Michael Crichton
mint JEFFERY HUDSON
ÉLESBEN

(Tartalom)

 

 

Mindenkor betegeim javára rendelkezem, legjobb tudásom szerint, és elhárítom, ami ártana nekik.
Senki kívánságára nem rendelek halált hozó orvosságot, tanáccsal a halált nem siettetem.
Asszonynak soha magzatelhajtó eszközzel nem szolgálok.
Megőrzöm életem és hivatásom tisztaságát...

Részlet a hippokratészi esküből,
melyet a fiatal orvos hivatása
gyakorlásának megkezdésekor tesz

 

A DNS-t konzerválni nem erkölcsi kötelességünk.

Garrett Hardin

 

 

 

 

HÉTFŐ – OKTÓBER 10.

 

EGY

A szívsebészek mind ronda állatok, Conway sem kivétel. 8.30-kor csörtetett be a patológiára tetőtől talpig zöld műtői szerelésben, habzó szájjal. Conway, mikor őrjöng, az összeszorított foga közt szűri a szót, színtelen hangon. Vérvörös az arca, a halántéka szederjes.
– Hülyék – sziszegte Conway –, hülye barmok. – A falat öklözte, a szekrényekben megcsörrentek a fiolák.
Mindannyian tudtuk, miről szól a mese. Conwaynek egy napra két mellkasmegnyitás jut, 6.30-kor kezd. Ha két óra múlva felbukkan a bonctanon, annak csak egy oka lehet.
– Fakezű seggfej – mondta Conway. Belerúgott egy szemetesvödörbe, ami végigzörömbölt a padlón. – Szétverem a fejét, kiloccsantom a hülye agyát – mondta görcsbe rándult arccal, és úgy meredt a plafonra, mintha a Jóistenhez szólna. A Jóistennek se volt új a figura, nekünk se. A szokásos fogcsikorgatás, öklözés, káromkodás. Conway sose tagadta meg önmagát: mintha film pergett volna le újra meg újra.
Hol a mellkassebészt átkozta, hol a műtősnőket, hol a technikusokat. Mily meglepő, Conwayt soha.
– Ha száz évig koslatok – szűrte a szót a foga közt –, akkor se találok valamirevaló altatóorvost. Nincs ilyen. Agyalágyult szarháziak mind egy szálig.
Összenéztünk: ezúttal Herbie a hunyó. Hozzávetőleg négyszer egy évben Herbie-re csap le a mennykő. Különben remekül megvannak Conwayjel. Conway az egekig magasztalja, kijelenti róla, hogy az egész ország legjobb altatóorvosa, különb, mint Soderick a Brighamben, különb, mint Lewis a Mayon, az egész világnál különb.

 

De évente négyszer Herbert Landsman vétke a halál a műtőasztalon. A szívsebésznek el kell készülni az ilyesmire, legtöbbjüknél 15% a ráta, a Conway-kaliberűeknél 8%.
Frank Conway érti a dolgát, 8%-os, szerencsés kezű, finom érzékű szakember, tehát elnézik neki, hogy őrjöng, tombol, dúl. Egyszer felrúgott egy mikroszkópot, és vagy száz dollár kárt okozott. Szeme se rebbent senkinek, merthogy Conway 8%-os.
Bostonban persze megy a suskus, hogyan nyomja le Conway a százalékarányt, amit sebészkörökben „ölési ráta”-ként szokás emlegetni. Hogy Conway kitér a rizikós esetek elől. Hogy Conway mellőzi a koros pácienseket. Hogy Conway sose tér le a járt útról, sose próbálkozik új, kockázatos módszerekkel. Mondani se kell, csupa légből kapott híresztelés. Conway úgy nyomja le az ölési rátát, hogy istenien dolgozik. Ez a titka, semmi egyéb.
Ki bánja, hogy mindemellett rémes alak?
– Hülye seggfej görény – mondta Conway, vasvillatekintetét körbehordva. – Ki ügyel ma?
– Én – válaszoltam. Aznap én vittem az ügyeket a patológián. Rajtam keresztül kellett intézni mindent. – Kell asztal?
– Kell, a kurva életbe.
– Mikorra?
– Este.
Conway így szokta. Mindig este csinálja a boncolásait, gyakran éjszakába nyúlóan. Mintegy önbüntetésül. Nem tűr meg senkit maga mellett, a hozzá beosztott gyakornokokat se. Egyesek szerint sír közben. Mások szerint röhörész. Biztosat senki nem tud. Csak Conway.
– Szólok az irodán – mondtam. – Fenntartanak egy rekeszt.
– Jó. Az isten bassza meg – ököllel verte az asztalt. – Négygyerekes anya volt.
– Szólok az irodán, és minden el lesz intézve.
– A kamráig se jutunk, és megáll a szív. Mint a jégcsap. Harmincöt perc masszázs, és semmi. Semmi!
– Add meg a nevet – mondtam. Kérni fogják az irodán.
– McPherson – mondta Conway. – McPhersonné.
Sarkon fordult, aztán megállt az ajtóban. Mintha megszédült volna, összegörnyedt, leesett a válla.
– Jézusom – mondta. – Négy gyermek anyja. Hogy nézzek a pasas szemébe?
Maga elé emelte a kezét, tenyérrel, amúgy sebész módra, és vádlón meredt az ujjaira, mintha cserbenhagyták volna. Ha jól belegondolok, voltaképpen ez történt.
– Jézus atyám – mondta Conway. – Miért is nem bőrgyógyásznak mentem. Azoknak nem hal meg senki.
Belerúgott az ajtóba, és kiment.

 

Mikor magunkra maradtunk, egy elfehéredett első éves gyakornok megkérdezte: – Mindig ilyen?
– Igen – válaszoltam –, mindig.
Elfordultam, és kibámultam a szemerkélő októberi esőben araszoló csúcsforgalomra. Conway hőbb együttérzést fakasztott volna belőlem, ha nem tudom, hogy merő önzésből adja elő magát ilyenformán, s a rituálé afféle indulatos lépésváltás nála, valahányszor elveszít egy pácienst. Neki nyilván jót tesz, de a legtöbb laboros inkább díjazná, ha úgy intézné, mint Delong Dallasban, aki keresztrejtvényt fejt franciául, vagy Archer Chicagóban, aki ilyenkor elmegy a borbélyhoz, és levágatja a haját.
Conway műsora ráadásul hátráltatta is a munkát. Reggel ez különösen nagy baj, ilyenkor kell a sebészek anyagát feldolgozni, és rendszerint csúszásban vagyunk.
Elfordultam az ablaktól, és nekiláttam a következő mintának. Expressz dolgozunk: a patológusok derékmagasságú pultok előtt állva nézik a metszeteket. Mindegyikünk elé mikrofon lóg le a plafonról, pedállal működtethető. A kezünk tehát szabad, ha közlendőnk van, rálépünk a pedálra, beleszólunk a mikrofonba, észrevételeinket szalagra mondjuk. A titkárnők később legépelik, úgy kerül a kórlapra.
Az elmúlt héten azzal gyötrődtem, hogy leszokjam a dohányzásról, és az adott minta megerősített elhatározásomban: tüdőmetszetbe ágyazott fehér csomó. A rózsaszín bilétán a beteg neve: a műtőben fekszik, nyitott mellkassal. A sebészek a patológia diagnózisát várják, ennek birtokában dönthetik el, hogyan tovább. Ha a daganat jóindulatú, csak egy tüdőlebenyt távolítanak el. Ha rosszindulatú, az egész tüdőt kiveszik nyirokcsomóstul.
Ráléptem a pedálra.
– AO-négy-öt-kettő-három-három-hat. Joseph Magnusson. A minta a jobb felső tüdőlebeny metszete, méret – levettem a lábam a pedálról, és megmértem – öt centiméterszer hét egész öttized centiméter. A tüdőszövet halvány rózsaszín árnyalatú, crepitál[1]. A mellhártya felülete sima, csillogó, rostos szövet, összenövés nem észlelhető rajta. Vérzés tapasztalható. A sejtszövetben szabálytalan alakzat, színe fehér, átmérője – megmértem a csomót – körülbelül két centiméter. Felületi metszésben fehéres, kemény. Látható rostos tok nincsen, a körülvevő szövet szerkezete kissé deformált. Tüdőcarcinoma gyanúja, kérdőjel, áttétes. Vége, dr. Berry.

 

Kivágtam egy szeletet a fehér csomóból, és gyorsfagyasztottam. Csak a mikroszkóp alatt dőlhet el, hogy a csomó jó- vagy rosszindulatú. A szövet gyorsfagyasztása gyors metszetkészítést tesz lehetővé. A szabvány eljárással mikroszkópmetszet csak úgy nyerhető, ha az anyagot hat-hét fürdőbe mártjuk; legalább hat órába, esetenként napokba telik. A sebészek nem érnek rá.
Mikor a szövet keményre fagyott, kihasítottam egy metszetet a metszetvágóval, megfestettem, és odavittem a mikroszkóphoz. Meg se kellett várnom, míg teljesen megszárad, már láttam a tüdőszövet csipkeszerű hálóját, a vér gázcseréjét szolgáló finom léghólyagokat. A fehér göb nem illett a képbe.
Ráléptem a pedálra.
– Mikroszkópos keresztmetszet-vizsgálat. A fehéres göb vélhetőleg differenciálatlan sejtszövet, amely megtámadta a körülvevő szabályos sejtszövetet. A sejtekben sok hiperchromatikus sejtmag és sejtmagosztódás látható. Több sejtmagú óriás sejtek is kimutathatók. Körvonalazott tok nincs. Valószínűleg primer rosszindulatú tüdőcarcinoma. Figyelmet érdemel a körülvevő szövet erős anthracosisa.
Anthracosison a szénrészecskék lerakódása értendő: ha az ember egyszer letüdőzi a szenet cigarettafüst vagy városi szmog formájában, nem szabadul tőle többé. A tüdő ugyan ki nem adja újra.
Csörgött a telefon. Mindjárt tudtam, hogy Scanlon a műtőből, majd bepisil, amiért fél percen belül nem szólunk vissza neki. Scanlon is csak olyan sebész, mint a többi. Ha nem nyeszetelhet, nincs magánál. Pattanásig feszült idegekkel várja a jelentést a nagy kráter fölött, amit ő vájt a betegbe. Agyára megy, hogy miután megvan a biopszia és ő belepottyantja az acéledénybe, valakinek végig kell bóklásznia vele a sebészeti szárnyról a patológiára, és csak ezután kezdjük el a szemrevételezést. Scanlonnak persze eszébe se jut, hogy a kórházban van még tizenegy műtő, és veszettül megy bennük az ipar reggel hét és tizenegy óra között. Nálunk ilyenkor négy gyakornok és patológus dolgozik inaszakadtából, de a biopsziák akkor is torlódnak. Gyorsabban nem megy – vagy félrediagnosztizálunk valamit. Tán azt akarják?
Naná, hogy nem. Csak szarakodni akarnak, mint Conway. Agyonütni az időt. Minden sebésznek üldözési mániája van. Tessék megkérdezni a pszichiátereket.
A telefonhoz menet egyik kezemről lehámoztam a kesztyűt. Izzadt a tenyerem: megtöröltem a nadrágom farán, úgy vettem fel a kagylót. Vigyázunk a telefonnal, de azért a nap végén a biztonság kedvéért áttörlik alkohollal és formalinnal.
– Berry vagyok.
– Berry, mit vacakoltok annyit odafenn?
A Conway-eset után a legszívesebben jól odamondtam volna neki, de türtőztettem magam. – Rosszindulatú – közöltem.
– Gondoltam – jelentette ki Scanlon, mintha ingyencirkusz lett volna az egész szövettan.
– Bravó – mondtam, és letettem.
Cigarettát nekem, de tüstént. Reggelinél csak egyet szívtam el, holott kettő az adagom.
Visszamentem az asztalomhoz, három vizsgálandó minta várt: vese, epehólyag, féregnyúlvány. Húztam föl a kesztyűt, mikor kattant a házi telefon.
– Berry doktor?
– Tessék.
A házi telefonnak hifi-vevője van. Normál hangerővel beszélhet az ember bárhol a helyiségben, a központos lány hall mindent. A mikrofon magasan van a mennyezetnél, mert a zöldfülű gyakornokok többnyire odarontanak a készülékhez és beléordítanak, sejtelmük sincs, mennyire érzékeny. A lánynak a vonal másik végén beszakad a dobhártyája.
– Berry doktor, a felesége hívja.
Meglepődtem. Megállapodtunk Judithszal, délelőtt nem hív. Azt sem tudom, hova kapjak héttől tizenegyig a hét hat, esetenként hét napján, ha a stábból valaki lebetegszik. Judith ezt tudja, méltányolja is. Még akkor se hívott fel, mikor Johnny a háromkerekűjével nekihajtott egy teherautónak, és tizenöt öltéssel kellett összefércelni a homlokát.
– Jó – mondtam –, felveszem. – A kezemre pillantottam. Félig fenn volt már a kesztyű. Lehúztam, és visszamentem a telefonhoz.
– Halló?
– John? – Judithnak reszketett a hangja. Évek óta nem hallottam ilyennek. Csak mikor az apósom meghalt.
– Mi baj?
– John, most telefonált Arthur Lee.
Art Lee nőgyógyász barátunk; vőfély volt az esküvőnkön.
– Mi a gond?
– Téged keresett. Bajban van.
– Miféle bajban? – Közben intettem az egyik alorvosnak, hogy vesse be magát az asztalomnál. Azok a minták nem várhatnak.
– Fogalmam sincs – mondta Judith. – De lecsukták.
Tévedés, futott át az agyamon. – Ez biztos?
– Igen. Most hívott. John, csak nem arról van szó...?
– Nem tudok semmit – mondtam. – Csak azt, amit te. – Vállgödrömbe szorítottam a kagylót, és lehámoztam a másik kesztyűt is. Mindkettőt behajítottam a műanyag zsákkal bélelt szemetesbe. – Bemegyek hozzá – mondtam. – Maradj veszteg, és ne izgasd magad. Valószínűleg semmi komoly. Talán ivott megint.
– Jó – suttogta megtörten.
– Ne izgasd magad – mondtam újra.
– Jó.
– Nemsokára visszahívlak.
Letettem a kagylót, kibújtam a kötényemből, és felakasztottam a fogasra az ajtónál. Aztán végigmentem a folyosón Sanderson irodájába. Sanderson a kórbonctan főnöke. Tiszteletet parancsoló jelenség a negyvennyolc évével meg a halántékánál őszülő hajával. Erős állkapocs, elgondolkozó arckifejezés. Neki se kevesebb a vesztenivalója, mint nekem.
– Artot lecsukták.
Sanderson épp egy boncolási jegyzőkönyvet nézett át. Becsukta a dossziét. – Miért?
– Fogalmam sincs. Bemegyek hozzá.
– Menjek én is?
– Nem – mondtam. – Jobb lesz egyedül.
– Hívj fel – mondta Sanderson az olvasószemüvege fölött rám pillantva –, ha megtudtál valamit.
– Jó.
Sanderson biccentett. Mikor kimentem, már újra nyitva volt előtte a dosszié, és beletemetkezett. Ha felzaklatta is a hír, nem mutatta. De hát őt nem olyan fából faragták.
Az előcsarnokba érve a zsebembe nyúltam a kocsikulcsaimért, és egyszerre rádöbbentem, sejtelmem sincs, hol keressem Artot, odaléptem hát a betegirányító pulthoz, hogy Judith telefonon kiokosítson. Sally Bumm[2] volt éppen szolgálatban; jó kedélyű szőkeség, akinek a nevén a fiatal dokik nem győznek élcelődni. Rácsörögtem Judithra, mondaná meg, hol van Art, de nem tudta. Úgyhogy felhívtam Art feleségét, Bettyt, aki világszép, belevaló lány, biokémiából doktorált a Stanfordon. Kutatott is a Harvardon, de a harmadik gyerek születése után abbahagyta. Egyébként kötélidegei vannak. Egyetlenegyszer láttam kiborulni, mikor George Kovács beivott náluk, és összehugyozta a kis belső udvart.
Betty sokkos állapotban, megkövülten szólt bele a telefonba. Arthurt a belvárosba vitték, a George Streetre. Aznap reggel tartóztatták le, mikor munkába indult. A gyerekek odavannak, nem is engedte el őket iskolába, de most mi legyen? Mi a jóistent mondjon nekik?
Mondja azt, hogy tévedés az egész, így én, azzal letettem.

 

Kikormányoztam a Volkswagenemet a személyzeti parkolóból a sok csillogó-villogó Cadillac közt. Gyakorló orvos mindnek a gazdája; a patológus a kórháztól húzza a fizetését, és nem engedhet meg magának efféle paripát.
Háromnegyed kilencre járt az idő: a csúcsforgalom kellős közepe, az pedig Bostonban vérre megy. Boston a baleseti ráta vonatkozásában élen jár az Egyesült Államokban, Los Angelest is lepipálja, a traumatológusok a megmondhatói. Meg a patológusok: a boncasztalon sok a balesetes. Hajtanak, mint az őrült, a baleseti sebészetről nézve mintha hadiállapot uralkodna odakint. Judith az elfojtásokat okolja. Art mindig is azt mondta, csak arról van szó, hogy mindenki katolikus, és szentül hiszi, Isten akkor is őrizője és gondviselője, ha a dupla záróvonalon túlra téved, na de Art cinikus. Egyszer egy orvosbulin egy sebész kifejtette, milyen sok szemsérülést okoznak a műanyag kegytárgyak a műszerfalon. Baleset történik, a sofőr előreesik, és a tizenöt centis Szűzanya kiböki a szemét. Iksszer előfordul. Art olyan viccesnek találta, mint még soha semmit.
Úgy nevetett, hogy a könnye potyogott. „Vakhit – ismételgette fuldokolva. – Vakhit.”
Plasztikai sebész volt a madár, úgyhogy nem értette, mi itt a humor. Gondolom, mert épp elég kivájt szemgödröt reparált már. De Art gurult a röhögéstől.
A buli résztvevői zömmel megrökönyödtek rajta; ami sok, az sok, és milyen ízléstelen. Feltételezhetően én voltam az egyetlen a társaságból, aki felfogta, mi a jelentősége ennek a viccnek Art szemében. Mint ahogyan csakis én tudtam arról, milyen nyomás alatt végzi a munkáját.
Art a barátom az orvosi egyetemről. Értelmes fickó, jó szakember, hisz abban, amit csinál. Mint a legtöbb gyakorló orvos, néhanapján ő is fölényes és ellentmondást nem tűrő. Tévedhetetlennek hiszi magát, holott megszakítás nélkül senki sem lehet az. Talán túlzásokba esik, de minek törnék pálcát felette. Nagyon fontos feladatot lát el. Végtére az abortuszokat is csak meg kell csinálni valakinek.
Nem tudom, pontosan mikor kezdte. Gondolom, mindjárt a nőgyógyászati szakvizsgája után. Nem valami bonyolult műtét – egy jól képzett ápolónőre is nyugodtan rá lehet bízni. De van vele egy kis bibi.
Tiltja a törvény.
Nagyon jól emlékszem, hogyan jöttem a nyomára a dolognak. A patológusgyakornokok egyike-másika sugdolózni kezdett Leeről; sok pozitív méhkaparékmintát kapnak tőle. A küretek indikációi változatosak – szabálytalan ciklus, fájdalom, középidős vérzés –, de a kaparékminták közül nem egy árulkodik terhességről. Megijedtem, hogy a tejfelesszájú gyakornokoknak eljár a szája. Ott helyben, a laborban kiosztottam őket, hagyják a jópofáskodást, a röhögcsélésükkel tönkretehetik egy orvos jó hírét. Magukba szálltak íziben. Aztán Arthur nyomába eredtem. A kórház büféjében találtam rá.
„Art – mondtam neki –, problémám van.”
Kedélyes hangulatban volt, fánkot evett, és kávét ivott mellé. „Csak nem nőgyógyászati?” – replikázott nevetve.
„Hagyd el. Megütötte a fülem, hogy a gyakornokok arról pusmognak, fél tucat graviditáspozitív kaparékod volt a múlt hónapban. Kaptál értesítést?”
Menten elszállt a nagy jókedve. „Igen – mondta. – Kaptam.”
„Nem akartam, hogy váratlanul érjen. A szövettani bizottságnál gubanc lehet ilyesmik miatt, és...”
Art a fejét rázta: „Nem lesz gubanc.”
„De hát érted a dolog optikáját, nem?”
„Igen – mondta. – Úgy fest, mintha abortuszokat végeznék.” Halkan, majdhogynem rezzenéstelen nyugalommal mondta. Egyenesen a szemembe nézett. Feszengtem.
„Beszéljük meg – folytatta Art. – Ráérsz egy italra hat körül?”
„Benne vagyok.”
„Akkor találkozzunk a parkolóban. Ha délután tudsz egy kis időt szakítani, vethetnél egy gyógypillantást az egyik esetemre.”
„Jó” – húztam el a szám.
„Suzanne Black a nő neve. Az azonosítószáma AO-kettőkettő-egy-három-hat-öt.”
Felfirkantottam a számot egy szalvétára, és közben csodálkoztam, hogyhogy Art megjegyezte. Az orvosok emlékezete sok mindent megőriz a betegekről, de a kórházi törzsszámukat elvétve.
„Nézd át alaposan – intett Art –, és senkinek ne említsd, mielőtt velem beszélnél.”
Nem tudtam mire vélni a dolgot, és visszamentem a laboratóriumba, munkára. Aznap boncolásom volt, négyig nem szabadultam. Aztán elmentem a nyilvántartóba, és kikerestem Suzanne Black kartotékját. Ott helyben végigolvastam – nem volt nagy ügy. Dr. Lee betege az illető, első jelentkezésekor kora húsz év. Valamelyik bostoni főiskolán gólya. Fő panasza szabálytalan vérzés. Kikérdezéskor elmondta, a közelmúltban rubeólán esett át, azóta nagyon fáradékony, a főiskola orvosa mononukleózis-gyanúval kivizsgálta. 7-10 naponta pecsételő vérzés jelentkezik, de szabályos vérzés nincs két hónapja. Változatlanul fáradt és kedvetlen.
A fizikális vizsgálat nem mutat ki semmi rendellenest, az enyhe hőemelkedéstől eltekintve. A vérkép normális, csak a vörösvérsejtszám hagy némi kívánnivalót.
Dr. Lee abrasiót rendel a szabálytalan vérzést korrigálandó. Ez még 1956-ban volt, az ösztrogénterápia diadalmenete előtt. A kaparék normális: daganatra vagy terhességre semmi nem utal. A lány minden jel szerint jól reagált a beavatkozásra. A kórlapon feltüntetett további három ciklusban vérzése rendeződött.
Látszólag pofonegyszerű képlet. Betegség, érzelmi válság megbolondíthatja egy nő biológiai óráját, megzavarhatja a menstruációs ciklusát; a küret újra beszabályozza. Nem értettem, miért hívta fel rá a figyelmem Art. Megnéztem a szövettani vizsgálat eredményét is. Dr. Sanderson csinálta. A jegyzőkönyv kurta és szimpla: szemre is, mikroszkóppal is normális a minta.
A kartotékot a helyére tettem, és visszamentem a laborba. Csak nem akart megvilágosodni, mire megy ki az ügy. Lézengtem, pepecseltem, végül nekiláttam a boncolásom papírmunkájának.
Nem is tudom, hogy jutott eszembe a lemez.
Mint a legtöbb kórház, a Lincoln is nyilvántartást vezet a szövettani lemezekről. Mindet eltesszük; húsz-harminc évre visszamenőleg újra lehet vizsgálni egy-egy beteg mikroszkópos lemezeit. Hosszúkás dobozokban tároljuk őket, mint a könyvtári katalógusok céduláit. Egész teremre való ilyen dobozunk van.
Megkerestem a kérdéses dobozt, és kivettem az 1365-ös számú lemezt. A címkén a törzsszám szerepelt, dr. Sanderson nevének kezdőbetűivel. És nagybetűsen ez: ABRASIO.
Kivittem a lemezt a mikroszkópszobába, ahol tíz mikroszkóp sorakozik. Az egyiknél épp nem ült senki: becsúsztattam a lemezt, és megnéztem.
Mindjárt kapcsoltam.
A szövet valóban méhkaparék volt. Nagyjában-egészében normális méhnyálkahártya proliferációs szakaszban; a festés hökkentett meg. Ezt a lemezt Zenker-Formalin festékkel színezték, ragyogó kék meg zöld volt minden. Szokatlan festék, csak különlegesen bonyolult diagnosztizálási eseteknél alkalmazzák.
Rutinmunkához a Hematoxylin-Eozin festés használatos, színtartománya rózsaszínes-lilás. Szinte mindig H-E festéssel színezik a szövetmetszeteket, és ha mégsem, a szokásostól eltérő színezést indokolni kell a jegyzőkönyvben.
Dr. Sanderson azonban nem tüntette fel, hogy a lemez Zenker-Formalinos.
Szinte kínálta magát a feltevés, hogy összecseréltek két lemezt. Megnéztem a kézírást a címkén. Sandersontól származott, semmi kétség. Mi történhetett?
Nyomban támadt még néhány ötletem. Sanderson elfelejtette feltüntetni jelentésében a szokatlan festést. Vagy két metszet készült, az egyik H-E-vel, a másik Zenker-Formalinnal, és csak a Zenker-Formalinos lett archiválva. Vagy valami más igazolható bonyodalom van a háttérben.
Egyik hipotézis se volt igazán meggyőző. Törtem a fejem, és türelmetlenül vártam a hat órát, mikor is rendben összefutottunk Arttal a parkolóban, és beültem a kocsijába. Ne itt a kórháznál cseréljünk eszmét. Míg hajtottunk, megkérdezte: „Elolvastad a kórlapot?”
„Igen – mondtam. – Roppant érdekfeszítő.”
„Megnézted a lemezt?”
„Meg. Eredeti?”
„Úgy érted, Suzanne Blacktől származik-e? Nem.”
„Gondatlan voltál. A festés szabálytalan. Ezért elhúzhatják a nótádat. Honnan került oda az a lemez?”
Art eleresztett egy gyönge mosolyt. „Biológiai raktár. »Szabályos méhnyálkahártya-kaparék.«”
„És ki hajtotta végre a csereberét?”
„Sanderson. Akkoriban újoncok voltunk az iparban. Kisütötte, hogy a balhés lemezeket írjuk be szabályosnak. Időközben fifikásabbak lettünk. Sanderson, valahányszor szabályos mintát kap, csinál pár pluszlemezt, jó az a háznál.”
„Nem értem – mondtam. – Azt akarod mondani, hogy Sanderson is benne van ebben a buliban?”
„Úgy bizony – mondta Art. – Jó pár éve.”
Sanderson, a bölcsesség, a jóindulat netovábbja, a tökéletes úriember.
„Ide hallgass – mondta Art –, az a kórlap hazugság, úgy, ahogy van. Annyi igaz az egészből, hogy a lány húszéves volt, meg rubeólán esett át. Szabálytalanul vérezgetett, de azért, mert teherben volt. Egy focihétvégén csinálta fel az állítólagos szerelme, akihez hozzá akart menni, de csak diploma után, és addig hova tennék azt a gyereket. Ráadásul összeszedett egy rubeólát is az első harmadban. Nem vetette fel az ész, de annyit felfogott, hogy miről szól adott esetben egy rubeóla. Magánkívül volt a rémülettől, mikor felkeresett. Hímezett-hámozott, aztán kitálalt mindent, és terhességmegszakítást kért.
Mi tagadás, elborzadtam. Friss volt a szakvizsgám, nem kopott még el a szűzi idealizmusom. A lány nyakig ült a pácban; teljesen kiborult, úgy viselkedett, mintha összedőlt volna a világ. És ha úgy vesszük, sajnos jól látta. Csak arra tudott gondolni, hogy röpül a főiskoláról, és egyedül kell nevelnie a nagy valószínűséggel fogyatékos gyerekét. Helyes lány volt amúgy, és sajnáltam, de nemet mondtam. Együtt éreztem vele, és közben kutyául voltam, de megmondtam kereken, nem tehetek semmit.
Erre megkérdezte, veszélyes műtét-e a terhességmegszakítás. Gondoltam, saját kezűleg akarja lebonyolítani, tehát azt mondtam, igen, az. És akkor kibökte, hogy tud egy pasast North Enden valahol, aki megcsinálná neki kétszáz dollárért. Egy tengerészettől vagy honnan kiugrott egészségügyis. Ha én nem vagyok hajlandó, majd ehhez megy. És emelt fővel távozott a rendelőmből.”
Art sóhajtott, és a fejét ingatta vezetés közben.
„Valami pokoli volt aznap este hazamennem. Gyűlöltem ezt a lányt: gyűlöltem, amiért betört a vadonatúj praxisomba, a jól megszervezett kis életembe. Gyűlöltem, amiért így megfekszi a lelkiismeretem. Nem bírtam elaludni, egész éjjel járt az agyam. Előttem volt, amint bemegy egy áporodott zugba ahhoz a sanda kis mitugrászhoz, aki visszaél a helyzetével, netán megöli. A feleségemre gondoltam, meg az egyéves kicsinkre, és hogy milyen jól is elsülhetne minden. Eszembe jutottak az amatőr angyalcsinálók gyakornok koromból, a lányok, akikből dől a hab meg a vér hajnali háromkor. És mit kerteljek, eszembe jutottak a nagy egyetemista frászaim. Betty meg én egyszer hat hétig rágtuk a körmünket, míg megjött neki. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy véletlenül is becsúszhat egy terhesség. Hipp-hopp beüt, de miért menjen rá az életünk?”
Cigiztem, és nem szóltam semmit.
„Hát kikászálódtam az ágyból az éjszaka közepén, és hat csésze kávé mellett meghánytam-vetettem a dolgot, szemközt a konyhafallal. Reggelre eldöntöttem, a törvény rossz. Eldöntöttem, hogy az orvos játszhat Istent ezeregy szar módon is, de ez rendes dolog lenne. A beteg bajban van, és én nem segítettem rajta, pedig módomban áll. Ez tett be nekem – hogy megtagadtam tőle a gyógykezelést. Semmivel se jobb, mint ha a penicillint tagadtam volna meg a rászorulótól, ostoba kegyetlenség. Másnap elmentem Sandersonhoz. Tudtam, hogy sok kérdésben vall liberális nézeteket. Előadtam, mi van, és hogy küretet akarok végezni. Azt mondta, elintézi, hogy a szövettan hozzá kerüljön, és állta a szavát. Hát így kezdődött.”
„És azóta is végzel terhességmegszakítást?”
„Igen – válaszolta Art –, amikor indokoltnak tartom.”
Ezek után betértünk egy ivóba a North Enden: olasz meg német melósok törzscsehója volt. Artnak megeredt a nyelve, mondhatni vallomásos hangulatba került.
„Sokszor eltűnődöm – mondta –, hogy nézne ki az orvostudomány, ha az imával gyógyítók uralnák itt a vallási életet. Hajdanában persze semmi jelentősége nem lett volna a dolognak, merthogy az orvoslás igencsak primitív és hatástalan volt. De mi van akkor, ha az imával gyógyítók a penicillin és az antibiotikumok korában kaparintják meg a gyeplőt? Mi van akkor, ha harcosan lobbyznak az ilyen szerek alkalmazása ellen? És mi van, ha egy ilyen társadalomban a betegek számára világos, mint a nap, hogy a bajuk nem szükségszerűen halálos, hogy létezik olyan egyszerű szer, ami tökéletes gyógyulást hoz? Hát nem virágozna a feketepiac? Az önkényes túladagolás, a hamisított csempészáru nem követelne életeket? Nem idézne ránk az egész istentelen zűrzavart?”
„Felfogtam az analógiát – vetettem közbe. – De nem győztél meg.”
„Ide hallgass – mondta Art –, az erkölcsnek lépést kell tartania a technikával, mert ha az erkölcs halál, az erkölcstelenség meg élet, az életre és megint csak az életre fog szavazni mindenki. Ma az emberek tudják, hogy az abortusz biztonságos és könnyen megy. Tudják, hogy nem hosszadalmas, keserves, kockázatos műtét. Tudják, hogy egyszerű, és igénylik a személyes boldogságot, aminek a feltétele lehet. Követelik. És így vagy úgy ki is csikarják. Ha gazdagok, elmennek Japánba és Puerto Ricóba, ha szegények, a tengerészet szanitécének utcájába. De megszakíttatják a terhességet, ha a fene fenét eszik is.”
„Art – mondtam –, tiltja a törvény.”
Art elmosolyodott: „Új nekem ez a te nagy törvénytiszteleted.”
Pályám buktatóira célzott. A középiskola után jogra mentem, és másfél évet le is húztam. Addigra elegem lett, és megpályáztam az orvoskart. A váltást némi katonai szolgálat is tarkította.
„Nem erről van szó – mondtam. – Ha elkapnak, rács mögé kerülsz, és az életben nem praktizálhatsz többet. Te is tudod.”
„Teszem, amit tennem kell.”
„Ne légy seggfej.”
„Hiszem, hogy helyes úton járok” – jelentette ki. Arckifejezéséből leszűrhettem, hogy nem a levegőbe beszél. Idővel magam is találkoztam olyan esetekkel, ahol nyilvánvalóan az abortusz volt az emberséges megoldás. Art el is végezte. Én meg betársultam dr. Sanderson szövettani álcázó manővereibe. Úgy intéztük, hogy a felügyelőbizottság ne is gyaníthasson semmit. Jól tettük, mert a Lincoln szövettani felügyelőbizottságában részt vesz minden részlegvezető, továbbá egy hat orvost számláló változó garnitúra. A mindenkor legalább harmadrészt katolikusokból álló grémium átlagéletkora hatvanegy év.
Persze ez a titok se volt hétpecsétes. Sok fiatal orvos tudta, mit csinál Art, és legtöbbjük helyeselte is, mert Art lelkiismeretesen mérlegelte döntéseit. Ha elég bátrak, ők is elvégezték volna azokat a műtéteket.
Volt, aki nem értett egyet Arttal, és be is köpte volna, ha nem olyan gyáva féreg. Vegyük csak Whipple-t és Gluckot, a két szarrágót, akiknek hitvallásával nem fér össze a könyörület és a józan ész.
Hosszú időn át nyugtalanítottak az ilyen Whipple-ek és Gluckok. Később levegőnek néztem őket, elfordultam az undok, tudákos pillantásaiktól, a rosszalló képüktől. Talán hiba volt.
Merthogy Art lebukott, és ha neki fejét veszik, Sandersonra is ugyanez a sors vár. Meg rám is.
A kapitányságnál nem lehet leállni. Négy sarokra van a következő parkoló, onnan loholtam vissza, hogy megtudjam, mit keres Arthur Lee a börtönben.

 

 

KETTŐ

Katonaidőmet egykor Tokióban szolgáltam le mint rendész, és sokat tanultam belőle. Akkoriban, a megszállás utolsó időszakában a rendészek vezették a népszerűtlenségi listát. Az a fehér sisak, az az egyenruha egy utálatos katonai hatóság csökevénye volt a japánok szemében. Az amerikaiak a Ginzán, akik – ha győzték pénzzel – szakéba vagy whiskybe fojtották az agyukat, bennünk látták a katonai fegyelem elnyomorító korlátait. Kihívó jelenségek voltunk, és több barátom meg is keserülte. Egyiküknek kiszúrták a szemét. Másikukat meggyilkolták.
Volt fegyverünk, hogyne. Emlékszem, mikor kiosztották, azt mondta egy marcona százados: „Megkapták a fegyvert, tanácsadás következik. Sose használják. Lepuffantanak valami fékezhetetlen részeg állatot önvédelemből, aztán kiderül, hogy a bácsikája kongresszusi képviselő meg tábornok. Lássa mindenki, hogy fityeg ott valami, de maradjon csak az övtáskában. Pihenj.”
Napiparancsban kaptuk, hogy blöfföljünk, ahol csak lehet. Beletanultunk. Mint minden zsaru.
Mindjárt eszembe jutott a tudomány, mikor szemközt találtam magam a George Street-i kapitányság bunkó őrmesterével. Úgy meredt a képembe, mint akit ingerel, hogy fej van a nyakamon.
– Mi van? Mit akar?
– Dr. Leehez jöttem.
Elvigyorodott. – Fosik a kis ferdeszemű, mi? Hát csak fosson.
– Látni akarom dr. Leet – nyomatékosítottam.
– Nem lehet.
És a pultot kezdte fixírozni, harapós ügybuzgalommal tologatta a papírokat, jelezvén, végeztünk.
– Lesz szíves bővebben kifejteni?
– Nem leszek szíves.
Elővettem a noteszomat meg a tollamat: – Kérem a jelvénye számát.
– Hülyéskedik itt nekem? Kopjon már le. Nem beszélhet vele és kész.
– Önt a törvény kötelezi, hogy kérésre megadja a jelvényszámát.
– Szépen hangzik.
Rápillantottam az ingére, és úgy tettem, mintha felírnám a számát. Aztán az ajtóhoz indultam.
– Sürgős dolgunk akadt? – vetette utánam lazán az őrmester.
– Itt van mindjárt egy telefonfülke.
– No és?
– Jaj de kár. Fogadni mernék, hogy a neje órákig bíbelődött, míg felöltögette a váll-lapjára azt a rengeteg mindent. És másodpercek alatt búcsút mondhat az egésznek. Zsilettel csinálják, az egyenruha szép marad.
Az őrmester nehézkesen felállt a pult mögött. – Mi keresnivalója van itt?
– Dr. Leehez jöttem.
A pasas tetőtől talpig végigmért. Arra nem esküdött volna meg, hogy én taccsra tehetem, de tudta, hogy megjárhatja.
– Az ügyvédje?
– Ráhibázott.
– Miért nem ezzel kezdte, a jóisten áldja meg. – Elővett egy kulcscsomót az íróasztalfiókjából. – Na, jöjjön. – Rám mosolygott, de vasvillatekintettel.
Mentem mögötte a kapitányság folyosóin. Nem szólt semmit, csak a torkát köszörülte időnként. Aztán hátraszólt a válla fölött: – Ne vegye zokon, ha óvatos vagyok. Mégiscsak gyilkosság.
– Aha – nyugtáztam.
Art jó cellába került. Takaros volt, nem túl büdös. Egyébként Amerika legelitebb zárkái közül nem egy található Bostonban. De nem is lehet alább adni, mert egyre-másra kuksolnak bennük hírességek. Polgármesterek, közhivatalnokok, effélék. Hát kampányolhat valaki tisztességesen az újraválasztásáért, ha bedugják valami lepra helyre?
Rém snassz.
Art a priccsen üldögélt, és az ujjai közt tartott cigarettára meredt. A kő tele volt csikkel és hamuval. Mikor befordultunk a sorra, föltekintett.
– John!
– Tíz perc – közölte az őrmester.
Beléptem a zárkába. Az őrmester rám zárta az ajtót, és nekitámaszkodott a rácsnak.
– Köszönöm – mondtam. – Elmehet.
A címzett gonosz pillantást lövellt felém, aztán kulcscsörgetve elballagott.
Kettesben maradván Arttal, megkérdeztem: – Hogy bírod?
– Szo-szo.
Art alacsony, precíz ember, ad magára. San Franciscóban született: orvosoktól, ügyvédektől hemzsegő nagy család sarja. Édesanyja alighanem amerikai, mert Art külseje nem vall kínaira. A bőre olajbarna árnyalatú, nem sárgás, a szeme körül nincs epicanthus ránc, a haja világosbarna. Roppant ideges fajta, állandóan röpköd a keze, az összhatás latinosabb már nem is lehetne.
Sápadt volt és feszült. Görcsösen, sután kezdett fel-alá járni a cellában.
– Rendes tőled, hogy idejöttél.
– Ha kérdezik, az ügyvéded képviselője vagyok. Így jutottam be. – Előszedtem a noteszomat. – Felhívtad már az ügyvédedet?
– Még nem. – Miért?
– Nem is tudom. – A halántékát fogta, a szemét dörgölte. Nem működik az agyam. Semmit sem értek.
– Ki az ügyvéded?
Megmondta, felírtam. Neves ügyvéd. Gondolom, Art sejtette, hogy egyszer még kell neki egy ilyen.
– Oké – mondtam. – Amint elmegyek innen, kapcsolatba lépek vele. És most mondd el, mi van.
– Letartóztattak – mondta Art –, gyilkosságért.
– Hallottam. Miért hívtál?
– Mert értesz az ilyesmihez.
– A gyilkossághoz? Én ugyan nem.
– Jogra jártál.
– Két szemesztert – mondtam –, és annak is tíz éve múlt. Majdhogy ki nem buktattak, nem emlékszem az égegyadta világon semmire.
– John, ez orvosi csőd is meg jogi csőd is egyszerre. Segíts rajtam.
– Kezdd az elején.
– John, nem én voltam. Esküszöm. Egy ujjal sem nyúltam ahoz a lányhoz.
Egyre sebesebben járt fel-alá. Karon ragadtam, és megállítottam. – Ülj le – mondtam –, és mondj el mindent elejétől végig. Ne kapkodj.
Art a fejét ingatta, és elnyomta a cigijét. Nyomban rágyújtott a következőre, aztán megszólalt: – Hazulról vittek el ma reggel hét körül. Behoztak, kihallgattak. Rutindolog, mondták, fene igazodik ki, mi is az. Aztán elkezdtek szemétkedni.
– Hányan voltak?
– Ketten, néha hárman.
– Tettlegesség? Pofonok? Vakító fény?
– Semmi ilyesmi.
– Szóltak, hogy hívhatsz ügyvédet?
– Igen. De csak később. Mikor felvilágosítottak az alkotmányos jogaimról. – Art arcán feltűnt az a bizonyos szomorú, cinikus mosoly. – Eleinte ugye csak rutindologról volt szó, és eszembe se jutott, hogy értesítenem kellene az ügyvédemet. Nem követtem el semmit. Egy óra hosszat fűzték az agyamat, és csak azután hozták szóba a lányt.
– Miféle lányt?
– Karen Randallt.
– Csak nem az a Karen...
Art bólintott. – J. D. Randall lánya.
– Szent isten.
– Kérdezgettek, ismerem-e, kezeltem-e valamikor. Ilyesmiket. Mondtam, hogy igen, egy hete jelentkezett nálam. Vérzéskimaradás.
– Hány hónap?
– Négy.
– Ezt elmondtad itt?
– Nem, mert nem kérdezték.
– Jó – mondtam.
– További részleteket akartak tudni erről az esetről. Hogy nem volt-e a lánynak más problémája is, meg hogy hogyan viselkedett. Elzárkóztam. Köt az orvosi titoktartás. Akkor másik szálon indultak el: hol voltam tegnap este. Este leviziteltem a Lincolnban, aztán sétáltam egyet a parkban. Kérdezték, visszamentem-e még a munkahelyemre. Közöltem, hogy nem. Kérdezték, hogy látott-e valaki a parkban. Mondtam, hogy senkire nem emlékszem, ismerősöm legalábbis nem járt arra.
Art mélyen letüdőzte a cigarettáját. Remegett a keze. – Akkor záporozni kezdtek a kérdések. Biztos, hogy nem mentem vissza? Mit csináltam vizit után? Biztos, hogy Karent nem láttam múlt hét óta? Nem értettem, mire megy ki a faggatózás.
– No és mire ment ki?
– Karen Randallt hajnali négykor bevitték a Memorial ügyeletére erős vérzéssel és vészes vérvesztéssel, mire beértek vele, sokkos állapotban volt. Gőzöm sincs, milyen kezelést kapott, de tény, hogy meghalt. A rendőrök azt hiszik, hogy abortuszt hajtottam végre rajta tegnap este.
Elhúztam a szám. Nem igazodtam ki. – Hogyhogy ennyire biztosak benne?
– Nem árulják el. Rákérdeztem többször is. A lány talán félrebeszélt, és emlegetett a Memorialben. Fogalmam sincs.
A fejemet ingattam. – Art, a zsaruknak a dögvész meg se kottyan a jogtalan fogva tartáshoz képest. Ha a sittre vágnak semmiért, sokan búcsút mondhatnak az állásuknak. Rangod van a szakmában, nem valami részeg csöves vagy, aki után a varjú se károg. Van dörzsölt jogi tanácsadód, és itt tudják, hogy nem leszel rest hozzá fordulni. Alapos indok híján nem szuty-tyongatnának.
Art ingerülten legyintett. – Lehet, hogy csak hülyék.
– Persze hogy hülyék, de nem annyira.
– Akkor se tudom, miért másztak rám.
– Tudnod kell.
– Nem tudom – mondta Art, és folytatta a járkálást. – Sejtelmem sincs.
Jól megnéztem Artot, mérlegeltem, meddig kerülgessem a forró kását. Észrevette, hogy meresztem a szemem.
– Nem – jelentette ki.
– Mire érted?
– Nem én voltam. És ne nézz így rám. – Megint lerogyott a priccsre, dobolt maga mellett az ujjával. – Jézusom, mit nem adnék egy italért.
– Felejtsd el.
– Az isten szerelmére...
– Csak társaságban fogyasztasz italt – mondtam –, mértékkel.
– A jellemem meg a szokásaim miatt ülök a vádlottak padján, vagy...?
– Nem ülsz a vádlottak padján – jelentettem ki –, és nem is akarsz odakerülni.
Nagyot fújtatott.
– Mondd el, mi történt, mikor Karen felkeresett.
– Semmi különös. Azt akarta, kaparjam ki, de a negyedik hónapban volt, ezért megtagadtam. El is magyaráztam, miért nem megy, annyira előrehaladott állapotban van, hogy az abortusz csak hasi metszéssel lehetséges.
– Belenyugodott?
– Úgy láttam, igen.
– Mit írtál a kórlapjára?
– Semmit. Nem írtam neki kórlapot.
Sóhajtottam. – Ebből baj lehet. Miért nem írtál?
– Minek, ha úgyse kezelem a továbbiakban, ha nem lesz a betegem? Biztos voltam benne, hogy az életben nem látom többé, és nem állítottam ki kórlapot.
– Ebből hogy fogsz itt kimosakodni?
– Ide hallgass – mondta Art –, ha előre tudom, hogy a rács mögé juttat, sok mindent másképp csinálok.
Rágyújtottam, és hátradőltem, tarkómat odanyomtam a hideg falhoz. Zűrös. Ami más helyzetben jelentéktelen apróság, itt súlyosan eshet latba.
– Ki küldte hozzád?
– Karent? Gondolom, Peter.
– Peter Randall?
– Igen. Ő volt az orvosa.
– Nem is kérdezted meg a lányt, hogy ki küldte? – Artnak rendszerint nem mindegy.
– Nem. A rendelés végén jött, elegem volt már. Különben is rögtön a tárgyra tért ez az egyenes teremtés, pontosan tudta, mit csinál. Végighallgattam, és nem is gondolhattam mást, mint hogy Peter azért küldte, beszéljek a fejével, hiszen a megszakítással egyértelműen elkéstünk.
– Miért feltételezted?
Art megvonta a vállát. – Csak.
Nem állt össze a kép. Biztos, hogy elhallgat valamit. – A Randall család más tagjaival is akadt dolgod?
– Hogy érted?
– Ahogy mondom.
– Nem tartozik ide – mondta Art.
– Talán mégis.
– Hidd el, hogy nem.
Sóhajtottam, és megszívtam a cigit. Ha Art egyszer megköti magát... – Jó – mondtam. – Akkor a lányról mondj bővebbet.
– Mit akarsz tudni?
– Felkeresett máskor is?
– Nem.
– Társaságból ismerted?
– Nem.
– Segítettél barátnőin?
– Nem.
– Miért vagy annyira biztos benne?
– A francba – fakadt ki –, semmi se biztos, de nagyon kétlem. Tizennyolc éves volt mindössze.
– Jó – mondtam. Art valószínűleg jól gondolja. Tudtam, többnyire csak harmincas-negyvenes férjes asszonyoknál végzi el a beavatkozást. Sokszor hangoztatja, nem akar a fiatalabb korosztály ügyeibe belekeveredni, de néha kivételt tesz. A korosabb, férjes nőkkel kisebb a rizikó, titoktartóbbak, realistábbak. De értesültem arról is, hogy az utóbbi időben több fiatal lány is a páciense volt, „tinidiszkóküretek”, mondta ezekre az esetekre, diszkrimináció, ha csak férjes asszonyokat vállal. Viccelt is meg nem is.
– Hogy viselkedett a lány, mikor beállított a rendelésedre? – kérdeztem. – Milyennek láttad?
– Helyes lány volt – mondta Art. – Csinos, értelmes, jó fellépésű. Bejött a rendelőbe, leült, karba tette a kezét, és előadta a mondandóját. Orvosi szakkifejezésekkel megtűzdelve, mint amenorrhea. Gondolom, mert orvoscsaládba született.
– Ideges volt?
– Igen – mondta Art –, de hát melyik nem az? Ezért is olyan nehéz a kórismézés.
A vérzéskimaradás differenciáldiagnózisánál, kivált ha fiatal lányról van szó, okvetlenül számításba kell venni az idegfeszültséget mint kóroktani tényezőt. A vérzés gyakran pszichés okok miatt késik vagy marad ki.
– Na de négy hónap...
– Jó, hát elég egyértelmű volt. A súlygyarapodást is tekintetbe véve.
– Mennyit hízott?
– Hat kilót.
– Nem perdöntő.
– De gyanús.
– Megvizsgáltad?
– Felajánlottam, de nem akarta. Terhességmegszakítást kért, megtagadtam, elment.
– Jelezte, hogy mi a további szándéka?
– Igen – válaszolta Art. – Megvonta a vállát, és azt mondta: Akkor nincs más hátra, be kell jelentenem nekik, hogy megszülöm.
– Tehát feltételezted, hogy letett a megszakításról.
– Pontosan. Úgy láttam, értelmes, gyors felfogású, képes követni a magyarázatomat. Az ilyen esetekben arra törekszem, hogy megértessem a nővel, mekkora kockázattal jár számára a megszakítás, és miért kell megbékélnie a szülés gondolatával.
– A jelek szerint mégis meggondolta.
– A jelek szerint.
– Vajon miért?
Art felnevetett. – Ismered a szüleit?
– Nem – mondtam, aztán kapva az alkalmon rákérdeztem: – Hát te?
De Art kikerülte a csapdát. Elismerően fülig szaladt a szája, ha úgy tetszik, finoman méltányolt, és így szólt: – Nem. Soha. De hallottam róluk.
– Mit?
Ekkor visszajött az őrmester, és zörögni kezdett a kulccsal. – Letelt az idő – jelentette ki.
– Még öt perc – mondtam.
– Letelt az idő.
Art megkérdezte: – Beszéltél Bettyvel?
– Igen – mondtam. – Minden rendben. Mindjárt felhívom, és megmondom neki, hogy jól vagy.
– Agyonizgulja magát – mondta Art.
– Judith odamegy. Nem lesz semmi baj.
Art bűnbánatosan mosolygott. – Ne haragudj, hogy ennyi gondot okozok.
– Semmiség. – Az őrmesterre pillantottam, aki a nyitott ajtóban várt. – Nem tarthatnak itt. Délutánra kinn leszel.
Az őrmester kiköpött maga elé.
Kezet ráztam Arttal. – Még valami: hol van most a holttest? – kérdeztem.
– Talán még a Memorialben. Bár valószínűleg átvitték már a Központiba.
– Utánanézek – mondtam. – Fel a fejjel. – Kiléptem a zárkából, az őrmester bezárt mögöttem. Szó nélkül kivezetett, csak az előcsarnokban fordult oda: – A százados hívatja.
– Jó.
– Alig várja, hogy elcsevegjenek.
– Állok elébe – mondtam.

 

 

HÁROM

GYILKOSSÁGI CSOPORT, állt az ütött-kopott ajtó pergő zöldjén, alatta házinyomdával szedett kártya hirdette: „Peterson százados”. A nevet feszes tartású, tagbaszakadt, ősz kefefrizurás, határozott jelenség viselte. Kilépett az íróasztala mögül, és elém jött, hogy kezet rázzunk; észrevettem, a jobb lábára sántít. Nem is próbálta leplezni, éppen ellenkezőleg, majdhogynem tüntetően csoszogott cipőorrával a padlón. A rendőrök, akárcsak a katonák, esetenként büszkék a sebesüléseikre. A vak is láthatta, ez az ember nem autóbaleset kárvallottja.
Eltűnődtem, mitől sántulhatott le, és éppen arra jutottam, hogy a lőtt seb a legvalószínűbb – elvétve döfnek lábikrán valakit –, mikor felém nyújtotta a kezét és bemutatkozott: – Peterson százados.
– John Berry.
Kézszorítása szívélyes volt, de a tekintete hideg és fürkész. Intett, hogy üljek le.
– Az őrmester szólt, hogy most látja először. Gondoltam, ismerkedjünk meg. Majdnem minden szerecsenmosdatót ismerünk itt Bostonban.
– Úgy érti, védőügyvédet, nem?
– Persze – mondta könnyedén. – Védőügyvédet. – Várakozásteljesen figyelt.
Egy kukkot se szóltam. Rövid csönd után Peterson megkérdezte: – Melyik irodától van?
– Irodától?
– Ügyvédi irodától.
– Nem vagyok ügyvéd – mondtam –, sejtelmem sincs, miért néz annak.
Peterson úgy tett, mintha meglepődne. – Az őrmestert nem így tájékoztatta.
– Nem?
– Nem. Neki azt mondta, hogy ügyvéd.
– Valóban?
– Igen – tenyerelt Peterson két kézzel az íróasztalára.
– Ki állít ilyet?
– Az őrmester.
– Hamis állítás.
Peterson hátradőlt a székén, és rám mosolygott, nagyon kedvesen: „csigavér” jeligére.
– Ha tudjuk, hogy maga nem ügyvéd, be nem eresztjük Leehez.
– Lehetséges. Viszont senki nem kérdezte a nevemet vagy a foglalkozásomat. Nem kellett feliratkoznom semmilyen naplóba.
– Az őrmester bizonyára összezavarodott.
– Alighanem – mondtam –, kinézem belőle.
Peterson rendületlenül mosolygott. Láttam már, miféle: a rendőr, aki viszi valamire, tudja, mit kell elengedni a füle mellett, és mikor kell odacsapni. Diplomatikus és udvarias, míg nincs nála az adu.
– Nos? – szólalt meg végre.
– Dr. Lee kollégája vagyok.
Peterson, ha meglepődött is, nem adta jelét. – Orvos?
– Igen.
– Az orvostársadalom összetart – mondta Peterson, és még mindig mosolygott. Fogadok, hogy egy ültében összemosolyogta a kétévi rendes adagját.
– Nem igazán – mondtam.
Lanyhult a mosoly, az edzetlen arcizmok nyilván nem bírták tovább. – Ha orvos – mondta Peterson –, fogadjon el egy jó tanácsot, nagy ívben kerülje el Leet. A sajtó tönkreteheti a praxisát.
– Miféle sajtó?
– A bírósági tárgyalás sajtója.
– Lesz egyáltalán bírósági tárgyalás?
– Lesz bizony – mondta Peterson –, és a maga praxisát is kikezdheti a sajtó.
– Nincsen praxisom – mondtam.
– Kutatóorvos?
– Nem – mondtam –, patológus vagyok.
Ez hatott. Felém hajolt, de észbe kapott, és újra hátradőlt. Szóval patológus – mondta utánam.
– Igen. Boncolásokat meg hasonlókat végzek különféle kórházaknál.
Peterson hallgatott egy darabig. Grimaszolt, a keze fejét vakargatta, az íróasztal lapját bűvölte. Végül megszólalt: – Nem tudom, miért nyüzsög, Berry doktor. Mi semmiképp se igényeljük a közreműködését, Leenek úgyis befellegzett.
– Várjuk ki a végét.
Peterson a fejét rázta. – Maga se most jött le a falvédőről.
– Nem olyan biztos.
– Tudja, milyen kártérítésért perelhet az orvos, akit tévedésből tartóztatnak le?
– Egymillió dollár – mondtam.
– Legyen ötszázezer. Ezen ne lovagoljunk. Így is, úgy is világos az ábra.
– Szóval biztosak a dolgukban.
– Biztosak vagyunk. – Peterson megint mosolygott. – Dr. Lee persze behívathatja magát tanúskodni. Tudjuk, tudjuk. Vihart kavarhatnak mindenféle fennkölt szövegekkel, port hinthetnek az esküdtszék szemébe, villogtathatják nekik a súlyos tudományos bizonyítékaikat. De van egy megkerülhetetlen tény. Azzal nincs mit tenni.
– Mi ez a tény?
– Egy fiatal lány ma hajnalban elvérzett a Bostoni Memorial Kórházban tiltott magzatelhajtás következtében. Ennyi.
– És maguk azt állítják, dr. Lee végezte?
– Van erre utaló bizonyíték – mondta Peterson szelíden.
– Fohászkodhatnak, hogy megálljon a lábán – mondtam –, mert dr. Lee jól ismert, köztiszteletben álló...
– Ide hallgasson – Peterson most először mutatott ingerültséget –, ne higgye, hogy egy tízdolláros kis kurva miatt van ez a felhajtás. Klassz lány volt, nagyon klassz lány, igen jó családból. Fiatal volt, szép volt, bájos volt, és lemészárolta valaki. És nem Roxburyben meg a North Enden hajtott fel egy mámit vagy egy sarlatánt. Annál eszesebb is volt, meg pénzesebb is.
– Miből gondolják, hogy dr. Lee csinálta?
– Semmi köze hozzá.
Vállat vontam. – Dr. Lee ügyvédje is rá fog kérdezni, neki köze lesz hozzá. Ha pedig nem tudnak válaszolni...
– Tudunk.
Vártam. Voltaképpen kíváncsi voltam, mennyire érti a dolgát Peterson, mennyire jó diplomata. Nekem nem köteles válaszolni; egy szó nem sok, annyival se tartozik. Ha mégis mond valamit, hibát követ el.
– Van egy tanúnk, aki a saját fülével hallotta, hogy a lány dr. Leet hibáztatja – mondta Peterson.
– A lányt sokkos állapotban szállították kórházba, félrebeszélt, hamarosan kómába esett. Bármit mondott, nem sokat ér mint bizonyíték.
– A kérdéses dolgot még jóval a sokkos állapot előtt mondta.
– Kinek?
– Az anyjának – vigyorodott el önelégülten Peterson. – A lány közölte az anyjával, hogy Lee csinálta. Mikor elindultak a kórházba. Az anya megesküszik rá.

 

 

NÉGY

Megpróbáltam átvenni Peterson stlusát. Pókerarc. Szerencsére az orvosnak van gyakorlata az ilyesmiben; kiképeznek, hogy szemünk se rebbenjen, míg a beteg beszámol arról, hogy éjszakánként tízszer szeretkezik, vágyálmaiban szíven döfi a gyerekeit és napi négy liter vodkára van hitelesítve. Az orvos nimbuszát az élteti egyebek között, hogy semmin se lepődik meg.
– Aha – mondtam.
Peterson bólintva nyugtázta. – Megbízható tanú – mondta. – Érett, kiegyensúlyozott, világos fejű asszony. És még vonzó is a tetejébe. Kiváló benyomást tesz majd az esküdtekre.
– Lehetséges.
– Ha már ennyire őszinte voltam magához – mondta Peterson –, elárulhatná, miért tanúsít olyan feltűnő érdeklődést dr. Lee iránt.
– Szó sincs feltűnő érdeklődésről. A barátom.
– Elsőnek magát hívta fel telefonon, nem az ügyvédjét.
– Két telefonhívásra jogosult.
– Ez igaz – mondta Peterson –, de a legtöbben az ügyvédjüket hívják, aztán meg a feleségüket.
– Velem akart beszélni.
– Jó. De miért?
– Kaptam némi jogi képzést – mondtam –, és tapasztalt orvos vagyok.
– Diplomás jogász?
– Nem – mondtam.
Peterson az ujját húzogatta az írósztallap élén. – Nem egészen értem.
– Kötve hiszem, hogy ez olyan fontos lenne – mondtam. – Netán valami köze van az ügyhöz?
– Minden lehetséges.
– Tekinthetem igennek?
– Azt mondtam, minden lehetséges.
Peterson egy pillanatra rám szegezte a tekintetét. – Nehéz magával, dr. Berry.
– Szkeptikus vagyok.
– Ha annyira szkeptikus, miért teszi tűzbe a kezét dr. Leeért?
– Nem vagyok a védőügyvédje.
– Tudja – mondta Peterson –, mindenki követhet el hibát. Még egy orvos is.

 

Kiérvén a szemerkélő októberi esőbe, leszögeztem magamban, hogy kész pokol lenne éppen most elhagynom a cigit. Peterson felzaklatott; kétszer is rágyújtottam útban a trafikhoz újabb pakliért. Azt vártam, hogy Peterson buta lesz, mint a föld, és eszetlenül keménykedik. De bakot lőttem. Ha igaz, amit beszél, jogos volt az eljárás. Lehet, hogy utóbb megcáfolják a vádat, de Peterson pozíciója akkor sem rendül meg.
Peterson kínos helyzetbe került. Egyfelől kockázatos lecsukni dr. Leet; másfelől kockázatos futni hagyni, mert ügy van. Petersonnak el kellett vágnia a gordiuszi csomót; megtette. És körömszakadtáig kitart a döntése mellett. Semmiképp se elveszett ember; ha baj van, rákenheti az egészet Mrs. Randallre. Peterson elmondhatja a sebészi és belgyógyászkörökben elhíresült formulát: a kötelességét teljesítette. Ami nem más, mint hogy a bizonyítékok alapján járt el, nem firtatta, igaza van-e vagy sem: a leletekre támaszkodott[3]. Peterson helyzete ezáltal csak erősödik. Nem hazardíroz: nincs haszna abból, ha Artot elítélik. De ha Artot felmentik, ő akkor is tiszta. Mert a kötelességét teljesítette.
A trafikban megvettem a két csomag cigarettát. Az érmés telefonon előbb a labort hívtam, hogy aznap ne várjanak vissza. Aztán Juditht: megkértem, menjen át Lee-ékhez, és tartsa a lelket Bettyben. Judith megkérdezte, bejutottam-e Arthoz, mondtam, hogy igen. Megkérdezte, jó állapotban találtam-e. Minden rendben, mondtam, még egy órácska, és szélnek eresztik.
Nem szokásom elhallgatni dolgokat a feleségem elől. Pár apróságtól eltekintve, például, hogy mit művelt Cameron Jackson pár éve az Amerikai Sebészek Társaságának konferenciáján. Tudtam, hogy kiborulna Cameron felesége miatt: ki is borult múlt tavasszal, mikor a házaspár elvált. Orvosválásnak mondják ezt a köreinkben, amikor nem a szokásos okból borul fel a házasság. Cameron lelkes, keresett ortopédorvos, és hovatovább már enni se járt haza, a kórházban töltötte az életét. Egy idő után a feleségénél betelt a pohár. Előbb az ortopédiát gyűlölte meg, aztán Cameront. Neki ítélték a két gyereket meg a heti háromszáz dolláros tartásdíjat, mégse boldog. Igazából Cameron után sóvárog – mínusz orvoslás.
Cameron se valami boldog. Múlt héten találkoztunk, és pedzette, hogy elvenne egy ápolónőt, akivel összejöttek. Botrány kerekedne belőle, persze, Cameront láthatóan az vinné rá, hogy „Talán egy ilyen képes megérteni...”
Sokat gondolok Cameron Jacksonra meg a tucat hasonszőrűre az ismeretségi körömből. Többnyire esténként, mikor ott rekedtem a laborban, és egész nap nem értem rá felemelni a telefont, hogy hazaszóljak, későn megyek.
Art Leevel is beszéltünk egyszer erről, ő mondta ki a végszót a maga cinikus módján: „Értem már, miért nem nősülnek a papok.”
Art házassága szinte nyomasztóan stabil. Gondolom, ebben a kínai mivolta is közrejátszik, de semmiképp se lehet az egyetlen ok. Felesége is magas képzettségű értelmiségi, így szemre egyikük sem tiszteli a hagyományt, de nem egykönnyen szakadtak ki belőle. Artot szüntelenül rágja a bűntudat, amiért olyan keveset van együtt az övéivel, és ajándékokkal halmozza el a három gyerekét; mind megkapja, amit szeme-szája kíván. Art imádja őket, és nem fogy ki a magasztalásból, ha róluk beszél. A feleségéhez fűződő kapcsolata bonyolultabb, ambivalensebb. Olykor mintha azt várná tőle, hogy hű kutya módjára szolgáljon neki, és néhanapján az asszony készségesen belemegy ebbe. Máskor függetlenebb.
Betty Lee az egyik leggyönyörűbb nő, akit életemben láttam. Halk szavú, kecses virágszál, mellette Judith nagyszájú tramplinak látszik, majdhogynem férfiasnak.
Judithszal nyolc éve vagyunk házasok. Mikor megismerkedtünk, még orvostanhallgató voltam, ő meg végzős a Smithen. Judith Vermontban nőtt fel, egy farmon; szívós fajta szép lány létére.
– Vigyázz Bettyre – mondtam neki.
– Jó.
– Nyugtasd meg.
– Jó.
– A riportereket meg zavard el.
– Riporterek?
– Nem biztos, hogy jelentkeznek. De ha igen, zavard el őket. Jó, mondta erre is, és letette.
Felhívtam George Bradfordot, Art ügyvédjét. Bradford jólmenő ügyvéd, megvannak az összeköttetései; a Bradford, Stone és Whitelaw irodának ő az oszlopa. Nem találtam bent, úgyhogy üzenetet hagytam neki.
Végül odacsörögtem Lewis Carrnak, a Bostoni Memorial Kórház klinikus professzorának. Időbe telt, míg a központ a nyomára akadt, szokás szerint élénken szólt bele a telefonba.
– Itt Carr.
– Lew, itt John Berry.
– Szia, John. Mi nyomja a szívedet?
Jellemző Carr-ra. Az orvosok, ha más orvosok rájuk telefonálnak, rendszerint rituálisan végigkérdezik: hogy vagy?, munka?, család? Carr ezt másképp csinálja, ahogyan egyebekben is szabálytalan eset.
– Karen Randallről érdeklődnék – mondtam.
– Mit akarsz tudni? – Lew tartózkodóbb lett. Kényes ügy ez most a Memorialben.
– Mindent. Tény, szóbeszéd, minden érdekel, ami hozzád eljutott.
– Ide hallgass, John – hangzott a válasz –, a lány apja itt nagy fejes. Hallottam is az egészről meg nem is. Ki szaglászik?
– Én.
– Te, személyesen?
– Úgy van.
– Miért?
– Art Lee a barátom.
– Hát mégis ráhúzták a vizes lepedőt? Mondták itt, de nem hittem el. Leet mindig is talpraesett fickónak ismertem...
– Lew, mi történt az éjjel?
Carr sóhajtott egy nagyot. – Isten az égben, mocsadék egy ügy. Ronda, büdös, nagy katyvasz. Az ügyeleten barmolták el. – Hogy érted?
– Ne most – mondta Carr. – Inkább gyere be hozzám.
– Jó – mondtam. – Pillanatnyilag hol a holttest? Még nálatok?
– Nem, átvitték a Központiba.
– Megvolt már a boncolás?
– Sejtelmem sincs.
– Kösz – mondtam. – A nap folyamán beugrom. A kartonját meg lehetne szerezni?
– Kétlem – így Carr. – Az öreg bekérette.
– Nem tudnád elemelni?
– Aligha.
– Kösz – mondtam még egyszer. – Akkor viszlát.
Letettem, újabb érmét dobtam be, és felhívtam a Központi hullaházát. Odaért a hulla, tudtam meg a titkárnőtől: Alice a neve, renyhe a pajzsmirigye, olyan a hangja, mintha lenyelt volna egy nagybőgőt.
– Megvolt már a boncolás? – kérdeztem.
– Most kezdik.
– Nem várhatnának még egy kicsit? Szeretnék ott lenni.
– Sajnos nem lehet – dörögte Alice. – A Memorialből ránk küldtek egy pedálgépet.
Siessek, tanácsolta. Azonnal megyek, mondtam.

 

 

ÖT

Bostoniak széles tömegei hirdetik, hogy az egész világon itt a legjobb az orvosi ellátás. Mondhatni, megkérdőjelezhetetlen igazság ez, oly egyöntetűen vallják a polgárok.
Annál hevesebb és szenvedélyesebb a marakodás a körül, hogy melyik a legeslegjobb bostoni kórház. A büszke címre három intézmény pályázik: az Általános Közkórház, a Brigham és a Memorial. A Memorial hívei szerint a Közkórház túl nagy, a Brigham pedig túl kicsi; a Közkórház lélektelen futószalag, a Brigham tudományos boszorkánykonyha; a Közkórházban hanyagolják a sebészetet, a Brighamben meg le se teszik a szikét. Ezen érveket pedig azzal az ünnepélyes kijelentéssel fejelik meg, hogy a Közkórház és a Brigham stábja képzés és kvalitás terén is gyenge eresztés a Memorial gárdájához képest.
De nincs ember, akinek a kórház-népszerűségi listáján a Központi ne lenne sereghajtó. Míg oda igyekeztem, elhajtottam a politikusok „Új Boston”-ját leghivalkodóbban fémjelző Prudential Center mellett. Hatalmas útvesztő, felhőkarcolók, szállodák, üzletek, csarnokok, csupa szökőkút meg kihasználatlan tér, egyszóval olyan modern, hogy még. Gyalog mindössze néhány kéjes percre van ide a vörös lámpás negyed: se nem új, se nem modern, de van olyan célszerű a maga nemében, mint a Prudential.
A vörös lámpás negyed már a négerek lakta, lepusztult Roxbury városrész pereme, a Központi is itt van. Zötyögtem kátyútól kátyúig, és azt hittem, kiértem Randallék felségterületéről.
Magától értetődik, hogy egy Randall csakis a Memorialben tevékenykedhet. Bostonban Randallékről az járja, régi család, vagyis génállományuk dísze legalább egy tengeribeteg zarándok egyenesen a Mayflowerről. Évszázadokra visszamenően orvoscsalád: 1776-ban Wilson Randall Bunker Hillen lelte halálát.
A nem oly messzi múltban is kiváló orvosok hosszú sora került ki közülük. Joshua Randall híres agysebész volt a századelőn, Cushing se tett többet az idegsebészet fejlődéséért Amerikában, mint ő. Zord, dogmatikus férfiú volt: az orvosfolklórban híres, igaz, kétes hitelességű anekdota fűződik a nevéhez.
Joshua Randall, miként a korszak sok sebészprofesszora, szigorúan megtiltotta a nála gyakorló fiatal orvosoknak a nősülést. Egyikük suttyomban szabályt szegett; néhány hónap múlva Randall rájött: összehívta valamennyi gyakornokát. Felsorakoztatta őket, majd így rendelkezett: „Dr. Jones, lépjen ki.”
A bűnös reszketve engedelmeskedett.
Randall azt mondta: „Hallom, nős.” A szájából úgy hangzott, mint valami betegség.
„Igen, uram.”
„Mielőtt elbocsátom, mentse magát.”
Az ifjú orvos gondolkozott kicsit, aztán kibökte: „Ígérem, hogy többet nem fordul elő, uram.”
Randallnek állítólag annyira tetszett a válasz, hogy mégse tette ki a gyakornok szűrét.
Joshua Randall nyomdokaiba Winthrop Randall lépett, a mellkassebész. J. D. Randall, Karen apja szívsebész, billentyűpótlás a specialitása. Nem ismerem, de láttam párszor – engesztelhetetlen, katonás, fehér hajú pátriárka. A sebészgyakornokok réme, mind hozzá akar kerülni, de gyűlölik.
Fivére, Peter belgyógyász, a centrumban van a rendelője. Nagyon divatos, nagyon exkluzív, a fickó valószínűleg érti is a dolgát, bár mit tudhatom.
J. D. fia, Karen bátyja a Harvardon medikus. Egy éve azt suttogták, bukásra áll, de azóta csönd van.
Más városban, más időkben talán furcsának tetszhet, hogy az ilyen eminens orvosdinasztia ifjú sarja nem röstelli el magát. De Boston, az Boston: itt a gazdag családokban két pálya jön szóba, az orvosi vagy a jogi. A tudományos pálya is elmegy kivételesen, már ha tanszéket kap az illető a Harvardon.
De hát Randallék nem tudósok meg jogászok. Orvoscsalád, és egy Randall megszerzi a diplomát, aztán gyakornokoskodni kezd a Memorialben. Az egyetem is, a Memorial is szemet hunyt már egynémely gyenge osztályzat felett a Randallek indexeiben, de az évek során megtérült a dinasztia irányában tanúsított nagyvonalúság. Orvosberkekben érdemes Randall-lel kezdeni.
Ennyit tudok a családról, továbbá azt, hogy van mit a tejbe aprítaniuk, az episzkopális egyház buzgó hívei, eltökélten közösségi szelleműek, és messzire elér a kezük.
Többet is ki kell derítenem.

 

A kórháztól három sarokra átkeltem a Csatatéren a Mass és a Columbus sugárút kereszteződésében. Éjszaka nyüzsögnek itt a kurvák, stricik, narkósok, üzérek: azért Csatatér, mert a Központiban az orvosok innen kapják a legtöbb késelést meg lőtt sebet, s afféle háborús övezetnek tekintik[4].
A Bostoni Központi Kórház irdatlan épületegyüttes három háztömbnyi területen. 1350 ágyát többnyire alkoholisták és hajléktalanok töltik meg. A kliensek okán nevezik bostoni orvoskörökben Gyűjtőnek. De jó oktatókórház a medikusoknak és a gyakornokoknak, mert a zöldfülű sok olyan orvosi problémával találkozhat, amely előkelőbb cégnél soha nem fordul elő. Vegyük például a skorbutot. Napjaink Amerikájában nem egykönnyen lehet összeszedni. Általános alultápláltság kell hozzá, a gyümölcs tökéletes mellőzése hónapokon át. Olyan ritka, hogy a legtöbb kórházban háromévente ha felbukkan egy-egy eset: a bostoni Központiban évente fél tucatot észlelnek, rendszerint tavasszal, akkor van szezonja.
Más példákat is lehet hozni: súlyos tuberkulózis, harmadfokú szifilisz, lőtt seb, szúrt seb, baleset, öncsonkítás, szerencsétlenség. Bármi is a műfaj, a Központiba több eset kerül előrehaladottabb szakaszban, mint bármelyik másik bostoni kórházba[5].
A Központi belülről úgy fest, mint egy őrült agyban fogant labirintus. Végtelen folyosók föld fölött és föld alatt tucatnyi pavilont kötnek össze. Minden elágazásnál nagy zöld táblák, nyilakkal, de minek, ha egyszer úgyis reménytelen a kiigazodás.
Míg róttam a folyosókat, eszembe jutott, mennyit forogtam itt gyakornok-koromban. Visszajött sok apró részlet. A szappan: az a különös, olcsó, furcsa szagú szappan mindenütt. A kétféle papírzsák a kézmosóknál: egy a papírtörülközőknek, egy a gumikesztyűknek. A kórház takarékosságból begyűjtötte a használt kesztyűket, és fertőtlenítés után visszakaptuk. A kis műanyag névtáblák, fekete, kék vagy piros keretben, beosztástól függően. Egy évet húztam le ebben a kórházban, és többször is végeztem bűnügyi boncolást.
Négy eset van, mikor az ügyészi jogkörrel felruházott halottkém illetékes és törvény írja elő a boncolást. A patológusgyakornok álmából felkeltve is fújja a felsorolást.
Ha a beteg erőszak áldozata, illetve ha halálának körülményei tisztázatlanok.
Ha a beteg kórházba szállítás közben meghal.
Ha a beteg a kórházba szállítást követő huszonnégy órán belül meghal.
Ha a beteg kórházon kívül orvos távollétében meghal.
Ha fennforog a négy körülmény valamelyike, a Központiban boncolást végeznek. Mint sok más városban, Bostonban sem tart fenn külön hullaházat a rendőrség. A Mallory pavilon a kórház patológiai részlege, és az első emelet a bűnügyi orvos szakértőnek van fenntartva. Szokvány esetben a boncolást elsőéves gyakornok végzi attól a kórháztól, ahol a beteg meghalt. Az izgulós újoncokat megizzasztja az ilyen orvos szakértői boncolás.
Mondjuk, az illető sose látott mérgezést, áramütést, és be van tojva, hogy elnéz valami fontosat. Gyakornokról gyakornokra száll, mi a megoldás: kimerítő jegyzőkönyv, fotók, jegyzetek dögivel, archiválni mindent, vagyis szövetmintát venni minden fontos szervből, hátha a bíróság elrendeli a boncolás eredményének felülvizsgálatát. Persze ez a tárolósdi nem olcsó mulatság. Több edény kell, több hely a hűtőben. De rendőri intézkedés esetén magától értetődik, hogy így kell csinálni.
De alaposság ide, alaposság oda, az embert csak töri a frász. Boncolás közben nem hagy nyugodni a szörnyű gondolat, hogy az ügyész vagy a védő számonkérhet rajtunk valamit, valami perdöntő, pozitív vagy negatív bizonyítékot, és nem szolgálhatunk vele, mert nem vettünk számításba minden tényezőt, változót, differenciát.

 

A jó ég tudja, miért, a Mallory előterében két kis kőszfinx őrzi a bejáratot. Mindig rossz érzésem támad a láttukon. Szfinxek a patológián: bebalzsamozott egyiptomi múmiákat meg hasonlókat asszociálnak.
Felmentem az elsőre Alice-hoz. Rosszkedvében találtam; késik a boncolás; pusztul a világ; hallottam-e már, hogy a télen influenzajárvány várható?
Hallottam. – Ki boncolja Karen Randallt? – kérdeztem.
Alice rosszalló grimaszt vágott. – A Memorialből küldtek át valakit. Hendricks vagy kicsoda.
Meglepődtem. Azt hittem, nagyágyúra bízzák.
– Odabenn van? – intettem a fejemmel a folyosó vége felé.
– Ühüm – mondta Alice.
Célba vettem a dupla lengőajtót: elhaladtam a jobboldalt sorakozó hűtőrekeszek előtt, ahol a hullákat tárolják, az IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET feliratú takaros táblánál. A faajtón nem volt kukucskáló, csak KI meg BE jelzés a két szárnyán. Beslisszoltam a boncterembe. Hátul a sarokban ketten beszélgettek.
A terem tágas, a fal hivatalos piszkoszöld. Alacsony menynyezet, betonaljzat, fent pucér csövek: dekorációra itt nem költenek. Katonásan sorakozik öt, száznyolcvan centi hosszú, rozsdamentesacél-asztal. Kicsit lejtenek, és peremük van. Az asztal felületén szakadatlanul áramlik a víz, az alvégen lefolyóba ömlik. Az öblítés nem szünetelhet, míg tart a boncolás, elvezeti a vért meg a testszövetfoszlányokat. Az egyik tejüveges ablaktáblába épített hatalmas, egy méter átmérőjű ventilátornak sincs megállj, se a kis szagosító herkentyűnek, amely légfrissítőt fúj a helyiségbe, műfenyőerdők leheletét.
Oldalt öltözőhelyiség áll a patológusok rendelkezésére, itt válthatják át az utcai ruhájukat műtőszöldre meg kötényre. Négy nagy medencéből áll a vizesblokk, az utolsó fölött kiírás: Kézmosó. A többi a műszerek meg a minták megtisztítására szolgál. A fal mentén szekrénysor a kesztyűknek, edényeknek, konzerválószereknek, reagenseknek, a fényképezőgépnek. Ha egy minta eltér az átlagtól, gyakran még kivétel előtt lefényképezik.
Mikor beléptem, a páros felém fordult. A sorvégi asztalon fekvő esetet taglalták. Az egyik férfiról tudtam, kicsoda: Gaffen, itteni gyakornok. Futólag ismertem. Éles eszű és elég szemét. A másik vadidegen volt; feltételeztem, hogy ő Hendricks.

 

– Helló, John – köszönt rám Gaffen. – Mi szél hozott?
– Karen Randallt boncolják.
– Mindjárt kezdődik. Beöltözöl?
– Kösz, nem – mondtam. – Csak nézni akarom.
Amúgy szívesen beöltöztem volna, de elvetettem az ötletet. Megfigyelői pozícióm záloga a civil ruhám. Még csak az hiányzik, hogy rám süssék, részt vettem a boncolásban, és befolyásoltam az eredményét.
Hendrickshez fordultam: – Azt hiszem, nem találkoztunk még. John Berry.
– Jack Hendricks. – Mosolygott, de nem nyújtott kezet. Rajta volt a kesztyű, imént vette le a kezét a tetemről.
– Hendricksnek vezetek fel ezt-azt – magyarázta Gaffen a hulla felé biccentve. Hátrább lépett, hogy én is odalássak. Fiatal néger nő. Jó bőr egészen addig, míg ki nem lyukasztották háromszor a mellén meg a hasán.
– Hendricks barátunk idáig a Memorialben töltötte minden idejét – mondta Gaffen. – Ott nemigen látni ilyet. Arról értekezünk például, hogy mit jelenthetnek ezek a kis nyomok.
Gaffen sebeket mutogatott a karon és az alsó lábszáron.
– Talán szögesdrót szakította fel – mondta Hendricks.
– Szögesdrót – ismételte el Gaffen szomorú mosollyal.
Nem szóltam. Én tudtam, mi a válasz, de tapasztalatlan ember soha el nem találja.
– Mikor hozták be? – kérdeztem.
Gaffen Hendricksre pillantva azt mondta: – Hajnali ötkor. De a halál éjfél körül állhatott be. – Hendrickshez fordult: – Mire utalhat?
Hendricks a fejét rázta, és az ajkába harapott. Gaffen feladta neki a leckét. Nem tetszett, de ez a szokás. A cikizés és az oktatás sokszor egyet jelent a medicinában. Hendricks is tudja, én is, Gaffen is.
– Maga szerint hol volt ez a nő az alatt az öt óra alatt? – kérdezte Gaffen.
– Fogalmam sincs – mondta Hendricks elkeseredetten.
– Találgasson.
– Ágyban.
– Képtelenség. Nézze a hullafoltokat[6]. Egész biztos, hogy nem feküdt. Ülő helyzetben volt, féloldalasan.
Hendricks megint megnézte a hullát, de maradt a fejrázásnál.
– A csatornában találtak rá – mondta Gaffen. – A Charleston Streeten, két sarokra a Csatatértől. A csatornában.
– Ó.
– Nos, akkor mik ezek a sérülések? – kérdezte Gaffen.
Hendricks a fejét rázta. Tudtam, sose lesz vége; Gaffen nem unja el a mókát. Megköszörültem a torkom, és azt mondtam: – Hendricks, szabad a gazda: patkányfognyomok. Nagyon jellegzetes: pontszerű behatolás, aztán ék alakban szakad fel a hús.
– Patkányharapások – suttogta Hendricks.
– Jó pap holtig tanul – mondta Gaffen. Megnézte az óráját. – Konzíliumom van. Legyen szerencsénk máskor is, John. – Lehúzta a kesztyűt, kezet mosott, és visszajött Hendrickshez.
Hendricks még mindig nem bírta levenni a szemét a golyónyomokról és a harapásokról.
– Öt óra a csatornában?
– Igen.
– A rendőröknek nem tűnt fel?
– De, idővel.
– Ki tette?
Gaffen felhorkant. – Maga biztos tudja. A kórtörténetében szerepel első fokú szifiliszes szájseb, itt kezelték vele. Továbbá ötször volt zárlatos a vezetéke, itt reparálták meg.
– Zárlatos vezeték?
– Kismedencei gyulladás[7].
– Mikor rátaláltak – mondta Gaffen –, negyven dollár volt a melltartójában, kápé.
Hendricksre nézett, a fejét rázta, aztán kiment. Mikor kettesben maradtunk, Hendricks így szólt hozzám: – Még mindig nem értem. Csak nem prostituált volt?
– De – mondtam. – Lelőtték, öt óra hosszat hevert a csatornában, és összerágták a patkányok.
– Ó.
– Megesik – mondtam. – Nem is ritkán.
Nyílt a lengőajtó, és betoltak egy hullát, fehér lepedővel letakarva. – Randall? – nézett ránk kérdően az ember.
– Igen – válaszolta Hendricks.
– Melyik asztalra tegyem?
– Középre.
– Máris. – Odagurította a hordágyat, és átemelte a holttestet, előbb fejtől, aztán lábtól: a hullamerevség szemmel látható volt. Aztán szaporán kitakarta, s az élére hajtogatott lepedőt visszatette a hordágyra.
– Alá kell írnia – dugott egy nyomtatványt Hendricks orra alá. Hendricks aláírta.
– Nem megy ez nekem – mondta aztán Hendricks. – Bírósági ügy. Csak egyszer csináltam hasonlót, az is üzemi volt. A pasasnak munka közben betört a feje, belehalt. Ez egész más...
– Hogyhogy magát jelölték ki? – kérdeztem.
– Biztos, mert mázlista vagyok – felelte. – Úgy tudtam, Weston csinálja, de ezek szerint mégsem.
– Leland Weston?
– Igen.
Weston a Központi vezető patológusa, nagy öreg, aligha van nála jobb patológus Bostonban.
– Na jó – mondta Hendricks. – Lássunk hozzá.
A kézmosóhoz lépett, és hosszan, alaposan sikálkodott. Mindig idegesít, ha egy patológus bemosakszik a boncoláshoz. Idegesítő sebészparódia: az érem ostoba másik oldala, mikor valaki sebész-egyenöltözetben – buggyos nadrág, V nyakú, rövid ujjú zubbony – a kezét piperészi a beavatkozás előtt, holott az illetőnek igazán mindegy már, hogy steril-e a kezelés.
De Hendricks nyilvánvalóan csak az időt húzta.
A boncolás sose műélmény. Kivált lehangoló, ha a megboldogult olyan fiatal és csinos, mint Karen Randall. A hátán feküdt anyaszült meztelenül, szőke haja szétterült a vízben. Áttetsző kék szeme a plafonra meredt. Míg Hendricks kipancsolta magát, szemrevételeztem a holttestet, és megérintettem a bőrét. Hideg volt, sima, szürkés-fehéres árnyalatú. Amilyen az elvérzett lányoké lenni szokott.
Hendricks ellenőrizte, hogy van-e film a gépben, aztán intett, hogy álljak félre: három szögből készített felvételt.
– Megkapta a kartonját?
– Nem. Az öregnél van. Csak a baleseti ügyelet kivonatos zárójelentését adták ide.
– Mi áll benne?
– Hüvelyi vérzés folytán beállt exitus. A szövődmény túlérzékenységi reakció.
– Túlérzékenységi reakció? Mi az?
– Rejtély előttem – mondta Hendricks. – Az ügyeleten történt valami, de nem kötötték az orromra.
– Érdekes – jegyeztem meg.
Hendricks végzett a fotózással, és a táblához lépett. Minden laborban van egy tábla, amelyre a patológus felfirkanthatja az adatokat menet közben – a test külső paramétereit, a szervek súlyát, küllemét, effélét. „Randall, K.” – biggyesztette oda Hendricks, és melléírta a törzsszámot.
Ekkor belépett valaki. Leland Weston jellegzetes kopasz feje, görnyedt tartása tűnt fel az ajtóban. Hatvanas, nyugdíjazás előtt áll, hajlott dereka ellenére energiát és élénkséget sugároz. Fürgén kezet rázott velem, aztán Hendricksszel is, aki nem tudott hová lenni a megkönnyebbüléstől.
Weston átvette a boncolást. Azzal kezdte – mindig így szokta, jutott eszembe –, hogy vagy fél tucatszor körbejárta a holttestet, hiúzszemmel bámulta, és motyogott magában. Aztán megállt, és rám pillantott.
– Megnézted, John?
– Igen.
– És mire jutottál?
– Meghízott az utóbbi időben – mondtam. – A csípőjén meg a mellén csíkok láthatók. Amúgy túlsúlyos.
– Helyes – mondta Weston. – Van még valami?
– Igen – mondtam. – Érdekes a szőrzet. A haj szőke, de a felső ajkat sötét pihe szegélyezi, az alkaron is van. Úgy nézem, ritkás, gyönge, nemrég kinőtt szálak.
– Helyes – bólintott Weston. Sandán odamosolygott rám, úgy is, mint öreg mesterem. Bostonban egyébként nincs patológus, akit Weston ne oktatott volna valamikor. – De a legfontosabbat mégis kihagytad – jelentette ki.
A leborotvált szeméremtájra mutatott: – Hát ez?
– Abortuszon esett át – nyitotta ki a száját Hendricks. – Hiszen tudjuk.
– Senki nem tud semmit – nyilatkoztatta ki zordan Weston a boncoláson innen. Nálunk nincs előzetes diagnózis. – Elmosolyodott. – Meghagyjuk a klinikusoknak. – Kesztyűt húzott, és így folytatta: – Előállítjuk a lehető legprímább, legalaposabb boncolási jegyzőkönyvet. J. D. Randall fogja mazsolázni. No, nézzük. – Tüzetesen megvizsgálta a szeméremdombot. – Leborotvált ágyék esetén nincs könnyű dolgunk. Utalhat műtétre, de sokan magánjellegű okból csupaszítják le magukat. Itt figyelemre méltó, hogy gondos munkát látunk, sehol nincs bevágás, sérülés. Ez fontos. Bármennyire ügyes is a nővér, ha műtéti előkészítésnél ilyen lágy részt borotvál, óhatalanul megcsúszik a keze. A nővér siet, egy kis vágás nem a világ. Akkor...
– Saját magát borotválta le – mondta Hendricks.
– Lehetséges – bólintott Weston. – Persze a műtét sem kizárt. De tartsuk észben.
Gyors, gyakorlott mozdulatokkal folytatta a munkát. A lány magasságát százhatvan centire, a testsúlyát hatvan kiló körülire taksálta. A folyadékveszteséget tekintetbe véve nem kevés. Weston felírt mindent a táblára, és dolgozni kezdett a szikével.
A boncolás szabályos indítása Y alakú metszés, a két válltól kezdve a test középvonaláig a bordák alatt, aztán egyenesen tovább a szeméremcsontig. Három lebenyben hajtják szét a bőrt és az izmokat; a bordaszekrényt felvágva eljutnak a szívig, tüdőig; széles metszést végeznek a hason. Ezek után lekötik és elmetszik a nyaki verőeret, a vastagbelet, átvágják a légcsövet és a garatot, és egyetlen mozdulattal kiemelik az összes belsőséget: szívet, tüdőt, gyomrot, májat, lépet, veséket, beleket.
Az így kizsigerelt testet összevarrják. A belső szerveket minden sietség nélkül lehet tovább mustrálni, metszetek készíthetők a mikroszkópos vizsgálathoz. Mialatt a patológus mindezt elvégzi, a boncmester megnyitja a koponyát: lefűrészeli a fejtetőt, és kiemeli az agyat, ha erre engedély van.
Ezen a ponton kaptam észbe, hogy nincs boncmester[8]. Szóvá is tettem Westonnak.
– Nincs – hagyta rám Weston. – Csak magunkra számíthatunk. Rajtunk a világ szeme.
Néztem Westont, miközben vág. Kissé remegett a keze, mégis roppant fürge és biztos volt. Mikor a hasat felnyitotta, kibuggyant a vér.
– Szívást – szólt oda. – Gyorsan.
Hendricks már vitte is a szívóra erősített palackot. A folyadékot – sötétvöröses-feketés volt, nagyrészt vér – a palackba vezettük és lemértük. Majdnem három liter jött ki.
– Bár itt lenne a kórlap – mondta Weston. – De megnézném, hány egységet nyomtak bele az ügyeleten.
Bólintottam. Az átlagemberben rendes körülmények között nem kering öt liternél több. Ha a hasban gyűlik fel ennyi, perforációra utal.
A folyadék leeresztése után Weston tovább boncolt, kiemelte a szerveket egy rozsdamentesacél-tartályba. A csaphoz vitte, lemosta, és egyenként megvizsgálta őket, felülről lefelé haladva; a pajzsmiriggyel kezdte.
– Különös – mondta, miközben a tenyerén felemelte. – Nem nyom többet tizenöt grammnál.
Az átlagos pajzsmirigy húsz és harminc között van.
– Valószínűleg alkati, nincs jelentősége – mondta Weston. Felvágta, megvizsgálta a vágásfelületet. Semmi rendelleneset nem tapasztaltunk.
Weston végighasította a légcsövet a két tüdőbe való szétágazásig, a kitágult lebenyek színe sápadtfehér volt a rendes lilásrózsaszín helyett.
– Anafilaxia – jelentette ki Weston. – Általános anafilaxia. Tudja valaki, mire volt túlérzékeny?
– Én nem – mondtam.
Hendricks jegyzetelt. Weston gyakorlottan haladt tovább a légcsövön a tüdőbe, megnyitotta az artériákat, vénákat.
A szív következett, Weston egy-egy ívelt bemetszéssel jobb és baloldalt feltárta mindkét pitvart és kamrát. – Abszolút normális. – Weston rátért a koszorúerekre. Normálisak voltak azok is, enyhe atheroszklerózis mutatkozott.
Minden tökéletesen rendben volt egészen az uterusig. Lilás volt a vértől, és nem túl nagy, legfeljebb villanykörte méretű a petefészkek, méhkürtök között. Weston a kezében forgatta, és megláttuk a méhnyálkahártyát, izmot átszakító hasadékot. Elég ok a hasűri bevérzésre.
A méreten viszont fennakadtam. Nem így fest egy terhes méh, főleg a negyedik hónapban. A negyedik hónapban a magzat tizenöt centis, ver a szíve, alakul a szeme, arca, csontozata. Ilyenkor a méh már számottevően megnagyobbodik.
Westonnak ugyanez járt a fejében.
– Persze biztos kapott oxitocint[9] az ügyeleten, de akkor is rém furcsa.
Felmetszette a méhet, és szétterítette. Gondosan, alaposan kikaparták; a méhfelrepedés nyilván utólagos szövődmény. A méh teli volt vérrel és kocsonyás, sárgás alvadékkal.
– Csirkezsírcsomók[10]. – mondta Weston. Vagyis posztumusz keletkeztek.
Eltakarította a vért meg az alvadékot, és jól megnézte a méh küretált belső felületét.
– Aki csinálta, nem volt komplett dilettáns – mondta Weston. – Legalább a terhességmegszakítás alapelveivel tisztában volt.
– Csak éppen átfúródott a méhfal...
– Csak éppen átfúródott a méhfal – ismételte el Weston. Aztán így folytatta: – Egy dologban biztosak lehetünk. A lány nem nyúlt magához.
Fontos dolog. Sokszor okoz akut hüvelyi vérzést, hogy a nők maguk próbálják előidézni a vetélést gyógyszerrel, sóoldattal, hüvelyöblítővel, kötőtűvel vagy más eszközzel. De ilyen kaparást Karen nem végezhetett el saját magán. Altatás kell hozzá.
– Hát terhes méh ez? – szegeztem Westonnak.
– Kérdéses – mondta Weston. – Nagyon is kérdéses. Nézzük a petefészkeket.
Felvágta a két petefészket, és a corpus luteumot kereste, a sárgatestet, amely a petekiszabadulás után hátramarad. Nem találta. Önmagában ez mit sem bizonyít: a corpus luteum három hónap után elhal, ez a lány pedig állítólag a negyedik hónapban volt.
Bejött a boncmester, és így szólt Westonhoz: – Összevarrhatom?
– Persze – mondta Weston. – Miért is ne.
A boncmester nekilátott a foltozásnak, friss lepedőt kanyarított a holttestre. Westonhoz fordultam: – Hát az agy?
– Nincs engedély – mondta Weston. A törvényszéki orvostan képviselője, ha a boncolás mellett tör is lándzsát, rendszerint nem rendeli el az agy vizsgálatát, hacsak nem áll fenn az ideggyengeség gyanúja.
– Az ember azt hinné, hogy Rendallék, a szakma krémje...
– Ó, D. J. nagyon is mellette volt. Mrs. Randall fúrta meg. Egyszerűen nem akarja, hogy az agyat kivegyük, punktum. Ismered a hölgyet?
A fejem ráztam.
– Nem semmi – mondta szárazon Weston.
Visszatért a belső szervekhez, végigment az emésztőcsatornán a vékonybéltől a végbélig: ilyen a tökély. Nem vártam végig a procedúrát; láttam, amit akartam, s immár biztosan tudtam, a boncolási jegyzőkönyv kétségeket fog támasztani. A főbb szervek vizsgálata alapján nem jelenthető ki egyértelműen, hogy Karen Randall terhes volt.
Furcsa.

 

 

HAT

Nem vagyok kívánatos kuncsaft, ha odaállítok életbiztosításért. A patológusok zöme hasonló cipőben jár. A biztosítótársaságok egy röpke pillantás után vinnyogva hátrálnak előlünk – minden áldott nap tuberkulózissal, rosszindulatú daganatokkal, halálos ragályokkal kerülünk kapcsolatba, egy garast nem adnak az életünkért. Egyvalakit tudok, aki még nálam is nehezebben jut kötvényhez: Jim Murphy, biokémikus.
Fiatalabb korában Jim hátvéd volt a Yale csapatában, a Keleti Part válogatottjába is bevették. Komoly teljesítmény, főleg ha valaki ismeri Murphyt, és a szemébe nézett valaha is. Murphy úgyszólván vak. Böhöm vastag lencsét hord, járás közben a feje előrebukik, mintha lehúzná a szemüveg. Rendes körülmények között is épp hogy csak lát, de ha izgatott vagy tintás, mindennek nekimegy.
A felületes szemlélő úgy vélhetné, Murphy még a Yale-en sem az ideális hátvéd. Hogy megértsük a dolgot, látni kell a mozgását. Murphy szélsebes. Ilyen egyensúlyérzéket se pipáltam még senkinél. Futballista korában a csapattársai külön játékmódot fejlesztettek ki, hogy az összekötő beirányozhassa Murphyt, aztán útjára bocsássa. Általában bejött a figura, bár többször is előfordult, hogy Murphy briliáns támadást hajtott végre rossz irányba, és a biztonság kedvéért kétszer is becsörtetett a gólvonalon túlra.
Világéletében képtelen sportágakhoz vonzódott. Harmincévesen lett hegymászó. Nagyon tetszett neki, de a biztosítással nem jutott egyről a kettőre. Átnyergelt versenyautóra, jól ment minden egészen addig, míg a Lotusszal nem sodródott ki a pályáról, nem pördült meg négyszer, és nem törte el több helyen mindkét kulcscsontját. Végül úgy döntött, hogy a biztonság előbbre való, mint a tevékeny élet, és fájrontot csinált.
Murphy olyan gyors, hogy a szavakat is gyorsírásszerűen hadarja: mintha sajnálná az időt attól, hogy a névelőket meg a névmásokat is beiktassa a mondataiba. Nemcsak a beszédével kergeti őrületbe a titkárnőit meg az asszisztenseit, mániája a nyitott ablak. Neki csikorgó télben is szélesre kell tárni, mert a „rossz levegőt” úgymond nem állja.
Mikor felkerestem a laboratóriumában, amely a Bostoni Anyavédelmi Kórház egyik szárnyában található, almadömping volt odabenn. Alma a hűtőben, alma az állványokon, a papírnehezék is alma. A két asszisztens vastag szvettert viselt a köpenye alatt, és almát evett.
– Asszony küldte – mondta Murphy, miközben kezet rázott velem. – Finom. Kérsz? Cortland meg Delicious.
– Kösz, nem.
Felvett egy almát, és beleharapott, miután sebtiben végighúzta a köpenye ujján.
– Finom. Komolyan.
– Nincs időm.
– Folyton rohansz – így Murph. – Jézusom, mindig rohansz. Hónapokra eltűntetek Judithszal. Mi van? Terry hátvéd a belmonti tizenegyben.
Felvett egy fotót az íróasztalról, és az orrom alá dugta. A fia volt rajta, focimezben grimaszolt a kamerába, pont mint az apja: kicsi a bors, de erős.
– Jöjjünk össze valamikor – mondtam –, családostul.
– Ühüm – Murph hipp-hopp eltüntette az almát. – Jó ötlet. Bridzs? Asszony meg én istenit bridzseltünk múlt hétvégén. Vagy azelőttin. Kivel is...
– Murph – mondtam. – Problémám van.
– Biztos fekély – mondta Murph, és újabb almát szemelt ki az íróasztalán. – Higanyember. Folyton rohansz.
– A te szakterületedbe vág.
Felvillanyozva ragyogott rám. – Szteroidok? Patológus szteroidokba ártja magát? Ilyen még nem volt. – Az íróasztal mögé telepedett, és feltette a lábát. – Vigyázz, kész. Hallgatlak.
Murphy a terhes nők és magzataik szteroidtermelését kutatja. Praktikus, jóllehet némiképp morbid okból vert gyökeret az Anyavédelmiben: hogy kutatásaihoz könnyen bespájzolhasson kóros terhességeket, esetenként egy-egy neki ítélt halva született magzatot[11]
– Tudsz boncolási mintán terhességi hormontesztet csinálni? – kérdeztem.
Gyors, ideges, röpködő mozdulatokkal vakarta a fejét. – A pokolba. Gondolom, igen. De kinek jut ilyesmi eszébe?
– Nekem.
– Úgy értem, hogyhogy boncolásnál vitás a terhesség?
– Itt vitás. Bonyolult.
– Jó. Nincs bevett teszt, de gondolom, menni fog. Hol tartott?
– Negyedik hónap.
– Negyedik hónap? És a méh nem egyértelmű?...
– Murph...
– Jó, négy hónapossal is megy – mondta. – Bíróság előtt ne számíts rám, de meglesz. Menni fog.
– Belefér?
– Erre rendezkedtünk be – mondta. – Szteroidpróbák. Mid van?
Értetlenül ráztam a fejem.
– Vér, vizelet? Melyik?
– Ja. Vér. – A zsebembe nyúltam a kémcsőért, amit a boncolásnál töltöttem meg. Megkérdeztem Westontól, van-e kifogása, nem volt.
Murphy átvette a kémcsövet, és a fény felé tartotta. Megpöccintette. – Két köbcenti kell – mondta. – Van itt elég, semmi gond.
– Mikor tudsz eredményt mondani?
– Két nap. Negyvennyolc órás próba. Posztumusz minta?
– Igen. Féltem, hogy a hormonok denaturálódnak vagy valami...
Murph felsóhajtott: – Felejtünk, felejtünk? Csak a fehérjék denaturálódnak, a szteroidok meg nem fehérjék, ugye? Megy, mint a karikacsapás. A szabvány nyúlteszt a chorio-gonadotropint mutatja ki a vizeletben. De mi itt nemcsak azt tudjuk mérni, hanem a progeszteront is, vagy akárhány béta-tizenegy hidroxil-vegyületet. Terhesség esetén a progeszteronszint felszökik a tízszeresére. Az ösztriolszint az ezerszeresére. Ilyen ugrást nem kunszt kimutatni. – Vetett egy pillantást az asszisztenseire. Még ebben a laborban se.
Az egyik asszisztens nem hagyta szó nélkül. – Precíz voltam, míg el nem fagyott az ujjam – mondta.
– Bocs, bocs – vigyorgott Murphy. Hátat fordított nekem, és felvette a kémcsövet. – Nem ügy. Berakjuk a jó öreg szakaszos párolóba, hadd csurogjon – mondta. – Kettéosztjuk, hogy meg lehessen ismételni a próbát, ha gáz van. Kié?
– Micsoda?
Türelmetlenül lengette felém a kémcsövet: – Kinek a vére?
– Akárkié. Egy eset – vontam meg a vállam.
– Négy hónapos terhesség, de nem biztos? John fiam, elhallgatsz valamit az öreg haver, a bridzsbajnok elől.
– Jobb, ha később tudod meg – mondtam.
– Oké, oké, nem faggatózom. A te dolgod, de ugye azért beavatsz?
– Ígérem.
– Patológusígéret: az öröklét lehelete – állt fel a helyéről.

 

 

HÉT

A legutóbbi számbavételkor 25 000 megcímkézett emberi nyavalyát jegyeztek, köztük 5000 gyógyíthatót. A fiatal orvosok mégis egyre arról ábrándoznak, hogy új betegséget fedeznek fel. Az orvosi szakmában ezzel lehet a leggyorsabban és a legbiztosabban hírnevet szerezni. Egy új betegség felfedezése látványosabb, mint valamely régire új gyógymódot találni: az új eljárást évekig vizsgálják, vitatják, támadják, az új betegség viszont garantált közönségsiker.
Lewis Carr még segédorvos korában megfogta az Isten lábát: új kórt talált. Ritka volt, mint a fehér holló – a bétafrakciót megtámadó örökletes dysgammaglobulinémia egy négytagú családban –, de sebaj. A lényeg, hogy Lewis felfedezte, leírta, és bekerült a tanulmánya az Új-angliai Orvosi Közlönybe.
Hat év múlva professzor lett a Memorialben. Eldöntött dolog volt, épp csak meg kellett várni, míg valaki nyugdíjba megy és megürül egy iroda.
Carr memorialbeli rangjához méltó jó helyet kapott: ilyen illik egy ifjú belgyógyásztitánhoz. Odú, ahol folyóirat-, papír-, különlenyomat-kupacok készülnek agyonnyomni az embert. Minden ócska és koszlott itt, a Calder pavilon legeldugottabb ficakjában, a vesekutatók táján. S miként a hab a tortán, a mocsok és a felfordulás közepette gyönyörű titkárnő üldögél, vérforraló, szakszerű és abszolút megközelíthetetlen: merőben céltalan szépsége a rút iroda praktikumával felesel.
– Dr. Carr vizitel – közölte mosolytalanul. – Bent megvárhatja. Beléptem, és leültem, miután letessékeltem a székről az Amerikai Kísérleti Biológiai Közlöny kazalnyi régi számát. Carr pillanatokon belül befutott. Fehér köpenye kigombolva (az oktatóprofesszor sose gombolja be), nyakában fülhallgató. Inge nyaka rojtos (az oktatóprofesszor nem sokat keres), fekete cipője fényesre suvickolva (az oktatóprofesszor mindenben igényes, ami igazán számít). Szokás szerint higgadt volt, összeszedett és politikus.
A rossz nyelvek szerint Carr nem egyszerűen politikus, hanem szégyentelenül benyal a vezérkarnak. De hát sokan fújnak rá a gyors karrierje meg a behízelgő modora miatt. Carrnak gyermeteg almaképe van, arcbőre sima és kicsattanó. Lehengerlő, kisfiús mosolya jól hat a nőbetegekre. Most rajtam is kipróbálta.
– Helló, John. – Becsukta a szentély ajtaját, és beült az íróasztala mögé. Alig láttam a papírhalmok mögött. Levette a nyakából a fülhallgatót, összehajtogatta, és zsebre tette. Aztán rám nézett.
Bizonyos helyzetekben hiába okoskodunk. Ha egy gyakorló orvos az íróasztala mögül néz az emberre, óhatatlanul felölti azt a komoly, vesébe látó, inkvizítori modort, amitől az egészséges ember önbizalma meginog. Lewis Carr most ezt az arcát mutatta.
– Karen Randallről akarsz informálódni – kezdte olyan hangon, mint aki nagy jelentőségű leletet készül közölni.
– Igen.
– Személyes okból.
– Igen.
– És amit elmondok, köztünk marad?
– Igen.
– Jó – mondta. – Akkor elmondom, amit tudok. Nem voltam ott, de követtem az eseményeket.
Feltételeztem róla. Lewis Carr minden eseményt követ a Memorialben; több pletykát tud, mint akármelyik nővér. Reflexszerűen szerzi be értesüléseit, ahogyan mások lélegeznek.
– A lányt ma hozták be az ügyeletre hajnali négykor. Haldokolt, mire ideértek vele, félrebeszélt, mikor a mentőből kocsira tették. Hüvelyi vérzése volt, slussz. 38,8, száraz bőr, csökkent turgor, légszomj, szabálytalan pulzus, alacsony vérnyomás. Szomjúságról panaszkodott[12].
Carr sóhajtott egy nagyot. – A kisdoktor ránézett, és keresztpróbát kért, hogy megkezdhessék a vérátömlesztést. Vérmintát vett vörös- és fehérvérsejt-számláláshoz, és gyorsan beadott egy liter ötszázalékos dextrózoldatot folyadékpótlásnak. Megpróbálta kideríteni a vérzés forrását, de nem sikerült, hát oxitocint adagolt méhösszehúzónak, és ideiglenesen tamponálla a hüvelyt. Aztán az anyától megtudta, ki a lány, és beszart. Riasztott egy kollégát. Megkezdte a vérátömlesztést. És beadott egy nagy adag penicillint, biztos, ami biztos. Sajnos anélkül, hogy megnézte volna a kórlapot, vagy rákérdezett volna az anyánál, hogy nem allergiás-e a lány.
– És a lány hiperallergiás volt[13].
– Enyhe kifejezés – mondta Carr. – Tíz perccel azután, hogy izomba adták neki a penicillint, a lány fuldokolni és görcsölni kezdett, nem kapott levegőt, pedig a légutak szabadok voltak. Időközben odaért a kartonja, és a kisdoktor rádöbbent, hogy mit csinált. Beadott egy milligramm epinefrint intramuszkulárisan. Nem hatott, intravénásan folytatta benadrillal, kortizonnal, aminofillinnel. Nagy nyomású oxigént is adtak, de a lány elkékült, rángott, és húsz percen belül meghalt.
Rágyújtottam, és arra gondoltam, nem szívesen lennék a kisdoktor helyében.
– Valószínű, hogy a lány eleve menthetetlen volt – mondta Carr. – Nem bizonyítható, de okunk van azt hinni, hogy mire behozták, a vérveszteség elérte a kritikus ötven százalékot. Tudod, az a határ. Onnantól visszafordíthatatlan a sokk. Amúgy is elveszítettük volna. De persze ez érdektelen.
– Egyáltalán, hogy jutott eszébe a kisdoktornak penicillint adni? – kérdeztem.
– Helyi szokás – így Carr. – Bizonyos beköszönő tüneteknél nálunk automatikusan jár. Ha jön egy lány hüvelyi vérzéssel, magas lázzal – esetleg fertőzés, ugye –, kikaparjuk, ágyba dugjuk, és penicillint nyomunk belé. Másnap rendszerint hazabocsátjuk. És a kartonjára vetélés kerül.
– Karen Randall kórlapján is ez szerepel? Vetélés?
Carr bólintott: – Spontán vetélés. Mindig ezt írjuk be, hogy ne kelljen a rendőrséggel szórakozni. Elég sok saját kezű meg illegális magzatelhajtással van itt dolgunk. A lányok, mikor bekerülnek, néha úgy habzanak a hüvelyöblítőtől, mint a megkergült mosogatógépek. Vagy szakad belőlük a vér. Egy biztos, a lány magánkívül van, és összevissza hazudik. Mi szép diszkréten rendbe tesszük, aztán mehet, amerre lát.
– Sose szóltok a rendőröknek?[14]
– Orvosok vagyunk, nem ítélet-végrehajtók. Évente száz lányt hoznak be ilyen állapotban. Ha mindet jelentenénk, napestig tanúskodhatnánk a bíróságon, és becsukhatnánk a boltot.
– De hát a törvény...
– Persze – vágott a szavamba Carr –, a törvény előírja, hogy be kell jelentenünk. A törvény értelmében a testi sértést is jelenteni kell, de ha jelentenénk az összes részeg disznót, akiknek a kocsmapultnál behúznak egyet, sose érnénk a végére. Nincs az a baleseti ügyelet, amelyik szabályosan jelent. A működőképességgel összeegyeztethetetlen.
– Na de ha magzatelhajtás történt...
– Vedd elő a józan eszed – mondta Carr. – Van, amikor spontán vetélésről van szó. Van, amikor másról. De egyszerűen nincs értelme különbséget tenni. Tegyük fel, tudod, hogy a Hágai Hentes intézte el a lányt, és riasztod a rendőröket. Másnap jönnek, és a lány kijelenti előttük, hogy spontán vetélés volt. Vagy azt mondja, ő tette magával. Egyszóval lakatot tesz a szájára, és a rendőrök berágnak. Mindenekelőtt rád, amiért odacsődítetted őket.
– Létezik ilyen?
– Hogyne – mondta Carr. – Kétszer is megesett velem. A két lány, mikor bekerült, majdhogynem eszét vesztette a rémülettől, szentül hitték, hogy végük. Fel akarták adni a magzatelhajtót, követelték, hogy jöjjön a rendőrség. Reggelre aztán jobban lettek, szépen kikaparták őket, megoldódott a nagy keleti kérdés. Elment a kedvük a rendőrségi hajcihőtől, nem kértek belőle. Jöttek a zsaruk, és a drágák nagy szemeket meresztettek, hogy tévedés.
– Jó az nektek, ha kimossátok a magzatelhajtók szennyesét?
– Mi gyógyítani akarunk. Ennyi az egész. Az orvos ne ítélkezzen. Végtére a kocavezetők meg a szeszkazánok is csak nekünk adnak munkát. De nem a mi dolgunk ráverni a kezükre, és hegyi beszédet tartani az ittas vezetésről. Azon vagyunk, hogy rendbe hozzuk őket.
Nem akartam vitatkozni: mire volna jó? Témát váltottam.
– No és Lee bemártása? Az hogyan történt?
– Mikor a lány meghalt – mondta Carr –, Mrs. Randall hisztériás rohamot kapott. Sikoltozott, erre beinjekciózták. Összeszedte magát, de csak egyre hangoztatta, hogy a lánya szerint Lee volt a magzatelhajtó. És hívta a rendőrséget.
– Mrs. Randall?
– Igen.
– És a kórházi diagnózis?
– Marad vetélés. Megalapozott. Nem orvosi szempontból fogják törvénytelen abortusznak átminősíteni, mi mossuk kezeinket. A boncolás majd kimutatja,volt-e abortusz.
– Már kimutatta, hogy volt – mondtam. – Tisztes munka, mindössze egyszer repesztették át a méhfalat. Szakszerűen végezték, csak kissé ügyetlenül.
– Beszéltél Leevel?
– Reggel – mondtam. – Azt állítja, nem ő volt. A boncolás alapján hiszek neki.
– Műhiba...
– Kétlem. Art ennél jobb, tehetségesebb orvos.
Carr elővette a zsebéből a fülhallgatót, és idegesen játszadozott vele. – Mocskos ügy – mondta. – Nagyon mocskos ügy.
– Fel kell deríteni – mondtam. – Nem dughatjuk a fejünket a homokba, míg Leet pokolra küldik.
– Persze hogy nem – mondta Carr. – De J. D. nagyon odavan.
– Képzelem.
– Kis híján fejét vette a szerencsétlen kisdokinak, mikor meglátta, mit művelt. A szemem láttára: azt hittem, ott helyben kitekeri a nyakát puszta kézzel.
– Ki ez a kisdoki?
– Roger Whitingnak hívják. Sebésznek készül, de azért rendes gyerek.
– Hol van most?
– Gondolom, odahaza. Elment reggel nyolckor. – Carr elhúzta a száját, és újfent a fülhallgatóján matatott. – John, te tényleg bele akarod ártani magad ebbe?
– A legszívesebben hagynám a francba – mondtam. – Ha rajtam múlik, meg se állok a laboromig. De nem tehetem.
– Az a baj – mondta Carr –, hogy elmérgesedett ez az egész. J. D. nagyon odavan.
– Mondtad már.
– Csak próbálom megértetni veled, mi a helyzet. – Carr az asztalán rendezkedett, és kerülte a tekintetem. Végül így folytatta: – Az ügy jó kezekben van. Leenek egyébként kiváló az ügyvédje, tudtommal.
– Sok az eldöntetlen kérdés. Tenni akarok róla, hogy tisztázódjanak.
– Az ügy jó kezekben van – ismételte el Carr.
– Jó kezekben? Randallékat érted? Vagy a fafejű rendőröket?
– Bostonban igazán elsőrangú a rendőrség.
– Beszélsz hülyéket.
Mély lélegzetet vett, és türelmesen megkérdezte: – Végül is mit akarsz bebizonyítani?
– Hogy nem Lee tette.
Carr a fejét ingatta: – Nem ez a lényeg.
– Én úgy látom, hogy nagyon is ez.
– Tévedsz – mondta Carr. – A lényeg, hogy J. D. Randall lányát meggyilkolta egy magzatelhajtó, és ezért valakinek lakolni kell. Lee magzatelhajtó – nem lesz nehéz bizonyítani a bíróság előtt. Bostonban az esküdteknek nagy valószínűséggel több mint a fele római katolikus. Elvből rács mögé juttatják.
– Elvből?
– Ne értetlenkedj – fészkelődött a helyén Carr.
– Vagyis Lee a bűnbak.
– Ahogy mondod: Lee a bűnbak.
– Ez a hivatalos verdikt?
– Többé-kevésbé – így Carr.
– Neked mi a véleményed?
– Aki abortuszt végez, bajt idéz magára. Törvényszegő. Ha abortuszt végez egy neves bostoni orvos lányán...
– Lee azt mondja, nem ő volt.
Carr szomorúan mosolygott: – Kit érdekel?

 

 

NYOLC

Tizenhárom évbe telik, míg a végzett középiskolásból szívsebész lesz. Négy év az egyetem, egy év a gyakornokoskodás, három év az általános sebészi szakvizsga, kettő a mellkassebészi szakvizsga, kettő a szívsebészi szakvizsga. Közben valamikor két évet tölt az illető angyalbőrben, szakszolgálaton.[15]
Kell valami különleges adottság, hogy valaki belevágjon, és ilyen messzi célt tűzzön maga elé. Mire eljut odáig, hogy önállóan operálhat, nem az többé, aki egykor volt, szinte egy másik ember, tapasztalata, hivatása elidegeníti a többi halandótól. Ha úgy vesszük, ez is hozzátartozik a képzéshez: a sebész magányos.
Ez járt a fejemben, mikor az üvegfalú kémlelőfülkéből alápillantottam a 9-es műtőbe. A fülke a mennyezetbe van építve, jó a rálátás a helyiségre, a személyzetre, az eseményekre. Gyakran ücsörögnek itt hallgatók meg gyakornokok. A műtőben mikrofon van, mindent hallani – a műszerek csörrenését, a lélegeztetőgép ritmusos neszét, a halk beszédet –, ha megnyomunk egy gombot, le is lehet szólni. Máskülönben ők nem hallanak téged.
Azután jöttem fel ide, hogy bementem J. D. Randallhez. Karen kórlapjára voltam kíváncsi, de a titkárnő azt mondta, nincs nála. J. D.-nél van, és J. D. éppen operál. Meglepődtem. Azt gondoltam volna, hogy egy ilyen napon szabadságot vesz ki. A jelek szerint eszébe se jutott.
A titkárnő azt állította, hamarosan véget ér a műtét, de épp csak odanéztem, máris láttam, odébb van az idábbnál. A beteg mellkasa nyitva, a szíve úgyszintén; a varrás még el sem kezdődött. Minek zavarognék: később újra be kell néznem a kartotékért.
Ottfelejtkeztem kicsit. A szívműtét lenyűgöző látvány, fantasztikus és meseszerű, megvalósult álom és lidérc egyszerre. Alattam tizenhatan voltak a helyiségben, köztük négy sebész. Járt-kelt, dolgozott mindenki, kiegyensúlyozott, jól irányzott mozdulatokkal, afféle balett volt, szürrealista balett. A zölddel letakart beteg eltörpült a szív-tüdő-motor mellett: olajozottan jártak az autó méretű fényes acélmonstrum dugattyúi és fogaskerekei.
A beteg fejénél helyezkedett el az aneszteziológus, teljes fegyverzetével. Műtősnők, két technikus, akik a szív-tüdő-motor kijelzéseit és folyadékszintjeit ellenőrizték, ápolónők, segéderők, orvosok. Próbáltam kiszúrni, melyikük Randall, de az egyenöltözék, a maszk mindenkit egyformán személytelennek, felcserélhetőnek mutatott. De persze ez csak a látszat. A négy sebész közül az egyik viseli a teljes felelősséget mindenért és mindenkiért, mind a tizenhat munkatársért. És a tizenhetedik jelen levőért, azért az emberért, akinek megállították a szívét.
Képernyővel ellátott elektrokardiogram volt az egyik sarokban. Rendes körülmények között az EKG szeszélyes hullámvonal, hegyes kilengés minden szívverés, minden elektromos impulzus a szívizomnak. Itt lapos volt ez a vonal, értelmetlenül nyúlt-nyúlt a semmibe. Az egyik alapkritériumot tekintetbe véve, orvosi értelemben ez a beteg halott. A rózsaszín tüdőre pillantottam a nyitott mellkasban: nem mozdult. A beteg nem lélegzik.
Gép csinálja helyette. Keringteti a vérét, oxigént juttat bele, kivonja a szén-dioxidot. Jelenlegi formájában ezt a gépet tíz éve használják.
Odalenn senki nem látszott megilletődni a masinától vagy a sebészi eljárástól. Tették a dolgukat amúgy földhözragadtan. Gondolom, az egészben éppen ez volt annyira fantasztikus.
Öt percig bámészkodtam, észre se vettem, hogy telik az idő. Aztán kimentem. A folyosón két orvos állt görnyedten egy benyílóban, rajtuk volt még a sapka, a fityula lazán fityegett a nyakukból. Fánkot ettek, kávéztak, és valami szerelmi közvetítésen derültek.

 

 

KILENC

Dr. Roger Whiting nem messze lakott a kórháztól, a harmadik emeleten, lift nélkül, Beacon Hill rosszabbik felén, ahová a szemetet hordják a Louisburg térről. A felesége nyitott ajtót. Mísz nő a hetedik hónap táján. Láthatóan nyugtalan volt.
– Mit akar?
– Szeretnék beszélni a férjével. Berry a nevem. A Lincolnban vagyok patológus.
Kemény, gyanakvó pillantást vetett rám. – A férjem lefeküdt aludni. Két napig volt ügyeletben, fáradt. Lefeküdt aludni.
– Nagyon fontos lenne.
Fehér vászonnadrágos, vékony fiatalember bukkant fel a nő háta mögött. Nem fáradt volt, hanem elcsigázott és megfélemlített. – Mi van? – kérdezte.
– Beszélni akarok magával Karen Randallről.
– Már mindent elmondtam – mondta – legalább tízszer. Forduljon dr. Carrhoz.
– Megtörtént.
Whiting a hajába túrt, aztán odaszólt a feleségének. – Nincs semmi baj, édesem. Főznél nekem egy kávét? – Felém fordult: – Kávé?
– Megköszönöm – mondtam.
Leültünk a nappaliban. A lakás kicsi volt, a berendezés ócska-rozoga, de én otthon éreztem magam. Alig pár éve még én is gyakornokoskodtam. Nem felejtettem el az anyagi gondokat, a stresszt, az iszonyú hajtást, a sok gusztustalan melót. A hülye telefonokat, mikor a nővér rácsörög az emberre éjnek évadján, hogy beadhat-e még egy aszpirint Mr. Jonesnak. Tudom, milyen halálos nehéz felkászálódni az ágyról a beteghez, és hogy a hajnali órákban egykettőre becsúszhat valami hiba. Kezdő orvos koromban kis híján megöltem egy szívrohamos öregembert. És ha negyvennyolc órából összesen hármat sikerült átaludnunk, a szar is le van szarva.
– Tudom, hogy fáradt – mondtam. – Nem tartom fel sokáig.
– Nem gond, nem gond. – Őszintén csengett a hangja. – Ha segíthetek bármiben... Bár most már...
Belépett az asszony két csésze kávéval. Dühösen méregetett. És híg volt a kávéja.
– Arról kérdezném, milyen állapotban volt a lány, mikor behozták. Maga a kezelőben tartózkodott akkor?
– Nem. Lepihentem. Riasztottak.
– Ez mikor volt?
– Szinte percre négykor.
– Mondja el, hogyan történt.
– Ruhástul ledőltem a kis ügyeleti szobában a kezelő mellett. Alighogy elaludtam, hívtak. Előtte kötöttem be újra az infúziót egy hölgynek, aki kitépkedi. Tagadja, de rendszeresen megteszi. – Sóhajtott egyet. – Szóval mikor jött a hívás, teljesen kába voltam. Felkeltem, hideg víz alá tartottam a fejem, megtörülköztem. Mire a kezelőbe értem, már hozták is hordágyon a lányt.
– Eszméletén volt?
– Igen, de nem volt tiszta az agya. Sápadt volt, rengeteg vért vesztett. A magas láztól félrebeszélt. Nem tudtuk rendesen meghőmérőzni, mert reszketett, mint a kocsonya, látszott, hogy legalább 39 fok láza van, inkább a keresztpróbával igyekeztünk dűlőre jutni.
– Még mit csináltak?
– A nővérek hoztak rá takarót, felpolcoltuk a lábát sokkblokkokkal[16]. Aztán megvizsgáltam. Egyértelműen hüvelyi vérzéssel álltunk szemben. Vetélésnek diagnosztizáltuk.
– A vérrel együtt ürült más is?
Whiting a fejét rázta: – Csak vér.
– Semmi szövet? Lepénymaradvány?
– Nem volt. De a lány régóta vérzett már. A ruhája – Whiting elrévedt, újra maga előtt látta –, a ruhája nagyon nehéz volt. A nővérek alig tudták levetkőztetni.
– A lány mondott valami értelmeset?
– Nem igazán. Motyogott néha ezt-azt. Valami öregről, úgy rémlik. Az öregéről vagy egy öregemberről. De nagyon kuszán, és különben se hallgatott oda senki.
– Mondott mást is?
Whiting a fejét ingatta. – Csak mikor a ruháját levágták róla. Próbálta visszahúzni. „Ezt nem tehetik”, mondta. „Hol vagyok?”, kérdezte később. De hát csak félrebeszélt. Nem volt egészen magánál.
– Mit csinált a vérzéssel?
– Próbáltam lokalizálni. Nehezen ment, sürgetett az idő. És a lámpát se bírtuk rendesen beirányozni. Úgyhogy a tamponálás mellett döntöttem, és elsősorban a vérpótlásra törekedtem.
– Mrs. Randall hol volt ezalatt?
– Az ajtóban várakozott. Higgadtnak látszott, de aztán el kellett mondanunk neki, mi történt. Akkor összeomlott. Teljesen összeomlott.
– No és Karen anamnézise? Máskor is kezelték a kórházban?
– Nem láttam a kartonját – mondta Whiting –, csak mikor... A nyilvántartóban kellett kikeresni. Egyébként kezelték itt. Tizenöt éves korától évente hüvelykenet. Kétévente felülvizsgálat a szokásos vérképpel. Rendesen kézben tartották, mint várható.
– Volt még valami rendellenes a kórtörténetében? Úgy értem, a túlérzékenységen kívül?
Whiting szomorú mosollyal kérdezett vissza: – Hát az nem elég?
Egy pillanatra feldühített. Tocsogott az önsajnálatban, nemcsak félt, ami természetes. Kedvem lett volna a fejéhez vágni, jobb, ha hozzászokik, hogy emberek halnak meg a szeme láttára, nem is kevesen. Szokja meg a gondolatot, hogy hibázhat, mert hibák igenis történnek. Vannak ordítók és kevésbé ordítók, de ez csak árnyalat kérdése. Szerettem volna ráolvasni, hogy ha Mrs. Randallnél rákérdez Karen esetleges gyógyszerérzékenységére, és Mrs. Randalltől zöld utat kap, akkor semmit nem lehet a szemére vetni. A lány akkor is meghal, persze, de Whiting hófehér. Nem ott követte el a hibát, hogy megölte Karen Randallt, hanem hogy nem kért hozzá jóváhagyást.
Fontolóra vettem, hogy kitálalok, aztán mégse tettem.
– A törzslapon nem szerepelt pszichiátriai probléma?
– Nem.
– Feltűnt esetleg másvalami?
– Nem. – Whiting grimaszt vágott. – Várjon csak. Volt ott egy furcsa dolog. Teljes koponyaröntgenre küldték úgy hat hónapja.
– Látta a felvételeket?
– Nem, csak a röntgenorvos leletét.
– Mi volt?
– Minden rendben. Semmi kóros elváltozás.
– Miért készültek a felvételek?
– Nem volt feltüntetve.
– Balesete volt? Esés, karambol?...
– Nem tudok róla.
– Ki utalta be röntgenre?
– Valószínű, hogy dr. Randall. Mármint Peter Randall. Ő kezelte.
– És maga nem tudja, miért készült a röntgen?
– Nem.
– Biztosan volt valami oka – mondtam.
– Persze – hagyta rám Whiting, de nem tanúsított érdeklődést. Rosszkedvűen nézte a kávéját, és belekortyolt. Aztán azt mondta: – Remélem, elkapják azt az angyalcsinálót, és befűtenek neki. Bármit kap, rosszabbat érdemel.
Felálltam. A fiú rettentő feszült volt, majdnem sírt. Csak arra tudott gondolni, hogy ígéretes orvosi pályafutása derékba törhet, mert félrekezelte egy nagynevű orvos lányát. A düh, a csalódás, az önsajnálat őt is arra sarkallta, hogy bűnbakot keressen. Haladéktalanul.
– Bostonban akar működni? – kérdeztem.
– Akartam – mondta, és fanyar pillantást vetett rám.

 

Miután Whitingot otthagytam, telefonáltam Lewis Carrnak. Egyre hevesebben vágytam Karen Randall kórlapjára. Meg kell tudnom, mik azok a röntgenfelvételek.
– Lew – mondtam –, megint igénybe vennélek.
– Ó. – Nyilván eltaláltam, mire vágyik igazán.
– Arról van szó, hogy hozzá kell jutnom a lány kartonjához. Muszáj.
– Ha jól emlékszem, ezt már megbeszéltük.
– Persze, de új fejlemény van. Egyre keszekuszább ez az egész. Miért készült röntgen...
– Sajnálom – mondta Carr –, nem segíthetek.
– Lew, ha Randall bekérette is azt a kórlapot, örökké mégsem tarthatja magánál...
– Sajnálom, John. Ma is, holnap is minden percem foglalt, egyszerűen nem érek rá.
Szertartásosan, kimérten beszélt, mint aki előre megfogalmazta, mit fog mondani.
– Mi történt? Randall rád szólt, hogy tartsd a szád?
– Úgy gondolom – mondta Carr –, hogy ezt az ügyet rá kell bízni a legilletékesebbekre. Én nem tartozom közéjük, és szerintem más orvos se.
Értettem, mit mond és mire céloz. Art Lee sokszor nevet azon, hogy az orvosok milyen furmányosan húzzák ki magukat ebből-abból mindenféle kétszínű dumákkal. Pilátus-manőver, szokta mondani.
– Oké – mondtam –, csinálj, amit akarsz. És letettem.
Ha úgy vesszük, nem volt min csodálkoznom. Lewis Carr világéletében behúzta a nyakát, és adta a jó kisfiút. Mindig ilyen volt, és ilyen is marad.

 

 

TÍZ

Whitingtól az egyetemre menet elhajtottam a Lincoln Kórház előtt. Frank Conway álldogált kinn a taximegállónál, görnyedten, zsebre tett kézzel, föl se nézett a járdáról. Testtartása levertségről, feneketlen, zsibbasztó kimerültségről árulkodott. Lefékeztem mellette.
– Elvihetlek?
– A gyerekklinikára tartok – mondta. Invitálásom láthatóan meglepte. Nincs köztünk szoros barátság. Conway kiváló orvos, de nem kellemes társaság. Az első két felesége el is vált tőle, a második mindössze hat hónap után.
– Útba esik – mondtam.
Fenét, de akkor is elviszem. Beszélnünk kell. Conway beszállt, és visszaszivárogtam a kocsik áradatába.
– Miért mész a klinikára?
– Értekezlet. Minden héten van kongenitális esetbemutatás. Hát te hová?
– Találkozó – mondtam. – Egy barátommal ebédelek.
Conway bólintott és hátradőlt. Fiatal ember, csak harmincöt éves. Végigszárnyalt az összes gyakorlaton, országszerte a legkiválóbbak keze alatt nevelődött. Most már kenterbe veri a mestereit, legalábbis van ilyen mendemonda. A Conway-féléknél semmi se egyértelmű, ő is azon kevés orvosok egyike, akik olyan hirtelen jutnak a csúcsra, hogy szinte politikus vagy filmsztár jelleget öltenek: híveik feltétlen hűsége ellenlábasaik engesztelhetetlen ostorozásával vitázik, imádat vagy gyűlölet az osztályrészük, középút nincs. Conway amúgy impozáns jelenség, megtermett, izmos férfi, haja őszbe csavarodik, szúrós, kék szeme mélyen ül.
– Hadd kérjek bocsánatot a ma reggelért – mondta Conway. – Sajnálom, hogy úgy kikeltem magamból.
– El van felejtve.
– Herbie-t is meg kell követnem. Miket mondtam...
– Biztos nem veszi fel.
– Valami pokolian érzem magam – mondta Conway. – De mikor egy beteg ott hal meg a kezed között, a szemed láttára... De hát te honnan is tudhatnád.
– Honnan is tudhatnám – hagytam rá. Hallgattunk egy darabig, aztán megszólaltam: – Megkérnélek egy szívességre.
– Parancsolj.
– Mondj valamit J. D. Randallről.
Kis szünet után megkérdezte: – Miért?
– Kíváncsi vagyok.
– Rizsa.
– Igazad van.
– Leet elkapták, mi? – kérdezte Conway.
– Igen.
– Ő tette?
– Nem.
– Biztos vagy benne?
– Hiszek Leenek.
Conway felsóhajtott: – John – mondta –, te igazán nem vagy hülye. Ha ilyesmit próbálnának rád kenni, te nem tagadnál?
– Nem ez a kérdés.
– Dehogyisnem. Mindenki tagadna.
– Elképzelhetetlen, hogy nem Lee csinálta?
– Elképzelhető. Sőt valószínű.
– Hát akkor?
Conway a fejét rázta. – Elfelejted, hogy megy ez. J. D. nagy ember. J. D. elveszítette a lányát. És kézre esik éppen egy kis kínai, aki köztudottan megcselekszi a förtelmet. A helyzet ideálisabb már nem is lehetne.
– Hallottam már ezt az elméletet. Nem vagyok vevő rá.
– Akkor nem ismered J. D. Randallt.
– Igaz.
– J. D. Randall – jelentette ki Conway – a legnagyobb fasz az egész világon. Pénze van, meg hatalma, meg presztízse. Bármit akar, megkapja – legyen az akár egy kis sárga fej.
– De hát miért kell neki?
Conway felnevetett: – Apám, hol élsz te?
Bizonyára lerítt rólam az értetlenség.
– Hát nem hallottad?... – Mikor Conway látta, hogy valóban nem, elharapta a mondatot. Nyomatékosan keresztbe fonta a karját a mellén, és hallgatott. Bámult ki a szélvédőn.
– Mit? – kérdeztem.
– Fordulj inkább Arthoz.
– Hozzád fordulok – mondtam.
– Kérdezd Lew Carrt – mondta Conway. – Talán ő elmondja. Én biztosan nem.
– Jól van – mondtam –, akkor beszélj Randallről. – Mint sebészről.
– Oké, mint sebészről.
Conway biccentett. – Mint sebész – mondta – szart se ér. Középszerű. Olyanokat is elveszít, akiket nem kellene. Fiatal, erős embereket.
Bólintottam.
– És rohadt szemét. Szívja az alorvosai vérét, mindenféle baromsággal nyírja őket, alájuk tesz, hogy megemlegetik. Rengeteg tehetséges fiatal dolgozik nála, és így tartja őket kordában. Én csak tudom, két év mellkassebészetet Randallnél abszolváltam, mielőtt Houstonba mentem volna szívsebészetezni. Mikor megismertem Randallt, huszonkilenc voltam, ő negyvenkilenc. Roppant hatásos a fellépése, hogy olyan buzgómócsing, meg a Bond Streetről öltözik, meg olyanokkal cimborál, akiknek kastélya van Franciaországban. Pocsék sebész, persze, de így mégiscsak más. Valami kisugárzása van. Szebben mutat.
Nem szóltam semmit. Conway kezdett belemelegedni, kieresztette a hangját, gesztikulált a lapátkezével. A világért se szakítottam volna félbe.
– J. D.-vel az a baj – mondta Conway –, hogy régi eresztés. A negyvenes-ötvenes években lett sebész, mikor Gross, Chartriss, Schackleford meg ezek voltak a menők. Akkor még másmilyen volt a szakma, a kézügyesség számított, nem a tudomány. Gőzük se volt az elektrolitokról meg a kémiáról: Randall nem is igen jött bele. Az új fiúknak meg a kisujjukban van az egész, az anyatejjel szívják magukba, hogy enzim meg nátriumszérum. Randallnek ugyanez kész fejtörő.
– Mégis jó a híre – mondtam.
– John Wilkes Boothé is az volt – mondta Conway – egy ideig.
– Szakmai féltékenység?
– Tízszer jobb vagyok nála – mondta Conway. – Bekötött szemmel.
Elmosolyodtam. – Másnaposan – tódította Conway. – Vasárnap éjjel.
– Emberileg milyen?
– Egy fasz. Egy fasz. A beosztottjai szerint mindig van a zsebében kalapács meg fél tucat szög, hátha belebotlik valakibe, akit keresztre lehet feszíteni.
– Senki se lehet egyfolytában ennyire kiállhatatlan.
– Tényleg nem – mondta Conway. – Vannak kivételes húzásai. Mindenki lazít olykor.
– Sötét képet festesz róla.
– Átlagos szemétláda – mondta Conway. – Tudod, mit mondanak még az alorvosai?
– No mit?
– Hogy J. D. Randall azért szeret szívet macerálni, mert neki nincs is.

 

 

TIZENEGY

Beszámítható angol kihagyja Bostont, pláne 1630-ban. Hosszú tengeri utazás a mostoha vadonba: ehhez kevés a bátorság meg a lelkierő – a kétségbeesésnek és a vakhitnek kell munkálni. S mindenekelőtt elengedhetetlen az angol társadalommal való gyökeres, visszavonhatatlan szakítás.
A történelem szerencsére az emberek cselekedetei fölött ítél, nem arról, hogy mi vezérelte őket. Ezért ringatózhatnak a bostoniak abban a boldogító meggyőződésben, hogy ők a demokrácia és a szabadság úttörőinek, hős forradalmároknak, szabadelvű művészeknek és íróknak a leszármazottai. Adams és Revere városának polgárai, ahol lankadatlan áhítat övezi az Old North-templomot és Bunker Hillt.
De Bostonnak van másik arca is, sötét pellengér-, kaloda-, szégyenpad-, boszorkányüldöző-arca. A ma élők alig is mernek belegondolni e kínzóeszközök lényegébe: a megszállottság, a neurózis, a kiferdült szadizmus ölt bennük testet. Olyan társadalom tükrei, melyet béklyóba ver a rettegés a bűntől, a kárhozattól, a pokol tüzétől, a betegségtől és az indiánoktól – a sorrend is stimmel nagyjából. Szorongó, riadt, gyanakvó társadalom ez. Mondjuk ki: reakciós vallási fanatikusok uralta társadalom.
A földrajz sem elhanyagolható tényező. Boston valaha mocsár volt. Egyesek ezzel indokolják a feltűnően pocsék időjárást, az egyöntetűen nyirkos éghajlatot. Mások szerint ennek nincs jelentősége.
A bostoniak hajlamosak fátylat borítani a múltra. Akár az utcagyerek aki karriert csinál – a város nagy ívben felfejlődött, és tudni sem akar a gyökereiről. Közrendek alapították, és kialakította a maga titulusmentes arisztokráciáját, amely van olyan ősi és nyársat nyelt, hogy a legtörzsökösebb európaiakkal vetekedhessék. A vallás városa, ugyanakkor a keleti part páratlan tudományos fellegvára. Roppant önimádat jellemzi – akárcsak San Franciscót, e szintén kétes múltú várost.
De sajna sem ez, sem az nem vetkezheti le egészen a múltját. San Francisco nem bír szabadulni teli szájú, durva aranymosómentalitásától, hogy meggyőzően urizálhasson előkelő keleti módra. Boston pedig ha beleszakad se bírja megkerülni a puritanizmust, hogy visszaangolosodhasson.
Mind kötődünk a múlthoz, mint egyén és mint közösség is. A múltat ott hordjuk a csontszerkezetünkben, a szőrzetünkben, a bőrünk színezékében, a járásunkban, tartásunkban, táplálkozásunkban, öltözködésünkben – és a gondolkodásmódunkban is.
Akkor jutott eszembe mindez, mikor William Harvey Shattuck Randall orvostanhallgatóhoz igyekeztem.

 

Aki William Harveyról[17] (William Shattuckot most ne bolygassuk) kapja a nevét, iszonyú hülyén érezheti magát. Mint Napóleon vagy Cary Grant neve, ez is nyomasztó egy gyereknek, túl nagy kihívás. Sok dolognak nehéz megfelelni az életben, de a név a legkeményebb dió.
George Gall[18] tökéletes példa. Miután elvégezte az egyetemet, ahol számtalan tréfa és elménckedés céltáblája volt, sebész lett, máj- és epehólyag specialista. Az ő nevével ennél szerencsétlenebbül aligha választhatott volna, de csöndes meggyőződéssel lépett az adott pályára, mint aki elrendelésnek engedelmeskedik. Talán így is volt. Telt-múlt az idő, és a viccek már nem voltak olyan nevettetőek: megváltoztatta volna a nevét, de már nem lehetett[19]
Nem tételeztem fel William Harvey Shattuck Randallről, hogy valaha is megválik a nevétől. Egy ilyen név kötelez, de előnyöket is jelent, kivált ha Bostonban marad; viselője láthatóan nem szenvedett tőle. Megtermett, szőke, kellemesen nyílt arcú gyerek volt. Valami összamerikai makkegészség sugárzott róla, kicsit nevetségesen festett a szobájában.
William Harvey Shattuck Randall a medikuskollégium, Sheraton Hall első emeletén lakott. Az ő szobája is egyszemélyes volt, mint a legtöbb az épületben, csak az átlagosnál tágasabb. Annál a negyedik emeleti luknál, ami annak idején nekem jutott, mindenképpen. Olcsóbb a kakasülő.
Diákkorom óta átfestették a falat. Akkor dinoszaurusz-szürke volt, most hányászöld. De a vér nem válik vízzé – maradtak a komor folyosók, a mocskos lépcsők, az átizzadt fuszeklik meg a tankönyvek hexaklorofénnel elegyült szaga.
Randall szépen rendezte be a szobáját. Antik hangulat: a bútor mintha egy versailles-i árverésről került volna oda. Valami fakó, nosztalgikus pompa lengte be a díszletet: kopottas vörös bársony, lepattogzott aranyozású fa.
Randall félreállt az ajtóból. – Fáradjon be – mondta. Nem kérdezte, ki vagyok. Csak rám nézett, és megszimatolta bennem az orvost. Az ember belejön, ha sokat van együtt ilyenekkel.
Bementem és leültem.
– Karen miatt jött? – Gondterheltnek láttam inkább, mintsem bánatosnak; mint aki fontos alkalomról futott be nemrég, vagy elmenni készül.
– Igen – mondtam. – Tudom, rosszkor...
– Dehogy, ne zavartassa magát.
Rágyújtottam; a gyufát aranyozott velencei üveg hamutartóba pottyantottam. Rusnya volt, de méregdrága.
– Karenról szeretnék beszélni magával.
– Parancsoljon.
Vártam, vártam, hogy megtudakolja, ki fia-borja vagyok, de a jelek szerint nem érdekelte túlzottan. Leült szemközt a fotelba, keresztbe vetette a lábát, és azt kérdezte: – Mit akar tudni?
– Mikor látta utoljára?
– Szombaton. Northamptonból érkezett busszal, és kimentem elé ebéd után. Volt pár szabad órám. Kivittem a házunkba kocsin.
– Milyen benyomást tett magára?
Vállat vont. – Jót. Nem volt semmi baja, nagyon jókedvűnek látszott. Egész idő alatt a Smith főiskoláról meg a szobatársnőjéről beszélt. Valami elképesztő teremtéssel került össze. Meg ruhákról fecsegett, ilyesmiről.
– Nem volt deprimált vagy ideges?
– Nem. A legkevésbé sem. Pont úgy viselkedett, mint máskor. Talán felspannolta kicsit a hazatérés. Azt hiszem, tartott a főiskolától. A szüleim babusgatják, mert ő a legfiatalabb a családban, félt, hogy rásütik, nem bírja. Egy kicsit... dacos volt, ahogy mondani szokás.
– Mikor látta utoljára múlt szombattól eltekintve?
– Nem is tudom. Ha jól rémlik, augusztus vége óta nem találkoztunk.
– Szóval hosszú idő után jöttek újra össze?
– Igen – mondta. – Szerettem együtt lenni vele. Nagyon élénk volt, csupa energia, és jól tudott utánozni másokat. Akárkit el tudott játszani, az összes professzort meg udvarlót, és veszett jól mulatott közben. Az autót is így szerezte.
– Autót?
– Szombat este együtt vacsoráztunk – mondta Randall –, Karen, én, Ev és Peter bácsi.
– Kicsoda Ev?
– A mostohaanyám, mindenki Evnek nevezi.
– Szóval öten voltak.
– Nem, csak négyen.
– Hát az édesapja?
– Dolga volt a kórházban.
Nagyon semlegesen hangzott, de nem vágtam közbe.
– Szóval – folytatta William – Karen elkérte a kocsit a hétvégére, de Ev nemet mondott, nem akarta, hogy Karen egész éjszaka távol legyen. Erre Karen Peter bácsit környékezte meg az autójáért, mert ő lágyabb szívű. Peter bácsi vonakodott, erre Karen megfenyegette, hogy utánozni fogja, és mindjárt meg is kapta a járgányt.
– Peter hogy került ezek után haza?
– Én vittem el, ide visszajövet.
– Szóval több órán át voltak együtt Karennal szombaton.
– Igen. Egy órától kilencig-tízig.
– Aztán kocsiba ültek a nagybátyjával.
– Igen.
– Hát Karen?
– Ott maradt Evvel.
– Elment hazulról aznap este?
– Gondolom, igen. Hiszen azért kellett neki az autó.
– Megmondta, hova készül?
– A Harvardra akart elugrani. A kollégiumban lakik pár barátja.
– Vasárnap találkoztak?
– Nem. Csak szombaton.
– Mondja – kérdeztem –, míg együtt voltak, nem látott rajta semmi feltűnőt?
William a fejét rázta: – Semmit a világon. Persze felszedett valamicskét, de gondolom, így szokott ez lenni a lányoknál, ha egyetemre kerülnek. Nyáron sokat mozgott, teniszezett, úszott. És abbahagyta, mikor elkezdődött a félév, hát hízott egy-két kilót. – Lassan elmosolyodott. – Ugrattuk is miatta. Panaszkodott, hogy rémes a koszt, és ugrattuk, hogy mégiscsak gömbölyödik tőle.
– Hajlott a hízásra?
– Karen? Dehogy. Csont és bőr volt világéletében, igazi fiús lány. Aztán egykettőre kiformásodott, tudja, a báb meg a lepke s a többi.
– Szóval először volt súlyfeleslege?
A fivér vállat vont. – Nem is tudom. Az igazat megvallva, sose figyeltem oda.
– Mást nem vett észre?
– Nem, semmit.
Körülnéztem a szobában. Az íróasztalon a Robbins-féle Patológia és sebészeti anatómia mellett ott állt a közös fényképük. Mindkettő napbarnítottan és fitten tekintett a lencsébe. A fiú észrevette, mit nézek, és azt mondta: – Ez múlt tavasszal volt a Bahamákon. Egyszer az életben mindannyian tudtunk szakítani egy hetet. Remekül éreztük magunkat.
Felálltam, és megnéztem közelebbről. Előnyös fotó volt a lányról. Barnasága kiemelte kék szemét, szőkeségét.
– Tudom, furcsát kérdezek – mondtam –, de a húgának mindig is voltak sötét pihék a szája körül meg az alkarján?
– Muris dolog – húzta el William a szavakat. – Eszembe jut, most, hogy szóba hozta. Valahol itt volt rajta egy kevés, és szombaton Peter szólt is neki, csináljon valamit, gyantázza, szőkíttesse. Karen dúlt-fúlt pár percig, aztán csak nevetett.
– Szóval korábban nem volt ilyen rajta?
– Valószínű. Bár lehet, hogy végig ott volt, de korábban nem figyeltem fel rá. Miért kérdi?
– Csak úgy.
William is felállt, és odajött a fényképhez. – Hát úgy néz ki, mint aki abortuszra jár? – mondta. – Olyan remek lány volt, jópofa, vidám, csupa energia. Aranyszívű. Tudom, hülyén hangzik, mégsincs rá jobb kifejezés. Körülötte forgott a család, mert ő volt a kicsi. Mindenki rajongott érte.
– Hol töltötte a húga az idei nyarat? – kérdeztem.
A fiú a fejét rázta: – Nem tudom.
– Nem tudja?
– Nem igazán. Karen elvben a Fokon dolgozott egy kiállítóteremben, Provincetownban. – William itt elhallgatott. – De nem hiszem, hogy sok időt töltött ott. Szerintem Bunker Hillen lógott inkább. Mindenféle különc barátaival. Csodabogár-gyűjtemény.
– Férfiak, nők?
– Is, is – vont vállat William. – Nem sokat tudok róluk. A húgom egyszer-kétszer mondott valamit futólag. Az érdeklődésemet kacagva elhárította, és másra terelte a szót. Nagyon ellen tudott állni a faggatózásnak.
– Mondott neveket?
– Biztosan, de nem emlékszem. Őrület, hogy mi ment nála a nevekkel. Beszélt, beszélt mindenféle alakról, észre se vette, hogy esetleg nem ismerjük őket. Csak úgy röpködtek a keresztnevek. Minek is szóltunk volna, hogy most hallunk először Herbie-ről, Susuról vagy Allie-ről. – William felnevetett. – Emlékszem, egyszer utánzott egy buborékfújó lányt.
– De nevekre nem emlékszik?
A fejét rázta. – Sajnálom.
Felálltam, hogy indulok. – Biztosan nagyon fáradt – mondtam. – Mostanában mivel foglalkozik?
– Sebészet. Nemrég jutottunk túl a nőgyógyászaton.
– Tetszett?
– Elmegy – válaszolta William egykedvűen.
Távozóban hátraszóltam: – Hol volt gyakorlaton?
– A Lincolnban. – Nézett rám egy pillanatig, aztán elhúzta a száját. – A kérdésére válaszolva, igen, többször is asszisztáltam. Tudom, hogyan kell. De ügyeletes voltam a kórházban vasárnap éjjel. Végig. Ennyit erről.
– Köszönöm, hogy áldozott rám az idejéből – mondtam.
– Magától értetődik – válaszolta.

 

Mikor kiléptem a kollégiumból, magas, szikár, ezüstösen ősz férfi jött velem szembe. Persze azonnal ráismertem, messziről. J. D. Randall legalábbis feltűnő jelenség.

 

 

TIZENKETTŐ

Alkonyodott, aranysárgába játszott az udvar négyszöge. Cigarettára gyújtottam, és J. D. Randall elé siettem. Mikor meglátott, meresztette kicsit a szemét, aztán elmosolyodott.
– Dr. Berry.
Milyen kedves. Kezet nyújtott. Megráztam: száraz, tiszta kéz, tíz perc sikálás arasznyival könyék fölöttig. Sebészkéz.
– Örvendek, dr. Randall.
– Keresett? – kérdezte.
Grimaszt vágtam.
– A titkárnőmtől tudom – mondta –, hogy maga járt nálam. A kórlap miatt.
– Igen – mondtam –, a kórlap miatt.
Kegyesen lemosolygott rám. Fél fejjel volt magasabb. – Tisztáznunk kellene néhány dolgot.
– Kérem.
– Jöjjön velem.
Nem parancsnak szánta, de úgy hangzott. Arra gondoltam, hogy a sebészek a zsarnokság utóvédei társadalmunkban, már csak ők dönthetnek egy személyben élet és halál felett. A sebész viseli a felelősséget a betegért, a stábért, mindenért.
Elindultunk a parkolóhoz. Mintha egyenesen miattam jött volna. Fogalmam se volt, honnan tudta meg, hogy itt vagyok, de a megérzésem szinte lehengerelt. Járás közben lazán lengette a karját. Valahogy rabul ejtette a tekintetem. Eszembe jutott a karlendítésre vonatkozó neurológusszentencia[20].
A kezét néztem: testéhez képest irdatlanul nagy volt, vastag, szőrös, vörös. Körme előírásosan kurta, szeme hideg, szürke és hivatalos.
– Többen említették magát nekem az utóbbi időben – mondta.
– Valóban?
– Igen.
A parkolóhoz értünk. Az ezüstszínű Porsche volt az övé: megállt mellette, és kényelmesen nekitámaszkodott. Stílusával valamiképpen egyértelművé tette, nem kívánatos követnem a példáját. Csöndben nézett rám egy darabig, jártatta a szemét a fizimiskámon, aztán megszólalt: – Elismeréssel szóltak magáról.
– Örömmel hallom.
– Mint értelmes, józan emberről.
Vállat vontam. Megint rám mosolygott, és azt kérdezte: – Sok dolga volt ma?
– Több, mint máskor.
– A Lincolnban van, igaz?
– Igen.
– Jó ott a renoméja.
– Igyekszem.
– Mint hallom, kiválóan dolgozik.
– Köszönöm. – Zavarba jöttem, nem értettem, hova akar kilyukadni. Nem sokáig tartott feszültségben.
– Gondolt már rá, hogy átmenjen máshová?
– Hogy érti?
– Adódhatnak más... lehetőségek. Nyitások.
– Valóban?
– Bizony.
– Jól megvagyok a helyemen.
– Egyelőre – mondta Randall.
– Egyelőre.
– Ismeri William Sewallt?
William Sewall a Memorial főpatológusa. Hatvanegy éves, hamarosan visszavonul. J. D. Randall csalódást keltett bennem. Végképp nem vártam volna tőle, hogy ajtóstul tör a házba.
– Ismerem Sewallt. Nem túl jól.
– Hamarosan nyugdíjba megy.
– Timothy Stone jön utána a sorban. Nagyszerű szakember.
– Persze – mondta Randall. Az eget bámulta. – Persze. De sokan nem vagyunk vele megelégedve.
– Nem is tudtam.
Eleresztett egy gyér mosolyt. – Nem kürtöltük szét.
– És velem jobban meg lennének elégedve?
– Új embert keresünk – mondta óvatosan Randall. – Esetleg máshonnan hoznánk át valakit, hogy felfrissítsük az állományt, és pezsegjen kicsit az élet.
– Valóban?
– Nálunk ez a mentalitás – mondta Randall.
– Timothy Stone jó barátom.
– Nem értem, hogy jön ez ide.
– Úgy – mondtam –, hogy nem akarok kibaszni vele.
– Senki se kívánja magától.
– Valóban?
– Hova gondol.
– Akkor talán félreértettem – mondtam.
Randall nyájas mosolyt küldött felém. – Meglehet.
– Akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba.
Randall tűnődve vakargatta a tarkóját. Látszott, hogy taktikát vált, és másképpen fog próbálkozni. Összerándult az arca.
– Magam nem vagyok patológus, Berry doktor – kezdte –, de több barátom is az.
– Tim Stone nincs köztük, gondolom.
– Néhanapján úgy látom, a patológusok még a sebészeknél is többet dolgoznak, többet, mint bárki. A patológia kitölti az életet.
– Van benne valami – mondtam.
– Csodálkozom, hogy maga ennyire ráér – mondta Randall.
– Ilyen is előfordul – mondtam. Kezdtem bedühödni. Előbb mézesmadzag, aztán fenyegetőzés. Megvásárolni vagy elrettenteni. De a haragomba különös kíváncsiság vegyült: Randall nem bolond, nem beszélne velem így, ha nem lenne tele a gatyája. Felötlött bennem, hogy talán ő végezte az abortuszt.
– Családos? – érdeklődött.
– Igen – válaszoltam.
– Régóta van Bostonban?
– Bármikor elmehetek – mondtam –, ha az itteni anyagtól felfordul a gyomrom.
Nem vette a szívére. Meg se mozdult, picit sem fészkelődött. Csak nézett a szürke szemével, és ennyit szólt: – Aha.
– Lesz szíves kirukkolni a farbával, és végre közölni, hogy mi jár a fejében?
– Egyszerű – mondta. – Aggasztanak az indítékai. Tudom, mi a barátság, meg hogy a személyes rokonszenv elvakíthatja az embert. Tisztelem a ragaszkodását dr. Leehez, de még jobban tisztelném, ha nem ilyen elítélendő ügyben nyilvánulna meg. Amit maga művel, a kollegialitással már nem igazolható. Miért csinálja, Berry doktor?
– Kíváncsiságból, Randall doktor. Merő kíváncsiságból. Tudni akarom, mi ez az általános felbuzdulás, hogy megkövezzenek egy ártatlan embert. Tudni akarom, hogy a tudományos tárgyilagosság miért válik az előítélet és a közöny kiszolgálójává.
A zakózsebébe nyúlt, és szivartárcát húzott elő. Kinyitotta, kivett egy szál karcsú szivart, lecsippentette a végét, és rágyújtott. – Tisztázzuk, hogy ugyanarról beszélünk-e – mondta. – Dr. Lee magzatelhajtó. Így van?
– Maga beszél – mondtam –, én csak hallgatom.
– Az abortuszt törvény tiltja. Továbbá, mint minden sebészeti beavatkozás, ez is bizonyos kockázattal jár a beteg számára akkor is, ha kompetens személy végzi, nem részeges...
– Jöttment? – segítettem.
Randall elmosolyodott. – Dr. Lee magzatelhajtó – mondta –, tiltott műtéteket végez, és az életmódja vitatható. Mint orvos az etika csődje, mint állampolgár felelősségre vonható a törvény előtt. Hát ez jár a fejemben, Berry doktor. Tudni akarom, miért szaglászik, miért zaklatja a családom tagjait...
– Nem hiszem, hogy ez a helyes kifejezés.
...miért nem fér a bőrébe, holott volna mivel elfoglalnia magát, például a Lincoln Kórházban, ahonnan a fizetését kapja. Magát köti az orvosi eskü, kötelességei vannak. Jelen pillanatban hanyagolja őket. Inkább beleártja magát egy családi ügybe, zavart okoz, ködösít egy büntetendő egyén érdekében, aki semmibe veszi a szakma erkölcsi normáit, kibújik a törvényesség alól és köp a társadalom elvárásaira...
– Doktor úr – mondtam –, tekintsük az egészet pusztán családi ügynek. Mit tett volna, ha a lánya közli önnel, hogy terhes? Mi lett volna, ha egyenest önhöz fordul, és nem egy magzatelhajtóhoz? Mit tett volna ön?
– Most már kár találgatni.
– Ön bizonyára pontosan tudja.
Egyre vörösebb lett. A nyaki erei kidagadtak a keményített gallér fölött. Némi ajkbiggyesztés után így szólt: – Hát erről van szó? A családomat rágalmazza, mert azt képzeli, hogy így kihúzhatja a csávából az úgynevezett barátját?
Vállat vontam: – Szerintem ez a kérdés teljesen jogos – mondtam. – Több lehetőség is kínálkozik. Tokió, Svájc, Los Angeles, San Juan – számláltam az ujjamon. – De talán akad jó barát New Yorkban vagy Washingtonban. Kisebb hercehurca. Meg olcsóbb.
Randall sarkon fordult, és kinyitotta az autót.
– Gondolkozzék – mondtam. – Gondolja végig, mire képes, ha a család neve forog kockán.
Gyilkos pillantást lövellt rám.
– És ha már itt tartunk – mondtam –, gondolkozzon el, miért nem önhöz fordult a lánya segítségért.
– Az én lányom... – mondta dühtől remegve – az én lányom csodálatos teremtés. Édes és gyönyörű. Fölötte áll minden szennynek és rosszindulatnak. Hogy meri belerángatni...
– Ha olyan feddhetetlen tündér volt, hogyhogy teherbe esett? Bevágta az ajtót, sebességbe tette a kocsit, és eltűzött haragoskék kipufogófelhőben.

 

 

TIZENHÁROM

Mikor hazaértem, sötét volt a ház és üres. A konyhában üzenet várt, hogy Judith a gyerekekkel még mindig Lee-éknél van. Járkáltam a konyhában, bekukkantottam a hűtőbe. Korgott a gyomrom, de nem bírtam megülni addig sem, míg egy szendvicset összeütök. Végül rászántam magam egy pohár tejre meg egy kis maradék káposztasalátára, de nyomasztott a ház süket csöndje. Gyorsan végeztem, és már indultam is Lee-ékhez; egy sarokra laknak tőlünk.
Lee-ék háza kívülről masszív új-angliai vöröstégla építmény, patinás, mint az utcában mindegyik. Abszolút jellegtelen. Sokszor eszembe jutott, mennyire nem illik Arthoz.
Bent komor hangulat fogadott. Betty lárvamosollyal etette az egyéves legkisebbjét; fáradt volt és megviselt, holott rendszerint habosan friss rajta minden és elvből nem fáradt soha. Judith is ott volt vele, Jane, a mi legkisebbünk markolta a szoknyáját. Pár hete csinálja.
Hallatszott, hogy a nappaliban a fiúk rablópandúroznak töltős pisztollyal. Betty minden puffantásra összerezzent. – Elegem van – mondta –, de nem visz rá a lélek, hogy...
Átmentem. Feneketlen felfordulás. Johnny, a négyévesünk egy fotel mögül sandított ki rám, intett, és elsütötte a mordályt. Átellenben a két Lee fiú lapított a kanapénál. Maró füst szállt, a padlón szanaszét hevert a sok papírtöltény.
Johnny lőtt, aztán átkiáltott: – Eltaláltalak. – Mellé – így a hatéves Andy Lee.
– Dehogy. Meghaltál.
– Nem haltam meg – szögezte le Andy a pisztolyát lengetve. Kifogyott belőle a töltény, csak kattogott. A gyerek lehajolt, és odaszólt Henry Leenek: – Fedezz, míg tárazok.
– Rendben, pajtás.
Andy újratöltött, de ügyetlenkedett, elvesztette a türelmét. Nem vacakolt tovább, célzott, és az ordította: – Piff-puff! – Így is folytatta.
– Nem igazság – méltatlankodott Johnny a fotel mögött. – Meghaltál.
– Te is – mondta Henry. – Most találtalak el.
– Hogy? – Johnny újabb három töltényt lőtt ki. – Csak súrolt a golyó.
– Mi?! – szólt vissza Henry. – Nesze!
Folytatódott a lövöldözés. Visszamentem a konyhába, ahol Judith állt Betty mellett. – Mi van? – kérdezte Betty.
Elmosolyodtam: – Megy a vita, hogy ki kit talált el.
– Sikerült kinyomoznod valamit?
– Minden rendbe jön – mondtam. – Ne aggódj.
Kényszeredett mosolyt küldött felém, Art mosolyát. – Igenis, doktor úr.
– Komolyan mondom.
– Nagyon remélem – mondta Betty, miközben egy kanál almapépet tolt a baba szájába. A kicsi az állára csurgatta, Betty újra összekanalazta, és kezdődött minden elölről.
– Épp most kaptunk rossz hírt – mondta Judith.
– Ó?
– Bradford telefonált, Art ügyvédje. Nem vállalja.
– Bradford telefonált?
– Igen. Félórája.
– Mit mondott?
– Semmit. Csak hogy most nem tudja vállalni.
Rágyújtottam, és próbáltam higgadt maradni. – Az lesz a legjobb, ha fölhívom.
Judith az órájára pillantott. – Fél hat. Valószínűleg elment már...
– Azért megpróbálom – mondtam. Átmentem Art dolgozószobájába, Judith velem jött. Becsuktam az ajtót, hogy ne hallatsszék be a puskaropogás.
– Igazából mi van? – kérdezte Judith.
A fejem ráztam.
– Nagy a baj?
– Még nem lehet tudni – mondtam. Leültem Art íróasztalához, és Bradfordot tárcsáztam.
– Nem vagy éhes? Ettél?
– Hazaugrottam és bekaptam valamit – mondtam –, úgy jöttem át ide.
– Fáradtnak látszol.
– Nincs semmi bajom. – Judith áthajolt az íróasztalon, arcon csókoltam.
– Különben – mondta – Fritz Werner keresett. Beszélni akar veled.
Gondolhattam volna. Fritz minden lében kanál. De lehet, hogy tud valami fontosat, és a segítségemre lehet. – Majd később visszahívom.
– Mielőtt még elfelejteném – mondta Judith. – Holnap van az a parti...
– Muszáj?
– Muszáj. Tudod, George Morrisék.
– Jó – mondtam. – Mikor van?
– Hatkor. Korán eljövünk.
– Jó.
Judith visszatért a konyhába, a titkárnő meg végre felvette és beleszólt: – Itt Bradford, Wilson és Sturges.
– Kérem Mr. Bradfordot.
– Sajnálom – mondta a titkárnő. – Mára végzett.
– Hol érhetem el?
– Mr. Bradford holnap reggel kilencre jön.
– Nem várhatok addig.
– Sajnálom, uram.
– Ne sajnálkozzon – mondtam –, hanem kerítse elő. Dr. Berry keresi. – Lehet, hogy semmit se jelent itt ez a név, de én bízom az ellenkezőjében.
A nő mindjárt más hangon beszélt. – Kérem, tartsa a vonalat, doktor úr.
Szünet következett, a „kis türelmet” gombnyomásos, gépi búgással. Ezt hallgatni amolyan purgatórium. Art szokta így mondani. Utálja a telefont, és csak végszükség esetén használja.
Megint a titkárnő volt a vonal végén. – Mr. Bradford éppen indul, de fogadja a hívást.
– Köszönöm.
Kattanás.
– Itt George Bradford.
– Üdvözlöm, itt John Berry.
– Parancsoljon, dr. Berry. Mit tehetek önért?
– Art Leeről szeretnék beszélni.
– Dr. Berry, éppen indulok...
– A titkárnője már mondta. Találkozhatnánk?
Bradford tétovázva sóhajtott bele a kagylóba. Egy ingerült hüllő hangja lehet ilyen. – Semmi értelme. Sajnálattal közlöm, hogy a döntésem végleges. Az ügyet kiadtam a kezemből.
– Csak egy kis időt szánjon rám.
– Jó – mondta, miután hallgatott egy sort. – Várom húsz perc múlva a klubomban. A Trafalgar. Viszlát.
Letettem. A dög. A klubja a belváros szívében van. Repesztenem kell, ha oda akarok érni. Megigazítottam a nyakkendőmet, és kiloholtam a kocsimhoz.

 

A Trafalgar klub egy kidőlt-bedőlt régi, szűk épületben székel a Beacon Streeten, Bunker Hilltől kőhajításnyira. A nagyvárosi zajos szakmai kluboktól eltérően a Trafalgar olyan csöndes, hogy sok bostoni a létezéséről sem tud.
Sose jártam még itt, de előre tudtam, milyen lesz a berendezés. Mahagóni falburkolat, magas, poros mennyezet, súlyos, kényelmes, ráncos bőrfotelok, sokat tapasztalt perzsaszőnyegek. A légköre olyan, mint a közönsége – szertartásos, öregedő férfiak látogatják. Míg letettem a kabátom, ezt az üde kiírást olvashattam: HÖLGYVENDÉGEKNEK BELÉPÉS 16 ÉS 17.30 ÓRA KÖZÖTT, CSAK CSÜTÖRTÖKÖN. Bradford az előcsarnokban várt.
Alacsony, zömök, kifogástalanul öltözött férfi. A munkanap végén is ránctalan ceruzacsíkos öltöny, kisuvickolt cipő, a zakóujjból előírásosan kandikáló ingmandzsetta. Zsebóra ezüstláncon. A mellényen diszkréten elegáns Phi-Beta-Kappa jelvény. Nem kellett a Ki kicsodá- t felütni a nevénél, hogy tudjuk, valami Beverly Farms-féle helyen látta meg a napvilágot, a Harvardon végzett, a felesége meg a Vassaron, és azóta is ragaszkodik a rakott szoknya, kasmírkardigán, gyöngysor együtteséhez, a gyerekeiket meg a Groton és Concordba adták be. Bradford mindezt halk öntudattal ott viselte magán.
– Jólesne egy ital – mondta, mikor kezet ráztunk. – Velem tart?
– Köszönöm.
A bár az emeleten volt, tágas helyiség a Beacon Streetre meg a parkra szolgáló ablakokkal. Lefojtott légkörében szivarfüst lehelete. Az emberek halkan beszélgettek, kis csoportokban. A pincér kérdezés nélkül tudta mindenkiről, hogy mit iszik, én voltam az egyetlen kivétel. Kiszemeltünk két hívogató ülőhelyet az ablak mellett, vodkakoktélt rendeltem. Bradford csak odabiccentett a pincérnek. Míg az italunkra vártunk, Bradford így szólt: – Bizonyára csalódást okoztam a döntésemmel, de őszintén szólva...
– Nekem ugyan nem – vágtam közbe. – Nem én állok ítélőszék elé.
Bradford a zsebébe nyúlt, az órájára pillantott, majd visszacsúsztatta.
– Jelen pillanatban más se – mondta epésen.
– Nincs igaza. Szerintem nagyon is sokan.
Bradford idegesen dobolt az asztalon, és pofákat vágott a pincérnek. Átvitelnek nevezik ezt a pszichiáterek.
– Hogy értsem ezt? – tette fel a kérdést.
– Art Leet úgy veti ki magából ez a város, mintha bubópestise volna.
– És maga sötét összeesküvést gyanít?
– Nem – mondtam –, meglepődtem, csak ennyi.
– Egyik barátom szerint az orvosok alapvetően naivak – mondta. – Magáról nem ez a benyomásom.
– Ez bók?
– Észrevétel.
– Igyekszik az ember – mondtam.
– Szóval nincs itt semmi rejtély meg összeesküvés. Tudnia kell rólam, hogy sok az ügyfelem, Lee nem az egyetlen.
– Dr. Lee.
– Igen, dr. Lee. Ő csak egy ügyfél a sok közül, és valamennyiük iránt vannak kötelezettségeim, melyeknek legjobb tudásom szerint eleget teszek. Történetesen ma délután beszéltem a kerületi főügyész hivatalával, hogy megtudjam, mikorra tűzték ki dr. Lee tárgyalását. A jelek szerint dr. Lee ügye ütközik egy másikkal, amelyet már korábban elvállaltam. Nem lehetek egy időben két tárgyalóteremben. Dr. Leenek is elmagyaráztam.
Megérkezett az ital. – Egészségünkre – mondta Bradford.
– Egészségünkre.
Szopogatta az italt, a pohárra meredt. – Dr. Lee elfogadta a magyarázatomat. Azt is közöltem vele, hogy a cég mindent elkövet, hogy magas színvonalú jogvédelemben részesítse. Négy főmunkatárs közül valamelyik bizonyára tud időt szakítani...
– De ez nem biztos?
Vállat vont. – Semmi se biztos ezen a világon.
Belekortyoltam az italomba. Csapnivaló volt, nagyrészt vermut, vodka alig.
– Jóban van Randallékkel? – kérdeztem.
– Igen, ismerem őket.
– Ennek van valami köze a döntéséhez?
– Határozott nemmel válaszolok. – Merev pózba vágta magát. – Az ügyvéd nagyon hamar megtanul választóvonalat húzni a munka és a barátság közé. Sokszor rákényszerül.
– Kisvárosban kivált.
Bradford elmosolyodott. – Bíró úr, megóvom.
Visszatért az italához: – Köztünk szólva, dr. Berry, mélységesen együtt érzek Leevet. Mindketten tudjuk, hogy abortuszok vannak. Mindennapos dolog. Az általam ismert legfrissebb adatok szerint évente egymillió abortuszt hajtanak végre Amerikában, vagyis nem megy ritkaságszámba. Legyünk gyakorlatiasak: szükség van rá. Az abortusz szabályozása nálunk zavaros, félrevezető és ad absurdum szigorú. De hadd emlékeztessem, hogy az orvosok a törvénynél is engesztelhetetlenebbek. A kórházak abortuszbizottságai túlzásba viszik az óvatosságot. Megtagadják az abortuszt olyankor is, amikor törvényes akadálya nincsen. Úgy vélem, az uralkodó orvosi felfogásnak kell megváltoznia ahhoz, hogy az abortusztörvényt módosítani lehessen.
Nem szóltam semmit. A leosztás ceremóniájának illik némán megadni a tiszteletet. Bradford rám nézett, és így szólt: – Egyetért velem?
– Természetesen nem – mondtam. – De nagyon érdekes védőbeszédben fogja pártját a vádlottnak.
– Nem védőbeszédnek szántam.
– Akkor talán félreértettem.
– Nem lepne meg – vetette oda kurtán.
– Engem se – mondtam –, mert összehordott itt hetet-havat. Én azt hittem, az ügyvédek mindjárt a lényegre térnek, és nem kerülgetik a forró kását.
– A helyzetemet próbálom tisztázni.
– Azon nincs mit – mondtam. – Én dr. Lee miatt aggódom.
– Hát jó. Beszéljünk dr. Leeről. A massachusettsi kódex hetvennyolc éve hatályban lévő kitételére hivatkozva helyezték vád alá, miszerint a magzatelhajtás bűntett, amelyért pénzbüntetés, illetve öt évig terjedő elzárás róható ki. Ha a magzatelhajtás halált okoz, a börtönbüntetés héttől húsz évig terjedhet.
– Gyilkosság vagy emberölés?
– Technikai értelemben egyik sem. Ha...
– Akkor lehetséges a szabadlábra helyezés óvadék ellenében?
– Elképzelhető. De nem itt, mert az ügyész olyan köztörvényes vádemelésre fog törekedni, amely kimondja, hogy a bűntett miatt bekövetkező halál minden esetben gyilkosság.
– Értem.
– Az ügy kimenetelére hivatkozva a vád bizonyítékokat – és nem akármilyeneket – sorakoztat majd fel, hogy dr. Lee magzatelhajtó. Bizonyítja, hogy a lány, Karen Randall előzőleg felkereste dr. Leet, aki megmagyarázhatatlan módon nem vette nyilvántartásba. Rámutatnak, hogy dr. Lee képtelen elszámolni bizonyos vasárnap esti sorsdöntő órákról. Aztán behívatják tanúnak Mrs. Randallt, aki eskü alatt vallja, hogy a lánytól tudja, dr. Lee végezte az abortuszt. Végső soron vallomások fognak összecsapni. Lee, aki bizonyítottan magzatelhajtó, azt állítja majd, hogy nem ő volt, Mrs. Randall meg azt, hogy igen. A bíróság helyében melyiküknek hinne?
– Nincs kézzelfogható bizonyíték rá, hogy dr. Lee végezte el az abortuszt a lányon. Csak csupa közvetett.
– Bostonban lesz a tárgyalás.
– Legyen máshol – mondtam.
– Milyen alapon? Tán alacsony itt az erkölcsi nívó?
– Maga formális dolgokról beszél, én egy ember megmentéséről.
– Az dolgok formái adják a törvény erejét.
– Meg a gyöngéit.
Bradford elgondolkodva nézett rám. – Dr. Leet csak egy módon lehet „megmenteni”, hogy a maga kifejezésével éljek: ha bebizonyosodik, hogy nem ő hajtotta végre a műtétet. Vagyis meg kell találni a tényleges magzatelhajtót. Vélekedésem szent erre kicsi az esély.
– Miért?
– Mert beszéltem ma dr. Leevel, és meggyőződésem, hogy szemérmetlenül hazudik. Szerintem ő tette, Berry. Ő ölte meg a lányt.

 

 

TIZENNÉGY

Mikor hazaértem, még mindig nem találtam otthon Juditht és az aprónépet, odaát voltak Bettynél. Bedöntöttem még egy pohárral – ezúttal valami jó erőset –, és lerogytam a nappaliban: hullafáradt voltam, de nem bírtam ellazulni.
Rossz a természetem. Tudok róla, igyekszem moderálni magam, de tény, hogy ügyetlenül és nyersen bánok az emberekkel. Nyilván nem szívelem őket, talán ez a fő ok, amiért patológus lett belőlem. Áttekintettem a napomat: sokszor kijöttem a sodromból. Pedig marhaság, nem éri meg, nyerni nem lehet vele semmit, veszteni annál többet.
Csengett a telefon: Sanderson, a Lincoln patológiai laboratóriumainak tótumfaktuma. Első dolga volt bejelenteni: – A kórházból hívlak.
– Ühüm.
Legalább hat mellék ágazik le a vonalról, este bárki kagylózhat.
– Milyen napod volt? – kérdezte Sanderson.
– Érdekes – válaszoltam. – Hát neked?
– Volt egy s más – mondta Sanderson.
Sejtettem. Aki le akar csapni engem, Sanderson torkát szorongatja. A leglogikusabb megoldás, és finoman is lehet csinálni. Viccelődés: „Lazsálnak a rabszolgák, mi?” őszinte aggodalom: „Mit hallok? Berry beteg? Ja, persze. De nem jött be, ugye?” Néhány keresetlen szó a többi főorvostól: „Sanderson, hát rendet tarthatok én a nyájamban, mikor a te laborosaid úgy járnak be, ahogy nekik tetszik?” Végül az igazgatóság: „Nálunk fegyelem van, mindenki tegye a dolgát, aki nem húz, mehet isten hírével.”
Ez nettó annyi, hogy egyfolytában szorongatják, rendeljen be a laborba, vagy keressen helyettem mást.
– Mondd nekik, hogy elkapott a harmadfokú vérbaj, ez biztosan hatni fog.
Sanderson nevetett. – Nincs gond. Egyelőre. Kemény fejem van. Nyugodtan ütögethetik még egy kicsit.
Kis szünet után megkérdezte: – Mennyi idő kell?
– Nem tudom – mondtam. – Bonyolult.
– Ugorj be holnap. Megtárgyaljuk.
– Jó – mondtam. – Addigra talán többet tudok. Egyelőre úgy áll a dolog, mint annál a perui esetnél.
– Értem – mondta Sanderson. – Akkor viszlát holnap.
– Oké.
Letettem, és biztos voltam benne, hogy Sanderson vette az adást. Arra céloztam, hogy sehogy se stimmel ez a Karen Randall-ügy, nem áll össze a kép. Olyan, mint az a három hónap előtti eset, az a különös agranulocitózis: így mondják, ha a vérben egyáltalán nincs fehérvérsejt. Súlyos állapot, mert fehérvérsejtek híján védtelenek vagyunk a fertőzésekkel szemben. Rendes körülmények között a legtöbb ember kórokozókat hordoz a szájában, a testében – staphylococcust, streptococcust, esetenként diftériát meg tüdőgyulladást okozó bacilust is –, és ha nem működik a védőmechanizmus, önmagunkat betegítjük meg.
Elég az hozzá, hogy a beteg amerikai volt, orvos, aki Peruban dolgozott az Egészségügyi Szolgálatnál. Perui gyógyszert szedett az asztmája ellen, és egyszer csak elkapta valami nyavalya. Kisebesedett belül a szája, láza volt és pocsékul érezte magát. Elment Limában egy orvoshoz vérvizsgálatra. 600 volt a fehérvérsejtérték[21].
Másnap már csak száz, harmadnap nulla. Erre elrepült Bostonba, és felvételre jelentkezett nálunk.
Csontvelő-biopsziát végeztek rajta, ilyenkor üreges tűvel vesznek mintát a szegycsontból. Megvizsgáltam mikroszkóppal, és zavarba jöttem. Sok éretlen granulocitatenyészet volt a velőben, rendellenes volt, de korántsem vészes. „Itt valami bűzlik” – gondoltam, és megkerestem a kezelőorvost.
Az az orvos utánajárt a perui szernek, amit a beteg szedett. Kiderült, hogy olyan hatóanyagot is tartalmaz, amit már 1942-ben bevontak az amerikai piacról, mert gátolja a fehérvérsejtképződést. Az orvos szerint ez okozta a betege panaszait – kiirtotta a saját fehérvérsejt-állományát, és magamagát fertőzi. A gyógyítás egyszerű: abba kell hagyni a gyógyszer szedését, és várni, míg a csontvelő magához tér.
Az orvosnak elmondtam, hogy a lemez szerint nincs is úgy lepusztulva az a csontvelő. Megnéztük a beteget: nem lett jobban. Szájában fekélyek, hátán-lábán staphylococcus-fertőződések. Magas láz, elesettség; vontatottan válaszolgatott.
Nem értettük, hogyan lehet a csontvelője hozzávetőleg normális, mikor ő maga alig él; egész délután ezen törtük a fejünket. Végül úgy négy óra tájban felvetettem, nem fertőződött-e el a biopszia helye, ahol a lyukat csinálták, hogy kinyerjék a velőt. Az orvos azt mondta, nem ellenőrizte. Kaptuk magunkat: vissza a beteghez, lássuk a mellkasát.
Meglepetés: a szegycsont sértetlen volt. A csontvelő-biopszia nem ettől a betegtől származott. Valamelyik nővér vagy orvos félrecímkézett egy leukémia-gyanús személytől származó mintát. Gyorsan mintát vettünk ettől az embertől is, és bizony nagyon ramaty velőt találtunk.
A beteg utóbb meggyógyult, de sose felejtem el azt a töprengést a laboreredmény felett.

 

Most ugyanezt éreztem: gáz van, valami nem stimmel. Még nem sikerült rátapintanom, de gyanítottam, hogy itt nem egy malomban őrölnek az érdekeltek, mintha nem is egy és ugyanarról a dologról volna szó. Az én álláspontom egyértelmű: Art ártatlan, míg be nem bizonyosodik, hogy bűnös, márpedig egyelőre nincs rá bizonyíték.
A jelek szerint senki mást nem érdekel, hogy Art bűnös-e vagy sem. Ami számomra húsba vágó, számukra érdektelen. Na de miért?

 

 

KEDD – OKTÓBER 11.

 

EGY

Mikor felébredtem, úgy éreztem magam, mint más rendes hétköznapon. Nyaklottam jobbra-balra, kinn szitáló eső, undok, szürke hideg. Kibújtam a pizsamámból, és vettem egy forró zuhanyt. Míg borotválkoztam, Judith bejött és megcsókolt, aztán kiment a konyhába reggelit készíteni. Belevigyorogtam a tükörbe, és azon kaptam magam, hogy a műtéti beosztáson tűnődöm.
Aztán kapcsoltam: de hiszen ma be se megyek. Eszembe jutott az egész ügy.
Ez bizony nem rendes hétköznap.
Az ablakhoz léptem, és az esőcseppeket bámultam az üvegen. Ekkor gondoltam először arra, hogy jobb, ha hagyok mindent a fenébe, és visszatérek a munkámhoz. Beautózni a laborba, parkolóhelyet vadászni, letenni a kabátom, felvenni a kötényt-kesztyűt – az ismerős taposómalom hirtelen roppant vonzónak, egyenesen csábítónak tetszett. Ez a szakmám, szívesen csinálom, nem jár semmi stresszel-megerőltetéssel, megtanítottak rá. Mit játsszam a botcsinálta detektívet? Abszurd ötlet egy ilyen ronda, rideg reggelen.
De egyszerre újra magam előtt láttam azokat az arcokat. Art arcát, J. D. Rendallét, Bradford pökhendiségét. És tudtam, Art csak rám számíthat.
Bizonyos szempontból ijesztő volt, sőt borzasztó.
Judith odaült, míg reggeliztem. A kicsik még aludtak. Kettesben voltunk.
– Mit csinálsz ma? – érdeklődött.
– Még bizonytalan.

 

Én is feltettem már magamnak ugyanezt a kérdést. Rengeteg mindent kell még kiderítenem. Karenról és főként Mrs. Randallről. Alig tudok róluk valamit.
– A lánnyal kezdem – mondtam. – Miért?
– Állítólag maga volt a báj, glóriával. És mindenki rajongott ezért a tüneményért.
– Lehet, hogy igaz.
– Jó – mondtam –, de talán nem árt az apján meg a bátyján kívül mást is megkérdezni.
– Hogyan?
– Elmegyek a főiskolára.

 

Smith Főiskola, Northampton, Massachusetts: 2200 leány exkluzív alma matere a nagy büdös semmiben. Két óra a fizető autópályán a Holyoke leágazásig, rá még egy félórácska úttalan utakon, míg a vasúti híd alatt begördülhet az ember a városba. Sose szerettem Northamptont. Egyetemi város létére iszonyú nyomasztó, szinte facsarja az orrot az ingerültség és a kielégületlenség: 2200, négyévi számkivetésre kárhoztatott csinos lány halmozott nemi nyomora és az őket eltűrni kényszerülő bennszülöttek duzzogása tenyészik itt.
A főiskola területe amúgy gyönyörű, kivált ősszel, mikor megszínesednek a lombok. Még esőben is. Egyenesen az eligazítóba mentem, és kikerestem Karen Randallt a házi telefonkönyvből. Térképet is adtak: elindultam Henley Hallhoz, a diákszállóhoz, amelyben lakott.
Fehér ablakkeretes ház a Wilbur Streeten, negyven lány számára. A földszinti nappalit élénk színű, apró mintás kárpit uralja, bugyután feminin az összhatás. Farmernadrágos lányok ténferegnek, hosszú, lenyalt frizurával. A bejáratnál portáspult.
– Karen Randallt keresem – mondtam a szolgálattevő lánynak.
Meghökkenten nézett rám, mint aki középkorú szatírt gyanít személyemben.
– A nagybátyja vagyok – mondtam. – Dr. Berry.
– Nem voltam itt a hétvégén – mondta a lány. – Nem láttam Karent, mióta visszajöttem. Ő Bostonban víkendezett.
Micsoda szerencse, ez a lány szemmel láthatóan nem tud semmiről. Hát a többiek? Eldönthetetlen. Nagyon valószínű, hogy a főnökasszonyt értesítették már az ügyről, vagy záros határidőn belül kiszagolja. Jó lesz elkerülnöm.
– Ó – élénkült meg a lány. – Ott megy Ginnie. Ő a szobatársa. Sötét hajú lány készült kilépni az ajtón. Feszes farmert viselt, és testhezálló, koptatott uniszex pulcsit, de furcsa módon mégis pedáns úrinőnek mutatott ebben a szerelésben. Az arca valahogy ellentmondott a folytatásnak nyaktól lefelé.
A pultos lány odaintette Ginnie-t, és így szólt: – Ez itt dr. Berry. Karent keresi.
Ginnie elborzadva pillantott rám. Tehát tudja. Elkaptam a könyökénél, gyorsan betereltem a nappaliba, és leültettem.
– De hiszen Karen...
– Tudom – mondtam. – De beszélnem kell magával.
– Előbb szólnék Miss Petersnek – mondta Ginnie. Kelt volna föl, de szelíden visszanyomtam.
– Mielőtt megtenné, előrebocsátom, hogy tegnap jelen voltam Karen boncolásánál.
A lány a szája elé kapta a kezét.
– Elnézést kérek a nyers beköszönőért, de fontos kérdésekre keresek választ, és csak magához fordulhatok. Mindketten tudjuk, hogyan rendelkezne Miss Peters.
– Hogy nem állhatok szóba magával – mondta Ginnie. Gyanakodva méregetett, de sikerült felpiszkálnom a kíváncsiságát.
– Vonuljunk el valahova – mondtam.
– Hát nem is tudom...
– Csak pár percét veszem igénybe.
Felállt és a folyosó felé biccentett. – Az a szabály, hogy férfi nem léphet be a szobába, de hát maga rokon, nem?
– De.
Ginnie és Karen földszinti szobán osztozott a hátsó fronton. Szűk, zsúfolt kuckó, tele női relikviákkal – fiúk fényképei, levelek, vicces születésnapi üdvözlőlapok, az egyetemi bajnokság focimeccsbeosztása, szalagdarabkák, órarendek, parfümös üvegek, szőrös játék állatok. Ginnie leült az egyik ágyra, nekem a széken mutatott helyet.
– Miss Peters tegnap este szólt – mondta Ginnie –, hogy Karen... meghalt balesetben. Kért, hogy egyelőre ne mondjam el senkinek. Furcsa. Még nem halt meg ismerősöm, úgy értem, korombeli vagy hasonló, és nagyon furcsa. Az a különös, hogy nem érzek semmit. Nem igazán izgatom magam. Gondolom, még nem fogtam fel.
– Ismerte Karent, mielőtt szobatársak lettek?
– Nem. Itt a koleszban kerültünk össze.
– Kijöttek egymással?
Vállat vont. Valahogy minden mozdulata hintázott. De olyan valószerűtlenül, mintha tükör előtt gyakorolta volna be.
– Amúgy igen. Karen elütött a többi gólyától. Nem volt megilletődve, napokat, hétvégéket töltött távol. Szinte sose járt előadásokra, és folyton hangoztatta, mennyire utál itt lenni. Szokás mondani, persze, de ő nem a levegőbe beszélt, komolyan gondolta. Szerintem valóban mélyen utálta ezt az egészet.
– Miből gondolja?
– A viselkedéséből. Hogy nem járt el az órákra, és folyton lelépett. Hétvégi eltávozáskor azt írta be, hogy a szüleihez megy. De elárulta, hogy be se teszi oda a lábát. Gyűlölte a szüleit.
Ginnie felállt, és kinyitotta a szekrényt. A szekrényajtón belül ott csillogott J. D. Randall nagyméretű fényképe. Telis-tele volt lyuggatva.
– Tudja, mit szokott csinálni? Nyilakkal dobálta ezt a fényképet. Az apja, valami sebész. Minden este megdobálta elalvás előtt.
Ginnie becsukta az ajtót.
– Hát az anyja?
– Az anyját szerette. Az igazi anyját, aki meghalt. Mostohája van. Karen nem volt oda érte.
– Még miről beszélt Karen?
– Fiúkról – mondta Ginnie, és visszaült az ágyra. – Itt egyébként is ez a fő téma. A fiúk. Karen valami magániskolába járt errefelé, és sok fiút ismert. Srácok jöttek át hozzá a Yale-ről.
– Járt valamelyikükkel?
– Nem hiszem. Rengeteg hapsija volt. Falkában követték.
– Népszerűség?
– Meghiszem azt – húzta fel az orrát Ginnie. – Nézze, most már tényleg nem szép mindenfélét mondani rá. És nem is biztos, hogy úgy volt. Lehet, hogy egy nagy kitaláció.
– Tessék?
– Hát az ember ideállít mint gólya, a kutya se ismeri, még csak nem is hallottak róla semmit, szóval bármit bemesélhetek, nem jönnek rá. Én azzal szoktam etetni a többieket, hogy nyilvános középiskolai fődrukker voltam. Pedig hát bedugtak egy magániskolába, csak én mindig is nyilvános középiskolában szerettem volna előtombolni a tribünön.
– Aha.
– Mert az olyan felszabadult.
– És milyen történeteket mesélt magának Karen?
– Nem is tudom. Nem mondott el igazából semmit. Csak célozgatott. Szerette volna elhitetni magáról, hogy olyan veszett, és veszett minden barátja. Veszett, ez volt a kedvenc szava. És elő tudta adni magát úgy, hogy olyannak is hasson. Sose pakolt ki valamit teljesen. Elejtett ezt-azt. Az abortuszairól meg hasonlókról.
– Abortuszok?
– Azt mondta, kettőn is átesett még az egyetem előtt. Hát ezt nehéz elhinni, ugye? Két abortusz? Végül is csak tizenhét volt. Mondtam is, hogy nem hiszem, erre magyarázni kezdte, hogyan történik, részletesen. Akkor meginogtam. Meg aztán egy orvoscsalád lányának nem nehéz tájékozódni a küret mikéntjéről. Ez még nem bizonyítja, hogy maga is átesett rajta.
– Mondott valami konkrétumot, például, hogy hol végezték rajta a műtéteket?
– Nem, csak értésemre adta, hogy volt neki. Folyton ilyesmivel traktált. Meg akart botránkoztatni, persze, és szörnyen közönséges tudott ám lenni. Emlékszem, az első, nem is, a második hétvégén, amit itt töltöttünk, elment szombat este, és későn jött meg. Én ismerkedési esten voltam. Karen iszonyú ziláltan esett be, villanyt se gyújtott, csak be az ágyba, és azt nyögte: „Jézusom, a fekete farok az igazi.” Hát elállt a lélegzetem, hiszen akkor még alig ismertem, inkább nem szóltam semmit. Gondoltam, sokkolni akar.
– Még miket mondott?
Ginnie vállat vont. – Nem jut eszembe. De mindig csak ilyen apróságokat. Egyik este víkendre készül, fütyörészik a tükör előtt, és odaszól nekem: „Most aztán jól megraknak.” Ilyesmi. Nem emlékszem szóról szóra.
– Erre maga mit mondott?
– Csak annyit, hogy „Jó mulatást”. Mondhat mást az ember, ha kilép a zuhany alól, és így fejbe vágják? „Meglesz, meglesz” – válaszolta. Sose fogyott ki az ilyen rémes sziporkákból.
– Elhitte, amit hallott tőle?
– Pár hónap után azért már igen.
– Felmerült magában, hogy esetleg állapotos?
– Itt, az egyetem alatt? Nem.
– Biztos?
– Sose mondta. Egyébként gyógyszert szedett.
– Ebben egészen biztos?
– Igen, azt hiszem. Minden reggel előadta vele a nagy hókuszpókuszt. Ott is van.
– Hol?
Ginnie megmutatta. – Ott, az íróasztalán. Az a fiola. Felálltam, az íróasztalhoz léptem, és kézbe vettem a kis műanyag tartályt. Beacon patika állt a címkén, utasítás semmi. Elővettem a noteszomat, feljegyeztem a recept azonosító számát és az orvos nevét. Felbontottam, és kiráztam egy pirulát. Összesen négy volt.
– Ebből vett be mindennap?
– Minden áldott nap – mondta Ginnie.
Se nőgyógyász, se gyógyszerész nem vagyok, de néhány dolgot azért én is tudok. Ad egy, a fogamzásgátlókat ma már úgy csomagolják, hogy a nő az adagolásnál követni tudja a ciklust. Ad kettő, a hormondózis napi tíz milligrammról két milligrammra csökkent. Vagyis a tabletták picik.
Hozzájuk képest ezek a pirulák hatalmasak. Jelöletlenek, krétaszerűek, morzsalékonyak. Egyet a zsebembe csúsztattam, a többit meg vissza a fiolába. Meg se néztem komolyabban, de sejtettem, mi lehet.
– Karen bemutatta magának valamelyik udvarlóját?
Ginnie a fejét rázta.
– Beszélt esetleg róluk? Kitárgyalta a randevúit?
– Nem igazán. Semmi személyeset, ha érti, mire gondolok. Arról beszélt, hogy milyenek voltak az ágyban, a szokásos trágárságok. Minél ordenárébb akart lenni. Minél földhözragadtabb. Várjon.
Felkelt, és odament Karen toalettasztalához. Tükör volt felette, a keretbe tűzve számos fénykép, fiúkról. Kivett kettőt, és átnyújtotta.
– Beszélt nekem erről a hapsiról, de azt hiszem, már szakítottak. A nyáron jártak, ha nem tévedek. A Harvardon tanul.
A kép szabvány felvétel volt egy focimezes srácról. A 71-es fél térdre ereszkedve vicsorít a kamerába.
– Mi a neve?
– Nem tudom.
Fellapoztam a Harvard-Columbia fociévkönyvét, megnéztem a névsort. A 71-es csatár Alan Zenner. Felírtam a nevet a noteszomba, a képet visszaadtam Ginnie-nek.
– Ez itt – adta a kezembe a másik fotót – újabb hapsi. Azt hiszem, eljárt hozzá. Esténként néha visszaszaladt ide a tükör elé, és megpuszilta a képet. Azt hiszem, Ralph. Ralph vagy Roger.
Ifjú néger volt a képen szűk, fényes öltönyben, egyik kezében elektromos gitár. A mosolya igen merev.
– Szóval maga szerint eljárt hozzá?
– Igen, azt hiszem. Bostonban játszik a fiú zenekara.
– És a neve Ralph?
– Ilyesmi.
– Tudja a zenekar nevét?
Ginnie a száját húzta: – Karen egyszer megmondta. Lehet, hogy többször is, de nem emlékszem. Karen szeretett sejtelmeskedni a fiúiról. Nem úgy volt, hogy leül az emberrel, és töviről hegyire mindent elmond a szívszerelméről. Karen sose tett ilyet, mindig csak elejtegetett dolgokat.
– Gondolja, hogy ezzel a fiúval találkozott, ha elment hétvégén?
Ginnie bólintott.
– Hová járt víkendezni? Bostonba?
– Gondolom. Bostonba vagy New Havenbe.
Megfordítottam a képet. A hátlapján ez szerepelt: „Curzin fotó, Washington Street.”
– Megtarthatom?
– Persze – mondta a lány. – Felőlem.
A zsebembe csúsztattam, és visszaültem a helyemre.
– Sose találkozott ezekkel az emberekkel? A fiúkkal?
– Nem, senkit nem ismerek a barátai közül. Jaj... várjon csak. Egyikükkel mégiscsak megismerkedtem. Egy lánnyal.
– Egy lánnyal?
– Igen. Karen szólt egyszer, hogy idejön egy napra a barátnője. Meg hogy milyen klassz csaj, milyen veszett klassz. Nagy beharangozás. Gondoltam, most aztán látok csodát. Hát, amikor ideállított...
– Hallgatom.
– Hát nagyon furcsa volt – mondta Ginnie. – Égimeszelő, ilyen hosszú volt a lába, és Karen nem győzte ismételgetni, hogy bár neki volna olyan hosszú, és a lány meg csak ült ott kukán. Jó, hát nem volt csúnya. De nagyon furcsa volt. Mint aki alszik. Lehet, hogy be volt lőve, mit tudom én. Miután egy óra hosszat gubbasztott, megeredt a nyelve, és jött a hajmeresztő szövegeivel.
– Például?
– Nem emlékszem már. Borsózott tőle a hátam. „Ez itt a kérdés, semmi vagy nem semmi.” Meg rigmust faragott a zúgó spagettimezőkről. Baromi fárasztó volt, nincs, aki erre azt mondaná, hogy szellemes.
– Hogy hívták ezt a lányt?
– Elfelejtettem. Talán Angie? – Egyetemista?
– Nem. Olyan korú, de nem jár egyetemre. Dolgozik. Azt hiszem, Karen azt mondta, ápolónő.
– Próbáljon visszaemlékezni a nevére.
Ginnie grimaszolt, a padlót bűvölte, de aztán megrázta a fejét. – Nem megy – mondta. – Nem igazán érdekelt akkor.
Ütöttem volna tovább a vasat, de sürgetett az idő. – Szívesen hallanék még Karenról. Nyugtalan volt? Ideges?
– Dehogy. Megaludt a szájában a tej. Itt mindenki fel van pörögve, főleg vizsgaidőszakban, de ő a jelek szerint fütyült rá.
– Nem volt tevékeny? Rámenős, beszédes?
– Még hogy Karen? Ugrat? Alélt itt jobbra-balra, csak akkor tért magához, ha randira készült, különben mindig darvadozott, nem győzött panaszkodni, hogy milyen fáradt.
– Sokat aludt?
– Igen. Az órákat is átaludta nagyrészt.
– Sokat evett?
– Nem különösebben. Az étkezéseket is átaludta.
– Akkor nyilván lefogyott, nem?
– Érdekes, felszedett magára – mondta Ginnie. – Nem vészesen, de jócskán. Hat hét után sok ruhája nem ment már rá, újakat kellett vennie.
– Nem vett észre más változást?
– Csak egyet, és lehet, hogy lényegtelen. Karennak persze egyáltalán nem volt az, de másoknak fel se tűnt.
– Éspedig?
– Rögeszméjévé vált, hogy szőrösödik. Tudja, a karján, a lábán, a szája fölött. Siránkozott, hogy folyton borotválnia kell a lábát.
Az órámra néztem: mindjárt dél. – Nem vonom el tovább a tanulástól.
– Ó, nem számít – mondta Ginnie. – Ez olyan érdekes. – Hogy érti?
– Hát a munkája meg minden.
– Biztos látott már orvost életében.
Felsóhajtott. – Buta libának tart, igaz? – mondta sértődötten. – Nem vagyok már csecsemő.
– Szerintem maga nagyon intelligens – mondtam.
– Beidéz tanúnak?
– Tanúnak? Miért?
– Hát a bírósági tárgyalásra.
Láttam rajta, hogy gondolatban már a tükör előtt gyakorol. Eszélyes mozihősnő-kifejezés ült az arcán.
– Nem egészen értem.
– Előttem nem kell titkolnia – mondta –, úgyis tudom, hogy ügyvéd.
– Ó.
– Tíz percet se beszéltem magával, máris rájöttem.
– Miből?
– Ahogyan kézbe vette és megnézte a pirulákat. Úgy bánt velük, mint a hímes tojással, a doktorok egyáltalán nem így szokták. Lehetek őszinte? Maga rémes orvos lenne.
– Alighanem igaza van.
– Sok szerencsét az ügyhöz – mondta, mikor távozni készültem.
– Köszönöm.
Rám kacsintott.

 

 

KETTŐ

A röntgenszoba a Memorial második emeletén a RADIOLÓGIAI DIAGNOSZTIKA ékes névre hallgat. De akárminek titulálják, pont olyan, mint az összes többi mezei röntgen. Tejüveg falak, kis csíptetők a felvételeknek. Eléggé tágas helyiség, fél tucat radiológus dolgozhat benne egyszerre.
Hughesszal mentem oda. A Memorial röntgenorvosa, ezer éve ismerem; Judith és én bridzseltünk párszor vele meg a feleségével. Remekül játszottak, vérre ment a dolog, de nem neheztelek rájuk. Nekem is van néha ilyen hangulatom.
Nem szóltam Lewis Carrnak, úgyse segítene. Hughes kellően alacsonyan áll a szamárlétrán, neki édesmindegy, hogy Karen Randall felvételeit akarom-e látni vagy Aga Khanéit, akinek a veséjét pár éve itt műtötték. Vitt mindjárt a röntgenszobába.
– Megy még a dürgés? – kérdeztem útközben.
A radiológusoknak kijár az ilyen szurkapiszka. Köztudott, hogy a szakorvosok közül a radiológusok halnak legkorábban. Ennek pontos oka ismeretlen, de feltételezik, hogy a röntgensugár a ludas. Hajdanában a röntgenorvos ugyanabban a helyiségben tartózkodott, ahol a felvétel készült a betegről. Pár év alatt begyűjthette a végzetes gammaadagot. Akkoriban a filmek se voltak még olyan érzékenyek, és púpozott dózist igényelt a valamirevaló kontraszt.
De hiába a technikai haladás, a tudomány fejlődése, a malackodás hagyománya kiirthatatlan, és a radiológus egy életen át hallgathatja a viccelődést, hogy így ólombéléses herekötő, úgy konya ivarsejt. Az ugratás ugyanolyan foglalkozási ártalom, mint az inkriminált sugár. Hughes jól bírja.
– Bár a bridzs menne úgy.
Mikor beléptünk, hárman-négyen dolgoztak éppen a röntgenben. Mindenki előtt felvételek borítékban és magnó, egyenként vették elő a filmeket, beolvasták a beteg nevét és törzsszámát, meg hogy miféle felvételről van szó – elülső, oldalsó, kontrasztanyagos kismedencei, mellkas stb. –, aztán felcsapták a filmet a tejüvegre, és bemondták a diagnózist.
A helyiség egyik fala az intenzív osztály betegeinek van fenntartva. Az ilyen súlyos betegek felvételeit nem barna borítékban tárolják, hanem forgó állványokon. Az ember megnyom egy gombot, és várja, míg odaérnek a kérdéses beteg felvételei. Gyorsan hozzá lehet jutni a válságos állapotúak anyagához.
Az archívum ott van mindjárt a röntgenszoba mellett. Hughes bement, elővette Karen Randall anyagát, és már jött is. Leültünk az egyik üvegtábla elé, és Hughes felcsíptette az első felvételt.
– Oldalsó koponyafelvétel – hajolt közelebb. – Tudod, miért készült?
– Nem – mondtam.
Meresztettem a szemem én is, de nem sokra mentem. A koponyafelvétel – a fejröntgen – nehezen értékelhető. A koponyacsont nagyon összetett: zavaros fény-árnyék mintázatot ad. Hughes nézegette egy darabig, húzogatta rajta a töltőtolla kupakját.
– Úgy látom, minden rendben – szólalt meg végre. – Nincs törés, rendellenes meszesedés, légbuborék, vérömleny. Persze nem ártana egy arteriogram vagy PEG[22] Vegyük a többi nézetet – folytatta. Levette az oldalsó felvételt, és feltette azt, amelyik szemből készült. – Itt sincs semmi, ahogy elnézem – mondta. – Miért röntgenezték? Autóbalesete volt?
– Nem tudok róla.
Matatott tovább a borítékban. – Nyilván nem erről van szó – mondta. – Az arcról nincs felvétel. Csak a koponyáról.
Az arcröntgen más megközelítés, az arccsontok törését mutatja ki.
Hughes nézte-nézte a szemből felvételt, aztán mellétette az oldalsót is. Semmi rendellenest nem talált.
– Akármi legyek, ha értem – kopogtatta meg a felvételt. – Semmi. Úgy éljek, semmi, de semmi.
– Jó – álltam fel a helyemről. – Köszönöm a segítséget. Távozóban eltűnődtem, vajon a röntgentől oszlott-e a homály, vagy csak még rosszabbra fordult az ügy.

 

 

HÁROM

Beléptem egy telefonfülkébe a kórház előcsarnokában. Elővettem a noteszom, kikerestem a patika számát meg a gyógyszer azonosítóját. Megvolt még a Karen szobájából származó tabletta is.
Lecsippentettem belőle egy darabkát a hüvelykujjam körmével, és beledolgoztam a tenyerembe. Mállékonynak bizonyult: fehér porrá esett szét. Meg mertem volna esküdni, hogy micsoda, de a biztonság kedvéért odaértettem a nyelvem hegyét.
Eltéveszthetetlen íz. Isten óvjon a porrá tört aszpirintől víz nélkül.
A patikát tárcsáztam.
– Beacon patika.
– Dr. Berry vagyok a Lincolnból. Egy receptről szeretnék felvilágosítást kérni. A száma...
– Pillanat, hozom a ceruzát.
Rövid szünet.
– Mondhatja, doktor úr.
– A beteg neve Karen Randall. A szám egy-négy-hét-hat-hat-hét-három. Dr. Peter Randall rendelte.
– Utánanézek.
Félretették a kagylót. Fütyörészést hallottam, papír neszezését, aztán beleszóltak: – Megvan. Darvon. Húsz darab 75 milligrammos kapszula. Utasítás: „Fájdalom esetén négyóránként.” Kétszer ismételve. Kellenek a dátumok?
– Ennyi elég, köszönöm – mondtam.
– Óhajt még valamit?
– Köszönöm. Sokat segített.
– Azért vagyunk.
Lassan tettem vissza a kagylót. Ez egyre cifrább. Miféle lány az, aki úgy tesz, mintha fogamzásgátlót szedne, de valójában aszpirint vesz be, olyan fiolából, ami eredetileg menstruációs görcs elleni szert tartalmazott?

 

 

NÉGY

Az abortusz miatti halál viszonylag ritka esemény. Ezt az alapvető tényt elhomályosítja a hírverés meg a statisztika. A statisztika a hírverésnél nem kevésbé szubjektív és pontatlan. A becslések jócskán eltérnek, de nagy valószínűséggel hozzávetőleg egymillió törvénytelen magzatelhajtás történik évente, ötezer nő halálát okozva. Vagyis a műtéti halálozás körülbelül 5 ezrelék.
Nagyon magas érték, főleg a kórházi terhességmegszakítások mortalitásával egybevetve. A kórházi abortusz halálozási rátája 0,18 ezrelék körül mozog, tehát legrosszabb esetben se kockázatosabb egy mandulaműtétnél, ahol 0,17 ezrelék.
Ebből az következik, hogy a törvénytelen magzatelhajtás életveszélye huszonötszörösen haladja meg a szükségszerű mértéket. A legtöbb embert ez elborzasztja. Artnak azonban, aki világosan és higgadtan gondolkozik az ilyen dolgokról, imponál a statisztika. Mondott is valami nagyon érdekeset: az abortuszt azért nem engedélyezik, mert annyira biztonságos.
„Tekintetbe kell venni az ügy volumenét – mondta egyszer. – Az, hogy egymillió nő, semmitmondó szám. A gyakorlatban annyit jelent, hogy félpercenként hajtják végre a tiltott műtétet minden áldott nap, évszámra. Vagyis nagyon gyakori beavatkozás, és ha tetszik, ha nem, biztonságos.”
Volt olyan cinikus, hogy – saját kifejezésével – a halálozási küszöbről értekezzen. Meghatározása szerint a halálozási küszöb azoknak az embereknek a száma, akik egy-egy évben óhatatlanul életüket vesztik ostoba véletlenek miatt, és senki nincs emiatt a plafonon. Számszakilag a halálozási küszöb úgy harmincezer évente – ennyi amerikai hal meg autóbalesetben.
„Tessék – mondta Art –, naponta nyolcvan ember hal meg az utakon. Rámondjuk, hogy ilyen az élet. Hát kit zavar az a napi tizennégy nő, aki abortuszba hal bele?”
Okfejtése szerint az orvosok és a jogászok addig a kisujjukat se mozdítják, míg az abortuszhalálozás el nem éri, netán túl nem haladja az ötvenezret. Ehhez a jelenlegi mortalitás mellett tízezer abortuszt kellene végezni évente.
„Ha úgy vesszük – mondta –, én rossz szolgálatot teszek a társadalomnak azzal, hogy senkit nem veszejtek el abortusz következtében, tehát lenyomom a rátát. A betegeimnek ez persze jó, de a társadalom egészének rossz. A társadalmat csak a félelem és az össznépi bűntudat képes mozgósítani. Beálltunk a nagy számokra, csak a mellbevágó statisztika hat ránk. Kinek lenne egy rossz szava Hitlerre, ha csak tízezer zsidót öl meg?”
Továbbá így érvelt: azzal, hogy biztonságos terhességmegszakításokat végez, enyhíti a törvényhozásra nehezedő nyomást, amely a szabályozás megváltoztatását szorgalmazná. És mondott még valamit.
„Az a baj ebben az országban – mondta –, hogy a nők hagyják magukat megfélemlíteni. Meghunyászkodnak, veszélyes, tiltott műtétnek vetik alá magukat, ahelyett hogy megváltoztatnák a törvényt. A törvényhozók mind férfiak, nem ők szülik a gyereket: nekik semmibe se kerül a moralizálás. A papokra ugyanez áll: ha nőket is felszentelnének, szélsebesen megváltozna sok minden a vallási életben. De hát a politikát meg az egyházat a férfiak uralják, a nők meg nem elég rámenősek. Ez pedig rossz, elvégre az abortusz az ő ügyük – az ő magzatuk, az ő testük, az ő kockázatuk. Ha az az egymillió nő tollat ragadna, és írna a kongresszusi küldöttjének, esetleg történne valami. Nem valószínű, de hátha. Csak hát a nők nem teszik meg.”
Azt hiszem, Artot ez hangolta le a legjobban. És mialatt ezeken a dolgokon rágódtam, egy olyan nőhöz igyekeztem a kocsimon, aki a híresztelések szerint nem egykönnyen hagyja magát megfélemlíteni: Mrs. Randallhez.

 

Cohassettől északra, körülbelül félórányira Boston központjától exkluzív telep épült a sziklás tengerpart mentén. Newportra emlékeztet – régi fakeretes házak, ápolt pázsit, kilátás a tengerre.
Randallék háza hatalmas, négyszintes, zegzugos épület gótikus fehér fakeretekkel, tornáccal-zsindellyel, ahogy kell. A pázsit lejt a vízhez; a házat legalább tízhektárnyi park veszi körül. Végighajtottam a kavicsos úton, és leálltam a kerengőben a két Porsche mellett, az egyik fekete volt, a másik kanárisárga. Úgy látszik, a család a Porschékat kultiválja. A ház bal oldalához odasuvasztottak egy garázst: szürke Mercedes kupé állt odabenn. A cselédségnek?
Kiszálltam, és éppen azon tűnődtem, hogyan szerelem le a főkomornyikot, mikor a bejárati ajtón kilépett egy nő, és lejött a lépcsőn. Akkor húzta fel a kesztyűjét, láthatóan nagyon sietett. Mikor észrevett, megállt.
– Mrs. Randall?
– Igen – mondta.
Nem tudom, mit vártam, de ez a nő meghökkentett. Sudár alak, bézs Chanel-kosztüm. Fényes, hollófekete haj, hosszú láb, hatalmas, sötét szempár. Legfeljebb harmincéves. Az arca olyan kemény, hogy jégcsákánynak is megtenné.
Megrökönyödve, némán bámultam rá hosszú pillanatokig. Hülyén éreztem magam, de nem tehettem ellene. A nő türelmetlenül húzta el a száját. – Mit akar? Nem érek rá egész nap.
Fátyolos hang, érzéki ajkak. Az akcentusa stílusos: kissé monoton, angolos hangsúlyozás.
– Mi lesz már? Mi lesz már? Mondja végre – sürgetett.
– A lányáról szeretnék beszélgetni – mondtam.
– A mostohalányom – csapott le. Elviharzott mellettem a fekete Porschéhoz.
– Tudom.
– Már mindent elmondtam a rendőrségnek – közölte. – Most pedig késésben vagyok, úgyhogy elnézést, de... – Elfordította a kulcsot a kocsiajtó zárjában, és kitárta az ajtót.
Elkezdtem a mondókámat: – A nevem...
– Tudom, kicsoda – mondta. – Joshua beszélt magáról tegnap este. Figyelmeztetett, hogy maga esetleg megkeres.
– És?
– Meghagyta, hogy küldjem el a pokolba, dr. Berry.
Minden erejével azon volt, hogy dühösnek lássék, de észrevettem, hogy nem az. Valami más ült ki az arcára, ami lehetett kíváncsiság és félelem is. Ez meglepett.
Ráadta a gyújtást: – Jó napot, doktor úr.
Felé hajoltam: – Engedelmeskedünk férjuramnak?
– Úgy szoktam.
– Mégse mindig – mondtam.
Sebességbe készült tenni az autót, de meggondolta, a keze megállt a sebváltón. – Már megbocsásson – mondta.
– Úgy értem, a férje nincs mindennel tisztában – mondtam.
– Nagyon is tisztában van.
– Ön is tudja, hogy ez nem igaz, Mrs. Randall.
Kikapcsolta a motort, és rám nézett. – Harminc másodpercet kap, hogy takarodjon – mondta –, különben hívom a rendőrséget.
– A rendőrséget? Nem lenne okos dolog.
A nő elbizonytalanodott, elhagyta az a fene nagy öntudat.
– Miért jött ide?
– Mondjon el mindent arról az éjszakáról, mikor Karent bevitte a kórházba. A vasárnap éjszakáról.
– Ha tudni akarja, mi történt, nézzen be abba a kocsiba. – A sárga Porschéra mutatott.
Odamentem és benéztem.
Rémálom.
Vöröslött az eredetileg bézs kárpitozás. Vörös volt minden. A sofőrülés. Az anyósülés még vörösebb. Vörös a műszerfal, itt-ott a kormánykerék is. A szőnyeg is kérges vörös.
Literszám folyt el a vér ebben az autóban.
– Nyissa csak ki nyugodtan – mondta Mrs. Randall. – Fogja meg az ülést.
Megtörtént. Az ülés nyirkos volt.
– Három nap után még mindig nem száradt ki – mondta. Hát ennyi vért vesztett Karen. Így elintézték.
Becsuktam a kocsiajtót. – Az ő autója?
– Nem. Karennak nem volt autója. Joshua várni akart a huszonegyedik születésnapjáig.
– Akkor kié?
– Az enyém – mondta Mrs. Randall.
– Hát ez? – biccentettem a fekete autó felé, amiben ült.
– Vadonatúj. Tegnap vettük.
– Együtt?
– Én vettem. Joshua jóváhagyásával.
– Mi lesz a sárga kocsival?
– A rendőrség kérte, hogy tartsuk meg, hátha szüksége lesz rá a bíróságnak a bizonyítási eljárásnál. De az első adandó alkalommal...
– Pontosan mi történt vasárnap éjjel?
– Nem tartozom magának számadással – szorította össze a száját.
– Persze hogy nem. – Udvariasan mosolyogtam. Tudtam, nyert ügyem van: a riadalom ott volt még a szemében.
Elkapta rólam a tekintetét, és nyílegyenesen bámult ki a szélvédőn.
– Egyedül voltam itthon – mondta. – Joshuát riasztották egy sürgős esethez. William az egyetemen. Hajnali fél négy lehetett; Karen elment este randevúzni. Tülkölést hallottam. Nem akart abbamaradni. Kikeltem az ágyból, pongyolát kaptam magamra és lementem. Ott állt a kocsim, ment a motor meg a világítás. És szólt a duda. Kimentem... és megláttam őt. Elájult, rá a dudára. Vérben úszott minden.
Mély lélegzetet vett, és cigarettáért matatott a tárcájában. Előhúzott egy dobozzal, valami francia márkát. Tüzet adtam.
– Folytassa.
– Nincs tovább. Sikerült áttolnom a másik ülésre, és elhajtottam vele a kórházba. – Idegesen, kapkodva szívta a cigarettát. Útközben próbáltam kideríteni, mi történt. Tudtam, honnan vérzik, a szoknyája átázott, de a többi ruhája nem. És azt mondta: „Lee volt.” Háromszor is. Sose fogom elfelejteni azt a szánalmas, vékony kis hangját...
– Magánál volt? Tudott válaszolni?
– Igen – mondta Mrs. Randall. – A kórháznál ájult el újra.
– Honnan tudja, hogy terhességmegszakítás történt és nem vetélés?
– Megmondom. Karen táskájában megtaláltam a csekkfüzetét. Az utolsó csekket háromszáz dollárról állította ki, „készpénzben folyósítandó”. Vasárnapi dátummal. Hát innen tudom, hogy abortusz volt.
– Folyósították azt a csekket? Megérdeklődte?
– Persze hogy nem folyósították – mondta Mrs. Randall. – A kedvezményezett jelenleg rács mögött van.
– Értem – mondtam.
– Pompás – mondta Mrs. Randall. – És most már valóban elnézését kérem.
Kiszállt az autóból, és felsietett a lépcsőn a házba.
– Mintha valami találkozót említett volna, ahonnan elkésik – szóltam utána.
Megállt és visszanézett. – Menjen a pokolba – mondta, és bevágta az ajtót.
Visszamentem az autómhoz, és kiértékeltem Mrs. Randall szereplését. Meggyőző alakítás. Csak két dologba köthetek bele. Az egyik a vér mennyisége a sárga autóban. Zavar, hogy az anyósülés a véresebbik.
Meg aztán Mrs. Randallnek láthatóan sejtelme sincs Art díjszabásáról, aki az abortuszért nem kér el többet huszonöt dollárnál – épp hogy a laborköltségekre futja belőle. Art sose kér többet. Így véli megőrizhetni a becsületét.

 

 

ÖT

Ütött-kopott cégtábla: CURZIN FOTÓ. Alatta megsárgult, kisebb nyomtatott betűkkel: „Fényképek minden alkalomra. Igazolvány Reklám Riport. Egyórás gyorsszolgálat”.
Saroküzlet volt a Washington Street északi végén, a mozik, áruházak neonorgiáitól messze. Beléptem. Egy kis öregember meg egy kis öregasszony álldogált egymás mellett.
– Mivel szolgálhatok? – szólított meg a férfi. Szelíd hangja volt, szinte félénk.
– Nagy gondban vagyok – mondtam.
– Útlevél? Semmi gond. Egy óra alatt elkészítjük a fotót. Ha nagyon siet, még hamarabb. Ezerszer csináltuk már.
– Bizony – bólintott rá szertartásosan az asszony. – Több ezerszer.
– Más az én gondom – mondtam. – Tudják, a lányomnak zsúrt rendezünk a tizenhatodik születésnapjára...
– Eljegyzést nem vállalunk – mondta a férfi. – Elnézést.
– Nem bizony – tódította az asszony.
– Nem eljegyzés, születésnapi zsúr.
– Nem vállaljuk – mondta a férfi. – Szó se lehet róla.
– Korábban csináltuk – magyarázkodott az asszony. – Régen. De túl sok izgalommal jár.
Mély lélegzetet vettem. – Felvilágosításért jöttem – mondtam. – A lányom meg van veszve egy rock-and-roll zenekarért, és önöknél fotó készült róluk. Meg akarom lepni a lányomat, hát úgy gondoltam...
– Tizenhat éves a lánya? – mért végig gyanakodva a férfi.
– Igen. Jövő héten tölti.
– És mi lefényképeztünk egy zenekart?
– Igen – mondtam, és átnyújtottam a fényképet. A férfi sokáig nézte.
– Ez nem zenekar, hanem csak egy szál férfi.
– Tudom, de egy zenekarnak a tagja.
– Itt csak egy ember van.
– Önöknél készült a fotó, hát gondoltam... A férfi közben megfordította a képet.
– Nálunk készült – jelentette be. – Nézze csak, itt van a bélyegzőnk a hátoldalon. Curzin Fotó: bizony, mi vagyunk. 1931 óta működünk itt. Szegény apámtól vettem át a boltot, Isten nyugosztalja.
– Igen – kapcsolódott be az asszony.
– Szóval ez egy zenekar? – lengette felém a képet a férfi.
– Tag egy zenekarból.
– Lehet – mondta a férfi. Odaadta a képet az asszonynak. – Fotóztunk mi ilyen zenekarokat?
– Lehet – mondta az asszony. – De már összefolyik.
– Biztos reklámfotó volt – vetettem fel.
– Hogy hívják a zenekart?
– Nem tudom. Ezért vagyok itt. A képen ott a bélyegzőjűk...
– Látok a szememtől – csattant fel a férfi. Lehajolt, benézett a pult alá. – Utána kell néznem a nyilvántartásunkban. Mi mindent nyilvántartunk – mondta.
Kötegszám szedte elő a képeket. Meglepődtem: tucatjával fotózott zenekarokat.
Szélsebesen lapozta végig a képeket. – A feleségem nem képes észben tartani, de én igen. Ha látom őket, mindjárt eszembe jut a nevük. Ismeri? Ez itt Jimmy meg a Subidú. – Haladt tovább. – A Jómadarak. A Gyászhuszárok. A Klikk. A Bűzösborzok. A nevek megmaradnak az emberben. Kész nevetség. A Tetvek. A Bugylibicskák. Willy és a Villik. A Jaguár.
Próbáltam figyelni az arcokat, de olyan gyorsan peregtek a képek, hogy alig bírtam követni.
– Várjon csak – mondtam, és ráböktem egy fotóra. – Azt hiszem, megvan.
A férfi elhúzta a száját. – A Zefír – mondta rosszallóan. – Ez a társaság a Zefír.
Megnéztem az öt férfit a képen: feketék. A szólóképről ismerős fényes öltönyt viselte mind. Kelletlenül mosolyogtak, mint akiknek ellenére van a fotózás.
– Tudja a nevüket? – kérdeztem.
A férfi megfordította a képet. Rá volt firkantva az öt név. – Zeke, Zach, Roman, George és Happy. Így hívják őket.
– Remek – mondtam. Elővettem a noteszomat, és leírtam a neveket. – Hol lehet őket elérni?
– Ide hallgasson, biztos, hogy ezeket akarja odahívni a kislánya zsúrjára?
– Miért?
A férfi vállat vont: – Kicsit erőszakosak.
– Egy alkalom nem a világ.
– Hát, tudja... – ingatta a fejét. – Nagyon erőszakosak.
– Megmondaná, hol találom őket?
– Persze – mondta a férfi. Erélyesen kimutatott az utcára. – A Géplugasban lépnek fel esténként. Az aztán a niggertanya.
– Köszönöm – mondtam, és az ajtóhoz léptem.
– Vigyázzon magára – intett az asszony.
– Nem lesz semmi hiba.
– Jó zsúrozást – mondta a férfi.
Biccentettem, és becsuktam az ajtót.

 

Alan Zenner hegyméretű böhöm gyerek volt. Lehetett vagy két méter és száz kiló.
Tévedés joga fenntartva.
Edzésről lépett ki éppen a Dillon Field House-ból, mikor összefutottunk. Késő délután volt már, alacsonyan járt a nap, és bearanyozta a stadiont meg a szomszédos épületeket: a Sportházat, a hokipályát, a teniszcsarnokot. Oldalt egy pályán sárgásbarna alkonyati porfelhőben még nyüstölte magát a gólyaválogatott.
Zenner a zuhany alól jött; vizes volt a rövid fekete haja: szántogatta a kezével, mintha akkor jutottak volna eszébe az edző alapos hajszárításra vonatkozó dörgedelmei.
Elmondta, hogy siet a vacsorához, mert utána tanulnia kell, úgyhogy a Lars Anderson hídon a Harvard diákszállóihoz átmenőben elegyedtünk beszélgetésbe. Egy darabig cseverésztem vele. Leverett House-ban felsős, történelem szakos. Nem tetszik a szakdolgozati témája. Fél átmenni jogra, mert ott nincs kikérő a sportolóknak. Csak az osztályzatok számítanak. Talán a Yale lenne az igazi. Állítólag ott jobb a hangulat.
Átvágtunk Winthrop House-on a Varsity Clubhoz. Alan elmondta, szorgalmi időben mindennap odajár ebédelni és vacsorázni. Tűrhető a koszt. A menzai mosléknál mindenképpen jobb.
Ütött a perc, hogy szóba hozzam Karent.
– Hát maga is?
– Nem értem.
– Maga ma már a második. Ködös megelőzte.
– Ködös?
– Az öreg. A lánya így hívta.
– Miért?
– Fogalmam sincs. Így hívta. Egyébként rengeteg nevet ragasztott rá.
– Beszélt a lány apjával?
– Megkeresett – mondta Zenner óvatosan.
– És?
Zenner vállat vont: – Elküldtem.
– Miért?
A Massachusetts sugárúthoz értünk. Csúcsforgalom. – Nem akarok belekeveredni – mondta Zenner.
– Már belekeveredett.
– Bele, a francos életbe. – Elindult át az úton, fürgén szökdécselt a kocsik közt.
– Tudja, mi történt a lánnyal?
– Ide hallgasson – mondta –, többet tudok, mint bárki. A szülőket is beleértve. Én tudom csak igazán.
– És nem akar belekeveredni.
– Jól hallotta.
– Ez véresen komoly ügy. Egy embert gyilkossággal vádolnak. Kérem, mondjon el mindent.
– Nézze – így Zenner –, helyes lány volt, de bajok voltak vele. Bajok voltak köztünk. Egy darabig működött a dolog, aztán akkora bajok lettek, hogy abbahagytuk. Ennyi. És most kopjon le.
Vállat vontam. – A tárgyalásra majd beidézi a védelem. Ott eskü alatt kényszerítik vallomásra.
– Semmiféle tárgyaláson nem tanúskodom.
– Kénytelen lesz – mondtam. – Kivéve persze, ha a tárgyalás elmarad.
– Hogy érti?
– Úgy, hogy beszéljünk értelmesen.
A Massachusetts sugárúton két sarokkal lejjebb a Főtér felé volt egy kispiszkos; a bárpult fölött gyenge képminőségű színes tévé. Rendeltünk egy-egy sört, és míg vártunk, az időjárás-jelentést figyeltük. Malacképű, vidám meteorológus jósolt mosolyogva esőt másnapra meg azutánra is.
– Miért érdekli magát ez az egész? – kérdezte Zenner.
– Azt hiszem, Lee vétlen.
Kacagott: – Maga az egyetlen.
Hozták a sört. Fizettem. Zenner belekortyolt, lenyalta a habot a szájáról.
– Hát jó – dőlt hátra a bokszban. – Elmondom, hogy történt. Tavasszal találkoztunk egy partin, április táján. Mindjárt összemelegedtünk. Piszok jól indult. Mikor megismertem, fogalmam se volt, hogy kicsoda, jó csaj volt és kész. Felfogtam, hogy nemrég bújt ki a tojásból, de hogy mennyire nemrég, az csak másnap reggel derült ki, el is állt szemem-szám. Jézusom, csak tizenhat éves... De nagyon tetszett. Nem volt közönséges.
Egy kortyra kihörpintette a fél korsót.
– Onnantól rendszeresen együtt voltunk. Apránként megtudtam róla ezt-azt. Olyan töredékesen vezette fel a dolgokat, villanásokban. Feszültségben tartotta az embert, mint azok a régi sorozatok. Folytatás jövő szombaton stílusban. Nagyon értett hozzá.
– Mikor maradt abba?
– Júniusban, június elején. Végzett a Concordon, és mondtam, hogy elmennék a ballagására. Nem akarta. Kérdeztem, miért. És akkor kiderült minden a szüleiről, meg hogy én miért nem lennék jó nekik. Merthogy azelőtt Zemnicknek hívtak, és Brooklynban nőttem föl. Hát így van ez. Ő kirukkolt a farbával, én elbúcsúztam tőle. Akkor nagyon pipa voltam. De már túl vagyok rajta.
– Többet nem is találkoztak?
– Egyszer. Július végén lehetett. A Fokon dolgoztam egy építkezésen, lötyögés volt, és rengeteg haver is beszállt. Hallottam róla mindenfélét, amiről nem is tudtam, míg együtt jártunk. Hogy skalpvadász. Hogy nem jön ki a szüleivel és rühelli az öregjét. Összeállt a kép. Olyat is hallottam, hogy kikaparták, és azt híreszteli, az én kölköm volt.
Végzett a sörrel, és intett a pultosnak. Én is kértem még egyet.
– Valamelyik nap összefutunk kinn Scussetnél. A benzinkútnál tankolja a kocsiját, én is pont akkor állítok oda. Dumálunk kicsit. Kérdezem, igaz-e az a kaparás, mondja, igen. Kérdezem, tőlem volt-e a gyerek, erre halálos nyugalommal bemondja, gőze sincs, ki az apa. Elküldöm a pokolba, sarkon fordulok. Erre utánam rohan, hogy bocsánat, és legyünk megint jóban, és folytassuk. Mondom, nem lehet. Erre föl sírni kezd. Hát nagyon szar, mikor egy lány ott bőg az embernek a benzinkútnál. Inkább azt mondtam, menjünk el este.
– És elmentek?
– El. Rémes volt. Alan így, Alan úgy. Gyorsabban, Alan. Lassabban, Alan. Úgy izzadsz, Alan. Be nem állt a szája.
– A nyáron kinn lakott a Fokon?
– Azt mondta. Valami galériában vállalt állást. De mint hallom, többnyire Beacon Hillen töltötte az idejét. Volt pár lökött barátja.
– Miféle barátok?
– Nem tudom. Barátok.
– Ismer közülük valakit?
– Csak egyiküket. A Fokon, egy partin valaki bemutatott egy lányt, aki úgymond Karen barátnője. Angela Harley vagy Hardy, így valahogy. Fene csinos csaj, de furcsa.
– Hogy érti?
– Furcsa. Fenn a fellegekben. Mikor találkoztunk, fel volt dobva valamivel. Zagyvált összevissza. Ilyeneket, hogy „Isten orra Szodoma, Gomorra”. Ha szóltunk hozzá, egyik fülén be, a másikon ki. Kár, mert pokoli jól nézett ki amúgy.
– A szülőkkel találkozott?
– Pfü, csak egyszer. Szép kis pár. Egyik jégcsap, másik katlan. Nem csoda, hogy utálta őket a lány.
– Honnan tudja, hogy utálta őket?
– Mit gondol, mi volt a fő témája? A szülei. Folyton róluk beszélt. Gyűlölte Ködöst. Volt, hogy csak így hívta: Úgy Rühellem, a kezdőbetűk miatt. A mostohaanyját is elmondta ennek-annak, ne tudja meg, minek. A vicc az, hogy az anyját nagyon szerette. Az igazi anyját. Mikor meghalt, Karen tizennégy-tizenöt lehetett. Szerintem akkor kezdődött.
– Micsoda?
– Hát a veszettkedés. A drog meg a tumultus. Azt akarta, hogy veszett egy csajnak tartsák. Botránkoztatni akart. Csak azért is megmutatni. Kapdosta be a gyógyszert, mindig országvilág szeme láttára. Egyesek szerint amfetaminfüggő volt, de ebben nem vagyok biztos. Sokakba belemart ott a Fokon, undok sztorik jártak körbe. Volt egy mondás: Karen Randallt bármi feldobja és Karen Randall bárkinek szétdobja. – Zenner fintort vágott, mialatt kimondta.
– Tetszett ez a lány, igaz?
– Ja – válaszolta –, ameddig tetszhetett.
– Ott, a Fokon látta utoljára?
– Igen.
Befutott a soron következő sör. Zenner nézegette a korsót, forgatta a kezében.
– Nem – szólalt meg. – Nem igaz.
– Találkoztak még?
Tétovázás. Aztán a válasz: – Igen.
– Mikor?
– Vasárnap – mondta. – Múlt vasárnap.

 

 

HAT

– Ebédidő volt már majdnem – mondta Zenner. – Másnapos voltam, mert muri volt a meccs után. Macskajaj. Nem akármilyen. Féltem, hogy nem leszek formában a hétfői edzésen. Elbaltáztam pár helyzetet szombaton. Mindig ugyanott szúrtam el, a célegyenesnél. Megtört a lendületem, nem is egyszer. Szóval aggódtam kicsit.
A szobámban voltam még, próbáltam felöltözködni ebédhez. Nyakkendőt kötöttem. Harmadszorra sikerült rendesen, mindig ferde lett. Macskajajom volt, no. Iszonyúan fájt a fejem; hát nem rám nyit, mintha odahívtam volna?
– Nem hívta?
– Őrá vágytam a világon a legkevésbé. Végre túltettem magam az egészen, kidolgoztam magamból. És erre csábosan odaállít. Elnehezedett kicsit, de még mindig jó csaj volt. A szobatársaim elvonultak ebédelni, egyedül talált. Kérdezte, hogy elvinném-e ebédelni.
– Maga mit mondott?
– Azt, hogy nem.
– Miért?
– Mert nem voltam rá kíváncsi. Beleette magát az emberbe, mint a nyavalya. Nem kértem belőle. Közöltem vele, hogy menjen, ahová akar, de nem ment el. Leült, rágyújtott, és azt mondta, tudja, hogy köztünk mindennek vége, de ki kell öntenie a szívét valakinek. Ismertem ezt a műsort, és semmi kedvem nem volt hozzá. De nem tágított. Csak ült a kanapén, és nem mozdult. Azt mondta, csak velem beszélheti meg a dolgait. Végül én engedtem. Leültem, és azt mondtam: „Jó, beszélgessünk.” Közben egyfolytában az járt a fejemben, hogy mekkora hülye vagyok, és hogy majd megnézhetem magam, mint a múltkor. Van, akinek a közelében nem ura az ember önmagának.
– Beszélgettek? Mi volt a téma?
– Ő, ki más. Másról se tudott beszélni. Ő, meg az apja, meg a bátyja...
– Jóban volt a bátyjával?
– Lehet mondani. Csak az is olyan szakbarbár, mint Ködös. Azzal van tele az agya, hogy orvos. Karen egy csomó dolgot nem mondott el neki. A drogokat meg hasonlókat. Egyszerűen hallgatott róluk.
– Folytassa.
– Ültem és hallgattam. A műintézetről beszélt, meg valami misztikus izéről, amit elkezdett, naponta kétszer félórás meditáció. Átmosni az agyat, rongyot mártogatni tintába, mittudomén. Épp csak elkezdte, de azt mondta, veszett jó.
– Hogyan viselkedett?
– Ideges volt – mondta Zenner. – Itt nálam elfüstölt egy egész paklival, és matatott szakadatlanul. Ott viselte az ujján a Concord gyűrűjét. Lehúzta, aztán vissza, forgatta ide-oda. Végig, a fene egye meg.
– Elmondta, miért jött el a Smithből a hétvégére?
– Rákérdeztem – így Zenner. – És elmondta.
– Mit?
– Hogy megszakíttatja a terhességét.
Hátradőltem és rágyújtottam: – Maga hogyan reagált?
Zenner a fejét ingatta. – Nem hittem neki. – Gyors pillantást vetett rám, aztán belekortyolt a sörbe. – Semmit se mertem már elhinni, ha róla volt szó. Ez volt a baj. Kikapcsoltam, nem figyeltem oda, tartottam magam, mert még mindig... hatással volt rám.
– Ő tisztában volt ezzel?
– Ő mindig tisztában volt mindennel – mondta Zenner. – Semmi se kerülte el a figyelmét. Mint a macska: az ösztöne vezérelte, tévedhetetlenül. Belépett valahova, körülnézett, és egyszeriben átlátott mindenkin. Megvolt benne ez az érzelmi fogékonyság.
– Beszéltek a terhességmegszakításról?
– Nem. Egyszerűen nem hittem neki. Elengedtem a fülem mellett. Úgy egy óra múlva ő hozta újra szóba. Hogy fél, meg hogy velem akar maradni. Mondogatta, hogy fél.
– Maga elhitte?
– Nem is tudtam, mit higgyek. Nem. Nem hittem neki. – Kihörpintette a sörét, és letette a korsót. – Az isten szerelmére, mit kellett volna csinálnom? Az a lány nem volt normális. Mindenki mondta, és igaz is volt. Elég cikis volt a viszonya a szüleivel meg a többiekkel, ez juttatta a gödör aljára. Bolond volt.
– Mennyi ideig beszélgettek?
– Körülbelül másfél órát. Akkor szóltam, hogy vár az ebéd, tanulnom is kell, és hogy legyen szíves és menjen már. Akkor elment.
– Nem tudja, hová?
– Nem. Megkérdeztem, de kinevetett: Ő sose tudja, hova megy, mondta.

 

 

HÉT

Későre járt, mikor Zenner meg én elváltunk, de azért felhívtam Peter Randall rendelőjét. Nem volt bent. Sürgős, mondtam, mire az asszisztensnője azt javasolta, próbáljam meg a laboratóriumban. Kedden és csütörtökön sokáig szokott dolgozni.
Nem telefonáltam. Inkább egyenesen odamentem.
A Randall családból egyedül Petert ismerem. Összefutottunk párszor az orvosbulikon. Elkerülhetetlen találkozás – először is, mert Peter Randall eltéveszthetetlen testi mivoltában, másodszor, mert szereti a partikat, és ha megneszel egyet, ki nem hagyná.
Valóságos kolosszus, kicsattanó, joviális, öblös nevetésű, vörhenyes képű. Zsinórban szívja a cigarettát, iszik, mint a gödény, jó a dumája, egyszóval a háziasszonyok a helyét is megfújják. Vérpezsdítő vele az együttlét. Betty Gayle, a Lincoln orvos igazgatójának felesége mondta egyszer róla: „Ugye, milyen fenomenális társasági barom?” Betty Gayle egyfolytában ilyeneket köp be, de most az egyszer a fején találta a szöget. Peter Randall valóban ez az állatfajta – oldott, extrovertált, jó kedélyű társas lény. Szellemes modora folytán különös szabadságot élvez.
Például Peter elmondhatja a leggusztustalanabb, legbárgyúbb disznó viccet, és megnevetteti az embert. Magunkban netán azt gondoljuk, hogy „Pfuj”, de nevetünk önkéntelenül, és velünk nevet a hölgykoszorú. Csaphatja a szelet az ember feleségének, kidöntheti az italt, sértegetheti a háziasszonyt, tehet bármit. Megússza szárazon, egy ferde pillantást nem kap.
Vajon neki mi mondanivalója lehet Karenról?

 

Az egyetem biokémiai szárnyában van a laborja, az ötödiken. Végigmentem a folyosón, megcsapott a jellegzetes laborszag – aceton, Bunsen-égők, pipettafertőtlenítő, mindenféle vegyszer együttese. Szúrós tisztaság. Randall irodája kicsi. Fehér köpenyben egy lány ült az íróasztalnál, valami levelet gépelt. Feltűnően csinos volt, de hát ezen voltaképpen nem volt mit csodálkozni.
– Máris. Mit óhajt? – Enyhe akcentusa volt.
– Dr. Randallt keresem.
– Várja önt?
– Nem tudom – mondtam. – Telefonáltam, de lehet, hogy nem adták át az üzenetet.
Végigmért: klinikusnak taksált. Észrevettem tekintetében a fölényt, amely mindig kijár a klinikusoknak a kutatóktól. Merthogy a klinikus parlagon heverteti az agyát. Tudománytalan, szennyes hogyishívjákokra vesztegeti az idejét, például betegekre. A kutató ellenben a fennkölt, tiszta szellem régióiban honol.
– Jöjjön velem. – A lány felállt, végigmentünk a folyosón. Lapos facipő volt a lábán – indokolta az akcentusát. Követtem, és a farát figyeltem: miért is viseli azt a fehér köpenyt?
– Inkubációs ciklust indít éppen a főnök – szólt hátra a válla felett. – Nagyon elfoglalt.
– Ráérek, megvárom.
Benyitottunk a laborba. Kopár sarokhelyiség, a parkolóra néz. Ilyen későn már alig van autó.
Randall egy fehér patkány fölé hajolt. Mikor a lány belépett, megszólalt: – Brigit, jó, hogy jössz. – Aztán engem is észrevett: – Nocsak, nem egyedül?
– Berry a nevem – kezdtem. – Azért...
– Persze, persze. Jól emlékszem magára. – Elengedte a patkányt, és kezet rázott velem. A patkány nekiiramodott az asztallapon, de a peremen lefékezett, nézett le a padlóra, és szimatolt.
– John a keresztneve, igaz? – folytatta Randall. – Persze, többször is összefutottunk már. – Kuncogva emelte fel újra a patkányt. – Imént hívott a bátyám. Sikerült megtaposnia a tyúkszemét. Szarházi kukkolónak nevezte magát, ha emlékezetem nem csal.
Láthatóan roppant mulatságosnak vélte. Ismét felkacagott. – Így jár, aki zaklatni meri szíve királynőjét. Maga alighanem belegázolt az asszonyka harmatos lelkébe.
– Sajnálom.
– Nincs mit – vágta rá kedélyesen Peter. Brigithez fordult, és azt mondta: – Szólj a többieknek, légy szíves. Indítunk.
Brigit felhúzta az orrát, Peter rákacsintott. Mikor a lány kiment, így folytatta: – Imádni való teremtés ez a Brigit. Formában tart.
– Formában?
– Tja – ütögette meg a pocakját –, a modern, kényelmes életvitel károsítja a szemizmaink épségét. A tévé a hibás: bámuljuk, a szemizmaink meg elcsökevényesednek. Lagymatag lesz a szemünk, kész tragédia. De Brigit megelőzi a bajt. A preventív orvoslás csúcsa. – Vett egy derűs, nagy lélegzetet. – Mit óhajt? Sejtelmem sincs, miért keres. Még csak érteném, ha Brigit kellene magának, na de én?
– Maga volt Karen orvosa – mondtam.
– Az voltam, az voltam.
Fogta a patkányt, és betette egy kis ketrecbe. Aztán nagyobb ketrecek sorában nézelődött másik után.
– Átkozott fehérnépek. Hiába papolok, hogy olcsó a festék, elspórolják. Nézze csak! – Lecsapott egy patkányra, és kihúzta. – A megfestett farkúak kellenek nekünk – magyarázta. Úgy tartotta a patkányt, hogy láthassam a lila pöttyöt. – Tegnap reggel mellékpajzsmirigy-hormont fecskendeztünk be nekik. Most pedig őszinte sajnálatomra meg kell térniük a teremtőjükhöz. Konyít a patkányöléshez? – kérdezte.
– Kicsit.
– Átküldené őket a másvilágra? Utálom az áldozár szerepét.
– Köszönöm, inkább nem.
Sóhajtott egyet. – Gondoltam. Karenra visszatérve: igen, én voltam az orvosa. Mit óhajt tudni?
Nyíltnak és kegyesnek mutatkozott.
– Baleset miatt kezelte nyár derekán?
– Baleset? Nem.
Bejöttek a lányok. Brigit és még kettő. Mind bájos, és véletlenül vagy szándékosan, egy szőke, egy barna, egy vörös. Felsorakoztak Peter előtt, aki nyájas mosollyal illette őket, mint aki ajándékot készül osztani.
– Hat van ma estére – jelentette be –, aztán hazamehetünk. Kész a felszerelés?
– Igen – mondta Brigit. Hosszú asztalra mutatott, három szék állt mellette. Mindhárom ülőhelynél parafa alap, gombostűk, csipesz, szike, hűtőfürdő.
– Hát a rázófürdő? Megvan?
– Meg – válaszolta egy másik lány.
– Jó – mondta Peter. – Akkor kezdjük.
A lányok elfoglalták helyüket az asztalnál. Randall rám nézett, és így szólt: – Rám marad megint, mi? Jaj de utálom. Egyszer még odáig nyomasztanak a kis dögök a vesztőhelyen, hogy a fejükkel együtt az ujjam is levágom.
– Mivel csinálja?
– Hát az hosszú história – szaladt fülig a szája. – A patkányok másvilágra segítésének finnyás műértőjét tisztelheti személyemben. Kipróbáltam mindent – kloroform, nyaktörés, szétlapítás. Még azt a kis guillotine-t is bevetettem, amit a britek úgy szeretnek. Egy londoni barátom küldte – esküszik rá –, de folyton beragadt a szőrtől. Úgyhogy – mondta, miközben felvett egy patkányt és elgondolkodva vizsgálgatta – visszatértem az őserőhöz. Bárd.
– Viccel.
– Tudom, rémesen hangzik. Látványnak is rémes, de mégiscsak így a legjobb. Tudja, sietni kell a boncolással. Így kívánja a kísérlet.
A kiöntőhöz vitte a patkányt. Rátette a vastag vágódeszkára a peremnél, és viaszosvászon zacskót tett a kiöntőbe. Aztán a szekrényhez lépett, és előhozta a bárdot: jó nehéz volt, masszív fanyéllel.
– Árulnak ilyesmit a háztartási boltban is, de csak olyan kis játékszereket, azok egykettőre kicsorbulnak. Ezt itt egy hentestől vettem, kéz alatt. Pazar.
Fenőkővel megélezte kicsit, aztán kipróbálta egy papírlapon. Szelte, mint a vajat.
Ekkor megcsörrent a telefon. Brigit ugrott, és felkapta a kagylót. A másik két lány lazított, láthatóan díjazták a késedelmet. Peter is mintha megkönnyebbült volna.
Brigit válaszolgatott a hívónak, aztán odaszólt: – Az autókölcsönző. Hozzák a kocsit.
– Jó – mondta Peter. – Hagyják itt a parkolóban, a kulcsot akasszák a napellenző mögé.
Brigit továbbadta az utasításokat, Peter meg így szólt hozzám: – A jó életbe. Ellopták az autómat.
– Ellopták?
– Igen. Nagy bosszúság. Tegnap történt.
– Milyen márka volt?
– Egy kis Mercedes kupé. Ütött-kopott jószág, de szerettem. Ha rajtam múlna – vigyorodott el –, nem tolvajlásért, hanem hozzátartozóm elrablásáért fogatnám le a tetteseket. Tényleg nagyon szerettem a járgányomat.
– Bejelentette a rendőrségen?
– Igen – vont vállat. – Sokra megyek vele.
Brigit végzett a telefonálással, és visszaült. Peter sóhajtott egyet, vette a bárdot, és azt mondta: – Hát akkor nincs más hátra...
A farkánál fogta a patkányt. A patkány próbált elhúzódni, szétvetette a négy lábát a deszkán. Peter gyors mozdulattal meglendítette a bárdot, és lesújtott. Az él hangosan fúródott a fába. A lányok máshova néztek, én vissza Peterre, aki a kiöntő fölé tartotta a rángó, fejetlen testet. Pár pillanat, és kifolyt a vére. Akkor Peter odavitte Brigitnek, letette elé a parafára.
– Egy – mondta fürgén. Visszament a deszkához, a patkányfejet belökte a zacskóba, és kiválasztotta a következő állatot. Néztem, hogyan dolgozik Brigit. Sebes, gyakorlott mozdulatokkal gombostűzte a hanyatt fekvő testet a parafa lapra. Belevágott a lábakba, eltisztította a húst meg az izmot a csontról. Végül kicsippentette a csontokat, és hűtőfürdőbe dobta.
– Aprócska győzelem az anyag felett – mondta Peter, míg az újabb patkánnyal foglalatoskodott. – Itt, ebben a laborban elsőként tökéletesítettünk in vitro csontkultúrát. Akár három napig is életben tudjuk tartani a csontszövetet. A nagy kérdés, hogy ki tudjuk-e nyerni az állat csontját, mielőtt a sejtek elpusztulnának. A magasiskolájánál tartunk.
– Pontosan mit kutat?
– A kalcium-anyagcserét, különös tekintettel a mellékpajzsmirigy-hormonra és a thyrokalcitoninra. Arra vagyok kíváncsi, hogy ezek a hormonok milyen módon szabadítanak fel kalciumot a csontból.
A mellékpajzsmirigy-hormon rejtelmes anyag, mely négy kis mirigyből ürül. Nagyjából annyit tudni, hogy a parathyroidok szabályozzák a vér kalciumszintjét, s ez a szabályozás jóval szigorúbb, mint a vércukor vagy a lekötetlen zsírsav esetében. A kalcium a vérben elengedhetetlen a szabályos ingerületátvitelhez és izom-összehúzódáshoz, és az az elméleti konklúzió, hogy a kalcium a csontból kivonódik igény szerint. A vér kalciumtöbblete lerakódik a csontban. Hiány esetén pedig kioldódik a csontból. De senki se tudja pontosan, hogy ez hogyan játszódik le.
– Döntő az időfaktor – folytatta Peter. – Végeztem egyszer egy érdekes kísérletet. Kivezettem egy kutya artériáit. A véréből vegyszeresen kivontam minden kalciumot, aztán visszakapta. Órákon át ment ez a műsor, szó szerint kilószám fakasztottam belőle a kalciumot. De a vérben a kalciumszint nem esett le, automatikusan kiegyenlítődött. Ez a kutya nagy mennyiségű kalciumot ürített a csontjából a vérébe, nagyon gyorsan.
Megint lecsattant a bárd. A patkány vonaglott, aztán vége volt. A második lány kapta.
– Elkezdett érdekelni a kalciumtárolás meg -kioldás egész problematikája. Szép, szép azt állítani, hogy a kalciumot a csontunkban tároljuk, onnan vesszük, csakhogy a csont kristályos, kemény, merev szerkezetű. És a jelek szerint a másodperc törtrésze alatt képződik, illetve bomlik el. Fúrta az oldalam, hogy mégis hogyan.
Benyúlt a ketrecbe, és kivett még egy lila farkú patkányt.
– Szóval elhatároztam, hogy in vitro szisztémával fogom tanulmányozni a csontot. Nem lehet, mondták az okosok. A csont anyagcseréje lassú. Képtelenség mérni. Márpedig nekem sikerült, több száz patkány bánja. – Felsóhajtott. – Ha egyszer a patkányok világuralomra jutnak, a vádlottak padjára ültetnek mint háborús bűnöst.
Letette a patkányt a deszkára.
– Tudja, a legszívesebben ezt is rábíznám valami lányra. Kerestem is német amazont vagy szadistát. Meddő erőfeszítés. Ezek itt – biccentett az asztalnál ülő hármas felé – azzal a feltétellel álltak be, hogy sose kényszerítem őket az állatok leölésére.
– Mióta csinálja?
– Hét éve. Lassan indult, heti fél nappal. Aztán minden kedden. Aztán hamarosan kedd-csütörtök lett belőle. Aztán még a hétvégét is hozzácsaptam. Amennyire lehet, leszűkítettem a praxisomat. Beszippantja az embert ez a munka.
– Szereti?
– Imádom. Játék, nagy-nagy játék. Megfejtésre váró rejtvény. Ha az ember nem vigyáz, becsavarodik, míg az agyát gyötri. Nincs az a gyakorló orvos, aki annyit dolgozna, mint itt a biokémián egyesek. Hajtják magukat. De én ellenállok ennek a tébolynak.
– Mitől olyan biztos benne?
– Valahányszor az előjelét érzem – huszonnégyórázhatnék, éjszakázás, becsattoghatnék hajnali ötkor –, figyelmeztetem magam, hogy ez csak játék. Elmondogatom párszor. És használ: lecsillapodom.
A bárd végzett a harmadik patkánnyal.
– Na, hál' istennek – mondta Peter –, félúton vagyunk. – Önkéntelenül megvakarta a hasát. – Most már eleget beszéltem magamról. Maga következik.
– Csak Karenról szeretnék érdeklődni.
– Ühüm. Hogy volt-e balesete? Tudtommal nem.
– Miért készült nyáron az a koponyafelvétel?
– Vagy úgy. – Nyugtatólag megpaskolta a negyedik áldozatot, és letette a deszkára. – Tipikus Karen-ügy.
– Hogy érti?
– Eljött és azt mondta: „Megvakulok.” Idecsörtetett lélekszakadva. Tudja, milyenek ezek a tizenhat éves lányok: jaj, nem látok, mi lesz akkor a tenisszel? Csináljak már valamit. Hát vettem tőle vért, és elküldtem vizsgálatokra. A vérvétel mindig hatásos. Ellenőriztem a vérnyomását, és meghallgattam, és egyáltalán, adtam az alapost.
– És elküldte koponyaröntgenre.
– Igen. Terápiás jelleggel.
– Nem értem.
– Karennak minden baja pszichoszomatikus volt – mondta. – Mint a hozzám forduló nők kilencven százalékának. Nem stimmel valami apróság – mondjuk, a teniszezéssel –, máris kész a betegség. Az illető orvoshoz megy. Semmi kórost nem találnak nála. Tán belenyugszik? Dehogy: megy orvostól orvosig, míg talál egyet, aki megpaskolja a kezét, és azt mondja: „A kegyed állapota aggasztó” – kacagott.
– Szóval csak időtöltésnek rendelte azt a sok vizsgálatot?
– Főleg annak – mondta. – De nem egészen. Az óvatosság híve vagyok, és egy olyan súlyos panasznál, mint a látáscsökkenés, utána kell nézni a dolgoknak. Szemfenékvizsgálat. Rendben. Látásmező-vizsgálat. Rendben, de állítólag hol jó, hol nem. Úgyhogy vettem tőle vért, elküldtem pajzsmirigy- és hormonvizsgálatra. Semmi rendellenes. Aztán koponyaröntgenre. A felvételek nem mutattak ki semmi. Látta őket?
– Láttam – mondtam. Rágyújtottam, mialatt a következő patkány kimúlt. – De még mindig nem értem egészen...
– Gondolja végig. Fiatal lányról van szó, de azért a tünetek jellemzőek: látási problémák, fejfájás, enyhe hízás, letargia. Ez lehet a szemidegeket befolyásoló csökkent hipofízisműködés.
– Úgy érti, daganat?
– Fölmerül esetleg. Gondoltam, a vizsgálatok kimutatják, ha erről van szó. A koponyafelvételeken is látszik, ha valóban rosszul állnak a dolgok. De minden negatív volt. Csak képzelődött.
– Biztos ebben?
– Igen.
– Talán elkevertek valamit a laborban.
– Az bizony lehet. Szerettem volna kontrollt, csak a biztonság kedvéért.
– És miért maradt el?
– Mert esze ágában sem volt visszajönni – mondta Peter. – Itt lóg ki a lóláb. Hisztérikusan beront hozzám, hogy megvakul. Mondom neki, jöjjön vissza egy hét múlva, a nővér előjegyzi. Eltelik egy hét, és nem tolja ide a képét. Teniszezik, éli világát. Hát akkor csak képzelődött.
– Szabályosan menstruált?
– Azt mondta, rendben van a vérzése – mondta Peter. – Persze ha a negyedik hónapban volt, mikor meghalt, akkoriban eshetett teherbe.
– De nem jött vissza többet.
– Nem. Kelekótya volt, az az igazság.
Megölte az utolsó patkányt is. Mind a három lánynak volt már mivel szorgoskodnia. Peter begyűjtötte a tetemeket a zacskóba, aztán a zacskót kidobta a szemetesbe. – Na – mondta –, ez is megvolt. – Erőteljesen sikálta a kezét.
– Köszönöm, hogy a rendelkezésemre állt – mondtam.
– Szívesen. – Szárítgatta a kezét egy papírtörülközővel, aztán legyökerezett egy pillanatra. – Gondolom, valami hivatalos nyilatkozatot illene tennem, úgy is, mint az elhunyt nagybátyja.
Nem mozdultam.
– J. D. az életben nem áll szóba velem, ha tudomást szerez a beszélgetésünkről. Kérem, tartsa észben, mielőtt bárkinek említené.
– Rendben – mondtam.
– Fogalmam sincs, mi ez a maga dolga – mondta Peter –, és nem is akarom tudni. Feltűnt már, hogy kiegyensúlyozott, józan ember. Biztosan nem pocsékolja az idejét.
Nem tudtam mit szólni. Nem értettem, hova akar kilyukadni, de semmi kétség, nyomja még a begyét valami.
– A bátyám jelen pillanatban nem kiegyensúlyozott és nem józan. Paranoiás: lehetetlenség szót érteni vele. De úgy veszem ki, hogy maga jelen volt a boncolásnál.
– Úgy van. – Mi a dx?[23]
– A szemle alapján egyelőre bizonytalan – mondtam. – Semmi se egyértelmű.
– Hát a lemezek?
– Azokat még nem láttam.
– És mi volt a benyomása a boncoláson?
Tétováztam, aztán döntöttem. Őszinte volt, én is az leszek vele.
– Nem terhes – mondtam.
Hümmögött.
Megint megvakarta a hasát, és kezet nyújtott. – Nagyon érdekes – mondta.
Kezet ráztunk.

 

 

NYOLC

Mikor hazaértem, a járdaszélnél nagy járőrkocsi állt, bekapcsolt vészvillogóval. A sörtehajú, tagbaszakadt Peterson százados támasztotta: míg a kocsifelhajtónkra kanyarodtam, le nem vette rólam a szemét.
Kiszálltam az autóból, és végignéztem a szomszédos házakon. Az embereknek feltűnt a vészvillogó, bámultak kifelé az ablakon.
– Remélem, nem várakoztattam meg – mondtam.
– Szót sem érdemel – somolygott Peterson. – Az imént jöttünk. Bekopogtam, a felesége mondta, hogy még nem ért haza, hát gondoltam, itt megvárom.
Nyájas, önelégült ábrázatára rávetült a vészvillogó vörös fénye. Tudtam, azért kapcsolta be, hogy bosszantson.
– Valami gond van?
Peterson pozitúrát váltott. – Azt kell mondanom. Feljelentették, dr. Berry.
– Ó?
– Igen.
– Kicsoda?
– Dr. Randall.
– Miért jelentett fel? – kérdeztem ártatlanul.
– Állítólag maga zaklatta a családját. A fiát, a feleségét, még a lánya kollégistatársait is.
– Zaklattam?
– Ő így mondta – óvatoskodott Peterson.
– Maga mit szólt?
– Hogy meglátom, mit tehetek.
– És itt termett.
Peterson bólintott, és komótosan elmosolyodott.
A villogó kezdett az idegeimre menni. A sarkon pár gyerek kiállt az utca közepére, és némán meresztették a szemüket.
– Megsértettem a törvényt? – kérdeztem.
– Erről még nem született döntés.
– Ha törvényt sértettem – mondtam –, dr. Randallnek joga van bírósághoz fordulni. Bírósághoz fordulhat akkor is, ha állítólagos cselekedetem bizonyíthatóan anyagi kárt okozott neki. Ő is tudja, maga is tudja – mosolyogtam kölcsönkenyér visszajár alapon. – És én is tudom.
– Bemehetnénk a kapitányságra megbeszélni.
A fejem ráztam: – Nem érek rá.
– Elő is állíthatom, ha nem tudná.
– Megteheti – mondtam –, de nem lenne bölcs dolog.
– Lehet, hogy nagyon is az lenne.
– Kétlem – mondtam. – Mint magánszemély nem éltem vissza a jogaimmal. Nem erőszakoltam magam senkire, nem fenyegettem senkit. Aki nem akart, nem állt szóba velem.
– Birtokháborítást követett el Rendallék sérelmére.
– Nem volt szándékos. Eltévedtem, útbaigazításra volt szükségem. Elhaladtam egy nagy épületnél, gondoltam, ekkora magánház nem létezik. Valami intézménynek néztem.
– Intézménynek?
– Igen. Mondjuk árvaháznak. Vagy szanatóriumnak. Behajtottam érdeklődni. Képzelheti, mennyire meglepődtem, hogy merő véletlenségből...
– Véletlenségből?
– Tudja bizonyítani az ellenkezőjét?
Peterson tisztesen imitálta a jóhiszemű kaccantást. – Nagyon eszes.
– Nem eléggé – mondtam. – Miért nem kapcsolja már ki azt a villogót, amire mindenkinek odaragad a szeme? Rajta, különben rendőri zaklatás miatt teszek feljelentést. Bepanaszolom a rendőrfőnöknél, a kerületi főügyésznél meg a polgármesternél is.
Lustán benyúlt az ablakon, és lekattintotta. A vészvillogó kialudt.
– Még eléri egyszer a sorsa – mondta.
– Lehet – mondtam. – Engem vagy mást.
Peterson megdörzsölte a kézfejét, mint előző nap az irodájában. – Néha azt kell hinnem, maga vagy becsületes ember, vagy komplett hülye.
– Talán mindkettő.
Lassan biccentett. – Talán mindkettő. – Kinyitotta a kocsiajtót, és bevágta magát a sofőrülésre.
A bejárati ajtónkhoz mentem, kinyitottam. Még be se csuktam magam után, mikor hallottam, hogy az autó elgördül a járdaszéltől.

 

 

KILENC

Nem voltam koktélparti-hangulatban, de Judith a sarkára állt. Míg Cambridge felé hajtottunk, megkérdezte: – Mi volt ez?
– Mi?
– Ez a rendőrségi ügylet.
– Sárga lap.
– Indok?
– Randall feljelentett. Zaklatásért.
– Jogosan?
– Meghiszem azt.
Gyorsan elmondtam, ki mindenkivel volt találkám aznap.
– Bonyolultnak hangzik – mondta Judith, mikor befejeztem.
– Pedig a java még biztos hátravan.
– Gondolod, hogy Mrs. Randall hazudott arról a háromszáz dolláros csekkről?
– Lehet – ismertem el.
Fennakadtam a kérdésen. Akkor döbbentem rá, hogy az események zajlása közepette nem érek rá minden információt értékelni, kiszűrni, kombinálni a fontos részleteket. Tudom, hogy vannak ellentmondások, neuralgikus pontok szép számmal, de nem vettem őket módszeresen számításba.
– Betty hogy van?
– Nincs jól. A mai újságban jött egy cikk...
– Tényleg? Észre se vettem.
– Nem hosszú. Magzatelhajtó orvos rács mögött. Nem sok részlet, de szerepel a név. Betty kapott pár telefont.
– Rémeseket?
– Eléggé. Most már igyekszem én fölvenni.
– Rendes tőled.
– Próbál hősies lenni, mindent úgy csinálni, mint egyébként. Nem tudom, hogy ez jó-e vagy rossz. Ugyanis lehetetlen. Semmi sincs úgy, mint máskor, és kész.
– Átmész holnap?
– Igen.
Csöndes orvosháztömbnél parkoltam, a cambridge-i Városi Kórháztól nem messze. Kellemes rész: régi, fakeretes házak, juharfasor az út két oldalán. Vöröstégla járda: Cambridge a javából. Míg parkoltam, motorbiciklijén feltűnt Hammond.
Norton Francis Hammond az orvosi hivatás reménysége. Nem tudja magáról, és jobb is így: ha a fejébe szállna a dicsőség, talán nem is lehetne elviselni. Hammond San Franciscó-i, „hajósdinasztia” leszármazottja, mint mondja. Két lábon járó Kalifornia-reklám – magas, szőke, napbarnított és jóképű. Nagyszerű orvos, másodéves alorvos a Memorialben, ahol olyan nagyra tartják a tehetségét, hogy a főnökség elnézi neki például a frizuráját, jóllehet a haja a vállát verdesi, sőt még a hosszú, kacskaringós, bohém bajuszát is.
Hammond meg a pár hasonszőrű fiatal orvos jelentősége az, hogy ki tudnak törni a régi beidegzésekből anélkül, hogy kesztyűt dobnának a vezérkarnak. Hammond a hajával, a szokásaival, a motorbiciklijével senkit nem akar kihívni, egyszerűen fütyül rá, hogy más orvosok mit gondolnak róla. Ilyenformán nem is köthetnek bele a többiek – elvégre érti a dolgát. Ha mégúgy borzolja is őket a megjelenése, panaszra nem ad okot.
Hammond tehát mehet a maga feje után. Mivel alorvos, oktat is. Befolyásolja a nálánál fiatalabbakat. És ez a jövő medicinájának reménysége.
A második világháború után nagy változáson ment keresztül a gyógyítás, két hullámban. Az első közvetlenül a háború után indult, nagy fellendüléssel a tudományos kutatás, a technikák és a módszerek terén. Az antibiotikumok elterjedése volt a beharangozás, s következett az elektrolit-egyensúly, a fehérjeszerkezet, a génfunkció felfedezése. Jórészt tudományos és műszaki előrehaladás volt ez, amely azonban gyökeres változást idézett elő az orvosi gyakorlatban; 1965-re a négy leggyakrabban rendelt gyógyszerfajta közül három – antibiotikum, hormon (többnyire antibébi-tabletta), nyugtató – háború utáni vívmány[24].
A második, későbbi hullám elsősorban társadalmi és nem technikai változást hozott. A szociális, illetve szocializált orvoslás érdemi problémákban öltött testet, úgymint rák és infarktus. Az idősebb orvosgeneráció némely képviselője magát a szocializált medicinát is egyfajta rákfenének tekintette, és fiatalok is osztották ezt a véleményt. Időközben azonban napnál világosabbá vált, hogy ha tetszik, ha nem, az orvosoknak egyre magasabb színvonalra kell fejleszteniük a soha még ily széles körű ellátást.
Természetes dolog a fiataloktól várni az újításokat, de a gyógyításban ez sose volt olyan egyszerű, mert az idős orvosok képzik a fiatalokat, akik gyakran válnak mestereik másodpéldányaivá. Persze jelen van bizonyos nemzedéki ellentét is az orvostársadalmon belül, kivált mostanában. A fiatalok felkészültebbek a régieknél, tudományosan megalapozottabb a gondolkozásmódjuk, mélyenszántóbban kérdeznek, árnyaltabb választ várnak. Ugyanakkor, mint általában a fiatalok, ők is az öregek pozícióiért tülekednek.
Hát ezért olyan figyelemreméltó Norton Hammond. Ribillió nélkül csinál forradalmat.
Leparkolta a motorbiciklit, lelakatolta, gyöngéden megpaskolta, leporolta magán a mundért[25]. Aztán észrevett minket.
– Szevasztok, gyerekek. – Hammond tudtommal mindenkit így szólít.
– Norton, hogy s mint?
– Megtart ama hajszál – vigyorgott. – Mindennek dacára. – Vállon bokszolt. – John, hallom, kiástad a csatabárdot.
– Túlzás.
– Sebesülés?
– Pár horzsolás – mondtam.
– Mázli is kell, ha az ember a VSZR-rel kezd – mondta.
– VSZR? – kérdezett bele Judith.
– Vén Szarrágó, így hívják a fiúk a harmadikon.
– Randallt?
– Ki mást? – mosolygott Hammond Judithra. – Nagy fába vágta a fejszét a gyerek.
– Tudom.
– Azt beszélik, VSZR magánkívül portyázik a harmadikon, mint a meglőtt dögkeselyű. Teljesen elképedt, hogy még az ő fenséges személyével is szembe mer szállni valaki.
– Képzelem – mondtam.
– Iszonyúan ki van borulva – mondta Hammond. – Még Sam Carlssont is kiosztotta. Ismeritek Samet? VSZR alorvosa, helyezkedik az avarban a sebészet vidékén. Sam VSZR szeme fénye. Egyszerűen imádja, és senki se érti, miért. Állítólag mert buta, mármint Sam, méghozzá elképesztően. Ijesztően, félelmetesen buta.
– Az?
– A végtelenségig – mondta Hammond. – De tegnap Sam is kapott a fejére. A büfében csirkesalátás szendvicset evett előbb minden bizonnyal megtudakolta a pincérnőktől, mi az, hogy csirke –, mikor arra ment Randall, és ráripakodott: „Mit keres maga itt?” „Csirkesalátás szendvicset eszem”, válaszolta Sam. Mire VSZR: „Mi a fenének?”
– Sam mit mondott erre?
Hammond szélesen vigyorgott. – Hitelt érdemlő forrás szerint Sam csak annyit nyögött, hogy „Nem is tudom, uram”, letette a szendvicset, és kiment a büféből.
– Éhesen – mondtam.
– Alighanem – nevetett Hammond. A fejét ingatta. – De VSZR-t is meg lehet érteni. Lehúzott száz évet a Memben gubanc nélkül. És most itt van neki a fejvadászat meg a lánya...
– Fejvadászat? – kérdezte Judith.
– Kipurcant volna a szájtelegráf? A feleségek szoktak mindent legelőbb tudni. A Memorialben elszabadult a pokol a kórházi gyógyszertár miatt.
– Elveszett valami? – kérdeztem.
– Ráhibáztál.
– Mi?
– Egy rahedli morfiumampulla. Hidromorfin-hidroklorid. Testsúlykilogrammra lebontva háromszor-ötször hatásosabb a morfinszulfátnál.
– Mikor történt?
– A múlt héten. A gyógyszerészt kis híján lapátra tették. Egy nővérkével hetyegett, mikor az eset történt. Ebédidő volt.
– Nem lett meg az anyag?
– Nem. Fenekestül felforgatták a kórházat, hiába.
– Volt már ilyen? – kérdeztem.
– Úgy hírlik, volt, pár évvel ezelőtt. De akkor csak pár ampullának kelt lába. Most nagyot kaszáltak.
– Orvos?
– Bárki lehetett. Szerintem üzleteltek vele. Rengeteget vittek el. Óriási kockázat. El tudod képzelni magad, amint belejtesz a Mem járóbeteg-rendelésére, aztán kilejtesz, hónod alatt egy karton morfiumos üveggel?
– Nem igazán.
– Képtelenség.
– De hát egy ember el se bír ennyit – mondtam.
– Persze. Erre mondom, hogy üzleteltek. Szerintem gondosan kitervelt rablás volt.
– Idegenek csinálták?
– Jó a kérdés.
– Szóval?
– Vélhetőleg kórháziak.
– Bizonyíték?
– Sehol semmi.
Felmentünk a lépcsőn. – Hát ez nagyon érdekes, Norton – mondtam.
– De még milyen érdekes.
– Tudsz narkósról?
– A stábon belül? Nem. Úgy szól a fáma, hogy az egyik lány a szívkatétereseknél be szokta lőni magát amfetaminnal, metedrinnel, de egy éve leszokott. Elég annyi, hogy keményen elővették. Levetkőztették, tűnyomokat kerestek rajta. Teljesen tiszta.
– Hát a...?
– Dokik?
Bólintottam. Az orvosok viszonya a droghoz tabutéma. Tisztes számú orvos rákap; ez se nagyobb titok annál, mint hogy az orvosok körében magas az öngyilkossági ráta[26]. Kevésbé közismert az a pszichiátriai képlet, mikor a fiú rászokik, és az apa látja el munícióval, kölcsönös megelégedésükre. De ezekről a dolgokról nem illik beszélni.
– Az orvosok tiszták – mondta Hammond –, amennyire én tudom.
– Kilépett valaki? Ápolónő, titkárnő, bárki?
Hammond elmosolyodott: – Látom, lázba jöttél.
Vállat vontam.
– Miért? Gondolod, hogy köze van a lányhoz?
– Nem tudom.
– Nincs összefüggés – mondta Hammond. – Bár érdekes lenne.
– Igen.
– Merő spekuláció.
– Persze.
– Hívlak – mondta Hammond –, ha kiderül valami.
– Tedd meg – kértem.
Az ajtóhoz értünk. Kihallatszott a jellegzetes partizsivaj: pohárcsörgés, beszélgetés, kacagás.
– Jó hadiszerencsét – mondta Hammond. – Győzz, a pokolba is.
– Az a célom.
– Eléred – mondta Hammond. – De hadifoglyot ne ejts.
Elmosolyodtam: – A Genfi Egyezmény megsértése.
– Ez itt – mondta Hammond – helyi háború a szó szoros értelmében.

 

A partit George Morris rendezte, a Lincoln rangidős alorvosa. Morris megvált a kórháztól, hogy magánpraxist kezdjen. Amolyan avatási ünnepség volt ez, saját részére.
Mutatós kis muri: Morris bizonyára jobban kiköltekezett erre a lezser eleganciára, mint a pénztárcája engedte volna. Azok a pazar fogadások jutottak az eszembe, amit gyárosok adnak egy új termék vagy termékskála beindításakor. Ha úgy vesszük, neki ugyanaz volt a célja.
George Morns huszonnyolc éves, nős, két gyermek atyja, nyakig ül az adósságban: az ő helyzetében ez törvényszerű. Fel akar vergődni az uborkafára, ehhez pacientúrára van szüksége. Beutalókra. Konzultációkra. Azaz rászorul a környék befutott orvosainak jóindulatára és segítségére, ezért meghívja magához kétszázukat, hogy a fülük is kétfele álljon az elérhető legfinomabb piától és a leggusztusosabb hidegtálaktól.
Patológus létemre gratulálhattam magamnak, amiért Morris engem is meghívott. Nem tehetek érte semmit, a patológusnak csak hullákkal van dolga, azok meg nem vevők a beutalókra. Morris barátságból hívott meg bennünket Judithszal.
Szerintem más barátja nem is volt ott aznap este. Körülnéztem: eljött a legtöbb nagy kórház ügyvezetője. Az alorvosok is, feleségestül. Az asszonyok az egyik sarokba gyűltek eszmei babazsúrra; az orvosok kórház vagy szakterület szerinti kis csoportokra oszolva társalogtak. Szembeszökő szakmai kasztrendszer.
Egyik sarokban Emery érvelt a mellett, hogy pajzsmirigytúltengés kezelésekor előnyösebb a csökkentett adag. A másik sarokban Johnston értekezett a söntös májvéna-nyomásról; megint máshol Lewis hebegett szokása szerint, hogy depressziósoknál milyen embertelen az elektrosokk-terápia. A női szakaszból fel-felröppent egy-egy „spirál” meg „bárányhimlő”.
Judith nem tágított mellőlem az édes-fiatalos kék trapézruhájában. Legurította a whiskyjét – van huzatja –, és láthatóan készült belevetni magát a feleségek kórusába.
– Bár politizálnának vagy mit tudom én – mondta nekem. – Csak orvosdumát ne.
Elmosolyodtam, mert eszembe jutott Art szövege, miszerint az orvosok analfapolitikusok. Az analfabéta mintájára. Art szokta hangoztatni, nem puszta véletlenség, hogy az orvosoknak nincsen valódi politikai meggyőződésük: képtelenek ilyesmire. „Mint a katonáknál – mondta. – A politikai nézeteket műhibának tekintik.” Art túlzott, mint rendesen, de volt benne igazság.
Szerintem Art azért szeret vadakat mondani, hogy sokkolja, borzolja, felpiszkálja a többi embert. Ilyen a lénye. De az is hat rá, hogy csak hajszálnyira van egymástól való és valótlan, tény és lódítás. Amikor mond valamit, figyeli, ki reagál és hogyan. Főleg ha berúg.
Art az egyetlen orvos az ismeretségi körömben, aki részegre issza magát. A többiek a jelek szerint elképesztő szeszmennyiséget képesek magukhoz venni anélkül, hogy meglátszana rajtuk; közlékennyé válnak, aztán elálmosodnak. Art lerészegedik, és akkor aztán ő a botránylovag.
Sose értettem, miért van ez nála. Egy ideig úgy okoskodtam, hogy patológiás intoxikáció az ok[27], később afféle lázadásnak ítéltem: mások szobormerev önfegyelme láttán ő csak azért is elengedi magát. Talán igényli, talán nem tehet ellene, talán ürügy számára, hogy kiereszthesse a gőzt.
Merthogy keserűen tekint a hivatására. Sok más orvos is, ilyen-olyan okból: Jones azért, mert a kutatás rabja, és nem söpör be annyit, amennyit szeretne; Andrews azért, mert az urológia oltárán feláldozta a feleségét meg a boldog családi életet; Telser azért, mert úgy véli, bőrgyógyász létére csupa idegbajos fordul hozzá. Bármelyikükkel elegyedjünk szóba, egy idő után kiütközik rajtuk a sértődöttség. De ők mások, mint Art. Art magára az orvosi hivatásra neheztel.
Gondolom, minden foglalkozásnak vannak olyan művelői, akik megvetik önmagukat és kollégáikat. Art szélsőséges példa. Mintha önsorsrontásból tanult volna orvosnak, hogy boldogtalan, dühös és szomorú lehessen.
Legsötétebb pillanataimban olykor felmerül bennem, Art csak azért végez terhességmegszakítást, hogy a pályatársait pukkassza és heccelje. Megrovom magam, hogy olyan igazságtalan vagyok, de semmi se biztos. Ha Art józan, értelmesen beszél, folyamatosan érvel az abortusz mellett. Részegen érzéseket, viszonyulásokat, korlátoltságot, önhittséget emleget.
Szerintem alkoholba fojtja az orvoslással kapcsolatos ellenérzését, hogy kiadhassa magából – részegség örvén. Annyi bizonyos, hogy ittas állapotában csúnyán, majdhogynem vérre menően összekapott már más orvosokkal; egyszer közölte Janisszal, hogy abortuszt végzett a feleségén; Janis, aki nem tudott róla, olyan képet vágott, mint akit tökön rúgtak. Janis katolikus, a felesége nem. Art egy szempillantás alatt véget vetett a kedélyes vacsoraestnek.
Én is ott voltam; bedühödtem Artra. Pár nap múlva bocsánatot kért, mondtam, kérje inkább Janis bocsánatát, amit meg is tett. Furcsa módon Janis és Art között ezek után szoros barátság szövődött, Janis átállt a terhességmegszakítás pártolóinak táborába. Nem tudom, Art mit mondott neki, mivel győzte meg, de tény, hogy célt ért.
Jobban ismerem Artot, mint a legtöbb ember, tehát nagy jelentőséget tulajdonítok kínai mivoltának. Szerintem a származása és a külseje döntően alakította a sorsát. Sok kínai meg japán műveli a medicinát, és rengeteg vicc forog róluk közszájon – humortalan tréfálkozások arról, milyen tevékenyek, okosak, és mennyire szomjazzák a sikert. Szakasztott ilyen viccek járják a zsidókról. Szerintem Art, úgy is, mint amerikás kínai, szembeszegül ezzel a hagyománnyal, ahogyan szembeszegül alapvetően konzervatív neveltetésével is. Ellenkező irányba tendál, radikalizmusra és balosságra hajlik. Jellemző az újdonság iránti fogékonysága. Neki van a legmodernebb nőgyógyászati rendelője Bostonban. Ha kihoznak valami új eszközt, ő megvásárolja. Természetesen erről is vannak viccek – a sárga technokraták –, de itt más az indíték. Art a hagyománnyal, a rutinnal, a begyepesedéssel perel.
A beszélgetés vele kész ötletbörze. Új módszerrel végzi a Papp-kenetet[28]. Szakítani akar a rutin manuális medencevizsgálattal, szerinte időpocsékolás. Úgy véli, az alaphőmérséklet az igazoltnál megbízhatóbb jele a tüszőérésnek. Úgy véli, a fogót mindenestül száműzni kell a szülészeti gyakorlatból, a legbonyolultabb esetben is. Úgy véli, szülésnél a narkózissal szemben előnyben részesítendő a bőven adagolt nyugtató.
Első hallásra ezek az ötletek és gondolatok tiszteletet ébresztenek. Csak később döbben rá az ember, hogy Art a hagyományt ostorozza kényszeresen, és a kákán is csomót keres.
Gondolom, mi sem természetesebb ezek után, mint hogy terhességmegszakítást végez. Kétségbe kellene vonnom a motivációját. De többnyire nem teszem, mert úgy érzem, hogy a cselekedet indítéka kevesebbet nyom a latban, mint maga a cselekedet. Történelmi igazság, hogy helyes elgondolás alapján is cselekedhet valaki rosszul. Ez esetben rajtaveszt. De helyesen is cselekedhet téves indokból. Akkor pedig hős.
A parti résztvevői közül egyetlen ember lehetne a segítségemre: Fritz Werner. De őt persze nem látom, hiába forgatom utána a fejem.
Helyette Blake-be botlottam. Blake vezető patológus az Általános Közkórházban. Nagy, kopasz fejéről mindenki ismeri. Vonásai aprók és gyermetegek, csapott kis álla van, és messze ülő malacszeme: így jelenik meg lelki szemeink előtt a jövő embere. Hidegfejű, néha őrjítően okos; imád játszani. Évek óta van egy közös szóláncjátékunk.
Meglengette felém a martinis poharát: – Kezdhetjük?
– Állok elébe.
Pár pillanat alatt megvoltam.
– Mennyi? – kérdezte Blake.
– Kilenc.
Elvigyorodott. – Mondják, hogy öt lépésben is megy. Nekem hét.
A zsebembe nyúltam, és adtam neki huszonöt centet. Harmadízben vitte el a pálmát. Egyébként is évekre visszamenően lepipált. De hát nemcsak engem.
– Különben – újságolta – új érvelést hallottam. Eljutott már hozzád ez a DNS-sablon história?[29]
– Igen.
A fejét ingatta. – De nagy kár. Úgy élvezem. Mármint hogy milyen képet vágnak rá a népek.
Rámosolyogtam, alig bírtam leplezni az elégedettségem.
– Hát a legfrissebb fejlemény az ázsiai ifjúságnál? A gyógyítás felfüggesztésének joga? Erről tudsz? Szépen beilleszthető a fluorid-érvelésbe[30].
Ehhez is volt már szerencsém, meg is mondtam Blake-nek. Láthatóan leverte a hír. Eloldalgott, hogy másnál próbálkozzon. Blake gyűjti az orvosfilozófiai okfejtéseket. Akkor igazán boldog, ha a sebészt logikusan rávezeti, hogy nincs joga operálni, a belgyógyásznak meg bebizonyítja, hogy akkor etikus, ha minél több beteget öl meg. Blake megvész a szavakért, és úgy dobálózik a gondolatokkal, ahogyan a kisgyerekek labdáznak az utcán. Könnyedén elszórakozik. Art meg ő nagyon jól kijönnek egymással. Tavaly négy óra hosszat vesézték, hogy a szülész erkölcsileg felelős-e valamennyi általa világra segített gyermekért az első lélegzetvételtől az utolsóig.
Újra felidézve Blake elmélkedéseinek értéke vagy haszna nem több, mint ha az ember a tornateremben edző atlétát bámulja, de ott és akkor az élmény mégis lenyűgöző. Blake csalhatatlanul rátapint mindenre, ami vitatható: nagy áldás az olyan embernek, aki a legvitathatóbb mesterség képviselőivel kénytelen nap mint nap hivatalból együttműködni.
Tekeregtem erre-arra a vendégek között, vicc- és beszélgetésfoszlányok ütötték meg a fülem: jellegzetes orvosparti.
– Tudod, mikor a francia biokémikusnak ikrei születnek... Egyiküket megkeresztelteti, a másik a kontroll...
– Előbb-utóbb úgyis mind bacteremiás lesz...
– Képzeld, ott jár-kel nekem – szó szerint jár-kel –, miközben a vérében a pH hetes egész hattized, a kálium meg egy egész...
– Hát mit vársz egy Hopkinsostól?
– Erre azt mondja: „Eldobtam a cigit, de ott egyen meg a fene, ha a piáról is leszokom.”
– Persze, lehet a vérgázokat korrigálni, de attól a véredények még...
– Mindig is helyes lány volt. Mintha skatulyából húzták volna ki... Biztos egy vagyonba kerültek a ruhái...
– ...persze hogy pipa. Más is az lenne a helyében...
– ...lófaszt oliguria. Anuriás volt öt napig, és mégis él...
– ...egy hetvennégy éves férfinál lokálisan kimetszettük, és kész. Különben ez lassan fejlődik ki...
– ...a mája jóformán a térdét verdeste. De működési zavar semmi...
– ...a nő azzal fenyegetőzött, hogy veszi a kalapját, ha nem műtjük meg, erre persze....
– ...a hallgatók mindig piszkoskodnak. Általános reakció...
– ...hogy az a csaj leharapta neki...
– ...hát igaz? Harry meg az a nővérke a hetesből? A kis szőke?
– ...hihetetlen. Annyit publikál, hogy nincs ember, aki ráérne elolvasni...
– ...szíváttétek...
– Na, hallgasd meg. Ott van ez a dutyi a sivatagban, benne az öreg rab, aki megbékélt a sorssal. Betesznek mellé egy fiatalt. A fiatal másról se beszél, mint hogy meglép, és dobbant is pár hónap múlva. Egy hét, és hozzák vissza az őrök. Alig él, majd beleőrül, olyan éhes, úgy ki van tikkadva. Meséli az öregnek, hogy milyen rémes volt. Végeláthatatlan homoktenger, oázis sehol, se teremtett lélek. Az öreg hallgatja egy darabig, aztán megszólal: „Nekem mondod? Húsz évvel ezelőtt én is megpróbáltam.” A fiatal felháborodik: „Te tudtad? És nem jutott eszedbe szólni, míg én hónapokon át tervezgettem? Miért nem figyelmeztettél, hogy lehetetlen?” Az öreg rab vállat von: „Ki publikál negatív eredményt?”

 

Nyolc tájban kezdtem lankadni. Láttam, hogy nagy integetések közepette belép Fritz Werner, beszédes kedvében. Elindultam becserkészni, de lekapcsolt Charlie Frank.
Charlie görnyedten állt, fájdalmas fintorba ferdült képpel, mint akit éppen hasba szúrtak. Bánatosan meresztette a szemét. Roppant drámai figura amúgy, csakhogy Charlie mindig ilyen.
Küszöbönálló krízis és tragédia nyomja hírnöki vállát, álla a padlót verdesi. Életemben nem láttam még mosolyogni.
Odahajolt, és idegesen, félig suttogva kérdezte: – Hogy van?
– Kicsoda?
– Art Lee.
– Jól. – Nem szándékoztam Leet Charlie Frankkel kitárgyalni.
– Igaz, hogy letartóztatták?
– Igaz.
– Ó, istenem. – Nyögött is hozzá egy kicsit.
– Szerintem minden rendbe fog jönni – mondtam.
– Tényleg azt gondolod?
– Igen – mondtam. – Tényleg.
– Ó, istenem – harapdálta az ajkát. – Segíthetnék valamiben?
– Nem hiszem.
Charlie egyre szorongatta a karomat. Küldtem egy pillantást Fritz felé a szoba másik végébe, hátha Charlie észbe kap és elereszt. Hiú remény.
– Ide hallgass, John...
– Tessék.
– Mi ez a szóbeszéd, hogy, öh, te is benne vagy?
– Mondjuk úgy, hogy érdekel az eset.
– Tudnod kell – hajolt még közelebb Charlie –, hogy mit pusmognak a kórházakban. Szájról szájra jár, hogy azért aggódsz annyira, mert neked is ott a kés a nyakadon.
– A szájjártatás nem kerül semmibe.
– John, sok ellenséget szerezhetsz.
Gondolatban végigpergettem, kik a barátai Charlie Franknek. Gyerekorvos, nagyon sikeres: a kis betegért jobban aggódik, mint az édesanyja, akinek ez nagy megnyugvás.
– Miből gondolod?
– Megérzés – mondta búsképűen.
– És mit javasolsz?
– Ne ártsd bele magad, John. Randa ügy. Éktelenül randa.
– Eszembe vésem.
– Sokak szilárd meggyőződése...
– Nekem is szilárd a meggyőződésem.
– ...hogy itt csak a bíróság kompetens.
– Köszönöm a jó tanácsot.
Még jobban megszorította a karom. – John, barátságból mondom.
– Kösz, Charlie. Eszembe vésem.
– John, ez tényleg iszonyú rondaság.
– Eszembe vésem.
– Ezeknek nincsenek gátlásaik.
– Kiknek?
Egyszeriben elengedte a karomat. Zavartan vonta fel a vállát. – Különben úgy is azt teszed, ami szerinted a leghelyesebb. Azzal hátat fordított.

 

Fritz Werner szokása szerint az italok közelében álldogált. Magas, bántóan sovány, mondhatni csont és bőr. Nem hagyja lenőni a haját, így hangsúlyt kap óriás, sötét, borús szeme. Madárszerű jelenség, járása szögletes, ha megszólítják, nyújtogatja a sovány nyakát, mint aki nagyothall. Valami élénkség sugárzik belőle, talán az osztrák származása vagy a művészlelke nyilvánul meg ilyenformán. Fritz hobbiból fest és rajzol, a rendelőjében mindig műtermi felfordulás fogad. Pedig pszichiáterként keresi a kenyerét, mint a szellemi épségüket késve megkérdőjelező, unatkozó középkorú háziasszonyok türelmes gyóntatója.
Mosolyogva rázott velem kezet. – Szóval beletenyereltünk a csalánba.
– Kezdem én is azt hinni.
Körülnézett a szobában: – Idáig hány lelkifröccs?
– Csak egy, Charlie Franktől.
– Hát igen, ha rossz tanács kell, rá mindig lehet számítani.
– Nálad mi van?
– Elragadó a feleséged ma este – mondta. – Illik neki a kék.
– Átadom.
– Igazán elragadó. Hogy van a család?
– Köszönöm, jól. Fritz...
– Hát a munka?...
– Ide hallgass, Fritz. Segítségre van szükségem.
Halkan nevetett. – Mit segítségre. Mentőangyalra.
– Fritz...
– Felkerestél ezt-azt – mondta Fritz. – Gondolom, beszéltél már mindenkivel. Mi a véleményed Bubiról?
– Bubi?
– Aha.
Fintort vágtam. Sose hallottam még ezt a nevet. – Sztriptíztáncosnő?
– Nem. Szobatárs.
– A lányé?
– Igen.
– A főiskoláról?
– Dehogy. Nyárról, Bunker Hillről. Hárman béreltek lakást, Karen, Bubi meg egy orvosi körökbe bejáratos harmadik lány. Ápolónő vagy asszisztens, ilyesmi. Szép kis csapat.
– Mi ennek a Bubinak az igazi neve? Mi a foglalkozása?
Valaki odalépett, hogy töltsön magának. Fritz a szoba közepe felé tekintve hivatalos hanghordozással azt mondta. – Elég komolynak hangzik. Történetesen van holnap szabad időpontom. Fél három.
– Elintézem – mondtam.
– Jó – mondta. – Örülök, hogy találkoztunk, John.
Kezet ráztunk.

 

Judith Norton Hammonddal társalgott, aki a falnak dőlt. Igaza van Fritznek, gondoltam, míg feléjük igyekeztem, a feleségem valóban nagyon csinos. Meghökkenve vettem észre Hammond szájában a cigarettát. Semmi kifogásom ellene, csak éppen Hammond nem dohányos.
Pohár nem volt a kezében, komótosan tüdőzte le a füstöt.
– Mit látnak szemeim – léptem oda.
Hammond nevetett: – Ma este így ásom alá a társadalmi rendet.
– Próbáltam a lelkére beszélni, hogy még kiszagolja itt valaki – mondta Judith.
– Itt ugyan nem – jelentette ki Hammond. Alighanem igaza volt, vastag kék füst lepte a szobát. – Különben is, emlékezz csak, mit ír Goodman és Gilman[31].
– Akkor is jobb, ha óvatos vagy.
– Gondolj bele – mondta Hammond, és szívott egy isteneset –, agyő, broncho- és tüdőcarcinoma, krónikus légcsőhurut, tüdőtágulás, érelmeszesedéses szívbántalmak, zsugor, Wernicke-Korszakov. Hát nem csodálatos?
– Törvény tiltja.
Rám vigyorgott, miközben a bajszát pödörte. – Az abortuszért kinyitjuk a szánkat, a marihuánáért nem?
– Egyszerre csak egy keresztes hadjáratot vállalok.
Támadt egy ötletem, míg Hammond beszippantotta a füstöt, és színtiszta levegőt lehelgetett kifelé. – Norton, te Bunker Hillen laksz, ugye?
– Igen.
– Ismersz egy bizonyos Bubit?
Felnevetett. – Ki ne ismerné Bubit? Bubi és Szuperfej. Sülve-főve együtt vannak.
– Szuperfej?
– A jelenlegi hálópajtása. Elektromos zenét csinál a pasi. Zeneszerző. Az az ízlése, ha tíz kutya vonyít versenyt. Együtt is élnek.
– Nem Karen Randall-lel lakott együtt a lány?
– Fogalmam sincs. Lehetséges. Miért?
– Mi az igazi neve? Úgy értem, Bubinak.
Hammond vállat vont. – Csak ezen a néven emlegetik, tudtommal. A pasas neve viszont Samuel Archer.
– Hol lakik?
– A State House hátában valamerre. Egy pincében. Anyaméhnek rendezték be.
– Anyaméh?
– Azt látni kell – mondta Hammond elégedett sóhajjal.

 

 

TÍZ

A hazaúton feszültnek láttam Juditht. Merev pózban ült, és rákulcsolta a kezét a térdére. Szorított rendesen: kifehéredtek az ujjpercei.
– Valami baj van? – kérdeztem.
– Semmi, csak kivagyok – válaszolta.
– A nyanyák?
Árnyalatnyi mosoly. – Nagyon híres vagy ám. Mrs. Wheatstone úgy felizgatta magát, hogy rosszul licitált ma délután, mint hallom.
– Még mit hallottál?
– Kérdezgettek, miért csinálod, miért segítesz Artnak. Hogy milyen ragyogó példája a baráti hűségnek. Micsoda szívmelengető, emberséges, nagyszerű cselekedet.
– Ühüm.
– És csak faggattak, hogy miért.
– Remélem, közölted, hogy azért, mert rendes fiú vagyok.
Elmosolyodott a sötétben. – Bár eszembe jutott volna. – Szomorú volt a hangja, az arca elgyötört a reflektorok visszaverődő fényében. Biztos nem leányálom egész nap Bettyvel. De hát valakinek mellette kell lenni.
Valamiért eszembe jutottak a diákéveim és Lilalili. Lilalili hetvennyolc éves néhai alkoholistát egy évvel a halála után kaptuk meg kadávernek. Elneveztük Lilalilinek meg még sok egyébnek, morbid vicceket pufogtatva rágtuk át magunkat a feladaton. Emlékszem, de szívesen odavágtam volna az egészet, hogy ne kelljen tovább metélnem-fejtenem a hideg, nyirkos, büdös húst. Álmodoztam ama napról, mikor Lilalilit befejezem, és egy életre elfelejthetem őt, a szagát, a rég holt test zsíros tapintását. Mindenki azt mondta, egyre könnyebb lesz. Én csak arra vágytam, hogy legyen vége egyszer s mindenkorra. De mégis kitartottam, végigboncoltam, és bemagoltam az összes ideget és artériát.
Miután ilyen keserű volt első tapasztalatom a boncolással, meglepett, hogy érdekel a patológia. Szeretem a munkámat, függetleníteni tudom magam az új meg új hullák szagától és látványától. Most már a boncolás valahogy más, mint az a hajdani: furcsa módon reménytelibb. Itt friss halott fekszik az asztalon, és ismerjük a történetét. Nem arctalan, névtelen hulla, hanem személy, aki nemrég magáncsatát vívott, az élet egyetlen magáncsatáját, és vereséget szenvedett. Az a dolgunk, hogy kiderítsük, hogyan, miért esett a vereség, hogy segítsünk másokon, akik hamarosan csatába vonulnak – saját magunkat is beleértve. Mennyire mások voltak azok az émelyítő, szakszerű halálban lebegő bonctani hullák: homályos, bebalzsamozott túlvilági létüknek nem volt más értelme, mint hogy tanítani lehetett rajtuk, milyen, ha valaki kívül-belül, tetőtől talpig meg van halva.

 

Mikor hazaértünk, Judith bement a gyerekekhez, utána felhívta Bettyt. Én a bébicsőszt fuvaroztam haza. Alacsony, pergő nyelvű, Sally nevű lány, a Brookline High középiskola fődrukkere. Míg hazaviszem, rendszerint garantáltan semleges témákról társalgunk: tetszik-e neki az iskola, hol akar továbbtanulni meg hasonlók. Ezen az estén azonban piszkált a kíváncsiság, és öregnek éreztem magam, tájékozatlannak, mint aki hosszú külföldi tartózkodás után települ vissza e tájra. Minden megváltozott, még a gyerekek meg a fiatalok is. Nem azt csinálják, amit annak idején mi. Más izgatja őket, mások a gondjaik. A drogjaik feltétlenül mások. Talán a problémáik nem is. Legalábbis szeretné hinni az ember.
Végül arra jutottam, hogy sokat ittam ezen a partin, és jobb, ha befogom a szám. Ráhagytam Sallyre, hogy az újonnan szerzett jogosítványát újságolja, semmi egyebet. Míg mondta-mondta, gyávának éreztem magam, ugyanakkor meg is könnyebbültem. Aztán belém nyilallt, micsoda ostobaság, hogy nem érdeklődhetem a gyerekfelvigyázónk iránt, nem is akarhatom közelebbről megismerni, mert még félreérthető volna. A jogosítványról locsogni biztonságos, szolid, decens és józan dolog.
Aztán hogy, hogy nem, eszembe jutott Alan Zenner meg valami, amit Art mondott egyszer. „Ha tudni akarod, milyen a világ, kapcsold be a tévét, keress talk-show-t, és vedd le a hangot.” Pár nap múlva kipróbáltam a receptet. Bizarr élmény: mozognak az arcvonások, a nyelvek, a testek, a kezek. És semmi hang. Néma csönd. Az embernek sejtelme sincs, mit mondanak.

 

A telefonkönyvben ott állt a cím: Samuel E. Archer, Langdon Street 1334. Tárcsáztam a számot. Gépi hang szólalt meg:
„A tárcsázott szám sajnos nem kapcsolható. Tartsa a vonalat, a központ további tájékoztatást nyújt.”
Vártam. Ütemes kattogás, mintha telefonszív dobogna, aztán a központ. – Információ. Milyen számot hívott?
– Hét-négy-kettő-egy-négy-négy-hét.
– Ezt a vonalat kikapcsoltuk.
– Átírás történt?
– Nem, uram.
Samuel E. Archer talán elköltözött, de az is lehet, hogy nem. Kocsiba vágtam magam, és elmentem a címre. A lakás meredek utcában volt, Beacon Hill keleti lejtőjén, egy ütött-kopott bérházban. A lépcsőházban káposzta- és babaápolószag. Lementem a nyikorgó falépcsőn a pincébe, ahol zöld fény villogott egy koromfeketére mázolt ajtónál.
Kiírás: ISTEN ŐSTERMELŐ.
Bekopogtam.
Bentről sivalkodás, vinnyogás, trillázás, olykor valami nyögésféle hallatszott. Nyílt az ajtó, huszonéves fiatalember állt előttem; dús szakáll, hosszú, csapzott fekete haj. Farmert viselt, szandált, lila pöttyös inget. Udvarias arcot vágott, se meglepetést, se érdeklődést nem mutatott. – Tessék.
– Dr. Berry vagyok. Ön Samuel Archer?
– Nem.
– Mr. Archer itthon van?
– Jelenleg nem ér rá.
– Beszélnem kell vele.
– Barátok?
Leplezetlen gyanakvással nézett rám. Újabb neszek hangzottak fel – csikorgás, dübörgés, elnyújtott sípszó.
– A segítségét szeretném kérni – mondtam.
A fiatalember kissé felengedett. – Rosszkor jön.
– Sürgős.
– Talán orvos?
– Igen.
– Kocsival jött?
– Igen.
– Milyen márka?
– Chevrolet. Hatvanötös.
– Rendszám?
– Kettő-egy-egy-öt-tizenhat.
Bólintott. – Rendben – mondta. – Elnézést, de tudja, hogy van manapság. Senkiben se lehet megbízni[32]. Jöjjön be – lépett el az ajtóból. – Ugye, csendben marad? Majd én szólok neki. Komponál, és olyankor becsavarodik. Hetedik óra, szerintem nem lesz gond. De azért könnyen felkapja a vizet. Ennyi idő után is.
Keresztülmentünk a minden bizonnyal nappaliként szolgáló helyiségen. Pár dívány, olcsó lámpák. Fehér falak kísértetiesen lebegő, foszforeszkáló festékkel felvitt mintákkal. Ultraibolyalámpa fokozta a hatást.
– Veszett – jegyeztem meg, remélve, hogy ide illik.
– De mennyire.
Átmentünk a másik szobába. Gyér világítás. Dús, bodros szőke hajkoronás, sápadt fiú guggolt a padlón mindenféle elektromos szerkezettel körülvéve. A szemközti falnál két hangszóró. Ment a magnó. A sápadt fiú meg kapcsolgatott ide-oda, és megszólaltak a hangok. Fel se nézett, mikor beléptünk. Látszott, erősen koncentrál, mozgása mégis lassú volt.
– Maradjon itt – mondta a szakállas. – Szólok neki.
Megálltam az ajtóban. A szakállas odament a másikhoz, és szelíden szólongatta: – Sam. Sam.
– Helló – emelte fel a fejét Sam.
– Sam, látogatód van.
Sam láthatóan csodálkozott. – Látogató? – Még mindig nem figyelt fel rám.
– Igen. Szimpatikus. Nagyon szimpatikus. Érted? Nagyon barátságos.
– Jó – mondta lassan Sam.
– A segítségedet kéri. Segítesz neki?
– Persze – mondta Sam.
A szakállas fiú intett nekem. Odamentem, és megkérdeztem:
– Mi van benne?
– LSD – válaszolt a szakállas. – Hetedik óra. Mindjárt elmúlik. De azért vigyázzon, jó?
– Oké – mondtam.
Leguggoltam, hogy egy szintben legyünk Sammel. Sam bambán meredt rám.
– Nem ismerem – bökte ki.
– John Berry vagyok.
Sam nem mozdult. – Öreg vagy, apám – mondta. – Nagyon öreg.
– Ahogy vesszük – mondtam.
– Bizony, apám, bizony. Hé, Marvin – nézett fel a barátjára –, láttad ezt az ürgét? Hű de öreg.
– Igen – mondta Marvin. – Öreg, mint az isten.
– Sam – mondtam. – Jó barát vagyok.
Lassan nyújtottam felé a kezem, nehogy elijesszem. Nem rázta meg: az ujjam hegyét fogva emelte a világosság felé. Lassan forgatta, nézte a tenyerem, a kezem hátát. Aztán az ujjakat hajlítgatta.
– Hé, apám – mondta –, te orvos vagy.
– Igen – mondtam.
– Orvoskezed van. Érzem.
– Aha.
– Hé, apám. Hű de szép kéz.
Hallgatott egy sort, nézte, nyomogatta a kezem, simogatta, tapogatta a szőrszálakat a kézháton, a körmöket, az ujjhegyeket.
– Ragyog – jelentette ki. – Miért is nincs nekem ilyen.
– Talán van.
Elengedte a kezem, és a sajátját nézte. Végül kijelentette: – Nem. Egész más.
– Baj?
Kíváncsi pillantást vetett rám. – Miért jött ide?
– A segítségét kérem.
– Jó.
– Felvilágosításra van szükségem.
Csak akkor döbbentem rá, hogy ezt nem kellett volna mondanom, mikor Marvin gyorsan odalépett. Sam nyugtalan lett; eltoltam Marvint.
– Semmi baj, Sam, semmi baj.
– Te zsaru – mondta Sam.
– Nem. Ne zsaruzzon. Nem vagyok zsaru.
– Hazudsz, hazudsz.
– Hajlamos a téveseszmékre – mondta Marvin. – Amikor lebeg. Fél, hogy kiborul.
– Rohadt zsaru, rohadt zsaru.
– Nem vagyok zsaru, Sam. Ha nem akar segíteni, elmegyek.
– Zsaru, kamu, hamu.
– Sam, dehogy. Nem. Nem.
Kicsit megnyugodott, teste ellazult, elernyedtek az izmai.
Mély lélegzetet vettem: – Sam, van egy barátnője, Bubi.
– Igen.
– Neki meg van egy Karen nevű barátnője.
Sam bámult a semmibe. Hosszú szünet után válaszolt. – Igen. Karen.
– Bubi Karennal lakott. A nyáron.
– Igen.
– Ismerte Karent?
– Igen.
Szaporábban vette a levegőt, hullámzott a mellkasa, kimeredt a szeme.
Szelíden a vállára tettem a kezem: – Nyugalom, Sam. Nyugalom. Valami baj van?
– Karen – bámult meredten. – Szörnyű... volt.
– Sam...
– A legszörnyűbb volt. A legszörnyűbb.
– Sam, hol van most Bubi?
– Elment. Angelához. Angela...
– Angela Harding – mondta Marvin. – Ő, Karen meg Bubi együtt laktak nyáron.
– Hol van most Angela? – kérdeztem Marvint.
Ebben a szempillantásban Sam felszökkent a földről, és teli torokból kezdte üvölteni, hogy „Zsaru”. Nekem akart esni, de irányt tévesztett, aztán rugdosódni próbált. Elkaptam a lábát, és ráesett az elektronikus arzenáljára. Éles vijjogó hang töltötte be a szobát.
– Hozom a torazint[33] – mondta Marvin.
– Hagyja a fenébe – mondtam. – Nekem segítsen. – Elkaptam Samet, és lefogtam. Túlordította az elektronikus vijjogást.
– Zsaru! Zsaru! Zsaru!
Rúgott, hadonászott. Marvin segíteni próbált, ügyetlenül. Sam a padlóba verte a fejét.
– Tegye oda a lábát a feje alá.
Marvin nem értette.
– Mozduljon már – utasítottam.
Végre odatolta a lábát, hogy Sam ne sértse meg a fejét. Sam továbbra is vergődött-tekergőzött a kezem közt. Hirtelen elengedtem. Abbahagyta a rángást, a kezére tekintett, aztán rám.
– Hé, apám. Mi történt?
– Lazítson szépen.
– Hé, apám. Elengedtél.
Intettem a fejemmel Marvinnak, aki kikapcsolta az elektromos ketyeréket. A vijjogás abbamaradt. Kísérteties csönd szállt a szobára.
Sam felült, és bámult rám. – Hé, elengedtél. Hé, elengedtél.
Az arcomat nézte.
– Apám – érintette meg az orcám –, gyönyörű vagy.
És megcsókolt.
Mikor hazaértem, Judith ébren várt.
– Mi történt?
Míg vetkőztem, elmondtam: – Csókot kaptam.
– Sallytől? – érdeklődött derűsen.
– Nem. Sam Archertől.
– A komponista?
– Az.
– Miért?
– Hosszú.
– Nem vagyok álmos – mondta Judith.
Elmeséltem mindent, aztán lefeküdtem mellé az ágyba, és megcsókoltam. – Furcsa – mondtam –, még sose csókolt meg férfi.
Judith a nyakamat becézte: – Tetszett?
– Nem igazán.
– Furcsa – mondta Judith. – Én meg mennyire bukom rá – azzal magához vont.
– Gondolom, csókolnak a férfiak, mióta csak a világon vagy.
– Van, aki jobban csókol, mint más.
– Ki csókol jobban, mint más?
– Te.
– Tekintsem ajánlatnak?
Nyelvével megérintette az orrom hegyét: – Inkább felszólításnak.

 

 

SZERDA – OKTÓBER 12.

 

EGY

Egyszer egy hónapban az Úristen megkönyörül a Szabadság Bölcsőjén, és hagyja, hogy kisüssön a nap Boston felett. Most erre a napra esett a választás: hűvös, derült, tiszta idő, a levegő ősziesen csípős. Jól ébredtem, teli várakozással: biztosan megyek valamire.
Bőségesen reggeliztem, bűnös élvezettel tüntettem el két tojást is, külön ízlett bennük a koleszterin. Aztán a dolgozószobámba mentem, hogy megtervezzem a napomat. Először is listát készítettem mindazokról, akiknél már jártam, és mérlegeltem, hogy szóba jöhetnek-e mint gyanúsítottak. Senkinél nem volt egyértelmű.
Ha felmerül a magzatelhajtás lehetősége, mindenekelőtt az érintett nők gyanúsítandók, hiszen oly gyakran megpróbálkoznak vele. A boncolás kimutatta, hogy Karen érzéstelenítésben esett át a beavatkozáson, tehát kizárt, hogy ő végezte saját magán.
A bátyja ismeri az eljárást, de akkor éppen szolgálatban volt. Ez ellenőrizhető, később utánajárhatok, de egyelőre nincs okom kétségbe vonni a nyilatkozatát.
Peter és J. D. Randall is szóba jönnek technikai értelemben. De egyszerűen nem bírom elképzelni, hogy megtesznek ilyesmit.
Marad tehát Art vagy a lány Beacon Hill-i barátai közül valamelyik, vagy egy ismeretlen, akinek a létezéséről sem tudok. Bámultam a listát egy ideig, aztán odatelefonáltam a Központiba, a Mallory pavilonba. Alice nem volt bent, másik titkárnővel beszéltem.
– Megvan már Karen Randall patológiai zárójelentése?
– Mi a törzsszám?
– Nem tudom.
A nő nagyon hegyesen szólt vissza: – Pedig nem ártana.
– Kérem, nézzen utána – mondtam.
Tudom, hogy a titkárnő előtt ott sorakoznak a kartotékok, az adott hónap elvégzett boncolásai abc-sorrendben meg törzsszám szerint is. Semmi különöset nem kívánok tőle.
Hosszú szünet után bemondta: – Tessék, itt van. Hüvelyi vérzés, oka három hónapos terhesség megszakításának kísérlete közben bekövetkezett méhátfúródás és -repedés. A másodlagos diagnózis általános anafilaxia.
– Értem – húztam el a szám. – Biztos ez?
– Ez áll itt fehéren-feketén.
– Köszönöm – mondtam.
Letettem a kagylót, és furcsán éreztem magam. Judith hozott egy csésze kávét, és megkérdezte: – Mi van?
– A boncolási jegyzőkönyvben az szerepel, hogy Karen Randall terhes volt.
– És?
– Tessék?
– Nem volt terhes?
– Én egy percig sem hittem – mondtam.
Persze tévedhetek is. Lehet, hogy a mikroszkópos vizsgálat rácáfolt a szemlére. De valahogy valószerűtlen.
Felhívtam Murph laborját, hátha a végére jutott már a vérhormonpróbának, de nemleges volt a válasz. Délutánra lesz csak meg. Majd odaszólok, mondtam.
Felütöttem a telefonkönyvet, és kikerestem Angela Harding címét. A Chestnut Streeten lakik, nagyon jó környék. Elmentem hozzá látogatóba.

 

A Chestnut Street ott van mindjárt Charles mellett, Beacon Hill aljában. Csöndes, városias rész, régiségboltokkal, különleges éttermekkel, kis fűszerüzletekkel; többnyire kezdő orvosok, jogászok, bankárok laknak erre, akiknek fontos, hogy jó környéken lakjanak, de a bukszájuk még nem teszi lehetővé a kihurcolkodást Newtonba vagy Wellesleybe. Öreg orvos, jogász és bankár is akad: a gyerekek kirepültek és megházasodtak, a szülők meg újra beköltözhetnek a város szívébe. Ha már Boston kell valakinek, ne adja alább Beacon Hillnél.
Persze diákok is laknak erre, de rendszerint hármasával-négyesével szoronganak szűk kis lakásokban, másképp nem győzik a lakbért. Az idősebbek, úgy tűnik, kedvelik az ilyen szomszédságot. Szeretik itt a diákokat, már ha nettek és példás magaviseletűek.
Angela Harding a másodikon lakott egy lift nélküli házban. Bekopogtattam. Karcsú, fekete hajú lány nyitott ajtót, miniszoknyában-szvetterben. Orcáján odafestett virág, orrán kékkel színezett üvegű, behemót nagyiszemüveg.
– Angela Hardinghoz van szerencsém?
– Nem – mondta a lány. – Lekéste. Már elment. De lehet, hogy hazaugrik.
– Dr. Berry a nevem – mondtam. – Patológus vagyok.
– Ó.
A lány az ajkába harapott, és tétován pillantott rám.
– Maga Bubi?
– Igen – mondta. – Honnan tudja? – Csettintett: – Hát persze. Maga volt Szuperfejnél az este.
– Igen.
– Tudok róla, hogy ott járt.
– Igen.
A lány ellépett az ajtóból: – Jöjjön be.
A lakásban alig volt bútor. A nappaliban egy szál kanapé és párnák a földön; egy nyitott ajtón át vetetlen ágyra láttam.
– Karen Randallről szeretnék minél többet megtudni – mondtam.
– Hallottam róla.
– Itt laktak együtt a nyáron?
– Itt.
– Mikor látta Karent utoljára?
– Hónapok óta nem láttam. Angela se.
– Angela mondta magának?
– Igen. Persze.
– Mikor?
– Tegnap este. Tegnap este beszélgettünk Karenról. Mert ugye értesültünk, öh, a balesetéről.
– Kitől?
A lány vállat vont. – Elterjedt itt a híre.
– Miféle hír?
– Hogy elszúrták nála a kaparást.
– Tudja, hogy ki csinálta?
A lány vállat vont: – Szereztek valami orvost. De hát maga úgyis tudja.
– Igen.
– Valószínűleg az a hapsi volt – mondta újból felvonva a vállát. Félresimította hosszú, fekete haját az arcából. Nagyon halvány volt a bőre. – De azért nem biztos.
– Hogy érti?
– Karennak volt magához való esze. Ismerte az ügymenetet. Nem először fordult vele elő. A nyáron is beszedte.
– Terhességmegszakítása volt?
– Igen. Úgy bizony. És utána maga alatt volt, de nagyon. Mélyrepülés, kiborulás, nagyon feldúlta az egész. Volt ez a kisbabadilije, és ő is tudta, hogy rémes, mert kiborítja a fű. Nem is akartuk, hogy bepörgesse magát egy darabig a küret után, de megmakacsolta magát, és tényleg nagyon rosszat tett neki, nagyon.
– Hogy érti?
– Egyik alkalommal ő volt a kés. Kotort itt a szobában, és egyfolytában sikoltozott, hogy minden véres, hogy a fal csupa vér. És az ablakokról azt hitte, kisbabák, és megfeketednek meg meghalnak. Rémes ügy.
– Maguk mit csináltak?
– Vigyáztunk rá – vont vállat a lány. – Mi mást tehettünk?
A kisasztalról elvett egy üveget meg egy kis dróthurkot. Meglengette a hurkot: buborékok áradtak ki és ereszkedtek lassan lefelé. A lány nézte, ahogy sorra földet érnek és szétpukkadnak.
– Rémes ügy.
– A nyáron ki csinálta az abortuszt?
Bubi nevetett: – Nem tudom.
– Mi történt?
– Beszerválta, szólt, hogy megszabadul tőle, elment egy napra, aztán visszajött fülig érő szájjal.
– Semmi probléma?
– Semmi. – Újabb buboréktejutat varázsolt, és elnézte. – Semmi a világon. Elnézést, csak egy perc.
Kiment a konyhába, töltött egy pohár vizet, és bevett vele egy tablettát.
– Most cseng le – magyarázta. – Ismeri?
– Mi volt?
– Bomba.
– Bomba?
– Az. Tudja – gesztikulált ingerülten –, löket, lift, dzsambó, rakéta.
– Amfetamin?
– Metedrin.
– Folyamatosan szedi?
– A dokik mind ilyenek – simította újfent hátra a haját. Nem fogynak ki a kérdésekből.
– Honnan szerzi?
Láttam a kapszulát. Legalább öt milligrammos. A feketepiacon többnyire egy milligrammos adagok járják.
– Ne törődjön vele – mondta a lány. – Megértette? Ne törődjön vele.
– Ha azt akarja, hogy ne törődjek vele, miért a szemem láttára nyeli?
– Pofátlanság.
– Csak kíváncsiság.
– Felvágás volt részemről – mondta.
– Talán.
– Talán – nevetett a lány.
– Karen is ezzel élt?
– Karen használt mindent a világon – sóhajtott Bubi. – Belőtte magának.
Alighanem lerítt rólam az értetlenség, mert szurkálást mímelt az ujjával a könyökhajlatába: intravénás injekció-pantomim.
– Senki más nem lövi be – mondta Bubi –, de Karen a végletekig elment.
– Mivel? – kérdeztem.
– LSD. Egyszer DMT.
– Hogy érezte magát utána?
– Pokolian. Levert volt, kikészült. Odalenn landolt, a legalján.
– Meddig tartott ez?
– Egész nyáron. Nem is feküdt le senkivel. Félt.
– Ez biztos?
– Biztos.
Körülnéztem a lakásban: – Hol van Angela?
– Elment.
– Hová? Beszélni szeretnék vele.
– Az most a legfőbb gondja.
– Valami baj van?
– Nincs.
– Beszélni szeretnék vele.
Bubi vállat vont: – Keresse meg, aztán rajta.
– Hova ment?
– Mondtam már. El.
– Úgy tudom, ápolónő – mondtam.
– Igen – felelte Bubi. – Maga...
Ekkor nyílt az ajtó, és egy magas lány rontott be. – Sehol sincs az a rohadék, az a mocsok, lapít valamerre...
Mikor meglátott, földbe gyökerezett a lába.
– Helló, Ang – üdvözölte Bubi. Felém biccentett: – Téged vár. Öregember nem vénember.
Angela Harding besüvített, levetette magát a kanapéra, és rágyújtott. Nagyon kurta fekete ruhát, fekete neccharisnyát, fekete lakkcsizmát viselt. Hosszú sötét lobonc, klasszikus szépségű arc: kőbe vésett manökenvonások. Nehéz elképzelni nővérkének.
– Maga érdeklődik Karen után?
Bólintottam.
– Tegye le magát – intett. – Vegye vállára félig terheim.
Megszólalt Bubi: – Ang, én nem mondtam...
– Hoznál egy kólát, Bubi? – mondta Angela. Bubi némán bólintott, és kiment a konyhába. – Maga is kér?
– Köszönöm, nem.
Vállat vont. – Ahogy tetszik. – Megszívta a cigarettát, aztán eloltotta. Gyorsan mozgott, de nem veszítette el a higgadtságát, az arca nyugodt maradt. Lehalkította a hangját. – Nem akarom, hogy Bubi hallja, amit Karenról mondok. Úgyis annyira kivan miatta.
– Karen miatt?
– Igen. Jóban volt vele.
– Hát maga?
– Én nem annyira.
– Hogyhogy?
– Eleinte nagyon csíptem. Helyes lány, meg van veszve kicsit, de aranyos. Nagyon csíptem. Elhatároztuk, hogy összeköltözünk hárman. Aztán Bubit lekapcsolta Szuperfej, Karen meg itt maradt a nyakamon. Nem volt könnyű vele.
– Miért?
– Mert őrült csaj volt. Buggyant.
Bubi hozta a kólát: – Nem igaz.
– Te aztán beszélhetsz. Neked megjátszotta magát.
– Csak azért dühöngsz, mert...
– Ja. Persze. Igaz. – Angela hátravetette a fejét, és másképp keresztezte hosszú lábát. Felém fordult: – Jimmyre céloz. Jimmy a szülészeten volt orvos.
– Maga ott dolgozik?
– Igen – válaszolta. – Jimmy meg én összejöttünk, nagyon jó volt. Nagyon. Aztán belépett a képbe Karen.
Angela újabb cigarettára gyújtott. Kerülte a tekintetem. Igazából nem tudtam, hozzám beszél-e vagy Bubihoz. A két lány nézeteltérése nyilvánvaló volt.
– Sose gondoltam volna róla – mondta Angela. – Hogy éppen a szobatársam... Vannak íratlan szabályok...
– Tetszett neki – mondta Bubi.
– Még hogy tetszett. Meghiszem azt. Teljes hetvenkét óra hosszat.
Angela felállt, és fel-alá kezdett járni a szobában. A ruha combközépig ha takarta. Feltűnően szép, sokkal szebb, mint Karen.
– Nem vagy igazságos – mondta Bubi.
– Ez nem igazság.
– Te is tudod, hogy nem úgy volt. Tudod, hogy Jimmy...
– Semmit se tudok – mondta Angela. – Kivéve, hogy Jimmy most Chicagóban gyakornokoskodik, és én nem vagyok vele. Talán ha...
– Talán ha – ismételte Bubi.
– Talán ha? – kérdeztem közbe.
– Hagyjuk – intett le Angela.
– Mikor látta utoljára Karent? – kérdeztem.
– Nem is tudom. Valamikor augusztusban. Tanévkezdet előtt.
– Most vasárnap nem?
– Nem – válaszolta Angela, és csak járkált tovább. Nem vétett lépést. – Nem.
– Furcsa. Alan Zennerrel találkozott vasárnap.
– Kivel?
– Alan Zennerrel. A barátja volt.
– Ühüm.
– Találkoztak, és Karen azt mondta, ide jön.
Angela és Bubi összenézett. Bubi megszólalt: – A mocskos kis...
– Nem igaz?
– Nem – mondta feszesen Angela. – Színét se láttuk.
– De a fiú biztosan állította...
– Karen nyilván meggondolta. Úgy szokta. Tudja, röpködtek az ötletei, lehet, hogy az agya is elszállt.
– Ang, figyelj... – kezdte Bubi.
– Hozz még egy kólát, légy szíves.
Ez parancs volt, semmi kétség. Bubi jámboran kioldalgott a kóláért.
– Bubi nagyon helyes – mondta Angela –, csak kicsit naiv. Azt szereti, ha végül minden cuki és gyönyörű. Ezért izgatja annyira, ami Karennal történt.
– Értem.
Angela abbahagyta a járkálást. Megállt előttem dermedt pózban; aztán a fagyos nyugalom jegyében lazított kicsit. – Pontosan mit óhajt megtudni tőlem?
– Csak azt, hogy látta-e Karent.
– Nem. Nem.
Felálltam: – Akkor nem is rablom el több idejét.
Angela biccentett. Az ajtóhoz léptem. Kifelé még hallottam, hogy Bubi azt kérdezi: – Elmegy?
– Pofa be – mondta Angela.

 

 

KETTŐ

Nem volt még egészen dél, mikor felhívtam Bradford irodáját, ahol közölték, hogy az iroda elvállalja dr. Lee ügyét. Személy szerint George Wilson. Kapcsolták. Sima, öntudatos modorban tárgyalt telefonon: kész meginni velem valamit ötkor, de nem a Trafalgar klubban. Legyen inkább Döngi Thompson belvárosi lokálja.
Ezek után megebédeltem egy autósbüfében, és közben elolvastam a reggeli lapokat. Mostanra robbant Art letartóztatási históriája, mindenütt az első oldalon hozták, vastagon, de Karen Randall halálával egyelőre nem hozták összefüggésbe. Fényképet is közöltek Artról. Szeme alatt sötét, szadista karikák. Baljós, félrefittyedt száj, zilált hajzat. Nem különb a legutolsó huligánnál.
Az ügyről nem sokat írtak, épp csak körvonalazták Art letartóztatásának körülményeit. Ennyi épp elég volt: a kép önmagáért beszélt. Ügyes húzás: a bíróság előtt nem lehet hangulatkeltésre hivatkozni egy előnytelen fotó alapján.
Ebéd után elszívtam egy cigit, és próbáltam összerendezni a részleteket. Nem sok sikerrel. Karenról csupán ellentmondásos, homályos információk voltak a birtokomban. Nem volt tiszta képem róla, se arról, hogy vajon mit csinálhatott. Kivált mit csinálhatott bostoni víkendre érkezvén másállapotban, abortuszra elszánva.
Egykor megint rácsörögtem Murphyre a laborban. Ő vette fel.
– Korlátlan Felelősségű Hormonok.
– Helló, Murph. Nos?
– Karen Randall?
– Murph, ugye, ez köztünk marad?
– Nem egészen – mondta. – Most telefonáltak a Központiból. Weston. Tudni akarta, hogy hoztál-e ide vérmintát.
– És mit mondtál?
– Hogy igen.
– Mit szólt?
– Az eredményre volt kíváncsi. Megmondtam.
– És mi az eredmény?
– Minden hormon- és kiválasztódási-anyagcsereszint tök lapos. Nem volt terhes. Kizárt.
– Jó – mondtam. – Köszi.
Murph némi életet lehelt az elméletembe. Nem sokat, de mégis.
– Elmondod végre, mi ez az egész, John?
– Most nem.
– Megígérted.
– Tudom. De most ne.
– Nem is vártam tőled mást – mondta Murph. – Sarah meg kiutál. – Sarah a felesége. Él-hal a pletykáért.
– Bocs, de nem lehet.
– Ilyen pocsékságot művelsz öreg barátoddal.
– Bocs.
– Ha elválik az asszony – mondta Murph –, te is jössz a bíróságra.

 

 

HÁROM

Háromra értem a Mallory patológiai laborjába. Mindjárt beleszaladtam Westonba, aki kimerültnek látszott. Féloldalas mosolyával üdvözölt.
– Mit derítettél ki? – kérdeztem.
– A leletek negatívak – mondta – a terhességet illetően.
– Ó?
– Igen. – Felvette a boncolási jegyzőkönyvet tartalmazó dossziét, és belelapozott. – Egyértelmű.
– Ideszóltam reggel telefonon, és azt mondták, hogy a jelentésben három hónapos terhesség áll.
Weston óvatosan megkérdezte: – Kivel beszéltél?
– Egy titkárnővel.
– Valami tévedés lehetett.
– Alighanem – mondtam.
Átnyújtotta a dossziét. – A lemezeket is látni akarod?
– Igen. Szeretném.
Bementünk a patológusolvasóba: hosszú helyiség kis fülkékkel, ahol a patológusok a mikroszkópjukat meg a lemezeiket tartják és a jegyzőkönyveket fogalmazzák.
Megálltunk az egyiknél.
– Tessék – mondta Weston, doboznyi lemezre odamutatva. – Ha végeztél, érdekelne a véleményed.
Magamra hagyott, én meg letelepedtem a mikroszkóp elé, felkattintottam a lámpát, és dologhoz láttam. A doboz harminc lemezt tartalmazott, mintákat minden fontos szervből. Hatot vettek a méh különböző részeiből. Azokkal kezdtem.
Első pillantásra látni lehetett, hogy a lány nem volt terhes. A méhnyálkahártya nem volt hiperpláziás. Nyugalmi állapotban volt, sőt kissé visszafejlődött: vékony proliferációs réteg, kevés mirigy, csökkent vérellátás. A biztonság kedvéért több lemezt is ellenőriztem. Mind ugyanazt mutatta. Egyiken-másikon a kaparás kiváltotta trombózisok voltak láthatók, de más eltérés nem mutatkozott.
Míg nézegettem a lemezeket, eltűnődtem, mire utalnak. A lány nem volt terhes, de szentül hitte az ellenkezőjét. Vagyis bizonyára kimaradt a vérzése. Ezzel egybevág a méhnyálkahártya állapota. De miért maradt ki a vérzés? Végigpergettem az agyamban a lehetőségeket.
Ilyen korú lánynál óhatatlanul felmerül, hogy idegi alapon jelentkezik a panasz. Főiskolára kerül, idegen környezetbe, ez feszültséggel, izgalommal jár, mely időleges vérzéskimaradást eredményezhet – de nem három hónapig, és nem társul hozzá hízás, a szőrzet megváltozása s a többi.
Szóba jön még a hormonzavar. Mellékvese-eredetű virilizációs szindróma, Stein-Leventhal, beszűrődés. Egyik se valószínű, de roppant egyszerű utánanézni.
Betettem a mellékveselemezt. Jól látható kérgi atrófia, főleg a fascicularis rész sejtjeinél. A zona glomerulosa szabályosnak látszik.
Virilizációs szindróma és mellékvese-daganat kizárva. Következtek a petefészkek. Szembeszökő elváltozások. Kicsi, éretlen, sorvadtnak látszó tüszők. Mint a méhnyálkahártya, ez a szerv is nyugalmi állapotot mutat.
Stein-Leventhal és petefészek-daganat kizárva.
Végül a pajzsmirigylemezt vettem szemügyre. A mirigy atrófiája a leggyengébb nagyítási fokozatnál sem vitatható. A tüszők zsugorodottak, a fali sejtek ritkásak. Egyértelmű hipotireózis.
Vagyis a pajzsmirigy, a mellékvese, a petefészkek mind atrófiásak. A diagnózis világos, a kóroktan annál kevésbé. Kinyitottam a dossziét, és átolvastam a jegyzőkönyvet. Weston írta, tömör, világos stílusában. A mikroszkópos eredmény is szerepelt. Weston megemlítette, hogy a méhnyálkahártya fejletlen és rendellenes, de a többi mirigy szerinte „épnek látszik, korai atrófia, kérdőjel”.
Becsuktam a dossziét, és megkerestem Westont.

 

Tágas irodája van, a fal mentén könyvespolcok, nagy rend. Weston régi, súlyos íróasztal mögött szívta hangapipáját, ahogy tiszteletre méltó tudóshoz illik.
– Gond van? – kérdezte.
Tétováztam. Már felötlött bennem, vajon nem állt-e ő is a porhintők, az Artot befeketíteni akarók táborába. De hát kész nevetség: Weston túl öreg és tekintélyes, hogysem meg lehetne vásárolni. Nincs különösebben jóban Randallékkel. Nem érdeke meghamisítani a jegyzőkönyvet.
– Igen – mondtam. – Elgondolkoztat a mikroszkópos diagnózisod.
Higgadtan pöfékelt. – Nocsak?
– Átnéztem a lemezeket, és szerintem igencsak atrófiás mind. Arra gondoltam...
– Jól van, John – nevetett Weston –, tudom, mit akarsz mondani. Hogy talán én is átnézhetném újra. – Rám pillantott. Már átnéztem. Kétszer is. Ez fontos jelentés, és voltam annyira gondos, amennyire telik tőlem. Mikor először láttam a lemezeket, mint te, én is úgy láttam, csökkent hipofízisműködés ez, semmi egyéb, ami mind a három célszervnél megmutatkozik – pajzsmirigy, mellékvese, ivarmirigy. Olyannyira gyanakodtam, hogy újra szemléztem a szerveket. Te is azt mondtad, hogy a szerveken nincs feltűnő rendellenesség.
– Talán kezdeti stádium – vetettem fel.
– Persze – mondta –, lehet. Azért olyan kényes ez az egész. Jó lenne megvizsgálni az agyat daganatképződés, infarktus szempontjából. De hát erre nincs mód, a holttestet ma reggel elhamvasztották.
– Értem.
Felmosolygott rám: – Ülj már le, John. Idegesít, hogy csak állsz itt nekem. – Leültem, folytatta. – Szóval megnéztem a szerveket, aztán újra a lemezeket. Most már kevésbé voltam biztos a dolgomban. Nem voltam száz százalékig meggyőződve. Úgyhogy előbányásztam néhány régi hipofízises esetet, utána harmadszor is megnéztem a Randall-lemezeket. Akkor már egészen elbizonytalanodtam abban, hogy rendellenes hipofízisműködés lenne a helyes diagnózis. Úgy véltem, más bizonyítékkal is alá kell támasztani – agykórtan, röntgen, vérhormon. Ezért hívtam fel Jim Murphyt.
– Ó?
– Igen. – Kialudt a pipa; újra meggyújtotta. – Sejtettem, hogy vittél neki vérmintát ösztradiolteszthez, és hogy ráveszed, végezze el. Tudni akartam, kértél-e más hormonszintpróbákat is – TSH, ACTH, T4 –, hátha segít valamit.
– Miért nem fordultál egyenesen hozzám?
– Próbáltam, de a laborodban nem tudták, merre vagy.
Bólintottam. Értelmes beszéd. Éreztem, hogy fokozatosan ellazulok.
– Különben – mondta Weston –, mint hallom, nemrég koponyaröntgen készült Karen Randallről. Mit tudsz, kimutatott valamit?
– Semmit – mondtam. – Negatív.
Weston felsóhajtott: – Kár.
– De mondok valami érdekeset.
– Éspedig?
– Azért küldték röntgenre, mert látászavarra panaszkodott.
Weston felsóhajtott: – John, tudod, mi a látászavar leggyakoribb oka?
– Mi?
– Alváshiány – mondta Weston. Oldalra csúsztatta a szájában a pipát a foga között: – Te mit tennél a helyemben? Diagnosztizálnál olyan panasz alapján, ami negatív röntgent adott?
– A lemezek viszont gyanúsak.
– De csak gyanúsak. – Lassan ingatta a fejét. – Éppen eléggé zavaros ez az ügy már most is, John. Nem fogom megkeverni olyan diagnózissal, amiben magam se vagyok biztos. Számonkérheti rajtam a bíróság. Hát én nem kérek a fejemre. Ha az ügyész vagy a védő jónak látja felülvizsgáltatni az anyagot, felőlem kereshetnek maguknak kötözni való patológust. Itt az anyag, szabad a vásár. De rám ne számítsanak. Egyvalamit azért megtanultam a tárgyalótermekben eltöltött sok-sok év alatt.
– Éspedig?
– Csak akkor foglalj állást, ha bármilyen rohamot ki tudsz védeni. Lehet, hogy tábornokoknak címzett aranyigazságnak hangzik – mosolyodott el –, de hát a bírósági tárgyalás lényegében roppant civilizált háború.

 

 

NÉGY

Feltétlenül találkoznom kellett Sandersonnal. Különben is megígértem neki, hogy felkeresem, de most égetően nagy szükségem volt a tanácsára. Hanem amikor betoppantam a Lincoln Kórház előcsarnokába, elsőnek Harry Fallon akadt az utamba.
Esőkabátban, szemébe húzott kalappal lopakodott a folyosón. Harry belgyógyász, nagy kertvárosi praxist mondhat a magáénak Newtonban; színész is volt valamikor: bohóckedély. Ráköszöntem, mire óvatosan kikandikált a kalap alól. Véreres volt a szeme, az arca fakó.
– Dátha – mondta Harry.
– Kihez jössz?
– Gordonhoz. – Papír zsebkendőt vett elő, és hangosan orrot fújt. – Hogy csidáljod valamid a dáthábbal.
Nevettem: – Vattát nyeltél?
– Gedves dőled – szipákolt. – Ez deb vicc.
Neki volt igaza. Minden gyakorló orvos rémálma, hogy megbetegszik. Egy röpke megfázás is árt a tekintélynek, „a beteggel való kapcsolatteremtésnek”, ahogyan körülírni szokás, a súlyos baj hétpecsétes titok. Mikor az öreg Henleyt utolérte a krónikus glomerulonefritisz, mindent megtett érte, csak hogy a betegei meg ne tudják; kezelésre éjszaka járt, nesztelenül, mint a betörők.
– Nem olyan vészes.
– Hah. Gondolod? Hallgass csag ide. – Megint kifújta az orrát: kínos töffölés, félúton a ködkürt és a víziló halálhörgése között.
– Mióta van ez neked?
– Gét dapja. Gét borzaszdó dap. A báciensegdeg is feldűnd. – Mivel kúrálod?
– Vorró groggal – mondta. – Vírus elled bás deb használ. De John, egyre csag ver az éled. Ba bég beszettem egy büntetésd is.
– Hogyhogy?
– Dildod bargolás.
Nevettem, de valami gyötörni kezdte az agyam, valami, aminek, éreztem, eszembe kellene jutnia, amire emlékeznem kéne, amiről elfeledkeztem, ami fölött elsiklottam.
Furcsa, idegesítő érzés.

 

Sandersont a patológiai könyvtárban találtam. Négyzet alapú terem, sok összehajtható székkel, vetítővel és vászonnal. Patológiai értekezleteket tartanak itt, boncolásokat vitatnak meg, oly gyakran, hogy a könyvtár állománya gyakorlatilag hozzáférhetetlen.
A polcokon dobozolva ott sorakozik valamennyi boncolási jegyzőkönyv 1923-ig visszamenően: akkor kezdődött a rendszeres nyilvántartás. Korábban nem volt világos kép arról, hogy hányan halnak meg és miféle betegségben, de ahogy felgyűltek az ismeretek az orvoslásról és az emberi testről, ez döntő jelentőségre tett szert. A növekvő érdeklődést bizonyítja, hogy az 1923-as jegyzőkönyvek elférnek egy karcsú dobozban, 1965-ben viszont fél polc alig volt elég. Jelenleg a kórházban elhalálozó betegek több mint hetven százalékát boncolják; szó van arról, hogy mikrofilmre viszik az anyagot a könyvtár számára.
Az egyik sarokban hordozható elektromos kávéfőző masina, cukortartó, egy rakás papírpohár és ez a kiírás: „Egy csésze kávé 5 cent. Becsületkassza.” Sanderson a masinával vesződött, próbált kávét csiholni belőle. Hírneves szerkezet: a Lincolnban a sikeres patológia-szakvizsga előfeltétele, hogy a jelölt ezzel is elbírjon.
– Ettől kapom majd egyszer a halálos áramütést – morogta Sanderson. Bekapcsolta; sercegés hallatszott. – Ha nem én, hát egy másik szerencsétlen. Tejszín, cukor?
– Köszönöm.
Sanderson messze eltartotta magától a pitlit, és kitöltött két csészével. Sandersonnak csapnivaló a műszaki érzéke. Fantasztikusan, szinte ösztönösen igazodik el az emberi szervezet, csont és hús működésében, de a mechanikus szerkezetek, az acél, az elektromosság meghaladják képességeit. Állandó rettegésben él, hogy a kocsija, a tévéje, a sztereója felmondhatja a szolgálatot: szerinte mind potenciális árulók és dezertőrök.
Magas, erős férfi, valamikor a harvardi nehézsúlyúaknál evezett. Alkarja, csuklója olyan vastag, mint másnak a vádlija. Komoly, elgondolkodó arc: bírónak is elmenne, pókerbajnoknak is.
– Weston mondott még valamit? – kérdezte.
– Nem.
– Olyan gondterhelten mondod.
– Mondjuk úgy, hogy aggódom.
Sanderson a fejét rázta. – Szerintem nem itt van a kutya elásva. Weston senki kedvéért nem hamisít jegyzőkönyvet. Ha egyszer azt mondja, bizonytalan, úgy is gondolja.
– Látnod kellene azokat a lemezeket.
– Kíváncsi volnék rájuk – mondta Sanderson –, de hát te is tudod, hogy képtelenség.
Igaza van. Ha odaállít a Malloryba és kéri a lemezeket, Weston személyes sértésnek tekinti. Ezt egyszerűen nem lehet.
– Talán ha ő kérne... – próbálkoztam.
– Miért tenné?
– Nem is tudom.
– Weston felállította a diagnózisát, és a nevét adta hozzá. Itt a vége, fuss el véle, hacsak a tárgyaláson nem veszik elő újra a dolgot.
Lelombozódtam. Az elmúlt napokban egyre szilárdabban hittem, hogy a bírósági tárgyalásnak elejét kell venni. Ha tárgyalásra kerül sor, még a felmentés is kikezdi Art jó hírét, helyzetét, praxisát. Nem szabad odáig jutni.
– Szóval szerinted csökkent hipofízisfunkció – mondta Sanderson.
– Igen.
– Etiológia?
– Szerintem daganat.
– Adenoma?[34]
– Gondolom. Vagy talán craniofaringioma.
– Milyen stádium?
– Friss dolog lehet – mondtam. – Négy hónapja a röntgen még negatív volt. A sella turcicánál semmi megnagyobbodás vagy erózió. De panaszkodott, hogy rosszul lát.
– Pszeudotumor nem merül fel?
A pszeudotumor cerebri nőknél és kisgyermekeknél előforduló zavar. A betegnek daganatra utaló tünetei vannak, holott nincs daganata. Szteroid-gyógyszerelés elvonásakor szokott jelentkezni, olykor antibébi-tablettát szedő nőknél. Tudtommal Karen nem szedte. Megmondtam Sandersonnak.
– Nagy kár, hogy az agyról nincs lemez – sajnálkozott.
Bólintottam.
– Másrészt viszont – mondta Sanderson – mégiscsak abortusz történt. Ezt ne felejtsük el.
– Tudom – mondtam. – De ez is csak azt bizonyítja, hogy Art nem tehette. Ő, mielőtt kikaparja a lányt, biztosan csinál nyuszitesztet, az meg negatív lett volna.
– A legjobb esetben is csak közvetett bizonyíték.
– Tudom – mondtam. – De a semminél több. Kezdetnek valami.
– Van még egy lehetőség – mondta Sanderson. – Tegyük fel, hogy a magzatelhajtó készpénznek vette Karen állítólagos terhességét.
Fintort vágtam: – Nem értem. Art nem ismerte a lányt, akkor látta először életében. Ő soha...
– Nem Artra gondoltam – mondta Sanderson, és a cipőjére meredt, mint aki valami kínos dolgot hordoz magában.
– Hogy érted?
– Tényleg merő spekuláció...
Vártam.
– Volt itt már sárdobálás elég. Nem akarok beszállni.
Nem szóltam semmit.
– Most tudtam meg – folytatta Sanderson –, pedig azt hittem, eléggé tájékozott vagyok ezen a vonalon. De csak ma hallottam. Gondolhatod, döngicsél az egész orvostársadalom. J. D. Randall leánykája belehal egy abortuszba – hát ezen óhatatlanul elcsámcsognak a kollégák. – Sanderson sóhajtott. – Az egyik nej súgta meg a feleségemnek. Tényleg nem tudom, hogy igaz-e egyáltalán.
Nem sürgetem Sandersont. Ráérünk, majd mondja, ahogy akarja. Rágyújtottam, és türelmesen vártam.
– A pokolba – mondta Sanderson. – Valószínűleg csak szóbeszéd. Nem is értem, hogy nem jutott a fülembe korábban.
– Mi? – böktem ki végül.
– Hogy Peter Randall is csinálja. Peter végez abortuszokat. Halkan és exkluzívan, de végez.
– Jesszusom – rogytam le egy székre.
– Nehéz elhinni – mondta Sanderson.
Szívtam a cigarettát, és közben járt az agyam. Vajon J. D. tud-e Peter magzatelhajtásairól? Talán azt hiszi, Peter a tettes, és most falaz neki? Mit ért azon a bizonyos családi ügyön? Ha ez a képlet, Artot miért kellett belerángatni?
Egyáltalán, Peter miért lett volna hajlandó elvégezni a műtétet a lányon? Peter biztosan tudta, hogy valami nem stimmel nála. Elég jó orvos ahhoz, hogy gondoljon az agyalapi mirigy esetleges daganatára. Ha a lány beállít hozzá azzal, hogy terhes, neki biztos eszébe jut a látászavar. És próbákat végez.
– Nem Peter volt – jelentettem ki.
– Talán belehajszolta a lány. Hogy olyan sürgős. És csak az a hétvége áll rendelkezésre.
– Nem. Peter ebbe nem ment volna bele.
– Családtagról volt szó.
– Zöld kis hisztérikáról – mondtam, Peter jellemzéséből kiindulva.
Sanderson megkérdezte: – Biztosan mered állítani, hogy nem Peter csinálta?
– Nem – ismertem el.
– Tegyük fel, hogy ő volt. És tegyük fel, hogy Mrs. Randall tudott az abortuszról. Vagy hogy a lány, míg elvérzett, megmondta neki, hogy Peter csinálta. Mit tesz ez esetben Mrs. Randall? Bemártja a sógorát?
Értettem, hova akar kilyukadni. Magyarázatot szolgáltat az ügynek legalábbis egy különös mozzanatára – hogy tudniillik miért hívta a rendőrséget Mrs. Randall. De nem volt ínyemre, és ezt siettem közölni Sandersonnal.
– Az a bajod, hogy elfogult vagy Peterrel.
– Lehet.
– Milyen alapon zárod ki őt vagy bárki mást? Tudod, hogy hol volt Peter vasárnap este?
– Nem.
– Én sem – mondta Sanderson –, de szerintem érdemes utánanézni.
– Szerintem nem – mondtam. – Peter soha el nem vállalja. Ha mégis, nem szúrja el ilyen ocsmányul. Profinál kizárt.
– Prejudikálsz – mondta Sanderson.
– Ide hallgass, ha Peter megcsinálhatta – próba, minden mellőzésével –, Art miért ne tehette volna?
– Ez az – mondta szelíden Sanderson. – Nekem is ez jár az eszemben.

 

 

ÖT

Paprikás hangulatban jöttem ki Sandersontól. Igazából nem tudtam okát adni. Talán igaza van: ésszerűtlenül, illogikusan kapkodok bizonyosságok, megfellebbezhetetlen tények és személyek után.
De van itt más is. Bírósági eljárás esetén mindig fennáll a lehetőség, hogy Sandersont és engem belekevernek, napvilágra hozzák, hogy átverjük a szövettani felügyeletet. Sandersonnak és nekem is nagy a tét, nem kevésbé, mint Artnak. Erről nem ejtettünk szót, de dolgozott bennem is, benne is. És ennek tükrében mindjárt másképpen fest minden.
Sandersonnak tökéletesen igaza van: sarokba szoríthatnánk Peter Randallt. De ha így teszünk is, megindokolni mégsem tudjuk. Mondhatjuk persze, hogy egyszerűen azt hisszük, Peter bűnös. Vagy hogy ezt kell tennünk egy hamisan megvádolt személy érdekében.
Csakhogy akkor a víz se mossa le rólunk, hogy a magunk irháját mentettük, slussz-passz.
Mindenekelőtt még több információra van szükségem. Sanderson az érvelésében nem tesz különbséget a között, hogy Mrs. Randall tudta-e, hogy Peter végezte a műtétet, vagy csak gyanította.
Van még egy kérdés. Ha Mrs. Randall gyanította, hogy Peter végezte a műtétet, és meg akarta óvni a letartóztatástól, miért Arcot pécézte ki? Mit tud Artról?
Art Lee körültekintő és óvatos. A neve nem jár szájról szájra Boston megesett női közt. Kevés orvos és viszonylag kisszámú páciens ismeri a nevét. Gondosan megválogatja a klientúráját.
Honnan tudta Mrs. Randall, hogy abortuszokat végez? Egyvalaki világosíthat fel: Fritz Werner.

 

Fritz Werner a Beacon Streeten lakik egy városi villában. A földszint munkahely – várószoba és tágas, kényelmes rendelőhelyiség íróasztallal, fotellal, dívánnyal –, a könyvtár is idelenn van. A két emeletet lakja. Egyenesen az elsőre mentem, és ugyanúgy találtam a nappalit, mint máskor: az ablaknál nagy munkaasztal, tollszárakkal, ecsetekkel, vázlattömbökkel, vízfestményekkel megrakva, a falon Picasso és Miró rajzai, Eliot fotóportréja, amint mogorván néz a lencsébe, dedikált fénykép a Floyd Pattersonnal társalgó Marianne Moore-ról.
Fritz ormótlan karosszékben üldögélt, sportnadrág és vastag gyapjúgarbó volt rajta. Fülén sztereó fülhallgató, szájában vastag szivar; sírt. Csorgott a könny a beesett, sápadt arcán. Mikor észrevett, megtörölte a szemét és levette a fülhallgatót.
– Jaj, John. Ismered Albinonit?
– Nem – mondtam.
– Akkor az Adagiót se ismered.
– Sajnos.
– Mindig elfacsarja a szívemet – mondta, és a szemét szárogatta. – Rettenetesen. Olyan végtelenül édes. Foglalj helyet.
Leültem. Fritz kikapcsolta a lemezjátszót és levette a lemezt. Gondosan megtörölte, és visszacsúsztatta a tasakba.
– Kedves, hogy meglátogatsz. Hogy telt a nap?
– Érdekesen.
– Megnézted magadnak Bubit?
– Igen.
– És milyennek találtad?
– Összezavart.
– Hogy értsem?
Elmosolyodtam. – Fritz, kár analizálnod. Orvosnak elvből nem fizetek.
– Ne mondd.
– Mondj valamit Karen Randallről.
– John, ez nagyon ronda ügy.
– Mintha Charlie Franket hallanám.
– Charlie Frank nem komplett hülye – jegyezte meg Fritz. – Mondtam már, hogy van egy új barátom?
– Nem.
– Pedig valóságos tünemény, roppant szórakoztató. Hadd meséljek róla...
– Karen Randall – kötöttem az ebet a karóhoz.
– Jó, persze – sóhajtott mélyen Fritz. – Te nem ismerted, John – mondta. – Hát nem volt egy aranyos kicsi lány. Nem bizony. Egy alamuszi, hazudozó kis undok volt, súlyos neurózisokkal. Pszichózisnak is merném mondani.
Átment a hálószobába, és kibújt a garbóból. Követtem, és néztem, ahogy felveszi a friss inget, nyakkendőt köt.
– Szexuális természetű problémái voltak, onnan eredtek, hogy gyerekkorában elnyomták a szülei. Az apja nem a legkiegyensúlyozottabb ember, tudtommal. Elég csak azt nézni, hogy kit vett el. Tudod, ki az az asszony?
– A jelenlegi Mrs. Randall?
– Az. Förtelmes, förtelmes némber.
Megborzongott, míg a nyakkendőjét igazgatta a tükör előtt.
– Ismerted Karent?
– Nagy bánatomra igen. A szüleit is. Azon a fenomenális partin ismerkedtünk meg annál a bárónőnél, mindjárt mondom a...
– Maradjunk a tárgynál.
Fritz sóhajtott. – Ez a Karen Randall – mondta – a szüleinek a tulajdon neurózisaikat produkálta. Bizonyos értelemben kiélte a fantáziáikat.
– Hogy érted?
– Kitörni a formák közül: a közvéleményt semmibe vevő szexuális szabadosság, helytelen ismeretségek mindig szexuális jelleggel. Izompacsirták. Négerek. Ez a figura.
– Kezelted valamikor?
Felsóhajtott: – Nem, hála istennek. Egyszer felmerült, hogy vállaljam, de nem voltam hajlandó. Volt itt nekem akkor három kamasz lány. Elég volt az is. Mondhatom, elég.
– Ki kérte, hogy foglalkozz vele?
– Peter, ki más. Az egész családból csak neki van esze.
– No és Karen abortuszai?
– Abortuszok? – Fritz, ne izélj.
A szekrényhez lépett, és keresett egy sportzakót, felvette, megigazította a hajtókát. – Az emberek értetlenkednek – mondta. – Pedig ez egy ciklus, egy minta, olyan egyértelmű, mint mondjuk a miokardiális infarktus[35]. Az ember kitanulja ezt a mintát, a tüneteket, magát a bajt. És újra meg újra lejátszódik a szeme láttára. A lázadó gyerek célba veszi a szülő gyöngéjét, hihetetlen, hátborzongató pontossággal, és kihasználja. A büntetés is óhatatlanul ennek a gyöngeségnek a jegyében jön. Össze kell passzolnia a két dolognak: ha franciául kérdeznek, franciául kell válaszolni.
– Nem értem.
– Az olyan lánynak, mint Karen, fontos a büntetés. Bűnhődni akart, de a megtorlásnak, éppen úgy, mint a lázadásnak, szexuális jellegűnek kellett lenni. Szülési fájdalmakkal akarta jóvátenni, hogy szakított a családdal, a társadalommal, az erkölcscsel... Dylan olyan szépen fogalmazza meg; itt lesz valahol a kötet – azzal a könyvespolcon kezdett matatni.
– Ne fáradj – mondtam.
– Olyan gyönyörű idézet. Neked is tetszene – keresgélt még egy kicsit, aztán fölegyenesedett. – Nincs meg. Mindegy. A lényeg, hogy igényelte volna a szenvedést, de sosem tapasztalta. Ezért esett folyton teherbe.
– Úgy beszélsz, mint egy pszichiáter.
– Újabban mind ezt csináljuk.
– Hányszor esett teherbe?
– Tudtommal kétszer. Betegeim mondogattak róla ilyesmiket. Sok nő érezte magát fenyegetve Karentől. Megsértette az értékrendjüket, a jóról meg a rosszról vallott felfogásukat. Nekik támadt, azt éreztette velük, hogy vének, csúfak, gyávák és ostobák. A középkorú nők nem bírják ezt a kihívást: vérfagylaló. Muszáj visszavágniuk, cselekedniük, önmagukat igazolni. Hát törvényt ültek Karen felett.
– Szóval rengeteg pletyka jutott a tudomásodra.
– Rengeteg félelem.
Fritz pöfékelt a szivarral. A szobát betöltötte a napfény meg a kék füst. Leült az ágyra, hogy cipőt húzzon.
– Hogy őszinte legyek, idővel én is kibuktam Karenra. Túlzásba vitte, túl sokat engedett meg magának, túl messzire ment. – Talán nem tehetett róla.
– Talán – mondta Fritz – ráfért volna egy jó fenekelés.
– Tekintsem szakvéleménynek?
Elmosolyodott: – Csak az érthető ingerültség kívánkozik ki belőlem. Számát se tudom az asszonyoknak, akik hűtlenkedtek, viszonyokba bonyolódtak – katasztrofális viszonyokba – egyedül Karen miatt.
– Az asszonyok nem érdekelnek – mondtam. – Csak Karen érdekel.
– Ő már nem él.
– Örülsz neki?
– Ne hülyéskedj. Miért mondasz ilyeneket?
– Fritz...
– Utolsó kérdés.
– Fritz – kérdeztem –, a múlt hét végitől eltekintve hány abortusza volt Karennak?
– Kettő.
– Az egyik nyáron – mondtam –, júniusban. A másik korábban?
– Igen.
– És ki végezte?
– Gőzöm sincs – pöfékelt Fritz.
– Bizonyára értette a dolgát – mondtam –, mert Bubi szerint Karen csak egy délutánt volt távol. Akkor nagyon ügyesen és kíméletesen kellett csinálni.
– Valószínű. Elvégre gazdag volt a kislány.
Néztem, amint az ágyon ülve a cipőjét köti és szivarozik. Valami azt súgta, hogy tudja a választ.
– Fritz, Peter Randall volt?
Fritz felhorkant. – Minek kérdezed, ha úgyis tudod?
– Megerősítésre van szükségem.
– Meg hurokra a nyakad köré, ha engem kérdezel. De tessék: igen, Peter volt.
– J. D. tudott róla?
– Isten őrizz! Hova gondolsz?
– Hát Mrs. Randall?
– Khm. Ebben nem vagyok biztos. Lehetséges, de én mégis kétlem.
– J. D. tudja, hogy Peter abortuszokat végez?
– Igen. Peterről mindenki tudja, hogy abortuszokat végez. Ő a magzatelhajtó, nekem elhiheted.
– De J. D.-nek sejtelme sem volt Karen terhességmegszakításáról.
– Stimmt.
– És mi a kapcsolat Mrs. Randall és Art Lee között?
– Csudára fog ma az agyad.
Vártam a választ. Fritz kettőt szippantott a szivaron, drámai füstfelhőt bodorított maga köré, és félrefordult.
– Ja – mondtam. – Mikor?
– Tavaly. Karácsonytájt, ha emlékezetem nem csal.
– J. D. nem tudott róla?
– Bizonyára nem felejtetted el – mondta Fritz –, hogy J. D. a novembert és decembert külügyminisztériumi megbízatással Indiában töltötte. Valami jószolgálati vagy közegészségügyi hogyishívják.
– És ki volt az apa?
– Hát e tárgyban folyik némi találgatás. Senki nem tud biztosat. Talán maga Mrs. Randall sem.
Újfent olyan érzésem támadt, hogy Fritz nem mond igazat.
– Hagyd el, Fritz. Most segítesz vagy nem?
– Rettenetes nagy eszed van neked, drága fiú – mondta, azzal odalépett a tükör elé, és megigazította a zakóját. Végigsimított az ingén. Fritznél mindig feltűnt, hogy egyre-másra érintgeti a testét, mintha meg akarna győződni, hogy még ott van.
– Sokszor eszembe jutott már – mondta Fritz –, hogy a jelenlegi Mrs. Randall éppenséggel lehetne Karen vér szerinti anyja, merthogy tüzelő szuka mind a kettő.
Rágyújtottam. – J. D. miért vette el?
Fritz tehetetlenül vállat vont, és elrendezte a díszzsebkendőjét. Az ingmandzsettát is megigazította a zakóujjban. – Csak az Isten tudja. Nagy lármát keltett akkoriban. A nő jó családból való – Rhode Island-iek –, de svájci intézetbe küldték. Egy lánynak megpecsételi a sorsát az ilyen svájci internátus. Egy hatvanas éveiben járó, elfoglalt sebész rosszabbul nem is választhatott volna. A nő hamarosan elunta, hogy magányosan üldögél a tátongó lakban. Persze Svájcban direkt ránevelik őket, hogy unatkozzanak.
Begombolta a zakót, és hátat fordított a tükörnek, de még egy utolsó vizsga pillantást küldött magának a válla felett. – Szóval keresett magának szórakozást.
– Mióta megy ez?
– Több mint egy éve.
– Ő intézte el Karennak az abortuszt?
– Kétlem. Semmi se biztos, de nem hiszem. Valószínűbb, hogy Signe.
– Signe?
– Igen. J. D. szeretője.
Mélyet lélegeztem: Fritz vajon ugrat? De nem.
– J. D. szeretőt tart?
– Úgy bizony. Finn lány. A Memorial kardiológialaborjában dolgozott. Bombázó, mint hallom.
– Sose láttad?
– Sajna.
– Akkor honnan tudod?
Titokzatosan mosolygott.
– Karen kedvelte ezt a Signét?
– Igen. Jó barátnők voltak. Közel azonos évjárat, ugye.
A célozgatást elengedtem a fülem mellett.
– Tudod – folytatta Fritz –, Karen erősen kötődött az anyjához, az első Mrs. Randallhez. Két éve halt meg rákban, végbélrák volt, azt hiszem, és ez nagy csapás volt Karennak. Az apját sose szerette, de az anyja iránt bizalommal volt. S hogy tizenhat évesen elveszítette, ez nagyon megviselte. Később azért tette, amit tett, mert rossz tanácsokat kapott.
– Signétől?
– Nem. Signe, ahogy hallom, igen tisztességtudó lány.
– Nem értem.
– Karen egyebek közt azért sem szerette az apját, mert tudott a hajlamairól. Merthogy mindig is voltak barátnői. Fiatal nők. Először Mrs. Jewett, aztán...
– Hagyjuk – mondtam. Láttam, mi az ábra. – Az első feleségét is csalta?
– Mondjuk úgy, hogy röpködött – így Fritz. – Virágról virágra.
– És Karen tudott erről?
– Nyílteszű gyerek volt.
– Egyvalamit nem értek – mondtam. – Ha Randall a változatosság híve, miért házasodott újra?
– Ó, ez nyilvánvaló. Elég egy pillantást vetni a jelenlegi Mrs. Randallre. Berendezési tárgy, dekoráció, ékesség. Egzotikus dísznövény. Nagyjából ez az igazság, főleg ha azt nézzük, mennyit vedel.
– Ennek se füle, se farka.
Fritz hamiskás, ferde pillantást vetett rám: – Hát a nővérke, akivel kétszer egy héten együtt ebédelsz?
– Sandrával jó barátságban vagyunk. Helyes lány. – Fritz meghökkentően jól informált, futott át az agyamon, míg beszéltem.
– Semmi több?
– Dehogy – mondtam kissé mereven.
– Szóval csak úgy véletlenül összefuttok a büfében kedden és csütörtökön?
– Igen. A beosztásunk...
– Szerinted mit érez irántad ez a lány?
– Egy lány a sok közül. Tíz évvel fiatalabb nálam.
– Nem hízeleg a dolog?
– Mire gondolsz? – kérdeztem, holott értettem a kérdést.
– Nem élvezed a társaságát?
Sandra a nyolcadik emeleti belgyógyászaton nővér. Nagyon csinos: óriási szeme van, és csöpp dereka, és olyan járása, hogy...
– Nem történt köztünk semmi – mondtam.
– És nem is fog. De azért találkozol vele kétszer egy héten.
– Kellemes kikapcsolódás – mondtam – kétszer egy héten. Randevúzom a Lincoln büféjében: intim környezet, fülledt erotika.
– Azért ne ordíts.
– Nem is ordítok – mondtam, és visszavettem a hangom.
– Látod – mondta Fritz –, mindenki másképp csinálja. Te beéred annyival, hogy beszélgetsz azzal a lánnyal. Elég, ha ott van veled, csügg minden szavadon, kicsit szerelmes beléd...
– Fritz...
– Figyelj ide – mondta Fritz. – Vegyünk egy esetet az én praxisomból. Volt egy betegem, aki arra vágyott, hogy embert öljön. Nehezen féken tartható, erős késztetése volt. Rosszul érezte magát, mert folyton attól félt, hogy valóban végez valakivel. De ez az ember végül elhelyezkedett a Közép-Nyugaton mint ítélet-végrehajtó. A villamosszék működtetésével keresi a kenyerét. Remekül dolgozik, a legkiválóbb szakember az állam egész történetében. Számos újítás fűződik a nevéhez, kis fogások, amiket ő fejlesztett ki, hogy gyorsabb, fájdalommentesebb legyen az egész. Kitanulta a halált. Rajong a munkájáért. Elhivatott. Nagyjából ugyanazért büszke az eredményeire, mint az orvosok: enyhíti a szenvedést, tökéletesít, jobbít.
– És?
– És ezzel azt akarom érzékeltetni, hogy a normális vágyakat sokféleképpen ki lehet élni, törvényes formában éppúgy, mint törvénytelenül. Valamit mindenképp kezdeni kell velük.
– Messzire keveredtünk Karentól – mondtam.
– Nem is. Belegondoltál már, miért ragaszkodott úgy az anyjához, és miért hidegült el az apjától? Belegondoltál, hogy az anyja halála után miért azt a bizonyos magatartást vette fel? Miért a szex, a drog, az önmaga megalázása? Hogy összebarátkozik az apja szeretőjével?
Hátradőltem. Fritz már megint szónokol.
– A lányra – mondta Fritz – nyomások és kényszerek hatottak. Voltak bizonyos reakciói a szülei viselt dolgaira, védekezők és támadók. Amiről tudott, arra reagált. Nem tehetett mást. Bizonyos értelemben stabilizálta a világát.
– Szép kis stabilitás.
– Igazad van – mondta Fritz. – Randa, pocsék és perverz. De talán csak ennyi telt tőle.
– Szeretnék beszélni ezzel a Signével.
– Nem lehet. Signe fél éve hazautazott Helsinkibe.
– Hát Karen?
– Karen amolyan elveszett lélek lett ezután. Nem volt kihez fordulnia, barát, segítség sehol. Legalábbis így érezte.
– Hát Bubi és Angela Harding?
Fritz állta a tekintetem. – Hogy jönnek ide?
– Segíthettek volna neki.
– Fuldoklók a fuldoklónak?
Lementünk a földszintre.

 

 

HAT

Döngi Thompson birkózó volt az ötvenes években. Nevét lapátfejéről kapta, annak idején azzal döngölte ellenfelét a talajba. Pár évig vígan megélt a birkózásból, és még erre a bárra is futotta, ami idővel a fiatal értelmiség törzshelye lett. Kiválóan igazgatott műintézet; Thompsonnak ész van a fejében, minden látszat ellenére. Némely giccses fogást azért nem hagy ki: birkózószőnyegen kell például lábat törölni, és a falon ott sorakoznak a tulaj elmaradhatatlan fényképei, de az összbenyomás kedvező.
Mikor odaértem, egyetlen vendég üldögélt a bárpult végén, tagbaszakadt, elegánsan öltözött néger gubbasztott a martinija fölött. Odatelepedtem, és whiskyt rendeltem. Thompson maga szolgált ki: felgyűrt ingujjából kiduzzadt impozáns, szőrös karja.
– Ismer bizonyos George Wilsont? – kérdeztem.
– Persze – eresztett meg egy görbe mosolyt.
– Legyen szíves szóljon, ha jön.
Thompson odabiccentett a bárpult végére: – Ő az ott mindjárt.
A néger felnézett és rám mosolygott. Kajánság, zavar egyaránt volt a nézésében. Odamentem, és megráztam a kezét.
– Elnézést – mondtam –, John Berry.
– Semmi gond – mondta –, új fiú vagyok.
Fiatalember a harmincon innen. A jobb fülétől halvány forradás fut végig a nyakán, be az inggallérja alá. Pillantása higgadt és józan, míg a piros csíkos nyakkendőjét igazítja és azt javasolja: – Vonuljunk talán az egyik bokszba.
– Jó.
A boksz felé menet Wilson még hátranézett a válla felett: – Döngi, még egy kört mindkettőnknek.
Döngi rábólintott a pult mögül.
– Beállt Bradfordékhoz?
– Igen, most múlt egy éve, hogy felvettek.
Bólintottam.
– A szokásos – folytatta Wilson. – Adtak egy jó kis irodát, a recepcióra nyíló ablakkal, hogy azonnal észrevegyen mindenki, aki beteszi a lábát. Ez a figura.
Értettem, mire céloz, de azért némi ingerültséget is éreztem. Több fiatal jogász barátom is van, akik a cégüknél évekig várhattak irodára. Objektíve ez a suhanc a szerencse fia, de nem érdemes felhánytorgatni neki, mert tudjuk, minek köszönheti a szerencséjét – annak, hogy csodabogár, divatcikk: magasan képzett néger. Nyitva előtte minden út, szép jövő elé néz. De akkor is csak csodabogár.
– Milyen ügyeket kapott idáig?
– Többnyire adóügyeket. Pár hagyatékot. Egy-két polgári pert. Gondolhatja, hogy a cégnek elvétve van büntetőjogi ügye. Amikor beléptem, megmondtam nekik, hogy érdekel a bírósági munka. Váratlanul ért, hogy ezt rám osztották.
– Értem.
– Csak azért mondom el, hogy világos legyen a helyzet.
– Máris világos. Maga kapta a veszett fejsze nyelét.
– Lehetséges – mosolyodott el. – Ők biztos így gondolják.
– És maga mit gondol?
– Azt gondolom – mondta –, hogy minden a tárgyalóteremben dől el.
– Van elképzelése?
– Dolgozom rajta – mondta Wilson. – Van vele munka, mert épkézláb koncepcióval kell előállni. Az esküdtszék szemében itt egy felkapaszkodott néger véd egy kínai magzatelhajtót, és ez aligha szül nagy jóindulatot.
Szopogattam az italt. Megjött a második rundó az asztal végére.
– Másfelől viszont ez nagy kiugrási lehetőség nekem – mondta Wilson.
– Ha nyer.
– Feltett szándékom – mondta szilárdan.
Az jutott az eszembe, hogy Bradford, akármi vezérelte is, nagyon bölcsen döntött, mikor Wilsonnak adta az ügyet. Mert ez a srác harcolni fog a győzelemért. Körömszakadtáig.
– Beszélt már Arttal?
– Reggel.
– Mi volt a benyomása?
– Meggyőződésem, hogy ártatlan.
– Miért?
– Megértem őt – mondta Wilson.

 

A második ital fölött összefoglaltam, amit az előző napokon végeztem. Wilson szó nélkül végighallgatott, nem szakított félbe, csak jegyzetelt időnként. Mikor a végére értem, azt mondta:
– Rengeteg munkát megtakarított nekem.
– Mivel?
– A maga beszámolója alapján máris lezárhatjuk az ügyet. Nem lesz nehéz dr. Lee felmentését kieszközölni.
– Mert a lány nem is volt terhes?
A fejét rázta: – Több esetben is, például az Államszövetség kontra Taylor ügyben a végzés kimondja, hogy a terhesség nem döntő tényező. Sőt az sem, hogy a magzat már az abortuszt megelőzően elpusztult-e.
– Vagyis nem érdekes, hogy Karen Randall nem is volt terhes?
– Nem.
– De hát nem bizonyíték ez arra, hogy hozzá nem értő személy végezte az abortuszt, aki elmulasztotta a terhességi próbát? Art soha nem követne el ilyen gondatlanságot.
– Ezzel akar előhozakodni? Hogy dr. Lee nem követ el ilyen durva hibát, mert annyira jártas a magzatelhajtásban?
Elkedvetlenedtem: – Valóban nem lenne célszerű.
– Nézze – mondta Wilson –, a védelmet nem lehet a vádlott jellemére alapozni. Akárhogy erőltetjük, nem jön be. – Belelapozott a noteszébe. – Tekintsük át, mit mond a jog. 1845-ben a Massachusettsi Általános Törvénykönyv leszögezi, hogy a magzatelhajtás, bármilyen eszközzel történjék is, bűn. Ha a beteg túlélte, a börtönbüntetés csak hét évig terjedt, ha belehalt, öt évtől húsz évig. Azóta módosították a törvényt. Néhány évvel később úgy határoztak a törvényhozók, hogy az anya életének megmentése érdekében végzett abortusz nem törvénytelen. De ebben az esetben erről nincsen szó.
– Nincsen.
– Későbbi módosításokban, például az Államszövetség kontra Viera esetnél az szerepel, hogy a szándékos művelet akkor is bűnnek számít, ha vetélést vagy halált nem okoz. Ez nagyon fontos lehet. Ha a vád arra törekszik – márpedig arra fog –, hogy dr. Leet hosszú évek óta rendszeresen tiltott műtéteket végző személynek tüntesse fel, célozgatás is lesz, hogy a közvetlen bizonyíték hiánya nem elégséges Lee felmentéséhez.
– Eredménnyel járhat?
– Nem. De a próbálkozás is nagyon rosszat tenne az ügyünknek.
– Folytassa.
– Még két határozat utal arra, hogy a törvények a magzatelhajtóra sújtanak le, és nincsenek tekintettel az érintett nőre. Az Államszövetség kontra Wood ügyben született ítélet kimondja, hogy a páciens beleegyezése nem menti a magzatelhajtást. Ugyanez a bíróság az asszony abortusz folytán bekövetkező halálát csupán súlyosbító körülménynek tekinti. Ez voltaképpen annyit jelent, hogy a Karen Randall körüli vizsgálódásaival jogi szempontból csupán az idejét vesztegette.
– De nem azt mondta...
– Azt mondtam, hogy az ügy le van zárva – mondta. – Fenn is tartom.
– Hogyhogy?
– Két lehetőség közül választhatunk. Az első, hogy a birtokunkban lévő bizonyítékokat még a tárgyalás előtt a Randall család elé tárjuk. Rámutatunk, hogy Peter Randall, az elhunyt kezelőorvosa magzatelhajtó. Továbbá arra is, hogy Mrs. Randall terhességet szakíttatott meg dr. Leevel, tehát rosszhiszemű lehet irányában, és ezért hazudhat arról, amit Karen mondott neki. Felhívjuk a figyelmüket, hogy Karen labilis, kellemetlen személy volt, akinek utolsó szavai okkal vitathatók. Mindezt prezentáljuk a családnak abban a reményben, hogy még a tárgyalás előtt elejtik a vádat.
Mélyet sóhajtottam. Ez a fiú kemény játékos.
– És mi a másik lehetőség?
– A másik ugyanennek a bővített változata a tárgyalóteremben. Világos, hogy a döntő kérdések Karen, Mrs. Randall és dr. Lee kapcsolatát illetik. A vádnak Mrs. Randall a koronatanúja. Ki kell kezdeni a tanúvallomás hitelét, a nőét nemkülönben. Úgy el kell intéznünk, hogy egy szavát se higgyék az esküdtek. Aztán Karen személyisége és magatartása jön sorra. Rá kell mutatnunk, hogy drogfüggő volt, nem válogatott a szexben, és betegesen hazudozott. Meg kell győznünk az esküdtszéket arról, hogy amit Karen mondott a mostohaanyjának vagy bárki másnak, valóságtartalmára nézvést megkérdőjelezhető. Kifejthetjük, hogy Peter Randall két ízben végzett nála terhességmegszakítást, tehát feltételezhető, hogy harmadszorra is ő csinálta.
– Biztos vagyok benne, hogy nem Peter volt – mondtam.
– Lehet – mondta Weston –, de nincs jelentősége.
– Miért?
– Mert nem Peter Randall a vádlott, hanem dr. Lee, és nem válogatunk az eszközökben, hogy felmentessük.
– Nem szívesen botolnék magába egy sötét sikátorban – néztem Wilsonra.
– Nem tetszenek a módszereim? – kérdezte kis mosollyal.
– Őszintén szólva, nem.
– Nekem sem – mondta Wilson. – De ha ilyenek a törvények, sajnos nincs más lehetőségem. A törvények sok esetben hátrányosak az orvosra nézve. Csak tavaly volt az az ügyünk egy alorvossal a Gorly klinikáról, aki medence- és végbélvizsgálatot végzett egy nőn. A nő feljelentette erőszakért. A vizsgálatnál nem volt jelen nővér, vagyis tanú. A nőt háromszor is kezelték már elmegyógyintézetben a téveseszméi meg a tudathasadása miatt. Ezzel együtt megnyerte a pert, az orvosnak pechje volt és választhatott új szakmát.
– Akkor se tetszik – mondtam.
– Nézzük racionálisan – mondta Wilson. – A törvény világos. Vitatkozhatunk, hogy jó vagy rossz, de világos. A vádnak és a védelemnek is kínál bizonyos mintákat, megközelítéseket, taktikákat a jelenleg hatályban lévő rendelkezések keretei között. A vád is, a védelem is sajnálkozhat, de a gyakorlatban ez úgy jelentkezik, hogy egymás becsületébe kell gázolni. A vád mindent latba vet, hogy a lehető legjobban lejárassa dr. Leet. Mi, vagyis a védelem, az elhunytról, Mrs. Randallről és Peter Randallről szedjük a keresztvizet. A vád előnye, hogy a bostoni esküdteknek a vérében van a magzatelhajtók iránti ellenszenv. A mi előnyünk, hogy akármelyik bostoni esküdtszék kéjesen tanúja lenne egy régi család levitézlésének.
– Mocskos.
Wilson bólintott: – Nagyon mocskos.
– Biztosan nem lehet másképpen?
– Dehogynem. Persze. Kerítsük elő az igazi magzatelhajtót.
– Mikor lesz a tárgyalás?
– Előzetes meghallgatás a jövő héten.
– De maga a tárgyalás?
– Talán két hétre rá. Valahogy kiemelten kezelik. Nem tudom, miért, de sejtem.
– Randall meg az ő tekintélye.
Wilson bólintott.
– És ha a tárgyalásig nem kerül elő a magzatelhajtó?
Wilson szomorúan mosolygott. – Az apám lelkész volt. Raleighben, Észak-Carolinában. Ő volt az egyetlen kiművelt fő a gyülekezetben. Szeretett olvasni. Emlékszem, egyszer megkérdeztem tőle, hogy a szerzők, akiket olvas, például Keats meg Shelley, fehérek voltak-e. Igen, mondta. Kérdeztem, olvas-e színes bőrűtől. Nem, mondta. – Wilson megdörzsölte a homlokát, s közben elfedte a szemét a kezével. – De akkor is lelkész volt, baptista volt, szigorú volt. Hitt Isten haragjában. Hitte, hogy a bűnösre lesújt a mennykő. Hitt a pokol tüzében meg az örök kárhozatban. Hitt jóban és rosszban.
– Hát maga?
– Én abban hiszek – mondta Wilson –, hogy tűzre tűzzel kell felelni.
– És ez mindig helyes?
– Nem – válaszolta. – De mindig forró és kényszerítő erejű.
– És maga a győzelemben hisz.
Végighúzta az ujját a nyaki forradásán: – Igen.
– A becsület árán is?
– A győzelem maga a becsület.
– Valóban?
Végigmért: – Miért akarja Randalléket mindenáron megkímélni?
– Ez nem igaz.
– Nagyon úgy néz ki.
– Azt teszem, amit Art elvár tőlem.
– Art – mondta Wilson – mindenekelőtt a szabadulásra vár. Most mondtam, hogy ki tudom hozni a rács mögül. Boston kiközösítette: a kisujját se mozdítja érte senki. Én meg állítom, hogy kihozom.
– Mocskos eszközökkel.
– Atyavilág, hogyan másképp?! Talán lovaspólót várt? – Kiitta az italát, és megkérdezte: – Berry, az ég szerelmére, maga mit tenne a helyemben?
– Várnék.
– Mire?
– Hogy előkerül az igazi magzatelhajtó.
– És ha nem kerül elő?
A fejem ingattam: – Nem is tudom.
– Akkor gondolkozzék – mondta Wilson, és kiment a bárból.

 

 

HÉT

Wilson felingerelt, de legalább volt min gondolkodnom. Hazahajtottam, töltöttem magamnak egy jeges vodkát, és nekiültem kombinálni. Áttekintettem, ki mindenkivel beszéltem, és rádöbbentem, hogy sok fontos kérdés el se hangzott. Óriási hézagok maradtak. Például mit csinált Karen szombat este, miután elkérte Peter Randall autóját. Mit mondott másnap Mrs. Randallnek. Visszavitte-e egyáltalán Peter autóját – amit elloptak; mikor kapta vissza tőle Peter.
Kiittam a vodkát, és lehiggadtam. Idáig kapkodtam, könnyen robbantam, az emberek kötöttek le, nem az, amit mondtak, személyek befolyásoltak, nem a tények.
Ezentúl jobban vigyázok.
Csörgött a telefon. Judith jelentkezett, Lee-éktől.
– Mi van?
Judith színtelen hangon azt mondta: – Jó lenne, ha átjönnél. Valami tüntetés van odakint.
– Tessék?
– Kinn a ház előtt csoportosulás van.
– Máris ott vagyok – mondtam, és letettem. Felkaptam a kabátom, irány az autó, de hirtelen megálltam.
Ideje jobban vigyázni.
Visszamentem, és gyorsan feltárcsáztam a Glóbusz városi szerkesztőségét. Bejelentettem, hogy tömegdemonstráció zajlik Lee-ék előkertjében. Lélekszakadva, melodramatikusan adtam elő magam: ez biztosan hat, és kiszállnak a helyszínre.
Aztán beültem a kocsiba, és odahajtottam.
Mikor befutottam Lee-ék elé, a kereszt még ott parázslott a pázsiton. Rendőrkocsi, nagy csődület: a szomszéd gyerekek és elképedt szüleik. Még csak alkonyodott, épp csak sötétedni kezdett az ég kékje: látványosan bodorodott fölfelé a füst.
Keresztülnyomakodtam a tömegen a házhoz. Valamennyi ablak betörve. Odabent sírtak. Az ajtóban megállított egy rendőr.
– Ki maga?
– Dr. Berry. Bent van a feleségem a gyerekekkel. Félreállt, bemehettem.
Mindenkit a nappaliban találtam. Betty Lee sírt; Judith a gyerekek körül sürgölődött. Mindenfelé üvegcserepek. Két gyerek alaposan megvágta magát, de semmi komoly. Egy rendőr kérdéseket tett fel Mrs. Leenek. Nem ment semmire. Betty Leetől csak ennyi telt: – Védelmet kértünk. Kértünk, könyörögtünk, de csak nem jöttek...
– Hölgyem, az istenért...
– Kértük, mi kértük. Nekünk már nincsenek jogaink?
– Az isten szerelmére, hölgyem... – kezdte újra a rendőr.
– Mi történt?
A zsaru nekem támadt: – Kicsoda maga?
– Orvos.
– Na végre – mondta, és ismét Mrs. Leehez fordult. Judith sápadt volt a megrendüléstől.
– Húsz perce kezdődött – mondta. – Egész nap egymást érték a fenyegetések meg a levelek. Aztán jött négy autóval egy csapat suhanc. Felállították a keresztet, leöntötték benzinnel, és meggyújtották. Húszan lehettek. Álltak körben, és énekelték, hogy „Krisztus katonái”. Mikor megláttak az ablakban, elkezdtek kővel hajigálni. Lidérces volt.
– Rendes ruha volt rajtuk? Milyen kocsikon jöttek?
Judith a fejét kapkodta: – Ez volt a legrémesebb. Csupa helyes srác. Begyepesedett fanatikusoktól még csak megérteném, de ezek teenagerek... Ha láttad volna az arcukat!
Végeztünk a gyerekek sebének kötözésével, és kitereltük őket a szobából.
– Hadd lássam, milyen leveleket kaptatok.
Ekkor Lee-ék egyéves Benjáminja elindult négykézláb a nappaliba. Fülig érő szájjal, gőgicsélve-csacsogva. Láthatóan lenyűgözte a szőnyegen csillámló üveg.
– Fogja már meg – szóltam az ajtóban álló rendőrnek.
A rendőr lepillantott. Addig is látott mindent. Lehajolt, és elkapta a baba kövér bokáját, úgy tartotta vissza.
– Vegye már föl – mondtam a rendőrnek. – Nem bánt.
A rendőr kelletlenül felnyalábolta. Úgy tartotta el magától, mint a bélpoklost. Látszott az arcán az undor: íme, a magzatelhajtó porontya.
Judith odament: csikorgott a talpa alatt az üvegcserép. Átvette a kicsit, aki boldog tudatlanságban leledzett a rendőr érzelmeit illetően, vidáman cibálta a fényes gombokat, és mosolyogva nyálzott a kék egyenruhára: korántsem vette jó néven Judith közbeavatkozását.
Hallottam, hogy a másik rendőr azt mondja Mrs. Leenek: – Egyfolytában kapjuk a bejelentéseket. Nem vehetjük mindet komolyan.
– De hát mikor telefonáltunk, már itt égették ezt az... izét a ház előtt.
– Kereszt.
– Tudom – mondta Betty. Már nem sírt. Dühös volt.
– Jöttünk, amint tudtunk – mondta a rendőr. – Ez az igazság, hölgyem. Jöttünk, amint tudtunk.
– Negyedóra elteltével jöttek – mondta nekem Judith. – Addigra a kölykök betörték az összes ablakot, és kereket oldottak. Az asztalhoz léptem, és megnéztem a leveleket. Mind gondosan felnyitva, egymásra rakva. Többnyire macskakaparások, néhány gépirat. Rövidek, némelyik egyetlen mondat, de valamennyi mint a fojtva elsziszegett átok.

 

mocskos komenista zsidó buzi nigger buzi gyilkos annyi neked is meg a fajtádnak is babahóhér söpredék tévettek ha aszt hiszitek hogy ez németország (Aláírás nélkül.)

 

Urunk és Megváltónk mondá: „Engedjétek hozzám a kisdedeket.” Vétkeztél a Mi Urunk Jézus Krisztus ellen, és az ő mindenható kezétől veszed el méltó büntetésed. Dicsőség Isten végtelen bölcsességének és irgalmának. (Aláírás nélkül.)

 

Az Államszövetség tiszteséges Istenfélő polgárai nem tűrnek tovább. Harcolunk ellened, ahol csak tudunk. Kiseprűzünk a házadból, az országból. Mindőtöket kiseprűzünk innen, hogy tisztességes hely legyen a mi országunk. (Aláírás nélkül.)

 

Elkaptunk. Elkapjuk az őszes cimborádat. Az orvosok aszt hizik nekik mindent szabad a) nagy cadillaccel furikádzhatnak b) elszedhetik aszt a rahedli pézt c) várakoztathassák a betegeket, azér is lesznek betegek d) gonoszok mind. De má elég vót. (Aláírás nélkül.)

 

Jólesik gyereket ölni? Majd megtudja milyen, ha a magáét mind megölik! (Aláírás nélkül.)

 

A magzatelhajtás bűn Isten, ember, a társadalom és a megszületendő ellen. Megfizetsz érte még ezen a világon. De az Úr hatalmas, és a pokol tüzére taszít az idők végezetéig. Aláírás nélkül.
A magzatelhajtás a gyilkosságnál is rosszabb. Mit vétettek neked? Erre válaszolj, és majd belátod, hogy igazam van. Rohadj meg a börtönben, dögöljön meg a családod. (Aláírás nélkül.)

 

A legalsó levélben gondos női kézírással ez állt:

 

Szomorúan értesültem, hogy ilyen baj érte. Tudom, nagy megpróbáltatás ez az egész családnak. Szeretném, ha tudná, hogy végtelenül hálás vagyok azért, amit tavaly értem tett, és osztozom meggyőződésében. Ön a legnagyszerűbb, legbecsületesebb orvos, akit ismerek. Önnek köszönhetem, hogy a sorsom jóra fordult; a férjem és én nem is tudjuk, hogyan köszönjük meg. Minden este imádkozom Önért.

Mrs. Allison Banks

 

Ezt becsúsztattam a zsebembe. Ne kerüljön illetéktelen kezekbe.
Hangokat hallottam a hátam mögül.
– Nocsak, nocsak, nocsak. Még ilyet.
Hátrafordultam. Peterson lépett be.
– A feleségem telefonált.
– Még ilyet. – Körülnézett a szobában. A betört ablakokon dőlt a hideg: bealkonyodott. – Micsoda kupleráj.
– Ki hogy fogalmaz.
– Úgy, úgy – járta körbe a szobát. – Szép kis kupleráj.
Míg néztem, borzalmas látomásom támadt: egyenruhás férfi súlyos csizmában romok közt botladozik. A kép nem kötődött korhoz, helyhez, időponthoz.
Egy másik ember is benyomult. Esőkabátot viselt; kezében jegyzettömb.
– Ki maga? – kérdezte Peterson.
– Curtis. A Glóbusz riportere vagyok, uram.
– Hát magát ki kürtölte ide?
Peterson körülnézett a szobában. Rajtam állapodott meg a tekintete.
– Nem szép – mondta Peterson. – Nem bizony.
– Neves újságtól jött. Pontos tájékoztatást fog nyújtani. Ez ellen csak nem lehet kifogása.
– Ide hallgasson – mondta Peterson –, ennek a városnak két és fél millió lakosa van. Nem ugorhatunk minden rögeszmés vaklármára meg képtelen fenyegetésre, mert akkor hozzá se jutnánk a rendes munkánkhoz, ami a forgalom irányítása.
– Megvádolt személy családjáról van szó – kezdtem. Észrevettem, hogy a riporter árgus szemekkel figyel. – Megvádolt személy családját fenyegetik telefonon és írásban. Asszonyt, kisgyerekeket. A feleség meg van félemlítve. Maguk pedig semmibe veszik.
– Ez inszinuáció, maga is tudja.
– És aztán van is nagy esemény. Keresztégetés, vandalizmus. Segélykérő telefon a feleségtől. És tizenöt perc telik el, míg a maga derék emberei idetolják a képüket. Hol a legközelebbi őrs?
– Lényegtelen.
A riporter buzgón skribált.
– Nem válik a becsületére – mondtam. – Ennek a városnak sok polgára nem helyesli a magzatelhajtást, de bizonyára még több a kivetnivalójuk, ha fiatalkorú garázdák kedvükre randalírozhatnak és rongálhatják a magántulajdont.
– Szó sincs garázdaságról.
A riporterhez fordultam: – Peterson százados úgy vélekedik, hogy amit ezek a fiatalok tettek, hogy felgyújtották a keresztet és minden ablakot betörtek, az nem garázdaság.
– Nem úgy gondoltam – vágott közbe gyorsan Peterson.
– Ez hangzott el – mondtam a riporternek. – Talán érdekli, hogy a betört üveg súlyosan megsebesített két kisgyermeket. Három-, illetve ötéves gyermekek szenvedtek súlyos sérülést.
– Engem nem így tájékoztattak – mondta Peterson. – Állítólag karcolások...
– Tudtommal én vagyok itt az egyetlen orvos jelenleg. Vagy a rendőrség orvost is hozott, mikor a segélykérő telefonra méltóztatott végre kivonulni?
Peterson megnémult.
– Hozott orvost a rendőrség? – kérdezte a riporter.
– Nem.
– Hívtak orvost?
– Nem.
A riporter tolla csak úgy cikázott a papíron.
– Ezt megkeserüli, Berry – mondta Peterson. – Ezért szorul még.
– Vigyázzon. A riporter mindent hall.
Ölni tudott volna a tekintetével. Sarkon fordult.
– Jut eszembe – mondtam –, a rendőrség tervez megelőző intézkedést az esetleges további támadások elhárítására?
Peterson megállt ott, ahol volt: – Erről még nem született döntés.
– Jól teszi – mondtam –, ha most mindjárt nyilatkozik a tudósítónak, hogy őszintén sajnálja a történteket és huszonnégy órás védőőrizetet rendel el. Fogalmazzon félreérthetetlenül.
Peterson csak biggyesztette a száját, de tudtam, úgy lesz, ahogy mondtam. Ennyit akartam elérni – Bettynek védelem, a rendőrségnek egy kis tyúkszemtiprás.

 

 

NYOLC

Judith hazavitte a gyerekeinket; én ott maradtam Bettyvel, és segítettem bedeszkázni az ablakokat. Ablakról ablakra egyre dühösebb lettem, és majdnem egy órába telt, míg az összessel végeztünk.
Betty gyerekein nem mutatkozott különösebb zaklatottság, de nem tudtak elaludni. Egyre-másra jöttek le a földszintre, hogy fáj a sebük, meg hogy szomjasak. A kis Henry egyértelműen a lábát fájlalta, úgyhogy levettem a kötést, hogy ellenőrizzem, nem maradt-e a sebben üveg. Találtam még egy benn rekedt szilánkot.
Míg a kezembe fogtam a gyerek lábát és Betty csitítgatta a gazdáját, hirtelen rám tört a kimerültség. A házban megperzselt fakereszt szaga lengett. Hideg volt és huzat, mert minden ablak betört. Kész romhalmaz. Napokba telik majd a takarítás.
És mindez semmiért.
Miután Henry lábát rendbe tettem, visszatértem Betty leveleihez. Végigolvastam őket újra, és még kimerültebbnek éreztem magam. Ezeknek az embereknek hogy juthatott ilyesmi az eszébe, mi járt a fejükben? A legkézenfekvőbb válasz, hogy semmi. Kiadták magukból az indulataikat, ahogyan én is szoktam, meg mindannyian.
Hevesen kívántam, hogy az egész ügynek legyen már vége. Ne jöjjön több levél, vágjanak üveget az ablakokba, hegedjenek be a sebek, térjen vissza minden a rendes kerékvágásba. Rettenetesen vágytam rá.
Hát felhívtam George Wilsont.
– Gondoltam, hogy hívni fog – mondta Wilson. – Mit szólna egy túrához?
– Hová?
– J. D. Randall lenne az úti cél.
– Mi végből?
– Visszafüttyenteni az ebeket.
– Húsz perc múlva várom – mondta, és letette.

 

Míg hajtottunk a déli partszakasz meg a Randall-kúria felé, Wilson megkérdezte: – Mi késztette pálfordulásra?
– Sok minden.
– A gyerekek?
– Sok minden.
Hallgattunk egy sort, aztán újra megszólalt:
– Tisztában van vele, hogy ez mit jelent? A képére mászunk Mrs. Randallnek és Peternek.
– Na és – mondtam.
– Meg mertem volna esküdni, hogy Peter magának haverja.
– Fáradt vagyok.
– Meg mertem volna esküdni, hogy az orvosok sosem fáradtak.
– Lesz szíves leszállni rólam?
Későre járt, kilenc körül. Koromsötét volt.
– Ha odaérünk a házhoz – mondta Wilson –, én beszélek, jó?
– Jó.
– Nem jó, ha mind a ketten beszélünk. Csak egyikünk beszélhet.
– Meghagyom magának a dicsőséget – mondtam.
Wilson elmosolyodott:
– Nincs oda értem, mi?
– Nem lehetne mondani.
– De szüksége van rám.
– Pontosan.
– Csak hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba – mondta.
– Csak maga végezze el a melót – mondtam.
Nem emlékeztem pontosan, hogy hol a ház, úgyhogy lassítottam, mikor már egészen közel jártunk. Sikerült kiszúrnom, s már a kocsifelhajtóra készültem rákanyarodni, mikor fékeztem. A ház előtti murvás felhajtón két kocsit pillantottam meg. Az egyik J. D. Randall ezüst Porschéja volt. A másik egy szürke Mercedes kupé.
– Mi van?
Lekapcsoltam a fényszórót, és kicurikkoltam.
– Mit csinál?
– Még nem tudom.
– Most akkor bemegyünk vagy nem megyünk be?
– Nem megyünk be – mondtam. Hátráltam az út túloldalára, és leparkoltam a sövénynél. Jól látszott a kocsifelhajtó meg a két kocsi.
– Miért nem?
– Mert egy Mercedes áll odafenn.
– No és?
– Peter Randallnek Mercedese van.
– Remek. Két legyet ütünk egy csapásra.
– Nem – mondtam. – Ugyanis Peter Randall azt állította, hogy ellopták az autóját.
– Valóban?
– Így mondta nekem.
– Mikor?
– Tegnap.
Visszagondoltam. Befészkelte magát az agyamba az a bizonyos gyötrő valami. Kapcsoltam: az autó a Randall-garázsban, mikor Mrs. Randallnél jártam.
Kinyitottam a kocsiajtót.
– Gyerünk.
– Hová?
– Meg akarom nézni azt a kocsit – mondtam.
Kiszálltunk a nyirkos, barátságtalan sötétbe. A felhajtóra érve megtapogattam a zsebemben a kis zseblámpát. Mindig magamnál hordom mint gyakornokéveim atavisztikus emlékét. Örültem, hogy ott van nálam.
– Tudja, hogy éppen birtokháborítást követünk el? – súgta a fülembe Wilson.
– Tudom.
A csikorgó kavicsról leléptünk a pázsitra, úgy másztuk meg az emelkedőt a házig. A földszintről világosság szűrődött ki, de nem láthattunk a behúzott függönyök mögé.
Odaértünk a kocsikhoz, megint murva volt alattunk. Hangosabbnak hallottuk a lépteinket. Odaértem a Mercedeshez, és felkattintottam a zseblámpát. A kocsi üres volt, hátul semmi. Felkaptam a fejem.
A sofőrülés át volt itatva vérrel.
– Ejnye, ejnye – mondta Wilson.
Már megszólaltam volna, mikor hangok és ajtónyitás nesze ütötte meg a fülünket. Irány a fű, meglapultunk egy bokor mögött a kocsifelhajtónál.
J. D. Randall lépett ki a házból. Peter is vele volt. Halkan vitatkoztak valamin: „kész nevetség”, így Peter, „Jobb az óvatosság”, így J. D., de különben kivehetetlen volt, mit pusmognak. Lementek a lépcsőn az autókhoz. Peter beült a Mercedesbe és indított. – Kövess – mondta J. D., és Peter rábólintott. J. D. beült az ezüst Porschéba, és kigördült a kocsifelhajtón.
Az úton jobbra kanyarodtak, délnek.
– Gyerünk – mondtam.
Lefutottunk a kocsifelhajtón, át az autómhoz az út túloldalára. A két kocsi már messze járt; a motorzúgást alig hallottuk, de láttuk fényszóróikat a part mentén.
Indítottam, és a nyomukba eredtem.
Wilson kivett valamit a zsebéből, és odaadóan vacakolt vele.
– Mi van ott magának?
Odamutatta, hogy jobban lássam. Kis ezüstcső.
– Minox.
– Mindig hord fényképezőgépet?
– Mindig.
Jócskán lemaradtam, nehogy azok ketten gyanút fogjanak. Peter szorosan rátapadt J. D. Randallre.
Öt perc elteltével a két kocsi besorolt a délkeleti autópályára. Egy pillanat, és én is felhajtottam rá.
– Nem értem – mondta Wilson. – Az egyik percben védi a hapsit, mint egy oroszlán, a másikban már üldözi, mint egy véreb.
– Kíváncsi vagyok – mondtam –, ennyi az egész. Világosan akarok látni.
Jó félóra hosszat tűztem utánuk. Marshfieldnél útszűkület van, a három pályából kettő lesz. Nem volt nagy forgalom, még jobban lemaradtam.
– Lehet, hogy ez az egész teljesen ártatlan – mondta Wilson. – Csak egy kis...
– Nem – mondtam. Sikerült összeraknom magamban a részleteket. – Peter kölcsönadta Karennak a kocsiját a hétvégére. Williamtől tudom, J. D. fiától. Karen ezzel a kocsival közlekedett. A kocsi véres lett. Erre garázsba állították a Randall háznál, Peter meg bejelentette, hogy ellopták. Most pedig...
– Megszabadulnak tőle – fejezte be Wilson.
– Úgy fest.
– A nemjóját – mondta Wilson. – Ezt megcsíptük.
A kocsik továbbhaladtak Plymouth felé, le a Fokhoz. Errefelé sós ízű a fagyos levegő. Forgalom alig van.
– Csak így tovább – mondta Wilson, miközben a macskaszemeket figyelte elöl. – Ne menjen nagyon rájuk.
Egyre elhagyatottabb lett az út, a két kocsi begyorsult. Sebesen hajtottak, vagy százhússzal. Elhagytuk Plymoutht, Hyannist, Provincetownnak kanyarodtunk. Hirtelen kigyulladtak a féklámpáik, és letértek jobbra, a tenger felé.
Mentünk utánuk a földúton. Lekapcsoltam a reflektort. Hideg széllökések jöttek az óceán felől.
– Nem túl frekventált hely – mondta Wilson.
Bólintottam. Nemsokára fékcsikorgást hallottam. Letértem az útról, és leálltam. Gyalog folytattuk az utat az óceánhoz, és megláttuk a két kocsit egymás mellett.
Sikerült betájolnom, hol vagyunk. A Fok keleti oldala, százméteres meredek homoklejtő a tengerhez. A két kocsi a peremen állt a víz felett. Randall kiszállt a Porschéjából, és mondott valamit Peternek. Rövid vita következett, aztán Peter beült a kocsijába, és szorosan odaállt a peremhez. Aztán kiszállt és hátrament.
J. D. közben kinyitotta a Porsche csomagtartóját, és kivett egy kanna benzint. Egyesült erővel szétlocsolták a benzint Peter kocsijában.
Kattanást hallottam. Wilson a szeméhez szorította a parányi masináját, és fotózott.
– Kevés a fény.
– Tri-X – kattogtatott tovább. – 2400-ig is el lehet gyötörni, ha elég jó a labor. Az én laborom pedig jó.
Visszanéztem a kocsikra. J. D. már tette vissza a kannát a csomagtartójába. Beindította a Porsche motorját, és megfordult vele, hogy az orra ne az óceán felé, hanem az út felé álljon.
– Kilövőhelyzet – mondta Wilson. – Gyönyörű.
J. D. odakiáltott Peternek, és kiszállt az autójából. Mikor Peter mellé ért, gyufa sercent. Hirtelen kigyulladt a Mercedes belseje. A két férfi odarohant a kocsi farához, és teljes erőből meglökték. Az autó lassan elmozdult, aztán begyorsult, végül leszánkázott a lejtőn. Hátrébb álltak, úgy figyelték. Lent a Mercedes alighanem felrobbant, mert nagy bumm következett, élénkvörös villanás kíséretében.
Beugrottak a kocsijukba, és elhúztak mellettünk.
– Nyomás – mondta Wilson. A peremhez rohant a fényképezőgéppel. A mélyben a víz legszélén ott égett a Mercedes kigörbült váza.
Wilson több felvételt is készített, aztán eltette a gépet, és rám nézett.
Vigyorgott, mint a tollseprű: – Apám, nyertünk.

 

 

KILENC

Visszafelé letértem a pályáról Cohassetnél.
– Mit csinál? – méltatlankodott Wilson.
– Kanyart Randallékhez.
– Most?!
– Most.
– Megőrült? Azok után, amit láttunk?
– Ezt az éjszakát arra szántam, hogy kihúzom Art fejét a hurokból. Álláspontom változatlan.
– Ühüm – mondta Wilson. – De most ne. Azok után, amit láttunk. – Rápaskolt a kis fényképezőgépre: – Most már jöhet a bíróság. Erre meg semmi szükség. Kőkeményen nyerésre állunk. Verhetetlenek vagyunk. Egyszerűen verhetetlenek.
A fejem ráztam.
– Ide hallgasson – mondta Wilson –, egy tanút lehet kerepeltetni, lehet lejáratni, hülyét csinálni belőle. De a kép ellen nincsen apelláta. A fotó a non plus ultra. A markunkban vannak.
– Nem – mondtam.
Wilson felsóhajtott. – Eredetileg blöffölni akartam. Rájuk törni és hülyülni, amennyi belefér. Hogy berezeljenek, és az inukba szálljon a bátorság, és azt higgyék, bizonyítékaink vannak. De most más a helyzet. Megvan a bizonyíték. Bőségesen elegendő.
– Ha maga nem akar beszélni velük, majd beszélek én.
– Berry – mondta Wilson –, ha beszél velük, elszúrja az egészet.
– Teszek róla, hogy visszalépjenek.
– Berry, baj lesz. Amit most tettek, roppant terhelő rájuk nézve. Tisztában vannak vele. Keménykedni fognak.
– Akkor kitálaljuk nekik mindazt, amit tudunk.
– És ha mégis sor kerül a tárgyalásra? Akkor mihez kezdünk, ha most ellőjük a puskaporunkat?
– Emiatt nem fáj a fejem. A tárgyalás elmarad.
Wilson megint a forradását piszkálta, húzogatta az ujját a nyakán. – Ide hallgasson – kérdezte –, nem akar nyerni?
– De – mondtam –, csak ütközet ne legyen.
– Lesz ütközet. Bárhogy csűrjük-csavarjuk, lesz ütközet. Nekem elhiheti.
Behajtottam a kocsifelhajtóra a Randall-rezidenciához. – Ne nekem mondja – vágtam oda –, hanem nekik.
– Hibát követ el – mondta Wilson.
– Nem kizárt – feleltem –, de kétlem.
Felmentünk a lépcsőn, és becsöngettünk.

 

A komornyik vonakodva vezetett be a nappaliba. Akkora volt, mint egy átlagos kosárlabdapálya: irdatlan kandalló is volt a hodályban. A lobogó tűznél ott ült Mrs. Randall koktélruhában, meg Peter és J. D. nagy konyakospoharakkal.
A komornyik kihúzta magát az ajtóban, és bejelentett bennünket.
– Dr. Berry és Mr. Wilson vannak itt, uram. Ön állítólag tud a jövetelükről.
J. D. arca elborult, mikor meglátott bennünket. Peter hátradőlt, és egy mosoly suhant át az arcán. Mrs. Randall szemmel láthatóan élvezte a helyzetet.
– Mit akarnak? – kérdezte J. D.
Hagytam Wilsont beszélni. Kis meghajlással kezdte.
– Dr. Randall, gondolom, dr. Berryt már ismeri. George Wilson a nevem. Én vagyok dr. Lee védőügyvédje.
– Örvendek – mondta J. D. Az órájára pillantott. – Csakhogy mindjárt éjfél, és én éppen pihenek a családom körében. A bírósági tárgyalásig semmi mondanivalóm nincs maguknak. Lennének szívesek...
– Elnézését kérem, uram – mondta Wilson –, de hosszú út áll mögöttünk. A Foktól jövünk tudniillik.
J. D. pislogott, aztán merevre fegyelmezte a vonásait. Peter köhögés örvén visszafojtotta a nevetését. Mrs. Randall megkérdezte:
– Mit csináltak a Foknál?
– Tűzijátékot néztünk.
– Tűzijátékot?
– Igen – mondta Wilson. J. D.-hez fordult. – Jólesne egy kis konyak meg egy kis terefere.
Peter most már nem bírt uralkodni a nevethetnékjén. J. D. zord pillantást lövellt rá, aztán csöngetett a komornyiknak. Kért még két konyakot, és hozzátette:
– Herbert, elég lesz a kisadag. Nem maradnak sokáig. Aztán a nejére nézett: – Kedvesem, lennél szíves.
A nő biccentett és kiment.
– Foglaljanak helyet, uraim.
– Inkább állunk – mondta Wilson. A komornyik behozott két kis kristálykelyhet. Wilson felemelte a poharát: – Egészségükre, uraim.
– Köszönjük – mondta J. D. fagyosan. – Mi nyomja a bögyüket?
– Jogi apróság mindössze – mondta Wilson. – Úgy gondoljuk, hogy talán újra megfontolhatná, vádat emel-e dr. Lee ellen.
– Újra megfontolhatnám?
– Igen. Ez a pontos kifejezés.
– Nincs mit fontolgatnom – mondta J. D.
Wilson belekortyolt a konyakba. – Valóban?
– Jól hallotta – mondta J. D.
– Úgy gondoljuk, hogy a felesége esetleg félrehallotta, hogy dr. Lee szakította meg Karen Randall terhességét. Továbbá szerintünk Peter Randall is tévedett, mikor a rendőrségnél bejelentette, hogy a kocsiját ellopták. Vagy nem is jelentette be?
– Nem tévedett sem a feleségem, sem a fivérem – jelentette ki J. D.
Peter megint köhögött, és meggyújtott egy szivart.
– Valami baj van, Peter? – kérdezte J. D.
– Á, semmi.
Peter pöfékelt és itta a konyakot.
– Uraim – fordult felénk J. D. –, csak pocsékolják itt az idejüket. Nincs tévedés, nincs mit megfontolni.
– Akkor a bíróság dönt – mondta szelíden Wilson.
– Úgy bizony – bólintott rá J. D.
– Önöket felelősségre fogják vonni azért, amit ma este elkövettek.
– Lehet. De Mrs. Randall sziklaszilárdan fogja vallani, hogy egész este idehaza sakkoztunk. – J. D. a sakktáblára mutatott a sarokban.
– Ki nyert? – kérdezte Wilson halvány mosollyal.
– Én, a pokolba is – szólalt meg első ízben Peter. És kuncogott hozzá.
– Hogy csinálta? – kérdezte Wilson.
– Királynővel-futóval tizenkét lépésben – mondta Peter, újabb kuncogással körítve. – Iszonyúan sakkozik. Akármi legyek, ha ezerszer nem mondtam a szemébe.
– Peter, ezen nincs semmi nevetnivaló.
– Nem tudsz veszíteni – mondta Peter.
– Peter, kuss.
Peter hirtelen abbahagyta a nevetést. Keresztbe fonta a karját a böhöm hasa felett, és nem szólt többet.
J. D. Randall egy pillanatra átengedte magát a csönd élvezetének, csak aztán mondta: – Nos, uraim, van még valami?

 

– Barom – mondtam Wilsonnak –, ezt jól elcseszte.
– Legjobb tudásom szerint jártam el.
– Jól bedühítette. Odarángatta a bíróság elé.
– Legjobb tudásom szerint...
– Azt a francos kiba...
– Csillapodjék – intett Wilson, miközben a forradását masszírozta.
– Miért nem ijesztett rá? Miért nem mondta el, amit nekem Thomsonnál, hogy mire megy ki az ilyen pereskedés? Mién nem szólt nekik a fotóiról?
– Semmit se használt volna – mondta Wilson.
– Talán mégis.
– Nem. Eltökélték, hogy perre viszik a dolgot.
– Hála magának. Fontoskodik ott nekik. Adja a nagyot. Az asztalra csap – konyakért! Élmény volt, mondhatom.
– Igyekeztem jobb belátásra bírni őket.
– Duma.
Vállat vont.
– Megmondom, mit csinált maga. Beleugrasztotta őket a perbe, mert magának per kell. Aréna, ahol előadhatja magát, élhet a nagy kiugrási lehetőséggel, és bebizonyíthatja, hogy milyen vagány, fasza gyerek. Maga is tudja, én is tudom, hogy ha az ügy bíróság elé kerül, bármi lesz is a vége, Art Leen csattan. Csorbul a tekintélye, hanyagolják a betegei, talán még az engedélyét is bevonják. De ha per lesz, Randallék is vesztesek. Folt esik a nevükön, féligazságokkal, célozgatással kezdik ki őket, tönkreteszik. Egyvalaki húz hasznot az egészből.
– Éspedig?
– Maga, Wilson. Ezt a pert magának nyeri meg.
– Ez is egy vélemény – mondta Wilson. Kezdett berágni. Az elevenébe találtam.
– Ez tény.
– Ott volt, nem? Nem tűnt fel, hogy J. D. se hall, se lát?
– Maga észhez téríthette volna.
– Nem – mondta Wilson. – De a bíróságon majd észhez tér. – Hátradőlt a kocsiülésen, és maga elé bámult: végiggondolta az esténket. – Tudja, Berry, nem győzök csodálkozni magán. Állítólag tudós. Állítólag tárgyilagos. Ma orrba-szájba kapta a bizonyítékokat, hogy Peter Randall sáros, de képtelen elfogadni.
– Maga szerint így viselkedik, akinek vaj van a fején? – kérdeztem.
– Jó színész.
– A kérdésre válaszoljon.
– Megtettem – mondta Wilson.
– Szóval meg van győződve a bűnösségéről?
– Igen – mondta Wilson. – És az esküdteket is meg tudom győzni.
– És ha téved?
– Pech. Ugyanúgy pech, mint az, hogy Mrs. Randall tévedett Art Lee ügyében.

 

– Kibúvót keres?
– Még hogy én? – rázta a fejét Wilson. – Én ugyan nem. Maga keres kibúvót. Játssza itt egyfolytában a lojális doktor bácsit. Benyal a cinkos elhallgatás ősi hagyományának. Azt akarja, hogy szépen, halkan, diplomatikusan zárjuk le ezt az ügyet, közmegelégedésre.
– Hát nem így a legjobb? Az ügyvédnek végül is az a dolga, hogy a védence érdekeinek érvényt szerezzen.
– Az ügyvédnek az a dolga, hogy megnyerje a pert.
– Art Lee is csak ember. Családja van, céljai, vágyai, óhajai. Magának az a dolga, hogy a szolgálatára legyen. Nem az, hogy nagy autodafét rendezzen a saját dicsőségére.
– Tudja, mi a baj magával, Berry? Hogy olyan, mint a többi orvos. Képtelen elhinni, hogy orvos is lehet szemét. Ugye, jó lenne, ha valami seregtől kiugrott felcserre vagy próbaidős nővérkére lehetne ráverni a balhét? Vagy egy töpörödött kis bába nénire? Mindegy, kit áztatnak el, csak nehogy orvos legyen.
– A bűnöst áztassák el, senki mást – mondtam.
– Maga pontosan tudja, hogy ki a bűnös – mondta Wilson –, a pokolba is.
Kitettem Wilsont, aztán meg se álltam hazáig: töltöttem magamnak egy vodkát, csurig. Néma volt a házunk, elmúlt éjfél.
Míg iszogattam, eltöprengtem az aznap történteken. Ahogy Wilson is leszögezte, minden Peter ellen szól. Véres lett a kocsija, és megsemmisítette. Nem vitás, hogy az az öt liter benzin a sofőrülésen megtette hatását, és eltüntette a nyomokat. Innentől tiszta a keze – vagyis az lenne, csakhogy mi rajtakaptuk, amint csóvát vet az autóra.
Wilsonnak abban is igaza van, hogy összeáll a kép. Angela és Bubi joggal állította, hogy nem látták Karent; Karen Peterhez ment vasárnap este. Peter műhibát követett el. Karen hazament, és elöntötte a vér. Mrs. Randallnek, aki a kocsiján bevitte a kórházba, elmondta, mi történt. Nem tudta, hogy a sürgősségi osztály nem jelent ilyesmit a rendőrségnek, el akarta kerülni a családi botrányt, ezért a műtétet annak az egyetlen orvosnak a nyakába varrta, aki Peteren kívül végzett abortuszokat, tehát bemártotta Art Leet. És ezzel elszabadult a pokol.
Összeáll a kép.
Csak a kiindulás nem stimmel, gondoltam. Peter Randall éveken át a kezelőorvosa volt Karennak. Tudta róla, hogy hisztérika. Tehát biztosan nem mulasztotta volna el a terhességi tesztet. Karen pár hónappal korábban látászavarral fordult Peterhez, ami az agyalapi mirigy működési zavarára utalt, és az ilyen működési zavarnak álterhesség is lehet a tünete. Peter egészen biztosan kivizsgálta volna.
Aztán a jelek szerint elküldte a lányt Art Leehez. De miért? Ha jónak látja megszakítani a terhességet, maga végzi el a beavatkozást.
Egyébként is, kétszer műtötte komplikációk nélkül. Hogyhogy harmadszorra eltolja – és ilyen csúnyán?
Nem, morfondíroztam, ennek így semmi értelme.
Aztán eszembe jutott, amit Peterson mondott: „Az orvostársadalom összetart.” Rádöbbentem, hogy igaza van neki is meg Wilsonnak is. Hinni akarok Peter ártatlanságában. Mert orvos, és mert rokonszenves nekem. Súlyos bizonyítékok ellenében rögeszmésen ragaszkodom az ártatlanságához.
Sóhajtottam, és szopogattam az italt. Tény, hogy valami súlyos, terhelő, tiltott cselekedet zajlott le az este a szemem láttára. Nem hunyhatok szemet fölötte. Nem áltathatom magam, hogy véletlen baleset. Magyarázatot kell keresni rá.
A leglogikusabb magyarázat pedig az, hogy Peter Randall a magzatelhajtó.

 

 

CSÜTÖRTÖK – OKTÓBER 13.

 

EGY

Arra ébredtem, hogy pocsékul vagyok. Mint a csapdába esett, ketrecbe rekesztett állat. Nem tetszik a dolgok alakulása, mégse tehetek ellene. A legrémesebb, hogy nincs mivel letromfolnom Wilsont. Art Lee kimosdatása sem csekélység, de Peter Randallt megtenni ártatlan báránynak végképp lehetetlen.
Judith egyetlen pillantást vetett rám, és csak annyit mondott: – Durca.
Fújtattam, és kinyitottam a zuhanyt.
– Van valami új? – kérdezte Judith.
– Van. Wilson Peter Randall nyakába akarja varrni.
– A kedélyes Peternek?
– A kedélyes Peternek.
– Menni fog?
– Menni fog.
– Remek.
– Egyáltalán nem.
Elzártam a csapot, kiléptem a zuhany alól, és a törülközőm után nyúltam.
– Nem tudom elhinni Peterről – mondtam.
– Ó, a te irgalmas lelked.
A fejem ráztam. – Nem erről van szó. Csak nem megoldás egy másik vétlen embert meghurcolni.
– Megérdemlik – mondta Judith.
– Kik?
– Randallék.
– Nem vagy igazságos.
– Mondod te, mert semmit se látsz a szakmai szempontjaidon kívül. Én töltöttem három napot Betty Leenél.
– Tudom, nem volt könnyű...
– Nem rólam van szó – mondta –, hanem Bettyről. Vagy már elfelejtetted a tegnap estét?
– Dehogy – mondtam, és arra gondoltam, tegnap óta lett ez az egész nagy katyvasz. Tegnap döntöttem úgy, hogy felveszem a kapcsolatot Wilsonnal.
– Pokoli, amin Betty keresztülment – mondta Judith. – Erre nincs mentség, és Randallék lelkén szárad. Egyék meg, amit főztek. Próbálják csak ki, milyen érzés...
– De Judith, Peter ártatlan.
– Peter nagyon jópofa, de ez még nem jelenti azt, hogy ártatlan.
– Sem azt, hogy bűnös.
– Most már fütyülök rá, hogy ki bűnös, ki nem. Csak legyen vége, és szabaduljon ki Art.
– Tudom, mit érzel – mondtam.
Borotválkozás közben meredten bámultam a tulajdon képembe. Közönséges arc, enyhe toka, malacszem, gyérülő haj. Sokévi átlag. Furcsa, hogy események, fél tucat embert érintő válság középpontjába kerültem három nappal ezelőtt. Nem az én formám.
Míg öltözködtem és az aznapi tennivalókon gondolkoztam, azon tűnődtem, vajon eljutottam-e valaha is az események gyökeréhez. Furcsa gondolat. Lehet, hogy mindig is a felszínen mozogtam, lényegtelen ügyekkel vacakoltam? És a dolgok veleje mindmáig rejtve maradt előttem?
Már megint Petert mentem.
De hát miért is ne? Ő se szolgált kevésbé rá, mint más. Petert legalább annyira érdemes megmenteni, mint Artot. Mindkettő férfi a talpán, jó nevű orvosok, érdekesen ütnek el a szabványtól. Ha jól megnézzük, nemigen különböznek. Peternek humora van, Artnak epéje. Peter kövér, Art sovány.
Lényegében két változat ugyanarra.
Felvettem a zakóm, és próbáltam kiverni az egészet a fejemből. Nem én vagyok a bíró, hála isten. Nem az én dolgom szétszálazni az egészet.
Csöngött a telefon. Nem mentem oda fölvenni. Egy pillanat múlva Judith beszólt: – Téged keresnek.
Átvettem a kagylót.
– Halló?
Ismerős hang dörgött: – John, itt Peter. Szívesen látnám ebédre.
– Miért?
– Bemutatnám a nem létező alibimnek – mondta.
– Hogy érti?
– Fél egy jó lesz?
– Rendben, viszlát.

 

 

KETTŐ

Peter Randall Westontól nyugatra lakik egy modern házban. Nem túl tágas, de a berendezése pazar: Breuer-székek, Jacobsen-kanapé, Rachmann-kávézóasztal. Osztályon felüli modern ízlés. Peter itallal a kezében fogadott.
– John. Jöjjön be. – A nappaliba vezetett. – Mit iszik?
– Köszönöm, semmit.
– Pedíg nem ártana – mondta. – Whiskyt?
– Jéggel.
– Foglaljon helyet – mondta. Kiment a konyhába: hallottam, hogy csörög a pohárban a jégkocka. – Mit csinált ma délelőtt?
– Semmit. Lézengtem, és törtem a fejem.
– Min?
– Az egészen.
– Nem faggatom, ha ellenére van – mondta, miközben hozta a pohár whiskyt.
– Tudja, hogy Wilson fotózott?
– Sejtettem. Ambiciózus palánta.
– Az – mondtam.
– Alattam meg forró a talaj?
– Alighanem – mondtam.
Méregetett egy kicsit, aztán azt kérdezte: – Maga elhiszi?
– Nem tudom már, mit higgyek.
– Hallotta például, hogy végzek abortuszt?
– Igen.
– És Karenról?
– Hogy neki kettő volt – mondtam.
Peter hátradőlt egy Breuer-karosszékben, melynek vonalaival testének kövérkés formája éles kontrasztban állt.
– A pontosság kedvéért: három – mondta.
– Akkor...
– Nem, nem – tiltakozott Peter. – Az utolsón idén júniusban esett át.
– És az elsőn?
– Tizenöt éves korában. – Peter felsóhajtott. – Beismerem, én is hibáztam. Például abban, hogy próbáltam Karent istápolni. Az apja levegőnek nézte, én meg... kedveltem. Aranyos volt. Szédült, zavaros fejű, de aranyos. Hát elvégeztem nála az első abortuszt, ahogyan másoknál is meg-megteszem. Magát ez felháborítja?
– Nem.
– Akkor jó. Az volt a baj, hogy Karen újra meg újra teherbe esett. Három éven belül háromszor; az ő korában ez nem épp bölcs. Sőt beteges. Úgyhogy negyedszerre ragaszkodtam hozzá, hogy szülje meg azt a gyereket.
– Miért?
– Mert nyilvánvalóan terhességre vágyott. Folyton ismétlődött a dolog. Láthatóan sóvárgott a szégyenre meg a gondra, ami a házasságon kívül született gyerekkel együtt jár. Úgyhogy a negyedik alkalommal nemet mondtam.
– Biztos benne, hogy terhes volt?
– Nem – mondta Peter. – Maga is tudja, miért kételkedtem. Az a látási panasz. Az emberben felmerül, hogy az agyalapi mirigy zavaráról is szó lehet. Vizsgálatokat akartam, de Karen nem állt kötélnek. Csak az abortuszról volt hajlandó beszélni. Mikor megtagadtam, dühbe gurult.
– Úgyhogy maga elküldte dr. Leehez.
– Igen – hangzott a válasz.
– És ő megcsinálta?
Peter a fejét rázta.
– Art ennél okosabb. A próbát a világért sem mulasztaná el. Különben is, négy hónapos terhességről volt szó, a lány legalábbis annak mondta. Kizárt, hogy Art elvégezte volna a műtétet.
– És maga se végezte el – mondtam.
– Nem. Elhiszi?
– Szeretném.
– De nem egészen biztos benne?
Vállat vontam:
– Maga felgyújtotta az autóját, amely véres volt.
– Igen – mondta –, Karen vére.
– Hogy történt?
– Kölcsönadtam Karennak a kocsimat a hétvégére. Még nem tudtam, hogy terhességmegszakítást forgat a fejében.
– Úgy érti, a lány a maga kocsijával ment el az abortusz színhelyére, átesett rajta, aztán hazahajtott, miközben dőlt belőle a vér? Aztán átült a sárga Porschéba?
– Nem egészen – mondta Peter. – Van itt valaki, aki pontosabb felvilágosítást tud nyújtani. Drágám – emelte fel a hangját –, bújj ki.
Rám mosolygott. – Bemutatom az alibimet.
Mrs. Randall lépett be a szobába elegánsan, ruganyosan, szexisen. Leült egy székre Peter mellett.
– Láthatja – mondta Peter –, milyen kötelékeim vannak.
– Tehát vasárnap éjjel is? – kérdeztem.
– Ahogy mondja.
– Kínos – mondtam –, ugyanakkor nagyon szerencsés is.
– Ahogy vesszük – mondta Randall. Nehézkesen felemelkedett a székből, és megsimogatta a nő kezét. – A magam részéről nem mondom se kínosnak, se szerencsésnek.
– Vasárnap éjjel végig együtt voltak?
Randall töltött magának egy újabb whiskyt. – Igen.
– És mit csináltak?
– Olyasmit, amiről nem szívesen nyilatkoznék eskü alatt.
– A bátyja feleségével? – kérdeztem.
Peter rákacsintott Mrs. Randallre: – Felesége vagy a bátyámnak?
– Kering ilyen szóbeszéd – mondta a nő –, de én nem hiszem el.
– Mint látja, igen bizalmas családi ügyekbe avatom be.
– Hát a családban biztos, hogy ügyek.
– Felháborítom?
– Nem – mondtam. – Lenyűgöz.
– Joshua ostoba – mondta Peter. – Maga persze tudja. Meg Wilson is. Ezért lehetett annyira biztos a dolgában. Csak sajnos Joshua a férje Evelynnek.
– Sajnos – mondta Evelyn.
– Kutyaszorítóban vagyunk – mondta Peter. – Evelyn nem válhat el a bátyámtól azért, hogy én elvehessem. Ez képtelenség. Úgyhogy beletörődtünk az adott helyzetbe.
– Gondolom, nem egyszerű.
– Nem is olyan nehéz – mondta Peter, aki teli pohárral ült vissza a helyére. – Joshua rendkívül szorgalmas. Gyakran késő estig dolgozik. Evelynnek meg gyakran el kell járnia mindenféle klubokba meg összejövetelekre.
– Előbb-utóbb úgyis rájön a bátyja.
– Már rájött – mondta Peter.
Bizonyára pofát vágtam, mert gyorsan hozzátette. – Persze nem tudatosult nála. Joshuánál semmi sem tudatosul. De a lelke mélyén azért tisztában van vele, hogy ha ő elhanyagolja a fiatal feleségét, akkor az máshol keresi... az örömét.
Mrs. Randallhez fordultam: – Hajlandó megesküdni, hogy Peterrel együtt töltötték a vasárnap éjjelt?
– Ha muszáj.
– Wilson rászorítja. Wilson pert akar.
– Tudom – mondta a nő.
– Miért vádolta meg Art Leet?
Mrs. Randall hátat fordított nekem, és Peterre pillantott.
– Engem akart védeni – mondta Peter.
– Nem ismert mást, aki végez abortuszt?
– Ráhibázott – mondta Evelyn.
– Magánál is ő végezte el?
– Igen. Tavaly decemberben.
– És jól?
A nő fészkelődött a székén: – Hatásos volt a beavatkozás, ha erre gondol.
– Igen – mondtam. – Tisztában van azzal, hogy Art lakatot tett a szájára?
A nő zavarba jött, aztán kibökte: – Összezavarodtam. Megijedtem. Nem tudtam, mit teszek.
– Elintézte Artot.
– Hát igen – mondta a nő –, ez lett belőle.
– Ide hallgasson – mondtam –, most jóváteheti.
– Hogyan?
– Vonja vissza a vádat.
Peter közbeszólt: – Az nem olyan egyszerű.
– Miért?
– Maga is láthatta az este. J. D. nem fúj visszavonulót a csatatéren. Sebészszemmel ítél jó és rossz fölött. Neki vagy fekete valami, vagy fehér. Nem ismer köztes árnyalatot. Se elnézést.
– Se felszarvazást.
Peter nevetett: – Azt hiszem, hasonlítanak.
Evelyn fölkelt, és azt mondta: – Öt perc és ebédelhetünk. Iszik még egy pohárral?
– Nem fog ártani – mondtam, Peterre pillantva. Mikor Evelyn kiment, Peter megszólalt:
– Kőszívű, lelketlen állatnak tart, mi? Pedig téved. Ördögi láncolat ez, félreértés félreértés, hiba hiba hátán, amit tisztázni kellene...
– Úgy, hogy semmi baj ne essék.
– Nagyjából. Sajnos a bátyám ezt nemigen fogja elősegíteni. Ha a felesége egyszer dr. Leere vallott, akkor az neki szentírás. Foggal-körömmel ragaszkodik hozzá, mint az utolsó szalmaszálhoz. Nem enged belőle.
– Folytassa – mondtam.
– De ez mit sem változtat a lényegen. Fenntartom, és maga azt hisz, amit akar, hogy nem én végeztem a megszakítást. Maga nem kevésbé biztos abban, hogy dr. Lee vétlen. Ki jöhet még szóba?
– Nem tudom.
– Utána tud járni?
– A segítségemet kéri?
– Igen – mondta.

 

Ebédnél megkérdeztem Evelynt:
– Igazából mit mondott magának Karen az autóban?
– Csak annyit, hogy „A mocsok”. Ezt ismételgette. Semmi egyebet.
– Nem mondott bővebbet?
– Nem.
– Maga sejtette, hogy kire gondol?
– Nem – mondta Evelyn. – Nem.
– Semmi mást nem mondott?
– De – válaszolta Evelyn. – A tűről beszélt. Hogy nem akarja a tűt, vegyék ki, vigyék el. A tű.
– Drog?
– Nem lehet tudni – mondta Evelyn.
– Akkor mit gondolt?
– Semmit. Hajtottam vele a kórházba, ott haldokolt a szemem láttára. Féltem, hogy esetleg Peter tette, bár nem hittem. Féltem, hogy Joshua megtudja. Rengeteg dolog aggasztott.
– Karen miatt nem aggódott?
– De – mondta Evelyn.

 

 

HÁROM

Jó ebéd volt. Az asztalbontás közeledtével, míg elnéztem a párt, belém nyilallt: bár sose jöttem volna el, bár ne tudnék róluk. Miért nem hagynak békén, miért az én fejem fájjon emiatt is.
Aztán kávézás következett Peterrel. A konyhából behallatszott, hogy Evelyn mosogat. Nehezen tudtam elképzelni, amint lötyköli az edényt, de Peter oldalán más arcát mutatta: szinte rokonszenvesnek volt mondható.
– Gondolom, övön aluli ütés, hogy ma idehívtam – mondta Peter.
– Az.
Peter sóhajtott, és megigazította a nyakkendőt a hordóhasán.
– Még sose kerültem ilyen helyzetbe.
– Hogy érti?
– Csapdában vagyok.
Ő csinálta magának, füstölögtem belül, és van szeme, mégis belesétált. Haragudni akartam rá, de nem igazán tudtam.
– Az a szörnyű, hogy az ember rágódik, mit kellett volna másképpen – mondta. – Rögeszmésen pergetem vissza újra meg újra az eseményeket, és egyszerűen nem találom a pontot, ahol rosszfelé kanyarodtam a labirintusban. Vélhetőleg, mikor Evelynnel kezdtem. De hát nem bántam meg. Vagy mikor Karen dolgaiba belebonyolódtam. De hát újra megtenném. Különkülön minden úgy jó, ahogy van. Csak a kombináció...
– Bírja rá J. D.-t, hogy vonja vissza a vádat.
Peter a fejét rázta.
– A bátyám és én sosem jöttünk ki egymással – mondta. – Mióta a világ világ. Mindenben különbözünk, még testileg is. Másképpen gondolkozunk, másképpen cselekszünk. Suhanc koromban annyira viszolyogtam a bátyámtól, hogy gyanakodtam, nem is a bátyám, hanem fogadott gyerek vagy mi a jóisten. Szerintem neki ugyanez motoszkált a fejében. – Kiitta a kávét, és leszegte az állát a mellére. – Ev megpróbálta lebeszélni J. D.-t – magyarázta –, de ő nem tágít, Ev meg...
– Nem tudja mivel meggyőzni.
– Úgy van.
– Az a nagy baj, hogy Lee neve egyáltalán felmerült.
– Igen – mondta Peter. – De ami történt, megtörtént. Kikísért. Odakint fátyolos napfény fogadott. Míg a kocsimhoz tartottam, Peter utánam szólt: – Megértem, ha ebbe nem akar belekeveredni.
Visszanéztem rá. – Előre tudta, hogy nem lesz más választásom, az isten verje meg.
– Nem tudtam – mondta –, de reménykedtem.

 

Beültem a kocsimba: hogyan tovább? Se ötlet, se nyom. Talán meg kellene keresnem Zennert, hátha többre is emlékszik. Vagy elmehetnék Ginnie-hez a Smithre, vagy Angelához és Bubihoz, hátha mondanak még valamit. De hát aligha tennék.
A zsebembe nyúltam a kulcsaimért, és más akadt a kezembe. Elővettem: fotó, egy néger, fényes zakóban. Roman Jones. Roman teljesen kiment a fejemből. Megfeledkeztem róla a nagy zűrzavarban, az arcok forgatagában. Sokáig bámultam a képet, próbáltam olvasni a vonásokból, betájolni ezt az embert. Lehetetlenség: szabvány póz, izompacsirta talpig ezüstben, bájgúnárosan illegeti magát, a vigyora feszengő is, pimasz is. Közhelyes, semmitmondó beállítás.

 

Különben se vagyok a szavak embere, nem győzök csodálkozni, hogy Johnny fiam viszont mennyire az. Egyedül is eljátszik, bűvészkedik a szavakkal: versikéket meg meséket költ. Azt is meghallja, hogy nő a fű, és lankadatlanul tudakolja tőlem, mi mit jelent. Egyszer megkérdezte például, mi az, hogy sztriptíz, és nem tört bele a nyelve.
Nem igazán lepett meg tehát, mikor elmélkedéseimből ezzel riasztott fel: – Apu, mi az, hogy abortőr?
– Miért kérdezed?
– Az egyik rendőr azt mondta Art bácsira, hogy abortőr. Az csúnya?
– Néha – mondtam.
A térdemre támasztotta az állát. Nagy barna szemét Judithtól örökölte.
– Magyarázd el, mit jelent.
– Bonyolult – mondtam, hogy időt nyerjek.
– Egyfajta orvos? Mint a neurológus?
– Igen – mondtam. – De az abortőr kicsit más. – A térdemre ültettem. Milyen nehéz ez a gyerek, maholnap kész férfi. Judith mondogatja is, hogy elkelne már egy pici fiú.
– Amit csinál, a gyerekszüléssel kapcsolatos.
– Olyan, mint a szülész?
– Igen.
– Kiveszi a babát az anyukából?
– Igen – mondtam. – De ez más. Van, hogy a baba rendellenes. Nem tud beszélni...
– A babák nem tudnak beszélni, mikor megszületnek, csak sok idő múlva.
– Igaz – mondtam. – De előfordul, hogy nincs keze-lába. Torz. És akkor az orvos gyorsan kiveszi a babát.
– Nem hagyja megnőni?
– Nem hagyja megnőni.
– Engem is gyorsan vettek ki?
– Nem – mondtam, és magamhoz öleltem.
– Miért fordul elő, hogy egy babának nincs keze-lába?
– Véletlen – mondtam. – Hiba.
Kinyitotta a karját, nézte a kezét. Hajlítgatta az ujjait. – Jó, hogy nekem van – mondta.
– Bizony.
– De hát mindenki másnak is van.
– Nem mindenkinek.
– Mindenkinek, akit én ismerek.
– Lehet – mondtam –, de van, aki úgy születik, hogy nincs neki.
– Akkor hogy játszik kidobóst?
– Sehogy.
– Az nagyon rossz – mondta. Megint a kezét nézte: most ökölbe szorította. – Miért van az embernek karja? – érdeklődött.
– Csak. – Kifogott rajtam a kérdés.
– Mégis, miért?
– Mert a testünkben van egy kód.
– Mi az, hogy kód?
– Utasítás. Tervrajz.
– Ja. – Törte a fejét.
– Olyan, mint az építőjátékod. Te is nézed a képeket, és megcsinálod, amit látsz. Hát ilyen a terv.
– Ühüm.
Nem tudtam megállapítani, érti-e a dolgot vagy sem. Ízlelgette, amit hallott, aztán rám nézett. – És ha kiveszik a babát az anyukából, mi lesz vele?
– Elmegy.
– Hová?
– El. – Nem akartam többet mondani.
– Aha – mondta, és lemászott a térdemről. – Akkor igaz, hogy Art bácsi abortőr?
– Nem – mondtam. Nem mondhatok mást, különben rám telefonál az óvónéni, hogy hogy is állunk ezzel az abortőr bácsival. Ócska érzés.
– Jaj de jó. Úgy örülök. És ment a dolgára.

 

– Miért nem eszel? – kérdezte Judith.
Eltoltam a tányért. – Valahogy nem vagyok éhes.
Judith rászólt Johnnyra: – Johnny, egyél szépen.
Johnny marokra fogta a villanyelet. – Nem vagyok éhes. – Odasandított rám.
– Dehogyisnem – mondtam.
– Nem vagyok éhes.
Debby alig éri fel az asztalt; ő is kiejtette az evőeszközt a kezéből. – Én sem vagyok éhes – mondta. – Nem ízlik.
– Szerintem nagyon finom – jelentettem ki, és kötelességtudóan ettem egy falatot. A gyerekek gyanakodva méregettek. Különösen Debby. Hároméves és nagyon következetes.
– Csak azért csinálod, apu, hogy együnk.
– Ízlik – mondtam, és ettem tovább.
– Csak úgy csinálsz.
– Nem igaz.
– Akkor miért nézel olyan csúnyán? – kérdezte Debby. Johnny ekkor szerencsére úgy döntött, hogy mégiscsak eszik. – Nyamnyam – simogatta a hasát.
– Finom? – kérdezte Debby.
– Nagyon finom – mondta Johnny.
Debby belekóstolt. Nem kötelezte el magát. A szájához vitt még egy villányit, de a ruháján landolt a falat. Normális nő módján reagált: bepörgött az egész világra. Kijelentette, hogy pfuj, nem ízlik, nem kéri. Judith „ifjú hölgy”-nek aposztrofálta; így szokta félreérthetetlenül jelezni, hogy nem bírja tovább cérnával. Debby eloldalgott, Johnny szorgalmasan lapátolta befelé az ételt, aztán büszkén mutatta az üres tányérját.
Félóra múlva ágyban volt az ifjúság. Én maradtam a konyhában; Judith, mikor visszajött, megkérdezte: – Kávét?
– Kösz. Jobb lesz, ha iszom.
– Ne vedd fel a gyerekektől – mondta Judith. – Volt pár nehéz napjuk.
– Mindannyiunknak.
Judith kitöltötte a kávét, és leült szemközt.
– Folyton a levelek járnak eszemben – mondta –, amiket Betty kapott.
– Miért?
– Hogy mire véljem. Emberek ezrei csak a jelre várnak. A sok kisstílű, bigott hülye...
– Demokráciában élünk – mondtam. – Az egész országot ilyenek irányítják.
– Ugratsz itt.
– Dehogy – mondtam. – Megértelek.
– Hát engem megijeszt – tolta át elém a cukortartót. – El akarok menni innen. Akkor lássam Bostont, amikor a hátam közepét.
– Mindenhol ugyanaz van – mondtam. – Jobban teszed, ha hozzászoksz.
Két óra hosszat szöszmötöltem a dolgozószobámban, olvasgattam mindenfélét. Az agyamat is gyötörtem persze, próbáltam összerakni a kirakóst, összepászítani Karen Randallt meg Szuperfejet meg Alan Zennert meg Bubit meg Angelát. Westont is igyekeztem elhelyezni az ábrán, de aztán belezavarodtam.
Bejött Judith: – Kilenc óra.
Felálltam, és belebújtam a zakómba.
– Elmész?
– Igen.
– Hová?
Rávigyorogtam: – Egy belvárosi bárba.
– Könyörgök, miért?
– Akármi legyek, ha tudom.
A Géplugas ott van mindjárt a Washington Street egyik mellékutcájában. Kívülről igénytelen, régi téglaépület; papírral bevont nagy ablakok, úgyhogy lehetetlen belátni. A papíron felirat: „Minden este fellép a Zefír. Go-go görlök.” Döngő rock and roll szűrődött ki.
Tíz óra lehetett. Csütörtök este: nem csúcsidő. Pár matróz lézengett, pár prosti támasztotta a házat, féloldalasan kitolva a csípőjét. Egy nő kis sportautóból verdeste felém a műszempilláját. Bementem.
Meleg volt, és testszag csapott meg. Fülsiketítő hangerő fogadott. Vibráltak a falak, sűrű volt a levegő, majdhogynem cseppfolyós. Csengett a fülem. Megálltam, hogy a szememet hozzászoktassam a sötét helyiséghez. Durva faasztalok a bokszokban egyik oldalon, másik oldalt a hosszú bárpult. A zenekari dobogónál parányi táncparkett; két matróz két hájas, szurtos lánnyal. Különben sehol senki.
A dobogón a Zefír szolgáltatta a talpalávalót. Öt fő – három acélgitár, dob és énekes. Utóbbi ráfonta a lábát a mikrofonra, úgy becézte. Nagy ricsajt csaptak, de az arcuk furcsán egykedvű maradt, mintha várnának valamire, és a zenéléssel ütnék agyon az időt.
A zenekar mellett kétoldalt két lengén öltözött táncosnő állomásozott: fodros bikinit viseltek. Egyikük duci, de a másik lány arca gyönyörű, teste idomtalan. A világítás krétafehérbe vonta őket.
A bárpulthoz léptem, és whiskyt rendeltem jéggel. Felvizezett whiskyt fogok kapni, és éppen arra vágyom.
Kifizettem az italt, és néztem a zenészeket. Roman gitáron játszott, vékony, izmos, húszas évei derekán járó fiatalember dús, bodros fekete hajjal. A rózsaszín reflektorfényben csillogott rajta a pomádé. Az ujjára guvadt, míg zenélt.
– Egész jól csinálják – mondtam a csaposnak.
Vállat vont. – Magának ez tetszik?
– Persze. Miért, magának nem?
– Gyenge – mondta a pasi. – Harmatgyenge.
– Milyen zenét szeret?
– Operát – mondta, és ment kiszolgálni. Nem tudtam eldönteni, viccel-e.
Álldogáltam, kezemben a pohárral. A Zefír befejezte a számot, a matrózok a táncparketten összeütötték a tenyerüket. Más senki. Az énekes még az imént elhangzott dal ritmusára riszálta magát, és lélekszakadva rebegett „Köszönjük, köszönjük”-öt a mikrofonhoz hajolva, mintha ezrek részesítenék lelkes ovációban.
– Egy régi Chuck Berry-szám következik – mondta aztán. Mint kiderült, a „Nyakigláb Sally”. Hát az tényleg jó régi. Olyan régi, hogy még én is tudom, Little Richard száma, és nem Chuck Berryé. Olyan régi, hogy a házasságom előttről ismerős, mikor ilyen helyekre hurcoltam a lányokat, hogy kirúgjunk a hámból, mert az idő tájt a négerek olyan murisak voltak, nem is igazán emberek, hanem csak olyan zenei mutatványosok. Akkoriban a fehér srácok még betehették a lábukat Harlemben az Apollóba.
Régi szép idők.
Jól játszották a számot, hangosan, gyorsan. Judith utálja a rock and rollt, ami nagy kár. Én mindig is szerettem. De amikor a mi nemzedékünknek benőtt a feje lágya, nem volt divatban. Merthogy alpári, nem eléggé előkelő. A feltörekvő ifjúság Lester Lanint és Eddie Davist kultiválta, Leonard Bernstein pedig még nem tanult meg tvisztelni.
Változnak az idők.
A Zefír végre berekesztette a műsorát. Az erősítőikre lemezjátszót kapcsoltak, és elkezdődött a lemezparádé. Lekászálódtak a dobogóról, és megcélozták a bárpultot. Elébe mentem Romannak, és megérintettem a karját.
– Meghívhatom egy italra?
Meglepődve nézett rám. – Miért?
– Rajongója vagyok Little Richardnak.
Tetőtől talpig végigmért. – Ne hülyítsen.
– Komolyan beszélek.
– Vodkát – telepedett mellém.
Megrendeltem, hozták, és egykettőre be is csapta.
– Jöhet még egy – mondta –, aztán elmegyünk, és beszélgetünk Little Richardról, oké?
– Oké.
Kért még egy vodkát, és átment vele egy asztalhoz. Követtem. A félhomályban csillogott rajta az ezüstzakó. Leültünk, a pohárra meredt, és azt mondta: – Lássuk azt az ezüstlemezkét. – Micsodát?
Sértődött pillantást lövellt rám. – A jelvényt, picinyem. A kis kitűzőt. Vagy nem állunk szóba.
Bizonyára lerítt rólam az értetlenség.
– Jézusom – mondta –, mikor nő már ki a zsaruk esze?
– Nem vagyok zsaru – mondtam.
– Á, dehogy. – Fogta az italát, és készült otthagyni.
– Várjon – mondtam. – Mutatok valamit.
Kivettem a tárcám, és elővillantottam az orvosi igazolványomat. Sötét volt: közel kellett hajolnia hozzá.
– Ez már döfi – mondta gúnyosan. De visszaült.
– Nem vicc. Orvos vagyok.
– Oké – mondta –, doki. Bűzlik magáról, hogy zsaru, de jó, legyen orvos. Tisztázzuk a játékszabályokat: látja azt a négy hapsit? – biccentett a zenekar felé. – Ha gríz lesz, mind tanúsítják, hogy maga orvosi igazolványt dugott az orrom alá. Az pedig csalás, picinyem. A bíróság előtt szart se ér. Világos?
– Csak beszélgetni jöttem.

 

– Komolyan? – mondta, az italát kortyolva. Kis mosoly tűnt fel a képén. – Gyors lábakon jár a hír.
– Valóban?
– Úgy bizony – mondta. – Maga kitől hallotta?
– Vannak kapcsolataim.
– Miféle kapcsolatai?
Vállat vontam. – Kapcsolatok... és kész.
– Kinek kell?
– Nekem.
Felkacagott: – Magának? Ne szórakozzon. Még hogy magának.
– Jó – mondtam. Felálltam, mint aki menni akar. – Lehet, hogy eltévesztettem a házszámot.
– Egy percre, picinyem.
Megálltam. Csak ült ott, bámulta a szeszt, forgatta a poharat. – Csüccs.
Visszaültem. Nem emelte fel a szemét a pohárról. – Jó az anyag – mondta. – Hamisítatlan. A legjobb minőség, és megkérjük az árát, érti?
– Oké – mondtam.
Idegesen megvakarta a könyökhajlatát. – Hány zacskó kell?
– Tíz. Tizenöt. Amennyi van.
– Van akármennyi.
– Akkor legyen tizenöt – mondtam. – De előbb hadd látom.
– Rajta. Majd meglátja, hogy milyen jó.
Tovább vakarózott az ezüstkelmén át, aztán elmosolyodott. – De előbb tudnom kell valamit.
– Tessék.
– Ki adta le a drótot?
Tétováztam. – Angela Harding.
Összezavarodott. Vajon rosszat mondtam? Fészkelődött a székén, mint aki tépelődik, aztán megkérdezte: – A barátnője?
– Olyasmi.
– Mikor találkoztak utoljára?
– Tegnap – mondtam.
Lassan bólogatott. – Ott az ajtó – mondta. – Kap harminc másodpercet, hogy lelépjen, különben nem marad ép csontja. Hallotta, maga zsaru? Harminc másodperc.
– Oké – mondtam. – Nem Angela volt. A barátnője.
– Kicsoda?
– Karen Randall.
– Ilyet nem ismerek.
– Úgy tudom, nagyon is jól ismerte.
A fejét rázta. – Kizárt.
– Nekem azt mondták.
– Rosszul mondták, picinyem. Tök rosszul.
A zsebembe nyúltam, és előhúztam a képet: – A kollégiumi szobájában volt.
Mielőtt észbe kaphattam volna, kitépte a fotót a kezemből, és apró darabokra szaggatta.
– Fotó? – kérdezte sima hangon. – Miféle fotó? Életemben nem láttam azt a lányt.
Hátradőltem.
Dühösen villogott rám. – Tűnés – szólított fel.
– Vásárolni jöttem – mondtam. – Majd megyek, ha itt a cucc.
– Menjen, amíg szépen van.
Megint vakarózott; láttam, hogy többet nem húzok ki belőle. Magától nem mond semmit, kényszeríteni nem áll módomban.
– Jó – mondtam. Felkeltem, de a szemüvegemet ott hagytam az asztalon. – Csak egyvalamit: hol szerezhetnék tiopentált?
Egy pillanatra kimeredt a szeme. – Micsodát?
– Tiopentált.
– Azt se tudom, mi az. És most tűnés, vagy összeakasztja a bajuszát egy kedves fiúval ott a bárnál, és beverik a fejét.
Kimentem. Hideg volt, megint szemerkélt az eső. Végig pásztáztam a Washington Streeten, a rock and roll, sztriptíz és egyéb csehók neonjain. Vártam fél percet, és visszamentem.
A szemüvegem még ott volt az asztalon. Magamhoz vettem, és irány kifelé; közben körülnéztem.
Roman a sarokban állt a nyilvános telefonnál. Csak ennyit akartam tudni.

 

 

NÉGY

A sarkon van egy olcsó talponálló, önkiszolgáló büfé. Hamburger húsz cent. Üvegfal az utca felé. Benn pár tini tömte a fejét nagy vihogások közepette. Egy-két hajléktalan, cipőjét verdeső kabátban. Oldalt három matróz hahotázva csapkodta egymás vállát: régi hódítás emléke vagy friss remények? Telefon hátul.
Felhívtam a Memorialt, és Hammondot kértem. Közölték, hogy a sürgősségin ügyeletes, kapcsolták.
– Norton, itt John Berry.
– Mi van?
– Az irattárból kellene információ.
– Szerencséd van – mondta –, csöndes éjszaka. Egy-két késelés, pár részeg garázda. Más semmi. Mi kell?
– Jegyezz – mondtam. – Roman Jones, színes bőrű, huszonnégy-huszonöt éves. Tudni szeretném, feküdt-e a kórházban, kezelték-e valamelyik klinikán. És hogy mikor.
– Rendben – mondta Hammond. – Roman Jones. Kórházi tartózkodások és kezelések időpontjai.
– Kösz.
– Visszaszólsz?
– Nem. Majd benézek.
Mint utóbb kiderült, ez volt a hét legjobb vicce.
A telefon után megéheztem, hát kértem egy hot dogot meg egy kávét. Ilyen helyen tilos a hamburger. Egyrészt nagy valószínűséggel beledarálnak a lóhústól a nyúlhúson meg a belsőségeken át minden házi szemetet. Másrészt annyi benne a csíra, hogy biológiai fegyvernek se utolsó. Vegyük csak a trichinózist – a fertőződési ráta Bostonban hatszorosa az amerikai átlagnak. Nem lehetünk elég óvatosak.
Egyik barátom bakteriológus. Egy kórházi laboratóriumot igazgat napestig, ahol betegségokozó baktériumkultúrákat tenyésztenek. Már ott tart, hogy gyakorlatilag nem eszik étteremben, Joseph vagy Locke-Ober se elég jó neki. A marhahúshoz hozzá se nyúl, ha nem akkor sütötték át jó erősen. Veszettül szorong. Tanúsítom, hogy rémes vacsorapartner – végig szakad róla a víz. Látszik, hogy lelki szemei előtt ott lebeg a Petri-csésze vérrel meg táptalajjal meg a baciluskolóniákkal. Valahányszor csak lenyel egy falatot. Staphilococcus. Streptococcus. Neki már nem élet az élet.
Egy szó mint száz, a hot dog – valamivel – biztonságosabb, úgyhogy azt kértem, és a kávéval együtt odavittem az állópulthoz, hogy az üvegablakon át nézegethessem evés közben a járókelőket.
Roman Jonesről gondolkodtam. Nem tetszik, amit mondott. Világos, hogy üzletel, és nem akármivel. Marihuánát minden bokorban kapni. A Sandoz cég már nem gyárt LSD-t, de Olaszországban tonnaszám állítják elő az alapanyagát, a lizergsavat, és a szemfüles egyetemistának csupán pár vegyszert, ezt-azt kell elemelni a kémialaborból, ha meg akarja bolondítani. Psilocybint és DMT-t csinálni még kisebb kunszt[36].
Roman valószínűleg ópiumszármazékkal, morfiummal vagy heroinnal seftel. Ez bizony csavar a javából – különösen annak tükrében, hogy hogyan reagált Angela Harding és Karen Randall nevének említésére. Nem tudom, mi az összefüggés, de érzem, hogy nagyon hamar szembesülök vele.
Megettem a hot dogot, kiittam a kávét. Bámészkodtam, s egyszerre megláttam Romant, amint elhúz előttem. Feszült, aggódó képpel: nem nézett se jobbra, se balra.
Leküldtem az utolsó korty kávét, és a nyomába eredtem.

 

 

ÖT

Hagytam neki párháznyi előnyt. Kemény iramot diktált a tömegben, tolakodott-lökdösődött. Akkor se vesztettem szem elől, mikor a Stuart Street felé indult. Letért balra, az autópálya felé. Én is. A Stuart Streetnek ez a vége nem forgalmas. Hátramaradtam és rágyújtottam. Összehúztam magamon az esőkabátot, és fájón nélkülöztem a kalapot. Ha hátrapillant a válla fölött, óhatatlanul felismer.
Roman a következő sarkon megint balra kanyarodott. Hogyhogy? Nem értettem, de fokozott óvatosságra törekedtem. Sebesen, görcsösen kapkodta a lábát, ahogyan a rémült emberek.
Már a Harvey Streeten jártunk. Van itt pár kínai étterem. Az egyiknél megálltam, mintha az étlapon csámcsognék. Roman nem nézett vissza. Ment még egy sarkot, aztán jobbra vette az irányt.
Én nemkülönben.
A Bostoni Központi Parktól délre a város jellege hirtelen megváltozik. A park mentén, a Tremont Streeten előkelő üzletek és színházak sorakoznak. A Washington Street egy sarokkal beljebb már kevésbé szívderítő: kocsmák, kurvák, pornómozik. Újabb sarok, és a környezet még barátságtalanabb. Néhány kínai étterem, és kész, vége. Innentől nincs más, csak csupa nagykereskedés. Ruhát árulnak többnyire.
Itt jártunk.
Az üzletekben koromsötét. Szövetbálák támasztották egymást az üveg mögött. Nagy hullámlemez kapukon hajtanak be szállítmányért a teherautók. Butikok. Jelmezbolt: a kirakatban kosztümök – balettharisnya, tábornoki egyenruha, paróka. Biliárdszalon egy pincehelyiségben: kihallatszott, amint halkan összeütődnek a golyók.
Az utcákon nyirkos sötétség. Sehol egy lélek. Roman sebesen haladt még egy utcányit, aztán hirtelen megállt. Behúzódtam egy kapuba, és vártam. Nézelődött egy kicsit, aztán sietett tovább. Nem hagytam magam lerázni.
Szeszélyesen kanyargott, gyakran megállt és hátrapillantott. Elhaladt egy kocsi, gumija sziszergett a vizes aszfalton. Roman gyorsan eltűnt a sötétben, és csak akkor jött elő újra, mikor elhalt a nesz.
Ideges, semmi kétség.
Talán tizenöt perce lehettem a nyomában. Nem értettem, hogy óvatoskodik-e, vagy csak húzza az időt. Többször is megállt, hogy szemrevételezzen valamit a kezében – órát vagy mást, nem láthattam.
Utóbb északnak kanyarodott, mellékutcákon cserkészte be újra a parkot és a State House-t. Eltartott egy darabig, míg kapcsoltam, hogy Beacon Hill felé igyekszik.
Eltelt még tíz perc, és alighanem lankadt a figyelmem, mert elvesztettem szem elől. Hirtelen eltűnt egy saroknál, pillanatok múlva bekanyarodtam én is, de se híre, se hamva. Kihalt utca. Léptekre füleltem, de sehol semmi. Aggódva előresiettem. Akkor történt.
Súlyos, nedves, hideg valami talált fejen, hűvösen hasított a homlokomba a fájdalom, aztán erős ütést kaptam a gyomromba. A járdára estem, émelyegtem, és forogni kezdett velem a világ. Kiáltást hallottam, majd lépteket, aztán semmit.

 

 

HAT

Mint amikor álmodik az ember, és minden teljesen torz. Az épületek feketék voltak, és úgy tornyosultak fölém, mintha maguk alá akarnának temetni. Valósággal égig értek. Összeázva vacogtam, az arcomba vert az eső. Fölemeltem a fejem, és láttam, hogy csupa vér alattam a járda.
Fél karral felkönyököltem. Az esőkabátomra vér csepegett. Bambán néztem a piros aszfaltot. Mennyi vér. Az enyém volna?
Kavargott a gyomrom, odahánytam a járdára. Szédültem, kék-zöld foltok kavarogtak előttem.
Erőnek erejével feltérdeltem.
A messzeségből szirénázást hallottam. Egyre közeledett. Remegő lábbal feltápászkodtam, egy parkoló kocsiba fogódzva. Sejtelmem sem volt, hol vagyok: az utca sötét volt és kihalt. Néztem a véres járdát, és azon tűnődtem, mit csináljak. Közeledtek a szirénák.
Botladozva rohantam a sarokig, Meg kellett állnom levegőért. A szirénák már nagyon közelről hallatszottak; kék fény villant az utcából, ahonnan az imént kijöttem.
Megint futottam. Nem tudom, meddig. Nem tudom, hol jártam.
Szaladtam, míg végre megláttam egy taxit. Állt a taxistandon.
– Vigyen el a legközelebbi kórházba – mondtam.
A sofőr meglátta az arcom.
– Nem lehet.
Be akartam szállni.
– Felejtsd el, pajtás – csapta be az orrom előtt a kocsiajtót, és elhajtott.
Messziről megint meghallottam a szirénákat.
Megint rám jött a szédülés. Leguggoltam, vártam, hogy elmúljon. Megint hánytam. Az arcomból egyre csöpögött a vér. Piros pöttyök a hányadékban.
Esett szakadatlanul. Átfagytam, de legalább nem vesztettem el az eszméletem. Felkeltem, és próbáltam betájolni magam. Déli irányban lehetek a Washington Streettől, a legközelebbi utcatáblán az áll, hogy Curley Street, de ez a név nem mond nekem semmit. Bizonytalan léptekkel elindultam. Sűrűn meg kellett állnom.
Reménykedtem, hogy jó irányba haladok. Tudtam, vért veszítek, de sejtelmem se volt, hogy mennyit. Alig tettem pár lépést, meg kellett állnom, hogy egy-egy kocsira támaszkodva erőt gyűjtsek.
A szédülésem rosszabbodott.
Megbotlottam és elestem. A térdem nekiütődött a járdának, belém hasított a fájdalom. Egy pillanatra kitisztult a fejem, és fel tudtam állni. Csikorgott a csuromvíz cipőm. A ruhám átitatódott verejtékkel és esővízzel.
A cipőm neszére összpontosítottam, és kényszerítettem magam, hogy továbbmenjek. Lépésenként. Három sarokra fényeket láttam. Sikerülni fog.
Lépésről lépésre.
Nekidőltem egy kék autónak, de csak egy pillanatra, hogy kifújjam magam.

 

– Ez az. Jól van, fiú. – Felemelnek. Autó visz, kisegítenek belőle. A karom átvetve valaki vállán, a saját lábamon megyek. Éles fények. Kiírás: „Sürgősségi ügyelet.” Kék lámpa. Az ajtóban nővér.
– Szép lassan, fiam. Nem veszítjük el a fejünket.
A fejem ide-oda nyaklik. Próbálok beszélni, de száraz a szám. Rettenetesen szomjazom és fázom. Nézem, ki istápol: öregember, szürke szakáll, kopasz fő. Igyekszem megállni a lábamon, hogy ne nehezedjek annyira rá, de a térdem mint a gumi, és vacogok.
– Semmi gond, fiam. Semmi gond.
Nyers hangon biztat. Odalép a nővér, lebeg az ügyelet ajtajának fényfoltjában, észrevesz és visszarohan. Jön két orvos, megfognak a két karomnál. Erősek, úgy emelnek, hogy csak a lábujjam érinti a tócsákat. Érzem, hogy a tarkómon is csorog a víz, ahogy előrebukik a fejem. A kopasz előreszalad ajtót nyitni.
Betámogatnak a melegre. Lefektetnek egy párnázott asztalra, és vetkőztetnének, de a ruhám ázott és csupa vér, végül ollóval vágják le. Nagyon nehezen megy, úgy tűnik, órákba telik. Behunyom a szemem, mert fájdalmasan vakítanak a lámpák.
– Hemoglobin, keresztpróba – mondja az egyik orvos –, és készüljünk elő varráshoz.
A fejemen matatnak; halványan érzem, hogy gézlapok és kezek érintenek. A homlokom zsibbadt és hideg. Már anyaszült meztelen vagyok. Dörzstörülközővel megszárítanak és betakarnak, majd áttesznek egy másik párnázott asztalra. Gurítanak a folyosón. Kinyitom a szemem, a kopasz ember hajol aggódva fölém.
– Hol talált rá? – kérdezi az egyik orvos.
– Egy kocsi motorháztetőjén. Ott feküdt. Megláttam, azt gondoltam, részeg, nem tud magáról. Félig kilógott az úttestre, féltem, hogy még elütik, hát megálltam, hogy odébb vonszoljam. Akkor látom, hogy rendesen van öltözve és csupa vér. Nem értek én ehhez, de úgy néztem, súlyos az eset, hát behoztam.
– Ön szerint mi történhetett? – kérdezi az orvos.
– Én úgy tippelem, hogy összeverték – mondja az ember.
– Nincs itt a tárcája – mondja az orvos. – Tartozik magának?
– Nem érdekes – mondja a kopasz.
– Biztos ki akarná fizetni magát.
– Nem kell – mondja a taxis. – Most már mennék.
– Hagyja meg a nevét – mondja az orvos.
De a szakállas már ott sincs.
Begurítanak egy kék csempés helyiségbe. Felkattintják fölöttem a műtőlámpát. Arcok hajolnak fölém. Gumikesztyűk, orrfityulák.
– Elállítjuk a vérzést – mondja az orvos –, aztán röntgen. – Rám néz: – Uram, eszméleténél van?
Bólintok és beszélni próbálok.
– Ne beszéljen. Lehet, hogy eltört az álla. Most bevarrom a sebet a homlokán, a többit meglátjuk.
A nővér lemossa az arcom, először langyos szappannal. Véres a szivacs.
– Jön az alkohol – mondja a nő. – Lehet, hogy kicsit csíp.
Az orvosok kitárgyalják a sebet a fejem fölött: – Vegyük jegyzőkönyvbe ezt a hatcentis felületi vágást a jobb halántékon. Az alkoholt alig érzem. Hűvös, kicsit bizsereg, de semmi több.
Látom a görbe tűt az orvos kezében. A nővér hátralép, ő meg dolgozni kezd a fejemen. Fájdalmat várok, de épp csak érzem a böködést. Az orvos varrás közben kommentál: – Piszok éles vágás. Szinte sebészi.
– Kés?
– Talán. De nem hiszem.
A nővér elszorítja a karom, és vért vesz. – Nem árt, ha ad neki egy tetanuszt – szól oda az orvos varrás közben. – Elkel egy adag penicillin is. – Nekem azt mondja: – Igen helyett egyet pislog, nem helyett kettőt. Allergiás a penicillinre?
Kettőt pislogok.
– Biztos benne?
Egyet pislogok.
– Mehet – mondja az orvos. A varrásnak szenteli a figyelmét. A nővér bead két injekciót. A másik orvos megvizsgál, nem szól semmit.
Bizonyára megint elájulok. Mikor kinyitom a szemem, hatalmas röntgengép van a fejemnél. Valaki ingerült: – Finomabban, finomabban!
Megint elájulok.
Másik helyiségben térek magamhoz. Itt világoszöld a fal. Az orvosok a csöpögő röntgenfelvételeket tartják a lámpához, és megtárgyalják őket. Az egyik kimegy, egy másik odajön hozzám.
– Úgy látjuk, nem történt baja – mondja. – Kilazulhatott pár foga, de törést nem észlelünk.
Tisztul a fejem. Eléggé magamnál vagyok, hogy megkérdezzem: – Radiológus is látta a felvételeket?
Földbe gyökerezik a lábuk. Megdermednek, ők is arra gondolnak, amire én, hogy a koponyaröntgent nehéz értelmezni, nagy gyakorlatot igényel. Nem értik, hogy juthat eszembe erre rákérdezni.
– Jelenleg nincs itt a radiológus.
– Hol van?
– Kávézik.
– Hozzák ide – mondom. Száraz a szám, sajog az állkapcsom. Megérintem az arcom, és fájdalmas duzzanatot tapintok. Nem csoda, ha törésre gyanakodtak.
– Mennyi a hemoglobinom?
– Tessék, uram?
Nehezen értik, amit mondok, a nyelvem bedagadt, nem ejtem tisztán a szavakat.
– Azt kérdeztem, mennyi a hemoglobinom.
Összenéznek, aztán egyikük megszólal: – Negyven, uram.
– Vizet kérek.
Egyikük elmegy érte. Másikuk hitetlenkedve néz, mint aki most döbbent rá, hogy én is ember vagyok. – Ön orvos, uram?
– Nem – mondom –, önképzőköri elnök a pigmeusoknál. Zavarba jön. Előveszi a noteszát, és megkérdezi: – Uram, feküdt már nálunk?
– Nem – mondom –, és most se fekszem be.
– Uram, önt vágott sebbel hozták ide...
– Szarok rá. Tükröt kérek.
– Tükröt?
Sóhajtok egyet: – Hadd látom, hogy tud varrni.
– Uram, ha ön orvos...
– Ide a tükröt.
Figyelemreméltóan hamar megérkezik a tükör és a pohár víz. Előbb a vizet iszom ki: csodálatos az íze.
– Óvatosan, uram.
– A negyvenes hemoglobin egyáltalán nem rossz, maguk is tudják.
Feltartom a tükröt, és megszemlélem a vágást. Dühös vagyok a kisdoktorokra, ez segít elfeledkeznem a fájdalomról-sajgásról. Nézem a tiszta rajzú vágást, a szemöldökömtől a fülemig húzódik az íve.
Vagy húsz öltés kellett.
– Mióta vagyok itt?
– Úgy egy órája, uram.
– Ne urazzon itt – mondom –, hanem csináljon még egy hemoglobinpróbát. Tudnom kell, nincs-e belső vérzésem.
– Uram, a pulzusa csak hetvenöt, a bőre színe meg...
– Csinálja már.
Újabb vérvétel. A kisdoktor öt köbcentit vesz le fecskendővel. – Jézusom – fakadok ki –, egy nyavalyás hemoglobinhoz ennyit?
Nevetséges sajnálkozás ül ki a képére, és gyorsan elkotródik. Elengedi magát ez az ügyeletes brancs. A hemoglobinhoz egy köbcenti is sok; egy csepp vér is elég az ujjbegyből.
A másik orvoshoz fordulok: – A nevem John Berry. A Lincolnban vagyok patológus.
– Igen, uram.
– Ne jegyezzen.
– Igen, uram. – Félreteszi a noteszt.
– Nem lesz felvétel, és nem kerülök bele a nyilvántartásba.
– Uram, ha megtámadták és kirabolták...
– Szó sincs róla – mondom. – Megbotlottam és elestem. Ennyi. Ostoba véletlen.
– Uram, a zúzódások a testén arra utalnak...
– Fütyülök rá, hogy nem vagyok tankönyvi eset. Közlöm, mi történt, és kész.
– Uram...
– Nincs vita – vágok közbe.
Megnézem a fickót. Fehér köpeny van rajta: vérfoltos. Gondolom, én maszatoltam össze.
– Nem viseli a kitűzőjét a nevével.
– Nem.
– Tűzze föl. Mi, betegek szeretjük tudni, kivel beszélünk.
Mély lélegzetet vesz: – Uram, negyedéves hallgató vagyok.
– Jézusmária.
– Uram...
– Ide hallgasson, fiam. Tisztázzunk valamit. – Örülök, hogy úgy tajtékzom, erőt ad. – Lehet, hogy magának jó hecc ez a kis gyakorlat itt, nekem nem az. Hívja Hammond doktort.
– Kicsodát?
– Hammond doktort. Az ügyeletvezetőt.
– Igenis, uram.
Indulni készül; túl kemény voltam, gondolom magamban. Végső soron még csak hallgató, és eléggé kedves gyerek.
– Mellesleg, maga varrt össze?
Bűntudatos hallgatás, aztán: – Igen, én.
– Szép munka.
Fülig szalad a szája: – Köszönöm, uram.
– Ne urazzon. Megvizsgálta a vágást a sutura előtt?
– Igen, u... igen.
– Mi volt a benyomása?
– Feltűnően éles rajzú vágás. Én zsilettpengére tippelek.
Rámosolyogtam: – Netán szikére?
– Nem értem.
– Szerintem tanulságos éjszakának néz elébe – mondom. – Szóljon Hammondnak.
Mikor magamra maradok, már csak a fájdalomra tudok gondolni. A gyomrom a legrosszabb: mintha tekegolyót nyeltem volna. Oldalt fordulok, kicsit jobb. Közben megjött Hammond, a negyedévessel a sarkában.
– Helló, John – üdvözöl.
– Helló, Norton. Hogy megy a bolt?
– Nem láttam, mikor behoztak – mentegetőzik Norton –, ha tudtam volna...
– Semmi gond. Ügyesek voltak a fiúcskáid.
– Mi történt veled?
– Baleset.
– Szerencséd van – hajol a sebem fölé Norton. – Kinyílt a jobb halántéki artériád. Szökőár. De a hemoglobinodon nem látszik.
– Szép nagy a lépem.
– Egészségedre. Hogy érzed magad?
– Mint a mosott szar.
– Fáj a fejed?
– Kicsit.
– Kóvályogsz? Émelyegsz?
– Norton, ne csináld már...
– Maradj szépen fekve – mondja Hammond. Előveszi a kislámpáját, és ellenőrzi a pupillámat, aztán ophtalmoszkóppal megnézi a szemfeneket. Kar- és lábreflexet is vizsgál mindkét oldalt.
– Na látod – mondom. – Semmi.
– Akkor is lehet hematómád.
– Ugyan.
– Huszonnégy órás megfigyelés kell – mondja Hammond.
– Nem jön össze. – Felülök az ágyon, megrándul az arcom. Fáj a hasam. – Segíts föl.
– A ruhád sajnos...
– Miszlikbe vágták. Tudok róla. Hozz már egy mundért.
– Mundért?
– Itt akarok lenni, mikor a többieket hozzák.
– A többieket?
– Majd meglátod.
A negyedéves megkérdezi, mi a méretem. Megmondom. Már indulna, mikor Hammond elkapja a karját.
– Pillanat. – Felém fordul. – Van egy feltételem.
– Norton, az isten áldjon meg, nincs hematómám. Ha szubdurális, úgyis csak hetek vagy hónapok múlva jelentkezik. Te is tudod.
– De lehet, hogy epidurális.
– A röntgen nem mutatott ki koponyatörést – mondom. Az epidurális hematóma vérömleny a koponyán belül, amely a koponyatörés folytán beálló artériaszakadás szövődménye. A vér felgyűlik a koponyában, és halált okozhat, ha az agyat összenyomja.
– Te magad szóltál, hogy radiológus még nem értékelte.
– Norton, az ég szerelmére. Ne duruzsolj itt nekem, mint egy nyolcvanéves nagyanyónak. Én...
– Kaphatsz fehér mundért, de csak akkor, ha itt maradsz az ügyeleten.
Elhúzom a szám. – Jó – egyezem végül bele –, maradok.
A negyedéves végre elvitorlázik a ruhákért. Hammond meg csak áll, és a fejét csóválja.
– Ki vert össze?
– Majd meglátod.
– Kegyetlenül ráijesztettél a kisdoktorra meg a hallgatóra.
– Nem akartam. De kicsit slendriánul viszonyultak itt a dolgokhoz.
– Ma éjjel Harrison ügyel a radiológián. Nagy lógós.
– Azt hiszed, érdekel?
– Te se most jöttél le a falvédőről.
– Hát nem.
Megjön a mez, belebújok. Furcsa érzés. Évek óta nem viselek ilyet. Pedig annak idején örömmel tettem. Most kellemetlenül dörzsöl a merev anyag.
Előkerítik a cipőmet: eláztatta a vér. Letörlöm, felhúzom. Esettség ide, kilúgozottság oda, talpon kell maradnom. Ma éjjel pontot teszünk az ügy végére. Biztos vagyok benne.
Elmegyek kávéért meg szendvicsért. Az ízét nem érzem, lehetne újságpapír is, de kell valami étel, gondolom. Hammond velem marad.
– Egyébként utánanéztem Roman Jonesnak, ahogy kérted – mondja.
– És?
– Egyszer járt itt. Az urológián. Valami vesegörcsfélével, úgyhogy vizeletvizsgálatot végeztek.
– Aha.
– Valóban volt vér a vizeletében. Vörösvérsejtek sejtmaggal.
– Értem.
Klasszikus história. A betegek gyakran jelentkeznek a kórházban erős alhasi fájdalomra és vizelési nehézségekre panaszkodva. Vesekő a legvalószínűbb diagnózis, az öt legfájdalmasabb kórkép egyike; szinte automatikusan jár a morfium. Persze a diagnózis alátámasztására vizeletvizsgálatot is végeznek, vért keresnek a vizeletmintában. A vesekő többnyire a húgyutak irritációjával és enyhe vérzésével jár.
A morfinisták tudják, hogy vesekő örvén viszonylag könnyen juthatnak morfiumhoz, úgyhogy nemegyszer szimulálnak vesegörcsöt. Egyik-másik nagyon ért hozzá; ismerik a tüneteket és megtévesztően imitálják. Mikor vizeletmintát kérnek és kiküldik őket a WC-re, megszúrják az ujjukat, és abból cseppentenek az edénybe.
De vannak anyámasszony katonái. Nem a saját vérükkel operálnak, hanem valami állatéval, például csirkéével. Csak egy baj van, a csirke vörösvérsejtjeinek van sejtmagjuk, az ember vérsejtjeinek nincs. Vagyis ha vesegörccsel jelentkező páciens vizeletmintája sejtmaggal bíró vörösvérsejteket tartalmaz, szinte biztosra vehető, hogy az illető szimuláns és kábítószerfüggő.
– Tűnyomokat találtak rajta?
– Nem. Mikor az orvos szólt neki, kereket oldott. Azóta se látták.
– Érdekes. Bizonyára drogos.
– Valószínű.
Miután ettem, jobban érzem magam. Talpra állok: kimerült vagyok és fáj mindenem. Telefonálok Judithnak: a Memorial sebészetéről beszélek, de jól vagyok, ne aggódjon. Nem ejtek szót arról, hogy eltángáltak és megkéseltek. Ráér elájulni, ha hazaállítok.
Végigmegyünk a folyosón Hammonddal. Igyekszem legyűrni a fájdalmat. Hammond folyton kérdezgeti, hogy milyen a közérzetem, én meg mondogatom, hogy jó. De hazudok. Kavarog a gyomrom, állva jobban fáj a fejem. Mégis a kimerültségem a legocsmányabb. Iszonyúan fáradt vagyok.
A sürgősségi ügyelet mentősbejáratához tartunk. Amolyan boksz, nyitott garázs, ahová a mentő befarol. Lábbal működtethető lengőajtón lehet bejutni a kórházba. Mi kisétálunk, hogy szívjunk egy kis éjszakai levegőt. Esős-ködös éjszaka, de nekem jólesik a hűvösség.
– Sápadt vagy – mondja Hammond.
– Jól érzem magam.
– Még azt se derítettük ki, van-e belső vérzésed.
– Jól érzem magam – ismételem el.
– Szólj, ha mégsem – mondja Hammond. – Ne hősködj.
– Nem hősködöm.
Álldogálunk. Néha elhalad egy-egy kocsi, sziszegnek a gumik a vizes úttesten, különben csönd.
– Mire számítasz?
– Nem is tudom. De szerintem behoznak majd egy négert meg egy lányt.
– Roman Jonest? Neki is benne van a keze?
– Szerintem igen.
Mérget vennék rá, hogy Roman Jones esett nekem. Nemigen emlékezem többre; a balesetet közvetlenül megelőző események összefolynak. Igazán nem meglepő. Ha nincs is igazi emlékezetvesztésem, ami agyrázkódásnál gyakori és az eseményt megelőző tizenöt percre terjed ki, zavarodottságom vitathatatlan.
Csak Roman lehetett, gondolom. Más nem jöhet szóba. Roman Beacon Hillre igyekezett. Erre is csak egyetlen logikus indok létezik.
Várni kell.
– Milyen a közérzeted?
– Mást se kérdezel – mondom. – Én meg bizonygatom, hogy jó.
– Kimerültnek látszol.
– Az is vagyok. Meg se álltam egész héten.
– Nem. Kóvályogsz.
– Csak az imént vertek kupán – mondom. Az órámra pillantok. Majdnem két óra telt el. Rengeteg idő. Untig elég.
Talán mégse stimmel valami.
Hirtelen rendőrkocsi kanyarodik be vijjogó szirénával, vészvillogóval. Nyomában mentő, és egy harmadik kocsi zárja a menetet. A mentő befarol, és a harmadik járgányból már pattan is kifelé két öltönyös: tudósítók. Lerí a mohó kis képükről. Egyiküknél fényképezőgép.
– Nincs fényképezés – mondom.
Nyílik a mentőkocsi hátsó ajtaja, kihúzzák a hordágyat. A ruházat tűnik elsőként a szemembe – csíkokra hasították, úgy fedi fel a mellkast és a felső végtagokat, mintha valami hatalmas robotgép dolgozta volna meg a testet. Aztán az ügyeleti bejárat hidegen foszforeszkáló fényében az arcot is megpillantom: Roman Jones. A koponyája jobboldalt belappadt, mint a leeresztett focilabda, a szája feketés-szederjes.
Pukkan a vaku.
Hammond ott helyben munkához lát. Nem vesztegeti az időt, egyszerre tapintja a csuklót bal kézzel, hajol a mellkas fölé, és keresi meg jobbjával a nyaki ütőeret. Fölegyenesedik, és szó nélkül döngetni kezdi a mellkast. Úgy csinálja, hogy az egyik keze hátát üti a másik élével, szaporán, keményen, ritmusosan.
– Aneszteziológust – mondja –, és hívják az ügyeletes sebészt. Újraélesztő kocsit. Egy ezrelékes aramint. Oxigénmaszk, túlnyomásos. Gyerünk.
Betoljuk az épületbe, az egyik kis kezelőbe. Hammond nem hagyja abba a szívmasszázst. Az ügyeletes sebész már vár.
– Szívmegállás?
– Igen – mondja Hammond. – Se légzés, se pulzus.
A sebész felvesz egy nyolcas méretű gumikesztyűt tartalmazó tasakot. Nem várja meg, míg a nővér kinyitja és feladja, maga rántja a kezére. Közben le se veszi a szemét Roman Jones rezzenetlen arcáról.
– Felnyitjuk – mondja a sebész, és megtornáztatja a kesztyűben az ujját.
Hammond bólint, miközben lankadatlanul dönget tovább. Nem mintha használna: Roman szája-nyelve egyre feketébb. A bőre, kivált a fülcimpánál és az orcánál, szederjes-sötét.
Rászorítják az oxigénmaszkot.
– Mennyit, uram? – kérdezi a nővér.
– Hét litert – mondja a sebész. Kezébe adják a szikét. Roman cafrangosra szaggatott ruháit letépik a mellkasról, a teljes vetkőztetéssel senki se vesződik. A sebész semleges arccal lép előre, jobbjába szorítja a szikét, hüvelykjével az él fölött.
– Gyerünk – mondja, és ferde metszést csinál baloldalt a bordák felett. Mélyen bevág, vérzés is van, de nem törődik vele. Feltárja a fehéren csillogó bordákat, átvág közöttük, kampókat alkalmaz. Mikor a kampókat széthúzzák, recsegve-ropogva engednek a bordák. A tátongó nyílásban láthatóvá válik Roman lappadt-ráncos tüdeje és nagy, kékes szíve, ami nem ver, csak hullámzik, mint a kukaccal teli zacskó.
A sebész odanyúl, és masszírozni kezdi. Semmi görcs: előbb a kisujja mozdul, aztán sorra a többi, a hüvelykig bezárólag, préseli a vén kifelé a szívből. Nagy erővel: ritmusosan dörmög is hozzá.
Valaki vérnyomásmérőt csatol Roman karjára, Hammond pumpálni kezd. Rápillant a skálára, aztán megszólal: – Semmi.
– Fibrillál – mondja a sebész, kezében a szívvel. – Epinefrint még ne. Várjunk.
A masszázs folytatódik: egy perc, kettő. Roman egyre feketül.
– Gyengül. Öt köbcenti egy ezrelékest.
Elkészült a fecskendő. A sebész egyenesen a szívbe szúr, aztán tovább masszíroz.
Percek telnek el. Nézem az összepréselt szívet, a lélegeztetőgépre kapcsolt, ritmusosan járó tüdőt. De a betegen semmi se segít. Végül abbahagyják.
– Ennyi – mondja a sebész. Kihúzza a kezét, még egyszer megnézi Roman Jonest, és lehúzza a gumikesztyűt. Szemrevételezi a vágásokat a törzsön és a karon, a betört koponyát.
– Valószínű, hogy primer légzésleállás – mondja. – Elég nagyot kaphatott a fejére. Megírod a halotti bizonyítványt? – fordul Hammondhoz.
– Persze – mondja Hammond. – Bízd ide.
Ekkor berohan egy nővér: – Dr. Hammond – mondja –, dr. Jorgensen hívja. Hoztak egy lányt vérzéses sokkban.

 

A folyosón mindjárt belebotlok Petersonba. Öltönyt visel, zavart és bosszús. Mikor észrevesz, elkap a karomnál.
– Mondja, Berry...
– Később – intem le.
Követem Hammondot és a nővért egy másik kezelőbe. Ott fekszik a lány vízszintesen, halottsápadtan. Csuklóin kötés. Magánál van, de csak éppen-éppen. Ide-oda veti a fejét, és nyöszörög.
Jorgensen alorvos hajol fölé. – Öngyilkosság – tudósítja Hammondot –, felvágta az ereit. Elállítottuk a vérzést, és teljes vért adunk.
Vénát keres a transzfúzióhoz. A lábon dolgozik.
– Megvolt a keresztpróba – mondja, és beszúrja a tűt. – A bankból hozatunk még vért. Legalább két egység kell. A hemoglobin jó, de nem sokra megyünk vele.
– Miért a láb? – biccent Hammond a transzfúzióra.
– A csuklón kötés van. Felső végtagokat nem akarok piszkálni.
Odaléptem. Angela Harding. Most nem olyan szép: krétafehér az arca, a száj körül szürkés.
– Hogy látod? – kérdezi Hammond Jorgensent.
– Megmarad – hangzik a válasz –, hacsak nem jön közbe valami.
Hammond megvizsgálja a bekötözött csuklókat. – A sérülés?
– Igen. Kétoldalt. Suturáltuk.
Hammond az ujjakat veszi szemügyre. Sötétbarnák az ujjhegyek. Rám tekint: – Ez az a lány?
– Igen – mondom. – Angela Harding.
– Erős dohányos – mondja Hammond. – Nézd meg újra.
Hammond felemeli az egyik kezet, és megszagolja az elszíneződött ujjakat.
– Nem dohány – mondja.
– Úgy bizony.
– Akkor...
Bólintok: – Jól gondolod.
– ... ápolónő.
– Igen.
Jódtinktúra, fertőtlenítő. Sárgásbarna folyadék, elszínezi a szöveteket. Ezzel mossák le a műtéti helyet meg a kipreparálandó vénát.
– Nem értem – mondja Hammond.
Feltartom a lány kezét. A hüvelykujjpárna és a kézhát össze van karistolva.
– Hát ezt mire véled?
– Próbamenet. – Klasszikus tünet, hogy a falcoló egyszerkétszer végighúzza a kést a csuklóján, mintha a tényleges öngyilkosság előtt meg akarna győződni, elég éles-e a szerszám és mekkora fájdalmat okoz.
– Nem – mondom.
– Hát akkor?
– Láttál már olyan fickót, aki késpárbajozott?
Hammond a fejét rázza. Soha életében. Igaz, többnyire a patológus asztala: kis vágások a kézfejen egyenlő késpárbaj. Az áldozat maga elé tartja kezét, hogy védekezzen, és a kés hegye megkaristolja.
– Ilyen?
– Igen.
– Szóval ő is késpárbajozott?
– Igen.
– De miért?
– Majd később.
Visszamegyek Roman Joneshoz. Még ugyanott fekszik. Peterson és egy másik öltönyös vizsgálgatja a szemét.
– Berry – mondja Peterson –, maga minden lében kanál.
– Maga is.
– Nekem ez a szakmám – mondja Peterson. A társa felé biccent. – Csak mert a múltkor maga úgy felizgatta magát, most hoztam magammal orvost. Rendőrorvos. Ez itt már a törvényszéki orvostannak ad munkát.
– Tudom.
– Roman Jonesnak hívják. A tárcájában voltak iratok.
– Hol találták?
– Az úttesten hevert. Egy szép kis csöndes utcában Beacon Hillen. Bevert koponyával. Alighanem a fejére esett. Két emelettel följebb betört az ablak egy Angela Harding nevű lány lakásában. A lány is itt van.
– Tudok róla.
– Ma éjjel is csuda sokat tud.
Fütyülök Petersonra. Rosszabbodott a fejfájásom; lüktet; iszonyúan elesettnek érzem magam. De jó lenne lefeküdni, és aludni egy nagyot. Csakhogy a gyomrom nem hagy békén, összevissza kavarog.
Roman Jones holtteste fölé hajolok. Valaki levetkőztette: előtárul a sok mély seb a törzsén és a felsőkarján. A lába érintetlen. Jellemző, gondolom.
Az orvos fölegyenesedik, és Petersonra néz. – Nehéz megállapítani, mi a halál oka – mondja. A tátongó mellkasseb felé biccent. – Jól szétkapták. De azt mondanám, koponyazúzódás. Azt mondod, kiesett az ablakból?
– Úgy hisszük – mondja Peterson, és rám pillant.
– Kitöltöm a papírokat – mondja az orvos. – Add ide a tárcáját.
Peterson átadta neki Roman Jones briftasniját. Az orvos félrevonul az írótömbjével, jegyezget. Én tovább nézem a testet. Elsősorban a koponya érdekel. Megérintem a horpadást.
– Mit csinál? – horkan föl Peterson.
– Megvizsgálom a holttestet.
– Van felhatalmazása?
Sóhajtok: – Kitől kell felhatalmazás?
Sikerül zavarba hoznom.
– Engedélyt kérek – mondom –, hogy a holttestet szabad szemmel megvizsgáljam.
Közben a doktorra sandítok. A tárca tartalmát leltározza, és jegyzetel, de biztos vagyok benne, hogy hall minden szót.
– Lesz boncolás – mondja Peterson.
– Hadd kérjek mégis engedélyt – mondom.
– Nincs engedély.
Itt felcsattan az orvos. – Jack, hagyd már abba.
Peterson oda-vissza hordja a tekintetét köztem és az orvos között. Végül megadja magát.
– Oké, Berry. Vizsgálódjon. De ne nyúljon semmihez.
Nézem a koponyasérülést. Csészeforma beszögellés, körülbelül férfiökölnyi, de nem ököltől származik. Inkább nagy erővel lesújtó bot vagy vasrúd lehet a bűnös. Mikor közelebb hajoltam, apró barna faforgácsot láttam a véres fejen. Nem érintettem meg.
– Szóval maga szerint a koponyatörés esés miatt következett be?
– Igen – mondja Peterson –, miért?
– Csak kérdeztem.
– Miért?
– Hát a vágások a testen?
– Szerintünk azokat még a lakásban szerezte. Úgy fest, hogy összeverekedtek ezzel az Angela Hardinggal. A lakásban találtunk egy véres konyhakést. A lány biztos fenyegette vele, ő meg hátrált. Egy szó mint száz, kiesett az ablakon, vagy kilökték. És a koponyatörésbe belehalt. – Végigmért.
– Mondja csak tovább – buzdítom.
– Nincs mit.
Bólintok, aztán kimegyek, és tűvel-fecskendővel jövök vissza. A holttest fölé hajolok, és beledöföm a tűt a nyakába: a torkolati vénára pályázok. A könyökhajlattal már semmit sem érek.
– Mit csinál?
– Vért veszek. – Nyerek a fecskendőbe pár milliliter kékes vén.
– Minek?
– Utána akarok nézni a mérgezésnek. – Ez a válasz jön elsőként a nyelvemre.
– Mérgezés?
– Jól hallotta.
– Miből gondolja, hogy megmérgezték?
– Megérzés.
Zsebre vágom a fecskendőt, és kifelé indulok. Peterson figyeli, mit csinálok, aztán azt mondja: – Várjon egy percet.
Megállok.
– Volna egy-két kérdésem.
– Ó?
– Mi úgy képzeljük – mondja Peterson –, hogy ez a fickó összeszólalkozott Angela Hardinggal. Jones kiesett az ablakon, a lány pedig öngyilkosságot kísérelt meg.
– Ezt már elmondta.
– Csak ott a gond – mondja Peterson –, hogy Jones nagydarab ember. Nyomhat vagy száz kilót. EI tudja képzelni, hogy egy ilyen virágszál kilökje az ablakon?
– Talán kiesett.
– Vagy segített valaki a lánynak.
– Talán igen.
Peterson az arcomba néz, a kötésemre. – Bajba keveredett az este?
– Igen.
– Mi történt?
– Elcsúsztam a vizes úttesten.
– Kis horzsolás?
– Nem. Belevertem a fejem városunk kiváló parkolóóráinak egyikébe. Zúzódás.
– Alkoholos kráter?
– Finomabb.
– Olyan, mint a Roman Jonesé?
– Mit tudom én.
– Ismeri Jonest?
– Igen.
– Nocsak. Régi ismerős?
– Ma esti. Úgy háromórás.
– Milyen érdekes – mondja Peterson.
– Csámcsogjon el rajta – mondom. – Sok szerencsét.
– Bevitethetném kihallgatásra.
– Persze – mondom. – De milyen alapon?
Peterson vállat von: – Bűnpártolásért. Akármiért.
– Én meg olyan pert sóznék a nyakába, hogy a feje leröpül. Észbe se kap, és már sáros kétmillióval.
– Csak mert kihallgatom?
– Úgy van – mondom. – Mert megrágalmaz egy orvost. Az orvosnak létkérdés a jó híre, tudja. A gyanú árnyéka is hátrányos lehet – anyagilag is. A bíróság előtt könnyen be tudnám bizonyítani.
– Art Lee nem így viszonyul a kérdéshez.
– Majd meglátjuk.
Megyek tovább. Peterson megkérdezi: – Szabad a testsúlyát, doktor úr?
– Kilencvenkét kiló – mondom. – Nyolc éve tartom.
– Nyolc éve?
– Igen – mondom –, zsarukorom óta.

 

Mintha satuba fogták volna a fejem. Lüktető, hasogató, elviselhetetlen fájdalom. Ahogy végigmegyek a folyosón, hirtelen erős hányingerem támad. Betérek a férfivécébe, és viszontlátom a nemrég elfogyasztott szendvicset és kávét. Nem marad el a gyengeség meg a hideg verejték, de utána jobban vagyok. Visszamegyek Hammondhoz.
– Hogy érzed magad?
– Kezdesz unalmas lenni – mondom.
– Szörnyen nézel ki, mint aki készül elhányni magát.
– Pedig dehogy – mondom.
Előveszem a fecskendőt Jones vérével. Leteszem az éjjeliszekrényre. Elmegyek friss fecskendőért.
– Tudnál keríteni nekem egy egeret?
– Egeret?
– Igen.
Grimaszt vág. – Cochran laborjában vannak patkányok. Talán be lehet jutni.
– Nekem egér kell.
– Próba szerencse – mondta Hammond.
Az alagsor felé vettük utunkat. Egy nővér megállítja Hammondot, hogy értesítették Angela Harding szüleit. Hammond kéri, hogy riasszák, ha a szülők megérkeznek vagy ha a lány magához tér.
Lemegyünk az alagsor csövek alatt futó folyosóútvesztőjébe. Némi idő elteltével odaérünk az állatrészleghez. Mint minden egyetemhez kapcsolódó nagy kórház, a Memorial is rendelkezik kutatóintézettel, és a kísérletekhez sok állat kell. Kutyaugatás, madárszárnycsattogás szűrődik ki innen-onnan. Az egyik ajtón ez a felirat áll: KISTESTŰ ALANYOK. Hammond belöki az ajtót.
A padlótól a mennyezetig egerek és patkányok sora tölti meg a helyiséget. Jellegzetes, erős szag terjeng. Minden fiatal orvos ismeri, és ez fontos is, mert kórtörténeti jelentősége van. Fetor hepaticus: így mondják a beteg jellegzetes leheletét, ha a megbetegedett máj felmondja a szolgálatot. Nagyon hasonlít az egerekkel teli helyiség légkörére.
Kinézünk egy egeret, és Hammond előírásosan, a farkánál fogva kiveszi a ketrecből. Az egér vonaglik, és próbálja megharapni Hammond kezét, de sikertelenül. Hammond leteszi az asztalra, és megfogja a tarkólebenyénél.
– Hogyan tovább?
Fogom a fecskendőt, és beadok az egérnek Roman Jones véréből. Aztán Hammond bepottyantja egy üvegtartályba.
Az egér sokáig csak egyre köröz az üvegben.
– No?
– Senki se tudhat mindent – mondom. – Nem te vagy itt a patológus. Hallottál már az egérpróbáról?
– Nem.
– Régi módszer. Korábban ez volt az egyetlen biológiai próba.
– Minek a biológiai próbája?
– A morfiumnak.
Az egér tovább futja köreit. Aztán mintha lelassulna, elmerevednek az izmai, a farka meg égnek áll.
– Pozitív – jelentem ki.
– Morfiumpozitív?
– Igen.
Ma már vannak jobb próbák, például a nalorfin, de egy hullának megteszi az egérpróba is.
– Szóval függőség? – kérdezi Hammond.
– Igen.
– A lánynál is fennáll vajon?
– Hamarosan megtudjuk.
Mire visszaérünk, a lány eszméletén van, három egység, azaz másfél liter vér után; fáradt tekintete csupa bánat. De én még nála is fáradtabb vagyok. Velőig ható, bénító kimerültséget érzek, gyönge vagyok, mint a harmat, csak aludni vágyom.
A szobában tartózkodó nővér közli: – A vérnyomása felment száz per hatvanötre.
– Pompás – mondom. Erőt veszek magamon, odamegyek, és megveregetem a lány kezét. – Hogy érzi magát, Angela? Színtelen hangon feleli: – Pokolian.
– Rendbe fog jönni.
– Belebuktam – mondja tompán.
– Hogy érti?
Könny csordul le az arcán. – Belebuktam, ennyi. Megpróbáltam, belebuktam.
– Már nincs semmi baj.
– De. Belebuktam.
– Beszélni szeretnénk magával.
Elfordítja a fejét. – Hagyjanak békén.
– Angela, ez nagyon fontos.
– Pokolba az orvosokkal. Miért nem hagytak békén. Csak annyit akartam, hogy békén hagyjanak. Azért csináltam.
– Rendőrök találták meg?
Fojtottan nevet: – Dokik és zsaruk.
– Angela, segítenie kell nekünk.
– Nem. – Égnek emeli a bekötött csuklóit, úgy nézegeti. – Soha.
– Akkor sajnálom. – Hammondhoz fordulok. – Hozz nalorfint.
Biztosra veszem, hogy a lány meghallotta, de nem reagál.
– Mennyit?
– Tíz milligrammot – mondom. – Ne spórolj vele.
Angela kicsit megborzong, de nem szól semmit.
– Rendben van, Angela?
Rám emeli a tekintetét; harag süt belőle, meg valami más, amit reménynek is lehet nevezni. Szóval megértett.
– Mit mondott? – kérdez vissza.
– Azt kérdeztem, rendben van-e, ha beadunk magának tíz milligramm nalorfint.
– Persze – mondja. – Adjanak, amit akarnak, nem érdekel.
A nalorfin a morfium ellenszere[37]. Ha ez a lány morfinista, egy pillanat alatt iszonyú rosszul lesz tőle – ha bőven adagoljuk, az életébe kerülhet.
Bejön egy nővér. Először azt hiszi, káprázik a szeme, nem ismer rám, de hamar összeszedi magát. – Doktor úr – mondja –, itt van Mrs. Harding. A rendőrség értesítette.
– Máris megyek.
Kilépek a folyosóra. Kinn idegesen álldogál egy pár. A magas férfi bizonyára sebtében kapott magára valamit – felemás a zoknija. A nő csinos, csupa aggodalom. Mikor meglátom az arcát, az a furcsa érzésem támad, hogy ismerem valahonnan, pedig biztosan tudom, hogy ez kizárt. Mégis, van a vonásaiban valami kísértetiesen ismerős.
– Dr. Berry vagyok.
– Tom Harding – nyújt kezet a férfi. – A feleségem.
– Üdvözlöm.
Megnézem őket. Kedves ötvenes házaspár, akik nem tudják mire vélni, hogy itt állnak hajnali négykor az ügyeleten, mert a lányuk felvágta az ereit.
Mrs. Harding némi torokköszörülés után megszólal: – A nővér már elmondta... mi történt Angelával.
– Rendbe fog jönni.
– Bemehetünk hozzá? – kérdezi Mrs. Harding.
– Kis türelmet. Még folynak a vizsgálatok.
– Akkor...
– Csak rutinvizsgálatok – mondom.
Tom Harding bólintott. – Mondtam a feleségemnek, hogy nem lesz semmi baj. Angela ebben a kórházban ápolónő, és biztosan gondját viselik.
– Persze, mindent elkövetünk – mondom.
– Biztos, hogy minden rendben lesz? – kérdezi Mrs. Harding.
– Igen. Legyenek nyugodtak.
Mrs. Harding azt mondja Tomnak: – Akkor hívd fel Lelandot, és szólj, hogy ne fárassza magát.
– Valószínűleg úton van már.
– Akkor is próbáld meg – mondja Mrs. Harding.
– A felvételi irodán talál telefont – mondom.
Tom Harding elmegy telefonálni. Megkérdezem Mrs. Hardingot, hogy a háziorvosukat hívja-e.
– Nem – feleli az asszony. – A bátyámat. Orvos, és imádja Angelát, pici korától fogva. Ő...
– Leland Weston – szalad ki a számon. Megértem, mi ez a hasonlóság.
– Ismeri?
– Régi barátom.
Mielőtt Mrs. Harding válaszolhatna, Hammond hozza a nalorfinos fecskendőt. – Tényleg úgy gondolod...?
– Dr. Hammond, Mrs. Harding – mutatom be egymásnak a feleket. – Dr. Hammond az ügyeletvezető.
– Örvendek – biccent kimérten Mrs. Harding; tekintete megtelik gyanakvással.
– Asszonyom, a lánya talpra fog állni – mondja Hammond.
– Örömmel hallom – mondja, de a hangja hűvös.
Elnézést kérünk, és elindulunk Angelához.
– A pokolba is, remélem, tudod, mit csinálsz – mondja Hammond még kinn a folyosón.
– Hogyne tudnám. – Megállok egy ivókútnál, teletöltöm a poharat, kiiszom, aztán újra teletöltöm. Rettenetesen fáj már a fejem, és majd eldőlök az álmosságtól. Bárcsak lefekhetnék aludni, és elfelejthetnék mindent...
De nem szólok. Tudom, mit tenne Hammond, ha bármit megorront.
– Tudom, mit csinálok – jelentem ki.
– Remélem is – mondja Hammond –, mert gikszer esetén én felelek. Tudniillik én vagyok az ügyeletvezető.
– Tudom. Ne aggódj.
– Még hogy ne aggódjak. Tíz milligramm ebből az izéből, és tepsiben viszik ki innen.
– Ne aggódj.
– Belehalhat. Fokozatosan szabad csak adagolni. Kettővel kezdeni, aztán ha nem hat húsz percen belül, ötöt adni s a többi.
– Jó – mondom –, de úgy nem halálos.
Hammond végigmér: – John, elment az eszed?
– Nem – válaszolom.
Belépünk Angelához. Az oldalán fekszik, hátat fordít nekünk. Elveszem a nalorfinos ampullát Hammondtól, és a fecskendővel együtt odateszem mellé a kisasztalra, hogy biztosan el tudja olvasni a címkét.
Aztán visszamegyek az ágy másik oldalára, a háta mögé. Átnyúlok fölötte az ampulláért meg a fecskendőért. De a fecskendőt a vizespohárból töltöm meg.
– Lenne szíves idefordulni, Angela?
A hátára fordul, és odanyújtja a karját. Hammond mozdulni sem tud a megdöbbenéstől, én szorítom el a lány karját, és vénát keresek a könyökhajlatban. Szúrok, és belenyomom a fecskendő tartalmát. A lány némán figyeli.
Mikor megvagyok, hátralépek, és azt mondom: – Kész.
A lány előbb rám néz, aztán Hammondra, aztán megint rám.
– Mindjárt hat.
– Mennyit adott?
– Eleget.
– Tízet? Tízet adott?
Kezd nyugtalankodni. Bátorítóan paskolom meg a karját. – Ne izguljon.
– Húszat adott?
– Dehogy – mondom. – Csak kettőt. Két milligrammot.
– Kettőt!
– Nem fog belehalni.
Nyög, és elfordul.
– Csalódott?
– Mit akar bizonyítani?– kérdezi a lány.
– Tudja a választ, Angela.
– De két milligramm csak...
– Csak tüneteket okoz. Hideg verejték, görcs, fájdalom, miegymás. Kezdődő elvonás.
– Jézusom.
– Nem hal bele – ismételem. – Maga is tudja.
– Szemét disznók. Nem én akartam idejönni, nem én akartam...
– De most itt van, Angela. És nalorfint kapott. Nem sokat, de azért jócskán kiveri a víz.
– Elég.
– Van morfiumunk.
– Elég. Könyörgök. Segítsenek.
– Beszéljen Karenról.
– Előbb segítsenek.
– Nem.
Hammond nem bírja nézni. Elindul az ágyhoz. Visszatartom. – Beszéljen, Angela.
– Nem tudok semmit.
– Jó, akkor megvárjuk, míg jelentkeznek a tünetek. És úgy mond el mindent, hogy közben sikoltozik a fájdalomtól.
A párnája csatakos az izzadságtól. – Nem tudok semmit. Nem tudok semmit.
– Beszéljen.
– Nem tudok semmit.
Kileli a hideg, előbb csak borzong, aztán egyre jobban didereg, utóbb egész testében vacog.
– Kezdődik, Angela.
Összeszorítja a fogát. – Nem érdekel.
– Ennél csak rosszabb lesz, Angela.
– Ne... ne... ne!...
Előveszek egy ampulla morfiumot, és kiteszem elé az asztalra. – Beszéljen.
Már úgy vacog, hogy szinte görcsben ráng. Reszket az ágy. Megesne rajta a szívem, ha nem tudnám, hogy csak beképzeli magának a rosszullétet, hiszen nem adtam neki nalorfint.
– Angela.
– Hát jó – mondja. – Én tettem. Muszáj volt.
– Miért?
– A hajsza. Igen, a hajsza. A hajsza a klinikán.
– Lopott a gyógyszertárból?
– Igen... nem sokat, csak keveset... de elég volt...
– Meddig csinálta?
– Három évig... vagy négy...
– Aztán mi történt?
– Roman betört a klinikára... Roman Jones...
– Mikor?
– Múlt héten.
– És?
– Ment a hajsza. Mindenkit ellenőriztek...
– Vagyis nem lophatott tovább?
– Így van...
– Erre mit csinált?
– Romantól akartam venni.
– És?
– Pénzt akart. Sokat.
– Kinek az ötlete volt az abortusz?
– Romannek.
– Hogy pénzt szerezzenek?
– Igen.
– Mennyit kért? – Tudtam a választ.
– Háromszáz dollárt – mondta a lány.
– Szóval maga csinálta az abortuszt?
– Igen... igen... igen...
– És ki végezte az altatást?
– Roman. Könnyen ment. Tiopentál.
– És Karen belehalt?
– Mikor elment, még jól volt... Az ágyamon csináltuk... végig... Minden rendben ment... ott az ágyamon...
– De később meghalt.
– Igen... Istenem, mikor kapom már...
– Máris.
Megtöltöttem vízzel egy másik fecskendőt, légtelenítettem, míg szépen ki nem spriccelt, aztán beadtam intravénásan. A lány tüstént megnyugodott. Lassabban, oldottabban lélegzett.
– Angela, maga végezte a megszakítást? – kérdeztem újra.
– Igen.
– Ez okozta Karen halálát?
– Igen – válaszolta egykedvűen.
– Jó. Engedje el magát.

 

Kimegyünk a folyosóra. Tom Harding még ott várakozik a feleségével, cigarettázva járkál fel-alá.
– Jól van a lányunk, doktor úr? A vizsgálatok...
– Minden rendben. Szépen rendbe jön – mondom.
– Nagy kő esett le a szívemről – mondja az apa, és megereszkedik a válla.
Hümmögök. Norton Hammond végigmér; kerülöm a tekintetét. Nincs is már közérzetem; tombol a fejfájásom, és a látásom el-elhomályosul. Kivált a jobb szememen.
De hát csak el kell mondani szegényeknek.
– Mr. Harding – kezdem. – Sajnos a lánya rendőrségi ügybe keveredett.
Döbbenten, hitetlenkedve mered rám. Aztán valami különös beletörődésbe olvad át az arckifejezése. Mintha úgyis tudta volna. – Drog – suttogja maga elé.
– Igen – és végképp pocsékul érzem magam.
– Nem tudtuk – mondja. – Ugye, ha tudjuk, akkor...
– De gyanítottuk – mondja Mrs. Harding. – Nem bírtunk Angelával. Makacs volt, önfejű. Befolyásolhatatlan, magabiztos. Kicsi gyerek korától.

 

Hammond megtörli verejtékező arcát a köpenye ujjával. – Ezen is túl vagyunk.
– Aha.
Ott áll mellettem, mégis messziről jön a hangja. Halkan, jelentéktelenül. De egyébként is minden eljelentéktelenedik körülöttem. Az emberek összezsugorodnak, megfakulnak. Heves rohamokban tör rám a fejfájás. Egyszer meg is kell állnom.
– Mi van?
– Semmi. Csak a fáradtság.
Hammond rábólint. – De legalább jutottunk is valamire. Örülhetsz.
– Te örülsz?
Bemegyünk az orvosi tárgyalóba, kis lyuk, két szék, egy asztal. A falon diagramok, mi a teendő bizonyos akut vészhelyzetekben: vérzési sokk, tüdőödéma, infarktus, égés, zúzódás. Leülünk, rágyújtok. A bal kezem nehezen bír az öngyújtóval.
Hammond bámulja az ábrákat a falon; hallgatunk. Végül Hammond szólal meg: – Iszol valamit?
– Igen – mondom. Rajtam van a hányinger, az undor és a düh. Jó lesz az az ital, kirángat ebből az állapotból. Vagy még rosszabbul leszek tőle.
Hammond kinyit egy rekeszt a háta mögött, és felém nyújt egy flaskát. – Vodka – mondja. – Szagtalan. Akut vészesetekre. – Lecsavarja a kupakot, és belekortyol, aztán átadja nekem.
Míg iszom, azt mondja: – Jézusom. Beállás, teljes fordulatszám, aztán nyekk.
– Valahogy úgy. Visszaadom a butykost. – Pedig helyes lány.
– Az.
– Micsoda placeboeffektus. Elvonási tüneteket csináltál neki vízzel, aztán vízzel el is mulasztottad.
– Tudod, miért?
– Persze. Hitt neked.
– Hitt.
Nézem a kiterjedt sebfelületre vonatkozó eligazító ábrát, meg azt, ahol a méhen kívüli terhesség megállapítását és az ezzel kapcsolatos teendőket részletezik. Odáig olvasom, hogy szabálytalan vérzés meg görcsös alhasi fájdalom, mikor összemosódik minden.
– John?
Csak sokára vagyok képes válaszolni. Mintha az is sok időbe telne, hogy a szavakat felfogjam. Álmos vagyok, lassan jár az agyam meg minden egyebem.
– John?
– Tessék? – Kong a hangom, mint a sírboltban. Visszhangzik.
– Jól vagy?
– Jól.
Jól, jól, jól, ismétlődik egyre, mint az álomban.
– Szörnyen nézel ki. Jól vagy?

 

– Jól.
Jól, jól, jól...
– John, ne légy dühös...
– Nem vagyok dühös – mondom, és behunyom a szemem. Elnehezednek a pilláim. Leragadnak, a súlyuk lehúzza őket. – Örülök.
– Örülsz?
– Mi?
– Örülsz?
– Nem – mondom. Beszél ez itt hülyeségeket. Se füle, se farka. És olyan nyivákolósan csinálja, mint egy csecsemő, gyerekcsacsogás ez. – Nem – mondom –, nem vagyok dühös.
– John...
– Ne szólíts Johnnak.
– Az a neved – mondja Norton. Lassan, álmatag lassúsággal feláll: belefáradok abba is, hogy nézem. A zsebébe nyúl, előveszi a kislámpáját, és belevillant vele a képembe. Félrekapom a tekintetem: bántja a szemem az éles fény. Különösen a jobb szememet.
– Nézz rám.
Parancsolóan dördül rám. Mint egy őrmester. Pattogósan, ingerülten.
– Menj a francba – mondom.
Határozott kéz rögzíti a fejem, a lámpa belevilágít a szemembe.
– Norton, elég.
– John, maradj nyugton.
– Elég. – Behunyom a szemem. Fáradt vagyok, nagyon fáradt. Évmilliókat tudnék aludni. Az álom gyönyörű, mint a homokot nyaldosó óceán, gyönyörűket sustorog a fülembe, hogy kimosson belőlem mindent.
– Jól vagyok, Norton. Csak dühös.
– John, maradj nyugton.
John, maradj nyugton. John, maradj nyugton. John, maradj nyugton.
– Norton, az istenért...
– Kuss – szól rám. Kuss, kuss.
Előszedi azt a kis gumikalapácsát. Ütögeti a lábam. Föl-le ugrál tőle a lábam. Csiklandoz és zavar. Aludni akarok, aludni akarok mélyen, nagyon mélyen.
– Norton, te rohadék...
– Kuss. Te is megéred a pénzed, mint a többi.
Mint a többi, mint a többi. Visszhangoznak az agyamban a szavak. Mint a... Hogy is van tovább? Jön az álom, gumikéz széttárt ujjakkal lefogja a szemem, nem hagyja kinyitni...
– Fáradt vagyok.
– Tudom. Látok a szememtől.
– Én nem. Semmit se látok.
Semmit.
Se látok.
Próbálom kinyitni a szemem. – Kávét. Kávé kell.
– Nem – hangzik a válasz.
– Foetus kell. – Ezt meg miért mondom? Nincs értelme. Vagy mégis? De mégse? Jaj de zavaros. Fáj a jobb szemem. A jobb szemem mögött fáj a fejem. Mintha egy emberke hátulról kalapálná a szemgolyómat.
– Emberke – mondom.
– Mi?
– Emberke – magyarázom. Világos, mint a nap. Aki ennyit se ért, hülye. Józan főből kipattant józan megállapítás. Norton szórakozik itt velem, teszi az értetlent.
– John – mondja –, számolj visszafelé száztól. Vonj ki százból hetet. Meg tudod csinálni?
Elakadok. Ez bizony nehéz. Lelki szemeim előtt papírlap, hófehér papír, rajta ceruza. Száz mínusz hét. Egyenlő...
– Kilencvenhárom.
– Jó. Folytasd.
Ez még nehezebb. Friss lap kell. A másikat le kell tépnem a tömbről. De amint letépem, el is felejtem, mi állt rajta. Bonyolult. Zavaros.
– Folytasd, John. Kilencvenhárom.
– Kilencvenhárom mínusz hét – itt elakadok. – Nyolcvanöt. Nem. Nyolcvanhat.
– Folytasd.
– Hetvenkilenc.
– Tovább.
– Hetvenhárom. Nem. Hetvennégy. Nem, nem. Várj egy kicsit.
Tépkedem a lapokat. Állati nehéz. Annyira zavaros. Iszonyú munka koncentrálni.
– Nyolcvanhét.
– Nem.
– Nyolcvanöt.
– John, milyen nap van ma?
– Nap?
Hülyeség. Milyen hülyéket kérdez ma Norton. Milyen nap?
– Ma – vágom ki.
– Mi a dátum?
– Dátum?
– Igen, a dátum.
– Május. – Tessék, a dátum május.
– John, hol vagy most?
– Kórházban – mondom. Végignézek a fehér szerelésen. Csak egy pillanatra nyitom ki a szemem, nehéz a pillám, mintha berúgtam volna, fáj a szememnek a fény. Miért nem fogja már be a száját, miért nem hagy aludni? Aludni akarok. Aludnom kell. Annyira kimerültem.
– Melyikben?
– Kórházban.
– Melyikben?
– A... – Mondani akarnék valamit, de nem jön a nyelvemre, már elfelejtettem. Pokolian fáj a fejem, dönget a jobb szememnél, jobboldalt elöl a fejemben, dönget a fájdalom, iszonyúan.
– Emeld fel a bal kezed, John.
– Mi?
– Emeld fel a bal kezed, John.
Hallom, hogy beszél, hallom a szavakat, de micsoda hülyeség. Kit érdekel? Kit érdekel?
– Mi?
Aztán érzem, hogy valami vibrál jobboldalt a fejemnél. Furcsa, zörömbölő vibrálás. Kinyitom a szemem, egy lány van ott. Csinos, de furcsákat művel velem. Barna, pihés izék esnek le a fejemről. Szállingóznak. Norton nézi, és kiabál valamiért, de nem értem a szavait. Már majdnem alszom, nagyon furcsa az egész. A pihék után hab következik.
Meg borotva. Nézem a borotvát meg a habot, és elhányom magam, semmi előjel, csak hányadék mindenhol, Norton meg azt mondja: – Menjünk már.
És akkor hozzák a fúrót. De alig látom, lecsukódik a szemem, és megint hányok.
– Ne lyukasszák ki a fejem – mondom még. Nagyon tisztán, lassan, tagoltan.
Szerintem.

 

 

PÉNTEK, SZOMBAT, VASÁRNAP – OKTÓBER 14., 15., 16.

 

EGY

Úgy éreztem magam, mint akin félmunkát végzett a bakó. Mikor felocsúdtam, csengettem a nővérnek, és morfiumot követeltem. Sajnos nem adhat, mondta, és közben mosolygott a nyűgös betegre, mire elküldtem a pokolba. Nem tetszett neki, de hát ő se tetszett nekem. Megtapogattam a kötést a fejemen, és tettem pár észrevételt. Ezekkel se arattam nála sikert; faképnél hagyott. Hamarosan bejött Norton Hammond.
– Hentes – fogdostam a fejem.
– Szerintem egész ügyesek voltunk.
– Hány luk?
– Három. Jobb parietális. Jó sok vért szívtunk le. Emlékszel ebből valamire?
– Nem.
– Aluszékony voltál, hánytál, az egyik pupillád kitágult. Nem vártuk meg a röntgent, mindjárt kifúrtunk.
– Aha – mondtam. – És mikor szabadulok?
– Három, maximum négy nap.
– Viccelsz? Hogy én itt három-négy napot...?
– Az epidurális hematóma csúnya ügy – mondta. – Biztosak akarunk lenni abban, hogy kifekszed.
– Van más választásom?
– Mondják, hogy nincs rosszabb beteg az orvosnál.
– Morfiumot.
– Nem.
– Darvont.
– Nem.
– Aszpirin?
– Jó – mondta Hammond. – Aszpirint kaphatsz.
– Igazi aszpirint kapok? Vagy kerek cukorkákat?
– Vigyázz, mert pszichiátert hívok.
– Csak azt próbáld meg.
Nevetett és kiment.
Aludtam egy kicsit, aztán Judith látogatott meg. Morcos volt, de nem sokáig. Mondtam, nem tehetek róla, erre azt mondta, tiszta hülye vagyok, és a nyakamba borult.
Aztán jött a rendőrség, de alvást színleltem, míg ott voltak. Este a nővér hozott újságot, átböngésztem, írnak-e Artról. Nem írtak. Angela Hardingról meg Roman Jonesről tálaltak mindenféle hajmeresztő históriát, egyebet nem. Judith este is bejött, elmondta, hogy Betty és a gyerekek jól vannak, és Art másnap szabadul.
Remek, lelkendeztem, de ő csak mosolygott.

 

A kórházban csődöt mond az időérzék. Összefolynak a napok; megy a verkli – hőmérőzés, étkezés, vizit, megint hőmérőzés, megint étkezés. Bejött hozzám Sanderson, Fritz meg még egypáran. A rendőrség is felkeresett újra, és ezúttal nem színlelhettem alvást. Elmondtam, amit tudtam, ők meg hallgatták és jegyzeteltek. A második nap vége felé jobban lettem. Összeszedtem magam, tisztult a fejem, kevesebbet aludtam.
Siettem közölni Hammonddal, aki hümmögött, aztán azt mondta, még egy napot várjunk.
Délután meglátogatott Art Lee. Arcán a régi fanyar vigyor, de fáradtnak látszott. Megöregedett.
– Helló – mondtam –, milyen idekint?
– Jó – mondta.
Az ágy végénél állva csóválta a fejét. – Nagyon fáj?
– Már nem.
– Bánt, hogy ide juttattalak.
– Ne emészd magad. Tulajdonképpen elég érdekes. Az első epidurális hematómám.
Szünetet tartottam. Kérdezni szerettem volna tőle valamit. Rágódtam mindenfélén, és kárhoztattam magam a balfogásaimért. A legrosszabb, hogy odarángattam azt a tudósítót akkor este Lee-ék házába. Az tényleg kapitális baromság volt. De nem az egyedüli. Ez ügyben akartam volna kérdezősködni.
Ehelyett azt mondtam: – A rendőrség már lezárta az ügyet, ugye?
Art bólintott. – Roman Jones adta a drogot Angelának. Rákényszerítette, hogy elvégezze az abortuszt. Mikor baj lett – és te elkezdtél kíváncsiskodni –, Jones elment Angelához valószínűleg azért, hogy megölje. Észrevette, hogy követi valaki, és elintézett téged. Aztán irány a lány lakása, és nekiment zsilettel. A te homlokodon is azzal dolgozott.
– Szép kis ügy.
– Angela konyhakéssel válaszolt. Összeszabdalta kicsit. Jó kis jelenet lehetett, a pasasnál penge, a lánynál konyhakés. Végül a nőnek sikerült fejbe vernie egy székkel, és kilökte az ablakon.
– Ezt mondta?
– Állítólag.
Bólintottam.
Néztük egymást egy darabig.
– Köszönöm, hogy segítettél – mondta Art.
– Szívesen. Biztos vagy benne, hogy segítettem?
Rám mosolygott: – Kiszabadultam.
– Nem erre gondolok – mondtam.
Art vállat vont, és odaült az ágyam szélére.
– Nem a te hibád a hírverés – mondta. – Különben is elegem van ebből a városból. Ideje továbbállni.
– Hová mész?
– Vissza Kaliforniába, hová máshová. Los Angelesben szeretnék élni. Még az is lehet, hogy filmcsillagok szülésze leszek.
– Azoknak inkább ügynök kell.
Nevetett. Egy pillanatig úgy nevetett, mint rég, önfeledten, hogy valami mulatságosat mondtak neki, és ő vissza is tud vágni valami tréfával. Már nyitotta a száját, de aztán mégse mondott semmit, csak a padlót bámulta. És abbahagyta a nevetést.
– A rendelőd?– kérdeztem.
– Csak becsukni mentem oda. Szervezem a költözködést.
– Mikor indultok?
– Jövő héten.
– Már?
Art vállat vont. – Nem húz vissza semmi.
– Megértelek – mondtam.
Gondolom, csak a dühösködésemet okolhatom azért, ami ezután következett. Elég rohadt ügy volt már ez az egész, és igazán nyughattam volna végre. Semmi okom nem volt a folytatásra. Ép eszű ember kiteszi a pontot, és felejt. Judith búcsúpartit akart rendezni Artnak, de leszavaztam azzal, hogy Artnak nem lenne ínyére.
Ez is dühített.
Kórházi tartózkodásom harmadik napján addig piszkoskodtam Hammonddal, míg végre hajlandó volt útilaput kötni a talpamra. Gondolom, a közvélemény nyomása is elősegítette döntését. Délután negyed háromkor kiengedtek, Judith hozott ruhát és hazafuvarozott.
– Fordulj be jobbra – mondtam útközben.
– Miért?
– Benéznék valahová.
– John...
– Ugyan már, Judith. Csak egy pillanatra.
Fintort vágott, de bekanyarodott. Elnavigáltam Beacon Hillen az utcába, ahol Angela Harding lakott. Rendőrautó parkolt az ablaka alatt. Kiszálltam, és fölmentem a másodikra. A bejárati ajtó előtt rendőr állt.
– Dr. Berry a Malloryból – mondtam hivatalos hangon. – Vittek már vérmintát?
A rendőr nem értette: – Vérminta?
– Igen. Nyomok a szobából. Huszonhat faktoros szűrés. Ért engem?
A fejét rázta. Nem értett.
– Dr. Lazare nyugtalankodik – mondtam. – Ideküldött ellenőrizni.

 

– Fogalmam sincs az egészről – mondta a rendőr. – Voltak itt tegnap valami orvosok. Azokat kérdi?
– Nem – mondtam –, ők dermatológusok.
– Öh. Uh. Hát akkor nézzen be inkább. – Kitárta előttem az ajtót. – Csak ne nyúljon semmihez. Most veszik le az ujjlenyomatokat.
Beléptem. Iszonyú felfordulás. Minden szétdobálva, a gyér bútorzat tele vérrel. Három férfi dolgozott egy pohárral, port hintettek szét a bútorokra, lefújták, aztán fotó készült az ujjlenyomatokról. Egyikük felnézett: – Segíthetünk?
– A szék... – kezdtem.
– Ott van – mutatott a sarokba. – De ne nyúljon hozzá. Odamentem, jól megnéztem. Nem volt valami súlyos darab, olcsó hokedli, elég jellegtelen. De stabil jószág. Véres volt az egyik lába.
Odanéztem a triászra: – Megnézték már?
– Igen. Rém furcsa. Százával vannak lenyomatok ebben a helyiségben. Tucatnyi ember fordult meg. Évekbe telik, míg ezt a gubancot szétgombolyítjuk. Csak két helyen nem volt egy szál ujjlenyomat se. Azon a széken meg a bejárati ajtó külső gombján.
– Hogyhogy?
A pasas vállat vont. – Letörölték.
– Letörölték?
– Le ám. Szépen letakarította valaki a széket meg az ajtógombot. Röhej. Különben intakt volt minden, beleértve a kést, amivel a lány a csuklóit nyeszetelte.
Bólintottam. – Vérügyben jártak itt a fiúk?
– Igen. Bedugták az orrukat, és már itt se voltak.
– Jó – mondtam. – Megengednek egy telefont?
– Tessék csak – vont vállat a pasas.
Felvettem a kagylót, és az időjárás-előrejelzést hívtam. Mikor megszólalt a hang, belemondtam: – Dr. Lazare-t kérem.
– ...hűvös, napos idő. Csúcshőmérséklet tíz fok körül. Délután felhősödés lehetséges...
– Fred? Itt John Berry. Abból a szobából beszélek...
– ... előfordulhat zápor.
– Igen, itt azt mondják, hogy a mintákat már bevitték. Biztos, hogy még nem kaptátok meg?
– ...holnapi időjárás: hűvösebb, derült idő, előre látható csúcshőmérséklet 7-8 fok.
– Jó. Értem. Persze. Rendben. Viszlát.
– ...húsz kilométer erősségű déli szél...
Letettem, és a három nyomgyűjtögetőhöz fordultam: – Kösz.
– Nincs mit.
Ügyet se vetettek rám, mikor elmentem. Nem nagyon érdekelte őket az egész. Rutinmunka. Százszor is csinálták már ugyanezt. Rutinmunka.

 

 

HÉTFŐ – OKTÓBER 17.

 

UTÓIRAT

Hétfőn piszok rossz kedvem volt. Egész délelőtt cigiztem, kávéztam, hogy ne gyötörjön úgy az a savanyú szájízem. Mondogattam magamnak, hogy most már elég, igazán abbahagyhatnám, úgyis fütyül rám mindenki. Vége. Nem tudtam segíteni Arton, se visszacsinálni bármit. Csak tovább keverhetem a szart.
Westont nem igazán lehet hibáztatni. Bűnbakot keresek, tény, de miért ő legyen. Idős ember létére.
Időpocsékolás. Egyre-másra mondogattam, és kávéval öblögettem le. Időpocsékolás.
De csak megtettem.
Déltájban elautóztam a Malloryba, és bementem Westonhoz. Lemezeket nézegetett, és kismagnóra mondta az észrevételeit. Abbahagyta, mikor meglátott.
– Helló, John – mondta. – Mi szél hozott erre?
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Hogy én? – nevetett. – Köszönöm, jól. Te hogy vagy? – biccentett a fejkötésemre. – Hallottam híredet.
– Kösz, megvagyok.
A kezét néztem. Az ölébe ejtette, az asztallap alá. Mindjárt, mikor beléptem.
– Nagyon fáj?
– Mi?
– A kezed.
Értetlen pillantást vetett rám, legalábbis megpróbálta. Nem dőltem be. Odahajoltam, ő meg előhúzta a kezét. A bal keze két ujján kötés volt.
– Baleset?
– Az. Ügyetlen voltam. Hagymát kockáztam odahaza – katuskodtam a konyhában –, és megvágtam magam. Felületes, de mégiscsak kínos. Ennyi év után elvben kellene tudnom bánni a pengével.
– Te magad kötözted be?
– Igen. Mondom, hogy semmiség.
Leültem egy székre az íróasztallal szemközt, és közben tudtam, hogy Weston gondosan figyel. Füstkarikát fújtam a plafonra. Uralkodott a vonásain. Nem könnyítette meg a dolgom. De hát ez szíve joga. A helyében én se tennék másképp.
– Valami konkrét ügyben keresel?
– Igen – mondtam.
Egy pillanatra összenéztünk, aztán Weston félretolta a mikroszkópot és kikapcsolta a magnót.
– A Karen Randall-jegyzőkönyv miatt? Hallottam, hogy valami nem tetszett.
– Így igaz.
– Szeretnéd, ha valaki más is megnézné? Sanderson?
– Már nem. Igazából mindegy. Úgy értem, jogilag.
– Biztos igazad van.
Megint bámultuk egymást egy darabig: hosszú csönd. Nem tudtam, hogyan vágjak bele, de az agyamra ment már a némajáték.
– A széket letörölte valaki – mondtam. – Tudtad?
Grimaszt vágott, és azt hittem, úgy tesz majd, mintha nem értené. Tévedtem: rábólintott.
– Igen – mondta. – Szólt is, hogy le fogja törölni.
– Az ajtógombot is.
– Az ajtógombot is.
– Mikor értél oda?
Sóhajtott. – Későn. Sokáig dolgoztam a laborban, és hazafele menet benéztem Angelához, hogy mi van vele. Szoktam. Épp csak benézek.
– Kezelted a függőségét?
– Úgy érted, szállítottam-e neki?
– Azt kérdeztem, kezelted-e.
– Nem – mondta. – Tudtam, hogy nekem nem sikerülhet. Persze eszembe jutott, de ha egyszer nem jutok ötről a hatra, csak rosszabbra fordulhat a dolog. Noszogattam, hogy kezeltesse magát, de... – Vállat vont.
– Szóval inkább eljárogattál hozzá.
– Csak hogy átsegítsem a nehezén. Legalább ennyit meg akartam tenni.
– Mi volt csütörtök éjjel?
– Az a fickó már ott volt nála, mikor odaértem. Dulakodást hallottam, ordítozást, úgyhogy benyitottam, és ott üldözte egy borotvapengével. Angelánál konyhakés volt – olyan kenyérvágó kés –, azzal védekezett. Azért kellett volna meghalnia, mert tanú. Az újra meg újra odasziszegte neki, hogy: „Tanú vagy, bébi!” Nem emlékszem, mi történt ezután. Mindig is nagyon szerettem Angelát. A fickó meg mondott valamit, és elindult felém a borotvával. Szörnyen nézett ki; Angela már összeszabdalta a késsel, az öltözékét legalábbis...
– És akkor felkaptad a széket.
– Nem. Hátráltam. Akkor megint Angela után eredt. Felé fordult, háttal nekem. Akkor... kaptam fel a széket.
Az ujjára mutattam: – Hát ez?
– Nem emlékszem. Gondolom, a pasas csinálta. A kabátujjam is felhasadt kicsit, otthon vettem észre. De nem emlékszem.
– És miután a székkel...
– Összeesett. Eszméletlenül. Mint a zsák.
– Akkor mit csináltál?
– Angela féltett. Azt mondta, tűnjek el, de gyorsan, majd ő mindent elintéz. Reszketett, hogy én is belekeveredem. Én meg...
– Elmentél – mondtam.
A kezére meredt: – Igen.
– Roman már halott volt, mikor elmentél?
– Igazából nem tudom. Az ablaknál esett össze. Gondolom, Angela kilökte, aztán feltakarított. De nem tudok biztosat. Nem tudok biztosat.
Néztem az arcát, a barázdált bőrét, a fehér haját, és visszaemlékeztem, milyen volt tanárnak, hogy hajtott, biztatott, kedveskedett, mennyire tiszteltem, hogy csütörtökönként elvonult a stábjával egy közeli bárba iszogatni meg beszélgetni, meg a születésnapján mindig tortát hozott, és megkínálta belőle az egész emeletet. Eszembe jutott minden, a viccek, a szép meg a cudar idők, a kérdések, a magyarázatok, a boncteremben eltöltött hosszú órák, a tények és a bizonytalansági faktorok.
– Hát ennyi – mondta szomorúan.
Rágyújtottam egy újabb cigarettára, a kezemmel óvtam, és leszegtem a fejem, bár a szobában egyáltalán nem volt huzat. Sőt fülledt meleg uralkodott, mint az egzotikus növényeknek fenntartott üvegházban.
Westonnak nem kellett feltennie azt a bizonyos kérdést. A válasz úgyis egyértelmű.
– Talán megúszod önvédelemmel – mondtam.
– Talán – mondta nagyon lassan. – Talán.

 

Odakinn hideg napfényben fürödtek a csontvázszerű fák a Massachusetts sugárút mentén. Leértem a Mallory lépcsőjén, mikor mentőkocsi húzott el előttem útban a Balesetire. Láthattam a sérült feltámasztott fejét, az oxigénmaszkot, amit a mentős szorított az arcára. A vonásokat nem láttam, sőt még azt sem, hogy férfi vagy nő-e az illető.
A járókelőket megállította a mentő látványa. Aggodalom, kíváncsiság, szánalom tükröződött az arcokon. De mindenki megállt, hogy egy pillanatra odanézzen és magába szálljon.
Látszott, azon morfondíroznak, vajon ki az a szerencsétlen, milyen baja van, és elhagyja-e még élve a kórházat. Nekik sejtelmük sincs, velem ellentétben.
Ennek a mentőnek jár a vészvillogója, de a sziréna nem szól, és viszonylag kényelmes tempóban halad. Vagyis nem nagyon súlyos esetet visz.
De az is lehet, hogy az illető már meghalt. Lehetetlenség eldönteni.
Egy pillanatig szinte kényszeres kíváncsiság ébredt bennem, úgy éreztem, kötelességem megtudakolni a sürgősségin, hogy ki a beteg és mik a kilátások.
Aztán mégse mentem oda. Inkább végiggyalogoltam az úton, beültem a kocsimba, és hazahajtottam. Próbáltam elfelejteni a mentőt, merthogy mentők betegek millióit fuvarozzák minden áldott nap, minden kórházba. Aztán tényleg elfelejtettem. És máris jobban éreztem magam.

 

 

FÜGGELÉK I.

 

Ínyenc patológusok

A patológus feladatkörébe tartozik, hogy gyorsan és precízen számot adjon arról, amit lát; a jó jegyzőkönyv szinte megidézi az olvasó számára a látványt, amely a szakember szeme elé táralt. Ezért van, hogy sok patológus ételneműként írja körül a beteg szervet, így szolgálva rá az ínyenc patológus elnevezésre. Más patológusok undorodnak ettől a gyakorlattól, és rühellik, ha egy jegyzőkönyv étlapra emlékeztet. De a módszer annyira praktikus; hogy szinte valamennyi patológus él vele pályája egy-egy szakaszában.
Van tehát ribizlizselé-alvadék és posztumusz csirkezsíralvadék. Van érett málnaszín vagy eperszín epenyálka, mely utóbbi koleszterin jelenlétére utal. Van szerecsendió máj szívszélhűdésnél, és ementáli méhnyálkahártya hiperpláziánál. A legundokabb rákbetegséget is le lehet írni eledelhasonlattal, mint például a tüdő zabsejt carcinomáját.

 

 

FÜGGELÉK II.

 

Zsaruk és orvosok

Az orvosok többnyire bizalmatlanok a rendőrség iránt, és igyekeznek kimaradni a rendőrség ügyeiből. Íme, az egyik ok:
Az Általános Közkórház egyik tehetséges kisdoktorát egyik éjjel egy részeg miatt ugrasztották ki az ágyból: a rendőrök hozták be. A rendőrök elvben tudják, hogy bizonyos kóros állapotok – például a cukorbajosok kómája – gyakran nagyon hasonlítanak részegségre, az „alkoholos lehelet” sem perdöntő. Úgyhogy az orvosi vizsgálat rutineljárás. Az ember átesett a vizsgálaton: egészséges, így a verdikt, vihetik a dutyiba.
Még aznap éjjel meghalt. A boncolás lépszakadást mutatott ki. A család beperelte a kisdokit vétkes gondatlanságért, és a rendőrség rendkívül előzékenyen támogatta a hozzátartozókat az orvos befeketítésében. A bíróság úgy döntött, hogy az orvos valóban gondatlan volt, de kártérítést nem ítélt meg.
Ez az orvos később működési engedélyért folyamodott Virginia állam illetékes hatóságánál, hogy magánpraxist folytathasson, és azt csak a legnagyobb nehézségek árán sikerült megszereznie. Egész életére megbélyegezték.
Lehetséges persze, hogy a vizsgálat során elkerülte a figyelmét a megnagyobbodott, netán megrepedt lép, de a sérülés jellegének és az orvos kiváló adottságainak tükrében ez nemigen látszik valószínűnek. A kórházi személyzet arra a következtetésre jutott, hogy a beteget bizonyára jól hasba rúgták a rendőrök az orvosi vizsgálat után.
Bizonyítéka persze egyik oldalnak sincs. De az ilyen incidensek elég gyakoriak ahhoz, hogy az orvosok elvből bizalmatlanok legyenek a rendőrök iránt.

 

 

FÜGGELÉK III.

 

Csatatér és borbélypózna

A történelem során elválaszthatatlanul összefonódott a háború és a sebészet. A fiatal orvosok közül mindmáig a sebésznek van a legkevésbé ellenére, hogy a csatamezőre küldjék. Merthogy az a sebészet fejlődésének, megújulásának, kiteljesedésének hagyományos színtere.
Valamikor a sebészek nem is a doktorok voltak, hanem a borbélyok. Primitív tudományuk nagyjából kimerült az amputálásban, érvágásban, kötözésben. Elkísérték a csapatot a nagy hadjáratokra, és fejlesztették a gyógyítás művészetét. Az érzéstelenítés hiánya sajnos hátráltatta őket: 1890-ig fájdalomcsillapítónak csak a sebesült foga közé szorított puskagolyó vagy a gyomrába döntött whisky állt rendelkezésre. A sebészeket mindig is lenézték az orvosdoktorok, akik kezeléskor nem piszkítják össze a kezüket a beteggel, hanem fennköltebben, átszellemültebben nyúlnak a problémákhoz. Lényegében ehhez tartják magukat mind a mai napig.
Ma már persze a sebész nem borbély, és a borbély sem sebész. A borbélyok azonban megtartották mesterségük ősi jelvényét – a piros-fehér csíkos póznát, a hajdani véres tépés emlékére.
A sebészek ma már nem nyírnak hajat, de a hadsereget azért elkísérik. A háborúban szerzik óriási tapasztalatukat törések, sebek, zúzódások, égések kezelésében. A háború újításra sarkall: a plasztikai műtétek és a sebészet legtöbb ma elterjedt technikáját a második világháborúban fejlesztették ki.
Ettől persze a sebészek nem feltétlenül háborúpártiak vagy a béke ellenségei. De a szakma történelmi gyökereiből következően kétségkívül másképp látják a dolgokat, mint a többi orvos.

 

 

FÜGGELÉK IV.

 

Rövidítések

Az orvosok imádják a rövidítéseket, talán minden foglalkozás közül ők viszik el e téren a pálmát. A rövidítésekkel időt lehet nyerni, de a jelek szerint nem ez az egyedüli szerepük. A rövidítések megközelíthetetlen, titkos nyelvet alkotnak: az orvostársadalom kabalisztikus jelképrendszerét. A kívülállót rabul ejti ez a misztika.
Az orvosi ábécé legfontosabb betűje az x. Mindenhol alkalmazzák, kezdve a háromszori Sabin-cseppezés egyszerű „X3” jelölésén az „X Részleg”-ig, ami a hullakamra virágnyelven. De van „dx” mint diagnózis, „px” mint prognózis, „Rx” mint terápia, „sx” mint szimptóma, „Mx” mint metastasis, azaz áttét, „fx” mint fraktúra, azaz törés.
A mozaikszavak kivált a kardiológiában közkedveltek. Esetenként a rövidítés arra szolgál, hogy nemszeretem dolgokat ne kelljen fehéren-feketén papírra vetni. A kórházi karton ugyanis okirat, amire hivatkozni lehet a bíróságon; nem mindegy, hogy az orvos mit ír rá, és egész szótár, számtalan rövidítés született ilyenformán. Például a beteg nem bolond, hanem „súlyosan zavarodott”, a beteg nem hazudik, hanem „konfabulál”, a beteg nem buta, hanem „tompa”. Sebészkörökben bevett formula szimulánsok esetében, hogy KT, úgy mint „Kívül Tágasabb”. A gyerekgyógyászok használják a legkülönösebb rövidítést: FEK. Annyit jelent, hogy „Fura Egy Kölök”.

 

 

FÜGGELÉK V.

 

Mundér

Mindenki tudja, hogy az orvosok egyenöltözéke fehér, de senki nem tudja, még az orvosok sem, hogy miért. A fehér köpeny feltűnő viselet, de igazából semmi célt nem szolgál. Még csak nem is hagyományos.
XIV. Lajos udvarában például talpig feketében jártak az orvosok, impozáns lebernyegük volt annyira szembeszökő és tiszteletet parancsoló, mint a mai vakító fehérség.
Modern korunkban többnyire a higiénére és a csíramentességre hivatkozva törnek lándzsát a fehér mellett. Az orvosok azért viselik, mert „tiszta” szín. Ugyanezért festik fehérre a kórházakat is. Egész logikusan hangzik, míg nem toppan elénk egy szutykos alorvos, aki harminchat órája van szolgálatban, és amit ezalatt aludt, azt is ruhában, és tucatszám látta el a betegeket. Az ő fehér köpenye olyan, mintha a kutya szájából húzták volna ki, csupa kosz, és vélhetőleg vastagon lepik a baktériumok.
A sebészek végképp árulkodóak. A sterilitás, a csíramentesség netovábbja a műtő. De fehér műtőt elvétve találni, és a sebészek nem fehéret viselnek, hanem zöldet, kéket, esetenként szürkét.
Vagyis a fehér köpenyt afféle egyenruhának kell tekinteni, a színe nem logikusabb a tengerészkéknél vagy a katonai zöldnél. Az analógia találóbb, mintsem a laikus hinné. Az orvosi egyenruhán is van ágazati, illetve rangjelzés. Az orvos belép az osztályra, és azonnal megállapítja, ki hol van a ranglétrán. Mindjárt megmondja, ki alorvos, ki gyakornok, ki hallgató, ki ápoló. Apró jelekből, amilyenek a katonaságnál a váll-lapok. Néhány döntő kérdés: van-e nála sztetoszkóp? Egy notesz van a zsebében vagy kettő? Vagy kapcsos kartonokat visz? Fekete táska van-e nála?
A jelölés a szakterületet is felöleli. A neurológusok például arról ismerhetők fel, hogy a köpenyük bal hajtókájában három vagy négy egyenes tűt hordanak.

 

 

FÜGGELÉK VI.

 

Abortusz pró és kontra

Azt mondják, hat érv szól a terhességmegszakítás mellett és hat ellene.
Az első érv jogi és embertani jellegű. Kimutatható, hogy sok társadalomban bevett gyakorlat a terhességmegszakítás és a csecsemőgyilkosság, szülői bűntudat vagy a társadalmi erkölcs megbomlása nélkül. Többnyire mostoha környezetben élő, marginális társadalmakkal szokás példálózni, mint az afrikai pigmeusok vagy a Kalahári sivatag busmanjai. Vagy olyan társadalmakkal, ahol nagy értéket képvisel a fiúgyerek, és a fölösleges lánygyerekeket meg szokták ölni. De ugyanez az érvelés hozza föl Japánt is, amely ma a hatodik legnagyobb a nemzetek sorában, és élen jár az iparosodásban.
Az ellenérv leszögezi, hogy a nyugati társadalom alapvetően különbözik a pigmeusokétól vagy a japánokétól, és ami náluk helyes és elfogadható, nálunk nem feltétlenül az.
A jogi érvelés hasonló. Kimutatható, hogy nem öröktől fogva léteznek a modern abortusztörvények: évszázadok alatt keletkeztek, számos tényező hatására. Az abortusz hívei szerint a modern törvénykezés önkényes, ostoba, helytelen. Olyan szabályozást szorgalmaznak, amely a jelen erkölcsét és műszaki színvonalát tükrözi, nem a múltat.
Az ellenérv szerint a régi törvény is lehet jó, és a meggondolatlan változtatás még jobban megingathatja amúgy is bizonytalan világunkat. Kevésbé emelkedett tálalásban ez az érv úgy hangzik, hogy az abortusz helytelen, mert tiltja a törvény. Értelmes orvosok is megnyugodtak ebben egészen napjainkig. Ma azonban már sokan vitatják az abortuszt, és az efféle leegyszerűsítést tarthatatlannak vélik.

 

A második érv az abortuszt a születésszabályozás eszközének állítja be. Hívei kijelentik, hogy az igény szerinti abortusz hatékony eszköze a születésszabályozásnak, amely, mint rámutatnak, Japánban, Magyarországon, Csehszlovákiában és sok más helyen bevált. Nem tesznek különbséget a fogamzásgátlás és egy olyan folyamat megszakítása között, amely még nem eredményezett életképes utódot. (A naptármódszert is egy kalap alá veszik az antibébi-tablettával, hiszen mindkettő ugyanazt a célt szolgálja.) Az érvelés lényege, hogy a szándék perdöntő.
Az ellenzők viszont választóvonalat húznak a megelőzés és a korrekció közé. Úgy vélik, ha egyszer bekövetkezett a fogamzás, a magzatnak jogai vannak, és megölése törvényszegés. A hagyományos születésszabályozás hívei közül is sokan osztják ezt a nézetet; számukra az a kérdés, mit tegyenek, ha a születésszabályozási módszerük csődöt mond – ami előfordul az esetek bizonyos százalékában.

 

A harmadik érv társadalmi és lélektani tényezőket latolgat. Több változata ismert.
Az első változat szerint az anya testi-lelki épsége mindig előbbre való, mint a meg nem született gyermeké. Az anya és már meglévő családja érzelmi és anyagi hátrányt szenvedhet egy újabb gyermek világrajövetelével, ezért adott esetben ezt meg kell akadályozni.
A második változat szerint erkölcstelen és bűnös dolog nem kívánt gyermeket világra hozni. Leszögezi, hogy egyre bonyolultabb társadalmunkban az utód felnevelése idő- és költségigényes, a gyereknek szüksége van az anyai odaadásra és az apa anyagi támogatására. Ha a család ezzel adósa marad, súlyosan károsítja őt. Nyilvánvaló, szélsőséges példa a házasságon kívül szülő anya, aki gyakran sem érzelmileg, sem anyagilag nem kész a gyermek fogadására.
Az ellenérvek kissé homályosak. Szó esik olyan anyákról, akik tudat alatt teherbe akarnak esni, az anyai ösztönről, elhangzanak közhelyek, miszerint „szüléskor nincs már nem kívánt gyerek”. Vagy a kész tény kapitális érve: ha a gyerek egyszer már a világon van, a család befogadja.

 

A negyedik érv kimondja, hogy egy asszony soha, semmilyen körülmények között nem kényszeríthető arra, hogy gyereket szüljön, ha nem akar. Az igény szerinti abortusz ugyanúgy megilleti a nőt, mint a szavazati jog. Érdekes elmélet, de felhígult – némely szószólójának felróhatóan, akik gyakran adnak hangot ama téveseszméjüknek, hogy a világot a férfiak uralják, akiktől nem várható együttérzés a másik nem iránt.
Akik ezt az érvet vitatják, gyakran rámutatnak, hogy a modern, emancipált nőnek módjában áll megelőzni a terhességet. Számtalan születésszabályozási módszer és eszköz áll rendelkezésére, a terhességmegszakítás szerintük nem helyettesíti a fogamzásgátlást. A fogamzásgátlás csődje vagy az akarat ellenére történő teherbe esés – például erőszak következtében – azonban nehezen illeszthető bele ebbe a koncepcióba.

 

Az ötödik érv kimondja, hogy az abortusz biztonságos, könnyű, egyszerű és olcsó beavatkozás: tehát a tehességmegszakítás törvényesítésének gyakorlati akadálya nincsen.
Az ellenérv leszögezi, hogy az abortusznál is fennáll bizonyos mortalitás; alacsony, de mégiscsak számolni kell vele. Sajnos az a bökkenő, hogy ma már tudjuk: a kórházi abortusz hatod-tizedannyim veszélyes, mint a kórházi szülés. Vagyis biztonságosabb elvetetni a gyereket, mint kihordani.

 

A hatodik érv a legújabb és a legelmésebb. Garrett Hardintól hangzott el először, aki döntő ponton vág bele a kérdés taglalásába, mikor azt firtatja: Gyilkosság-e az abortusz? Hardin szerint nem. Úgy érvel, hogy az embrió csak a megszületése után, hosszú tanulási folyamat végén válik emberré. Az embrió csupán sablon, mondja, amely a DNS, a biológiai átörökítő anyag származéka. Az információ önmagában még nem érték. Olyan, mint a tervrajz. Egy épület tervrajza értéktelen, így Hardin, csak az épület értékes és jelentős. A tervrajz elpusztítása nem büntetendő, hiszen a tervrajz bármikor pótolható, de az épület lebontását gondos mérlegelésnek kell megelőznie.
Íme, az érvelés gyors, leegyszerűsítő áttekintése. Hardin az antropológiában és a biológiában egyaránt járatos, nézőpontja egyedülálló. Azért érdekes, mert azon keresztül, hogy mikortól ember az ember, voltaképpen azt vizsgálja, hogy mitől ember az ember. A terv és az épület analógiájára visszatérve, a terv meghatározza, mekkora, milyen alakú, milyen szerkezetű legyen az épület, de az nem szerepel rajta, hogy New Yorkban vagy Tokióban, nyomornegyedben vagy gazdag környéken húzzák-e fel, hogy rendeltetésszerűen használják-e majd, vagy elhanyagolják. Hardin sugalmazása szerint az ember nemcsak az egyetlen két lábon közlekedő, nagy aggyal, ellenerőt kifejteni képes hüvelykkel rendelkező főemlős: ember mivoltának ismérve az anyai gondoskodás, a neveltetés is, amely a személyt a társadalmi csoport jól alkalmazkodó, működőképes elemévé teszi.
Az ellenérv szerint Hardin a DNS-t „nem specifikus” információ továbbítójának tekinti, holott teljesen egyedi információt hordoz. Egy adott anya és apa gyermekei nem egyformák, a DNS-re tehát nem áll, hogy „nem specifikus”.
Erre Hardin azt feleli, hogy már az is teljesen véletlenszerű, hogy mely lehetséges sperma-pete DNS-kombinációk kezdhetik meg az érési folyamatot. Feldívja a figyelmet arra is, hogy egy átlagos nő petefészkei hozzávetőleg 30 000 petesejtet tartalmaznak, melyek közül alig néhány érik be. A többire éppoly biztos pusztulás vár, mintha elabortálnák. Holott, mondja Hardin, „szuper-Beethoven” is akadhat köztük.
Hardin okfejtése vadonatúj, és sokak számára nehezen érthető. Annyi azonban bizonyos, hogy előfutára a jóval tudományosabb érvelésnek az abortusz mellett vagy ellen. Olyan megközelítése a modern embernek, amely egyetlen testsejtje molekuláris működésével egész erkölcsiségét kívánja igazolni.
Másfajta érvek is léteznek, de ezek nagyrészt ködösek és semmitmondóak. Gazdasági szempontok, hogy mibe kerül a kórházak átalakítása abortusz-futószalaggá; rémüldözés a gáttalan szabadosságtól, mint annak idején a fogamzásgátló tabletta bevezetésekor. Liberális ellenérvek, miszerint ami szabadabb, eleve jobb, és az elit melldöngetése, hogy gátat kell vetni az alsóbb néposztályok mértéktelen szaporodásának. De ezekre kár szót vesztegetni. Esztelen kis dühöngők hozakodnak elő effélével.

 

 

FÜGGELÉK VII.

 

Orvosi etika

A mai orvostudomány négy nagy erkölcsi problémáját ismeri az orvosi gyakorlatnak. Az egyik az abortusz. Második az eutanázia, a gyógyíthatatlan betegsége végső stádiumába ért beteg megölése. A harmadik az orvos társadalmi felelőssége, hogy minél több embert részesítsen egészségügyi ellátásban. A negyedik a halál meghatározása.
Érdekes módon mind a négy probléma új. A műszaki fejlődésből eredő erkölcsi-jogi dilemmák alig egy évtizede tudatosultak.
A kórházi abortuszt például ma már viszonylag olcsó és biztonságos eljárásnak kell tekinteni, halálozási rátája megegyezik a foghúzáséval. Nem mindig volt így, de modern körülmények között ez a helyzet, tehát ezt kell mérlegre tenni.
Az eutanázia azelőtt nem volt igazán súlyos gond. Az orvosoknak kevesebb életmentő herkentyű, lélegeztetőgép állt rendelkezésére, kevesebbet tudtak az elekrolit-egyensúlyról, így a halálos betegek egyhamar meg is haltak. Ma az orvostudománynak szembe kell néznie azzal, hogy valakit bizonytalan időre életben lehet tartani akkor is, ha meggyógyítani lehetetlen. Az orvosra marad a döntés, hogy életben kell-e tartani valakit, és meddig. Ez azért probléma, mert az orvosok a hagyomány értelmében kötelességüknek érzik, hogy a lehető legtovább életben tartsák a beteget, minden lehetséges eszközzel. Ma azonban már vitathatják, hogy ez a hozzáállás erkölcsös, sőt hogy emberséges.
Az alábbi kérdések vetődnek fel: joga van-e a gyógyíthatatlan betegnek visszautasítani az életmentő kezelést; a végső stádium hetekig elhúzódó kínjainak elébe néző betegnek joga van-e a könnyű, fájdalommentes halálhoz; vajon a beteg, miután rábízta magát az orvosra, rendelkezik-e még tulajdon élete és halála felett.
A társadalmi felelősség – a közösség és nem az egyén iránt – meglehetősen új a medicinában. Régen a szegény betegek jóságos orvosoktól kaptak kezelést, vagy senkitől sem; ma egyre inkább az a közhangulat, hogy az orvosi ellátás jog és nem kegy. Egyre kiterjedtebb a betegbiztosítás: olyanokra is vonatkozik, akiket azelőtt könyörületből láttak el. A ma orvosának át kell értékelnie a szerepét: nem csupán azokra kell gondolnia, akik meg tudják fizetni, hanem az egész társadalomra. Ehhez kapcsolódik, hogy nagyobb hangsúlyt kap az orvoslásban a megelőzés.
A halál meghatározását a szervátültetés tette igazi problémává. Az orvosok egyre inkább alkalmazzák a szervek átültetését halottból élő emberbe, tehát döntő kérdés, mikortól halott valaki, mert a transzplantációhoz a szervet minél előbb ki kell emelni a testből. A régi, durva jelzéseket – hogy nincs pulzus és légzés – felváltotta az elektrokardiogram meg az elektroencefalogram, de a probléma egyelőre megoldatlan, és még sok évig az maradhat.
Van még egy orvosetikai probléma: a gyógyszergyárak és az orvosok kapcsolata. Kötélhúzás négyfelé: beteg, orvos, kormány, gyógyszergyártó. Hogy miért is folyik a küzdelem és mi lesz a vége, egyelőre ismeretlen.

 

 

Jegyzetek :

1. Vagyis serceg, teli van levegővel. Ez a normális.

2. A „bum” angolul popsit jelent (a szerk.).

3. Az orvosok aztán tudják, mi ez. Bejön a beteg lázzal, leukocitózissal – megemelkedett fehérvérsejtszámmal –, a hastáj jobb alsó negyedében jelentkező fájdalmakkal. Vakbélgyulladás, nyilvánvaló. És a műtétet végrehajtó sebész esetleg ép féregnyúlványt talál. De ha nem kapkodta el, az eljárása támadhatatlan, mert a tünetek vakbélgyulladásra utalnak, és a késedelem végzetes lehet.

4. Azelőtt Bostonban a Scollay tér volt az erőszak legfőbb színtere, de öt évvel ezelőtt kormányhivatalokat telepítettek oda. Egyesek szerint ez haladás, mások szerint éppen ellenkezőleg.

5. A sok bizarr eset miatt minden orvosnak meg sebésznek terem ked­venc sztori. Az egyik sebész meséli előszeretettel, hogy egyszer szolgálatban volt a baleseti szinten – ez a Központiban a sebészeti ügyelet –, és behozták egy autóbaleset két sérültjét. Egyikük térdtől elvesztette a lábát. A másik úgy összezúzta a mellkasát, hogy meg­állapíthatatlan volt, voltaképpen milyen károsodást szenvedett. A mellkasröntgen kimutatta, hogy az első számú sérült lábfeje és alsó lábszára belefúródott a második számú mellkasába; így kerültek felvételre.

6. A halál beálltával a vér legalulra szivárog a testben. Értékes nyom a halál beálltának megállapításához.

7. A petevezeték fertőzése többnyire a Neisseria Gonococcus, a gonorrhoea hordozója által. A gonorrhoeát tartják a legelterjedtebb fertőző betegségnek. Vélhetőleg minden ötödik prostituált gonorrhoeás.

8. Ez a hagyományos elnevezése a boncterem gondnokának. Régies, azokból az időkből származik, amikor az anatómia tudományát a miskárolók meg a hentesek művelték. A boncmester tisztán tartja a helyiséget, gondot visel a hullákra, és segédkezik a boncolásnál.

9. Méhösszehúzó szer, szülés megindítására, méhűri vérzés csillapítására alkalmas.

10. Lásd Függelék I: Ínyencek és patológusok.

11. A halva született, elvetélt magzat, a méhlepény aranyat ér az Anyavédelmiben tevékenykedő tíz-egynéhány hormonkutató csoportnak. Késhegyig menő viszálykodás tárgya, hogy melyik témához happolható el a következő halott csecsemő.

12. A szomjúság nagy jelentőségű tünet a sokkos állapotban. Hogy, hogy nem, csak súlyos folyadékvesztéses sokknál mutatkozik, vészjósló előjel.

13. Az átlagos betegek 8-10 százalékánál fordul elő penicillinérzékenység.

14. Lásd Függelék II: Zsaruk és dokik.

15. Lásd Függelék III: Csatatér és borbélypózna.

16. A sokk-blokk nem egyéb, mint fából készült magasító a lábnak sokk esetére, segít a vért a fejbe terelni.

17. Angol udvari orvos, aki 1628-ban felfedezte, hogy a vér zárt rendszerben kering.

18. A gall epét jelent (a ford.).

19. Az orvos nem változtathat nevet, miután kézhez vette a diplomáját, mert a diplomája csak azzal a névvel érvényes. A végzősök az utolsó hetekben megrohamozzák a hatóságokat, hogy diplomaosztás előtt üssék nyélbe a névváltoztatást.

20. A lebénult oldalon a kar kevésbé lendül, mint a másikon.

21. Köbcentinként 4-9000 számít normálisnak. Fertőzés esetén lehet kétszer-háromszor ennyi.

22. A koponyafelvételek értékelését segítő eljárások. Az arteriogram az agyi artériák kontrasztfolyadékkal való feltöltése után készített röntgenfelvétel. A PEG-hez, vagyis pneumoenkefalogramhoz az agy- és gerincvelő lecsapolását követően levegőt fújnak be, hogy a kamrák kontrasztját fokozzák. Fájdalmas beavatkozás, érzéstelenítésben nem végezhető. Mindkét eljárás kisműtétnek számít, ezért csak indokolt esetben kerül rájuk sor.

23. L. Függelék IV.: Rövidítések.

24. A negyedik fajtán – analgetikum – főként a derék öreg, 1853-ban szintetizált tartalékos értendő. Az aszpirin is csak olyan csodaszer, mint a többi. Fájdalom, gyulladás, láz, allergia ellen is jó. Egyik hatásra sincs magyarázat.

25. L. Függelék V.: Mundér.

26. Pszichiáterek körében a legmagasabb, az általános orvosokét tízszeresen múlja felül.

27. Mikor valaki részegebb annál, amit a véralkoholszintje indokolna. Szélsőséges esetben egyetlen italtól is dühöngő őrültté válhat valaki.

28. A Papp-kenetnél pontosabb diagnosztikai tesztet nem ismer az orvostudomány.

29. L. Függelék VI: Abortusz pró és kontra.

30. L. Függelék VII: Orvosi etika.

31. Goodman és Gilman: Farmakológiai terápia, az orvostársadalom gyógyszertani bibliája. A 330. oldalon tárgyalja a marihuána hatását, újabban gyakran idézik bírósági eljárásoknál.

32. A Szövetségi Nyomozóiroda narkóspecialistáiról köztudott Bostonban, hogy a Chevroleteket kedvelik, lehetőleg 412-vel vagy 414-gyel kezdődő rendszámmal.

33. A torazin nyugtató, az LSD bevett ellenszere, amivel a lidérces kábulatot meg lehet szakítani. Más pszichedelikus szerek, például az STP hatása azonban fokozódik a torazin hatására, ahelyett hogy megszűnne. Az orvosok most már nem adnak automatikusan torazint az ügyeleten, ha LSD-pszichózissal szállítanak be valakit.

34. A kromofób adenoma az agyalapi mirigy leggyakoribb daganata. Lassan fejlődik ki, és viszonylag jóindulatú, de nyomja a látóideget, látási panaszokat okozva, és megzavarhatja a belső elválasztású mirigyek működését.

35. Egyfajta szívroham.

36. A szerkesztő jegyzete: kéziratunkból kihagytuk, hogyan állítható elő három lépésben az LSD (lizergsav-dietilamin) közönséges alapanyagokból.

37. Csak részben, mert alacsony dózisnál olyan hatású, mint a morfium, nagy dózisban azonban elvonási tüneteket vált ki.