Bernard Cornwell
STONEHENGE
Krisztus előtt 2000

(Tartalom)

 

„Nincs már – hálisten! – Druida-berek;
Stonehenge nem az (ördög tudja, mi hát?)”

Lord Byron:
Don Juan, XI. ének, XXV. versszak
(Ábrányi Emil fordítása)

 

ELSŐ RÉSZ
AZ ÉG TEMPLOMA

 

1. FEJEZET

Az istenek jelek útján beszélnek. Lehet az egy nyáron lehullt falevél, egy haldokló vad utolsó üvöltése, vagy barázda a tükörsima vízen. Lehet a földön elterülő ködpaplan, a felhők hasadéka, a madarak röpte.
Ám azon a napon az istenek vihart küldtek. Roppant vihart, emberemlékezet óta a legádázabbat, és a népek mégsem arról a viharról nevezték el az évet. Inkább úgy hívták, az Idegen Érkezésének Éve.
Mert egy idegen érkezett Ratharrynba a vihar napján. Azon a fülledt nyári napon, amikor a féltestvére kis híján megölte Sabant.
Az istenek sem beszéltek aznap. Sikoltottak.

 

Akár az összes többi gyerek, nyáron Saban is mezítelenül járt. Hat évvel volt fiatalabb féltestvérénél, Lengarnál, s mert még nem állta ki a férfiasság próbáját, nem viselhette törzsének jeleit. A próbatételtől már csak alig egy év választotta el, ezért apjuk arra utasította Lengart, vigye el Sabant az erdőbe, és tanítsa meg neki, merre élnek a szarvasbikák, merre ólálkodnak a vadkanok, és hol nyílnak a farkasok odúi. Lengar rossz néven vette az atyai parancsot, s ahelyett, hogy öccsét tanította volna, keresztülrángatta Sabant a tövises bozótokon, míg a fiú nap barnította bőre vérezni nem kezdett.
– Sosem lesz belőled férfi – gúnyolódott Lengar.
Saban okosan tette, ha nem feleselt.
Lengar már öt évvel ezelőtt kiállta a próbát, és most kék törzsi jeleket viselt a mellkasán, a karján pedig a harcos-vadászok jegyeit. Tiszafából hajlított, szarvban végződő és ínszalaggal felajzott hatalmas íjat hordozott, melyet disznóhájjal gondosan felfényezett; farkasprémből készült tunikát viselt, hosszú fekete haját befonta és rókaprém szalaggal kötötte meg. Magas volt, keskeny arcú, s máris a törzs egyik legnevesebb vadásza. A Lengar név annyit tett, a Farkasszemű, amiért szemgolyójába némi sárgás árnyalat vegyült. Születéskor más nevet kapott, de mint oly sokan a törzsben, a férfivá érés után ő is új nevet vett fel.
Saban szintúgy magasra nőtt, és fekete haját hosszúra növesztette. Neve azt jelentette, a Kegyelt, és a törzsből sokan ezt helyénvalónak is tartották, hiszen Saban alig tizenkét nyárral a háta mögött is kivételesen jóvágásúnak ígérkezett. Erős volt és ruganyos, keményen dolgozott, és sokat mosolygott. Lengar csak elvétve mosolyodott el. – Felhő ül az arcán – mondták róla az asszonyok, de csak amikor nem hallhatta, hisz Lengarnak jó esélye volt arra, hogy a törzs következő főnöke legyen. Lengar és Saban Hengall fiaként látta meg a napvilágot, és Ratharryn törzse Hegallt tekintette főnökének.
A tikkasztóan meleg napon Lengar sokáig vezette Sabant az erdőben. Nem találkoztak se szarvassal, se vadkannal, se farkassal, de még bölénnyel vagy medvével sem. Csak mentek és mentek, mígnem délutánra elérték a felföld peremét, és látták, hogy nyugaton óriási fekete viharfelhő árnyékolja a vidéket. Cikázó villámok sápasztották a sötét felhőket, ostorozták le a határtalan erdőséget, perzselték fel az eget. Lengar lekuporodott, szorosan markolta fényes íját, és a közelgő vihart kémlelte. Már haza kellett volna indulniuk, de meg akarta rémiszteni Sabant, ezért úgy tett, mintha cseppet sem érdekelné a viharisten fenyegetése.
S miközben ők a vihart várták, megérkezett az idegen.
Apró, verítéktől csatakos deresen ült. Nyergeként összehajtott gyapjútakarója, kantárjaként összefont csalánszárak szolgáltak, bár a sebzett és halálosan fáradt lovasnak aligha lehetett szüksége ezekre; csak hagyta, hogy kis hátasa maga válassza meg az utat felfelé a meredek kaptatón. Az idegen lehajtotta fejét, sarkai szinte a földet verdestek. Kékre festett gyapjúköpenyt hordott, jobb kezében íjat szorongatott; bal válláról bőr tegez függött alá, teli sirály- és hollótollas nyilakkal. Fekete szakállát kurtára nyírta, és az arcán szürke törzsi jeleket viselt.
Lengar rámordult Sabanra, hogy maradjon csendben, majd kelet felé követni kezdte az idegent. Lengar máris felajzotta az íjat, ám az idegen egyetlen egyszer sem fordult vissza, hogy lássa, nem követik-e, és Lengar idővel ellazította a húrt. Saban még abban is kételkedett, hogy a lovas egyáltalán él; a férfi halott mereven, mozdulatlanul feküdt állata hátán.
Az idegen Kinti volt, ezt még Saban is tudta – csak a Kintiek ülnek meg ilyen apró termetű hátasokat, és viselnek szürke törzsi jeleket. A Kintiek ellenségek, Lengar mégsem engedte útjára azt a nyílvesszőt. Csak követte a lovast, Saban pedig követte Lengart, mígnem a Kinti elérte az erdő mezsgyéjét, ahol az ölyvharaszt nőtt. Az idegen ott megállította lovát, és felemelte fejét, hogy végigmérje a lágyan emelkedő lankákat, miközben Lengar és Saban észrevétlenül kuporgott mögötte.
Az idegen mindenütt ölyvharasztot látott maga körül, s azon túl, ahol a föld vékony rétegben terült el az alatta húzódó mészkőrétegek felett, hullámzó mezőket. A füves síkság alacsonyan vonuló gerinceit sírhalmok törték meg. Az ölyvharasztban disznók túrtak, a réten fehér marhák legelésztek. Itt még sütött a nap. Az idegen sokáig maradt az erdő peremén, hogy ellenségeit kémlelje, de nem látott egyet sem. Északra, jókora távolságra onnét tüskebozóttal körülvett búzaföldeket látott, melyek felett feltünedeztek az első felhők, a közelgő vihar árnyékukat kergető előfutárai, ám előtte még napfényben fürdött a táj. Előtte az élet, háta mögött a sötétség. A kis hátasló kitörő örömmel vetette be magát az ölyvharasztba, és a lovas engedte, hogy tovább vigye.
A ló felkapaszkodott az enyhe lejtőn a sírbuckákhoz. Lengar és Saban kivárta, amíg a lovas eltűnik a gerinc mögött, azután tovább követték a nyomát, s miután felértek a dombtetőre, lekuporodtak az egyik sírhalom árkába, ahonnét láthatták, ahogy az idegen megtorpan a Régi Templom mellett.
A távolban felmorajlott a vihar, és hirtelen támadt széllökés borzolta fel a füvet a legelésző marhák körül. Az idegen lecsusszant lova hátáról, átkelt a Régi Templom félig betemetett árkán, és eltűnt a szent körben bőséggel tenyésző mogyoróbokrok között. Saban gyanította, hogy a férfi menedéket keres.
Csakhogy Lengar ott jár a Kinti nyomában, és Lengar nem a könyörületességéről híres.
A hátrahagyott ló, melyet halálra rémített a mennydörgés és a nálánál jócskán nagyobb állatok látványa, eliramodott nyugatnak, az erdő felé. Lengar kivárta, amíg az állat beér a fák közé, majd felemelkedett az árokból, és szaladni kezdett a mogyoróbokrok felé, melyek mögött az idegen eltűnt.
És Saban követte őt oda, ahol tizenkét esztendeje alatt egyetlen egyszer sem járt.
A Régi Templomba.

 

Valaha, sok évvel ezelőtt, olyan régen, hogy az élők közül senki sem emlékezett rá, a Régi Templomot tartották a vidék legnagyobb szentélyének. Azokban az időkben, amikor az emberek messzi távolból is eljöttek, csak hogy a körében táncoljanak, a szentélyt körülölelő mészkőpart még olyan fehér volt, hogy holdfényben a templom valósággal izzani látszott. A fénylő gyűrű egyik partját a másiktól száz lépés választotta el, és a régi időkben a szent földet a táncosok lába döngölte simává a szellemház lehántolt tölgyekből emelt hármas gyűrűje körül. A facölöpöket akkor még állati faggyúval fényezték csillogóvá, azután magyallal és borostyánnal díszítették.
A partot mostanra sűrűn benőtte a fű, az árok gyomoktól fuldoklott. A gyűrűn kívül megtelepedett mogyoróbokrok lassan megszállták a tágas belső teret is, ezért a templom távolról kis bozótligetre emlékeztetett. Madarak fészkeltek ott, ahol egykor férfiak táncoltak. A szellemház egyik tölgyfa oszlopa még most is a cserjék fölé emelkedett, de már elvetemedett, s az egykor fényes fát feketén lepték el a rá telepedett gombák.
Az emberek sorsára hagyták a templomot, ám az istenek nem feledkeznek el szent helyeikről. Olykor, ha csendes napokon köd ülte meg a legelőket, vagy a kikerekedett hold mozdulatlanul függött a mészkör felett, a mogyoróbokrok levelei megborzongtak, amint a szél áthaladt közöttük. A táncosok eltűntek, de a hatalom itt maradt.
És a Kinti most a templomban keresett menedéket.
Az istenek sikoltottak.

 

A felhők árnyéka elnyelte a legelőt, miközben Lengar és Saban a Régi Templom felé futott. Saban fázott és halálra rémült. Lengar maga is félt, ám a Kintiek hírhedten jó módban éltek, és Lengar mohósága felülkerekedett félelmein.
Az idegen átbotorkált az árkon és felkapaszkodott a partoldalon, míg Lengar a régi déli bejárathoz tartott, ahol keskeny töltésűt vezetett a sűrűn benőtt körbe. Miután maga mögött hagyta a töltésutat, Lengar négykézlábra ereszkedett, és kúszva tört magának utat a mogyoróbokrok között. Saban, ha vonakodva is, de követte; nem akart egyedül maradni a legelőn, amikor a viharisten utat enged haragjának.
Lengar meglepetésére a Régi Templomot nem mindenütt nőtték be a cserjék: a szellemház helyén egy jókora darabon megtisztították a területet. Valaki a törzsből ma is eljárhatott a Régi Templomba, hiszen a gyomot kihúzkodták, a füvet rövidre vágták, és egy ökörkoponya feküdt a földön, a szellemház helyén, ahol az idegen is megtelepedett, hátát az egyetlen megmaradt pillérnek fektetve. A halottsápadt férfi lehunyta szemét, mellkasa görcsösen emelkedett és süllyedt, ahogy igyekezett levegőhöz jutni. A bal csuklóján bőrszíjakkal felerősített sötét kőlapkát viselt, kockás gyapjúnadrágját átázatta a vér. Ledobta rövid íját és tegezét az ökörkoponya mellé, és most egy bőrzsákot szorított sebesült hasára. Az erdőben, lesből támadtak rá, három nappal ezelőtt. Nem is látta támadóit, csak az éles fájdalmat érezte, ahogyan a lándzsa átjárta, azután megugratta a lovát, és engedte, hogy az állat kimenekítse a veszélyből.
– Elmegyek apáért – suttogta Saban.
– Nem mégy – sziszegte Lengar, és a sebesült férfi meghallhatta őket, mert felnyitotta a szemét, és összerándult a fájdalomtól, amint előregörnyedt, hogy magához vegye fegyverét. A fájdalom lelassította az idegent, így Lengar gyorsabb lehetett nála. Eldobta hosszú íját, kiugrott rejtekhelyéből és odarohant a szellemházhoz, hogy felkapja a földről az idegen íját és tegezét. Sietségében kiborította a tegezt, így abban csak egy nyílvessző maradt.
Nyugatról távoli moraj hallatszott. Saban megborzongott, és attól félt, hogy a kísérteties hang addig dagad, amíg a viharisten haragja be nem tölti az eget, ám a mennydörgés elhalt, és az égbolt újra halálos némaságba burkolózott.
– Sannas – mormolta az idegen, majd hozzátett valamit egy olyan nyelven, amit se Lengar, se Saban nem értett.
– Sannas? – kérdezte Lengar.
Sannas – ismételte a férfi buzgón. Sannas Cathallo hatalmas erejű varázslónője volt, akit mindenfelé ismertek, és Saban gyanította, hogy a férfi általa akar felgyógyulni sebeiből.
Lengar elmosolyodott.
– Sannas nem tartozik közénk – mondta. – Sannas északra él.
Az idegen nem értette Lengar szavait.
– Erek – nyögött fel, és Saban, aki még mindig az aljnövényzetben rejtőzött, eltűnődött azon, hogy ez az idegen neve-e, vagy talán az istenéé. – Erek – ismételte a sebesült erőteljesebb hangon, de a szó semmi sem jelentett Lengarnak, aki előhúzta az egyetlen vesszőt az idegen tegezéből, és ráillesztette a rövid íj idegére. Az íj csíkokra vágott fából és agancsból készült, melyeket összeragasztottak és inakkal kötöztek át. Lengar népe sosem használt ilyen fegyvert, a tiszafából készült hosszabb íjat kedvelte, és Lengar most kíváncsian forgatta kezében a fegyvert. Hátrahúzta a húrt, hogy próbára tegye az erejét.
– Erek! – kiáltott fel az idegen.
Kinti vagy – mormolta Lengar. – Nincs itt semmi keresnivalód.
Újra megfeszítette a húrt, és elcsodálkozott, mekkora erő van egy ilyen kis fegyverben.
– Hozz egy gyógyítót. Hozd ide Sannast – kérlelte az idegen a maga nyelvén.
Ha Sannas itt lenne – felelt Lengar, aki egyedül a nevet értette –, őt ölném meg először. – Kiköpött. – Ez a véleményem Sannasról. Kiaszott vén szipirtyó, károgó banya, bűzhödt varangy. – Újra kiköpött.
Az idegen előregörnyedt, és nagy fáradság árán összeszedte a kiömlött nyílvesszőket, hogy kötegbe szorítsa és úgy tartsa őket maga elé, mintha ezzel akarna védekezni.
– Hozz egy gyógyítót – könyörgött a maga nyelvén. Nyugaton felmorajlott a vihar, és a mogyorólevelek megborzongtak, amint a közelgő égszakadás hideg lehelete átszüremlett rajtuk. Az idegen újra belenézett Lengar szemébe, és nem látott bennük könyörületet. Csakis a vad örömet, melyet Lengar mások halálából merített. – Ne – könyörgött. – Ne, kérlek, ne.
Lengar szabadjára engedte a vesszőt. Alig ötlépésnyire állt az idegentől, és a kis nyílvessző ádáz erővel csapódott a célba; olyan mélyen beletemetkezett a férfi mellkasába, hogy a vessző fekete-fehér tollas vége alig tenyérnyi szélesen állt ki belőle. Saban azt hitte, a Kinti meghalt, hiszen hosszú ideig nem moccant, ám ekkor az összemarkolt nyílvesszők egyenként kihulltak az ujjai közül, majd lassan, iszonyú lassan újra felegyenesedett.
– Kérlek – esengett halkan.
– Lengar! – Saban kitört a mogyoróbokrok közül. – Hadd menjek el apáért.
– Hallgass! – Lengar lassan előhúzott egy fekete tollas vesszőt a saját tegezéből, és a rövid íjhúrra helyezte. Saban felé indult, most őt vette célba az íjjal, és vigyorogva látta a féltestvére arcán eluralkodó rémületet.
Az idegen is Sabanra meredt, és egy magas, jó megjelenésű fiút látott, kusza fekete hajjal és élénk, nyugtalan szemekkel.
– Sannas – könyörgött az idegen Sabannak –, vigyél Sannashoz.
– Sannas nem itt él – felelte Saban, aki csak a varázslónő nevét értette.
– Itt mi élünk – fordult újra az idegen felé Lengar. – Te pedig Kinti vagy, aki ellopja jószágainkat, meggyalázza asszonyainkat, rászedi kereskedőinket. – Útjára engedte a második vesszőt is, amely, akárcsak társa, beletemetkezett az idegen mellkasába, ezúttal a jobb oldali bordák közé. A férfi most is oldalra dőlt, de megint sikerült kiegyenesednie, mintha a lélek nem lett volna hajlandó elhagyni a halálra sebzett testet.
– Hatalmassá teszlek – motyogta, miközben buborékos, rozsdaszínű vérpatak tört fel a torkából és veszett bele kurtára nyírt szakállába. – Hatalmassá – suttogta.
De Lengar nem értette a férfi beszédét. Két nyílvesszőt kilőtt, és a férfi csak nem akart meghalni, ezért Lengar felvette saját hosszú íját, újabb vesszőt húzott elő, és szembefordult az idegennel. Felhúzta a roppant fegyvert.
Az idegen a fejét rázta, de már látta, hogy nem kerülheti el sorsát, és egyenesen belenézett Lengar szemébe, hogy megmutassa, nem fél a haláltól. Elátkozta gyilkosát, bár kétellte, hogy az istenek odafigyelnének egy tolvajra és szökevényre.
Lengar elengedte a húrt, és a fekete tollas nyílvessző belefúródott az idegen szívébe. Abban a pillanatban kiszenvedett, a teste mégis görcsösen rázkódott, mintha ki akarná vetni magából a pattintott kő nyílhegyet, és csak nagy sokára zuhant vissza, hogy néhányszor még összeránduljon, azután mozdulatlanná merevedjen.
Lengar beleköpött jobb tenyerébe, és a nyálat eldörzsölte a bal csuklóján, ahol az idegen íjának húrja kicsípte a bőrét; amint féltestvérét figyelte, Saban megértette, miért viselt az idegen kőlapot a csuklóján. Lengar lejtett néhány tánclépést, hogy megünnepelje ellensége halálát, de láthatóan egyre nyugtalanabb lett. Még abban sem lehetett biztos, hogy a férfi csakugyan meghalt-e, mert csak nagyon óvatosan közelítette meg, és meg is bökte íja szarvával, arra az esetre, ha a tetem hirtelen életre kelne és rá akarna ugrani, ám az idegen nem mozdult többé.
Lengar még közelebb araszolt, majd kikapta a bőrzacskót az idegen halott kezéből, és fürgén hátralépett. Egy hosszú pillanatig dermedten meredt a tetem hamuszürke arcába, majd miután meggyőződött róla, hogy a férfi szelleme csakugyan eltávozott, feltépte a zacskó száját összekötő zsinórt. Bekémlelt a zacskóba, egy szívdobbanásnyi időre mozdulatlanná dermedt, aztán rikoltozni kezdett örömében. A hatalmat tartotta a kezében.
Saban, akit megrémített testvére kiáltozása, hátrébb húzódott, majd újra közelebb araszolt, amikor Lengar kiürítette a zacskó tartalmát a fűre, az ökörkoponya mellé. Sabannak úgy tűnt, mintha folyékony napfény ömlött volna ki a bőrzacskóból.
Tucatjával hullottak elő a rombusz alakú, férfiköröm nagyságú aranyérmék, de akadt négy rombusz alakú vert arany lapka is, mely akkora volt, mint egy férfi tenyere. A kis és a nagy aranyrombuszok elkeskenyedő végébe egyaránt lyukakat fúrtak, hogy azokat inakra fűzhessék vagy ruhára varrhassák őket. Valamennyi vékonyra kalapált aranylemezből készült, amit egyenes vonalakkal díszítettek, bár a mintázat semmit sem mondott Lengarnak, aki visszavette az egyik kis aranyrombuszt, amit Saban nem átallt felvenni a fűről. Lengar egy halomba gyűjtötte az összes darabot, kicsiket és nagyokat egyaránt.
– Tudod te, mi ez? – kérdezte öccsétől, és széles karmozdulattal a halom felé intett.
– Arany – felelt Saban bátortalanul.
– Hatalom! – kiáltott Lengar. A halott férfira sandított. – Tudod-e, mit lehet kezdeni az arannyal?
– Viselni lehet? – próbálkozott Saban.
– Ostoba! Embereket vehetsz rajta. – Lengar leült. A felhők árnyai egyre komorabbak lettek, és a mogyoróbokrok táncolni kezdtek az éledező szélben. – Lándzsásokat vehetsz rajta – folytatta Lengar – és íjászokat és harcosokat! Ez a hatalom!
Saban kézbe vette az egyik kis aranyrombuszt, majd kitért fivére elől, amikor az megpróbálta visszavenni tőle. A fiú a kis tisztás túlsó felére vonult vissza, majd amikor úgy tűnt, Lengar nem veszi üldözőbe, lekuporodott és megvizsgálta az aranyat. Különös dolognak tűnt, hogy ezen bárki hatalmat vehet magának. Azt még el tudta képzelni, hogy az emberek keményen megdolgoznak az élelemért vagy az edényekért, kovakőért vagy rabszolgáért, esetleg a bronzért, amiből kést, fejszét, kardot és lándzsahegyet kovácsolhattak maguknak, de ezért a csillogó fémért? Ez a fém nem vág, egyszerűen csak van, bár Saban még ezen a felhős napon is láthatta, mennyire csillog. Úgy fénylik, mintha a nap egy darabkáját foglalták volna a fémbe. Hirtelen megborzongott, s nem is a hűvöstől, hanem mert azelőtt soha nem érintett aranyat; még soha nem tarthatta kezében a megszilárdult napfény egy foszlányát.
– El kell vinnünk apának – suttogta áhítattal teli hangon.
– Hogy legyen mit elásnia a vén bolondnak? – kérdezte Lengar megvetően. Odalépett a tetemhez, és hátrahajtotta köpenyét a nyílvesszők meredező csonkjáról, hogy felfedje a halott ember nyakában függő még néhány aranyrombuszt, és a kockás nadrágot, amelynek övcsatja szintén vert aranyból készült.
Lengar öccsére sandított, megnyalta ajkait, majd felvette az idegen kezéből kihullt nyílvesszők egyikét. Még mindig kezében szorongatta hosszú íját, és most a húrra illesztette a fekete-fehér nyílvesszőt. A mogyoróbokrokat nézte, szándékosan elkerülte féltestvére tekintetét, de Saban így is megértette, mi jár Lengar fejében. Ha Saban életben marad, és mesél apjuknak a Kinti kincséről, akkor Lengar elveszíti azt, vagy legalábbis meg kell küzdenie érte, ha viszont Sabant holtan találják, bordái közt a Kinti fekete-fehér nyilával, akkor senki sem fog arra gyanakodni, hogy Lengar ölte meg, vagy hogy Lengar magának tartott meg egy ekkora kincset. Nyugaton újra felmorajlott az ég, és hideg szél fektette el a mogyoróbokrokat. Lengar hátrafeszítette a húrt, de még most sem fordult Saban felé.
– Ide nézz! – kiáltott fel hirtelen Saban, és feltartotta az apró rombuszt. – Nézd!
Lengar visszaengedte a húrt, amint Saban felé nézett, és a fiú abban a pillanatban eliramodott, ahogyan a vadnyúl ugrik elő a fűből. Utat tört magának a mogyoróbokrok között, és végigrohant a széles töltésúton, mely a Régi Templom nap felőli kapujához vezetett. Errefelé is roppant tölgyfapillérek korhadoztak, akár a szellemház körül. Ki kellett térnie, hogy áthatoljon a csonkok között, és amint élesen elkanyarodott, Lengar nyílvesszője elsüvített a füle mellett.
A mennydörgés foszlányokra tépte az eget, amint megeredt az eső. Hatalmas vízcseppek hulltak alá. A szemközti domboldalon cikázó villám szántott végig. Saban rohant, tekergőzött és kanyargott, nem is mert visszanézni, hogy lássa, Lengar üldözi-e. Egyre keményebben esett, és mennydörgő moraj töltötte be a levegőt, de a vízfüggöny legalább elrejtette a fiút, miközben északnak és keletnek futott, a falu felé. Teli torokból üvöltött futás közben, hátha talál egy kései pásztort a legelőkön, de nem látott senkit, amíg át nem vágott a domb ormán sorakozó sírbuckák között, és szaladni nem kezdett lefelé a latyakos csapáson, amely a szélben-esőben hajladozó búzatáblák között vezetett.
Saban nagybátyja, Galeth és öt másik ember már a faluban hallotta meg a fiú kiáltozását. Azonnal visszafordultak a domb felé, és Saban nemsokára előtört az esőből, hogy halálra váltan kapaszkodjon meg nagybátyja szarvasbőr ujjasában.
– Mi baj, fiú? – kérdezte tőle Galeth.
Saban el nem engedte volna nagybátyját.
– Meg akart ölni! – zihálta. – Meg akart ölni! – Kicsoda? – kérdezte Galeth, aki Saban atyjának fiatalabb fivére volt, szálas termetű, dús szakállú, és híres testi erejéről. Galeth, mondták, egyszer megemelt egy templomi oszlopot, és még csak nem is egy kisebbet, de egy óriási hántolt törzset, amely messze a többi fölé magasodott. Társaihoz hasonlóan Galeth is súlyos bronz szekercét hordozott, és éppen fát vágott, amikor rátört a vihar. – Ki akart megölni? – kérdezte Galeth.
– Ő! – rikoltotta Saban, és a dombra mutatott, ahol Lengar feltűnt, kezében a hosszú íjjal, és az idegre feszített új nyílvesszővel.
Lengar megtorpant. Nem szólt, csak nézte a csapatnyi férfit, akik közt féltestvére menedékre lelt. Lassan leengedte a nyilat a húrról.
Galeth meredten nézte unokaöccsét.
– Meg akartad ölni a tulajdon fivéred?
Lengar felnevetett.
– A Kinti volt, nem én. – Lassan elindult lefelé. Hosszú fekete haja csatakos volt az esőtől, olajosan fénylett és a koponyájához tapadt, ami félelmetes megjelenéssel ruházta fel.
– A Kinti? – kérdezte Galeth, és kiköpött, hogy elűzze a rossz szerencsét. Nem kevesen akadtak Ratharrynban, akik úgy vélték, Galethnek, nem pedig Lengarnak kellene a következő törzsfőnek lennie, ám a Kinti betörés fenyegetése még a nagybácsi és az unokatestvér vetélkedését is elhomályosította. – Kintiek vannak a földünkön? – emelte fel a hangját Galeth.
– Csak egy – felelte Lengar nemtörődöm hangon. Belökte az idegen nyílvesszőjét a tegezébe. – Csak egy – mondta újra – és már az is halott.
– Akkor biztonságban vagy, fiú – fordult Galeth Sabanhoz.
– Itt biztonságban vagy.
– Ő akart megölni – erősködött Saban – az arany miatt! – Bizonyságként feltartotta az arany rombuszt.
– Arany, azt mondod? – Galeth elvette az apró ércdarabot Saban kezéből. – Szóval aranyat találtatok? Legjobb lesz, ha elvisszük apádnak.
Lengar engesztelhetetlen, gyűlölködő pillantást vetett Sabanra, de már elkésett. Saban látta a kincset, és Saban életben maradt, ezért apjuk is tudomást szerez mindenről. Lengar kiköpött, majd elfordult és dühödten megindult felfelé a domboldalon, hogy nemsokára belevesszen az esőbe. A viharisten haragját is megkockáztatta, csak hogy megmentse a hátramaradt aranyat.
Ezen a napon érkezett meg az idegen a Régi Templomba, a vihar napján, amikor Lengar megpróbálta megölni Sabant, és amikor Ratharryn világa mindörökre megváltozott.

 

A viharisten aznap éjjel kitöltötte haragját a földön. Zápor fektette el a gabonaszárakat és változtatta sebes vizű patakokká a hegyi ösvényeket. Esővíz árasztotta el a lápokat Ratharryntól északra, és olyannyira felduzzasztottá a Mai-folyót, hogy az medréből kikelve elragadta a kidőlt fatörzseket a meredek völgyből, amely éket vágott a felföldbe és hosszasan kanyargott, mielőtt elérte a roppant hurkot, ahol Ratharryn megépült. Ratharryn vizesárka is kiöntött; a szél leszaggatta a kunyhók zsúpfedelét és ott jajveszekelt a templomkör korhadt oszlopai közt.
Senki sem tudta, mikor telepedtek meg az első emberek a folyó mellett, vagy miként fedezték fel, hogy Arryn a völgy istene. Arryn alighanem a maga mivoltában mutatkozott meg előttük, hiszen az emberek róla nevezték el új otthonukat, és a völgye körüli dombokat templomaival koronázták meg. Egyszerű templomok voltak ezek, nem többek erdei tisztásoknál, melyek körül állva hagyták a fák gyűrűjét, és hosszú évekig, senki sem tudja, meddig, a népek követték a szentélyekhez vezető erdei csapásokat, hogy fohásszal fordulhassanak isteneikhez. Idővel Arryn népe eltisztította az erdőség javarészét, kidöntötte a tölgyeket, szileket, kőriseket és mogyorófákat, hogy a helyükbe árpát és búzát ültessen. Varsákkal halat fogtak a folyón, melyet Arryn asszonya, Mai szentelt meg; jószágaikat a füves pusztán legeltették, disznóikat a mezők közti erdősávokba terelték ki, a törzs ifjú harcosai pedig vadkanra és szarvasra, bölényre, medvére és farkasra vadásztak a rengetegben, mely mostanra egészen a templomokon túlra húzódott vissza.
Az első szentélyek elpusztultak, helyükbe újak születtek, és idővel az új lett a régi; a szent körök mégis fennmaradtak, még ha az élő fák helyét lehántolt oszlopok is vették át, melyek köré széles árkot és partot kerítettek. Mindig kört építettek, hiszen az élet is kör, az égbolt is kör, a világ pereme is kör, és a nap is kör, ahogyan a hold is körré növekszik, s ezért Cathallo, Drewenna, Maden és Ratharryn – s ami azt illeti, szinte valamennyi település – temploma kör alakot viselt magán.
Cathallót és Ratharrynt, a vidék szívének két törzsét vérkapcsolat és a féltékeny asszonyokat is megszégyenítő versengés fűzte egymáshoz. Egyikük szerencséje szégyenkezést és haragot keltett a másikban, s aznap éjjel Hengall, Ratharryn népének törzsfője másra sem tudott gondolni, csak a Kinti aranyára. Elvárta volna, hogy Lengar elhozza neki a kincset, s bár Lengar csakugyan megtért Ratharrynba a bőrzacskóval, nem jelent meg atyja kunyhójában, amikor pedig Hengall érte küldetett egy rabszolgát és követelte, hogy hozza el a kincset, Lengar azt felelte, hogy túl fáradt az engedelmességhez. Hengall úgy érezte, ideje kikérni a törzs főpapjának tanácsát.
– Ki fog hívni maga ellen – vélte Hirac.
– A fiúknak ki is kell hívniuk az apjukat – mordult fel Hengall. A törzsfő szálas, termetes férfi volt, sebhelyekkel tarkított arccal, és hosszú, bozontos, zsírtól fénylő szakállal.
Bőre, akárcsak a legtöbbeké, sötétlett a belé ivódott koromtól, mocsoktól, földtől, verítéktói és füsttől. Izmos karján a koszréteg alatt számtalan kék jel sorakozott, annak bizonyságaként, hány ellenségét mészárolta már le a csatában. Neve egyszerűen annyit jelentett, a Harcos, habár Hengall, a Harcos jobban kedvelte a békét a háborúságnál.
Hirac korosabb volt Hengallnál; vékony, sajgó csontú, sóhajnyi ősz szakállú öregember. Ám lehetett Hengall a törzs vezére, az istenekkel mégis Hirac tárgyalt, akinek a tanácsát így ajánlatos volt megfogadni.
– Lengal harcolni fog ellened – figyelmeztette Hirac.
– Nem fog.
– Megteheti. Fiatal és erős. – A pap mezítelen volt, bár bőrét vastagon elborította a rászáradt mésziszap, amelybe egyik asszonya ujjával cirkalmas mintákat rajzolt. A nyakában hosszú bőrszíjra eresztett mókuskoponya függött, míg a derekán dióhéjakból és medvefogakból való ékszert viselt. Haját és szakállát elborította a vörös iszap, mely Hengall tüzének melegétől kiszáradt és felrepedezett.
– Én pedig öreg vagyok és erős – emelte fel a hangját Hengall – és ha harcolni fog, megölöm.
– Ha megölöd – emelte fel a hangját Hirac – nem marad, csak két fiad.
– Csak egy fiam – vicsorgott Hengall, és fenyegető pillantást vetett a papra, aki pontosan tudta, mennyire gyűlöli a törzsfő, ha arra emlékeztetik, milyen kevés fiút nemzett. Kitalnak, Cathallo törzsfőjének nyolc fia volt; Ossayának, aki Madan felett uralkodott, amíg Kital le nem győzte, hat; míg Méláknak, Drewenna törzsfőjének tizenegy, így Hengallt joggal szégyenkezett, amiért csak három fiút nemzett, de még inkább szégyenkezett azon, hogy egyikük nyomorék lett. Lányai persze születtek szép számmal, sokuk életben is maradt, de tíz lány sem érhet fel egyetlen fiúval. Második gyermekét, a nyomorékot, ezt a Camaban nevű hebrencs idiótát, akkor sem számolhatta a fiai közé. Lengart elismerte, ahogyan Sabant is, de a középső fiát már nem.
– És Lengar nem fog kihívni maga ellen – jelentette ki Hengall. – Nem mer velem ellenkezni.
– Nem mintha gyáva lenne – jegyezte meg a pap.
Hengall elmosolyodott.
Nem, nem gyáva, de csakis akkor harcol, ha győzhet. Ezért lesz belőle jó törzsfő, ha megéri.
A pap lekuporodott a kunyhó középső oszlopánál. Térdei közt egy halom törékeny csont emelkedett; egy előző télen elhalt csecsemő bordái. Ezeket bökdöste most hosszú, mészfehér ujjaival; véletlenszerű mintákba rendezte őket, és felvetett fejjel tanulmányozta művét.
– Sannas magának akarja majd az aranyat – szólalt meg egy idő után, majd elhallgatott, hogy a baljóslatú kijelentés megtehesse a magáét. Hengall, mint minden élő, félelemmel tekintett a cathallói varázslónőre, de úgy tűnt, most egy vállrándítással elintézi a kérdést. – És Kitárnak sok a lándzsása – toldotta meg Hirac vészjósló hangon.
Hengall megbökte a papot, akit ezzel ki is billentett egyensúlyából.
A lándzsások miatt elég nekem aggódni, Hirac. Te csak azt mondd, mit jelent az arany. Miért került ide? Ki küldte? Mihez kezdjek vele?
A pap körbenézett a jókora kunyhóban. Az egyik oldalon bőrfüggöny ereszkedett alá, hogy elrekessze a rabszolgalányokat, akik gondját viselték Hengall új asszonyának. Hirac tudta, hogy máris hatalmas kincs rejtőzik valahol a kunyhóban, eltemetve a padló vagy az egymásra hányt prémek alatt. Hengall csak harácsolt, sosem szeretett költekezni.
– Ha megtartod az aranyat – felelte Hirac – az emberek megpróbálják elvenni tőled. Ez nem közönséges arany.
– Még azt sem tudhatjuk, hogy Sarmennyn aranya-e – vetette fel Hengall, bár nem nagy meggyőződéssel.
– Az. – Hirac az apró rombusz felé intett, amit Saban hozott el nekik, s most ott fénylett a padlón a két férfi között. Sarmennyn, a Kintié országa sok mérföldnyire nyugatra feküdt, és az elmúlt két hold alatt lábra kelt a szóbeszéd, hogy Sarmennyn népe hatalmas kincset veszített el. – Saban látta a kincset – folytatta Hirac – és az a Kintiek kincse, márpedig a Kintiek Slaolt imádják, noha másik nevet adtak neki… – Itt megállt, próbált visszaemlékezni a névre, de az csak nem jutott eszébe. Slaol, a nap istene, hatalmas istenség volt, kinek hatalmát csak hold istennőjéhez, Lahannához mérhették. Az istenek, akik egykor szerelmesek voltak, idővel eltávolodtak egymástól, s kettejük szüntelen vetélkedése uralta Ratharrynt, megnehezítve minden döntést, hiszen ami egyik isten tetszésére szolgált, neheztelést szült a másikban. Hirac feladata éppen abban állt, hogy minden vetélkedő isten – nemcsak a nap és a hold, de a szél és a föld, a vizek és a fák, az állatok és a fű, az ölyvharaszt és az eső istenei is, nem is szólva a számtalan égi istenségről, szellemről és láthatatlan erőről – elégedett legyen. Hirac felvette a kis arany rombuszt. – Slaol aranyat küldött nekünk-jelentette ki és az arany Slaol érce, ám a rombusz Lahanna jelképe. Hengall sziszegve kérdezte:
– Azt akarod mondani, az arany Lahannáé?
A pap sokáig nem válaszolt. A törzsfő türelmesen várt. A főpap feladata meghatározni a különös események jelentését, még ha a törzsfő meg is tesz mindent, hogy azt a törzs érdekei szerint megmásítsa.
– Slaol megtarthatta volna Sarmennyn aranyát – bökte ki végül Hirac – de nem tette. Ezért annak a népnek kell megszenvednie az elvesztését. Az arany felbukkanása nem baljóslatú jel.
– Helyes – mordult fel Hengall.
– Ám az arany alakja arról árulkodik – tette hozzá Hirac óvatoskodva – hogy egykor Lahannáé volt, és szerintem meg is próbálta visszaszerezni. Nem azt mondta Saban, hogy az idegen Sannasért fohászkodott?
– De igen.
– És Sannas minden istenek előtt imádja Lahannát – folytatta a pap – Slaol tehát azért küldhette, hogy ne kerülhessen az ő kezébe. Lahanna azonban féltékeny lesz, és akar majd tőlünk valamit.
– Egy áldozatot? – kérdezte Hengall gyanakodva.
A pap bólintott, és Hengall haragosan felmordult, amint eltűnődött, hány marhának kell még Lahanna templomában végeznie. Pedig Hiracnak eszébe se jutott a törzs értékeit vesztegetni. Az arany fontos dolog, az érkezése rendkívüli esemény, és a válasznak is hasonlóképp nagylelkűnek kell lennie.
– Az istennő egy lelket akar – közölte a főpap.
Hengall felélénkült attól, hogy a lábasjószágokat nem fenyegette veszély.
– Elvihetnéd azt a féleszű Camabant – ajánlotta a törzsfő második, kitagadott fiát. – Zúzd csak szét a koponyáját, legalább lesz valami haszna.
Hirac visszaült a sarkára, és félig lehunyta a szemét. Lahanna megjelölte őt – mondta csendesen. Amikor Camaban előbújt az anyjából, félhold alakú anyajegyet viselt a hasán, és a félhold, akárcsak a rombusz, a hold szent alakja. – Felbőszíthetjük Lahannát, ha megöljük.
– Talán épphogy a társaságára vágyik? – vetette fel Hengall szárazon. – Ezért is jelölte meg? Hogy elküldjük neki?
– Igaz – engedte meg Hirac, és a felvetés nyomán végre elhatározásra jutott. – Megtartjuk az aranyat – közölte – és kiengeszteljük Lahannát Camaban lelkével.
– Helyes. – Hengall a bőrfüggöny felé fordult, és elüvöltött egy nevet. Ijedt rabszolgalány tűnt fel a tűz körében. – Reggel megküzdök Lengarral – fordult a törzsfő a főpaphoz – úgyhogy legjobb, ha már most csinálok helyette egy másik fiút. – Az ágyként szolgáló, egymásra vetett prémekre parancsolta a lányt.
A főpap összegyűjtötte a csecsemő csontjait, majd kisietett a szakadó esőbe, mely lemosta bőréről a mésztejet.
A szél tovább bömbölt. Villámok hasítottak a földbe, koromfeketére és mészfehérre szétválasztva a világot. Az istenek sikoltottak, és az embernek nem maradt más, csak a rejtőzködés.

 

2. FEJEZET

Saban félt elaludni, bár nem a földet ostorozó viharistentől rettegett, hanem attól, hogy Lengar az éj sötétjében vesz rajta bosszút az aranyért. Idősebb fivére azonban békén hagyta, és hajnalban Saban sértetlenül mászott elő anyja kunyhójából, a nyirkos és hűvös szélbe. A vihar maradék erejével a falut körülvevő roppant földsáncon belülre űzte a ködfoltokat, és a nap felhők mögé rejtette arcát, hogy csak nagyritkán, borongós szürke korongként mutatkozzék. Egy esővízzel átáztatott zsúptető beszakadt az éjszaka, és a népek csak azt csodálták, hogy a család sértetlen maradt. Az asszonyok és rabszolgák egymás után haladtak végig a déli töltésúton, hogy vizet vegyenek a felduzzadt folyóból, míg a gyermekek az éjjeliedényeket ürítették a cserzővargák gödreibe, melyeket mind kiöntött az éjszakai vihar – de valamennyien siettek is vissza, nehogy elmulasszák az összecsapást Lengar és atyja között. Még a nagy falon túl, a felföldek kunyhóiban élők is hallották a hírt, és mindjárt kerestek is egy okot, amiért ma reggel Ratharrynba kellett jönniük. Lengar megtalálta a Kintiek aranyát, Hengall magának akarja a kincset, és a kettő közül valamelyiknek engednie kell.
Hengall tűnt fel elsőként. Hatalmas medveprém köpenyében lépett ki kunyhójából, és tüntető közönnyel barangolta be a falut. Köszönésképpen összeborzolta Saban haját, majd megtárgyalta a papokkal a sürgető gondot, miszerint Lahanna Templomának egyik oszlopa alaposan megérett a cserére, azután leült kunyhója elé a padra, és meghallgatta az aggasztó beszámolókat az éjszakai vihar által a búzaföldekben okozott károkról.
Vetőmagot mindig vehetünk – jelentette be Hengall olyan hangosan, hogy a lehető legtöbben hallhassák. – Vannak, akik szerint a kunyhómban elrejtett kincsen fegyvereseket kellene fogadnunk, pedig sokkal nagyobb szolgálatot tehet, ha majd vetőmagra lesz szükség. Leölhetjük a disznókat, és az eső nem fullasztotta meg a folyó halait sem. Nem fogunk éhezni. – Szétnyitotta köpenyét, és megpaskolta jókora csupasz hasát. – Idén sem kell lefogynom! – A népek jót nevettek.
Galeth érkezett féltucatnyi emberrel, hogy fivére kunyhója közelében kuporodjon le. Valamennyien fegyvert viseltek, és Hengall megértette, hogy a támogatására sorakoztak fel, ám nem tett említést a közelgő összecsapásról. Inkább megkérdezte Galethtől, talált-e akkora tölgyfatörzset, ami alkalmas lenne helyettesíteni Lahanna szentélyének elkorhadt pillérét.
– Találtunk ilyet – felelte Galeth – de nem vágtuk ki.
– Nem vágtátok ki?
– Késő volt, a szekercék elvástak.
Hengall elvigyorodott.
– Mégis azt hallom, az asszonyod viselős?
Galeth tartózkodóan elmosolyodott. Első felesége egy évvel ezelőtt halt meg, csak egy Sabannál is kisebb fiúgyermeket hagyott hátra, és Galeth csak nemrég vett új asszonyt maga mellé.
– Az – ismerte el.
– Akkor mégsem vásott el minden fegyvered – nevetett fel Hengall, és a többiek vele nevettek.
A nevetés aztán hirtelen elhalt, Lengar ugyanis ezt a pillanatot választotta, hogy felbukkanjon kunyhójából, és azon a szürke reggelen is úgy ragyogott, akár a nap. Anyja, Ralla – Hengall legidősebb felesége – az egész viharos éjjelen ínszalagra fúzte a kis rombuszokat, hogy fia valamennyit nyakláncként viselhesse, a négy nagyobb fémlapot pedig egyenesen a szarvasbőr ujjasra varrta, amely felett Lengar az idegen aranycsatos övét viselte. Tucatnyi ifjú harcos, legközelebbi vadásztársai követték Lengart, míg a fegyveres csoport mögött egy falkányi szurtos, izgatott kölyök botokat lóbálva igyekezett hasonlítani rájuk.
Lengar eleinte tudomást sem vett apjáról. Kimért léptekkel vonult végig a kunyhók között, elhagyta a falakon belül épült két templomot, majd felkapaszkodott az északi sánchoz, a fazekasok kunyhóihoz és a cserzővargák gödreihez. Követői összeütögették lándzsáikat, mire egyre többen és többen gyülekeztek mögöttük, míg végül Lengar valóságos menetet vezetett az alacsony építésű kunyhók zsúptetői közt kanyargó, eső áztatta csapáson. Csak miután kétszer körüljárta a települést, akkor fordult oda atyjához.
Hengall felegyenesedett, amint fia közeledett. Hagyta, hogy Lengar kiélvezze a dicsőséget, de most felállt, és lerázta magáról a medveprémet, hogy az szőrével lefelé lábai elé hulljon, a sárba. Hosszú szakálla végével letörölte arcáról a hajnali köd harmatát, majd csupasz mellkassal várakozott, hogy Ratharryn valamennyi lakója jól láthassa, milyen sűrűn elborítják a halott ellenségek és leolt vadállatok kék jelei. Némán, fenyegetően állt, a szél belekapaszkodott bozontos fekete hajába.
Lengar apjával szemközt állt meg. Volt olyan magas, mint Hengall, ám korántsem olyan termetes. Harcban alighanem ő bizonyult volna a fürgébbnek, míg Hengall az erősebbnek, Hengall mégsem mutatta jelét, hogy tartana a harctól. Nagyot ásított, azután biccentett idősebbik fiának.
– Elhoztad nekem az idegen aranyát. – Helyes. – A földön fekvő medveprém felé intett. – Mindent ide tegyél le, fiú.
Lengar megmerevedett. A falu lakói azt hitték, küzdeni fog, hisz tekintete ékesen árulkodott arról, hogy szinte a tébolyulásig rabja az erőszaknak, ám atyja kitartó, szenvtelen pillantásával szembesülve Lengar úgy döntött, a harc helyett inkább érvelni próbál.
– Ha egy ember agancsot talál az erdőben – kérdezte – át kell-e azt adnia atyjának? – Elég hangosan beszélt, hogy valamennyien jól hallhassák. Ratharryn népe a közeli kunyhók körül csoportosult, hogy teret engedjen az összecsapásnak, és néhányan most helyeslően kiáltottak fel. – Vagy ha rátalálok a vadméhek mézére – folytatta Lengar, aki egyre inkább felbátorodott a támogató hangoktól – ki kell-e állnom a méhek csípését, hogy utána átengedjem a mézet atyámnak?
– Igen – felelte Hengall, majd fáradtan felásított. – A köpenyre, fiú.
– Egy harcos jelent meg a földünkön – kiáltotta Lengar – egy Kinti idegen, és aranyat hozott. Megöltem az idegent és elvettem az aranyát. És ne lenne az enyém? – A tömegből néhányan azt kiáltozták, hogy csakugyan az övé, bár korántsem annyian, mint ahányan korábban támogatták. Hengall és a szenvtelenség légköre meg se rezdült.
A törzsfő kutatni kezdett az övén függő kis tarsolyban, és elvette a kis arany rombuszt, amit Saban hozott neki a Régi Templomból. Leejtette a kis fémdarabot a köpenyre. – És most a többit – parancsolta Lengarnak.
– Az arany az enyém! – erősködött Lengar, ám ezúttal csak anyja, Ralla és egyik legközelebbi barátja, Jegar támogatta fennhangon. Jegar alacsony, de szívós és inas férfi volt, egyidős Lengarral, de máris a törzs egyik legnagyobb harcosa. Csatában éppoly önfeledten gyilkolt, mint Lengar, és most is szívesen dűlőre vitte volna a dolgot, ám Lengar egyetlen más vadásztársának se fűlt hozzá a foga, hogy összeakaszkodjék Hengallal. Rábízták Lengarra, hogy megnyerje az összecsapást, és most úgy tűnt, Lengar erőszakkal fog érvényt szerezni jogának, mert hirtelen előreszegezte lándzsáját, ám döf és helyett csak magasba emelte a fegyvert, hogy nyomatékot adjon szavainak.
– Én találtam az aranyat! Öltem az aranyért! Az arany engem talált meg! És most engedjem, hogy apám eldugja a kunyhójában? Hogy ott porosodjék? – Együttérző mormolás fogadta szavait; Ratharrynban sokan nehezteltek Hengallra összeharácsolt kincséért. Drewennában és Cathallóban a törzsfő a világ elé tárta gazdagságát, bronzzal jutalmazta harcosait, fénylő érccel ékesítette asszonyait és óriási templomokat emeltetett, míg Hengall a kunyhójában tárolta Ratharryn vagyonát. Mégis mihez kezdenél az arannyal? – avatkozott közbe Galeth. Felállt, kibontott haja feketén, csapzottan hullt arca köré, s ettől csatába induló harcosra emlékeztetett. Leengedte lándzsája hegyét is. – Mondd csak, öcsém – hívta ki maga ellen Lengart – te mihez kezdenél az arannyal?
Jegar indult, hogy elfogadja Galeth kihívását, ám Lengar félretolta barátja lándzsáját.
– Ezzel az arannyal – kiáltotta, és megkocogtatta a mellkasán viselt rombuszokat – harcosokat, lándzsásokat és íjászokat vehetnénk, hogy mindörökre megtörjük Cathallo uralmát! – A hangok, melyek legelőször is támogatták, most újult erővel harsantak fel; Ratharryn népéből sokan rettegve tekintettek Cathallo erősödésére. Alig múlt el idő tavaly nyár óta, amikor Cathallo harcosai elfoglalták Maden települését, mely Ratharryn és Cathallo közt fekszik, és azóta alig telt el olyan hét, hogy Cathallo harcosai ne törtek volna be Hengall földjére, marhát vagy disznót rabolni. A törzsből sokan nehezteltek Hengallra, amiért semmit sem tett a fosztogatás megakadályozására. – Volt idő, amikor Cathallo sarcot fizetett nekünk! – kiáltotta Lengar, akit felbátorított a tömeg támogatása. – Amikor asszonyaik táncoltak a mi templomainkban! És most gyáván meghunyászkodunk, ha Cathallo harcosai a közelünkbe jönnek! Megalázkodik az előtt a szuka fattya Sannas előtt! És az arany, a bronz, a borostyán, ami felszabadíthatna bennünket, hol vannak ezek? Hová lesz ez az arany is, ha lemondok róla? Az ő kincsét gyarapítja! – Az utolsó szavaknál elfordult, és lándzsájával apjára mutatott. – És mihez kezd Hengall az arannyal? – kérdezte Lengar. – Elássa! Aranyat a vakondoknak! Ércet a férgeknek! Kincset az élősködőknek!
Hengall szomorúan csóválta a fejét. A tömeg, mely megélj enezte Lengar utolsó szavait, azonnal elnémult, és várta a harc kezdetét. Lengar emberei is azt gondolhatták, közel a döntő pillanat, mert összeszedték bátorságukat, és előreszegezett fegyverekkel felsorakoztak vezérük mögé. Jegar előretáncolt, a fogait vicsorgatta, lándzsája hegyét Hengall hasára irányította. Galeth közelebb araszolt Hengallhoz, készen fivére védelmére, de Hengall elhessegette Galethet, majd elfordult, előrehajolt és előrántotta harci buzogányát rejtekhelyéből, a kunyhó ereszének zsúpszalmája alól. A karvastagságú, formátlan szürke kődarabban végződő tölgyfadorong olyan játszi könnyedséggel összeroppantotta egy felnőtt férfi koponyáját, mintha az ökörszem tojása lett volna. Hengall megtámasztotta a buzogányt, majd újra a medveprém felé bökött.
– Az egészet, fiú. – Szándékosan sértette meg felnőtt fiát. – Az egészet, a prémre.
Lengar meredten nézte. A lándzsa messzebb elért, mint a buzogány, de azt is tudta, hogy ha az első döfés célt téveszt, az a kődarab szétzúzza a koponyáját. Lengar tehát habozott, és Jegar eközben elfurakodott mellette. Hengall Jégárra mutatott a buzogánnyal.
– Megöltem az apádat is, kölyök – vicsorogta – amikor kihívott a törzsfőségért. Szétzúztam a csontjait, a disznóknak adtam a húsát, csak az állkapcsát tartottam meg. Hirac!
A tetőtől talpig sárral és mésszel borított főpap kilépett a tömegből.
– Tudod, hová rejtettem azt az állkapcsot? – kérdezte Hengall.
– Tudom – felelte Hirac.
– Ha ez a féreg nem lép vissza – emelte fel a hangját Hengall, miközben fenyegető pillantást vetett Jégárra – átkozd el a vérét. Fonnyaszd meg az ágyékát. Töltsd meg a gyomrát fekete férgekkel.
Jegar egy pillanatra megtorpant. Bár Hengall buzogányától nem rettegett, Hirac átkától annál inkább, ezért fürgén visszalépett. Hengall újra fiához fordult.
– A köpenyre, fiú – mondta halkan – és most azonnal! Vár a reggelim!
Lengar ellenállása felmorzsolódott. Egy pillanatig úgy tűnt, apjára veti magát, s inkább választja a halált a megszégyenülés helyett, ám aztán elernyedt, kétségbeesett mozdulattal félrehajította a lándzsát, majd leoldotta nyakából az aranyat, és fel tépte a varrásokat, melyek a nagy rombuszokat ujjasához rögzítették. Az összes aranyat a medveprémre helyezte, majd megoldotta övét, és nagy aranycsatjával együtt a kincs tetejére hajította. – Én találtam az aranyat – védekezett még azután is, hogy befejezte.
– Te és Saban találtad – engedte meg Hengall – csakhogy nem az erdőben, hanem a Régi Templomban, ami azt jelenti, hogy az arany mindannyiunké! És miért? – A törzsfő megemelte a hangját, hogy mindenki jól hallhassa. – Az istenek nem fedték fel a szándékukat, ezért várunk, amíg választ kapunk erre a kérdésre. De ez itt akkor is Slaol aranya, ő küldte el nekünk, és biztosan nem ok nélkül. – Beakasztotta lábát a medveprémbe, és magával vonszolta a kincset a kunyhó kapujáig, ahonnét női kezek húzták be a fénylő halmot. Elhaló sóhaj futott végig a tömeg sorain; valamennyien tudták, milyen hosszú időnek kell eltelnie, amíg viszontlátják ezt az aranyat. Hengall ügyet sem vetett elégedetlenségükre.
– Akadnak olyanok – kiáltotta – akik arra bíztatnak, vezessek harcosokat Cathallo népe ellen, és vannak olyanok Cathallóban, akik szívesen vennék, ha ifjaik ránk támadnának! De Cathallóban se mindenki akar háborút. Sokan tudják, hogy a háborúban odavesznek az ifjak, és ha győznek is, a harc legyengíti őket. Ezért is nem lesz háború – fejezte be kurtán a szónoklatot.
Hengall a tőle megszokottnál jócskán többet beszélt, és az is ritka alkalomnak számított, hogy megosztotta másokkal a gondolatait. Áruld el a gondolataidat, mondta egyszer, és a lelkedet árulod el. Nem mintha bárkit is meglepett volna a kinyilatkozás. Hengall, a Harcos szívből gyűlölte a háborút. Az élet értelme, szerette mondogatni, levágni a búzát, nem pedig az ellenséget. Nem bánta, ha harcba kellett indulnia a Kintiek ellen, akik idegenek és mind tolvajok, de nem szívesen viselt hadat a szomszédos törzsek ellen, akik osztoztak Ratharryn nyelvén és istenein. Végigmérte Lengart.
– Hol van a halott Kinti? – kérdezte.
– A Régi Templomban – felelt Lengar keserű hangon.
– Vigyél egy papot – utasította Hengall Galethet – és szabaduljatok meg a tetemétől. – Visszahúzódott a kunyhójába, hátrahagyva a vereséget szenvedett és megszégyenült Lengart.
A köd utója is szertefoszlottam int a nap áttört a vékony felhők mögül. A mohával borított zsúpszalma gőzölögni kezdett a melegtől. A felfokozott izgalom lassan alábbhagyott, habár a vihar utóhatásai épp elég okot adtak a csodálkozásra. A folyó kiöntött medréből, víz alá került a települést körülölelő kiterjedt árok, az esőtől sújtott búza és árpa elfeküdt a mezőkön.
És még mindig Hengall volt a törzsfő.

 

A roppant földsánc körülzárta Ratharrynt. A népek még ma is csodálták őseiket, akik ilyen magasztos falakat emeltek, melyek ötszörte olyan magasra szöktek, mint az ember, és védőgyűrűbe fogták a kunyhókat, melyek száz családnak adtak otthont. A partoldalt agancsokkal, ökörcsontokkal vájták ki a földből és mészkősziklákból; a sáncok tetejébe ökrök, farkasok és ellenséges lándzsások koponyáját helyezték, hogy távol tartsák a sötét erdő szellemeit. Minden településen, de még a magányosan álló felvidéki házaknál is koponyákkal riasztották el a szellemeket, ám Ratharrynban a nagy földsáncra is koponyák kerültek, hogy ezzel félelmet ültessenek a törzs ellenségeinek szívébe.
A családok mind a falu déli részén éltek, míg északra kerültek a fazekasok és ácsok kunyhói, a törzs egyetlen kovácsának műhelye, és a cserzővargák gödrei. A falakon belül így is maradt elég hely, hogy egy ellenséges támadás esetén a disznók és lábasjószágok itt leljenek menedéket, és ilyen alkalmakkor az emberek elárasztották a sáncokon belül emelt két templomot is. Mindkét szentélyt faoszlopok alkották. A nagyobbik, Lahanna holdistennőnek ajánlott templom öt körből állt, míg a kisebb, három körből álló templomot Arryn, a völgy istene és asszonya, Mai, a folyó istennője tiszteletére emelték. A templomok legmagasabb pillére háromszor magasabb volt Galethnél, a törzs legmagasabb emberénél, ám ez is eltörpült a harmadik szentély mellett, amely a sáncoktól délre magasodott. Ez a harmadik templom hat körből állt, két körön az oszlopok tetejét szemöldökfák is összekötötték, és a szentélyben Slaolt, a nap istenét imádták. A Nap Templomát szántszándékkal emelték a településen kívül, hiszen Slaol és Lahanna örök vetélytársak voltak, és megkövetelték, hogy az egyikük templománál végrehajtott áldozatot ne lehessen látni a másik szent helyéről.
Slaol, Lahanna, Arryn és Mai a legfontosabb istenségnek számított Ratharrynban, ám a népek ezernyi más istent is ismertek a völgyben, még egyszer annyit a hegyekben, számolatlanul sokat a negyeken túl, és milliárdnyit a szelekben. Egyetlen törzs sem építhetett templomot valamennyi istenségnek, de még csak nem is ismerhette valamennyiüket, és a számtalan ismeretlen isten mellett még ott voltak a holtak szellemei, az állatok szellemei, a vízfolyások szellemei, a tűz szellemei, a levegő szellemei, minden csúszó-mászó, lélegző, növekvő és elhalt élőlények szellemei. Ha valaki egy nyugodt estén megállt a dombok tetején, és csendben maradt, meghallhatta a szellemek sustorgását, és ez a sustorgás az őrületbe is kergette, ha nem járt el imádkozni a szentélyekbe.
Akadt egy negyedik szent hely is, a Régi Templom, amely a déli dombokon feküdt, immár mogyoróbokrokkal és gyomokkal benőtten. A templomot valamikor Slaolnak szentelték, ám évekkel ezelőtt, senki sem tudta, mikor, a törzs új templomot emelt Slaolnak a falu közelében, és a régi templomot elhagyták. Mellőzték azonban bármennyire, meg kellett őriznie hatalmát, hiszen erre a helyre érkezett el a Kintiek aranya. És most, a nagy vihar másnapján Galeth is visszatért az ősi templomba három emberével, hogy megkeresse és elföldelje a Kinti holttestét. A négy férfit Neel, Ratharryn legifjabb papja kísérte el, védelemként a halott idegen szelleme ellen.
A csapat először a domb gerincén állt meg, ahol meghajolt a Régi Templom és a település közt álló sírhalmok előtt. Neel kutyaként üvöltött, hogy magára vonja az ősök szellemeinek figyelmét, majd közölte velük, milyen küldetés hozta a férfiakat a felföldre. Amíg Neel a holtakkal társalgott, Galeth a szent ösvényre meredt, mely nyílegyenesen tört nyugat felé. Az ősök építették azt az utat, ám ahogy a Régi Templomot, ezt is sorsára hagyták az emberek és eltemették a növények, s ma már a papok se tudják megmondani, miért vájták ki a földből szálegyenes árkait és partoldalait. Hirac azt gondolta, talán így próbálták kiengesztelni Rannost, a vihar istenét, bár biztosat ő sem tudott, és a bizonyosság nem is érdekelte. Ahogy a lándzsájára támaszkodott, és arra várt, hogy Neel kicsiholjon egy előjelet az istenekből, Galeth számára úgy tűnt, az egész világ megérett a pusztulásra. Elrothadt, ahogyan az ősi szent út és a Régi Templom. Ahogyan Ratharrynra is csak a pusztulás vár, a silány aratások és a kitartó ragályok ostromában. Fásultság ülte meg a levegőt, mintha maguk az istenek is belefáradtak volna a zöld világ szüntelen körforgásába, és ez a fásultság megrémítette Galethet.
– Indulhatunk – jelentette ki Neel, habár az őt kísérő férfiak egyike se tudta, milyen előjelre lett figyelmes az ifjú pap. Talán a köd egy foszlánya kapaszkodott bele a fák ágaiba, vagy egy sas változtatott hirtelen a röptén, esetleg egy vadnyúl ugrott fel a fűcsomók közül, Neel mindenesetre biztos volt benne, hogy az ősök szellemei megadták az engedélyt a továbbhaladásra. A kis csapat tehát leereszkedett a keskeny völgybe, majd nekiindult a kaptatón a Régi Templom felé.
Neel vezette őket az elkorhadt oszlopok és mogyoróbokrok között, a töltésúton át, és az ifjú pap, kinek szarvasbőr tunikáját átáztatták a nedves levelek, meglepetten torpant meg, amint elérte a régi szellemházat. Összevonta szemöldökét és sziszegett, majd megérintette ágyékát, hogy elűzze magától a gonoszt. Nem az idegen teste indította ilyen elővigyázatosságra, hanem a szentély központi tere, melyet láthatóan megtisztítottak minden gyomtól és mogyoróbokortól. Mintha valaki titokban ide járna, és az ökörkoponya jelenléte arra utalt, hogy bárki is imádkozik ezen az elfeledett helyen, Slaolt imádja, hiszen az ökör Slaol állata, ahogyan a borz, a denevér és a bagoly Lahannához tartozik.
Galeth is megérintette az ágyékát, bár ő inkább tartott a halott idegentől, aki a hátán feküdt, a mellkasából előmeredező három nyílvesszővel. Neel négykézlábra ereszkedett és kutya módjára csaholt, hogy távol űzze a halott ember szellemét a kihűlt testtől. Hosszú ideig csaholt és ugatott, azután hirtelen felegyenesedett, összedörzsölte tenyerét, és közölte, hogy a tetem immár biztonságos.
– Vetkőztessük le – adta ki a parancsot Galeth – és ássunk neki sírgödröt az árokban. – Az idegent minden szertartás nélkül temették el, hiszen nem tartozott Ratharrynba. Nem volt más, csak egy közönséges Kinti. Senki sem fog táncolni vagy énekelni érte, hiszen ősei nem voltak Ratharryn ősei.
Galeth hatalmas testi ereje dacára megszenvedett, amíg kiszabadította a nyilakat az idegen fagyos testéből, de a vesszők végül kiszabadultak, ha a kovahegyek bent is ragadtak a tetemben, ahogyan az helyén is való. Minden törzs lazán rögzítette a nyílhegyeket, hogy a vadállat vagy az ellenség ne téphesse ki a tüskés kovát, mely így elfertőzte a sebet. Galeth félrehajította a három vesszőt, azután lecsupaszította a tetemet, csak a csuklójára kötözött kőlapot hagyta rajta. Neel attól félt, hogy a gyönyörűen felfényezett kőlap varázserejű amulett, ami Ratharrynra szabadítja a Kintiek világának egy sötét szellemét, és bármennyire is erősködött Galeth, hogy csak a férfi csuklóját védte az íj húrjának csípésétől, az ifjú papot nem tudta meggyőzni. Újra megérintette ágyékát, hogy elűzze magától a gonoszt, azután kiköpött a kőre.
– Temessétek el!
Galeth emberei szarvasagancsokkal és ökrök lapockacsontjaival mélyítették ki az árkot a templom nap felé néző bejáratánál, azután Galeth keresztülvonszolta a csupasz testet a mogyoróbokrokon, és belökte a sekély sírhantba. Az idegen nyílvesszőket félbetörték és a tetem mellé szórták, majd a földet visszarugdalták a helyére, és laposra döngölték. Neel a sírra vizelt, átkot mormolt a halott ember lelkére, azután visszafordult a templomhoz.
– Még nem végeztünk? – kérdezte Galeth.
Az ifjú pap felemelte kezét, hogy csendre intse. Begörbítette lábait és ólálkodni kezdett a bozótosban, s minden lépés után megállt fülelni, mintha csak egy vadat próbálna becserkészni. Galeth nem avatkozott közbe, és feltette, hogy Neel csak biztosra akar menni, nehogy a halott szelleme menedéket lelhessen a templomban, ám a mogyoróbokrok mélyén ekkor lábdobogás hallatszott, majd csaholás, egy fájdalmas kiáltás, és a visszasiető Galeth azt látta, hogy Neel diadalmasan szorongatja egy szánalmas teremtmény fülét. A pap foglya szurtos kölyök volt csupán, elvadult fekete hajjal, melynek fürtjei koszos arcához tapadtak. A mocsokréteg alatt inkább tűnt vadállatnak, mint embernek. A csontvázszerűen vézna ifjonc kétségbeesetten rugdalta Neel lábát, és visított, akár egy malac, míg Neel vadul hadakozott, hogy lecsendesítse.
– Ereszd el – utasította Galeth.
– Hiracnak kell – közölte Neel, miután végre sikerült egy ütéssel leterítenie a fiút. – Én pedig tudni akarom, miért rejtőzködött itt! Megéreztem a szagát. A mocskos kis varangy – köpött a fiú felé, majd újabb pofont kevert le neki. – Tudtam, hogy valaki próbál közbeavatkozni – folytatta Neel diadalmasan, miközben szabad kezével körbemutatott a megtisztított területen, melynek közepén most is ott feküdt az ökörkoponya – és ez a koszos kis fattyú volt az! – Az utolsó szavak fájdalmas sikolyba csaptak át, amint a pap hirtelen elengedte a fiú fülét és összegörnyedt a fájdalomtól, Galeth pedig látta, hogy a fiú Neel csontokkal szegélyezett tunikája alá nyúl, hogy megszorongassa az ágyékát, azután, mint a véreb szorításából váratlanul kiszabaduló rókakölyök, négy kézlábra ereszkedjen, és eltűnjön a cserjék között.
– Fogjátok el! – üvöltötte Neel. Kezével az ágyékát markolászta, és előre-hátra ringott, hogy kordában tartsa fájdalmát.
– Hadd menjen – legyintett Galeth.
– Hiracnak kell! – erősködött Neel.
– Akkor majd Hirac elkapja – csattant fel Galeth indulatosan.
– Most pedig menj. Lódulj! – Kilökdöste a megsebesült papot a templom központi tisztásáról, azután lekuporodott a mogyoróbokrokhoz, melyek mögött a különös teremtmény eltűnt.
– Camaban? – Nem kapott választ. – Nem akarlak bántani.
– Mi-mi-mindenki csak bánt – hallatszott Camaban hangja a bozótos mélyéből.
– Én nem – mondta Galeth – tudod, hogy én nem. – Sokáig nem hallatszott nesz, azután Camaban bukkant fel a mogyoróbokrok közül. A hosszú, keskeny, hangsúlyos állkapoccsal keretezett arcból hatalmas, zöld szemek méregették bizalmatlanul a világot. – Gyere, beszélgessünk – hátrált Galeth a tisztás közepe felé. – Nem bántalak. Sose bántottalak.
Camaban négykézláb araszolt előrébb. Tudott állni, még gyalogolni is, csak éppen mulatságos módon totyogott, hiszen megnyomorodott bal lábbal született – ezért is lett Camaban. A neve annyit jelentett, Nyomorék Gyermek, habár a törzs legtöbb gyereke Korcsnak, vagy még rosszabbnak nevezte. Hengall középső fia volt, Hengall azonban megtagadta és Ratharryn falain túlra száműzte, arra kárhoztatva gyermekét, hogy a nagy sáncon túl élő népek szemetén éljen. Camabant négy nyárral ezelőtt, tízéves korában űzték el otthonából, és sokan azon is csodálkoztak, hogy egyáltalán életben maradt. Mostanra, ha nem lenne nyomorék és számkivetett, már teljesítette volna a férfiasság próbáját, ám így egy törzs sem fogadta férfiként a sorába, és örökre gyermek maradt, nyomorék gyermek. Hengall legszívesebben már a születésekor végzett volna Camabannal, hiszen egy nyomorék gyermek a lehető legbaljósabb előjel, rosszabb egy lánynál is, de a fiú hasán félhold alakú vörös anyajegyet találtak, és Hirac kijelentette, hogy a csecsemőt Lahanna jelölte meg magának. A gyermek még megtanulhat járni, vélte a főpap, csak idő kell hozzá. Camaban anyja is az újszülött életéért könyörgött. Akkoriban ő volt Hengall legidősebb asszonya, és oly sokáig nem fogant meg, hogy már mindenki terméketlennek tartotta. Lahannához fohászkodott, ahogyan minden gyermektelen anya, és elzarándokolt Cathallóba Sannashoz, a varázslónőhöz, aki gyógyfüveket adott neki, és egy álló éjszakára egy frissen leolt farkas véres prémjébe burkolta. Camaban kilenc holddal később született, de nyomorékon. Az anya mégis könyörgött az életéért, de végül csak a holdsarló alakú anyajegy vette rá Hengallt, hogy megkímélje a fiú életét. Camaban anyja sosem fogant meg újra, ám szívből szerette farkas-fiát, és amikor meghalt, Camaban úgy üvöltött, akár egy elárvult farkaskölyök. Ekkor történt, hogy Hengall egyetlen ökölcsapással elhallgattatta, és viszolygásában megparancsolta, hogy a korcsot vessék Ratharryn falain kívülre.
– Éhes vagy? – kérdezte Galeth a fiút. – Tudom, hogy tudsz beszélni – folytatta, miután hiába várt válaszra – az imént beszéltél! Éhes vagy?
– Én mindig éhes vagyok – felelte Camaban, miközben gyanakvóan méregette csapzott haja mögül.
– Liddával küldök ételt – mondta Galeth. – De hol hagyja neked?
– A… a.. .a folyó mellett – válaszolt Camaban – ahol Hirac fia meghalt. – Mindenki ismerte azt a helyet, nem messze a falutól. A főpap gyermeke ott fulladt vízbe, ahol az égerek és fűzfák közt egy kökénybokor is szárba szökkent, Hirac szerint elhalt gyermekének szelleme.
– Ne itt? – kérdezte Galeth.
– Ez titok! – kiáltott fel Camaban, majd felmutatott az égboltra. – Nézd! – mondta izgatottan. Galeth felnézett, és nem látott semmit. – Az o-o-oszlop! – dadogta Camaban. – Az o-o-oszlop.
Galeth újra felnézett.
– Az oszlop? – kérdezte, aztán már emlékezett rá, hogy nemrég még állt a szellemház egyetlen megmaradt oszlopa. Ismerős tájékozódási pont volt, mely messze kimagaslott a mogyoróbokrok közül, ám mostanra elroppant. Alsó fele még mindig szálegyenesen állt ki a földből, de a felső része elszenesedett és üszkös darabjai szétszóródtak az aljnövényzetben. – Villám csapott bele – bólintott Galeth.
– Slaol – mondta Camaban.
– Nem Slaol – vetette ellene Galeth. – Rannos. Rannos a villámlás istene.
– Slaol! – erősködött Camaban dühösen. – Slaol!
– Akkor legyen Slaol – egyezett bele Galeth. Szánakozva nézett le a szurtos, elvadult fiúra, kinek arcát eltorzította az indulat. – És mit tudsz még Slaolról?
– Ő be-be-beszél hozzám – felelte Camaban.
Galeth megérintette az ágyékát, nehogy magára vonja az isten rosszallását.
– Beszél hozzád?
– Éjjelente sokszor – bólintott Camaban. – És nagyon dühös, amiért Le-Le-Lengar visszajött, és e-e-elvitte a kincset. Az a kincs Slaolé, tudod? – kérdezte halálos komolysággal.
– Honnét tudod, hogy Lengar elvitte a kincset? – kérdezte Galeth.
– Onnét, hogy-hogy figyeltem! Itt voltam. Meg a-a-akarta ölni Sabant, és nem látott. Itt voltam. – Camaban megpördült, hogy újra eltűnjön a mogyoróbokrok között. Galeth követte a fiú által taposott csapást, míg el nem jutott a ruganyos faágakból szőtt apró kunyhóig. – Itt élek – közölte Camaban, és kihívó pillantást vetett nagybátyjára. – Én va-va-vagyok a templom őre.
Galeth kevés híján sírva fakadt, ahogyan a fiú szánalmas hencegését hallgatta. Camaban ölyvharasztból vetett ágyat magának, emellett feküdt kevéske tulajdona: egy róka koponyája, egy törött cserépedény, egy hollószárny. Öltözetként csak egy rothadó birkaprémet viselt, ami úgy bűzlött, akár a cserzővargák gödrei.
– Senki se tudja, hogy itt élsz? – kérdezte Galeth.
– Csak te. – Most először csendült bizakodás a fiú hangjában.
– Még Sabannak se mo-mo-mondtam el. Ő hoz nekem ételt, de-de-de azt is a folyóhoz vitetem.
– Saban hoz neked ételt? – kérdezte Galeth, egyszerre meglepve és elégedetten. – És azt mondod, Slaol beszél hozzád?
– Mi-mi-mindennap – hebegte Camaban.
Galeth mosolyogva hallgatta ezt a képtelenséget, de Camaban ezt nem láthatta, mert elfordult és kutakodni kezdett a levelek közt, míg egy rejtekhelyről elő nem húzta az idegen rövid íját. Csak a Kintiek használtak ilyen íjat, és fogatták össze ínszalaggal a fa csíkjait és az agancsot.
– Le-Le-Lengar használta múlt éjjel – mondta Camaban. Pe-pe-pedig az idegen már hal-hal-haldoklott. – Itt szünetet tartott, és az arcán aggodalmas kifejezés jelent meg. – Mi-mi-mit akar tőlem Hirac? – kérdezte.
– Galeth habozott felelni. Nem akarta elárulni Camabannak, hogy fel akarják áldozni, bár aligha lehetett más oka annak, ha Hirac érdeklődni kezdett utána.
– Meg akar ölni – mondta Camaban nyugodt hangon – igaz? Galeth vonakodva bólintott. Legszívesebben azt felelte volna számkivetett unokatestvérének, hogy meneküljön, induljon nyugatnak vagy délnek a rengetegbe, de mi haszna lett volna egy ilyen tanácsnak? A gyermek mindenképp meghal, vagy a vadak kapják el, vagy a rabszolga-kereskedők, akkor már jobb, ha Lahannának áldozzák.
– Megtérsz az istennőhöz, Camaban – felelte Galeth – csillag leszel, és fentről nézel le ránk.
– Mikor? – kérdezte Camaban, akit láthatóan nem indított meg a nagybátyja által felvázolt jövő.
– Holnap, azt hiszem.
A fiú gúnyosan elmosolyodott.
– Me-meg-megmondhatod Hiracnak, hogy holnap re-re-reggel ott leszek Ratharryn előtt.
Elfordult, hogy visszategye rejtekhelyére a drága íjat. Más dolgokat is rejtegetett itt: az idegen üres tegezét, egy kígyó lenyúzott bőrét, egy meggyilkolt gyermek csontjait, további csontokat, rajtuk apró jelekkel, és mind közül a legértékesebbet, a két kis aranyrombuszt, amit Camaban azalatt szerzett, míg Lengar Sabant üldözte. Most magához vette és szorosan az öklébe szorította az aranyat, de nem mutatta meg Galethnek.
– Azt hiszed, bolond vagyok – kérdezte – igaz?
– Nem – felelt Galeth.
– Pe-pe-pedig az vagyok – mondta Camaban. Slaol bolondja, aki az ő álmait látja.
Csak épp senki sem figyel rá, mert nyomorék. S ezért meg kell halnia.

 

Másnap reggel Neel két emberrel sekély sírt ásatott Lahanna templomában, éppen belül a legkülső körön. Az emberek egyetértettek abban, hogy kedvező nap ígérkezik az emberáldozathoz: a vihar nyomában járó felhők gyorsan ritkultak, és Lahanna is megmutatta sápadt arcát Slaol egén.
Néhány sötétebb felhő is feltűnt, amint a tömeg összegyűlt a templom öt gyűrűje körül, és sokan attól tartottak, Hirac elhalasztja az áldozatot, ám a főpap bizonyára nem aggódott néhány felhő miatt, mert a kunyhójából nemsokára felbukkantak az első táncosok. A táncosok – valamennyien asszonyok – leveles kőriságakkal söpörték a földet, amint ott ugrándoztak a hét pap előtt, kinek mezítelen testét mésztejjel fehérre festették, majd a mészbe ujjaikkal cirkalmas mintákat rajzoltak. Hirac inakkal egy pár szarvasagancsot erősített a fejéhez, és a szarvak veszedelmesen imbolyogtak, amint a főpap tánclépésekkel az asszonyok után indult. A derekán csontövet viselt, még több csont függött alá csatakos-sárkérges hajából, a nyaka körül fénylő borostyán talizmán verdesett. Neel, a legifjabb pap sípon játszott, melyet egy hattyú szárny csontjából készített, és harsány dallamai az ugrándozás ütemére emelkedtek-süllyedtek. Gilan, aki sorban Hirac után következett, a kezénél fogva vezette Camabant. A fiút erre az egy napra engedték vissza Ratharrynba, s amíg itt volt, az asszonyok virágot fűztek fekete hajába, melyet előzőleg gondosan kifésültek, így most egyenesen hullt alá keskeny csípőjére. Ο maga is mezítelen volt, és megsikált bőre természetellenesen tisztának tűnt. Lahanna vörös jele izzani látszott lapos hasfalán. Akárcsak Hengall két másik fia, ő is szálas termetű volt, bár valahányszor megnyomorodott bal lábára lépett, a teste görcsösen kicsavarodott. A papokat Hengall és a törzs vénei követték.
Négy férfi a fából készült dobokat ütötte, amint a menet közeledett, és a templom körül összegyűlt törzs tagjai táncolni kezdtek. Eleinte csak ide-oda ingadoztak, ám amint a dobosok fokozni kezdték az ütemet, a nap haladásának irányában megindultak a körben, s csak annyi időre álltak meg, amíg utat engedtek a papoknak és a véneknek. Miután a menet áthaladt, a táncosok gyűrűje újból szorosan összezárult.
Csak a pap és az áldozat léphetett a körsánc hasadékán át a templomba. Hirac haladt elöl, és egyenesen a frissen ásott sírhoz lépett, ahol felüvöltött a fakó holdra, hogy magára vonja az istennő figyelmét, miközben Gilan elvezette Camabant a kör túlsó felére, és a többi pap ott szökdécselt a körön kívül. Egyikük magasra tartotta a törzs koponyafáját, hogy az ősök is láthassák, milyen fontos dolog készülődik Ratharrynban ezen a napon, míg a másik egy bölény jókora combcsontját hordozta magával. A csont egyik végének görcsös, bütykös tömegét vörös okkerra festették; ez volt a törzs Gyermekölője, és a gyerekek, akik a közelben táncoltak szüleikkel, csak félve mertek ránézni.
Hengall a templom kapujában állt meg. Egyedül ő nem táncolt. A lábainál az istennőnek szánt ajándékok feküdtek: egy kőbuzogány, egy bronz öntecs, és egy Kinti cserépedény, melynek mintáit az agyagba préselt kötelekkel alakították ki. A papok, akik nem dolgoztak a földeken vagy neveltek állatokat, megtartották ezeket az ajándékokat, hogy később élelemre cseréljék őket.
A törzs addig táncolt, míg bele nem fáradt, amíg a dobok és saját kántálásuk ütemére szinte révületbe lovallta magát. Most Lahannát hívták, míg a seprűsök, akik elűztek minden kóbor lelket, aki csak megzavarhatta a szertartást, elhajították kőriságaikat, és ütemesen ismétlődő énekbe kezdtek, hogy felébresszék a hold istennőjét. Nézz le ránk, kántálták, nézd, mit hoztunk neked, figyelj bennünket. Boldogság csendült ki hangjukból, mert tudták, hogy ajándékuk örömet szerez az istennőnek.
Hirac lehunyt szemmel táncolt. A veríték vékony árkokat hasított a mész mintázatába, s úgy tűnt, hogy a főpap révületében beletántorodik a frissen megásott sírba, ám ekkor hirtelen mozdulatlanná vált, felnyitotta a szemét, és újra felüvöltött a holdra, mely opálos fénnyel izzott a fehér felhők között.
Néma csend borult a templomra. A táncosok lelassítottak és megálltak, az ének elhalt, a dobosok megpihentették ujjaikat, és Neel is leemelte ajkairól a hattyúcsontból készült sípot.
Hirac újra felüvöltött, majd kinyújtotta jobb kezét és megragadta a Gyermekölőt. A pap a koponyafával odahúzódott mögé, hogy az ősök jól láthassanak mindent.
Gilan ösztökélni kezdte Camabant. Senki sem számított rá, hogy a fiú önszántából fog menni, ám a tömeg legnagyobb meglepetésére a mezítelen fiú habozás nélkül sántikálni kezdett a sír felé. Az összegyűltek megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Jobb feláldozni olyasvalakit, aki hajlandó az áldozatra, még ha hajlandósága ostobaságából is fakad.
Camaban megállt a sír mellett, pontosan ott, ahol meg kellett állnia, és Hirac kipréselt magából egy mosolyt, hogy eloszlassa a fiú esetleges félelmeit. Camaban hunyorogva nézett fel a papra, de nem szólt. Egész nap nem szólt még akkor sem, amikor az asszonyok fájdalmat okoztak neki, és kifésülték a bogokat csapzott hajából. Camaban mosolygott.
– Ki szól a fiú nevében? – kérdezte Hirac fennhangon.
– Én szólok – mordult fel Hengall a templom kapujában.
– Mi a neve?
– A neve Camaban – felelt Hengall.
Hirac elhallgatott, majd dühösen felmordult, amiért nem követték pontosan a szertartás rendjét.
– Mi a neve? – kérdezte újból, ezúttal még hangosabban.
– Camaban – felelte Hengall, majd rövid szünet után hozzátette. – Hengall fia, Lock unokája.
Felhő takarta el a napot és vetett éles árnyat a templomra. A törzsből néhányan megérintették az ágyékukat, hogy elűzzék a gonoszt, míg mások felfigyeltek rá, hogy Lahanna még most sem tűnt el az égről.
– Kié Camabannak, Hengall fiának, Lock unokájának az élete? – kérdezte most Hirac.
– Az enyém. – Hengall felnyitotta a derékövén lógó bőrzacskót, és kis mészkőgolyót vett elő belőle, amit odaadott Neelnek, aki elvitette Hiracnak.
A szemgolyónál alig nagyobb életkövet a gyermek születésekor faragták ki, és elpusztították, amint a gyermek elérte a felnőttkort, ám egészen addig jelképezte a gyermek lelkét. Ha a gyermek meghalt, a golyót porrá kellett őrölni, majd a port tejjel vagy vízzel elegyíteni és meginni, hogy a lélek egy másik testben újjászülethessen. Ha a gyermek eltűnt, elragadták a gonosz lelkek vagy a Kinti rabszolga-kereskedők, a követ az egyik templompillér közelében kellett elásni, hogy az istenek megóvják a hiányzó gyermeket.
Hirac elvette a golyót, hozzádörgölte ágyékához, majd feltartotta a magasba, a holdkorong felé.
– Lahanna! – kiáltotta. – Ajándékot hoztunk neked! Neked adjuk Camabant, Hengall fiát, Lock unokáját! – Ledobta a golyót a fűbe, a sír mellé. Camaban újra elmosolyodott, egy pillanatig úgy tűnt, előreveti magát és felkapja az életkövet a földről, ám Gilan sziszegve intette nyugalomra, és a fiú ismét engedelmeskedett.
Hirac átlépett a síron.
– Camaban – kiáltotta – Hengall fia, Lock unokája, Lahannának adlak át! Tested legyen az ő teste, véred az ő vére, lelked az ő lelke. Camaban, Hengall fia, Lock unokája, átvezetlek törzsedből az istenek társaságába. Elpusztítalak! – És e szavakkal feje fölé emelte a Gyermekölőt.
– Ne! – sikoltotta egy rémült hang, és az egész törzs döbbenten fordult Saban felé. Láthatóan a fiút is megrémítette tulajdon merészsége, mert szája elé kapta kezét, de így sem leplezhette megindultságát. Camaban a féltestvére volt. – Ne – suttogta a tenyere mögött – kérem, ne!
Hengall megvetően mordult fel, de Galeth védelmezően Saban vállára fektette kezét.
– Meg kell lennie – suttogta a fiú fülébe.
– De hát ő a testvérem – tiltakozott Saban.
– Meg kell lennie – erősködött Galeth.
– Elég! – hördült fel Hengall, és Lengar, aki cudar kedvében volt, mióta előző nap reggel elveszítette a tekintélyét, mosolyogva figyelte, ahogyan apjuk nagy kedvence, Saban is kegyvesztetté válik.
– Camaban – harsant fel újra Hirac hangja – Hengall fia, Lock unokája, Lahannának adlak! – Hirac, akit Saban közbeavatkozása szintúgy kihozott a béketűrésből, teljes erővel lecsapott a jókora bunkóval, és a mészkő golyó szilánkokra robbant szét. Addig püfölte a golyó darabkáit, míg porrá nem őrölte valamennyit, és a tömeg lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogyan feledésre ítéli Camaban lelkét. Lengar elvigyorodott; Hengall arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni. Galeth megborzongott, míg Saban tovább szipogott, de nem tehetett semmit. Az áldozat kizárólag az istenekre és a papokra tartozik.
– Mi a fiú neve? – kérdezte most Hirac.
– Nincs a fiúnak neve – felelte Gilan.
– Ki a fiú atyja? – kérdezte Hirac.
– Nincs a fiúnak atyja – felelt Gilan.
– Mely törzshöz tartozik?
– Nem tartozik egy törzshöz sem – formálta a szavakat gondosan Gilan. – A fiú nem létezik.
Hirac belenézett Camaban zöld szemébe. Nem látta a fiút, hiszen a fiú már meghalt, szellemét szilánkokra zúzták és porrá őrölték.
– Térdre – parancsolta.
Az ifjú engedelmesen letérdepelt. A törzsből némelyek furcsának találták, hogy egy ilyen magas ifjút a Gyermekölővel áldozzanak fel, ám Sabanon kívül nem sokan akadtak Ratharrynban, akik bánták Camaban halálát. A nyomorékok balszerencsét hoznak, ezért is jobb, ha a nyomorékok meghalnak. Hirac a feje fölé emelte a Gyermekölőt, felnézett Lahannára, majd még egyszer le Camabanra. A főpap teste megfeszült, felkészült a gyilkos csapásra, erre azonban sosem került sor. Hirac mozdulatlanná dermedt, hirtelen döbbent kifejezés jelent meg az arcán, és rémületét az tette teljessé, hogy váratlanul hasadék nyílt a Slaol orcáját takaró felhők között, és a napfény egy sugara utat talált magának a templomba. Az egyik legmagasabb pillér tetejére egy holló telepedett le, és jól hallhatóan károgott egyet.
A Gyermekölő megremegett Hirac kezében, és a főpap képtelen volt lesújtani.
– Öld meg – suttogta Gilan. – Öld meg! – Ám Gilan Camaban mögött állt, így nem láthatta, amit Hirac látott. Hirac meredt tekintettel nézett le Camabanra, aki kinyújtotta a nyelvét, és azon két aranyszilánk feküdt. A Kintiek aranya. Slaol aranya.
A holló újra rikoltott, és Hirac a vészmadár felé fordította tekintetét, azon töprengve, mire utalhat a jelenléte.
Camaban nyelve visszahúzódott a szájába, majd a nyomorék fiú megnedvesítette egy ujját és belenyomta lelkének összetört porába.
– Slaol dühös lesz, ha megölsz – mondta Hiracnak anélkül, hogy egyszer is megcsuklott volna a hangja, majd lenyalta az ujjáról a mészport. Újabb adagot gyűjtött össze a lélek porából, és azt is magához vette.
– Öld meg! – rikoltotta Neel.
– Öld meg! – visszhangozta Hengall.
– Öld meg! – kiáltotta Lengar.
– Öld meg! – követelte a tömeg.
Hirac azonban nem mozdult. Camaban még több meszet vett magához, azután felnézett a főpapra.
– Slaol parancsolja, hogy kíméld meg az életem – mondta nyugodt hangon, dadogás nélkül.
Hirac hátrébb lépett, szinte bele a sírgödörbe, és leengedte a földre a Gyermekölőt.
– Az istennő – jelentette be karcos hangon – elutasította az áldozatot.
A tömeg feljajdult. Saban, még mindig könnyes szemmel, nevetni kezdett.
És a nyomorék gyermek szabadon távozhatott.

 

3. FEJEZET

A balul végződött áldozat után félelem uralkodott el Ratharrynon, hiszen kevés előjel baljósabb, mint amikor egy isten elutasít egy áldozatot. Hirac nem árulta el, miért nem volt hajlandó megölni a gyermeket, csak annyit mondott, hogy jelet kapott, azután visszavonult kunyhójába, ahol asszonyai szerint lázrohamok gyötörték, és két éjjel később ugyanezek az asszonyok már vigasztalanul jajveszékeltek, mert a főpap meghalt. Camabant okolták mindenért, szerintük a nyomorék fattyú átkozta el Hiracot, ám Gilan, aki ily módon Ratharryn legvénebb papjává lépett elő, egyedül Hiracot hibáztatta, amiért megpróbált megölni egy olyan gyermeket, aki magán viseli Lahanna jelét. Egyedül Hirac tehet minderről, vélte Gilan, mert sajnálatra méltó módon félreértette az istenek üzenetét. Az arany a Régi Templomban bukkant fel, ez pedig annak biztos jele, hogy Slaol újjá akarja építtetni templomát. Hengall meghallgatta Gilant, akit szórakoztató és eredményes szövetségesnek tartott, viszont nem bízott benne, amiért nem rejtette véka alá Cathallo iránti nagyrabecsülését.
– Cathallóban – ösztökélte Gilan Hengallt – minden istennek építettek egy-egy templomot, és azok jó szolgálatot tesznek nekik. Nekünk is ugyanezt kellene tennünk.
– A templomok vagyonokba kerülnek – torkollta le Hengall.
– Ha elhanyagoljuk az isteneket – vágta rá Gilan – mire megyünk a világ összes aranyával, bronzával és borostyánjával?
Gilan főpap szeretett volna lenni, de a kor önmagában még nem jogosította fel erre a tisztességre. Isteni jelre volt szükség, és valamennyi pap az előjeleket fürkészte, mielőtt kiválasztotta volna azt a szerencsést, aki Hirac nyomába léphetett. Az előjelek azonban nem sok jóval kecsegtettek: a balul végződött áldozat utáni napokban Cathallo harcosai megint csak betörtek Ratharryn területére, hogy raboljanak és fosztogassanak.
Hengall nap nap után mást se hallott, csak elrabolt marhákról és disznókról szóló számadásokat. Lengar szerint elérkezett az ideje, hogy megszólaljanak a harci dobok és egy csapatnyi lándzsás északnak induljon, elfogni a fosztogatókat, ám Hengall ezúttal is igyekezett kitérni a háború útjából. Lándzsások helyett Gilant küldte el, tárgyalni Cathallo uraival, noha mindenki tudta, hogyan értelmezi a tárgyalást Sannas, a rettegett varázslónő. Cathallónak lehetett törzsfője, lehettek nagy hadvezérei, mégis Sannas uralkodott, és Hengall törzsében sokan máris attól tartottak, hogy a szipirtyó elátkozta Ratharrynt. Különben miért vallottak volna kudarcot az áldozattal?
Eközben egyre baljósabb előjelek bukkantak fel. Egy gyermek a folyóba fulladt, egy vidra szétszakított tucatnyi halcsapdát, Arryn és Mai templomában viperát láttak, és Hengall új asszonya is elvetélt. Nyugat felől érkező szürke viharfelhők ülték meg az eget. Gilan visszatért Cathallóból, beszélt Hengallal, majd újra északnak vette az irányt. A törzs kíváncsi lett volna rá, miféle híreket hozott a pap, és mit üzent általa Hengall Cathallónak, ám a törzsfő nem árult el semmit, és Ratharryn népe idővel visszatért a munkájához. Edényeket kellett kiégetni, kovákat élezni, prémeket cserzeni, disznókat terelni, teheneket fejni, vizet hozni, épületeket kijavítani, fűzfa halcsapdákat fonni, és csónakokat vájni a hatalmas fatörzsekből. A déli part felől kereskedők érkeztek, kagylóval, sóval és kőszekercékkel megrakott ökrökkel, és Hengall szokás szerint megsápolta az idegeneket, mielőtt tovább engedte volna őket észak és Cathallo felé. Hengall az így szerzett szekercék egyikét Slaol templomában, egy másikat Lahannáéban temette el, ám ezek az ajándékok sem hoztak kedvező változást: másnap farkasok tűntek fel egy magasan fekvő legelőn, hogy elragadjanak egy üszőt, három bárányt és tucatnyi disznót.
Úgy tűnt, egyedül Lengart nem érintik a baljós előjelek. Bármennyire is megalázó volt számára, amikor át kellett adnia atyjának az aranyat, vadászaival együtt hamar visszanyerte tekintélyét. Ő és társai nap nap után leolt állatokkal, agyarakkal és prémekkel megrakodva tértek vissza. Lengar kunyhójának ajtaja mellett lógatta fel az agyarakat, annak bizonyságaként, hogy rá mosolyogva tekintenek le az istenek. Hengall összeszedte megtépázott tekintélye maradékát, és kurtán megparancsolta Lengarnak, hogy maradjon távol az északi erdőtől, s ezáltal a Cathallo harcosaival történő összeütközéstől, ám egy napon Lengar a déli fertályon Kintiek egy csapatába botlott, és hat ellenségének levágott fejét hozta el, hogy azokat póznákra tűzve kiállítsa a falu sáncain. A varjak jóízűt lakmároztak a szürke tetoválásokkal borított fejekből, és ahogy elnézték a sáncokon sorakozó trófeákat, egyre többen és többen gondolták úgy, hogy Lengart kegyelik az istenek, míg Hengallt pusztulásra ítélték.
És ekkor megérkeztek a Kintiek követei.
Hengall épp igazságot osztott, ahogyan minden egyes újholdkor, amikor a törzsfő, a főpap és a törzs vénei összegyűltek Arryn és Mai templomában, hogy meghallgassák a tolvajlásokkal, fenyegetésekkel, hűtlenségekkel és megszegett ígéretekkel kapcsolatos panaszokat. A bűnöst akár halálra is ítélhették, bár a leggyakrabban csak kényszerítették rá, hogy ledolgozza a panaszosnál a kárt. Azon a reggelen Hengall egy elmozdított telekhatár történetét hallgatta összeráncolt homlokkal. Szenvedélyes hangú vita folyt, ám ennek egy csapásra vége szakadt, amikor Lengar barátja, Jegar bejelentette, hogy Kinti lovasok közelednek nyugat felől.
A Kintiek tülköt fújtak, hogy mindenkivel tudassák, békében jöttek, és Hengall megparancsolta Lengarnak, hogy egy csapat harcossal siessen az idegenek üdvözlésére, de azokat Slaol templománál közelebb ne engedje Ratharrynhoz. Hengall időt akart, hogy beszélhessen papjaival és véneivel; a papok időt akartak, hogy díszbe öltözhessenek. Eközben ételt is kellett készíteni, mert bár a Kintieket ellenségnek tartották, a látogatók békességben jöttek, ezért jogosan várták, hogy megvendégeljék őket.
A fiatalabb papok előkészítették a találkozó helyét a folyó partján, a település közvetlen közelében. A földbe koponyafát ültettek, majd vizet locsoltak, hogy kijelöljék a kört, melyen belül a látogatók helyet foglalhattak, míg a körön kívül ökörkoponyákat, mészkőbaltákat és magyalágakat helyeztek el, hogy távol tartsák az ártó szándékot, amit a Kintiek esetleg magukkal hoznak. Ratharryn népe izgatottan gyülekezett a körön kívül, hiszen senki nem emlékezett arra, hogy ilyen esemény előfordult volna. A Kinti kereskedők gyakori vendégnek számítottak, és Kinti rabszolga is szép számmal akadt a faluban, ám Kinti követek még egyszer sem érkeztek, és a jöttük azzal kecsegtetett, hogy lesz majd miről mesélni a hosszú téli éjszakákon.
Végül Hengall is elkészült. A törzs legjobb harcosait bízták meg azzal, hogy az idegeneket a találkozó helyére kísérjék, ahol Gilan, aki csak nemrég tért vissza cathallói küldetéséből, varázsigéket mormolt, hogy gátat vessen az idegenek ártó szándékának. A Kintiek saját varázslójukkal érkeztek, egy nyomorékkal, aki vörös agyaggal borította be csapzott haját. A varázsló megugatta Gilant, aki visszaugatott rá, azután a nyomorék egy szarvas bordacsontját szorította lábai közé, majd miután egy ideig ott tartotta, félrehajította a csontot, hogy megmutassa, a találkozó idejére félreteszi erejét.
A nyomorék varázsló lefeküdt a találkozóhely földjére, és ezután már nem is csinált mást, csak az égboltot bámulta, amíg a nyolc másik idegen egyenként lekuporodott, hogy farkasszemet nézzen Hengallal és a törzs véneivel. A Kintiek tolmácsot is hoztak magukkal, egy kereskedőt, akit Ratharrynban sokan ismertek és rettegtek. A Haraggnak nevezett férfi valóságos óriás volt, medvényi termetű, durva arcú férfi, aki süketnéma fiával, egy nála is termetesebb és rémisztőbb teremtménnyel utazott. A fiú nem kísérte el a követségbe, és Haragg, aki rendszerint kőszekercékkel és nehéz bronzpengékkel érkezett Ratharrynba, ezúttal nem hozott mást, csak szavakat, noha útitársai valamennyien nehéz bőrtáskákat hordoztak, melyeket Hengall népe várakozásteli pillantásokkal méregetett.
A nap már magasan járt, amikor kezdetét vette a tárgyalás. Az idegenek először is bejelentették, hogy Sarmennynből érkeztek, mely olyan messze esik nyugat felé, hogy azután már csak a kietlen tenger következik, és olyan ország, ahol állításuk szerint csupán kemény sziklákat, magas hegyeket és vékony földtakarót lehet találni. Sarmennyn, mentek tovább, messze esik innét, nagyon messze, ami azt jelenti, hogy ők is hatalmas távolságot tettek meg, csak hogy a nagy Hengallal, Ratharryn törzsfőjével beszéljenek. A hízelkedés úgy szállt el Hengall füle mellett, akár a felemelkedő hajnali köd a templom oszlopainál. Bármennyire is felmelegedett az idő, a törzsfő magára öltötte hatalmas medveprém köpenyét, és magával hozta jókora kőbuzogányát is.
Az idegenek vezetője, egy magas, ösztövér, sebhelyes arcú és félszemű férfi, a továbbiakban elmondta, hogy egyik embere, egy elbizakodott és ostoba fickó, ellopott holmi értéktelen ócskaságokat, melyek a torzs tulajdonában állnak. A tolvaj elmenekült. Az idegeneknek nemrég tudomására jutott, hogy a tolvaj ide, Hengall földjére menekült, és meghalt, amire nagyon is rászolgált. S bár az ellopott holmi értéke csekélység, az idegenek mégis szeretnék visszakapni, és hajlandó busásan megfizetni érte.
Hengall végighallgatta Haragg cirkalmas fordítását, majd tiltakozni kezdett, hogy éppen aludt, és nem érti, miért keltették fel a Kintiek, ha csak egy ilyen csekélységről lenne szó. Habár, engedte meg, az idegenek amúgy is kiverték a szeméből az álmot, s ha már ilyen tisztelettudóan viselkedtek, hajlandó arra vesztegetni drága idejét, hogy megtekinti az általuk hozott ajándékokat. Hengall nem bízta a fordítást Haraggra, jobban bízott saját tolmácsában, Valanban, akit sok évvel ezelőtt hurcoltak el a Kintiektől rabszolgának. Valan régóta Hengall szolgálatában állt, és sokkal inkább számított a törzsfő barátjának, mint rabszolgájának- Hengall még azt is megengedte, hogy saját kunyhója, állata és asszonya legyen.
A félszemű férfi elnézést kért, amiért felébresztette a nagy Hengallt, és azt felelte, szívesen lebonyolítja a cserét Hengall valamelyik szolgájával, de ha már a törzsfő volt olyan kegyes, hogy meghallgatta esengését, lenne olyan kedves megerősíteni azt is, hogy a kérdéses javak csakugyan a birtokában vannak.
– Jobbára eldobjuk az értéktelen ócskaságokat – válaszolta Hengall – bár van, hogy megtartjuk őket. – A sáncok felé intett, ahol egy csapatnyi gyerek, miután belefáradt a sok beszédbe, ott ugrándozott a póznák között, melyek végére a Kintiek fejét tűzték, ahogyan azokat Lengar és emberei meghozták az erdőből. A fejek nem Sarmennyn törzséhez tartoztak, hanem egy másik Kinti törzshöz, mely közelebb élt Ratharrynhoz, ám a látvány így elbizonytalanította a látogatókat. – A gyerekek szeretik a fényes dolgokat – biccentett Hengall a karóba tűzött fejek felé – ezért néha megtartjuk az ócskaságokat is, csak hogy szórakoztassuk őket. De mintha említettél volna néhány apróságot, melyeket cserébe kínálnál értük?
Az idegenek a fűre fektették ajándékaikat. Akadt néhány vidra- és fókaprém, egy kosár kagyló, három bronzöntecs, egy rézrúd, néhány különös, pengeéles fog, amely állításuk szerint egy tengeri szörnyetegé volt, egy-két fénylő teknőspáncél.
– Ők Ereknek nevezik Slaolt – tudatta Valan Hengallal. Hengall, akit elégedettséggel töltött el, hogy sikerült kihúzni a vallomást az idegenekből, méltóságteljesen felállt.
– Gondolkodni fogunk a dologról – jelentette be.
A faluból élelmet hoztak: hideg disznósültet, lapos kenyeret, füstölt halat, tyúkhúrral és sóskával teli tálakat. Az idegenek óvatosan láttak neki az étkezésnek, láthatóan tartottak attól, hogy megmérgezik őket, de megbántani sem merték vendéglátóikat azzal, hogy visszautasítják az ételt. Egyedül a pap nem evett, aki továbbra is a földön feküdt, és meredten nézte az eget. Gilan és Ratharryn papjai egymáshoz bújtak, bősz sugdolózásba kezdtek, míg Lengar és barátai újabb kis csoportba tömörültek a kör túlsó végében. A népek közelebb merészkedtek, hogy tanulmányozzák a felajánlott ajándékokat, bár a mágikus kört senki sem szelte át, hogy meg is érintse őket, hiszen Ratharryn papjai még nem oldották fel a Kintiek varázslatát. Hengall a vénekkel tárgyalt, s néha kérdést intézett papjaihoz, bár a legtöbbször egyenesen Gilanhez fordult. A pap mostanra két látogatást is tett Cathallóban, és igyekezett meggyőzni Hengallt, aki némán hallgatta, majd bólintott, és láthatóan beadta a derekát.
A nap már sebesen siklott nyugati otthona felé, amikor Hengall visszaült a helyére, ám a szokásjog megkívánta, hogy meghallgassanak mindenkit, akinek véleménye lehet a dologról, mielőtt Hengall kihirdette volna elhatározását. Néhányan csakugyan felálltak, és legtöbbjük azt javasolta, hogy fogadják el a Kintiek ajándékát.
– Az arany nem a miénk – vélte Galeth – egy istentől rabolták el. Hogyan is hozhatna nekünk jó szerencsét? Hadd vigyék az idegenek a kincseket. – A népek helyeslően mordultak fel, majd Lengar megütögette a földet lándzsája végével, és a mormogás tüstént elhalt, amint Hengall fia szólásra emelkedett.
– Galethnek igaza van! – jelentette ki Lengar, meglepetést okozva azoknak, akik azt hitték, a két ember képtelen egyezni bármiben is. – A Kintieknek vissza kell kapniuk kincseiket. Csak éppen magasabb árat kellene követelnünk, nem pedig beérni holmi ócskaságokkal. – Megvetően az idegenek előtt felhalmozott javak felé intett. – Ha a Kintiek vissza akarják kapni kincseiket, akkor jöjjenek el távoli országukból valamennyi lándzsájukkal és íjukkal, és álljanak egy évre a szolgálatunkba.
Haragg, a Kintiek tolmácsa összesúgott társaival, akik aggodalmas arckifejezést vágtak, de Hengall megrázta a fejét.
– És hogyan viselnénk gondját a Kintiek hordájának? – kérdezte fiától.
– Azt a búzát és jószágot ennék, amit fegyvereikkel összerabolnak maguknak.
– És mégis kinek a búzája és jószága lenne az? – kérdezte élesen Hengall.
– A tőlünk északra élők búzája és jószága – felelt Lengar kihívó hangon, és a törzsből sokan felemelkedtek, hogy egyetértésüknek adjanak hangot. Sarmennyn törzse híres volt harcosairól. A kietlen földről érkezett szikár, éhes férfiak lándzsáikkal vették el, amit országuk nem adott meg nekik, és ezek a rettegett harcosok bizonyára rövid úton végeznek Cathallóval. Hengall népéből egyre többen emelték fel hangjukat Lengar támogatására.
Hengall roppant dorongját emelte fel, hogy elhallgattassa őket.
– Sarmennyn serege – közölte – még sosem járt ilyen mélyen a földünkön. Most mi magunk hívnánk ide őket? És ha idejönnek minden lándzsájukkal, íjukkal és szekercéjükkel, hogyan szabadulunk meg tőlük? Mi tartja majd vissza őket attól, hogy ellenünk forduljanak?
– Túlerőben vagyunk! – jelentette be Lengar magabiztosan. Hengall gúnyos pillantással mérte végig.
– Tudod te, hány lándzsát képesek kiállítani? – mutatott az idegenek felé.
– Csak azt tudom, hogy a segítségükkel legyőzhetjük ellenségeinket – vetette ellene Lengar.
Hengall felállt, annak jeleként, hogy Lengar ideje lejárt. Lengar néhány pillanatig még dacosan állva maradt, azután vonakodva visszakuporodott a földre. Hengall erőteljes hangon szólalt fel, hogy hangja a tömeg legtávolabbi tagjához is elérjen.
– Cathallo nem az ellenségünk! Igaz, Cathallo erős, de mi is azok vagyunk! Olyanok vagyunk mindketten, mint a vérebek. Ha egymás torkának ugranánk, olyan mély sebeket ejtenénk, hogy egyikünk sem maradna életben. Ha viszont együtt vadászunk, mindketten jól élünk. – A tömeg értetlen csendben meredt főnökére. Mindenki arra számított, hogy az arannyal kapcsolatos döntést hallja, ám Hengall ehelyett Cathallo problémáját feszegette.
– Együtt! – kiáltott fel Hengall. – Együtt, Cathallo és Ratharryn erősebb lesz, mint a földkerekség bármely más törzse. Éppen ezért erős szövetséget kötünk a két törzs között. – A hír nyomán a tömeg valamennyi tagja egy emberként hördült fel.
– A nyári napfordulatkor elmegyünk Cathallóba, és együtt táncolunk az ő népükkel. – A nép elgondolkodott a hallottakon, majd lassan helyeslő moraj kezdett végigáradni a sorokon. Ugyanazok, akik néhány pillanattal korábban még lelkesen fogadták Lengar elképzelését Cathallo megszállásával kapcsolatban, most átadták magukat Hengall békéről szőtt látomásának. Gilan már beszélt is a törzsfőjükkel, és ő is egyetért abban, hogy ne egy törzs legyünk – emelte fel a hangját Hengall – de két törzs, aki férfi és asszony módjára frigyre lép egymással.
– És melyikünk lesz a férfi? – vetemedett Lengar kiáltásra. Hengall ügyet sem vetett rá.
– Nem lesz háború – közölte kéretlen egyszerűséggel, majd az idegenek felé fordult. – És nem lesz megegyezés sem – folytatta. – Az istenetek nektek adta a kincseket, de ti eltékozoltátok őket, ezért most nekünk juttatták. Az isteneitek eljöttek a Régi Templomba, hogy tudassák velünk, mostantól itt akarnak élni. Ha visszaadnánk a kincseket, azokat az isteneket csapnánk arcul, akik megbíztak az őrzésével. Az eljövetelük jel, hogy helyre kell állítanunk a templomot, és így is lesz! Újjá fogjuk építeni! Gilan, aki maga is ezen erősködött, elégedettnek tűnt.
A félszemű férfi dühödten tiltakozott, és háborúval fenyegette Ratharrynt.
– Háborút akarsz? – lendítette meg Hengall hatalmas fegyverét. – Háborút? – üvöltött fel. – Hát kapsz tőlem háborút, ha Ratharrynba teszed a lábad! A lelkedre fogok vizelni, a gyermekeid a rabszolgáim lesznek, asszonyaid a játékszeremmé, és porrá zúzom a csontjaid! Ha háborút akarsz, hát tőlem megkapod! – Az idegenek felé köpött. – Szedjétek össze a holmitokat, és takarodjatok – parancsolta.
Az idegenek papja jajveszékelni kezdett, és vezetőjük megpróbálkozott egy utolsó könyörgéssel, de Hengall már nem figyelt rájuk. Elutasította az ajánlatot, és a Kintieknek nem maradt más választásuk, mint összeszedni a holmijukat és visszatérni lovaikhoz.
És aznap este, amikor a nap foglyul esett a nyugati fák szövevényében, akár egy fénylő hal a fűzfavarsában, Lengar és tucatnyi közeli támogatója is elhagyta Ratharrynt. Íjakat és lándzsákat vittek magukkal, meg hosszú pórázra eresztett vérebeket, és állították, hogy visszatérnek vadászterületükre, ám sokan felfigyeltek rá, hogy Lengart elkíséri Kinti rabszolgája, egy asszony, márpedig asszonyok aligha vesznek részt egy vadászaton. Aznap éjjel még féltucatnyi fiatal lány surrant ki Ratharrynból, hogy másnap reggel a törzs elszörnyedve lássa, Lengar egyáltalán nem vadászni ment, hanem elszökött, és a lányok harcos szeretőiket követték. Hengall haragja olyan féktelenül áradt, mint a viharban megduzzadt folyam. A könyörtelen sorsot hibáztatta, amiért ilyen elsőszülöttel áldotta meg, azután harcosokat küldött Lengar után, habár senki sem számított rá, hogy elfogják a szökevényeket, akik már előző este útnak indultak. Hengall végül meghallotta, hogy Jegar, akit Lengar legközelebbi barátjának tartottak, még mindig Ratharrynban tartózkodik. A törzsfő kunyhójába hívatta Jegart, és ott megparancsolta, hogy alázkodjék meg előtte.
Jegar lefeküdt a földre, míg Hengall az ifjú harcos feje fölé emelte harci furkósát.
– Hová ment a fiam? – kérdezte rideg hangon.
– Sarmennynbe – felelte Jegar – a Kintiekhez.
– Tudtad, hogy ezt tervezik – engedett Hengall szabad folyást indulatának – és nem szóltál?
– A fiad elátkozta az életem, ha elárulnám őt – védekezett Jegar.
Hengall mozdulatlanul tartotta a furkost.
– És te miért nem mentél velük? Nem vagy talán a fiam kebelbarátja?
– Nem mentem – válaszolt Jegar alázatosan – mert te vagy a törzsem főnöke, ez az én otthonom, és én nem tudnék egy olyan távoli országban élni.
Hengall habozott. Legszívesebben lecsapott volna a furkóssal és vérrel áztatta volna a földet, ám igazságos embernek tartotta magát, ezért inkább szótlanul leengedte a fegyvert. Jegar tisztességesen válaszolt a kérdéseire, s bár Hengall nem kedvelte az ifjú harcost, felemelte a földről, magához ölelte, és hűsége jutalmául egy kis bronzkést adott neki.
Ám Lengar végérvényesen cserbenhagyta őt, ezért Hengall felégette fia kunyhóját, és porrá zúzta minden edényét. Megölte Lengar anyját, tulajdon első feleségét, és parancsot adott rá Gilannek, hogy azon a fiún használja a Gyermekölőt, akit mindenki Lengar fattyának tartott. A gyermek anyja hiába sikoltozott és könyörgött kíméletért, a bölénycsont lecsapott és a fiú meghalt.
– Lengar soha nem létezett – tudatta Hengall mindenkivel. Nincs többé.
Másnap jött el a nyári napforduló, és a törzsnek Cathallóba kellett mennie. Békét kötni. És szembenézni Sannasszal.

 

Aznap hajnalban, hogy a törzs északnak indult, Saban atyja hozott fiának egy szarvasbőr tunikát, egy vadkanagyarakból készült nyakláncot, és egy fanyelű, kovakő kést, melyet az övén viselhetett.
– Te vagy a fiam – mondta neki Hengall – az egyetlen fiam. Ezért úgy kell kinézned, mint egy törzsfő fiának. Kösd hátra a hajad. Húzd ki magad! – Kurtán biccentett Saban anyja, harmadik asszonya felé, akit már rég nem hívott magához a kunyhójába, majd elment megvizsgálni a fehér áldozati üszőt, melyet nemsokára Cathallóba terelnek majd.
Még Camaban is elment Cathallóba. Hengall nem akarta ezt, de Gilan erősködött, hogy Sannas személyesen akar találkozni Camabannal. Galeth tehát előcsalogatta a nyomorék fiút a Régi Templomból, és Camaban most ott bicegett Saban, Galeth és Galeth viselős asszonya, Lidda mögött. Északnak haladtak a hegyek között, magasan a folyóvölgy felett, és fél napjukba telt elérni a felföld peremét, ami azt jelentette, hogy félúton járnak Cathallo felé. Sokan, akik megálltak a gerincen, hogy elnézzenek az erdők és ingoványok felé, még életükben nem vetődtek ilyen messzire az otthonuktól.
Az út meredeken ereszkedett alá a kis tisztásokkal tarkított sűrű erdőségbe. Ez volt Maden földje, a gazdag termőtalaj, a szálas fák és a kiterjedt mocsarak vidéke.
Hengall törzsének férfitagjai közelebb húzódtak asszonyaikhoz, amint beléptek a fák közé, és a kisebb fiúk kezébe szorosra font szalmaköteget adtak, majd a szalmát a kilyuggatott agyagedényekben hozott parázzsal lángra lobbantották. A fiúk fel-le szaladgáltak a csapás mentén, füstölgő botjaikkal hadonászva és rikoltozva, hogy elriasszák a rosszakaratú szellemeket, akik másként előmerészkedtek és viselőssé tették az asszonyokat. A papok kántáltak, az asszonyok talizmánjaikat szorongatták, a férfiak lándzsanyelükkel csapkodták az útjukba eső fák törzsét. A kántálás hangjai még magasabbra szöktek, amikor a törzsnek Maden közelében át kellett kelnie az ágas-bogas hegyi patakokon is.
Hengall törzse élén menetelt, de az egyik nagyobb vízfolyás szélén megállt, hogy bevárja Sabant.
– Beszélnünk kell – mondta fiának, majd sanda pillantást vetett Camabanra, aki néhány lépéssel mögöttük bicegett. A fiú valahol talált egy újabb rothadó bárányprémet, amivel lecserélte régi tunikáját, és durva bőrzsákban hordozta magával kevéske tulajdonát: a csontokat, a levedlett kígyóbőrt és talizmánjait. Bűzlött, és a haja újra elvadultan, csapzottan tapadt koponyájához. Felnézett atyjára, megborzongott, majd kiköpött az útra.
Hengall viszolyogva fordított neki hátat, és előreindult Sabannal. Egy idő után megkérdezte Sabantól, felfigyelt-e rá, mennyire teltek Maden kalászai? Úgy látszik, a vihar megkímélte ezt a vidéket, tette hozzá Hengall irigykedve, majd megjegyezte, hogy a folyóhoz közeli fák között igazi szép hízók élnek. Disznóhús és búza, mondta, a népeknek egyébre sincs szüksége, s hogy hálás legyen mindezért az isteneknek.
Talán elég a disznóhús is – tűnődött el – talán nem is kell más. Disznóhús és hal. A búzával csak a gond van. Nem tudja elvetni a magvát, ez a baj. – Hengall jókora bőrzsákot cipelt, amely léptei nyomán csilingelő hangot hallatott, és Saban gyanította, hogy atyja magával hozta a törzs kincseinek egy részét. Az előttük lépkedők dalolni kezdtek, és az ének egyre hangosabb lett, ahogyan az emberek bekapcsolódtak. A mögöttük haladók is rázendítettek, csak Hengall és Saban nem csatlakozott.
– Néhány éven belül – folytatta hirtelen Hengall – elég idős leszel, hogy törzsfő légy.
– Ha a papok és az emberek is azt akarják – felelte Saban elővigyázatosan.
– A papokat könnyű lekenyerezni – legyintett Hengall – az emberek pedig azt teszik, amit mondanak nekik. – Egy galamb csörtetett keresztül a lombokon, és Hengall felnézett, hogy lássa, melyik irányba tart, hátha a madár röpte kedvező előjelet hordoz magában. Elmosolyodott, amikor a galamb a nap felé vette az irányt.
– Sannas látni akar – közölte Hengall vészjósló hangon. – Térdepelj le előtte, és hajtsd meg a fejed. Tudom, hogy csak asszony, de kezeld úgy, mint egy igazi törzsfőt. – Megvonta a vállát. – Kemény asszony, kemény és könyörtelen, de megvan hozzá a hatalma. Az istenek szeretik, vagy ha nem, hát ők is rettegnek tőle. – Álmélkodva csóválta meg busa fejét. – Már akkor is vén volt, amikor én még a porban szaladgáltam.
Saban korántsem örült a kilátásnak, hogy találkoznia kell Sanasszal.
– Miért akar találkozni velem?
– Mert te veszel majd feleségül egy cathallói lányt – közölte Hengall színtelen hangon – és Sannas fogja őt kiválasztani a számodra. Cathallóban egyetlen döntés sem születhet Sannas nélkül. Ugyan Kitalt nevezik törzsfőnek, de ő is csak a vénasszony kiaszott csöcseit szipolyozza. Mind ezt teszik.
Saban nem szólt. Tudta, hogy addig senkit sem vehet feleségül, amíg ki nem állta a férfiasság próbáját, ám ennek ellenére tetszett neki az ötlet.
– Cathallo lányát fogod magad mellé venni – mondta Hengall – annak jeleként, hogy törzseink békét kötnek egymással. Megértetted?
– Igen, atyám.
– Cathallóban viszont nem tudják, hogy immár te vagy az egyetlen fiam – folytatta Hengall – és nem lesznek elragadtatva tőle, hogy még csak kisfiú vagy. Ezért kell jó benyomást tenned Sannasra.
– Igen, atyám – felelte Saban újra. Megértette, hogy Kital és Sannas Lengart várják Cathallóba, csakhogy Lengar elszökött, ezért neki kell a helyébe állnia.
– És törzsfő leszel – folytatta Hengall nehézkesen – ami azt jelenti, hogy vezetned kell a népünket. Törzsfőnek lenni nem azt jelenti, hogy azt csinálsz, amit akarsz. Az emberek nem tudják ezt. Ők hősöket akarnak, pedig a hősök halálba küldik a tulajdon népüket. Minden jó törzsfő tudja ezt. Tudják, hogy nem fordíthatják nappalba az éjszakát. Én is csak annyit tehetek, amennyi lehetséges, semmit többet. Leronthatom a hódok gátjait, hogy ne száradjanak ki a varsák, de nem parancsolhatom meg, hogy ezt a folyó tegye meg.
– Értem – vetette közbe Saban.
– És nem viselhetünk háborút sem – ment tovább Hengall. Nem attól félek, hogy veszítünk, hanem hogy elgyengülünk, akár veszítünk, akár győzünk. Megérted ezt?
– Igen – felelte Saban.
– Nem mintha máris meg akarnék halni! – kiáltott fel Hengall. – Ugyan közel járok a harmincötödik nyaramhoz. Gondolj csak bele, harmincöt nyár! Nem, maradt még épp elég jó évem! Az én apám több mint ötven nyarat megélt!
– Te is meg fogod élni – mondta Saban esetlenül.
– De akkor is fel kell készülnöd – söpörte félre a bókot Hengall. – Légy férfivá, vadássz, vágd le néhány Kinti fejét. Mutasd meg a törzsnek, hogy az istenek kegyelnek. – Hirtelen biccentett, majd minden további szócséplés helyett elfordult, és magához intette Valant.
Saban kivárta, amíg Galeth beéri.
– Mit akart? – kérdezte Galeth.
– Elmondani, hogy én veszem feleségül Cathallo egyik lányát – felelte Saban.
Galeth elmosolyodott.
– És így is van rendjén. – Galeth tudta, a döntésből egyenesen következik az is, hogy Saban lesz a következő törzsfő, és emiatt egy cseppet sem neheztelt. A tagbaszakadt óriás akkor volt a legboldogabb, ha fával dolgozhatott, és esze ágában sem volt követni bátyját. Gyengéden megveregette Saban vállát. – Remélem, legalább valami bögyös lányt kapsz magadnak.
– Biztosan az lesz – bólintott Saban, bár hirtelen belényilallt a félelem, hogy mégsem lesz az.
A törzs keresztülvágott az utolsó ingoványon is, majd felkapaszkodott a dombokra, melyeket sűrűn elborítottak a fák. Az erdőség innét fokozatosan megritkult, hogy felfedje Cathallo teljes szépségét. Elhaladtak egy ősi szentély mellett – a fadúcok elkorhadtak és a szent kört éppúgy benőtték a mogyoróbokrok, mint Ratharryn Régi Templomát – majd az előttük emelkedő lankákon elébük tűntek a sírbuckák. A dombok épp olyan alacsonyak voltak, mint ratharryni társaik, csak itt meredeken emelkedtek, és akadt köztük egy szent sírhalom is. Ehhez foghatót Ratharrynban nem lehetett látni, s bár a törzs utazói más népek szent sírhalmairól is beszámoltak, abban valamennyien egyetértettek, hogy méretben egyik sem mérhető Cathallóéhoz. Roppant kiemelkedés volt ez, méltó arra, hogy a valóságos dombok között álljon, pedig emberkéz emelte. A völgyből kiemelkedő szent halom az eget ostromolta, és fehéren izzott, hiszen egymásra hányt mészkőtömbökből épült. Magasabb, messze magasabb volt Ratharryn sáncánál; éppoly magas, akár a környező dombok.
– Miért építették? – kérdezte Lidda Galethet.
– Ez Lahanna képmása – felelte Galeth félelemmel vegyes áhítattal, és elmondta, hogy a csillagok közül letekintő holdistennő a saját földi képmására ismer a szent halomban, s ebből tudhatja, hogy Cathallo tiszteli őt. Lidda, miközben a magyarázatot hallgatta, tisztelettudóan érintette homlokát, hiszen a legtöbb asszonnyal együtt ő is a valamennyi isten és szellem előtt tisztelte Lahannát. A közelükben bicegő Camaban ekkor hirtelen teli torokból nevetni kezdett.
– Mi olyan mókás? – kérdezte tőle Galeth.
– Jókora vakondok lehetnek itt Cat-Cat-Cathallóban – felelte Camaban.
Lidda megérintette az ágyékát. Feszengett a nyomorék fiú közelségében, féltette a méhében hordott gyermeket, és azt kívánta, bárcsak hátrébb küldhetnek Camabant, aki egész nap megátalkodottan a közelükben maradt, és a nyomukban járt akkor is, amikor átkeltek egy sekély vízfolyáson és a szent halomtól keletre felkapaszkodtak egy dombra. A dombot templom koronázta meg, melyet Hengall népéből sokan megkönnyebbülten láttak, hiszen sokkalta kisebb volt a ratharryni templomoknál, bár a dúcok helyét sziklatömbökkel jelölték meg. A köveket csak elnagyoltan faragták ki, a legtöbben közönségesnek és rútnak találták őket egy megfelelően leoldalazott dúchoz képest. A templomnál Cathallo papjainak egy csoportja várakozott, rájuk hárult a feladat, hogy átvegyék Ratharryn első ajándékát, a fehér üszőt, mely épp csak átvészelte a hosszú utazást, hogy most átvezethessék a templomárok töltésén. Cathallo papjai gondosan tanulmányozták az állatot. Talán nem ez volt a legfehérebb üsző Ratharrynban, de így is tisztes ajándéknak számított közel makulátlan irhájával, és Hengall népe hangot is adott neheztelésének, amikor a papok kételkedni látszottak a jószág minőségében. Cathallo papjai, miután alaposan megbökdösték és megszaglászták az állatot, végül elfogadhatónak ítélték, és elvonszolták a kis templomkör közepére, ahol egy, a fejére szíj ázott agancsoktól eltekintve teljesen mezítelen ifjú pap várakozott rá taglójával. Az üsző, aki láthatóan kezdte megérteni, mi vár rá, szabadulni próbált az őt terelő papoktól, ezért azok elvágták a lába inait, így mozdulatlanságra kárhoztatták a szívfájdítóan jajveszékelő jószágot, míg a tagló lesújtott rá.
Hengall népe Lahanna sirámát énekelte, miközben áthaladt az üsző kiontott vérén, és a papok nyomában megindult a kövek által kijelölt ösvényen. A templom talán nem tett nagy benyomást az emberekre, de a kövek útja annál inkább, hiszen a sziklák jóval nagyobbak voltak, mint amilyeneket a templomnál hátrahagytak, és messzire vezettek a nyílt vidéken. A görgetegkövekkel szegélyezett út a templomtól leereszkedett a völgybe, de elfordult, mielőtt még elérhette volna a nagy mészkőbuckát, és északnak, a gerinc felé halad tovább. Oly sok kőtömb szegélyezte a szent ösvényt, hogy meg sem számlálhatták őket, és valamennyi embermagas vagy annál is nagyobb volt. Akadtak köztük Slaolt jelképező pillérek is, ám mindegyiket a Lahannának szentelt rombusz alakú tömbökkel állították párba. Cathallo csodái ámulatba ejtettek mindenkit, és Hengall népe áhítatos csendben követte a papokat észak felé. Tánclépéseket ejtettek haladás közben, esetlenül a kimerültségtől, és kötelességtudóan tértek át az ösvény egyik oldaláról a másikra, majd vissza, cikk-cakkban haladva felfelé a gerinc felé, ahol Cathallo népe összegyűlt, hogy üdvözölje a vendégeket. Olajos bőrű és befont hajú harcosok egy csoportja lándzsájára támaszkodva figyelte az asszonyok bevonulását, de Camaban láttán az ifjak már eltakarták szemüket és kiköptek, hátha a megnyomorodott végtag rájuk is szerencsétlenséget hoz.
Saban, aki korábban sosem járt Cathallóban, feltette, hogy a roppant kőtömbökkel szegélyezett út Cathallo településétől vezet a kis kőtemplomhoz, ahol az üszőt feláldozták, ám amint átkelt a gerincen, azonnal felismerte, hogy a kis templom nem a vége, csupán kezdete a szent ösvénynek, és hogy Cathallo valódi csodái még csak most tárulnak a szemük elé.
A település, melyet nem öveztek védőfallal, nyugatra feküdt, ám az út nem arrafelé haladt, hanem egy hatalmas mészkő sánchoz vezetett, amely a csupasz földből nőtt ki. Az utazók soraiban megindult a szóbeszéd, hogy a fehér erődítmény Cathallo szentélyét keríti körbe, és Hengall népe elnémult, amint megcsodálta a gigászi falazatot, mely éppoly kiterjedtnek és magasnak tűnt, mint Ratharryn védősánca. A fal hosszan elnyúló gerincén állati és emberi koponyák sorakoztak, míg a magasra szökő falak mögül kitartó dobolás hallatszott.
Az ösvény nem közvetlenül vezetett a szentélyhez, ám ehelyett kettős kanyart vetett, hogy a mészkőgyűrű csodái csakis a legutolsó pillanatban tárulhassanak a közeledő elé. Saban végigtáncolt a kettős kanyarulaton, azután hirtelen láthatóvá vált előtte Cathallo gigászi sáncok gyűrűjébe zárt ősi szentélye. Saban eleinte mást sem látott, csak a köveket. Köveket és újra csak köveket; az égnek szökő mészkőfalak közötti teret mintha mindenütt súlyos, magas, szürke görgetegkövek töltötték volna ki, és némelyiküket nemrég nedvesítették meg, hogy durván megmunkált felszínük csillogva verje vissza a nap fényét. A roppant kőtömbök a templomárok körül sorakoztak, melyet a mészkőfalakon belül vájtak ki, és az árok maga éppoly mélynek tűnt, amilyen magasnak a sánc, míg az árok és a falak által körbezárt terület akkorának, mint maga Ratharryn, amikor Ratharryn egy törzs valamennyi lakójának és jószágának helyt adott télire, míg ez csupán egyetlen templom volt.
Ratharryn lányai közül többen vonakodtak, mielőtt beléptek volna a templomba, hiszen törzsük szentélyeibe nem tehették a lábukat, csak ha már megházasodtak, ám Cathallo asszonyai tovább ösztökélték őket. Cathallóban, úgy tűnt, férfiak és nők egyaránt beléphettek a körbe, így Hengall népe áttáncolt az árok felett, be a kövek szentélyébe.
Az árkot széles gyűrűbe fogták a görgetegkövek, melyek mindegyike akkora volt, mint Ratharrynban a nyári szénából emelt boglyák. Az óriási kősziklák tucatszám magasodtak föléjük, túlontúl sokan ahhoz, hogy megszámolhassák őket, pedig a széles gyűrűben még további két kör következett, valamennyi majd akkora, mint Slaol ratharryni templomáé, és a két belső gyűrű is még újabb köveket fogott közre. A központi kövek egyikén hatalmas lyuk tátongott, és ezt a tömböt egy másik hátára emelték fel, míg a közelében három jókora kőtábla alkotta a szellemházat. Saban megkövültén meredt a látványra. Nem értette, emberi erővel hogyan emelhettek a helyükre ekkora sziklákat, csak azt tudta, hogy olyan helyre érkezett, ahol az istenek valódi csodákat művelnek. Egyedül Camaban tűnt érdektelennek, aki összerándult, valahányszor megnyomorodott lábára lépett.
Cathallo népe a sánc belső lankáján csoportosult, és hangos üdvrivalgást hallatott, amint a vendégek betáncoltak a szent körbe. A kiáltozás sokáig visszhangzóit a hatalmas téren, majd az emberek énekelni kezdtek.
Cathallo törzsfője, Kital csak arra várt, hogy üdvözölje Hengall népét. Kital mély benyomást akart kelteni, és tett is, hiszen bokáig érő szarvasbőr köntöst viselt, melyet mészkővel és vizelettel fehérítettek ki, majd vastagon elborítottak az anyagba varrt bronzkarikákkal, melyektől a törzsfő valósággal lángolni látszott, amint előlépett, hogy üdvözölje Hengallt. Cathallo törzsfője magas férfi volt, hosszú, vékony és simára borotvált arccal, és szőke hajkoronával, melyet tucatnyi hosszú hattyútollal ékesített bronzpánttal övezett. Kital egykorú lehetett Hengallal, ám korát meghazudtoló elevenséggel mozgott, könnyed, sóvár léptekkel közeledett, és üdvözlésként szélesre tárta karjait, miközben megemelte köpenye szélét, hogy felfedje az övén függő hosszú bronzkardot.
– Ratharryni Hengall – jelentette be – légy üdvözölve Cathallóban!
Kital mellett Hengall szurtos, jelentéktelen embernek tűnt. Magasabb és vállasabb volt ugyan Cathallo törzsfőjénél, de szakállas arca vadnak tűnt Kital élesen metszett arcvonásai mellett, ruhái pedig mocskosnak és szakadozottnak, habár Hengall sosem volt az az ember, aki sokat adott volna a megjelenésre. Élesen tartotta lándzsáját, kifésülte a tetveket szakállából, és úgy vélte, annak is megvan a határa, mennyit törődjék egy férfi a külsejével. A törzsfők összeölelkeztek, és a két törzs tagjai helyeslően mordultak fel, amiért a két nagy ember imigyen békét kötött egymással. A törzsfők néhány pillanatig nem mozdultak, azután Kital elhúzódott, és kézen fogva elvezette Hengallt a szellemházhoz, ahol Sannas várakozott rájuk.
A varázslónő borzprémből való rongyos köpenyt viselt, és hosszú fehér haját gyapjúcsuklyával takarta el. Saban meredten nézte, és a varázslónő egy szívszorongató pillanatra viszonozta is pillantását, Saban pedig görcsösen összerándult, mert a csuklya alól rosszindulatú, körmönfont és rémisztő szemek szegeződtek rá. Sannas öreg volt, ennyit Saban is tudott, olyan öreg, hogy senki se tudja megmondani, mennyire.
Kital és Hengall letérdepelt, hogy beszéljen Sanasszal. Az üreges fatörzseket csapkodó dobosok fenntartották az ütemet, és egy csapatnyi félmeztelen leány, aki vadrózsát, bakszakállat és pipacsot viselt a hajában, tovább táncolt a dallamra, előre-hátra ringatózva, majd oldalt lépve, azután újra előre és hátra, hogy üdvözölje az idegeneket, akik eljöttek a nagy szentélybe. A látogatók közül sokan tátott szájjal meredtek a lányokra, egyedül Galeth nézte a sziklákat, és lelkében végtelen szomorúságot érzett. Nem csoda, hogy Cathallo ennyire erős! Egyetlen más törzs sem képes ehhez fogható szentélyt emelni, ezért egyetlen más törzs sem reménykedhet benne, hogy az istenek ennyire kegyelni fogják. Ratharryn, gondolta Galeth nekikeseredve, ehhez képest semmi, templomai nevetségesek, a becsvágya szánni való.
Saban a varázslónőt figyelte, és nyilvánvalónak tűnt, hogy Sannas elégedetlen a Hengall által hozott hírekkel, mert elutasító mozdulattal fordult el Ratharryn törzsfőjétől. Hengall Kitalra nézett, aki megvonta a vállát, ám ekkor Sannas visszafordult, és morgott valamit, mielőtt elbotorkált volna egy kunyhó felé, mely a legközelebbi kör közelében állt. Hengall felállt, és visszatért Sabanhoz.
– Most menj be Sannas kunyhójába – utasította. – Ne feledd, mit mondtam.
Saban, aki nagyon is tudatában volt, hogy mindkét törzs őt figyeli, elindult a kunyhóhoz, mely két kisebb kőkor között állt, és az egyedüli építmény volt a templomon belül. A kerek kunyhó alig lehetett nagyobb a legtöbb lakóépületnél, s bár magas, csúcsos tetőt kapott, a falai olyan alacsonyak voltak, hogy Sabannak is négykézlábra kellett ereszkednie, ha be akart férni. Átható sötét uralkodott odabent, az ajtón és a tetőbe vágott füstnyíláson alig szüremlett be a napfény. A tetőt öles támaszfa tartotta meg, egy kérgétől megfosztott fatörzs, amelynek ágait rövidre nyestek, s azokról hálók függtek alá, teli emberi koponyákkal. A kitörő kacaj megriasztotta a bámészkodó Sabant, aki riadtan nézett körül, hátha felismeri a kunyhó alacsony pereme mögül őt kémlelő arcokat.
– Ne törődj velük – parancsolt rá Sannas nyers, reszelős hangon. – Gyere ide.
A varázslónő az egymásra hányt prémeken helyezkedett el, a támaszfa mellett, Saban pedig kötelességtudóan letérdelt elé. A tartófa közelében kis tűz füstölgött, és elborította a kis kunyhót szúrós szagú füsttel, amitől Saban szemei is könnybe lábadtak, amint előrehajtotta a fejét.
– Nézz rám! – förmedt rá Sannas.
A fiú felnézett. Tudta, hogy Sannas mérhetetlenül vén, olyan vén, hogy senki sem tudja a korát, olyan vén, hogy talán ő maga sem tudja, mennyire, és már akkor is öreg volt, amikor Cathallo utána következő legidősebb lakója még meg sem született. Akadtak, akik szerint soha nem is fog meghalni, akik szerint az istenek megajándékozták Sannast a halál nélküli élettel, és a megigézett Saban most azt gondolta, nekik lehet igazuk, hiszen azelőtt sosem látott ennyire aszott, ráncos és elvadult arcot. A vénasszony hátra vetette csuklyáját. Kibontott haja hamuszürke volt és csapzott, arca akár egy koponya, csak ezen a koponyán szemölcsök is tenyésztek. A koponya szemei feketék voltak, akár a korom, és az elvékonyodott ajkak mögött alig egyetlen fog maradt meg, egy megsárgult agyar a felső állkapocs közepén. Kezei kampós karmokként türemkedtek elő a borzprém köpeny alól; az inas torok felett borostyánkő fénylett – mintha egy kiszikkadt tetemre tették volna fel a drága ékszert.
Ahogy a vénasszony meredten nézte, Saban lassan hozzászokott a kunyhó félhomályához, és idegesen tekingetett körbe, hogy látja-e még az őt figyelő tucatnyi lányarcot. A kunyhó oszlopaihoz denevérszárnyakat szegeztek, a hasas edények és a koponyákkal teli hálók mellé. A középső tartóoszlopot egy pár aganccsal ékesítették, míg a tetőről pókhálóval beborított tollak és gyógyfűkötegek függeszkedtek alá. A tűz mellett fűzfa kosár, teli apró madarak csontjaival. Ebben a kunyhóban nem laknak, gondolta Saban, csupán itt tárolják Cathallo rituális kincseit. Otthon egy efféle helyen rejtenék el a Gyermekölőt.
– Mondd hát – kezdte Sannas, kinek hangja éppoly szárazon reccsent, mint a csontok a lábainál – mondd hát, Saban, Hengall fia és egy Kinti szuka fattya, Lock unokája, miért haragszanak az istenek Ratharrynra?
Saban nem válaszolt. Túlságosan rémült volt.
– Ki nem állom az ostoba kölyköket – mordult fel Sannas. Beszélj, ostoba, máskülönben hemzsegő férgekké változtatom a nyelved, és szánalmas életed minden hátralévő napján a nedvükön élősködhetsz.
Saban rákényszerítette magát, hogy válaszoljon.
– Az istenek… – kezdte, majd ráébredt, hogy alig hallani a hangját, ezért erőt vett magán, és eltökélte, hogy meg fogja védelmezni a törzsét – … az istenek aranyat küldtek, úrnőm, hogyan haragudhatnának ránk?
– Slaol aranyát küldték el nektek – csattant fel Sannas – és mi jó származott belőle? Lahanna visszautasított egy áldozatot, a bátyád pedig a Kintiek szolgálatába szegődött. Ha az istenek küldenek Ratharrynnak egy arannyal teli üstöt, ti másra se vagytok képesek, csak hogy belepisáljatok. – A lányok kuncogtak, Saban nem válaszolt. Sannas fenyegető pillantással mérte végig. – Férfi vagy? – akarta tudni.
– Nem, úrnőm.
– Mégis egy férfi tunikáját viseled. Tél van talán?
– Nem, úrnőm.
– Akkor vesd le – követelte. – Vesd le.
Saban sietősen megoldotta övét, és áthúzta a tunikát a feje felett, majd máris meghallotta a feltörő kacajt. Sannas tetőtől talpig végigmérte, azután gúnyosan elfintorodott.
– Ez a legtöbb, amit Ratharryn képes adni? Nézzétek csak meg, lányok! Mint aki most bújt elő a csigaházból.
Saban elpirult, és hirtelen nagyon is örült a félhomálynak. Sannas fanyar pillantásokkal méregette, majd belenyúlt a tarsolyába, és elővett egy levélbe csomagolt tárgyat. Kibontotta a leveleket, hogy felfedje a lépes mézet, amiből letört egy darabkát, és fogatlan szájába tömte.
– Az az ostoba Hirac – mordult fel – csakugyan megpróbálta feláldozni a fivéred, Camabant?
– Igen, úrnőm. – A fivéred mégis él. Vajon miért?
Saban a homlokát ráncolta.
– Lahanna jelét viseli magán, úrnőm.
– Akkor miért akarta Hirac megölni?
– Nem tudom, úrnőm.
– Nem tudsz valami sokat, igaz? Milyen szánalmas egy kisfiú vagy. És most, hogy Lengar elmenekült, neked kell átvenned a helyét. – Fenyegetően végigmérte, majd egy darabka viaszt köpött a tűzbe. – De hát Lengar soha nem is kedvelt bennünket, igaz? – folytatta. – Lengar háborút akart viselni ellenünk! Miért nem kedvel bennünket Lengar?
– Mert ő nem kedvel senkit sem – felelte Saban kéretlen egyszerűséggel.
A vénasszony torz mosollyal jutalmazta a megjegyzést.
Attól tartott, hogy megfosztjuk a törzsfőségtől, nem igaz? Attól tartott, hogy bekebelezzük Ratharrynt. – Görcsös ujjával a kunyhó pereme felé mutatott. – Lengarnak őt kellett volna elvennie. Derrewynt, Morthornak, Cathallo főpapjának a leányát.
Saban tekintetével követte Sannas kinyújtott karját, és lélegzete a torkán akadt, amikor meglátta a karcsú lány hosszú fekete haját és nyugtalan, ám csinos arcát. A lány alig lehetett idősebb nála, és hatalmas szemében szorongás bujkált, mintha éppoly kényelmetlenül erezné magát a varázslónő kunyhójában, mint Saban. Sannas Sabant figyelte, és felnevetett.
– Tetszik, mi? De vajon miért kellene neked feleségül venned a fivéred helyett?
– Hogy békét köthessünk, úrnőm – felelte Saban.
– Békét! – köpte feléje a koponya. – Békét! Miért akarnám megvásárolni a ti nyomorúságos békéteket a dédunokám teste által?
– Nem megvásárolod a békét – húzta ki magát Saban. – Az én törzsem nem eladó.
– A te törzsed! – Sannas hátradőlt, krákogni kezdett, majd hirtelen előrelendült és aszott kezével keményen megmarkolta Saban ágyékát. A fiúnak a lélegzete is elállt fájdalmában. – A te törzsed – köpött felé a vénasszony – nem ér semmit. Semmit! Még szorosabban markolta meg, és élvezettel figyelte, ahogy könnyek szöknek a szemébe. – Törzsfő akarsz lenni atyád után?
– Ha az istenek úgy akarják, úrnőm.
– Ennél különösebb dolgokat is akarnak – morogta Sannas, amikor végre szabadon engedte. Újra ingadozni kezdett, előre-hátra, miközben fogatlan szájában nyál csörgött. Sabant figyelte, megítélte a fiút, és úgy döntött, hogy alighanem rendes teremtés. Van benne mersz, és ez tetszett neki, amellett tagadhatatlanul jóvágású, ami azt jelenti, hogy kegyelik az istenek, ugyanakkor még csak gyermek, és gyermeket felajánlani a házasságra nyílt sértés. Egy Cathallo és Ratharryn közti házasság persze mindenképpen hasznos. Sannas végül vonakodva, de úgy döntött, lenyeli a sértést. – Elvennéd feleségül Derrewynt, hogy megtartsd a békét? – kérdezte a fiút.
– Igen, úrnőm.
– Akkor sültbolond vagy – jelentette ki Sannas – mert békét és háborút osztani nem áll a hatalmadban, fiú, és biztosan nem áll Derrewyn hatalmában sem. Az istenek dolga ez, és amit az istenek akarnak, az fog történni. Ha pedig ők Cathallót választják Ratharryn új urának, akkor bűzhödt ágyatokba hurcolhatjátok törzsünk valamennyi leányát, akkor sem változtattok semmin. – Lehunyta a szemét, és újra hintázni kezdett előre-hátra, miközben a méz és a nyál végigszivárgott állán, ahol a sötét bibircsókokból fehér szőrszálak meredeztek elő. Ideje, döntötte el magában, ráijeszteni erre a ratharryni fiúra, hogy soha eszébe se jusson keresztezni a terveit. – Én vagyok Lahanna – mondta mély, suttogásnál alig erősebb hangon – és ha kereszteznéd a terveimet, elpusztítom szánalmas törzsedet. Epével teli gyomromban rothasztom meg és mocsokkal teli árokba vizelem ki. Újra felnevetett, és a nevetés fokozatosan görcsös köhögésrohammá változott. A boszorkány kétségbeesetten kapkodott levegő után, amíg a roham el nem múlt, azután felnyitotta fekete szemét. – Menj – küldte el Sabant. – Küldd be hozzám a fivéred, Camabant, de te távozz. Menj, míg nem döntök jövőd felett.
Saban kikúszott a napvilágra, ahol sietve felhúzta tunikáját. A törzs asszonyai tánclépéseket lej tettek, a dobosok tovább püfölték az üreges fatörzseket, és Saban megborzongott. Maga mögött a kunyhóból nevetés hangjait hallotta, és elszégyellte magát. Oly jelentéktelen a törzse, oly gyengék emberei, és Cathallo oly erős. Sabannak úgy túnt, az istenek Ratharryn ellen fordultak. Mi egyébért menekült volna el Lengar? Miért utasította volna vissza Lahanna az áldozatot? Miért kellett neki megalázkodni a cathallói szipirtyó előtt? Saban hitt a fenyegetésekben, hitte, hogy törzsét a megsemmisülés réme fenyegeti, és nem tudta, mit tehetne ez ellen. Apja ugyan figyelmeztette, hogy hősökkel nem mennek semmire, most mégis úgy gondolta, Ratharrynnak éppen egy hősre lenne szüksége. Ifjúkorában Hengall maga is hős volt, most azonban már túlzottan elővigyázatos. Galethben nincs becsvágy, ő maga pedig még nem férfi – még azt sem tudhatja, kiállja-e a próbát. Mégis, ha képes rá, hőssé kell válnia, máskülönben népére nem vár más, csak gyász és pusztulás. A nagyobb hal mindig felfalja a kisebbet.

 

4. FEJEZET

Cathallo népe aznap éjjel a napfordulat tiszteletére tüzeket gyújtott, melyek szikrákkal és gomolygó füsttel borították el a tájat. A tüzek távolra űzték az ártó szellemeket a mezőkről, és még több zsarátnok égett Cathallo nagy templomában, ahol tizenkét állatbőrökbe öltözött férfi járta különös táncát a kövek között. A prémek furcsa jelmezként hatottak, miután a jószágok fejét és patáit is meghagyták rajtuk. A hatalmas szarvas alakok a tüzek között szökdécseltek, míg a beléjük bújt férfiak fennhangon hívták ki maguk ellen a gonosz szellemeket, melyek ártalmat hozhattak az emberekre és a jószágokra. Az állatbőrbe bújt férfiak vigyázták Cathallo szerencséjét, és az ifjú harcosok között mindig ádáz vetélkedés folyt, hogy kié legyen ez a tisztesség, hiszen amint az éjszaka áthatóvá mélyült és a dühödt lángok magukat a csillagokat is elhomályosították, tucatnyi mezítelen lányt eresztettek a lángok körébe, ahol a vicsorgó férfiak azonnal utánuk vetették magukat. A tüzek gyűrűje körül táncoló tömeg mozdulatlanná dermedt, amíg a lányok színlelt rémülettel menekültek szarvas üldözőik elől, akiket a jókora prémek félvakká és esetlenné tettek. Mégis, a lányokat, egyiküket a másik után, elkapták és a földre fektették, ahol a szarvas szörnyetegek a tömeg üdvrivalgása közepette tették őket magukévá.
Mindkét törzs tagjai tüzet ugrottak, amint a rítus véget ért. A harcosok azon vetélkedtek, melyikük ugorja át a legmagasabb, legszélesebb tüzet, és többen is a lángok közé estek, ahonnét úgy kellett kimenekíteni őket. Az öregek és a gyermekek a kisebb tüzeket ugrottak át, majd a törzs újszülött jószágait terelték keresztül a még izzó zsarátnokon. A törzsek némely tagja úgy is kimutatta bátorságát, hogy csupasz lábbal sétált végig a parázságyon, de csak miután a papok varázsigéket mondtak, melyek megkímélték lábukat a szörnyű sebektől. Sannas, aki kunyhója ajtajából nézte a rituálét, megvetően fordult félre.
– Ennek semmi köze a varázslathoz – morogta keserűen. Amíg a lábuk száraz, nem éri őket bántalom, de ha nedves lábbal próbálkoznának, megtudnák, mi a gyötrelem. – Újra helyet foglalt a kunyhó közepén, és Camaban lekuporodott mellette.
– Te is átugorhatnád a tüzet, fiam – fordult hozzá Sannas.
– Én nem-nem-nem tudok ugrani. – Camaban arca görcsösen rángott az erőfeszítéstől, ahogy igyekezett nem dadogni. Kinyújtotta maga elé lábait, és a tüzek rőt fénye ott táncolt megnyomorodott tagján. – És ha megpróbálnám – tette hozzá csak kinevetnének.
Sannas egy emberi combcsontot szorongatott. A csont néhai második férjéhez tartozott, egy öntelt fickóhoz, aki azt hitte, sikerült őt megszelídítenie. A vénasszony kinyújtotta a kezét, és megkopogtatta a csonttal a fiú kicsavarodott lábát.
– Én meg tudnálak gyógyítani – mondta, csak hogy lássa Camaban reakcióját, és csalódott volt, amikor nem látott semmit. – De csak ha akarnám – tette hozzá gonoszkodó hangon és nem hiszem, hogy akarom. – Fejére vonta köpenyét. – Egyszer volt egy nyomorék lányom – folytatta. – Egy olyan különös, elesett kis teremtés, igen. Púpos, ráadásul törpe. Csupa göcsört. – Felsóhajtott. – Az uram azt várta, hogy meggyógyítsam.
– És megtetted?
– Feláldoztam Lahannának. Az árokban temettem el, odakint. – A csonttal a szentély déli bejárata felé intett.
– Miért akarna Lahanna i-i-ilyen nyomorékokat? – fakadt ki Camaban.
– Hogy nevessen rajtuk, mi másért? – csattant fel Sannas.
Camaban mosolyogva hallgatta a választ. Még a napvilág fényénél jött el Sannas kunyhójába, és a lányok elborzadva meredtek megnyomorodott tagjára, megborzongtak mocskos prémje bűzétől, kigúnyolták dadogását és elvadult, csatakos haját, ám Sannas nem csatlakozott a gúnyolódókhoz. Hosszan tanulmányozta a sarló alakú jelet a hasán, majd váratlanul kiparancsolt mindenkit a kunyhóból. Azután hosszú ideig némán meredt Camabanra.
– Miért nem öltek meg? – kérdezte végül.
– M-m-mert az istenek vigyáztak r-r-rám.
A vénasszony fejbe csapta a combcsonttal.
– Ha dadogni mersz, kölyök – fenyegette – varanggyá változtatlak.
Camaban belenézett a koponya-arc fekete szemüregébe, aztán halálos nyugalommal előrehajolt, és elvette a varázslónő levélbe csomagolt lépes mézét.
– Add vissza! – követelte Sannas.
– Ha már v-v-varangynak kell lennem – húzódott el Camaban – legalább édesszájú varangy legyek. – Sannas ezen jót nevetett, és szélesre nyitott szájából előtűnt egyetlen korhadó foga. Megparancsolta a fiúnak, hogy hajítsa ki azt a rothadó prémet a kunyhóból, majd keresett neki egy vidraprém ujjast, és ragaszkodott ahhoz is, hogy kifésülje a hajából a bogokat és a mocskot. – Jóvágású fiú vagy – mordult fel, és igazat is mondott. A fiú arca keskeny volt, és nemesen metszett, hosszú és egyenes orra felett életteli sötétzöld szempár fénylett. A vénasszony kérdőre fogta. Hogyan élt? Miként talált magának ételt? Honnét tanult az istenekről? És Camaban higgadt egykedvűséggel válaszolt neki, nem adta jelét félelemnek, Sannas pedig úgy határozott, hogy kedveli ezt a gyermeket. Vad, konok, félelem nélküli, és mindenekelőtt ravasz. Sannas az ostobák világán uralkodott, és most, hacsak egy gyermek képében is, de méltó beszélgetőtársra akadt, és a vénasszony beszélgetett is a nyomorék fiúval, miközben odakint lebukott a nap, meggyújtották az örömtüzeket, és a szarvasprémekbe öltözött táncosok elvonszolták ágas-bogas hajú asszonyaikat a görgetegkövek közti árnyékos gyepre.
Most a tűz mellett ülve nézték a táncosok tüzek körül kavargó forgatagát. Valahol a sötétben egy fiatal lány pityergett.
– Beszélj nekem Sabanról – parancsolta Sannas.
Camaban vállat vont.
– Tisztességes, igyekvő – felelte, bár a szájából egyik tulajdonság sem hangzott erénynek – nem olyan, mint az apja.
– Törzsfő lesz belőle?
– Idővel, talán – felelte Camaban elővigyázatosan.
– És megtartja a békét?
– Honnét is tudhatnám? – kérdezett vissza Camaban.
– Akkor mit gondolsz erről?
– Mit számít, mit gondolok? – csattant fel Camaban. – Mindenki tudja, hogy bolond vagyok.
– És az vagy, bolond?
– Tetszik, ho-ho-hogy mindenki annak tart – felelte Camaban. – így legalább békén hagynak.
Sannas helyeslően bólintott.
A páros egy ideig némán ücsörgött, figyelte a lángok táncoló fényét a szürke sziklákon. Szikrák örvénylettek az égen, a tűhegynyi csillagok között. Kiáltás harsant az árnyak közül, ahol két ifjú – az egyikük cathallói, a másik ratharryni – összeverekedett egymással. A barátok szétválasztották őket, ám alig fejeződött be az egyik küzdelem, máris fellángolt egy másik. Cathallo népe nagylelkűen osztotta a mézből készült likőrt, melyet kizárólag a napfordulat ünnepére főztek.
– Amikor a nagyanyám kislány volt – emlékezett Sannas még nem főztek likőrt. A Kintiek tanítottak meg rá, és még mindig ők főzik a legfinomabbat. – Ezen eltűnődött egy ideig, majd vállat vont. – De ők nem tudják azt, amit én. Adhatok neked olyan italt, amitől szárnyaid nőnek, és ételt, ami színes álmokat ad. – Szemei felcsillantak a kámzsa alatt.
– Én tanulni akarok tőled – mondta Camaban.
– Lányokat tanítok, nem fiúkat – reccsent rá az öregasszony.
– De nekem nincs lelkem – vetette ellene Camaban. – Összetörte a Gy-gy-gyermekölő. Nem vagyok se fiú, se férfi. Semmi vagyok.
– Ha csakugyan semmi vagy, mit tanulhatnál?
– Mindent, a-a-amire csak megtanítasz – fordult vissza Camaban a varázslónő felé. – Megfizetlek érte – tette hozzá.
Sannas felnevetett, és lélegzete hurutosan fütyült torkában, amint előre-hátra ingott.
– És mi lenne az – kérdezte, amint meg tudott szólalni – amit egy számkivetett nyomorék ratharryni adhatna nekem?
– Ez – Camaban szétnyitotta jobb kezét, hogy megmutassa az öklében rejtegetett arany rombuszt. – A Kintiek aranya mondta – Slaol kincse. – Sannas az arany után nyúlt, de Camaban összezárta az ujjait.
– Add ide nekem, kölyök! – szisszent fel a vénasszony.
– Ha megígéred, hogy tanítasz – felelte Camaban – odaadom neked.
Sannas lehunyta a szemét.
– Ha nem adod ide azonnal, te nyomorék kis korcs – talált rá a hangra, mellyel törzsének immár harmadik nemzedékét rémisztette halálra – férgeknek adom a tested, és a végtelen erdőbe száműzöm a lelked. Péppé zúzom a csontjaid, és a véreddel keverem csirizzé. Madarakkal vájatom ki a szemed, viperák marják szét a húsod, kutyák zabálják fel a zsigereid. Kegyelemért könyörögsz majd, de én csak nevetni fogok, és belevizelek a koponyádba. – Itt hirtelen abbahagyta, Camaban ugyanis felkászálódott a földről, és botladozni kezdett a kijárat felé. – Hová mégy? – sziszegte.
– Azt hallottam – felelte Camaban – hogy Drewennában él egy varázsló. Ő kitaníthatna.
A vénasszony gyűlölködő pillantásokkal méregette, szemei élénken fénylettek tetemarca mélyén, de Camaban higgadt nyugalommal nézett felé, és Sannas megrázkódott dühében.
– Ha még egy lépést teszel, korcs – vicsorogta – te is az árokban végzed a púpos törpe mellett.
Camaban feltartotta az arany rombuszt.
– Ez e-e-elég arra, hogy ki taníts. – Hirtelen elővett még egy érmét. – Ez pedig a-a-arra elég – folytatta – hogy me-me-meggyógyítsd a lábam.
– Gyere ide! – parancsolta Sannas. Camaban nem mozdult, csak feltartotta az aranyat, amely szikrázva törte meg a tüzek fényét. Sannas meredten nézte a rombuszokat, és nagyon is jól tudta, mennyi mindenre képes lenne ilyen hatalmas talizmánok birtokában. Remélte, hogy másnap még többet megszerezhet majd a kincsből, ám annak minden darabkája elég értékes ahhoz, hogy kordában tartsa miatta a haragját.
– Tanítani foglak – egyezett bele nyugodt hangon.
– Köszönöm – mondta Camaban nyugodt hangon, majd letérdelt a boszorkány elé, és tisztelettudóan kinyújtott kezébe helyezte a két aranyat.
Sannas az aranyra köpött, majd visszahúzódott a kunyhó mélyébe, melyet nem világított be más, csak az elüszkösödött hamvak izzása.
– Alhatsz idebent vagy odakint – szólt vissza a sötétség mélyéről – engem nem érdekel.
Camaban nem válaszolt, csak meredten nézte a nagy templom építőköveit. A szerelmesek árnyai mozdulatlanná kövültek, de az elhaló lángok tovább táncoltak, és a kövek gyűrűje mintha felizzott volna a füstös éjszakában.
Úgy tűnt, mintha a sziklák életre keltek volna, vagy az emberek léptek volna a helyükbe, és ez a Régi Templomot juttatta eszébe, a távoli otthont. Előrehajolt, homlokával a földet érintette, és megesküdött, még ha az istenek nem is hallgatták meg, hogy új életre ébreszti a Régi Templomot. Minden erejével azon lesz, hogy a kövek énekeljenek, táncoljanak, életre keljenek.

 

Hengall elégedett volt a Kitallal kötött egyezséggel. Bebiztosították a békét, amit majdan Saban és Derrewyn házasságával pecsételnek meg.
– Nem mintha én ilyen lányt választottam volna neked zsémbelt Hengall, miközben fiával délnek, Ratharryn felé tartott. – Túlságosan vékony.
– Túlságosan vékony? – kérdezte Saban. Ő maga gyönyörűnek látta Derrewynt.
– Az asszonyok nem különböznek a jószágoktól – magyarázta Hengall. – A legjobbaknak széles a fara. Nincs sok értelme elvenni ilyen keszeg leányt, úgyis belehal az első szülésbe. Sannas viszont úgy döntött, hogy feleségül kell venned Derrewynt, s minthogy ez a házasság pecsételi meg a békét, nincs mit tenni.
Hengall nemcsak a házasságba egyezett bele, de nyolc jókora görgetegkövet is vásárolt, melyekből Gilan újjáépíthette a Régi Templomot. A kövekért cserébe Hengallnak le kellett mondania egy nagy és kilenc kisebb arany rombuszról, amit nevetségesen alacsony árnak tartott. Jól tette, gondolta, hogy Sarmennyn aranyának elenyésző részén köveket vásárolt, hiszen immár biztos lehetett benne, a kincs érkezése üzenet Slaoltól, aki azt akarja, hogy építsék újjá a Régi Templomot, és Gilan arról is meggyőzte a törzsfőt, hogy Ratharrynnak olyan templom kell, melyet kőből emeltek.
Ratharrynban nem voltak valamirevaló kövek. A folyóágyban számolatlanul hevertek kerek kavicsok, és néhány nagyobb sziklát is megfaraghattak volna, de a településen egyetlen olyan kőtömb se akadt, melyet párba állíthattak volna a Cathallo templomát övező roppant oszlopokkal és tömbökkel. Ratharryn a mészkő, a fű és a fák hóna, míg Cathallo földje olyan gazdag az óriás görgetegkövekben, hogy a távoli hegyekben elszórt számtalan szikla szürke bárányok hatalmas nyájára emlékeztette a szemlélőt. Sannas állította, hogy a köveket maga Slaol vetette el, amikor hiábavaló kísérletet tett arra, hogy eltántorítsa Cathallo népét a Lahannának emelt szent halom építésétől, míg mások úgy tartották, a sziklákat Gewat, a felhőisten szórta széjjel, aki a föld zöld arcán így akarta megalkotni tulajdon képmását – de bárhogyan is érték el a sziklák Cathallót, ezek voltak a Ratharrynhoz legközelebb eső görgetegkövek.
Sabannak tetszett az ötlet, hogy valami új és lenyűgöző építmény születik Ratharrynban. Hengall emberei közül ugyan többen megjegyezték, hogy a régi dúcok is épp elég jó szolgálatot tettek Ratharrynnak, ám a kereskedők, akik szekercékért, kagylókért és sóért cserébe prémekkel, kovakővel és edényekkel látták el a települést, rámutattak, hogy Drewennában is található egy ilyen kőtemplom, és a távoli nyugaton szinte minden szentélyt ilyen sziklatömbökből emelnek. A saját kőtemplom által kínált előnyök végül Hengall embereit is megbékítették. Az új, kőből emelt szentély visszaadhatja a törzs elveszett szerencséjét, és ez a hit önmagában elégnek bizonyult ahhoz, hogy Gilant válasszák meg új főpapnak. A választást tudatták Hengallal is, aki – miután bronzrudakat, Kinti rabszolgalányokat és borostyánokat áldozott a papok megvásárlására – komoran el is fogadta a döntést, mintha az az istenektől érkezett volna.
Gilanból lett tehát az új főpap, és ő első rendelkezéseként megparancsolta a törzsnek, hogy tisztítsa meg a Régi Templomot a gyomoktól és mogyoróbokroktól, mire az új esztendő beköszöntével megérkeznek Cathallo kövei.
A férfiak nekiláttak a munkának, míg az asszonyok a töltésen kívül maradtak, és körben állva táncoltak. Az asszonyok tánc közben éneket is mondtak, Slaol nászénekét, melyet csakis asszonyok énekelhettek, s ők is csak kivételes, ünnepi alkalmakkor. Az egyes versszakok között rövid szüneteket tartottak, ilyenkor az asszonyok mozdulatlanná merevedtek, mielőtt, mint valamilyen láthatatlan jelre, újra kezdődött a tánc és az ének. A hangok tökéletes harmóniában áramlottak, s bár az éneket nem gyakorolták be, mindvégig megőrizték a páratlan összhangot, mind a dallamokban, mint a tánclépésekben. Az anyák az éneknek csak bizonyos részeit tanították meg lányaiknak, így mindenki más és más részt ismert betéve, ám amikor a kórus összeállt, minden részlet a helyére került. Az asszonyok közül többen sírva is fakadtak tánc közben, hiszen a dal gyászének is volt egyben. A Slaol és Lahanna házassága előtti napon a napisten összekülönbözött menyasszonyával, és elhagyta őt, ám az asszonyok sosem adták fel a reményt, hogy Slaol egy napon megenyhül és visszatér arájához.
A munkát Gilan felügyelte, aki olykor megállt, hogy az asszonyok énekét hallgassa, máskor a férfiaknak segített kiszaggatni a gyomokat és mogyoróbokrokat. A mogyoróbokrok közül némelyik fa magasságúra nőtt, és gyökerét agancsokkal kellett fellazítani, mielőtt kiránthatták volna a talajból. A fákat nem vághatták ki egyszerűen, hiszen a mogyoró a csonkokból is újra szárba szökkent, ezért a nagyobb fákat is kirángatták, majd helyüket az árokból kiásott kavicsos törmelékkel töltötték fel. Az ökörkoponyát, melyet Camaban helyezett el a templom közepén, az árokban temették el, Camaban vackát lerombolták, a gyomokat kihúzkodták, a füvet hosszú késekkel levagdosták, és a hulladékot elégették. A tüzek füstje megzavarta a táncosokat, így azok egyre hátrébb húzódtak a templomtól, miközben a férfiak megtisztították a gyomoktól az árkot, majd a belső töltést, hogy a szentélyt újra fénylő, mészfehér gyűrű övezze.
A régi elkorhadt cölöpöket, melyek valaha oly sűrűn álltak a templom bejáratánál és a szellemház mellett, szintén a tűznek adták. A dúcok közül némely tartotta magát és mélyen gyökerezett a földben; ezeket a talaj szintjénél vágták el, és a konok csonkokat meghagyták az enyészetnek. Miután minden gyomot, fát és dúcot eltakarítottak, a férfiak széles körbe állva táncba kezdtek, az asszonyi ének kísérteties dallamára. A templom újra csupasz lett és tiszta. Alacsony földtöltés, árok, majd egy magasabb töltés vette körül a tágas, üres teret.
A törzs az este fényeinél tért vissza Ratharrynba. Galeth az utolsók között hagyta el a szentélyt, és a dombok gerincén még egyszer visszafordult, hogy elnézzen a templom felé. A déli látóhatárt kicsipkéző mogyoróbokrok eltűntek, így egyedül az ősök sírhalmait lehetett látni a horizonton, ám a buckák előtt, fehéren a sötétlő domboldalon, a templom gyűrűje valósággal ragyogott a kihunyó fények között. A töltések árnyai hosszúra nyúltak, és Galeth most első ízben látta, hogy a mészkőgyűrűt a domboldalon helyezték el, ezért valamelyest megdől arrafelé, ahol a napfordulat idején a nap szokott kelni.
– Olyan gyönyörű – mondta Lidda, Galeth asszonya.
– Csakugyan gyönyörű – értett egyet Galeth. Galethre, a gyakorlatias, erős és rátermett férfira várt a feladat, hogy a köveket felállítsa, és most megpróbálta elképzelni, hogyan fest majd a nyolc roppant görgetegkő a füves-mészköves irtáson. – Slaol elégedett lesz – döntötte el.
Aznap éjjel vihar tört ki, de eső nem esett. Csak égzengés morajlott a messzi távolban, és a sötétben a törzs gyermekei közül kettő kiszenvedett. Mindketten régóta betegeskedtek már, de a halálukat senki sem várta. Ám másnap reggel a nap újra felkelt a frissen megtisztított mészkőgyűrű felett, és az istenek, úgy tűnt, megint rámosolyogtak Ratharrynra.

 

Derrewyn ugyan még nem ért nővé, ám Cathallóban és Ratharrynban egyaránt az volt a szokás, hogy az eljegyzett leány leendő férje családjánál lakjon, ezért Derrewyn is Ratharrynba érkezett, hogy beköltözzön Hengall legidősebb élő asszonyának kunyhójába.
A lány érkezésére felbolydult a törzs. Habár Derrewynt még egy esztendő választotta el attól, hogy nővé érjen, szépsége korán virágba szökött, és Ratharryn ifjú harcosai leplezetlen sóvárgással tekintettek rá. Cathallói Derrewyn olyan lány volt, akinek láttán felforrt a férfiak vére. Fekete haja egész a csípőjéig hullt alá, hosszú combjait sötétre barnította a nap. A bokái és a nyaka körül egyforma alakú és méretű fehér tengeri kagylókból fűzött láncot viselt. Szemei sötétek voltak, arca vékony és finom csontozató; kedélye éppoly magasan szárnyalt, mint a jégmadár. Ratharryn ifjú harcosai felfigyeltek rá, követték minden mozdulatát, és úgy döntöttek, hogy egy ilyen ara túlontúl jó Sabannak, aki mégiscsak gyerek. Hengall, aki felismerte harcosai vágyakozását, megparancsolta Gilannak, hogy varázsigéivel védelmezze meg a lányt, ezért a főpap egy emberi koponyát ültetett Derrewyn kunyhójának tetejébe, mellé kiégetetlen agyagból való falloszt tett, és aki csak látta ezeket, pontosan kiolvashatta belőlük a fenyegetést. Ha engedély nélkül akár csak megérinted Derrewynt, mondta a koponya és a fallosz, meghalsz. Attól fogva a férfiak csak bámultak, de nem tettek többet.
Saban maga is bámult és vágyakozott, és a törzs tagjai közül többen azt is észrevették, hogyan néz vissza Derrewyn Sabanra, aki jóképű férfinak ígérkezett. Még növésben volt, de máris elérte apja magasságát, és mellé birtokolta Lengar fürgeségét is. Könnyedén bánt a tiszafa íjjal, a törzs egyik legjobb futója lett, szerénységéért és nyugodt kedélyéért mégis sokan kedvelték Ratharrynban. Jó embernek ígérkezett, de ha nem állta ki a próbát, sosem lehetett belőle felnőtt férfi, ezért a Derrewynnel való első találkozást követő hónapokban szorgalmasan igyekezett kitanulni az erdő titkait és a vadak szokásait. Megfigyelte a szarvasbikák küzdelmét, rátalált a vidrák vackára, és megtanulta, hogy orozza el a mézet a mérges ménektől. Nem alhatott kint az erdőben, míg ki nem lépett a gyermeksorból, de kora télen egy jól irányzott nyílvesszővel, majd szekercéje egyetlen csapásával megölte élete első farkasát. Galeth asszonya, Lidda kilyuggatta a farkas karmait és ínra fűzte őket, majd a kész nyakláncot odaadta Sabannak.
Lehetett bár a törzsfő fia, Sabantól is elvárták, hogy éppen úgy dolgozzék, mint bárki más.
– Aki nem tesz semmit – szerette Hengall mondani – az ne is egyék. – Galeth volt a törzs leggyakorlottabb fafaragója, és Saban hét esztendőn át tanulta nagybátyja mesterségét. Megismerte az erdő valamennyi istenének nevét, és hogy miként békítheti meg őket, mielőtt szekercéjét a fákra emelné; megtanulta, hogy alakítsa a tölgy- és kőristörzseket gerendákká, dúcokká és szarufákká. Galeth mutatta meg, hogyan készítsen szekercét a kovakőből, és miként kötözze a pengét prémcsíkokkal a nyélhez, hogy a fej sose lazulhasson meg munka közben. Saban használhatta a pattintott kőszerszámokat, de se ő, se Galeth első feleségétől született fia nem nyúlhatott a két drága bronz szekerééhez, melyek messzi földről érkeztek ide, s Galeth nem kevés disznójába és marhájába kerültek.
Saban megtanult bükkfából tálat kivájni és fűzfából gyékénycsónakot fonni. Megtanulta, miként készítsen a kőkemény tiszafa ágából gyilkos erejű íjat. Kitanulta a fa összecsapolását, hogy miként fúrjon lyukat a kő- vagy csonthegyekkel, és hogyan döntse ki a szilfa törzsét, majd alakítson ki belőle üreges csónakot, mely egészen a tengerig képes leúszni a folyón, ahonnét sóval, kagylókkal és szárított hallal teli zsákokkal térhet meg. Megismerte a zöld tölgyet, méghozzá olyan jól, hogy a beavatás előtti télen Galeth komoly feladatot bízott rá -neki kellett új tetőt ácsolnia a kunyhónak, amelyikben Derrewyn lakott.
Saban lefosztotta az elrothadt zsúpszalmát, de előbb leadta a koponyát Derrewynnek, aki, miután annak köszönhette nyugalmát, áhítatosan homlokon csókolta a csontot, majd felnézett Sabanra.
– Most a többit – kérte mosolyogva.
– A többit?
– Az agyagot. – A kiégetetlen agyag fallosz rég szétmállott, de Saban legjobb tudása szerint összegyűjtötte a maradékát, és leadta a lánynak. Derrewyn elfintorodott a szurtos agyagdarabok láttán, de talált egy darabot, mely tisztábbnak tűnt a többinél, és ezt visszaadta Sabannak. – Nyeld le – parancsolta.
– Nyeljem le?
– Csináld már! – erősködött a lány, majd jót nevetett a fiú arckifejezésén, miközben az legyömöszölte torkán az agyagdarabot.
– Mire volt ez jó? – kérdezte Saban. A lány csak nevetett, ám egy csapásra eltűnt a jókedve, amikor Jegar tűnt fel a kunyhó sarkánál.
Immár Jegar számított a törzs legjobb vadászának. Ifjú harcosai élén napokra bevette magát az erdőbe, és mindig leolt állatokkal, trófeákkal megrakva tért vissza. Akadtak a törzsben olyanok, akik szerint Jégárnak kellett volna követnie Hengallt, hiszen az istenek láthatóan kegyelik őt, bár maga Jegar sosem adta jelét, hogy osztozna ezen a nézeten. Megadott Hengallnak minden tiszteletet, és külön gondot fordított rá, hogy zsákmánya javarészét mindig a törzsfőnek kínálja fel, míg cserébe Hengall előzékenyen bánt azzal az emberrel, aki valaha Lengar legközelebbi barátjának számított.
Jegar most leplezetlenül megbámulta Derrewynt. Akárcsak a törzs többi férfitagját, őt is elrettentette a kunyhó tetejére ültetett koponya, de képtelen volt leplezni a lány iránti vágyakozását vagy Saban iránti féltékenységét. Az újévben, amikor kiállja majd a férfiasság próbáját, Sabannak az erdő mélyén kell majd vadásznia, és a törzsben mindenki tudta, hogy Jegar és kopói mindenütt Saban nyomában lesznek. És ha Saban elbukik, akkor Saban nem házasodhat.
Jegar elmosolyodott Derrewyn láttán, aki mellkasához szorította a koponyát, és kiköpött. Jegar felnevetett, majd megnyalta lándzsája pengéjét, és Sabanra mutatott.
– Jövőre, kisfiú – mondta – találkozunk az erdőben. Te, én, a társaim és a vérebeim.
– Társakra és kopókra van szükséged ahhoz, hogy legyőzz? – kérdezte Saban. Derrewyn elkerekedett szemmel nézte, és pillantása még vakmerőbbé tette Sabant. – Mondd csak el, mi lesz jövőre, Jegar. – Tudta, hogy elképesztő ostobaság felingerelni Jegart, de attól tartott, Derrewyn megvetné érte, ha hagyná, hogy Jegar kigúnyolja. – Mit fogsz csinálni, ha majd találkozunk az erdőben? – pattant le a kunyhó tetejéről.
– Végzek veled, kisfiú – felelte Jegar.
– Nincs neked ahhoz erőd – gúnyolta Saban, és felkapta a hosszú kőrisfa lécet, amivel a kicserélni kívánt szarufák hosszát felmérte. Magasabb volt Jégárnál, és tudta azt is, hogy a másik nem merné megölni a településen, ahol ilyen sok szemtanú akad, ám egy fájdalmas verést így is megkockáztatott. – Egy kölyökmacskával se tudnál végezni – tette hozzá csúfolkodó hangon.
– Menj vissza dolgozni, kölyök – legyintett Jegar, de Saban már felé lendült a léccel, és meghátrálásra késztette ezzel az apróbb termetű Jegart. Saban újra meglendítette a lécet, és a nehézkes fegyver ezúttal alig kerülte el Jegar arcát. A vadász most már elvicsorodott, és leeresztette lándzsáját.
– Csak vigyázz – sziszegte.
– Miért kellene vigyáznom veled? – kérdezte Saban. Rettegés és lelkesültség viaskodott benne. Tudta, hogy ostobán viselkedik, ám Derrewyn jelenléte belelovallta az összecsapásba, és immár tulajdon büszkesége sem engedte, hogy meghátráljon.
– Ostoba barom vagy, Jegar – húzta vissza lécet – de most majd megtanulod.
– Te kisfiú! – kiáltotta Jegar, és Sabanra rontott.
Ám Saban előre sejtette, mit fog tenni Jegar, és leeresztette a lécet, hogy elhúzza vele Jegar lábait, majd miután a vadász nehézkesen elvágódott a földön, Saban rávetette magát, és öklével püfölni kezdte ellensége fejét. Két kemény ütést is sikerült bevinnie, mielőtt Jegar lerázta magáról, és ellentámadásba lendült. Jegar nem használhatta a lándzsáját, hiszen Saban fölébe kerekedett, ezért először megpróbálta félrelökni a fiút, majd a szemét igyekezett kikaparni. Saban beleharapott az egyik kutakodó ujjába, és megérezte a vér sós ízét, azután valaki megragadta és lerángatta Jegárról. Mások Jegart vonszolták félre.
Galeth volt az, aki távol tartotta ellenségétől.
– Te ostoba! – korholta Galeth. – Meg akarsz halni?
– Akkor is megverem!
– Ő férfi, te pedig még gyerek. Be fogja verni a fejed. – Galeth félretaszította Sabant, majd Jégárhoz fordult. – Hagyd őt békén parancsolt rá. – A te időd jövőre fog eljönni.
– Ő támadt rám! – védekezett Jegar. Vérzett a keze ott, ahol Saban megharapta. Kiszívta a vért, majd felvette lándzsáját. Szemében düh szikrázott; tudta, hogy megszégyenítették. – Ha egy gyermek megtámad egy felnőtt férfit, meg kell büntetni erősködött.
– Senki se támadt senkire – jelentette ki Galeth. Hatalmas termetű férfiú volt, akinek haragját senki se akarta magára vonni.
– Semmi sem történt itt. Hallottad? Semmi sem történt! – Hátrébb lökte Jegart. – Semmi sem történt! – Derrewynhez fordult, aki elkerekedett szemmel nézte a küzdőket. – A munkáddal törődj, te lány – parancsolta, majd visszaterelte Sabant a tetőre.
– Neked is van mit csinálnod, hát csináld.
Hengall teli torokból felnevetett, amikor meghallotta a küzdelem hírét.
– Tényleg ő győzött? – kérdezte Galetht.
– Nem tartott volna ki sokáig – felelte Galeth – de igen, ő győzött.
– Jó fiú – szólt Hengall elismerően – jó fiú!
– Csakhogy Jegar megpróbálja majd megakadályozni, hogy letegye a próbát – figyelmeztette Galeth.
Hengall egy kézlegyintéssel félrehessegette fivére aggodalmait.
– Ha Saban törzsfő akar lenni – jelentette ki – el kell tudni bánnia az olyan emberekkel, mint Jegar. – Újra felnevetett, és örömét lelte benne, hogy Saban ilyen bátornak mutatkozott.
– Azért remélem, a télen rajta tartod majd a szemed a fiún vonta össze a szemöldökét. – Jobbat érdemel annál, sem hogy hátba döfjék egy lándzsával.
– Figyelni fogok rá – ígérte komoran Galeth. Könyörtelenül rideg telet kellett megélniük, amelyben egyetlen vigaszukra az szolgált, hogy Cathallo harcosai is felhagytak Hengall földjeinek fosztogatásával. A béke, melyet Saban házasságával kívántak megpecsételni, kitartott, bár sokan azt gondolták, hogy Cathallo csak Hengall halálára vár, azután bekebelezi Ratharrynt, ahogyan Madennel is megtette. Mások szerint az időjárás tartotta kordában Kital embereit, hiszen a hó napokon át vastagon megülte a földeket, és a folyók is annyira befagytak, hogy az asszonyoknak fel kellett törniük a jeget, mielőtt a mindennapi ivóvízhez juthattak. Voltak napok, amikor a szélben füstként gomolygott az alacsonyabb hegyek gerincén megtelepedett hó, amikor a tüzek alig adtak meleget, és a piszkosfehér földön elszórt, jégkéregbe burkolózó kunyhók nem ígértek se melegséget, se menedéket. A törzs gyenge tagjai, az öregek és az ifjoncok, a betegek és elátkozottak, sorra elhaltak. Sokan éheztek, pedig a törzs harcosai szüntelenül az erdőket járták. Senki sem vehette fel a versenyt Jegárral és társaival, akik nap nap után állati tetemekkel megrakottan tértek meg, majd az állatokat a településen kívül darabolták fel, ahol a kiontott belek melegen gőzölögtek a fagyos levegőben, miközben a törzs kutyái a közelben ólálkodtak, a potyázás reményében. A vadászok a szarvasok koponyáit az asszonyoknak adták, akik felszították tüzeiket, majd addig tartották az agancsok tövét a lángok fölé, míg azok el nem váltak a csonttól. Tavasszal sok munka várt még rájuk a Régi Templomnál, és a törzsnek tucatszám elkeltek majd az agancsok, amikor kivájták a Cathallóból hozatott kövek helyét.
Úgy tűnt, a télnek sosem szakad vége. A folyó mellett ólálkodó farkasokat láttak, de Gilan biztosított róla mindenkit, hogy rendbe jönnek a dolgok, amint az új templom elkészül. Ez a tél az utolsó megpróbáltatásaik sorában, mondta a főpap, az utolsó szerencsétlenség, mielőtt az új templom fordítana Ratharryn sorsán. Akkor újra visszatér majd az élet, biztosított róla mindenkit Gilan, a szerelem, a melegség, a boldogság, és mindazok a dolgok, melyek széppé teszik az életet.

 

Camaban átköltözött Cathallóba, hogy ott folytassa tanulmányait. Hosszú éveken át élt egymagában, kitaszítva Ratharryn sáncain túlra, és ezekben az években a fejében felszólaló hangokat hallgatta, majd elgondolkodott mindazon, amit hallott. Most próbára akarta tenni ezt a tudást, szembeállítani a világ bölcsességével, és senki bölcsebbet nem ismert Sannasnál, Cathallo varázslónőjénél, ezért Camaban figyelt rá.
Kezdetben, mondta Sannas, Slaol és Lahanna szerelemben éltek. Végtelen táncukkal újra és újra bejárták a világot, szüntelenül egymás közelségében, ám azután Slaol futó pillantást vethetett Garlannára, a földistennőre, aki Lahanna leánya volt, és szerelemre gyúlt Garlanna iránt, ezért eltaszította magától Lahannát.
Így veszítette el Lahanna a fényességet, és éjszaka köszöntött a világra.
Garlanna azonban, szögezte le Sannas, hűséges maradt anyjához, visszautasította Slaol táncát, ezért a napisten magába zárkózott, és tél köszöntött a földre. És Slaol nem is figyel többé oda a föld gyermekeire, akik Garlannára emlékeztetik őt. Ezért is van, magyarázta Sannas, hogy Lahannát kell imádni minden istenség felett, mert egyedül neki áll hatalmában megvédeni a világot Slaol haragjával szemben.
Camaban odafigyelt, ahogyan odafigyelt Derrewyn atyjára és Cathallo főpapjára, Morthorra is, aki hasonlóképp mesélte a történetet, habár szerinte Lahanna zárkózott magába és rejtette el arcát szégyenében, amiért megpróbálta elhomályosítani szerelmese fényét. Lahanna még ma is megpróbálja elhomályosítani Slaolt, ezért is vészterhes idők azok, amikor Lahanna Slaol elé tolakodik, hogy a nappalt éjszakává változtassa. Morthor szerint Lahanna haragudott meg a földre, s bár Morthor Sannas unokája volt, és nem osztozott nagyanyja véleményén, ők ketten sosem veszekedtek egymással.
– Az isteneknek egyensúlyban kell lenniük – állította Morthor. – Lahanna talán megpróbál büntetni bennünket, amiért Garlanna földjén élünk, ám ettől még hatalmas istenség, és nekünk meg kell békítenünk őt.
– Az emberek nem kárhoztatják Slaolt – magyarázta Sannas Camabannak – mert semmi kivetnivalót nem találnak abban, hogy anyát és lányát szerette. – Kiköpött. – Az emberek, akár a disznók, a saját mocskukban henteregnek.
– Ha felkeresel egy idegen törzset – mondta Morthor – kihez mégy először? A törzsfőhöz! Ezért kell Slaolt imádnunk minden istenek felett.
– A férfiak imádkozhatnak, akihez csak akarnak – vélte Sannas – de az asszonyok imádsága az, amelyik meghallgatásra talál, és az asszonyok Lahannához imádkoznak.
Egy dologban azonban még Sannas és Morthor is egyetértett: a világ fájdalma akkor született, amikor Slaol és Lahanna különvált, és az emberek törzseinek azóta kell egyensúlyt tartani a két féltékeny istenség imádatában. Hirac is ebben a hitben élt, ahogyan valamennyi szárazföldön élő törzs, mely figyelmet szentelt az összes élő istennek.
Camaban végighallgatta mindezt, azután kérdéseket tett fel, ám saját véleményét már megtartotta magának. Tanulni jött, nem vitázni, és Sannas oly sok mindent megtaníthatott neki. Ο volt a leghíresebb gyógyító, tucatnyi törzsből érkeztek hozzá a betegek. Gyógyfüveket, gombákat, tüzet, csontot, vért, prémeket és amuletteket használt. Meddő asszonyok napokat gyalogoltak, csak hogy a segítségéért esengjenek, és minden reggel betegek, nyomorékok és bénák tömege várta a szentély északi bejáratánál. Camaban gyűjtötte össze Sannas gyógyfüveit, gombát szedett az erdőben és a fák kérgein. Hálókon, a tűz felett szárította ki a gyógyszereket, felszelte és kifőzte őket, megtanulta a Sannastól hallott neveket. Végighallgatta, ahogyan a népek leírták betegségüket, és figyelte, mit ad nekik Sannas, majd követte útjukat a gyógyulásba vagy a halálba. Sokan panaszkodtak az elviselhetetlen fájdalomra, s legtöbbször a hasukat fogták eközben, Sannas pedig elrágni való gombákat adott nekik, vagy a gombákból, gyógynövényekből és friss vérből főzetet készített. Éppoly sokan panaszolták fel csontjaik fájdalmát, a kínzó gyötrelmet, mely hétrét görnyeszti őket, és megnehezíti, hogy ellássák földjüket vagy megőröljék gabonájukat, és ha a fajdalom csakugyan kínzónak bizonyult, Sannas két tűz közé fektette a szenvedőt, majd frissen pattintott kovakőkést vett magához, és végighúzta azt a fájdalmas tagon. Előre-hátra húzta a pengét, és olyan mélyre hatolt, hogy vér előszökött, majd Camaban szárított gyógynövényeket dörzsölt a sebbe, és más növényekkel betakarta, míg a vérzés teljesen elállt, Sannas pedig tűzre vetette a gyógyfüveket, míg a lángok sziszegve és füstölve el nem töltötték a kunyhót az égett hús csípős bűzével.
A tél derekán egy férfi megháborodott, és addig verte feleségét, míg az bele nem halt, azután bedobta legkisebb gyermekét a tűzbe. Sannas kijelentette, hogy a férfit gonosz szellem szállta meg. Elvitték hozzá a tébolyultat, akit két harcos fogott le, amíg Sannas felvágta a fejbőrét, lehámozta koponyájáról, azután egy kis kősulyok és egy éles kovakőkés segítségével lyukat fúrt a csontba. Miután a koponyacsont egy kisebb darabkáját sikerült eltávolítania, beleköpött a férfi agyába, és felszólította a gonosz szellemet a távozásra. A férfi még ezt is túlélte, noha olyan nyomorúságok árán, hogy jobban járt volna, ha meghal.
Camaban megtanult csontokat helyrerakni, mohával és pókhálóval eltelíteni a sebeket, és olyan főzetet készíteni, melyek álmot bocsátanak az emberre. A főzeteket Cathallo papjainak is elvitte, akik félelemmel vegyes tisztelettel kezelték, amiért Sannas személyesen választotta ki maga mellé. Megtanulta, hogyan készítsen nyálkás mérget, melybe a harcosok nyílhegyeiket mártották, amikor a Cathallótól északra elterülő erdőkben Kintiekre vadásztak. A méreg vizeletből, ürülékből, és egy virágos vadnövény főzetéből készült, melyet Sannas gyilkos erejűnek tartott. Camaban készítette el Sannas étkét, és péppé őrölt mindent, hiszen a varázslónő egyetlen fogával már semmit sem tudott megrágni. Megtanulta a varázsigéket, megtanulta az énekeket, megtanulta az ezernyi isten nevét, és amikor épp nem Sannastól tanult, a hosszú utazásokból különös történetekkel megtérő kalmárokat hallgatta. Odafigyelt mindenre, nem felejtett el semmit, és mindig megtartotta magának a véleményét. És a véleménye jottányit sem változott. A hangok a fejében tovább visszhangoztak, megrabolták az álmát, csodálattal töltötték el. Megtanulta, miként gyógyítson, miként rémisszen, miként formálja a világot az istenek kívánsága szerint, de ő maga nem változott. A világ minden bölcsessége érintetlenül hagyta.
A tél derekán, amikor Slaol a végletekig elgyengült, és Lahanna fénylőn ragyogott Cathallo szentélyére, hogy hűvös fényébe vonja a meredező sziklákat, Sannas két harcossal érkezett a templomba.
– Itt az idő – mondta Camabannak.
A harcosok a templom legmagasabb köve mellett a hátára fektették Camabant. Egyikük Camaban vállát szorította le, míg a másik a telihold felé tartotta megnyomorodott lábát.
– Most vagy megöllek – morogta Sannas – vagy meggyógyítalak. – Feltartotta a kősulykot és a pengét, melyet egy halott ember lapockacsontjából készített, azután a csontpengét Camaban furcsamód összetöpörödött tagjához tartotta. – Fájni fog – mondta még, és felnevetett, mintha Camaban kínja örömet okozna neki.
A harcos, aki Camaban lábát szorította, görcsösen összerándult, amint a sulyok lecsapott a pengére. Sannas lesújtott újra, és egy ilyen vén asszonyhoz képest figyelemreméltó testi erőről tett tanúbizonyságot. A holdfényben feketéllő vér ömleni kezdett a nyomorék tagból, eláztatta a harcos karjait, és végigiramodott Camaban lábszárán. Sannas tovább ütötte a pengét a sulyokkal, majd kiszabadította a csontot, és fogcsikorgatva kifelé erőszakolta Camaban megnyomorodott lábfejét.
– Vannak lábujjaid! – kiáltotta, a két harcos pedig megborzongott és elfordult, amikor meghallotta a porcogók ropogását, a csontok hasadását, a kiegyenesített tag idegőrlő csikorgását. Lahanna! – kiáltotta Sannas, és újra belevájt Camaban lábfejébe a pengével, kiélezett csontjával újra betolakodva a vörösen lüktető húsba és a szilánkokra repedt csontok közé.
Sannas kiegyenesítette a nyomorék lábat, majd szarvascsontokkal sínbe rakta, és farkasprém csíkokkal szorosan átkötözte.
– Csonttal gyógyítottam meg a csontod – mondta még a vénasszony Camabannak. – Vagy meghalsz, vagy járni fogsz.
Camaban meredten nézte, de nem válaszolt. A fájdalom kínzóbb volt, mint számította, betöltötte az egész holdvilágos éjszakát, de ő nem jajdult fel egyetlen egyszer sem. Könnyek szöktek a szemébe, de egyetlen hangot sem adott ki, és tudta, hogy nem fog meghalni. Élni fog, mert Slaol akarja így. Mert ő a kiválasztott. Mert ő a nyomorék gyermek, akit azért küldött, hogy helyre tegye a világot. Ő Camaban.

 

5. FEJEZET

Elmúlt a tél. A lazacok visszatértek a folyóba, a varjak a Ratharryntól nyugatra magasodó szálas szilfák közé. Kakukkok szólongatták társaikat, és szitakötők köröztek ott, ahol nemrég még jég tartotta szorításában a folyót. Bárányok legeltek az ősök sírbuckái között, és Mai folyóján szürke gémek lakmároztak a kiskacsákból. Feketerigók füttye harsant a fák között, ahol a tavasz kiteljesedésekor a szarvasok elvesztették szürke téli ruhájukat és levetették agancsukat. Hengall apja egyszer azt állította, hogy látta, amint a szarvasok felfalják öreg agancsukat, pedig valójában Syrax, a szarvasisten járta az erdőt, hogy magával vigye azokat. A levetetett agancsokból hasznos szerszámok készültek, ezért az embereknek még Syrax előtt meg kellett találniuk azokat.
A földeket beszántották. A vagyonosabbak a tűzben megedzett ekét ökörrel húzatták, míg mások családtagjaik segítségével szántották fel a talajt. Keletről nyugatról, majd északról délre törték fel a földeket, mielőtt a papok eljöttek volna, hogy szétszórják az első marék magvakat. Az előző évi aratás balul sikeredett, de Hengall felhalmozta a magvakat a kunyhójában, hogy most szétoszthassa azokat a földművesek között. A földek egy részét átadták a gyomoknak, miután a talaj kimerült. Előző tavasszal a férfiak megritkították az erdő peremét, majd ősszel elégették a halott fákat, és a frissen megtisztított földet most felszántották és bevetették, miközben az asszonyok feláldoztak egy fiatal bárányt. Vörös vércsék siklottak a Régi Templom felett, ahol kosborok virágoztak és kékszárnyú pillangók repkedtek.
És nyáron, amikor a rigók elnémultak, Hengall törzsének fiúgyermekei szembenéztek a férfiasság próbájával. Nem minden fiú felelt meg sikerrel a próbatételnek, és akadtak, akik túl sem élték. A törzs tagjai szerint egy fiú jobban is tette, ha meghalt, sem hogy élete végéig nevetség tárgya legyen. Ha egy fiú elbukott, a beavatás után egy teljes holdig az asszonyok ruhájában kellett járnia, az asszonyok munkáját kellett végeznie, és leguggolnia, ha a dolgát végezte. Azonfelül élete végéig nem nősülhetett meg, nem lehettek saját rabszolgái, marhái és disznai. Az elbukottak közül néhányan mutattak némi tehetséget a jóslás és az álomfejtés iránt – belőlük akár papok is válhattak, s utána részeltettek ugyanazokban a kiváltságokban, mint akik kiállták a próbát – ám legtöbbjüket élete végéig megvetés övezte. Ennél a halál is jobb.
– Készen állsz? – kérdezte Hengall Sabant az első nap reggelén.
– Igen, atyám – felelt Saban szorongva. Nem volt benne biztos, hogy így is van – ugyan ki állhat készen arra, hogy Jegar és a kopói ott lihegnek majd a nyomában? Igazság szerint Saban halálra volt rémülve, csak nem merte kimutatni félelmeit apja előtt.
Hengall, aki az előző télen teljesen megőszült, azért hívta magához Sabant, hogy megvendégelje a próbatétel előtt.
– A medvehús – tudatta Hengall – erőt ad a küzdelemhez. Saban nem kívánt enni, de kötelességtudóan nekilátott, és Hengall átható tekintettel figyelte.
– A fiaimmal nem voltam szerencsés – szólalt meg egy idő után. Saban, szájában a csípős ízű hússal, nem felelt, és Hengall felmordult, amint Lengarra és Camabanra gondolt. – Egyedül te maradtál nekem – tette hozzá. – Bizonyítsd hát be, hogy érdemes vagy a bizalomra.
Saban némán bólintott.
– Ha holnap meghalnék – mordult fel Hengall, majd megérintette az ágyékát, hogy elűzze a szavai által felkeltett gonosz szellemeket – alighanem Galeth lépne a helyembe, de belőle nem lenne jó törzsfő. Tisztességes ember, csak túlontúl bízik másokban. Mindent elhisz, amit csak Cathallo mond, márpedig szövetségeseink éppoly gyakran hazudnak, mint ahogy igazat mondanak. A barátainknak vallják magukat, de ettől még el akarnak nyelni bennünket. A földünket akarják. A f oly ónkat akarják. Az élelmünket akarják, csak félnek attól, milyen árat kell fizetniük mindezért. Tudják, hogy komoly pusztítást végezhetünk a soraikban, ezért ha törzsfő leszel, olyan harcosnak kell mutatkoznod, aki nem hátrál meg a harc elől, ám elég bölcs ahhoz, hogy tudja, mikor nem érdemes harcolni.
– Igen, atyám – bólintott Saban. Alig hallotta apja intelmeit, Jegárra és hosszú szőrű vérebeire gondolt, a csattogó, éles fogakra.
– Cathallónak tartania kell tőled – folytatta Hengall – ahogyan tartottak tőlem is.
– Igen, atyám – mondta Saban. Állán végigfolyt a medve vére. A rosszullét kerülgette.
– Az ősök most téged figyelnek – ment tovább Hengall – s neked büszkévé kell tenned őket. És amint férfi leszel, feleségül veszed Derrewynt. Ez lesz az első ünnepség az új templomban, he? Ezzel megnyerjük magunknak Slaol jóindulatát.
– Kedvelem Derrewynt – vallotta be Saban pironkodva.
– Mit sem számít, hogy kedveled-e vagy gyűlölöd, a lényeg, hogy fiákat szüljön neked, sok-sok fiúgyermeket. Ne hagyj nyugtot a lánynak! Nemzz neki fiákat, ha kell, hágj meg más asszonyokat is, csak csinálj magadnak fiákat! Egyedül a vér számít.
Az intelmekkel a fülében és a medvehús fanyar ízével a torkában Saban elindult Slaol templomához, mely alig valamivel a település kapuján túl feküdt. Mezítelen volt, akárcsak a huszonegy többi fiúgyermek, aki a templom dúcai alatt gyülekezett. Valamennyi fiúnak öt éjszakára be kell vennie magát a rengetegbe, és életben kell maradnia, noha vadászni fognak rájuk, és a vadászok, a törzs férfitagjai, máris ott gyülekeztek a templom körül, hogy kigúnyolják a jelölteket. A vadászok valamennyien íjat vagy lándzsát hordoztak, és asszonyszívűnek nevezték a fiúkat, máris bukásukon csúfolódtak, és figyelmeztették őket, hogy az erdő szellemei, lidércei és fenevadai mind rájuk fenik a fogukat. A férfiak arra bíztatták a jelölteket, hogy hagyjanak fel a hasztalan próbálkozással, még mielőtt belevágnának – semmi értelme kísérletezni a férfivá válással, amikor ennyire nyilvánvalóan gyengék és satnyák.
Gilan, a főpap ügyet sem vetett a gúnyolódásra és incselkedésre, miközben imádságát mondta. A fiúk életét jelképező kis mészkőgömbök a templom közepén hevertek, a gyermek sírja felett, akit a templom megszentelésekor áldoztak fel. A golyók a próbatétel alatt mindvégig itt maradtak, azután a férfivá avatottak összetörhették őket, míg azoknak, akik elbuktak, vissza kellett juttatniuk őket szégyenkező családjuknak.
Gilan áldás gyanánt egyenként leköpködte a fiúkat. Valamennyien csak egyetlen fegyvert vihettek magukkal. A legtöbben lándzsát vagy íjat választottak, csak Saban hozott magával pattintott kőkést, melyet ő maga készített egy ritka, tenyérnyi hosszú kovakőből. A sötét kőbe fáradságos munkával faragott fehér és gonoszul csillogó élt. Nem számított arra, hogy a késsel vadászni is tud majd, mert még ha le is tudna ölni vele egy vadat, tüzet úgyse merne gyújtani, nehogy a füstjével odacsalja a vadászokat.
– Ezzel az erővel fegyvertelenül is mehetsz – vélte Galeth, de Saban ragaszkodott a kis késhez, amelynek nyele nyugtatóan simult a tenyerébe.
Jegar sem hagyhatta ki, hogy utoljára még egyszer kigúnyolja Sabant. A vadász felfűzött sólyomtollakkal díszítette lándzsáját, és hosszú hajába is tollakat szurkodott.
– Rád eresztem a kopóimat, Saban! – kiáltotta Jegar. A nagy testű és hosszú szőrű kutyák ott lihegtek gazdájuk mögött.
– Jobb, ha máris feladod! – gúnyolódott. – Milyen esélyei lehetnek egy ilyen kis vakarcsnak? Egy napot nem élsz túl.
– Szégyenben maradsz – vette át a szót Jegar egyik barátja azután viselheted a húgom tunikáját, és hordhatod a vizet anyámnak.
Hengall végighallgatta a fenyegetőzést, de nem tett ellenük semmit. A törzsben ez volt a szokás, és ha Saban túlélte Jegar és barátai ellenségeskedését, a hírneve csak tovább nőtt. Az erdőben Hengall nem védhette meg Sabant, mert akkor a törzs joggal állíthatta volna, hogy fia tisztességtelen módon esett túl a próbatételen. Sabannak a saját erejéből és ügyességéből kell életben maradnia, és ha elbukott, az istenek ezáltal tudatták, hogy nem méltó a törzs vezetésére.
A fiúknak fél napi előnyt adtak, azután öt nyári éjszakán át életben kellett maradniuk az erdőben, ahol nemcsak a vadászok voltak az ellenségeik, hanem a medvék, a vad bölények, a farkasok, és persze a Kintiek, akik jól tudták, hogy a fiúkat szabadon eresztették odakint, ezért eljöttek, hogy rabszolgákat szerezzenek maguknak. A Kintiek leborotválták a fiúk fejét, levágták egy ujjúkat, és elragadták őket az életen át tartó szolgaságba.
Gilan végre befejezte a fohászt, és összeütötte tenyerét, hogy a rémült fiúkat kikergesse a templomból.
– Szaladj minél messzebb! – kiáltozta Jegar. – Eljövök érted, Saban! – Pórázra fogott vérebei csaholtak, és Saban mindennél jobban rettegett ezektől az állatoktól, akiket az istenek megajándékoztak a képességgel, hogy az erdő mélyén is képesek legyenek követni az ember nyomait. A kutyák megérzik az ember lelkét, ezért még a sötétben is megtalálják az embert. A vérebek bármely teremtmény lelkét képesek nyomon követni, és az elkövetkező napokban ők lesznek Saban legádázabb ellenségei.
Saban délnek rohant, keresztül a mezőkön, és útja a Régi Templom közelében vitte el, mely még mindig Cathallo köveire várt. Amint elhagyta az árkot, mintha Camaban hangját hallotta volna, amint a nevén szólítja, és álmélkodva lassított le, hogy bekukkantson a megtisztított templomba, de nem látott egyebet, csak két legelésző fehér tehenet. Szíve szerint tovább rohant volna az erdő felé, ám egy erősebb ösztön rávette, hogy átkeljen a külső alacsonyabb töltésen, leereszkedjen a mészkőárokba, majd a túloldalon felkapaszkodjon a belső, magasabb sáncon.
A nap melegen sütötte csupasz bőrét. Mozdulatlanul állt, azon tűnődve, miért állt meg egyáltalán, amikor egy hirtelen késztetésnek engedelmeskedve a szentély belsejében térdre vetette magát a füvön, és késével levágott egy fürtöt hosszú fekete hajából. A tincset a fűre fektette, majd homlokával áhítatosan megérintette a földet.
– Slaol – mormolta. – Slaol. – Lengar ezen a helyen akart végezni vele, de Saban túlélte a támadást, ezért most a napistenhez imádkozott, hogy e másik ártó szándék se fogjon rajta. Saban napok óta csak imádkozott, fohászt mondott valamennyi istennek, aki csak az eszébe jutott, de most, a meleg mészkőkörben és a szélfútta domboldalon Slaol választ is küldött neki. A válasz a semmiből tűnt fel, és Saban hirtelen tudta, hogy túl fogja élni a próbatételt, s talán még győztesen is kerül ki belőle. Megértette, hogy szorongásában mindvégig rosszul imádkozott. Azért fohászkodott az istenekhez, hogy rejtsék el őt Jegar elől, holott Jegar a törzs legjobb vadásza, és Slaol azt a gondolatot ültette Saban fejébe, hogy nem kell elmenekülnie Jegar elől. Ez volt az isten ajándéka. Engedi megtalálni Jegárnak a prédáját, majd tesz róla, hogy kudarcot valljon. Saban az égi fényesség felé vetette fejét, és kiáltva mondott köszönetet.
Berohant az erdőben, ahol érezte, hogy félelmei új életre ébrednek. Zabolátlanul vad helyen járt, ahol farkasok, medvék és bölények ólálkodtak. A Kintiek csapatai rabszolgákra vadásztak idekint, és ami ettől is rosszabb, számolnia kellett a számkivetettekkel is. Ha egy embert száműztek Ratharrynból, nem azt mondták, hogy elment a faluból, hanem hogy elment az erdőbe, és Saban tudta, hogy sokan közülük csakugyan az erdőben élnek, éppoly körülmények közt, mint bármely más vad. Azt beszélték, hogy emberi húst esznek, és tudják, hogy a törzs fiúgyermekei a fák között rejtőzködnek, ezért ők is táplálékra vadásznak ilyenkor. Mindezek a veszélyek megrémítették Sabant, pedig szörnyűbb dolgok is akadtak: az erdőt kísértő halott lelkek, akik hiába keresték Lahanna oltalmát. Olykor a vadászok minden nyom nélkül eltűntek, és a papok azt tartották, a féltékeny holtak rabolták el őket, amiért annyira gyűlölik az élőket.
Az erdő csupa sötét veszedelem, ezért kell kidönteni a fákat, ezért nem merészkedhet ide egyetlen asszony sem. Az asszonyok kereshettek gyógyfüveket az erdő faluhoz közeli nyúlványaiban, és át is utazhattak a rengetegen, ha férfikíséret vigyázott rájuk, ám egyedül nem léphettek a mezőkön túli fák közé, ahol rájuk támadhattak volna az ártó szellemek, vagy elrabolhatták őket a számkivetettek – bár előfordult, hogy az asszonyok közül néhányan, nagyon kevesen, elszöktek a faluból, hogy csatlakozzanak a száműzöttekhez, s miután elrejtőztek a rengeteg mélyén, a vad közösségekbe olvadtak, melyek rendszeresen lecsaptak a jószágokra.
Saban ezzel együtt semmilyen veszéllyel nem találkozott, amint nyugatnak haladt az erőben. A napfényben felragyogtak a zöld falevelek, az ágak között meleg szellő sóhajtozott. Ugyanazt az útvonalat követte, melyen ő és Lengar nyomon követte az idegent, aki elhozta a kincset Ratharrynba, s bár tudta, hogy kockázatos ilyen ösvényen haladnia, amikor ellenségeivel van teli az erdő, vállalnia kellett a veszélyt, ha azt akarta, hogy Jegar kutyái gond nélkül követhessék a lelkét a fák útvesztőjében.
Délután, amikor elérte a magas gerincet, ahonnét messze elnézhetett a nyugati erdőségek felé, Saban meghallotta a tülkök távoli hangját. A baljóslatú kürtzengés tudatta vele, hogy Ratharryn vadászait szabadjára engedték. Agyagedényekben izzó parazsat hordoznak magukkal, hogy ha éjszakára is az erdőben akarnak maradni, hatalmas máglyákat rakjanak, mely messze űzi a gonosz lelkeket és a vadakat. Saban maga nem védekezhet ellenük. Egyedül Slaol segítségére és a rövid pengéjű kovakésre számíthat.
Hosszú ideig kutatott olyan fa után, amely megfelelt Slaol céljainak. Tudta, hogy Jegar kutyái inukat megfeszítve rohannak majd a csapáson, de ő jócskán előttük indult és maradt épp elég ideje. Egy idő után megállapodott egy alacsony és öles tölgyfánál, amelynek törzsén félúton egyetlen ág sem nőtt. A fa első felére könnyedén felkapaszkodhat bárki, ám aztán fel kell ugrania, hogy elérhessen egy ágat, mely elég széles ahhoz, hogy megtartsa egy férfi súlyát. Az ág tökéletes fogódzót kínált, és ha Jegar azt gondolta, Saban a fa koronájában rejtőzik, fel is fog ugrani, hogy elkapja. Most Saban ugrott fel, és szorosan megmarkolta az ágat, miközben lábával támaszt keresett a fatörzsön. Ezután felhúzta magát, és felült az ágra.
Szemben ült a tölgy törzsével, rövid imádságot mondott, hogy a fa megbocsássa a sebet, melyet rajta kívánt ütni, azután a kés élével vékony vágást ejtett az ág felső részén. Amikor a vágás már kellően széles és mély lett, beledöfte a kést a fába, hogy annak gonoszán fénylő, fehér éle büszkén meredjen elő a kéregből. Jól végezte a munkát: a penge szorosan ült a faág szorításában. Ráköpött a kovakésre, hogy szerencsét hozzon, majd leereszkedett az ágról. Felnézett, hogy meggyőződjön róla, a kis csapda lentről láthatatlan, majd összegyűjtötte a tölgy törzse mellé lehullt friss faforgácsot.
Lefelé szaladt a domboldalon, hogy megtalálja a vízfolyást, mely a gerinc lábánál eredt, és amint odaért, átgázolt a sekélyesen, hiszen mindenki tudta, hogy a vízen nem kelhetnek át a szellemek. Amíg átkelt a patakon, tulajdon lelke összezsugorodott a testében, ezért nem hagyott nyomot Jegar kutyái számára. Hosszú ideig gázolt a vízfolyásban, időként imát rebegett, hogy megbékítse a víz szellemét, majd visszakapaszkodott a domboldalra, hogy keressen egy menedéket, ahol megpihenhet.
Talált egy helyet, ahol két öles ág szökött fel egy szilfa törzséből, és a kisebb ágakat erre a kettőre hajtotta, hogy azokon biztonságban elfekhessen. Rejtve maradt, de elég magasan volt ahhoz, hogy a levelek közt átlásson a kéklő égboltra, ahol fehér felhők kergették egymást, és ha előrenyújtotta a nyakát, a fa lába előtt elterülő mohás foltot is láthatta. Hosszú ideig nem történt semmi. A szél összeborzolta a faleveleket, egy mókus csikorgatta a fogait, két vadméh húzott el a közelben. Valahol egy fakopáncs nyűtt egy fakérget, megállt, majd kezdte elölről. A száraz levelek zörgésére Saban letekintett, attól rettegve, hogy máris felfedezték, de csak egy róka járt arra, szorosra zárt állkapcsában egy vörös nyakú vöcsökkel.
Azután az erdő életének zajai, a karmok, csőrök és mancsok apró neszei mind abbamaradtak, s nem hallatszott más, csak a szél sóhaja a levelek között és a fatörzsek elhaló ropogása. Minden, ami korábban lélegzett, mozdulatlanná dermedt, mert valami új és idegen közeledett. Az erdő veszélyt szimatolt, és visszafojtotta lélegzetét. Saban addig fülelt, amíg meg nem hallotta a hangot, mely elnémította a világot. Egy kutya csaholt.
Melegen sütött a nap, de Saban csupasz bőre abban a pillanatban lúdbőrözni kezdett. Érezte, ahogy a szőrszálak felmerednek a tarkóján. Újra kutyaugatás hallatszott, majd Saban férfihangokat hallott a távolban. A férfiak magasan felette, a domboldalban jártak. Vadászok.
Szinte látta őket maga előtt. Tucatnyi ifjú, az élen Jegárral, valamennyien magasak, erősek és napbarnítottak, hosszú hajukat vadászok módjára összefonták és tollakkal ékesítették. Felnéznek a tölgyfára, lándzsáikra támaszkodnak, és válogatott szidalmakat kiáltoznak arrafelé, ahol szerintük Saban rejtőzik. Talán találomra fellőnek néhány nyílvesszőt az ágak közé, hátha leűzik az ágak közül, és gyalogosan indulhatnak vele Ratharryn felé, hogy szégyenszemre atyja kunyhójához vonszolják, de idővel elunják ezt is, és egyikük – bárcsak Jegar lenne! – felkapaszkodik a fa törzsén, hogy megkeresse őt.
Saban lehunyt szemmel hallgatózott. Aztán hirtelen kiáltást hallott. Nem egyszerű kiáltást, hanem fájdalmas és dühödt üvöltést, amiből tudhatta, hogy kis csapdája vért ontott.
Elmosolyodott.
Jegar lezuhant a fáról, és átkozódott, mert a kés mélyen belevájt a tenyerébe. Fájdalmasan ordított, és vérző kezét combjai közé szorította, miközben előregörnyedve próbált enyhíteni gyötrelmén. Egyik barátja mohát tett a sebére és levelekkel kötözte be a sérült kezet, azután a vadászok dühödten jártak fel s alá a gerincen, ám sem ők, sem a vérebek nem kerülhettek Saban közelébe. Követték a szellemét egészen a vízfolyásig, de ott a kopók elveszítették a nyomát, és egy idő után fel is adták a vadászatot. A kutyák csaholása elhalt, és az erdő milliónyi parányi nesze felhangzott megint.
Saban elvigyorodott. Újra és újra végigélte a pillanatot, amikor felharsant a fájdalmas sikoly, és köszönetet mondott Slaolnak. Nevetett. Győzelmet aratott.
Győzelmet aratott, mégsem mozdult. Kezdett megéhezni, de nem mert élelem után nézni, hátha Jegar még mindig a domboldalon ólálkodik, ezért megmaradt az ágak között, és figyelte a fészkükbe hazaröppenő madarakat, ahogyan az égbolt elvörösödik Slaol haragja nyomán, amiért a világ átkerül Lahanna gondjaiba. A nyirkos hűvös kezdett felé szivárogni a vízfolyás felől. Egy szarvas és borja lassú, finom léptekkel haladt el a kőris alatt, hogy a vízhez menjen, és mozdulataik arról árulkodtak, hogy nem rejtőznek vadászok a fenti meredélyen, Saban mégsem mozdult. Éhsége és szomjúsága még várhat. A levelek közti réseken át látta, hogy az égbolt füstös és ködös lesz, majd Lahanna nyájának első csillaga is felbukkant. A törzs ezt a csillagot Merrának nevezte, és feltűnése most arra emlékeztette Sabant, hogy ősei fentről figyelik őt, ugyanakkor eszébe juttatta a szégyenben elhalt embereket is, kik nappali álmuk után ilyenkor keltek életre, hogy elkínzott lelkük a sötét fák közt kísértsen. Éles karmok és vicsorgó fogak villantak, amint az éji erdő rémségei elszabadultak.
Saban alig valamicskét aludt; csak feküdt és hallgatta az éjszaka neszeit. Egyszer ágak recsegését hallotta, amint egy nagyobb test utat tört magának az aljnövényzetben, majd újra néma csend lett, amelybe beleképzelhette a szörnyűséges fejet, a csupasz agyarakat, a szilfa kérgébe vájó karmokat. Sikoly hallatszott a dombgerinc felől, és Saban nyöszörögve kuporodott még összébb. Bagoly rikoltott. A fiúnak megnyugvást egyedül az ősök csillagai, Lahanna leveleket beezüstöző fénye és Derrewyn gondolata nyújtott. Sokat gondolt a lányra. Próbálta maga elé képzelni az arcát. Egyszer, amikor rá gondolt, felnézett, és fénynyalábot látott átsiklani a csillagok között, melyből tudhatta, hogy egy istenség ereszkedett le a földre, és ebben annak jelét látta, hogy őt és Derrewynt egymásnak szánta a sors.
Öt napon és éjjelen át rejtőzködött, csak a pirkadat és a szürkület félhomályában merészkedett le élelmet gyűjteni. A domb lábánál talált egy tisztást, ahol a vízfolyás széles kanyarulatot vetett, s ahol turbolya és fokhagyma nőtt. Sóska és pozdor leveleit rágcsálta, s bár talált némi rekettyét is, ennek ízét túlságosan fanyarnak találta. Legjobban a kucsmagomba ízlett neki, amit a gerinchez közel, egy kidőlt szilfa mellett talált. Egy nap még egy kisebb pisztrángot is elkapott a patak menti sásban, és mohón falta fel nyers húsát. Éjszakánként a bükkök kérgéből szivárgó megkeményedett nedveket rágcsálta, majd kiköpte a gyantát, amint az elveszítette az ízét.
Jegar feladta a vadászatot, noha ezt Saban nem tudta, és egy szürkületnél, amikor újra kucsmagombát keresett a kidőlt szilfa mellett, lépéseket hallott a száraz leveleken, és megdermedt. Elrejtőzött a kidőlt farönk mögött, bár így is könnyen észrevehettek, és szíve zakatolni kezdett.
Egy pillanattal később sorjázni kezdtek előtte a Kinti lándzsások. Valamennyien férfiak voltak, valamennyien bronzhegyű lándzsákat hordoztak és szürke, tetovált csíkokat viseltek arcukon. Kutyákat nem hoztak magukkal, és úgy tűnt, inkább visszavonulnak a domboldalról, mintsem préda után kutatnak. Saban hallotta, ahogy átgázolnak a patakon, hallotta az előlük menekülő vízimadarak szárnyverdesését, azután csend lett megint.
Az utolsó éjszaka volt a legszörnyűbb Saban életében. Esett, és a szél olyannyira felélénkült, hogy a fák zajai minden korábbinál jobban felerősödtek. Ágak recsegtek, és a távolban Rannos, a viharisten hangja remegtette meg a sötétet. Besötétedett, áthatolhatatlan éjszaka borult a világra, Lahanna fényének egyetlen sugara sem járta át a tömött felhőpaplant. A sötétség rosszabb volt, mint egy rideg kunyhóban, mert a határtalan éjszakát szörnyűségek töltötték be, és az éj fekete szívében Saban valami óriási és otromba teremtmény durva zajait hallotta. Összekuporodott a faágak között, szüntelenül a halott lelkekre és élő húsra való vágyakozásukra gondolt, míg átfázva és kimerültén meg nem látta a nyirkos hajnal első szürke fényeit feloldódni a dombgerinc felett. Az eső alábbmaradt, ahogyan az égbolt kivilágosodott, majd a tülök szava tudatta, hogy a férfiasság első próbája véget ért.
Huszonegy fiúgyermek hagyta el Ratharrynt, de vissza csak tizenhét tért. Egyikük eltűnt, és soha többé nem mutatkozott, kettőt a vadászok találtak meg és tereltek szégyenszemre Ratharrynba, míg két másikat annyira megrémisztett az erdő sötétje, hogy készséggel hazatért, és inkább vállalta a megszégyenítést. Az a tizenhét azonban, aki összegyűlt Slaol templomában, a tarkóján laza csomóba köthette a haját, majd követte a papokat a Ratharryn kapujához vezető csapáson. Útjukat asszonyok szegélyezték, akik kenyérrel, hideg disznósülttel és szárított hallal teli tányérokat tartottak feléjük.
– Egyetek – noszogatták a fiúkat – biztosan éhesek vagytok, egyetek! – De lehettek bármilyen éhesek, egyikük sem nyúlt a felkínált ételhez, hiszen ez is a férfiasság próbájának számított, még ha a könnyebbik fajtából valónak is.
A törzs férfitagjai a nagy falon belül gyújtott jókora máglya mellett várakoztak, és lándzsanyelüket a földhöz verve köszöntötték a megtért tizenhét ifjút. A fiúk előtt még két próbatétel állt, és néhányan még mindig elbukhattak, de már senki sem gúnyolódott rajtuk. Saban látta Jegart, ahogy látta azt is, hogy még mindig levelekkel kötözi sérült kezét, és nem tudta megállni, hogy ne lejtsen néhány diadalmas tánclépést. Jegar feléje köpött, de ezzel mit sem változtatott a lényegen. Elmulasztotta az esélyt, és Saban túlélte az erdőt.
A következő próbatétel során a fiúknak férfiakkal kellett birkózniuk. Nem számított, hogy győztek vagy veszítettek – valójában senki sem várta a kiéheztetett fiúktól, hogy legyőzzenek egy ereje teljében lévő férfit – csak az, hogy derekasan és bátran harcoljanak. Saban Diogával, egy felszabadított Kintivel találta magát szemközt, akit medvényi termetéről és erejéről ismertek. Az összegyűltek jót nevettek a fiú és a férfi szerencsétlen összeválasztásán, ám Saban fürgébbnek bizonyult, mint azt bárki is várta volna. Kisiklott Dioga szorításából, belerúgott a másikba, majd újra kitért előle, arcul csapta, kigúnyolta és újabb ökölcsapást vitt be Dioga arcára, mígnem a testesebb férfi végre megragadta, hátradobta és elkezdte kiszorítani belőle a szuszt lapát kezeivel. Saban Dióda tetovált arcát kaparászta, karommá görbített ujjaival megpróbálta elérni a férfi szemgödreit, de Dioga csak felmordult, és nekiszorította hüvelykjeit Saban légcsövének, míg Gilan botjával rá nem csapott a vállára, s ezzel kiszabadította Sabant.
– Jól van, fiú – bólintott a főpap. Saban elfúló hangon próbált válaszolni, majd lerogyott a többi fiú mellé, és igyekezett lélegzetet pumpálni kiéhezett tüdejébe.
A tizenhét fiúnak legvégül a tüzet kellett elviselnie. A lángoknak háttal álltak, amíg a pap egy kőriság végét tűzvörösre izzította, majd a tüzes hegyet a lapockacsontnak szorította, míg csak a bőr fel nem hólyagosodott. Gilan meredten nézte a jelöltek arcát, hogy megbizonyosodjon róla, nem sírják el magukat. Saban Rannos harci dalát énekelte, miközben a forróság a hátát pörkölte, és a kín olyannyira szétáradt benne, hogy azt hitte, nem bírja tovább, ám ekkor vége lett az egésznek, és Gilan mosolygó arcát látta maga előtt.
– Jól van – mondta a főpap megint – jól van. – Saban szíve olyannyira eltelt az örömmel, hogy fel tudott volna reppenni, mint a madár.
Férfi lett. Asszonyt vehetett maga mellé, rabszolgát birtokolhatott, állatokat tarthatott, új nevet adhatott magának, és felszólalhatott a törzs gyűlésein. Neel, az ifjú pap átadta neki a mészkőgolyót, amelyben gyermeki lelke rejtezett, és Saban lábával szétzúzta, porrá őrölte a meszet, miközben örömtáncát járta. Atyja, aki képtelen volt leplezni örömét, egy farkasprém tunikát, egy szép lándzsát és egy fanyelű bronzkést ajándékozott neki. Anyjától azt a borostyánból készült amulettet kapta, melyet még Hengall adott az asszonynak, és Saban próbálta rávenni, hogy tartsa meg, hiszen ő maga is beteg, de anyja már nem vehette vissza az ajándékot. Galeth egy tiszafa íjat adott neki, majd leültette és mellkasára tetoválta a férfiasság jeleit. Csontfésűt használt, amit kék festékbe mártott, majd Saban bőrébe döfött, ám a fájdalom már mit sem jelentett Saban számára, hiszen férfinak vallhatta magát.
– Most már új nevet választhatsz magadnak – bíztatta Galeth.
– Tenyérbe-Mászó – felelt Saban tréfálkozva.
Galeth felnevetett.
– Gondoltam, hogy a te műved. Jól tetted. Bár szereztél vele egy engesztelhetetlen ellenséget.
– Olyan ellenséget – vetette ellene Saban – aki nem egykönnyen forgatja a lándzsát vagy húzza fel az íjat.
– Attól még veszélyes ember – figyelmeztette Galeth.
– Most már megnyomorodott ember. – Saban hallotta, hogy a kés átvágta Jegar kezének izomkötegeit.
– Annál rosszabb ellenség – zárta le a vitát Galeth. – Nos, megváltoztatod a neved?
– Megtartom – felelte Saban. Neve annyit jelentett, a Kegyelt, és úgy gondolta, nagyon is helyénvaló név ez. Figyelte, ahogyan a vér és a kék festék végigcsorog a bőrén. Férfivá érett! Ezután, tizenhat társával egyetemben, akik szintén kiállták a próbát, Saban leült a húsból, kenyérből és mézből álló lakomához, s amíg evett, az asszonyok felidézték Arryn harci énekét. Az étkezés végére a nap is lebukott, és a lányokat, akiket egész napra Lahanna templomában különítettek el, most Slaol templomába vitték. A törzs felsorakozott a településtől a templomig vezető út mentén, és tagjai táncoltak, énekeltek, miközben a tizenhét férfi követte a lányokat, akik immár asszonnyá lettek.
Derrewyn nem volt a lányok között. Túl értékes volt menyasszonynak, hogy sem feláldozzák az éjszakai dorbézolás oltárán, ám másnap reggel, amikor Saban visszatért a faluba, hogy helyet keressen, ahol saját kunyhót építhet magának, Derrewyn üdvözölte, és nekiadta értékes, kagylóból készült nyakláncainak egyikét. Saban pironkodva fogadta az ajándékot, mire Derrewyn zavarában elnevette magát.
És ugyanazon a napon Gilan elkezdte tervezgetni, hogyan állítsa fel majdan Cathallo nyolc kőoszlopát.

 

Az újdonsült férfiaknak próbatételük másnapján nem kellett dolgozniuk, ezért Saban felsétált a dombra, hogy lássa, amint Gilan elkezdi munkáját a Régi Templomban. Mindenfelé pillangók repkedtek, kék és fehér szirmok örvénylettek a szélben, a virágokkal teliszórt gyepszőnyeg felé, ahol tucatnyi férfi ásott agancsból készült szerszámával, hogy kialakítsa az árkokat és töltéseket, melyek a majdani templom nap felőli kapujához vezető utat szegélyezik majd.
Saban a templom nyugati pereméhez sétált, és leült a fűre. Új lándzsája mellette feküdt, és ő eltűnődött azon, mikor használhatja először csatában. Most már férfinak vallhatta magát, de a törzs még elvárta tőle, hogy leölje egy ellenségét, csak azután avatta igazi felnőtté. Előhúzta az apjától kapott bronzkést, hogy megcsodálja a napfényben. A penge rövid volt, alig olyan hosszú, mint Saban tenyere, a pengét mégis ezernyi apró bemetszés ékesítette, melyek együtt szövevényes mintázatot alkották. Ilyen egy férfi kése, gondolta Saban, és kissé megdöntötte a pengét, hogy az szikrázva verje vissza a nap fényét. Derrewyn hangját hallotta a háta mögül.
– Bácsikámnak is van egy épp ilyen kardja. Azt mondja, a nyugati tengeren túl kovácsolták.
Saban megpördült és felnézett a lányra.
– A bácsikád? – kérdezte.
– Kital, Cathallo törzsfője. – A lány egy pillanatra elhallgatott.
– Igen. – Leült mellé, és finom ujjaival végigsimított az új tetoválások kék-vörös sebhelyein. – Fájt? – kérdezte.
– Nem – kérkedett Saban.
– Nem lehetett kellemes.
– Kicsit fájt – adta meg magát.
– Inkább a sebhelyek, mint sem hogy Jegar megöljön – mosolyodott el Derrewyn.
– Nem ölt volna meg – felelte Saban. – Ő csak fogolyként akart visszahurcolni Ratharrynba, hogy szégyenszemre apámnak kelljen visszaadnom a kövem.
– Szerintem igenis megölt volna. – Derrewyn oldalvást Sabanra sandított. – Te vágtad meg a kezét?
– Úgy is mondhatjuk – ismerte el Saban mosolyogva.
A lány felkacagott.
– Geil szerint soha többé nem tudja majd rendesen használni a kezét. – Geil Hengall legidősebb felesége volt, az asszony, akivel Derrewyn együtt lakott, és aki híres volt gyógyítótudományáról. – Azt mondta, Jegárnak el kellene mennie Sannashoz, aki sokkal hatalmasabb nála. – Derrewyn kiszaggatott néhány százszorszépet. – Tudod, hogy Sannas kiegyenesítette a fivéred lábát?
– Csakugyan? – kiáltott fel Saban meglepetten.
– Felvágta a jobb lábfejét – magyarázta Derrewyn. – Az a sok vér mindenütt! Éjszaka, teliholdnál csinálta, és Camaban egyetlen hangot se hallatott, pedig miután szarvascsontokhoz kötözték a lábát, még be is lázasodott. – Láncba kezdte fűzni a százszorszépeket. – Már jobban van – tette hozzá.
– Honnét tudsz te erről? – kérdezte Saban.
– Egy kereskedő híreket hozott, míg te az erdőben voltál – felelte a lány. Megállt, hogy éles körmével felhasítsa egy százszorszép szárát. – Azt is mondta, hogy Sannas nagyon megharagudott a fivéredre.
– Miért?
– Mert Camaban egyszerűen otthagyta – vonta össze szemöldökét Derrewyn. – Mielőtt még begyógyulhatott volna a lába, elment, és azóta se tudja senki, hol van. Sannas azt gondolja, talán ide jött.
– Én nem láttam. – Saban valahogy neheztelt azért, hogy korábban nem hallotta fivére eltűnése hírét, vagy talán csak csalódott Camabanban, amiért az nem tért vissza Ratharrynba – bár képtelen lett volna egyetlen indokot is mondani, amiért testvére meg akarta volna látogatni atyja törzsét. Talán egyedül Saban kedvelte ezt az otromba, dadogó nyomorékot, és fájt neki, hogy Camaban még csak el sem búcsúzott tőle. – Bárcsak ide jött volna – sóhajtott fel.
Derrewyn megborzongott.
– Én csak egyszer találkoztam vele – mondta – de akkor is halálra rémített.
– Pedig ártalmatlan – mosolyodott el Saban. – Valaha én vittem neki ételt, és olyankor mindig megpróbált engem is megijeszteni. Összevissza beszélt és szökdécselt, és úgy tett, mintha háborodott volna.
– Úgy tett?
– Mindig is szeretett színlelni.
A lány újra összeborzadt, majd megrázta a fejét, mintha Camaban sorsa jelentéktelen semmiség lenne a számára. A templomtól délre egy csapatnyi férfi a gyapját fosztotta a keservesen bégető birkák hátáról. Derrewyn jót nevetett a mezítelen állatokon, és miközben őt figyelte, Saban megcsodálta arcának finom vonásait és hosszú barna combjainak hívogató simaságát. A lány nem volt idősebb nála, Sabannak mégis úgy tűnt, birtokolja azt a magabiztosságot, mely belőle mindig is hiányzott. Maga Derrewyn úgy tett, mintha nem venné észre, hogy így megbámulják, inkább a templom felé fordult, ahol Gilannak Galeth és fia, Mereth segédkezett, aki alig egy évvel volt csak fiatalabb Sabannál. Csak egy év, és Sabant a beavatás óta mégis mintha egész szakadék választotta volna el tőle.
Gilan és két segítője igyekezett megtalálni a szentély középpontját, ehhez háncsból szőtt zsineget feszítettek keresztül a belső sánc által körbekerített füves körön. Miután megbizonyosodtak róla, hogy megtalálták a kör legnagyobb átmérőjét, félbehajtották a zsinórmértéket, és meghurkolt végére egy fűszálat csomóztak. Miután a madzag éppoly hosszú volt, amilyen széles a kör, a csomó a vonal közepét jelezte, és a férfiak most újra és újra kifeszítették a mértéket, hogy megtalálják a templom közepét. Galeth tartotta a madzag egyik végét, Mereth a másikat, és Gilan, aki középen állt, szüntelenül azután érdeklődött, hogy segítői közvetlenül a töltés mellett állnak-e, avagy rajta, esetleg épp mögötte, és amikor végre megelégelte a huzavonát, a csomó helyén egy botot szúrt le a földbe. Máris tucatnyi ilyen bot meredezett a földben, valamennyi alig néhány tenyérnyi területen belül, habár nem akadt kettő, mely ugyanazt a pontot jelölte volna, és Gilan folyton új mérést rendelt el, abban a reményben, hogy egyszer végre talál két olyan pontot, mely ugyanarra a helyre esik.
– Miért kell megtalálniuk a templom közepét? – kérdezte Saban.
– Hogy a napfordulat reggelén pontosan tudják majd, hol kel fel Slaol – magyarázta Derrewyn – s onnét egy vonalat húznak majd a templom közepéig. – Egy pap lányaként Derrewyn járatos volt az ilyen kérdésekben. Gilan most elhatározta magát a botok valamelyike mellett, és a többit kirángatta a földből, mielőtt esetlenül leverte volna a templom közepét jelző karót. Úgy tűnt, ezzel ki is merült aznapi munkája, mert összetekerte a zsinórt, elmormolt egy imádságot, azután visszaindult Ratharrynba.
– Akarsz vadászni? – kiáltott oda Galeth Sabannak.
– Nem – kiáltott vissza Saban.
– Alig lettél férfi, máris ellustulsz? – csipkelődött Galeth, majd búcsút intett, és a főpap után indult.
– Nem akarsz vadászni? – kérdezte Derrewyn Sabant.
– Immár férfi vagyok – felelte Saban. – Lehet saját kunyhóm, tarthatok saját jószágot és rabszolgát, és elkísérhetek egy asszonyt az erdőbe.
– Egy asszonyt? – kérdezte Derrewyn.
– Téged. – Saban felállt, megragadta lándzsáját, majd a lány felé nyújtotta a kezét.
Derrewyn egy szemvillanásnyi ideig habozni látszott.
– Mi történt elmúlt éjjel Slaol templomában?
– Tizenhét férfi volt ott – felelte Saban – és tizennégy leány. Én aludtam.
– Miért?
– Mert én rád várok. – Saban szíve csordultig telt, majd megreszketett, mert úgy tűnt, amit most tett, messze veszélyesebb, mint odakint aludni a sötét erdőben, a Kintiek és a számkivetettek között. Megérintette a kagylókból font nyakláncot, amit a lány adott neki. – Rád várok – ismételte.
A lány felállt. Saban egy pillanatig azt hitte, elfordul, de aztán a lány elmosolyodott és megragadta a kezét.
– Még sosem jártam az erdőben – mondta.
– Akkor ideje, hogy járj. – Saban kelet felé vezette jegyesét. Férfi volt.

 

6. FEJEZET

Saban és Derrewyn keleten átkelt Mai folyóján, majd északnak elhaladt a település mellett, míg el nem érte a helyet, ahol a völgy meredeken összeszűkült, és az öles fák magasan a vízfolyás felett ölelkeztek össze. A napfény átszüremlett a levelek között. A mezei harisok recsegő hangja rég elhalt, már nem hallottak mást, csak a folyó fodrozódását, a szél sustorgását, a mókusok karmainak kaparászását, és a magasan elröppenő vadgalambok szárnyainak verdesését. A vízparton az illatos menta közt bíborvörös kosborok nyíltak, a fakuló harangvirágok szőnyegére a fák vetettek sötét árnyakat. Jégmadarak tolla villant meg a víztükrön, amely alatt ezüstös pisztrángok cikáztak.
Saban a folyó egyik szigetére vitte Derrewynt, arra a helyre, ahol a fűzfák és kőrisek sűrűn nőttek a fűvel és tömött mohával borított partoldalon. Átgázoltak a vízen, azután lefeküdtek a mohaszőnyegre, és Derrewyn figyelte, ahogy légbuborékok törik meg a levelektől árnyékos vízfelszínt, ahol a vidrák a fürge halak után vetik magukat. A szemközti parton egy őzsuta bukkant fel, de elszökellt, mielőtt még ihatott volna, mert Derrewyn ámulatában túlontúl hangosan sóhajtott fel. Derrewyn azután halat akart fogni, ezért elvette Saban vadonatúj lándzsáját, és beállt a sekélyesbe, hogy időről időre a vízbe merítse a fegyver hegyét, de mindannyiszor célt tévesszen.
– Alájuk célozz – tanácsolta Saban.
– Alájuk?
– Látod, hogy a lándzsa nyele elhajlik a vízben?
– Az csak úgy tűnik – vélte a lány, majd előredöfött, újra eltévesztette a zsákmányt, és felkacagott. A lándzsa nehéz volt, a lány hamar belefáradt a halászatba, ezért félrehajította a fegyvert, azután csak állt, és engedte, hogy a víz barna térdeit nyaldossa. – Te akarsz lenni a torzsfő? – kérdezte egy idő után.
Saban bólintott.
– Azt hiszem, igen.
A lány feléje fordult.
– Miért?
Saban nem tudta, mit feleljen. Kezdett hozzászokni a szerephez, ez minden. Atyja törzsfő, s bár ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy Hengall valamelyik fiának kell a következő törzsfőnek lenni, a törzs mégis az ő fiaira tekint elsőként, és immár ő az egyetlen, aki követheti Hengallt.
– Azt hiszem, olyan akarok lenni, mint az apám – felelte óvatosan. – Jó törzsfő.
– Mi tesz egy jó törzsfőt?
– Télen életben tartja a törzset – felelte Saban – irtja az erdőt, igazságosan ítél a vitákban, és megvédi a törzset az ellenségeitől.
– Cathallótól? – kérdezte Derrewyn.
– Csak ha Cathallo fenyegetést jelent a számunkra.
– Nem jelent. Nem, ha rajtam múlik.
– És rajtad fog múlni?
– Kital kedvel engem, márpedig valamelyik ha, tehát az én unokatestvérem lesz a következő törzsfő, és az unokatestvéreim is mind nagyon kedvelnek engem. – Félénk mosollyal fordult Saban felé, mintha az meglepőnek találhatna egy ilyen kijelentést. – Ragaszkodni fogok hozzá, hogy barátságban éljünk – jelentette ki határozottan. – Ostobaság ellenségeskedni. Ha a férfiak harcolni akarnak, akkor menjenek és harcoljanak a Kintiekkel. – A lány hirtelen lelocsolta a hűvös vízzel. – Tudsz úszni?
– Igen.
– Taníts meg.
– Csak vesd bele magad – tanácsolta Saban.
– Akkor megfulladok – vetette ellen a lány. – Cathallóban egyszer vízbe fulladt két férfi, és napokig nem került elő, azután is felpüffedve. – Úgy tett, mintha elveszítené az egyensúlyát. Én is olyan leszek, felpüffedek és kikezdenek a halak, és mindez a te hibád lesz, amiért nem tanítottál meg úszni.
Saban nevetett, de felállt és levetette farkasprém tunikáját. Alig néhány nappal ezelőtt még természetesnek tűnt számára, hogy egész nyáron csupaszon jár, most mégis zavarban érezte magát tunikája nélkül. Sebesen beszaladt a vízbe, mely a kinti hőség után csodálatos hűvösséggel simogatta a bőrét, és elúszott Derrewyntől, át egy mély tavacskába, ahol a folyó sötét bodrokat vetett. Megállás nélkül csapkodott, hogy a víz felett tartsa a fejét, majd miután elérte a tó közepét, megfordult, hogy odakiáltson Derrewynnek, és azt találta, hogy a lány nem várakozik tétlenül, de alig lemaradva követi őt. Derrewyn jót nevetett döbbent arckifejezésén.
– Már régen megtanultam úszni – tudatta, majd mély lélegzetet vett, lebukott a víz alá és felvetette a levegőbe csupasz lábait, hogy Saban alá merülhessen. Már ő is meztelen volt.
Saban visszaevezett a szigetre, ahol hasra feküdt a fűszőnyegen. Figyelte, ahogyan Derrewyn alábukik és úszik, és még akkor is őt figyelte, amikor a lány kiúszott a folyó pereméig, és hosszú, fekete hajába burkolózva kilépett a vízből. Saban szemében olyannak tűnt, mint maga a folyóistennő, Mai, amint szikrázó szépségében előlép a folyóból, azután a lány letérdelt mellé, és ő érezte, hogy lúdbőrözni kezd a háta, amint finom hajszálai érintik az égés sebhelyét a lapockáján. Mozdulatlanul feküdt, nagyon is tudatában a lány közelségének, de moccanni se mert, nehogy elriassza magától. Pedig ezért hívtam magammal az erdőbe, gondolta, de most, hogy a pillanat elérkezett, szinte felemésztette a szorongás. Derrewyn bizonyára kitalálta a gondolatait, mert lágyan megérintette a vállát, a hátára fordította, majd a karjai közé fészkelte magát.
– Ettél az agyagból, Saban – suttogta, nedves hajával hűvösen simogatva vállát – ezért a koponya átka nem foghat rajtad.
– Biztos vagy ebben?
– Megígérem – suttogta a lány, és a fiú megborzongott, mert úgy tűnt, mintha maga Mai töltötte volna kedvét vele. Magához szorította a hűvös testet, és ostoba módon azt hitte, ez az öröm örökké tart.

 

Aznap délután, amint Derrewyn és Saban arra várt, hogy a nap lebukjon és a szürkület sötétre fesse az árnyakat, hogy a leplük alatt titokban hazatérhessenek, a vízfolyás nyugati partja fölé magasodó dombok felől énekhangot hallottak. Mindketten felöltöztek, átgázoltak a folyó mellékágán, és kapaszkodni kezdtek felfelé, a hangok felé, melyek minden egyes lépéssel felerősödtek. Lassan és elővigyázatosan lépkedtek, pedig nem volt miért aggódniuk; az énekeseket annyira lekötötte feladatuk, hogy aligha figyelhettek volna fel a levelek közt rejtőző szerelmesekre.
Az énekesek Cathallo asszonyai voltak, és a hetven verítékező férfi mellett sorakoztak fel, akik bőrszíjból font kötélen azt a tölgyfaszánt vonszolták, amelyen a Ratharrynnak szánt nyolc kő közül az első feküdt. A sziklatömb kisebbek közül való volt, mégis annyira súlyos, hogy a férfiak nagy nehézségek árán és zsörtölődve araszoltak előre terhükkel a vad erdei csapáson. Közülük többen előresiettek, hogy valamennyire elegyengessék az utat, kivagdossák a gyökereket és kirugdossák a nagyobb fűcsomókat, ám idővel a szán elé fogott férfiak annyira kimerültek, hogy képtelenek voltak továbbmenni. Egész nap a követ vontatták, felhúzták még a Madentől délre magasodó nagy domb oldalán is, és mostanra annyira kifáradtak, hogy egyszerűen otthagyták a szánt az erdei csapás közepén, és terhük nélkül indultak Ratharryn felé, ahol reményeik szerint élelmet kaptak. Derrewyn megragadta Saban karját.
– Velük megyek – suttogta.
– Miért?
– Mert akkor mondhatjuk azt, hogy eléjük jöttem. Akkor senki sem kérdezi majd, mit kerestem idekint. – Felegyenesedett, megcsókolta Saban arcát, majd eliramodott a távolodó alakok felé.
Saban kivárta, amíg eltűntek, azután odalépett a szekérhez, és végigsimított a tölgyszánra fektetett szikla oldalán. Hűvösnek érezte a követ, s ahol a nap áttüremkedett a falevelek között, hogy a felszínére vetüljön, apró fénypontok szikráztak a sziklában. A kő érintése váratlan és határtalan boldogsággal töltötte el. Férfi volt, és olyan asszonyt tudhatott maga mellett, aki gyönyörűbb volt akárkinél. A folyó partján a karjában tarthatta Derrewynt, és Sabannak úgy tűnt, az élet ennél szebb és reményteljesebb már nem is lehetne. Az istenek kegyelik.
Hengall aligha érezte úgy, hogy az istenek kegyelik, amikor még aznap este elérte Ratharrynt a Cathallóból érkező hatalmas tömeg, és mindenki elvárta, hogy jóllakassa és elszállásolja az embereket. Amikor az aranypénzeket megfizette a nyolc kőért, nem számított rá, hogy élelemben is ilyen sokat kell majd áldoznia, ezenfelül a szán vontatására is további embereket kellett kiküldenie, akik, bár a szegényebb családokból kerültek ki, a fizetségüket szintúgy húsban és gabonában kérték. Hengall már látta maga előtt, ahogyan csordája semmivé fogyatkozik, és maga is kezdte megkérdőjelezni döntése bölcsességét, bár meg sem próbálta letagadni kötelmeit. Embereket küldött, hogy vontassák be a sziklát, és nap nap után, ahogyan a nyár kiteljesedett, a roppant görgetegkövek tovább araszoltak Ratharryn felé.
A négy nagyobb kő okozta a legtöbb nehézséget. Maden közelében vezetett ugyan egy csapás a vízfolyásokkal szabdalt ingoványon, ám ez túl keskenynek bizonyult a nagyobb sziklák számára, ezért Kital emberei messze nyugatnak kényszerültek elvonszolni a görgetegköveket, mielőtt délnek és Ratharryn felé fordultak volna. Az útjukban azonban egy domb is emelkedett – nem olyan meredek, mint amelyiken a négy kisebb követ már átvonszolták, ám ahhoz épp elég félelmetes akadály, hogy a férfiak ne tudják elsőre átjuttatni rajta a nagy sziklák közül az elsőt. További köteleket szereztek hát, és újabb férfiakat fogtak a szán elébe, ám a kő ezúttal sem jutott át a gerincen. Próbáltak ökröket befogni a szán elé, ám amikor nekifeszültek a köteleknek, a jószágok egy csoportba verődtek és akadályozták egymást, amíg csak Galeth fel nem vetette, hogy az ökröket egy jókora tölgyfárúdhoz kössék, majd a szán köteleit is ehhez erősítsék. Ily módon végre sikerült felvonszolni a szánt a dombtetőre, majd onnét le a túloldalt nyíló völgybe. A másik három súlyos kőoszlopot is ezzel a módszerrel vontatták keresztül. A papok virágkoszorúkat aggattak az ökrök szarvára, az éneklő asszonyok körülvették a derék jószágokat, és áradt a jókedv Ratharrynban, hiszen kedvező volt az idő, a kövek biztonságban eljutottak a célhoz, és úgy tűnt, örökre leszámoltak a baljóslatú múlttal.
Elékezett a napforduló. Tüzeket gyújtottak, Ratharryn harcosai bikabőrökbe öltöztek és az asszonyokat űzték Slaol temploma körül. Saban nem futott együtt a bikaférfiakkal, holott megtehette volna, inkább együtt üldögélt Derrewynnel, és amint a tüzek elhaltak, kéz a kézben ugrottak át az izzó zsarátnokon. Gilan az éjszaka tiszteletére főzött italt osztott, amitől többen azt sikoltozták, hogy látomásaik támadtak, míg mások harciassá vagy beteggé váltak, de végül valamennyien elaludtak, kivéve Sabant, aki ébren maradt, mert a megittasult Jegar lándzsával a kezében őt kereste, és részeg agyában a bosszút tervezgette. Saban aznap éjjel a templom közelében maradt, őrt állt az alvó Derrewyn felett, s bár reggelfelé ő is elbóbiskolt, a léptek első neszére felébredt és felkapta lándzsáját. Egy férfi közeledett a csapáson, a település felől, és Saban lekuporodott, készen rá, hogy előredöfjön, amikor meglátta a kihunyó tüzek visszfényét a férfi tar koponyáján, és rájött, hogy Gilant látja, nem Jegart.
– Ki az? – kérdezte a főpap.
– Saban.
– Segíthetnél nekem – közölte a főpap vidoran. – Szükségem van egy emberre. Neelt akartam megkérni, de úgy horkol, akár egy disznó.
Saban felkeltette Derrewynt, és mindketten elindultak Gilan nyomában, a Régi Templom felé. Ez volt az év legrövidebb éjszakája, és Gilan szüntelenül kelet felé tekingetett, attól való félelmében, hogy a nap felbukkan, mielőtt még elérhetnék a Régi Templomot.
– Meg kell jelölnöm, hol kel fel a nap – magyarázta, miközben elhaladtak a sírbuckák között. Meghajtotta fejét az ősök felé, majd továbbsietett oda, ahol a szánra fektetett nyolc görgetegkő várakozott, közvetlenül a Régi Templom árkánál. Északkeleten az égbolt érezhetően kivilágosodott, de a nap még nem világította be a távoli, erdőségekkel benőtt dombokat. – Szükségünk lesz valamilyen jelölőre – közölte Gilan, mire Saban leereszkedett az árokba és magához vett féltucatnyi mészkőkavicsot, majd megállt a bejárathoz vezető töltésúton, amíg Gilan odasétált a karóhoz, mely a templom közepét jelölte. Derrewyn, aki asszony lévén nem léphetett be a templomba, a frissen épített szent ösvény árkai és töltései között várakozott.
Saban északkeletnek fordult. A látóhatár árnyékba borult, az előtte emelkedő dombokat szürkébe vonta a sötétség és a Ratharryn völgyében haldokló tüzek gomolygó füstje. A közeli lankákon legelésző állatok fehér kísértetalakoknak tűntek.
– Nemsokára – suttogta Gilan – nemsokára – s tovább imádkozott, hogy oszoljanak szét a látóhatáron összegyűlt felhők, és ne takarják el előlük a napkeltét.
A felhők rózsaszínben kezdtek játszani, majd a rózsaszín elmélyült és szétáradt, vörösbe fordult, és Saban, aki azt figyelte, hol érinti a lángoló égbolt elsőként a feketéllő földet, a fák felett meglátta az ég első hasadékát, majd hirtelen élénk világosság hatolt a távoli fák közé, amint a napkorong felső pereme kitört a levelek közül.
– Balra! – kiáltotta Gilan. – Balra. Egy lépésnyire. Nem, vissza! Ott! Ott!
Saban letette a mészkőkavicsot a lábához, majd felállt, hogy lássa, amint a nap szertekergeti a csillagokat. Slaol először ellapult golyóbisként bukkant elő, melynek kiömlő tüze végigperzselte a távoli gerincen meredező fákat, azután a vörös fehéren izzott fel, akkora hévvel, hogy a szem nem is állhatta, és az új év első fénypászmája végigiramodott a templom bejáratához vezető szent úton. Saban beárnyékolta szemét, és figyelte, ahogy az éjszaka árnyai összezsugorodnak a völgyekben.
– Jobbra! – kiáltott Gilan. – Jobbra! – Sabannak újabb jelzést kellett tennie arra a helyre, ahol a nap végre teljes egészében láthatóvá vált a horizont felett, majd miután pontosan a feje fölé került, kitette a harmadik jelet is. A mező túlsó feléről lágyan szüremlett feléjük az ének, mellyel a törzs a napot üdvözölte.
Gilan hosszan tanulmányozta a Saban által lehelyezett kavicsokat, majd elégedetten mordult fel, amikor látta, hogy a régi dúcok közül néhány ugyanezt az elrendezést mutatja.
– Jó munkát végeztünk – bólintott helyeslően.
– Mi a következő? – kérdezte Saban.
Gilan a templom bejáratának egyik oldala felé mutatott.
– Két nagyobbik követ ide állítunk kapunak – magyarázta, majd arrafelé mutatott, ahol Derrewyn állt a szent ösvényen – a két másikat pedig oda, hogy a napfelkeltét keretezze.
– És a négy kisebb követ? – kérdezte Saban.
– Azokkal jelöljük Lahanna vándorlásait – felelte a pap, és a folyóvölgy felé mutatott. – Megmutatjuk, merre tűnik fel legmesszebbre délen – Gilan itt elfordult, és az ellenkező irányba mutatott – és hogy merre tűnik el északon. – A hajnali fényekben Gilan arca szinte ragyogott a boldogságtól. – Egyszerű templom lesz – mondta gyengéd hangon – mégis gyönyörű. Nagyon gyönyörű. Egy vonal Slaolnak, és kettő Lahannának, hogy megjelöljük a helyet, ahol találkozhatnak az ég alatt.
– De hiszen eltávolodtak egymástól – vetette közbe Saban. Gilan felnevetett. Jó kedélyű férfiú volt, nagy hasú, kopasz, aki sosem osztozott Hirac félelmein, hogy megbántja valamivel az isteneket.
– Egyensúlyt kell tartanunk Slaol és Lahanna közt – magyarázta. – Mindegyikük kapott már egy-egy templomot Ratharrynban, de hogy érezné magát Lahanna, ha ezt a második szentélyt kizárólag Slaolnak ajánlanánk? – Hagyta kicsengeni a kérdést. – És szerintem helytelenül tettük azt is, hogy elválasztottuk egymástól Slaolt és Lahannát. Cathallóban egyetlen szentélyt állítottak valamennyi istenségnek, miért ne imádhatnánk mi is egy helyen Slaolt és Lahannát?
– De ettől ez még Slaol temploma marad? – kérdezte Saban nyugtalanul, aki még nem felejtette el, mekkora segítséget kapott a napistentől.
– Ettől ez még Slaol temploma – értett egyet Gilan – csak mostantól Lahannát is imádhatjuk itt, ahogyan a cathallói szentélyben is teszik. – Elmosolyodott. – És ennek tiszteletére téged és Derrewynt itt adunk össze, megelőlegezve Slaol és Lahanna frigyét.
A nap már elég magasan állt ahhoz, hogy meleget adjon, amikor mindhárman visszaindultak a falu felé. Gilan reményeiről beszélt, Saban szerelmese kezét szorongatta, a napforduló tüzeinek füstje elmosódott, és minden rendben haladt Ratharrynban.

 

Galeth lett a templom építője, Saban pedig az ő segítője. Először a négy kisebb görgetegkövet helyezték el. Gilan kiszámította a kövek helyzetét, és a megfigyelés helyett ezekre a számításokra kellett támaszkodniuk, a négy kő ugyanis két párban állt, és mindkét pár Lahanna irányába mutatott. Égi vándorlása során Lahanna minden évben megmaradt ugyanazon a széles sávon belül, ám egy emberöltő alatt egyszer messze északra, míg egy másik alatt messze délre is eljutott. A meglévő templom belsejében elhelyezett dúcok ezeknek a déli és északi vándorlásoknak a külső határvonalát jelölték, s ha valaki vonallal kötötte össze a holdkelte és holdnyugta két szélső pontját, ez a vonal éppen derékszögben metszette a nyári napfordulat idején felkelő nap vonalát. Ez megkönnyítette Gilan dolgát.
– Nem mindenütt van így – magyarázta Sabannak. – Csak itt Ratharrynban metszik egymást derékszögben a vonalak. Sehol másutt, se Drewennában, se Cathallóban, sehol! Csak itt! Gilant láthatóan lenyűgözte ez a tény. – Ez azt jelenti, hogy különlegesek vagyunk az istenek szemében – tette hozzá. – És ez szerintem azt is jelenti, hogy itt a világ közepe!
– Igazából? – kérdezte Saban álmélkodva.
– Igazából – bólintott Gilan. – Cathallo természetesen ugyanazt állítja szent sírhalmáról, de attól tartok, téved. Ez itt a világ közepe – mutatott körbe a Régi Templomon. – Ez az a hely, ahol megszületett az első ember. – Megborzongott a gondolatra.
A főpap csalánból font zsinórt fektetett le a napforduló vonalában. A mészkő kavicstól indult el, mely a napfelkelte helyét mutatta, áthaladt a templom közepén, és kijutott a délkeleti töltéshez. Galeth összeütött két vékony lécet, hogy derékszöget készítsen neki, és ha a fát a madzagra fektették, majd a másik ága mentén újabb zsinórt feszítettek ki, felrajzolhatták azt a vonalat, mely éppen derékszögben metszette a nap vonalát. Az új vonal a holdpálya szélső határai felé mutatott, de Gilannak két párhuzamos vonalra volt szüksége, egy a legdélebbi, egy a legészakabbi pont felé, ezért felrajzolta a második vonalat is, és utasította Galethet, hogy a négy kisebb kő a töltésen belül, a felrajzolt vonalak külső végére kerüljön. Mindkét pár egyik tagját élével, a másikat lapjával állították fel, s ha a pillér mellett megállva elnézett a kőtábla felé, egy pap megfigyelhette, hol kel vagy nyugszik Lahanna, és megítélhette, milyen közel vagy messzire került vándorlása legszélső pontjához képest.
Galeth keze alatt harminc férfi dolgozott, akik először egyszerű gödröket ástak a köveknek. Felhántották a talajréteget, majd agancsból készült csákányaikkal nekiveselkedtek a kemény mészkőnek, amelyből kisebb darabokat repesztettek le, hogy azokat lapátjukkal eltávolíthassák. Miután kimélyítették a gödröket, Galeth parancsára a gödör egyik felén rámpát vájtak ki, hogy annak segítségével a helyükre csúsztathassák a köveket. Ugyanazt a munkát végzik, magyarázta Galeth Sabannak, mintha a nagy templomi dúcok egyikét ültetnék be. Amikor mind a négy gödröt kiásták, még több embert hoztak a településről, és az első, legkisebb pillér szánját keresztülvonszolták a nap kapuján. Saban azt hitte, valamilyen ünnepséget is rendeznek annak tiszteletére, hogy a kő új helyére kerül, ám egyedül Gilan mormolt el egy néma imádságot, karjait az égbolt felé nyújtva. A szán talpai mély sebhelyet vájtak a letaposott fűbe. Galeth közvetlenül a gödör mellé vonszoltatta a követ, mígnem a szán kis híján át nem billent a rámpán, ahová Saban három lehántolt és disznózsírral vastagon megkent rönköt fektetett csúszda gyanánt.
Tizenkét emberre és hosszú tölgyfaemelőre volt szükség ahhoz, hogy a követ lebillentsék a szánról. Saban azt hitte, az emelők menten elroppannak, ám a kő araszról araszra, de egyre előrébb jutott. A férfiak teli torokból énekeltek munka közben, testük csatakos volt a verítéktől, de a kőszikla végül lebillent a szánról és lesiklott a rámpára. A férfiak félreugrottak, attól tartva, hogy a kő visszazuhan rájuk, ám az Galeth terveinek megfelelően végigrobajlott a három farönkön, és a rámpa alján belezuhant előkészített helyébe. Galeth letörölte arcáról a verítéket, és megkönnyebbülten sóhajtott fel.
A nagyobb kövek felállításához Galeth egy jókora háromlábú állványt akart szerkeszteni, amely felett a köteleket átvethették, ám ezt a kőpillért elég könnyűnek ítélte ahhoz, hogy ilyesféle segítség nélkül is az ég felé fordíthassák. Kiválasztotta tizenkét legerősebb emberét, akik felvették helyüket a rámpa végénél megdőlt kőtömb felső részénél. A férfiak valamennyien nekivetették hátukat a sziklának.
– Toljátok! – üvöltötte Galeth. – Toljátok! – és ők tolták is, ám a kőpillér meg sem moccant. – Tovább! – ösztökélte őket Galeth, és tulajdon hatalmas erejét is az övékhez adta, de a követ így sem tudták megmozdítani. Saban lekémlelt a gödörbe, és látta, hogy a követ egy éles mészkő kiszögellés nem engedi tovább. Galeth is felismerte az akadályt, szitkozódott, és megragadta szekercéjét, hogy lecsípje a kiugró szegélyt, és így helyet csináljon a sziklatömbnek.
A tucatnyi embernek nem okozott gondot megtartani a kő súlyát, és amint az akadály elkerült az útból, könnyűszerrel felállították a pillért. A sziklatömb talaj feletti magassága alig maradt el egy férfié mellett, miután még egyszer ekkora részét szilárdan a mészkőbe ágyazták, és már nem maradt más hátra, mint eltemetni a rámpát, majd visszadöngölni a földet és a mészkövet a kiálló pillér körül. Galeth jókora kerek köveket gyűjtött, és azokat a pillér lábánál halmozták fel, majd helyére került a mészkőtörmelék és vele azok az agancsok, melyek a gödör ásása közben széttörtek, azután mindezt ledöngölték, majd újra ledöngölték, mígnem a rámpa és a gödör utolsó maradéka is eltűnt, és a templom első pillére szilárdan állt a helyén. Az elcsigázott férfiak üdvrivalgásban törtek ki.
Aratásig eltartott, míg a másik három holdkő a helyére került, de végül ezzel is végeztek, és a négy szürke görgetegkő együtt egy téglalapot adott ki. Galeth felszerelte kötelekkel a tölgyfagerendákból készült háromlábú állványt, melyekkel a jócskán nehezebb kőtömböket felállíthatták, ám a pillérek elhelyezését a leginkább Saban könnyítette meg, amikor megzsírozott rönkökkel bélelte ki a gödör felső részét, hogy a kő földön végigcsúszó sarka ne akadhasson el a mészkőperemekben. A negyedik követ, noha ez már a nagyobbak közül való volt, alig feleannyi idő alatt állították fel, mint az elsőt.
– Az istenek nem fukarkodtak az eszeddel – dicsérte Galeth.
– A tiéddel sem.
– Nem – rázta a fejét Galeth. – Nekem az erőmmel nem fukarkodtak.
Végeztek a holdkövekkel. Most, ha valaki vonalakkal kötötte össze a párokat, majd meghosszabbította ezt a vonalat egészen a szárazföld végéig, ahol az örökkévalóság szürke tengerét szüntelen köd ülte meg, láthatta, hol kél és nyugszik a hold vándorlásának határai között, és a csillagok közt utazó Lahanna letekintve láthatta, hogy Ratharryn népe megjelölte utazásának vonalát. Tudhatta, hogy odafigyelnek rá és szeretik, cserébe pedig ő is meghallgatta a hozzá mondott fohászokat.
A négy nagyobb kő a templomon kívül maradt, amíg Ratharryn népe learatta a búzát és az árpát. Abban az évben bőséggel jutott élelem a magtárakba, és az asszonyok éneket mondtak, amint körbeállták a szérűt, amelynek földjét keménnyé dögönyözte az egész napos tánc. Saban és Derrewyn vezette a táncot, az asszonyok pedig mosolyogva követték őket, hiszen Derrewyn fiatal volt és boldog, Saban becsületes és erős, és kettejük közelgő házasságát mindenki kedvező előjelnek tartotta. Egyedül Jegar neheztelt rájuk, aki még most sem tudott íjat fogni sebesült jobb kezébe, ezért csak a lándzsát forgathatta nehézkes bal kezével, ám tenni ő sem tehetett ellenük. Jegar féltékenységét csak felszította, hogy amikor a Kintiek egy csapata megpróbálta elrabolni a termést Chaolból, Ratharryn egyik külső településéről, Hengall ellenük vezette a törzs harcosait, akik hat ellenségük levágott fejével tértek haza. Az egyik fejet Saban zsákmányolta, bár az igazat megvallva Galeth tartotta addig a sikoltozó Kintit, amíg Saban leölte, ám ettől még Saban is viselhette a kék jelet a mellkasán.
A rajtaütést követően, miután a termést is elraktározták, a férfiak visszatértek, hogy bevégezzék munkájukat, és Saban, aki velük tartott, megállt a dombtetőn, hogy felmérje a négy pillérrel kiegészített Régi Templomot. A szentély egészen másként festett. Hűvös napra ébredtek, az őszi hideg már a fogait próbálgatta, de a nap is elővillant a felhők rései közt, hogy megvilágítsa a szent ösvény fehér töltéseit, a templom árkának és sáncának tiszta mészkőkörét. És abban a körben állt a négy görgetegkő, élesen metszett árnyakat vetve a reggeli fényben. Galeth megállt Saban mellett.
– Jól néz ki. – Meglepettnek tűnt a hangja, és nem is ok nélkül. A látvány valóban megkapó volt. Makulátlan, rendíthetetlen, végtelenül nyugodt, ha nem is olyan fenséges és nagy léptékű, mint a cathallói szentély. A zöld domboldal mintha hullámokat vetett volna, és a nagy kövek úszni látszottak az égen. Cathallo temploma, a roppant sáncok mellett eltörpülő kőrengeteg nagyon is földi benyomást keltett, ám ez a szentély könnyed volt, szinte légies.
– Mint az ég temploma – törte meg a csendet Saban.
Galethnek tetszett az elnevezés.
– Az ég temploma – ismételte meg. – Miért is ne? Jó név. Megcsapkodta Saban vállát. – Ez a név illik hozzá, az Ég Temploma! – Felkapott egy farönköt, és tovább indult, menet közben a déli látóhatárt kémlelve. Füst nyomait kereste, amely a rablóbandák táborának helyéről árulkodott, de nem látott ilyesmit. A szóbeszéd szerint a Kintiek egy nagyobb csapta rejtezett az erdőben, habár Hengall, aki csapatával nyugatra és délre is kereste őket, nem találta nyomukat. – Reméljük, továbbálltak. Galeth megérintette az ágyékát. – Rabolják ki valaki más földjét, ne a mienket.
A Kintiek nemzedékek óta léteztek, egyetlen élő sem emlékezett már rá, mikor érkeztek meg a keleti tenger felől, csak azt tudta mindenki, hogy más nyelven beszélnek és mások a szokásaik. Sokan közülük – mint Sarmennyn népe, mely elvesztette az arany rombuszokat – kiterjedt üres földeket talált, melyeket a magáénak követelhetett, míg mások tovább vándoroltak az erdőben, hogy lakóhelyet találjanak maguknak, és éppen ezek a hontalan rablócsapatok okozták a legtöbb gondot Ratharrynnak, hiszen a nagyobb Kinti települések biztonságos távolban feküdtek.
– Nem fognak a közelünkbe jönni – vélte Saban – amíg harcosaik feje ott díszeleg a sáncunkon.
– Imádkozzunk, hogy így legyen. – Galeth újra az ágyékát érintette, de továbbra is dél felé kémlelt. Hengall talán nem találta meg az éhes Kintieket, de egy vadászcsapat rábukkant elhagyott táborhelyükre és alig kihunyt tüzeikre, és a kereskedők is vethettek egy pillantást a rengeteg mélyén ólálkodó, szürke tetoválást viselő férfiakra. – Jó termésünk volt – jegyezte meg Galeth – és ha a Kintieknek nem kedvezett a szerencse, irigyelni fogják a mienket.
Kiértek a templomhoz, ahol a kövek felállításának nehézségei hamarosan elfeledtették velük a Kinti rajtaütéstől való félelmeket. A görgetegkövek közül kettőt a nap kapujának egy-egy oldalán állítottak fel, s azok kétszer olyan magasak, kétszer olyan ölesek, és úgy tűnt, sokszorta súlyosabbak a holdpilléreknél. Négy napjukba került, amíg az első oszlop felállt, s ebbe nem számítottak bele a gödör kiásásával töltött napok. A második oszloppal újabb három napig veszkődtek. Az utolsó két sziklaoszlop – a nap kövei, melyek a napfordulat napján felkelő nap által felrajzolt út kapujaként szolgáltak – még az előzőeknél is hatalmasabbak voltak. A legsúlyosabb követ utolsónak tartották meg; ehhez olyan mély gödröt kellett ásniuk, hogy ha egy férfi beleállt, nem látott ki a pereme felett. Kialakították a rámpát, farönkökkel rakták ki, és egy újabb disznónak kellett meghalnia, hogy zsírjával megkenhessék a fát. Azután, amikor minden készen állt, nekiláttak helyére ültetni a követ.
Hatvan ember kellett ahhoz, hogy a hatalmas napkövet lecsúsztassa a szánról. Galeth köteleket kötött a sziklatömbre, a járomba negyven életerős férfit fogott be, és valamennyien minden erejüket megfeszítve húztak, amíg társaik emelőkkel segítették a roppant tömeg előrejutását. Egy teljes napba telt, amíg a követ leemelték a szánról, és a rákövetkező nap javarésze ráment, míg megfelelően elhelyezték a rámpán, miután olyan szerencsétlenül csusszant le a szánról, hogy emelőkkel kellett a helyes irányba állítani, de két nap után végre elérték, hogy a szikla a rámpán hevert.
Galeth tölgyfából újabb háromlábú állványt ácsolt, a legmagasabb kövek felállításához. A háromlábú állvány négyszerte magasabb volt egy férfinál, s miután attól tartott, hogy a kötél megakad a tetején, Galeth a csapolásba egy sima felületű szilfadarabot is ültetett, amit disznóhájjal kent meg. A négy kötéllel a sziklatömb felső részét fonták kórul, majd a köteleket átvezették a szilfán, és egy tölgyfagerendához kötözték, amely elé tizenhat ökröt fogtak be. Amikor a férfiak ostorozni és ösztökélni kezdték a jószágokat, a kő megmoccant ugyan, de csak gyötrelmes lassúsággal, ezért újabb köteleket erősítettek a tölgyfagerendához, és embereket is befogtak az állatok mellé, majd újra előkerültek az ostorok és ösztökék, a férfiak kétségbeesett igyekezettel próbálták megvetni lábukat a füves talajon, és a kőtömb lassan, gyötrelmesen lassan, de araszolni kezdett felfelé. Minél magasabbra ágaskodott, annál könnyebben boldogultak, hiszen a kötelek az oszlop csúcsát egyenesen a háromlábú állvány csúcsa felé vonták, míg az állítás kezdetén keskeny szöget zártak be önmaguk és a kőtömb között. A kőszikla talpazata szilánkokra morzsolta a lefektetett és megzsírozott farönköket, azután Galeth hirtelen felkiáltott, mire az emberek visszafogták ostoraikat.
– Most óvatosan! – kiáltotta. – Óvatosan! – A kő kishíján függőlegesen állt. – Húzzátok! – A kötelek ropogtak, az állvány megremegett, és Saban már attól tartott, hogy valamilyen láthatatlan akadály tartóztatja fel a követ, ám a tömeg ekkor végigrobajlott a rönkökön, és Galeth felüvöltött, hogy mindenki hagyja abba a vontatást. A kötelek megereszkedtek, és a nagy napkő nem bukott át. Ott állt, hatalmasan és szürkén, kétszerte magasabban, mint akármelyik férfi.
Kövekkel ékelték ki a kő lábazatát, feltöltötték a gödröt, leoldozták a köteleket, és ezzel be is végezték a munkát. A Régi Templom nem létezett többé, és Ratharryn kőből emelt szentélyt kapott. Övé lett az Ég Temploma.

 

Az égi templom felszentelésére kiválasztott nap kedvezőnek bizonyult: meleg és felhőtlen idő köszöntött rájuk, melyet a késő ősz a legmelegebb nyártól rabolt el. Hengall népének valamennyi tagja eljött az ünnepségre. Eljöttek még a külső településekről és a magasan fekvő legelőkről is. Az asszonyok Lahanna szentélyében gyülekeztek, míg a férfiak körbetáncolták a templom dúcait, ahol egymásra hányták lándzsáikat és íjaikat, mert ezen a napon senki sem viselhetett fegyvert. Ezt a napot az isteneknek áldozták.
Késő délután Gilan kivezette a törzset a településről. Megálltak a sírbuckáknál, ahová a koponyaoszlopot állították, és meséltek az ősöknek a törzs életéről, majd odáig táncoltak, ahol az új szent ösvény végighasított a füves mezőn. A törzs papjai csupaszra vetkőztek, fehér mésztejbe vont testükre ujjúkkal rajzoltak cirkalmas mintázatokat, míg fejükre agancsokat erősítettek, szakállukba állati csontokat és fogakat fontak. A papok nyomában járó egyszerű emberek valamennyien legjobb prémjüket öltötték magukra. Saban és Derrewyn frigyére napnyugta után került sor. Derrewyn szarvasbőrből varrt ruhát viselt, amit olyannyira kifakítottak, hogy a bőre valósággal sötétlett mellette, míg hosszú hajába gyöngyvessző koszorút font. Eljöttek szülei is, hogy részt vegyenek az ünnepségen. Morthor, Derrewyn atyja és Cathallo főpapja együtt táncolt Ratharryn papjaival, míg a menet élén aprócska gyermek, egy szőke hajú, alig három esztendős lányka haladt, aki süketen született. A gyermek, akárcsak Derrewyn, gyöngy vesszőt viselt a hajában.
A nap egyenesen az arcukba sütött, amint átkeltek a dombtaréjon, ahonnét a szent ösvény fehéren és nyílegyenesen vezetett az Ég Temploma nyolc sziklaoszlopa felé. Gilan elhozta a törzs koponyafáját, melyet vadborostyánnal ékesítettek fel, míg a legifjabb pap, Neel egy gyönyörűen kifaragott szekercét hordozott, amit Gilan aznap délután fent meg.
A népek tovább táncoltak a szent ösvény frissen emelt töltései között, menet közben szétkergetve az arra legelésző birkákat. A férfiak közül négyen kecskebőr dobokat hordoztak, ők határozták meg a tánc ütemét, és ahogy a papok közeledni kezdtek a négy magasabb kőhöz, a dobolás üteme és a törzs tagjainak szökdelése úgy lett egyre sebesebb. Az asszonyok teli torokból énekeltek és Slaolt dicsőítették, míg a férfiak az egyes versszakok utolsó sorait visszhangozták.
A törzs a templom kapujánál kitért, hogy körbetáncolja a töltést. Csak a papok léptek be a szentélybe, s miután kikergették a templomi kör belsejében legelésző birkákat és marhákat, kört formáltak, és saját táncuk ütemére lépkedni kezdtek. A papok odabent táncoltak, míg az emberek a töltésen túl énekeltek és táncoltak. Az árok mentén a férfiak lépkedtek, az asszonyaik mögöttük, és valamennyien a nap haladási irányában mozogtak, miközben Slaol egyre közelebb került a horizonthoz. Az asszonyok közül néhányan felkiáltottak önkívületükben, ahogyan egyre tovább és tovább táncoltak. Észre sem vették kimerültségüket, hagyták, hogy az ütem magukkal sodorja őket, és csak akkor álltak meg, amikor a férfiak, akik a településről agyagedényekben izzó parazsat hoztak, meggyújtották a templom két oldalán elhelyezett óriási farakásokat. A lángok gyorsan tovaterjedtek, az apró ágak ropogni kezdtek, és a füstoszlopokban szikrák örvénylettek az égbolt felé. Galeth összetörette a jókora szánokat, és a hatalmas gerendákat is a máglyára vetette. Ő maga ugyan ellenezte a jóféle faanyag ilyetén pocsékolását, ám a szánok szent célt teljesítettek, ezért vissza kellett kerülniük az istenekhez. A tüzek egyre ádázabbul tomboltak, amint a törzs tagjai összegyűltek a szent út közepén, a nap kapujának ikerpillérei körül. A dobok elnémultak, ám a tánc nem maradt abba; az emberek képtelenek voltak mozdulatlanul állni, és az asszonyok közül sokan fájdalmasan felnyögtek, amint eltekintettek a látóhatár felé, ahol a nap duzzadt gömbje lassan ellapult.
– Slaol! – kiáltozták. – Slaol!
– Slaol! – kiáltott fel Gilan a napra, karjait az égbolt felé emelve, és Hengall most megragadta a süket gyermek kezét, hogy elvezesse a lánykát a templom közepére, ahol Galeth korábban egy gödröt ásott. Nem volt se túl mély, se túl hosszú gödör, éppen csak elég nagy, és miután a virágos hajú gyermeket elvezették a pereméhez, levették tunikáját, majd Gilan eléje térdelt és egy főzetet adott neki.
– Idd ki! – kérte lágy hangon, s mert a gyermek nem hallhatta, kezével is mutatta, mit kell tennie. A lányka mindkét kezével megfogta az edényt, és felkacagott a pap jóságos arca láttán.
Az edényben lévő, különféle gombákból és gyógynövényekből készült főzet álmokat hozott, és elvitte a gyermeket az istenekhez. A törzs tagjai tökéletes némaságban figyelték, ahogyan a gyermek felhörpinti a varázsitalt. A lányka elfintorodott, mintha a főzet keserű lenne, de aztán újra felkacagott, és elejtette az edényt. Gilan felegyenesedett és hátrébb lépett, hogy lássa az előjeleket.
A lány zihálni kezdett, mintha lélegzet után kapkodna, majd csenevész hangján sikoltva anyját hívta, aztán a némán figyelő tömeg felé próbált szaladni, de Neel elkapta és a várakozó gödör felé fordította, ahol a lány újra felsikoltott. Az anya szívszaggatóan sikoltozva követelte vissza gyermekét. Az előjelek kedvezőtlenek voltak. A lánykának mosolyognia, nevetnie és táncolnia kellett volna, ám ehelyett eszelősen védekezett, és sikolyaival a törzs lelkét sértette meg. Hogy véget vessen mindennek, Gilan erőteljesen megrázta a gyermeket, olyan erőteljesen, hogy a lány rémületében mozdulatlanná dermedt, és Gilan ezt a pillanatot választotta, hogy kinyújtsa a kezét és átvegye a díszes szekeréét Neeltől.
Gilan a halódó nap fényében magasba emelte a pengét, kivárt egy pillanatot, majd olyan keményen sújtott le, hogy a véres virágok messze szétszóródtak a füvön, miközben a gyermek, akinek kevés híján kettéhasította a koponyáját, egyetlen hang nélkül halt meg.
A lelke az égbe távozott. Eggyé vált Slaollal. Nem lesz nyugvóhelye, és ajándékokat sem visz Slaolnak, mert ő maga az ajándék. Ezért is nem a Gyermekölővel végeztek vele, hiszen valójában nem halt meg, hanem az áhítatos csendben várakozó tömeg tekintete előtt felemelkedett az égbe, hogy beszéljen Slaolnak erről a helyről, amit a tiszteletére építettek. Az aranyhajú gyermek Ratharryn követe lett, aki az idők végezetéig őrködni fog az Ég Templomán.
Gilan lefektette a parányi testet a sírgödörbe. Összetörte a főzetet tartalmazó edényt, és a cserepeket a test mellé tette, életének mészkőgolyóját gondosan elhelyezte véres mellkasán, majd lábával visszatemette a földkupacot. A gyermek anyja még most is jajveszékelt fájdalmában, és a többi asszony igyekezett őt megnyugtatni – nem, a gyermek egyáltalán nem halt meg, hanem boldogan él az égi világban, ahol immár az istenek a játszótársai.
A nap lebukott a látóhatár mögött, miközben a hatalmas és sápadt Lahanna magasba emelkedett a nyugati erdőségek mögül. A tüzek vadul tomboltak, a máglya szívében izzó roppant farönkök vörösre festették az eget a templom felett. Egy-két pillanat múlva megkezdődik a templom első ceremóniája, amint Saban és Derrewyn a jegyesek tánclépéseivel kilép a szentély közepére, ám előbb Hengall még megállt a napgyermek sírjánál és felemelte a kezét.
Hengall feladata volt elmondani a törzsnek, mit tettek. Elmondani az Ég Templomának történetét, hogy a népek emlékezzenek rá, továbbadhassák gyermekeiknek és azok gyermekeinek, ezért állt most meg kinyújtott karokkal, a szavakat keresve, miközben néma csend borult a tömegre. Beköszöntött a szürkület, a nap izzó fényének kihunytával a vörössel szegélyezett égboltot a tüzek füstje mosta el, és ebben a fojtogató ködben Saban hirtelen villanást látott. Először azt hitte, a halott gyermek lelke az, és boldog volt, amiért az áldozat értelmet nyert.
A villanás vörösen tükrözte vissza a halódó nap fényét, és ekkor Saban már látta, hogy nem a gyermek lelke az, hanem egy nyílvessző, mely magasra kúszik a déli felföldek fekete gerincéről, ahol az ősök csontjai feküdnek buckáik alatt. A nyílvessző mintha végtelenül hosszú ideig emelkedett volna, pedig a valóságban semmi idő alatt felért az égboltra. Sabannak arra is alig maradt ideje, hogy a száját kinyissa, nemhogy elkiáltsa magát, valahogy mégis hosszúnak, iszonyú hosszúnak érezte ezt az időt. Látta, hogy a nyílvessző felér az égboltra, majd lassan visszazuhan. Hegye villant meg, a fekete kovakő verte vissza a tüzek fényét, azután a nyílvessző élesen belehasított Hengall hátába.
Hengall megtántorodott. A tömeg még most sem értette, mi történt, bár felismerte a baljós előjelet, és sustorogni kezdett. Azután Hengall elvágódott, és valamennyien meglátták a nyílvesszőt a hátában, a sötéten feketéllő tollakat, de még ekkor sem értettek semmit, és a sikoltozás nem is kezdődött meg, csak amikor a papok odarohantak a törzsfőhöz.
– Saban előrerontott, majd megtorpant, mert egyre több nyílvessző szökkent fel az égre. A vesszők tompán fúródtak a talajba, találták meg a papokat, és egyikük éles csattanással pattant le egy holdkőről. Azután Saban meglátta a mezítelen teremtményeket, akik előtörtek a vörösen lángoló déli látóhatár mögül.
A teremtmények maguk is vörösek voltak. Üvöltöttek, ahogyan lerohanták őket, és láttukra Ratharryn népe is üvölteni kezdett, ám amikor hátat fordított, hogy visszameneküljön a településre, újabb harcosokkal találta szemközt magát. A támadók közül többen apró, borzas lovakon vágtáztak keresztül a szent ösvény alacsony mészkő töltésein.
Kinti harcosok voltak, és valamennyien vörös földdel kenték be a testüket, ugyanazzal az anyaggal, mellyel a dicsőségben elhaltak bőrét is megfestették, és ezek az élőhalottak most sikoltozva-üvöltve rontottak rá a törzsre, mely egyetlen fegyvert sem fordíthatott ellenük. Tucatjával törtek rájuk ellenségeik, és Hengall elárvult népe nem tehetett mást, mint rémülten figyelte közeledtüket. Morthor, Derrewyn atyja megsebesült, Gilan holtan hevert, Neel, az ifjú pap a templom füvén vonaglott, combjában egy nyílvesszővel.
A vörös harcosok vezére utolsóként tűnt fel. Egyedül ő viselt öltözéket, és egyedül ő nem használt vörös földet, hogy rémisztővé tegye arcát. Egyenesen a templom felé indult, jobb kezében most is azt az íjat szorongatta, mellyel végzett Saban atyjával.
És amellyel saját atyját is megölte, mert a férfi, aki mosolyogva lépett be az Ég Templomába, Lengar volt.
Aki hazatért.

 

MÁSODIK RÉSZ
AZ ÁRNYAK TEMPLOMA

 

7. FEJEZET

A Kintiek hamar véget vetettek az öldöklésnek, hiszen Lengar nem azért tért vissza, hogy egy lemészárolt törzs főnöke legyen. Amikor a sikoltozás abbamaradt, megállt atyja holtteste felett, és magasba tartotta a díszes szekercét, mely az egekbe küldte a süket gyermeket. Lerázta válláról köpenyét, hogy felfedje az övén függő hosszú bronzkardot és ujjasát, az arra varrt bronz csíkokkal, melyek szikrázva verték vissza a tüzek fényét.
– Lengar vagyok! – kiáltotta. – Lengar! És ha bármelyikőtök is elvitatná jogomat, hogy Ratharryn törzsfője legyek, az tegye meg most!
– A törzsből senki sem nézett Sabanra, akit mindenki túl fiatalnak tartott ahhoz, hogy felvegye a harcot Lengarral, ám annál többen meredtek Galethre.
– Kihívsz magad ellen, bácsikám? – kérdezte Lengar.
– Megölted a tulajdon apád. – Galeth szörnyülködve meredt fivére holttestére, mely keresztben feküdt a feláldozott gyermek sírján.
– Másként hogyan lett volna belőlem törzsfő? – kérdezte Lengar, majd tett néhány lépést vetélytársa felé.
Társai – ugyanazok a harcosok, akik vele együtt menekültek el Ratharrynból, miután Hengall visszautasította Sarmennyn követeit – előtűntek az árokból a templom túlsó felén, de Lengar egyetlen kézmozdulattal megállította őket.
– Kihívsz magad ellen? – kérdezte újra Galethet, majd némán várta a választ.
Amikor nyilvánvaló lett, hogy sem Galeth, sem a törzs más tagja nem akar szembeszállni vele, odalépett a templom kapujához, ahol megállt a két roppant sziklatömb között, fenyegetően, kezében a véres szekercével.
– Galeth és Saban! – kiáltotta. – Gyertek ide!
Galeth és Saban nyugtalanul lépett ki, magában mindkettő arra számított, hogy tüstént leteríti őket Lengar társainak nyílvesszője, de senki sem nyúlt íja után. Lengar elővonta kardját, amint a közelébe értek.
– Vannak itt, akik elvárnák, hogy megküzdjetek velem – közölte Lengar. – Ez rád is áll, kistestvér. – Elvicsorodott, mintha maga a felvetés is mosolyra késztetné.
Saban nem válaszolt. Látta, hogy Lengar egy pár szarvat tetováltatott az arcára, a szemei mellé, és a szarvak csak még baljóslatúbbá tették megjelenését. Lengar előretartotta a kardot, hogy annak hegye elérje a mellkasát.
– Jó újra látni téged, testvér – mondta.
– Igazán? – kérdezte Saban olyan hűvösen, amennyire csak tőle telt.
– Gondolod, hogy nem hiányzott nekem Ratharryn? – kérdezte Lengar. – Sarmennyn olyan kihalt. Kopár és vigasztalan.
– Azért jöttél haza, hogy megmelegedj? – kérdezte gunyorosan Saban.
– Nem, kistestvér, azért jöttem, hogy újra naggyá tegyem Ratharrynt. Voltak idők, amikor Cathallo sarcot fizetett nekünk, amikor büszkeség töltötte el őket, ha asszonyaik egy ratharryni férfihoz mentek feleségül, amikor a mi templomainkba jöttek táncolni és könyörögtek a papjainknak, hogy óvják meg őket a bajtól, és most ők adnak el nekünk köveket. – Megpaskolta a legközelebbi oszlopot. – Köveket! – köpte feléjük a szót. – Miért nem veszünk tőlük faleveleket? Vagy vizet? Levegőt? Trágyát?
Galeth fivére holttestére sandított.
– Mit akarsz tőlünk? – kérdezte tompán Lengartól.
– Le kell előttem térdelned, bácsikám – felelte Lengar – itt és most, a törzs szeme láttára, hogy mindenki lássa, elfogadsz törzsfődnek. Máskülönben nemsokára találkozhatsz őseinkkel. Hogy üdvözöld őket a nevemben.
Galeth a homlokát ráncolta. – És ha letérdelek, mi lesz azután?
– Azután az én megbecsült tanácsadóm leszel, a fegyvertársam és a barátom – válaszolt Lengar ömlengve. – Az leszel, ami mindig is voltál, a törzs építőmestere és a törzsfő tanácsadója. Nem azért jöttem haza, hogy engedjem a Kintieket uralkodni. Újra naggyá akarom tenni Ratharrynt. – A vörös harcosok felé intett. – Amikor végeztek a feladatukkal, bácsikám, mind hazatérnek majd. De addig is minket szolgálnak.
Galeth újra fivére tetemére sandított.
– Akkor hát nem lesz több öldöklés? – kérdezte.
– Nem ölök meg senkit, aki elfogad törzsfőjének – ígérte Lengar, miközben lopva pillantást vetett Sabanra.
Galeth bólintott. Égy pillanatig még nem mozdult, azután lassan letérdepelt. A törzsből álmélkodó sóhaj szakadt fel, amint előrehajolt és megérintette Lengar lábát.
– Köszönöm, bácsikám – biccentett Lengar. Kardjával megérintette Galeth hátát, majd Sabanhoz fordult. – Most te jössz, fivérem.
Saban nem mozdult.
– Térdelj le – sziszegte Galeth.
Lengar sárgás tekintete, mely különös fénnyel villant a sűrűsödő sötétben, megállapodott Saban arcán. – Engem fikarcnyit se érdekel, kistestvér – vonta meg a vállát Lengar – hogy élsz-e vagy halsz. Vannak, akik szerint meg kellene hogy öljelek, de hát tart-e a farkas a kismacskától? – Öccse felé nyújtotta kardját, és a hideg acéllal végigsimított Saban arcán. – De ha nem térdelsz le azonnal, a fejedet veszem, és ivókupának fogom használni a koponyádat.
Saban nem szívesen engedelmeskedett, de jól ismerte Lengar őrületét, és tudta, ha nem tesz eleget a parancsnak, testvére szívfájdalom nélkül végez vele, akár egy rühes kutyával. Félretette hát büszkeségét, letérdepelt, és a törzs tagjaiból újabb sóhaj szakadt fel, amikor előrehajolt, hogy megérintse Lengar lábát. Lengar viszonzásul megérintette a nyakszirtjét bronzkardjával.
– Ugye szeretsz engem, kistestvér? – kérdezte Lengar.
– Nem – felelte teljes szívéből Saban.
Lengar felnevetett, és elvette a kardot.
– Állj fel – mondta, majd hátrébb lépett, hogy végighordozza tekintetét a néma tömegen. – Térjetek haza! – kiáltott oda az embereknek. – Térjetek haza! Ti ketten is – tette hozzá, Saban és Galeth felé fordulva.
A tömeg javarésze engedelmeskedett, csak Derrewyn és anyja rohant oda a templom árkához, ahol a sebesült Morthor feküdt. Saban odasietett hozzájuk, hogy lássa, egy nyílvessző a pap vallanak felső részébe fúródott, méghozzá olyan erővel, hogy feje előbukkant a másik oldalon. Saban kiszabadította a kovahegyet, de a vesszőt a helyén hagyta.
A nyílvessző most már könnyedén kijön – nyugtatta meg Derrewynt. A krétapor Morthor mellkasán rózsaszínre koszolódott, és a főpap zihálva kapkodott levegő után. – A seb be fog gyógyulni – mondta Saban a halálra rémült papnak, majd megpördült, mert a levegőt váratlanul Derrewyn sikolya szelte ketté.
Lengar ragadta meg Derrewyn karját és rántotta magához a lányt, hogy a nagy tüzek fényénél megvizsgálhassa arcát. Saban felegyenesedett, ám abban a pillanatban Lengar kardjának hegyével találta magát szemközt.
– Talán nem tetszik valami, kistestvér? – kérdezte Lengar. Saban Derrewyn felé fordult. A lány közel állt a síráshoz, és fájdalmasan összerándult Lengar szorításában.
– Össze fogunk házasodni – közölte Saban – ő és én.
– És ki döntötte ezt el? – érdeklődött Lengar.
– Atyám – felelte Saban – és az ő dédanyja, Sannas.
Lengar elfintorodott.
– Apánk halott, Saban, így mostantól én uralkodom. És hogy egy kiaszott cathallói szipirtyó mit mond, az senkit sem érdekel Ratharrynban. Egyedül az számít, kistestvér, amit én akarok. A Kintiek durva nyelvén parancsokat vakkantott, mire féltucatnyi vörös harcos zárkózott fel mellé. Egyikük elvette a kardot Lengartól, míg két másik felemelt lándzsával szembefordult Sabannal.
Lengar mindkét kezét Derrewyn szarvasbőr tunikájának nyakára helyezte. Mélyen belenézett a lány szemébe, elmosolyodott, amikor látta a bennük bujkáló állati félelmet, majd hirtelen mozdulattal feltépte az anyagot. Derrewyn felsikoltott, Saban ösztönösen felé vetette magát, de az egyik Kinti lándzsájával elrántotta a bokáját, míg egyik társa hatalmas ütést mért a koponyájára, majd a hasára fogta lándzsáját, amint ő elvágódott a földön.
Lengar letépte a ruha maradékát, lemeztelenítette Derrewynt, aki próbálta elrejteni testét, de Lengar elrántotta kezét az ágyékától és széttárta a karjait.
– Cathallói, az igaz – mérte fel alaposan a lányt – de ettől még szemrevaló. Vajon mihez kezdjek egy ilyen szemre való dologgal? – Sabbanak címezte a kérdést, de láthatóan nem várt rá választ. – Ma éjjel – felelt rá maga – meg kell mutatnunk Cathallónak, mit is jelent Ratharryn hatalma. – Ezzel megragadta Derrewyn csuklóját és vonszolni kezdte a falu felé.
– Ne! – ordított fel kétségbeesetten Saban, még mindig az őt leszögező lándzsa fogságában.
– Hallgass, kistestvér – kiáltott neki vissza Lengar.
Derrewyn megpróbált kiszabadulni a szorításából, mire válaszul a férfi keményen arcul csapta, szerteszét szórva a lány haját ékesítő gyöngy vesszőket, majd miután megbizonyosodott róla, hogy ennyivel engedelmességre kényszerítette, tovább vonszolta Derrewynt a kunyhók felé. A lány újra megpróbált elhúzódni, de Lengar másodszor is megütötte, ezúttal sokkal keményebben; a lány nyögdécselve és kábultan, de követni kezdte. Anyja, aki még mindig sebesült férje mellett térdelt, erőtlenül tiltakozni próbált, de egy vörösre festett harcos arcon rúgta és elnémította.
És Saban, aki reményvesztetten hátramaradt az Ég Templomában, nem tehetett mást, mint hogy sírva fakadt. Két Kinti harcos őrizte. Neelt és Morthort, a két sebesült papot elvitték, de Hengall és Gilan tetemét meghagyták a holdfényben, ahol Saban gyermekként zokogott tovább. Azután a Kintiek megbökdösték, hogy talpra állítsák és vágóállatként terelni kezdjék a falu felé.
Az Ég Templomát felszentelték, Ratharryn mégsem kerülte el a katasztrófát. Saban világának bealkonyult. Es az istenek megint felsikoltottak.

 

A Kinti harcosok zöme a sánc közelében vert tábort, ahonnét rövid íjaival és éles nyílvesszőivel fenyegetette Ratharryn népét; csak maroknyian álltak őrt Hengall kunyhója előtt, ahová Lengar bevonszolta Derrewynt. A törzs tagjainak javarésze Mai és Arryn templomának közelében várakozott; ütlegelés hangjai hallatszottak, majd Derrewyn sikolya, azután más semmi.
– Meg kellene küzdenünk velük? – tette fel a kérdést Galeth fia, Mereth.
– Túl sokan vannak ellenünk- felelt halkan Galeth – túlságosan sokan. – Összetört emberként, fejét lehajtva ücsörgött a templomkör közepén. – De ha fel is vennénk a harcot – folytatta tovább – hányan halnának meg közülünk? Hányan maradnának életben? Elegen ahhoz, hogy ellenálljunk Cathallónak? Felsóhajtott. – Letérdeltem Lengar elé, tehát ő a törzsfő… – Szünetet tartott. – Legalábbis egyelőre. – Az utolsó két szót olyan halkan ejtette, hogy még Mereth sem hallhatta. A templomon kívül rekedt asszonyok Hengallt siratták, akit mindenki jó törzsfőnek tartott, míg a férfiak némán szemeztek a magas földsáncon felsorakozott ellenséggel. Lahanna részvétlenül tekintett le valamennyiükre. Idővel a rettegőket is elnyomta az álom, bár az éjszakát rendre a lidércnyomással küzdő emberek kiáltásai törték meg.
Lengar valamivel pirkadat előtt bukkant fel ismét. A törzs lassan ébredezett, és azt látta, hogy az új törzsfő némán átlépdel a fekvő testeken, majd eléri Arryn és Mai templomkörének közepét. Most is bronzzal vértezett ujjasát viselte és hosszú kardot csatolt a derekára, de nem hordozott lándzsát vagy íjat.
– Nem akartam, hogy Gilan meghaljon – kezdett bele köszöntés nélkül. A férfiak felültek és lerázták magukról a takaróként szolgáló köpenyeket, míg a templomkör körül gyülekező asszonyok közelebb hajoltak, hogy hallják Lengar szavait. – A társaim nagyobb buzgalommal szolgálnak, mint azt szeretném – folytatta Lengar komoran. – Egyetlen nyílvessző elég lett volna, de beijedtek, és azt hitték, többre van szükség.
Mostanra valamennyien felébredtek. Férfiak, asszonyok, gyermekek, az egész törzs – mindenki ott gyülekezett a kis templomban és a körül, hogy meghallgassa Lengart.
– Atyám – folytatta Lengar, de még most sem emelte fel a hangját – jó ember volt. Biztosította a túlélésünket a legkeményebb teleken és sok öles fát kidöntött, hogy legyen elég földünk. Ritkán éheztünk, és mindenki bízhatott az igazságban. Mindezekért tisztesség illeti meg, ezért sírhalmot fogunk emelni neki. – Az emberek most először fel-felmordultak egyetértésük jeleként, és Lengar engedte, hogy a mormolás egy ideig folytatódjék. – De atyám tévedett Cathallóval kapcsolatban! – Most már felemelte, egyszersmind megkeményítette a hangját. – Félte Cathallót, ezért engedte, hogy Kital és Sannas uraljon benneteket. Csakugyan össze kell házasítanunk a két törzset, de egy házasságban mindig a férfinak kell parancsolni, különben az asszony fog uralkodni őrajta! Cathallo idővel ránk kényszerítette volna az akaratát! Termésünk az ő magtáraikat gazdagította volna, leányaink az ő templomainkban táncoltak volna, lándzsáinkkal az ő harcukat vívtuk volna! Csakhogy ez a mi földünk! – kiáltotta Lengar, és többen felemelték hangjukat, hogy igazat adjanak neki.
– A mi földünk – kiáltott Mereth dühödten – és most teli a Kintiekkel!
Lengar kivárt, majd elmosolyodott.
– Rokonomnak igaza van – szólalt meg egy idő után. – Kintieket hoztam a földünkre. Csakhogy nincsenek sokan. Kevesebb a lándzsájuk, mint nekünk! Mi tart vissza mégis attól, hogy végezzetek velük? Vagy hogy végezzetek velem? – Hosszan várakozott a válaszra, de senki sem felelt. – Emlékeztek még – tette fel a kérdést Lengar – amikor a Kintiek eljöttek és a kincseikért könyörögtek? Magas jutalmat ajánlottak fel nekünk. És mit tettünk erre? Elküldtük őket, és arra használtuk aranyuk egy részét, hogy köveket vegyünk Cathallótól. Köveket! Slaol aranyán néhány értéktelen sziklát vettünk! – Felnevetett, és hallgatóságából sokan szégyenkezni kezdtek amiatt, hogyan tehettek ilyesmit.
– Többé semmit sem veszünk Cathallótól – közölte Lengar. Azt mondják, nem akarnak velünk viszályt, de a viszály máris ott lakozik a szívükben. A gondolatát sem tudják elviselni, hogy Ratharryn újra nagy lehet, ezért mindent megtesznek, csak hogy eltiporjanak. Pedig őseink idejében Ratharryn erősebb volt, mint Cathallo! Sarcot fizettek nekünk és a helyeslésünkért könyörögtek. Most mégis megvetnek bennünket. Azt akarják, hogy védtelenek és elesettek legyünk, ezért is kell szembeszállnunk velük. De hogyan győzzük le őket? – A sáncok és az azok tetejében kuporgó Kinti harcosok felé mutatott. – Úgy győzzük le Cathallót, hogy megvesszük a Kintieket, akik bármilyen árat készek megfizetni, csak hogy visszakapják a kincsüket. Ha pedig vissza akarják kapni az aranyat, azt kell tenniük, amit mondunk nekik. Itt mi vagyunk az urak, nem ők! És mi arra fogjuk felhasználni a Kintieket, hogy legerősebb törzzsé váljunk ezen a földön. – Végigmérte hallgatóságát, szavai hatását lesve. – Ezért tértem vissza – fejezte be a beszédet – és ezért kellett atyámnak megtérnie az ősökhöz, hogy Ratharryn nevét mindenhol félve emlegessék, és senki ne kételkedjen a hatalmunkban.
A törzs tagjai tenyerükkel csapkodni kezdték a földet, majd a férfiak felálltak és éljenezni kezdtek. Lengar meggyőzte valamennyiüket.
Lengar győzött.
Saban az éjszakát kunyhójában töltötte, ahol Lengar két vörösre mázolt harcosa vigyázott rá. Egész éjjel Derrewynt siratta, és ha arra gondolt, mit kell a lánynak elviselnie, olyannyira mardosta a kín, hogy legszívesebben elővette volna az atyjától kapott tőrt, és felvágta volna a saját torkát. Egyedül bosszúszomja tartotta vissza. Az Ég Templomának kapujában letérdepelt Lengar elé, de tudta, hogy ezzel csupán üres gesztust tesz. Képes lett volna megölni a fivérét. Átkozta magát, amiért megfutamodott, és nem vette fel a harcot. De mit tehetett volna? Nem volt nála fegyver, hogyan harcolhatott volna kardok, lándzsák és íjak ellen? Az istenek kudarcra ítélték, és ő közel állt a teljes összeomláshoz. Csak a hajnal közeledtével merült lidércnyomásokkal átszőtt sekélyes álomba.
Az a Gundur ébresztette fel, aki Lengarral együtt menekült el Ratharrynból.
– A fivéred látni akar – közölte.
– Miért? – kérdezte Saban sértődött hangon.
– Kelj csak fel – torkollta le gúnyosan Gundur. Saban magához vette bronztőrét és egyik vadászlándzsáját, mielőtt követte volna Gundurt. Itt az alkalom, hogy végezzen fivérével, döntötte el magában. Figyelmeztetés nélkül leszúrja Lengart, és ha Lengar bajnokai végeznek is vele, legalább bosszút állt atyja haláláért. Az ősök értékelni fogják ezt, és tárt karokkal fogadják az öröklétben. Keményen megmarkolta lándzsája nyelét, és megerősítette magában elhatározását, mielőtt belépett volna a törzsfő tágas kunyhójába.
Egy odakint várakozó Kinti harcos azonban megragadta Saban lándzsáját, mielőtt még meghajthatta volna fejét a szemöldökfa előtt. Saban megpróbált belekapaszkodni a fegyver nyelébe, de a férfi túlontúl erős volt, és a rövid elkeseredett küzdelem végén Saban tehetetlenül terült el a földön. Galeth, mint látta, még előtte érkezett, és további három Kinti harcos ült Lengar mögött, ahonnét elégedetten figyelte a torzsalkodást.
– Gondolod, hogy bosszút állhatsz apánkért? – kérdezte Lengar Sabantól.
Saban megdörzsölte csuklóját, mely most is sajgott a Kinti szorításától.
– Az ősök majd bosszút állnak érte – felelte.
– Az ősök azt sem tudják, ki volt ő – nevetett fel Lengar. – Ma reggel levágtam az állkapcsát. – Hengall véres és szakállas állkapcsa felé mutatott, amit a kunyhó egyik oszlopához szegeztek. Ha egy halott állkapcsát lemetszették, nem tudta elmondani történetét az ősöknek. – Gilannel is ezt tettem – tette hozzá Lengar – hogy ne legyen kivel hablatyolnia a túlvilágon. Ülj le Galeth mellé, és fejezd be a durcáskodást.
Lengar atyja medveprém köpenyébe burkolózott, és azokkal a kincsekkel vette körül magát, melyeket a kunyhó padlója alól vagy a szőrmehalmok mögül kellett előásni.
– Gazdagok vagyunk, kistestvér! – kiáltotta Lengar boldogan. – Gazdagok! Fáradtnak tűnsz. Talán nem aludtál jól? – A Lengar mellett helyet foglaló Gundur elvigyorodott, míg a három Kinti harcos, aki egy szót sem értett a beszélgetésből, továbbra is fenyegetően meredt Sabanra.
Saban a bőrfüggönyre sandított, mely az asszonyok lakrészét elválasztotta, ám Derrewynnek nyomát sem látta. Lekuporodott a törzs egybehordott kincsei elé. Voltak ott bronzrudak, kovakőből kifaragott és fényesre csiszolt kések, borostyánokkal teli zacskók, gagátdarabkák, jókora szekercék, rézrögök, faragott csontok, tengeri kagylók, s mind közül a legérdekesebb, egy fadoboz, teli különlegesen megfaragott kavicsokkal. Az apró és kerekded kövek egyike sem lehetett nagyobb egy férfihüvelyk hegyénél, mégis valamennyit csigavonalak szövevényes mintái díszítették.
– Te tudod, mire valók? – kérdezte Lengar Galethtől.
– Nem – felelt Galeth kurtán.
– Mágia, alighanem. – Lengar egyik kezéből a másikba dobálgatta az egyik kavicsot. – Camaban biztosan tudná. Úgy tűnik, mostanában ő minden titkok tudója. Nagy kár, hogy nincs velünk.
– Láttad őt? – kérdezte Galeth.
– Tavasszal eljött Sarmennynbe – válaszolt Lengar közönyös hangon – és amennyire tudom, most is ott van. Rendesen tud járni, vagy legalábbis majdnem rendesen. Magammal akartam hozni, de nem állt kötélnek. Mindig ostobának tartottam, pedig egyáltalán nem az. Különös szerzet, de egyáltalán nem ostoba. Nagyon is agyafúrt. Mégiscsak a családra hajazik. Mi a baj, Saban? Ugye nem fogsz megint sírva fakadni? Apánk halála bánt, igaz?
Saban arra gondolt, hogy megragadja valamelyik értékes bronzszekercét és fivérére veti magát, de a Kinti lándzsások minden mozdulatát figyelték és készen tartották fegyvereiket. Fikarcnyi esélye se lenne.
– Talán észrevetted, bácsikám – fordult Lengar Galethhez hogy Sarmennyn aranya nincs a kincsek közt?
– Észrevettem – bólintott Galeth.
– Az arany biztonságban megvan – közölte Lengar – csak nem fogom mutogatni, hogy kísértésbe ejtsem Kinti barátainkat. Más vágyuk sincs, mint megszerezni azt az aranyat. Lengar a Kinti harcosok felé biccentett, akik némán ültek mögötte, és tetoválásaik maszkká dermedtek az arcukon. – Nem beszélik a nyelvünket, bácsikám – ment tovább Lengar – úgyhogy nyugodtan sértegetheted őket, csak mosolyogj közben. Szeretném, ha azt hinnék, hogy csakugyan barátságban vagyunk.
– Miért, nem vagyunk? – kérdezte Galeth élesen.
– Pillanatnyilag, igen. – Lengar önelégülten mosolyodott el. – Eredetileg azt terveztem, hogy visszaadom nekik az aranyat, amint legyőzik helyettünk Cathallót, de azután Camabannak sokkal jobb ötlete támadt. Igazán agyafúrt. Kábulatba esett és kigyógyította a törzsfőjük egyik asszonyát valami förtelmes nyavalyából. Láttad már, amikor kábulatba esik? Kifordulnak a szemei, a nyelve kibukik a szájából, reszket, akár az ázott kutya, és amikor az egésznek vége, üzenettel tér meg Slaoltól! – Lengar arra várt, hogy ezt nagybátyja is éppoly szórakoztatónak találja, ám Galeth kifejezéstelen arcán nem tükröződött semmilyen érzelem. Lengar felsóhajtott. – Szóval, ez az agyafúrt Camaban kigyógyította a törzsfő asszonyát, és a törzsfő most azt hiszi, hogy Camaban nem tud rosszat művelni. Képzeld csak el! Az a nyomorék Camaban, igazi hős lett! Szóval ez a mi hősünk azt mondta a Kintieknek, hogy az aranyért cserébe nemcsak hogy le kell győzniük Cathallót, de nekünk kell adniuk az egyik templomukat is. Vagyis a szerencsétleneknek keresztül kell vonszolniuk egy templomot az egész világon, amit persze képtelenek megtenni, hiszen a sarmennyni templomok kőből épültek. – Felnevetett. – így hát legyőzzük Cathallót, és megtartjuk az aranyat is.
– Talán mégiscsak elhozzák nekünk azt a templomot – jegyezte meg Galeth szárazon.
– S talán még Sabant is látjuk mosolyogni – mondta Lengar. Saban! Mosolyogj, amikor rám nézel. Elvitte a cica a nyelved?
Saban körmeivel belevájt bokájába, abban reménykedve, hogy a fájdalom talán visszatartja a sírástól és segít leplezni gyűlöletét.
– Látni akartál, testvér – szólalt meg érdes hangon.
– Búcsút akartam mondani neked – közölte Lengar vészjósló hangon, és remélte, hogy látja eluralkodni a rettegést fivére arcán, ám Saban kifejezése semmilyen érzelemről nem árulkodott. A halál, gondolta Saban, csakis jobb lehet ennél a megaláztatásnál, és a gondolat nyomán megérintette ágyékát. A mozdulat láttán Lengar harsány nevetésre fakadt. – Nem, nem foglak megölni, kistestvér – tudatta Lengar. – Meg kellene tennem, de túlontúl könyörületes vagyok. Inkább illő helyet biztosítok neked. Dérrewyn az asszonyom lesz, annak jeleként, hogy Ratharryn felette áll Cathallónak, és sok fiút fog szülni nekem. Te pedig, kistestvér, rabszolga leszel. – Összecsapta a tenyerét. Haragg! – kiáltotta.
A Kinti kereskedő, az a komor óriás, akit tolmácsnak fogadtak, amikor Sarmennyn népe ki akarta könyörögni Hengalltól a kincsek visszaadását, előregörnyedve a kunyhóba lépett. Szinte a földig le kellett hajolnia, hogy beférjen az alacsony szemöldökfa alatt, és amikor felállt, öles termetével és széles vállaival majd az egész kunyhót betöltötte. Már kopaszodott, de tömött szakálla hollófekete, arca pedig kifürkészhetetlen maradt.
– Az új rabszolgád, Haragg – intett Lengar finomkodó mozdulattal Saban felé.
– Lengar! – emelte fel a hangját Galeth.
– Inkább öljem meg a vakarcsot? – kérdezte Lengar tettetett nyájassággal.
– Nem taszíthatod rabszolgaságba a saját testvéred! – tiltakozott Galeth.
– Féltestvérem – vágott közbe Lengar. – És hogyne taszíthatnám. Gondolod, Saban őszinte volt velem, amikor múlt éjjel elém térdelt? Benned megbízom, bácsikám, de benne? Egy szemvillanás alatt képes lenne megölni! Másra se tud gondolni, mióta csak betette a lábát ebbe a kunyhóba, nem igaz, Saban? Elmosolyodott, de Saban továbbra is némán meredt fivérére. Lengar kiköpött. – Viheted, Haragg.
Haragg előrehajolt, és roppant ujjait ráfonta Saban karjára, hogy felállítsa a földről. Saban, megragadva méltósága utolsó foszlányát, az övében hordott apró bronzkés után kapott és az óriás felé lendült, ám Haragg a legkisebb erőfeszítés nélkül megragadta a csuklóját, és olyan erővel szorította meg, hogy Saban ujjai erőtlenül és érzéketlenül nyíltak szét. A kés a földre hullt. Haragg felvette, majd kivonszolta Sabant a kunyhóból.
Haragg fia, a süketnéma, aki gigászi atyjánál is nagyobbra nőtt, odakint várakozott. Ő ragadta meg Sabant és dobta le a földre, míg atyja visszalépett Lengar kunyhójába, és Saban hallotta, amint Lengar megpróbál kicsikarni belőle egy ígéretet, miszerint sosem hagyja elszökni újdonsült rabszolgáját. Saban maga is a menekülésre gondolt, de az óriás fenyegetően tornyosult fölé, azután hirtelen jajveszékelés hallatszott, és amint elfordult, Saban Morthor feleségét látta, aki ekkor vezette elő férjét Gilan egykori kunyhójából. Kinti harcosok terelték a párt Ratharryn északi kapuja felé.
– Morthor! – kiáltott fel Saban, majd zihálva kapott levegő után, mert amikor Cathallo főpapja felé fordult, Saban is láthatta, hogy Morthor mindkét szemét kivájták. – Lengar tette ezt? kérdezte Saban.
– Lengar tette – válaszolt Morthor keserűen. Karjai erőtlenül csüngtek alá, a vér rákérgesedett sebesült vállára, ahonnét mostanra kitépték a nyílvesszőt, de az arca helyén nem maradt más, csak egy rettenetes maszk. A főpap véres szemgödrei felé mutatott. – Ez Lengar üzenete Cathallónak – mondta még, mielőtt a lándzsások tovább taszigálták.
Saban lehunyta szemét, mintha így kizárhatta volna tudatából a szörnyűséget, ám ekkor a levetkőztetett és meggyalázott Derrewyn képe jelent meg előtte, és válla megrázkódott, amint igyekezett visszafojtani feltörő könnyeit.
– Sírj csak, kisfiú. – A gunyoros hang felülről érkezett, és amikor kinyitotta a szemét, Saban Jegart látta maga előtt. Lengar két barátja is elkísérte Jegart, és mindketten felé irányozták lándzsájukat. Saban egy pillanatig azt hitte, végezni akarnak vele, de a lándzsások csak nyugton akarták tartani. – Sírj – kérte újra Jegar.
Saban a földre meredt, majd újra megrázkódott, amikor Jegar elkezdte levizelni. A két lándzsás felnevetett, és amikor Saban próbált félrekúszni, lándzsahegyeikkel térítették jobb belátásra.
Lengar fogja feleségül venni Derrewynt – tudatta Jegar vizelés közben – de nekem adja, miután beleunt, márpedig bele fog unni, nekem elhiheted. Tudod, hogy miért, Saban?
Saban nem válaszolt. A vizelet lecsöpögött a hajáról, végigfolyt az arcán, és tócsába gyűlt a térdei között, miközben a süketnéma óriás szórakozott közönnyel meredt a jelenetre.
– Azért – folytatta Jegar – mert mióta Lengar Sarmennynbe ment, én voltam a szeme és a füle itt Ratharrynban. Mit gondolsz, honnét tudott Lengar a múlt estéről? Én mondtam el neki. Igaz, hogy tőlem tudtad? – Az utolsó kérdést már Lengarnak címezte, aki ekkor lépett elő a kunyhóból, hogy végignézze fivére megszégyenítését.
– Te vagy a leghűségesebb barátom, Jegar – bólintott Lengar.
– Olyan barátod, akinek megnyomorították a jobb kezét. Jegar hirtelen előrehajolt, és megragadta Saban kezét. – Adj egy kést! – követelte Lengartól.
– Engedd el – avatkozott közbe Haragg.
– Még nem végeztem vele – köpött ki Jegar.
– Ő az én rabszolgám – közölte Haragg – és te békén hagyod. Az óriás nem emelte fel a hangját, mégis olyan erőt sugárzott, hogy Jegar azonnal engedelmeskedett. Haragg leguggolt Saban előtt, marokra fogta a kis bronzkést, és Saban már azt hitte, hogy a Kinti akarja végrehajtani azt, amit Jegar eltervezett, ám ehelyett Haragg megragadta Saban csatakos haját. Átvágott egy haj csomót, majd félrehajította. Durva mozdulatokkal dolgozott, marokszám vágta Saban haját, közben fejbőrét is felsebezte. Minden rabszolgát így nyírtak meg, s bár a haj újra kinőtt, ezzel is kihangsúlyozták, hogy a frissen lekopaszított rabszolga élete fabatkát sem ér. Saban mostantól senki és semmi. Összerándult, ahogy a kemény penge végigszántott a fejbőrén, és a vér patakokban csörgött végig az arcán. Anyja lépett ki a kunyhójából, miközben Haragg a haját nyírta, és sikoltozva követelte, hogy hagyják békén a fiát, aztán göröngyökkel kezdte dobálni őket, amíg Lengar két lándzsása nevetve arrébb nem vonszolta.
Haragg végzett a hajvágással, aztán megragadta Saban bal kezét és a földre fektette.
– Majd én megcsinálom – ajánlkozott Jegar készségesen.
– Az én rabszolgám – felelte Haragg, és csendes eltökéltsége láttán Jegar újra meghátrált. – Nézz rám – parancsolt rá Haragg Sabanra, majd bólintott fiának, aki lapát kezével megmarkolta Saban csuklóját.
Saban könnyektől fátyolos szemmel nézett fel Haragg elvadult arcába. Bal kezét keményen leszorították a földre, és ő nem is látta a pengét, csak hirtelen rettenetes fájdalom hasított a kezébe, végigcikázott a karján és vállán, és újabb könnyeket fakasztott a szeméből, Haragg pedig feltépte vérző kezét a földről, és egy darab gyapjút szorított Saban kisujjának csonkjára.
– Tartsd rá – utasította Haragg.
Saban jobb kezével megragadta a gyapjút. A fájdalom tompa lüktetéssé szelídült, és úgy érezte, menten elájul, de összeszorította a fogát és előre-hátra ringatózott, miközben Haragg egybegyűjtötte a levágott hajat és a véres kisujjat, hogy odavigye mindezt a tűzhöz. Jegar ismét közbeavatkozott, és követelte, hogy a kereskedő adja oda neki a levágott hajat, amivel rontást küldhet Saban ellen, de a komor Haragg ezúttal is visszautasította, mindent rávetett a tűzre, és végignézte, ahogy elég.
A süketnéma most észak felé vonszolta Sabant, ahol Ratharryn kovácsa, Morcar dolgozott. Morcar Galeth barátja volt, és rendszerint bronz lándzsahegyeket készített, ám ezúttal azt a bronzot hevítette, amit Haragg adott neki. A kovács munka közben mindvégig kerülte Saban tekintetét. Haragg a földre lökte Sabant, aki lehunyta szemét és megpróbálta kirekeszteni a kezében lüktető fájdalmat, ám ekkor még nagyobb kínt érzett a jobb bokájánál, és amikor nyöszörögve felnyitotta szemét, látta, hogy bronz béklyót kapcsoltak a lábára. A béklyót már meghajtották, majdnem teljes körben összezáródott, és Morcar most fürgén kalapácsolta a felhevült anyagot, hogy a meggörbített lap két vége találkozzék. A béklyót lánccal kapcsolták össze társával, melyet Saban bal bokájára kényszerítettek, majd szorosra kalapáltak. A forró fém olyan erővel perzselte a bőrét, hogy Saban lélegzethez is alig jutott.
Morcar vizet öntött a béklyókra.
– Bocsáss meg, Saban – suttogta.
– Állj fel – mordult rá Haragg.
Saban felállt. Ratharryn népének egy kisebb csoportja biztonságos távolból figyelte. Lábait úgy bilincselték össze, hogy gyalogolni tudjon, de szaladni már ne, a fejét leborotválták, és Haragg most mögé állt, hogy késével felhasítsa tunikája hátát.
Amikor végzett, Saban csupaszon állt előtte. Utoljára még levágta a kagylókból készült láncot Saban nyakából és súlyos lábával porrá tiporta, majd zsebre tette a borostyán amulettet, amit Saban még anyjától kapott ajándékba. Jegar nevetett, Lengar tapsolt.
– Most már a rabszolgám vagy – közölte Haragg színtelen hangon. – Hogy élsz vagy halsz, egyedül rajtam múlik. Kövess.
Saban engedelmeskedett.

 

Lengar félte az isteneket. Nem értette őket, önmagát viszont annál inkább, és tudta, hogy egyetlen ember sem csalhatja meg büntetlenül az isteneket, épp ezért félte őket, és külön gondot fordított arra, hogy legjobb tudása szerint megbékítse őket. Ajándékokat adott a papoknak; Ratharryn templomaiban krétából kifaragott jelképes szekercéket temetett el; életben hagyta Hengall megmaradt asszonyait, sőt még arra is ígéretet tett, hogy sosem kell éhezniük.
Atyja szelleme útnak indult a túlvilágra, hogy az ősökkel és az istenekkel éljen, de nem vihette magával az állkapcsát és a jobb lábát, így Hengall sem gyilkosáról nem árulkodhatott, sem üldözőbe nem vehette Lengart, ha a szelleme mégis megmaradt volna ezen a világon. Az állkapcsot és lábszárat a disznóknak vetették, de a test többi részét illő tisztességben részesítették. Hengallt a Kintiek szokása szerint, halotti máglyán égették el. A tűz Hengall halálát követően három napon át lángolt, majd további három napon át engedték égni, ezután temették csak el a sírhalommal a füstölgő hamvakat.
Azon az éjjelen, amikor a sírhalmot emelték, Lengar letérdepelt a csúcsán, és ráhajtotta fejét a mészkövekkel kevert földre. Egyedül volt, mert nem akarta, hogy bárki is tanúja legyen halott apjával folytatott beszélgetésének.
– Azért kellett meghalnod – mondta Hengallnak – mert túl sokat óvatoskodtál. Jó törzsfő voltál, de Ratharrynnak most egy nagy törzsfőre van szüksége. – Lengar itt szünetet tartott. – Nem öltem meg asszonyaidat – folytatta – és életben hagytam Sabant is. Mindig is ő volt a kedvenced, nem igaz? Nos, életben van, atyám, életben van.
Lengar nem volt róla meggyőződve, hogy helyesen cselekedett, amikor életben hagyta Sabant, de Camabannak sikerült őt meggyőznie arról, hogy végzetes hiba lenne megölni a féltestvérét. Camaban még Sarmennynben kereste fel Lengart, és közel sem volt már az a motyogó félnótás, akit Lengar mindig is megvetett. Camaban varázsló képében bukkant fel előtte, és Lengar furcsamód szorongást érzett a jelenlétében.
– Az istenek megbocsátják neked Hengall halálát – mondta akkor Camaban – de Sabanét már nem. – Amikor Lengar tudni akarta, hogy miért, Camaban kijelentette, hogy álmában tanácskozott Slaollal. Lengar vonakodva, de elfogadta a választ. Félig még most is bánta engedékenységét, ugyanakkor félt Camaban hatalmától is. Igaz, Camaban sugallatának engedelmeskedve Haragg rabszolgájává tette Sabant, és Lengar biztos lehetett abban, hogy a kereskedő rabszolgái nem hosszú életűek.
Lengar a sírhalom elegyengetett csúcsán nyugtatta homlokát. A mészkövet és földet hevenyészetten igazították el a hamvakon, és a füst még most is átszüremlett a sírhalmon, hogy csípje Lengar szemét, de ő kötelességtudóan lent tartotta a fejét.
– Te is büszke lennél rám, atyám – folytatta. – A magasba emelem Ratharrynt, és porig alázom Cathallót. Nagy törzsfő leszek, és… – A léptek neszére mozdulatlanná merevedett.
A léptek közelről, nagyon közelről hallatszottak, majd magán a sír halmon, és hiába vágta le apja jobb lábát, Lengar hirtelen halálra rémült, hogy Hengall szelleme mégis bosszút áll rajta.
– Ne – suttogta. – Ne.
– De igen – hallatszott egy mély hang. Lengar sípolva engedte ki a levegőt, és megkönnyebbülten egyenesedett fel, hogy szembenézzen Camabannal. – Mégis úgy döntöttem, hogy követlek Sarmennynből – tudatta Camaban.
Lengar nem tudta, mit feleljen erre. A rettegéstől a hideg veríték is kiverte.
Camaban mostanra férfivá érett. Magas pofacsontjával, mélyen ülő szemével, és széles, gunyoros mosolyra húzódó szájával az arca keskenyebbnek és élesebbnek tűnt, mint régen. Haját, melyet korábban csatakosan és rendezetlenül viselt, most takarosan összekötötte a tarkóján egy bőrszíjjal, amelyről kis zörgő csontok függtek alá. Egy csecsemő bordáiból készített nyakláncot viselt, és emberi állkapoccsal megfejelt botot tartott a kezében. Ennek a botnak a végét döfte most bele a sírhalomba.
– Ehhez mit szólsz, apám?
– Ne – nyögött fel Lengar.
– Csak nem félsz Hengalltól? – kérdezte Camaban gúnyosan.
Még egyszer koppantott botjával, majd kiköpött. – Érzed ezt? Leköptelek! – A bot vége mélyen belevájt a sírhalomba. – Érzed ezt, Hengall? Érzed ezt a kínt? Én vagyok az, Camaban!
Lengar lesietett a sírhalomról.
– Miért jöttél ide? – kérdezte.
– Természetesen azért, mert biztos akartam lenni benne, hogy helyesen cselekszel – felelte Camaban, majd búcsúzóul leköpte atyja sírját, leoldalazott a halomról, és elindult az Ég Temploma felé. Még most is sántított, de sokkal kevésbé észrevehetően, mint korábban. Habár Sannas kiegyenesítette a csontjait, azok nem megfelelően görbültek, így még most is akadozott a lépése, de már korántsem olyan torz és nevetséges módon mozgott, mint előtte.
Lengar elindult Camaban után.
– Nincs szükségem arra, hogy megmond, mi helyes, és mi nem.
– Máris visszanyerted a bátorságod? – acsarkodott Camaban.
– Az előbb még csak úgy reszkettél. Azt hitted Hengall szelleme vagyok, igaz? – Felnevetett.
– Vigyázz, testvér – figyelmeztette Lengar.
Camaban visszafordult, és felé köpött.
– Talán meg akarsz ölni? Hát tudd meg, hogy én Slaol szolgája vagyok, Lengar. Slaol a barátom. Csak ölj meg, ostoba, és az ég szakad a nyakadba, föld nem fogadja be a csontjaidat, még a vadak is szűkölni fognak halálod bűzétől. A férgek és pondrók se veszik be magukat bűzhödt tetemedbe, testvér, míg sárga hüvellyé nem aszik a tested, hogy azután a szelek hordják el a világvége mérges mocsaraiba. – Beszéd közben botját Lengarra emelte, és Lengar elhátrált a fenyegetések elől. Lehetett Lengar az idősebb, harcosként rendelkezhetett irigylésre méltó hírnévvel, Camaban mégis olyan hatalmaknak parancsolt, melyeket Lengar sosem értett. – Megölted Sabant? – kérdezte hirtelen Camaban.
– Eladtam Haraggnak.
– Helyes – bólintott Camaban közönyösen.
– És elvettem az aráját is.
– Miért ne tetted volna? – vonta meg a vállát Camaban. – Valakinek meg kellett tennie. Legalább szemrevaló? – Meg sem várta a választ, máris tovább bicegett az Ég Temploma felé, ahol átvágott a külső töltésen, leereszkedett az árokba, majd felkapaszkodott a magas belső sáncra. Ott megállt, hogy végigmérje a négy holdkövet. – Nem henyéltek – jegyezte meg gunyorosan. – Gilan műve?
Lengar, aki semmit sem tudott az új templomról, megvonta a vállát.
– Gilan halott.
– Helyes – vágta rá Camaban – mert ezt itt neki köszönhetjük. Vagy neki, vagy valamelyik cathallói söpredéknek. Nincs hozzá merszük, hogy templomot építsenek Slaolnak, de közben ne hunyászkodjanak meg Lahanna előtt is.
– Lahanna?
– Azok ott holdkövek – mutatott Camaban botjával a körön belül magasodó sziklatömbökre.
– El akarod távolítani őket? – kérdezte Lengar.
– Amit Slaol akar – felelte Camaban – az egyes egyedül rám tartozik, te pedig nem teszel semmit, amíg én nem mondom. Kilépett a templomkör közepére, ahol a holdfény parányi, élesen metszett árnyat vetett a gyermek sírhalma mögött. Camaban mélyen bele vájt a földbe botja végével, és megpróbálta kifordítani a tetemet, de bármennyire is megbolygatta a talajt, a holttest nem mozdult.
Lengar visszahőkölt a felforgatott talajból előtörő hullabűztől.
– Mit akarsz ezzel? – kérdezte felháborodottan.
– Megszabadítom ezt a helyet tőle – felelte Camaban.
– De ezt nem teheted meg! – tiltakozott Lengar, Camaban azonban ügyet sem vetett rá. Letérdelt, hogy addig túrja és markolássza a földet, amíg szinte teljesen szabaddá nem tette a testet, azután felállt és újra a botját használta, ezúttal arra, hogy a rothadó tetemet feltartsa a hold fényébe.
– Most majd újra el kell temetned – jegyezte meg Lengar. Camaban dühödten fordult felé.
– Ez az én templomom, Lengar, nem a tiéd. Az enyém! – Az utolsó szót már szinte sziszegte, megrémítve Lengart. – Gyermekkoromban is én tartottam tisztán! Szerettem ezt a helyet, és ebben a körben imádtam Slaolt, amikor ti többiek még Lahanna csöcsein csüngtetek. Ez a hely az enyém! – Beledöfte botját a halott gyermekbe, és összezúzta vele a mellkas apró csontjait. Üzenetet küldött, hogy tudassa velem, a temploma még befejezetlenül áll. – Kiköpött a tetemre, majd kiszabadította a botját. – Legyen a dögevőké és a vadaké – mormolta, majd a nap kapujához indult. Ügyet sem vetett a kaput szegélyező két kőtömbre, ehelyett a párba állított napkövekhez lépett. Fenyegető tekintettel mérte végig a sziklákat. – Ezt itt megtartjuk – simított végig tenyerével egyik kőtömb sima felszínén – de ezt leronthatjátok. – A kisebb kő felé mutatott. – Egyetlen kő is elég a napnak. – Azzal kurtán búcsút intett fivérének, és éppoly kéretlenül, ahogyan érkezett, észak felé vette az irányt.
– Most hová mégy? – kiáltott utána Lengar.
– Van még mit tanulnom – válaszolta Camaban – de ha már mindent megtanultam, visszatérek hozzátok.
– De miért?
– Természetesen azért, hogy felépítsem a templomot – fordult vissza Camaban. – Naggyá akarod tenni Ratharrynt, nem igaz? Csak nem gondolod, hogy véghezviheted ezt az istenek segítsége nélkül? Azért tanulok, hogy templomot építhessek neked, amely a mennyekbe repíti ezt a nyomorúságos kis törzset. – Tovább indult.
– Camaban! – üvöltötte Lengar.
– Mi az? – pördült meg Camaban ingerülten.
– Az én oldalamon állsz, ugye? – kérdezte Lengar nyugtalanul.
Camaban elmosolyodott.
– Fivéremként szeretlek, Lengar – felelte.
Azzal beleveszett az éjszakába.

 

Saban megtudta, hogy Haragg volt az, aki elvezette Lengart és embereit Sarmennynből Ratharrynba, hiszen egyedül egy tapasztalt kereskedő ismerhette az utakat, ő tudhatta, milyen veszélyek leselkednek az utazóra és hogyan lehet azokat kikerülni – márpedig Haraggnál tapasztaltabb kereskedő aligha akadt errefelé. Tíz év alatt keresztül-kasul bejárta a világot három ösztövér lovával, melyeket bronzzal, szekercékkel, és minden egyéb olyan tárggyal rakott meg, amit elcserélhetett a Sarmennyn által olyannyira áhított kovakővel, gagáttal, borostyánnal és gyógyfüvekkel. Régebben, mondta el Haragg Sabannak, a Sarmennynnél partra vetett gigászi tengeri szörnyek fogát és csontjait is elhozta, hogy azokat értékes fémekre és drágakövekre cserélje.
Mindezt aközben tudatta Sabannal, hogy észak felé haladtak. Olykor Saban nyelvén beszélt, de legtöbbször a Kintiek nyelvét használta, és jókorát csapott Sabanra egy vesszővel, ha az nem értette meg vagy nem felelt ugyanazon a nyelven.
– Meg fogod tanulni a nyelvemet – jelentette ki, és Saban félt annyira a vesszőtől, hogy így is tegyen.
Saban egyszerű feladatokat kapott. Éjjelenként tüzet rakott, ami megfőzte az ételüket és távol tartotta az erdei vadakat, míg nappal a három bozontos lovat vezette, vizet hozott, takarmányt szedett és a települések közelében megfújta Haragg ökörszarv tülkét, hogy figyelmeztesse az ott lakókat az idegenek jelenlétére.
A süketnéma, akit Cagannak hívtak, szintúgy megtehette volna ezt, ám Saban hamar felismerte, hogy a nálánál alig néhány évvel idősebb fanyűvő legalább olyan együgyűnek született, mint amilyen termetesnek. A hajlandóság nem hiányzott Caganból, hiszen szüntelenül az alkalmat leste, amikor hasznossá tehette magát, ám azután mindenféle nehézségekbe ütközött. Ha tüzet gyújtott, megégette magát, ha a lovakat próbálta vezetni, túlságosan nagy erőt fejtett ki, de Haragg, figyelt fel rá Saban, olyan kivételes gyengédséggel kezelte Cagant, mintha a süketnéma, aki másfélszer olyan magasra nőtt, mint Saban, legkedvesebb ölébe volna. Maga Cagan feltétlen elégedettséggel és odaadással nyugtázta atyja kedvességét. Ha atyja elmosolyodott, beleborzongott a boldogságba, vagy fel-le ugrált, visszamosolygott, és közben mély torokhangokat hallatott. Haragg minden reggel kifésülte, varkocsba fonta és hátrakötötte fia haját, azután kifésülte Cagan szakállát is. Cagan örömében alig fért a bőrébe, és ilyenkor, vette észre Saban, Haraggnak néha egy-egy könnycsepp csillant a szemében.
A kereskedő Sabanra nem vesztegetett könnyeket. Amikor a bronzbéklyók mély árkokat vájtak Saban bőrébe, majd a kelések vért és váladékot okádva felfakadtak, Haragg gyógyfüvekkel kezelte sebeit, aztán levelekkel bélelte ki a bilincseket, hogy azok ne dörzsöljék a bőrét, csakhogy a levelek folyton lehulltak a helyükről. Haragg néhány nap után vonakodva, de átengedett Sabannak egy rühes farkasprémet, hogy a dereka köré kösse, ugyanakkor ki nem állhatta, ha Saban a prémben hemzsegő tetveket űzte.
– Hagyd abba a vakarózást – mordult rá, majd nyomatékul odacsapott a vesszővel. – Ki nem állom a vakarózást! Nem vagy te kutya.
Kelet, majd újra észak felé tartottak, rendszerint más kereskedők társaságában, de sokszor egyedül, ügyet sem vetve az erdőben bujkáló számkivetettekre és vadászokra. Haragg nem tartott tőle, hogy megtámadják.
– Ha egy kereskedőt megtámadnak – magyarázta Sabannak – megtámadják mindet, ezért a törzsfők a védelmükbe vesznek. De még így is vannak veszélyes helyek, ahová csak másokkal együtt megyünk. – Sok kereskedő, folytatta Haragg, tengeren utazik, csónakján körbeevez a partok mentén és csak a tengerhez közel lakó törzsekkel cserél árut, ám ezek éppen a nagyobb belső falvakat kerülik el, melyekből Haragg is megél. Amikor elértek egy települést, Sabannak kellett lerakodni az árut a lovakról, majd vidraprémen kiteríteni azokat a törzsfő kunyhója előtt. Cagan leemelte a nehezebb csomagokat, azután csak ült és meredt maga elé, amíg a népek megbámulták gigászi termetéért. Az asszonyok megkuncogták, és a férfiak, miután felismerték, hogy Cagan alig értelmesebb egy kisgyermeknél, megpróbáltak belekötni, de Haragg ilyenkor csak rájuk ripakodott, mire valamennyien elhátráltak bősz indulata és öles termete elől.
Akadtak olyan holmik, amit sohasem csomagoltak ki; főként kisebb aranyrögök és elegáns bronz melltűk, amiket Haragg a legjobban fizető törzsfőknek tartogatott. A kicsinyes alkudozás egész nap eltartott, olykor két teljes napig is, és amikor véget ért, Saban egy jókora bőrzsákba rakta a Sarmennynnek szánt javakat, egy másikba a megmaradt árut, majd Cagan mindkettőt felrakta a lovakra. Egy kisebb zsákban kizárólag nagy méretű tengeri kagylókat őriztek, olyan különös füvekbe csomagolva, melyek Haragg szerint magában a tengerből nőttek, de miután Saban még sosem látta a tengert, ez a tény sem jelentett neki sokat. A kagylókat szinte mindig élelemre cserélték.
Haragg nem volt rosszindulatú ember. Saban, amennyire rettegett a kereskedő kifejezéstelen arcától és fürge vesszőjétől, csak hosszú idő elteltével jött rá erre. Noha Haragg egyedül a fiára tekintett mosolyogva, mást sem fogadott soha ellenségesen; minden férfit, asszonyt és körülményt ugyanazzal a komor eltökéltséggel vett, s ha keveset is beszélt, annál inkább odafigyelt másokra. Sabanhoz ugyan beszélt, de csak a hosszú utazások ideje alatt, és ilyenkor is színtelen hangon, mintha a megosztott hírek nem sokat jelentenének számára.
Már messze északon jártak, amikor a hideg szelek és a szitáló esők meghozták a tél első üzenetét. Az emberek errefelé egy különös nyelvet beszéltek, melynek megértése még Haraggnak is komoly nehézséget okozott. A bronzrudakat és a fekete kőszekercéket mostanra elcserélte azokra a gyógyfüvekre, melyekkel állítása szerint Sarmennyn lakói az általuk főzött italt ízesítették, de egy kis bronz lándzsahegyet jobb meggyőződése ellenére még elcserélt egy gyapjú tunikára és egy pár rendesen megvarrt prémcsizmára, hogy odaadja mindezt Sabannak.
A csizmák nem illettek a béklyók fölé, ezért Haragg leült és elővett egy kő szekercefejet az egyik zsákból, majd addig feszegette a bilincseket, míg Saban ki nem tudta bujtatni belőlük a bokáját.
– Ha elszöksz – közölte vele színtelen hangon – meg fognak ölni. Veszélyes errefelé. – Belökte a szétfeszített béklyót a zsákjába, hogy a következő településen elcserélje húsz zacskó értékes gyógyfűre. Ebben a faluban, ha meghallották a közelgő kereskedő tülkét, az asszonyok valamennyien a kunyhójukba rejtőztek, hogy az idegenek ne láthassák meg az arcukat. – Különös népek laknak itt – jegyezte meg Haragg.
Mostanra Haragg és Saban csak a Kintiek nyelvén beszélt egymással. Ratharryn éles, ám egyre halványuló emlék lett. Még Derrewyn arca is elmosódott Saban fejében. Most is érezte a kínzó bűntudatot, ha a lányra gondolt, de az önsajnálat már átadta helyét a tüzesen izzó bosszúvágynak. Minden éjjel Lengar halálának és Jegar megszégyenítésének képével vigasztalta magát, ám idővel ezt a vigaszt is elhalványították az új csodák és a különös tapasztalatok.
Látott templomokat. Sok magasztos templomot, hol fából, hol kőből megépítve. A kövek hatalmas köröket alkottak, a magyallal és borostyánnal ékesített fatemplomok egyenesen az égnek szöktek. Látott papokat, akik kovakéseikkel megvágták magukat, hogy imádság közben vérrel dörzsöljék be mellkasukat. Járt olyan helyen, ahol a törzs egy patakot imádott, és Haragg elmesélte neki, miként fojtanak bele egy csecsemőt minden újholdkor. Másutt az emberek egy ökröt imádtak, méghozzá minden évben egy másikat, hogy a nyári napfordulatkor leöljék az állatot és megegyék a húsát, mielőtt új istent választanának maguknak. Az egyik törzs főpapja láthatóan háborodott volt, vonaglott, nyálzott és értelmetlenül zagyvált, míg másutt csakis a nyomorékok lehettek papok. Egy faluban a viperákat imádták, a következő felett egy asszony uralkodott. Mind közül ez tűnt a legkülönösebbnek Saban szemében, hiszen az asszony nemcsak befolyásos varázsló volt, mint Sannas, de törzsfőként parancsolt az egész törzsnek.
– Mindig is asszony volt a törzsfőjük – tudta meg Haraggtól amióta csak ismerem őket. Talán az istennőjük rendelte így. – A törzsfő asszony ragaszkodott ahhoz, hogy Haragg az ágyában töltse az éjszakát. – Nem vesz tőlem semmit, ha visszautasítom – magyarázta az óriás. Ezen a településen történt, hogy Haragg ráparancsolt Sabanra, vágjon le egy tiszafa ágat és készítsen íjat. Haragg nyílvesszőket is vásárolt neki, és láthatóan bízott benne, hogy Saban nem fordítja a fegyvert gazdája ellen. – Csak ne engedd, hogy Cagan is hozzáférjen a veszőkhöz – figyelmeztette Haragg. – Még megsértené magát velük.
Saban hiányzó kisujjának helyén kérges forradás keletkezett, de Saban ettől még éppúgy tudta használni az íjat, mint korábban. A hiányzó ujj jelezte szolgaságát, de nem hátráltatta semmiben. Haja maradéktalanul visszanőtt, és olyan napok is akadtak, amikor azon kapta magát, hogy nevet és mosolyog; egy reggel pedig arra a felismerésre ébredt, hogy élvezi az életet a komor Haragg társaságában. A gondolattól újra eltöltötte a bűntudat, de Saban fiatal volt még, és az újdonság varázsa elfeledtette vele korábbi nyomorúságát.
Az asszony által uralt településen bevárták, amíg más kereskedők is csatlakoznak hozzájuk. Az út következő szakasza, tudta meg Haraggtól, olyannyira veszedelmes, hogy egyetlen jóérzésű ember se vágna neki magában. A törzsfő kevéske bronzért cserébe húsz harcost rendelt melléjük kíséretként, amikor egy hideg reggelen észak felé vették az irányt, felkapaszkodva a kiterjedt kietlen lápvidékre, amely feketén terpeszkedett a felhős égbolt alatt. Egyetlen fa sem nőtt itt, és Saban nem tudta megérteni, miért akarna bárki is ilyen barátságtalan helyen élni, amíg Haragg el nem mondta, hogy az ingoványon mély sziklás hasadékok húzódnak, a hasadékokból pedig nyirkos barlangok nyílnak, és a számkivetettek ezekben húzzák meg magukat.
– Mindenre képesek – tette hozzá Haragg.
A nap későbbi részében csakugyan megtámadták őket. A hangafűben rejtőző támadók nyílvesszőket küldtek feléjük, de csak kevesen voltak, és elég elővigyázatlanok ahhoz, hogy túl korán mutatkozzanak. A kölcsönbe vett lándzsások kiáltásokkal és fegyverük mutogatásával igyekeztek elijeszteni a számkivetetteket, ám az ellenség megmakacsolta magát és továbbra is elzárta előlük az utat.
– Támadnotok kell – kiáltott oda Haragg a harcosoknak, ám azok nem szívesen ontották volna a vérüket néhány kereskedő miatt. Cagan vadállatként bömbölt és rá akart rontani a rongyos csőcselékre, de Haragg visszafogta, és inkább Sabant küldte előre. Saban útjára küldött egy nyílvesszőt, majd miután látta, hogy az a cél előtt csapódik a földbe, előrébb szaladt, és újabb vesszőt tett az idegre. A nyíl ezúttal oldalirányban tévesztett, és Saban gyanította, hogy nem is annyira a szél miatt, mint inkább a vessző szárának vetemedése miatt. Elengedett egy harmadik nyílvesszőt is, és elégedetten látta, hogy az egyik számkivetett gyomrába fúródik. Az ellenséges nyilak most Sabant vették célba, de a hevenyészett íjak erőtlennek bizonyultak, és Saban még néhány lépést megtett, mielőtt megfeszítette a húrt és leterített egy újabb támadót. Üvöltve hívta ki őket, kigúnyolta gyávaságukat és gyatra céllövő képességüket, majd beleeresztett egy harmadik nyílvesszőt egy szurtos gyapjú tunikát viselő, elvadult hajú férfiba. Táncra perdült, amint ellenségei megfutamodtak.
– Anyátok sárban fetrengő disznó volt! – kiáltott utánuk Saban. – Nővéreitek kecskékkel hálnak! – Az ellenségből senki sem értette a válogatott sértéseket, pedig elég közel voltak ahhoz, hogy meghallják.
Haragg ezúttal megajándékozta Sabant egy mosolyával. Még a vállát is megcsapkodta, azután felnevetett.
– Harcosnak kellene lenned, nem rabszolgának – mondta, és Cagan atyja példáját követve rávigyorgott Sabanra.
– Mindig is harcos akartam lenni – vallotta be Saban.
– Ahogy minden kölyök. Mi haszna egy kölyöknek, ha más akarna lenni? – kérdezte Haragg. – Minden igazi férfi harcos, kivéve a papokat. – Az utolsó három szót mély keserűséggel ejtette, de nem magyarázta meg, miért.
Másnap a kereskedők elcserélték áruikat a láptól északra fekvő települések lakóival. Más falvak törzsei is eljöttek, és több százan őgyelegtek a legelőn, ahol virradattól szürkületig folyt az alkudozás. Haragg javainak nagy részét azon a napon cserél* te el, és cserébe még több gyógyfüvet kapott, meg egy ígéretet, miszerint a tél elmúltával egy halom hófehér prémet engednek át neki.
– Addig is – közölte Sabannal – itt maradunk.
A hely vigasztalanul komornak tűnt Saban szemében; nem volt más, mint az égbe szökő hegyek között meghúzódó szűkös völgy. Az alacsonyabban fekvő lankákat fenyvesek borították be, és a sötét fák közül kis patak bukdácsolt keresztül a szürke köveken. A völgy alsó felén kőtemplom épült, feljebb kunyhók sora. Haragg és Saban egy düledező kunyhót foglalt el, és Saban kijavította a gerendákat, majd tőzeget vágott és lefedte vele a tetőt.
– Mert tetszik itt – felelte Haragg, amikor Saban megkérdezte, miért nem térnek vissza Sarmennynbe. – És hosszú tél áll előttünk – figyelmeztette – hosszú és hideg tél, ám amint vége, visszaviszlek a fivéredhez.
– Lengarhoz? – kérdezte keserűen Saban. – Akkor már inkább ölj meg te.
– Nem Lengarhoz – rázta a fejét Haragg. – Camabanhoz. Nem Lengar akarta, hogy a rabszolgám légy, hanem Camaban.
– Camaban? – kiáltott fel Saban elképedésében.
– Camaban – erősítette meg Haragg nyugodt hangon. Lengar végezni akart veled, miután visszatért Ratharrynba, de Camaban erősködött, hogy élned kell. Igaz, hogy egyszer a védelmedbe vetted, amikor atyja végezni akart vele?
– Én? – kérdezte Saban, majd hirtelen visszaemlékezett a félresikerült áldozatra, és hogy szörnyülködésében önkéntelenül is felkiáltott. – Igaz – bólintott végül.
Camaban cserébe meggyőzte róla Lengart, hogy rossz szerencsét hoz rá, ha megöl téged. Ο javasolta, hogy tegyen téged rabszolgává, márpedig a Lengar-félék szemében a rabszolgaság rosszabb a halálnál. Csakhogy az én rabszolgámnak kellett lenned, nem akárki rabszolgájának, ezért Camaban azt mondta, álmában ezt parancsolták neki az istenek. A fivéred és én terveztünk el mindent. Egész éjszakákon át tanakodtunk, hogyan vigyük véghez. – Haragg Saban kezére sandított, ahol a hiányzó kisujj helyén árválkodó sebhely vékony ránccá aszott össze. És rendesen kellett csinálnunk – magyarázta – különben Lengar sosem egyezett volna bele, és mostanra halott lennél. Kinyitotta kis bőrzacskóját, és elővette a kis kést, melyet Hengall ajándékozott Sabannak, s amely lemetszette Saban kisujját. Saban felé tartotta. – Vedd el – mondta, majd átadta neki a borostyán amulettet is.
Saban a nyakába akasztotta anyja borostyánját, és övébe tette a kis pengét.
– Akkor hát szabad vagyok? – kérdezte hitetlenkedve.
– Szabad vagy – válaszolta Haragg ünnepélyesen – és elmehetsz, ha akarsz, bár a fivéred azt szeretné, ha vigyáznék rád, amíg nem csatlakozunk hozzá. Sarmennynben. Másként nem tarthatott életben, csakhogy szolgaságba taszított, de megbízott azzal, hogy vigyázzak rá, mert szüksége van rád.
– Camabannak szüksége van rám? – kérdezte Saban, beleszédülve mindabba, amit Haragg a maga közönyös modorában elmondott neki. Saban még most is szánalmas nyomorékként gondolt testvérére, pedig a semmibe vett Camaban volt az, akinek életét köszönhette, és aki felfogadta a félelmetes Haraggot a maga céljaira. – Miért van rám szüksége Camabannak? – kérdezte.
– Mert a fivéred valami csodálatos dolgot visz végbe – felelte Haragg, s hangja ezúttal eltelt túláradó érzelmekkel – olyasmit, amire csak nagy ember képes. A fivéred új világot teremt. Haragg felemelte a kunyhó ajtaját takaró nehéz bőrfüggönyt, és kikémlelt a sűrű hóesésbe, mely lassan elborította a világot. Hosszú évek óta – meredt Haragg a hóesésre – küzdők már ezzel a világgal és az isteneivel. Mindig próbáltam magyarázatot találni. – Visszaengedte a függönyt, és már-már kihívó pillantást vetett Sabanra. – De nem leltem örömet ebben a küzdelemben. Azután találkoztam a fivéreddel. Ő még nem tudhatja, gondoltam, ahhoz túl fiatal. És ő mégis tudta. Tudott mindent. Rátalált a mintára.
– A mintára? – kérdezte Saban értetlenül.
– Rátalált a mintára – ismételte Haragg konokul – és minden új lesz, minden jó lesz, minden meg fog változni.

 

8. FEJEZET

Egy téli éjjelen, amikor a föld csontkeményre fagyott és a dértől csipkés fák tompán fénylettek a sápadt, ködbe burkolózott hold alatt, egy férfi bicegett elő a Cathallótól északra vonuló fenyvesekből és vágott keresztül a felszántatlan földeken. Ez volt a leghosszabb éjszaka, a nap halálának sötétje, és senki sem figyelt fel a férfi jöttére. A falu kunyhóiból vékony füstcsíkok szivárogtak, amint az éjszakai tüzek hamvaikba omlottak, de még Cathallo kutyái mélyen aludtak, és a telelő ökröket, juhokat, kecskéket, disznókat biztonságba helyezték a kunyhókban, ahol senki idegen nem bánthatta őket.
A farkasok látták a férfit, és a sűrűsödő szürkületben tucatnyi szürke bestia eredt a nyomába, a nyelvük is kilógott, ahogy ott ólálkodtak mögötte, ám a férfi megfordult és rájuk üvöltött, mire a farkasok előbb felnyüszítettek, majd bemenekültek a fekete fagycsipkés fák közé. A férfi tovább indult. Most, a pirkadat előtti csillagfényes percekben, elérkezett a nagy szentély északi kapujához.
A magas földsánc mögött tornyosuló kövek zúzmarától csillogtak. A férfi egy pillanatra megtorpant a bejáratnál, és úgy tűnt szemében, mintha a görgetegkövek roppant gyűrűjét fénylő bőrű táncosok alkotnák, akik lassan teszik át testsúlyukat egyik lábukról a másikra. Táncoló kősziklák. Elmosolyodott, majd a fehér fűszőnyegen Sannas kunyhója felé vette az irányt.
Finoman félretolta útjából az ajtónyílást lezáró bőrfüggönyt, és engedte, hogy a hirtelen, fagyos légáram felszítsa a haldokló tüzet. Belépett a kunyhóba, hagyta visszahullani a függönyt, majd mozdulatlanná merevedett.
Alig látott valamit. A tűz csak pislákolt, és a tető kis füstnyílásán nem szüremlett be a hold fénye, ezért lekuporodott, és addig hallgatózott, amíg külön nem tudta választani az alvók szuszogását. Hárman vannak.
Térden csúszott keresztül a kunyhón, végtelenül lassan, hogy ne keltsen neszt, és amikor megtalálta az első alvót, egy fiatal rabszolgát, egyik kezével betapasztotta a száját, míg szabad kezével elhúzta a pengét. A lány lélegzete véres buborékokként tört fel elmetszett légcsövéből, majd a test sokáig vonaglott, mielőtt örökre mozdulatlanná dermedt. A második lány ugyanígy halt meg, azután a férfi feladta az óvatosságot, és a tűzhöz lépett, hogy felszítsa a parazsat, majd száraz gyújtóssal és vékonyka ágakkal felélessze annyira a lángokat, hogy azok megvilágítsák a gerendákra függesztett koponyákat, denevérszárnyakat, gyógyfüveket, csontokat. A friss vér megcsillant a prémeken és a gyilkos kezén.
A kunyhó túlsó felében fészkelődni kezdett az utolsó alvó is.
– Már reggel van? – kérdezte reszketeg hangon.
– Nem egészen, drágaságom – felelte a férfi. Most egy nagyobb darab fát vetett a tűzre. – De már pirkad – tette hozzá megnyugtatóan – bár hideg napunk lesz, rettentő hideg.
– Camaban? – Sannas felült az ágyaként szolgáló prémek között. Koponyaszerű, elvadult ősz hajzatával keretezett arca meglepetést és örömöt tükrözött. – Tudtam, hogy vissza fogsz jönni. – Nem látta a frissen kiontott vért, és a füst jótékonyan elkendőzte a bűzt is. – Hol voltál? – kérdezte panaszosan nyöszörgő hangon.
– A hegyeket jártam és az ősi templomokban imádkoztam válaszolt Camaban halkan, és újabb rönköt vetett a feléledt tűzre. – És addig beszélgettem a papokkal, vénasszonyokkal és varázslókkal, amíg ki nem szipolyoztam a világ minden tudását.
– Kiszipolyoztad! – nevetett fel Sannas. – Alighogy megnyalogattad a világ emlőit, te ostoba, nemhogy kiszipolyoztad. Valójában Sannas is tudta, hogy Camaban a legígéretesebb tanítványa, aki már-már a riválisa lehetne, de ezt sosem mondhatta el neki. Felkönyökölt, és felfedte egyik üres bőrtömlővé aszott mellét, amint a lépes mézért nyúlt. A szájába vett egy darabkát és zajosan szopogatni kezdte. – A fivéred háborúzni akar velünk – jegyezte meg keserűen.
– Lengar imád háborúzni – vonta meg a vállát Camaban.
– És imád gyermeket nemzeni – tette hozzá Sannas. – Derrewyn állapotos.
– Ezt én is tudom.
– Bár megmérgezné a teje azt a fattyút – átkozódott Sannas s vele az apját is. – Vállára vetette az egyik prémet. lyul ejti az embereinket, Camaban, és feláldozza őket az isteneinek.
Camaban leült a földre.
Lengar azt hiszi, az istenek kutyák, akiket rászoríthat az engedelmességre, de hamarosan meg fogja tanulni, kinél is van az ostor. Bár amíg Slaol munkáját végzi, akár sikert is arathat.
– Slaol! – sziszegte Sannas.
– A nagy isten – szólt Camaban áhítatosan – a mindenek felett álló isten. Az egyetlen isten, akinek hatalmában áll megváltoztatni szomorú világunkat.
Sannas meredten nézte, miközben a méz lassan végigcsorgott az állán.
– Az egyetlen isten? – kérdezte hitetlenkedve.
– Mondtam neked, hogy tanulni akarok – mosolyodott el Camaban – ezért hát tanultam, és felfedeztem, hogy Slaol minden istenek felett áll. A mi hibánk, hogy más isteneket is imádunk, amikor azok olyan buzgón imádják Slaolt, hogy ügyet sem vetnek ránk. – Sannas szörnyülködő arckifejezése láttán elnevette magát. – Slaol követője vagyok, Sannas – jelentette ki mindig is az voltam, gyermekkorom óta. Még amikor végighallgattam, ahogyan Lahannáról beszélsz, akkor is Slaolt imádtam.
A vénasszony beleborzongott az istentelenségbe.
– Akkor miért jöttél vissza, ostoba? – csattant fel. – Azt hiszed talán, hogy én is szeretem Slaolt?
– Természetesen azért jöttem vissza, drágaságom, hogy lássalak – felelte Camaban nyugodtan. Rávetett egy utolsó farönköt a tűzre, majd leült a vénasszony mellé és átkarolta a vállát. Megfizettem a tanításomért, emlékszel? Most az utolsó leckét akarom.
A vénasszony meglátta a férfi kezét beszennyező vért, és karmait megpróbálta Camaban arcába mélyeszteni.
– Nem kapsz tőlem semmit – sziszegte.
Camaban maga felé fordította a varázslónőt.
– Megtanítasz az utolsó leckére, Sannas – mondta halkan. Slaol aranyával fizettelek meg érte.
– Nem!
– De igen – mondta Camaban gyengéden, majd előrehajolt és szájon csókolta Sannast.
A vénasszony küzdött, de Camaban teljes testsúlyával igyekezett lent tartani. Tovább csókolta, ajkai ráforrtak az övére, és néhány pillanatig Sannas még próbálta félrekapni a fejét, de ereje közelébe sem ért a férfiénak.
A férfi hideg szemébe meredt, miközben az félrehajtotta a prémet a mellkasáról, egyik karjával átölelte a testét és szorítani kezdte. Az öregasszony megint megpróbált ellenállni és erőtlen jaj sikoly hagyta el az ajkát, de Camaban keményen rápréselte az ajkait, megfeszítette a karját, és bal kezével összecsípte az orrlyukát. És zölden fénylő tekintetét egy pillanatra sem vette le Sannas fekete szeméről.
Hosszú ideig tartott. Meglepően hosszú ideig. Az öregasszony vonaglott és rugdosott a prémek alatt, bár idővel a görcsös rángatózás abbamaradt, és Camaban még most is csókolta. A tűz újra hamvaiba omlott, mire Sannas erőtlen vergődése véget ért, de a szemei még most is tágra nyíltak, és Camaban addig meredt rájuk, míg végül óvatosan, mintha cseltől tartana, lassan elhúzta arcát az övétől. Kivárt, ajkait alig résnyire választotta csak el a szájától, de a vénasszony nem mozdult. És ő tovább várt, lélegezni is alig mert, mígnem lassan elmosolyodott.
– Ezt a mézédes csókot – mondta a holttestnek, majd ujjával megérintette a homlokát. – Enyém lett az utolsó lélegzeted, úrnőm. Elloptam tőled a lelked.
Egy pillanatig mozdulatlanul ült, és a diadalt ízlelgette. Az utolsó lélegzettel ellopta tőle a hatalmát és fogságba ejtette a lelkét, azután hirtelen visszaemlékezett a hajnal közelségére, és sietősen keresztülvágott a kunyhón. Félretette a kis tűzhelyet körülvevő köveket, aztán egy rönk segítségével félretolta az izzó parazsat és hamut. Talált egy tört agancsot, és azzal ásta fel a tűzrakóhely alatti forró talajt, ahol, jól tudta, Sannas legértékesebb kincseit rejtette el.
Megtalálta a bőrzacskót. Gyengéden kiszabadította a föld öleléséből, majd félrevonta a nehéz bőrfüggönyt a kunyhó ajtónyílásából, ahol a virradat első sápadt fényei már szürkén rajzolták elé a tájat. Kioldotta a zacskót és tenyerébe öntötte tartalmát. Sarmennyn tizenegy kis aranyrombuszát és egy nagy aranyat talált, az aranyat, amit Hengall fizetett a kövekért cserébe, és a két rombuszt, melyet Camaban adott a tanításért cserébe. Egy pillanatig némán meredt a kincsre, majd visszatette a zacskóba, a zacskót az övére kötötte, és kilépett a hidegbe.
Északnak tartott, és egy gyermek látta is, ahogyan a ködös szürkeségben elhagyja a szentélyt, de nem verte fel a többieket. A férfi átsántikált a dértől fehérlő földeken, be a sötétlő fenyvesbe, és eltűnt, mielőtt még a nap bevilágíthatott volna Cathallo szentélyébe.
Ahol Sannas, á varázslónő holtan feküdt.

 

Haragg télire három rabszolgalányt bérelt. Abból a törzsből származtak, amelyik még északabbra élt, és olyan nyelven beszéltek, amit maga Haragg sem értett, de a kötelességüket azt tudták. A legfiatalabb hált Haraggal, a másik kettőn Saban és Cagan osztozott.
– Egy férfinak asszonnyal kell hálnia – mondta Haragg Sabannak. – Ez a természet rendje, így kell lennie.
Haragg láthatóan kevés örömet merített asszonya társaságából, annál inkább élvezte viszont a hosszú telet és a semmittevést. Reggelente elment a templomba imádkozni, azután vizet vagy jeget hozott a patakról, amíg Cagan szénával vagy levelekkel megetette a három lovat.
A település törzsfője megbecsült vendégként kezelte Haraggot, valamennyiüket ellátta élelemmel, és Saban vadászattal is kiegészítette ajándékait. Szívesebben vadászott magában, és kutatta fel a ritka prédát a jégbe fagyott tájon, bár egyszer csatlakozott a falu harcosaihoz is, akik az egyik barlangban alvó medvére bukkantak. Tűzzel ébresztették fel, majd kovával és bronzzal ölték meg a bestiát, azután Saban a rá eső részt megosztotta a többiekkel. Sosem volt elég az élelem, főként nem az óriás Cagan számára, de éheznie egyiküknek sem kellett. Az edényekben elrakott magvakat és bogyókat ették, kiforgatták a zacskókból a szemeket és a gyógyfüveket, és olykor egy-egy kis vadhús, nyúl vagy hal is került az asztalukra.
S nap nap után hólepel szikrázott a hegyoldalakon, a levegőt eltelítette a ropogós fagy, a nap csak rövid időkre bújt elő és az éjszakák végtelennek tetszettek. Tőzeget égettek, amit Saban korábban sosem látott, és néha, hogy még világosabb legyen a kunyhóban, gyantás fenyőrönköket vetettek a tűzre, melyek égéskor gomolygó füstöt és áthatóan szúrós szagot engedtek. A hosszú esték rendszerint csendesen teltek, bár Haragg olykor mesélt nekik.
– Valaha pap voltam – mondta az óriás egyik este, felriasztva Sabant. – Pap voltam Sarmennynben, volt egy feleségem, egy fiam és egy lányom.
Saban nem szólt. A tőzeg vörösen izzott. A három ló helyben toporgott, és Cagan, aki imádta a lovakat, megérezte dörömbölésüket, elfordult és nyugtatgatni kezdte őket. A három rabszolgalány a férfiakat figyelte, s eközben megosztozott egy prémen. Bozontos hajzatuk félig elrejtette a homlokukon viselt heget, ami mindenkivel tudatta, hogy rabszolgák. Saban kezdte elsajátítani a nyelvüket, de azon az estén ő és Haragg a Kintiek nyelvén beszélt.
– A lányomat Miyacnak hívták – folytatta Haragg, a kitartóan izzó zsarátnokra meredve. Szinte mintha magában beszélt volna, a hangját is alig emelte fel, és nem nézett Sabanra. – Miyac ízlelgette a nevet – szemrevaló teremtés volt. Igazi kis szépség. Azt gondoltam, hogy egy törzsfőhöz vagy nagy harcoshoz fog feleségül menni, és boldog voltam, amiért a férje vagyona megóv majd bennünket öregkorunkban, a feleségemet és engem, és Cagannak sem kell majd nélkülözni, ha már nem leszünk.
Saban nem szólt. Fentről érdes, reszelős hang hallatszott, amint a hótömeg megindult lefelé a tőzegből vetett tetőn.
– Csakhogy Sarmennynben – mesélt tovább Haragg – minden évben kiválasztjuk a nap menyasszonyát. Tavasszal választjuk ki, és három holdon át – ingatta a kezét ide-oda, hogy jelezze, a három holdnyi idő csak hozzávetőleges – ő maga az istennő. Azután, a nyári napforduló napján, a nap dicsőségére feláldozzuk őt.
– Feláldozzátok? – kérdezte Saban döbbenten.
– Elküldjük Ereknek. – Erek nevét használták a Kintiek Slaolra. – És egy évben – toldotta meg Haragg – Miyacra esett a választás.
Saban összerezzent.
– Őt választottad?
– A papok választották – javította ki Haragg – s én egy voltam közülük. A feleségem kikelt magából, még meg is ütött, pedig én azt gondoltam, hogy ez megtiszteltetés a családunknak. Ugyan ki lehetne hatalmasabb vőlegény Ereknél? Így aztán a halál kezére adtam a lányom, és rá egy holdra a feleségem is meghalt, én pedig magamba roskadtam, átadtam magam a sötétségnek, és amikor előbukkantam abból a sötétségből, többé már nem akartam pap lenni, és amikor sehol sem találtam a helyem, vándorolni kezdtem. Kereskedtem. – A szomorúság kiült a férfi arcára, és Cagan nyöszörögni kezdett, mire Haragg előrehajolt és megpaskolta fia kezét, hogy megnyugtassa.
Saban közelebb húzódott a tűzhöz, szorosabbra vonta vállán a prémet, és azon tűnődött, felmelegszik-e valaha is a világ.
– Az ikertestvérem Sarmennyn főpapja volt – ment tovább Haragg – és amikor elmondtam neki, hogy többé nem hiszek az áldozatban, engedte, hogy papból kereskedővé váljak. Scathelnek hívják. Találkozni fogsz vele, ha még él.
Ahogyan Haragg fivére nevét ejtette, Saban úgy érezte, hogy nem igazán akar találkozni Scathellel.
– A fivéred még most is főpap? – kérdezte.
Haragg vállat vont.
– Elvesztette a józan eszét, amikor a kincseket ellopták, és a hegyekbe menekült, így aztán nem tudom, hogy él-e vagy hal.
– Ki lopta el a kincseket? – kérdezte Saban.
– Sosem mondjuk ki a nevét – válaszolt Haragg – de a törzsfőnk fia volt, aki maga is törzsfő akart lenni, csakhogy volt három idősebb fivére, valamennyi nagyobb ember, mint ő, ezért ellopta a törzs kincseit, hogy rossz szerencsét vonjon Sarmennyn fejére. Hallott Sannasról, és azt hitte, a kincsek segítségével olyan varázslatot űzhet, ami elpusztítja atyját és fivéreit, és kezébe adja a törzs feletti uralmat. Onnét tudjuk ezt, hogy elmondta asszonyának, ő pedig elmondta nekünk, mielőtt végeztünk vele. Scathel azzal hárította el felőlünk a gonoszt, hogy megölte a törzsfőt és egész családját, s bár az arany végül nem jutott el Sannashoz, Scathel így is megháborodott. – Szünetet tartott. – És talán nem is hárult el fölülünk a veszedelem. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a törzsem bármit, az égvilágon bármit megtenne, csak hogy visszakapja a kincseket.
– Egy templomot kell építeniük. – Sabannak eszébe jutott, mit mondott neki Lengar megszégyenülésének reggelén.
– Hallgatniuk kell Camabanra – vélte Haragg, és Sabant újra eltöltötte a csodálat, amiért otromba, nyomorék fivérének ekkora hírnévre sikerült szert tennie.
Néhány nappal később, amikor az olvadás eltüntette a hegyek közt húzódó hágó hókérgének egy részét, megérkeztek Haragg becses fehér prémjei, és a napok egyre hosszabbak lettek, ahogy Slaol kezdte visszanyerni az erejét, Haragg nyugatnak vezette Sabant és Cagant. Látszólag azért mentek, hogy beszerezzenek néhány fekete kőből készült szekercét, amit oly nagyra tartottak a délebbi földeken, ám Saban gyanította, hogy nem ez utazásuk egyedüli célja. Fél napjukba telt, amíg elértek egy meredek hegyhez, mely váratlanul tengerparti sziklafalként hullt alá. Ez volt az első alkalom, hogy Saban találkozott a tengerrel, és láttára bódult izgalom fogta el. Sohasem képzelte ilyen sötétnek, szürkének, fagyosnak és indulatosnak. Szüntelenül vonaglott, akárha izmok munkálkodtak volna a tajtékos felszín alatt, és ahol a víz a földdel találkozott, milliónyi szél korbácsolta szilánkká robbant szét, majd visszahúzódott, erőt gyűjtött és újra nekirobajlott a szikláknak. Rikácsoló fehér madarak töltötték be az eget. Örökké el tudta volna nézni, ha Haragg nem ösztökéli észak felé a partvonal mentén. Tengeri szörnyek csontjai pettyezték a sziklahajlatokban megbúvó kis homokos partszakaszokat, és amikor elérkeztek a faluba, ahol a szekercéket kínálták, Saban egy olyan kunyhóban aludt, amelynek gerendáit ezekből a roppant ívű csontokból emelték.
Másnap reggel Haragg elvitte Cagant és Sabant egy keskeny földdarabra, ami nyelvként tolakodott az óceánba, és ott, a földsáv végén, egy szirt tetején, mely szinte rázkódni látszott a tenger szüntelen viharától, egy templom állt. Meglehetősen egyszerű szentély volt, csupán nyolc nagyobb kőből álló gyűrű, bár egy szikla messze kimagaslott társai közül.
– Itt is csak Erek – jegyezte meg Haragg. – Akármerre mégy, mindenütt Ereket imádják. Mindig Ereket. – Saban gyanította, hogy a kiálló kőtömböt ott emelték, ahol a nap a nyári napforduló idején felkel, hogy árnyéka belehasítson a körbe, miközben a nap életet ad a földnek. A kövek lábánál kis elszáradt hangacsokrok hevertek, az elrebegett imádságokra emlékeztettek, és még a viharos tengeri szél sem tudta elsöpörni a vérbűzt, mely a nemrég végrehajtott áldozatra emlékeztetett. – Sarmennynben nekünk is van egy ilyen szentélyünk – mondta Haragg – amit a Tenger Templomának nevezünk, bár semmi köze Dilanhoz. – Mostanra Saban is megtanulta, hogy Dilan Sarmennyn tengeristene. – Nálunk a Tenger Temploma nem a kelő nap irányába néz – folytatta Haragg – hanem arrafelé, ahol a nap a nyári forduló idején lenyugszik, és ha rajtam múlna, már rég leromboltam volna. Megfogtam volna a köveit és belevetettem volna a tengerbe. Eltöröltem volna a föld színéről. Tőle szokatlan keserűséggel beszélt.
– A nap menyasszonya? – kérdezte Saban bátortalanul. Haragg bólintott.
– Ott hal meg, a Tenger Templomában. – Néhány pillanatra lehunyta a szemét. – Elmegy a templomba, Erek kincsei közé, ahol levetkőztetik, hiszen egy arának mezítelenül kell urához mennie, és a halál kezére adják. – Haragg térdre rogyott, és Saban könnyeket látott csillogni a szemében, bár talán csak a szél miatt, mely rongyosra korbácsolta a tengert és szétkergette az égen rikácsoló madarakat. Saban most értette meg, miért jött el Haragg erre a helyre, ahonnét messzire ellátott a tenger felett, és ahol leánya szelleme együtt repült az égbolton sikló fehér madarakkal. – Az aranyat Dilantól kaptuk- mesélte Haragg. – A kincseket a víz mosta partra, egy elsüllyedt csónakban, közel a Tenger Templomához, és őseink úgy döntöttek, hogy egyik isten így akarta megajándékozni a másikat. Talán igazuk is volt.
– Talán?
– A csónakok sokszor elsüllyednek – vonta meg a vállát Haragg – és a tengeren túlról érkező kereskedők csakugyan hoznak nekünk aranyat.
Sabant elképesztette az óriás hangjából kicsendülő kétkedés.
– Azt mondod… – kezdte.
Haragg indulatosan pördült meg.
– Nem mondok semmit. Az istenek valóban beszélnek hozzánk, és talán ők küldték azt az aranyat is. Talán Dilan süllyesztette el a csónakot és vezérelte a partjainkhoz, de miért? – Haragg fenyegető tekintettel kémlelte a szelet. – Sosem kérdezzük a miértet, csak aranyba öltözetünk egy fiatal lányt és megöljük, évről évre! – Most már feldühödött, és leköpködte a templom köveit, melyeken még most is látszott az áldozati állatok felfreccsent vére. – És mindig a papok követelik ki az áldozatot – ment tovább Haragg. – Minden leölt állatból őket illeti a máj, a vese, az agy, és az egyik lábszár. Amikor a nap menyasszonya még istennő, aranyban fürdetik, de ki tartja meg az aranyat a halála után? A papok! Áldozzatok, mondják a papok, különben nem lesz mit ennünk, és amikor nincs mit ennünk, egyszerűen azt mondják, nem áldoztatok eleget, és még többet követelnek! – Újra kiköpött.
– Azt mondod, hogy nem lenne szükség papokra? – kérdezte Saban.
Haragg a fejét rázta.
– Szükség van papokra. Szükségünk van olyanokra, akik közvetítenek az isteneknek, de miért a leggyengébbek soraiból kell papot választanunk? – Fanyar pillantást vetett Sabanra. Miként a te törzsedben, mi is olyanok közül választunk papokat, akik elbuknak a próbatételen. Én is elbuktam! Nem tudtam úszni, meg is fulladtam volna, ha a fivérem ki nem ment, és ezzel ő maga is elbukott a próbán, de ez nem számított, mert ő mindig is pap szeretett volna lenni. – Megvonta a vállát. – A papjaink gyenge emberek, de adj nekik csak egy kevéske hatalmat, és mint bárki más, ők is zsarnokok lesznek. És mert a papok a legostobábbak, mindig csak azt szajkózzák, amit másoktól tanultak. A világ változik, de a papok sosem változnak. És a dolgok most kezdenek csak igazán megváltozni.
– Megváltozni? – kérdezte Saban.
Haragg szánakozó pillantást vetett rá.
– Ellopták az aranyunkat! Megölték az apádat! Ezek isteni jelek, Saban. Csaknem könnyű megmondani, hogy mit jeleznek.
– És te képes vagy erre?
Haragg a fejét rázta.
– Én nem, de a fivéred, Camaban igen.
Saban lelke egy pillanatra fellázadt a végzet ellen, mely elhozta ebbe a különös templomba, a könyörtelen tengerhez. Camabant és Haraggot, gondolta, egy akolba tereli az őrület, mikor ő másra se képes, mint kárhoztatni a sorsot, mely elragadta őt Ratharrynból és Derrewyn karjai közül.
– Én csak harcos akarok lenni! – fakadt ki kétségbeesetten.
– Hogy mit akarsz, az nem számít – csóválta a fejét Haragg. Egyedül az számít, amit a fivéred akar, és ő megmentette az életedet. Rég halott lennél, levágott volna Lengar lándzsája, ha Camaban nem gondoskodik rólad. Ajándékba kaptad tőle az életet, Saban, ezért az ő szolgálatában kell eltöltened. Kiválasztott lettél.
– Hogy új világot teremtsek, gondolta Saban, és kevés híján felnevetett. Csakhogy ő is fogságba esett Camaban nagyszabású álmában, és ha tetszett neki, ha nem, elvárták tőle, hogy beteljesítse.
Camaban a tavasz kezdetén tért vissza Sarmennynbe. Az erdőben, egy ősi fatemplomban vészelte át a telet. A templomot benőtték a növények, a fák elkorhadtak, de ő kiirtotta az aljnövényzetet, és figyelte, amint a nap visszahúzódott a cölöpök gyűrűjétől, majd újra közelíteni kezdett nyári csúcspontjához, közben mindvégig Slaollal beszélgetett – még vitázott is az istennel, mert Camaban időnként sokallta a rá rakott terhet. Egyedül ő értette az isteneket és a világot, egyedül ő vezethette vissza az idők kezdetére, ám olykor, ha próbára tette elképzeléseit, felnyögött kínjában, és előre-hátra imbolygott. Egyszer egy rabszolgákra vadászó Kinti csapat meghallotta és meglátta őt, de még ők is elmenekültek előle, amikor felismerték benne a szent embert. Alig látott az éhségtől, mire elérte Sarmennynt; éhes volt, megkeseredett és barátságtalan; úgy érkezett meg a törzs legnagyobb falujába az ünnepség napján, mint egy hófehér hattyúcsapat közepén terelt ösztövér gebe. A falu kapuját turbolyából és körtevirágból font fehér rónátokkal díszítették, mert aznap jött el az ideje, hogy a népek köszöntsék a nap új menyasszonyát.
Sarmennyn törzsfője, Kereval melegen üdvözölte Camabant. Első látásra Kereval nem tűnt egy ilyen harcos nemzetség törzsfőjének, nem lévén sem a legmagasabb, sem a legerősebb, annál inkább kitűnt viszont bölcsességével, márpedig a kincsek elvesztése után Sarmennyn népe éppen ezt tartotta az új vezér legfőbb értékének. A köpcös és szikár férfi szemei sötéten csillantak az arcát elborító szürke tetoválások kusza mintái között; fekete haját halcsontokkal fűzte össze; gyapjú köpenyét kékre festették. Emberei csupán egy valamit vártak tőle, hogy szerezze vissza a kincseket, és Kereval ezt a Lengarral kötött szövetség révén remélte elérni. Nyélbe ütötték hát az egyezséget, amelynek értelmében Sarmennyn rettegett harcosainak egy kisebb csapata segíti Lengart a Cathallo elleni harcban és Sarmennyn egyik templomát Ratharrynnak adják, cserébe pedig visszakapják az aranyat.
– Akadnak, akik szerint nem tanácsos megbízni a fivéredben – mondta Kereval Camabannak. A két férfi Kereval kunyhója előtt ült, ahol Camaban mohón falta a hallevest és a hozzá adott kemény kenyeret.
– Persze, hogy ezt gondolják – vonta meg a vállát Camaban, akit vajmi keveset érdekeltek az emberek gondolatai. A feje még most is szédelgett a Slaollal folytatott társalgástól.
– Azt mondják, hadat kellene viselnünk – fűzte tovább a szót Kereval, miközben lopva vetett egy pillantást a kapu felé, ahonnét bármikor előléphetett a nap arája.
– Akkor hát viselj hadat – felelte Camaban közönyösen, teli szájjal. – Talán azt hiszed, fikarcnyit is érdekel, hazakerülnek-e azok a nyomorúságos kincseid?
Kereval nem válaszolt. Tudta, hogy reménye sem lehet hadat viselni Ratharryn ellen, mely túlontúl messze esik innét. Lándzsásai túlságosan is sok ellenséggel találkoznának útközben, bármennyire is csodálják őket bátorságukért, s tartják őket éppoly könyörtelennek és keménynek, mint a földet, ahonnét származnak. Sarmennyn sziklás talajra épült, megkeseredett földje mélyen beékelődött a tenger és a hegyek közé, de még fái is meggörnyedtek, akár az öregemberek – habár a törzsből csak kevesen érhették meg az öregkort. Az élet nehézségei meggörbítették az embert, akár fákat a szél, és ez a szél alig szűnt meg süvíteni a hegyszirtek körül, melyek tövében Sarmennyn népének kövekből épített, majd uszadékfával, hínárral, szalmával és tufával befedett alacsony kunyhói megbújtak. A tömör kunyhókból előszüremlő füst köddel, esővel és hódarával keveredett. Olyan föld ez, mondták az emberek, amit senki más nem akart, azért népesítették be a Kintiek, hogy nyomorúságos életüket halászattal, a hegyoldalak fekete szikláinak faragásával és a szomszédok javainak elorozásával töltsék. A Kintiek megtalálták a helyüket még ezen a kietlen vidéken is, de mióta a kincseiket ellopták, semmi sem ment úgy, mint azelőtt. Minden korábbinál jobban pusztítottak a ragályok, és a betegség már nem kímélte a törzs állatait sem. Tucatnyi csónak odaveszett a tengeren, a halászok testét fehéren, duzzadtan, megrágcsáltan mosta partra a víz. Viharok korbácsolták a kevéske termőföldet, éhínség fenyegetett. Már a farkasok is leereszkedtek a hegyek közül, és úgy vonítottak, mintha ők is az elveszett kincseket gyászolnák.
– Ha a fivéred nem tartja be, amit ígért… – kezdte Kereval.
– Ha a fivérem megszegi a szavát – vágott Camaban a törzsfő szavába – akkor én állok jót helyette. Én, Camaban, vissza fogom juttatni az aranyat. Megbízol bennem, vagy sem?
– Hát persze – felelt Kereval, és komolyan is gondolta, hiszen Camaban gyógyította meg legkedvesebb asszonyát, amikor az kis híján odaveszett az emésztő kórnak, még Camaban első sarmennyni látogatása idején. Kereval papjai és gyógyítói fabatkát sem értek, egyedül Camaban adott olyan szert, amitől gyorsan és maradéktalanul felépült.
Camaban a kenyér maradékával kitörölte a halleves utóját a tálból, majd a felékesített kapunál gyülekező tömeg felé fordult, amely hirtelen egy emberként roskadt térdre.
– Itt is van a legújabb ara? – kérdezte Camaban maró gúnnyal. – Újabb kapafogú, szutykos vénlány az isten örömére?
– Nem. – Kereval felállt, hogy csatlakozzon népéhez. – A neve Aurenna, és a papok esküsznek rá, hogy ilyen szemrevaló leány még nem járt a nap alatt. Gyönyörű teremtés.
– Ezt mondják minden évben – legyintett Camaban, és igaza is volt, hiszen a napmenyasszonyokat mindig is gyönyörűnek tartották. A törzs a legjobbat adta az istennek, bár az elmúlt években már előfordult, hogy a szülők, ha szép lányt neveltek, inkább elrejtették őt az arát kereső papok elől. Az idei év napmenyasszonyának szülei azonban nem rejtették el lányukat, és nem adták hozzá az első kérőhöz, aki elvette a szüzességét, ezáltal téve méltatlanná őt a napisten ágyához. Gyermekkorától Ereknek tartogatták gyermeküket, pedig Aurenna olyan gyönyörű volt, hogy a férfiak egész csordákat kínáltak érte, és egy, a tenger túlsó partján élő törzsfő, kinek emberei arannyal és bronzzal kereskedtek Sarmennynben, Aurenna teljes súlyát kész lett volna megfizetni aranyban, ha csak feltették volna az első hajóra.
Az apa valamennyi kérőt visszautasította, bármekkora szüksége is lett volna a javakra, hiszen neki magának nem volt se állata, se földje, se csónakja. Minden áldott nap követ faragott. Ő, a felesége és a gyerekei mind a sötét, zöldes árnyalatú sziklát faragták, hogy szekercefejeket készítsenek, melyeket azután a gyerekek homokkal megcsiszoltak, azután a szülők a kereskedőkre bíztak, akik cserébe némi élelmet hagytak Aurenna családjának. Egyedül Aurenna nem pattintott vagy csiszolt követ. A szülei nem engedték dolgozni, mert a lány olyan gyönyörű volt, hogy egy helybéli pap jövendölése szerint csakis ő lehetett a nap következő menyasszonya, ezért a család a széltől is óvta, míg el nem jöttek a papok, hogy magukkal vigyék.
Amikor elérkezett a pillanat, atyja keservesen megsiratta, anyja pedig még egyszer magához ölelte leányát.
– Ha majd istennő leszel – könyörgött hozzá – gondoskodj rólunk.
A nap új menyasszonya immár elérkezett Kereval falujába, és az összegyűlt népek áhítatosan érintették homlokukat a földhöz, amint a papok átvezették a felvirágozott kapun. Kereval mozdulatlanul feküdt a kapu előtt, és nem is moccant addig, amíg Aurenna engedélyt nem adott neki a felállásra, de csakis az egyik pap unszolására, Aurenna ugyanis még most sem értette teljesen, mit jelent istennővé válni. Kereval felállt, és végtelen megkönnyebbülést érzett, amiért a lány mindenben megfelelt a várakozásoknak. A neve a Kintiek nyelvén annyit tett, „az Arányló”, és a név illett is hozzá, hiszen haja sápadt aranyként ragyogott. Ilyen hófehér, makulátlanul tiszta teremtést Kereval még sosem látott, míg a hosszúkás arcból és őt fürkésző szemekből furcsamód mérhetetlen tekintély áradt. Aurenna valóban megigézett mindenkit – Kereval legszívesebben maga is a kunyhójába vitte volna, de persze ez szóba sem kerülhetett. Ahhoz a kunyhóhoz kísérte a lányt, ahol a papok asszonyai megmosdatták, kifésülték hosszú aranyhaját és fehér köntösbe öltöztették.
– Gyönyörű csakugyan – engedte meg vonakodva Camaban.
– Nagyon is az. – Kereval most először reménykedni kezdett abban, hogy a napisten valahogyan megjutalmazza a törzset ezért a fenséges ajándékért.
– Gyönyörű – ismételte Camaban, aki hirtelen megértette, hogy Aurennának is helyet kell szorítania a nagy tervben. Egy olyan világban, ahol a legtöbben görnyedtek és sebhelyesek, f ogatlanok és szurtosak, ha éppen nem kancsalok, golyvásak vagy bibircsókosak, Aurenna szinte éteri jelenségnek tűnt sápadt, békés, mégis szemkápráztató szépségével, és Camaban megértette, hogy feláldozása egyedülállóvá teszi ezt az évet. És ha az isten visszautasítja az áldozatot? – kérdezte Camaban.
Kereval az ágyékát érintette, ugyanúgy, ahogyan Camaban népe is igyekezett távol tartani magától a gonoszt.
– Nem fogja – mordult fel Kereval indulatosan, pedig a lelke mélyén ő éppúgy tartott ettől. A múltban a nap arái békés megadással fogadták feláldozásukat, de mióta a kincsek elvesztek, valamennyi napmenyasszony nehezen viselte sorsát. A legrosszabb az utolsó volt, aki úgy visított, akár egy kínos lassúsággal leölt malac. Tekergőzött és vonaglott, fájdalmas sikolyai szörnyűbbek voltak a farkasüvöltésnél vagy az örökké fagyos tenger sóhajánál, amint az nekirontott a Sarmennyn kietlen földjét szegélyező sötét szirteknek. Kereval tudta, hogy Aurenna halála lesz tulajdon bölcsességének mértéke. Ha az isten elfogadja a Lengarral kötött egyezséget, Aurenna rövid úton meghal, de ha helyteleníti, akkor Aurennára kínhalál vár, és a Kereval felváltását követelő ellenségek új tápot kapnak.
A falu déli határán, a folyó mellett, ahová a dagály elől tucatnyi csónakot felvonszoltak, durva kőoszlopokból emelt kör magasodott: a napmenyasszony temploma. A törzs ebben a körben táncolt és énekelt, miközben arra várt, hogy felbukkanjon a megmosdatott és új ruhába öltöztetett napmenyasszony. Leckan, a sánta varázsló, aki Ratharrynba ment, amikor Sarmennyn népe megpróbálta visszaszerezni az aranyát, és aki immár Kereval falujának legfőbb papja lett, felnézett az égboltra, és a ritkuló felhők láttán arra gondolt, a napisten talán máris letekint arájára. Milyen kedvező előjel lenne! Azután a tánc és az ének hirtelen abbamaradt, amint a törzs tagjai a földre hulltak.
Aurenna tűnt fel, és két pap vezetésével temploma felé indult. Haját kifésülték, majd bőrszalaggal átfont varkocsba fonták, és kankalinnal, kökénnyel ékesítették. A tiszta, hófehér köntös egyenes vonalban hullt alá vállairól. Másokat aranyba öltöztettek, aranyrombuszok függtek a nyakukban és ruhájukra felvarrták a nagyobb darabokat, az arany azonban eltűnt, bár a lány így is szemkápráztató jelenség volt – magas, karcsú, egyenes hátú. Camaban, aki a jelenlevők közül egyetlenként végignézte bevonulását, úgy találta, mintha földöntúli kecsesseggel mozogna.
Aurenna nem tudta biztosan, mit kell tennie. Habozott belépni a körbe, amíg az egyik pap a fülébe nem súgta, hogy ebben a pillanatban válik istennővé, ez pedig az ő temploma, és mindent megtehet, amit csak akar, bár a hagyomány szerint a menyasszony elsétál a kör közepéig, és ott utasítja a törzset, hogy álljon fel és folytassa a táncot. Aurenna úgy tett, ahogy mondták, bár beszéd közben többször megbicsaklott a hangja. S a nap ekkor váratlanul áttört a fellegeken, és a népek boldogan sóhajtottak fel a kedvező előjel láttán.
Kereval, a törzsfő egy bőrzsákot hordozott, amit most átadott Leckannak, és Leckan felnyitotta a zsákot, hogy megcsodálja az új kincseket. Az ékszereket Kereval a nyugati tengeren túli földeken készíttette el, busásan megfizette az árukat bronzban, borostyánban és gagátban, s bár az elveszett kincseket nem pótolhatták, mégiscsak bearanyozták Erek és menyasszonya frigyét. A főpap előhúzta a nagyméretű arany rombuszt és a kisebb rombuszokból álló három láncot, hogy Aurenna nyakába akassza őket, azután bronzpengéjű kést vett elő, melynek nyelét kis aranyszögekkel erősítették fel. Felmutatta a kést, annak jelképeként, hogy Aurenna életének fonalát el kell metszeni, amint annak eljön az ideje.
– Ajándékokat is hoztak az istennőnek – gabonaszemekkel, osztrigákkal, kagylókkal és szárított halakkal teli zsákokat, szekercefejeket és bronzrögöket. Utóbbiakat a papok félretették a maguk használatára, csak az élelmet engedték felhalmozni az istennő előtt, akire a legtöbben egyetlen pillantást sem mertek vetni. A lány szégyenlősen fogadta az ajándékokat, egyszer még el is nevette magát, amikor egy férfi a kopoltyújuknál felfűzött szárított halakat hozott neki, és az egyik hal véletlenül lepottyant. Amikor a férfi megpróbálta felvenni a halat, egy másik hullt le a bot túlsó végéről, amikor pedig ez után kapott, leesett egy harmadik is. Az Aurennából sugárzó fénnyel csakis jegyesének ragyogása vetélkedhetett, mely azóta is áradt a felhők résén át.
– Szokás élelmet adni az özvegyeknek – suttogta Leckan, a főpap.
– Az élelmet adjátok az özvegyeknek – szólalt fel Aurenna kristálytiszta hangon.
Leckan további utasításokkal is ellátta. Immár istennő lett, tehát senki sem láthatta inni vagy enni, viszont valahányszor Sarmennynbe ment, egy kunyhó csakis az ő rendelkezésére állt. Két asszony szüntelenül a kívánságait leste, négy fiatal lándzsás oltalmazta.
– Szabadon mehetsz, ahová csak tetszik, mindenható istennő – mormolta Leckan Aurennának – bár szokás beutazni a vidéket, hogy áldást hozz reá.
– És… – kezdte volna Aurenna, de torka abban a pillanatban elszorult. – Mikor… – kezdte újra, de befejezni ezúttal sem tudta.
– A legvégén pedig – felelt Leckan nyugodt hangon – itt leszel, és mi elkísérünk a vőlegényedhez. Nem fog fájni. – A napra mutatott, mely most is ott lángolt a felhők között. – Vőlegényed egy szemvillanásnyi idővel sem akar tovább várakozni, mint szükséges. Nem fog fájdalmat okozni neked.
– Hogy nem okoz fájdalmat? – harsant egy hang váratlanul a hátuk mögött. – Nem okoz fájdalmat? Bizony hogy okoz fájdalmat! Melyik menyasszony ne érezne fájdalmat? Fájdalom és vér! Vér és gyötrelem! – A férfi, aki ezeket kiáltozta, most a templomba rontott, majd a földre hullt és kinyújtotta karjait Aurenna lábai felé. – Kell lennie fájdalomnak! – ordította a fűbe. – Mérhetetlen kínnak! A véred felforr, a csontjaid meghasadnak, a bőröd összeaszik. Micsoda gyötrelem! El sem tudsz képzelni ekkora gyötrelmet, még ha az idők végezetéig kínok közt élnél is! – Talpra kászálódott. – Sikoltani fogsz a fájdalomtól köpte Aurenna felé – különben nem is lennél menyasszony!
A férfi tucatnyi követőjével érkezett, valamennyi csupaszon, akárcsak vezetőjük és minden pap, de közülük csak az lépett közelebb, aki most Aurennával üvöltött. Magas, ösztövér teremtés volt, éhezéstől kiaszott arccal és lángoló szemekkel, hosszú sárga fogakkal, bozontos fekete hajzattal és sebhelyes bőrrel. Hangja a varjú károgását idézte, súlyos csontjai szinte átbökték bőrét, elfeketedett ujjai karmokként görbültek.
– Gyötrelemmel kell megfizetned! – ordított a halálra rémült leánnyal. Nehéz, kovakőben végződő lándzsát hordozott, melyet vadul lóbált maga előtt, amint ott ugrándozott a kövek között. – Kifolynak a szemeid, a húsod ráég a csontodra, a sikolyod ott visszhangzik majd a szirtek között! – üvöltötte.
Camaban érdeklődéssel figyelte a jelenetet, amíg Kereval be nem rontott a templomba.
– Scathel? – kiáltotta felháborodottan. – Scathel!
Scathel, aki Sarmennyn főpapja volt, amikor a kincseket elrabolták, önmagát okolta az arany elvesztéséért, ezért visszavonult a hegyek közé, ahol a sziklafalakkal perlekedett és éles kovakövekkel sanyargatta testét. A papok közül többen követték példáját, és amint Scathel őrülete elmúlt, a magasban új templomot építettek maguknak, ahol álló nap csak imádkoztak, éheztek és gyötörték magukat, hogy méltóan bűnhődjenek a kincs elvesztéséért. A törzsből sokan úgy tartották, Scathel örökre eltűnt, ő azonban most rácáfolt a várakozásra.
Ügyet sem vetett Kerevalra, és lándzsájával lökte félre az útjából Leckant, amint tovább haladt a rémült Aurenna felé. Ha Scathelre tett is bármiféle hatást a lány szépsége, nem mutatta, ehelyett odatolta indulattól eltorzult arcát Aurennáéhoz.
– Istennő vagy? – követelte a választ.
Aurenna képtelen volt megszólalni, csak némán, görcsös mozdulattal rábólintott a kérdésre.
– Akkor tegyél meg nekem valamit – harsogta Scathel, hogy a település valamennyi lakója tisztán hallhassa. – Hozd vissza nekünk a kincseinket! Vissza kell hoznod a kincseket! – Nyálcseppek fröcsögtek a lány arcára, és Aurenna hátrébb lépett, hogy elkerülje őket. – Templomot építettem! – bömbölte Scathel Aurenna válla felett, az egész, döbbent mozdulatlanságba dermedt tömeghez szólva. – Templomot építettem a saját két kezemmel, a véremet ontottam istenért, és ő megnyilatkozott nekem! Vissza kell szereznünk a kincseket!
– A kincseket vissza fogjuk szerezni – szúrta közbe Kereval.
– Te! – pördült Scathel a törzsfő felé, és még előre is szegezte a lándzsáját, hogy azonnal tucatnyi harcos siessen Kereval segítségére. – Mit tettél te, hogy visszaszerezd a kincseinket? – kérdezte Scathel.
– Embereket adtunk Ratharrynnak – válaszolt Kereval előzékenyen – és küldünk nekik egy templomot.
– Ratharryn! – vicsorogta Scathel. – Nyomorúságos viperafészek, golyvás disznók és bűzhödt varangyok tanyája! Törzsfő vagy, nem hitvány kalmár! Nem üzletelsz az aranyunkkal, hanem visszaszerzed! Veszed a lándzsáinkat, veszed a nyílvesszőinket, és visszaszerzed a kincset! – Előrelépett és felemelte kezét, hogy magára vonja a törzs figyelmét. – Hadat kell viselnünk! – kiáltotta. – Hadat! – Lándzsájával ütni kezdte az egyik sziklatömböt. – Vennünk kell a lándzsáinkat, kardjainkat, íjainkat, és addig kell öldösnünk és nyomorgatnunk Ratharryn fattyait, amíg az irgalmunkért nem könyörögnek! – A lándzsanyél kettétört, és a bronzhegy ártalmatlanul hullt a földre. – Fel kell égetnünk kunyhóikat, lerontanunk templomaikat, lemészárolnunk állataikat és Erek túzébe vetnünk gyermekeiket! Visszafordult Kerevalhoz, és felé lendítette a meghasadt lándzsanyelet. – Lengar a mi embereinkkel vívja a maga harcát, és nála van az aranyunk, ha pedig a harcnak vége, az embereink ellen fordul és megöli mindet! És még te hívatod magad törzsfőnek? Egy igazi törzsfő már rég hadba vezette volna ifjainkat!
Kereval elő vonta kardját, egy csodálatosan kiegyensúlyozott bronzkardot, részét annak a sarcnak, melyet minden, a nyugati tenger túlsó feléről érkező kereskedőnek meg kellett fizetnie Sarmennyn népének, ha tovább akarta vinni az áruját kelet felé. Kereval hirtelen mozdulattal lecsapott a lándzsanyélre, és a támadás hevessége hátravetette Scathelt.
– Hadat viselnél? – förmedt rá Kereval. – Mit tudsz te a háborúról, Scathel? – Újra lecsapott, félreütve útjából a lándzsanyelet. – Ha hadat akarsz viselni, Scathel, át kell vezetned az embereket a fekete hegyeken, majd át Salar népének földjén. Megküzdenél velük is? – A kard harmadszor is lesújtott, és jókora darabot kihasított a kőrisfa nyélből. – És miután eltemettük a holtakat, pap, és átkeltünk a távoli hegyeken, elérnénk a nagy folyó törzseit. Ők pedig nemigen szívelnek bennünket. Vagy megküzdenél velük is? – Kardjával újra félreütötte a lándzsanyelet. – És amikor átküzdöttük magunkat a folyón és feljutottunk a még távolabbi hegyek gerincére, Ratharryn szövetségesei várnának ránk a lándzsáikkal. Lándzsák százaival!
– Akkor Vakkal hogyan ért el Ratharrynba? – követelte a választ Scathel. Vakkal volt az a harcos, aki a lándzsásokat vezette, amikor azok segítettek megszerezni Lengarnak Ratharryn vezetését.
– Rejtekutakon mentek, a fivéred vezetésével – felelte Kereval – de alig csak ötvenen! Azt hiszed, hogy valamennyi lándzsásunk odajuthat alattomban? Ratharryn meghódításához, Scathel, szükség lenne minden lándzsára, és akkor ki marad itthon megvédeni az asszonynépet?
– Isten majd oltalmazza őket! – kiáltotta Scathel.
Kereval újra lecsapott a karddal. Scathel ezúttal félredobta a nyelet és széttárta karjait, mintha csak arra bíztatná Kerevalt, hogy döfje le, ám a törzsfő megrázta a fejét.
– A szavamat adtam – jelentette ki Kereval – és adok időt a ratharryni Lengarnak, hogy megtartsa a magáét. – Felemelte kardját, amíg annak hegye bele nem temetkezett Scathel elvadult szakállába. – Vigyázz, ha lazítást akarsz szítani, pap, mert egyelőre még én vagyok a törzsfő.
– Én pedig a főpap – köpött feléje Scathel.
– A kincseket visszaszerezzük! – kiáltotta Kereval. Elfordult, és végignézett a törzsön. – Menyasszonyt választottunk, aki szemrevalóbb, mint bármelyik lány, akit valaha is Erek ágyába küldtünk – jelentette ki Kereval. – Ο majd közvetíti a fohászainkat.
– És mit teszel akkor – visszhangozta Scathel Camaban kérdését – ha az isten elutasítja a menyasszonyt? – Hirtelen megpördült, és kikapta a bronzkést Leckan kezéből. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy rátámad Aurennára, ám ehelyett bal kezébe kapta tulajdon szakállát, és lemetszette a szutykos, összetapadt szőrköteget, azután odavetette a kör közepére. – A szakállam erejével átkozom meg Kerevalt, ha az isten visszautasítja aráját! És ha ezt teszi, háború lesz, történjék bármi! Háború, halál, vérontás és mészárlás, amíg csak vissza nem szerezzük a kincset. Botorkálva megindult régi kunyhója felé, és a törzs kettévált előtte, míg mögötte, a templomban Aurenna összeborzadt a szörnyülködéstől.
Camaban szótlanul nézte, majd később, amikor már senki sem figyelte, összegyűjtötte Scathel levágott szakállát, gyűrűt font belőle, és azon keresztül meredt a felhőbe burkolózó Slaolra.
– Harcolni fog ellenem – mondta az istennek – pedig legalább annyira szeret, mint én. Ezért kell összezilálnod a gondolatait, ahogyan én összeziláltam a haját. – Ezzel belevetette a kört a folyóvízbe, mely Kereval falujától nem messze áramlott. Kétellte, hogy ennyi elég lenne a változáshoz, de talán segíthetett, és Camaban tudta, hogy minden kis segítségre szüksége lesz, ha be akarja végezni az istene által rárótt gigászi feladatot. Ezért is tért vissza Sarmennynbe éppen a napmenyasszony uralkodása idején, amikor Sarmennyn népe leginkább fogékony az új ötletekre, a mágiára és a változásra.
És Camaban az egész világot akarta megváltoztatni.

 

9. FEJEZET

Haragg, Saban és Cagan ugyanaznap érte el Kereval faluját, amikor Aurenna, csakhogy akkorra már beesteledett, és a szép idő helyébe kiadós felhőszakadás lépett, mely végigsöpört a földeken és bőrig eláztatta Sabant. Haragg lepakolta a lovakat, majd elterelte a kimerült állatokat egy üresen álló viskóhoz, alighanem saját korábbi lakhelyéhez, mielőtt elvitte volna Sabant és Cagant a jókora kunyhóhoz, mely egy kiemelkedésen, a település cölöpkerítésén belül állt. A kunyhó, amelynek zsúpfedeléről patakokban szakadt az esővíz, nagyobb volt, mint bármely épület, amit Saban korábban látott; olyan hatalmas, hogy a fedélszék hosszgerendáját öt öles tartógerendának kellett alátámasztania. A csarnok haltól, füsttől, prémektől és verítéktől bűzlött, és megtelt emberekkel, akik a két hatalmas zsarátnok fényénél mulatoztak. A roppant kunyhó egyik sarkában egy dobos püfölte a bőröket, míg társa gémcsontból készült flótán játszott.
Néma csend hullt a társaságra, amikor Haragg belépett, és Saban megérezte, hogy az itteniek tartanak a megtermett kereskedőtől, Haragg azonban ügyet sem vetett rájuk, ehelyett egy alacsony férfira mutatott, aki a csarnok túlsó végébe, a füstöt okádó tűz közelébe húzódott. A férfi drótszerű hajzatát bronzkarika szorította le, míg arcát sűrűn elborították a hamuszürke jelek.
– A törzsfő – súgta Haragg Saban fülébe. – A neve Kereval. Rendes ember.
Kereval mellett Camaban foglalt helyet, jóllehet Saban eleinte fel sem ismerte fivérét, csak egy elvadult arcú, besüppedt szemű varázslót látott, kinek rémisztő arcát a hajába font csontok keretezték. Azután a varázsló hosszú göcsörtös ujjával Sabanra mutatott, és intett, hogy jöjjön, üljön le maga és a törzsfő közé. Saban csak ekkor ismerte fel fivérét.
– Nem kevés időbe telt, amíg ideértél – mordult fel Camaban üdvözlés gyanánt, majd kelletlenül megismertette fivérét Kerevallal, aki melegen elmosolyodott, majd összeütötte tenyerét, hogy csendet parancsoljon és bemutassa a jövevényt az ünneplő tömegnek is. A férfiak meredt tekintettel méregették Sabant, amikor megtudták, hogy Lengar fivére, azután Kereval megparancsolta az egyik rabszolgának, hogy hozzon Sabannak valami ételt.
– Nem hinném, hogy enni akarna – jegyezte meg Camaban.
– Dehogyisnem – tiltakozott Saban, aki nagyon szívesen evett volna.
– Meg akarod enni ezt a moslékot? – mutatta meg Camaban a tányérját, benne a halból, hínárból és inas birkahúsból készült híg levessel. Kipiszkált a tálból egy hosszú hínárcsomót. – Csakugyan azt várjátok, hogy ezt megegyük? – kérdezte Kerevalt.
Kereval ügyet sem vetett Camaban piszkálódására, és egyenesen Sabannak címezte szavait.
– A fivéred kigyógyította legkedvesebb asszonyomat egy olyan kórból, melyet senki más nem tudott gyógyítani. – A törzsfő sugárzó mosolyt küldött Saban felé. – Olyan, mintha meg sem betegedett volna! Valóságos csodatévő, ez a te fivéred.
– Csupán úgy kezeltem, ahogy kell – szúrta közbe Camaban – nem mint azok a sültbolondok, akik gyógyítóknak és papoknak hívatják magukat. Egy bibircsókot se tudnának eltűntetni!
Kereval kivette a hínárt Camaban kezéből és megette.
– Haraggal együtt utazol? – érdeklődött.
– Már hosszú ideje – felelte Saban.
– Haragg szeret utazni – bólintott Kereval. Arcában fénylő kis gombszemei jó természetről és jó kedélyről árulkodtak. Haragg azt hiszi – folytatta Kereval, miközben közelebb hajolt Sabanhoz – hogy ha elég sokat utazik, idővel találkozik egy varázslóval, aki nyelvet és füleket ad a fiának.
– Cagant alaposan fejbe kellene kólintani – csipkelődött Camaban. – Attól meggyógyulna.
– Valóban? – élénkült fel Kereval.
– Az ott gyógyital? – kérdezte Camaban, és kiszolgálta magát a díszes edényből, melyet Kereval maga mellé állított. Nem várt jóváhagyást, csak szájához vette az edényt és mohón döntötte magába a tüzes italt.
– Maradni szándékozol? Esetleg nyáron is? – kérdezte Kereval mosolyogva Sabant.
– Nem is tudom, miért vagyok itt – vallotta be Saban, Camabanra sandítva. Még most is alig mert hinni a szemének. Camaban, a szánalmas nyomorék látnivalóan komoly tekintélynek örvendett.
– Azért vagy itt, kistestvér – közölte Camaban – hogy segíts nekem elhordani egy templomot.
Kereval mosolya lehervadt.
– Sokan úgy tartják, nem kellene megadnunk neked azt a templomot.
– Nem is csoda, hogy úgy tartják – legyintett Camaban, aki még azzal se bajlódott, hogy lehalkítsa a hangját. – Itt is él annyi sültbolond, mint más törzsekben, csakhogy fityfenét se számít, mit gondolnak. – Megvető mozdulattal körbemutatott a társaságon. – Kikérték az istenek ezeknek az ostobáknak a tanácsát, mielőtt esőt küldtek a földre? Még szép, hogy nem, akkor nekünk miért kellene? Egyedül az számít, hogy engedelmeskedjenek nekünk.
Kereval gyorsan más irányba terelte a beszélgetést, és az időjárás szeszélyeiről kezdett locsogni, ami alkalmat adott Sabannak arra, hogy körülnézzen a csarnokban. A legtöbben már megittak annyit a Kintiek hírhedten tüzes italából, hogy hangossá és kötekedővé váljanak. Többen vadászerényeikkel kérkedtek, míg mások üvöltve követeltek csendet, hogy a flótást hallgassák, akinek cincogását könnyedén maga alá temette a hangzavar. A rabszolgák ételt és italt hoztak, azután Saban meglátta, ki ül a másik tűz mögött és a világa örökre megváltozott.
Egy pillanatra úgy tűnt, a szíve megszűnik dobogni, és a világ minden zaja elhalt – a zsúp tetőt korbácsoló eső, az érdesen harsanó hangok, a tűzifa ropogása, a flóta légiesen könnyed hangjai és a dobokra feszített bőrök lüktetése. Egy pillanatra minden és mindenki megdermedt, nem maradt más, csak ő és az a fehér köntösbe öltözött lány a csarnok távoli végében, a fából ácsolt emelvényen.
Először, amikor az örvénylő füstön át egy pillantást vetett rá, Saban azt gondolta, hogy nem is lehet ember, hiszen ahhoz túlságosan tiszta. Köntösét hófehérre festették és arany rombuszokkal ékesítették, haj koronája aranyzuhatagként hullt alá, és keretezte az arcot, amelynél sápadtabbat és gyönyörűbbet Saban még életében nem látott. Múló bűntudatot érzett ugyan Derrewyn miatt, ám ez egyetlen pillanat alatt szertefoszlott, amint a lányra nézett. Csak nézte és nézte, mozdulatlanul, akárha nyílvessző járta volna át – éppoly sebesen, mint az a nyíl, mely a szürkületet keresztülszelve kioltotta atyja életét. Nem evett, visszautasította a Camaban által felkínált italt, csak dermedten nézte a füsttel övezett éteri teremtményt, aki mintha súlytalanul lebegett volna a zajos tömeg felett. A lány nem evett, nem ivott, nem beszélt, csupán istennőként trónolt nyája felett.
Camaban reszelős hangja hallatszott Saban fülében. A neve Aurenna, és valódi istennő. Ő Erek arája, és most ünneplik, hogy megérkezett a faluba. Hát nem gyönyörű? Ha beszélsz vele, le kell térdelned előtte. De ha csak egyetlen ujjal is érinted, testvér, meghalsz. Ha csak ábrándozni mersz arról, hogy megérintsd, már meghalsz.
– Ő a nap menyasszonya? – kérdezte Saban.
– És kevesebb mint három hold múlva megégetik – toldotta meg Camaban. – így házasodnak a napmenyasszonyok. Tűzbe ugranak a mátkájukért. Zsírsercegés és csontropogás. Lángok és sikolyok. Meghal. Ez az értelme. Azért él, hogy meghaljon. Úgyhogy ne bámulj rá, mint egy bávatag birka, mert úgysem kaphatod meg. Üzekedj inkább valamelyik rabszolgalánnyal, mert ha Aurennát érinted, véged.
Saban azonban nem tudta levenni a tekintetét a nap arájáról. Boldogan halna meg, gondolta, ha csak megérinthetné ezt az arányló leányt. Úgy vélte, tizennégy-tizenöt nyarat élhetett csak, mint ő maga – menyasszonynak éppen tökéletes. Hirtelen a fájó veszteség érzete kerítette hatalmába. Előbb Derrewyn, most pedig ez a lány. Vajon Miyac, Haragg lánya is uralkodott egy ilyen ünnepségen? Ő is ilyen gyönyörű volt? És egy ifjú őt is ilyen odaadással nézte, mielőtt a tenger partján odavetették volna a lángoknak?
Saban gondolatai hirtelen megszakadtak, amint a széles ajtónyílást lezáró nehéz bőrfüggönyt olyan durván vonták félre, hogy az elszakadt a szemöldökfa rögzítőpeckeiről. Hideg, nyirkos légáram rebegtette meg a lángokat, amint a szálas, durva külsejű és elvadult hajú férfi berontott a csarnokba.
– Hol van? – üvöltötte, miközben farkasprém köpenyéről esővíz csepegett a földre.
Haragg, aki azt hitte, hogy a vad megjelenésű férfi őt keresi, felállt, de a jövevény csak köpött egyet Haragg felé, és Kerevalhoz fordult.
– Hol van? – ordította. Három másik férfi is követte őt a kunyhóba; valamennyien papok, legalábbis a szakállukba font csontokból ítélve.
– Ki hol van? – kérdezte Kereval.
– Lengar fivére!
– Lengar mindkét fivére itt van – intett Kereval Camaban és Saban felé – s mindkettő a vendégünk.
– Vendégek! – acsarkodott a vadember, majd szétvetette karjait és végighordozta zord tekintetét az elnémult tömegen. – Mi keresnivalója a vendégeknek Sarmennynben – mennydörögte – és mi keresnivalója ünnepnek, zenének, táncnak, vígalomnak, amíg a kincsek vissza nem térnek hozzánk! És ezek itt pördült meg, hogy göcsörtös ujjával Sabanra és Camabanra mutasson – ez a két hitvány fattyú visszahozhatja nekünk Erek kincsét.
– Scathel! – méltatlankodott Kereval. – Ők a vendégeink!
Scathel félresöpörte útjából a földön ülő vendégeket, fenyegető tekintettel meredt le Sabanra és Camabanra, és még fenyegetőbb külsőt öltött, amikor meglátta a csontokat Camaban hajában.
– Papnak tartod magad? – követelte tőle a választ.
Camaban ügyet sem vetett a kérdésre, ehelyett nagyot ásított. Scathel hirtelen előrehajolt és megragadta Saban tunikáját, majd egy ilyen ösztövér és csontos férfiútól meglepő erővel felrántotta a helyéről.
– A testvérmágiát fogjuk használni – közölte Kerevallal.
– De hát ő vendég! – tiltakozott újra Kereval.
– A testvérmágiát? – kérdezte Camaban őszintének tetsző érdeklődéssel. – Beszélj nekem erről.
– Amit vele teszek – felelte Scathel, miközben göcsörtös mutatóujját Saban bordái közé fúrta – azt a fivérével is teszem. Ha elveszem a látását, Lengar is elveszíti a szeme világát. – Arcul ütötte Sabant. – És most – károgta – Lengar arca is kipirult.
– Az enyém nem – jegyezte meg Camaban.
– Te pap vagy – magyarázta meg Scathel, miért nem érzi Camaban Saban fájdalmát.
– Nem – rázta meg a fejét Camaban – én nem vagyok pap. Varázsló vagyok.
– És egy varázsló ne hallott volna a testvérmágiáról? – gúnyolódott Scathel. – Mégis miféle varázsló vagy te? – Felnevetett, majd megfordította Sabant, hogy az egész csarnok jól láthassa. – Ratharryni Lengar sosem fogja visszaadni a kincseinket! üvöltötte. – Akkor se, ha neki adjuk Sarmennyn valamennyi templomát! Akkor se, ha földünk valamennyi kőszikláját felszedjük és a lábai elé hordjuk! De ha elvesszük a látását, a kezeit, a lábait és a férfiasságát, előbb-utóbb engedni fog.
A férfiak kezükkel a földet kezdték püfölni, egyetértésük jeleként, és Camaban most láthatta csak igazán, hogy Kereval törzséből milyen sokan ellenzik a Lengarral kötött megállapodást. A legtöbben úgy gondolták, hogy Ratharryn sosem fogja visszaadni az aranyukat, de elfogadták az egyezséget, nem látván más megoldást – most azonban maga Scathel tért vissza mennydörögve a hegyekből, hogy felkínálja a mágiát, a tortúrát és a varázslatot.
– Ásunk egy vermet – magyarázta Scathel – beledobjuk ezt a varangyot, és addig éheztetjük, amíg a fivére ki nem adja a kincseket! – A tömeg felmorajlott helyeslése jeleként.
– Ha veremben éhezteted a fivérem – vette át a szót Camaban, amint a tömeg elhalkult – én parázzsal töltöm meg a hólyagod, hogy amikor vizelned kell, kínok közt gyötrődj a folyékony lángoktól. – Előrehajolt, kivett egy darabka halat Kereval táljából, és nyugodtan falatozni kezdett.
– Te? A nyomorék varázsló? Te fenyegetsz engem? – Scathel Camaban még most is formátlan, bár már korántsem nyomorék bal lába felé intett. – Gondolod, hogy az istenek odafigyelnek egy ilyen szánalmas teremtményre?
Camaban gondosan kihúzott egy szálkát a fogai közül, majd lassan meghajlította hüvelykje és mutatóujja között. – Ha akarom, az istenek a zsigereiden fognak táncolni – felelte csendesen – miközben a holt lelkek a szemgödrödön keresztül szippantják ki az agyad. Hollóknak vetem oda a májad, kutyák híznak majd a beleiden. – Elpattintotta a szálkát. – Engedd el a fivérem.
Scathel közelebb hajolt Camabanhoz, s ahogy őket figyelte, Saban azon tűnődött, mennyire hasonlítanak egymásra. A Kinti varázsló, Haragg bátyja idősebb volt ugyan, ám Camabanhoz hasonlóan szikár, fenyegető és erőteljes jelenség.
– Még ma éjjel a verembe kerül, te kripli – sziszegte Scathel és én levizelem!
– Azonnal engedd el – parancsolta egy női hang, és a csarnokban összegyűltek egy emberként fordultak Aurenna felé. A lány most felállt, és a magából kikelt papra mutatott. – Ereszd őt el – utasította Scathelt – méghozzá azonnal!
Scathel egy szemvillanásnyi ideig nem mozdult, majd nagyot nyelt és kelletlenül elengedte Sabant.
– El akarsz veszíteni mindent? – kérdezte Kerevaltól.
– Kereval csak beteljesíti Erek akaratát – válaszolt Camaban csendesen a törzsfő nevében, majd előrehajolt és az elpattintott szálka két darabját a tűzre vetette. – Régóta találkozni akartam veled, Sarmennyni Scathel – folytatta mosolyogva – mert sokat hallottam felőled, és balgaságomban még azt gondoltam, tanulhatok tőled. Most látom csak, hogy nekem kell tanítanom téged.
Scathel a tűzre meredt, ahol a két csontszilánk feküdt egy izzó rönkön, majd kinyújtotta a kezét, és gondosan felvette őket, egyiket a másik után. Karjának szőrszálai összezsugorodtak a lángokban, és az emberek hátrahőköltek az égett hús orrfacsaró bűzétől, Scathel azonban össze se rezzent. Leköpte a csontokat, majd az egyikkel Camaban felé mutatott.
– Soha nem kapod meg a templomunkat, kripli, soha! Camaban felé pöckölte a csontdarabokat, szorosabbra vonta ösztövér testén a nyirkos farkasprémet, és néma csendben kifelé indult a csarnokból.
– Üdvözöllek Sarmennynben – fordult Camaban Sabanhoz.
– Mit keresek én itt? – kérdezte Saban.
– Holnap megtudod. Holnap új értelmet adok az életednek. De ma este, testvér, próbálj enni egy keveset, ha nem túl nagy kérés. – És többet nem is szólt.

 

Másnap Camaban az éjszakai esőt követő friss, örvénylő szélben elvezette Haraggot, Sabant és Cagant a Tenger Templomához. A templom a településtől jókora távolságra, nyugatra feküdt, egy sziklás földnyelven, melynek lábánál a tenger tajtékozva tört meg. Cagan nem volt hajlandó közelébe se menni a helynek, ahol a nővére meghalt. Nyöszörögve bújt meg a környező sziklák között, és Haraggnak kellett megnyugtatnia óriás fiát, a hátát paskolva, akár egy kisgyermeknek, és halkan dudorászva, még ha Cagan nem is hallott semmit. Haragg végül egy sziklahasadékban hagyta Cagant, és követte a testvérpárt az elhagyatott templomba, mely a fehér tengeri madarak panaszos kiáltozásától volt hangos.
Az egyszerű templom tizenkét embernyi magas kősziklából állt, míg a gyűrűtől tucatnyi kisebb kőtömbbel szegélyezett rövid folyosó vezetett a sziklaszirt pereméig. A szirt nem volt sem magas, sem meredek, és a szélén túl, nem messze a perem alatt széles kiszögellés húzódott, ahová tűzifát halmoztak.
– Máris előkészítették a máglyát – jegyezte meg Haragg utálkozva.
– Kereval szerint idén nagyobb tüzet raknak – mondta Camaban. – Biztosak akarnak lenni benne, hogy a lány gyorsan meghal. – A szél belekapott a hajába és megzörögtette a tunikája szegélyéhez kötözött apró csontokat. Sabanhoz fordult. – Az arát már a körben csupaszra vetkőztetik, azután megvárják, míg a nap megérinti a tengert, ekkor a lánynak végig kell haladni a folyosón és bele kell vetnie magát a lángok közé. A múlt évi áldozatot én is megnéztem – tette hozzá. – A lány persze halálra rémült, és megpróbált keresztülugrani a tűzön. – Jót nevetett az emléken. – Micsoda egy halála volt!
– Vagyis nem önszántukból mennek? – kérdezte Saban.
– Vannak, akik igen – felelt ezúttal Haragg. – Az én lányom megtette. – A tagbaszakadt férfi könnyezni kezdett. – Úgy ment a vőlegényéhez, ahogyan egy menyasszonynak illik, és mosolygott útja minden lépésén.
Saban összeborzadt. Lenézett a sziklaperemre, és próbálta elképzelni Haragg lányát, amint a lángoló tűzbe lép. Hallotta sikolyát, látta, amint hosszú haja fényesebben lángol, mint arája, a nap, és hirtelen összeszorult a torka, ahogyan Aurenna végzetére gondolt. Képtelen volt száműzni a lány arcát gondolataiból.
Miyac elszenesedett csontjait ezután porrá őrölték és széthintették a földeken – folytatta Haragg. – És miért? Miért? – kiáltotta bele a szenvtelen szélbe.
– A törzs javáért – felelt Camaban kurtán – és akkoriban még te is pap voltál, aki készségesen elégetted mások leányait.
Haragg megrázkódott, mintha arcul csapták volna. Messze idősebb volt Camabannál, mégis meghajtotta fejét, mint aki elfogadja a fiatalabb férfi értékítéletét.
– Tévedtem – mondta egyszerűen.
– Mások is tévednek – oldozta fel Camaban. – A világ tele bolondokkal, ezért is érett meg a változásra. – Intett Haraggnak és Sabannak, hogy kuporodjanak le, míg ő maga állva maradt, akár egy növendékeit okító mester. – Lengar beleegyezett, hogy visszajuttatja Erek aranyát, ha Sarmennyn ad neki egy templomot. Azért ment bele az egyezségbe, mert szerinte nincs olyan templom, amit Ratharrynba lehetne vinni, de mi majd bebizonyítjuk neki, hogy tévedett.
– Vigyük ezt a templomot – intett Haragg a Tenger Templomának csupasz kősziklái felé.
– Nem – rázta a fejét Camaban. – Sarmennyn legjobb templomát kell megtalálnunk és elvinnünk.
– Miért? – kérdezte Saban.
– Hogy miért? – csapott le rá Camaban. – Miért? Slaol elküldte Ratharrynnak az aranyát. Ez annak a jele, ostoba, hogy akar tőlünk valamit. Mégis mit akarhat? Természetesen egy templomot akar, mert a templomok révén az istenek érintkezhetnek a földdel. Slaol egy templomot akar, azt akarja, hogy ez Ratharrynban legyen, és azért küldte el az aranyat Sarmennynből, hogy tudassa, honnét kell származnia a templomnak. Olyan nehéz ezt megérteni? – Szánakozó pillantást vetett Sabanra, majd elkezdett fel-alá járkálni a szűkös területen. Azért akarja Sarmennyn templomát, mert itt Slaolt minden istenek felett imádják. Az itteniek lopva pillantást vethettek az igazság egy részére, és ezt az igazságot kell elvinnünk a szárazföld belsejébe. Ugyanakkor létezik egy hatalmasabb igazság is. – Abbahagyta a járkálást, és bősz arckifejezéssel fordult hallgatósága felé. – Beleláttam a dolgok szívébe – tudatta velük, majd kivárta, melyikük próbál ellentmondani, de Haragg továbbra is áhítatos arccal figyelte, Saban pedig nem tudta, mit mondhatna.
– A papok azt hiszik, a világ állandó és változatlan – folytatta Camaban megvető hangon. – Azt hiszik, semmi sem változik, ha pedig engedelmeskedünk a szabályaiknak és végrehajtjuk az áldozatokat, akkor soha nem is fog semmi megváltozni. Csakhogy a világ változik. Máris megváltozott. Megszakadt a minta.
– A minta? – kérdezte Saban. Az északi országban Haragg is említette a mintát, de meg már nem magyarázta. Camaban talán hajlandó lesz erre.
Camaban előrehajolt és kihúzott egy nyílvesszőt a tegezből, melyet Saban a tiszafa íjjal együtt mindenhová magával vitt, annak jeleként, hogy többé már nem rabszolga. Camaban a nyílvessző kovakő hegyével széles kört karcolt a talajba, olyan mélyen felszántva azt, hogy a barna föld előtűnt a kiszikkadt fűcsomók alól.
– A kör a nap egy esztendeje. Jól ismerjük ezt a kört. Meg is jelöljük. Itt Sarmennynben minden nyári napfordulatkor feláldoznak egy lányt, hogy megjelöljék az egyik kör végét és ugyannak a körnek az új kezdetét. Megértetted? – Sabanra nézett, miután Haragg már tudott a megszakadt mintáról.
– Megértettem – bólintott Saban. Ratharrynban is napfordulókor jelölték meg a kör kezdetét és végét, habár ott nem napnyugtakor egy lányt, hanem napkeltekor egy üszőt áldoztak.
– Akkor térjünk a lényegre. – Camaban rajzolt egy kisebb kört, mely a nagyobb körhöz képest úgy helyezkedett el, akár egy gyöngyszem a bronzgyűrűn. – Ez itt Lahanna – kopogtatta meg Camaban a kisebb kört. – Megszületik, felnő – magyarázta, miközben ujjával nyomon követte a kör vonalát – majd meghal újra. És itt újjászületik – rajzolt új kört az előző mellé, azzal megegyező mérettel – felnő, és meghal, és újjászületik megint. Egy harmadik kört karcolt a földbe. Camaban rajza alapján a három gyöngyszem, ha nem is teljesen, de majdnem kitöltötte a nagy napkör első negyedét. – Megszületik és meghal – mondta újra meg újra, amíg tizenkét kis kört nem rajzolt, majd felegyenesedett. – Látod? – mutatott a nyíl hegyével az utolsó és az első gyöngyszem közötti résre.
A kört most tizenkét gyöngyszem alkotta.
– Minden év tizenkét hónapból áll – magyarázta Camaban de a lényeg ez. – Újra rámutatott a kis üres térre, mely elválasztotta egymástól az első és utolsó holdkört.
Láthatóan Haragg is szívügyének tekintette, hogy Saban jól megértsen mindent.
A hold éve rövidebb a nap événél.
Saban jól tudta ezt. A papok Ratharrynban, miként a világon bárhol, rég felfigyeltek rá, hogy a hold tizenkét fogyásból és kikerekedésből álló éve rövidebb, mint a nap hatalmas köre az égbolton, csak Saban még sosem gondolt bele mélyebben ebbe a különbségbe. Ez is csak egyike az élet megfejthetetlen rejtélyeinek, mint hogy a szarvasok miért csupán az év bizonyos részében viselnek agancsot, vagy hogy télen hová tűnnek a fecskék. Látta, hogy Camaban egy emberi combcsontot húz elő zsákjából.
– Amikor még gyermek voltam – mesélte Camaban – ott üldögéltem a Régi Templomban, és az eget figyeltem. És olykor elmentem a szellemházba, hogy csontokat lopjak, és megjelöljem őket, ahogyan ezt is. – Saban felé nyújtotta a csontot. Nézd csak – mutatott az apró vonásokra a csont egyik hosszú oldalán. – Ezek jelölik a napév napjait.
Sabannak közelebb kellett tartania a csontot, annyira parányiak voltak a vonások, de még így is látta, hogy százával sorakoznak, megszámlálhatatlanul, és minden egyes vonás a teljes év egy napját és éjszakáját jelképezte.
– Ezek a vonások pedig – mutatott Camaban egy másik jelsort, mely az elsővel párhuzamosan vonult végig a csont hosszán – a hold kerekedésének és fogyásának napjai. Tizenkét születést és halált jelölnek. – A második jelsor valamivel rövidebbnek tűnt társánál.
Saban újra közelebb tartotta a csontot, és körme segítségével megszámolta a nap oszlopának többlet vonásait.
– Tizenegy nap? – kérdezte.
– Amennyire tudhatjuk. – A gúnyos él mostanra eltűnt Camaban hangjából, és felváltotta a legteljesebb alázat. – Csakhogy a napokat nem könnyű számolni. Sok csontot elhasználtam az évek során, és néha túlságosan sok volt a felhő, ezért csak találgattam a hold napjait. Akadtak évek, amikor a különbség több lett tizenegy vonásnál, máskor viszont kevesebb. Visszavette a csontot Sabantól. – Ez a csont a legjobbak közül való, és ugyanazt üzeni, amit az összes többi. Azt üzeni, hogy a minta megszakadt.
– A minta?
– A köröknek találkozniuk kell! – kiáltott fel Camaban, miközben újra megkopogtatta a földbe karcolt ábrát. – Ez a rés itt mutatott a gyöngyszemek közti szünetre – tizenegy nap hosszú. Pedig nem szabadna itt lennie. – Felegyenesedett és újra járkálni kezdett. – A világon mindennek megvan a maga célja – magyarázta – hiszen cél nélkül semminek sem lenne jelentése. A jelentés pedig maga a minta. Éjszaka és nappal, férfi és asszony, vadász és préda, az évszakok, a dagály! Mindnek megvan a maga mintája! A csillagoknak megvan a maga mintája. A nap mintát követ, a hold mintát követ, csakhogy a két minta különböző, ezért a világ lassan kettészakad. – A tenger felé mutatott. – Egyes minták a naphoz igazodnak, mások a holdhoz. A növényeket a nap szerint neveljük és vágjuk le, de a dagály már a holdat követi. Miért? És miért küldte el Dilan az aranyat Ereknek? – A nap és a tenger istenének Kinti neveit használta, majd bősz indulattal meg is válaszolta tulajdon kérdését.
– Azért küldte, hogy a nap vezesse vissza a hullámokat a maga mintájához!
– Az asszonyok is a hold mintáját követik – szúrta közbe Haragg komoran.
– Azt mondod? – kérdezte Camaban meglepetten.
– Amikor tisztátalanok – vonta meg a vállát Haragg. – Legalábbis így mondják.
– Pedig mindennek- emelte fel a szavát Camaban – mindennek a napot kellene követnie! Mindennek rendben kellene lennie, de nincs így. – Újra a földre rajzolt mintára mutatott. – A legnagyobb rejtély az, hogyan tehetnénk helyére a mintát.
– És hogyan? – kérdezte Saban.
– Te mondd meg – vágta rá Camaban, és Saban megértette, hogy nagy súlyú döntés előtt áll.
– A mintára meredt. Gondolj úgy rá, utasította magát, mint a bronzkarikára fűzött gyöngyökre, és a válasz egyértelműen látszik. Felfűzhetnénk több gyöngyöt, kisebb szemeket, amíg csak ki nem töltik a rendelkezésre álló teret, de ez túlontúl sokáig tartana. Sokkal egyszerűbb, ha a gyöngyök felfűzésére használt bronzkarikát rövidebbre fogjuk, ami egyetlen kovácsnak sem okozna nehézséget. Ha a karikát megrövidítenénk, a nagy kör szűkebb lenne és a gyöngyszemek éppen illeszkednének egymáshoz.
– Közelebb kellene hozni Slaolt a földhöz? – próbálkozott Saban bátortalanul.
– Így is van – bólintott Camaban mosolyogva. – Mi következik ebből?
Saban sokáig és keményen gondolkodott, végül megvonta a vállát.
– Nem tudom.
– Mindannyian hallottuk a történetet, hogy Slaol és Lahanna szerették egymást, azután ellenségek lettek, de ez csak mesebeszéd. Épp a lényeg marad ki belőle. Mi. Hol vagyunk mi? Tudjuk, hogy az istenek teremtettek bennünket, de vajon miért? Mi vajon miért készítünk valamit? Készítesz egy íjat – hogy ölj vele. Készítesz egy edényt – hogy tarts benne valamit. Készítesz egy bronztűt – hogy összefogd vele a köpenyed. Akkor tehát oka van annak is, hogy bennünket megteremtettek, de vajon mi lehet ez az ok? – Sokáig várt válaszra, de sem Saban, sem Haragg nem felelt. – És miért vagyunk ilyen esendők? – kérdezett tovább Camaban. – Készítenél olyan íjat, ami gyenge? Edényt, ami repedt? Bennünket sem teremtettek esendőnek! Az istenek éppúgy nem teremtenének bennünket hibásnak, ahogyan a fazekas sem készítene repedt fazekat vagy a kovács életlen kést, mi mégis betegek, nyomorékok, szánalmasak vagyunk. Az istenek tökéletesnek teremtettek, mégis esendőek lettünk. Miért? Kivárt, mielőtt megfelelt volna a kérdésre. – Azért, mert megbántottuk Slaolt.
– Mi bántottuk meg? – Saban jól ismerte a történetet, amely szerint Lahanna bántotta meg Slaolt, amikor megpróbálta elhomályosítani a fényét, Camaban most mégis mindenért az embert okolta.
– Megbántottuk, amikor a kisebb rangú isteneket éppoly buzgón imádtuk, ahogyan őt – jelentette ki Camaban. – Megsértettük, ezért ő eltávolodott tőlünk, és csak azzal hozhatjuk vissza, ha a rangjának kijáró tisztelettel közelítünk felé, ha annak rendje szerint minden istenek felett imádjuk, és olyan templomot építünk neki, mellyel megmutatjuk, hogy megértettük a mintáját. Akkor vissza fog térni hozzánk, és ha visszatér, nem lesz többé tél.
– Nem lesz többé tél? – ámult el Saban.
– A tél Slaol büntetése – magyarázta Camaban. – Megbántottuk, ezért ő minden évben újra és újra büntet bennünket. Hogyan? Azáltal, hogy eltávolodik tőlünk. Miből tudhatjuk ezt? Abból, hogy minél távolabb állunk a tűztől, annál kevésbé érezzük a melegét. Nyáron, amikor Slaol közel áll hozzánk, érezzük a melegét, de télen, amikor minden meghal, a meleg is kihuny.
– Azért nem érzünk meleget, mert ő távol kerül tőlünk, ezért ha visszahozzuk őt, soha többé nem lesz tél. – Elfordult és szembeállt a nappal. – Nem lesz többé tél – ismételte – nem lesz többé betegség, nem lesz többé bánat, és nem hangzik többé gyereksírás az éjszakában. – Könnyek csillantak a szemében, Saban pedig visszaemlékezett az éjszakára, amikor Camaban anyja meghalt, és a nyomorék gyermek úgy üvöltött, akár egy elárvult farkaskölyök.
– És többé egy lánynak sem kell a tűzbe ugrania – tette hozzá Haragg csendesen.
– És te – fordult Camaban Saban felé, ügyet sem vetve Haragg szavaira – nem leszel harcos. – Levette a tiszafa íjat Saban válláról, és arca eltorzult az erőfeszítéstől, amint a fát elroppantotta a térdén. A törött íjat a szirt tetejéről belevetette a tengerbe. – Építő leszel, Saban, és segíteni fogsz Haraggnak elvinni a templomot Sarmennyenből Ratharrynba. Segítesz visszahozni nekünk a legfőbb istent.
– Ha a fivérem is így akarja – vetette közbe Haragg, Scathelre utalva.
– Idővel – jelentette ki Camaban magabiztosan – Scathel is csatlakozni fog hozzánk, mert belátja majd, hogy az igazat valljuk. – Térdre hullt, és meghajtotta magát a nap előtt. – Az igazat valljuk – ismételte alázatosan – és meg fogjuk váltani a világot.
Saban különös izgatottságot érzett. Meg fogják változtatni a világot. Abban a pillanatban, ott, a tenger fölé nyúló szirtfokon, nem is kételkedett benne, hogy képesek rá.

 

Aurennának az istennővé válása és szörnyű kínhalála közötti időben be kellett járnia az országot, hogy meghallgassa az emberek imáit, melyeket azután közvetíthetett arájának. Amikor elhagyta Kereval faluját, négy lándzsás vigyázott rá, két asszony szolgált társaságául, három pap vezette és tucatnyi rabszolga szolgálta, nem is beszélve a tekintélyes tömegről, mely másra se vágyott, csak hogy a nap menyasszonyának lépteit kövesse.
Kereval területre nagyobb földet uralt, mint Ratharryn, bár Sarmennynt keserű földje miatt sokkal ritkábban lakták, Aurennának pedig meg kellett mutatkoznia a törzs valamennyi tagja és a sírhalmok alá temetett ősök előtt. Éjszakára mindig kiürítettek számára egy-egy kunyhót, ahol egymaga alhatott, és reggelre a kunyhó előtti teret mindig kérelmezők árasztották el. Asszonyok könyörögtek hozzá fiúgyermekért, szülők esengtek gyermekük gyógyulásáért, harcosok kértek áldást fegyvereikre, halászok hajoltak földig előtte, amikor megérintette csónakjaikat és hálóikat. A papok templomról templomra, sírhalomtól sírhalomig vezették. Felnyitották a sírokat, és félretaszították a bejáratot lezáró roppant köveket, hogy Aurenna előregörnyedve beléphessen a barlangszerű belső helyiségekbe és beszélhessen a holtakkal, kiknek egymásra szórt csontjai némán hallgatták a nyirkos sötétségben.
Camaban és Saban szintén elkísérték útján, követték az arányló leányt Sarmennyn déli partvonalának védett völgyeibe, ahol a népek a földet művelték vagy fatörzsekből ácsolt hosszú csónakjaikon a tengert járták, azután felkapaszkodtak a kietlen északi felföldekre, ahol a szerteszét szórt nyomorúságos otthonok lakói juhok és marhák tartásával, vagy kőszekercék faragásával keresték keserű kenyerüket. És akármerre mentek, Camaban megvizsgálta a templomokat, hogy megtalálja azt, amelyiket majdan Ratharrynba költöztetheti. A népek, akik felismerték benne a varázslót, meghajoltak előtte.
– Tudsz varázsolni? – kérdezte tőle Saban egy napon.
– Téged is rabszolgává változtattalak, nem? – csipkelődött Camaban.
Saban lenézett a kezén viselt sebhelyre.
– Kegyetlenség is volt – mormolta halkan.
– Ne légy ostoba – sóhajtott Camaban fáradtan. – Másként hogyan menthettem volna meg az életed? Lengar meg akart ölni, ami az ő szempontjából tökéletesen érthető, de én reméltem, hogy egy napon még a hasznomra lehetsz. Ezért győztem meg arról, hogy az istenek bosszút állnak azokon, akik megölik a féltestvérüket, és ezért javasoltam, hogy inkább szégyenítsen meg és tegyen rabszolgává. Tetszett neki az ötlet. És én azt akartam, hogy találkozz Haraggal.
– Kedvelem Haraggot – mondta Saban meleg hangon.
– Te szinte mindenkit kedvelsz – gúnyolódott Camaban. Haragg igazán eszes – ment tovább – csak éppen nem fogadhatsz el mindent, amit mond. A lánya halála túlságosan is megviselte. Nem bízik a rituálékban, pedig a rituáléval nincs semmi baj. Megmutatja az isteneknek, hogy tiszteljük a hatalmukat.
– Ha elfogadjuk Haragg érvelését, akkor Aurennát sem kellene máglyán elégetnünk, és ugyan mi értelme lenne a lány létezésének, ha nem az, hogy elégessük?
Saban elnézett arrafelé, ahol Aurenna lépkedett az őt kísérő papok között. Gyűlölte Camabant ezért a kijelentésért, de nem szólt, és Camaban, aki pontosan tudta, merre járnak fivére gondolatai, jóízűt nevetett.
Aznap délután egy újabb templomhoz értek, egy öt kőtömbből emelt egyszerű szentélyhez, amelyhez hasonlót tucatjával találhattak Sarmennyn gyéren lakott északi területein. Csak kevés, nagyon kevés szentély épült fel legalább tucatnyi sziklából, és azok egyike sem volt olyan magas, mint Cathallo falai. Sarmennyn kövei csak a legritkább esetben nőttek embernél magasabbra, egyikük vastagsága sem haladta meg egy férfi derekáét, viszont valamennyit négyszögletes pillérré faragták ki.
Camabannak nem tetszett egyetlen eddig látott szentély sem.
– Olyan templomot keresünk, ami ámulatot kelt – magyarázta Camabannak.- Olyan templomot, ami tudatja Slaollal, mekkora erőfeszítést végeztünk az érdekében. Mi értelme lenne Ratharrynba hurcolni négy-öt kifaragott kavicsot?
Saban maga úgy gondolta, hogy egy-egy ilyen kavics elvonszolása is hatalmas vívmány lenne, és kezdett kételkedni abban, hogy Camaban valaha is talál a kedvére való templomot.
– Miért nem választjuk ki akármelyiket? – kérdezte egy este. – Slaol úgyis tudni fogja, mekkora erőfeszítést öltünk az elszállításába.
– Ha gyorsan és minél egyszerűbben akarnék túllenni az egészen – torkollta le Camaban – akkor rád bíznám a feladatot, és nem vesztegetném vele a saját időmet. Ne legyél már ilyen megátalkodottan ostoba, Saban. – Egy túlzsúfolt kunyhóban étkeztek, ahol Aurenna követőit köszöntötték különféle ajándékokkal: hallal, hússal, prémekkel és itallal teli edényekkel. Egy kanna tüzes italtól akármelyik férfi elveszítette az eszét és a lábait, habár Camabanra mintha ez sem lett volna hatással. Úgy itta a tömény italt, akár a vizet, böfögött egyet, azután ivott tovább, mégsem akadt el a szava vagy bicsaklott meg a nyelve, és reggelente, amikor Saban feje lüktetett és szédelgett, Camaban mindig teli volt erővel.
Aznap éjjel ott étkeztek a klán fejének kunyhójában, mely a klán tagjainak többi otthonával együtt egy hegyoldal védelmében húzódott meg. A törzsfő, egy fogatlan vénember, Aurenna érkezésének tiszteletére aranyláncot öltött inas nyakába, míg asszonyai a füstölgő tűz felett hínárból és kagylókból készült visszataszító löttyöt kevergettek. Az étkezés végeztével a törzsfő egyik fia, aki éppoly öregnek és fogatlannak tűnt, mint elaggott atyja, leakasztotta a gerendáról egy tengeri teknőc felfényezett páncélját, és azon verte az ütemet, miközben egy végtelennek tetsző éneket kántált atyjáról, aki átkelt a nyugati tenger túlsó felén fekvő földekre, hogy lemészárolja ellenségeit, számolatlanul ejtse a rabszolgákat és kincsekkel megrakodva térjen vissza otthonába.
– Ez valószínűleg azt jelenti – fordult Camaban Sabanhoz hogy az öreg féleszű eltévedt a tengerparton, és néhány csíkos kaviccsal meg egy pár sirály tollal jött vissza.
A közelben lakó népek is megérkeztek, miközben tovább folyt a kántálás. Egyre többen és többen zsúfolódtak össze, míg végül neki nem préselték Camabant és Sabant a kunyhó alacsony kőfalának. Az emberek sokszor hallhatták már a dicsőítő éneket, mert gyakorta bekapcsolódtak, és az öregember ilyenkor mindig boldogan bólogatott, ám ezután váratlan hirtelenséggel abbamaradt az ének és a dobolás. Az öreg kinyitotta szemét és méltatlankodva nézett körül, amíg meg nem látta Aurennát, aki végzett magányosan elköltött étkével, és most a kunyhóba lépett. A klán feje elmosolyodott és intett a nap arájának, hogy üljön mellé, ám Aurenna megrázta a fejét, körbekémlelt a zsúfolt kunyhóban, majd finoman átlépkedett az összezsúfolódott embereken, hogy Saban mellett telepedjen le. Bólintott a kántálók felé, jelezve, hogy folytathatják az éneket, mire a férfi újra püfölni kezdte a teknőcpáncélt, lehunyta szemét és felvette a történet elejtett fonalát.
Saban nagyon is tudatában volt Aurenna közelségének. Miközben Sarmennyn rögös ösvényeit járták, néhány alkalommal váltott vele szót, de sosem kereste a társaságát, és a lány érkezése most is esetlenné, szégyenlőssé és szótlanná tette. Annál is inkább belesajdult a szíve a lány látásába, ha arra gondolt, mi fog vele történni. Aurenna végzete és Derrewyn olyannyira eggyé vált gondolataiban, hogy számára úgy tűnt, mintha egyenesen Derrewyn lelke költözött volna Aurenna testébe, csak hogy ő újra átélje a veszteséget. Lehunyta a szemét és előrehajtotta a fejét, miközben próbált nem gondolni Derrewyn meggyalázására és Aurenna közeli halálára.
Azután Aurenna közel hajolt hozzá, hogy a kántálás felett is tisztán hallhassa a hangját.
– Megtaláltad már a templomodat? – kérdezte tőle.
– Nem – felelte, az idegességtől reszketve.
– Miért nem? – kérdezte Aurenna. – Hiszen mindennap új templomokat láthatsz.
– Ezek túl kicsik – pirult bele a válaszba Saban. Igyekezett nem ránézni Aurennára, nehogy hebegni kezdjen.
– És hogyan fogod elvinni a templomodat? – kérdezte Aurenna. – Azt hiszed, az isten Ratharrynba repíti majd?
Saban megvonta a vállát.
– Még nem tudom.
– Beszélned kellene Lewydd-del – mutatott a lány az egyik lándzsás testőrre, aki a kunyhó középső tartógerendája mellett kuporgott. – Azt mondja, ő tudja, hogyan lehetne megtenni.
– De csak ha Scathel engedi, hogy megtegyük – tette hozzá Saban komoran.
– Le fogom győzni Scathelt – jelentette ki Aurenna magabiztosan.
Saban most először mert a lány arcára nézni. A sötét szemekben visszatükröződtek a táncoló lángok, és Sabannak sírhatnékja támadt, amiért egy ilyen szépségnek el kell pusztulnia.
– Legyőzöd Scathelt? – kérdezte.
– Gyűlölöm őt – felelte a lány csendesen. – Leköpött, amikor először elvittek a templomomba. Ezért is nem engedtem, hogy a verembe vessen. Amikor majd tűzbe megyek, meg fogom kérni uramat, hogy engedje Ratharrynba vinned azt a templomot. – Félrekapta a fejét, amint egy másik férfi vette át a teknőchéjat, hogy belekezdjen egy másik énekbe, mely ezúttal magát a napmenyasszonyt dicsőítette. Aurenna élénken figyelt, amint az énekes elkezdte leírni a nap mérhetetlen magányát és vágyakozását egy emberi arára, ám amikor áttért a napmenyasszony szépségének ecsetelésére, Aurenna láthatóan elveszítette érdeklődését, és újra közel hajolt Sabanhoz. – Igaz, hogy Ratharrynban nem küldenek arát a napnak?
– Igen.
– Sem Cathallóban?
– Igen.
Aurenna felsóhajtott, majd a tűzre meredt. Saban elnézte a lányt, amíg az őrök őt figyelték.
– Holnap – hajolt hozzá még közelebb Aurenna – vissza kell indulnom Kereval faluja felé, de neked tovább kell menned a hegyek felé.
– Miért?
– Mert ott találsz egy templomot – felelte a lány. – Az itteni népek beszéltek róla. Scathel új temploma az, melyet azután épített, hogy elhagyta az őrület. Azt mondja, csak akkor fogja felszentelni, ha a kincsek visszatértek.
Saban elmosolyodott, és arra gondolt, milyen dühös lenne Scathel, ha csak sejtené, hogy talán az ő templomát viszik majd Ratharrynba.
– Meg fogjuk nézni – ígérte Saban, pedig szívesebben maradt volna Aurennával, bár hogy miért, azt maga se tudta. A lány nemsokára halott lesz, a fennen lángoló nap nagyobb dicsőségére.
Másnap reggel, amint sűrű köd kélt a tengerről, és Aurenna megkezdte utazását dél felé, Saban és Camaban északnak vette az irányt, és a hegyoldalon felkapaszkodott a tömött ködpaplan fölé.
– Csak az időnket vesztegetjük – zsörtölődött Camaban. Nem találunk mást, csak egy újabb nyomorúságos kört. – Mégis egyre feljebb vezette Sabant a meredek, fűvel benőtt és omladékkal borított kaptatón, míg a felhők közül végre kiértek a tündöklő napfényre. A köd tejfehéren, méltóságteljesen hömpölygött körülöttük, és a hegycsúcs magányos szigetként emelkedett elő, olyan csipkésen és egyenetlenül, mintha egy isten dühében pörölyével sújtotta volna. Saban most már értette, miért egyforma Sarmennyn valamennyi temploma. A hegyoldalból kiszakított tömbök természetüktől fogva négyszögletesen váltak el, és ha valaki templomot akart építeni, csak össze kellett gyűjtenie néhány nagyobb méretű darabot.
Templomot ugyan semerre sem láttak, de Camaban gyanította, hogy az valahol a sűrűn gomolygó ködben bújhat meg, ezért az egyik sziklaperemre lekuporodva várni kezdett. Saban egy ideig fel-alá járkált, végül megkérdezte Camabant.
– Miért akarnánk épp Scathel templomát, ha egyszer Scathel az ellenségünk?
– Nekem nem ellenségem.
Saban gúnyosan elhúzta a száját.
– Akkor hát mi?
– Olyan ő, akárcsak te – felelte Camaban. – Valaki, aki gyűlöli a változást, de odaadó híve Slaolnak, és egy napon még a barátunk is lehet. – Megfordult, és elnézett kelet felé, ahol a többi hegység távoli szigetekként ködlött elő a fehér óceánból. Scathel is Slaol dicsőségét áhítja, és ez így van rendjén. De mit áhítasz te? Csak azt ne mondd, hogy Aurennát – toldotta meg aki nemsokára úgyis halott lesz.
Saban elpirult.
– Ki mondja, hogy áhítozom rá?
– Az arcod elárul. Úgy bámulsz rá, mint szomjas borjú a tehéntőgyre.
– Olyan gyönyörű – sóhajtotta Saban.
Akárcsak Derrewyn, de ugyan mit számít a szépség? Éjjel, egy sötét kunyhóban, ugyan ki látja a különbséget? Mindegy, azért csak mondd el, mit szeretnél.
– Egy asszonyt – felelte Saban – gyerekeket. Jó termést. Sok szarvast.
Camaban felnevetett.
– Úgy beszélsz, mint apánk.
– És mi a rossz ebben? – fortyant fel Saban.
– Semmi rossz nincs ebben – sóhajtott fel Camaban elcsigázottan – ahogyan nincs benne fikarcnyi törekvés sem. Asszonyt akarsz? Szerezz egyet! Gyerekek? Jönnek, egyik a másik után, akár akarod őket, akár nem, azután felük összetöri a szívedet, a többi meg elhal idő előtt. Termés és szarvasok? Mindig van elég.
– Akkor hát te mit akarsz? – kérdezte Saban, aki nagyon is zokon vette a fivéréből áradó gúnyt.
– Mondtam már neked – felelt Camaban – meg akarok változtatni mindent, és azután már semmi sem fog változni többet, mert elérjük a harmóniát. A nap nem fog vándorolni, nem lesz többé tél, betegség, szenvedés. De hogy ezt elérjük, illő templomot kell emelnünk Slaolnak, és ez az, amit én akarok. Egy templomot, ahol illő módon imádhatjuk Slaolt. – Itt hirtelen elhallgatott, és elkerekedett szemekkel meredt az alant gomolygó ködre, Saban pedig követte tekintetét, hogy lássa, mi vonta magára fivére figyelmét.
Eleinte nem látott mást, csak a ködöt. Azután lassan, ahogyan a föld rajzolódik ki a pirkadat közeledtével, egy alakzat emelkedett ki a fehérségből.
És micsoda alakzat! Templom, mégis egészen más, mint az eddig látott templomok. Az egyszeres sziklakör helyett itt két gyűrűt emeltek, egyiket a másikba ágyazva, és Saban eleinte csak a kőszirtek feketéllő végeit láthatta. Próbálta megszámolni a pilléreket, de túlontúl sokat látott belőlük. A kettős kör távolabbi, a téli nap nyugvóhelye felé néző végében öt kőoszlopból álló roppant kapu nyílt, ezek tetejére hatalmas kősziklákat fektettek, öt bejáratot kialakítva a halódó nap számára. Saban dermedten meredt a látványra, és egy varázslatos pillanatig az egész építmény lebegni látszott a párafelhőn, azután a köd lassan elszivárgóit a magasan húzódó völgyből, és kirajzolódtak a sötét földbe ágyazott óriási kőtömbök.
Camaban most már állva, tátott szájjal nézte a templomot.
– Scathel aztán nem őrült – mormolta elismerően, majd nagyot kurjantott, leugrott a sziklaperemről és lerohant a domboldalon, szétszórta a sötét gyapjas juhokat az útjából. Saban lassabban követte, majd addig oldalazott a kettős körgyűrű körül, míg rá nem akadt Camabanra, aki a templom északkeleti végében a kövekből épült alagutat vizsgálta.
– Slaol kapui – rebegte áhítattal Camaban.
A templom egy magasan fekvő völgyben feküdt, a délen elterülő tájra nézett, és a napforduló idején, amikor a nap felkapaszkodott a távoli horizontra, a tenger és a szárazföld felett a kőből emelt kapukat járta át.
– Minden más sötétségbe borul – magyarázta Camaban lelkesen – a kövek mindenre árnyékot vetnek, csak az árnyak közepén világít egyetlen fénysugár! Ez az árnyak temploma! – A kapuval szemközti kőpillérhez sietett, s ott, szemben a nap kapujával, széttárta karjait és nekipréselte testét a sziklának, mintha a haldokló nap fénye odaszegezte volna. – Scathel csodálatos! kiáltotta. – Csodálatos!
A természetüktől fogva szögletes kőtömbök nem nőttek magasra. A nap kapuja alig lehetett magasabb Camabannál, a többi pedig nálánál is alacsonyabb, némelyikük egy totyogó kisgyermek méretét is alig érte el. Valamennyi sziklát a fenti hegyoldalból szakították ki, majd lecsúsztatták a meredek kaptatón erre a széles, fűvel borított sziklanyelvre, ahol beágyazták a vékony talajrétegbe. Saban meglökte az egyik követ, mire az veszedelmesen megingott. A kőtömb, amelynek Camaban támaszkodott, valójában két, önmagában túlságosan vékonyka pillérből állt, melyeket oly módon kapcsoltak össze, hogy az egyik hosszabbik oldalába mély barázdát vájtak, míg a másikon hosszú nyelvet alakítottak, ezért a két szikla úgy illeszkedett egymáshoz, mint férfi az asszonyhoz.
– Két fele ugyanazon körnek – szólt Camaban áhítattal telt hangon, amint felfigyelt az egymásba fonódott kövekre. – A nap oldala – intett dél felé, majd mutatott arra a kőre, amely felett a nap rótta mindennapi útját – és az éjszaka oldala, mely így csatlakozik egymáshoz, hogy frigyüket a haldokló nap vére pecsételje meg.
– Honnét tudod? – gáncsoskodott Saban. Újra nekikezdett a kövek számolásának, és máris hetvennél tartott.
– Mi más lehetne? – kérdezte kurtán Camaban. – Nyilvánvaló. – Megpördült izgalmában. – A Tenger Temploma nyáridőben, az Árnyak Temploma télen! Scathel csodálatos! De ez itt akkor is a miénk lesz. A miénk lesz! – Körbejárt a gyűrűben, és botjával megkopogtatta a köveket, míg el nem ért a szemöldökfákként szolgáló kövekhez, ahol előrehajolt, hogy kinézzen mind az öt kőkapun. – Slaol ösvénye – mormolta csodálattal, azután felegyenesedett és végigsimított a legközelebbi kövön. A ködből kicsapódó nedvesség különös kékeszöld fénnyel vonta be a sziklákat, melyek feketére fakultak, amint a tavaszi nap és a tengeri szél ezt felszárította. Saban legnagyobb rémületére Camaban megpróbálta ledönteni az egyik keresztbe fektetett követ, de az meg sem moccant. – Vajon hogyan rögzítették? kérdezte álmélkodva.
– Honnét tudjam?
– Nem is számítottam rá – vonta meg a vállát Camaban, majd összeráncolta a homlokát. – Mondtam már neked, hogy Sannas halott?
– Nem. – Sabant különös módon megrázta a hír. Nem mintha kedvelte volna az öregasszonyt, egyszerűen csak olyan régóta része volt már ennek a világnak, méghozzá nem is akármilyen része, hanem meghatározó, tekintélyt parancsoló eleme. – Hogyan halt meg? – kérdezte.
– Honnét tudjam? – vágott vissza Camaban. – Egyszerűen meghalt. Egy kereskedő hozta a hírt, s miután a vénasszony Slaol ellensége volt, csak örülni tudok neki. – Megfordult, hogy újra végigmérje a templomot. Most, hogy a harmat felszívódott, kettős fekete körként feküdt a fekete völgyben, a fekete hegyek szorításában. Egy őrült pap tisztelgése istene előtt. Camaban szemében könnyek csillantak. – Ez a mi templomunk- suttogta – mely örökre száműzni fogja a telet.
– Valahogyan meg kell győzniük Scathelt, hogy engedje át nekik, azután pedig nincs más hátra, mint a fél világon keresztül Ratharrynba vinni.

 

10. FEJEZET

Az Árnyak Templomát körülölelő sűrű köd átadta helyét a meleg napnak és nyugodt szeleknek. Az öregek elcsodálkoztak a korai nyáron, egyikük sem emlékezett hasonlóra, míg Kereval állította, hogy a kedvező időjárással istenük adja tudtukra, hogy elégedett újdonsült arájával. A folyó mellett sorakozó, sótól bűzlő kunyhókban élő halászok közül többen, akik Maikinnak, az időjárás istenének áldoztak, viharokról szóló szörnyű jóslatokkal riogatták az embereket, ám a derűs idő minden újabb nappal csak rácáfolt borúlátásukra. Kereval kedvenc varázslónője, egy vak öregasszony, aki görcsös vonaglások közepette ontotta bölcsességét, szintén vihart jósolt, ám az égbolt konokul kék maradt, és a szelek jottányit sem erősödtek.
Kereval rettegett harcosai megkezdték nyári portyáikat a szomszédos területeken, ahonnét rabszolgákkal és rablott jószágokkal tértek meg; a nyugati tenger túlsó partjáról aranyat kínáló kereskedők érkeztek; a cseperedő termés zöldbe borította a vidéket. Minden rendben ment Sarmennynben, vagy legalábbis így kellett volna mennie, ám amikor Camaban és Saban visszatért Kereval falujába, az emberek mind konok hallgatásba burkolóztak.
Scathel visszatérése keserítette meg Sarmennynt. A főpap őrjöngve prédikált a Ratharrynnal kötött egyezség ellen, és kitartóan állította, hogy Lengar nem fogja visszaadni a kincseket, hacsak rá nem szorítják. Amíg Camaban és Saban Aurennával úton volt, addig ő Kereval kunyhója előtt hatalmas, szívós ágak fonatával lefedett vermet ásatott, nyilvánvalóan Saban részére. Scathelt semmi sem ingathatta meg hitében, hogy amíg Sabant kínozza, addig csodálatos módon Lengarnak is árt, Kereval azonban meghiúsította reményeit, amikor továbbra sem volt hajlandó mindezt engedélyezni. Kereval kitartóan bizonygatta, hogy Lengar vissza fogja szolgáltatni a kincseket, és ilyenkor mindig az égre mutatott, majd megkérdezte, kívánhat-e a törzs ennél kedvezőbb előjelet. – A nap máris szereti aráját – bizonygatta Kereval – és amint átadjuk neki, gazdagon megjutalmaz bennünket. Nincs szükségünk a testvérmágiára.
Scathel ennek ellenére tovább prédikált arról, hogy Saban szemeit ki kell vájni, kezeit le kell vagdosni. Bejárta a település kunyhóit, felkeresett minden otthont, ami fél napi járáson belül esett, és igyekezett feltüzelni Sarmennyn népét, mely hallgatott is rá.
– Ratharryn sosem kap tőlünk templomot! – kántálta Scathel.
– Soha! A templomaink a miénk, a mi őseink építették, a mi magunk kövéből! Ha Ratharryn templomot akar, gyűjtse egybe a ganéját és hajlongjon az előtt!
– Sokat segítene, ha fivéred legalább az arany egy részét elküldené – próbálkozott Kereval Camabannál, de Camaban csak a fejét rázta és közölte, hogy ilyesmi sosem szerepelt az egyezségben. Az aranyat visszakapják, de csak ha átköltöztették a kiválasztott templomot, bár hogy a célra éppen Scathel saját templomát választották ki, azt Camaban se tette hozzá – e nélkül is eléggé felborzolódtak a kedélyek. Pedig Kereval minden tőle telhetőt megtett, hogy lecsillapítsa az indulatokat.
– Majd lehiggadnak, ha látják a napmenyasszonyt teljes dicsőségében – igyekezett megnyugtatni a nyugtalan törzsfő Sabant.
Saban minden adandó alkalommal felkereste a nap arájának templomát, és figyelte a különálló karcsú kőpillér árnyékát. Rettegett attól az árnyéktól, hiszen egyre közelebb araszolt a kör közepéhez, és amikor megérintette a követ, Aurennának tűzbe kellett mennie. Maga Aurenna messze elkerülte a templomot, mintha ezzel meghosszabbíthatta volna az életét; ehelyett, ahogyan közeledett menyegzőjének napja, úgy került egyre közelebb Haragghoz.
– Ha majd urad elé lépsz – mondta neki a kalmár – kérd meg, hogy vessen véget ennek az őrültségnek. El kell utasítania a menyasszonyait! – Haragg azonban éppúgy nem tudta meggyőzni róla a törzset, hogy hagyjon fel az áldozattal, miként Kereval, hogy Lengar tartani fogja magát az egyezséghez, így Aurennára a biztos halál várt. Ahogyan nyúltak a napok, a lány egyre több időt töltött Haraggal és Sabannal, és Haragg egyre hosszabb időkre magára hagyta a két fiatalt, amikor látta, mennyire vonzódik Aurenna a magas, sötét hajú ifjúhoz, aki messziről, hiányzó kisujjal és a mellkasán egyetlen tetoválással érkezett ide. És amíg más ifjak hőstetteikkel hencegtek, addig Saban történeteket mesélt Aurennának. Eleinte azokkal a mesékkel szórakoztatta, melyeket még az édesanyjától hallott – így azzal a történettel, amelyben Garlanna fivére, Dickel megpróbálta elorozni a föld első termését, és Garlanna büntetésből mókussá varázsolta. Aurenna valósággal szomjúhozta ezeket a történeteket.
A két fiatal persze sosem maradhatott kettesben, hiszen Aurennát szigorúan vigyázták. A lány a négy lándzsás nélkül csakis a kunyhójába vonulhatott vissza, ezért Sabannak is hozzá kellett szoknia a társaságukhoz; egyikükkel még össze is barátkozott. Lewydd egy halászember fia volt, aki megörökölte atyja zömök termetét, ugyanakkor széles mellkasa és öles karjai roppant testi erőről árulkodtak.
– Amióta csak járni tudtam – mesélte Sabannak – apám hálóit kellett húznom. A hálót húztam és eveztem! Ettől lettem ilyen erős. – Lewydd kidolgozott egy módszert, amelynek segítségével Ratharrynba lehetett szállítani egy templom köveit. – Hajóval kell vinni őket – jelentette ki. Alig három évvel volt idősebb Sabannál, de máris két rabszolgavadász-portyán részt vett a messzi keleti területeken. – Vízi úton egészen Ratharryn közeléig el lehet jutni – állította.
– Ratharryn messze esik a tengertől – mutatott rá Saban.
– Nem a tengeren, folyón! – kiáltotta Lewydd. – A tengerről egy folyó vezet Drewenna túlsó határáig, ahonnét el kellene szállítanunk a hajókat és a köveket Ratharryn legközelebbi folyójáig. Nem könnyű, de meg lehet csinálni.
Sarmennyn hajói, akárcsak a Ratharrynban használt folyami járművek, az öreg, hatalmasra nőtt fák törzséből készültek. Minthogy Sarmennynben csak kevés fa akadt, a papok jelölték meg azokat, melyeket meg kellett óvni, amíg elég nagyra nem nőttek, hogy alkalmasak legyenek a hajóépítők céljaira. Amikor a fa kellően megnőtt, kidöntötték és kivájták. Lewydd egy napon kivitte Sabant a tengerre, de Saban kezébe temette arcát, amikor egy-egy nagyobb hullám sziszegve rájuk rontott, és Lewydd nevetve fordította meg a hajót, hogy visszatérjenek a békés öbölbe.
Aurenna is szívesen átkelt a folyón az egyik kivájt törzsű hajón. Ő és lándzsásai ezután elsétáltak az erdőben a keleti partig, ahol a lány megkereste kedvenc szikláját, rajta a lepattant szilánkok csillogó hegeivel és az apró rózsaszín pettyekkel, és arra telepedett, hogy a hömpölygő folyót figyelje. Amikor Saban is elkísérte, Aurenna mindig arra kérte, hogy mondjon újabb torténeteket, és Saban egyszer mesélt neki Arrynról, a völgy istenéről, aki a folyó istennőjét, Mait üldözte szerelmével. Mai, hogy távol tartsa az istent, ingovánnyá változtatta a föld egy jókora darabját, ám Arryn fatörzseket döntött a mocsárba és sarokba szorította az istennőt egy forrásnál, éppen azon a helyen, ahol Mai felemelkedett a földből. Mai megfenyegette Arrynt, hogy kővé változtatja, de Arryn ekkor Lakkát, a levegő istenét szólította, aki ködöt szőtt, s ettől Mai nem láthatta Arrynt, aki erőszakkal asszonyává tette. Hideg reggeleken, fejezte be a mesét Saban, még most is kód kél Mai folyójáról, hogy emlékeztesse Arrynt, csakis csalárdság útján találta meg az örömét.
– A férfiak mind csalárdak – jegyezte meg Aurenna.
– Az istenek is – tette hozzá Saban.
– Nem – erősködött a lány. – Az istenek tiszták. – Saban nem bocsátkozott vele vitába, hiszen a lány mégiscsak istennő volt, ő pedig közönséges halandó.
Saban mesélés közben olykor dolgozott is. Az erdőben ráakadt egy tiszafára, lecsapta az egyik ágát, és lehántotta róla a kérget, hogy hosszú íjat készítsen az helyett, amelyiket Camaban a tengerbe vetett. Az íj két végét kivájt tülökkel koronázta meg, majd ökörhájjal alaposan megkente a fát. Lewydd hozott neki inakat, hogy a fára feszítse, míg Aurenna kihúzkodta aranyhaja néhány szálát, hogy összefonja az inakkal, és ettől az íj idege maga is aranyszálként ragyogott.
– Látod – kacagott Aurenna – most, hogy egy istennő hajszálát feszítetted az íjadra, sosem tévesztesz célt!
Az első napon, hogy felhúzta az íjat, Saban a folyó szemközti oldalának egyik távoli fáját célozta meg. Aurenna is ki akarta próbálni a fegyvert, de nem volt elég ereje ahhoz, hogy akárcsak félig felhúzza az ideget. Lewydd, ameddig csak lehetett, hátrafeszítette, de ő a Kintiek rövid íjához szokott, ezért a nyílvessző pörögve, esetlenül hullt bele a folyóvízbe.
– Mesélj még – parancsolt rá Aurenna, és Saban mesélt Keriről, az erdő istennőjéről, akibe Fallag, a kő istene szeretett bele, Ken azonban gorombán visszautasította, ezért Fallag örökre beköltözött a kőszekercékbe, melyek Kéri fáit irtják. És amikor egy-két nap múltán egyetlen múltbéli legenda sem jutott az eszébe, Saban beszélt Aurennának Derrewynről, hogy mennyire szívesen feleségül vette volna, és mennyire megváltozott mindkettejük élete, amikor Lengar előlépett a sötétségből és útjára indította azt a nyílvesszőt. Aurenna figyelmesen meghallgatta a történetet, miközben meredten nézte az elvonuló hullámokat, azután Saban felé fordult.
– Lengar megölte a tulajdon apját?
– Igen.
A lány megborzongott, és hosszú ideig csak meredt maga elé.
– Lengar vissza fogja adni a kincseinket? – törte meg végül a csendet.
– Kereval úgy gondolja. – És mit gondolsz te?
Saban sokáig nem válaszolt.
– Csak ha rákényszerítik – vallotta meg végül.
Aurennát láthatóan megbotránkoztatta a válasz.
– Erek majd kényszeríti rá – kiáltotta.
– Vagy Scathel.
– Aki a verembe akar küldeni téged.
Saban vállat vont.
– Ennél nagyobb szörnyűségre is képes. – Ha arra gondolt, mi fog történni Aurennával alig néhány nap múlva, a szíve annyira csordultig telt, hogy szólni sem tudott. A lány felé fordult, megcsodálta arányló haját, orcájának kerekségét, a sápadt arc minden gyönyörűségét, és álmélkodva látta derűs nyugalmát. Nemsokára elevenen égetik el, mégis békésen nézett szembe végzetével, amivel egyszerre kavarta fel és késztette csodálatra Sabant. Csakis istennői mivoltának tudhatta be ezt az éteri nyugalmat, más magyarázatot nem talált.
– Beszélni fogok Erekkel – határozta el Aurenna – és ráveszem, hogy tartassa be Lengarral a megállapodásunkat.
– Lengar azt fogja mondani, hogy Erek neki küldte az aranyat, ezért joga van megtartani.
– De akkor miért kéri tőlünk a templomot? – kérdezte Aurenna.
Saban a fejét rázta.
– Camabannak van szüksége a templomra, nem neki. Lengar lehetetlennek tartja, hogy elhordjuk. Lengar csak hatalmat akar. Azt akarja, hogy minél nagyobb területen uralkodjon és minél többen fizessenek neki sarcot. Camaban reménykedik abban, hogy visszahozhatja a földre az istent, nem Lengar.
– Ereknek akkor meg kell ölnie Lengart?
– Bárcsak megtenné – csattant fel Saban indulatosan.
– Meg fogom kérni – ígérte Aurenna.
Saban a folyóra meredt. Sokkal szélesebb volt, mint Mai folyója, és sötéten örvénylett, ahol a tenger hullámai belekapaszkodtak az áramába.
– Nem félsz a haláltól? – kérdezte hirtelen. Nem akarta ilyesmiről faggatni a lányt, de a kérdés önkéntelenül is kibukott belőle.
– Dehogynem – felelte Aurenna. Most először beszélt küszöbön álló frigyéről, és most először történt meg az is, hogy Saban könnyeket látott csillogni a szemében. – Nem akarom, hogy elégessenek egy isten kedvéért – suttogta olyan halkan, hogy a lándzsások sem hallhatták. – Mindenki azt mondja, hogy gyorsan megtörténik! A tűz olyan hatalmas, annyira tombol, hogy nem lesz időm érezni bármit is, kivéve Erek ölelését, és azután máris a túlvilágra jutok. A papoktól mást se hallok, néha mégis azt kívánom, bárcsak még megélném, hogy visszakapjuk a kincseinket. – Elnémult, majd szégyenlős mosollyal fordult Saban felé. – Szeretném megélni azt is, hogy gyermekeim születnek.
– Előfordult, hogy egy napmenyasszony túlélte? – kérdezte Saban.
– Egyszer – felelte Aurenna. – Keresztülugrott a tűzön, belezuhant a tengerbe, és valahogyan sikerült kivergődnie a partra, de újra felvitték a szirtre és beletaszították a tűzbe. Csak iszonyú lassan szenvedett ki, mert addigra a tűz is lelanyhult. – Megborzongott. – Nincs választásom, Saban. Bele kell vetnem magam Erek tüzébe.
– Talán… – kezdte Saban.
– Nem! – torkollta le a lány éles hangon, mielőtt többet mondhatott volna. – Hogyan is akarhatnék mást, mint Erek? Mire mennék azzal, ha megfutamodnék? – Összeráncolta a homlokát. – Amióta csak az eszemet tudom, tudom azt is, hogy különleges vagyok. Nem fontos, nem gazdag, de különleges. Az istenek engem akarnak, Saban, és nekem ugyanazt kell akarnom, amit nekik. Néha elábrándozok arról, hogy Erek talán megkíméli az életem, és talán itt a földön végezhetem a munkáját, de ha maga mellé akar venni, akkor nem létezhet olyan, ami nagyobb boldogsággal töltene el.
Saban szótlanul meredt a sziklára, amelyen ültek. A szikla szinte felizzott az esti fényben, mintha a holdfény egy szilánkja a sápadt zöld kő fogságába esett volna, míg a kis pettyek felfreccsent vércseppeknek tűntek. Derrewynre gondolt. Sokszor gondolt a lányra, aggódott miatta, és nem tudta, hogy békíthetné össze az ilyen gondolatokat Aurenna iránti vágyakozásával. Camabantól tudta, hogy Derrewyn viselős, és azon tűnődött, vajon megszült-e már. Talán megbékélt Lengarral. Talán már el is felejtette a Hengall halála előtti időket.
– Most mire gondolsz? – kérdezte Aurenna.
– Semmire – felelte Saban – semmire.
Másnap este Saban csatlakozott a papokhoz, akik ellenőrizték, milyen messzire jutott a magányos kő árnyéka Aurenna templomában. Scathel feléje köpött, majd előrehajolt, hogy lássa, az árnyékot még most is kétujjnyi távolság választja el a központi kőtől. Saban legszívesebben vésőt ragadott volna, hogy lefaragja a kőpillér élét, ám ehelyett csak imádkozott, és még eközben is tisztán tudta, hogy Slaolhoz szóló fohászai nem találnak meghallgatásra. Az előjeleket kémlelte, de nem látott egy kedvezőt sem. Látott egy felreppenő feketerigó-nókát, és ezt jó előjelnek vélte, ám nemsokára egy karvaly csapott le az égből, és a fióka helyén nem maradt más, csak néhány véres tollpihe.
A nyári napforduló egy-két napnyira lehetett, és a nap még mindig fényesen tündökölt, bár a halászok, akik továbbra is tengeri moszattal és hínárral áldoztak Maikin szentélyében, megesküdtek rá, hogy a viharisten készül valamire. Camaban felkapaszkodott a pacsirtafűtől és karmazsinszínű kasboroktól tarka hegyoldalra, és állítása szerint barna vonalat látott a nyugati horizonton, ám a távoli fenyegetés korántsem keltett akkora izgalmat, mint annak az öt ifjúnak a hazatérése, akik a Lengart Ratharrynba kísérő csapatban harcoltak. Az öt lándzsás hosszú utat tett meg, jobbára a sűrű erdőben, hogy kikerülje az ellenséges törzseket, és mire megérkezett a faluba, valamennyi ereje legvégső határához ért.
Aznap éjjel Kereval lakomát adott a tiszteletükre, és miután az öt ifjú harcos evett, az egész törzs köréjük gyülekezett, hogy meghallgassa híreiket. Kereval nagy kunyhója előtt gyűltek össze, a verem közelében, amit Scathel Sabannak ásott; a férfiak a földre kuporodva a mesélőkhöz közeli helyeket foglalták át, míg az asszonyok hátrébb telepedtek le. Azt mindenki tudta, hogy Lengar átvette atyjától Ratharryn uralmát, az öt fiatalember azonban azokról a csatákról beszélt, melyeket a Ratharryn és Cathallo közti fennsíkon vívtak meg. Elmondták, hogy Ratharryn serege Sarmennyn harcosaival megerősítve súlyos veszteségeket okozott Cathallónak. Az ütközetekben nyolc sarmennyni harcos veszett oda, tucatnyi másik megsebesült, és Ratharryn néhány embere is áldozatul esett, ám Cathallo veszteségeit, állították az ifjú harcosok, fel sem lehet mérni.
– Nagy varázslójuk meghalt az elmúlt télen – magyarázta az egyik harcos – és a baljós előjel valamennyiük kedvét szegte.
– És Kital – kérdezte Saban – a törzsfő?
– Cathallói Kital halott – felelte a lándzsás. – Vakkal végzett vele az egyik ütközetben. – A hallgatóságból sokan odaverték a földhöz lándzsájuk végét, hogy kimutassák örömüket, amiért Sarmennyn egyik hőse végzett az ellenség törzsfőjével. – Utódja bőkezű ajándékot küldött, a béke reményében.
– És elfogadták az ajándékot? – akarta tudni Kereval.
– Egy Maden nevű faluért cserébe.
– Hol vannak ezek az ajándékok? – kérdezte Scathel.
– Felét félretették – felelte a harcos – hogy később Sarmennynbe hozhassuk.
Ezt a hírt minden korábbinál nagyobb örömmel fogadták, de Scathel teljes magasságában kihúzta magát és egyetlen mozdulattal véget vetett a vígasságnak.
– És az aranyunk? – nézett le az öt harcosra. – Ratharryni Lengar nem küldött nekünk aranyat?
– Nem – vallotta be a csapat vezetője – de megmutatta nekünk a kincset.
– Megmutatta nektek! Milyen kedves tőle! – gúnyolódott Scathel. A főpap azzal emelte az ünnep fényét, hogy terebélyes gyapjúköpenyt öltött, melynek anyagába több száz sirálytollat szőttek, és ettől roppant mesebeli madárnak tűnt. Csapzott haját bőrszalaggal kötötte hátra, amely mögé további tollakat szúrt, míg nyaka körül apró csontokból készült láncot viselt. Erek aranyát Ratharrynban teszik közszemlére! Láttátok az egész kincset?
A dühödt kérdés nyomán várakozásteli csend telepedett a hallgatóságra. Az öt férfi egyre inkább feszengett.
– Nem az egészet – ismerte el a vezér egy idő után. – Csak három nagyobb darabot.
– És a kisebbek közül el is tűnt néhány – tette hozzá egy másik harcos.
– Hová tűnt? – kérdezte Scathel rikácsoló hangon.
– Hengall adott tovább rajtuk – felelte az első férfi – még mielőtt megérkeztünk volna.
– Kinek adta őket? – kérdezte Kereval döbbenten.
– Cathallónak.
– De hát ti legyőztétek Cathallót! – bömbölte Scathel. – Nem követeltétek vissza az aranyunkat?
– Azt állítják, az arany eltűnt – válaszolt az ifjú szánalmasan vékony hangon.
– Eltűnt! – mennydörögte Scathel. – Eltűnt! – Vak dühével Kereval felé fordult. A törzsfő, jelentette ki Scathel, ostoba módon megbízott Ratharrynban. Hitt Lengar ígéretében, amikor a drága kincs egy részét máris elszórták, akár a ganét. És mennyit fognak még elherdálni belőle? A tömeg most már teljes szívéből Scathelt támogatta. – Lengar hamarosan biztonságban érzi majd magát – kiáltott Scathel. – Kicsikarta ellenségéből a békét, és nemsokára az embereinkre sem lesz szüksége. Legyilkolja valamennyit, csak hogy megtarthassa az aranyat! Amikor itt van ő! – Sabanra mutatott. – Ha rajtam áll, Ratharryni Lengar a kegyelmünkért fog rimánkodni. Teszek róla, hogy a fájdalom elvegye az eszét, hogy mérges kelések borítsák el a testét, hogy elveszítse a látását! Igen, akár meg is vakíthatom! Elveszem előbb az egyik szemét, azután a másikat, majd a kezeit, a lábait, és végül, még mielőtt elvenném az életét, megfosztom a férfiasságától is! Azt hiszitek, ha majd a szörnyű sebek feltépik rothadó húsát, nem fog Lengar sírva imádkozni, bárcsak sólymok repítenék vissza hozzánk a kincseinket? – Az emberek üdvrivalgásban törtek ki és a földet verték lándzsáik nyelével.
Kereval feltartott kézzel csendesítette el őket.
– Ígéretet tett Lengar arra, hogy visszajuttatja a kincseket? kérdezte az öt harcostól.
– Azt mondta, csak a templomunkért cserébe – felelte a vezér.
– Kiválasztottad már a templomot? – kérdezte Kereval Camabantól.
Camabant láthatóan meglepte, hogy megszólítják, mintha oda se figyelt volna az eddigi beszélgetésre.
– Biztos vagyok benne, hogy meg fogom találni – válaszolta közömbös hangon.
– De ha meg is találod – gúnyolódott Scathel – és el is tudod vinni, fivéred vajon visszajuttatja az aranyat?
Camaban megfontoltan bólintott.
– Ígéretet tett rá.
– Ígéretet tett rá! – kiáltotta Scathel. – ígéretet tett rá! Mégsem tartotta fontosnak közölni velünk, hogy az arany egy részét már elosztogatta! Mi mindent rejteget még előlünk? Mi mindent! A pap ezzel hirtelen összeroskadt, és kezeibe temette arcát, hogy hosszú haja a földet seperte. Egy ideig csak nyögdécselt és vonaglott szemmel látható kínjában, és a tömeg lélegzetvisszafojtva figyelte, amint Erekkel társalog. Saban nyugtalan pillantást vetett Camabanra, amiért fivére meg sem próbálkozik egy ilyen előadással, de Camaban csak ásítozott.
Scathel most hátravetette a fejét és a tiszta esti égboltra üvöltött. Az állati ordítás fokozatosan nyöszörgéssé szelídült, miközben a pap szemei kifordultak helyükből, hogy csak a fehérjük látszott.
– Az isten szól – tört fel Scathelből a rekedtes hang – ő szól hozzátok. – Sabanon eluralkodott a rémület, hiszen előre tudta, mi áll majd az isten üzenetében. Kétségbeesetten fordult Camabanhoz, de Camaban csak ölébe vett egy kóbor macskát és közönyösen szedegetni kezdte a bolhákat a bundájából. Vért kell használnunk! – rikácsolta Scathel, majd hirtelen Sabanra mutatott. – Ragadjátok meg!
Tucatnyi harcos is vetélkedett azért, hogy lefogja Sabant, akinek ocsúdni sem volt ideje. Haragg megpróbálta lerángatni Sabanról a férfiakat, mígnem valaki leütötte lándzsájával. Cagan üvöltve sietett apja megmentésére, és hat ember kellett ahhoz, hogy megfékezze és arccal a földre fektesse a süketnéma óriást. Saban próbált szabadulni, de a lándzsások keményen nekiszorították Kereval kunyhójának falához. Ügyet sem vetettek törzsfőjük parancsaira – a hír, hogy Erek kincsének egy részét elherdálták, mindenkit felbőszített.
A főpap lerázta magáról a sirálytollas köpenyt, és most csupaszon állt előtte.
– Erek! – kiáltotta. – Amit ezzel az emberrel teszek, tedd azt a fivérével!
Saban tehetetlenül figyelte, amint Scathel feléje indult. Diadal fénylett a pap arcán, diadal és izgalom, és Saban ráébredt, hogy Scathel nagyon is élvezi ezt a kegyetlenséget. Camaban ügyet sem vetett az összetűzésre, és a macska torkát csiklandozta, amíg Scathel az egyik paptól átvett egy kovakést.
– Vedd el Lengar látását! – parancsolta Scathel az istennek, majd kinyújtotta bal kezét és marokra fogta Saban haját. A lándzsások még szorosabban tartották, és Saban nem tehetett mást, mint hogy elfordította fejét a közelgő penge elől.
– Nem! – kiáltott fel Aurenna.
A kés hatalmas árnyként reszketett Saban látásának peremén.
– Nem! – mondta újra Aurenna. – Nem, amíg én élek!
Scathel sziszegve fordult felé.
– Nem, amíg én élek – ismételte a lány nyugodt hangon. Keresztülvágott a tömegen és egyenesen belenézett Scathel szemébe. – Tedd le a kést.
– Mit számít ő neked? – akarta tudni Scathel.
– Meséket mond nekem – felelte Aurenna. Nem vette le a tekintetét Scathel arcáról, és Saban, aki eddig szálas termetű férfinak gondolta a papot, most látta, hogy a napmenyasszony majd ugyanolyan magas. Hófehéren és aranylóan, egyenes háttal és háborítatlanul nyugodt arccal állt a tébolyult főpap előtt. – Ha majd uram elé járulok – közölte – jelet küld az arannyal kapcsolatban.
Scathel arca összerándult. Egy lány adott neki parancsot, csakhogy ez a lány istennő volt, és nem hagyott számára más választást, mint az engedelmességet. Scathel kényszerűen meghajtotta a fejét és hátrébb lépett.
– Tegyétek a verembe – utasította a két lándzsást.
Aurenna megint közbeavatkozott.
– Nem teszitek oda – jelentette ki. – Még nincs vége a meséinek.
– A verembe kell kerülnie! – erősködött Scathel.
– Nem, amíg útra nem keltem. – Aurenna addig meredt a papra, amíg az fel nem adta az ellenállást. Scathel intett a lándzsásoknak, hogy engedjék szabadon Sabant.
A következő estén a napmenyasszony templomának kőpillére nem vetett árnyat, olyan sűrűn gyülekeztek a felhők nyugaton. Ám a papok úgy döntöttek, hogy így vagy úgy, de elérkezett az idő.
Virradatkor elindulnak a Tenger Temploma felé, és este a tűzbe küldik Aurennát.
Aznap éjjel feltámadt a szél, hogy megtépázza a zsúpfedőket és a fákat. Saban a prémjén feküdt, átadta magát nyomorúságának, és megesküdött volna rá, hogy szemhunyásnyit sem aludt, még ha nem is látta vagy hallotta, amikor az éjszaka közepén Camaban némán kicsusszant a kunyhójukból.
Camaban Maikin szentélye felé vette az irányt, ahol imát mondott az időjárás istenének. Hosszú ideig fohászkodott, miközben a szél újra meg újra nekiveselkedett a település cölöpkerítésének, és a folyót borzoló hullámok fehéren tajtékzottak. Camaban meghajolt az isten előtt, és megcsókolta a bálvány megfeketedett lábát, azután visszatért Haragg kunyhójába, és beburkolózott medveprém köpenyébe. Sokáig hallgatta Cagan hortyogását és Saban nyöszörgését, amikor pedig lehunyta a szemét, a hegyek közt megbújó templomra gondolt, az Árnyak Templomára – látta, ahogyan mintegy varázsütésre Ratharryn zöldellő dombjai közé fészkeli magát, látta a napistent a dombok felett, hatalmasan és aranylóan, ahogyan magához öleli a világot, és Camaban zokogni kezdett, hiszen megértette, hogy képes boldoggá tenni ezt a világot, hacsak az ostobák meg nem akadályozzák ebben. Márpedig ostobákból több van, mint elég. Azután lassan ő is álomba sírta magát.
Hajnalban Saban kezdett elsőként fészkelődni. Odakúszott a kunyhó bejáratához, és látta, hogy vége a szép időnek. A szél a fák tetejét korbácsolta, a hegycsúcsok felett szürkés-fekete fellegek rohantak.
– Esik? – kérdezte Camaban.
– Nem.
– Jól aludtál?
– Nem.
– Én igen! – kiáltott Camaban. – Egész álló éjjel!
Saban képtelen volt elviselni fivére harsány jókedvét, ezért útnak indult a faluban, ahol a törzs nemrég megébredt tagjai felkészítették magukat az előttük álló napra és éjszakára. Elelemmel teli zsákokat és vízzel teli iszákokat visznek majd a Tenger Templomába, hiszen a ceremónia eltart egész nap, és miután a nap arája besétál a lángok közé, addig táncolnak a templomban, amíg a tűz le nem csillapodik annyira, hogy kiemeljék és porrá őröljék Aurenna elszenesedett csontjait.
Kereval, aki hódprém köntösbe öltözött és óriási bronzhegyű lándzsát hordozott, megparancsolta lándzsásainak, hogy nyissák meg a falu kapuit. A harcosok vörös földdel mázolták be arcukat, hajukat szőrmecsíkokkal kötötték hátra. Aznap senki sem halászott vagy dolgozott; a törzs valamennyi tagja a Tenger Templománál gyülekezett, és a népek Sarmennyn legtávolabbi csücskéből is eljöttek, hogy elkísérjék a napmenyasszonyt utolsó útjára. Haragg egy ideig figyelte az előkészületeket, azután, amikor már nem tudta elviselni a látványt, hirtelen elfordult.
– Gyere velem vadászni – kérte Sabant.
– A fivéred aligha engedne el – biccentett Saban a lándzsások felé, akik Scathel parancsát követve minden lépését figyelték. A mai napot a főpap túszaként kellett eltöltenie. Saban magában eltűnődött, miért nem menekült keletnek az éj leple alatt, és közben jól tudta, hogy Aurenna miatt. Szerette a lányt, és nem hagyhatta el, még ha maradásával nem is segíthetett rajta.
Haragg és Cagan egy hosszú, fatörzsből kivájt csónakon átkelt a folyón, és beleveszett az erdőbe. Egy pillanattal később Scathel lépett elő Kereval kunyhójából. A főpap tollas köpenyét viselte, mely szertelenül repkedett az feltámadt szélben. Haját vörös iszappal keményítette meg, míg nyakában a tengeri szörny egy láncra fűzött fogát viselte. A derekán, övébe tűzve két kést hordott. Leckan, aki rangban közvetlenül utána következett, cserzett emberi bőrből való kámzsát viselt, és a megnyúzott két férfi arcát még most is tisztán ki lehetett venni a háta közepén, hosszú hajuk nyomaival együtt. Egy másik pap agancsokat öltött a fejére. Táncolva tűntek elő a kunyhóból, és láttukra a törzs tagjai ringatózni kezdtek, jobbról balra. Egy dobos püfölni kezdte hangszerét, és a táncosok követték az egyhangú ütemet, miközben valaki énekelni kezdett. Camaban is csatlakozott a táncosokhoz. Szarvasbőr köpönyegét viselte, és arcára korommal rajzolt csíkokat.
Scathel Sabanra mutatott.
– Fogjátok! – parancsolta, és tucatnyi vörösre mázolt harcos indult meg Saban felé, hogy lándzsájával a verem felé terelje, ám mielőtt a mélységbe taszíthatták volna, felbukkant Aurenna.
Sápadt arcát sötét árnyak felhőzték, de magas, karcsú testén hófehér gyapjúköntöst viselt, míg nyakán és mellkasán a kincseket pótló aranyak csillogtak. Haját simára fésülték, de a szél minduntalan összeborzolta, amint a táncoló papok felé közeledett. Nem nézett Sabanra, a földre szegezte tekintetét, és amikor Scathel magához szólította, ő engedelmesen a kapu felé fordult. A tömeg egy emberként sóhajtott fel, miközben a táncosok csatlakoztak a menethez, mely a nap aráját a Tenger Templomába kísérte.
Scathel biccentett a Sabant vigyázó lándzsásoknak, mire ketten lehúzták a köpenyt a válláról, miközben a harmadik kést húzott elő és teljes hosszában felmetszette Saban tunikáját, majd addig rángatta róla a rongyokat, míg tetőtől talpig csupasz nem lett.
– Ugorj – mordult rá a lándzsás.
Saban utoljára még körültekintett. Camaban felé se nézett, Aurenna pedig már a kapun túl járt – azután az egyik türelmetlen lándzsás felé mozdult, és Saban, megadva magát sorsának, beleugrott a verembe. Mélyre zuhant, és fájdalmasan csapódott a földbe. Amikor felállt, látta, hogy felugorva se tudná elérni a gödör peremét. Az ágakból szőtt fedővel máris lezárták a vermet, majd a rögzítő peckeket is leverték a földbe.
Azután már csak a szél sóhajtozása maradt. A tompán dübörgő dob hangja lassan elhalt, amint a törzs elhagyta a falut. Az egyik őrzésére kirendelt lándzsás vízzel teli tömlőt vetett neki oda a rácsozat egy résén, majd ő is a többiek után sietett, és hátrahagyta Sabant, aki lekuporodott az egyik sarokban, térdét átkulcsolva és fejét a karjaiba temetve.
Aurenna meg fog halni. És őt megkínozzák, megvakítják és megnyomorítják. Csak mert az arany Ratharrynba került.

 

Ratharryn papjai éppúgy felismerték, hogy elérkezett a nyári napforduló ideje, és a szürkület közeledtével a törzs tagjai tüzeket gyújtottak, majd felkészültek a bikatáncra és a tűzugrásra. Dérrewynre nem ragadt át izgalmuk. Lengar kunyhójának egyik sarkában húzódott meg, a nehéz bőrfüggöny mögött. Mezítelen volt. Lengar ragaszkodott ehhez, aki élvezte, ha megalázta és cathallói cédának nevezte. Lengar felesége volt, rákényszerítették, hogy hozzámenjen Slaol templomában, de az utolsó holdak idején már Lengar bármelyik barátja magához hívhatta, és neki mennie kellett, különben megkockáztatta a verést, pedig máris zúzódások borították az arcát, a vállait és a karjait, ahogyan részegen erőszakot tettek rajta. Jegar verte el a legjobban, mert rajta gúnyolódott a legtöbbet. Valamennyiüket kigúnyolta, nem lévén más védekezése. Most ott kuporgott a függöny mellett, kihallgatta a három férfi beszélgetését, s közben érezte, ahogy a kisbaba fészkelődik a méhében. Tudta, hogy Lengar gyermeke, ahogyan abban sem kételkedett, hogy fiú lesz. Két, legfeljebb három hold múlva megszületik. A férfiak egyre kevesebb figyelemre méltatták, mióta kiütköztek rajta a terhesség jelei, ám ettől még nem bántak vele kegyesebben. Egyikük sem figyelt fel azonban a benne fortyogó indulatra. Azt hitték, legyőzték őt.
A három férfi, Lengar, Jegar és Vakkal, Cathallóról beszélt. Vakkal, aki a Sarmennynből érkezett harcosokat vezette és segített Lengart törzsfővé emelni, éppen kék tetoválásaival hencegett, mint akármelyik ratharryni, és a ratharryniek nyelvét is beszélte. Ő is azok közé tartozott, akik bármikor magukhoz hívhatták Derrewynt, pedig ez a kiváltság csakis Lengar közeli barátainak adatott meg. A férfi elhallgatott, amikor Lengar kijelentette, hogy Cathallo megérett a végső vereségre. A törzs még nem heverte ki Sannas halálát, és a vénasszonnyal együtt elveszett a varázserő is, amely Lengar meggyőződése szerint Cathallót oltalmazta. Nyár végén, jelentette be Lengar, Ratharryn újra Cathallóra támad, csak ezúttal porig rombolja az ellenség táborát. Lerontják a nagy templomot, a földdel teszik egyenlővé a szent halmot, és levizelik Cathallo őseinek sírját.
– Hallottad, ribanc? – kiáltott fel Jegar. Derrewyn nem válaszolt. – Konok kis lotyó – mormolta Jegar, és Derrewyn a szürcsölésből tudhatta, hogy most is a Kintiek italát vedeli.
– Ma éjjel, jegyezte meg Vakkal, Sarmennynben megégetik a nap menyasszonyát.
– Talán nekünk is el kellene égetnünk Derrewynt – vetette fel Jegar.
– Slaolnak nem kellene – torkollta le Lengar. – Ha egy ilyen lotyót adunk Slaolnak, még megharagszik ránk.
– De azt se bocsátana meg – szúrta közbe Vakkal – ha nem néznénk meg, ahogyan ma este lenyugszik. – A tüzek máris fennen lángoltak Ratharryn mezein, és a bikaemberek alig várták, hogy táncra perdüljenek Slaol templomának faoszlopai között.
– Indulnunk kell – jelentette ki Lengar. – Te itt maradsz, lotyó! – kiáltott a bőrfüggöny felé, és egyik ifjú harcosát hagyta hátra, hogy a kunyhó padlója alá ásott és az értékes prémhalom alá rejtett kincseket őrizze. – Ha gondod lenne a lotyóval hagyta meg az ifjú lándzsásnak – csak vágd jól szájon.
A lándzsás letelepedett a tűz mellé. Nagyon fiatal volt még, bár máris két kék tetoválás díszelgett rajta, ami azt jelezte, hogy a Maden feletti magaslaton Cathallo két harcosával is végzett. Akárcsak a törzs többi harcosa, ő is nagyra tartotta Lengart, amiért az új törzsfő rettegette, s főként gazdaggá tette Ratharryn lándzsáit. Az ifjú sok jószágról és asszonyról álmodott. Hatalmas kunyhót képzelt magának, ahol a hőstetteit zengő énekek születnek majd.
A váratlan neszre oldalt kapta a fejét, és látta, hogy Derrewyn tűnik fel a bőrfüggöny mögül. A lány térdepelt, és amikor a harcos észrevette, alázatosan meghajtotta a fejét. Gondosan kifésülte hosszú haját, és borostyán függőt kötött a nyakába, ám ettől eltekintve mezítelen volt. Leszegte a tekintetét, és nyöszörgő hangot hallatott, miközben négykézláb közeledett. A lándzsás ösztönösen körülnézett, nem figyeli-e őket valaki, de nem látott egy lelket sem. Csak a nagyon vének és betegek maradtak Ratharrynban; a többiek mind Slaol templomában gyülekeztek, ahol a bikaemberek űzték a lányokat az isten nagyobb dicsőségére.
A lándzsás megigézve figyelte Derrewyn közeledését. A lángok élesen kirajzolták a lány melleinek árnyékát és puha fényekbe burkolták hasa kerekségét. Amikor Derrewyn alázatosan feltekintett, mérhetetlen szomorúság csillant a szemében. Szánalomra méltóan nyögdécselt, miközben egyre közelebb araszolt a rőt fényben. A harcos összevonta a szemöldökét.
– Vissza kell menned – mondta nyugtalanul.
– Ölelj meg – könyörgött a lány. – Olyan magányos vagyok. Ölelj magadhoz.
– Vissza kell menned! – erősködött a férfi. Halálra rémítette a lehetőség, hogy a fényesen dagadozó pocak fel talál fakadni, ha erővel próbálja visszalökni a lányt a függöny mögé.
– Ölelj magadhoz – könyörgött a lány, és félretolta a rá szegeződő lándzsát, hogy puha karjával átölelje a férfi nyakát. – Kérlek, ölelj magadhoz.
– Nem – mormolta a férfi – nem – de túlságosan félt ellökni magától a lányt, inkább engedte, hogy az magához húzza a fejét. Megérezte a lány hajának illatát. – Vissza kell menned – bizonygatta erőtlenül, miközben a lány összeszorított combjai közé nyúlt, ahová a rövid bronzkést rejtette, és felkapta a fegyvert, egyenesen bele a férfi gyomrába. A lándzsás szemei kikerekedtek, aztán a férfi felhördült, amint a lány a gyomrában elfordította, majd felfelé rántotta a pengét, keresztül a tüdő alatti izomszalagokon, bele a szív körüli véredényekbe, ahonnét a férfi élete görcsösen lüktető sugarakban ömlött a csuklójára, a combjaira. A lándzsás próbálta ellökni magától, de ereje gyorsan enyészett; a lány hallotta halálhörgését, látta, ahogy a szemei elfelhősödnek, és most először érzett örömet, amióta Lengar visszatért. Mintha Sannas nyughatatlan lelke töltötte volna. A gondolattól egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd a halott ember teljes súlyával ránehezedett, ő pedig kiszabadította a véres kést és félrelökte a tetemet, amelynek feje egyenesen a tűzbe zuhant. Zsíros haja, amibe a férfi minden evés után beletörölte ujjait, pattogva kapott lángra és tüzesen felfénylett a szürkületben.
Derrewyn ekkora már visszatért a kunyhóba. A prémhalomhoz sietett, melynek tetején Lengar szokott aludni, félrelökte a szőrméket, és a véres késsel kaparni kezdte a kunyhó padlóját. Feltépte a földet, és addig merítette bele markolatig a pengét, amíg bele nem ütközött a keményre cserzett bőrbe; ekkor eltakarította a földet, és kiemelte a zacskót a tűz fényébe.
A bőrzacskó belsejéből előkerült Sarmennyn nagy aranyrombuszainak egyike és két kisebb darab. Remélte, hogy az összes aranyat megtalálja, de Lengar minden bizonnyal szétosztotta a kincseket, és a többi darabot a kunyhó más részein rejtette el. Egy pillanatig fontolóra vette, hogy ízekre szedi a kunyhót, felforgatja a prémeket és felássa a földet, ám ennek a három aranynak is elégnek kellett lennie.
Felhúzta Lengar egyik tunikáját, a lábára bőrcipőket kötött, és magához vette a drága bronzkardot is, amit Lengar a kunyhó egyik gerendáján tartott. Elvitte a zacskót, benne a három arannyal, és a kunyhó bejáratához lépett, ahol mozdulatlanná dermedt. Még nem sötétedett be teljesen, de sehol sem látott senkit, ezért felkapta a tunika szegélyét és kilépett a szemöldökfa alól.
Lándzsások őrizték a Ratharryn nagy sáncán átvezető mindkét töltésutat, ezért Derrewyn a kapuk közt félúton húzódó vizesárok felé szaladt. Sokat esett a nyáron, és az árok alján vastagon állt az iszap, de a lány átkelt ezen is, és felkapaszkodott a roppant töltésre. Itt lassított, hogy beleolvadjon az árnyakba és egyetlen lándzsás se lássa meg, de talán maga Lahanna vigyázott Derrewynre ezen az éjjelen, mert gond nélkül sikerült elérnie a sánc peremét. Itt egy percre megállt, és megfordult, hogy lássa a lenyugvó napot, mely éles sugaraival felszabdalta a délnyugati látóhatárt elfelhőző sötét fellegeket. A törzs tagjai a templom dúcai körül táncoltak, míg messze, a fennsíkon, az újonnan emelt Ég Temploma újra üresen árválkodott.
Derrewyn macskaként sziszegett a napra. Lengar Slaolt imádta, Slaol tehát Derrewyn ellensége volt, és a lány lekuporodott a sáncot koronázó koponyák fölé, hogy köpjön egyet a nap felé, mely vörösbe és aranyba áztatta a kilyuggatott felhőket. Azután a világosság váratlan hirtelenséggel eltűnt.
S vele együtt eltűnt Derrewyn is. Lecsusszant a töltés túlsó oldalán, és addig futott a sötét erdőben, míg el nem érte a folyót, ahol északnak fordult. Amikor elhaladt a sziget mellett, ahol először összefeküdt Sabannal, eszébe jutott ugyan a fiú, ám az emlék nem lágyította meg a szívét. Száműzte magából a gyengéd érzelmeket, akárcsak a kedvességet, nevetést és szánakozást – könnyek mosták el valamennyit. Cathallo szajhájává tették, és mostantól csakis Cathallo bosszúján fog munkálkodni.
A napfordulat rövid éjszakája lehullt, és ó kitartóan haladt tovább észak felé.
Később, sokkalta később meghallotta a nyomában csaholó vérebeket, de már áthaladt a folyón, és a vérebek nem követhetnek egy lelket a vízen keresztül, ezért Derrewyn is tudta, hogy szabad. Még át kellett jutnia a Madenben hátrahagyott lándzsasokon és az ingoványon, de magabiztosnak és erősnek érezte magát, amiért Lahanna a feje felett fénylett, és ő kezében szorongatta a napisten hatalmának egy darabkáját, amit át fog adni Lahannának.
Megmenekült, Lengar gyermekét hordozta, és készen állt a bosszúra.
Sarmennynben délután esni kezdett. A szél felerősödött, az eső egyre jobban nekiveselkedett, és az ágakból szőtt rácsozaton keresztül Saban láthatta, ahogy az égen feketén örvénylenek a viharfelhők. A szél belekapaszkodott a kunyhók zsúpfedelébe, és az esővíz kezdte elárasztani a vermet.
Saban a mennydörgés első hangjaira felvetette a fejét és a vihar istenéhez fohászkodott, azután addig kutatott a verem felázott oldalán, míg elő nem ásott egy éles peremű követ, melyet létrafok gyanánt használhatott. Beágyazott egy második lépőkövet is, majd egy harmadikat, azután megpróbált felkapaszkodni rajtuk, de csupasz lábai megcsúsztak a nedves földön, és folyton visszaesett az egyre emelkedő vízbe.
Sírva fakadt tehetetlenségében, majd újabb követ keresett és megpróbálta megnagyobbítani a lépcsőfokokat. A víz már a bokájáig ért. A zápor végigsöpört a vesszőfonaton és az arcába csepegett, a szél üvöltése egy pillanatra sem maradt abba, és a hangzavarban Saban még azt sem hallotta, ahogy a vesszőfonat recsegve-ropogva elválik a verem szájától. Csak akkor értette meg, hogy a segítségére siettek, amikor egy nedves köpeny ereszkedett le hozzá, és Haragg lekiáltott, hogy ragadja meg.
Saban Haraggot és Cagant látta a fenti félhomályban. Megragadta a köpenyt, és Cagan úgy emelte ki a veremből, akárha kisgyermek lett volna. Elterült a csatakos füvön, reszketve a kimerültségtől, miközben a fej felett tovább tombolt a vihar, mely a tengerről kélt és végigsöpört az egész partvonalon. A fák eszelős táncot jártak a visongó szélben, míg a kunyhókról marokszám szakadt fel a zsúpszalma, hogy a szél szárnyán a folyó felé záporozzon. A Saban őrzésére hátrahagyott lándzsásoknak nyomát se lehetett látni.
– Mennünk kell – emelte fel Haragg a fűről, de Saban lerázta magáról a kereskedő kezét. Kereval kunyhója felé vette az irányt, és félrelökte maga előtt a bőrfüggönyt, félig arra számítva, hogy itt találja őreit, de a kunyhó üresen állt, ő pedig végighempergett az egyik prémen, hogy megszárítsa magát, majd magára öltött egy szarvasbőr tunikát.
Haragg követte a kunyhóba.
– Mennünk kell – erősködött.
– Mégis hová mehetnénk?
– Messzire. Itt elszabadult a téboly. Minél messzebb kell kerülnünk Scatheltől.
– Erek tébolya szabadult el. – Saban csizmát és köpenyt öltött magára, de elvette Kereval egyik bronzkardját is. – A Tenger Templomához kell mennünk – fordult vissza Haragghoz.
– Hogy végignézzük a lány halálát? – kérdezte keserűen Haragg.
– Hogy lássuk, miféle jelet küld Erek. – Saban félrekapta a bőrfüggönyt, és kirontott a tomboló viharba. Az egyik lándzsás most ott állt a falu közepén, és értetlenül meredt az üres veremre. Amint elfordult, hogy magához kiáltsa társait, meglátta Sabant és előreszegezett lándzsával rárontott.
– A veremben a helyed! – üvöltötte, ám szél dühödten félresöpörte szavait.
Saban is előreszegezte lándzsáját. Az őr megrázta a fejét, mintha csak azt jelezné, hogy nem szeretné ledöfni Sabant, csupán vissza akarja terelni a verembe, ám Saban máris elindult a kapu felé, mire az őr utána vetette magát, és Sabannak félre kellett ütnie a lándzsáját. Hirtelen az elmúlt hetek minden félelme és csalódottsága felülkerekedett rajta, hogy végig kellett néznie Aurenna csendes készülődését az elkerülhetetlen végre. Széles mozdulattal az őr felé kapott, mintha csak szekercét használna, és a penge élesen belehasított az őr arcába. A szél felkapta a vért és vöröslő ködpermetté szórta szét, és Saban elvakult indulattal döfte a fegyvert az őr hasába, majd addig kaszabolta, amíg a férfi hátra nem zuhant a sárba. Saban csizmás lábával taposott a haldokló hasára, hogy kiszabadítsa pengéjét.
Aztán már rohant is, nyomában Haraggal és Cagannal.
Saban nem a halott szelleme elől futott, hanem mert a hosszú nap lassan a végéhez közeledett, bár gyanította, hogy az átható sötétséget nem Slaol lenyugvása, hanem a viharfelhők hozták rájuk. Ugyanaz a vihar volt – ébredt rá – amely Slaol kincsét Ratharrynba repítette, ugyanaz a vihar, amely háborúságot robbantott ki az istenek között. Saban megtántorodott a viharos szélben, mely kis híján letépte róla a köpenyt. A nehéz bőr úgy verdesett a vállán, mint egy gigászi denevér szárnya, Saban pedig megoldotta a csomót a nyakán és figyelte, amint a köpeny csapkodva verdes a felázott földön. Tovább küszködött előre, vakon az esőtől, süketen a szél bömbölésétől.
Elért a tenger fölé nyúló dombokig, és félelemmel vegyes áhítattal figyelte, ahogy a tenger megpróbálja ízekre tépni a szárazföldet. A csipkézett szélű, tajtékos hullámuk maguk is dombokként tornyosultak, permetük az éles sziklákról visszacsapódva a sötétlő felhők felé robajlott, mielőtt az orkán a fold felé repítette volna. Saban fejét előreszegve tovább haladt, szemében a csípős tengeri sóval, nyirkos bőrén a fagyos széllel, és felette az égbolt sötétebbnek tűnt, mint korábban bármikor. Haragg és Cagan nem maradt le mögötte. Aznap nem láthatták a Slaol arcát, és talán, gondolta Saban, soha többé nem is fogják látni. Talán elérkezett a világ vége, és Saban tehetetlenül felsírt a gondolatra.
Villám hasított bele a távoli hullámokba, feketére és fehérre választva szét a világot, majd mennydörgő robaj hallatszott a fejük felett, és Saban nyöszörögve húzta be a nyakát az istenek haragjától való félelmében. Felkapaszkodtak egy alacsony dombra. Újabb villám tépte ketté az égboltot, amikor felértek a gerincére és az éles fényben Saban meglátta az alattuk fekvő Tenger Templomát. A templom először elhagyatottnak tűnt, azután Saban már látta, hogy az emberek szétszóródtak a mezőkön, és sziklák, fák alatt igyekeztek menedéket találni. Csak alig néhányan maradtak a templomkörben, és jelenlétük tovább űzte előre Sabant. Haragg és Cagan a domb gerincén maradt, a görgetegkövek közt keresett menedéket.
A viharos óceán foszlányokká tépte magát a szirt lábánál, és a hullámok tajtékja átsöpört a szirt felett, hogy megfürössze a templom köveit. A szirt alatt húzódó sziklaperemről, ahol a máglyának lángolnia kellett volna, csak szánalmas gőz- és füstcsíkok szüremlettek fel. A papok és lándzsások lekuporodtak a sziklakörben, és ahogy közelebb ért, Saban Aurenna fehér köntösét is ott látta közöttük.
– A lány még élt.
A lándzsások fát hordtak a szirt peremére, és a nyirkos rönköket az odalent haldokló tűzre vetették. Scathel a peremen állt és üvöltött, a tomboló szél rég leszaggatta már köpenye tollait, és ha észre is vette Saban érkezését, nem törődött vele. Kereval elszörnyülködve meredt a viharra, amelynél baljósabb előjelet aligha kaphattak volna.
Camaban meglátta Sabant, és ezt a pillanatot választotta arra, hogy elvégezze a maga rítusát. Elvonszolta Aurennát a tűzhöz vezető ösvényhez, és elővonta az övében viselt kést, hogy azzal szaggassa le az aranyat, melyet Kereval Erek elveszett kincsének pótlására hozatott. Aurenna láthatóan átadta magát a révületnek. Scathel nekiveselkedett a bómbólő szélnek, hogy ordítva tiltakozzon Camabannál, de Camaban nem hagyta magát, s ezúttal Scathel hátrált meg Camaban elől, miközben Saban is beérte testvérét.
– A tűzbe kell mennie! – kiáltotta Camaban.
– De hát nincsen tűz!
– A tűzbe kell mennie, ostoba! – rivallt rá Camaban, és megragadta Aurenna fehér köntösének nyakát, hogy a késsel felszakítsa az anyagot.
Saban megragadta fivére kezét, de Camaban lerázta magáról.
– Meg kell lennie! – üvöltötte túl Camaban a tébolyultan tomboló orkánt. – És illően kell meglennie! Hát nem érted? Rendesen kell csinálnunk!
És akkor Saban végre megértette. Aurennának meg kell tennie a kötelességét és bele kell sétálnia a tűzbe, ha pedig nincs tűz, az legyen más gondja. Saban tehát félrelépett, és végignézte, ahogy testvére végighasítja Aurenna köntösét. A nehéz gyapjú eszelősen verdesett, amint felvágták, Camaban pedig addig rángatta a foszlányokat, míg az átázott öltözet Aurenna lábához nem omlott, és a lány ott nem állt előttük mezítelenül.
Mezítelen volt, hiszen a menyasszonynak így kell ura elé járulnia, és elérkezett az idő, hogy Aurenna Slaol elé járuljon. Camaban ráripakodott.
– Indulj, indulj! – És Aurenna elindult, bár az elemek minden erejükkel igyekeztek tartóztatni karcsú testét, és még most is, mintha csak révületben lenne, úgy mozgott előre. Camaban egy lépéssel mögötte járt, egyre tovább ösztökélte a templomkörben megkövültén álló papok között.
A szirt pereme alól még most is felszivárgott némi füst és gőz, csak hogy a szél egy szemvillanás alatt semmivé foszlassa. Saban Aurenna mellett haladt, de kívül maradt a kövekkel megjelölt szent ösvényen, és a szél mintha csak még szilaj abban tört volna rájuk, ahogy a lány a perem közelébe ért. Lábai megcsúsztak a nedves fűcsomókon, haja csatakosan örvénylett mögötte, de ő engedelmesen nekifeszült a szélnek és tovább tört előre.
– Menj! – kiáltozta Camaban. – Menj!
A szirt pereméhez érve Saban látta, hogy a tűz még most sem aludt ki teljesen. A papok hatalmas máglyát raktak, és a fát már délben meggyújtották, hogy azóta is folyamatosan táplálják. A szél, a vízpermet és az eső addig korbácsolták a zsarátnokot, amíg nyirkos, megfeketedett és elszenesedett rónkók halmává nem omlott össze, de a mélyben, a máglya szívében néhány parázs még most is kitartóan ellenállt a fergetegnek.
– Nézd! – kiáltott diadalittasan Camaban. – Nézd! – Saban és Aurenna egyszerre emelte a fejét, hogy lássa, amint a sötéten feketéllő délnyugati látóhatáron hajszálnyi vérvörös seb nyílik. A napisten ott várakozott. Őket figyelte, míg vére átütött a felhőkön. – Most ugorj! – rivallt rá Camaban Aurennára.
Mennydörgés robaja remegtette meg a világot. A szirtek mentén villámok cikáztak végig.
– Ugorj! – kiáltotta újra Camaban, és Aurenna felsikoltott, talán félelmében, talán diadalában, amint lelépett a szirt pereméről, hogy belehulljon a tűz esőtől és tengervíztől átázott maradványaiba. Megtántorodott, amint leért a peremre, majd egy széllökés kibillentette egyensúlyából, az elszenesedett rönkök szilánkokra törtek a talpa alatt, és amint nekitántorodott a szirt falának, Saban még látta az utolsó örvénylő füstgomolyagot, azután a tűz semmivé porladt. Aurenna megtette, amit meg kellett tennie, ám az isten visszautasította az áldozatot.
Saban leugrott a sziklaperemre. Levette tunikáját, és átbujtatta rajta a lány fejét. Aurennának annyi ereje sem maradt, hogy a karját emelje, Sabannak kellett lerángatni a tunikát a testén, hogy megóvja az esőtől. A lány csak ekkor nézett fel rá, ő pedig átkarolta és szorosan átölelte, miközben Aurenna görcsösen zokogni kezdett a viharban vonagló tenger felett.
Életben maradt. Megtette, amit elvártak tőle, és Sarmennyn a saját vesztébe rohant.

 

A vihar kezdte kiadni az erejét. A tenger még most is ostromolta a parti sziklákat és fehéren tajtékzott az egyre sűrűsödő sötétségben, ám a vihar erőtlen széllökésekké szelídült, és az eső is egyre csendesebben hullt alá.
Saban felsegítette Aurennát a szirt peremére. A lány a tunika ujjaiba rejtette karját, amely úgy csüngött rajta, akár egy álomban.
– Megtette! – kiáltotta oda Camaban a papoknak.
Haragg leereszkedett a domboldalon, és odalépett Camaban mellé.
– Megtette!
Kereval vigasztalannak tűnt. A napmenyasszony végzete ékesen árulkodott a törzs elkövetkező évéről, és még senki sem látott olyant, hogy egy menyasszony a tűzbe ugorjon, majd sértetlenül távozzon.
Scathel fájdalmában és dühében vadállatként üvöltött, majd kiragadta a lándzsát az egyik harcos kezéből és Camabanra rontott.
– Te tetted! – bömbölte. – A te műved! Te hoztad ránk a vihart! Az elmúlt éjjel láttak Maikin szentélyénél! Te hoztad a vihart! – Legalább tucatnyi harcos csatlakozott a főpaphoz, és most valamennyien Camaban felé közeledtek, arcukon gyilkos indulattal.
Saban korábban eldobta lándzsáját, hogy segítsen Aurennának, és a lány most is belé kapaszkodott, így semmit sem tehetett, hogy testvérét mentse – de Camabannak nem is volt szüksége segítségre.
Egyszerűen csak felemelte egyik kezét.
És a kezében egy arany rombuszt tartott. A nagy rombuszt, amit Sannas kunyhójából hozott el.
Scathel megtorpant. Meredten nézte az aranyat, majd feltartotta a kezét, hogy visszafogja a lándzsásokat.
– Azt akarod, hogy a tengerbe hajítsam a kincset? – kérdezte Camaban. Megmutatta másik kezét is, benne a tizenegy kisebb rombusszal. – Én nem bánom! – Hirtelen tébolyult kacajt hallatott. – Mit számít nekem Erek kincse! De mit számít neked? kérdezte eszelős fejhangon. – Hagytad elveszni, Scathel! Még csak nem is őriztetted a kincseid! Adjuk csak vissza a tengernek. – Azzal elfordult, és úgy tett, mintha belevetné az aranyat az erejüket vesztett hullámokba.
– Ne! – könyörgött Scathel.
Camaban újra felé fordult.
– Miért ne? Hagytad elveszni, Scathel! Te mocskos kis ganajtúró féreg, te kóbor szukák fattya, hagytad elveszni Erek kincsét! Nekem kellett megmentenem, amennyit lehetett. – Magasra tartotta az aranyakat. – Én varázsló vagyok, Sarmennyni Scathel – kiáltotta erőteljes hangon. – Én varázsló vagyok, de te annyit se érsz, mint a por a talpam alatt. Rábírtam az ég szellemeit és a szél szellemeit, hogy repüljenek Cathallóba, megmenteni az aranyat, amely így visszajutott Sarmennynbe, még ha te meg is szegnéd az egyezséget, amit törzsfőd kötött a fivéremmel. Te, Sarmennyni Scathel, ellenszegülsz Ereknek! Egy templomot kér tőled, hogy dicsősége újra teljes fényében ragyogjon, és mit tesz erre Sarmennyni Scathel? Az isten akaratának útjába áll, akár egy ganajtúró disznó a szarvasbika elé. Ellenszegültél Ereknek! Akkor nekem miért kellene odaadnom az aranyat, amit Erek elvett tőled? Nem, a tengerben jobb helye lesz. – Megállt a szirt peremén, a hamvába holt tüz felett, és megint azzal fenyegetett, hogy a habok közé veti az aranyat.
– Ne! – kiáltotta Scathel. Úgy meredt az aranyra, mintha magát Ereket látná. Könnyek peregtek végig elvadult arcán, míg szemeiben a hamisítatlan áhítat csillant. Térdre zuhant. – Kérlek, ne! – könyörgött Camabannak.
– Ratharrynnak adod a templomot? – kérdezte Camaban.
– Ratharrynnak adom a templomot – felelte alázatosan Scathel, még mindig térden állva.
Camaban észak felé mutatott.
– Tébolyodban, Scathel – mondta – a hegyek között kettős sziklakört emeltél. Azt a templomot akarom.
– Akkor azt a templomot kapod – bólintott Scathel.
– Egyetértesz? – kérdezte Camaban Kerevalt.
– Egyetértek – bólintott Kereval.
Camaban még most is a magasba tartotta a nagy aranyrombuszt.
– Erek elutasította aráját, mert te elutasítottad az ő törekvéseit! Erek Ratharrynban akarja látni templomát! – A népek időközben előmerészkedtek rejtekükből, és Camabant hallgatták, aki tekintélyt parancsolóan és félelmetesen állt a sötétlő szirt peremén, ahol a szél belekapott hosszú fekete hajába és megzörgette a belé font csontokat. – Semmi sem értelem nélkül való kiáltotta. – Tragédia, hogy elvesztegetted az aranyat, de nem értelem nélküli tragédia, hiszen mit is jelent? Azt jelenti, hogy Erek növelni akarja a hatalmát! Ki akarja terjeszteni világosságát a világ közepére! Valódi arát követel magának, a földet magát! Élettel és boldogsággal ajándékoz meg bennünket, de csak ha teljesítjük akaratát. És ha Ratharrynba visszük templomát, akkor mi magunk is hozzá válunk hasonlóvá. – Vállai fáradtan ereszkedtek meg. – Hozzá válunk hasonlóvá… – ismételte halkan.
– Köszönöm, hogy megmentetted – hálálkodott Saban, aki még most is karjában tartotta Aurennát.
– Ne légy ostoba – legyintett Camaban fáradtan. Aztán előrelépett, és letérdepelt Scathel elé. Letette az aranyat, mind a tizenkét darabot, maguk közé a földre, és a két férfi könnyes szemmel ölelkezett össze, akár a rég nem látott testvérek. Mindketten zokogva fogadták, hogy teljesítik a napisten minden akaratát.
– Így hát Aurenna életben maradt, Camaban győzött, és Ratharryn megkapta a templomát.

 

11. FEJEZET

Scathel csak azt nem tudta, mihez kezdjen Aurennával – a lány besétált a tűzbe, és életben maradt, ahogyan korábban egyetlen napmenyasszony sem. Scathel legszívesebben megölte volna, míg Kereval a saját arájának kívánta, de Camaban, kinek tekintélyét immár senki sem kérdőjelezte meg, úgy döntött, hogy a lánynak szabadon kell távoznia.
– Erek megkímélte az életét – jelentette ki – ami azt jelenti, hogy még tervei vannak vele. Ha megölnénk vagy belekényszerítenénk egy házasságba, ellene szegülnénk Ereknek.
Így hát Aurenna útnak indult északra, ahol a szülei éltek, és náluk töltötte a telet, azután tavasszal újra eljött délre, és magával hozta két fivérét is.
Mindhárman a folyón érkeztek, egy meghajtott fűzfaágakból készült és prémekkel kibélelt csónakban. Aurenna szarvasbőrbe öltözött, és hosszú aranyhaját a tarkóján fonta össze. Este érkezett meg Kereval falujába, a lebukó nap fénye ragyogott az arcán, amint végigsétált a kunyhók között, és a népek visszahúzódtak az útjából. Akadtak, akik még most is istennőnek tartották, mások szerint az elutasításával Erek ártó szellemé tette, de a hatalmától mindannyian tartottak.
A lány megállt Haragg kunyhójának ajtajánál. Saban egyedül volt odabent, egy kovakőből készített nyílhegyet. Szerette ezt a munkát, szívesen elnézte a lepattintott éles szilánkokat, de most egyszeriben nem látott dolgozni, és indulatosan feltekintett. Nem ismerte meg Aurennát, kinek alakját a kinti fény mosta el.
– Haragg nincs itt – közölte.
– Hozzád jöttem – mosolyodott Aurenna, és ekkor már Saban is felismerte. A szíve annyira csordultig telt, hogy szólni sem tudott. Sokszor álmodott arról, hogy viszontlátja a lányt, ugyanakkor rettegett attól, hogy ez sosem fog bekövetkezni, és most mégis itt volt. Előrehajolt, hogy belépjen a szemöldökfa alatt, és leült vele szemben, amíg két fivére az ajtón túl kuporodott le. Imádkoztam Erekhez – kezdte a lány komolyan – és ő azt mondta, segítsek neked elvinni a templomot. Ez az én végzetem.
– A végzeted? Hogy követ hordj? – Saban kis híján elmosolyodott.
– Hogy veled legyek – felelte Aurenna, és nyugtalanul tekintett rá, mintha a visszautasításától tartana.
Saban nem tudta, mit is mondhatna.
– Hogy velem legyél? – kérdezte félénken, és azon tűnődött, mit akarhatott ezzel a lány mondani.
– Ha elfogadsz – bólintott a lány, és elpirult, bár a kunyhóban túlságosan sötét volt ahhoz, hogy ezt Saban is láthassa. – Egész télen át imádkoztam Erekhez – folytatta Aurenna bátortalan hangon. – Arról faggattam, miért nem fogadott el. Miért szégyenítette meg a családomat? Beszéltem a papunkkal is, aki adott egy italt, amitől révületbe estem, és Erek akkor mondta nekem, hogy én leszek az anyja a ratharryni új templom őrzőjének.
– Te leszel az anyja? – Saban alig merte elhinni, hogy a lány ilyen nyíltan felkínálkozik neki.
– Ha elfogadsz magadnak – ismételte a lány alázatosan.
– Másról se álmodtam – vallotta meg Saban.
Aurenna elmosolyodott.
– Helyes – bólintott – akkor én veled maradok, a testvéreim pedig hordják a köveket. – Elmagyarázta mindezt fivéreinek, Caddannak és Makinnak, akik mindketten hozzászoktak ahhoz, hogy a hegycsúcsokról leszakított jókora kőtömböket az alacsonyabban fekvő területekre szállítsák, ahol a családok darabokra törték és a szekercefejekké alakították őket. – Hallottam – folytatta a lány – hogy túlságosan nehéznek találod a kövek elszállítását.
Valójában nem Saban tartotta nehéznek a feladatot, hanem Haragg, miután Kereval a kereskedőt bízta meg a templom elhordásával, és az óriást láthatóan nyomasztotta a feladat nehézsége. A megelőző nyáron és ősszel megállás nélkül ide-oda utazott Scathel temploma és a törzsfő faluja között, de még mostanra sem döntötte el, hogyan hozza el a köveket, vagy hogy egyáltalán el lehet-e azokat hozni. Minden idejében a problémát latolgatta, meghallgatta a felvetéseket, de dönteni továbbra se tudott. Lewydd és Saban biztosan tudták, hogyan lehetne megoldani a feladatot, ám Haragg vonakodott elfogadni a tanácsukat.
– Meg lehet csinálni – magyarázta most Saban – de csak ha Haragg is úgy dönt, megbízik Lewyddben és bennem.
– Majd mondom neki, hogy bízzon bennetek – jelentette ki Aurenna. – Beszélek neki az álmomról, és az istennek engedelmeskedni fog.
Aurenna visszatérése nyugtalanná tette a papokat, akik attól tartottak, hogy hatalma elhomályosítja az övéket, ezért Saban a folyó túlsó partján, a tengerhez közel épített kunyhót, ahol ő és Aurenna lakhattak, és ahová Sarmennyn népe még a vidék legtávolabbi részeiről is eljött, csak hogy részesüljön a lány érintésében. Halászok hozták el csónakjaikat, hogy megáldja azokat, meddő asszonyok könyörögtek hozzá gyermekáldásért. Aurenna tagadta, hogy bármilyen hatalma is lenne, de a népek továbbra is felkeresték, és egyre többen a közelében építettek kunyhót maguknak, mígnem a helyet Aurenna falujaként kezdték emlegetni. Lewydd, a halászból lett lándzsás szintén a közelükbe költözött, és asszonyt vett maga mellé, de Aurenna fivérei is itt építettek otthont, ahová már asszonyaikkal együtt költöztek be. Eljött Haragg és Cagan is. Haragg meghajtotta fejét Aurenna előtt, és láthatóan megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy Erek Sabant és Lewyddet bízta meg a templomkövek elszállításával.
– A fivéreim lehozzák a köveket a hegyekből, Saban hajót épít nekik, Lewydd pedig elviszi őket Ratharrynba – közölte Aurenna.
Haragg elfogadta Aurenna ítéletét, és csatlakozott Camabanhoz, aki beutazta egész Sarmennynt, hogy a látomásairól prédikáljon, hiszen a feladathoz a törzs segítségére is szükség volt, és az embereket meg kellett győzni. Az idők kezdetén, mesélte Camaban, az istenek mind együtt táncoltak, és a Föld népe boldogan élt az árnyékukban, ám az asszonyok és férfiak a hold és a föld istennőit jobban kezdték imádni, mint magát Ereket, aki ezért megszakította a táncot. Ha azonban Ereket sikerül visszacsalogatniuk, még visszakaphatják az elveszett boldogságot. Akkor nem lesz többé tél, nem lesz betegség, és nem hallatszik gyermeksírás az éjszakában. Haragg ugyanerről a jóslatról prédikált, és szavait ugyanazzal a csodálattal, reménykedéssel fogadták. Alig egy év kellett, és a templom elküldését addig konokul elutasító népek lelkes hívei lettek a változásnak.
Ám hiába győzték meg Kereval népét, hogy segítsen elhordani a templomot, ha nem tudták, Lengar vajon elfogadja-e az ajándékot, ezért Scathel, immár Camaban felesküdött szövetségese, tavasszal felkereste Ratharrynt.
– Mondd azt Lengarnak, hogy igazi harci templomot kap tőletek – utasította Camaban a főpapot.
– De hát ez hazugság! – tiltakozott Scathel.
– Ha viszont elhiszi – magyarázta Camaban türelmesen – akkor készségesen elfogadja a templomot. Mondd azt, hogy ha a kövekért cserébe odaadja az aranyat, akkor a templom sebezhetetlenné teszi a lándzsásait. Mondd, hogy a világ legnagyobb harcosává teszi őt. Mondd, hogy a hősiességét zengő énekek örök időkre megőrzik majd a nevét.
Scathel tehát elment Ratharrynba, elhintette Lengar előtt a hazugságokat, és Lengarra olyan mély hatást tett a zord, tekintélyt parancsoló pap – meg a sebezhetetlenségről szóló ígéret hogy fél tucat kisebb aranyat ott helyben átadott neki, bár egy szóval sem említette azokat, melyek Derrewynnel együtt eltűntek.
Amikor Scathel visszatért Sarmennynbe, magával hozta Galeth fiát, Meretht is, hogy legyen Saban segítségére. Mereth egy évvel volt fiatalabb Sabannál, de máris megörökölte atyja erejét és tudását. Fát faragott, sziklát emelt, cölöpöt állított és követ pattintott, s mindezt hozzáértéssel, fürgén és hatékonyan. Atyjától megörökölte lapát kezeit és nagylelkű szívét is, bár amikor Sarmennynbe érkezett, szívére sötét árny telepedett – Saban anyjának halálhíre.
Saban megsiratta anyját, majd végighallgatta Mereth beszámolóját arról, hogyan vitték testét a szellemházba.
– Cserepet törtünk a lelkéért Lahanna templomában – mesélte Mereth – de Lengar le akarja rombolni azt a templomot.
– El akarja pusztítani Lahanna templomát? – kérdezte Saban hitetlenkedve.
– Cathallo Lahannát imádja, ezért Ratharryn nem imádhatja többé – magyarázta Mereth, majd hozzátette, hogy Derrewyn is Cathallo népét támogatja a harcban.
Saban erről sem hallott eddig. Derrewyn Cathallóba szökött, a hasában Lengar gyermekével. Saban igyekezett minél több részletet kiszedni Merethből, de az nem sokkal tudott többet, mint amennyit máris elmondott. Saban vad örömet érzett a hír hallatán, majd rögtön azután eltöltötte a bűntudat Aurenna miatt.
– Derrewyn mostanra biztosan megszülte a gyereket? – vetette fel.
– Nem hallottam róla – vonta meg a vállát Mereth. Mereth és Saban szánokat és csónakokat ácsolt, míg Aurenna két testvére, Caddan és Makin elindult a hegyekbe, hogy elhozza Scathel templomának építőköveit a magasan fekvő völgyből. Szánokat használtak, melyek mindegyike kétszer olyan hosszú és másfélszer olyan széles volt, mint egy megtermett férfi, és a két nehéz tölgyfa csúszkára öles rönköket fektettek keresztbe. Saban az első évben tucatnyi ilyen szánt készített, és Aurenna falujától Lewydd szállította fel azokat egy olyan hajón, melynek két törzsét kereszttartókkal fogatták össze. A folyó Kereval faluján túl hosszan kígyózott a rengetegben, majd kopárabb vidékre érkezett, ahol a fák ritkásan nőttek és meghajoltak a szüntelen szélben, azután északnak tért, ahol már túlságosan sekély volt Lewydd hajójának, ám éppen itt, a hegyek árnyékában állt Scathel temploma.
Aurenna fivéreinek több tucatnyi emberre volt szükségük a kövek mozgatásához, Sarmennyn népe azonban teljesen Camaban és Haragg hatása alá került, így sosem szenvedtek hiányt segítő kezekben. Az asszonyok énekeltek, miközben a férfiak felvonszolták a szánokat a hegyoldalon. A templom első kövét már ki is lazították alapzatából, majd ráeresztették a szánokra. Aurenna fivérei a kisebb sziklákkal kezdtek, melyeket alig tucatnyi férfi kiemelhetett foglalatukból, és két ilyen követ máris felfektettek az egyik szánra. Tucatnyi másik ember könnyűszerrel felvonszolta a szánt a magasan húzódó völgy torkához, és átbillentette azt a gerincen, ám innentől már harminc megtermett férfi kellett, de nem ahhoz, hogy tovább vontassa a szánt, hanem hogy visszatartsa, mielőtt megindulna lefelé a meredek lejtőn. Egy teljes napba telt lejuttatni a két követ a meredélyen, és egy másikba, amíg a sziklákat a hegy lábától elhordták a folyópartra. Két teljes évükbe fog telni, amíg az egész templomot legörgetik a hegyről, s eközben csupán egyetlen szán szabadul majd el, hogy hatalmas robajjal végigszáguldjon a hegyoldalon, és odalent ezernyi apró szilánkra törjön szét, sziklaterhével együtt. A legnagyobb köveket, melyeket csak harminc-negyven férfi tudott kiemelni, a folyópartra állított szánokon raktározzák, míg kisebb társaikat, melyeket egy tucat férfi is arrébb rakhatott, egyszerűen a fűre fektetik.
Lewyddre várt a feladat, hogy elszállítsa a kőtömböket Ratharrynba, hiszen az út javarészét vízen tették meg, és mégiscsak ő értett legjobban a hajózáshoz. Lewydd még a hajókat is maga tervezte. Az első évben, amikor csak néhány követ hoztak le a hegyről, két kisebb sziklát ugyanarra a hajóra rakodott fel, amellyel a szánokat szállította a folyónak felfelé. A kéttörzsű hajót felfelé tucatnyi evezőssel hajtották, míg a folyásirányban a víz kényére-kedvére bízták. A hajó fürgén mozgott a sebes áramlat hátán, és Lewydd bízott annyira a képességeiben, hogy egészen odáig levitte a köveket, ahol az egyre szélesedő folyó beletorkollt a tengerbe. Látni akarta, miként viseli a hajó az erősebb áramlatot, ám az első szilajabb hullámok még neki se csapódhattak az orrnak, amikor a kövek tömege szétfeszítette a két hajótörzset, és a szétszakadt hajó elveszett a hullámokban, a két kőpillérrel együtt. Haragg alig látott az indulattól, kárhoztatta a felelőtlen halászt, de Camaban biztosította a hegyszirten összegyűlteket, hogy Dilan, a tengeristen így követelte ki a maga részét, és több kő már nem fog elsüllyedni. A parton feláldoztak egy üszőt, a vérét beleengedték a tengerbe, és egy perccel később a partról három barna delfint figyeltek meg, mire Scathel kijelentette, hogy Dilan elfogadta az áldozatot.
– Három törzs kell, nem kettő – bizonygatta Lewydd Sabannak. Lewydd és emberei biztonságban a partra úsztak, és az ifjú halász valamiért a fejébe vette, hogy nem Dilan követelte magáénak a köveket, hanem a hajót építették túl gyengére. Minden hajónak három törzse kell, hogy legyen – magyarázta – egymás mellett. És tíz hajót akarok, vagy még többet, ha lesz elég fa.
– Harminc hajótörzs! – hördült fel Saban, és azon tűnődött, akad egyáltalán ennyi fa Sarmennyn gyér erdeiben. Arra számolt, hogy a már meglévő hajókat is használni tudják, ám Camaban ragaszkodott hozzá, hogy újakat építsenek, azokat kizárólag Erek dicsőségének szenteljék, és amint elvitték a köveket keletre, valamennyit égessék el.
Azon a nyáron új napmenyasszony égett halálra az isten dicsfényében. Sarmennyn népe még sosem látta Ereket ennyire vöröslőnek, ennyire hatalmasnak, ennyire fenségesnek, és az ara is egyetlen jajszó nélkül áldozta fel magát. Aurenna nem ment el a Tenger Templomába, hogy részt vegyen az ünnepségen, inkább a kunyhójában maradt. Viselős volt.
A gyermek a következő év elején született meg. Fiú lett, és Aurenna a Leir – „Akit Megmentettek” – névre keresztelte, amiért ő maga is csak hajszál híján menekült meg a tűzhaláltól.
– Igazából sosem gondoltam, hogy meg fogok halni – vallotta be Aurenna Sabannak egy téli estén, nem sokkal Leir születése után. A kunyhótól nem messze, a sziklájukon ültek, a rózsaszín pettyes görgetegkövön, és egy jókora medveprémen osztoztak a hidegben.
– Én azt hittem, meg fogsz halni – vallotta be Saban.
A lány elmosolyodott.
– Akkoriban szüntelenül Erekhez imádkoztam, és valamiért tudtam, hogy megkíméli majd az életemet.
– De hogyan?
A lány megrázta a fejét, mintha Saban kérdése mellékes lenne.
– Egyszerűen csak tudtam – felelte – bár hinni alig mertem benne. Persze szívesen lettem volna az arája – sietett hozzátenni – de még szívesebben szolgáltam volna őt az életben. Amíg istennő voltam, sokszor láttam álmot, és álmaimban Erek elmondta nekem, hogy nagy változások közelegnek. Hogy véget ér a magány kora.
Saban mindig kényelmetlenül érezte magát, ha a lány istennői mivoltáról beszélt. Nem tudta, mennyire veheti komolyan az ilyen kijelentéseket, bár ő maga is elismerte, hogy nem Sarmennynben nőtt fel, így nem szokhatott hozzá a gondolathoz, hogy egy halandóból egyszer csak istennő lesz, azután istennőből visszaváltozik közönséges leánnyá.
– Én azért imádkoztam, hogy élj – mondta jobb híján.
– Még mindig álmodom. – A lány láthatóan ügyet sem vetett az otromba bókra. – Azt hiszem, még most is a jövőt látom, de egyre inkább olyan, mintha a ködöt fürkészném. Mint amikor megláttad Scathel templomát, ahogyan alakot öltött a ködben, ilyenek az én álmaim is. Egy napon talán kitisztulnak. – Itt hosszan hallgatott. – Remélem, hogy kitisztulnak – tette hozzá – de Ereket még most is hallom a fejemben, és néha azt gondolom, igazából összeházasodtam vele, és én vagyok a párja, aki itt a földön végzi a munkáját.
– Amikor elhordasz egy templomot? – kérdezte Saban, akit hirtelen mardosni kezdett a féltékenység.
– Amikor véget vetek a télnek – sóhajtott fáradtan Aurenna és véget vetek a bánatnak. Ezért jött a fivéred Sarmennynbe, és ezért mentett meg téged Lengartól. Te és én, Saban, Erek szolgái vagyunk.
Azon a télen Saban és Mereth Sarmennyn déli erdőségeit járta, ahol a legmagasabb, legszálasabb tölgyeket és szileket találta, hatalmasabbakat Ratharryn legmagasabb cölöpjénél is. Homlokukkal megérintették a törzseket, a fák szellemeinek bocsánatát kérték, azután kivágták a fákat, lecsapkodták az ágaikat, és egy csapatnyi ökörrel Aurenna falujába vontatták őket, ahol mindkét végén hegyes orrú hajótörzseket faragtak belőlük. Előbb a törzsek külső vonalát alakították ki, majd átfordították a rönköket, és kovából, kőből vagy bronzból való bárdjaikkal kivájták a belsejüket. A folyó partján tucatnyi férfi dolgozott és énekelt, miközben a szerszámát forgatta és faforgáccsal borította el a földet. Saban szerette ezt a munkát, hiszen korábban is épületfát faragott, és mindig szívesen elnézte, ahogy a nyers fa alakot öltött. Aurenna és a többi asszony a közelben dolgozott és énekelt, amint szíjat hasított a bőrökből, hogy legyen mivel odakötözni a keresztpántokat a hajótörzsekhez, majd a köveket a gerendákhoz. Saban boldogan élt akkoriban. Elfogadták, mint Aurenna falujának vezetőjét, és aki csak itt élt, közös célon osztozott, és örömét lelte abban, hogy a munka haladt. Jó időket éltek, teli nevetéssel és szívből végzett munkával.
Amikor az első három hajótesttel végeztek, Lewydd valamennyi orr-részre egy-egy szemet faragott, hogy a hajókat oltalmazó isten figyeljen a viharokra és a sziklákra, azután a három hajótestet egymás mellé fektették. Valamennyi törzs olyan hosszú lett, mint három megtermett férfi, és a három törzs egymás mellett fele akkora szélességet adott ki, miután Saban összekötötte őket két olyan öles gerendával, mint egy férfi dereka. A gerendákat kovával és bronzzal egyelték négyszögletűre, és azok alsó fele beleilleszkedett a hajótörzsek peremébe vájt hornyokba. Amint a kereszttartók összefogták a törzseket, hosszú szíjakkal kötözték őket át meg át. Hatalmasra sikeredett, ez az első hajó, és a halászok a fejüket csóválták, hogy sosem fog fennmaradni a vízen, ám az csak fennmaradt. Húsz ember vonszolta le a háromtörzsű hajót a part menti iszapba, ahonnét a közelgő dagály pehelyként kapta fel. Molotnak, szörnyetegnek nevezték el, és Lewyddnek fikarcnyi kétsége sem volt afelől, hogy megbírja a legnagyobb követ is, és hogy a tenger semmilyen kárt sem tehet benne.
Camaban a tél végeztével Ratharrynba utazott, és éppen a Molot elkészültére érkezett vissza Sarmennynbe. Megcsodálta a roppant hajót, vetett egy pillantást a készülő többi hajótestre, majd lekuporodott Saban kunyhója előtt, hogy megossza testvérével az otthoni híreket. Lengar hatalmasabb volt, mint valaha, Drewennai Melak viszont meghalt, ezért a törzsfőségért ádáz vetélkedés indult Melak fia és egy Stakis nevű harcos között. Stakis győzött.
– Ami nem jó nekünk – tette hozzá Camaban. Elvett egy tál zabkásalevest Aurennától, és biccentett egyet köszönet gyanánt.
– Mi a baj ezzel a Stakisszal? – kérdezte Saban.
– Természetesen az, hogy át kell úsztatnunk a köveket az ő birtokán is – magyarázta Camaban – és nem biztos, hogy jó szívvel lát bennünket. Abba mindenesetre beleegyezett, hogy tárgyal velünk.
– Velünk?
– Valamennyiünkkel – intett körbe Camaban. – Törzsi találkozó lesz. Mi, Ratharryn és Drewenna. Egy holddal napfordulat előtt. A gondot az okozza… – Itt megállt, hogy szájába kanalazza a zabkásaleves tekintélyes részét – … a problémát az okozza… – kezdett neki újra teli szájjal – … hogy Stakis egyáltalán nem kedveli Lengart. Nem is hibáztatom érte. Szeretett fivérünknek el kell foglalnia valamivel a lándzsásait, ezért azok Drewenna jószágait fosztogatják.
– Már nem harcol Cathallo ellen?
– Egyfolytában harcol, csak a cathallóiak elrejtőznek a mocsaraik mögé, és az új törzsfőjük remek harcos. Kital egyik fia az, Rallin. – Derrewyn unokatestvére – emlékezett vissza Saban a névre.
– Inkább Derrewyn bábja – fortyant fel Camaban. – Immár varázslónőnek hívatja magát, Sannas kunyhójában él, ahol folyton Lahanna után nyüszít, és Rallin pössenteni sem megy el az engedélye nélkül. Hát nem különös – vett magához újabb kanál levest – mennyire odavan Cathallo azért, hogy asszonyok vezessék? Előbb Sannas, most meg Derrewyn! Még hogy varázslónő! Szöszmötöl a gyógynövényeivel és szüntelenül átkozódik. Ennek semmi köze a varázslathoz.
– Megszülte Lengar gyermekét? – kérdezte Saban. Hirtelen maga előtt látta a hollófekete hajjal keretezett sötét arcot, ahogyan Derrewyn felkacagott, azután látta ugyanazt az arcot zokogni és sikoltozni. Megborzongott.
– A gyerek elhalt – felelt közönyös hangon Camaban, majd gúnyosan elvigyorodott. – Miféle varázslónő az, amelyik a tulajdon gyermekét se tudja életben tartani? – Letette a kiürült tálat. – Lengar azt akarja, hogy Aurennát is magaddal vidd a törzsi találkozóra.
– Miért?
– Mert én elmondtam neki, mennyire gyönyörű – felelte Camaban – ami épp elég indok arra, hogy ne hozd magaddal.
– Lengar egy ujjal se nyúlhat hozzá – ráncolta a homlokát Saban.
– Ahhoz nyúl, akihez csak akar – vélte Camaban – és a lándzsásaitól való félelmében senki sem mer ellenszegülni. A testvérünk, Saban, igazi zsarnok.
Kereval, Scathel, Haragg, Camaban, valamint tucatnyi vén és pap utazott el a törzsi találkozóra. Hét csónak kellett a küldöttség szállításához, és Saban Lewyddel tartott azon a halászhajón, melyet nyolc evezős hajtott. Az időjárás igencsak szeszélyes volt akkoriban, és a tenger heves viharral fenyegetett, de Lewydd láthatóan nem aggódott.
– Dilan megóv bennünket – ígérte Sabannak, aki szorongva vágott neki első igazi tengeri útjának.
A flotta egy nyári hajnalon futott ki, és az evezősök csak addig dolgoztak, amíg el nem érték a tengert, ahol a hajók a szárazföld fedezékében várakoztak.
– A hullámok – magyarázta Lewydd a késlekedést.
– Mi van velük?
A hullámok nemcsak emelkednek és süllyednek, de olyanok is, mint a víz szelei. A partra törnek, azután visszavonulnak, csak a széllel ellentétben állandó ritmust tartanak. A vízszél hátán most keletnek fogunk haladni, és ha a hullámok ellenünk fordulnának, addig várakozunk, amíg újra nem segítenek bennünket. – Lewydd feláldozott egy malacot Maikin templomában, majd az állat vérével befröcskölte a hajója orrát, és most kivetette a dögöt a hajóból. A többi hat hajó legénysége is így cselekedett.
Amikor az ár megfordult, Saban észre sem vette, Lewydd azonban elégedetten elmosolyodott, amint a nyolc evezős nekiveselkedett és kivezette a hajót a tengerre. Valamennyien tisztes távolságba húzódtak a parttól, mielőtt keletnek fordultak volna, és amint a szél mögéjük került, Lewydd elrendelte a vitorla megeresztését. A vitorla két ökör lenyúzott bőréből készült, amit a zömök árbocról lelógó rövid vitorlafához erősítettek, és mihelyt a szél belekapaszkodott a bőrbe, a hajó szinte repülni látszott Saban szemében, noha ezzel együtt a hullámok is sűrűbben érkeztek. A tenger minden erejét összeszedte, és Saban már attól tartott, hogy a hátulról érkező hullámok elborítják a hajót, ám a tat ekkor megemelkedett, az evezősök megkétszerezték erőfeszítéseiket, és a dagadozó ár egy lélegzetelállító pillanatra hátára kapta a hajót, mielőtt a tajtékzó hullám taréj elvonult volna a hajótörzs alatt, hogy a hajó visszahőköljön, és a vitorla ostorként csapkodjon. A többi hajó versenyre kelt velük, és a lapátok olyan erővel merültek a vízbe, hogy a felszálló permet magát a napot is elhomályosította. Az evezősök teli torokból énekeltek evezés közben, dalban éppúgy kihívták egymást, mint sebességben, bár olykor még az énekszó is elhalt, amikor az embereknek tengeri kagylók héjával kellett kimerniük a vizet a hajókból.
Valamivel később a hét hajó a szárazföld felé fordult. Az ár, magyarázta Lewydd, most megfordul, s bármennyire is lehetséges az ár ellen haladni evezők és vitorlák segítségével, a hatalmas erőfeszítéshez képest csak keveset jutnának előre, ezért ilyenkor inkább megéri beevezni a hajókkal a legközelebbi védett öbölbe. Nem szálltak partra, csak lehorgonyozták a hajót egy jókora kősziklával, amelybe lyukat fúrtak, azon keresztül pedig összesodort prémcsíkokat vezettek át. A hét hajó egész délután nem mozdult a helyéből. A legénység legtöbb tagja lepihent, Saban azonban ébren maradt, így láthatta, amint a kis öböl fölé magasodó szirten lándzsákkal és íjakkal felfegyverzett férfiak tűnnek fel. A harcosok sokáig figyelték a hajókat, de nem tettek kísérletet a megtámadásukra.
A legénység este felé kezdett ébredezni, hogy elfogyassza szárított halból és vízből álló vacsoráját, azután a köveket kiemelték a tengerből, a vitorlákat felvonták, és az evezőket újra vízbe merítették. Slaol lángolva bukott alá a szétfoszlott felhők között, és a dagadozó tenger szikrázva fojtotta el tüzet, mígnem az utolsó színek is megfakultak, hogy helyet adjanak a feketeségnek, és a hajók nekiinduljanak az éjszakának. A holdat eleinte nem látták, és a szárazföld is sötétbe burkolózott, ám az égbolton talán még sosem fénylett ennyi csillag. Lewydd megmutatta Sabannak, hogyan követik a Kintiek az általuk Holdborjúnak nevezett csillagképet, melyet Ratharryn népe Szarvasként ismert. A csillag nem maradt egy helyben, ám Lewydd, akárcsak a többi halász, jól ismerte a mozgását, ahogy látta az északi parton végigvonuló alacsony dombok sötét körvonalát is, amit Saban alig tudott elválasztani az éjszakától. Később, amikor felébredt a félálomból, Saban mindkét oldalon földet látott, ahogy a végtelen tenger egyre szűkebbé vált. Majdnem tökéletesen kerek hold függött az égen, és Saban már a mellettük sorjázó többi hajót is láthatta, amint Lahanna fénye visszaverődött evezőikről.
Újra elaludt, és virradatig fel sem ébredt. Az evezősök most a lángolva felkelő nap felé hajtották hajóikat. A parton mindkét oldalon olajosan fénylő iszapsáv húzódott, és emberek jártak a kiszáradt folyómeder fodrain.
– Kagylókra vadásznak – magyarázta Lewydd, majd lándzsájáért nyúlt, amint a déli parttól tucatnyi csónak vált el. Mutasd meg nekik az íjadat – tanácsolta Lewydd, és Saban engedelmesen feltartotta a fegyvert. Sarmennyn valamennyi hajósa kezébe vette fegyverét, és az idegen hajók a lándzsák és íjak láttán nemsokára vissza is fordultak. – Alighanem csak halászok – könnyebbült meg Lewydd.
A tenger keskeny sávvá szűkült a két iszapos síkság között, melyekre kis ágak százaiból készült varsák és halcsapdák rajzoltak kusza mintázatot. Amikor átnézett a hajó peremén, Saban azt látta, hogy a tengerfenék örvénylik és tekereg alattuk.
– Angolnák – tudatta Lewydd – csak angolnák. Finom étek! Halászni azonban nem maradt idejük, mert az ár megint megfordult, és az evezősök újabb nótára fakadtak, amint a folyó torkolata felé vezették a hajókat. Saban Lewyddtől tudta, hogy ez a Sul folyó, melyet Ratharrynban is ugyanezen a néven ismertek. Az iszappadkákról madarak röppentek fel, hogy tiltakozzanak a hajók felbukkanása ellen; az égboltot betöltötték a verdeső fehér szárnyak és a méltatlankodó rikoltások.
Kivárták, amíg az ár újra megfordult, majd engedték, hogy messze felvigye őket a Sul folyón. Aznap éjjel már a parton aludtak, és másnap reggel, amikor már nem kellett alkalmazkodniuk a dagályhoz, felfelé eveztek a folyón a roppant fák alatt, melyek olykor összenőttek a fejük felett, hogy zöldellő alagutat alkossanak.
– Ez itt mind Drewenna földje – mutatott körbe Lewydd.
– Jártál itt korábban is?
– Csak amikor az ifjaitokra vadásztam, a beavatásuk napján felelte Lewydd vigyorogva.
– Talán láttalak is – mosolyodott el Saban – csak ti nem láttatok engem.
– Vagy talán mégis láttunk – nevetett fel Lewydd – csak úgy döntöttünk, egy ilyen kis vakarcs nem éri meg a fáradtságot. Leeresztette lándzsája nyelét, hogy felmérje a folyó mélységét.
– Ezen az úton kell majd elhoznunk a köveket.
– Elég lesz ez a három nap? – Saban felvidult a kilátástól, hogy ilyen hamar megjárhatják az utat.
– A kövekkel tovább fog tartani – hűtötte le Lewydd a lelkesedését. – A súlyuk önmagában lelassítja a hajókat, és ki kell majd várnunk a kedvező időjárást is. Hat-hét nap, talán. És ennél is tovább tart, míg felvisszük a köveket a folyón. Szerencsések vagyunk, ha évente egy utat megjárunk.
– Csak egyet?
– Ha nem akarunk éhezni – utalt Lewydd arra, hogy az evezősök nem hagyhatják el túl sokáig a halászatot vagy a földjüket. – Egy jobb évben talán két utat is meg lehet tenni. – Újra leeresztette a lándzsanyelet, ezúttal azért, hogy előrébb tolja a hajót. A hét hajónak most már a folyó erős áramlatával szemközt kellett haladnia, és a legénység legtöbb tagja el is hagyta evezőjét, hogy a lándzsáját használja, ahogyan Lewydd is tette. A fák között búza- és árpaföldek, olykor tágas legelők tűntek elébük. Disznók túrtak a folyóparton, ahol magasan a fák között szürke gémek fészkeltek. Élénk színű jégmadarak cikáztak a partok között.
– De innét Ratharrynig? – kérdezte hirtelen Lewydd. – Ki tudja, meddig tart az út? – Elmagyarázta, hogy egy darabon még követhetik a Sült, ám a folyó idővel túlságosan sekéllyé válik a hajózáshoz, ott pedig partra kell szállítani a hajókat és a köveket, hogy szánokon elvonszolják őket a legközelebbi, talán egy napnyi útra fekvő folyóig. Az a folyó a Maiba torkollik, és amint a Mait elérik, áramlással szembe kell fordulniuk, amíg csak el nem érnek Ratharrynba.
– Még több szán kell? – kérdezte Saban.
– Ratharryn népe majd megépíti őket. Vagy Drewenna népe. Hiszen Drewenna törzsfője éppen ezért hívta össze ezt a találkozót. A köveknek biztonságban át kell haladniuk a földjén, tehát szükség van a segítségére, miként az sem lehet kétséges, hogy Stakis gazdag jutalmat vár cserébe azért, hogy lándzsásai gondoskodnak a kövek biztonságáról.
A folyó egyre inkább összeszűkült a fák alatt, és valamennyi hajó zöldellő ágat tűzött a tatjára, hogy az itteniek lássák, Sarmennyn népe békével jött. Sokan még így is menekülni kezdtek a láttukra.
– Jártál már Sulban? – kérdezte Saban.
– Még soha – felelte Lewydd – bár sokszor portyáztunk a közelében. – Elmondta, hogy Sul faluja túlontúl nagy és jól védett, ezért a sarmennyni fosztogatók rendre igyekeznek elkerülni.
A települést azt tette híressé, hogy otthont adott egy istennőnek, Sulnak, aki forró vizet fakasztott a földből és nevét adta a folyónak, mely ott kígyózott a csodálatos forrást rejtő sziklahasadék körül. Drewenna uralta és nagy erőkkel védelmezte a helyet, hiszen Sul tucatjával vonzotta a gyógyulni vágyókat, akiknek a csodatévő vízért cserébe gazdag ajándékokkal illett meglepni a terület gazdáit. Saban számtalan történetet hallott már a Sulról. Anyja elmesélte neki, hogy valaha egy szörnyeteg élt itt, hatalmas teremtmény, nagyobb a bölénynél is; bőre olyan kemény volt, akár a csont, homlokából roppant szarv meredt elő, óriás patái szétzúzták a sziklát is. Ha valaki a forró vízhez akart jutni, nem kerülhette meg a szörnyeteget, ám legyőznie senkinek sem sikerült, még a nagy hősnek, Yassanának sem, pedig ő Slaol fia volt, akinek ágyékából Ratharryn egész népes sarjadt, ám Sul ekkor altatódalt énekelt, és a szörnyeteg az ölébe hajtotta busa fejét, az istennő pedig folyadékot csepegtetett a fülébe, amitől a szörnyeteg kővé változott, foglyul ejtve őt magát is. A szörnyeteg és Sul ma is ott van, és éjjelenként, mesélte Saban anyja, altatódal hangjai szüremlenek elő a sziklák közül, ahol a forró víz csörgedezik.
A híres település a folyó északi partján feküdt. A távolban búzaföldek terpeszkedtek a termékeny völgyben, a kiirtott erdőségek helyén, és több tucatnyi csónak horgonyzott a parton, mely mögött Saban füstöt látott felemelkedni a zsúpfedeles tetőkről. A meredek dombok mindkét oldalon közel merészkedtek, bár Sarmennyn szél korbácsolta szirtjei után valamennyi üdítően zöldnek és bujának tűnt.
Sul népe idejekorán értesült a hajók érkezéséről, és a parton táncosok egy csoportja várta, hogy üdvözölje Kerevalt és embereit. Scathel szállt elsőként a partra. A pap mezítelen volt, és jókora íves csontot hordozott, egy tengeri szörny bordacsontját. Scathel lekuporodott a sárba és veszély után szaglászott, majd háromszor körbefordult, mielőtt biztonságosnak nyilvánította a helyet.
A Kintieket a szürke tetoválásokkal borított ifjú harcos, egyben a törzs új törzsfője, Stakis fogadta, és Saban azon kapta magát, hogy a drewennai szóvirágait fordítja. A beszéd végén Stakis magához ölelte Sabant, és örömét fejezte ki, amiért találkozhat a nagy Lengar fivérével, de Saban megérezte, hogy a törzsfő csak tetteti az örömet. Ő is hallotta a szóbeszédet, amely szerint egyedül azért választották Stakist Drewenna új törzsfőjévé, mert csak őt tartották eléggé erősnek ahhoz, hogy ellenálljon Ratharryn arcátlan követeléseinek, míg Melak fia, kinek atyját kellett volna követnie, túl gyengének találtatott. Lengar még nem érkezett meg, ám a keleti látóhatár felett kígyózó füstcsík azt jelezte, hogy látták közelegni embereivel.
Táncosok kísérték a sarmennyni látogatókat a törzsi találkozó tiszteletére emelt új kunyhókba, míg a kunyhókon túl, a településtől északra fekvő füves pusztaságon kisebb viskókat ácsoltak azoknak, akik eljöttek megnézni a találkozót. Az összegyűltek szórakoztatásáról mutatványosok gondoskodtak, olyan férfiak, akik vadállatokat, farkasokat, nyesteket, medvebocsokat szelídítettek meg. Egy nagyobb medvét – egy öreg hímet sebhelyekkel tarkított bundában és a megperzselt fa színében játszó körmökkel -faketrecben mutogattak, és Stakis megígérte, hogy amint Lengar emberei megérkeznek, küzdelmet rendez a medve és legjobb vérebei között. A kunyhókban fiatal rabszolgalányok várakoztak rájuk.
– A tiétek mind – mutatott rájuk Stakis – leljétek bennük örömötök.
Lengar aznap este érkezett meg. Dobok jelezték közeledtét, és hatalmas tömeg indult kelet felé, hogy üdvözölje a menetet, amelynek élén hat táncosnő haladt, valamennyi derékig csupaszon, és kőriságakkal söpörte fel a földet; míg mögöttük tucatnyi mezítelen és krétafehér bőrű pap közeledett, a fején szarvasaganccsal. Neel, akire Saban mint Ratharryn legifjabb papjára emlékezett, most a legnagyobb agancsot viselte a fején, ami azt jelezte, hogy ő lett Ratharryn főpapja.
A papok mögött tucatnyi harcos lépkedett peckesen, és a tömegen álmélkodó moraj hullámzott végig, mert a hőség dacára valamennyien rókaprémből készült köpenyt és hattyútollakkal megkoronázott magas rókaprém föveget viseltek. Bronzfejű lándzsákat és bronzkardokat hordoztak, és valamennyien egyformának tűntek, ami félelmetessé tette a kis csapat megjelenését.
És közöttük haladtak Ratharryn hadurai és hadvezérei, akiket nagyhírű törzsfőjük vezetett. Lengar testesebb lett és körszakállat növesztett, ami atyjához tette hasonlatossá, egyedül mélyen ülő szeme maradt ugyanolyan metsző és alattomos, mint régen. Bronzlapkákkal kivert bőrtunikát viselt, míg fején olyan bronzsisakot hordott, amelyhez hasonlót Saban még életében nem látott. Gúnyosan elmosolyodott, amikor meglátta Sabant, majd indult, hogy köszöntse Stakist. Drewenna táncosai körbe fogták az idegeneket, és felverték a finom port lábaikkal. A ratharryni harcosok mögött egyre újabb rabszolgák érkeztek, és közülük néhányan nehéz zsákokat cipeltek, amelyekben Saban a Stakisnak szánt ajándékokat sejtette.
Amint végzett a köszöntéssel, Lengar odalépett Sabanhoz.
– Az én kistestvérem – szólította meg – lám, már nem is rabszolga.
– Nem a te érdemed – közölte sértődötten Saban. Se meg nem ölelte, se meg nem csókolta testvérét, még a kezét se nyújtotta felé, de Lengar láthatóan nem is számított szívélyes üdvözlésre.
– Az én érdemem, hogy egyáltalán életben vagy – csattant fel Lengar, majd megvonta a vállát. – Mostantól akár barátok is lehetünk. Itt az asszonyod?
– Nem utazhat.
– Lengar sárga farkasszemei összeszűkültek.
– Miért nem?
– Viselős – hazudta Saban.
– És? Ha elveszít egy vakarcsot, csak neked öröm, hogy csinálhatsz neki másikat – csipkelődött Lengar. – Hallom, szemrevaló.
– Azt mondják.
– Magaddal kellett volna hoznod. Megparancsoltam, nem? Vagy talán elfelejtetted, hogy még mindig én vagyok a törzsfőd? – Egyre indulatosabb lett, de aztán megrázta a fejét, mintha mindez mit sem számítana. – Az asszonyod várhat – legyintett, majd váratlanul megkopogtatta a kék tetoválást Saban mellkasán. – Csak egyetlen tetoválás, kistestvér? És egyetlen fiú, mint hallom? Nekem csak olyanból van hét, akit elismerek, a többiekről nem is beszélve. – Megragadta Saban tunikáját, és a kunyhók felé terelte testvérét, félre Ratharryn népétől. – Ez a templom – kérdezte visszafojtott hangon – csakugyan harci templom?
– Sarmennyn nagy harci temploma – bólintott Saban. – Az ő titkos templomuk.
Lengarra láthatóan nagy hatást tettek a szavai.
– És diadalt hoz nekünk?
– Minden idők legnagyobb harcosává tesz majd – bólintott megint Saban.
Lengar elégedettnek tűnt.
– És mit tesz majd Sarmennyn népe, ha elveszem a templomát és megtartom az aranyát?
– Ők talán nem tesznek semmi – felelte Saban – de Slaol kétségkívül megbüntet érte.
– Megbüntet! – fortyant fel Lengar. – Kezdesz úgy beszélni, mint Camaban. Ő hol van?
– Elment megnézni az istennő szentélyét -biccentett Saban a magas cölöpkerítés felé, mely a falut és az istennő forrását körülvette, és amikor visszafordult, Jegart látta közeledni.
Saban maga is elcsodálkozott, milyen ádáz gyűlölet tölti el Jegar látásától, és egy pillanatra újra átélte minden Derrewynnel kapcsolatos nyomorúságát. Heves érzelmei az arcára is kiülhettek, mert Lengar elégedetten szemlélte az átváltozást.
– Emlékszel még Jégárra, kistestvér? – kérdezte.
– Emlékszem rá. – Saban végigmérte ellenségét. Jegar vagyonos ember lett, finom vidraprém köpenybe burkolózott és aranyláncot viselt a nyakában. A haját vörös földdel festette be, szakállát is takarosan befonta. Ujjaira tucatnyi aranygyűrűt húzott, ám Saban így is felfigyelt rá, hogy jobb kezének ujjai még most is haszontalanul görbülnek befelé.
– Egyetlen tetoválás, Saban? – gúnyolódott rajta Jegar.
– Egy másikat még mindenképpen szeretnék – vágta rá Saban harciasan.
– Még egyet! – színlelte Jegar az álmélkodást, majd lerázta magáról prémjét, hogy megmutassa jelekkel borított mellkasát. Valamennyi kék tetoválás pontok sorozatából állt, amit csontfésűvel véstek a bőrébe. – Minden jel egy-egy férfi lelke – kérkedett Jegar – s minden jel minden pontja egy-egy asszony, akit a magamévá tettem. – Végigsimított az egyik tetováláson. – Erre az asszonyra például ma is jól emlékszem. Hogy küzdött! Hogy sikoltozott! – Cinkos pillantást vetett Sabanra. – Te is emlékszel rá? – Saban nem válaszolt, mire Jegar elvigyorodott. – Utána sírva fogadkozott, hogy te majd bosszút állsz rajtam a sérelméért.
– És én be is tartom az ígéretét – vágta rá Saban mereven. Jegar gúnyosan felnevetett, Lengar pedig megbökte Saban mellkasát.
– Csak hagyd békén Jegart – utasította – mert holnap neki kell beszélnie a nevemben. – A karcsú facölöpökkel kijelölt tágas tisztás felé intett, ahol a törzsek közti tárgyalásra sort kerítettek.
– Miért nem beszélsz a magad nevében? – kérdezte Saban megütközve.
– Azt mondják, északra innét az erdőben él egy bölénybika felelt Lengar közönyös hangon – s nekem épp vadászni támadt kedvem. Jegar jól tudja, mit mondjon Stakisnak.
– Megsérted Stakist – tiltakozott Saban.
– Nagyon helyes. Ez itt Drewenna, én pedig Ratharryn vagyok. Meg is érdemli a sértést. – Lengar elindult, majd hirtelen visszafordult. – Bánom, hogy nem hoztad magaddal az asszonyod, Saban. Szívesen megnéztem volna, van-e olyan szép, mint mondják.
– Abban biztos lehetsz – ingerelte Jegar Sabant. – A legutóbbi asszonya is az volt. Tudod, hogy ő lett Cathallo új varázslója? Bűbájt küldött ellenünk, de láthatod, mindketten életben vagyunk. Ennél jobban már nem is lehetnénk. – Kivárt egy pillanatot. – Alig várom, hogy közelebbről is megismerjem az asszonyod, Saban. – Elvigyorodott, majd Lengar után indult. Még sokáig hallatszott a két férfi nevetése.
Az öreg medve hét kutyával végzett, majd maga is kiszenvedett. A részeg civakodások során három férfi odaveszett, miután alaposan benyakalt a Stakis által kiosztott tüzes italból, és a papok a viszálytól tartva végeztek gyilkosaikkal, majd leszállt az éj, és Lahanna letekintett csillagokkal pettyezett égboltjáról, miközben a részeg harcosok, egyikük a másik után mély álomba zuhantak, és a völgyre békesség telepedett.

 

Camaban nem jelent meg a törzsek találkozóján, inkább félrevonult Neellel, Ratharryn új főpapjával, és utasításokat adott neki az új templomra vonatkozóan. Camaban kis fadarabkákat hozott, melyeket Saban faragott ki az építőkövek mintájára, és ezeket állította most fel a földön, hogy megalkossa a kettős gyürüt, amelynek bejárata arrafelé nézett, ahol a napfordulat idején a napkorong felkelt.
Sarmennynben a nap kapui a lenyugvó nap felé néztek magyarázta Camaban – ám Ratharrynban épp ellenkezőleg fognak.
– Miért? – kérdezte Neel.
– Mert a nap felkeltét akarjuk köszöntem, nem búcsút mondani.
– Neel a kis faragott faoszlopokra meredt.
– Miért nem jössz el te, és építed meg? – kérdezte ingerülten. Még most is feszengett Camaban társaságában, akire nyomorék, szánalmas és szurtos gyermekként emlékezett, és képtelen volt összeegyeztetni az emlékképet a magabiztos varázslóval, aki parancsokat osztogatott neki. – Én nem értek az építéshez panaszolta fel.
– Nem értesz te semmihez – fortyant fel Camaban – csak ahhoz, hogy azt mond a fivéremnek, amit hallani akar, ahelyett, amit az istenek valójában mondanak, de amíg teljesíted a parancsaimat, az istenek elviselik a bűzödet. Ugyan miért kellene Ratharrynba mennem? Akad ott elég építő anélkül is, hogy én az időmet vesztegetném. – Camaban meg akarta látogatni a nyugati tenger túlsó partján fekvő földeket, mert azt hallotta, hogy az ottani papok és varázslók olyan dolgokat is tudnak, amik az itteniek előtt rejtve maradtak, és különben is untatták az olyan hétköznapi teendők, mint a templomkövek elszállítása.
– Gyerekjáték az egész – jelentette ki, majd megmutatta Neelnek, hogyan kell beágyazni a köveket a magasságuk szerint: a legmagasabbakat a napkapu mellé, a legkisebbeket az átellenes oldalra. Azután kis bőrzacskót vett elő, benne egy hosszú ínszalaggal. – Vigyázz erre – figyelmeztette a főpapot.
– Mi ez?
– A templom mértéke. Csak rögzítsd a szálat a Régi Templom közepén, és másik végével rajzold meg a kört. A kör a külső sziklagyűrű külső peremét jelöli majd. A belső gyűrű egy lépéssel a mögött húzódik.
– Neel bólintott.
– Mi legyen a mostani templommal?
– Hagyjátok meg – legyintett Camaban. – Nem árthat. – Ezután megismételtette Neellel az utasításokat, majd megismételtette még egyszer, hogy biztos legyen benne, a templom pontosan ugyanúgy fog megépülni, ahogyan abban a magasan fekvő sarmennyni völgyben.
Miközben Camaban és Neel megbeszélték a teendőket, a három törzs találkozott egymással. Lengar ígérete szerint vadászni ment, tucatnyi válogatott harcosa, seregnyi rabszolgája és vérebe társaságában, ezért Jegar vezette a találkahelyre Ratharryn küldöttségét, mely a hőség ellenére most is tömött vidraprém köntösbe öltözött.
Ajándékok cseréltek gazdát. Stakis nagyvonalúan bánt vendégeivel, ami nem is csoda, hiszen maga is nagyvonalú árat akart kicsikarni belőlük, amiért engedte a köveket átszállítani a földjén. Gyapjas bőröket, prémeket, kovaköveket, edényeket és egy értékes borostyánokkal teli zacskót hordatott Kereval elé, ráadásként fésűket, melltűket és egy csiszolt zöld kőből készült szekercefejet adott neki, míg cserébe egy teknőcpáncélt, két bronzszekercét, nyolc díszes edényt és egy különös tengeri szörny hegyes fogaiból készült nyakláncot kapott.
Stakis Jegart is ugyanezekkel az ajándékokkal lepte meg, és ha sértve is érezte magát, amiért Lengar helyett vele kell tárgyalnia, leplezte indulatát. Miután átadta ajándékát, és Jegar színes szóvirágokkal köszönetet mondott, Stakis újra elfoglalta helyét a kór déli oldalán, amíg Ratharryn két harcosa Drewenna új törzsfője elé vitte Lengar ajándékait. Fűzfából font és prémekkel letakart ketrecet hoztak, majd miután ezt letették Stakis elé, eltávolították a bőrborítást, hogy felfedjék az egész kosárra való bronz lándzsahegyet. Ezután egy második ketrecet hoztak, amelyből egy bronzkard, egy köteg íj és több mint egy tucat kőszekerce került elő. A nézősereg álmélkodva figyelte őket, hiszen Lengar ajándékai messze meghaladták a legmerészebb várakozásokat is, és a két harcos ekkor egy harmadik ketrecet is előhozott, benne hat bronzszekercével, két bölényszarvval, egy halom bronzprémmel és farkasirhával. Stakist láthatóan lenyűgözte a kivételes gazdagság, különösen a nagyobbik bölényszarv, melyet az ölébe is vett, miközben elkerekedett szemekkel figyelte, ahogy egy negyedik, minden korábbinál súlyosabb kosarat hoznak elő Lengar sátrából. Ezt az utolsó kosarat Jegar elé tették le, és a borítás is a helyén maradt, ami azt jelezte, hogy az utolsó ajándékot csak akkor adják át, ha Stakis Ratharryn kedve szerint tesz.
Saban maga is páratlanul nagylelkűnek tartotta az ajándékokat, főként egy emberhez mérten, aki közismert volt fukarságáról. Ez egyszer Scathel is elégedettnek tűnt, sőt valósággal sugárzott – ezek után hogyan gátolhatta volna meg Drewenna új törzsfője a kövek áthaladását? Márpedig minél előbb kerülnek a kövek Ratharrynba, annál előbb kerül vissza Erek aranya Sarmennynbe. Stakis azonban, dacolva Lengar nagylelkűségével, még többet akart. Ratharryn segítségét kérte, hogy elfoghassa azt, akivel meg kellett küzdenie Drewenna törzsfői székéért. Melak fia számkivetettként élt a rengetegben, csakhogy háromszor húsz harcosát is magával vitte, és azóta szüntelenül Stakis birtokait fosztogatta.
– Kosárban hozzátok el nekem Kellan fejét – kérte Stakis akkor talán Sarmennyn valamennyi kövét átvihetitek a földemen.
Haragg odahúzódott Jégárhoz, és az ajánlat elfogadására bíztatta, Jegar azonban zavartnak tűnt. Tudni akarta, merre találni ezt a Kellant, pontosan hány embere támogatja, és azok milyen fegyverekkel rendelkeznek? És miért nem Stakis maga indít harcot vetélytársa ellen?
Stakis elmagyarázta, hogy próbálkozott ezzel, de Kellan szüntelenül visszavonult előle Ratharryn déli részébe.
– Ha embereitek nyugatnak indulnak – tette hozzá – az enyémek pedig keletnek, akkor csapdába ejthetjük.
Stakis egyértelmű ajánlatot tett, ám Jegart ezzel sem sikerült megnyugtatnia. Honnét tudhatja Stakis, hogy Kellan nem indult el délnek és nyugatnak, Duran földjére? Beszélt egyáltalán Stakis Duran törzsfőjével?
– Természetesen – felelte Stakis – és ő nem is látta Kellant.
– Mi magunk se láttuk – állította Jegar. – Kereshetjük persze, de ha ő maga nem akar előkerülni, élete végéig elrejtőzhet az erdőben. Barátom, Saban – küldött gunyoros mosolyt Saban felé – mielőbb át akarja hozni a köveket. Talán már ezen a nyáron munkához foghatna! De ha várnunk kell addig, amíg benézünk minden fa mögé és felverünk minden bozótot, akkor a kövek sosem fognak megérkezni. Előfordulhat, hogy Kellan már nem is él!
– Él – vetette közbe Stakis. – És nekem az is elég – adta be a derekát – ha megfogadod, hogy elkapjátok Kellant. Tégy ígéretet, Jegar, és átengedem a köveket a földemen.
– Minden további fizetség nélkül? – kérdezte Jegar, eldöntetlenül hagyva Kellan sorsát.
– Mindenkinek joga van fizetséghez, ha átszállítanak valamit a földjén – fordult Stakis Sarmennyn követeihez. – Adjatok annyi bronzot, hogy önthessek egy lándzsahegyet minden egyes kő után, amit Drewennába hoztok, és minden tizedik kő után fizessetek egy további lándzsahegyet.
– Minden tizedik kő után kapsz egy lándzsahegyet – ajánlotta fel Saban. Nem lett volna joga Kereval nevében szólni, de tudta, hogy Stakis arcátlanul magas árat szabott. Lefordította szavait Sarmennyn törzsfőjének, aki bólintott beleegyezése jeleként.
– Hány kőről lenne szó? – kérdezte Stakis.
– Tízszer hétről – felelte Saban – s még kettőről. Drewenna népének a lélegzete is elállt. Két, legfeljebb három tucat kőre számított, nem kétszerte annyira.
– Egy bronz lándzsahegyet akarok minden egyes kő után erősködött Stakis.
– Beszélek Kerevállal – bólintott Saban, majd odahajolt a törzsfőhöz, és a Kintiek nyelvére váltott. – Túl sokat akar.
– Tíz lándzsahegyet adok neki – jelentette ki Kereval eggyel se többet. – A kör túlsó felén felhalmozott ajándékokra sandított. – Máris kapott egy kosárra való lándzsahegyet! Az összes emberét fémlándzsával akarná felfegyverezni?
– Minden tíz kő után – fordult Saban Stakishoz – kapsz egy lándzsahegyet. Ez az ajánlatunk.
Jegar kaján mosollyal hallgatta a szóváltást. Mielőtt még Stakis felelhetett volna Saban ajánlatára, tülökszó harsant a találkozóhelytől alig valamivel északabbra fekvő dombok között. Stakis a homlokát ráncolta, és Jegar behízelgő mosollyal igyekezett megnyugtatni.
– Lengar vadászik – magyarázta.
– Ilyen közel nem találni egyetlen bölényt sem – fürkészte Stakis a fákat.
– Talán elhajtották idáig? – vetette fel Jegar. – Ahogy szerinted Kellant is kellene?
– Akkor hát ebben is a kedvemre tesztek? – kérdezte mohón Stakis. Ekkor másodszor is felharsant a kürtszó, és Jegar váratlanul előrehajolt, hogy felrántsa a borítást a negyedik kosárról is. Ε mögött azonban nem ajándékok rejteztek, hanem fegyverek. A találkozóra mindenki fegyvertelenül érkezett, ám Ratharryn harcosai most előrontottak, hogy felkapják lándzsáikat és íjaikat, miközben a fák közül ellenséges lándzsások csapata rontott elő, és a fejük felett átszelték a levegőt az első nyílvesszők is, hogy Stakis harcosainak soraiba csapódjanak.
– Vissza! – kiáltott rá Jegar Sabanra. – Vissza a kunyhótokba.
– Nincs viszályunk Sarmennynnel! – Ledobta magáról a köpenyt, és Saban látta, hogy egy bronzkardot szorongat megnyomorodott jobb kezében. A fegyvert bőrszíjakkal erősítette a karjára, és azért kellett a meleg vidraprémbe burkolóznia, hogy azt elrejthesse. – Vissza! – rivallt rájuk Jegar.
Lengar nem vadászni indult, hanem találkozni a Sultól északra várakozó fegyvereseivel, és most rátámadt Drewenna fegyvertelen népére, az oldalán Kellannal és renegát harcosaival. Stakist elárulták, becsapták és tőrbe csalták, és a törzsfőre biztos halál várt.
Saban Sarmennyn fegyvertelen harcosaival együtt elrohant a kunyhókhoz, ahol magához vette íját és nyilakkal teli tegezét, de Kereval elkapta a karját.
– Ez nem a mi harcunk.
Harcról amúgy sem lehetett szó, legfeljebb öldöklésről. Stakis néhány embere fejvesztve menekült a folyóhoz, ahol megpróbált csónakon menekülni, de Lengar íjászainak egy csoportja rejtekéből egyenként leszedte őket, és csak azután hagyta abba a lövöldözést, amikor a partra megérkeztek Ratharryn lándzsásai, hogy végezzenek a túlélőkkel. Kutyák vonítottak, asszonyok sikoltottak, haldoklók hörögtek. Maga Stakis követőinek zömével Sul települése felé menekült, a sarkában Jégárral és Lengarral. Drewenna harcosaiból csak alig néhányan rohantak támadóik felé, hogy a soraikban támadt réseken keresztül elérjék a menedéket nyújtó fákat, és amikor Lengar meglátta ezt, üvöltve adott parancsot Jégárnak az üldözésükre. Lengar ezután felugrott, megmarkolta a települést övező cölöpkerítés tetejét, és könnyűszerrel átvetette magát az akadályon. A lándzsások küszködve követték vezérüket, míg nem valakinek eszébe jutott, hogy a cölöpkerítésre szekercével üssön rést, amelyet aztán a többiek egyre szélesebbre tágítottak, és a lándzsások elözönlőitek a szent forrást övező zsúpfedeles kunyhókat. Kellan és emberei csatlakoztak a megszakított kerítésen belül zajló öldökléshez.
Sarmennyn követsége nyugtalanul figyelte a vérontást a kunyhókból, ahol Camaban is meghúzta magát.
– Ez Lengar ügye – igyekezett megnyugtatni Sabant – nem a miénk. Lengarnak nincs viszálya Sarmennynnel.
– Micsoda szégyen – csattant fel Saban ingerülten. Hallotta, amint a haldokló férfiak isteneiket hívják, látta, ahogyan zokogó asszonyok omlanak a tetemekre, és a folyó vértől piroslik. A támadók közül többen örömtáncot jártak, míg mások a kincsre vigyáztak, amit Jegar álnok módon Stakisnak ajándékozott. Micsoda szégyen! – kiáltott újra Saban.
– Ha így megszegitek az adott szót – mordult rá Scathel – az nem a mi bajunk, talán még a hasznunkra is lehet. Kellan aligha fog fizetséget kérni, hogy átengedje a köveket.
Jegar tucatnyi lándzsásával beleveszett az erdőbe, hogy üldözőbe vegye Drewenna utolsó túlélőit. Saban visszaemlékezett az ígéretre, melyet Derrewyn tett az ő nevében, és visszaemlékezett tulajdon bosszúvágyára is. Megragadta a lándzsaját.
– Mit csinálsz? – kiáltott rá Lewydd, és amikor Saban megpróbált elhúzódni, Lewydd keményen megmarkolta a karját. Ez nem a te harcod – erősködött.
– De igenis az én harcom! – kiáltott Saban.
– Nem bölcs dolog nekirontani a farkasoknak – figyelmeztette Camaban.
– Ígéretet tettem – vetette oda neki Saban, majd lerázta magáról Lewydd kezét, és futva az erdő felé indult. Lewydd felkapta saját lándzsáját, és a nyomába eredt.
Holtak és haldoklók hevertek elszórtan a fák között. Mint mindenki más, aki csak csatlakozott a törzsek találkozójához, Stakis emberei is magukra öltötték legjobb ruháikat, ékszereiket, amulettjeiket, melyeket most Jegar emberei fosztottak le róluk. Többen felnéztek Saban és Lewydd közeledtére, de a legtöbben ismerték Sabant, és egyikük sem tartott Lewyddtől, hiszen aznap nem a Kintiek ellen harcoltak.
Saban felfelé kapaszkodott a domboldalon, és tovább kereste Jegart, míg a jobbján sikoly nem harsant, és a fák között meg nem pillantotta ellenségét, aki egy haldoklót kaszabolt pengéjével. Jegárnak oda kellett szíj áznia a kardot megnyomorított kezéhez, de így is ádáz erővel forgatta a fegyvert.
– Jegar! – üvöltött rá Saban, miközben előrelendítette lándzsáját. Könnyebb lett volna felé repíteni egy nyílvesszőt íja aranyszáláról, de ezt az utat csak gyáva ember választotta volna. – Jegar! – kiáltotta újra.
Jegar izgalomtól fénylő szemekkel pördült felé, aztán meglátta a vadászlándzsát Saban kezében, és megértette, hogy Saban nem szövetségesként, hanem ellenségként áll előtte. Először meglepettnek tűnt, aztán felnevetett. Előrehajolt, felvette nehéz harci lándzsáját, és felegyenesedett, hogy mindkét fegyverét Saban ellen fordítsa. – Hatvanhárom férfit öltem meg – tudatta – és némelyiküknek több volt a tetoválása, mint nekem.
– Én csak két olyanról tudok, akit megöltem – közölte Saban – de mostantól hárman lesznek, hatvanhárom szellem szolgál majd a túlvilágon, és Derrewyn köszönetet mondhat nekem.
– Derrewyn! – köpte felé a nevet Jegar. – Az a ribanc! Képes lennél meghalni egy ribancért? – Hirtelen Sabanra rontott, felé lendítette lándzsáját, és felnevetett, amikor Saban nehézkesen félreugrott. – Menj haza, Saban – eresztette le Jegar a lándzsát. Mit nyernék vele, hogy megölnék egy ilyen kis vakarcsot?
Saban előredöfött lándzsájával, de Jegar megvető mozdulattal félreütötte a pengét. Azután újra támadt, szinte közönyös egykedvűséggel; most Saban ütötte félre a fegyvert, meglátta a széles ívben felé lendülő kardot, és hátra kellett ugrania, hogy elkerülje. Újra a lándzsa következett, majd újra a kard, és ő kétségbeesetten hátrált a nyirkos levélszőnyegen a villódzó pengék elől, melyeket Jegar végtelen magabiztossággal forgatott. A harc volt Jegar élete, minden egyes nap próbára tette erejét és fegyvereit, és rég megtanult már felülemelkedni fogyatékosságán. Jegar újra előredöfött a lándzsával, majd hirtelen felhagyott a támadással, és megcsóválta a fejét.
– Nem érsz annyit, hogy megöljelek – mondta megvetően. Emberei közül néhányan felkapaszkodtak a domboldalon, hogy tanúi legyenek a küzdelemnek, és Jegar most visszaparancsolta őket. – A kettőnk ügye – kiáltotta – de már vége.
– Még nincs vége – kiáltott Saban, és előredöfött a lándzsával, majd visszarántotta a fegyvert, mielőtt Jegar háríthatott volna, és újra kitámadt, ezúttal Jegar torkára célozva, ám ellensége időben félrehajolt és kardjával leütötte a lándzsáját.
– Igazán meg akarsz halni, Saban? – kérdezte Jegar. – Mert nem fogsz. Ha ellenszegülsz, nem foglak megölni. Előttem fogsz térdepelni, és a fejedre fogok vizelni, ahogyan már megtettem.
– Én vizelem le a te hulládat – köpte felé Saban.
– Ostoba – sziszegte Jegar. A vipera sebességével vetette magát előre, hátravetve Sabant, majd újra döfött, és Saban felugrott egy sziklára, így magasabbra került Jégárnál, aki felé lendítette a kardját és arra kényszerítette, hogy még magasabbra vonuljon vissza. Jegar felnevetett, amikor meglátta a félelmet Saban arcán, előrelépett, hogy felé döfjön lándzsájával, és Slaol ekkor csapott le rá.
A számtalan zöldellő levél között éles fénysugár talált utat magának. Fényből kovácsolt lándzsa tört át az ágakon, hogy belehasítson Jegar szemébe és elvakítsa. Az egész alig szemvillanásnyi ideig tartott, de Jegar összerezzent és félrehajtotta a fejét, ez idő alatt Saban leugrott a szikláról, hogy lándzsáját egyenesen Jegar torkába döfje. Felüvöltött, amint ezt tette; világgá kiáltotta Derrewyn gyötrelmeit, tulajdon diadalát, és a vad örömet, hogy láthatta ellensége vérét ömleni.
Jegar elvágódott. Elejtette lándzsáját, és a torkát markolászta, ahonnét lélegzete sötét vérbuborékokban tört elő. Megvonaglott, térdét a hasáig felhúzta és a szemét forgatta kínjában, amint Saban megcsavarta a bronzpengét, majd megcsavarta újra, hogy friss véráram iramodjon meg a falevelek között. Saban kiszabadította lándzsáját, és Jegar hitetlenkedve nézett fel rá, amint a gyomrába döfte a pengét.
Jegar görcsösen megvonaglott, majd mozdulatlanná merevedett. Saban elkerekedett szemekkel, zihálva meredt ellenségére, és alig merte elhinni, hogy Jegar holtan fekszik előtte. Már látta magát, ahogy elveszti a küzdelmet, és ez is történt volna, ha Slaol közbe nem avatkozik. Kirántotta a lándzsát Jegar teteméből, majd elfordult, hogy végigmérje Ratharryn megkövült harcosait.
– Menjetek, és mondjátok meg Lengarnak, hogy megbosszultam Dérrewynt. – Kiköpött Jegar tetemére.
Jegar emberei visszakoztak, és Saban lehajolt, hogy kikösse a bőrszíjat, amely a kardot rögzítette Jegar halott kezéhez.
– Meddig maradsz Sulban? – kérdezte Lewyddet, aki a röpke küzdelem alatt mindvégig Saban közelében maradt.
– Nem soká – felelte Lewydd. – Napfordulóra haza kell érnünk. Miért?
– Négy nap múlva újra itt leszek – közölte Saban – és veled tartok Sarmennynbe. Várj meg.
– Négy nap múlva – bólintott Lewydd, majd összerezzent, amikor látta, mit művel Saban. – Hová mégy? – kérdezte tőle.
– Négy nap múlva itt leszek – ismételte Saban, és nem árult el többet. Felkapta terhét, és megindult a dombnak felfelé.
Sulban véget ért az öldöklés.

 

12. FEJEZET

Saban fáradt volt és éhes, az egész teste sajgott. Álló éjjel és álló nap csak ment, előbb Sultól keletnek, majd követve a kalmárok jól ismert csapását északnak, a végtelen erdőn át. Most, a második estén azóta, hogy elhagyta Sült, egy hosszú enyhe lankán kapaszkodott fel, amit megtisztítottak a fáktól, bár a haszonnövényeknek szánt földet azóta rég visszahódította az ölyvharaszt. Nem látott disznót – az egyetlen olyan teremtést, amely megette az ölyvharasztot – ahogy nem látott egyéb élőlényt sem. Még melegben vibráló esti égboltot sem hasították a madarak, és amikor megállt hallgatózni, nem hallott semmit, még a szél neszezését sem az ölyvharaszt között. Ilyen lehetett a világ, mielőtt az istenek megteremtették volna az állatokat és az embert. Az alacsonyan ülő nap körül duzzadt, viharvert felhők úsztak, és árnyékukba burkolták a vidéket a háta mögött.
Saban íját, tegezét és lándzsáját hátrahagyta Lewyddel, egyedül Jegar vérfoltos tunikáját és annak terhét tartotta magánál. Mocskos volt, haja csapzottan lógott vállaira. Mióta csak elhagyta Sult, azon tűnődött, miért teszi meg az utat, és nem talált egyéb válaszra, mint hogy ösztöne és kötelességtudata diktálja. Az adósságot mindig törleszteni kell, ha irgalmat várunk a sorstól. Mindenki tudja ezt. A halászember jó fogás után mindig áldoz az isteneknek. A gazdag termés egy részét fel kell ajánlani. A kedvezmény kedvezményt szül, míg a szitok legalább olyan veszélyes arra, aki kimondja, mint akit megátkoznak vele. A jó és rossz dolgok örök egyensúlyban álltak, ezért is kémlelték a népek mindig az előjeleket – még ha sokan, mint Lengar, ügyet sem vetettek arra, ha a világ kizökkent egyensúlyából. Gonoszt gonoszra halmoztak, megtagadták az isteneket, ám Saban képtelen lett volna ilyen könnyelműségre. Semmi sem aggasztotta annyira, mint hogy élete valamely része kizökken az egyensúlyból. Ezért is tette meg ezt a hosszú utat az ölyvharaszttal benőtt dombon, ahol semmi sem moccant és egyetlen nesz sem hallatszott. A domb gerincén újra fák sorakoztak, és Saban megrettent sötétlő árnyaiktól, amint lehullt az éjszaka. Félelme csak fokozódott, amikor elérte a fákat, hiszen az erdő peremén és a csapás két oldalán két vékony pózna állt őrt, a végébe húzott emberi koponyákkal.
A koponyák igazi halálfejjé váltak, mióta a madarak kivájták szemüket és lecsipkedték az utolsó húsfoszlányokat is, bár egyikük megsárgult fejbőrén még most is fel lehetett ismerni a hosszú hajzat maradványait. Az üres szemgödrök komor tekintettel pásztázták a domboldalt. Fordulj vissza, figyelmeztették a szemgödrök, fordulj vissza és takarodj innét.
Saban továbbment.
Énekelt haladás közben. Így alig jutott levegőhöz, viszont azt sem akarta, hogy egy nyílvessző megtalálja a levelek közül, ezért bölcsebbnek tartotta, hogy előre figyelmezteti közeledtére a lándzsásokat, akik ezt a vidéket őrzik. Dickel, a mókusisten történetét kántálta. Az együgyű gyermekdal szerint Dickel egyszer ki akarta cselezni a rókát, hogy az neki adja hosszú állkapcsát és éles fogait, ám a róka megpördült, amíg Dickel a varázsigét mondta, és a mókus így csupán a ravaszdi bozontos, vörös farkát szerezte meg.
– Ravaszdi koma, ravaszdi koma – énekelgetett Saban, és közben visszaemlékezett anyja hangjára, ahogy ugyanezeket a szavakat dudorászta, majd hirtelen hangot hallott maga mögött, lépések neszét, és megtorpant.
– Ki vagy, ravaszdi? – kérdezte egy csúfolódó hang.
– Saban vagyok, Hengall fia – felelte Saban. A mögötte álló férfi élesen megszűrte a levegőt a fogai közt, és Saban tudta, hogy legszívesebben azonnal végezne vele. Lengar fivérének vallotta magát, márpedig errefelé ennyi is bőven elég a halálos ítélethez, ezért sietve hozzátette. – Ajándékot hoztam. – Felemelte a kezében szorongatott véres csomagot.
– Kinek? – kérdezte a férfi.
– A varázslónőnek.
– Ha nem tetszik neki az ajándékod – figyelmeztette a férfi halál fia vagy.
– Ha nem tetszik neki az ajándékom – mondta Saban – meg is érdemlem a halált. – Megfordult, és nem is egy, de három férfival találta magát szemközt, akik valamennyien tetoválásokat viseltek a mellkasukon, íjat és lándzsát tartottak a kezükben, és az olyanok megkeseredett, gyanakvó arckifejezésével méregették, akik véget nem érő harcot vívtak, noha még most is kedvvel és szenvedéllyel. Ő vigyázták a határmezsgyét, ahová a koponyafákat kiállították, és Saban eltűnődött azon, hogy talán egész Cathallót leölt ellenségeik koponyáival vették körül.
A férfiak habozni látszottak, és Saban tudta, hogy még most is kísértést éreznek a megölésére, de mivel nem viselt fegyvert és nem mutatott félelmet, vonakodva ugyan, de életben hagyták. Ketten kelet felé kísérték, míg harmadik társuk előresietett a faluba, hogy tudassa az idegen közeledtét. A két férfi is iparkodott, hiszen közeledett az éjszaka, bár a nyári szürkület hosszúra nyúlt, és a fakó fények még ott derengtek az égbolton, amikor elérték Cathallót.
Az új törzsfő, Rallin a falu határában várt Sabanra. Tucatnyi harcosa kísérte el, míg mögöttük az egész törzs ott gyülekezett, hogy lássa Lengar fivérét, aki idáig merészkedett. Rallin sem lehetett idősebb Sabannál, mégis tekintélyt parancsoló jelenség volt széles vállával és mosolytalan arcával, melyen széles sebhely futott végig, szakállától egészen a bal szeméig.
– Ratharryni Saban – üdvözölte keserű hangon Sabant.
– Sarmennyni Saban – javította ki Saban, miközben tisztelettudóan meghajolt előtte.
Rallin ügyet sem vetett Saban szavaira.
– Ezen a helyen egyetlen ratharrynit sem hagyunk életben közölte. – Megöljük valamennyit, bárhol is akadjunk rájuk, azután levágjuk és karóba tűzzük a fejüket. – A tömeg helyeslően felmordult, és néhányan felkiáltottak, hogy egyetlen percet se várjanak tovább.
– Csakugyan te vagy az, Saban? – kérdezte ekkor egy másik hang, és amikor megpördült, Saban Morthort, Cathallo főpapját látta maga előtt, aki üres szemgödrével meredt maga elé.
– Örülök, hogy látlak, Morthor – üdvözölte Saban, majd máris azt kívánta, bárcsak ne ezeket a szavakat használta volna.
Morthor azonban elmosolyodott.
– Örülök, hogy hallom a hangodat – felelte, majd vakon Rallin felé fordult. – Saban jó ember.
– Ratharrynból való – közölte színtelen hangon Rallin.
– Ratharryn tette ezt velem – emelte fel Saban a bal kezét, hogy megmutassa hiányzó kisujját. – Ratharryn rabszolgává és számkivetetté tett. Én már nem vagyok Ratharrynból való.
– Akkor is Ratharrynban ellettek erre a világra – erősködött Rallin.
– Ha egy üsző a kunyhódban születik, Rallin – kérdezte Saban – máris a fiadnak nevezed?
Rallin ezen hosszasan elgondolkodott.
– Akkor hát, miért jöttél ide? – kérdezte végül.
– Hogy ajándékot hozzak Morthor leányának – válaszolta Saban.
– Miféle ajándékot? – akarta tudni Rallin.
– Ezt – felelte Saban. Feltartotta a csomagot, de kibontani nem volt hajlandó, és ekkor hirtelen éles sikoly hallatszott, mire Rallin is megfordult, hogy elnézzen a szentély magas töltése felé.
Sápadt alak állt egymagában a templom sötétjében, és Saban felé intett. Rallin engedelmesen félreállt, és Saban elindult az alak felé, aki ott várt rá, ahol a nyugati kapu párba állított kövei találkoztak a templomkör töltésével. Derrewyn volt az, és Lahanna ezüstös fénye csak még gyönyörűbbé tette. Egyszerű szarvasbőr tunikát viselt, mely a bokájáig hullt és szinte fehérnek tűnt a holdfényben, míg karcsú nyaka köré csontokból kötött láncot. Csak mikor közelebb ért, Saban akkor láthatta, hogy szépsége a hold visszfénye csupán; Derrewyn lesoványodott, dühödt arcán keserű, mély barázdák ültek. Fekete haját szoros varkocsba fonta, míg ajkai, melyek egykor oly könnyen kaphatóak voltak a mosolyra, most vékony, egyenes vonallá préselődtek össze. Jobb kezében a combcsontot szorongatta, ahogyan egykor Sannas is, és most ezt emelte felé, amint elérte az út utolsó kapuját.
– Hogy mertél idejönni? – követelte a választ.
– Ajándékot hoztam neked – felelte Saban.
Derrewyn a csomagra nézett, majd kurtán bólintott, Saban pedig kioldotta a tunikát és kirázta tartalmát a rideg holdfényben fürdő földre.
– Jegar. – Derrewyn az arcot összemaszatoló vér dacára azonnal felismerte a fejet.
– Jegar az – bólintott Saban. – A tulajdon kardommal vágtam le a fejét.
Derrewyn a fejre meredt, majd elfintorodott.
– Az én kedvemért?
– Mi egyébért hoztam volna el neked?
A lány végigmérte, és úgy tűnt, mintha az arcára dermedt maszk mögül elősejlett volna egy fáradt mosoly.
– S immár Sarmennyni Saban vagy?
– Igen.
– Asszonyt vettél magad mellé? Slaol aráját?
Saban ügyet sem vetett a kérdésből kicsendülő keserűségre.
– A Kintiek mind Slaolt imádják.
– Te mégis hozzám jöttél – sziszegte Derrewyn, és a dühödt álarc visszakerült a helyére – csak hogy megajándékozz! Vajon miért? Szeretnéd, ha megvédenélek Lengartól?
– Nem – tiltakozott Saban.
– Pedig szükséged lenne rá – mondta Derrewyn. – Megölted a barátját, és azt hiszed, ő nem fogja viszonozni ezt a szívességet? Ha csak egy ujjal érinted valamelyik ratharryni viperát, minden kígyó téged akar megmarni. – Összevonta a szemöldökét. – Azt hiszed, Lengar meg fog kímélni? Azt hiszed, nem veszi el asszonyod éppen úgy, ahogyan velem tette? Fájdalmat okoztál neki!
– Azért jöttem, hogy ezt elhozzam neked – intett Saban Jegar feje felé – semmi egyébért. – Ami azt illeti, eddig nem is gondolt rá, hogyan válaszol majd Lengar Jegar halálhírére. Fivére dühe nem ismer majd határokat, ebben Saban biztos lehetett, és alighanem bosszút akar állni rajta, de Sarmennynben talál biztonságban lesz.
– Csak el akartad hozni az ajándékot, semmi egyéb – mosolygott gúnyosan Derrewyn. – Mégis mit vártál, Saban? Hogy hálás leszek érte? – Megmarkolta és majd a derekáig felhúzta tunikáját. – Erre vágytál?
Saban elfordult, hogy végignézzen a sötétbe borult földeken.
– Csak azt akartam, hogy tudd, nem feledtem el.
Derrewyn leengedte ruháját.
– Mit nem feledtél el? – kérdezte keserűen.
– Hogy szerettük egymást – válaszolt Saban – hogy melletted megleltem a boldogságot. És hogy azóta sem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád.
Derrewyn hosszú ideig némán meredt rá, majd felsóhajtott.
– Tudom, hogy nem feledtél el – enyhült meg – és mindig is reméltem, hogy egyszer még visszatérsz. – Megvonta a vállát. És most itt vagy. Akkor hát? Itt akarsz maradni? Segítesz harcolni a fivéred ellen?
– Visszatérek Sarmennynbe – felelte Saban.
Derrewyn gúnyosan elvigyorodott.
– Hogy elhozd azt a híres templomot? A templomot, ami visszahívja a nagy Slaolt Ratharrynba! És Slaol felperzseli majd az eget, ahogyan ide siet hívó szavadra? Csakugyan azt hiszed, hogy el fog jönni?
– Igen – bólintott Saban – hiszem.
– Mi végre tenne ilyet? – Derrewyn hangja ezúttal gúny nélkül csattant fel.
– Úgy lesz, ahogyan Camaban ígérte – felelte Saban. – Nem lesz többé tél, se betegség, se bánat.
Derrewyn meredten nézte, majd hátravetette fejét és teli torokból kacagni kezdett, és gúnyos nevetése hosszan visszhangzóit a gigászi töltésfalak között, melyek fehéren izzottak a szürkületben.
– Nem lesz többé tél! Nem lesz többé bánat! Hallod ezt, Sannas? Hallod ezt? Ratharryn véget vet a télnek! – Gúnyos táncra perdült, majd hirtelen megdermedt, és a combcsonttal Sabanra mutatott. – De hát nem is kell elmondanom Sannasnak, igaz? Ő pontosan tudja, mit akar Camaban, hiszen Camaban rabolta meg az életét. – Nem várt válaszra, csak kiköpött és a hajánál megragadta Jegar véres fejét. – Jöjj velem, Sarmennyni Saban – parancsolta – és meglátjuk, legyőzheti-e a telet néhány göcsörtös kőszikla. Bárcsak sikerülhetne! Újra boldogok lehetnénk! Fiatalok lehetnénk, és boldogok, nem költözne fájdalom a csontjainkba.
A szentélybe vezette Sabant. Nem volt itt más rajtuk kívül, csak a kelő hold ragyogta be a roppant sziklatömböket, amelyekbe mintha tűhegynyi csillagokat ágyaztak volna. Derrewyn Sannas régi kunyhójába kísérte Sabant, mely még most is egyedül állt a sáncokon belül, és ott a bejárat mellé hajította Jegar fejét, mielőtt megemelte volna tunikáját, hogy felemelje a feje fölé és kibújjon belőle. A csont nyakláncot is a ruhára ejtette.
– Te is – jelezte, hogy Sabannak le kell vetnie a tunikáját. Nem teszek rajtad erőszakot, Saban, csak beszélni akarok az istennővel. Ő szereti, ha mezítelenek vagyunk, ahogyan a papjaitok is csupaszok, hogy semmi se állhasson közéjük és az isteneik közé. – Meghajolt a szemöldökfa alatt.
Saban levetette a tunikáját és csizmáját, majd követte őt a kunyhóba. Valaki, alighanem maga Derrewyn, egy csecsemő koponyáját helyezte el a bejárat felett. Nagyon kis gyermek lehetett még, mikor meghalt, a repedés a koponyáján még össze sem forrhatott. A kunyhó belseje nem változott. Ugyanazok a csomagok lógtak alá az árnyékos tetőről, ugyanazok a prémhalmok, csontokkal teli kosarak, kenőcsök és gyógynövényes edények borították el a padlót.
Derrewyn keresztbe tett lábbal ült a tűz egyik oldalán, és intett Sabannak, hogy üljön le vele szemközt. Táplálta a tüzet, hogy annak rőt fénye baljós árnyakat vessen a gerendákra függesztett denevérszárnyakra és agancsokra. A lángok megvilágították Derrewyn alakját, és Saban láthatta, milyen veszedelmesen elvékonyodott.
– Már nem vagyok szép, igaz? – kérdezte Derrewyn.
– De igen – felelte Saban.
A lány elmosolyodott.
– Hazudsz, akárcsak a fivéreid. – Egy nagyobb edény után nyúlt, és elővett egy köteg szárított gyógyfüvet, hogy a tűzre vesse. Marokszám szórta a füveket, mígnem a kis fakó levelek előbb fényesen felizzottak, majd fojtogatni kezdték a lángokat. A fények elhomályosultak, és a kunyhó eltelt a nehéz füsttel. Lélegezd be a füstöt – utasította, Saban pedig engedelmesen előrehajolt, és vett egy mély lélegzetet. Szinte azonnal fuldokolni kezdett és megpördült vele a világ, de ő erőt vett magán, és még egyszer belélegezte a reszelős füstöt, melynek mélyén valami émelyítően édeskés ízre lelt.
Derrewyn lehunyta szemét és ingadozni kezdett, jobbra-balra. Az orrán keresztül lélegzett, és időnként elengedett egy-egy sóhajt, majd váratlanul görcsösen zokogni kezdett. Ösztövér vállai megrázkódtak, arca eltorzult, a könnyei patakban csorogtak. Mintha a szíve szakadt volna meg – nyögdécselt, zihált és zokogott, a könnyek végigperegtek az arcán, majd előregörnyedt, mintha rosszul lenne, és Saban már attól tartott, fejével eléri az úszkös tüzet, ám ekkor éppoly hirtelen ívben hátrafeszítette testét, és lélegzet után kapkodva meredt a csúcsos tetőre.
– Mit látsz? – kérdezte tőle.
– Nem látok semmit – felelte Saban. Könnyűnek érezte a fejét, mintha túl sokat ivott volna a Kintiek italából, de látni nem látott semmit. Se álmokat, se látomásokat, se jelenéseket. Rettegett attól, hogy viszontlátja majd Sannast, de nem volt ott más, csak az árnyak, a füst, és Derrewyn hófehér teste, melyet szinte szétfeszítettek a bordacsontok.
– Halált látok- suttogta Derrewyn. A könnyek most is ott peregtek az arcán. – Oly sok halált látok. A halálnak emelsz templomot.
– Nem – tiltakozott Saban.
– Camaban temploma – zihálta Derrewyn, és hangja alig volt erősebb a templom pilléreit körüllengő szellőnél – a tél szentélye, az Árnyak Temploma. – Újra rázkódni kezdett. – A vér ködként szivárog fel a köveiből.
– Nem!
– És a nap arája ott leli halálát – súgta Derrewyn.
– Nem.
– A te asszonyod. – Derrewyn most meredten nézte Sabant, pedig nem láthatta őt, hiszen kifordította szemeit, és azoknak csak a fehérje látszott. – Ott leli halálát, véresen a köveken.
– Nem! – kiáltott fel Saban, és hevességével felriasztotta a lányt a kábulatból.
A lány szemei lassan összpontosítottak, és Derrewyn meglepettnek tűnt.
– Csak azt mondom, amit látok – közölte nyugodt hangon amit Sannas megmutat nekem, és ő tisztán látja Camabant, hiszen Camaban vette el az életét.
– Elvette az életét? – kérdezte Saban összezavarodva.
– Látták őt, Saban – felelte Derrewyn fáradtan. – Egy gyermek látta, amint hajnalban egy sánta férfi hagyta el a szentélyt, és ugyanazon a reggelen holtan találták Sannast. – Megvonta a vállát. – Sannas addig nem térhet meg az ősökhöz, amíg Camaban szabadon nem engedi, ezért nem ölhetem meg Camabant, mert vele együtt megölném Sannast is, és osztoznék a végzetében. – Mélységes fájdalom csillant a tekintetében, majd megrázta a fejét. – Lahannához akarok menni, Saban. Az égbolton szeretnék élni. Itt a földön nincs boldogság.
– De lesz – kiáltotta Saban eltökélten. – Visszahozzuk Slaolt, és akkor nem lesz többé tél, se betegség.
Derrewyn gúnyosan elmosolyodott.
– Nem lesz többé tél – szólt ábrándos hangon – és helyreáll a minta. – Láthatóan élvezte Saban elképedését. – Mindenről tudunk, ami Sarmennynben történik – mondta. – A kalmárok elmondják nekünk. Mindent tudunk a templomotokról és a reményeitekről. De te honnét tudod, hogy a minta megszakadt?
– Egyszerűen tudom – vonta meg a vállát Saban.
– Olyanok vagytok, mint az egerek – biggyesztette le gúnyosan az ajkait Derrewyn – akik azt hiszik, nekik terem a búza, és ha eleget imádkoznak, elmarad az aratás. – A hamvába holt tűzre meredt, miközben Saban őt nézte. Próbálta összekapcsolni a megkeseredett varázslónőt azzal a fiatal lánnyal, akit egykor ismert, és talán a lány is hasonlókon gondolkodott, mert hirtelen feltekintett rá. – Hát nem lenne jó, ha minden úgy lenne, mint azelőtt? – kérdezte.
– De igen – felelte Saban. – Folyton ezt kívánom.
A lány elmosolyodott.
– Én is – mondta halkan. – Olyan boldogok voltunk, te meg én, nem igaz? Nem is olyan rég, még ártatlan gyermekek voltunk mi ketten, és most templomokat hordasz el, én pedig megmondom Rallinnak, mit tegyen.
– És mit mondasz neki?
– Mit is mondhatnék? Hogy végezzen minden ratharrynival. Hogy csak gyilkoljon és gyilkoljon. Ratharryn nem szűnik meg bennünket támadni, de a mocsarak megvédenék bennünket, ha pedig megpróbálják megkerülni a lápot, az erdőben várunk rájuk, és egyesével öljük le őket. – Hangja eltelt bosszúvággyal.
– És ki kezdte az öldöklést? Lengar! És kit imád Lengar? Slaolt! Elment Sarmennynbe, ahol megtanulta, hogy Slaolt imádja minden istenek felett, és azóta vége nincs az öldöklésnek. Slaol elszabadult, Saban, és vérbe fojtja a világot.
– Ő a mi atyánk – tiltakozott Saban – aki szeret bennünket.
– Szeret bennünket! – csattant fel Derrewyn. – Ő maga a könyörtelenség, Saban. Ugyan miért mentene meg bennünket egy ilyen könyörtelen isten a téltől? Miért kímélne meg a fájdalmaktól? – Megborzongott. – Ha csak úgy imádod Slaolt, mint a többi istent, nem szabadulhat rá a világra, és minden egyensúlyban marad. De ha minden istenek elébe helyezed őt, lesújt rád az ostorával.
– Nem! – kiáltott Saban.
– Én pedig ellene szegülök – folytatta Derrewyn – mert ez a feladatom ezen a földön. Slaol esküdt ellensége vagyok, Saban, mert gátat kell vetni a könyörtelenségének.
– Ő nem könyörtelen – erősködött Saban.
– Mondd ezt azoknak a lányoknak, akiket minden évben elevenen égetnek el Sarmennynben – torkollta le Derrewyn. – Bár, mint hallom, Aurenna életét megkímélte. – Elmosolyodott. Igen, Saban, a nevét is tudom. Jó asszonyod?
– Igen.
– Gyengéd?
– És gyönyörű? – kérdezett rá Derrewyn.
– Igen.
– Mégis odavetették Slaolnak, igaz? Neki szánták! – A szavak sziszegve törtek elő a lány szájából. – Gondolod, hogy elfeledi ezt? Aurenna kiválasztott lett, Saban, egy isten jelét viseli magán. Camaban is kiválasztott! Egy holdat visel a hasán. Soha ne bízz abban, akit az istenek megjelöltek.
– Aurennát nem jelölték meg – tiltakozott Saban.
Derrewyn elmosolyodott.
– A szépsége a jel, Saban. Tudom, hisz valaha magam is szép voltam.
– Még most is az vagy. – Saban komolyan gondolta a bókot, de a lány csak nevetett rajta.
– Jobban tennéd, ha száz templomot emelnél száz istennek, vagy egyet akár ezer istennek, mint egyet csak neki. Inkább ne is építenél templomot. Inkább vetnéd bele azokat a köveket a tengerbe. – Megrázta a fejét, mint aki tudja, hogy úgyis kárba vész minden jó tanácsa. – Hozd ide a nyakláncot, amit odakint vetettem le – utasította.
Saban engedelmeskedett, és elhozta a vékony ínra felfűzött zörgő csontokat. Most döbbent csak rá, hogy azok egy kisgyermek csontjai, parányi bordák és törékeny ujjak. Átadta őket a tűz üszkös maradványai felett, Derrewyn pedig átharapta az inat, és lehúzott egy apró csigolyát a szálról, azután maga mögül egy vörösre festett edényt vett elő, melynek széles száját méhviasszal tapasztották le. Kését használta a viaszdugó eltávolításához, és a kunyhóban szinte azonnal förtelmes szag kezdett terjengem, mely még a haldokló tűz csípős füstjét is elnyomta, ám Derrewyn, aki közvetlen közelről tapasztalhatta meg a bűzt, mindezt láthatóan egy cseppet sem bánta. Beletette az apró csontot az edénybe, majd kivette belőle, és Saban látta, hogy immár ragacsos mézga tapad hozzá.
A lány most félretette az edényt, és egy lapos kosarat húzott magához, hogy addig kutakodjon benne, míg rá nem akad egy mogyoróhéj két összeillő felére. A csontot beleragasztotta az egyik félbe, és az összpontosítástól összevont szemöldökkel lezárta a héjat, majd átkötötte egy darabka ínszalaggal. Többször is körbetekerte a mogyoróhéjat, majd bőrszalagot vett elő, és az inakba bugyolált mogyoróhéjból amulettet készített, amit Saban a nyakában viselhetett. Felé tartotta a különös ékszert.
– Vedd fel.
– Mi ez? – vette át Saban szorongva az amulettet.
– Talizmán – felelte a lány közömbös hangon, miközben egy bőrdarabbal lefedte a bűzölgő edényt.
– Miféle talizmán?
– Lengar fiút nemzett nekem – válaszolt Dérrewyn. – A héjba zárt csont annak a gyermeknek a csontja, a kenőcs pedig az, ami a húsából megmaradt.
Saban megborzongott.
– A tulajdon gyermeked csontja?
– Lengar gyermekéé – javította ki Derrewyn – akit a legkisebb szívfájdalom nélkül öltem meg, mintha csak egy férget tapostam volna el. Megszületett, Saban, a tejemet akarta, én pedig elvágtam a torkát. – Rezzenéstelen tekintettel nézett Sabanra, aki újra összeborzadt, és megpróbálta elképzelni a lányt emésztő mérhetetlen gyűlöletet. – De egy napon újabb gyermeket szülök – folytatta Derrewyn. – Lányom lesz, akit arra nevelek majd, hogy varázslónő legyen, akárcsak én. Várni fogok, amíg Lahanna elérkezettnek nem látja az időt, azután összefekszem Rallinnal, és egy lányt szülök, aki vezeti majd a törzset, ha én már nem leszek. – Felsóhajtott, majd a mogyoróhéj talizmán felé intett. – Mondd meg Lengarnak, hogy az életét rejtettem abba a talizmánba, és ha megfenyeget, ha az életedre tör, vagy akárcsak megbánt valamivel, pusztítsd el az amulettet. Zúzd porrá egy kővel vagy égesd el, és ő halott lesz. Mondd ezt el neki.
Saban nyakába kötötte az amulettet, az anyjától kapott borostyán függő mellé.
– Ha ennyire gyűlölöd – kérdezte – miért nem pusztítod el te az amulettet?
Derrewyn elmosolyodott.
– Ő az én gyermekem is volt, Saban.
– Akkor… – kezdte Saban, de képtelen volt befejezni.
– Ha elpusztítod az amulettet – bólintott a lány – engem is bántasz vele. Talán meg nem ölhetsz, hiszen enyém a varázslat, és ellenvarázslatot is alkalmazhatok, de bántani fogsz vele. Bántani fogsz. Ne! – kiáltott a lány, amikor látta, hogy Saban le akarja venni az amulettet. – Szükséged lesz rá, Saban. Ajándékot hoztál nekem, ezért most el kell fogadnod az én ajándékom. Nekem adtad Jegar életét, ezért én neked adom a fivéred életét, mert hidd el nekem, ő a tiédet akarja. – Megdörzsölte a szemét, majd elfurakodott mellette és kilépett a szabadba. Saban követte.
Derrewyn magára öltötte szarvasbőr tunikáját, és előrehajolt, hogy alaposabban megnézze Jegar fejét. Maga felé fordította, és beleköpött a szemébe.
– A kunyhóm előtt fogom karóba tűzni – fordult Sabanhoz s egy napon talán Lengar feje is mellé kerül.
Saban felöltözött.
– Virradatkor indulnék – mondta – az engedélyeddel.
– A segítségemmel – élénkült fel Derrewyn. – Lándzsásokat küldök, hogy biztonságban légy. – Berugdalta Jegar fejét a kunyhóba. – Még találkozunk, Saban – mondta, azzal hirtelen magához ölelte, beletemette arcát a tunikájába, és meglepő erővel szorította magához. Saban érezte, ahogy a lány megborzong, és átkarolta a vállát.
A lány abban a pillanatban elhúzódott tőle.
– Kapsz tőlem élelmet – közölte hűvösen – és egy helyet, ahol elalhatsz. Reggel szabadon távozhatsz.
Eljött a reggel, és Saban útnak indult.

 

Lengar már elindult Ratharrynba, mire Saban visszatért Sulba.
Azt hitte, előle menekülsz – tudta meg Saban Lewyddtől.
– Nem mondtad neki, hogy visszajövök?
– Nem mondtam neki semmit. Miért is tettem volna? Minél előbb visszatérünk Sarmennynbe, annál jobb. A halálodat akarja.
Saban megérintette a tunikája alól kidomborodó mogyoróhéjat, de nem szólt róla. Vajon működni fog? Szüksége lesz rá egyáltalán? Ha megmaradt a távoli Sarmennynben, soha többé nem kell szembenéznie Lengarral – ezért is örült, amikor a megérkezését követő napon Kereval végre hajlandó volt búcsút mondani a meleg vizű forrásnak, amelyben addig áztatta magát, azt állítva, hogy az meggyógyította sajgó csontjait. Hazaúton nyugat felé a szél mindvégig ellenük dolgozott, s bár a dagály most is segítette őket, többször kényszerültek rá az evezésre, így az utazás is egy teljes nappal tovább tartott. A hajók végül mégis a szárazföld felé fordultak, és az evezősök dalra fakadtak, amint az ár felfelé, Kereval faluja felé repítette őket.
Másnap Saban a domboldalon festőfüvet szedett, amit Aurenna forró vízbe áztatott, és amint a főzet elkészült, egy második tetoválás is került Saban mellkasára. Aurenna a csontfésű fogaival véste be a kék pontokat, hogy a festék minél mélyebbre kerüljön, s miközben dolgozott, Saban elmesélte, mi történt Sulban, és hogyan vitte el Jegar levágott fejét Derrewynnek. Azután, miközben a vér felszáradt a mellkasán, ő és Aurenna a folyóparton üldögéltek, a lány pedig megérintette a nyakában viselt mogyoróhéjat.
– Mesélj nekem Derrewynről – kérte.
– Lefogyott – sóhajtott fel Saban – és megkeseredett.
– Ki hibáztatná ezért? – kérdezte Aurenna. Összevont szemöldökkel méregette a talizmánt. – Nem tetszik ez nekem. Aki átkot küld másokra, önmagát is elátkozza.
– Egy napon talán az életem menti meg – vette vissza Saban az amulettet a lány kezéből. – Megtartom, míg Lengar meg nem hal, azután eltemetem.
Camabannak nem merte megmutatni a talizmánt, attól tartva, hogy a fivére Derrewyn ellenében használná, és vigyázott rá, hogy az állandóan rejtve maradjon. Félt attól is, hogy Camaban kérdőre vonja cathallói utazásával kapcsolatban, és ostobának nevezi, amiért egyáltalán vállalkozott rá, ám Camabant túlontúl lekötötte a feladat, hogy találjon egy kereskedőt, aki elviszi a nyugati tenger túlsó partján fekvő szigetre. Végül ráakadt néhány kalmárra, akik egy kovakőrakománnyal arrafelé tartottak, és Camaban nemsokára el is hagyta Sarmennynt.
– Kitanulom az ottani papok titkait – búcsúzott Sabantól – és visszatérek, ha majd itt lesz az ideje.
– Mikor lesz az?
– Amikor visszatérek, természetesen – felelte Camaban, és fellépett a hajóra. Az egyik kereskedő kezébe nyomott egy lapátot, de Camaban megvető mozdulattal félresöpörte. – Nem evezek – közölte. – Csak ülök, amíg ti eveztek. Most indulás. – Belekapaszkodott a peremdeszkába, és a hajó ringatózva elindult a tenger felé.
Elkészült a templom pilléreit szállító tíz hajó; valamennyit három óriási rönkből vájták ki, és felfelé vontatták a folyón, ahol a templomkövek egyre terebélyesedő halma körül magas fűcsomók nőttek. A kisebb, nagyjából embermagas köveket kettesével rakodták fel, ám a nagyobbak egymaguk elfoglaltak egy egész hajót, és Saban azzal kezdte, hogy az egyik ilyen roppant görgetegkövet rakta fel. Dagály idején az egyik hajót odavontatták a folyó pereméhez, majd a tatját erősen kikötötték a parthoz. Saban leeresztette a szánon nyugvó sziklatömb egyik végét, és alácsúsztatott egy gerendát, majd feltámasztotta a másik végét is, és három további gerendát helyezett el a kő alatt, azután negyven férfi megragadta gerendákat, felemelte a követ és araszolni kezdett vele a hajó felé. A férfiak csak alig néhány lépésre vitték a kőtömböt, mégis egyre nyugtalanabbak lettek, amint beléptek a vízbe, és tucatnyi társuk is kellett, hogy segítsen megtartani a terhet. A teherhordók, ha verítékezve is, de addig araszoltak előre, amíg a szikla a három hajótörzset összekapcsoló roppant tölgyfagerendák fölé nem került. Ott leeresztették a követ, ám a hajó ekkor olyan mélyen merült a vízbe, hogy egyik törzse megfeneklett a folyóágyban. Lewydd és tucatnyi embere vonszolta kijjebb a hajót és Saban most látta csak, milyen mélyen leül, de Lewydd megnyugtatta, hogy így is át fogják vészelni az utat, ha Maikin, az időjárás istene kegyes lesz hozzájuk. Tucatnyi emberével felszállt a hajóra és kievezett a folyóra, míg a munkások izgatott hordája a parton követte őket.
Három napig tartott, amíg megrakodták a tíz hajót. Öt a nagyobb köveket szállította, míg a többi a párba összekötött kisebb sziklákat, s miután a köveket odaszíjazták a kereszttartókhoz, valamennyi hajó ott úszott a vízen. Két helyen túlságosan elsekélyesedett a folyó, itt úgy kellett átvontatni a hajókat, akárha szánok lettek volna, de két nap múltával így is valamennyi biztonságos révbe ért Aurenna falujánál, ahol a part menti fákhoz pányvázták ki őket. Apály idején a hajók megfeneklettek az iszapban, dagálykor a víz színén úsztak és béklyóikat szaggatták.
Kivárták az alkalmas időt. Máris mélyen bent jártak a nyárban, és Lewydd minden reggel imádságot mondott Maikin szentélyében, majd felkapaszkodott a falu mögötti dombokra, hogy elnézzen nyugat felé. Arra várt, hogy lenyugodjon a szél és a tenger, ám a nyárutó napjaiban a szél csak nem akart csillapodni, és a nyugatról kelő szürke hullámok könyörtelenül ostromolták tovább a sziklás partot, hogy ott fehér vízpermetté robbanjanak szét.
Végeztek az aratással, azután megkezdődtek az esőzések, és az óceán felől érkező záporok olyan hevesen fordultak ellenük, hogy Sabannak minden áldott nap ki kellett mernie az esővizet a parthoz kikötött hajókból. Az égbolt ólomszürkén borult föléjük, és Saban már kezdte átadni magát a kétségbeesésnek; egyedül Lewydd nem adta fel a reményt, és derűlátása igazolást is nyert, amikor egy reggel Saban szokatlan nyugalomra ébredt. Meleg volt, a szél lecsillapodott, és a halászok úgy vélték, a jó idő ki is tart. Gyakran van ez így, mondták, hogy az év vége felé közeledve, mielőtt a tomboló szélviharokkal beköszöntene az ősz, Maikin hosszú és áldottan nyugodt napokkal ajándékozza meg őket, a tíz hajót tehát megrakták ivóvízzel teli tömlőkkel, szárított hallal teli zsákokkal és forró kövön sütött lapos kenyerekkel teli kosarakkal, azután Scathel valamennyi hajót megáldotta egy frissen leolt üsző vérével, és délben, miután a tucatnyi evezős elhelyezkedett a hajókon, az első templomkövek útnak indultak a tengeren.
Nem kevesen akadtak a törzsből, akik úgy vélték, hogy a hajók legénységét soha többé nem látják viszont. Odakint a tengeren, állították, a hajók megfeneklenek majd, és a kövek súlya lehúzza őket oda, ahol a mélység szürke szörnyetegei csak rájuk várnak. Saban és Aurenna kisétált a partra, és figyelte, amint a két karcsú halászcsónakkal kísért hajók megkerülik a földnyelvet és méltóságteljesen kieveznek a tengerre. A borúlátók ezúttal tévedtek. A tíz hajó könnyedén szelte a kisebb hullámokat, majd a kövek felett kibomlottak a bőrből varrt vitorlák és az evezők mélyen belemerültek a vízbe, amint a kis flotta a simogató szélben és a kelet felé elnyúló hosszú hullámokon megindult előre.
Sabannak most már nem maradt más dolga, mint bevárni Lewydd visszatértét. Egyre csak várakozott, ahogyan a napok rövidültek, a szél feltámadt és a levegő hűvös lett. Saban és Aurenna olykor kisétált a déli földnyúlványra, ahol a szirt tetejéről messzire elnézhetett, de bármennyire is látta, ahogyan a halászok kivetik és bevonják kis hálóikat, és a kalmárok áruval megrakott hajói egyre közelebb érnek, a köveket szállító hármas törzsű hajók közül egyetlen egy sem tért vissza. A szél nap nap után erősebben korbácsolta a tengert, tajtékot vetett a parti szikláknak és tovább űzte előre a fehérlő taréj ú hullámokat, ám Lewydd még ekkor sem mutatkozott. Akadtak olyan napok, amikor már a halászok is túlontúl ellenségesnek találták a vizet és a szelet, s azokon a napokon Saban minden korábbinál jobban féltette Lewyddet.
Beköszöntött az első fagy, majd az első havazás. Aurenna újra teherbe esett, és olykor könnyekkel a szemében ébredt, bár mindig tagadta, hogy Lewyddért aggódna.
– Életben van – erősködött. – Életben van.
– Akkor miért sírsz?
– A tél miatt – felelte a lány – mert télen Erek meghal, és én olyan közel állok hozzá, hogy átérzem minden fájdalmát. Összerezdült, ahogy Saban megérintette az arcát. Voltak idők, amikor Saban úgy érezte, ahogy Aurenna egyre közelebb kerül Erekhez, úgy távolodik el őtőle. Csak ült a folyó menti sziklán, széttárta karjait, és azt állította, hogy istenét hallgatja, miközben Sabant, aki semmilyen hangot sem hallott a fejében, mardosta a féltékenység.
– Eljön a tavasz – bíztatta.
– Mint minden évben – vágta rá Aurenna, és elfordult tőle. Saban és Mereth újabb hajókat ácsolt. Ráakadtak a közeli erdő utolsó megtermett tölgyeire, és ezekből a törzsekből éppen további öt hajó telt ki. Ha Lewydd visszatért és magával hozta a hajóit is, akkor már tizenöt hajó felett rendelkezhettek, és tizenöt hajó négy fordulóval az összes építőkövet elszállíthatta. Ha viszont Lewydd nem tért vissza, akkor sehogy sem szállíthatták el a templomot, és ahogyan egyik nap követte a másikat, miközben a tél egyre keményebben szorongatta markában a földet, Lewyddnek a hírét se hallották.
Lewydd elhúzódó távolléte Sarmennyn népét is nyugtalansággal töltötte el. Szóbeszéd kezdte járni. Egyesek szerint a tíz hajó megfeneklett, legénységük pedig a vízbe fulladt, amikor a kövek magukkal rántották az evezősöket, mert Erek nem akarta, hogy a templomot elszállítsák. Mások állították, hogy Lewyddet és embereit Drewenna népe mészárolta le, mely nem teljesítette az új törzsfő suli mészárlás után tett ígéretét, és úgy döntött, inkább magának tartja meg a köveket. A szóbeszéd önmagát táplálta, és mióta Aurenna épségben került ki a túzból, a népek most először sugdolóztak arról, hogy mégsem Kerevalnak és Camabannak van igaza. Haragg próbálta tartani bennük a hitet, de egyre többen mondták, hogy sosem szabadott volna elszállítani azt a templomot. Sarmennyn fiatal harcosai közül több mint százan keltek útra azokon a hajókon, és a törzs attól félt, hogy sosem látja többet fiait. Özvegyek és árvák maradnak hátra utánuk, Sarmennyn vészesen meggyengül a lándzsások hiányától, s mert az eltűntek közül sokan halászattal foglalkoztak, ezen a télen éhínség vár Sarmennynre – és mindez azok hibája, akik azt mondták, oda kell adni a templomot. Scathel, Haragg és Kereval igyekeztek féken tartani az indulatokat, és azt tanácsolták az embereknek, várják meg a híreket, de a szóbeszédnek már nem lehetett gátat szabni, és az elfojtott harag egy téli estén hirtelen felszínre tört, amikor a feldühödött tömeg elhagyta Kereval faluját, és lángoló fáklyákkal felfegyverkezve átgázolt a folyón, hogy elérje Aurenna délre fekvő települését.
Scathel csónakkal szelte át a folyót, hogy figyelmeztesse Sabant a falusiakra, akik fel akarták égetni az egész falut, és vele az új hajókat is. Kereval próbálta megállítani őket, mondta a főpap, de Kereval egyre betegesebb, és a hatalma is meggyengült.
Haragg dühödten kiköpött.
– Ki vezeti őket? – kérdezte fivérétől. Scathel megnevezte néhányukat, és Haragg megrázkódott az indulattól. – Hitvány férgek – ragadta magához lándzsáját.
– Hadd beszéljek velük – ajánlkozott Saban.
– Szavakkal nem állítod meg őket – intette le Haragg, aki máris előreindult a csapáson, kezében lándzsáját szorongatva.
Cagan vele tartott. Saban utasította Meretht, hogy vigye az asszonynépet az erdőbe, majd Haragg után rohant, és épp akkor érte be az óriást, amikor az a keskeny erdei ösvényen útját állta a csőcseléknek. Haragg előreszegezte lándzsáját.
– Erek ellen harcoltok- üvöltötte, de mielőtt még folytathatta volna, a tömegből egy nyílvessző szisszent felé és fúródott a mellkasába. Haragg megtántorodott, és nekizuhant egy tölgyfának. Cagan szánalmasan felüvöltött, felkapta atyja lándzsáját és a tömegre rontott, mely nyilak és kövek záporával fogadta, de mintha csak egy bölénnyel harcolt volna – a süketnéma óriás esetlen mozdulattal félreütötte a neki szegezett lándzsákat, és hátravetette az embereket. Saban rohant, hogy segítsen neki, ám Cagan ekkor megbotlott; nehézkesen elvágódott, és a tömeg azonnal fölé kerekedett; lándzsái felemelkedtek és előredöftek, ahogy ott vonaglott pengéi alatt. Saban megragadta Haragg karját, talpra állította és arrébb vonszolta a kereskedőt, hogy ne kelljen végignéznie fia halálát.
– Cagan! – üvöltötte Haragg.
– Rohanj! – rivallt rá Saban. Egy nyílvessző szisszent el a füle mellett, társa egy közeli fa törzsébe fúródott.
A tömeg utána vetette magát, vérét feltüzelte Cagan halála. Felé hajítottak egy lándzsát, mely végigcsusszant a csapáson és kis híján elkaszálta bokáját, azután Saban Aurennát látta meg maga előtt, az ösvény közepén.
– Vissza! – kiáltott rá, de a lány nem moccant. Aranyhaja szabadon lengett, szarvasbőr tunikája megfeszült felduzzadt hasán. – Menj! – rivallt rá Saban. – Megölték Cagant. Menekülj! Próbálta magával vonszolni, de Aurenna csak a fejét rázta, és nem volt hajlandó egy lépést se tenni. Nyugodtan várakozott, éppoly békésen, mint amikor arra várt, hogy kiállja a napmenyasszony tüzet, azután, amikor a tomboló tömeg feltűnt a csapáson, lassan előre indult.
Nem emelte fel a kezét, és nem szólt, csak állt, a támadók mégis megtorpantak a láttán. Szemrebbenés nélkül megöltek egy megtermett férfit, most azonban Erek menyasszonyával néztek farkasszemet, egy olyan asszonnyal, aki éppúgy lehetett istennő, mint varázsló, de mindenképp földöntúli hatalommal rendelkezett, és senkinek sem volt hozzá bátorsága, hogy rátámadjon. Csak egy valaki lépett ki a tömegből, hogy kihívja maga ellen. Kargan volt az, Kereval unokatestvére, akit nagynevű harcosnak ismertek Sarmennynben. Hollószárnyakat viselt a hajában, és hollótollakat tűzött lándzsájára is, mely hosszabb és súlyosabb volt, mint bárki másé. A széles állkapcsú és gyanakvó tekintetű férfi mellkasán számtalan tetoválás kérkedett harci erényeiről, most mégis tisztelettudóan meghajtotta a fejét Aurenna előtt.
– Veled nincs viszályunk, úrnőm – tudatta.
– Akkor hát kivel van, Kargan? – kérdezte Aurenna lágy hangon.
– Azokkal, akik megrabolták a törzs ifjait – felelte Kargan. Azokkal az ostobákkal, akik át akartak hurcolni egy templomot a fél világon!
– Kik rabolták meg a törzs ifjait, Kargan? – kérdezte Aurenna.
– Tudott te azt, úrnőm.
Aurenna elmosolyodott.
– A törzs ifjai holnap visszatérnek – jelentette ki. – Visszatérnek hajóikon, és énekük veri majd fel a folyó csendjét. Holnap átadhatjuk magunkat az örömnek, miért okoznánk hát több szomorúságot ma este? – Hosszan várt a válaszra, de senki sem felelt. – Menjetek haza – utasította a tömeget. – Embereink holnapra visszatérnek. Erek megígérte. – Azután egy utolsó szelíd mosollyal elfordult, és otthagyta őket.
Kargan habozni látszott, de Aurenna bizonyossága már szertefoszlatta a tömeg indulatát, és a legtöbben engedelmeskedtek akaratának. Saban figyelte, ahogy visszafelé indulnak, majd követte Aurennát.
– És ha a hajók nem érkeznek meg holnapra? – kérdezte tőle. – Akkor hogyan tartod vissza őket?
– De hát a hajók meg fognak érkezni – felelte Aurenna. – Erek beszélt hozzám álmomban. – Magabiztosnak tűnt, sőt csodálkozott azon, hogyan kételkedhet Saban az álmában. – Szertefoszlott az álombéli köd – újságolta boldogan – és most már látom Erek jövőjét. – Mosolyogva elfordult, és elvezette Haraggot a kunyhójába, ahol megpróbált enyhíteni a kereskedő fájdalmán. A nyílvessző olyan mélyre hatolt, hogy Haragg zihálva kapkodta a levegőt és szája szegletéből rózsaszín vér szivárgott, de Aurenna megnyugtatta, hogy életben marad, és adott neki egy gyógyfüvekből készült főzetet, mielőtt kirántotta a nyílvesszőt.
Másnap reggel, miután a halotti máglyán elégették Cagan holttestét, a törzs valamennyi tagja összegyűlt a földnyelven, ahol a folyó és a tenger találkozott, és várakozni kezdett az ólomszürke vizek felett. Fehér madarak suhantak körülöttük, rikoltozásuk fuldokló szellemek jajongását idézte. Saban ott állt a szirt csúcsán Scathellel és Mereth-tel, és megérkezett Kargan is, nyomában a tömeggel, mely előző este oly engedelmesen követte, nem jött viszont el Aurenna.
– A hajók megérkeznek – mondta Sabannak aznap reggel nincs értelme odamennem, hogy lássam őket. – Inkább Haragg-gal maradt.
A délelőtt eltelt, és nem érkezett meg más, csak egy újabb szélroham. Az eső sziszegve hullt a tengerre, és a vízcseppeket fagyos szél hordta a várakozók arcába. Scathel imádkozott, Saban egy sziklamélyedésben húzta meg magát, míg Kargan fel s alá járkált a szirt tetején, súlyos lándzsájával a fakó fücsomókat kaszabolva. A nap a fellegek mögé rejtőzött.
Kargan végül megállt Saban előtt.
– Te és a fivéred, csak a tébolyt hoztátok el Sarmennynbe közölte.
– Én nem hoztam semmit – vágott vissza Saban. – A téboly akkor jött el, amikor elvesztettétek az aranyat.
– Az aranyat ellopták! – mordult fel Kargan.
– De nem mi.
– És egy templomot nem lehet elhordani!
– A templomot el kell hordani – sóhajtott elgyötörten Saban – különben sosem ismerjük meg újra a boldogságot.
– A boldogságot? – köpte felé a szót Kargan. – Azt hiszed, az istenek boldognak akarnak látni minket?
– Ha tudni akarod, mit akarnak az istenek – felelte Saban kérdezd csak Scathelt. Ő a pap. – A viharvert férfiú felé intett, aki eddig a szirt peremén imádkozott, ám Scathel már nem emelte karjait az ég felé. Kelet felé meredt, a szürke esőfüggönyt kémlelte, majd hirtelen felkiáltott, felemelte botját, és valamennyien odafordultak, hogy ugyanazt lássák, amit a főpap.
Hajókat láttak.
Egy flottára való hajót. Egy egész flotta küszködött az eső és a szél ellenében, hogy hazajusson. Lewydd szétválasztotta a roppant hajótörzseket, így minden háromtörzsű hajó helyett három másik érkezett, míg a kövek alátámasztására szolgáló gerendákat bevonták a hajók törzsébe, az evezősök közé, akik alig várták már, hogy révbe érjenek. A tömeg, mely előző éjjel meggyilkolta Cagant és kész lett volna minden lelket kiirtani Aurenna falujában, most éljenzésben tört ki. Lewydd, aki a vezérhajó orrában állt, evezőjével integetett feléjük. Saban megszámolta a hajókat, és látta, hogy valamennyi megvan, kivétel nélkül. A hajók a mogorva hullámok közül besiklottak a folyó torkolatába, ahol a kimerült evezősök megvárták, míg az ár megfordul.
Az esti dagály felfelé vitte a flottát a folyón, és ahogy Aurenna ígérte, az evezősök fennhangon daloltak, miközben a partra kormányozták hajóikat. Dilan, a tengeristen énekét kántálták, és az ének ütemére mártották vízbe lapátjaikat, a tömeg pedig, mely a parton követte haladásukat, velük együtt énekelt.
Lewydd partra ugrott, bele az ölelő karok tömegébe, majd átfurakodott az őt éltető népeken, hogy szorosan magához vonja Sabant.
– Megcsináltuk – ujjongott – megcsináltuk!
Saban hatalmas tüzet rakatott a félig kész hajók melletti mezőn. Az asszonyok gumókat és magvakat őröltek, és Saban megparancsolta, hogy a tűz fölött süssenek vadakat. A hajó legénységének száraz prémeket adtak, Kargan itallal teli edényekkel tért vissza Kereval falujából, és Sabannak úgy tűnt, hogy a kunyhója körül egész Sarmennyn összegyűlt meghallgatni Lewydd történetét. Lewydd értett a meséléshez, és hallgatósága száját tátva, vicsorítva vagy éppen üdvrivalgás közepette hallgatta, amint elmondta, miként értek el a hajók a Sul folyóhoz a nyár végére. Az utazás során nem adódtak nehézségek, mesélte. A hajók jól bírták a tengert, a kövek a helyükön maradtak és biztonságban elérték a folyót, ám a gondok itt meg is kezdődtek.
Stakis támogatói, bár Lengar szétkergette őket, még mindig Drewennát járták, és többen sarcot követeltek Lewyddtől, amit akkor se fizethetett volna ki, ha akarja. Így azután a Sul torkolatában kellett maradniuk, ahol cölöpkerítést emeltek, és várták, hogy eljöjjenek az új törzsfő, Kellan emberei, és újra szétkergessék Stakis követőit.
Kellan lándzsásai felkísérték a hajókat a Sulon, ám amikor elérték a sekélyest, ahonnét hajóval már nem mehettek tovább, nem várakoztak rájuk a beígért szánok. Kellan megfogadta, hogy megépíti a szánokat, de megszegte a szavát, ezért Lewydd Ratharryn felé vette az irányt, ahol hosszas vita és könyörgés árán rávette Lengart, hogy térítse Kellant jobb belátásra. Ekkorra azonban már hidegre fordultak az őszi szelek, szakadni kezdett az eső, és fáradtságos munkába telt kidönteni a fatörzseket, lehántani a kérgüket, majd összeácsolni a hatalmas szánokat, melyekre előbb a sziklákat, majd a hajókat ráfektethették.
Ökrök vontatták a hajókat és a szánokat keresztül a dombokon, egészen a keletnek tartó folyóig, ahol a hajókat újra vízrebocsátották, a köveket újra berakodták, és Lewydd innét keletnek vezette a flottát, míg csak el nem érték Mai folyóját, mely Ratharrynba szállította a köveket.
És ott Lewydd hátrahagyta valamennyit. Az óriási hajók törzseit különválasztotta, és visszafelé is megjárta az utat – átvontatta a hajókat a vízválasztón, és a Sulon újra vízre bocsátotta őket, ám amikor elérte a folyó torkolatát, a tél teljes erejével lecsapott rá, ezért nem merte megkockáztatni a visszautat a viharos tengeren, inkább a Sul torkolatában várta ki az idő jobbrafordulását.
És most embereivel együtt épségben hazatért. Az első kövek eljutottak Ratharrynba. És Saban sírva fakadt, mert bár Cagan meghalt és elhamvadt, újra boldogság lesz ezen a földön. El fog- | ják hordani a templomot.

 

13. FEJEZET

Aurenna második gyermeke lány lett, akit Lallicnak nevezett el, ami a Kintiek nyelvén annyit jelentett, „a Kiválasztott”. Saban eleinte nem örült a névnek, hisz az valósággal a gyermek fejére idézte a végzetet, mielőtt még az istenek dönthettek volna a jövőjéről, ám Aurenna ragaszkodott ehhez, és idővel Saban is megbékélt vele. Aurenna többé nem fogant meg, de fia és leánya egészségben és erőben cseperedett fel. A folyó mellett éltek, és Leir szinte előbb megtanult úszni, mint járni. Kitanulta azt is, hogyan evezzen, húzza fel az íjat és döfje le lándzsájával a sekélyesbe merészkedő halakat. És ahogyan a gyerekek felcseperedtek, végignézték, amint a kövek a kunyhójuk mellett elsuhanva egyenként kifutnak a tengerre.
Öt évbe telt, míg valamennyit elszállították. Lewydd remélte, hogy rövidebb idő alatt végeznek, ám flottájával csakis tökéletesen szép időben volt hajlandó elindulni, ezért az egyik évben egyetlen követ sem szállítottak el, és az utána következő évben is csak egy útra futotta az idejükből – viszont amint a hajók útnak indultak, az istenek kegyesnek mutatkoztak, így egyetlen kő sem veszett el és senki sem fulladt a vízbe.
Lewydd visszafelé Ratharryn híreit hozta magával; elmondta, hogyan halad a templom újjáépítése, és a háború Lengar és Cathallo között.
– Egyikük sem győzhet – vélte Lewydd – de egyikük sem fogja feladni. A fivéred abban bízik, hogy a templom majd szerencsét hoz neki. Még mindig harci templomnak hiszi.
Egyik évben Lewydd azzal a hírrel tért meg, hogy Derrewyn gyermeknek adott életet.
– Egy lánynak – bólintott Saban.
– Honnét hallottál róla? – kérdezte Lewydd.
Saban a fejét rázta.
– Csak találgattam. És jól van?
Lewydd megvonta a vállát.
– Nem tudom. Csak annyit hallottam, hogy a fivéred papjai megátkozták őt és a gyermeket.
Aznap éjjel Saban elment a nap arájának templomába, és az egyik kő mellé eltemette anyja borostyán függőjét, majd meghajolt Slaol előtt, és arra kérte az istent, hogy oldja fel Ratharryn átkát Derrewynről és a leányáról. Tudta, anyja megbocsát neki, de hogy Aurenna megértené-e, abban már nem volt ennyire biztos. Amikor megkérdezte tőle, mi történt az amulettel, inkább azt hazudta neki, hogy elszakadt az ín, és a borostyánkő a folyóba pottyant.
Annak az évnek a tavaszán jártak, amikor az Árnyak Templomának utolsó köveit is leúsztatták a folyón. Csupán tizenegy sötét pillér maradt hátra, de már valamennyit a háromtörzsű hajókra szíjazták és lefelé úsztatták, hogy Aurenna faluja mellett kikössék a partra. Lewydd alig várta, hogy az utolsó szállítmánnyal keletnek induljon, ám Kereval és Scathel egyaránt el akarta kísérni, hiszen az utolsó fordulóval Sarmennyn betartotta az egyezség rá eső részét, és Lengarnak át kellett engednie Erek kincsének maradékát. Scathel és Kereval jelen akart lenni, amikor a kincsek újra a törzs tulajdonába kerülnek, és ragaszkodtak hozzá, hogy harminc lándzsásból álló kisebb serege keljen útra velük, az pedig nem kevés időbe telt, amíg összegyűjtötték mindazt az élelmet, amire ennyi embernek szüksége lehetett.
Az új hajók épp akkorra készültek el, hogy a szél élesen keletnek fordult, heves viharokat és tajtékos hullámokat támasztva. Lewydd nem volt hajlandó kockáztatni a hajókat, ezért a folyón várakoztak arra, hogy a szél és az ár kitombolja magát. A szél nap nap után fagyos maradt, és amikor végre nyugatira fordult, olyannyira felerősödött, hogy Lewydd megint csak nem vihette ki a flottát a tengerre.
Így hát tovább várakoztak, s egy napon, a tavasz vége felé, amikor a szél bömbölve tört utat a fák csúcsai között és fehéren tajtékozva rontott a part menti szirteknek, egy hajó tűnt fel nyugat felől. A hajót a viharban tucatnyi evezős hajtotta előre, akik kétségbeesetten merték a tengervizet, majd ragadtak újra meg újra evezőt, miközben egyszerre átkozták a szél istenét és fohászkodtak a tenger istenéhez, és valahogy sikerült kivezetniük törékeny hajójukat a tomboló hullámok közül, be a folyó torkolatába. A visszavonuló ár ellenében haladtak felfelé, túlontúl dühödten ahhoz, hogy kivárják az újabb dagályt, és teli torokból énekeltek haladás közben, világgá kürtölve a vihar · felett aratott győzelmüket.
Ez a hajó hozta vissza Camabant Sarmennynbe.
Egyedül ő nem mutatott félelmet a tengeren. Egyedül ő nem merte a vizet, evezett, átkozódott vagy énekelt, csak nyugodtan, néma csendben ült, és most, ahogy a csónak partot ért Aurenna falujánál, látható közönnyel lépett ki a szárazföldre. Kissé megtántorodott, még mindig arra várt, hogy a világ bukdácsolni és rázkódni kezd, azután magabiztos léptekkel Aurenna kunyhója felé vette az irányt.
Saban először meg sem ismerte fivérét. Camaban most is éppoly vékony volt, mint a kóró, és komor, akár a parti sziklák, mégis minden korábbinál rémisztőbbnek tűnt – arcát sebhelyek, homlokát mély barázdák tagolták, és ezekbe kormot is dörzsölt. Hosszú haját száznál is több vékony fonatba rendezte, melyek viperákként tekergőztek, s amelyek végén gyermekek ujjpercei csörögtek. Leir és Lallic rémülten húzódott el az idegentől, aki letelepedett Saban tüze mellé, nem szólt egyetlen szót sem, és még akkor sem válaszolt, amikor Aurenna étellel kínálta.
Ott ült egész éjjel, éberen, és nem szólt semmit, nem evett semmit.
Reggel Aurenna újraélesztette a tüzet, és köveket melegített, ahová feltette a húslevest, de Camaban még most sem szólalt meg. A szél bele-belekapaszkodott a zsúpfedélbe, megrángatta a kikötött hajókat és esővízzel söpört végig a településen, ahol Camaban hajójának legénysége is menedéket lelt.
Saban étellel kínálta fivérét, de Camaban csak szótlanul meredt a tűzre. Egyetlen könnycsepp iramodott végig fekete sebhelyei között, bár ezt a tűz szélben örvénylő füstje is kipréselhette belőle.
Már a délelőtt közepén jártak, amikor először megmoccant. Előbb a homlokát ráncolta, félrehajtotta haját az arcából, azután hunyorogni kezdett, mintha csak most ébredt volna álmából.
Hatalmas templomot emeltek, ott a tenger túlpartján – szólalt meg váratlanul.
Aurenna meredten nézte Camabant, csak Saban vonta össze a szemöldökét, attól tartva, hogy fivére ezúttal ezt a templomot akarja hajóra rakodni.
– Hatalmas templomot – folytatta Camaban áhítattal teli hangon – a holtak templomát.
– Lahanna templomát? – kérdezte Saban, hiszen mindig is Lahannát tartották a holtak őrzőjének.
Camaban a fejét rázta. Egy tetű mászott elő a hajából, hogy bevegye magát bozontos szakállába, melyet szintúgy befonva viselt és apró ujjpercekkel ékesített. Sós víztől bűzlött.
– Slaol templomát – suttogta – a holtaknak, akik egyesültek Slaollal! – Hirtelen elmosolyodott, és Saban gyermekei számára a mosoly olyannyira a farkas vicsorgását idézte, hogy még távolabb húzódtak nagybátyjuktól. Camaban kezeivel kis földkupacot formált. – A templom egy domb, Saban – magyarázta lelkesen – amit kövekkel vesznek körül, a belsejét pedig kivájják, hogy a szívébe kőházat építsenek a holtaknak. És Slaol halálának napján a napfény egy kővel kibélelt kürtőn át eljut ennek a háznak a közepébe. Ott ültem, ott ültem a pókok és kiaszott csontok között, és Slaol beszélt hozzám. – Összevont szemöldökkel meredt a tűzre. – Még szép, hogy nem Lahannának épült! – méltatlankodott. – Ő megrabolja a halottainkat, és nekünk vissza kell őket követelnünk.
– Lahanna megrabolja a halottainkat? – képedt el Saban még a felvetésen is.
– Hát persze! – kiáltotta Camaban, és Saban felé fordította hátborzongató, csíkos arcát. – Hogy nem értettem eddig? Mert mi történik, amikor meghalunk? Az égbe megyünk, hogy együtt éljünk az istenekkel, de ugyanakkor Lahannához is megyünk! Hozzá, aki megrabolja a halottainkat. Olyanok vagyunk, mint az árván maradt gyermekek. – Megborzongott. Egyszer találkoztam egy emberrel, aki szerint a halottak semmivé lesznek és belevesznek a csillagok között tátongó szakadékba. Akkor jót nevettem rajta, pedig lehet, hogy igaza volt! Ahogy ott ültem a halottak házában, magam körül a csontokkal, hallottam, ahogy Ratharryn holtai engem szólítanak. Azt akarják, hogy megmentsük őket, Saban, újra egyesülni akarnak Slaollal! Meg kell mentenünk őket! Vissza kell őket adnunk a fénynek!
– Enned kellene valamit – vetette közbe Aurenna.
– Mennem kell – intette le Camaban. Újra Sabanhoz fordult. Elkezdték már építeni a ratharryni templomot?
– Lewydd szerint igen – felelte Saban.
– Változtatnunk kell rajta – jelentette ki Camaban. – Lennie kell egy szellemháznak. Te és én majd megépítjük. Nem sírhalom lesz, persze. A népek ott a tenger túlpartján tévednek ebben. De olyan helyet kell építenünk, mely visszalopja halottainkat Lahannától.
– Újjáépítheted a templomot – vonta meg a vállát Saban – de én itt maradok.
– Neked is jönnöd kell! – kiáltott fel Camaban, és Aurenna sietett megnyugtatni Lallicot, aki sírva fakadt. Camaban göcsörtös ujjával Sabanra mutatott, – Hány követ kell még elszállítanod?
– Tizenegyet – felelte Saban. – Azokat, amelyeket ott láthatsz a folyón.
– Te is azokkal együtt mégy – közölte Camaban – mert tartozol ezzel Slaolnak. Vidd el a köveket Ratharrynba, ott majd találkozunk. – A homlokát ráncolta. – Haragg itt van?
Saban kurtán biccentett, jelezve, hogy az óriás a kunyhójában lakik.
– Meghalt a fia – tudatta Camabannal.
– Annál jobb neki – vágta rá Camaban nyersen.
– És ő maga is megsebesült – ment tovább Saban – bár már jobban van. De Cagant még most is gyászolja.
– Akkor hát feladatra van szüksége. – Camaban felállt, hogy kilépjen a szélbe és esőbe. – Kötelességed Ratharrynba menni, Saban! A kedvedért mentettem meg Aurenna életét! Megmentettem a te életed is! Nem azért tettem, hogy itt rohadj meg ezen a folyóparton. Slaolért tettem, és te azzal fizeted meg az adósságot, hogy felépíted a templomát. – Haragg kunyhójához sietett, és csontos öklével megdöngette a mohával benőtt zsúptetőt. Haragg! – kiáltotta. – Szükségem van rád.
Haragg meglepett arccal bukkant fel az ajtónyílásban. Mostanra teljesen megkopaszodott, természetellenesen soványnak tűnt, és ettől egy nálánál jócskán idősebb férfi benyomását keltette. Hosszú ideig betegeskedett attól a nyílvesszőtől, és voltak napok, amikor Saban biztos volt benne, hogy a lélegzet az óriás torkán akad, ám Haragg életben maradt. Saban számára mégis úgy tűnt, hogy a lelke sokkalta súlyosabb sebet kapott, mint a teste. Haragg most dermedten nézte Camabant, és egy pillanatig meg sem ismerte a csíkos arcú idegent, azután elmosolyodott.
– Hát visszatértél.
– Még szép, hogy visszatértem! – csattant fel Camaban. – Azt mondtam, visszatérek, nem? Ne nézz rám így, Haragg, az istenek szerelmére! Indulás! Neked és nekem sok mindent meg kell beszélnünk, és messzire el kell jutnunk.
Haragg egy pillanatig habozni látszott, azután kurtán bólintott, és anélkül, hogy akár csak visszanézett volna kunyhójára, nem hogy magához vett volna bármit is, követte Camabant az erdő felé.
– Hová mentek? – kiáltott utánuk Saban.
– Ratharrynba, természetesen! – felelte Camaban.
– Gyalogosan? – kérdezte Saban.
– Látni se akarok több hajót – vágott utálkozó képet Camaban – amíg csak élek.
Azzal útnak indult. Hogy még nagyszerűbbre építse az új templomot. Hogy élőt és holtat egyaránt Slaolhoz kössön. Hogy valóra váltson egy álmot.

 

– Camabannak igaza van – mondta Aurenna aznap este.
– Valóban?
– Erek megmentett bennünket, ezért oda kell mennünk, ahová ő kívánja. Ez a kötelességünk.
Éjszaka volt, a gyerekek már aludtak, és a tűz alig pislákolt, bár így is átható füstbe burkolta a kunyhót. A szél veszített erejéből, és elállt az eső is, bár a zsúp tető ereszén még most is kitartóan csepegett.
– Camaban egy szót sem szólt arról, hogy neked is Ratharrynba kellene menned – jegyezte meg Saban.
– Erek akarja, hogy ott legyek – közölte Aurenna.
Saban nagyot sóhajtott, mielőtt vitába szállt volna az isten akaratával.
A fivérem, Lengar semmit sem akar annyira, mint hogy Ratharrynba vigyelek. Meglát, vágyakozni fog utánad, azután habozás nélkül elvesz tőlem. Harcolni fogok érted, abban biztos lehetsz, de a harcosai könnyűszerrel levágnak, téged pedig meggyaláznak.
– Erek ezt sosem engedné – védekezett Aurenna szilárd eltökéltséggel.
– Amellett – erősködött Saban – nem akarok Ratharrynba menni. Boldog vagyok itt.
– De a munkád itt véget ért – mutatott rá Aurenna. – Nem kell több hajót ácsolnod, nem kell több követ lehoznod a hegyekből. Erek munkája most Ratharrynba szólít, és ő megmentette az életünket, ezért oda kell mennünk, ahová parancsolja. – Elmosolyodott. – Ratharrynba megyünk, és visszarepítjük a világot az idők kezdetéhez.
Ebben a vitában Saban nem győzhetett, hiszen magával Erekkel kellett megvívnia, és Aurenna máris nekilátott, hogy felkészítse magát és a gyerekeket az utazásra. A tengeri szelek azonban csak nem enyhültek, a roppant hullámok még most is a partot ostromolták, óriási robajjal csapódtak a parti szirteknek, és egymás után múltak el a napok anélkül, hogy a nyár virágba borította volna a szedret, a földitököt, a szulákot és a veronikát, Lewydd pedig nem merte megkockáztatni az utat.
– Az istenek – mondta Lewydd egyik este – próbálnak visszatartani bennünket.
– A hiányzó kövek miatt – vélte Aurenna. – Kettő a folyóba veszett, egyet még a hegyekben törtünk el. Ha nem pótoljuk ezeket a köveket, a templom sosem lesz egész.
Saban nem szólt, csak Lewyddre sandított, hogy lássa, mi a véleménye a felvetésről, miszerint újabb kőtömböket kell lehozniuk a hegyről.
Aurenna lehunyta szemét, és ingadozni kezdett előre-hátra.
– Ereknek építjük a templomot – mormolta – de azt is akarjuk, hogy visszatérjen Modronhoz. – A Kintiek Modronnak nevezték Garlannát. – Ezért egy követ neki kell elküldenünk. Egyetlen hatalmas követ, a három elveszett pótlására.
– Egy követ még le tudunk hozni a hegyről – mordult fel Lewydd zsémbesen.
– Nem a hegyről – rázta a fejét Aurenna – hanem innét.
Másnap reggel megmutatta Lewyddnek a zöldes színű sziklát a folyóparton, ahol ő és Saban oly szívesen üldögélt; a hatalmas követ, a szívébe ágyazott fénylő pettyekkel és rózsaszín szilánkokkal. Aurenna anyasziklának nevezte el, amiért a földanya sötét szorításában feküdt, míg a többi görgetegkövet az Erek égboltjára törő messzi völgyből szakították ki.
Hatalmas volt ez az anyaszikla, súlyra kétszerte nehezebb a templom legnagyobb építőkövénél, és mélyen beletemetkezett a füves folyópartba. Saban két napon át csak nézte, és igyekezett kitalálni, hogyan emelhetnék ki, azután ő és Mereth elmentek az erdőbe, hogy kidöntsenek hat szálas fatörzset. A fatörzsekről lehántották a kérget, amíg sima felszínű cölöpöket nem kaptak, majd ezeket tizennyolc rövidebb rönkre aprították.
Másnap a tölgyfaemelők segítségével kiszabadították a földből az anyasziklát. Saban mélyen leásott a szikla mindkét oldalán, a borzok járataihoz hasonló alagutakat vájt a sziklatömb alatt, és az emelőket mélyen beleütötte a földbe, azután hat embert állított mindkét oldalra, és kiemelték a szikla elülső felét. A szikla vonakodva vált el a talajtól, és az embereknek ki kellett kaparniuk a földet alóla, hogy kiszabadítsák a föld szorításából, de végül sikerült annyira megemelniük, hogy Mereth a kő alá fektethette az egyik rövidre szabott hengert.
Három napba és temérdek erőfeszítésbe került, amíg mind a tizennyolc görgőt a szikla alá fektették, és Lewydd kihozhatta az egyik háromtörzsű hajót a partra. Kipányvázta a hajót, orrával a kőtömb felé, majd kivárta, amíg az ár annyira visszavonult, hogy a hajó megfeneklett az iszapban. Miután a hajó a helyére került, Saban emberei előre gördítették a sziklát, míg a többiek megálltak a part menti iszapban és az anyasziklára vetett kötelekkel vonszolták a terhet a hajó felé. A szikla kevés híján háromszor olyan magas volt, mint egy férfi, mégis könnyűszerrel haladt előre a görgőkön. Az emberek felkapkodták a hengereket, amint a szikla legördült róluk, és fürgén az útjába tették, így a gigászi kőpillér, ha lassan araszolva is, de egyre előrébb került, mígnem a parton túllógva a megfeneklett hajó fölé került.
– Most óvatosan! – kiáltotta Saban. Az egyik hengert a hajóra vitték, és két férfi tartotta a helyén, amíg tucatnyi másik a kő túlsó végén befeszített emelőket vette kézbe. – Most emeljétek! kiáltott Saban, és a gigászi kőszikla addig araszolt előre, míg meg nem billent lefelé. – Engedjétek! Engedjétek! – utasította őket Saban, és figyelte, amint a kő elülső pereme átbukik, hogy a hajón állapodjon meg. A hármas hajótörzs vészesen megroppant a szikla súlya alatt. Újabb görgőket fektettek a hajóra, az emberek újra nekiveselkedtek a feszítőknek, és miközben esőcseppek pettyezték a folyó tükrét, az asszonyok visszafojtott lélegzettel figyelték őket és a vízszint emelkedni kezdett, a kő roppant nyelvét felvonszolták a hajóra. Az anyaszikla olyan hosszú volt, hogy szinte a hajó teljes hosszát kitöltötte.
– Most lássuk, úszik-e – mondta Lewydd. Ő, Saban és Aurenna a parton várta ki, amíg lehull az éjszaka és az ár tovább emelkedett. Tüzet gyújtottak, és fényénél látták, amint a visszatérő víz sötéten örvénylik a három hajótörzs körül. Egyre magasabbra és magasabbra emelkedett a víz, amíg Saban már biztos volt benne, hogy átcsap a peremen és mindenestől elsüllyeszti a hajót, ám ekkor az iszap jól hallható cuppanással elvált a fától, és az áramlat felkapta a háromtörzsű hajót. – Nem hittem volna, hogy feltesszük ezt a követ – ámélkodott még most is Lewydd.
– Még el is kell juttatnunk Ratharrynba – hűtötte le Saban.
– Erek segíteni fog – jelentette ki Aurenna magabiztosan.
– Túl alacsonyan ül – aggodalmaskodott Lewydd, és elmagyarázta, hogy a tenger hullámai óhatatlanul is átcsapnak majd a perem felett, hogy elárasszák a hajót. A szélső hajótestekből, ahol az evezősök térdepeltek, még könnyedén kimerték a vizet, de az anyaszikla olyan hosszú volt, hogy a középső hajótörzsben jóformán annyi helyet sem hagyott, hogy egy evezős lekuporodjon mellé.
– Egy gyermeket tegyél oda – javasolta Saban. Reggel felfedezték, hogy a sziklatömb előtt és után épp elég hely maradt egy-egy gyermeknek, és Lewydd úgy számította, hogy ha a két fiú megállás nélkül meri a tengervizet, akkor a veszedelmesen túlterhelt hajó talán túléli az utazást. – Ameddig – tette hozzá az időjárás is kegyes hozzánk.
Az időjárás azonban ellenük fordult. A hajók várakoztak, a harcosok felkészültek az utazásra, de a szél tovább ostorozta a tengert és egyre újabb záporokat hozott. Újabb hold telt el, végéhez közeledett a nyár, és Saban már attól kezdett tartani, hogy sosem indulhatnak útnak. Vagy még inkább remélte, hogy sosem indulhatnak útnak, hiszen mindenhová vágyott, csak éppen Ratharrynba nem. Sarmennyn volt az ő otthona, a folyó menti falu, ahol legszívesebben az egész életét leélte volna, büszke atyaként és Kereval törzsének tagjaként. Sarmennyn jeleit viselhetné az arcán, és hamut dörzsölne beléjük, hogy szürkére fesse őket. Camaban és Aurenna unszolására mégis vissza kell térnie Ratharryn, s mert nem akaródzott indulnia, tárt karokkal fogadta a zord időjárást, mely Sarmennyn folyója mellett tartotta, ahol ő és Mereth azzal múlatta az időt, hogy a hajótörzset formálta és vájta, melyet kőszállításra túlontúl rövidnek ítéltek, ám ettől még kiváló halászhajó lehetett belőle. Azt tervezték, hogy a hajót Lewyddnek ajándékozzák, amiért az elszállította a templomot.
Mereth Sarmennynben választott magának asszonyt, és maga is sokat tűnődött azon, hogy menjen-e vagy maradjon.
Szeretném újra látni apámat – sóhajtott fel – és Rai is kíváncsi lenne Ratharrynra. – Rai volt Mereth asszonya.
Saban beleborított egy zsák homokot az új hajóba, majd egy kővel csiszolni kezdte a fát.
– Jó lenne újra látni Galeth-t – bólintott, és arra gondolt, hogy szívesen felkeresné atyja sírját is, de más indokot nemigen talált, amiért szeretett volna visszatérni gyermekkora színhelyére. Megérintette az ujjasa alatt viselt mogyoróhéjat, majd megpihent és eltűnődött azon, miért ódzkodik ennyire a hazatéréstől. Félt persze Lengar haragjától, ugyanakkor birtokolta ezt a talizmánt, amelynek varázserejében egy percig sem kételkedett – miért rettegett hát az utazástól? Ha megépítik a templomot, Slaol visszatér a földre és minden rendben lesz. Elnézett a folyó felé, ahol a kövek lebegtek a víz színén. Amint ezek a kövek elérkeznek az Ég Templomába, az álom valóra válik, és azután? Minden megváltozik? Slaol leereszkedik közéjük a mennyekből, hogy feledésre ítélje a telet és a szenvedést? Vagy a világ csak lassan változik meg? Történni fog egyáltalán bármi is?
– Aggaszt valami – jegyezte meg Mereth.
– Dehogy – rázta a fejét Saban, pedig valóban aggódott. Szorongással töltötte el tulajdon hitetlensége. Camaban hisz, Scathel hisz, Aurenna hisz, még Kereval népének javarésze sem kételkedik abban, hogy megváltoztatják a világot, egyedül ő nem tud teljes szívvel osztozni a meggyőződésükön. Talán azért, döntötte el magában, mert egyedül ő ismerte Camabant elesett nyomorékként, számkivetett és megtagadott gyermekként. Vagy csak beleszeretett ebbe a folyóba és ebbe a vidékbe? – Arra gondoltam – fordult Mereth-hez – hogy talán megosztozhatnék ezen a hajón Lewyddel? Lehetnék én is halász?
– Sosem fognál semmit, legfeljebb a hálót – mordult fel Mereth. Kihasított egy darabot a fából, hogy az orr íve még kecsesebben emelkedjen fel. – Szerintem te és én hazamegyünk, Saban, és jobb, ha hozzászokunk a gondolathoz. Az asszonyaink ezt akarják, és amit az asszonyok akarnak, azt előbb-utóbb el is érik.
Kitelt a nyár, ám a szelek nem csendesedtek, és Saban már nem hitte, hogy a kövek abban az évben elhagyhatják Sarmennynt, amikor, miként a legelső évben is, az ősz kedélyes hullámokkal és lágy szellőkkel köszöntött be. Lewydd kivárt két napot, beszélt a halászokkal, és imádkozott Maikin szentélyében, majd bejelentette, hogy a kis flotta útnak indulhat. Ételt és italt rakodtak a hajókba, a harcosok felvették a helyüket, Saban és Mereth elhelyezte családját a két hosszú, egytörzsű hajóban, mely elkísérte a köveket keletre. Scathel egy üszőt áldozott, és vérével meghintette a szorosan leszíj ázott köveket; Kereval csókkal búcsúzott számtalan asszonyától, és elérkezett az indulás ideje.
A súlyosan megrakott hajók a part szélárnyékában lefelé siklottak a folyó torkolatába, miközben az evezősök énekkel köszöntötték Ereket. A hátramaradt nép a parton sorakozott fel, és hallgatta a távolba vesző erőteljes hangokat. Addig hallgatták, míg nem maradt más, csak a folyó sustorgása és a szél sóhaja. Sarmennyn hű maradt hitéhez. Elküldte templomát Ratharrynba, és most már csak annyit tehetett, hogy kivárta a törzsfő, a főpap és a kincsek visszatértét.
Az időjárás a hajósoknak kedvezett, és rájuk is fért a szerencse, hiszen az anyasziklát szállító hajó csak nehézkesen és lassan haladt előre. Első alkalommal Sabannak úgy tűnt, szélsebesen teszik meg az utat, ám akkor egytörzsű hajón utaztak, mely úgy hasított a hullámokba, mint kés a húsba. A megrakott háromtörzsű hajóknak meg kellett küszködniük minden egyes hullámvölggyel. Az ár a hátára kapta őket, és az evezősök a végkimerülésig hajtottak, de így is csak gyötrelmes lassúsággal jutottak előre. Saban és családja a Kereval harcosait szállító egyik hajón utazott, és megszenvedte az út minden percét, hiszen a könnyű egytörzsű játszva a flotta elé kerülhetett volna, mégis az ormótlan teherszállítókkal kellett maradnia. Az anyaszikla jutott előre a leglassabban, pedig a két fiú szüntelenül merte a tengervizet a középső hajótestből. Ha a hajó elsüllyed, ijesztett rájuk Scathel, az ő bűnük lesz, és hagyják majd őket a vízbe fulladni. A fenyegetés megtette hatását, és a két fiú egy percre sem lankadt. Aurenna szorosan magához ölelte Lallicot, míg Leir szíjat kötött a derekára, hogy ha átesne a palánkon, akkor be lehessen húzni, akár egy halat. A nap fennen ragyogott, annakjeleként, hogy az utazás Erek kedvére való.
Lehorgonyoztak, valahányszor az ár megfordult, és csak akkor indultak újra útnak, amikor a víz megint kelet felé áramlott. Nem számított, hogy a fordulatra nappal vagy éjjel került sor; két dagály között aludtak, és legalább olyan sokszor tájékozódtak a csillagok, mint ahányszor a partvonal alapján. A holdsarló elvékonyodott és alacsonyan ült az égen, ezért nem fenyegetett az a veszély, hogy Lahanna féltékenységében meghiúsítja az utazást. Nap nap után, éjszaka éjszaka után, a kövek egyre tovább araszoltak kelet felé, míg nem kilenc nap és éjszaka után a felkelő nap kirajzolta előttük a part közeli zöldellő dombokat és a lassan szikkadó, fénylő ingoványt. Teljes erőből eveztek, hogy lépést tartsanak a visszavonuló dagállyal és versenyre hívják egymást, miközben a partok egyre közelebb merészkedtek, és a látóhatáron végre feltűnt a Sul torkolata. Az evezősök felfelé hajtották hajóikat a keskeny vízfolyáson, az ingoványos partok, varsák és angolnacsapdák között, ahol a helybéli halászok kunyhóikat a cölöpkerítés mentén húzták fel, melyet Lewydd ácsoltatott legelső utazásán, és ahol végre megpihenhettek. Scathel egy kőből faragott szekercefejet adott a falu törzsfőjének, cserébe a csenevész kecskéért, amit feláldozott Ereknek, köszönetképpen, amiért átsegítette őket az út legveszedelmesebb szakaszán. A halászok elképedve nézték, ahogy a Kinti harcosok örömtáncot lejtenek a lenyugvó nap fényében. A két nép korábban ellenségesen közelített egymáshoz, ám időközben a település hűséget fogadott Drewennának, és a folyó mentén élők hozzászoktak a felfelé úsztatott kövek látványához.
Lewydd az egyik halásszal üzenetet küldött Kellannak, Drewenna törzsfőjének, és embereket kért tőle, akik elvontathatták a vízi út végén várakozó szánokat, majd másnap reggel a tetőző árral együtt felfelé indultak a Sulon. Első nap még könnyedén haladtak, de az ár azután már nem sok segítségükre volt, és rudakkal kellett előretolniuk a megrakott hajókat. Három napjukba telt elérni Sült, ahol Kereval két nap pihenőt rendelt el. Aurenna és Saban elvitte pancsolni a gyerekeket a forráshoz, amelynek sziklák közül feltörő vize egy páfrányokkal és mohával benőtt sziklamélyedésben gyűlt össze. A medence feletti sziklákon mindenütt az istennőhöz könyörgők által hátrahagyott felajánlásokat lehetett látni, és egész álló nap egymást érték a sánták, nyomorékok és betegek, akik mind Sul segítségéért fohászkodtak. Aurenna megmosta haját a forrásvízben, Saban kifésülte a fürtjeit, és Sul népe álmélkodva nézte a karcsú, magas és méltóságteljes jelenséget. Egyikük megkérdezte Sabant, hogy Aurenna istennő-e, míg egy másikuk hét ökröt, két szekercefejet, egy bronzlándzsát és három leányát kínálta fel, csak hogy az asszonyává tehesse.
Az egyik kunyhóban töltötték az éjszakát, melyet még Stakis ácsoltatott a törzsek találkozójára. Saban tüzet gyújtott és pisztrángot sütött, azután addig nézte Aurennát, míg a lány bele nem unt.
– Mi az? – kérdezte.
– Istennő vagy? – kérdezte Saban.
– Saban! – korholta a lány.
– Szerintem igen.
– Nem – csóválta a lány mosolyogva a fejét – csak Erek azt akarja, hogy más legyek, mint a többiek. Ezért is kell most itt lennünk. – Tudta, hogy Saban aggódik az utazás miatt, és megérintette a kezét, hogy megnyugtassa. – És Erek vigyázni is fog ránk, meglátod.
Saban reggel arra ébredt, hogy az éjszaka folyamán Ratharryn harcosainak egy csoportja érkezett a szentélybe. A harcosokat Gundur, Lengar egyik legközelebbi társa vezette; az a férfi, aki kirángatta a kunyhójából aznap reggel, amikor Haragg rabszolgája lett. Gundur dél felől, Drewennából érkezett, és Saban látta, milyen peckesen lépked embereivel Sul kunyhói között. Kellan földjén jártak, mégis Ratharryn lándzsásai uralták a vidéket. Saban együtt evett Gundur embereivel, és meghallgatta, mit mesélnek Lengar háborúiról – hogy miként szerezték meg Cathallo egyik ökörcsordáját, fosztották ki a Ratharryntól keletre eső földek lakóit és kényszerítették ki a sarcot azoktól a népektől, akik a tenger partján, a Mai folyó torkolata mentén élnek. Most is, miközben itt beszélgetnek, árulta el Gundur, Lengar Drewennát járja, hogy összegyűjtse Kellan lándzsásait.
– A termést betakarítottuk – magyarázta Gundur. – Ugyan mikor lenne alkalmasabb megtámadni Cathallót? Egyszer s mindenkorra végzünk velük. Te is csatlakozhatsz hozzánk, Saban. Részesülhetsz a zsákmányból, he? – Gundur barátságosan viselkedett, mintha azt sugallná, hogy a Saban és Lengar közti ellenségeskedés már a múlté.
– Mi hozott benneteket Sulba? – kérdezte Saban.
– Te – felelte Gundur. – Lengar hallotta, hogy megérkeztek az utolsó kövek, és elküldött minket, hogy kiderítsük, így van-e.
– Így van – mutatott Saban a hajók felé. – Elmondhatjátok Lengarnak, hogy eljött Sarmennyni Kereval is, és vissza akarja kapni a kincseit.
– Megmondom neki – ígérte Gundur, majd elfordult, hogy végignézze, amint Aurenna kilép a kunyhóból és a folyó felé indul. Vizestömlőt vitt magával, amit megtöltött a folyón, azután visszatért a kunyhóba, és Gundur nem mulasztotta el egyetlen mozdulatát sem. – Ő kicsoda? – kérdezte áhítattól remegő hangon.
– Az asszonyom – felelt Saban hűvösen.
– Tudatom Lengarral, hogy mindketten itt vagytok. Örülni fog a hírnek. – Gundur felállt. Egy pillanatig habozni látszott, és Saban azon tűnődött, hogy talán fel akarja említeni Jegar halálát, ami nem messze esett attól a helytől, ahol most étkeztek, de Gundur végül csak annyit kérdezett, hogy Saban útnak szándékozik-e indulni még ezen a napon.
– Igen – felelte Saban.
– Akkor Ratharrynban találkozunk – bólintott Gundur, és délnek vezette embereit, miközben Saban visszatért a kövekhez, hogy folytassa a vesződséges utat a rudakkal hajtott súlyos hajókon, a folyó áramával szemben. Most már legalább Lengar is tudni fogja, hogy Aurenna megérkezett a birtokára, ahogyan tudni fogja azt is, milyen gyönyörű. Saban lopva megérintette a nyakában viselt mogyoróhéjat.
Délutánra könnyebb lett a dolguk, mert a Sul olyannyira sekély lett, hogy az evezősök belegázolhattak és vontathatták a hajókat. Másnap elérkeztek arra a helyre, ahol délről egy kisebb folyó torkollt a Sulba, és ahol Lewydd a keskenyebb vízfolyás felé fordította a hajókat. Az áramlatot itt szinte alig lehetett érezni, ami megkönnyítette a dolgukat, és estére el is érték a helyet, ahol a folyó túlságosan elsekélyesedett ahhoz, hogy elbírja a hajókat, és ahol a jókora szánok várakoztak. Másnap segítség érkezett Drewennából, hogy leemelje és a szánokra rakja a tizenegy kisebb követ, majd magukat a hajókat is felvontassa a még nagyobb szánokra.
Egyedül az anyaszikla maradt hátra, ám egy egész napjukba telt, amíg a hajót a szánhoz igazították és hengereket aprítottak. Másnap ökröket fogtak a kőóriás elé, majd az anyasziklát átcsúsztatták a hajóról a szánra. Az azután következő napon partra vontatták a hajót, és ekkorra az első kövek már útban voltak kelet felé.
Három napjukba telt, amíg átvágtak a vízválasztón. A füves csapást követték, mely szelíden emelkedett, majd éppoly szelíden leereszkedett a kelet felé tartó folyó partjára. Itt a hajókat leemelték a szánokról, vízre bocsátották őket, és visszarakodták a köveket a fedélzetükre. Lewydd és emberei öt éve csinálták már ezt. Öt éve emelték és vontatták a sziklákat, s a nagy mű most a befejezéshez közeledett. Három napjukba telt lerakodni a köveket a szánokról és újra feltenni a hajók fedélzetére, de elvégezték ezt a munkát is, és többé már sosem kellett elvégezniük.
Másnap reggel leúsztatták a hajókat a folyón, és a férfiak dalra fakadtak, miközben a hullámokat szelték. Nem siettek, és nem kellett egyebet tenniük, mint néha meglökni a hajót a rudakkal, hogy kikerüljenek egy-egy akadályt. A tündöklő nap fénye átszüremlett az utolsó zöld leveleken, miközben a folyó ráérősen kanyargott a füzikével sűrűn benőtt partoldalak között. Harisok érdes hangja harsant a mezőkön, harkályok kopogtatták a fatörzseket. Amint elhaladtak Ratharryn legdélebbi települése, Cheol mellett, a folyóparton felsorakozott népek tánccal és énekszóval köszöntötték a köveket.
– Holnap! – kiáltott nekik Saban. – Holnap Ratharrynba érünk! Mondjátok meg nekik, hogy közeledünk!
Miután elhagyták Cheolt, a folyó ismét betért a fák közé. Az áramlat itt felgyorsult, olyannyira, hogy akik a part mentén követték a hajókat, csak futva tudtak lépést tartani a flottával. A levegő szinte lüktetett az izgatottságtól. A nagy mű a befejezéshez közeledett, és Saban legszívesebben világgá kiáltotta volna diadalát. Mindezt Slaolért tették, és bizonyára Lengar ellenségessége is semmivé foszlik Slaol dicsőségének fényében. Saban még most sem volt biztos benne, miként mutatja majd ki az isten helyeslését, de legalább sikerült felülemelkednie a Camaban álmával kapcsolatban érzett kételyein. Maga az utazás oszlatta el ezeket a kételyeket, hiszen most már láthatta, mekkora erőfeszítés kellett a hajók és kövek elszállításához, és nem tudta elhinni, hogy öt esztendei kemény munka minden értelem nélkül való legyen. Slaolnak válaszolnia kell! Ahogyan egy rövidke fa képes elmozdítani a roppant követ, ugyanúgy az apró emberek is megindíthatják a hatalmas istent. Camabannak lesz igaza.
– Ne engedd, hogy az áramlat elragadjon! – kiáltotta Lewydd, és Saban felocsúdott a kábulatból, hogy lássa, a vízfolyás már kis híján beletorkolt a Mai folyóba, ezért ideje kievezni a partra, ahol éjszakára kipányvázhatják a hajókat. Másnap reggel a Mai folyón az áramlattal szemben kell a köveket elvinniük Ratharrynba, ezért az utazás utolsó éjszakáját a két folyót elválasztó földnyelv fái között töltik.
Kikötötték a hajókat a parton, azután tüzeket gyújtottak. Meleg, száraz éjszaka köszöntött rájuk, így nem kellett menedéket keresniük, bár a két folyópart között tüzekből kordont vontak az ártó szellemek ellen, és Kereval harcosai felsorakoztak mellettük, hogy a lángokat táplálják és a sötétet kémleljék. A többi utazó egybegyúlt és énekeket mondott, míg csak a fáradtság felül nem kerekedett rajtuk, és köpenyeikbe burkolózva aludni nem tértek a fák alatt. Saban a folyó csobogását hallgatta, míg el nem nyomta az álom. Anyjáról álmodott, és látta, ahogy megpróbál beverni egy pecket a kunyhója oszlopába, ám amikor megkérdezte tőle, mit csinál, anyja nem felelt neki.
Azután az álom hirtelen új hangokkal telt meg, sikolyokkal és rettenettel, és ő felriadt, hogy rádöbbenjen, ez már korántsem álom. Ahogy felült, a kordon mögül kiáltások harsantak és a feje felett különös, repedésre emlékeztető hang hallatszott, azután valami hirtelen belecsapódott a fák közé, és ő ráébredt, hogy egy nyílvessző az, míg a jellegzetes hang a lombokat átjáró többi nyílvesszőtől érkezik. Megragadta íját és tegezét, és rohant a kordon felé. A sötétből azonnal két nyílvessző süvített felé, és Saban rádöbbent, hogy a tüzek könnyű célponttá teszik, ezért lebukott egy bokor mögé, ahol Mereth és Kereval is menedékre talált.
– Mi történt? – zihálta Saban.
Senki sem tudta. Kereval két harcosa is megsebesült, de senki sem látta az ellenséget, sem nem tudta, miféle ellenség az, míg nem Kereval unokatestvére, Kargan érkezett futva, és nagybátyja nevét kiáltozta, újabb nyílzáport idézve a fejükre.
– Elrabolják az egyik követ – lihegett Kargan.
– Elrabolnak egy követ? – Saban alig mert hinni a fülének.
– Felfelé vontatják az egyik hajót – magyarázta Kargan.
Scathel kihallgatta a beszélgetést.
– Követnünk kell ókét. – Mi lesz az asszonyokkal és a gyerekekkel? – kérdezte Kereval. – Nem hagyhatjuk őket magukra.
– De miért akarnának elrabolni egy követ? – kérdezte Mereth.
– A hatalmáért? – vetette fel Saban.
A zajok elhaltak a fák között, és nem szelte át több nyílvessző a sötétséget.
– Követnünk kell őket – erősködött Scathel, ám amikor Saban és Kargan átkutatta a tűzkordonon túli sötétet, nem talált semmit. Az ellenség eltűnt, és reggel, amikor finom ködpára szakadt fel a folyóról, felfedezték, hogy az egyik háromtörzsű hajónak valóban nyoma veszett. Egy kisebb követ szállított, és most nyom nélkül eltűnt. A két sebesült közül az egyik reggelre kiszenvedett.
És Saban látta, hogy a hold pirkadat után is az égen marad, és visszaemlékezett arra, amit anyjáról álmodott, aki mindig is Lahanna követője volt. Már attól tartott, hogy az istennő állt bosszút rajtuk, amikor megtalálta az egyik nyílvesszőt, és látta, hogy annak szárába hollótollakat tűztek. Fekete tollakat, amilyeneket Ratharryn harcosai is használnak, Saban mégsem szólt senkinek a gyanújáról, hiszen kis híján bevégezték a nagy művet.

 

Az út utolsó szakasza a Mai folyón felfelé vezetett. A nap melegen sütött, a hangulat mégis hűvös maradt, és vérfagyasztó az éjszakai nyílvesszők emléke. A férfiak gyanakodva kémlelték a sűrűn benőtt partokat, miközben a derékig érő vízben a hajókat vontatták, az anyasziklán a halott lándzsás holttestével. Scathel erósködött, hogy a tetemet el kell vinni Ratharrynba, ahol a kincseket a halott ember bőrére fektetik, így a harcos szelleme is tudhatja, hogy hosszú utazása és halála nem volt hiábavaló.
Saban a folyóparton gyalogolt, Leir kezét fogva. Aurenna Lallicot vitte, s közben Sabant hallgatta, aki a környező dombokról mesélt. Azon ott egy hatalmas medvét öltek meg, míg a másikon Rannos, a villámlás istene agyonsújtott egy tolvajt, ez pedig, mutatott egy bal oldalt magasodó, fákkal benőtt dombra, a halottak lakhelye.
– A halottaké? – kérdezte Leir.
– Mi itt Ratharrynban nem égetjük el a holtakat – magyarázta Saban – hanem kiterítjük őket egy kis templomban, hogy a madarak és vadak egyék meg a húsukat. A csontokat azután eltemetjük, legtöbbször egy sírhalom alá.
Leir elfintorodott.
– Én jobban szeretném, ha elégetnének.
– Amíg megtérhetsz az ősökhöz – kérdezte Saban – ugyan mit számít?
Megkerülték a domb egy kiszögellését. Előttük a folyóparton óriási tömeg várakozott arra, hogy énekével köszöntse az első látótávolságba érő hajókat.
– Melyikük Lengar? – kérdezte Aurenna.
– Egyikük sem.
Ahogy közelebb értek, Saban látta, hogy Lengar csakugyan nem jött el. Ott voltak viszont Mereth féltestvérei, akárcsak Saban húgai, és sokan mások, akiknek megismerte az arcát, és amint közelebb ért, feléje szaladtak és kinyújtották kezüket, hogy áhítatosan megérintsék, mintha csak varázsló lenne. Amikor legutóbb látták, Saban még alig nőtt ki a kisfiúkorból, mostanra azonban szálas, szakállas, egyenes hátú férfivá érett, akinek megkeményedtek a vonásai és immár saját gyermeket nevelt. Álmélkodva meredtek Aurennára, megcsodálták arányló haját és tiszta arcát, amit hihetetlen módon egyetlen ragály sebhelye sem csúfított el. Lengar, tudatták a népek, még Drewennában van. A tömeg ezután kettévált, hogy utat engedjen Galeth-nek, kinek haja őszbe csavarodott, egyik szeme tejfehér lett a hályogtól, a háta meggörbült és szakálla megritkult. Előbb legidősebb fiát, Mereth-t ölelte meg, majd magához vonta Sabant is.
– Most már nem mégy el többet? – kérdezte Galeth Sabantól.
– Nem tudom, bácsikám. – Maradnod kellene – mondta Galeth – hogy a törzsfőnk légy.
– Van már törzsfőtök.
– Zsarnok az – mordult fel indulatosan Galeth, karját még mindig Saban vállán tartva. – Olyan ember, aki jobban szereti a háborút a békénél, és aki minden asszonyt magának akar. -
– Aurennára sandított. – Vidd őt el innét, Saban – tette hozzá – és ne is hozd vissza, amíg nem te leszel itt a törzsfő.
– Lengar megépítette a templomot?
– Építi – vonta meg a vállát Galeth – de Camaban tavasszal eljött, és vitába keveredett Lengarral. Camaban magával hozta Haraggot, és mindketten azt mondták, hogy változtatni kell a templomon, de Lengar erősködött, hogy úgy kell befejezni, ahogyan elkezdték, mert csak így ad neki erőt, ezért Camaban és a társa végül itt hagyták. – Galeth újra végigmérte Aurennát. – Vidd el őt innen, Saban! Vidd el! Ha meglátja, el fogja venni tőled.
– Előbb látni akarom a templomot – tért ki a válasz elől Saban, és felfelé vezette Aurennát a domboldalon, végig a folyóparttól kígyózó széles csapáson, melyet a köveket szállító szánok vájtak a földbe. Kereval és emberei követték; mindannyian látni akarták, hogyan fest templomuk az új környezetben.
– Lengar úgy tudja, hogy harci templomot épít – próbálta tartani az iramot Galeth Sabannal. – Azt hiszi, Slaol nemcsak a nap, de a háború istene is! Már van hadistenünk, mondtuk neki, de Lengar azt felelte, Slaol a harc és a vérontás leghatalmasabb istene. Azt hiszi, hogy ha befejezi a templomot, uralma alá hajthatja az egész világot.
Saban elmosolyodott.
– Ehhez a világnak is lesz egy-két szava.
– Amit Lengar akar, azt megszerzi magának – csóválta a fejét Galeth komoran, és újabb nyugtalan pillantást vetett Aurennára.
Saban megérintette a mogyoróhéjat.
– Biztonságban vagyunk, bácsikám – bizonygatta – biztonságban vagyunk.
A csapás eleinte északnak vezetett, learatott földek között emelkedett és megkerülte a magas fákat, melyek alatt a Halottak Lakhelye rejtőzött, azután nyugatnak tért, és Saban most már Ratharryn nagy sáncát is láthatta a jobbjukon. Megmutatta a védőfalakat Leirnek, és elmesélte, hogy ezen a helyen nőtt fel. Az ősök sírhalmai között jártak, és Saban térdre vetette magát, hogy meghajtsa a fejét, és köszönetet mondjon, amiért ennyi éven át vigyáztak rá.
Amint a sírhalmokat elhagyták, a csapás délnek fordult, hogy leereszkedjen egy kis völgybe, majd beletorkolljon a szent ösvénybe, melynek elkészítését még Gilan rendelte el, amikor az első kövek megérkeztek Cathallóból. A domb felemelkedett előttük, és ugyanazt a célt szolgálta, amit Cathallo szent ösvényének kettős kanyarulata – az utolsó pillanatig elrejtette előlük a templomot. Saban egyre fokozódó izgatottságot érzett, ahogy felkapaszkodott az árok és a mészkőtöltések között. Utoljára Sarmennynben, abban a magasan húzódó völgyben látta az Arnyak Templomát, és most újra szembesülni fog vele, miután csodálatos módon átszállították a fél világon és a fagyos zöld tengeren. Megragadta Aurenna kezét, és asszonya mosolyogva fordult felé, láthatóan osztozva izgalmán.
A templomból először az egyetlen megmaradt napkövet látták meg, mely a szent ösvény fölé magasodott, majd a nap kapujának ikerpillére is elébük tűnt, azután felértek a domb gerincére, és a templom a maga teljességében kitárulkozott előttük.
Több mint fele elkészült már. A zárókövekkel koronázott sziklatömbökből kialakították a folyosót, és a pillérek kettős gyűrűjének kétharmadát is elkészítették a templom középpontja körül, a négy holdkő ölelésében. Saban úgy számította, hogy már csak alig harminc kőnek kell a helyére kerülnie, és látta, hogy ezeknek a pilléreknek is megásták már a vermeket. A templom mellett, túl az árkon és a töltéseken, Sarmennyn kövei egy halomban várakoztak arra, hogy beépítsék őket. Már nem kellett mást tenniük, mint végigvonszolni ezeket a pilléreket a töltésúton és az utolsó sziklákat is felhozni a folyópartról. Annyira közel álltak a befejezéshez, hogy némi képzelőerővel bárki láthatta, milyen lesz a szentély, ha helyére kerülnek az utolsó kövek is. Saban megállt a mohával benőtt napkő mellett, és meredten nézte, amit ő, Lewydd és oly sokan mások véghezvittek az elmúlt öt évben.
– Nos? – kérdezte Galeth.
Saban nem felelt. Régóta várt erre a pillanatra, és most is emlékezett rá, milyen félelemmel vegyes megilletődés vett rajta erőt, amikor először látta a kettős sziklagyűrűt kiemelkedni Sarmennyn ködéből, ám valahogy itt, Ratharrynban nem érzett megilletődést. Arra várt, hogy magukkal ragadják a féktelen érzelmek, talán még térdre is hull ösztönös imádatában, ám a kettős kör itt sokkalta kisebbnek tetszett, mintha építőkövei összezsugorodtak volna. Sarmennynben, a sötét völgy ölelésében és a feneketlen mélység felett trónolva a kövek mintha hatalmat merítettek volna a szélben örvénylő égbolttól, ahogy az egész világ a lábaik előtt hevert, távolban a tengerbe bukó napkoronggal. Sarmennynben a kövek kelepcét formáltak, hogy csapdába csaljanak egy istent, itt azonban a sötét pillérek valósággal eltörpültek a végtelen füves pusztában. Eltörpültek még a Cathallóból származó hét fakóbb sziklatömb mellett is.
– Nos? – kérdezte újra Galeth.
Saban nem szívesen válaszolt a faggatózásra.
– Megtámadtak az elmúlt éjjel – felelte inkább. Galeth megérintette az ágyékát.
– A számkivetettek?
– Nem tudjuk, ki volt – vonta meg a vállát Saban, miközben visszaemlékezett a fekete tollas nyilakra.
– A számkivetettek egyre erősebbek. – Galeth Saban karjára fektette a kezét, és lehalkította a hangját. – Az emberek elmenekülnek.
– A számkivettek elől?
– Lengar elől! – hajolt hozzá közelebb Galeth. – Az a szóbeszéd járja, Saban, hogy a holtak szellemei összegyűltek, megölni Lengart. Az emberek félnek!
– Elmúlt éjjel nem láttunk holtakat. – Saban megállt a Cathallóból érkezett kapupillérek között. Alig látott el a kapu tetejéig, miközben az új kövek alig voltak magasabbak nála, és szép számmal akadtak alacsonyabbak is. – Mit mondott Camaban a templomról? – kérdezte nagybátyját.
– Másként akarja megépíteni – felelte Galeth, majd megcsóválta a fejét. – Nem tudom, mi mást akar, de nem volt vele elégedett, mire Lengar kiabálni kezdett, és sokáig vitáztak egymással. Camaban és a társa végül elment.
– Sarmennynben is így álltak – mormolta Saban, még most is a kövekre meredve.
– Csalódott vagy? – kérdezte Aurenna.
– A csalódottságom nem számít – felelte Saban – csakis az, amit Slaol gondol. – Elnézett a templomon túlra, a dombokat pettyező déli sírhalmok felé. Új sírhalmok is emelkedtek ott, köveik csak úgy fehérlettek a napfényben, és Saban arra gondolt, hogy az új sírok egyike talán éppen atyjáé. – Hol van most Camaban? – kérdezte Galeth-t.
– Egész nyáron nem láttuk – válaszolt az öregember.
– Azt akarja, hogy én fejezzem be a templomot – csóválta a fejét Saban.
– Ne! – erősködött Galeth. – El kell menned, Saban. Vidd az asszonyod, és menj! – Aurennához fordult. – Ne hagyd, hogy itt maradjon. Könyörgöm.
Aurenna elmosolyodott.
– Itt kell lennünk. Erek… – kezdte, majd gyorsan kijavította magát – Slaol akarja, hogy itt legyünk.
– Camaban erősködött, hogy jöjjünk – toldotta meg Saban.
– De hát Camaban is elment – kiáltotta Galeth kétségbeesetten. – Négy hold óta nem járt erre. Nektek is követnetek kellene.
– Ugyan hová? – kérdezte Saban. Körbevezette Aurennát a templomon, és addig követték az árkon túli alacsony töltés vonalát, míg el nem érkeztek arra a helyre, ahol Saban üldögélt a fűben Derrewynnel, a férfiasság próbája után. Derrewyn akkor százszorszépekből készített koszorút, emlékezett rá, és hirtelen felülkerekedett rajta a szomorúság, mert úgy tűnt, hiábavaló volt öt éven át küszködniük. A templomot ugyan idehozták, de Slaolt aligha fogják megindítani ezek az apró kövek. A legtöbbjük alig olyan magas, mint egy gyermek! Ennek a templomnak kellene visszahoznia az istent a földre, ám ezek a kis kavicsok éppúgy el fogják kerülni Slaol figyelmét, ahogyan az égen sikló sólyom se figyel fel a hangyára. Nem csoda, gondolta Saban, hogy Camaban elmenekült, hiszen a semmiért hajszolta bele őket ennyi munkába. – Talán csakugyan haza kellene térnünk fordult Aurennához.
– De Camaban ragaszkodott ahhoz… – kezdte a lány.
– Camaban elment! – szólt Saban nyersen. – Elment, és nekünk sem kell már maradnunk. Hazamegyünk Sarmennynbe. – Sarmennyn zenéje vált az ő zenéjévé, törzsének legendái az ő legendáivá, nyelve az ő nyelvévé, és semmilyen rokonságot sem érzett már ezzel a komor hellyel, még kevésbé szánalmas templomával. Elfordult, és arrafelé indult, ahol Kereval állt a napkő mellett. – Engedélyeddel – szólította meg a törzsfőt visszatérnék veled Sarmennynbe.
– Szomorú lennék, ha nem így tennél – mosolyodott el Kereval. A törzsfő maga is megőszült és meggörnyedt, de azt még megélte, hogy teljesítették az ígéretet, és a tudat boldoggá tette.
Scathel közbeavatkozott.
– De addig egy tapodtat se megyünk, amíg az aranyat és a kincseket vissza nem kapjuk.
– A fivérem tudja ezt – mondta Saban, és éppen ekkor kiáltás harsant.
Valamennyien abba az irányba fordultak, ahonnét a déli sírhalmok között hat lovas közeledett. Valamennyien lándzsát hordoztak, a Kintiek rövid íját vetették a vállukra, és azok közül kerültek ki, akik sok idővel ezelőtt Ratharrynba jöttek, hogy segítsék megszerezni Lengarnak a törzsfőséget. Most is Vakkal vezette őket, kinek arcát Sarmennyn hamuszürke tetoválásai borították, de aki karján már Ratharryn kék jeleit viselte. Szálas, nyers arcú férfiú volt, kurta fekete szakállal. Bőr tunikát viselt, melyre bronzlapkákat varrtak, derekára bronzkardot kötött, hosszú hajfonataiba rókafarkat szőtt. Leszökkent nyergéből, amint elérte Kerevalt, és térdre ereszkedett előtte hódolata jeleként.
– Lengar üdvözletét küldi – mondta Vakkal a törzsfőnek.
– Ő is itt van? – kérdezte Kereval.
– Holnap érkezik – felelte Vakkal, majd félreállt, hogy a másik öt Kinti harcos is üdvözölhesse törzsfőjét. Saban látta, hogy Ratharryn népe utat enged a harcosoknak, és messze elhúzódik tőlük, mintha balszerencsét hozna rájuk, ha egy lándzsás közelében tartózkodnak. Vakkal Aurennára meredt, aki feszengve húzódott közelebb Sabanhoz. – Téged nem ismerlek – mordult rá Vakkal.
– Pedig egyszer találkoztunk – húzta ki magát Saban – amikor megérkeztél Ratharrynba.
– Vakkal elmosolyodott, bár a tekintetében nyoma sem volt örömnek.
– Te vagy Saban – bólintott – Jegar gyilkosa.
– És a barátom! – jelentette ki Kereval jól hallhatóan. – Mindannyian barátok vagyunk – mosolygott Vakkal, de még most sem vette le szúrós tekintetét Sabanról.
– Lengar magával hozza az aranyat? – kérdezte Kereval.
– Igen – felelte Vakkal, és végre nyugtot hagyott Sabannak. Magával hozza az aranyat, de amíg megérkezik, arra kér, hogy te és embereid legyetek megbecsült vendégei. – Elfordult, és Ratharryn felé intett. – Azt mondja, légy üdvözölve otthonában, és hogy ünnepséget rendez a tiszteletetekre.
– És megkapjuk az aranyat? – kérdezte Kereval mohón.
– Az utolsó szemig – felelte Vakkal széles mosollyal. Kereval térdre zuhant hálája jeleként. Elküldte a templomot, nem ingott meg a hite istenében, és a kincsek most végre visszakerülnek a törzséhez.
– Holnap – sóhajtotta boldogan – holnap megkapjuk az aranyat, és hazamehetünk.
– Haza, gondolta Saban, haza. Holnap. Vége lesz az egésznek, és végre hazamehetnek.

 

14. FEJEZET

Ratharryn fejlődésnek indult. Több mint kétszer annyi kunyhó zsúfolódott sáncai közé, mint amikor Saban elment, olyan sok, hogy a cölöpkerítéssel körülvett tér több mint felét betöltötte; míg a sáncokon túl, a Slaol fatemplomához közeli fennsíkon egy teljesen új település jött létre. A legszembeötlőbb változás mégis az volt, hogy Lahanna templomának helyét egy nagy, kerek, zsúpfedeles épület foglalta el.
– Valamikor templom volt – mondta Galeth keserűen – most mégis Lengar csarnoka.
– A csarnoka? – döbbent meg Saban. Rettenetes dolognak tűnt, hogy egy templomból közönséges csarnok legyen.
– Cathallói Derrewyn Lahannát imádja – magyarázta Galeth – ezért Lengar úgy döntött, megalázza az istennőt. Lerontotta a legtöbb pillért, tetőt emelt föléjük, és most itt üli meg az ünnepeket.
Galeth átvezette Sabant az égbe szökő kunyhó ajtónyílásán, és körbemutatott a barlangszerű belső téren, mely magába foglalhatta volna Kereval teljes kunyhóját. A Régi Templom tucatnyi cölöpét meghagyták, csak hogy alátámasszák velük a roppant tetőszerkezetet, amelynek csúcsán egy lyukat hagytak, hogy azon keresztül a füst eltávozhasson – bár a szellőzőnyílást alig lehetett látni a tetőgerendákról lelógó számtalan lándzsától és füstben megfeketedett koponyától.
– Ellenségeinek lándzsái és koponyái – halkította le a hangját Galeth. – Ki nem állom ezt a helyet.
Saban egyenesen gyűlölte, és Lahanna, gondolta, bizonyára bosszút fog állni azon, aki megszentségtelenítette a szentélyét. A csarnok olyan hatalmasan terpeszkedett, hogy Kereval száznál is több embere kényelmesen elalhatott a gyékénnyel és ölyvharaszttal felszórt padlón, és aznap este valamennyien ott is lakmározták a disznóhúst, pisztrángot, csukát, kenyeret, sóskát, gombát, körtét és földi szedret. Saban és Aurenna Galeth kunyhójában evett, ahol a Lengarról szóló történeteket hallgatta. Megtudtak minden részletet a vég nélküli portyázásokról, az idegenek lemészárlásáról, a harcosok gazdagságáról és a szomszédos törzsek számolatlanul rabszolgasorba taszított tagjairól, ám mindezek ellenére, fejezte be mondandóját Galeth, Cathallo még mindig ellenáll.
– Aki csak gyűlöli Ratharrynt – tette hozzá – mind Cathallo mellé áll. Cathallo és Ratharryn ezért nem bír egymással, még ha Ratharryn ki is fosztja ellensége földjeit. Addig egyetlen fiút sem avatnak férfivá Ratharrynban, amíg meg nem tér egyik ellensége levágott fejével, és azzal Lengar csarnokának gyűjteményét gazdagítják. Ma már nem elég életben maradni a rengetegben – mesélte Galeth – egy fiúnak a csatában is bátorságot kell mutatnia, és ha nyúlszívűnek bizonyul, egy éven át asszonyok ruháit kell hordania. Le kell kuporodnia, ha a dolgát végzi, és a rabszolgákkal együtt vízért kell járnia. Még a tulajdon anyjuk is megveti őket! – Megcsóválta a fejét.
– Mégis hajlandó Lengar felépíteni a templomot? – kérdezte Aurenna, aki nem értette, hogy valaki, aki ennyire szereti a háborúságot, miként adhatja nevét egy olyan templomhoz, mely békét és boldogságot hoz a földre.
– Harci templom az! – kiáltotta Galeth. – Lengar azt hirdeti, hogy Kenn és Slaol egy és ugyanaz!
– Kenn? – ráncolta a homlokát Aurenna.
– A háború istene – magyarázta Saban.
– Slaol Kenn, és Kenn Slaol – csóválta a fejét Galeth. – Lengar azt is mondja, hogy egy nagy vezérnek nagy templomra van szüksége, és szeret azzal kérkedni, hogy képes elrabolni egy templomot a világ túlsó feléről.
– Elrabolni? – húzta fel a szemöldökét Aurenna. – Az aranyért kapta cserébe!
– A tulajdon dicsőségére építteti – vetette ellene Galeth – bár sokan azt is mondják, hogy sosem fog elkészülni.
– Kik mondják? – kérdezte Saban.
Az öregember hintázni kezdett ültében. A tűz megvilágította komor arcát, és felfestette árnyékát a tető zsúpszalmájára.
– Vannak baljós előjelek – felelte csendesen. – Egyre több a számkivetett az erdőben, és egyre erősödik a hatalmuk. Lengar valamennyi lándzsásával ellenük indult, de nem találtak mást, csak fákra felkötött tetemeket. Azt mondják, a számkivetetteket egy halott törzsfő vezeti, és egyik lándzsás sem meri kihívni őket maga ellen, csak ha egy pap is vele tart, hogy megóvja a rontástól. – Galeth asszonya, Lidda, aki maga is fogatlan és meggörbült vénasszony lett, hangosan felsírt, és a préme alatt megérintette ágyékát. – Egészséges gyermekek haltak meg folytatta Galeth – és belecsapott a villám Arryn és Mai templomába. Az egyik cölöp teljesen elfeketedett és végighasadt. Lidda felsóhajtott.
– Holtakat láttak az Ég Templomán túl – szúrta közbe – és egyikük sem vetett árnyékot.
– Már nem az Ég Temploma – szólt Saban keserűen, hiszen az első kövek könnyed légiességét megrabolta Sarmennyn ide nem illő köre. Még csak az Arnyak Templomának se nevezhették, legfeljebb valami jelentéktelen és hasztalan dolognak.
– Egy kőrist kivágtak az erdőben, és úgy jajongott, akár egy haldokló gyermek – folytatta a baljós előjelek sorolását Galeth. Bár én magam nem hallottam – tette hozzá. – Kicsorbulnak a szekercék, mielőtt még használnák őket.
– A hold vérszínben kelt fel – jaj vészekéit Lidda – és egy borz megölt egy kutyát. Egy gyermek hat ujjal született.
– Azt mondják – halkította le a hangját Galeth, és gyanakvó pillantást vetett Aurennára – hogy a Kintiek temploma balszerencsét hoz. És amikor tavasszal itt volt, Camaban is azt mondta, hogy át kell építeni az egészet, mert nem jó így.
– És Lengar erre nem volt hajlandó? – kérdezte Saban.
– Lengar azt mondja, hogy Camaban megháborodott – felelte Galeth – és hogy Slaol ellenségei így próbálják megakadályozni a templom befejezését. Lengar Slaol ellenségének nevezte Camabant! Így aztán Camaban elment.
– És a papok? – kérdezte Saban. – Mit mondanak ők?
– Nem szólnak semmit. Félnek Lengartól. Egyiküket meg is ölte.
– Megölt egy papot? – hitetlenkedett Saban.
– A pap megpróbálta megakadályozni, hogy lerombolja Lahanna templomát, erre Lengar megölte.
– És Neel? – kérdezte Saban. – Ő sem tesz semmit?
– Neel! – ejtette a főpap nevét Galeth mély megvetéssel. Neel olyan, mint egy kutya, folyton Lengar sarkában csahol.
Galeth Aurennához fordult. – El kell menned, úrnőm, mielőtt Lengar visszatér.
– Lengar nem fog bántani – használta Aurenna Ratharryn nyelvét, amit Sabantól tanult meg.
– Sarmennyn harcosaival érkeztünk – magyarázta Saban majd ők megvédenék bennünket. – Megérintette a tunikája alatt viselt mogyoróhéjat.
Galeth kétkedve fogadta a kijelentést.
– Amikor még a fivérem volt a törzsfő – fordult Aurennához – boldogan éltünk.
– Boldogan éltünk – visszhangozta Lidda.
– Békében éltünk – vette vissza a szót Galeth – vagy legalábbis megpróbáltunk úgy élni. Sokszor éheztünk persze, hiszen éhínség mindig is volt, de a bátyám tudta, hogy ossza be az élelmet. De minden megváltozott, minden.
Másnap reggel, a felhőtlen égbolt alatt és a nap meleg fényében száz megtermett férfi a partra segítette az anyasziklát, majd felfektette a szánra, amely elé tizenhat ökröt fogtak. Az állatok elvonszolták a sziklát a folyóparttól, miközben Galeth elvitte Sabant és Aurennát az Ég Templomába, és megkérdezte, hová kellene kerülnie a kőnek. Aurenna kijelentette, hogy a szikla csakis egymagában állhat, a kettős gyűrűn belül, a nap kapujával szemközt. Ily módon, magyarázta, a napfordulatkor felkelő nap megérinti a követ, mint a föld és a nap egyesülésének jelképét. Minthogy nem akadt más, aki döntött volna a kérdésben, Galeth tucatnyi embert vezényelt ki a helyre, ahová Aurenna mutatott.
Galeth figyelte, ahogy felforgatják a felső talajréteget, és az agancsok belevájnak az alatta húzódó mészkőbe.
– Már nem tudok ásni – panaszkodott Sabannak. – Fájnak a csontjaim. Még egy szekercét se tudok meglendíteni.
– Épp eleget dolgoztál – igyekezett megnyugtatni Saban.
– Ha egy férfi nem tud dolgozni, minek éljen? – Galeth elfordult, hogy nézze, amint az ökrök az anyasziklát vonszolják, mely olyan hosszú volt, hogy mindkét végén lelógott a szánról. Három kisebb kő követte, ezeket férfiak vontatták a templom felé. – Mennyi rabszolga – sóhajtott fel Galeth. – A lándzsásaink folyton rabszolgákat és élelmet rabolnak. Már kereskedünk is a rabszolgákkal, ettől olyan gazdag Lengar.
Délen ekkor tülökszó harsant, és az érdes hang hosszan visszhangzott a meleg őszi levegőben. Saban kérdő pillantást vetett Galethre, aki bólintott.
– A fivéred – közölte fáradt hangon.
Saban átkelt a töltésen és az árkon, hogy Aurennához siessen. Átkarolta asszonyát, másik kezét fia vállára fektette. A kürtszó újra felhangzott, majd hosszú csend állt be. Saban végignézett a közeli dombgerincen, amelynek vonalát sírhalmok törték meg. Távolabb, elmosódva a meleg levegőben, a fáktól sötétlő horizont húzódott.
Vártak, de a dombgerincen senki sem mutatkozott. A szél belekapaszkodott Aurenna hosszú hajába és a fűszálakat borzolta. Lallic nyugtalanul fészkelődött anyja karjában, és Aurenna próbálta megnyugtatni. A férfiak, akik vermet ástak az anyasziklának, most letették agancsaikat, és dél felé fordultak. Még a görgetegkövet vonszoló ökrök is mozdulatlanná merevedtek, fejüket lehajtva, az ösztökéktől vérző véknyával. Egy sólyom siklott el a szent ösvény felett, sötét árnyéka élesen villant a töltések mészkövén.
– Rossz ember jön? – kérdezte Leir apjától.
Saban elmosolyodott.
– A bácsikád az – borzolta össze fia haját. – Tisztelettudóan kell viselkedned.
A tülök újra felharsant, ezúttal hangosabban és közelebbről, és Leir, akit megriasztott a hirtelen hang, Saban mögött keresett menedéket, noha a dombtetőn még most sem látszott semmi. Azután a tülök negyedszer is megszólalt, és egyetlen férfi szaladt fel az egyik sírhalom tetejére. Hosszú póznát tartott a kezében, csúcsán róka- és farkasprémmel bevont harci jelvénnyel. A jelvényhordozó szegetlen farkasprém köpenyt viselt, és mintegy második arcként egy farkasmaszkot hordott a fején. Körvonala élesen elvált az égbolttól, amint megrázta a jelvényt, majd egy szemvillanással később az egész dombtető megtelt emberekkel.
Hosszú sorban vonultak, és ha le akarták nyűgözni közönségüket, akkor ez sikerült is. Az egyik pillanatban még kihalt volt a dombtető, a másikban már lándzsások harci oszlopa borította, olyan sok lándzsásé, hogy Saban tudta, csakis Ratharryn és Drewenna egyesített seregét láthatja maga előtt. A harcosok lándzsái szaggatott sövénnyé fonódtak össze, csatakiáltásuk megrémítette Lallicot. Félelmetes erők vonultak fel, még ha a sereg nem is az ellenséggel nézett farkasszemet, csak Lengar tulajdon otthonával. Lengar tudta, hogy Cathallóban is hallani fognak erről a hordáról, és azt akarta, hogy rettegjék hatalmát. Maga Lengar köpenyébe burkolózva, kezében lándzsával és az övében karddal a sereg közepén tűnt fel. Tucatnyi megtermett férfi vette körül, valamennyi hírhedt hadvezére, míg mellette a köpcös és pufók Kellan, Drewenna törzsfője és Lengar bábja közeledett. Lengar megállt egy pillanatra, majd előreintette kíséretét.
– Hogyan tudja etetni őket? – álmélkodott Aurenna fennhangon.
– Nyáron nem nehéz – felelte Saban. – Vannak szarvasok és disznók. Több disznó, mint amennyit el tudsz képzelni. Gazdag ez a föld. Télen pedig – folytatta – kifosztja a szomszédait.
Lengar meglátta Sabant, és felé vette az irányt. Ratharryn törzsfője hosszú, bronzlemezekkel telivarrt bőrtunikát viselt, vállairól gyapjúköpeny omlott alá, kezében fényes bronzhegyben végződő súlyos lándzsát hordozott. A lándzsa nyeléről rókaprémcsíkok lógtak le, s még több ilyent kötött a lábára és a karjaira. Sastollakat szőtt hosszú hajába, melyet olyannyira beolajazott, hogy az csatakosan tapadt a koponyájára, Saban eszébe idézve azt a távoli napot, amikor az idegen meghalt és Lengar egész a faluig kergette. A leölt ellenségeket jelképező tetoválások már a kézfejét és ujjait is elborították, míg a szemei mellé tetovált szarvak félelmetes külsővel ruházták fel. Saban érezte, hogy Leir önkéntelenül is összerezzen, és megpaskolta a fiú fejét.
Lengar néhány lépésnyire tőle állapodott meg. Egy hosszú pillanatig némán meredt Sabanra, majd gúnyosan elmosolyodott.
– Az én kistestvérem. Azt hittem, sosem lesz merszed hazajönni.
– Miért kellene félnie egy férfinak a hazatéréstől? – kérdezte tőle Saban.
Lengar azonban nem figyelt Sabanra. Aurennát nézte, aki most is olyan magas, karcsú és egyenes hátú volt, mint azon a napon, amikor Saban megismerte; olyan asszony, kinek kezéért még most is vetélkedtek volna a tengeren túli törzsfők. Aurenna nyugodtan állta Lengar tekintetét, míg Lengar elképedve nézett rá, mint aki nem hisz a szemének. Dermedten mérte végig, a fejétől a lábujjáig, majd vissza.
– Ez itt Aurenna? – kérdezte végül.
– Az asszonyom, Aurenna – karolta át Saban felesége vállát.
– Gundur igazat beszélt – szólt Lengar csendesen.
– Miről? – kérdezte Saban.
Lengar még most sem vette le a szemét Aurennáról.
– Az asszonyodról, mi másról. – Hadvezérei alázatos ebekként lesték Lengar minden szavát. Valamennyien hosszú lándzsát, hosszú köpenyt, hosszú haj fonatokat és hosszú szakállt viseltek, és most valamennyien sóvárogva meredtek a magas, aranyhajú sarmennyni asszonyra. Lengarnak végül sikerült levennie tekintetét Aurennáról. – A fiad? – biccentett Leir felé.
– A neve Leir, Saban fia, Hengall unokája.
– Az ott egy lány? – bólintott Lengar Lallic felé, aki még kisebbre húzta össze magát Aurenna karjában.
– A neve Lallic – felelt Saban.
Lengar gúnyosan elmosolyodott.
– Csak egy fiú, Saban? Nekem hét van! – Újra Aurennához fordult. – Én több fiút adnék neked.
– Megelégszem testvéred fiával – felelt nyugodtan Aurenna.
– A féltestvérem fiával – csattant fel Lengar. – Ha ez a fiú odavész, az egész életed hiábavaló. Mi haszna egy asszonynak, ha csak egy fiút képes szülni? Megtartanál egy olyan emsét, amelyik csak egy malacot ad? Márpedig a fiúk könnyen halnak. Most is Aurennára meredt, és úgy tűnt, egyszerűen képtelen levenni róla a szemét. Újra tetőtől talpig végigmérte, és nem is bajlódott azzal, hogy leplezze csodálatát. – Emlékszel, Saban kérdezte, miközben tovább bámulta Aurennát – hogy atyánk mindig azt mondta, széles farú lányt kell elvenni? Az asszonyok csak olyanok, mint a jószágok, mindig ezt mondta. A vékonyak nem jók semmire. Erre te éppen egy ilyen asszonyt választasz. Talán több fiad is lehetne, ha követed Hengall tanácsát.
– Sosem lesz más asszonyom – jelentette ki Saban.
– Most, hogy visszatértél Ratharrynba, azt teszed, amit mondok, testvér. – Elfordult, és lándzsájával az egyik közeli sírhalom felé mutatott. – Az ott Jegar sírja. Gondolod, hogy elfeledkeztem róla?
– Egy férfi sosem feledkezik el a barátairól – felelte Saban. A lándzsa most Sabanon állapodott meg.
– Sokkal tartozol Jegar családjának. Sok ökörrel, sok disznóval, ígéretet tettem nekik.
– És te mindig betartod, amit ígérsz? – kérdezte Saban.
– Te fogod betartani, amit ígérek – mordult fel Lengar – különben olyasmit veszek el tőled, testvér, ami sokkal többet ér. Aurennához fordult, majd kényszeredetten elmosolyodott. De ne civakodjunk. Boldog nap ez a mai! Visszatértél, magaddal hoztad az utolsó köveket, és végre elkészül a templom!
– És visszaadod a kincseket a törzsemnek – tette hozzá Aurenna.
Lengar arca megrándult. A gondolatát se állhatta, hogy egy asszony mondja meg neki, mit tegyen, de végül bólintott beleegyezése jeleként.
– Visszaadom a kincseket – felelte kurtán. – Kereval itt van?
– A faluban – válaszolt Saban.
– Akkor ne várassuk. Indulás! – Lengar kinyújtotta a karját Aurenna felé, de ő nem hagyta el Sabant, és Lengar úgy tett, mint aki semmit sem vett észre.
A lándzsások sora áramlani kezdett Saban és Aurenna mellett.
– Azt hiszem, most már mennünk kell – mormolta Saban. Nem kell szólnunk senkinek.
Aurenna a fejét rázta.
– Itt a helyünk – jelentette ki.
– Csak mert Camaban ezt mondta! – tiltakozott Saban. – És hol van ő? Elment! Elmenekült! Kövessük mi is.
– Erek… Slaol mondta, hogy legyünk itt. Camabannal vagy nélküle, de itt a helyem. – Elfordult, hogy végignézzen a befejezetlen templom építőkövein. – Slaol egyre tisztábban nyilatkozik meg az álmaimban – folytatta halkan – és ő azt akarja, hogy itt legyek. Ezért kímélte meg az életem, ezért vezérelt ide. Saban szívesen vitába szállt volna vele, de tudta, hogy csak veszíthet egy istennel szemben. Aurenna megfordult és végigmérte a falu felé tartó lándzsások hordáját. – Miért van szüksége a fivérednek ennyi emberre? – kérdezte.
– Mert meg fogja támadni Cathallót – vonta meg a vállát Saban. – Épp időben érkeztünk, hogy belecsöppenjünk egy háborúba.
Visszaindultak a falu felé. Kisfiúk hajtották ki a disznókat az erdőből, hogy a Slaol régi temploma melletti kis földdarabra tereljék őket, ahol a férfiak leölték az állatokat. Asszonyok és gyermekek csapkodták le a húst a csontokról, miközben a közelben kutyák csaholtak és vonítottak a belső részekért, ám azokat mozsarakban összetörték, árpával keverték, és a disznók beleibe töltötték, hogy azután a forró hamvakon megsüssék. A haldokló állatok visongása egy pillanatra sem szűnt, és patakokban folyt a szúrós szagú vér, amit végül a kutyák nyaldostak fel. A falun belül még elviselhetetlenebb volt a bűz; az asszonyok nyálkás mérgeket kevertek, hogy azzal borítsák a Cathallo ellen induló harcosok lándzsáit. Sokan már az esti lakomát készítették elő: hattyúkat fosztottak, disznóhúst sütöttek, magokat őröltek a kis darálókon. Az ürülékkel és vizelettel teli cserzőgödrök is hozzáadták a magukét a mindent átjáró bűzhöz. A férfiak kovakőből faragott nyílhegyeket erősítettek a vesszőkre, és a lándzsafejeket kalapálták élesre.
Aurenna betért Galeth kunyhójába, hogy megetesse a gyerekeket, amíg Saban a települést járta és régi ismerőseit kereste. Arryn és Mai templomában, ahol megcsodálta a megfeketedett és végighasadt villámsújtotta pillért, találkozott Geillel, atyja legidősebb özvegyével, aki kis füzikecsokrot helyezett a templom bejáratához, és szorosan magához ölelte Sabant.
– Nem szabadott volna visszajönnöd – zokogta. – Ő mindenkit megöl, aki nincs ínyére.
– Megérte visszajönni – mosolyodott el Saban – csak hogy viszont láthassalak.
– Ezt a telet már nem élem túl – itatta fel az öregasszony a könnyeit hófehér hajában. – Az apád jó ember volt. – A virágokra meredt, melyeket a szentély kapuját jelző cölöpök elé fektetett. – És minden fiúnk odalesz – tette hozzá bánatosan, majd szipogva elbotorkált kunyhója felé.
Saban belépett a templomba, és homlokával érintette a pilléreket, melyeket oly sok évvel ezelőtt még ő és Galeth állított. Akkoriban még csak férfinak se nevezhette magát. Lehunyta szemét, és hirtelen maga előtt látta Derrewynt, amint meztelenül előlép a patakból és a vízcseppek gyöngyözve hullnak le a hajáról. Vajon Mai, a folyó istennője küldte rá a látomást? És mit akar jelenteni? Imát mormolt Mainak, hogy őrizze meg biztonságban a családját, és megkopogtatta az egyik pillért, hogy felhívja az istennő figyelmét az imádságra, amikor hirtelen kiáltás harsant mögötte.
– Saban! – csattant fel Lengar hangja. – Saban!
Lengar hosszú léptekkel közeledett a kunyhók között, nyomában két lándzsással, akik alighanem az épségére vigyáztak.
– Saban! – kiáltotta újra Lengar, majd meglátta fivérét a templomban, és arrafelé vette az irányt. A templom körül gyülekező nép ijedten félrehúzódott.
Lengar alig látott a méregtől, és jobb kezével az övén függő bronzkard markolatát szorongatta.
– Miért nem mondtad el, hogy éjjel ellopták az egyik követ? követelte a választ.
Saban vállat vont.
– Fekete tollas nyílvesszőt használtak – felelte. – Ugyan miért kellene elmondanom, amit már amúgy is tudsz?
Lengar visszahőkölt.
– Azt akarod mondani…
– Tudod te jól, mit akarok mondani – szakította félbe Saban.
Lengar üvölteni kezdett.
– Egyezséget kötöttem Sarmennynnel – ordította. – És az egyezségben az állt, hogy hoznak nekem egy templomot. Nemcsak egy darabkáját!
– A te embereid rabolták el a követ – vádaskodott Saban.
– Az embereim! – vicsorogta Lengar. – Az embereim nem tettek semmi ilyent! Te veszítetted el azt a követ! – Megbökte Saban mellkasát. – Te veszítetted el, Saban!
A két lándzsás nyomon követte Saban minden mozdulatát, ha netán ő is elveszítené béketűrését, de Saban csak fáradtan csóválta a fejét.
– Azt mondod, rászedtek, amiért egyetlen kő hiányzik? – kérdezte. – Ugyan mit számít az az egy, ennyi kő között?
– He levágom a férfiasságod, testvér, mennyire fog hiányozni? Pedig csak egy apró darabka hús. – Lengar kiköpött. Mondd csak, amikor ezek az emberek a fekete tollas nyílvesszőikkel rátok támadtak, megöltél közülük egyet is? Foglyul ejtetted valamelyiküket?
– Nem.
– Akkor honnét tudod, kik voltak?
– Nem tudom – vallotta meg Saban, de csakis Ratharrynban használtak fekete tollas nyílvesszőket. Cathallóban szajkók kék tollat keverték a fekete hollótollak közé, míg Drewennában fekete és fehér elegyével koronázták a vesszőket.
– Nem tudod – acsarkodott Lengar – mert nem küzdöttél meg velük, igaz? – Félrerántotta Saban tunikájának szegélyét. Csak két tetoválás, Saban? Még mindig nyúlszívű vagy?
– Az egyik jel Jegaré – húzta ki magát Saban – és ő nem tartott gyávának.
Lengar nem harapott rá a csalira, felfedezte viszont a Saban nyakában viselt mogyoróhéjat, és még mielőtt Saban megakadályozhatta volna, előhúzta a tunikája alól.
– Cathallo használ mogyoróhéjat a bűbájosságaihoz – mondta vészjóslóan elfojtott hangon. Egyenesen Saban szeme közé nézett. – Miféle varázslat ez?
– Egy élet.
– Kié?
– Csont valakinek a csontjából – felelte Saban – és hús a húsából.
Lengar kivárt, a választ latolgatta, majd éles mozdulattal megrántotta a talizmánt, s bár Saban előrehajolt, a héj elvált a bőrszíjtól.
– Azt kérdeztem, kinek az élete.
– A tiéd, testvér – válaszolt Saban.
Lengar elmosolyodott.
– Azt gondolod, kistestvér, hogy ez a mogyoróhéj fogja megóvni az asszonyod?
– Slaol fogja megóvni Aurennát.
– De ez a talizmán itt, kistestvér – tartotta Lengar a héjat Saban elé – ez itt nem Slaol. Ez itt Lahanna. Csak nem hunyászkodtál meg Derrewyn előtt?
– Nem hunyászkodtam meg előtte – válaszolta Saban. – Ajándékkal tértem vissza hozzá.
– Te ajándékot adtál az ellenségemnek?
– Méghozzá Jegar fejét. – Saban tudta, hogy veszélyes játék felingerelnie Lengart, különösen így fegyvertelenül, de a szavak önkéntelenül buktak ki belőle.
Lengar hátrébb lépett, és Neelért, a főpapért kiáltott.
– Neel! Gyere ide! Neel!
A főpap előtűnt kunyhójából. Sántított, amióta egy nyílvessző a combjába fúródott, azon az éjszakán, amikor Lengar megölte Hengallt. Haját sárral tüskékké tapasztotta össze, nyakában csontokból való láncot viselt, övén zacskók függtek, amelyekben gyógy füveit és amulettjeit tartotta. Meghajolt Lengar előtt, aki odalökte neki a mogyoróhéjat.
– Ez itt egy talizmán – közölte Lengar – amit Derrewyn készített az elpusztításomra. Mondd el, hogy működik.
Neel nyugtalan pillantást vetett Sabanra, majd övéből előhúzott egy kis kovakést, és átvágta a héjakat szorosan összefogó inakat. Szétválasztotta a két felet, majd megszagolta tartalmukat. Elfintorodott a bűztől, azután ujjával megbökte a parányi csontot.
– Derrewyn gyermeke lesz az – döntötte el végül a kérdést.
– Akkor az én gyermekem is – mondta Lengar.
– Derrewyn megölte – folytatta Neel – hogy csontjával és húsával megátkozzon téged.
– Lahanna átka?
– Ő sosem fordulna más istenhez – erősítette meg Neel. Lengar visszavette a héjakat, és gondosan összeillesztette a két felet.
– Működni fog? – kérdezte a főpapot.
Neel habozni látszott.
– Lahannának nincs hatalma felettünk – jelentette ki végül feszengve.
– Folyton ezt mondogatod – fortyant fel Lengar. – De most legalább próbára tehetjük a hitedet. – Sabanhoz fordult. – Mit kell tenned ahhoz, kistestvér, hogy megölj? Össze kell törnöd?
Saban nem felelt. Lengar felnevetett.
– Egy napon a disznóknak vetem oda a húsod, és a koponyádba fogok vizelni.
– Bármennyire kihívóan is beszélt, arca összerándult a félelemtől, amint markába vette a mogyoróhéjat és lassan összepréselte. Egy pillanatra megállt, és láthatóan azon tűnődött, bölcs dolog-e maga ellen haragítania egy istennőt, de Lengar nem azzal tette rettegetté Ratharrynt, hogy adott az elővigyázatosságra. Egy férfinak kockáztatnia kell a nagyságért, és Lengar akár az életét is kész volt feltenni, ha elég nagynak ítélte a jutalmat. A mogyoróhéj összeroppantása több erejébe került, mint számította, de a fa végül megadta magát és a talizmán összetört. Lengar a kezei között tartotta a ragacsos szilánkokat és lélegzetvisszafojtva várt. Semmi sem történt.
Óvatosan felnevetett, majd összesöpörte tenyerén a héj maradványait, és átadta az összetört talizmánt Neelnek.
– Vesd a legközelebbi tűzbe – utasította, majd végignézte, ahogy a főpap engedelmesen elbiceg a legközelebbi tábortűzig, és tűzre veti a talizmánt. A tűz egy pillanatra felizzott, zsír sercegése hallatszott, és Lengar még mindig élt.
– Miért kellene törődnöm Lahanna átkával? – kérdezte gúnyosan. – A templomában élek, és semmit sem tehet ellene. Mi Slaol népe vagyunk! Kenn népe! – A kiáltozást hallva a nép nyugtalanul tekintgetett feléjük, miközben Lengar összedörzsölte tenyerét. – Ennyit Derrewyn átkáról – fordult vissza Sabanhoz. – Vagy talán meghaltam?
Neel teli torokból nevetni kezdett.
– Nem vagy te halott! – kiáltotta a főpap.
Lengar megpaskolta a testét.
– Nekem úgy tűnik, életben vagyok!
– Életben vagy! – kotkodácsolta a főpap. – Derrewynnek viszont fájdalmat okoztam, igaz? – kérdezte Lengar a papot.
– Hát persze – felelte buzgón Neel. – Fájdalmat okoztál neki!
– Összegörnyedt, hogy a fájdalmat mutassa, mely Derrewynt ezekben a percekben gyötöri. – Rettenetes fájdalmat!
– Sabant pedig kiábrándítottam – szánakozott Lengar, majd olyan rideg pillantást vetett rá, hogy Saban már azt várta, hogy előrántja kardját és ott helyben ledöfi. De Lengar legnagyobb meglepetésére elmosolyodott. – Egyezséget ajánlok neked, kistestvér. Okom lenne rá, hogy megöljelek, de mi hasznom lenne egy nyúlszívű halálából? Visszamehetsz Sarmennynbe, de ha még egyszer meglátlak, ott helyben agyoncsaplak.
– Semmire sem vágyom annyira, mint hogy visszatérjek Sarmennynbe – mondta Saban.
– De az asszonyod nélkül kell menned – tette hozzá Lengar. Nincs okod haragudni, testvér. Tisztes árat kapsz érte. Őt számítom fel Jegar vérdíjaként.
– Aurenna nem eladó – közölte Saban – és az ő népe Sarmennyn népe. Gondolod, csak úgy hagyják majd, hogy rajta töltsd a kedved?
Lengar elvicsorodott.
– Én azt gondolom, kistestvér, hogy az asszonyod már ma este az enyém lesz, és te fogod őt elhozni nekem. – Megbökte Saban mellkasát. – Hallottad? Te magad hozod el nekem. Elfelejted, Saban, hogy ez itt Ratharryn, ahol én uralkodom, és az istenek engem kegyelnek. – Félig elfordult, majd mosolyogva nézett vissza. – Vagy szeretnél te uralkodni? Nincs más dolgod, mint engem megölni. – Kivárt egy pillanatig, mintha arra számítana, hogy Saban rátámad, azután kinyújtotta a kezét és megpaskolta Saban arcát, mielőtt elvezette volna vigyorgó lándzsásait.
És Saban rémülten rohant Aurennához, és megkönnyebbülten látta, hogy biztonságban van.
– Indulnunk kell – zihálta, de Aurenna ügyet sem vetett rémületére.
– Nekem itt a helyem – jelentette ki. – Erek akarja, hogy itt legyek. Azért vagyunk itt, hogy egy nagy dolgot vigyünk végbe.
A mogyoróhéj kudarcot vallott, Aurenna beleveszett a napistenről szőtt álmaiba, és Saban csapdába esett.

 

Aznap este Lengar lakomát adott Sarmennyn népének tiszteletére, ahol osztrigát, hattyút, pisztrángot, disznóhúst és vadakat szolgáltak fel. A rabszolgák a nagy ünnepi csarnokban terítettek meg, és Lengar nem fukarkodott a bódító italokkal sem.
Lengar saját emberei, akárcsak a Drewennából érkezett harcosok, odakint ünnepeltek, hiszen még a hatalmas ünnepi csarnokban sem fértek volna el ennyien, amellett az emberek máris a közelgő ütközetre készültek, ezért összegyűltek Slaol régi templomában, ahol feláldoztak egy üszőt és megedzették magukat a mészárlásra, azután magukhoz vették az ivókupákat és nagyokat kortyoltak, abban a hitben, hogy az ital bátorrá teszi a férfit. Az asszonyok Arryn és Mai templomában gyűltek össze, hogy embereikért imádkozzanak.
Aurenna és Saban Kerevallal és embereivel evett. Scathel felpanaszolta, hogy egy asszonynak nincs helye az ünnepi csarnokban, de Kereval megnyugtatta az akadékoskodó papot.
– Ő is közülünk való – mondta – és nincs szó, csak erről a ma estéről. Amellett – toldotta meg – nem épp Aurennának köszönhetjük, hogy végre visszakapjuk a kincseinket?
Lengar sötétedés után bukkant fel a csarnokban. A barlangszerű építményt két jókora máglya világította be, melyek füstje ott örvénylett a lángok fényében fürdő koponyák között. A kígyózó füst csak nehezen talált magának utat a tető csúcsán vágott szellőzőnyílás felé. Étel akadt bőséggel, akárcsak tüzes ital, és Kereval emberei a lehető legjobb hangulatban voltak, amikor Lengar hat lándzsása kíséretében megérkezett. Ratharryn törzsfője harchoz öltözött, tunikáján bronzlapkák csillogtak, lándzsája pengéjét sastollak ékesítették. Lándzsanyelével megütögette az ajtófélfát, hogy csendet követeljen.
– Sarmennyn népe! – kiáltotta a Kintiek nyelvén. – Az aranyatokért jöttetek! A kincsekért! És azok nálam vannak!
Helyeslő mormolás hallatszott. Lengar engedte elhalni a hangokat, majd elmosolyodott.
– De csak akkor adom vissza őket, ha megadjátok nekem a templomot.
– Elhoztuk neked! – kiáltotta Scathel.
– Elhoztátok a javát – engedte meg Lengar – de egy kő hiányzik. Egy követ elloptak tőletek.
A mormogás egyre indulatosabban csapott fel, olyan indulatosan, hogy a lándzsások felsorakoztak törzsfőjük védelmére, ám Lengar visszaparancsolta őket.
– Van vajon a templomnak hatalma, amíg hiányzik az a kő? kérdezte Lengar. – Amikor eltemetjük ellenségünket, levágjuk egyik kezét vagy lábát, hogy sose lehessen teljes. És miért? Mert így a halott szellemnek nem lesz felettünk hatalma. És most a templomunk sem teljes. Erek talán a magáénak fogja vallani?
– Rá fog ismerni! – kiáltotta Scathel. A zord pap állva, a dühtől reszketve védekezett. – Figyelte, ahogyan elhoztuk ide! Látta a művünket!
– És nem gondolod, hogy haragszik, amiért hagytátok elveszni azt a követ? – kérdezte Lengar, majd szomorúan megcsóválta a fejét. – Sokat gondolkodtam a kérdésről, kikértem papjaim tanácsát, és együtt megtaláltuk a választ, hogy magatokkal vihessetek az aranyatokat. Mert ezért jöttetek, nem? Hogy hazavigyétek az aranyat és boldogan éljetek.
Itt hosszan kivárt. Scathel zavartan hallgatott, így Kerevalnak kellett felállnia.
– Mi lenne hát a válasz? – kérdezte előzékenyen.
Lengar elmosolyodott.
– Oda kell hívnunk Ereket a templomhoz. A templomhoz, amely még nem teljes. És hogyan hívhatnánk oda, ha nem az arájával? – Aurennára mutatott. – Add nekem ezt az asszonyt emelte fel a hangját – és én neked adom az aranyat. Még többet is kapsz tőlem! Gazdagabban küldelek haza, mint amilyen azelőtt voltál, hogy elrabolták tőled az aranyat! Még ma este neked adom az aranyat, de csak, ha fivérem elhozza nekem az aráját. – Lándzsájával Sabanra mutatott. – Elhozod nekem Aurennát.
– Nem! – kiáltotta Saban. Most értette csak meg, miért rabolták el Lengar emberei a követ, ahogy tudta azt is, hogy senki se hinne a meséjének. – Nem! – kiáltotta újra.
– Küldd el nekem – ismételte Lengar Kereval felé fordulva és én visszaadom neked a kincseket. – Ezzel kifordult az ajtón, és a súlyos bőrfüggöny visszahullt a helyére.
– Nem! – kiáltotta Saban harmadszor is.
– De igen! – üvöltött fel Scathel még hangosabban. – De igen! Mi másért kímélte volna meg Erek a Tenger Templomában? Még sosem utasította vissza egyik aráját sem, soha a törzs történetében! Célja volt mindezzel, és most már azt is tudjuk, mi az.
– Nem Ereknek akarja őt – védekezett Saban kétségbeesetten – hanem saját magának! – Most már Lewydd is ott állt Saban mellett, hogy támogassa a vitában, és Lewydd evezősei, akik öt éven át küszködtek a sziklákkal tengeren és szárazföldön, szintúgy mögöttük sorakoztak fel, ám a harcosok, akik azért jöttek, hogy hazakísérjék a kincseket, nem néztek se Sabanra, se Aurennára. A gyékénnyel felszórt földre meredtek.
Scathel kiköpött.
– Öt éven át – nézett körül hallgatóságán – rabszolgák módjára gürcöltünk, hogy visszaszerezzük kincseinket. Vérünket és verítékünket ontottuk. Elvégeztük, amiről a legtöbben azt mondták, nem lehet elvégezni, és most utasítsuk vissza illő jutalmunkat? – Göcsörtös ujjáνal Sabanra mutatott. – Miért kímélte meg Erek a lány életét? Mi célja volt vele, ha nem erre a pillanatra tartogatta?
– Jól beszélsz – szúrta közbe Kereval csendesen.
– Csakhogy nem Ereket szolgálnánk ezzel, hanem a fivérem kéjvágyát! – kiáltotta Saban, ám a harcosok rövid úton letorkollták. Csakis a kincsek számítottak, semmi más.
Aurenna felegyenesedett, az ölében Lallic-kal. Megérintette Saban karját.
– Nem számít – szólt halkan. Felfelé nézett, túl a tűzben kirajzolódó koponyákon, ahol a füst eltávozott a tetőnyíláson át.
– Mi az? – kérdezte Saban.
Aurenna lágyan elmosolyodott.
– Éjszaka van – felelte halkan – és Lahanna átka nem fog a napon, igaz? – Tudta, hogy Lengar elpusztította Derrewyn talizmánját, és elfintorodott, amikor hallotta a történetet. – Csúnyán fogja végezni – mondta akkor halkan, és most is igyekezett megnyugtatni Sabant. – Az istenek haragját kockáztatja, és az istenek nem szeretik, ha ellent mondanak nekik.
– Fogjátok! – kiáltott Scathel, akit egyre türelmetlenebbé tett a késlekedés, és Kargan, Kereval lándzsásainak vezére magához intette legközelebbi bajnokait.
– Hagyjátok! – parancsolta Kereval.
Aurenna nyugodtan nézett Saban arcába.
– Minden jól fog alakulni. – A csarnok kapuja felé indult, karján a kis Lallic-kal. Lewydd felkapta Leírt, miközben Saban beérte Aurennát, hogy megragadja a karját és próbálja megállítani. A lány összevonta a szemöldökét. – Még te sem tarthatsz vissza – szakította ki magát a szorításából.
– Inkább megölnélek, sem hogy neki adjalak – kiáltotta Saban kétségbeesetten. Sosem bocsátotta meg magának Derrewyn sorsát, és most engedje Aurennát a fivére ágyához sétálni?
– Erek akarja, hogy itt legyek – erősködött Aurenna.
– Erek akarja, hogy meggyalázzanak? – kérdezte Saban.
– Bízom Erekben – felelte Aurenna nyugodtan. – Hát nem tőle kaptam ajándékba az életet? Hogy is tehetne velem bármi rosszat? Nem fognak meggyalázni. Erek sosem engedné.
Kereval maga is visszatartotta volna őket, de nem tehette. Kedvelte Sabant és Aurennát, ám a törzs komoly áldozatot hozott, hogy visszaszerezze az aranyat, és most további áldozatra kényszerült. El kellett volna mondania, mennyire sajnálja a történteket, de a szavak a torkán akadtak, és némán elfordult. Scathelnak van igaza, gondolta a törzsfő, Aurenna sorsa az, hogy meghaljon Erekért. Sok évet megélt azóta, hogy megmenekült a Tenger Templomában, így talán nem is olyan tragikus az eset, mint amilyennek látszik. Az istenek szándékai rendre kifürkészhetetlenek, ám most nagyon is világosak. A végzet megkerülhetetlen.
Néma csend telepedett az ünnepi csarnokra, amint Aurenna megemelte a függönyt. Kilépett a szabadba, majd Lewydd és Saban is követte őt az éjszakába, hogy lássa, Lengar alig néhány lépésnyire onnét várakozik. Bronz vértbe öltözött harcosai övezték, akik lándzsákkal és íjakkal a kezükben körülvették az egész csarnokot. Sokan lángoló fáklyákat tartottak, hogy világítsanak a holdtalan éjszakában. Gúnyos, részeg vigyorral figyelték Sabant, aki felnézett az égre.
– Nincs hold! – álmélkodott.
– Minden rendben lesz – bíztatta Aurenna csendesen. – Tudom, hogy Erek nem hagy magára.
– Hozd őt ide nekem – vigyorodott el Lengar.
Saban vonakodott, de a lány magával húzta, és nyugodtan odalépett Lengar elé, kinek arcáról sugárzott a diadal.
– Mondtam, hogy el fogod hozni nekem – mosolygott gúnyosan Lengar. – Micsoda egy gyáva féreg vagy. – Intett a fejével, mire négy lándzsása elválasztotta Aurennát Sabantól. A harcosok Lengar felé lökdösték Aurennát, miközben több italtól bűzlő lándzsás megragadta Lewyddet és Sabant, hogy áttaszigálják őket a harcosok gyűrűjén. Saban visszanézett, és látta, hogy Aurenna két őrzőjével közvetlenül Lengar mögött áll.
Lengar azonban még nem méltatta figyelmére, ehelyett az ünnepi csarnokra meredt és felemelte lándzsáját.
– Most! – üvöltött fel. – Most! – és a harcosok fáklyáikat az ünnepi csarnok tetejére hajították, míg mások lobot vetettek a csarnok széles eresze alá. A lángok szédítő sebességgel terjedtek szét a csarnok meredek zsúptetején, és alig néhány pillanat múlva az első rémült harcosok már menekülni is próbáltak a tűz elől, ám amint feltűntek a csarnok ajtajában, nyílvesszők záporoztak rájuk és vetették vissza őket brutális erővel. A lángoló zsúpszalma beomlott a csarnokba, melyet átható füst burkolt magába. Száraz volt az idő, és a csarnok olyan könnyen lángra kapott, akár egy halom gyújtós. A lángokból és sötétségből szőtt meredek tetőre újabb fáklyákat vetettek, a tüzek szétterjedtek, egyesültek és az égre csaptak, a harcosok pedig sikoltoztak a fellógatott koponyák alatt. Sokan megpróbálták áttörni a falakat, de a nyilak felnyársalták őket is. Egy férfinak sikerült elszabadulni, de vagy fél tucat nyílvessző fúródott a testébe, és hamarosan egy bronzbárd alatt végezte.
Aurenna maga elé meredt, ajkaira szorította kezét és szeme elkerekedett a rémülettől, miközben szorosan magához vonta leányát, hogy Lallic ne láthassa a vérontást. Maguk a falak is lángoltak már. Egy, a falban foglyul esett halott férfi hosszú haja hirtelen fellángolt. A tető egy része összeomlott, és szikraesőt szórt maga köré. Koponyák hulltak alá, miközben izzó szalmaszálak örvénylettek a csillagok felé. Lengar harcosai megigézetten meredtek a látványra. A szemlélődök között ott voltak Kereval saját emberei is, azok a harcosok, akik követték Vakkait Ratharrynba és mostanra sötét törzsfőjének esküdtek hűséget, és ezek a Kintiek együtt éljeneztek a többiekkel. Keresztülláthattak a réseken, ahol lángoló emberek botladoztak az örvénylő tűzben. Az egyik kisfiú, aki az anyaszikla hajójából merte a vizet, eszelősen sikoltozott. Saban érezte a megpörkölődött hús bűzét. A sikolyok lassan elhaltak, bár néha egy-egy sötét alak megvonaglott a füstben és tűzben, míg végül nem maradt más, mint az üszkös gerendák ropogása, a köpködő szikrák, a lángok és a füst. Az egész tetőszerkezet összeomlott, csak a néhai templom tizenkét pillére maradt állva. Lángok nyaldosták a sokat látott cölöpöket. Egy füstölgő koponya gurult feléjük a fűben. Lewydd korábban letette Leirt és két lándzsás szorításában vergődött, ám most hirtelen összecsuklott, térdre rogyott és kezébe temette arcát. Saban leguggolt mellé.
– Sajnálom – suttogta, és átkarolta barátja vállát. Másik karjával szorosan ölelte Leirt. – Lengar sosem fogja visszaadni a kincseket – mondta Lewyddnek. – Tudhattam volna. Tudhattam volna.
– Az a kettő még él? – csattant fel Lengar hangja Saban mögül. – Fojtsátok meg őket. Ne is, lökjétek őket a lángokba.
A lándzsások Sabanhoz és Lewyddhez fordultak. A hold csak most kelt fel nyugaton, a fennsík fái mögül. A szinte teljesen kitelt, lapos és vöröslő korong még ezen a gyilkos éjjelen is tiszteletet parancsoló jelenség volt, noha fénye belefúlt a tomboló lángokba. És amint Lahanna fénye végigpásztázta a sötét fákat, Saban hirtelen alakokat látott a sánc gerincén. Árnyak mozogtak a fehér koponyák között, melyek a szellemek ellen védték a falu lakóit, és árnyak keresztezték magát a földből vetett falat.
Saban kelet felé pördült, görcsösen vergődve a lándzsások szorításában, akik megpróbálták talpra állítani, és ott további alakok lopakodtak, ám Ratharrynban senki más nem láthatta őket, hiszen mindenki a tüzes pokolra meredt, ahol Sarmennyn több mint száz lakója füstbe fúlt, s most a megperzselődött koponyák és az üszkös zsúpszalma alatt hamvadt szénné.
A lándzsásoknak végre sikerült talpra rángatniuk Sabant és Lewyddet, épp amikor az első nyílvesszők megvillantak a tűzfényben. Egy harcos a közelükben elvágódott, torkából sötét nyílvessző meredt elő. Saban keményen hátrarántotta könyökét, belefojtva a lélegzetet az őt szorongató lándzsásba, és sikerült elszabadulnia. Egyre több nyílvessző záporozott rájuk, mialatt Saban a földre vetette magát és Szorosan magához ölelte Leirt. Alig hallotta a tűz robajlását, csak a lángok felett elszisszenő nyilakat látta. Lengar harcosait lelassította a töméntelen ital, és a lándzsások még most sem vették észre a támadókat, akik leereszkedtek a töltés oldalán és egyik nyílvesszőt a másik után indították el. A kovahegyek húsba temetkeztek; csak néhány fúródott a kunyhók falába, vagy hullt hasztalanul a tűzbe.
Saban magához vonta Lewyddet.
– Gyere! – Felvette Leirt, és Aurenna felé rohant, akiben láthatóan még most sem tudatosult a veszély. Lengar lerészegedett emberei is csak most ébredtek rá, hogy megtámadták őket, de még most sem tudták, merre forduljanak. Saban Aurenna után nyúlt, de az egyik lándzsás észrevette és feléje indult, miközben máris kiáltásra nyitotta száját, hogy figyelmeztesse Lengart, ám ekkor egy nyílvessző egyenesen a nyelőcsövébe fúródott. A férfi megtántorodott, fuldokolni kezdett és vér fröccsent szakállára, majd elvágódott a földön. Lengar így is feléjük fordult, Saban pedig szabad kezével megütötte. Kétségbeesett, vad csapás volt, de Lengar arcát találta, és amint fivére elterült, Saban megragadta Aurennát és berántotta magával a kunyhók közé, ahol asszonyok sikoltottak és kutyák csaholtak.
– Rohanj! – üvöltött Saban a lányra. – Menekülj!
De nem volt hová menekülni. Az ellenség átkelt a sánc északi oldalán, és már a cserzőgödröknél járt, nyílvesszői a szalmába fúródtak Saban mellett, aki eszelős igyekezettel tért ki Galeth kunyhója irányába. Belökte az ajtónyíláson Aurennát és Lallicot, majd utánuk Leirt.
– Adj valami fegyvert! – rivallt odabent Galethre, aki nem volt hajlandó végignézni egy egész törzs lemészárlását.
Saban elvette Galeth öreg lándzsáját, a súlyos harci lándzsát, egy másikat pedig odalökött Lewyddnek.
Odakintről sikolyok hallatszottak. Lándzsások rohantak el, amint Saban kiiramodott a holdfénybe. Eddig senki sem vette észre. Ő és Lewydd csupán két lándzsás volt a kaotikus éjszakában, ahol maroknyi kétségbeesett ember igyekezett elfojtani a mindenütt fellángoló tüzeket, melyek az ünnepi csarnok szétszálló zsúpszalmájáról terjedtek tovább. A legtöbben az ellenséget keresték, ám amikor Ratharryn harcosai végre felfedezték az íjászokat és feléjük rohantak, a támadók visszahúzódtak a sáncon túli sötétségbe.
– Kik ezek? – kiáltotta oda Lewydd Sabannak.
– Cathallo? – találgatott Saban. Nem tudott más ellenségre gondolni, és gyanította, hogy Rallin, amint neszét vette a holnap ellene indított támadásnak, elküldte néhány íjászát, hogy felingerelje és megszégyenítse Lengar embereit.
Az íjászoknak mostanra nyoma veszett. Jöttek, belemartak az ellenségbe, azután eltűntek, ám a páni rémület csak nem hagyott alább. Ratharryn harcosai közül többen rátámadtak Drewenna embereire, akiket összetévesztettek az ellenséggel, és Drewenna lándzsásai sem hagyták magukat, amíg meg nem jelent közöttük Lengar, hogy üvöltve lecsillapítsa őket. Saban közelebb lopakodott hozzá.
A küzdelem csak lassan halt el. Az asszonyok és férfiak köpenyeikkel és prémjeikkel csapkodták a lángoló zsúpfedeleket, vagy igyekeztek kirángatni a fellángoló szalmakötegeket. Sebesült harcosok vonszolták magukat a porban, vagy feküdtek véresen. A tizenkét pillér elüszkösödve és füstölögve meredezett, miközben a vörösen izzó tűz felemésztette a csarnok maradványait. Lengar szétválasztotta az egymással marakodó harcosokat, és megpördült, amint az egyik vaskos cölöp elzuhant, szikraesőbe és hirtelen támadt fényárba burkolva a falu kunyhóit.
Ekkor látta meg Sabant, és a lándzsát fivére kezében. Elmosolyodott.
– Mégis csak törzsfő akarsz lenni, kistestvér? Meg akarsz ölni?
– Engedd át nekem! – követelte bosszúszomjasan Lewydd. Hadd öljem meg!
– Nem. – Saban félrelökte Lewyddet, és előrelépett. Lengar elhajította lándzsáját, és kardot rántott. Unottnak tűnt, mintha alantas feladatnak tartaná, hogy végezzen Sabannal. Saban akár intő jelnek is vélhette volna fivére magabiztosságát, ám ehhez túlontúl elvakította a harag. Nem kívánt úgy semmit, mint fivére halálát, és Lengar tudta ezt, miként tudta azt is, hogy a vak düh esetlenné és sebezhetővé teszi ellenfelét.
– Gyere csak, kistestvér – ingerelte Sabant.
Saban előreszegezte lándzsáját, vett egy mély lélegzetet és felkészítette magát a mindent eldöntő rohamra, ám ekkor egy férfi felsikoltott és a falu déli kapuja felé mutatott. Lengar és Saban egyszerre fordult abba az irányba; mindketten a földbe gyökereztek a döbbenettől. Egy pillanatra még viszályukról is elfeledkeztek.
– Mert egy halott ember feltámadt azon az éjjelen.

 

HARMADIK RÉSZ
A HOLTAK TEMPLOMA

 

15. FEJEZET

Egy halott ember járt a holdfényben, és Ratharryn népéből panaszos nyögés szakadt fel, ha arra gondolt, milyen borzalmakat hozott a törzsre.
A feltámadt tetem csupasz volt tetőtől talpig, és csontvázszerűen szikár. Szeme fekete üregként tátongott fakó arcában, bőre kísértetiesen fehérlett, bordái feketén türemkedtek elő, csapzott haja szürkén lógott. Bőrének és hajának foszlányai elváltak a testétől és ott úsztak mögötte a levegőben, mintha még járás közben is tovább bomlana. A hold most magasabban állt, magasabban, sápadtabban és fényesebben, és az egyik Lengar közelében álló lándzsás hirtelen felüvöltött rémületében.
– Nincs árnyéka! Nincs árnyéka! – Az addig részegen civakodó harcosok most fejvesztve menekültek, vagy a földre vetették magukat és elrejtették arcukat. Egyedül Lengar mert közeledni a halott lényhez, és még ő is belereszketett a félelembe.
Azután Saban, akinek földbe gyökerezett a lába rémületében, észrevette, hogy a jelenés igenis vet árnyékot a holdfényben. Látta azt is, hogy valahányszor a tetem a bal lábára helyezi súlyát, a testén alig észrevehető remegés fut végig. És hogy a lehulló szürkésfehér foszlányok sem hús- és bőrcafatok, csupán a lágy szélben örvénylő hamu. A férfi benedvesítette testét a folyóban, hamuba hempergett, korommal elfeketítette szemgödreit és bordáit, és most, hogy megszáradt, a hamu elvált a bőrétől és hajától.
– Camaban! – vicsorogta Lengar. Ő is felfigyelt a sántikálásra, és dühödten nevezte meg fivérét, aki így megszégyenítette.
– Testvér! – Camaban kitárta karját Lengar felé, aki viszonzásképpen elővonta kardját. – Testvér! – szólította meg újra Camaban, némiképp feddő hangon. – Csak nem fogsz megölni? Hogyan is győzhetnéd le Cathallót, ha megölnél? Hogyan győzhetnéd le Cathallót varázslat nélkül? – Tett néhány esetlen tánclépést, majd felrikoltott. – Varázslat! Bűbáj! Sötét igézet és tűzmágia! – Nagyot üvöltött és megrázkódott, mintha az istenek vették volna át a hatalmat teste felett, azután, amikor a görcsös roham elmúlt, kérdőn vonta össze szemöldökét. – Hát nincs szükséged a segítségemre, hogy legyőzhesd Derrewynt?
Lengar még most sem engedte le a kardját.
– A segítségedre? – kérdezte kétkedve.
– Azért jöttem – emelte fel a hangját Camaban, hogy a kunyhókba menekült harcosok is tisztán hallhassák – hogy legyőzzem Cathallót. Azért jöttem, hogy porrá zúzzam Cathallót. Azért jöttem, hogy rászabadítsam az isteneket Cathallóra, de előbb, testvér, neked és nekem békét kell kötnünk egymással. Öleljük hát meg egymást. – És még közelebb lépett Lengarhoz, aki elhátrált előle és Saban felé sandított. – Lesz még idő a halálára – nyugtatta meg Camaban – de előbb köss velem békét. Nem akarok veled viszályt. Nem helyes, hogy ellenségek voltunk.
Lengar kardjával állította meg Camabant.
– Azért jöttél, hogy legyőzd Cathallót?
– Ratharryn addig nem lehet nagy, amíg Cathallo rajta hízik felelte Camaban – és hidd el, másra sem vágyom, csak hogy Ratharryn újra nagy legyen. – Gyengéden félretolta Lengar kardját. – Nincs értelme egymással civakodnunk, testvér. Amíg egymás ellen küzdünk, addig sem harcolunk Cathallo ellen. Ölelj hát meg, testvér, a diadalunk kedvéért. Azután a lábad elé vetem magam, hogy mindenki lássa, én tévedtem és neked volt igazad.
A lehetőség, hogy legyőzheti Cathallót, önmagában elég lett volna ahhoz, hogy Lengar megbékéljen Camabannal, ezért szélesre tárta karjait, hogy közéjük fogadja Camabant.
Saban, aki fivérei közelében állt, élénken emlékezett még a napra, amikor Hengall magához ölelte Kitalt és békét kötött Cathallóval, ám azt is látta, hogy Camabannak esze ágában sincs békét kötni. Amint jobb karját átvetette Lengar nyakán, valami tompán megcsillant a kezében, és Saban látta, hogy egy apró kovakést szorongat, amelynek rövid pengéje eddig a tenyerébe simult és rejtve maradt, és ez a kés most hátulról hatolt be, hogy átmetssze Lengar nyakát. Hirtelen meleg, sötét véráram tört fel a sebből, amint Lengar próbált elhúzódni, Camaban azonban bámulatos erővel tartotta vissza. Fekete-fehér maszkja gúnyos mosolyra húzódott, miközben egyre mélyebbre erőszakolta és előre-hátra húzkodta a pengét, hogy annak fűrészéle átmetssze a szívós izomkötegeket és lüktető artériákat. A kiömlő vér lemosta a hamut Camaban ösztövér testéről. Lengar már fuldoklott, vére patakként ömlött átvágott torkából, és Camaban még ekkor sem eresztette el. A kés kitartóan fűrészelt tovább, mígnem Camaban végre meglazította az ölelést, és Lengar térdre zuhant. Camaban teljes erejéből belerúgott fivére szájába, hogy ezzel hátrafeszítse a fejét, majd utoljára belehasított a pengével, hogy ezzel még szélesebbre nyissa a vágást.
Lengar elzuhant. Néhány pillanatig még ott vonaglott a földön, életereje lüktetve távozott átvágott torkából, aztán a véráram egyre erőtlenebb lett, végül el is állt. Saban dermedten meredt a látványra. Alig merte elhinni, hogy Lengar meghalt, és Aurenna biztonságban lehet. Lahanna holdja fennen ragyogott, és megcsillant a Lengar leolajozott haja köré gyűlő fekete vértócsán.
Camaban előrehajolt és felvette Lengar bronzkardját. Lengar harcosai, akik hitetlenkedve nézték végig vezérük halálát, most dühödten felmordultak és Camaban felé indultak, aki feléjük szegezett kardjával állította meg őket.
– Varázsló vagyok! – kiáltotta. – Képes vagyok férgeket ültetni a hasatokba, iszappá változtatni a beleiteket, gyötrelmes halált küldeni gyermekeitekre. – A harcosok megtorpantak. Bármely halandó ellenségnek nekivezették volna lándzsáikat, de a varázslat semmivé foszlatta bátorságukat.
Camaban visszafordult Lengar teteméhez, és kaszabolni-aprítani kezdte a karddal, végül néhány esetlen vágással lecsapta a fejét. Csak ekkor fordult oda Sabanhoz.
– Nem akarta újraépíteni a templomot – magyarázta Camaban nyugodt, kifejezéstelen hangon. – Hiába kértem, nem hallgatott rám. Pedig látod te is, hogy nekem van igazam. A Sarmennynből érkezett kövek nem elég magasak. Az én hibám, egyedül az enyém. Én választottam ki a templomot, de tévedtem. Haragg mindig mondta, hogy az ember holtig tanul, és én beismertem a hibám, de Lengar nem hallgatott rám. Így hát úgy döntöttem, hogy visszatérek és újrakezdem. – Félredobta a kardot. – Ki legyen a törzsfő, Saban, te vagy én?
– A törzsfő? – lepődött meg Saban a kérdésen.
– Szerintem nekem kellene lennem – vélte Camaban. – Végtére is, idősebb vagyok nálad, és messze agyafúrtabb. Nem gondolod?
– Törzsfő akarsz lenni? – kérdezte Saban, aki még most sem ocsúdott fel kábulatából.
– Igen – bólintott Camaban. – Ezt akarom. És akarok még mást is. Hogy ne legyen többé tél, ne legyen betegség, és ne sírjanak árvák az éjszakában. Ez az, amit akarok. – Közelebb lépett Sabanhoz. – Vissza akarom hívni az isteneket – folytatta – és azt akarom, hogy sose legyen vége a nyárnak. – Megölelte Sabant, és Saban Lengar vérének bűzét érezte fivére bőrén. Érezte azt is, ahogy Camaban karja a nyaka köré fonódik, és megmerevedett, amint a fekete kés megérintette a nyakát. – Aurenna itt van? kérdezte Camaban halkan.
– Igen.
– Helyes. – Camaban nekipréselte a pengét Saban nyakának.
– Azt akarom, testvér, hogy olyan templom épüljön, amelynek nincs párja. Egy templom, amelyik összetereli az isteneket. Visszaadja a holtakat Slaolnak. Egy templom, amely megújítja a világot. Ez az, amit akarok. – Camaban hirtelen nekifeszítette a kés fűrészélét Saban bőrének, majd éppoly hirtelen elvette a pengét és hátralépett. – Ez a templom örökké fog állni – jelentette ki – és te, testvér – mutatott felé a késsel – megépíted nekem.
Camaban elfordult, hogy végigmérje a megmaradt templomcölöpöket és Lengar lángokban álló ünnepi csarnokát. Elfintorodott a megperzselődött hús bűzétől. – Ki volt a csarnokban?
– Sarmennyni barátaid.
– Kereval? Scathel?
– És még vagy százan mások. Egyedül Lewydd menekült meg.
– Lengar mindig alapos volt, ha öldöklésre került a sor. Camaban láthatóan eltelt csodálattal, majd a lándzsásokhoz fordult. – Camaban vagyok! – kiáltotta. – Hengall fia és Lock unokája, akit egy portyán elfogott Kinti szuka ellett! Slaol küldött ide! Azért, hogy törzsfő legyek! Igen, engem küldött! A nyomorékot! A számkivetett gyermeket! És bárki emberfia kétségbe vonná ezt, most küzdjön meg velem, hadd marjam ki csalánnal a szemeit, változtassam a beleit fortyogó húggyá, vessem koponyáját a trágyagödrök mocskába! Akad bárki is, aki kihívna maga ellen? – Senki sem mozdult, még csak nem is szólt; valamennyien néma döbbenettel meredtek a csupasz, hamuval borított, őrjöngő alakra. – Slaol beszél hozzám! – tudatta mindenkivel Camaban. – Szüntelenül beszél hozzám. És Slaol azt akarja, hogy ez a törzs a kedvére tegyen, és az ő akarata az enyém! Az enyém!
Egy harcos Camabanon túlra, a falu északi kapuja felé mutatott, és amikor odafordult, Saban egy csapatnyi férfit látott közeledni a sáncokon át. Íjakat hordoztak, és Saban megértette, hogy ők támadtak rá Ratharrynra, amíg a harcosok Kereval és emberei halálának borzalmában gyönyörködtek. Egyáltalán nem Cathallóból jöttek, de erdei számkivetettek voltak, akiket a szóbeszéd szerint egy halott vezetett – maga Camaban. Elvadult hajú és szakállú férfiak, akik Lengar uralma elől a rengetegben leltek menedéket, ahol a nyár folyamán Camaban megtalálta és uralma alá hajtotta őket. És most valamennyien hazatértek, az élen Haraggal, akinek kopasz feje valósággal ragyogott a holdfényben. Az óriás lándzsát hordozott, és korommal csíkozta be arcát.
– Ezek az emberek is az enyémek! – mutatott Camaban a számkivetettekre. – Barátaim, akik visszanyerik méltó helyüket a törzsben. – Felemelte karját és harcias pillantással mérte végig Ratharryn megkövült harcosait. – Akad olyan, aki kihívna maga ellen? – kérdezte újra.
Senki sem akadt, aki ne rettegett volna tőle és varázserejétől. Valamennyien néma csendben vonultak vissza kunyhóikba, miközben Sarmennyn halotti máglyája beleomlott hamvaiba.
– Kész lettél volna fortyogó húggyá változtatni a beleiket? kérdezte Saban aznap éjjel fivérétől.
– Egy dolgot megtanultam Sannastól – felelte Camaban fáradtan. – A varázslat a félelmeinkben gyökerezik, a félelmeink pedig csak a fejünkben léteznek. Egyedül az istenek valóságosak. Most csak az számít, hogy atyám örökébe léptem, te pedig, Saban, megépíted nekem azt a templomot.

 

Másnap Drewenna emberei hazaindultak. Törzsfőjük kijelentette, hogy Camaban megháborodott, ő pedig nem kívánt részt az őrületéből, ezért harcosai magukhoz vették lándzsáikat és elsorjáztak a hullámzó mezőn.
Ratharryn lándzsásai felpanaszolták, hogy legjobb esélyüket vesztegették el azzal, hogy hagyták elmenni Drewennát, és Rallin, mint mondták, nemsokára meg fogja támadni Ratharrynt. Camaban lehet varázsló, zsémbeltek, de a harchoz vajmi keveset ért. Cathallónak épp elég a varázslója, hogy szembeszegüljön Camaban ártó hatalmával, ezért Ratharryn népére nem várhat más, csak szégyen és vereség.
– Még szép – vonta meg vállát Camaban, amikor Saban figyelmeztette a törzsön eluralkodott keserű hangulatra. Camaban csak előző este tért vissza, de reggel máris összehívatta a törzs papjait és kiválóságait, hogy meghallgassa tanácsaikat. Valamennyien keresztbe tett lábbal ültek Arryn és Mai templomában, közel az ünnepi csarnok füstölgő romjaihoz, melyek közül tizenegy elüszkösödött cölöp meredt az ég felé. A lándzsások babonás népség – mondta Camaban. – Amellett a lábuk között hordják az eszüket, ezért is kell őket szüntelenül elfoglalnunk. Hány fia van Lengarnak?
– Hét – felelte Neel, a főpap.
– Akkor hagyjuk, hogy a lándzsások leöldössék őket – döntött Camaban.
Lewydd tiltakozott.
– Még csak gyermekek. Nem azért jöttünk, hogy vérfürdőt rendezzünk.
Camaban összevonta a szemöldökét.
– De azért jöttünk, hogy Slaol akaratát teljesítsük, és Slaol akarata nem az, hogy Lengar fiai életben maradjanak. Ha ráakadsz egy viperafészekre, csak a nagy kígyókat ölöd meg, a kicsiket életben hagyod? – Megvonta a vállát. – Nekem sincs ínyemre a dolog, barátom, de Slaol beszélt hozzám álmomban.
Lewydd Haragghoz fordult, az óriás támogatásában reménykedve, ám Haragg kijelentette, hogy a fiúk halála alighanem elkerülhetetlen, ha az új törzsfő biztonságban akarja érezni magát.
– Ennek semmi köze az istenekhez – fejezte be mondandóját.
– Mindennek köze van az istenekhez – csattant fel Neel. Neelnél odaadóbb támogatója aligha lehetett Lengarnak, mégis elég volt egyetlen éjszaka ahhoz, hogy a főpap Camaban hűséges követőjévé változzék át. – Slaol az éjszaka hozzám is szólt jelentette ki – és Camaban ezúttal is bölcsen döntött.
– Meg vagyok nyugodva – nyugtázta szárazon Camaban, majd Gundurhoz fordult, akinek emberei Ratharryn legkiválóbb harcosainak hírében álltak. – Gondoskodj a fiúk haláláról parancsolta meg, és egy pillanattal később már hallatszott is az anyák sikoltozása, amint elragadták tőlük gyermekeiket. A fiúkat a sáncon belüli vizesárokhoz vonszolták, leölték őket és testüket a disznóknak vetették.
– Ez Slaol akarata – támogatta Neel lelkesen Camabant.
– Ahogy az is Slaol akarata, hogy Haragg legyen itt az új főpap.
Neel összerándult, mintha arcul csapták volna, aztán tiltakozásra nyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Camabanra meredt, majd Haraggra, aki éppolyan meglepettnek tűnt, mint ő. Haragg ocsúdott fel elsőként.
– Már évekkel ezelőtt felhagytam a papi hivatással – tiltakozott erőtlenül.
– És én vagyok a főpap! – tette hozzá Neel sopánkodva.
– Senki és semmi vagy – torkollta le Camaban nyugodt hangon. – Még kevesebb is a semminél. Kövek alatt bujkáló nyálkás féreg vagy, és még ma elvonulsz az erdőbe, különben élve temetlek el egy trágyagödörbe. – Csontos ujjával a déli töltésút felé mutatott, jelezve, hogy Neel ettől a perctől számkivetett. Indulj – mordult rá. Neel szólni sem mert; hangtalanul engedelmeskedett. – Gyenge ember – mondta Camaban, amint Neel elment – és nekem erős főpapra van szükségem.
– Én már nem vagyok pap – erősködött Haragg. – Még csak nem is tartozom a törzsedhez.
– Slaol törzséhez tartozol – jelentette ki Camaban – és te leszel a főpap.
Haragg mély lélegzetet vett, elnézett a sánc gerince felett, és a távoli hegyekre gondolt, a tengeri szirtekre, áthatolhatatlan erdőségekre és különös törzsekre, a világ valamennyi járatlan csapására.
– Nem vagyok pap – próbálkozott erőtlenül.
– Mi az, amit akarsz? – kérdezte tőle Camaban.
– Egy olyan világot, amelyben jól élünk – felelte Haragg, alaposan megrágva minden egyes szót – és olyan életet, amilyenre az istenek szántak bennünket. Háború és zsarnokság nélkül.
– Úgy beszélsz, akár egy pap – jegyezte meg Camaban.
– Az ember esendő – védekezett Haragg – és az istenek olyan sokat kívánnak…
– Akkor hát tégy erőssé bennünket! – kiáltott fel Camaban. -
– Hogyan is hívhatnánk vissza az isteneket a földre, ha esendők vagyunk? Maradj itt, Haragg, segíts felépítenünk a templomot, és segíts, hogy méltók legyünk az istenekhez! Légy a papom, ahogy Aurenna a papnőm lesz.
– Aurenna? – kiáltotta Saban.
Camaban komor tekintettel fordult Saban felé.
– Azt hiszed, Slaol csak azért kímélte meg Aurenna életét, hogy gyermekeket potyogtasson? Összetéveszted őt egy közönséges emsével? Egy duzzadt tőgyű tehénnel? – Megcsóválta a fejét. – Nem elég elfoglalnunk az embereket – folytatta – de ihletet is adnunk kell nekik, és mi lenne ennél jobb Aurennának? Látomásai vannak, ő Slaol kedvence!
– Slaol bizonyosan akar tőle valamit – értett egyet Haragg. Mi másért kímélte volna meg az életét?
– Ahogyan megkímélte a tiédet is – fordult felé Camaban – a fiad halálának éjszakáján. Gondolod, hogy ezzel nem volt meg a maga célja? Légy hát atyja a törzsemnek. Légy a főpapom.
Haragg sokáig nem szólt, és viharvert arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, de végül vonakodva bólintott.
– Ha ez Slaol akarata – mormolta.
– Ez – szólt Camaban magabiztosan.
Haragg felsóhajtott.
– Akkor főpap leszek.
– Helyes! – Camaban elmosolyodott, bár a mosoly sem oldotta keskeny arca végtelen komorságát. A hamu javarészét kimosta a hajából, és hajfonatait körbetekerte a fején, mielőtt hosszú csonttűkkel összetűzte volna, ám az arcát még most is a lemoshatatlan, szövevényes, fekete tetoválások borították. – Haragg főpap lesz, Aurenna papnő. Gundur vezeti lándzsásainkat, és Saban megépíti a templomot. Mi lesz teveled, Lewydd?
Lewydd az ünnepi csarnok füstölgő romjaira sandított.
– Eltemetem a népem – válaszolt komoran – azután hazamegyek.
– Akkor ezt is vidd magaddal. – Egy bőrzsákot adott Lewyddnek, amelyből Sarmennyn arányló rombuszai kerültek elő. – Három darab hiányzik – tette hozzá Camaban. – Múlt éjjel megtudtam, hogy azokat Derrewyn lopta el, de visszaszerezzük és elküldjük azokat is. – Camaban előrehajolt és megveregette Lewydd vállát. – Vidd haza a kincseket – mondta – és légy Sarmennyn törzsfője. Slaol tartson meg erőben, légy gazdag és bölcs, és sose feledj bennünket.
Saban hirtelen felnevetett, mire Camaban kérdő pillantást vetett rá. Saban megvonta a vállát.
– Hosszú éveken át – magyarázta – bármit is tettünk, ez az arany vezetett bennünket. És most vége.
– Nincs vége – rázta a fejét Camaban. – Ez csak a kezdet. Az arany elvakított bennünket, ezért Sarmennynben kutattuk a sorsunkat, pedig az sosem volt ott. Cathallo a kulcs.
– Cathallo? – döbbent meg Saban.
– Hogyan építhetnénk Slaolhoz méltó templomot, ha nincsenek köveink? – tette fel a kérdést Camaban. – És kinek vannak kövei? Cathallónak.
– Cathallótól kaphatunk köveket – vonta meg a vállát Saban.
– Nem kaphatunk – intette le Camaban. – A nyáron találkoztam Derrewynnel. Tudtad, hogy lánya született? Merrel, így hívják a nyomorultat. Derrewyn együtt hált Rallinnal, mert egy törzsfőtől akart gyermeket, és azt mondja, születésétől varázslónőnek neveli. Varázslónőnek! Csak mert csontokat ütöget egymáshoz, csigaházak felett motyog, porrá őrölt varangyokat és vajat kever péppé, és azt hiszi, befolyásolhatja az isteneket. A nyáron mégis elmentem hozzá. Titokban mentem, az éjszaka közepén, és meghajoltam előtte. Megalázkodtam. Adj nekem köveket, könyörögtem hozzá, és én békét teremtek Cathallo és Ratharryn között, de ő még egy kavicsot sem volt hajlandó átengedni. – Láthatóan nem szívesen emlékezett a szégyenteljes eseményre. – Sannas egyszer elmesélte, hogy a farkasistenhez imádkozott, amikor a farkasok földjén járt, de miért? Mi értelme volt az imádságának? Miért kellene egy farkasistennek hallgatnia rá? A farkasok természete, hogy megölik az embert, nem hogy megkímélik. Amikor Derrewynhez könyörögtem, Sannas hibájába estem. Rossz istenhez imádkoztam.
– Add neki Lengar fejét – vetette fel Saban – akkor talán Cathallo valamennyi kövét odaadja neked.
– Nem ad nekünk semmit – vélte Gundur, akinek keze még most is véres volt Lengar fiaitól.
Camaban a harcoshoz fordult.
– Ha holnap rátámadok Cathallóra, győzhetek?
Gundur habozott, majd a Kinti hadvezérre, Vakkalra sandított, akit esküje immár Ratharrynhoz kötótt, aztán mindketten vállat vontak.
– Nem – ismerte be Gundur.
– Akkor, ha háborúság által nem kaphatom meg, amit akarok, meg kell próbálkoznom a békével – döntötte el a kérdést Camaban. Sabanhoz fordult. – Vidd el fivérünk fejét Derrewynnek – utasította – és ajánlj neki békét. Mondd el, hogy nem kívánunk tőle mást, csak köveket.
– A farkasok istenéhez fohászkodunk? – kérdezte Haragg.
– A farkasok istenét fenyegetjük – javította ki Camaban. Mondd meg neki, hogy ha nem kapjuk meg a köveket, olyan háborút indítunk ellene, amilyent még nem látott.
Saban tehát fogta bátyja levágott fejét, egy zsákba tette, és másnap reggel északnak indult.

 

Saban nem vitt magával fegyvert, hiszen békében ment, ám ettől még nem szorongott kevésbé, amikor Maden mellett átkelt a vízfolyásokon, és felkapaszkodott a dombokra, Cathallo koponyákkal övezett birtokára. Bár senki sem próbálta megállítani, többször is támadt olyan érzése, hogy figyelik, és összerezzent a gondolatra, hogy bármelyik pillanatban nyílvesszőt kaphat a hátába.
Esteledett, amikor átkelt a kis vízfolyáson, hogy felkapaszkodjon a templomhoz és a szent ösvényhez vezető dombra. Még harminc lépésnyire sem járhatott a folyótól, amikor a mögötte szétszórt fák közül tucatnyi lándzsás rontott elő, hogy átgázoljon a patakon és néma kíséretként felzárkózzon mellé. Nemcsak hogy követték az erdőn át, de láthatóan számítottak is rá, hiszen senki sem kérdőjelezte meg a jogát ahhoz, hogy itt legyen, csupán keresztülvezették a szent csapást szegélyező kövek között, végig a kettős kanyaron, be a szentélybe, ahol Sannas régi kunyhója előtt jókora tűz oszlatta szét a félhomályt, és ahol hárman várakoztak rá. Ott volt Rallin, Cathallo törzsfője, egyik oldalán Derrewynnel, a másikon pedig annak atyjával, a vak Morthorral. Mögöttük Cathallo harcosainak egy csoportja gyűlt össze, kék jelekkel tarkítottan, harci lándzsákkal felfegyverezve.
Rallin felállt, hogy üdvözölje Saban.
– Híreket hoztál – közölte kifejezéstelen hangon.
Morthor is felegyenesedett. Bőrét mészkőporral festette fehérre, üres szemgödreit vörös földdel hangsúlyozta ki.
– Te vagy az, Saban?
– Igen.
Morthor elmosolyodott.
– Jól vagy?
– Féregként bujkál fivére árnyékában – mordult fel Derrewyn, aki azzal sem bajlódott, hogy felálljon. Minden korábbinál soványabbra fogyatkozott, sápadt bőre dobként feszült pofacsontjain, ettől sötét szeme hatalmasnak tűnt. Haját a tarkóján szoros varkocsba fogta, és Saban látta, hogy elhagyta a halott gyermeke csontjaiból való nyakláncot. Talán mert újabb gyermeket szült, a sötét hajú leányt, aki ott feküdt a karjaiban, és nem lehetett idősebb Laliknál. – Saban azért jött, atyám folytatta Derrewyn – hogy tudassa velünk, Lengar meghalt, Camaban lett a törzsfő, és Ratharryn háborúval fenyeget bennünket, ha nem engedjük át neki szent köveinket.
– Igaz ez? – kérdezte Rallin.
– Hát persze, hogy igaz! – szisszent felé Derrewyn. – Itt éreztem Lengar halálát! – A hasára csapott, mire Merrel hangosan felsírt. Derrewyn tőle meglepő gyengédséggel simított végig lánya homlokán, és néhány szót súgott a fülébe, hogy megnyugtassa. – Éreztem a halálát, amikor a mogyoróhéj összetört. Elhoztad nekem a fejét, Saban?
Saban feltartotta a zsákot.
– Itt van.
– Jól fog mutatni Jegar mellett. – Intett Sabannak, hogy nyissa ki a zsákot. Saban engedelmeskedett és kigurította Lengar véres fejét a fűre, majd a kunyhó felé sandított, amely előtt Jegar koponyáját karóba húzva tették közszemlére.
Rallin és Morthor leültek; Saban követte példájukat.
– Akkor hát, miért vagy itt, Saban? – kérdezte Rallin.
– Derrewyn igazat szólt – felelt Saban. – Camaban lett a törzsfő Ratharrynban, és ő nem akar veled viszályt. Békét akar, és köveket kér tőled. Ez az üzenet, amit át kell adnom.
– Lengar csakugyan halott? – kérdezte a vak Morthor.
– Az – erősítette meg Saban.
– Lahanna műve! – emelte Morthor üres szemgödreit az égbolt felé. – Ha tudnék sírni – tette hozzá – örömkönnyeket ontanék.
Derrewyn nem osztozott atyja elégedettségén.
– És miért kellenek azok a kövek? – kérdezte.
– Templomot szeretnénk építeni – felelte Saban. – Egy hatalmas templomot, mely békét hoz ránk. Nem akarunk mást, csak békét.
– Vannak hatalmas templomaink – szólt közbe Rallin. – A népetek eljöhet, és itt is imádkozhat.
– A ti templomaitok nem hoztak békességet a földre – jegyezte meg Saban.
– És a tiétek? – kérdezte Derrewyn keserűen.
– Ez békét és boldogságot hoz majd.
– Békét és boldogságot! – nevetett gúnyosan Derrewyn. Úgy beszélsz, akár egy gyermek, Saban! És Camaban már járt itt. Féregként vonaglott előttem, úgy könyörgött a kövekért, és most is csak azt mondom, amit akkor mondtam. Megkaphatod a köveket, Ratharryni Saban, ha visszajuttatod Sannas lelkét az őseihez.
– Sannas lelkét? – értetlenkedett Saban.
– Ki rabolta meg Sannas utolsó lélegzetét? – kiáltott Derrewyn. – Camaban! Addig nem lelhet nyugalmat, amíg Camaban magában őrzi az utolsó lélegzetét. Hozd el nekem Camaban fejét, Saban, és megkapod a köveidet.
Saban Rallinhoz fordult, kedvezőbb válaszban reménykedve.
– Nincs viszályunk Cathallóval – próbálkozott.
– Nincs viszályuk! – rikácsolta Derrewyn, újból felriasztva a gyermeket. – Ratharryn hozta el a földünkre a Kintieket, és ami rosszabb, te elhoztál egy Kinti templomot. Meddig kell várnunk, amíg a szüzeknek itt is tűzbe kell menniük? És miért? Slaolért! Slaolért, aki elhagyott bennünket, Slaolért, aki a Kinti férgekkel mérgezi földünket, Slaolért, akitől a telet kapjuk, Slaolért, aki rég elpusztított volna bennünket, ha nincs Lahanna és Garlanna! Nincs viszályotok? Nekem van viszályom! – Hirtelen mozdulattal egy rabszolga karjába taszította síró gyermekét, majd feltépte köpenyét, hogy megmutassa Sabannak az egy nagyobb és két kisebb arany rombuszt, amit parányi mellei felett viselt. – Éget! – kopogtatta meg a nagyobbik aranylemezt. – Éjjel és nappal szüntelenül éget, de legalább emlékeztet Slaol gonoszságára. – Feljajdult, majd ingadozni kezdett, előre-hátra. – Lahanna nekünk ígérte a győzelmet. Megígérte, hogy elpusztítunk benneteket. Ketrecbe zárjuk ezt a ti Slaolotokat, és elégetjük tetemeitek, hogy mocsokkal tömjük el orrlyukait. – Felállt, azzal sem bajlódva, hogy újra magára öltse a köpenyt, és a combcsonttal, amit egykor Sannas is hordozott, Saban felé mutatott. – Nem kaptok köveket – jelentette ki – és nem kaptok békességet.
Saban tett egy utolsó kísérletet.
– Azt szeretném, hogy a gyermekeim egy virágzó földön nőjenek fel.
– Én ugyanezt akarom – válaszolt most Rallin, és a rabszolga karján nyugvó Merrelre sandított – de addig nem köthetünk békét, amíg Camaban birtokolja Sannas lelkét.
– Az ősök boldogtalanok, Saban – magyarázta Morthor. – Azt akarják, hogy Sannas is csatlakozzék hozzájuk. Hozd el nekünk Camabant, Saban, és mi megadjuk neked a köveket.
– Vagy mondd csak meg Camabannak, hogy harcoljon ellenünk – acsarkodott Derrewyn. – Azt hiszed, harcolni fog? Csak küldd a lándzsáink ellen! És mondd meg neki, Saban, ha ellenünk indul, cafatokként fogjuk letépkedni a húst a csontjairól, három napon és három éjjelen át gyötörjük szüntelenül, amíg csak ki nem adja lelkét és Sannas lelkét. – Beleköpött a tűzbe, és felkapta a földről köpenyét, hogy leplezze meztelenségét. – Köszönöm Lengar fejét – bólintott kimérten – de ezúttal nincs mit adnom cserébe. – Visszavette leányát, majd elsietett kunyhója felé és eltűnt odabent.
Saban Rallinhoz fordult.
– Hát itt az asszonyok szava törvény?
– Lahannáé az – felelte Rallin kurtán. Felállt, és felsegítette Morthort. – Indulnod kell – vetette oda Sabannak.
– Háború lesz, ha elmegyek.
– Háború lesz, akár elmégy, akár maradsz – sóhajtott fel Rallin. – Nem ismerünk egyebet, csak a háborút, mióta atyád meghalt. Azt hiszed, ilyen könnyedén békét köthetünk? Rallin megcsóválta a fejét. – Menj – küldte el Sabant. – Menj el.
Saban elment.
És a háború tovább folytatódott.
Camaban nem tűnt sem meglepettnek, sem csalódottnak, amikor megtudta, hogy Saban kudarcot vallott.
– Háborút akarnak – mondta. Saban az Ég Templomában akadt Camabanra, aki a sarmennyni kövek kettős gyűrűjét méregette. – Cathallo azt hiszi, hogy Lengar halálával könnyű prédája leszünk- folytatta. – Azt hiszi, nem vezetem csatába az embereimet.
– Még ki is mondták ezt – vallotta be Saban.
– Helyes! – kiáltott Camaban jókedvűen. – Szeretem az olyan ellenséget, amelyik alábecsül. Könnyebb megalázni. – Felemelte hangját, hogy Ratharryn két hadvezére, a kíséretében lévő Gundur és Vakkal is meghallhassa. – A legtöbben azt hiszik, a háború az erőszak diadala, pedig nem az. A háború az ész diadala. Agyafúrtság. És én azt hiszem, holnap útnak is indulunk, keresztül az ingoványon, át a hegyeken, be egyenesen Cathallóba.
Gundur gúnyosan elmosolyodott.
– Korábban is próbálkoztunk ezzel – jegyezte meg – de kudarcot vallottunk.
– Kudarcot vallottatok mindennel, amivel csak próbálkoztatok – torkollta le Camaban.
– Azt hallottuk, Cathallo teli van lándzsásokkal – sietett társa segítségére Vakkal. – Arra számítottak, hogy Ratharryn és Drewenna egyesített erőivel kell megvívniuk, ezért összeszedték valamennyi szövetségesüket.
– De tudni fogják azt is, hogy Drewenna elpártolt mellőlünk – mondta Camaban – és aligha hiszik, hogy lesz merszünk rájuk támadni. Kell ennél kedvezőbb alkalom?
– Talán éppen ők fognak megtámadni bennünket – vetette fel Gundur komoran.
– Mindig a nehézségeken jár az eszetek! – csattant fel Camaban. – Hogyan nyerhetnétek meg egy háborút, ha amiatt aggódtok, hogy el is veszíthetitek? Hát asszonyok vagytok? – A harcosok felé sántikált. – Holnap reggel elindulunk, a rákövetkező hajnalon támadunk, és győzni fogunk. Slaol megígérte. Értitek? Slaol megígérte!
Gundur meghajtotta a fejét, noha láthatóan nem szolgált örömére Camaban döntése.
– Holnap indulunk – egyezett bele vonakodva, majd megrángatta Vakkal könyökét, és a falu felé indult, hogy riassza a lándzsásokat.
Camaban elnézte a két távozó harcost, majd felnevetett.
– Most már jobb lesz győzni, különben ezek a fejemet veszik.
– Nem lesz könnyű győzni – fogalmazott óvatosan Saban. Úgy tűnik, Cathallo tud mindenről, amiről mi. Kémei vannak Ratharrynban, és idejében tudni fog a támadásról.
– Maradt egyéb választásom? – kérdezte Camaban. – Most már harcolnom kell, és nemcsak a kövekért, de azért is, hogy Gundur és Vakkal ne csapjanak agyon, mint egy kóbor kutyát. Ha törzsfő akarok lenni, nagyobb vezérnek kell mutatkoznom, mint amilyen Lengar volt. Könnyű eszesebbnek lenni Lengarnál, csakhogy az emberek nem értékelik az eszességet. Az erőt értékelik. Ha legyőzöm Cathallót, megteszek valamit, ami Lengarnak sosem sikerült. A legnagyobb gond persze az, hogy mihez kezdjek majd ezekkel a lándzsásokkal, ha kitör a béke. A harcosok nem szeretik a békét.
– Gondolod, hogy béke lesz? – kételkedett Saban.
– Azt gondolom, testvér, hogy Slaol nekünk adja a győzelmet. – felelte Camaban. – Azt gondolom, hogy meg fogod építeni azt a templomot, és ehhez először is kihúzkodod ezeket a köveket. A sziklapillérek felé mutatott, melyeket csak azért hoztak át a tengeren, hogy beássák Ratharryn földjébe. – Sarmennynben olyan csodálatosnak tűntek – sóhajtott fel Camaban. – Emlékszel még? Még te is érezhetted Slaol jelenlétét. Mindenütt ott volt. Benne, a kövekben. De itt nincs bennük. Halottak, ezek a kövek, halottak mind! – Meglökte az egyiket, próbálta kibillenteni, de a sziklát alaposan beásták a talajba. – Ki kell szednünk őket, valamennyit! Hány ember kell ahhoz, hogy kirángassa ezeket a köveket?
– Harminc? – találgatott Saban. – Negyven?
– Annál több kell majd – jelentette ki Camaban magabiztosan. – Számtalan emberre és ökörre lesz szükséged ahhoz, hogy elhozd az alkalmas köveket Cathallóból. – Elhallgatott, és végighordozta tekintetét a befejezetlen sziklakörön. – Bárcsak ne kellene harcolnunk – sóhajtott fel végül, majd testvéréhez fordult. – Láttad már, amikor két egész törzs harcolt egymással?
– Nem.
– Akkor feltétlenül látnod kell. Mielőtt megkezdődne, minden férfi hős, de amint a nyilak röpködni kezdenek, felük átlőtt lábbal és kiontott zsigerekkel fetreng a porban. – Elmosolyodott. – Azt hiszem, belőled igazi hős lesz, Saban.
– Azt hittem, építő leszek.
– Előbb harcos, azután építő – mosolyodott el Camaban. Nélküled nem indulnék a csatába, testvér.
Saban rég nem látott már csatára készülő harcosokat, de másnap reggel végignézhette, ahogy csupaszra vetkőznek, hogy vízből és festőfűből készült kencével dörzsöljék be testüket, majd ürülékből és különféle füvekből készített méregbe mártják lándzsáik pengéjét és nyílhegyeiket. Amikor a nap elérte égi pályája felét, a lándzsások körbetáncolták Arryn és Mai templomát, majd egy cathallói foglyot, akit a törzsek legutóbbi összecsapása óta szigorúan őriztek, kivonszoltak a templomba és mindenki szeme láttára leöltek. Camabant is érdekelte a rítus, melyet Gundur szerint elsőként Cathallóban gyakoroltak, de Lengar bosszúból bevezette Ratharrynban is. Haragg tiltakozott a vérontás ellen, Gundur azonban biztosította róla, hogy annak semmi köze az istenekhez, így a főpap maga is végignézte, ahogy a csupaszra vetkőzött és kékre festett Gundur bronzkést vesz magához és ágyékától a mellcsontjáig felhasítja a férfit. Ratharryn lándzsásai ezután egyenként megmártották jobb kezüket az áldozatban, kinek hosszan elnyúló sikolyai tudatták az istenekkel, hogy a törzs háborúba indul.
Saban nem mártotta vérbe a kezét, és a templomot sem táncolta körbe, amikor a dobosok püfölni kezdték a hangszereikre felfeszített kecskebőrt. Lekuporodott Aurenna mellé, aki rezzenéstelen arccal nézte végig a fogoly halálát.
– Győzni fogunk – jelentette ki Aurenna. – Álmomban nagy diadalt láttam.
– Sokat álmodsz mostanában – jegyezte meg Saban keserűen.
– Mert itt vagyok – felelte Aurenna – ahol Slaol munkáját végezhetem.
– Bárcsak hazamentünk volna Lewyddel – sóhajtott fel Saban, aki maga is segített kivonszolni Kereval és emberei megégett és összezsugorodott tetemeit a leégett csarnokból. A holttesteket Slaol régi temploma felett, a dombtetőn hamvasztották el, mielőtt Lewydd magával vitte az aranyat Sarmennynbe.
– Most már ez az otthonom – rázta a fejét Aurenna. Végignézte, ahogy a harcosok, egyik a másik után, lehajolnak a kizsigerelt tetemhez. – Mindennek megvan a maga célja – tette hozzá mosolyogva. – Amikor eljöttünk Sarmennynből, még nem tudtuk, mit tervez Slaol. Azt hittük, csak a köveket kell elhoznunk! És ehelyett most azon munkálkodunk, hogy ő visszanyerhesse régi fényét.
– Akkor hát elvesztegettük az elmúlt éveket? – kérdezte Saban keserűen. Élete legszebb évei teltek azzal, hogy Sarmennyn köveit szállította, és most látnia kellett, hogy minden fáradtsága hiábavaló volt.
Aurenna megrázta a fejét.
– Az évek nem vesztek el – felelt mosolyogva. – Slaolnak adtuk őket, annak bizonyságaként, milyen nagy dolgokra vagyunk képesek ő érte, de most még többet kell tennünk. Scathel temploma gyilkosságok színhelye lett, akárcsak a Tenger Temploma, és új templomunkat az életnek kell szentelnünk.
Saban megborzongott.
Derrewyn egyszer megjósolta, hogy a templomunkban vér fog folyni. Azt mondta, a nap arája ott fog meghalni. Azt mondta, ott fogsz meghalni.
Aurenna halkan felnevetett.
– Saban! Saban! Derrewyn az ellenségünk. Aligha fog jót szólni arról, amit teszünk. És nem lesz több vérontás. Haragg gyűlöli a vérontást! Tiltakozik ellene! – Megérintette Saban karját. – Bízz bennünk – kérte. – Slaol lakozik bennünk! Úgy érzem őt magamban, mintha a gyermekem lenne.

 

Haraggnak is el kellett kísérnie a hadat. Elvárták tőle, hogy főpap létére így tegyen, de Sabant is meglepte, hogy Haragg mennyire lelkesen teljesíti kötelességét.
– Sosem szerettem az öldöklést – vallotta be – de ez a háború most más. Ha nem kínáltuk volna fel a béke lehetőségét, bántana a dolog, de ők megkapták az esélyt, csak éppen nem éltek vele. Itt az ideje, hogy elvégezzük Slaol munkáját. – Haragg hordozta a törzs koponyafáját, amit Arryn és Mai templomába is elvitt, ahol a harcosok gyülekeztek. Camaban Lengar egyik régi tunikáját öltötte magára, a mellkasára varrt bronzlapkákkal; az oldalára bronzkardot kötött. Ő is megmártotta kezét a tetem vérében, majd tetovált arcára dörgölte a vért, és szabadon hagyott hosszú, fekete hajával valóságos rémalaknak tetszett.
Intett Haraggnak, hogy eressze le a koponyafát, majd véres kezét a megsárgult csontra helyezte.
– Esküszöm őseink lelkére, hogy elpusztítjuk Cathallót! – fogadta meg.
Több mint kétszáz harcos figyelte az ünnepélyes esküt. A legtöbben megjárták Lengar háborúit, és csak kevesen akadtak olyan ifjoncok, akik túlélték a beavatásukat, de nem viseltek tetovált jeleket, lévén még egyetlen ellenségükkel sem végeztek. A legharciasabbnak a számkivetettek tűntek, akiket Camaban visszavezetett az erdőből.
– Most indulunk, hogy holnap virradatra elérjük Cathallót kiáltotta Camaban. – Azonnal támadni fogunk. Slaol szól belőlem. Ő mindig is beszélt hozzám, már gyermekkoromban is, csak most sokkal tisztábban hallom, és azt mondja, óriási diadalt fogunk aratni! Legyőzzük Cathallót! Megöljük sok ellenségünket és számolatlanul ejtjük a foglyokat. Egyszer és mindenkorra véget vetünk Cathallo fenyegetésének, hogy gyermekeink már egy békés világban nőjenek fel!
A harcosok megéljenezték, a törzs asszonyai helyeslően bólogattak, azután a dobosok püfölni kezdték a bőröket, és a sereg követni kezdte Camabant észak felé. Egész délután meneteltek, és szinte teljesen besötétedett, mire elérték a Maden körüli lápvidéket, ám útjukon elkísérte őket az ezüstös holdkorong is, mely bevilágította a csapást, megcsillant a víztükrökön és kísérteties fénybe vonta a Cathallo mezsgyéjén sorakozó karóba tűzött koponyákat, amelyeknek Ratharryn lándzsásait kellett volna visszatartaniuk. Camaban leemelte az egyik koponyát és a földre dobta, azután a sereg követte őt a sötét erdőségbe. Elővédként Camaban a számkivetetteket küldte, akik otthonosan mozogtak a komor fák között, ám azok ellenségnek nyomát sem látták.
Csak lassan haladtak előre a rengetegben, mert a falevelek megszűrték Lahanna fényét, és a lándzsások minden neszre odakapták a fejüket. Megtorpantak, amikor elérték a magaslatot, és itt várták ki a fagyos éjszaka végét. Gundur és Vakkal nyugtalannak tűnt, hiszen Cathallo még sosem engedte, hogy Ratharryn lándzsásai harc nélkül átkeljenek az ingoványon. Mélyen bent jártak az ellenség földjén, és orvtámadástól tartottak, ám a sötétből egyetlen nyílvessző sem röppent feléjük. Korábban, idézte fel Gundur, Ratharryn harcosainak úgy kellett keresztül küzdeniük magukat ezeken a dombokon, ahol az íjászok egyetlen perc nyugtot sem hagytak nekik, de rajtuk kívül most egy teremtett lélek sem mozdult az erdőben, így könnyen azt hihették, Cathallo ügyet sem vet a közelségükre. A hajnal közeledtével köd szüremlett át a fák között. Rókakölykök szóródtak szét egy tisztáson, amint a menet továbbindult, és ezt a harcosok kedvező előjelnek tekintették, hiszen a rókák aligha hagyták volna el odvaikat, ha Cathallo harcosai ott ólálkodnak a fák között, ám ekkor, hogy a leikük mélyén először mertek reménykedni a könnyű győzelemben, egy borzalmas üvöltés hallatán valamennyien összerezzentek, és még Camaban tetovált arcán is félelem suhant át. A bokrok közül lábdobogás hallatszott, de nem olyan sebesen, mint a szarvasoké, és nem is olyan szabályosan, mint az emberé – csakis valami roppant és félelmes lény vágtázhatott a köd mélyén, hogy megdermessze a harcosok szívét.
A rettenetes hang egyre közelebb ért. Saban nyílvesszőt ültetett íjára, bár kétellte, hogy a kovakő bármilyen kárt is tehetne Cathallo varázslatában, azután a szörnyeteg felbukkant, és busa fején hatalmas, szétágazó, előre csavarodó szarvak meredeztek. Nem volt se varázslat, se mesebeli szörnyeteg, csupán egy bölény, kétszerte akkora, mint a legnagyobb ökör, amit Saban eddig látott; duzzadó izmokból, fekete irhából, éles szarvakból és fénylő gombszemekből alkotott teremtmény. Megtorpant, amikor meglátta az embereket, meglengette trágyától kérges farkát, majd jókora patájával kaparni kezdte a földet, mielőtt még egyszer felüvöltött, hogy kihívja őket maga ellen. Felemelte fejét, barlangszerű szájából nyál csörgött alá, szeme vörösen izzott a hajnali fényben. Egy pillanatra úgy tűnt, az állat nekiront egy egész seregnek, azután félrefordult és eliramodott észak felé.
– Kedvező előjel! – kiáltotta Camaban. – Kövessük!
Saban még sosem látta Camabant ennyire izgatottnak. Fivére szokott közönyét most szinte gyermeki hév váltotta fel, mely félelméből táplálkozott, ezért hangossá és féktelenné tette. Lengar hasonló körülmények között alighanem elnémult volna, de az emberek így is készségesen követték Camabant. Bár harcosnak öltözött, emberei inkább tartották varázslónak, aki lándzsák helyett mágiával győzi le Cathallót, és az ellenség tüntető távolléte arról is meggyőzte őket, hogy a mágiája működik.
A nap alig valamivel azután kelt fel, hogy elérték az erdő peremét. A köd fehéren és nyirkosan burkolta be őket, elfojtva a világ minden zaját. Azok, akik egész éjszaka megőrizték hidegvérüket, most hirtelen szorongani kezdtek. Ilyen mélyen még sohasem jártak Cathallo földjén, s bár ennek a tudatnak éppenséggel bátorítania kellett volna őket, valamennyien megrémültek a ködtől. Amint kiértek a fák közül, mintha a semmi közepére tévedtek volna. A nap olykor sápadt korongként elősejlett a fehér ködpára mögül, de nemsokára újra elveszett, amint az örvénylő köd megsűrűsödött. A harcosok közül néhányan kilőttek egy-két nyílvesszőt a távoli árnyak felé, de választ sosem kaptak, és sebesült ellenségük sem kiáltott fájdalmasan.
– Vissza kellene fordulnunk – vélte Gundur.
– Vissza? – kérdezte Camaban. A vér az arcán repedezett kéreggé szikkadt.
Gundur körbemutatott a ködben, jelezve, hogy értelmetlen tovább menniük, ám ekkor a rendezetlen sereg bal oldalán haladó egyik lándzsás elért egy ősi, hosszan húzódó sírbuckához. Camaban arrafelé vette az irányt, majd a sírbucka előtt összegyűjtötte lándzsásait.
– Tudom hol vagyunk – jelentette ki Camaban. – Cathallo abban az irányban fekszik – mutatott bele a ködbe – és már nincs messze.
– Túlságosan is messze van ebben a ködben – vetette közbe Gundur, és harcosai helyeslően mordultak fel.
– Akkor hagyjuk, hogy megritkuljon – bólintott Camaban és amíg várunk, addig is okozzunk kárt az ellenségnek.
Megparancsolta, hogy tucatnyi embere taszítsa félre a félhold alakú sírhalom bejáratát lezáró köveket. Amint a kőlapokat eltávolították, újabb kövekkel szegélyezett sötét alagút tárult fel előttük, és Camaban bemászott az alagútba, ahol varázsigét mormolt, hogy a holtak lelkei ne tehessenek kárt benne, majd elkezdte kiszórni a csontokat és koponyákat – Cathallo őseit, akik ivadékaik felett őrködtek a harcban. Camaban megparancsolta, hogy a csontokat rakják halomra a sírhalom előtt, azután a harcosok egyenként felmásztak a gerincre és levizelték ellenségeiket. Ily módon sikerült visszanyerniük elveszett harci szellemüket; s nemsokára már valamennyien nevettek félelmeiken, és éjszakai hőstetteikkel kérkedtek.
Saban utolsóként mászott fel a sírhalomra. A hólyagja üres volt, és előre rettegett társai gúnyától, ám amikor kínjában körülnézett, észak felé egy másik alakot látott kiemelkedni a kódből. Az alak messzire állt tőle, és Sabant egy pillanatra elfogta a rémület, amikor arra gondolt, hogy ártó szellemet lát, aki a köd felszínén sétál, de aztán már látta, hogy egy közönséges halandó kapaszkodott fel a mészkőből emelt roppant sírhalomra, és most dél felé tekinget. Az alak Sabanra meredt, aki visszanézett rá. Csakugyan Derrewyn az? Saban annak gondolta, és hirtelen elfogta a szomorúság, amiért ellenségeknek kell lenniük. A jobbján, jócskán távolabbra, kövekkel teliszórt dombok magasodtak elő a ködből, de errefelé nem látszott egyéb, csak Derrewyn és Saban, amint némán mered egymásra a némaságba és ködbe burkolózott völgy felett.
– Mi az? – kiáltott fel neki Camaban.
– Gyere fel – szólt vissza neki Saban, Camaban pedig megkerülte a bucka lábát és felkapaszkodott a meredek oldalon.
A távoli, köpenyébe burkolózó alak magasba emelte karjait.
– Átkozódik – köpött feléje Camaban.
– Derrewyn az? – kérdezte Saban.
– Ki más? – kérdezett vissza Camaban. Derrewyn Lahanna szent dombján állt, és az istennő átkát kérte Cathallo ellenségeire.
Saban megérintette az ágyékát.
– Akkor hát tudják, hogy jövünk?
– Ők támasztották a ködöt – bólintott Camaban – hogy eltévedjünk benne. De nem tévedtünk el. Innét már tudom az utat.
– Öklét emelte a távoli alak felé, majd lerángatta Sabant a sírhalomról. – Követjük a csapást északnak – mondta – és az áthalad az erdőn, majd keresztezi a vízfolyást, mielőtt beletorkollna a szent ösvénybe. A szent ösvény majd elvezet bennünket Cathallo szentélyébe.
Az eláztatott csontok segítettek helyreállítani a harci szellemet, így a harcosok immár készségesen követték Camabant észak felé. Gyorsan haladtak, és a füves csapást követték, melyet lábak ezrei tapostak a földbe. Az ösvény lágyan ereszkedett lefelé a vaskos tölgyek között, és ahogy a lándzsások a fák között jártak, a szél összeborzolta a leveleket. Ugyanez a szél örvényeket is támasztott és szertefoszlatta a ködöt, hogy Ratharryn harcosai is láthassák a kis völgyben kígyózó csapást, és ott, a szürke görgetegkövek mellett sorakozott fel Cathallo hadserege Rallin, Cathallo törzsfője már várt rájuk. Készen állt a harcra. Cathallo valamennyi harcosa eljött, s nemcsak Cathallo lakói, de szövetségeseik is, akik teljes szívből gyűlölték Ratharrynt Lengar portyái miatt. Az ellenséges sor betöltötte a széles utat, és diadalmas üvöltés tört fel a harcosokból, amint meglátták Camaban embereit előtűnni a tölgyesből, aztán a köd újra összezárult és elrejtette egymás elől a két sereget.
– Többen vannak, mint mi – aggodalmaskodott Gundur.
– Tartanak a harctól, akárcsak mi – nyugtatta Camaban – és Slaol a mi oldalunkon áll.
– Azért engedtek ilyen közel magukhoz, hogy eltiporjanak bennünket – magyarázta Gundur – azután pedig kövessék a túlélőket a dombok között, és egyesével levadásszák őket.
– Nem akarnak mást – intette le Camaban – mint véget vetni ennek a háborúnak.
– Ha ezt akarják – emelte fel a hangját Gundur – akkor győzni is fognak! Vissza kell vonulnunk! – Egyre inkább magával ragadta a hév, és Vakkal lelkesen bólogatott beleegyezése jeleként.
– Slaol nem azt várja tőlünk, hogy megfutamodjunk. Camaban szeme felfénylett az izgalomtól. – Minden ellenségünk összegyűlt – erősködött – és Slaol azt akarja, hogy elpusztítsuk őket.
– De hát túlontúl sokan vannak! – bizonygatta kétségbeesetten Gundur.
– Halott ellenségből sosem lehet elég – zárta le a vitát Camaban. Slaol szelleme magával ragadta, és biztos volt a győzelemben, ezért egyetlen legyintéssel félrehessegette Gundur kéretlen tanácsait, és elővonta kardját. – Harcolni fogunk! – kiáltotta, és egész testében megrázkódott, mintha az isten töltötte volna el hatalmával. – Slaolért harcolunk – rikoltotta – és győzni fogunk!

 

16. FEJEZET

A köd lassan foszlányokra szakadt, széttépték a görcsös széllökések, és a pára vonakodva megadta magát Slaol növekvő hatalmának. Két hattyú reppent fel a patakról, és szárnyverdesésükön kívül nem hallatszott más hang a völgyben, amit a két sereg fogott karéjba. A bölény rég eltűnt, beleveszett a rengetegbe, Saban mégis kétségbeesetten kapaszkodott a meggyőződésbe, hogy a fenevad felbukkanása kedvező előjel. A szembenálló seregek valamennyi lándzsása a hattyúkra meredt, és abban reménykedett, hogy a két madár feléjük fordul majd, ám azok kitartóan a két arcvonal között repültek, míg csak keleten bele nem vesztek a ködfelhőbe.
– A kelő nap felé repülnek! – kiáltotta Camaban. – Azt jelenti, Slaol a mi oldalunkon áll.
Akárha magában beszélt volna, ratharryni oldalról senki sem felelt a szavaira. Valamennyien a sekély völgy túlsó felére meredtek, ahol Cathallo lándzsákkal, szekercékkel, íjakkal, buzogányokkal, dorongokkal, bárdokkal és kardokkal felfegyverzett erői félelmetes arcvonalat alkottak, mely a dombon álló kis templom mellett kezdődött, követte a párba állított kövek útját nyugat felé, majd a szent sírhalom felé kanyarodott. Az arcvonal mögötti alacsony dombokon asszonyok és gyerekek gyülekeztek, hogy végignézzék, ahogy a férfinép szétzúzza Ratharrynt.
– Négyszáz férfi? – találgatott Mereth, majd kérdő pillantást vetett Sabanra.
– Nem mind férfi – rázta a fejét Saban. – Sokuk legfeljebb ifjonc.
– Íjjal egy ifjonc is tud gyilkolni – mormolta Mereth. Atyja egyik becses bronzszekercéjével fegyverezte fel magát, és félelmetes megjelenéssel bírt, miután megörökölte Galeth öles termetét és széles mellkasát, ám aznap reggel Mereth épp olyan nyugtalannak tűnt, mint Saban, vagy mint mindenki más. Mindkét sereg harcosai féltek az összecsapástól, kivéve az olyan harcban edzett katonákat, akik az ilyen pillanatoknak éltek; azokat, akikről az énekek születtek, és akiknek tetteit rendre felelevenítették a hosszú téli estéken. Ők voltak a mészárlások hősei, az olyan harcosok, mint Vakkal, a Kinti, aki most kilépett Camaban serege elé, hogy sértéseket kiáltozzon az ellenség felé. Ganajtúróknak nevezte a cathallóiakat, anyjukat golyvás kecskéknek, gyermekeiket mihaszna fattyaknak, akik összevizelik éjjelenként prémjeiket, majd kihívta az ellenség bármely két harcosát, hogy csak jöjjenek és küzdjenek meg vele egymagával, a patak partján. Cathallói oldalról hasonló sértések hangzottak fel. Az ellenség vezérei tollakkal és rókafarokkal ékesítették fegyvereiket, bőrüket sűrűn elborították a tetoválások, és csak úgy roskadoztak a bronzteher alatt. Valaha Saban is arról álmodott, hogy ilyen harcos lesz, ám azóta építő lett belőle, nem pusztító, és ha nem is félelemmel, de mindenképp elővigyázatosan tekintett az ellenségre.
– Szétszóródni – adta ki a parancsot Gundur Ratharryn harcosainak. Gundurnak nem fűlött a foga a harchoz, rettegett Cathallo és szövetségesei túlerejétől, ám Camaban félre vonta, és bármit is mondott neki, Gundur önbizalma azóta csodálatos módon visszatért, és most igyekezett alakzatba rendezni embereit. – Szétszóródni! – kiáltozta. – Egyvonalban! Nem egy halomban, mint az éretlen kölykök! Egyvonalban!
A sereg vonakodva szétszóródott a tölgyes pereme mentén, hogy egyetlen, ha nem is folytonos vonalban álljon fel. A harcosok rokonaik vagy barátaik közelében igyekeztek maradni, és az egyes csoportok között jókora rések tátongtak. A papok mindkét oldalon kiléptek a vonal elé, hogy csontjaikat rázzák és átkokat rikoltozzanak az ellenség felé. Haragg ide is magával hozta a koponyafát, hogy az ősök láthassák, mit visznek végbe a ritkuló ködben, és Morthor, Cathallo vak főpapja is egy hasonló koponyafát hordozott, amit olyan fenyegetően rázott meg, hogy a koponya lebillent a tetejéről, Ratharryn harcosainak üdvrivalgása közepette. Derrewyn fél tucatnyi lándzsása kíséretében most is a szent sírhalmon állt, ahonnét átkokat szórt Camabanra.
– Holtan akarom látni a szukáját! – ripakodott rá Camaban a seregre. – Aranyat adok annak, aki elhozza levágott fejét!
– Arannyal töltöm meg a koponyáját, és annak adom, aki megölte!
– Azt hiszi, győzhetünk? – kérdezte Mereth keserűen.
– Slaol velünk van – mormolta Saban, és a nap csakugyan áttört a köd maradékán, hogy zöldre fesse a völgyet és sziporkázva tükröződjön vissza a seregeket elválasztó patak vizéről.
– Jobban is teszi, ha velünk lesz – zsémbelt Mereth. Az ellenség számban legalább kétszeresen felülmúlta Ratharryn erőit.
– Holtan akarom a törzsfőt! – kiáltott embereinek Camaban. Őt és a gyermekeit! Keressétek és öljétek meg őket! Ha asszonyai viselősek, akkor azokat is! És a varázslónő fattyát, öljétek meg azt is! Öljétek meg, öljétek meg a fattyát, öljetek meg mindenkit!
Rallin saját arcvonala előtt járt, és kétségkívül hasonlókra bíztatta harcosait. A papok mindkét oldalon előrehúzódtak a patak partjáig, egymástól szinte köpésnyi távolságba, onnét sziszegtek sértéseket és vagdostak átkokat egymás fejéhez; felugrottak a levegőbe és megrázkódtak, mintha isteneik szorításába kerültek volna; rikácsolva hívták a láthatatlan szellemeket ellenségeik elpusztítására. Egyedül Haragg nem ment le a partra, ő inkább megállt a sereg előtt és a koponyafát mozdulatlanul a nap felé tartotta.
A bátrabbak felsorakoztak a papok mögé, hogy onnét kiáltsanak válogatott szidalmakat az ellenség felé, de egyik arcvonal sem indult előre. A lándzsások különálló csoportjai táncot jártak, hogy felkorbácsolják saját harci kedvüket, míg mások dicshimnuszokat énekeltek vagy isteneik nevét kántálták. A köd mostanra maradék nélkül feloszlott, kezdett egyre melegebb lenni. Mereth visszalépett a közvetlenül az alakzat mögött húzódó erdősávba, és szedret gyűjtögetett, amíg Camaban, aki visszatért a sereg bal szárnyáról, vissza nem rángatta a sorba.
– Mindenki, akinek íja van, húzódjon hátra a fák közé, majd kerüljön a sor közepébe. Hallottátok? – Továbbhaladt, mindenütt elismételte a parancsot, és az íjászok sorban visszavonultak az erdősávba, majd az ellenség tekintetétől távol Ratharryn laza alakzatának közepére sorjáztak. Egyedül Saban nem engedelmeskedett, aki nem szívesen hagyta volna el Mereth-t.
Cathallo vonala felől egy harci dob tompa dübörgése hallatszott, és a kitartó, egyhangú ütem öntött annyi bátorságot Rallin embereibe, hogy a harcosok kisebb csoportjai előretörtek és közelebbről ingerelték Camaban erőit. A legmerészebbek átgázoltak a folyón, majd lecsupaszították kék tetoválásokkal borított testüket, mintha csak arra kérnék Ratharryn íjászait, hogy próbáljanak rajtuk szerencsét. Vakkal és a Kinti harcosok egy csoportja előrerohant, hogy kihívja őket maga ellen, ám az ellenséges harcosok gyorsan visszavonultak, és ezzel újabb gúnyos szidalmakat csaltak elő a ratharryniakból. A papok a szidalmak kereszttüzében vívták a maguk külön ütközetét; ügyet sem vettek a lándzsásokra, s azok ügyet sem vetettek rájuk.
Cathallo arcvonalából olykor íjászok rontottak elő, hogy eleresszenek néhány nyílvesszőt a völgy felett. A legtöbb nyíl ártalmatlanul hullt alá a két sereg között, bár akadt, amelyik átjárta az erdő lombjait. A kisebb fiúk elszaladtak, hogy visszahozzák a nyílvesszőket Ratharryn íjászainak, akik maroknyian kiléptek az arcvonal közepéből, hogy visszavessék az ellenséges nyilasokat. Eddig nem hogy megölni, de megsebesíteni sem sikerült senkit, s bár a sértéseket vastagon vágtak egymás fejéhez, láthatóan egyik seregnek sem akaródzott átgázolni a vízfolyáson és megkezdeni a vérontást. Rallin öles léptekkel rótta a köröket alakzata előtt, és üvöltve buzdította harcra embereit, miközben az asszonyok itallal teli edényeket hoztak a harcosoknak.
– Magunkra engedjük őket. – Camaban tovább járt a sorok mögött. – Itt maradunk, és hagyjuk, hogy támadjanak. – Vidáman harsogott a hangja. – Ha előreindulnak, csak állunk és bevárjuk őket.
Most már Cathallo egész sora teli torokból kántált; mindenki bekapcsolódott Lahanna harci énekébe.
– Kezdik beleélni magukat, nem? – jegyezte meg Mereth, kinek ajkai a szeder levétől sötétlettek.
– Szívesebben ácsolnék hajókat Sarmennynben – sóhajtott fel Saban.
– Szívesebben ácsolnék hajókat akárhol – mormolta Mereth, aki még egyetlen tetoválást sem viselt a mellkasán. – Ha azok ott átkelnek a vízfolyáson – tette hozzá – én sarkon fordulok, és meg sem állok a tengerig.
– Éppúgy félnek, mint mi – igyekezett megnyugtatni Saban.
– Igen ám, de odaát két ijedt fickó jut valamennyiünkre. Cathallo sorából szilaj üvöltés tört fel, és Saban látta, hogy a harcosok tömege megindul a patak felé. Rallin vonalának közepéről jöttek, és Lahanna nevét harsogták menetelés közben, ám alig néhány lépés után jobbra és balra nézve látták, hogy a vonal többi része gyökeret vert, ezért ők maguk is megtorpantak, és megelégedtek annyival, hogy szidalmakat kiáltoztak Camaban felé, aki mostanra visszatért serege élére. Saban látta, hogy Derrewyn is leereszkedett a szent sírhalomról, és most ott vágtázik Cathallo kelletlen harci vonala előtt. Hosszú fekete haját kioldotta, és azt, akárcsak fakó köpenyét, felkapta a szél. Saban látta, hogy teli torokból üvölt, és elképzelte, amint felszítja az emberek bátorságát, Ratharryn ellen uszít és előre ösztökéli a lándzsásokat. Rallin emberei újabb ivókupákat vettek kézbe. A dobos kétszeres erővel püfölte a megfeszített kecskebőrt, és a férfiak különös, csoszogó táncba kezdtek, amint igyekeztek összeszedni minden merészségüket. A papok mindkét oldalon rég belefáradtak a rikoltozásba, ezért lekuporodtak a patak mellé, tenyerükből vizet lefetyeltek, és tanácskozni kezdtek.
– Lengar nem így harcolt volna – zsémbelődött egy férfi Saban közelében.
– Ő mit tett volna? – kérdezte tőle Saban.
– A fivéred mindig elsőként támadt – felelte a férfi. – Sosem várta ki, hogy megtámadják. Csak elüvöltötte magát, azután rárontott az ellenségre. – Kiköpött. – És az mindig meg is tört.
Saban úgy vélte, Gundur éppen erre készül, hiszen a vonal közepén gyűjtötte össze legjobb harcosait, ahol Ratharryn koponyafája is állt. Itt sorakoztak fel Lengar legkülönb harcosai, a lándzsások, akik a legtöbb tetoválást viselték a testükön, akik rókafarkat fontak a hajukba és kötöttek lándzsájuk nyelére. Gundur szónoklatot intézett hozzájuk, bár Saban túl messze volt ahhoz, hogy hallja szavait. Vakkal válogatott Kinti harcosaival csatlakoztak hozzájuk, és Camaban pontosan a félelmetes harcosok csoportja mögött vonta össze íjászait.
A nap lassan felemelkedett. Rallin és Derrewyn fel-alá járt a sorok előtt, de továbbra se indult meg egyik oldal sem, noha Cathallo íjászai már a vízfolyáson túlra is elmerészkedtek, hogy feléjük küldjék nyílvesszőiket. Egy férfit a lábán találtak, és az ellenség örömkiáltásban tört ki a sebesülés láttán, azután Camaban küldte előre fél tucat emberét, és a fejvesztve menekülő íjászok láttán Ratharrynon volt a sor, hogy kigúnyolja a nyúlszívű ellenséget.
– Talán nem is lesz csata – élénkült fel Mereth. – Talán itt ácsorgunk egész nap, rekedtre üvöltjük magunkat, azután hazamegyünk és dicsekszünk, hogy milyen bátran viselkedtünk. Ez így meg is felelne nekem.
Rallin talán arra számított, hogy azt tesszük, amit Lengar tenne a helyünkben – vetette fel Saban.
– Azt hitte, támadni fogunk?
– Meglehet – vonta meg a vállát Saban – és most, hogy nem azt tesszük, neki kell támadnia, ha győzni akar.
Rallin láthatóan maga is eljutott erre a következtetésre. Ő és Derrewyn valahára mozgásba lendítette a sereget, azt állítva, hogy a ratharryni férgek túl nyúlszívűek a támadáshoz, bár makacsságukban visszavonulni se hajlandók, ezért csak arra várnak, hogy egyenként levágják őket. Rallin világgá kiáltotta, mekkora diadal vár ma Cathallóra, és hogy aki ma ellenséget öl, az Lahanna kegyelmében fog élni az égben. Akik elsőként törik meg Ratharryn vonalát, ígérte a törzsfő, azok elsőként választhatnak maguknak az ellenség asszonyai és jószágai közül, és ez a kijelentés végre megtette hatását. A benyakalt ital sem múlt el nyomtalanul a harcosok felett, akik az égboltot betöltő dobolás hangjaira és a közeli dombokon összegyűlt asszonyok buzdításának engedelmeskedve előrelendültek. Állandósult a zaj, az üvöltés, a dobok és lábak dübörgése, a kitartó kántálás. Rallin vezérei szétszóródtak a sorban, hogy tovább ösztökéljék előre a harcosokat, akik Rallin ígéreteitől feltüzelten végre egy emberként rontottak az ellenségre.
– Senki sem mozdul! – kiáltozta Camaban. – Mindenki a helyén marad és vár!
– Az istenek segítsenek – érintette meg Mereth az ágyékát.
Az ellenség lassan közeledett. Senki sem akarta elsőként elérni Ratharryn vonalát, ezért csak lassan araszoltak előre, egymást bátorították, és egyedül az íjászok mertek kitörni az alakzatból, de ők is odafigyeltek, hogy ne kerüljenek túlságosan messze. Rallin a vonal közepén menetelt, ahol legjobb harcosai gyülekeztek körülötte. Azt akarta, hogy az egész sereg lássa, amint ezek a hősök éket vágnak Ratharryn vonalába, és megkezdik az öldöklést, mely vérontásba fordul, amint Camaban emberei szétszóródnak és menekülőre fogják. A férfiak harci kiáltásokat harsogtak és lándzsájukat rázták, de Ratharryn harcosai közül még most sem akadt senki, aki előrelépett volna, fogadni támadásukat.
– Mindenki a helyén marad! – parancsolta Camaban. – Slaol ma nekünk adja a diadalt.
Az ellenséges íjászok elérték a vízfolyás túlsó partját, ahol egy pillanatra megtorpantak a füzikék között, mielőtt belegázoltak a vízbe.
– Figyeljetek a nyilakra! – kiáltotta valaki Saban közelében.
Felröppentek az első nyílvesszők, és Saban figyelte, ahogy átszelik az eget. Egyik sem tartott feléje, bár másutt a férfiak félreugrottak, amikor látták, hogy egy-egy nyílvessző egyenesen őket veszi célba. Cathallo íjászai szétszóródtak a vonal teljes hosszában, ezért nem tudtak átfogó támadást intézni, de maroknyi embert így is megsebeztek, és ezzel felszították a mögöttük menetelő lándzsások harci kedvét. A katonák belegázoltak a vízbe, gondosan kikerülve a papokat, akik még most is nyugodtan tárgyaltak egymással.
– Használni is akarod azt az íjat? – kérdezte Mereth Sabantól, aki válaszként előhúzott tegezéből egy vesszőt és a húrra illesztette, de az ideget már nem feszítette hátra. Voltak idők, amikor másról sem álmodott, csak hogy a törzs hősi énekeiben szerepeljen, de ez a vérszomj már rég elhagyta. Képtelen volt gyűlölni Derrewynt vagy a népét, ezért csak meredten figyelte közeledtüket, és azon tűnődött, vajon hogyan akarja Camaban átvészelni a rohamot.
– Hadd jöjjenek! – intette őket türelemre Camaban. Ratharryn íjászai nem viszonozták az ellenség nyilait, ezzel felbátorították Rallin íjászait, akik még közelebb léptek. Nyilaik laposan és sebesen közeledtek, túlságosan gyorsan ahhoz, hogy ki lehessen térni előlük. A férfiak felüvöltöttek, amikor eltalálták őket, majd megtántorodtak és elzuhantak. A sebesültek látványa feltüzelte Rallin tapasztalt harcosait, akik rohanni kezdtek feléjük a lágy emelkedőn.
– Most! – kiáltotta Camaban, és lándzsásai félreléptek, hogy az egy csoportba összevont íjászok egyszerre zúdíthassák nyílvesszőiket, egyenesen a feléjük rohanó tömegbe. Rallin tucatnyi embere egyszerre bukott fel; egyikük nyilat kapott a szemébe. Cathallo lándzsásai a váratlan kovakőzáporral szembesülve hirtelen megtorpantak, és máris a fekete tollas vesszők újabb hulláma söpört végig rajtuk, majd egy harmadik, azután Gundur torkából felharsant Ratharryn harci kiáltása, és válogatott rókatollas harcosai egy emberként rontottak rá az ellenségre. Camaban íjászai eközben szétszóródtak, hogy hátravessék az ellenséges íjászokat. Ratharryn harcosai mindeddig békésen várakoztak, ám most a vipera sebességével csaptak le a megkövült ellenségre.
Gundur és Vakkal vezette a rohamot Rallin sebesült harcosai ellen. Vakkal, aki hattyú tollakat tűzött a hajába, hosszú szekercéjével kaszabolta az ellenséget, míg Gundur szédítő hatékonysággal forgatta nehéz harci lándzsáját. A harcmező közepét rövid ideig az egymásba gabalyodott, hadakozó és vagdalkozó férfiak kivehetetlen tömege foglalta el, de Camaban íjászai máris komoly sebet ütöttek az ellenség vonalán, és Ratharryn válogatott harcosainak végül sikerült keresztültörniük Rallin harcosainak magján. Cathallo hősei, egyikük a másik után, holtan terültek el a vízfolyásban, ahol Rallin próbálta alakzatba terelni az embereket, mígnem Vakkal meglendítette felé a szekercéjét, súlyos pengéjével a fején találta Rallint, és az ellenség törzsfője a füzikék közé zuhant. Gundur felüvöltött és átgázolt a patakon, hogy megmerítse lándzsáját Rallin mellkasában, azután Camaban rontott el mellette, olyan széles ívben lengetve kardját, hogy ezzel legalább akkora veszélyt jelentett tulajdon embereire, mint az ellenségre. Camaban vad megjelenése, csíkosra tetovált arca, csontokkal befont haja és véres bőre megrettentette Cathallo harcosait, akik elhátráltak előle, majd egyre hátrébb húzódtak és egyre gyorsabb ütemben vonultak vissza, ahogy a rókafarkas harcosok üvöltve rájuk vetették magukat.
– Most! – rivallt rá Camaban a sor többi részére. – Öljétek őket! Induljatok! Tiétek az életük! – És Ratharryn harcosai, akiket legalább annyira meglepett a harcmodor sikere, mint az ellenséget, és akik látták a félelmet eluralkodni Cathallo sorain, most üvöltve törtek előre a vízfolyás felé. – Öljétek őket! ordított Camaban. – Öljétek őket!
Harci üvöltésére hozzá sereglettek a szétszóródott lándzsások, és Camaban szilaj rohamot vezetett, mely nemsokára hajtóvadászattá vált, amikor a még most is túlerőben lévő, de vezérük halála után páni rémületbe esett cathallóiak menekülőre fogták. Ratharryn harcosai diadalmasan üvöltöttek, miközben hátulról vágták le a menekülő ellenséget. Szekercék és buzogányok ropogtatták a csontokat, zúzták össze a koponyákat. Félelemtől felszabadult emberek harcoltak őrjöngve és üvöltve, vagdalkoztak, csapkodtak, döfködtek, és diadaluk akkor vált teljessé, amikor Vakkal megkaparintotta Cathallo koponyafáját. A harcos felöklelte a vak Morthort kardjával, megragadta a koponyafát és szétzúzta a csontot pengéjével. A koponya pusztulása láttán fájdalmas üvöltés szakadt fel az ellenség felbomlott sorairól. Cathallo asszonyai rémülten menekültek a szentély felé, és a menekülő lándzsások fejvesztve követték őket. A káoszban Camaban emberei űzték és terelték az alaktalan tömeget. Cathallo vereséget szenvedett. Cathallo menekült, és Ratharryn a vérében fürdette fegyvereit.
Egyedül Saban nem üldözte az ellenséget. Mereth jókora szekercéjével belevetette magát az öldöklésbe, hogy vérrel áztassa a szent kövek közötti csapást, ám Saban Derrewynt figyelte, aki vonala nyugati végébe húzódott, amikor Gundur és Vakkal lecsapott Rallin harcosaira, és most dermedten nézte, ahogy törzse semmivé enyészik. Saban látta, hogy Cathallo két harcosa megpróbálja a falu felé menekíteni, Derrewyn azonban pontosan tudta, hogy Camaban serege is abban az irányban halad, ezért tett néhány bizonytalan lépést nyugat felé, majd miután látta, hogy a ratharryni sereg átgázol a vízfolyáson és üvöltve megindul a szent csapáson, a Camaban vonala mögötti erdősáv felé vette az irányt. Máshová hiába is menekült volna. Saban már azt hitte, biztonságban eléri a sűrűt, amikor két ratharryni íjász felfigyelt Derrewynre, és utána küldte nyílvesszőit. Az egyik lövedék Derrewyn combjába fúródott, ám ekkorra a két ifjú lándzsás is beérte Cathallo varázslónőjét és magával vonszolta őt az erdőbe, miközben az aranyra éhes íjászok üldözőbe vették őket.
Saban követte az íjászokat a fák közé. Nem látta sem Derrewynt, sem őrzőit, de hallotta egy húr pendülését, majd Derrewyn átkozódását. Saban a zaj felé pördült, átfurakodott a sűrű mogyoróbokrok között, és egy kis erdei tisztáson találta magát, ahol az egyik cathallói lándzsás épp ekkor szenvedett ki, torkában egy fekete tollas nyílvesszővel. Derrewyn sápadt és fájdalomtól eltorzult arccal ült a földön, és egy mohával benőtt tölgyfacsonknak vetette hátát, míg utolsó védelmezője farkasszemet nézett Ratharryn két íjászával. Az íjászok elvigyorodtak, kiélvezték könnyű győzelmüket, majd összevonták szemöldöküket, amint Saban kitört a tisztásra.
– Mi találtuk meg – bizonygatta az egyik íjász kéretlenül.
– Ti találtátok – értett egyet Saban – ezért tiétek a jutalom, nekem nem kell. – Nem ismerte egyik ifjoncot sem, de látta, hogy még alig nőttek ki a kisfiúkorból. Barátságosan rámosolyogott a legközelebbi íjászra, majd egy nyilat illesztett a húrra. – Van késetek? – kérdezte.
– Késünk? – kérdezett vissza egyikük.
– Valamivel csak le kell vágnotok a varázslónő fejét – magyarázta Saban, miközben hátrafeszítette az ideget és a kovakő nyílheggyel célba vette az ellenséges lándzsást. – Emlékeztek a jutalomra? A fivérem arannyal tölti meg a koponyáját, ezért el kell vinnetek neki a fejét, ha gazdagok akartok lenni. Derrewynre sandított, aki kifejezéstelen arccal figyelte őket. És azt tudjátok-e, hogyan kell elűznötök magatokról az átkait? kérdezte Saban a két íjászt.
– Az átkait? – értetlenkedett a közelebbi íjász.
– Tudjátok, ő varázsló – mondta Saban vészjósló hangon.
– És te tudod? – kérdezte az íjász.
Saban elmosolyodott.
– Egy átokkal így kell végezni – felelt, majd megpördült, hogy a nyílvessző vége a legközelebbi íjászra mutasson. Elengedte a nyilat, és látta, ahogy a vér magasra freccsen a sötétzöld árnyak előtt, azután félrevetette íját, miközben átugrott a haldoklón és lerántotta a földre a második íjászt. Keményen arcul ütötte a férfit, felmordult, amikor az viszonozta a csapást, majd látta, hogy a férfi szeme kikerekedik a fájdalomtól, és hallotta a bordák ropogását, amint Derrewyn lándzsása bronzpengéjével átjárta az íjász mellkasát.
Saban felállt. A szíve gyorsan kalapált, a veríték marta a szemét.
– Azt hittem, átvészelem az ütközetet anélkül, hogy bárkit is megölnék.
Az első íjász, akinek torkából Saban nyílvesszője meredt elő, fájdalmasan megvonaglott, majd mozdulatlanná merevedett.
– Nem akartál ölni? – kérdezte Derrewyn gúnyosan. – Az asszonyod talán isten ellen valónak tekinti a vérontást?
– Nincs viszályom veled – felelte Saban mereven. – Soha nem is volt viszályom veled.
A megmaradt lándzsás fenyegetően emelte rá véres fegyverét, ám Derrewyn félreütötte a pengét.
– Nem akar bántani – intette le védelmezőjét. – Saban senkinek sem akart ártani az életben, mégis sok bánatot okozott.
– Menj, és várj meg az erdő végén. – Figyelte, ahogy a lándzsás beleveszik a bozótosba, és magához intette Sabant, majd ráállt sebesült lábára, és felszisszent a fájdalomtól. A nyílvessző egyenesen keresztülhatolt jobb combja izomkötegén, és a kovakő hegy most élesen kiállt a lábából, míg a fekete tollak megmaradtak a másik oldalon. Derrewyn letörte a vessző hollótollas végét, görcsösen összerándult, majd lepattintotta a kovakő hegyet is. Nem veszített sok vért; húsa szorosan rázáródott a vesszőre.
– Kiszedem a nyílvessző maradékát – ajánlkozott Saban.
– Magam is meg tudom csinálni – csattant fel Derrewyn. Egy hosszú pillanatra lehunyta szemét, és az északról érkező elhaló sikolyokat hallgatta. – Köszönöm, hogy végeztél velük – intett a két halott íjász felé. – A fivéred valóban vérdíjat tűzött ki a fejemre?
– A holttestedre – javította ki Saban.
– Akkor most gazdag lennél, ha megölnél? – kérdezte Derrewyn mosolyogva.
Saban viszonozta a mosolyt.
– Nem – felelte, és lekuporodott előtte. – Bárcsak soha ne történt volna így – sóhajtott fel. – Bárcsak minden úgy lenne, mint régen.
– Szegény Saban. – Derrewyn nekitámasztotta hátát a legközelebbi fatörzsnek. – Neked kellett volna Ratharryn törzsfőjének lenni, akkor ez az egész sosem történt volna meg.
– Ha délnek indulsz – bíztatta Saban – biztonságban leszel.
– Kétlem, hogy valaha is biztonságban leszek – csóválta a fejét Derrewyn, majd váratlanul nevetni kezdett. – Meg kellett volna adnom a köveket Camabannak, amikor annyira könyörgött értük. Tavaly nyáron jött el hozzám, alattomban, hogy kikönyörögje őket. – Elfintorodott. – És tudod, mit kínált fel értük cserébe?
– Békét? – próbálkozott Saban.
– Békét! – köpte felé Derrewyn a szót. – Többet ajánlott békénél, Saban, önmagát ajánlotta fel! Asszonyának akart engem. Ő és én, mondta, mint két nagy varázsló, együtt uralkodhatnánk Ratharryn és Cathallo felett, és az istenek mind úgy táncolnának, ahogyan mi fütyülünk.
Saban megdermedt, azt latolgatta, hogy Derrewyn az igazat mondja-e, azután úgy döntött, hogy hisz neki.
– Mennyire szeretnek atyám fiai – mosolyodott el.
– Te csakugyan szerettél – engedte meg Derrewyn – de Lengar meggyalázott, Camaban pedig fél tőlem.
– Még mindig szeretlek – bukott ki Sabanból, és sokkal inkább meglepődött tulajdon szavain, mint a lány. Elpirult, és szégyenkezni kezdett Aurenna miatt, bár tudta azt is, hogy az igazat mondja; azt az igazságot, amit ennyi év alatt még saját magának sem mert bevallani. Amikor a lányra nézett, nem Cathallo varázslónőjének zord arcát látta maga előtt, hanem az életvidám teremtést, kinek nevetése valaha egy egész törzset rabul ejtett.
– Szegény Saban – sóhajtott fel megint Derrewyn, majd összerezzent, ahogy a fájdalom végigvillámlott a lábán. – Egymással kellett volna leélnünk az életünket, Saban. Gyermekeink születtek volna, éltünk és haltunk volna, és nem változott volna soha semmi. De így? – Vállat vont. – Slaol győzött, és kegyetlensége elszabadult a világban.
– Ő nem kegyetlen.
– Nos, majd meglátjuk, nem igaz? – Derrewyn feltárta köpenyét, hogy megmutassa a nyakában függő három aranyrombuszt. Az egyik kis fémdarabot odaemelte az ajkához, elharapta az inat, majd Saban felé tartotta a csillámló ékszert. – Vedd el bíztatta.
– Saban megrázta a fejét.
– Nincs rá szükségem.
– Vedd csak el! – erősködött Derrewyn, és megvárta, míg engedelmeskedik. – Tartsd biztonságos helyen.
– Vissza kellene adnom Sarmennynnek.
– Most az egyszer ne légy ostoba – sóhajtott a lány fáradtan mert idővel még szükséged lehet a segítségemre. Emlékszel még Mai szigetére?
Saban bólintott.
– Hogyne emlékeznék.
– Ahol a fűzfa alatt feküdtünk – folytatta Derrewyn – volt egy odú a fa törzsében, valamivel magasabban, mint ameddig egy férfi felérhet. Abban az odúban hagyd az aranyat, és én a segítségedre sietek.
– Te segítesz nekem? – kérdezte Saban megrökönyödve, hiszen Ratharryn nyerte az ütközetet, és Derrewynből legfeljebb számkivetett lehetett.
– Szükséged lesz a segítségemre – felelte Derrewyn – és én készen fogok állni, ha kéred. Szellemmé válók, Saban, és Ratharrynt fogom kísérteni. – Itt elhallgatott egy pillanatra. Felteszem, Camaban a lányomat is akarja?
Saban bólintott.
– Igen.
– Szegény kis Merrel – sóhajtott Dérrewyn. – Camaban nem fog rátalálni, de miféle életet adhatok neki ezután? – Elnémult, és Saban látta, hogy sírva fakad, bár nem tudta volna megmondani, hogy gyászában vagy fájdalmában-e. Átkarolta a vállát, hogy a lány a vállain sírhassa ki magát. – Mennyire gyűlölöm a fivéreid – szólt Derrewyn hosszú idő után, majd mély lélegzetet vett és gyengéden kivonta magát a karjai közül. – Úgy fogok élni, mint egy számkivetett, és templomot építek Lahannának az erdő mélyén, ahol Camaban nem találhat rám. – Kinyújtotta a kezét. – Segíts fel.
Saban talpra állította. A lány felnyögött, amikor áttette súlyát sebesült lábára, de félrehessegette Sabant, és inkább lándzsása után kiáltott. Úgy tűnt, búcsúszó nélkül távozik, ám ekkor hirtelen visszafordult és megcsókolta Sabant. Nem szólt semmit, csak másodszor is megcsókolta, azután bicegve eltűnt a fák között.
Saban utánanézett, míg a levelek el nem rejtették előle, azután lehunyta szemét, mert attól tartott, hogy menten sírva fakad.

 

Oly sokan ontották aznap a könnyeiket. A kövek útján mindenütt holttestek hevertek, sokak koponyáját szekercék vagy dorongok zúzták be, még többek fejét lemetszették a nyakáról. Oly sok fejet vettek el trófea gyanánt, hogy idővel már nem is törődtek a tetemek megcsonkításával, és a győzők elhajították a már levágott fejeket is. Az ellenségből sokan még életben voltak, noha iszonyú sebeket kaptak. Egy férfi, kinek vére csatakossá áztatta hosszú fekete haját, zihálva kapaszkodott egy kőpillérbe, amint Saban elhaladt mellette. Miféle hősi éneket költenek mindebből Ratharrynban, gondolta Saban keserűen. Hollók csaptak le az égből, vérebek ültek lakomát az elesettek húsán. Két kisfiú, aki követte Camaban embereit a háborúba, most bősz igyekezettel próbálta levágni egy asszony fejét. Saban elkergette őket, bár tudta, hogy nem kell soká keresniük, amíg találnak egy másik tetemet. A kövek útját elöntötte a vér, és Sabannak eszébe jutott Derrewyn jóslata, mely szerint Ratharryn új templomának köveire vér fröccsen. Tévedett, mondta magában, tévedett ebben is.
Megjelentek az első füstcsíkok a falunál, ahol Camaban harcosai, miután minden értéküktől megfosztották a kunyhókat, lobot vetettek a száraz zsúptetőkre. Amíg településük az enyészeté lett, addig a legyőzött törzs tagjai a nagy szentélyben kerestek menedéket. Saban itt talált rá Camabanra, aki egyedül állt a roppant földsánc gerincén, és egyenként lerugdalta a koponyákat a sánc árkába.
– Hol voltál? – akarta tudni.
– Derrewynt kerestem – felelte Saban.
– És megtaláltad?
– Nem – felelte Saban.
– Alighanem meghalt – mordult fel Camaban bosszúszomjasan. – Imádkozom, hogy így legyen, bármennyire szívesen belevizelnék a koponyájába. – Lerugdosta egy farkas koponyáját az árok aljára. Az ellenség vére áztatta hosszú haját és a belé font csontokat, borította el vastagon az övén függő hosszú bronzkardot. – Remélem, mostanra Rallin fattyai is előkerültek – tette hozzá – mert holtan akarom látni valamennyit.
– Nem jelentenek veszélyt ránk nézve – tiltakozott Saban.
– Rallin családjához tartoznak, és holtan akarom őket. És velük együtt a Derrewyn szuka fattyát is. – Újabb koponyát rúgott le a sáncról. – És még varázslónőnek hívatta magát! Ha! Most láthatod, hová juttatta a mágiája a törzsét. – Hirtelen elvigyorodott. – Tetszik ez a háború.
– Én gyűlölöm.
– Csak mert nem értesz hozzá. Pedig nem nehéz. Gundur azért akart visszavonulni, mert nem gondolta át a kérdést, de én tudtam, hogy Rallin a legjobb embereivel támad majd, ezért könnyű csapdába csalnom őket, és hagyni, hogy Gundur megtegye a kötelességét. Gundur pompásan küzdött. Te hogy küzdöttél?
– Megöltem egy embert – felelte Saban.
– Csak egyet? – hitetlenkedett Camaban. – És én mennyire irigyeltelek, amikor még gyermekek voltunk. Olyan voltál, mint Lengar, magas és erős, én pedig azt gondoltam, belőled nagy harcos lesz, míg én életem végéig megmaradok nyomoréknak. Mégis ez a nyomorék hódította meg Cathallót. Nem Lengar, nem te, hanem én! – Diadalittasan felnevetett, majd Cathallo népe felé fordult, mely Sannas régi kunyhója körül gyűlt össze. – Azt hiszem, ideje, hogy rájuk ijesszek. – Camaban visszasétált a töltésúthoz, majd onnét a templom közepére. Tucatnyinál is kevesebb ratharryni lándzsás tartózkodott a szentélyben, így Camaban jóformán védtelen volt, mégsem mutatott félelmet, amint belépett a templomkörbe, a roppant görgetegkövek közé, és ott égnek emelte a karjait, hogy elcsendesítse a halálra vált tömeget. – Ismertek! – kiáltotta. – Camaban vagyok! Camaban, a nyomorék gyermek! Camaban, a Ratharryni! Es mostantól Camaban, Cathallo törzsfője. Van itt valaki, aki vitatná ezt? – Végigmérte a tömeget. Legalább félszázán gyűltek össze, és többségük most is fegyvert viselt, mégsem mozdult senki.
– És nemcsak Camaban vagyok – folytatta – mert sok évvel ezelőtt már jártam itt, és én voltam az, aki megrabolta Sannas utolsó lélegzetét! Én, Camaban tettem ezt, és Sannas azóta is bennem él. Én vagyok Sannas! Én vagyok Sannas! – Eddig éles fejhangján rikoltozott, de most hirtelen Sannas hangját kezdte használni, a vénasszony rekedt és csontszáraz hangját, és ha lehunyta a szemét, Saban úgy érezhette, az öreg varázslónő még mindig él. – Én vagyok Sannas, aki visszatért a földre, hogy megmentsen benneteket a büntetéstől! – Camaban megrázkódott és táncba kezdett, felugrott, görcsösen megcsavarodott és kétségbeesetten zihált, mintha a vénasszony lelke küzdene tulajdon lelke ellen, és az átváltozás láttán a gyermekek félve rejtették arcukat anyjuk ruhájába. – Sannas vagyok! – csikorogta Camaban. – És Slaol meghódított! Slaol a magáévá tett! Slaol a combjaim közé hatolt, és én elteltem vele! De értetek is harcolni fogok! – sikoltott fel újra, és eszelősen rázta a fejét, hogy hosszú haja ostorként csapkodjon. – Engedelmeskednetek kell, mindannyiotoknak – kiáltotta, még most is Sannas hangján.
– Öld meg őket… – Most a saját hangjára váltott, majd előhúzta véres kardját és a tömeg felé indult, amint a szavakat kántálta. – Öld meg őket, öld meg őket. – A tömeg elhátrált előle.
– Tedd őket rabszolgává! – Megint Sannas hangját használta.
– Jó rabszolgáid lesznek! Korbácsold meg őket, ha nem lennének azok! Korbácsold őket! – Újra rázkódni kezdett, felüvöltött, majd váratlanul mozdulatlanná dermedt.
– Slaol szól belőlem – tudatta a saját hangján. – Ő beszél hozzám és általam. A hatalmas isten eljön hozzám, és azt kérdi, miért nem vagytok valamennyien halottak. Miért nem ragadom el gyermekeitek és loccsantom ki az agyukat a templom kövein? Az asszonyok felsírtak. – Miért nem vetem őket Slaol tüzébe? kérdezte fennhangon Camaban. – Miért nem hagyom meggyalázni asszonyaitokat, és temetem a férfiakat elevenen a cserzőgödrök mocskába? Miért nem? – sikoltotta bele az utolsó szavakat a szélbe.
– Mert én nem engedem – változott vissza ismét Sannasszá. A népem engedelmeskedni fog Ratharrynnak. Térdre, rabszolgák, térdre! – És Cathallo népe letérdepelt Camaban előtt. Néhányan felé nyújtották a kezüket. Az asszonyok kétségbeesetten ölelték magukhoz gyermekeiket és az életükért könyörögtek, de Camaban csak elfordult, odalépett a legközelebbi sziklához, és azon nyugtatta homlokát.
Saban sípolva engedte ki magából a levegőt. Cathallo népe tovább térdepelt, valamennyi arcra kiült a rémület, és amikor besorjáztak a nyugati kapun át, Gundur lándzsásai ezt a képet látták maguk előtt.
Gundur odalépett Camabanhoz.
– Megöljük őket?
– Rabszolgák – felelt Camaban nyugodt hangon. – A halott rabszolgák nem dolgoznak.
– Akkor öljük meg az öregeket?
– Az öregeket igen – értett egyet Camaban – de mindenki mást hagyjatok. – Elfordult, és végigmérte a térdeplő tömeget. Mert én vagyok Slaol, és ezek a rabszolgák fogják megépíteni a templomom. – A nap felé emelte karjait. – Mert én vagyok Slaol – kiáltotta a diadaltól megittasulva – és ők fogják megépíteni a templomom!

 

Camaban Gundurt hagyta hátra Cathallo vezetésére. Tartsa életben az embereket, hagyta meg neki, mert tavasszal szükség lesz a munkájukra. Gundur parancsot kapott arra is, hogy kutassa át az erdőt Derrewyn után, akinek a holtteste ekkorra sem került elő, és akinek a lánya szintúgy nyomtalanul eltűnt. Rallin asszonyait és gyermekeit megtalálták, tetemük sekély sírban rothadt. Morthort sírhalom alá temették, a helyébe új főpapot neveztek ki, de csak miután a kiválasztott megcsókolta Camaban torz lábát és hűséget esküdött Ratharrynnak.
Camaban diadalban tért meg Ratharrynba, ahol a hosszú télen át mindvégig a fahasábjaival játszott. Sabant kérte meg a hasábok kifaragására, azzal a meghagyással, hogy valamennyi pillért egyelje négyszögletűre, és idővel egyre több és több ilyen hasábot követelt, majd eltűnt kunyhójában, ahol megszállottan rendezgette majdani temploma építőköveit. Először kettős gyűrűt vont a kövekből, és a két kör úgy ékelődött egymásba, akárcsak a befejezetlen templomnál, ám egy idő után Camaban elvetette az elképzelést, és egy olyan modellen kezdett dolgozni, mely Slaol már meglévő, Ratharryn kapuján túli szentélyére emlékeztetett. Valóságos erdőt emelt a pillérekből, és napokig csak meredt az elképzelésre, mielőtt egyetlen mozdulattal félresöpörte volna. Slaol és Lahanna mintáját próbálta kövekbe önteni: tizenkét kört helyezett el egyetlen nagy körön, ám amikor előregörnyedt, hogy szemmagasságból tekintsen a modellre, nem látott mást, csak összevisszaságot, ezért idővel ezt az elrendezést is elvetette.
Zord tél köszöntött be. Lewydd hazavitte Erek aranyát, és magával vitte Vakkal fél tucat emberét is, akik inkább Sarmennynben szerették volna tölteni napjaikat, de így is maradt éppen elég etetni való éhes száj Ratharrynban, s miután Lengar sosem tanúsított akkora gondosságot az élelem összegyűjtésében, mint atyja, a készletek szinte teljesen kimerültek. Camaban ügyet sem vetett erre, a templomon kívül más alig érdekelte. Két törzsnek is törzsfője lett, ám semmit sem végzett el azokból a feladatokból, melyek a tiszttel együtt jártak. Engedte, hogy mások parancsoljanak harcosainak, ragaszkodott hozzá, hogy Haragg osszon igazságot, és a törzsről való gondoskodás terén beérte annyival, hogy végighallgatta Saban sirámait. Camaban nem vett maga mellé asszonyt, nem nemzett gyermekeket vagy halmozott fel kincseket, viszont előszeretettel öltötte magára a Lengar kunyhójában fellelt szebbnél szebb ruhákat. Övén a vaskos aránycsatot viselte, amit a Kinti idegen hozott el a Régi Templomba oly sok évvel ezelőtt, vállára rókaprémmel szegélyezett farkasbőr köpenyt vetett, és a kis buzogányt hordozta magával, amit Lengar valamelyik legyőzött törzs egyik papjától orozott el. Hengall hatalma jelképeként hordozta a buzogányt, Camabant szórakoztatta, hogy atyját utánozza, egyszersmind gúnyt űz az emlékéből. Amíg Hengall fegyvere koponyákat szétroppantó durva fegyver volt, addig Camaban míves és értékes tárgynak kijáró tisztelettel viselte buzogányát. A fából készült nyelet villámalakot idéző csontberakások díszítették, míg a fekete erekkel beszőtt barna kőfejet tökéletesen gömbölyűre faragták és fényesre csiszolták, ami egy hozzáértő kézművesnek is számtalan napjába telhetett. Miután a fejet kialakították, lyukat fúrtak benne a nyél számára. A munka végeztével olyan fegyver készült, melyet kizárólag ünnepi alkalmakkor használhattak, hiszen a kis buzogányfej legfeljebb egy macska koponyáját zúzhatta volna be. Camaban előszeretettel hozta fel példaként a buzogányt, amikor arról beszélt, hogy a kő éppoly könnyedén megmunkálható, mint a fa.
– Nem fogunk közönséges sziklákat használni, mint azok ott Cathallóban – közölte Haraggal. – Megformáljuk őket. Megfaragjuk őket. – Gyengéden végigsimított a buzogány fején. Megcsiszoljuk őket.
Saban egy kunyhóban gyűjtötte össze a törzs élelmét, még több gabonát vásárolt Drewennától, és hidegebb napokon azt osztotta ki az emberek között. A harcosok vadásztak, szarvasokkal, vadkanokkal, farkasokkal tértek meg. Senki sem éhezett, noha sok öreg és beteg elhalt. És a fagyos télen Saban eltávolította a kőpilléreket is, melyeket oly nagy fáradtsággal hozott el Sarmennynből. Nem volt nehéz dolga. A köveket kiásták, a fűre döntötték, majd elvontatták a templomtól keletre fekvő kis völgybe. A férfiak mészkőtörmeléket ástak az árokból, és azzal töltötték fel a gödröket, hogy a templom középső tere újra üres és sima legyen. Az árkon belül egyedül a holdkövek maradtak, azokon túl pedig a három magas pillér, és Saban a templom közepe táján felállította az anyasziklát is. Hatvan ember, egy tölgyfából ácsolt háromlábú állvány és hét nap kellett ahhoz, hogy a szikla felemelkedjen a templom kapujával szemközt, ahol a napfordulat idején kelő nap fénye a szent csapáson végighaladva éppen a kőre vetült. Az anyaszikla messze kimagasodott a többi kőpillér közül; az alacsonyan álló téli nap fénye hosszan elnyúlt, sötét árnyat vetett általa a kiszikkadt földre.
Camaban egész napokat töltött a templomban, jobbára gondolataiba temetkezett, és ügyet sem vetett a férfiakra, akik szétrombolták az Árnyak Templomát. Ahogy a napok egyre rövidültek és fagyosabbá váltak, egyre gyakrabban bukkant fel itt, és egy idő után lándzsákat hozott a templomba, hogy leszúrja azokat a fagyott földbe, és a kiálló nyelekhez mérje a leendő templom helyét. A lándzsákat használta arra is, hogy megállapítsa a kőpillérek kívánatos magasságát, de miután azok nem szolgáltak megelégedésére, megparancsolta Merethnek, hogy vágjon tucatnyi hosszabb dúcot, és megkérte Sabant, hogy azokat ássa le a földbe. A hosszú, ám könnyű póznákat alig egy nap alatt elhelyezték, és Camaban nap nap után csak meredt rájuk, miközben fejében ott rajzottak a különféle minták.
A végére csak két pózna maradt. Egyikük kétszer olyan magas volt, mint egy férfi, a másik még kétszerte ilyen magas, és mindkettő egy vonalban állt a napfordulatkor kelő nappal. A magasabbik pózna az anyaszikla mögött állt, a rövidebb a szentély kapujához közel, és miközben a tél jeges szorításába fogta a vidéket, Camaban minden este kigyalogolt a templomba és elnézte a vékony oszlopokat, melyek a fagyos szélben valósággal reszketni látszottak.
Elérkezett a télközép. Ilyenkor hagyományosan jószágokat áldoztak a fogyatkozó nap megbékítésére, ám Haragg nem engedett vérontást a templomokban, ezért a törzsnek úgy kellett táncolnia és énekelnie, hogy közben nem érezte orrában a vér orrfacsaróan csípős bűzét. Többen morgolódtak amiatt, hogy az istenek sértve érzik majd magukat Haragg engedékenységétől, és állították, hogy az áldozatra szükség van, hacsak nem akarják, hogy az új év ragályokkal köszöntsön be, de Camaban Haraggot támogatta, és azon az estén, amikor a törzs fájdalmas siratóéneket mondott a haldokló napra, Camaban arról beszélt, hogy a régi világnak leáldozott, és ha Ratharryn minden hitét az új templomba veti, a nap soha többé nem hal meg. Aznap éjjel belakmároztak vadhúsból és disznóból, majd hatalmas máglyát gyújtottak, hogy visszahívják Slaolt a télközép másnapjára virradó hajnalon.
Havazott aznap reggel; nem sokat, de ahhoz épp eleget, hogy a felföldre fehér lepel boruljon, melyen Camaban élesen metszett lábnyomokat hagyott maga mögött. Ragaszkodott hozzá, hogy Saban is elkísérje, és a testvérek tömött prémekbe burkolóztak a hideg és az éles szél ellen, mely a sóhajnyi rózsaszín felhőkkel tarkított égből szakadt rájuk. A súlyos hófelhők délre úsztak, és a délutáni nap olyan alacsonyan állt, hogy még a törmelékkel betemetett gödrök kis halmai is hosszan elnyúlt árnyakat vetettek a hóra. Camaban a két pillérre meredt, majd ingerülten rázta fejét, amikor Saban a céljukat tudakolta. Azután Gilan négy holdköve felé fordult. A párba állított sziklák Lahanna vándorlásainak legtávolabbi határait mutatták.
– Ideje – sóhajtott fel Camaban – megbocsátani Lahannának.
– Megbocsátani?
– Megküzdöttünk Cathallóval, hogy békét teremtsünk – magyarázta Camaban – és Slaol békességet akar az istenek között is. Lahanna fellázadt ellene, de elveszítette a csatát. Győztünk. Ideje megbocsátanunk neki. – Elnézett a távoli erdők felé. Gondolod, hogy Derrewyn még él?
– Neki is meg akarsz bocsátani? – kérdezett vissza Saban.
– Soha – felelte Camaban kurtán.
– Ez a tél úgyis végez vele – jegyezte meg Saban.
– A télnél nagyobb erő kell ahhoz, hogy végezzen azzal a szukával – mondta Camaban keserűen. – Amíg mi a békén dolgozunk, ő Lahannához fohászkodik valami sötét helyen, és nem akarom, hogy Lahanna ellenünk legyen. Azt akarom, hogy csatlakozzék hozzánk. Ideje, hogy visszatérjen Slaol kebelére. Ezért is hagytuk helyén a négy követ, hogy megmutassuk neki, ő is Slaolhoz tartozik.
– Úgy gondolod? – élénkült fel Saban.-
Camaban elmosolyodott.
– Ha megállsz valamelyik oszlop mellett – mutatott a legközelebbi holdkő felé – és elnézel a kör szemközti oldala felé, látod, merre vándorol Lahanna?
– Igen. – Saban emlékezett rá, hogyan helyezte el Gilan a négy követ.
– De mi van, ha egy másik pillér felé nézel?
Saban a homlokát ráncolta, nem értette a kérdést, ezért Camaban megragadta a karját és magával húzta az oszlophoz, majd a kör szemközti oldalán magasodó pillér felé mutatott.
– Erre halad Lahanna, igaz?
– Igen – bólintott Saban.
Camaban elfordította Sabant a második szikla felé.
– De mit látsz akkor, ha ebbe az irányba nézel?
Saban annyira fázott, hogy gondolkodni is alig tudott, de mivel későre járt, a nap alacsonyan állt a rózsaszín felhőfoszlányok között, és Saban láthatta, hogy Slaol a holdkővel egy vonalban fogja érinteni a látóhatárt.
– Slaol halálát látom a tél közepén – felelte.
– Pontosan! És ha a másik irányba nézel? Ha oda állnál – mutatott a kör átellenes felére – és néznél a szemközti sziklára?
– Slaol ébredése nyáron.
– Igen! – kiáltotta Camaban. – És mit mond ez neked? Azt mondja, hogy Slaol és Lahanna kötődik egymáshoz. Kötődik egymáshoz, Saban, mint szárnyhoz a toll vagy vadkanhoz az agyar. Lahanna fellázadt, de most vissza kell térnie. A világ minden szomorúságát az okozza, hogy Slaol és Lahanna különváltak, de a mi templomunk újra összehozza őket. A kövek ezt tudatják velünk. Lahanna kövei Slaol kövei is, hát nem érted?
– De igen. – Saban eltűnődött azon, miért nem jött rá magától, hogy a kövek éppúgy jelölhetik Slaol vándorlásának szélső pontjait, mint Lahannáét.
– Azt fogod csinálni, Saban – folytatta Camaban lelkesen hogy ásol nekem egy árkot és egy töltést a két pillér körül. Ezek lesznek az őrtornyok. Csinálsz két gyűrűt, és a papok beállhatnak a gyűrűbe, hogy Slaolt figyeljék. Igen! – Fürge léptekkel a falu felé indult, de hirtelen megtorpant a napkő mellett, mely a szentélytől legmesszebb állt. – És egy másik árkot és töltést itt is. – Megpaskolta a hideg követ. – Három kör, három kő körül. Három hely, ahová a papok állhatnak. Két helyről figyelik a nap halálát és Lahanna vándorlásait, egy helyről azt, ahogyan Slaol a maga teljes dicsőségében kel fel. Már csak azt kell eldöntenünk, mi kerüljön középre.
– Másban is döntenünk kell – jegyezte meg Saban.
– Éspedig?
– Cathallo szűkölködik élelemben.
– Camaban megvonta a vállát, mintha ez mit sem számítana.
– Halott rabszolgák – visszhangozta komoran Saban Camaban szavait – nem dolgoznak.
– Gundur majd gondoskodik róluk. – Camabant láthatóan felingerelte a megjegyzés. Nem akart mással foglalkozni, csakis a templommal. – Ezért küldtem Cathallóba. Majd ő gondoskodik élelemről.
– Gundurt nem érdekli más, csak hogy Cathallo asszonyait űzze – mondta Saban keserűen. – Tucatjával tartja kunyhójában a fiatalabbakat, miközben a falu többi része éhezik. Azt akarod, hogy a törzs maradéka fellázadjon ellened? Azt akarod, hogy rabszolgák helyett számkivetettek legyenek?
– Akkor menj, és uralkodj te Cathallón – csattant fel Camaban, miközben útnak eredt a ropogós hóban.
– És hogyan építsek templomot, ha egyszer Cathallóban vagyok? – kiáltott utána Saban.
Camaban dühében felüvöltött az égre, majd megtorpant és a sötétlő égboltot kémlelte.
– Aurenna – mormolta végül.
– Aurenna? – kérdezte Saban értetlenül.
Camaban visszafordult.
– Cathallót mindig is asszonyok uralták – magyarázta. Előbb Sannas, azután Derrewyn, miért ne lehetne most Aurenna?
– Meg fogják ölni! – tiltakozott Saban.
– Imádni fogják őt, testvér. Hát nem ő Slaol kegyeltje? Nem kímélte meg az isten az életét? Gondolod, hogy Cathallo népe megölheti azt, akit Slaol megkímélt? – Camaban tett néhány esetlen tánclépést a hóban. – Haragg majd elmondja Cathallo népének, hogy Aurenna volt a nap menyasszonya, és ők majd azt fogják hinni, hogy Aurenna maga Lahanna.
– Ő az én feleségem -jegyezte meg Saban fanyarul. Camaban lassan Saban felé indult.
– Nincs asszonyunk, testvér, nincs urunk, nincs fiúnk, nincs leányunk, és nincs semmink, amíg ez a templom meg nem épül.
Saban csak a fejét rázta ekkora képtelenség hallatán.
– Meg fogják ölni! – erősködött.
– Imádni fogják őt – ismételte Camaban. Még közelebb sántikált Sabanhoz, majd groteszk módon térdre hullt előtte, és feltartotta a kezeit. – Engedd az asszonyod Cathallóba, Saban, könyörgöm! Engedd el! Slaol akarja így! – Felnézett Sabanra. Kérlek!
– Lehet, hogy Aurenna se akarna menni – védekezett erőtlenül Saban.
– Slaol akarja így – ismételte Camaban, majd összevonta a szemöldökét. – Próbálunk létrehozni egy új világot. Véget vetni a télnek. Elűzni a szomorúságot és a fájdalmat erről a földről. Tudod te, milyen nehéz feladat ez? Egyetlen rossz lépés, és visszatérünk a sötétségbe, de olykor, egészen váratlanul, Slaol megmondja nekem, mit tegyek. És ő azt mondja nekem, hogy küldjem Aurennát Cathallóba. Könyörgöm neked, Saban! Könyörgöm! Engedd el őt.
– Azt akarod, hogy uralkodjon Cathallón?
– Azt akarom, hogy visszahozza Lahannát! Aurenna a nap menyasszonya. Ha örömteli hellyé akarjuk varázsolni ezt a világot, Saban, akkor újra egyesítenünk kell egymással Slaolt és Lahannát. Egyedül Aurenna képes erre. Slaol mondta ezt nekem, és neked, testvér, el kell őt engedned. – Feltartotta a kezét, hogy Saban talpra segítse. – Kérlek.
– Ha Aurenna is ezt akarja… – zárta le a szóváltást Saban, aki úgy képzelte, Aurenna aligha kívánkozik egy olyan helyre, mely ennyire távol esik az épülő új templomtól, ám legnagyobb meglepetésére Aurenna nem zárkózott el a felvetés elől. Hosszú ideig tanácskozott Camabannal és Haragg-gal, azután elment Slaol régi templomába, ahol alávetette magát az özvegyek rítusának, és hosszú aranyhaját kurtára vágta egy bronzkéssel. Haragg elégette a haját, a hamvakat edénybe helyezte, majd az edényt eltörte az egyik fadúcon.
Saban elborzadva nézte, amint Aurenna kilépett a templomból, és egykor gyönyörű haját a durván lenyírt hajcsomók váltották fel, melyeket vér festett pirosra, ahol a kés durván belehasított a fejbőrébe, ám a lány arcán így is földöntúli mosoly ragyogott. Letérdelt Saban elé.
– Elengedsz magadtól? – kérdezte.
– Ha mindenképp menned kell – felelt Saban vonakodva.
– Mennem kell! – bizonygatta Aurenna buzgón. – Mennem kell!
– De hát miért? – kérdezte Saban. – És miért lettél özvegy?
– Vége a régi életemnek – emelkedett fel Aurenna. – Slaolnak ajánlottak, s bár ő elutasított engem, én mindig is a követője voltam. Ám ettől a naptól, Saban, Lahanna papnője vagyok.
– Miért? – kérdezte újra Saban, aki alig tudott uralkodni fájdalmán.
Aurenna békésen elmosolyodott.
– Sarmennynben emberi menyasszonyt áldoztunk az istennek minden évben, ám az új esztendővel ő mindig újabb arát követelt tőlünk. Egyik lányt a másik után égettük meg, Saban. Megégettük őket! De ezzel sem elégíthettük ki Slaolt. Hogyan is lett volna elégedett, amikor ő örökkévaló menyasszonyra vágyik, aki illő égi párja lehet, és ez nem más, mint Lahanna.
– De hát a Kintiek sosem imádták Lahannát – tiltakozott Saban.
– Mennyire rosszul tették – sóhajtott Aurenna. – Lahanna és Slaol, Saban! Egymásnak teremtettek, ahogyan a férfi és az asszony. Vajon miért kímélte meg Slaol az életem a Tenger Templomában? Célja volt ezzel, és most már azt is látom, mi volt az. Elutasított egy földi menyasszonyt, mert Lahannát akarja, és nekem az a feladatom, hogy Lahanna visszatérjen az ő karjaiba. Imádsággal, tánccal, kedvességgel kell ezt elérnem. Elmosolyodott, és kezébe fogta Saban arcát. – Mi nagy dolgokra vagyunk hivatottak, te és én. A mi feladatunk, hogy az istenek egymásra találjanak. Te megépíted a szentélyt, én pedig elhozom az arát Slaol ágyába. Nem tilthatsz el egy ilyen feladattól, igaz?
– Meg fognak ölni Cathallóban – mordult fel Saban.
Aurenna csak a fejét rázta.
– Majd megnyugtatom őket, és idővel valamennyien itt imádkoznak az új templomban. – Elmosolyodott. – Erre a feladatra születtem.
Másnap útnak indult, magával vitte Leirt és Lallicot is, Gundur pedig visszatért Ratharrynba, és csak tucatnyi harcosát hagyta hátra Cathallóban. Aurenna tüstént vadászni küldte a harcosokat, hogy legyen mit adnia a népnek.
Saban Ratharrynban maradt. Camaban maga mellett tartotta, mert a leendő templom kezdett körvonalazódni s fejében, és mindenben kikérte fivére tanácsát. Melyik a legmagasabb kő, amit még fel lehet állítani pillérnek? Egymásra lehet-e halmozni a köveket? Hogyan lehet mozgatni őket? Hogyan lehet formáifii őket? A kérdéseknek nem akart vége szakadni, még ha Saban nem is tudta mindenre a választ. Elmúlt a tél, és a tavasz megérintette zöldjével a fákat, de Camaban még nem talált rá a megoldásra.
Aztán egy napon mégiscsak vége szakadt a kérdéseknek, és Camaban kunyhójának ajtajára függöny borult, melyet senki, még Saban vagy Haragg sem vonhatott félre. Köd telepedett Ratharrynra, hogy beburkolja a sánc taréján sorakozó koponyákat is. Aznap nem támadt fel a szél, a világ fehérségbe és némaságba burkolózott. A törzs tagjai, akik megérezték, hogy az istenek a falu közelében járnak, csak suttogva beszéltek egymással.
És napnyugtakor Camaban felkiáltott.
– Megtaláltam!
És a szél szétfújta a ködöt.

 

17. FEJEZET

Haragg és Saban megjelent Camaban kunyhójában, ahol a padló egy darabját tisztára és simára seperték. Saban arra számított, hogy végre meglátja a kész modellt, ám a fahasábokat rendezetlen halomba szórták, és Camaban emellett kuporgott, csillogó szemekkel és verítéktől fénylő bőrrel. Saban arra gondolt, hogy fivére lázas lehet, bár ezt a lázat nem betegség okozta, hanem az izgatottság.
– Olyan templomot építünk – fogadta Sabant és Haraggot amilyen még nem volt, és nem is lesz soha. Ha meglátják, az istenek táncra perdülnek örömükben. – Camaban mezítelen volt, bőrét pirosra festette a kunyhót átmelegítő és bevilágító tűz. Kivárta, míg Saban és Haragg letelepedik, azután egyetlen kis fahasábot helyezett el a megtisztított rész közepén. – Ez az anyaszikla -kezdett bele – ami arra emlékeztet bennünket, hogy a földből vétettünk, és hogy a föld a szíve minden létezőnek. – A hajába font csontok zörögve ütődtek össze, amint kiegyenesedett ültében. – És az anyaszikla körül – folytatta tovább – egy szellemházat építünk, csakhogy ez a szellemház egyben Slaol otthona is lesz. Arra emlékeztet majd bennünket, hogy a halál az élet kapuja, Slaol házát ezért olyan magas kövekből kell megépítenünk, mint akármelyik fapillér. – Kivette a két leghosszabb hasábot, és letette őket közvetlenül az anyaszikla mögött. Megérintjük az eget – szólt áhítatos hangon, majd egy kisebb hasábot húzott elő, hogy keresztben a két pillér tetejére fektesse, és a három kőből így magas, nagyon szűkös kaput formáljon. – Slaol kapuja – magyarázta – melyen át a holtak hozzá mehetnek.
Saban a magas boltozatra meredt.
– Milyen magasak ezek a kövek? – kérdezte.
– Ugyanolyan magasak, mint a templomban felállított két cölöp közül a magasabbik – felelte Camaban, és Saban összerezzent, amint visszaemlékezett a hosszú fadúcra, amit fivére a templom közepén állíttatott fel.
Camaban elvárta, hogy a boltozat négyszerte olyan magas legyen, mint egy megtermett férfi, magasabb bármely sziklánál, amit Saban eddig látott, olyan magas, hogy elképzelni sem tudta, miként lehet majd felállítani, nem hogy megkoronázni egy zárókővel. Mégsem szólt egy szót sem, csak némán figyelte, ahogy Camaban nyolc további pillért állít fel az első kettő mellé, de nem egyenes vonalban, hanem éles, ökörszarvra hasonlító ívben, mely tágas öblöt formált az anyaszikla körül. Minden pár pillérre hasábokat fektetett, így a nap házát végül öt boltozat alkotta. A középső kapu volt a legmagasabb, de a többi négy is magasra szökött a föld felett.
– Ezek a kapuk- kopogtatta meg Camaban egyenként a záróköveket – a holdkövek felé mutatnak. Ezek engedik a holtakat kiszabadulni Lahanna szorításából. Akármerre is járjon, északon vagy délen, keleten vagy nyugaton, a holtak utat fognak találni Slaol házába.
– És Slaol házából – vetette közbe Haragg – a legmagasabb kapu alatt tudnak majd eltávozni?
– Hogy ily módon elvegyük a holtakat Lahannától, és Slaolnak adjuk őket – erősítette meg Camaban. – És Slaol az, aki életet ad.
– Kapuk a holdnak – bólintott Haragg helyeslően – és egy boltozat a napnak.
– Még nincs vége. – Camaban harminc kisebb hasábot vett magához, és széles körbe rendezte azokat a nap háza körül. Egy kivételével valamennyi kő ugyanakkora volt, valamennyit szabályosra faragták, és egyik sem érte el a középső boltozatok magasságát; az utolsó pillér azonban, bár magasságban nem maradt el társai mögött, csak fele olyan széles volt, mint a többi. Ezek a kövek mutatják a hold napjait – fejtette ki Camaban, és Haragg azonnal megértette, hogy a harminc kő azt a huszonkilenc és fél napot jelképezi, mely idő alatt a hold a semmiből teljes koronggá kerekedik. – Lahanna így látni fogja, hogy elismerjük a hatalmát.
– De Slaol… – kezdett volna tiltakozni Haragg, amiért Camaban egy holdnak szentelt gyűrűvel vette körül Slaol házát.
Camaban egyetlen kézmozdulattal csendre intette, és újabb harminc hasábot vett fel, hogy azokat egyesével a pillérek tetejére fektesse, míg teljes kört nem rakott ki a zárókövekből.
– Kövekből építünk gyűrűt – magyarázta – hogy Slaol hatalmát dicsőítsük. Lahanna fogja hordozni a gyűrűt, hogy emlékeztessünk rá, mindig is alatta fog állni Slaolnak.
– Egy égi gyűrű. – Saban nem tudta, hogyan lehetne mindezt végrehajtani, mégis különös izgatottságot érzett, ahogy a fahasábokra meredt. Páratlan építmény lesz, gondolta lelkesen, ám aztán eszébe jutott, hogy ezek itt csak játékszerek, míg az igazi templomot valódi sziklákból kell megépítenie, még ha Camaban erősködik is, hogy a kő éppoly könnyen formálható, mint a fa.
Camaban felvette az utolsó hasábot, amit a többitől messze, a domboldalon helyezett le, ahol a szent ösvényt megépítették.
– Ez itt – kocogtatta meg az utolsó hasábot – a nap köve, és napfordulatkor árnyéka el fogja érni a nap házát, míg télközép idején a nap fénye áthatol a magas kapun és a kőre vetül. Így amikor Slaol meghal, fénye eléri a követ, mely hatalma teljét jelöli.
– És Slaol emlékezni fog – vetette közbe Haragg.
– Emlékezni fog – értett egyet vele Camaban – és ezt a hatalmat akarja újra, ezért harcolni fog a tél ellen, s így egyre közelebb kerül hozzánk. Egyre közelebb és közelebb, amíg ez a kör érintette meg a kőből rakott égi gyűrűt – rá nem illik Lahanna tizenkét körére. Slaol és Lahanna ekkor kelnek egybe, és részesülünk mi az áldásukban. Áldottak leszünk. – Itt elhallgatott, és némán meredt a templom modelljére, de lelki szemei előtt már a zöldellő lankán magasodó sziklapilléreket látta, körülöttük a legfehérebb mészkőből épített árkokkal és töltésekkel. A mészkő kör, a kövekből rajzolt gyűrű és a boltozatokból emelt ház csalogatta közelebb a távoli isteneket. Saban maga is a fahasábokra meredt. Árnyékuk szövevényes mintát rajzolt a földre, mely feketén és vörösen villódzott. Camabannak igaza van, gondolta Saban. Ilyen nem lesz még egy a földön, sem az égbolt alatt, sem a szürke tengerek között. Saban álmodni sem mert volna olyan templomról, ami ennyire csodálatos, ennyire tökéletes, és ennyire nehezen kivitelezhető.
– Meg lehet építeni? – kérdezte Camaban, árnyalatnyi szorongással a hangjában.
– Ha az isten is úgy akarja – felelte Saban.
– Slaol így akarja – jelentette ki Camaban magabiztosan. Slaol megköveteli tolunk, hogy felépítsük! És azt akarja, hogy három év alatt elkészüljön.
– Három év! Saban összerezzent a gondolatra.
– Annál hosszabb ideig fog tartani – közölte, és felkészült az indulatos visszavágásra.
Camaban egyetlen kézmozdulattal félrehessegette a borúlátást.
– Megkapsz mindent, amire csak szükséged lehet – jelentette ki. – Embert, fát, szánokat, ökröket, ami csak kell.
– Sok emberre lesz szükség – figyelmeztette Saban.
– Rabszolgákat fogunk dolgoztatni – közölte Camaban – és miután végeztél, újra egyesülhetsz Aurennával.
Saban tehát munkához látott. Boldogan tette, mert őt is magával ragadta Camaban látomásának nagyszerűsége, és alig várta a napot, amikor az istenek visszaállítják a mintát és véget vetnek a világ minden bajának. Mereth élén egy csapatnyi férfit indított útnak, hogy megritkítsák a tölgyest Maden körül, ahol a fatörzseket lehántották, felvágták és szánokká ácsolták össze. Minden szán két széles talpból állt, amit három öles gerendával kapcsoltak össze, majd miután erre felfektették a kősziklát, egy negyedik gerenda elé befogták a teherhúzó ökröket. A kisebb köveket férfiak is elvontathatták, de a nagyobbakat – a nap házát alkotó tíz óriási tömböt és azt a harmincat, amelyik magasban tartotta az égi gyűrűt – megmozdítani is csak igás ökrökkel lehetett. Számtalan jószágra volt szükség, s miután az ökröket még be is kellett fogni a járomba, újabb ökröket kellett leölni, hogy a bőrüket lenyúzzák, kicserezzék, csíkokra hasítsák és erős kötelekké fonják. Ratharrynban és Cathallóban sem akadt elegendő állat, ezért Gundur és Vakkal hosszú rablóhadjáratokat vezetett, hogy még többet kerítsen. Saban felhasználta a hársfák lenyúzott kérgét is, amit vízbe áztatott, majd miután ily módon leválasztotta a szálakat, azokat hosszú kötelekké fonta össze.
Camaban felvázolta a templom alaprajzát azon a területen, ahol korábban Sarmennyn kövei álltak. A földbe egy ösztökével karcolt öles kört, melyet előtte hosszú szállal a templom közepét jelző pecekhez kötözött, és így határozta meg, hová kell kerülni a kövekből kirakott égi gyűrűnek. Kijelölte mind a harminc pillér helyét, majd peckeket vert le a földbe, ahol a nap házának állnia kellett. A szentély közepén már egyetlen növény sem élt meg, olyan sokan tapodták a földet minden áldott nap, és a törmelékhalmokat, melyek Sarmennyn köveinek valamikori helyét jelezték, a kör valamennyi pontjára szétrugdalták.
Camaban hat fűzfavesszőt adott Sabannak, amit pontosan méretre vágott, és azt is megszabta, hány kőre van szükség minden egyes hosszból. A leghosszabb pózna négyszer olyan magas volt, mint egy férfi, és azt mutatta, milyen magasan kell kiállnia a földből a legnagyobb pilléreknek. Saban tudta, hogy egy követ teljes magasságának legkevesebb a harmadáig le kell ásni a földbe, hogy ellenállhasson a viharoknak és szeleknek. Camaban két ilyen roppant sziklatömböt követelt, ám amikor felkereste Cathallót, Saban csak egy ilyent talált. A legközelebbi méret legfeljebb akkor lehetett elég, ha nem temették elég mélyre. A rövidebb köveket viszonylag könnyen kiválasztotta, épp elég hevert szerteszét a zöldellő dombokon, de időről időre visszakanyarodott ahhoz a gigászi kősziklához, amelynek a napkapu egyik pillérét kellett kiadnia.
Igazi monstrum volt csakugyan, olyan hatalmas, mintha magának a földnek lenne egyik bordacsontja. Fekve alig emelkedett ki a földből, mohával benőtt oldala csupán térdéig ért, és nagyobbik része mélyen a földbe temetkezett. A legszélesebb pontján négy lépésnyire terpeszkedett, a hossza pedig meghaladta a tizenhárom lépést is. Tizenhárom lépést! Ha sikerülne felállítani, gondolta Saban, csakugyan az eget verdesne, de hogyan emeljék fel? Egyáltalán, hogyan szakítsák el a földtől és vigyék Ratharrynba? Megsimogatta a sziklát, megérezte a nap melegét mohával borított felszínén. Azt még el tudta képzelni, hogy a kisebb köveket kiássák és a szánok tölgyfagerendáira buktatják, de azt már kétellte, hogy létezik annyi ember, amennyi kiemelhetné ezt a sziklát a földből.
De bárhogy is emelték ki, mindenképp építeni kellett egy olyan szánt, mely háromszor hosszabb volt minden korábbinál, és ezt Cathallóban kellett összeácsolni, ahol egy hosszú és keskeny kunyhóban kiszáríthatták az ehhez való tölgyfagerendákat. A száraz fa majd olyan erős, mint a zöld, csak sokkalta könnyebb, és Saban úgy gondolta, hogy a lehető legkönnyebb szánt kell összeácsolnia, ha ezt a sziklát valaha is le akarja vinni a hegyek közül. Egy évig szárítani fogja a fát, és ez idő alatt megoldást kell találnia arra, hogy miként emelje ki a követ a földből.
Aurennára Cathallo szentélyében akadt rá. Asszonya különös öltözéket viselt: a szarvasbőrön számtalan apró vágást ejtettek, melyekbe szajkótollakat varrtak, ettől az öltözék kéken és fehéren reszketett a legkisebb széltől is.
– Az emberek elvárják, hogy egy pap különbözzék tőlük adott magyarázatot Aurenna az öltözékére, miközben Saban arra gondolt, hogy talán még sosem látta őt ennyire gyönyörűnek. Sápadt bőre még mindig makulátlannak tűnt, tekintete egyszerre erőteljesnek és gyengédnek, még durván lenyirbált haja is visszanőtt, hogy arányló kámzsaként övezze arcát. Sugárzóan boldognak tetszett, és csak nevetett Saban aggodalmán, hogy Cathallo legyőzött népe fel találja gyújtani a kiszárított gerendákat. – Keményen dolgozni fognak, hogy mielőbb felépülhessen a templom – ígérte.
– Miért tennék ezt? – kérdezte Saban kétkedve.
– Mert miután befejezték a templomot – magyarázta Aurenna – szabadok lesznek újra. Megígértem nekik.
– Hogyan ígérhettél nekik szabadságot? – kérdezte Saban. Mit fog szólni ehhez Camaban?
– Camaban meghajol Slaol akarata előtt – felelte Aurenna. Átsétált Sabannal a falun, de bárhogy is bizonygatta Cathallo népének ösztönös jóságát, az itteniek komornak és megkeseredettnek tűntek Saban szemében. Törzsfőjük meghalt, varázslónőjük eltűnt, Ratharryn lándzsásainak uralma alatt kellett élniük, és Saban továbbra is rettegett attól, hogy eltüzelik értékes gerendáit. Féltette Aurenna és két gyermeke életét is, Aurenna azonban nevetség tárgyává tette félelmeit. Elmondta, hogy visszautasította Ratharryn harcosainak védelmét, és mindig egymagában járja a porba tiport települést.
– Kedvelnek – mondta egyszerűen, és Saban azt is megtudta, hogy sikerült sértetlenül megőriznie a szentélyt. Haragg le akarta rontani és Ratharrynba akarta szállítani a templom köveit, de Aurennának sikerült meggyőznie Camabant, hogy mindent hagyjanak a régiben. – Az a feladatunk, hogy kedveskedjünk Lahannának, nem pedig hogy megbántsuk – érvelt, és a templom a helyén maradt, amit Cathallo népe némi megnyugvással vett tudomásul.
Valamiért megnyugtatónak találták Aurenna jelenlétét is. Aurenna Lahanna papnőjének vallotta magát, s bár Haraggnak engedelmeskedve nem áldozott élő teremtményeket, komoly gondot fordított arra, hogy megtanulja a törzs rítusait. Minden éjjel énekelt a holdnak, és minden hajnalban háromszor körbefordult, hogy Lahanna elmúlását gyászolja. Kikérte Cathallo papjainak tanácsát, beosztotta az élelmet, hogy senkinek se kelljen éheznie, és ami a legtöbb, éppoly hozzáértő gyógyítónak bizonyult, mint Sannas vagy Derrewyn. Utóbbinál még jobbnak is tartották, főként mert Aurenna szerette a gyermekeket, és amikor az asszonyok elhozták fiaikat vagy leányaikat, olyan kedvességgel és türelemmel oldotta fájdalmukat, amilyenről Derrewyn sosem tett tanúbizonyságot. Aurenna kunyhójában mostanra tucatnyi elárvult kisgyermek élt, akiket ő etetett, ruházott és tanított, és a kunyhó afféle találkozóhelye lett a törzs asszonyainak.
– Szeretek itt élni – vallotta be Aurenna, miután ő és Saban visszaérkeztek a szentélyhez. – Boldog vagyok itt.
– És én is boldog leszek veled – toldotta meg Saban vidáman.
– Velem? – Aurenna gyanakvónak tűnt.
Saban elmosolyodott. Télközép óta nem látta asszonyát, aki nagyon hiányzott neki.
– Nemsokára elkezdjük elhordani a köveket – felelte. – Előbb a kisebbeket, azután a nagyokat, ezért sok időt kell itt töltenem. Rengeteg időt.
Aurenna a homlokát ráncolta.
– De nem itt – jelentette ki – az én kunyhómban. – Gyermeksereg rontott ki az ajtón, az élen Leirrel. Saban felkapta fiát, megpörgette és feldobta a levegőbe, ám amint biztonságban földet ért, Aurenna arrébb hessegette, és megragadta Saban karját. – Nem lehetünk úgy együtt, mint régen. Nem lenne helyénvaló.
– Mi nem lenne helyénvaló? – mordult fel Saban.
Aurenna néhány lépést néma csendben tett meg. A gyermekek követték, apró arcukon lázas izgalom fénylett.
– Te és én, az általunk épített templom szolgái vagyunk – magyarázta Aurenna – és az a templom Lahanna menyasszonyi temploma is lesz.
– Mi köze ennek hozzád és hozzám?
– Lahanna tiltakozni fog a házasság ellen – felelte Aurenna. Megpróbált Slaol vetélytársa lenni, mi pedig az isten alá akarjuk rendelni az idők végezetéig. Nem csoda, ha ellenáll. Az én feladatom az, hogy megnyugtassam. Ezért küldtek ide. – Megállt, hogy Sabanhoz forduljon. – Hallottad a szóbeszédet, miszerint Derrewyn még mindig él?
– Hallottam – mordult fel Saban.
– Ő arra bíztatja Lahannát, hogy szálljon szembe velünk, ezért nekem szembe kell szállnom Derrewynnel. – Békésen elmosolyodott, mintha választ adott volna Saban valamennyi kérdésére.
Saban az árokra meredt, melynek árnyékos mélyét kosborok rózsaszín és barna szirmai borították el. A gyermekek ott ugrándoztak Aurenna körül, aki kis darabokat tört le egy lépesmézből, hogy mohó kezükbe nyomja. Saban visszafordult felé, és mint mindig, most is elkápráztatta őt Aurenna szépsége.
– Lakhatnék veled – intett Sannas régi kunyhója felé. – Sokkal jobb itt, mint Ratharrynban, legalábbis amíg a köveket hordjuk.
– Ó, Saban! – korholta Aurenna mosolyogva. – Hát nem értettél meg semmit? Levágtam a hajam! Elfordultam a korábbi életemtől! Lahannának szentelem magam, egyedül és kizárólag Lahannának. Nem Slaolnak, nem neked, nem másnak, csakis Lahannának! Amikor a templom megépül, újra egyesülünk egymással, hiszen azon a napon Lahannát is kiragadjuk végtelen magányából, ám addig osztoznom kell vele a magányon.
– De hát házasok vagyunk! – tiltakozott Saban dühödten.
– És házasok leszünk újra – védekezett nyugodtan Aurenna – ám addig Lahanna papnője leszek, és ez az én áldozatom.
– Camaban kért erre? – kérdezte Saban keserűen.
– Megálmodtam – felelte Aurenna határozott hangon. Lahanna meglátogat álmaimban. Ellenáll, ez természetes, de én türelmes vagyok vele. Asszonyként látom őt, aki ragyogó hosszú köntöst visel. Olyan gyönyörű, Saban. Olyan gyönyörű, és olyan fájdalmas. Látom őt az égen, magamhoz hívom, és néha meg is hallgat. És amikor majd elhozzuk Slaolt a templomba, ő is eljön hozzánk. Biztos vagyok ebben. – Elmosolyodott, mintha arra várna, hogy Saban is osztozik boldogságán. – Ám addig a napig – tette hozzá – nyugodtnak, engedelmesnek és jónak kell lennünk. – Odafordult a gyermekekhez. – Milyennek kell lennünk?
– Nyugodtnak, engedelmesnek és jónak – feleltek azok kórusban.
Aurenna visszafordult Sabanhoz.
– Nem gátolhatom meg, hogy a kunyhómba gyere – mondta halkan – de ezzel elriasztod Lahannát, és nem lesz értelme megépítened azt a templomot.
Amint visszatért Ratharrynba, Saban felkereste Haraggot, és elmondta a főpapnak, amit Aurennától hallott. Haragg meghallgatta, elgondolkodott egy ideig, azután vállat vont.
– Te ezt az árat fizeted – közölte – márpedig valamennyiünknek meg kell fizetnünk ezért a templomért. A fivéredet látomások gyötörik, én akaratom ellenére újra pap lettem, te egy időre elvesztetted Aurennát. Minden jóért fizetni kell.
– Akkor hát ne erősködjek, hogy háljon velem?
– Inkább szerezz egy rabszolgalányt – felelt Haragg komor hangon. – Feledd el Aurennát. Neki osztoznia kell Lahanna magányán, neked templomot kell építened. Szerezz magadnak egy rabszolgalányt, és felejtsd el a feleséged. És építs, Saban, építs mielőbb.

 

Mielőtt Saban építhetett volna, még el kellett hoznia a köveket Cathallóból. Tudta, hogy nem szállíthatja azokat egyenesen Ratharrynba, mert így kereszteznie kellett volna Maden lápvidékét és a falutól délre emelkedő meredek dombokat. A nagyobb köveket sosem juttatta volna át ilyen akadályokon, ezért az egész nyarat azzal töltötte, hogy igyekezett alkalmasabb útvonalat találni. Ragaszkodott hozzá, hogy útjaira Leir is elkísérje, hiszen eljött az ideje, hogy a fiú is megtanulja, miként maradhat életben a falvaktól távol. Ő és Leir bebarangolták az egész nyugatot, hogy olyan útvonalra leljenek, mely elkerülte az ingoványokat és a meredek dombokat. Felfedezőútjaik kitartottak a nyár javarészére, míg Saban végül ráakadt egy csapásra, mely Cathallóból a nyugvó nap irányába vezetett, majd hatalmas ívet vett, hogy nyugatról közelítse meg az Ég Templomát.
Saban élvezte Leir társaságát. Szüntelenül a számkivetetteket fürkészték, de nem láttak egyet sem, miután a nyugati vidéken mindenütt Ratharryn vadászai jártak. Saban megtanította Leirt az íj használatára, és utolsó együtt töltött napjukon, amikor leterített egy egyéves őzbakot, engedte, hogy Leir végezzen az állattal. A fiú lelkes tanítványnak bizonyult, bár láthatóan meglepte, mekkora erő kell egy szarvas bőrének átütéséhez. Sikerült elkerülnie a vadul kapálódzó patákat és a megsebzett állatba döfnie a lándzsát, Saban pedig, minthogy fia most ölt először, bedörgölte Leir arcát az őzbak vérével.
– Életre kelhet még a szarvas? – kérdezte Leir atyjától.
– Nem hiszem – felelte Saban mosolyogva. Lenyúzta a bőrt az állat hasáról, majd elővette kését, hogy felvágja a zsigereket takaró izomszalagokat. – Alig hagyunk valamit a testéből.
– Anya azt mondja, valamennyien új életre kelünk – mondta Leir komoly hangon.
Saban letérdelt fia elé. Kezét és csuklóját elborította az állat vére.
– Mit mondott neked?
– Azt mondta, a sírok üresek lesznek, amint megépítjük a templomot – felelt Leir őszintén. – Mindenki, akit csak szerettünk, visszatér az életbe. Ezt mondta. Saban arra gondolt, hogy fia talán félreértette Aurenna szavait.
– És hogyan etetnénk valamennyiüket? – kérdezte. – Az élőknek sem könnyű elég élelmet találni, nem hogy a holtaknak.
– És senki sem lesz többé beteg – folytatta Leir – és senki sem lesz többé boldogtalan.
– Ezért építjük fel azt a templomot – bólintott Saban, majd visszatért a meleg tetemhez, és késével felvágta az izmokat, hogy a szarvas összetekeredett belei kiömölhessenek. Úgy döntött, hogy Leir biztosan összezavarodott, hiszen sem Camaban, sem Haragg nem állította, hogy a templom legyőzheti a halált, ám azon az éjjelen, miután ő és Leir elvitte a szarvast Ratharrynba, megkérdezte Camabant Aurenna szavaival kapcsolatban.
– Nem lesz többé halál? – kérdezte élesen Camaban. Ő és Saban atyjuk régi kunyhójába vonult vissza, ahol Camabanról immár féltucatnyi rabszolgalány gondoskodott. A fivérek megosztoztak a disznóhúsból álló vacsorán, és Camaban most az egyik oldalbordáról rágcsálta le a maradékot. – Aurenna azt mondja?
Legalábbis Leir szerint.
Márpedig Leir eszes gyerek. – Camaban véres arcú unokaöccsére sandított, aki békésen aludt a kunyhó egyik sarkában. Azt hiszem, lehetséges – mondta végül óvatosan.
– Hogy a holtak feltámadjanak? – kérdezte Saban elképedve.
– Ki tudja, mi fog történni, miután az istenek újra egyesülnek? – kérdezte Camaban, miközben újabb csontot halászott ki a tálból. – A télnek mindörökre vége lesz, ebben biztos vagyok, miért ne lehetne hát vége a halálnak is? – Hosszú ideig némán gondolkodott. – Miért imádkozunk?
– Jó termésért, egészséges gyermekekért – vágta rá Saban.
– Azért imádkozunk – javította ki türelmesen Camaban mert az élet nem a vég. A halál sem a vég. A halál után tovább élünk, de hol? Lahannával, az éjszakában. Lahanna azonban nem adhat életet, csakis Slaol, a templom pedig elveszi a holtakat Lahannától, és Slaolnak adja őket. Aurennának talán igaza van. Egyél egy kis szedret, idén most terem először és nagyon finom. – Az egyik rabszolgalány szedret hozott nekik, és most letelepedett Camaban mellé. Vézna, fiatal teremtés volt Cathallóból, nagy kerek szemekkel és boglyas fekete hajjal, és most Camaban vállára hajtotta a fejét, hogy évődve cirógatni kezdje a mellkasát. – Aurenna régóta gondolkodik ezekről a kérdésekről – folytatta Camaban – míg én csak a templommal foglalkoztam. Azt gondolja, hogy az istenek megjutalmaznak bennünket, amiért újraegyesítjük őket, és ez valószínűnek is tűnik, nem igaz? És mi lehetne nagyobb jutalom annál, hogy véget vetnek a halandóságnak? – Beletett egy szedret a lány szájába. – Mikor leszel készen elszállítani a köveket?
– Amint a fagy megkeményíti a talajt.
– Rabszolgákra lesz szükséged. – Camaban újabb szem szedret adott a lánynak, aki játékosan megharapta az ujját, mire Camaban megcsípte az orrát, ezzel hangos visongásra késztette. – Télen újabb csapatokat küldök ki, hogy még több rabszolgát gyűjtsenek.
– Igazából nem rabszolgákra van szükségem. – Saban irigyelte fivérétől a fiatal lányt. Nem fogadta meg Haragg tanácsát, bár sokszor erős kísértést érzett rá. – Ökrökre van szükségem.
– Szerzek neked ökröket – ígérte Camaban – de rabszolgákra attól még szükséged lesz. Meg is kell faragnod a köveket, ugye emlékszel? Az ökrök erre aligha képesek!
– Faragni? – hördült fel Saban, felriasztva Leírt.
– Hát persze! – kiáltott Camaban. Szabad kezével a templomot jelképező fahasábok felé mutatott, melyekkel korábban Leir játszadozott. – A köveknek éppoly simáknak kell lenniük, mint azoknak a hasáboknak. Bármely törzs képes felállítani a durva köveket, ezért nekünk meg is kell formálnunk azokat. Gyönyörűek lesznek. Tökéletesek.
Saban elborzadva hallgatta fivére esztelen követelését.
– Tudod te, milyen kemény egy kőszikla? – kérdezte tőle gúnyosan.
– Csak azt tudom, hogy a köveket meg kell faragni, és te leszel, aki ezt elvégzi – makacsolta meg magát Camaban. – Csak azt tudom, hogy minél többet beszélünk róla, annál tovább fog tartani.
Saban és Leir másnap visszatért Cathallóba. A szarvas megkérgesedett és felpattogzott vére még mindig összemaszatolta a fiú arcát, amint Leir odaszaladt anyjához, és Aurenna elszörnyülködve nézte. Az ujjaira köpött, hogy letörölje a vért, csak azután kezdte Sabant korholni.
– Nem kell megtanulnia a gyilkolást! – tiltakozott.
– Ez a legfontosabb, amit egy férfinak tudni kell – vélte Saban.
– Ha nem ölsz, nem eszel.
– A papok nem vadásznak az élelemre – csattant fel Aurenna – márpedig Leirből pap lesz.
– Talán nem is akar az lenni.
– Megálmodtam! – erősködött Aurenna, megint csak ahhoz a hatalomhoz fordulva, mellyel Saban nem szállhatott vitába. Az istenek már döntöttek – közölte, miközben magával húzta Leirt.
Aratás után Saban lehozta az első kősziklát a hegyről. A görgetegkő a kisebbek közül volt, mégis huszonnégy ökör kellett, hogy a szánt levontassa a domboldalon. Az ökröket három sorba állították, minden sorba nyolc állat került, és valamennyi sor mögé egy-egy roppant fatörzs, amelyhez a hámokat erősítették. Minden törzset két hosszú, megsodort ökörbőrből készült kötéllel kötöztek a szánhoz. Saban már az első néhány lépés után felfedezte, hogy a hátul haladó ökrök hajlamosak átlépni a hámkötelet, valahányszor az elöl haladó ökrök megakadtak, és a kövek így jottányit sem mozdultak, amíg nem kerítettek tucatnyi kisfiút a faluból, és nem tanították meg nekik, hogy az igavonó állatok között járjanak, és tartsák magasra a köteleket, valahányszor lelassul a tempó. A fiúknak ösztökéket is adtak, míg tucatnyi társuk a férfiakkal együtt a kövek előtt haladt, hogy felkapkodja a lehullott ágakat és félrerugdossa a földtúrásokat, melyek megakaszthatták a szán haladását. Tíz másik ökröt a szikla mögött vezettek. Némelyikükkel a megbetegedett jószágokat váltották fel, míg a többi a takarmányt és a tartalék köteleket hordozta.
Egy teljes napba telt, míg a követ lehozták a dombról és átvontatták Cathallo szentélyén, ahol a helybéli asszonyok kórusa Aurenna vezetésével zengett dicséretet Lahannának. Haragg is eljött Ratharrynból, és széles mosollyal figyelte, ahogy az első követ átvonszolták a szentély pillére között. Ibolyából szőtt koszorúkkal ékesítette fel az ökrök szarvát, míg a cathallói papok bakszakállal szórták meg a sziklát. Cathallo lakói közül elsőként a papok békéltek meg Ratharryn uralmával, alighanem azért, mert Camaban külön gondot fordított arra, hogy bronzzal, borostyánnal és gagáttal fizesse meg szolgálataikat.
Az ökrök hámja szintén a maguk bőréből készült, ám mindjárt az első nap véresre dörzsölte az állatok nyakát, ezért Saban befogta a fiúkat a hámok kizsírozására. Másnapra Cathallo látótávolságán kívülre értek. Éjszakára a legtöbben visszatértek a településre, csak alig maroknyian maradtak hátra Sabannal, hogy a követ őrizzék. Tüzet raktak, majd megosztoztak a szárított húsból és a közeli erdőben szedett körtéből, szederből álló vacsorán. Három férfi és négy fiú húzódott Saban és a tűz mellé. Valamennyien Cathallóból jöttek, és kezdetben feszengtek Saban társaságában, de miután elköltötték a vacsorát, és a lángok örvénylő szikraesőt köpködtek az égbolt felé, a férfiak egyike odafordult Sabanhoz.
– Igaz, hogy Derrewyn barátja voltál? – kérdezte.
– Igen!
– Még életben van – közölte a férfi harciasan. Éktelen heget viselt az arcán, ahol a Ratharryn ellen vívott vesztes ütközetben egy nyílvessző megsebezte.
– Remélem, hogy életben van – bólintott Saban.
– Reméled? – A férfi zavartnak tűnt.
– Mint magad is mondtad, a barátom volt. És ha életben van tette hozzá Saban – akkor te is jobban teszed, ha hallgatsz róla, hacsak nem akarod, hogy Ratharryn lándzsásai tovább keressék az erdőben.
Egy másik férfi rövid dallamot játszott kis flótáján, melyet egy gém csontjából készített.
– Kereshetik, ahol csak akarják – közölte, miután levette ajkáról a hangszert – de megtalálni sosem fogják. Sem őt, sem a gyermekét.
Az első férfi, akit Vennarnak hívtak, megbökdöste a tüzet, majd oldalvást Sabanra sandított.
– Nem félsz idekint lenni velünk?
– Ha félnék – vonta meg a vállát Saban – akkor nem lennék itt.
– Nem kell félned – mondta Vennar csendesen. – Derrewyn azt mondja, hogy egy ujjal sem nyúlhatunk hozzád.
Saban elmosolyodott. Egész nyáron gyanította, hogy Derrewyn a közelben lehet, és kapcsolatban áll törzsével, még ha erről Cathallo hódítói mit sem sejtenek. Meghatotta, hogy külön rendelkezett az ő életéről.
– Ha megpróbáljátok megakadályozni, hogy Ratharrynba vigyem a köveket – figyelmeztette őket – akkor meg kell küzdenetek velem, talán meg is kell ölnötök.
Vennar megrázta a fejét.
– Ha mi nem visszük el a köveket, elviszi valaki más.
– Amellett – toldotta meg a flótás – asszonyaink tartanak annyira Lahanna haragjától, hogy ne engedjenek megölni.
– Lahanna haragjától? – kérdezte Saban értetlenül. Ratharryn bosszújától talán, de Lahanna haragjától?
Vennar a homlokát ráncolta.
– Asszonyaink közül sokan úgy tartják, hogy Aurenna maga Lahanna.
– Olyan gyönyörű – szúrta közbe a másik férfi vágyakozva.
– És Slaol sosem venné el az életét – fejezte be a mondatát Vennar. – Igaz ez?
– Ő nem Lahanna – jelentette ki Saban, attól tartva, hogy mit tesz Derrewyn, ha egyszer értesül erről.
– Az asszonyok szerint az – erősködött Vennar, és Saban kihallotta a hangjából, hogy Vennar sem tudja biztosan, mit higgyen: tartsa magát régi hitéhez és Derrewynhez, vagy elfogadja Aurenna újsütetű tekintélyét. Saban kétellte, hogy maga Aurenna bátorította volna a szóbeszédet, Camabantól azonban nagyon is kitelt az ilyesmi. Cathallo népe elveszítette varázslónőjét, s ugyan ki alkamasabb egy varázslónő felváltására, mint egy istennő? – A Kintiek nem imádták istennőjükként? – kérdezte Vennar.
– Asszony ő – erősködött Saban – közönséges asszony.
– Akárcsak Sannas volt – vetette közbe Vennar.
– Ha a fivéred Slaolnak vallja magát – toldotta meg a flótás akkor Aurenna miért ne lehetne Lahanna?
Saban azonban nem volt hajlandó tovább beszélni erről. Álomra hajtotta a fejét, vagy még inkább beburkolózott köpenyébe, figyelte az izzó füst mögött parázsló csillagokat, és azon tűnődött, hogy Aurenna talán csakugyan istennővé változott szépsége mit sem fakult, a békesség sosem hagyta el, magabiztossága kikezdhetetlen.
Tizenegy napjukba telt, míg a kővel Ratharrynba értek, s miután megérkeztek, Vennar és emberei máris visszafordították az ökröket és a szánt Cathallo felé, hogy újabb követ hozzanak. Maga Saban az Ég Templomában maradt. Az első kő a legkisebbek közül való volt; idővel ebből lett a pillérekre emelt égi gyűrű tizenharmadik köve. Camaban két kört karcolt a földbe, hogy megjelölje a gyűrű helyét, és megparancsolta, hogy a követ a két kör által kijelölt sávra fektessék.
– Meg kell faragni – közölte most Sabannal – hogy a külső pereme illeszkedjen a nagyobbik körhöz, és a belső ív felvegye a kisebbik kör alakját.
Saban a kőtömbre meredt, melynek kidudorodó szélei túlnyúltak mindkét körön. Camaban ragaszkodott hozzá, hogy a zárókő beleilleszkedjen egyetlen cikkelybe.
A gyűrű mind a harminc kövének azonos hosszúságúnak kell lennie – magyarázta lázas izgalommal – és a végeiket se csaphatod le egyenesre. – Felkapott egy mészkő kavicsot, és rajzolni kezdett a sziklatömb egyik lapos oldalára. – Az egyik végén nyelvet kell kiképezned, a másik végén egy hasadékot, hogy a kövek csapja pontosan illeszkedjék a következő kő vájatába, végig az egész gyűrűn.
– Ezzel az erővel a napot is megfaraghatnák, gondolta Saban, felitathatnák a tengert, vagy megszámlálhatnák a fák leveleit. És nekik nemcsak az égi gyűrűt kell megfaragniuk, de a harminc kősziklát is, mely a magasban tartotta, nem beszélve a nap házának tizenhárom pilléréről, mely ezeknél is magasabbra szökött. Camaban pontosan kiszámította minden egyes kő méretét, és fűzfavesszőket vágott, hogy az adatokat rögzítse.
Saban a templom közelében emelt kunyhójában tartotta a vesszőket. Ez a kunyhó lett új otthona. Rabszolgák hoztak neki tűzifát és ivóvizet, ők főzték meg az ételét, és egyre újabb rabszolgákat kapott, akik a télközépre megérkezett első hat követ megfaragták.
A hat görgetegkő lapos volt, mint minden Cathallóból származó szikla. Az alsó és felső oldalak párhuzamosan, szinte tökéletesen egyenesen futottak, valamennyi sziklán megközelítőleg ugyanabban a távolságban, ezért nem kellett mást tenniük, mint lecsapkodni a végeket, hogy a szikla hasáb alakú legyen, majd az oldalakat hozzámérni a Saban kunyhójában őrzött fűzfavesszőkhöz. A kövek ugyanakkor iszonyú keménynek bizonyultak, sokkal keményebbnek, mint Sarmennynből származó társaik, és a rabszolgák eleinte számolatlanul törték szét kőszekercéiket, ezért Sabannak még keményebb követ kellett keresnie. Szekerce gyanánt végül emberfej méretű kőgolyókat használtak, melyekkel a rabszolgák megállás nélkül a sziklát döngették, és minden csapással elvált egy-egy kőszilánk a sziklatömb felszínéről. Szilánkról szilánkra, darabról darabra formálták meg a köveket.
A rabszolgák munka közben sajátították el a kőfaragást. Felfedezték, hogy gyorsabb, ha sekély árkokat vájnak a kő felszínébe, azután kipattintják az árkokat elválasztó gerinceket. Egyes sziklák szürke felszínét barna vonalak hálózták be. Saban felismerte, hogy az elszíneződés a kövek gyenge pontjairól árulkodik, és ezt olykor ki is használhatták, ha a vonal az eltávolításra szánt részen húzódott. Ha tucatnyi pöröly egyszerre sújtott le a barna vonal egyik felén, egyszerre nagyobb darabokat is leválaszthattak a szikláról, és ha ezzel kudarcot vallottak, Saban tüzet gyújtott a vonal hosszában, és addig táplálta, míg a lángok tombolni nem kezdtek, majd disznóhájjal locsolta meg, mely továbbította a perzselő hőséget a szikla felszínén. Addig engedte, hogy a háj sercegjen és pezsegjen, amíg szinte a szikla is tűzpirosra forrósodott, azután a munkások hideg vizet locsoltak a tűzre, és a kő legtöbbször végighasadt a vonal mentén. Az alapanyag egy része már repedten érkezett, ilyenkor a rabszolgák ékeket vertek a hasítékokba, és a pörölyökkel választották le a felesleges részt, míg hidegebb éjszakákon vizet csorgattak a résekbe, és hagyták, hogy a víz jéggé fagyva megtegye a magáét. A munka javarészét mégis nyers emberi erővel, pattintással, őrléssel és pörölyözéssel kellett elvégezniük, és a szekercék csapkodása, az őrlőkövek csikorgása egy pillanatra sem szűnt. Saban még álmában is a durva hangokat, a recsegést-ropogást, a kövön súrlódó kő csikorgását hallotta; bőre éppoly szürkévé vált, mint maguk a kövek, haját és szakállát eltelítette a daraszerű kőpor.
A második évben nyolc kő érkezett, tizenegy a harmadikban, és Sabannak egyre újabb munkásokat kellett találnia, akik a követ őrölték, vésték, hasították és forrósították, de további rabszolgák kellettek ahhoz is, hogy a templomba hordják az élelmet és vizet, ezért Camaban immár állandósult háborút vívott szomszédaival, csak hogy biztosítsa a kellő munkaerőt. A portyázó csapatok némelyikét ő maga vezette. Kardot és bronzlemezekkel kihányt tunikát viselt, és a fejébe szorosan illeszkedő sisakot húzott, amelynek bronzlapkáit öblös edény formájában szegecselték össze. A férfiak éppoly rátermett harcosnak tartották, mint Lengart, különb varázslónak, mint amilyen Sannas volt, és akit lándzsával nem győzhettek le, azokat Camaban félelmetes hírnevével rémisztették megadásra.
De még a varázslat sem formálhatta meg a köveket, és a rablóhadjáratok szüneteiben Camaban egyre türelmetlenebbül szemlélte a lassú haladást. Egy alkalommal látta, hogy a rabszolgák énekelnek munka közben, és ez mérhetetlenül feldühítette.
– Fogd őket keményebben!
– Olyan keményen dolgoznak, amennyire csak telik tőlük védekezett Saban.
– Akkor hogy maradhat erejük énekelni?
– Az ének ütemére dolgoznak – magyarázta Saban.
– Egy ostorral gyorsabb ütemet diktálhatnánk – zsörtölődött Camaban.
– Nem fogom ostorozni őket – vetette meg a lábát Saban. – Ha gyorsabb munkát akarsz, akkor küldj még több élelmet. Küldj még prémeket. Ők nem az ellenségeink, testvér, hanem azok az emberek, akik valóra váltják az álmunkat.
Lehetett azonban bármennyire is elégedetlen a haladással, Camabant ez sem gátolta abban, hogy egyre újabb és újabb munkát adjon. Azt akarta, hogy a pilléreket illesszék össze a fedőkövekkel, s így az égi gyűrű soha ne eshessen le. Saban maga úgy gondolta, hogy elég a köveket a pillérek tetejére fektetni, ám Camaban ragaszkodott hozzá, hogy azokat is rögzítsék, ezért minden pillér tetején két külön csapot kellett kifaragni. Idővel a fedőkövek alsó felébe is lyukakat kellett fúrni, hogy a csapok ezekbe illeszkedjenek, de Saban nem végezhette el ezt a munkát, amíg a pilléreket fel nem állították, és ki nem mérte, hogy pontosan hol kell lennie a furatoknak.
És Camaban egyre tovább finomított a templomon. Felkereste Cathallót, és órákon át tárgyalt Aurennával, olyan sokáig, hogy a népek már hírbe hozták őket egymással, amíg Haragg el nem oszlatta a szóbeszédet, és ki nem jelentette, hogy csak a templom ügyéről beszélnek. Saban rettegett ezektől a beszélgetésektől, melyek nyomán egyre újabb és egyre lehetetlenebb követelések születtek. A munka negyedik évében Camaban azt tudakolta, felfigyelt-e rá Saban, hogy a ratharryni templomdúcok némelyike a földtől mintha egyforma szélesen nőne az ég felé.
Saban éppen tűzifát halmozott fel az egyik kőszikla alá. Felegyenesedett, és a homlokát ráncolta.
– Azért tűnnek egyenesnek és egyformának, mert azok is.
– Nem – rázta a fejét Camaban. – Aurenna látott egy kunyhót felépülni Cathallóban, és azt mondja, hogy az egyik gerenda a vége felé elkeskenyedett, de miután felállították, már szálegyenesnek tűnt. Beszéltem erről Galethszel, és ő azt mondja, hogy ez csak káprázat.
– Káprázat? Úgy érted, varázslat? – kérdezte Saban.
– Slaol kíméljen meg az ostobáktól! – Camaban megragadott egy mészkődarabkát, és félresöpörte a tűzifát, amit Saban oly gondosan felhalmozott. – A fatörzsek egyik vége mindig szélesebb a másiknál – magyarázta, miközben egy elkeskenyedő végű hasábot karcolt a szikla felszínébe. – Galeth szerint léteznek olyan törzsek, hogy teljes hosszukban ugyanolyan vastagok, de ezek, mint mondja, a tetejüknél mindig szélesebbnek tűnnek. Csak azok néznek ki egyenesnek, amelyek felfelé elkeskenyednek, míg az egyenesek torznak tűnnek. Ezért akarom, hogy hegyezd ki a sziklákat. A tetejüknél valamivel keskenyebbek legyenek, mint a lábuknál. – Camaban elhajította a krétát, és összeütötte a tenyerét. – Nem kell túl sokat lefaragnod. Mondjuk, úgy egy tenyérnyit minden oldalról. Így minden kő szabályosnak tűnik majd.
Egy holddal később Camaban bejelentette, hogy Aurenna álmában a kövek oldalait fényesre csiszolták, és Saban ekkorra már olyannyira belefáradt a mérhetetlen feladatba, hogy csak bólintott egyet. Meg sem próbálta megértetni Camabannal, milyen iszonyú erőfeszítés kell ahhoz, hogy egy sziklatömb mind a négy oldalát megcsiszolják, ehelyett kiküldött hat fiatalabb rabszolgát, hogy álljanak neki az egyik befejezett pillérnek. A rabszolgák dörzsölni kezdték a kőfelszínt szekercéikkel, előre-hátra, előre-hátra, s olykor kovából, homokból és kőporból álló csiszolóport szórtak a makacs sziklára. Egész nyáron a szekercéket tologatták, előre-hátra, az érdes porral rongyosra csiszolták a saját kezüket is, és a nyár végére elérték, hogy egy bárányirhányi területen elsimították a felszínt, s ha ezt vízzel meglocsolták, a szikla tompán felfénylett.
– Tovább! – követelte Camaban. – Tovább! Ragyogjon!
– Még több munkásra lesz szükség – közölte fáradtan Saban.
– Miért nem ostorozod inkább azokat, akik már megvannak? kérdezte Camaban.
– Nem ostorozzuk őket – jelentette ki ezúttal Haragg. A főpap erősen sántított, roppant háta meghajolt, izmai megereszkedtek, ám mély hangjából még most is erő sugárzott. – Nem ostorozzuk őket – ismételte meg.
– Miért nem? – akarta tudni Camaban.
– Ez a templom vet véget a világ nyomorúságának – felelte Haragg. – Nem akarhatod, hogy vérben és fájdalomban szülessék meg.
– Csak azt akarom, hogy végre elkészüljön! – csattant fel Camaban. Egy hosszú pillanatig úgy tűnt, menten lecsap az egyik kősziklára becses buzogányával, és Saban előre összerezzent, amint arra várt, hogy a simára csiszolt kőgolyó ezernyi szilánkra tör szét, de Camaban ezúttal kordában tartotta indulatát.
– Slaol akarja, hogy elkészüljön – mondta inkább – és tudatta velem, hogy fel lehet építeni, mégsem történik semmi! Semmi! Ha csak levizelnétek a köveket, akkor is gyorsabban haladnátok.
– Akkor adj Sabannak több munkást – vetette fel Haragg.
Camaban ezért újabb rablóhadjáratot indított az északi népek ellen, és újabb rabszolgákkal tért meg, akik ismeretlen nyelven beszéltek, vörösre tetoválták arcukat, és olyan isteneket imádtak, melyekről Saban még csak nem is hallott, de még így is kevesen voltak a kegyetlenül nehéz és fájdalmasan lassú munkához, és Saban eddig még meg sem próbálta elhozni a legnagyobb köveket, melyekből a nap templom közepén magasodó házának állnia kellett. Kivágta és leszabta a nagy szán csúszkáit, és ezeket a rönköket most ott érlelte Cathallóban, de a gigászi köveket mindeddig mozdítani sem merte.
Galethhez fordult tanácsért. Nagybátyja immár vén volt és erőtlen, haja és szakálla alig sóhajnyi. Asszonya, Lidda elhalt, ő maga megvakult, ám Galeth vakságában is látta maga előtt a köveket, emelőket és szánokat.
A nagyobb kövek mozgatása sem nehezebb, mint a kisebbeké – mondta Sabannak. – Csak akkor mindennek nagyobbnak kell lennie: a szánnak, az emelőknek, az igavonók seregének. Galeth megborzongott. Meleg volt az este, ő mégis hatalmas tüzet gyújtott és medveprémjébe burkolózott.
– Beteg vagy? – kérdezte tőle Saban.
– Csak a láz – legyintett Galeth.
Saban a homlokát ráncolta.
– Építhetek szánokat és készíthetek emelőket, de még így sem tudom, hogyan emelem fel a köveket a szánokra. Túlontúl nagyok.
– Akkor a kő alá kell építened a szánt – vetette fel Galeth. Elhallgatott, és teste görcsösen összerándult. – Semmi ez – legyintett újra – semmi, csak egy kis láz. – Kivárta, míg a roham elmúlik, aztán elmagyarázta, hogy először is két árkot kell ásni a kő hosszú oldalai mentén. Amint az árkok elérik a mészkő alapot, azokba kell fektetni a szán talpait. A követ ezután meg kell emelni, támaszpont gyanánt a szántalpakat használva. – Előbb végezz az egyik végével – tanácsolta Galeth – és tégy gerendákat a kő alá. Így nem kell szánra tenned a követ, hanem a szánt a kő alatt építed meg.
Saban elgondolkodott. Működnie kell, döntötte el magában, méghozzá tökéletesen. Rámpát kell építeni a szán elé, fűzte tovább a gondolatot, egy hosszú és enyhén lejtős rámpát, hogy az ökrök kivonhassák a követ a sziklaágyból a földre. Hány ökör kellhet ehhez? Galeth sem tudta a választ, bár gyanította, hogy több igavonóra lesz szükség, mint amennyit valaha is befogtak egy szán elé. Több kötélre, több gerendára, hogy elossza a kötelek terhelését, és több emberre, hogy az állatokat vezessék.
– De meg lehet csinálni – vélte az öregember. Újra megrázkódott, majd felnyögött.
– Beteg vagy, bácsikám.
– Csak a láz, fiú. – Galeth szorosabbra vonta a prémet reszketeg vállain. – Pedig boldogan mennék a Holtak Lakóhelyére tette hozzá – az én drága Liddámhoz. Ugye te viszel majd, Saban?
– Hát persze, hogy én – felelt Saban – de még sok évig nem.
– Camaban azt mondja, hogy a holtak új életre kelnek majd folytatta Galeth, ügyet sem vetve Saban derűlátására – bár én nem értem, hogyan.
– Mit mondott neked?
– Hogy még visszatérek. Hogy a lelkem az új templom kapuin át visszatér a földre. – Az öregember sokáig nem szólt. A tűz táncoló lángjai olyan mélyen rajzolták ki arcának barázdáit, mintha azokat késsel szabdalták volna. – Legalább húsz templomot építettem életemben – törte meg végül a csendet – de egyszer sem láttam, hogy bármi is jobb lett volna általuk. Talán ez most más lesz.
– Ez a templom más lesz – értett egyet Saban.
– Remélem is – sóhajtott fel az öregember – mert nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Cathallo népe is pontosan ezt gondolta, amikor megépítette a nagy szentélyt. – Galeth hangja elfúlt, és Saban eltűnődött azon, hogy nagybátyja esze korántsem kopott meg annyira, amennyire az emberek gondolták. Vagy talán azt hiszed – emelte fel a hangját Galeth – hogy azért hordták össze a köveket, mert nem akadt jobb dolguk? – Ezen elgondolkodott egy darabig, majd kinyújtotta a kezét és megérintette a szarvasbőr zacskót, amelyben Lidda megtisztított csontjait tartotta. Azt akarta, hogy a saját csontjait keverjék össze asszonyáéval, mielőtt eltemetik. Megrázkódott újra, majd egyetlen kézlegyintéssel eloszlatta Saban aggodalmát. – Ez a nagyobbik kő – kérdezte egy idő után – karcsú?
Saban talált egy darab gyújtóst a kunyhó egyik sarkában, és ezt nyomta Galeth kezébe.
– Olyasmi, mint ez.
Galeth kitapogatta a hosszú, vékony faszilánkot.
– Tudod, mit kellene tenned?
– Mondd el.
– Oldalvást tedd a lyukba – tanácsolta az öregember, és meghajlította a hosszú, vékony fadarabot. – Egy hosszú, lapos kő képes elpattanni, miközben beágyazod – magyarázta. Oldalvást fordította a fát, és sehogyan sem tudta meghajtani vagy eltörni, ám amikor a lapos oldalára fordította, a legkisebb erőfeszítéssel elpattintotta. – Oldalvást ereszd a lyukba – ismételte meg a tanácsot, majd félrehajította a faszilánkokat.
– Így lesz – ígérte Saban.
– És vidd el a testem a Holtak Lakóhelyére. Ígérd meg.
– Elviszlek, bácsikám – fogadta meg Saban másodszor is.
– Most alszom egyet – közölte Galeth. Saban kihátrált a kunyhóból, hogy elmenjen Camabanhoz, és tudassa vele, Galeth megbetegedett. Camaban megígérte, hogy gyógyfőzetet készít neki, ám amikor Saban visszatért nagybátyja kunyhójába, már nem tudta felkelteni az öregembert. Galeth a hátán feküdt, tátott szájjal, és bajuszának egyetlen szála sem rezdült a lélegzetvételétől. Saban gyengéden megpaskolta az arcát, mire az öregember vaksi szemei felnyíltak, ám azokban már nem csillant élet. Fájdalom nélkül, nesztelenül lépett át az árnyékvilágba, ahogy az őszi levél lehull.
A törzs asszonyai megmosdatták Galeth testét, azután fia, Mereth és Saban a tetemet fűzfaágakból szőtt ágyra fektették. Másnap reggel az asszonyok énekkel búcsúztak a testtől a falu kapujában, mielőtt Mereth és Saban elvitte volna a Holtak Lakóhelyére. Haragg járt a tetem előtt, míg mögöttük egy fiatal pap lépdelt, és siratóéneket játszott csontflótáján. A testet ökörbőrrel takarták le, amit Saban borostyánnal ^intett meg. Camaban nem jött el, és Galeth-t rajtuk kívül csak a két kisebbik fiú, Mereth két féltestvére gyászolta.
A Holtak Lakóhelye Ratharryntól délre feküdt, nem messze az Ég Templomától, bár ettől széles völgy választotta el, és bükkök, mogyorófák sűrű erdejében rejtőzködött. A Holtak Lakóhelye maga is templom volt, melyet az ősöknek szenteltek, ezért sosem használták imádságra, bikatánchoz vagy menyegzőhöz. A holtaké volt, ezért az ő gondjukra hagyták. A gyomokkal benőtt terület bűzlött, különösen ilyenkor, a nyár derekán, s miközben a csípős szag bevette magát a gyászolók orrába, az ifjú pap előresietett, hogy szétűzze a templom ártó szellemeit. Amint elérte a nap kapuját, ráripakodott a láthatatlan lelkekre. A hollók válaszként felé rikoltottak reszelős hangjukon, majd vonakodva szétterjesztették fekete szárnyukat és felröppentek a legközelebbi fákra, míg a merészebbek az alacsony töltések között meredező dúcok végére telepedtek. Egy róka acsarkodott a közeledő emberekre az árok csalánbokrai felől, majd eliramodott a fák felé.
– Most már biztonságban vagyunk – jelentette ki a fiatal pap. Mereth és Saban átvitték Galeth-t a kapun, mely szemközt állt a napfordulatkor kelő nappal, majd utat kerestek a templomban szerteszét szórt szellemkarók között. Haragg keresett egy üres helyet, és a két férfi itt fektette le terhét. Mereth lehúzta a nehéz ökörbőrt a mezítelen tetemről, azután ő és Saban kihempergették Galeth-t az áporodott fűre, mely magasra nőtt a holtak körül. Az öregember az oldalán feküdt, tátott szájjal, és Saban maga felé húzta merev vállát, hogy nagybátyja a felhős égboltra tekintsen. Camaban rabszolgája, aki alig két nappal előbb halt meg, a közelükben feküdt; viselős hasát már szétmarcangolták a bestiák, arcát hollócsőrök tépték fel. Tucatnyi egyéb holttest is feküdt a Holtak Lakóhelyén, kettőt közülük szinte csontvázzá fosztottak le. Egyikük bordái között utat találtak a sebesen növekvő gyomok, és a fiatal pap közelebb hajolt hozzá, hogy megállapítsa, mikor érkezik el az ideje. A holtak addig kísértettek ezen a helyen, míg húsuk utolsó foszlánya is el nem tűnt, ezután emelkedhettek csak fel az égbe, az elhalt ősök közé. Galeth kisebb fiai hozták a kihegyezett karót és a sulykot, amit most átadtak Merethnek. Mereth lekuporodott atyja teteme mellé, és leverte a szellemkarót a földbe. Amikor elérte a sziklaágyat, még háromszor megkopogtatta a karót, hogy tudassa Garlannával, egy újabb lélek hagyta el a birodalmát. Saban lehunyta szemét, és elmorzsolt egy könnycseppet.
– Mi ez? – kérdezte Haragg, és amikor felnézett, Saban látta, hogy a főpap összevont szemöldökkel tanulmányozza a földet egy félig elrothadt tetem mellett. Saban átlépett a holttesten, hogy megnézze magának a sárgás földbe karcolt rombuszt. Lahanna jele – mordult fel Haragg.
– Mit számít az? – kérdezte Saban.
– Ez nem az ő temploma. – Haragg kitörölte a jelet a lábával. Talán csak valamelyik gyerek műve – vonta meg a vállát. – Járnak ide gyerekek?
– Nem szabadna nekik – felelte Saban – de attól még járnak. Én is jártam annak idején.
– Gyerekjáték – legyintett Haragg. – Végeztünk?
– Végeztünk – bólintott Saban.
Mereth vetett egy búcsúpillantást atyjára, majd elhagyta a templomot, és a borostyánt belevetette a Garlanna lakóhelyére vezető mély verembe. Ο és féltestvérei már áttörtek a mogyorófák és bükkök között, amikor Mereth észrevette, hogy Saban hátramaradt a tetem mellett.
– Te nem jössz? – kiáltott neki vissza.
– Még el szeretnék mondani egy imát – felelte Saban. Mereth és a többiek útnak indultak, míg Saban ott maradt a förtelmes bűzben. Tudta, ki karcolta a rombuszt a Holtak Lakhelyének nyirkos földjébe, és addig állt nagybátyja sápadt teteme mellett, míg meg nem hallotta a falevelek sustorgását.
– Derrewyn – mondta ki a nevet, miközben a nesz irányába fordult. Saját maga is meglepődött a hangjából kicsendülő vágyakozáson.
Derrewyn azzal lepte meg, hogy mosolyogva lépett ki a fák közül, és még ezzel sem ért véget a meglepetések sora, mert amint átkelt az alacsony töltésen és a sekély árkon, Derrewyn a vállára tette a kezét és megcsókolta.
– Öregebbnek tűnsz – üdvözölte Sabant.
– Öregebb is vagyok – bólintott Saban.
– Ősz hajszálak. – Megérintette Saban homlokát. Derrewyn fájdalmasan soványra fogyott, haja kusza volt és szurtos. Számkivetettként élt, erdőről erdőre vándorolt, sáros prémjére halott falevelek tapadtak. Bőre megfeszült pofacsontjai felett, Sannas koponyaarcát idézve Saban elé. – Én is öregebbnek látszom? kérdezte.
– Gyönyörű vagy, mint mindig – felelte Saban.
Derrewyn elmosolyodott.
– Te pedig hazudsz, mint mindig.
– Nem szabadna itt lenned – figyelmeztette Saban. Camaban lándzsásai még mindig keresnek. – A Derrewyn életben maradásával kapcsolatos szóbeszéd sosem csitult, ezért Camaban idővel újra harcosok és vérebek tucatjait küldte a varázslónő nyomába.
– Láttam őket – biggyesztette le ajkát megvetően Derrewyn. – A tohonya lándzsásai ott szuszognak a vérebek nyomában, de nincs az a véreb, amelyik láthatná az én lelkem. Tudtad, hogy Camaban üzenetet küldött nekem?
– Csakugyan? – Saban őszintén meglepődött.
– Elengedte egy rabszolgáját az erdőben, az ő üzenetével. „Jöjj Ratharrynba” – idézte – „és térdepelj elém. Akkor engedem, hogy itt élj és Lahannát imádd.” – Derrewyn jóízűt nevetett az emléken. – Visszaküldtem a rabszolgát Ratharrynba. Vagyis inkább Ratharryn sáncán hagytam a fejét, és kivágtam a nyelvét. A többit a kutyáknak vetettem. Megtartottad az aranyrombuszt?
– Hát persze. – Saban megérintette a zacskót, amelyikben Sarmennyn aranyának apró töredékét tartotta.
– Vigyázz rá jól – figyelmeztette Derrewyn, majd odasétált a Holtak Lakóhelye árkához, és végignézett a tetemeken. – Hallom – szólt vissza a válla felett – hogy asszonyodból istennő lett?
– Ő maga sosem állította ezt – védekezett Saban.
– De hálni akkor sem hál veled.
– Azért tettél meg ekkora utat, hogy ezt elmondd? – csattant fel Saban.
Derrewyn felnevetett.
– Nem is tudod, honnét jöttem. Ahogy nem tudod azt sem, hogy asszonyod Camabannal hál.
– Ez nem igaz! – kiáltotta Saban.
– Nem? – pördült felé Derrewyn. – Az emberek mégis azt mondják, hogy Camaban Slaol, és Aurenna Lahanna. Vagy nem azért fáradsz, hogy újra egyesítsd őket? Egy szent frigyben? Talán csak a menyegzőjükre próbálnak, Saban?
Saban megérintette ágyékát, hogy elűzze a gonoszt.
– A te meséid – mondta keserűen. – Még most is a meséidnek élsz.
Derrewyn vállat vont.
– Ha te mondod, Saban. – Látta, mennyire felzaklatta Sabant, ezért odalépett hozzá és gyengéden megérintette a kezét. Nem akarok vitázni veled – szólt alázatos hangon – főként nem egy olyan napon, amikor szívességet szeretnék kérni tőled.
– Nem igaz, amit mondtál!
– Csak mesebeszéd – bólintott Derrewyn komolyan. – Sajnálom.
Saban vett egy mély lélegzetet.
– Egy szívességet kérsz? – kérdezte óvatosan.
Derrewyn hirtelen mozdulatot tett az erdő felé, és Saban hat-hét alakot látott mozgolódni a bükkfák árnyai között, de közülük csak kettő lépett elő. Egyikük, egy magas, szőke hajú asszony rongyos szarvasbőr tunikát viselt, melyet félig eltakart birkabőr köpenye, míg a másik, egy gyermek, legfeljebb egy évvel lehetett fiatalabb Lallicnál. Sötét hajú kislány volt, tágra nyílt szemekkel és apró, rémült arccal. Meredten nézte Sabant, miközben szorosan megmarkolta az asszony kezét, és igyekezett elrejtőzni annak birkabőr tunikája mögött.
– Az erdő nem gyereknek való hely – mondta Derrewyn. Nehéz idekint az élet, Saban. Lopnunk, ölnünk kell az élelemért, patakokból iszunk, és csak akkor alszunk, ha biztonságban érezzük magunkat. A gyerekek gyengék ehhez. Egy másik gyermek is volt velünk, de meghalt az elmúlt télen, és attól félek, rá is ez a sors vár, ha velünk marad.
– Azt akarod, hogy neveljek fel egy gyereket? – kérdezte Saban.
– Kilda neveli fel – biccentett Derrewyn a magas asszony felé. – Kilda a fivérem egyik rabszolgája volt, és a születése óta ismeri Merrelt. Nem akarok mást, csak egy biztonságos helyet Kilda és Merrel számára.
Saban a gyermekre meredt, bár alig látott valamit az arcából a rabszolga köpenye mögött.
– A te lányod – fordult vissza Derrewynhez.
– Az én lányom – ismerte el Derrewyn – és Camabannak sosem szabad megtudnia, hogy életben van, ezért mostantól más nevet visel. – Merrelhez fordult. – Hallottad? És vedd ki a hüvelykujjad a szádból!-
A gyermek rögvest elkapta kezét az arcától, és komoly tekintettel meredt Derrewynre, aki lehajolt hozzá.
– A neved Hanna lesz, mert Lahanna gyermeke vagy. Ki vagy tehát?
– Hanna – felelt a gyermek vékonyka hangon.
– Kilda a mamád, és mostantól rendes kunyhóban éltek majd, Hanna, lesznek ruháid, barátaid, és mindig lesz mit enned. És egy napon majd eljövök érted. – Derrewyn felegyenesedett. – Megteszed ezt nekem, Saban?
Saban vonakodva bólintott. Még nem tudta, hogyan magyarázza majd Kilda és Hanna váratlan felbukkanását, de most nem is törődött ezzel. Magányos volt, a templomban végzett munkának nem akart vége szakadni, és annyira hiányzott neki saját leánya, hogy örömmel vette Derrewyn gyermekének érkezését.
Derrewyn lehajolt és magához ölelte a kislányt. Hosszú ideig tartotta a karjai között, azután felállt, szipogni kezdett, és visszaindult a fák közé.
Saban ottmaradt Kildával és a gyermekkel. Kilda bőre szurtos volt, a haja zsíros összevisszaság, de az arca széles, erős csontú és dacos.
– Mi lesz most velünk? – kérdezte kihívóan.
– Keresek egy helyet, ahol ellakhattok. – Saban kivezette őket a fák közül, a nyílt domboldalra. Az alacsony völgy túlsó felén láthatta az Ég Templomát, ahol a rabszolgák a makacs sziklákat őrölték, zúzták és faragták. Közelebb, éppen keletre a szent ösvénytől, a rabszolgák kunyhói sorakoztak.
– Úgy teszünk, mintha rabszolgák lennénk? – kérdezte Kilda.
– Mindenki tudni fogja, hogy nem vagytok a rokonaim – felelte Saban – és nem tartoztok a törzshöz sem. Hogyan másképp kerültetek volna ide?
– De ha rabszolgák vagyunk – védekezett Kilda – a lándzsások használni fognak bennünket.
– A mi rabszolgáink a papok védelme alatt állnak – nyugtatta meg Saban. – Templomot építünk, és amint ezzel végeztünk, a rabszolgákat felszabadítjuk. Nálunk nincs ostor, és nincsenek lándzsások sem.
– És a rabszolgák nem szöknek el? – kérdezte Kilda.
– Némelyikük megteszi – ismerte el Saban – de a többség dolgozik rendesen. – Ezt is Haragg érdemének tudhatta be. A főpap beszélt a rabszolgákkal, feltüzelte őket a templom ígéretével, s bár akadtak, akik elmenekültek az erdőbe, a legtöbben itt akartak lenni, amikor elkészül a nagy mű. Szabadon elmehettek, amint erre sor került, de szabadon maradhattak is, hogy részesüljenek Slaol áldásában. Maguk határoztak a saját ügyeikben, és nem kellett rabszolgaságuk jegyét viselniük, mint egykor Sabannak.
– És éjjelenként? – faggatózott tovább Kilda. – A rabszolgák kunyhójában? Azt hiszed, egy asszony és egy gyermek biztonságban lehet?
Saban is tudta, hogy csak egyféleképpen őrizheti meg Hannát biztonságban.
– Mindketten a kunyhómban éltek majd – felelte – és a saját rabszolgáim lesztek. Gyertek. – Levezette őket a völgybe, mely csak úgy bűzlött a trágyagödröktől, majd fel a dombtetőre, ahol a levegő a kövekhez csapódó pörölyök csengésével telt el.
A saját kunyhójába vitte Kildát és Hannát, és aznap éjjel kihallgatta, ahogy Kilda Lahannához imádkozik. Úgy imádkozott, ahogyan egykor Cathallóban is tette, és kérte Lahannát, hogy óvja meg követőit Slaol haragjától és Ratharryn ostorától. Ha Camaban hallaná ezt, gondolta Saban, Kilda és Hanna élete fabatkát se érne. Eltűnődött azon, hogy talán szólnia kellene Kildának, másként imádkozzon, de végül úgy döntött, az istenek elég hatalmasak ahhoz, hogy a segítsége nélkül is megkülönböztessék egyik imádságot a másiktól.
Másnap Camaban megjelent a templomnál, és tudni akarta, hogy Saban mikor hozza el a legnagyobb köveket Cathallóból.
– Hamarosan – felelte Saban.
– Ki az? – kérdezte Camaban, amikor meglátta Kildát Saban kunyhójának ajtajában.
– A rabszolgám – felelt Saban kurtán.
– Úgy néz ki, mintha az erdőben szedted volna össze – gúnyolódott Camaban. Kilda még most is koszos volt, és hosszú haja boglyaként ült a fején. – Akárhogy is legyen, testvér, vidd őt magaddal Cathallóba, és hozd el nekem a nagy köveket.
Saban nem akarta Cathallóba vinni Kildát, ahol azonnal felismerik, és ezzel veszélybe sodorja Hanna életét is, Kilda azonban nem akart magára maradni. Rettegett Ratharryntól, és egyedül Sabanban bízott.
– Derrewyn azt mondta, hogy csak melletted leszek biztonságban – erősködött.
– És Hanna biztonsága?
– Az ő sorsát Lahanna rendezi – jelentette ki Kilda.
Így hát mind a hárman elindultak Cathallóba.

 

18. FEJEZET

– Nem szabadna Cathallóba jönnöd – zsörtölődött Saban. A hátán vitte Hannát, aki a nyakába csimpaszkodott, és tágra nyílt szemekkel bámulta a világot. – Fel fognak ismerni, és akkor a gyermek is meghal.
Kilda kiköpött a fűre. Megálltak egy patak mellett, ahol megmosta arcát és haját, hosszú fürtjeit most szorosan összefogta a tarkóján. Nagy kék szeme és hosszú orra csak még jellegzetesebbé tették erős, csontos arcát. Szemrevaló asszony, gondolta Saban bűntudatosan.
– Gondolod, hogy felismernek? – kérdezte Kilda kihívóan. Igazad van, fel fognak ismerni. De mit számít ez? Azt hiszed, hogy Cathallo népe elárul bennünket? Mit tudsz te Cathallóról, Saban? Képes vagy olvasni a szívünkben? Cathallo népe Derrewynre és a régi napokra tekint, amikor még illően imádták Lahannát. Örülnek majd nekünk, de nem árulkodnak rólunk. A gyermek éppolyan biztonságban lesz Cathallóban, mint Lahanna karjaiban.
– Remélni lehet – szólt Saban keserűen – de biztosak nem lehetünk benne.
– Épp eleget voltunk Cathallóban – torkollta le Kilda. – A fivéred felforgatta utánunk az erdőt, pedig sokszor még Cathallóba is belopództunk, és senki sem árult el bennünket. Mindenről tudunk, ami Cathallóban történik. Az egyik éjjel meg is mutatom neked.
– Mit akarsz megmutatni?
– Csak várd ki – felelte Kilda kurtán.
Aurenna szokatlan kedvességgel üdvözölte őket. Futó pillantást vetett Kildára, fontoskodott egy keveset Hanna körül, majd elrendelte, hogy egy kunyhót készítsenek elő Sabannak.
– Az asszonyod is veled lakik? – kérdezte.
– A rabszolgám, nem az asszonyom.
– És a gyermek?
– Az övé – felelt Saban tömören. – Az asszony főz rám, amíg itt dolgozom. Néhány nap múlva több tucat férfira lesz szükségem, később talán még többre.
– Aratás után kaphatsz, amennyi csak kell – bólintott Aurenna.
– Egyelőre húsz is megteszi.
Saban eldöntötte, hogy először a legnagyobb követ szállítja el – ha azt képesek elszakítani a sziklaágytól, a többi már gyerekjáték lesz. Összeszedte a húsz férfit, és megparancsolta, hogy ássák körbe a görgetegkövet. A munkások készségesen nekiláttak a feladatnak, bár nem voltak hajlandók elhinni, hogy ekkora követ fel lehet emelni. Galeth elmondta Sabannak, mit kell tenniük, és Saban azzal is könnyített feladatán, hogy a felesleges darabokat ott helyben lepattintotta, lepörölyözte, és leégette a szikláról. Egy teljes holdjába telt mindez, és a munka végeztével a roppant kő épp csak emlékeztetni kezdett a majdani pillérre.
Leir szívesen eljött, hogy figyelemmel kísérje a munkálatokat, és Saban tárt karokkal üdvözölte fiát, akit az elmúlt években alig-alig látott. Amíg a férfiak a követ formálták, Cathallo tucatnyi gyermeke felmászott a tetejére, és azon civódott, hogy minél nagyobb területet foglaljon el magának. Az ökrök ösztökéit használták lándzsa gyanánt, és csatáik olykor el is mérgesedtek, de Saban elégedetten látta, hogy Leir akkor sem panaszkodik, amikor olyan mélyen belévájják az ösztökét, hogy vastagon elered a vére. Leir ilyenkor csak nevetett sebesülésen, felkapta a maga játéklándzsáját, és nekirontott a fiúnak, aki megsebezte.
Miután a szikla súlyát lecsökkentették, két árkot vájtak a hosszú oldalak mentén. Hat napjukba telt az ásás, és még két napba, míg a faluból elhozták az alaposan kiszárított szántalpakat. A hosszú gerendákat az árkokba fektették, azután kéttucatnyi emberrel és akkora emelőkkel, hogy azok végét kötelekkel kellett lehúzni, Saban megemelte a roppant kőszikla egyik végét, hogy alá lehessen csúsztatni egy gerendát. Egy teljes nap kellett, amíg megemelték a görgetegkő végét; egy másik, amíg felemelték a hátulját és további három gerendát helyeztek el alatta. Saban hozzáerősítette a gerendákat a talpakhoz, majd megépítette a sziklaágyból kivezető enyhe rámpát is.
Itt azonban meg kellett állnia, mert elérkezett az aratás ideje, és Cathallo népe a mezőkön vagy a rosták mellett foglalatoskodott, de ezekben a serény napokban Sabannak legalább esélye nyílt arra, hogy Leirrel legyen. Megtanította fiának, miként húzza fel az íjat, heréljen ki egy borjút és fogjon el egy halat a folyóban. Kislányát csak keveset látta. Lallic nyugtalan gyermek volt, félt a pókoktól, lepkéktől és kutyáktól, és valahányszor Saban felbukkant, igyekezett elrejtőzni anyja szoknyája mögött.
– Törékeny a lelke – állította Aurenna.
– Beteges? – kérdezte Saban.
– Nem, csak gyengédséget igényel. Törékeny. – Aurenna lágyan megpaskolta Lallic fejét. A lány csakugyan törékenynek tűnt Saban szemében, ám amellett gyönyörűnek is. Bőre tiszta volt és hófehér, arányló szempillái hosszúak, haja éppoly tündöklő, mint anyjáé. – Kiválasztott lett – tette hozzá Aurenna.
– Kiválasztott? Mire? – kérdezte Saban.
– Ő és Leir lesznek az új templom őrzői – közölte Aurenna büszkén. – Leir pap lesz, Lallic papnő. Máris Slaol és Lahanna oltalmába ajánlottam őket.
Saban arra gondolt, mekkora lelkesedéssel vetette bele magát fia a harci játékokba.
– Azt hiszem, Leir inkább lenne harcos.
– Csak te ülteted a bogarat a fülébe – korholta Aurenna. Lahanna már kiválasztotta.
– Lahanna? Nem Slaol?
– Itt Lahanna uralkodik – közölte Aurenna – méghozzá az igazi Lahanna, nem az a hamis isten, akit korábban imádtak.
Miután a termést betakarították, Cathallo népe táncot járt a templomban, a sziklapillérek között, és felajánlás gyanánt árpát, búzát, gyümölcsöt fektetett a kövek talapzatához. Nagy ünnepet ültek a faluban aznap este, és Saban megütközve látta, hogy tulajdon gyermekei és az Aurenna kunyhójában élő valamennyi kis árva részt vesz ezen, miközben maga Aurenna a templomban marad. Lallic hiányolta anyját, és amikor Saban a gondjaiba próbálta venni, úgy tűnt, a kislány menten sírva fakad.
Tüzek lángoltak a templomban, fényük kirajzolta a töltés koponyákkal csipkézett gerincét, ám amikor Saban a sánc felé indult, egy pap megállította.
– Átok ül ezen a helyen ma este.
– Ma este?
– Csak ezen az egy estén. – A pap megvonta vállát, és az ünneplők felé kezdte terelni Sabant. – Az istenek nem akarják, hogy itt légy – mondta.
Kilda látta, hogy Saban visszatért, és miután Hannát egy másik asszony gondjaira bízta, megragadta a karját.
– Egyszer megígértem, hogy mutatok neked valamit.
– Mutatsz valamit?
– Amit Derrewyn és én fedeztünk fel. – Behúzta őt az árnyékok közé, majd északnak vezette, egyre távolabb a falutól. Mondtam neked – szólt vissza a válla felett – hogy senki sem fog elárulni bennünket.
– De azért felismertek?
– Természetesen.
– És Hanna? Tudják, ki ő?
– Alighanem igen – vonta meg a vállát Kilda – bár sokat nőtt, amióta elment innét, és én mindenkinek azt mondom, hogy a saját lányom. A legtöbben úgy tesznek, mintha hinnének nekem. – Átugrott egy árkon, majd kelet felé vette az irányt. – Senki sem fogja elárulni Hannát.
– Ugye nem Cathallóból való vagy? – kérdezte tőle Saban. Alig tudott valamit Kildáról, de az asszony hangja arról árulkodott, hogy csak utóbb tanulta meg Cathallo nyelvét. Tudta, hogy alig huszonkét nyarat élt meg, ám mindettől, eltekintve idegen volt számára.
– Gyermekkoromban adtak el rabszolgának – felelte Kilda. A népem a keleti tenger partján él. Nehéz ott az élet, és a lányok akkor érnek a legtöbbet, ha eladják őket. A tenger istenét, Crommadht imádtuk, és Crommadh választotta ki, hogy mely lányokat kell eladni.
– Hogyan?
– Messze kivittek bennünket a lápra, és a tetőző dagállyal kellett versenyeznünk. A leggyorsabbat valamelyik helybéli feleségül vette, a lassabbakat eladták. – Megvonta a vállát. – A leglassabbak megfulladtak.
– Lassú voltál?
– Szándékosan futottam lassan – felelte színtelen hangon mert aznap éjjel atyámmal kellett volna hálnom. Meg akartam szökni előle.
Most dél felé tartottak, és egyre közelebb kerültek a templomhoz. Idekint a mezőkön egyetlen pap vagy őr sem látta őket, és útjukat csak a tompán fénylő hold világította be.
– Mostantól egy szót se – figyelmeztette Kilda – mert ha meglátnak, megölnek mindkettőnket.
– Ki látna meg?
– Elég. – Mindketten felkapaszkodtak a sánc meredek falán, a farkaskoponyák megvető tekintetének össztüzében. Kilda ért fel elsőként, és elfeküdt a sánc gerincén. Saban lehasalt mellé.
Eleinte semmit sem látott a templom körében. A jókora máglya Aurenna kunyhójának közelében égett, lángjai a sánc belső falára vetették a görgetegkövek táncoló árnyékát. Gomolygott a füst, s amint a csillagok felé örvénylett, hasát rőt vörösre festette a falu ünnepi tüzeinek fénye.
– Ma délután a fivéred is eljött Cathallóba – suttogta Kilda Saban fülébe, majd a templom túlsó oldala felé mutatott, ahol Saban egy sötét árnyat látott elválni az egyik kőpillértől.
Felismerte Camabant, még ebből a távolságból is, mert bár az alak a bikatáncosok vastag köpenyét öltötte magára, így is jól láthatóan bicegett. A jókora köpenyt a vállára vetette, a bika fejét vonta arca elé, a leolt bestia patáit és farkát maga után húzta a földön. A bikaember ormótlan tánclépéseket tett, oldalt lépkedett, majd mozdulatlanná dermedt, azután kezdte az egészet elölről. Ekkor hirtelen felüvöltött, és Saban azonnal megismerte a hangját.
– A te törzsedben – suttogta Kilda – a bika Slaol, igaz?
– Igen.
– Akkor hát, ez itt Slaol – biggyesztette le az ajkát megvetően Kilda.
Azután Saban meglátta Aurennát is. Vagy még inkább egy fehéren felsejlő alakot látott, aki előtűnt a kunyhó sötét mélyéből, és könnyed léptekkel átszaladt a templomon. Mögötte fehér foszlányok úsztak a levegőben.
– Hattyútollak – tudatta Kilda, és Saban ráébredt, hogy asszonya csupán egy könnyű köpenyt visel, melyet szajkótollak helyett ezúttal hattyútollakkal ékesített. Szinte ragyogni tetszett a hold fényében, és éteri jelenésként táncolt el Camaban elől, aki tettetett dühvel rontott felé, ám Aurenna újra kikerült útjából és a templom sánca felé szaladt.
Saban előre tudta, hogyan fog végződni a tánc, és kezébe temette arcát. Le akarta vetni magát a sáncról, hogy végezzen testvérével, de Kilda a hátára fektette tenyerét.
– Ez az ő álmuk – suttogta színtelen hangon – az álom, melyet a templomodról szőttek.
– Nem – rázta a fejét Saban.
– A templom újraegyesíti Slaolt és Lahannát – folytatta Kilda könyörtelenül – és az isteneknek meg kell mutatni, mit tegyenek. Lahannát meg kell tanítani a kötelességére.
Saban felnézett, és látta, hogy Camaban feladta az üldözést, most a felhalmozott termést méregeti. Aurenna is Camabant figyelte, és időnként tett néhány könnyed lépést, hogy közelebb lopakodjon a bestiához, majd rémülten elhúzódjon tőle, de a szertelen lépések mégis egyre közelebb vitték a rettenetes alakhoz.
– Ez hát az álmuk, gondolta Saban, és a düh izzó fehéren fortyogott benne. Ha most megöli Camabant, vele hal az álom is, mert egyedül Camabanban van annyi szenvedély, hogy megépítse a templomot. A templomot, amely egyesítette Slaolt és Lahannát. Mely véget vet a télnek, és a világ minden bajának.
– Derrewyn mondta, hogy hozz el ide? – vádolta Kildát. Hogy megöljem a testvérem?
– Nem. – Az asszonyt láthatóan meglepte a kérdés. – Azért hoztalak ide, hogy lásd, miről álmodik a fivéred.
– A feleségemről – szólt Saban keserűen.
– Ő az asszonyod? – kérdezte Kilda megvető hangon. – Én azt hallottam, levágta a haját, ahogy az özvegyek szokták.
Saban újra a templom felé fordult. Aurenna egészen közel került Camabanhoz, de még most is vonakodott egyesülni vele; tett néhány gyors lépést előre, majd félretáncolt, finom és kecses mozdulatokkal. Aztán egész lassan a térdére hullt, és a bika alakja nehézkesen elindult felé. Saban lehunyta a szemét, és tudta, hogy Aurenna éppúgy megadja magát testvérének, ahogyan Lahannának is meg kell adnia magát Slaolnak, amikor a templom felépül. Mikorra felnyitotta a szemét, a tollas köpenyt már félrevetették, és Aurenna mezítelen háta karcsún, fehéren izzott a tüzek fényében. Saban felmordult, de Kilda keményen megmarkolta a karját.
– Isteneknek hiszik magukat.
– Ha megölöm őket – mormolta Saban – sosem készül el a templom. Derrewyn pedig épp ezt akarja, nem?
– Kilda megrázta a fejét.
– Dérrewyn szerint az istenek úgy használják a templomot, ahogyan ők akarják, nem pedig ahogyan a fivéred akarja. És Derrewyn egyebet sem kívánt tőled, csak hogy őrizd meg a leánya életét. Ezért adta neked Hannát. Ha most megölöd őket, elér a bosszú. Meddig maradnál életben? Meddig élnének a gyermekeid? És Hanna? Az emberek isteneknek hiszik őket. – A templom felé biccentett, de Saban már egyebet sem látott, csak a kipúposodó bikaprémet, mely alatt asszonya és fivére egyesült egymással. Lehunyta a szemét és megborzongott, aztán Kilda megragadta a karját és magához vonta. – Derrewyn beszélt Lahannával – suttogta – és a te feladatod az, hogy felneveld Hannát. – Ráhemperedett, leszorította a testével, és amikor Saban kinyitotta a szemét, látta, hogy az asszony mosolyog, és gyönyörű teremtés.
– Nincs többé feleségem.
Az asszony megcsókolta.
– Lahanna munkáját végzed – suttogta a fülébe – és Derrewyn ezért küldött éppen engem.
Reggelre csak a tűz hamvai maradtak a templomban, de a termést betakarították, és végre nekiláthattak a hosszú kövek elszállításának.

 

Elkészült a szán a leghosszabb kő alatt, bevégezték a rámpát, a köteleket lefektették a fűre, és a domboldalon annyi ökör gyülekezett, amennyit Saban még sosem látott együtt. Összesen száz igavonó felett rendelkezett, és sem ő, sem az állatok hajcsárai nem dolgoztak még ekkora igavonó csordával. Kezdetben, ha az ökröket befogták a kő elé, azonnal egymásba gabalyodtak. Három napjukba telt, míg megtanulták, hogyan vezessék el a köteleket a fatörzsekhez.
Camaban éppoly titokban hagyta ott Cathallót, ahogy megérkezett, Sabanban pedig harag és öröm viaskodott egymással. Harag, hiszen Aurenna mégiscsak az asszonya volt; öröm, amiért Kilda a szeretője lett, és amiért Kilda nem tárgyalt az istenekkel, nem prédikált arról, hogyan illene viselkednie, egyszerűen csak szerette őt, a maga kéretlen egyszerűségével. Az öröm mégsem tudott felülkerekedni a haragon, és ez töltötte el akkor is, amikor Aurenna felkapaszkodott a domboldalon, hogy megnézze, amint a nagy követ kiszakítják a földből. Szajkótollas köpenyét viselte, ettől fehérben és kékben tündökölt, és magával hozta Lallicot is. Saban üdvözlés helyett odafordult Leirhez, aki mellette állt és egy osztókét szorongatott a kezében. A fiú felnézett Kildára és Hannára, akik mindketten magukkal hozták batyujukat.
– Visszatérsz Ratharrynba? – kérdezte Leir az apjától.
– A kővel együtt megyek – bólintott Saban – és nem tudom, mennyi ideig fog tartani, de igen, visszatérek Ratharrynba. Összecsapta a tenyerét. – Húzzátok! – ripakodott a hajcsárokra, mire a tucatnyi férfi és fiatal fiú noszogatni kezdte a megfeszült kötelek előtt botladozó állatokat.
– Nem akarok pap lenni – bukott ki Leirből. – Férfi akarok lenni.
Beletelt néhány pillanatba, míg Saban ráébredt, mit is hallott. A kötelekre összpontosított, figyelte, ahogy egyre jobban megfeszülnek, és azt latolgatta, hogy kitartanak-e.
– Nem akarsz pap lenni? – kérdezte végül.
– Harcos akarok lenni.
Saban összecsapta a kezét.
– Most! – kiáltotta. – Előre!
Az ösztökék előredöftek, az ökrök vére folyni kezdett, az igavonók kétségbeesetten igyekeztek megvetni lábukat, és a kötelek megremegtek a feszítéstől.
– Gyerünk – kiáltozta Saban – gyerünk! – Az ökrök előreszegték fejüket, és a szán felől hirtelen reszelős hang hallatszott. Saban attól tartott, hogy elpattannak a kötelek, ám ehelyett a kő indult meg. Megindult! A roppant szikla kiszakadt a föld fogságából, és az összegyűlt tömeg éljenezni kezdett.
– Nem akarok pap lenni – ismételte meg Leir, vékonyka hangjában mély fájdalommal.
– Harcos akarsz lenni – bólintott Saban. A szán megindult felfelé a rámpán, és a talpak széles csíkban hagyták maguk mögött a felőrölt mészkövet.
– De anyám azt mondja, nem vehetek részt a beavatáson, mert a papoknak nem kell. – Leir felnézett apjára. – Azt mondja, papnak kell lennem. Hogy Lahanna parancsolja ezt.
– Minden fiúnak túl kell esnie a beavatáson – jelentette ki Saban. A szán mostanra elérte a füves talajt, de kitartóan csúszott előre az ökörtrágyán és füvön.
Saban követte a szánt, és Leir könnyes szemmel szaladt utána.
– Ki akarom állni a férfiasság próbáját! – sírta el magát.
– Akkor jöjj Ratharrynba – fordult hozzá Saban – és álld ki ott.
Leir elkerekedett szemmel meredt apjára.
– Hát szabad? – kérdezte hitetlenkedve.
– Igazán ezt akarod?
– Igen!
– Akkor megteszed. – Saban felemelte és a sziklára tette ujjongó gyermekét, hogy Leir lovagolhasson egyet az araszoló pilléren.
Saban észak felé megkerülte Cathallót, hiszen ekkora ökörsereget nem vezethetett keresztül a templom sáncának szűkös résén. Aurenna lépést tartott velük, nyomában a tömeggel, ám amint a szikla elhagyta a templomot, odakiáltott Leirnek, hogy pattanjon le a szánról és induljon vele haza. Leir felé fordult, de makacsul megmaradt a kő hátán.
– Leir! – kiáltott neki Aurenna élesen.
– Leir velem jön – közölte Saban. – Ratharrynba. Velem fog élni.
Aurenna meglepettnek tűnt, majd meglepettsége dühbe fordult át.
– Veled fog élni? – kérdezte vészjósló hangon.
– És megtanulja, amit gyermekként én is megtanultam – toldotta meg Saban. – Megtanulja használni a szekercét, a bárdot, az árt. Megtanul íjat készíteni, szarvast ölni, lándzsát viselni. Férfi lesz belőle.
Az ökrök szánalmasan bőgtek, a levegőt eltelítette a trágya és a vér bűze. A kő alig gyalogtempóban haladt előre, de legalább mozgott.
– Leir! – kiáltotta Aurenna. – Azonnal gyere ide!
– Maradj, ahol vagy – kiáltott neki Saban, és indult, hogy beérje a szánt.
– Papnak kell lennie! – rikoltotta Aurenna. Saban után rohant, a szajkótollak ott repkedtek mögötte a levegőben.
– Előbb férfi lesz – kötötte meg magát Saban – és azután, ha majd pap akar lenni, hát legyen. De az én fiam előbb lesz férfi, mint pap.
– Nem mehet el veled! – sikoltotta Aurenna. Saban még soha azelőtt nem látta ilyen dühösnek, és alig akarta elhinni, hogy ilyen indulat megférhet benne, most mégis magából kikelten üvöltözött vele, vadul röpködő hajfonatokkal és eltorzult arccal. – Hogyan élhetne veled? Amikor egy rabszolgát hurcolsz az ágyadba! – Kildára és Hannára mutatott, akik együtt követték a szánt Cathallo népével, mely érdeklődéssel hallgatta a szóváltást. Leir a szikla tetejéről figyelte szüleit, míg Lallic anyja szoknyája mögé rejtette apró arcát. – Együtt élsz ezzel a ribanccal és a fattyával! – rikoltotta Aurenna.
– De legalább nem húzok magamra bikaprémet, hogy elrejtsem a világ elől a szégyenem – sziszegte Saban. – Ő az én szajhám, nem Slaol szajhája!
Aurenna megtorpant, és bősz indulata rideg dühvé keményedett. Hátrahúzta a kezét, hogy arcul üsse Sabant, de az megragadta a csuklóját.
– Kivetettél az ágyadból, asszony, mert azt állítottad, hogy egy férfi elűzné Lahannát. Akkor engedtem neked, de azt már nem hagyom, hogy megfoszd a fiam a férfiasságtól. Ő az én fiam, és férfi lesz belőle.
– Pap lesz belőle! – Könnyek csillantak Aurenna szemében. Lahanna akarja így!
Saban látta, hogy fájdalmat okoz neki, ezért elengedte a csuklóját.
– Ha az istennő papnak akarja – mondta – akkor pap is lesz belőle, de még azelőtt férfi lesz. – A hajcsárok felé fordult, akik elhagyták ökreiket, hogy a szóváltást figyeljék. – Figyeljétek a köteleket! – ripakodott rájuk. – Ne engedjétek lelassulni őket! Leir! Lefelé onnét, és használd azt az ösztökét! Dolgozz! – Otthagyta Aurennát, aki némán zokogott tovább. Saban maga is reszketett, félig egy rettenetes átoktól tartva, de Aurenna csak elfordult és hazavitte Lallicot.
– Bosszút akar majd állni – figyelmeztette Kilda.
– Megpróbálja majd visszaszerezni a fiát, ez minden. De nem fogom engedni. Nem engedem.
Huszonegy napjukba telt, míg a hosszú kővel Ratharrynba értek, és Saban a nagy szánnal maradt az utazás javarészében, csak egy-két napnyira Ratharryntól sietett előre Kildával, Hannával és Leirrel, mert tudta, hogy a templom kapuját meg kell nagyobbítani, ha a követ át akarják vonszolni rajta. A kapu mellett elvezető árkot fel kellett tölteni, a kapu két oszlopát le kellett dönteni, és Saban végezni akart a munkával, mielőtt még a hosszú görgetegkő megérkezik.
A szikla két nappal később érkezett meg, és Saban negyven rabszolgát fogott be a kifaragására. Cathallóban csak a nagyobb alakítást végezték el, itt kellett a követ simára, fényesre és elkeskenyedőre csiszolniuk. Tucatnyi másik rabszolga a pillér helyét készítette elő, és mélyen leásott a mészkő sziklaágyba.
A kő érkezését követő első napokban Saban nem ment be a faluba, és Camaban sem jött ki a templomhoz, Saban mégis olyan tisztán érezte a veszélyt a levegőben, ahogy a cserzőgödrök bűzét. A faluból érkezők kerülték Sabant, vagy éppen semmitmondó beszélgetésbe bonyolódtak, és úgy tettek, mintha észre se vennék, hogy Leir az apjával él. A rabszolgák dolgoztak, Saban látszólag ügyet sem vetett a veszélyre, és a kő lassan kezdett alakot ölteni.
Megjöttek az első fagyok, az égbolt fakónak és színtelennek tűnt, aztán Camaban végre felbukkant a templomnál. Húsznál is több lándzsása kísérte; valamennyi harchoz öltözött és Vakkal vezetése alatt menetelt, lándzsáit a cathallói csatában leolt ellenségek lenyúzott fejbőrével díszítette. Camaban atyja medveprémjébe burkolózott, és bronzkardot kötött az övére. Haja elvadult, a fonatokba és szakállába gyermekek csontjait fűzte, de még így sem rejthette el a megszaporodott ősz szálakat. Intett lándzsásainak, hogy a napkő mellett várakozzanak, majd Saban felé bicegett. Egyetlen pap tartott csak vele, aki a koponyafát hordozta.
Néma csend telepedett a templomra, amint Camaban végighaladt a töltésúton, a ledöntött két kapuoszlop között. Arcát indulat torzította el. A közelben dolgozó rabszolgák rémülten elhátráltak, és magára hagyták Sabant az anyaszikla mellett, ahol Camaban is megtorpant, hogy körülhordozza tekintetét a templomon, maga mögött a kétlépésnyire lemaradt fiatal pappal.
– Nem látok új követ. – Halkan szólt, de fenyegetően meredt Sabanra. – Miért nem emeltél fel egyetlen követ sem?
– Előbb ki kell faragni őket. – Azok ott készek- mutatott Camaban jogarával az égi gyűrű néhány kifaragott pillérére.
– Ha felállítanám őket – magyarázta Saban – csak útjában lennének a nagyobb köveknek. Előbb azokat kell felállítani.
Camaban bólintott.
– De hol vannak a nagyobb kövek? – Tárgyilagos, higgadt hangon beszélt Sabannal, mintha nem lenne vele viszálya, de ezzel is csak fokozta a személyéből áradó fenyegetést.
– Az első itt van – mutatott Saban a monstrumra, mely a kőpor és szilánkok egyre növekvő halmai között feküdt. – Mereth visszavitte a nagy szánt Cathallóba, és hozza a másikat. Ezt biccentett a nagy pillér felé – még télközép előtt felállítjuk.
Camaban újra bólintott, látszólag elégedetten. Elővonta kardját, odasétált a sziklához, és a peremén elkezdte fenni a kard élét.
– Beszéltem Aurennával – szólt még most is nyugodt hangon – aki elmondott nekem egy különös történetet.
– Leirről? – kérdezte Saban ingerülten, csak hogy leplezze nyugtalanságát.
– Leirről is beszélt, hát persze. – Camaban megállt, hogy kitapogassa pengéje élét, s miután még mindig tompának találta, tovább élezte a sziklán. – Leirrel kapcsolatban neked adok igazat, testvér – folytatta tovább, Saban felé sandítva. – Férfinak kell lennie. Nem szívesen látnám papként. Nem lát álmokat, mint a húga. Inkább rád hasonlít. Azt viszont nem hiszem, hogy veled kellene élnie. Meg kell tanulnia a harcot és a vadászatot. Élhetne mondjuk Gundurral.
Saban óvatosan bólintott. Gundur nem volt kegyetlen ember, és valamennyi fiából tisztességes férfi lett.
– Élhet Gundur kunyhójában – értett egyet.
– Nem – csóválta a fejét Camaban, miközben összevont szemöldökkel tanulmányozta a kard élének egy parányi csorbáját – a különös történet, amit Aurenna elmondott, Derrewynről szólt. – Felnézett Sabanra. – Még mindig él. Tudtál róla?
– Honnét tudtam volna? – kérdezett vissza Saban.
– A gyereke viszont már nincs vele. – Camaban felegyenesedett, és egyenesen Saban szemébe nézett. – A gyermeke, úgy tűnik, valamelyik faluban él, mert Derrewyn attól fél, hogy megbetegszik és meghal az erdőben. Ezért elküldte magától. Cathallóba, gondolná az ember. Vagy esetleg ide? Ratharrynba? Ezt a történetet suttogják Cathallo kunyhóiban, testvér, és Aurenna mindenről tud, ami ott történik. Hallottad te is a történetet, Saban?
– Nem.
Camaban elmosolyodott, majd intett a kardjával, és Saban látta, amint két lándzsása előrángatja Hannát a kunyhójából. Kilda sikoltva rontott rájuk, de egy harmadik lándzsás az útját állta, miközben a halálra rémült gyermeket odavitték Camabannak. Saban indult, hogy elvegye a gyermeket a harcosoktól, de egyikük felé szegezte lándzsáját, míg a másik odalökte a gyermeket Camabannak, aki először megmarkolta a vállát, majd a torkának feszítette a frissen megélezett kardot.
– Az anyja, már ha asszonyod a valódi anyja, világos hajú mondta Camaban. – Ez a gyermek viszont sötét hajú.
Saban megérintette tulajdon sötét haját.
Camaban a fejét rázta.
– Túl idős ahhoz, hogy a gyereked lehessen, Saban, hacsak nem azelőtt találkoztál az anyjával, hogy elkezdted építeni a templomot. – Erősebben préselte oda a kardot a gyermek torkának, és Hanna zihálva kapott levegő után. – Ez itt Derrewyn fattya, Saban? – kérdezte Camaban.
– Nem az – felelte Saban.
Camaban felnevetett.
– Valaha Derrewyn szeretője voltál, és talán még most is szereted. Eléggé szereted, hogy segíts neki?
– Nemrég még te is feleségül akartad venni, testvér – sziszegte Saban – mégsem akarsz a segítségére lenni, igaz? – Látta Camaban elképedését, amiért a fivére tud Derrewynnek tett házassági ajánlatáról, és meglepődöttsége mosolyra késztette Sabant. – Szeretnéd, ha világgá kiáltanám a hírt, testvér?
– Hanna felsikoltott, amint Camaban összerándult dühében.
– Csak nem fenyegetsz, Saban? – kérdezte.
– Téged? – nevetett fel Saban. – Téged fenyegetnélek, a nagy varázslót? De hogyan akarod megépíteni ezt a templomot, testvér, ha ellenem harcolsz? Össze tudsz ácsolni egy háromlábú állványt? Ki tudsz bélelni egy vermet? Be tudod fogni az ökröket? Van fogalmad róla, merrefelé repednek a kövek? Te, aki azzal kérkedsz, hogy még sosem volt szekerce a kezedben, fel tudnál építeni egy templomot?
Camaban gúnyosan felnevetett.
– Száz embert is találok, aki fel tud állítani egy követ!
Saban elmosolyodott.
– Akkor kérdezd csak meg tőlük, hogyan emelnék fel egyik követ a másikra. – A hosszú pillérre mutatott. – Amikor azt a sziklát felállítjuk, testvér, négyszerte olyan magas lesz, mint egy megtermett férfi. Négyszerte! Vajon hogyan emelnél fel egy követ, hogy a tetején nyugodjon? Nem tudod? – Elnézett Camaban válla felett, és kérdőre vonta a többieket. – Akad itt valaki, aki tudja? – Odakiáltott a lándzsásoknak. – Vakkal? Gundur? Meg tudnátok mondani? Hogyan emeltek fel egy sziklát, hogy a pillér tetején nyugodjon? És nemcsak egyetlen sziklát, de egy egész gyűrűt? Hogyan csinálnátok? Válaszoljatok!
Senki sem felelt. Döbbent tekintettel meredtek rá. Camaban vállat vont.
– Esetleg egy rámpával.
– Egy rámpával? – nevetett gúnyosan Saban. – Harmincöt zárókövet kell felemelned, testvér! Építenél hozzá harmincöt rámpát? Mennyi ideig tartana? És honnét szednél ennyi földet? Ha rámpával építkeznél, az ükunokád se látná készen ezt a templomot.
– Akkor hát, hogyan csinálnád? – fortyant fel Camaban.
– Annak rendje szerint – felelte Saban.
– Azonnal mondd el!
– Nem – rázta a fejét Saban – és nélkülem, testvér, sosem épül fel a templomod. Nem lesz, csak egy nagy halom köved. Hannára mutatott. – Ha megölöd azt a gyermeket, itt hagyom a templomot, és soha nem térek vissza, soha többé! Egy rabszolga fattya, de én akkor is kedvelem. Azt hiszed, Derrewyn lánya? Saban megvetően kiköpött a nagy sziklára. – Azt hiszed, Derrewyn elküldené a gyermekét egy olyan törzshöz, melyet te uralsz? Keress csak, testvér, forgass fel minden kunyhót, de ne itt kutakodj Derrewyn gyereke után.
Camaban hosszú ideig csak az arcát kémlelte.
– Megesküszöl rá, hogy ez itt nem Derrewyn gyereke?
– Megesküszöm. – Saban érezte, ahogy a hideg végigfut a gerincén. A hamis eskü nem gyerekjáték, de ha egyetlen pillanatig is habozik, vagy elárulja az igazat, Hanna késlekedés nélkül meghal.
Camaban tovább figyelte, majd intett a papnak, hogy lépjen előre és eressze a koponyát Saban felé. Camaban még most is ott tartotta a kardot Hanna torkán.
– Tedd a kezed a koponyára – utasította Sabant – és esküdj az ősök szellemére, hogy ez a gyermek nem Derrewyn fattya.
Saban lassan kinyújtotta a kezét. Ennél ünnepélyesebb esküt nem tehetett volna, és ha az ősöknek hazudott, azzal egész törzsét tagadta meg, mégis a koponyára fektette kezét és bólintott.
– Esküszöm.
– A lányod életére? – kérdezte most Camaban.
Saban verítékezni kezdett. A világ mintha megrázkódott volna körülötte, csak Hanna nézte meredten, és Saban érezte, hogy újra bólint.
– Lallic életére – esküdött, miközben jól tudta, milyen szörnyűséget idéz Lallic fejére. Jóvá kell tennie ezt a hazugságot, ha azt akarja, hogy Lallic életben maradjon, és nem tudta, hogyan tehetné ezt meg.
Camaban ellökte Hannát, aki Sabanhoz rohant, és sírva ölelte át. Saban felvette a kislányt, és magához szorította.
– Építs nekem templomot, testvér! – lökte vissza a kardot Camaban az övébe – építs templomot, de sietősen! – A hangja indulatosan csattant fel. – Szüntelenül kifogásokat keresel! Kemény a kő, túl nedves a föld a szánoknak, kevés az ökör. És semmi se halad! – Camaban egész testében rázkódott, és Saban már várta, mikor fordítja ki a szemeit és lovallja magát olyan révületbe, amelyben vérrel és rettegéssel borítja el az egész templomot, ám Camaban csak felvonított, mintha fájdalmai lennének, aztán hirtelen megpördült és vágtázni kezdett a falu felé. Építs nekem templomot! – ordította menet közben, és Saban szorosan magához vonta Hannát, aki felsírt félelmében.
Amint Camaban végigsántikált a töltésúton, nyomában a harcosokkal, Saban nekitámaszkodott a hosszú sziklának, és sípolva engedte ki lélegzetét. Hideg volt aznap, őt mégis kiverte a veríték. Kilda rohant oda hozzá, hogy a karjába vegye Hannát.
– A lányom életét tettem fel Hannáéra – mormolta Saban. Tudta jól, hogy kicsoda Hanna, és én megesküdtem rá, hogy nem az. – Lehunyta a szemét. – Hamis esküt tettem.
Kilda nem szólt. A rabszolgák Sabant figyelték.
– Kockára tettem Lallic életét – sóhajtott fel Saban, és a könnyek végigperegtek arcán, hogy mély árkokat szántsanak a fehér kőporba.
– Mi lesz most? – kérdezte Kilda csendesen.
– Az istenek bocsánatát kérem – felelte Saban. – Más úgysem bocsáthat meg.
– Ha megépíted az isteneknek ezt a templomot – mondta Kilda – meg fognak bocsátani neked. Építsd meg, Saban, építsd meg. – Kinyújtotta kezét, és letörölte a könnyeket Saban arcáról.
– Hogyan akarod felemelni azokat a záróköveket?
– Bárcsak tudnám – vonta meg a vállát Saban. – Igazán nem tudom. – De ha kitalálom, gondolta magában, az istenek megbocsátanak, és talán megkímélik Lallic életét. Most már csak a templom menthette meg őt, ezért Saban kapkodva a rabszolgákhoz fordult. – Munkára! – rivallt rájuk. – Munkára! Minél előbb végeztek, annál hamarabb szabadultok fel.
Nekiláttak. Szekercékkel szabdalták a követ, porrá őrölték szilánkjait, a földet és a sziklaágyat vájták, és a pilléreket csiszolták, míg csak meg nem fájdult a karjuk, teli nem lett az orruk, és szemüket marni nem kezdte a kőpor. A legerősebbek a hosszú sziklán dolgoztak, mely Saban ígérete szerint még télközép előtt elkészült, s végül csakugyan elérkezett a nap, amikor már nem kellett tovább formálniuk, amikor a nyers sziklából karcsú, elegáns, felfelé keskenyedő monolit lett, de Saban tudta, hogy a neheze még hátravan – valamiképp még fel is kellett állítaniuk. Emlékezett Galeth tanácsára, és úgy tervezte, élére fordítja a sziklát, nehogy kettétörjön a megterheléstől, előtte azonban még el kellett manővereznie a veremhez, ez pedig hatnapnyi emelésbe, verítékes munkába és átkozódásba telt. A pillér átfordítása újabb egy napot rabolt el, de végül ott feküdt a farönkökön, és Saban átvethette hosszán a köteleket, hogy azok másik végét a hatvan ökörhöz kösse, mely a roppant sziklatömböt a verembe vonszolta.
Abba a verembe, amelynél nagyobbat Saban sosem ásott. Majd kétszer olyan mély volt, mint a legmagasabb férfi; rámpáját és a rámpával szemközti oldalt felhasított és disznóhájjal vastagon megkent fatörzsekkel kellett kibélelnie. A kötelek átvezettek a verem felett, majd keresztül az árkon és a töltésen, ahol a hatvan ökör lélegzete gomolygó köddé állt össze. Saban megadta a jelet, a hajcsárok állataikat ösztökélték, az összefont kötelek pedig felemelkedtek a földről, hogy megfeszüljenek, megremegjenek és megnyúljanak, aztán a kő nagy nehezen araszolni kezdett előrefelé.
– Lassan! Csak lassan! – kiáltotta Saban. Attól tartott, hogy a kőszikla felbukik, de az biztonságban közeledett a verem szája felé, miközben felőrölte maga alatt a farönköket. A rabszolgák kihúzkodták a törzseket a kő hátulja alól, amint az elülső perem kezdett átlépni a verem száján. Ekkor az egyik kötél elpattant, és kiáltozás, majd hosszú várakozás kezdődött, amíg újabb kötelet kerítettek és azt hozzákötötték a hámhoz.
Az ökröket ezután tovább ösztökélték, és a kőszikla ujjnyi távolságonként araszolt tovább előre, míg egyik fele a rámpára került, a másik megmaradt a görgőkön, és az ökrök még tovább vontatták terhüket, aztán Saban rákiáltott a hajcsárokra, hogy fogják vissza őket, mert a szikla végre kezdett átbillenni. Egy hosszú pillanatig úgy tűnt, egyensúlyba kerül a rámpa peremén, aztán az elülső fele nekirobajlott a bélésfáknak. A föld is beleremegett, ahogy a hatalmas pillér végigcsusszant a rámpán, hogy a verem oldalának támaszkodva megállapodjon.
Saban aznap éjjelre így hagyta a követ. Egyik vége szögben az égbolt felé meredt, és a végére faragott csap, amelynek majdan a legnagyobb kapu zárókövét kellett tartania, élesen elvált a téli csillagoktól.
Másnap Saban ötven rabszolgának megparancsolta, hogy hozzanak mészkőtörmelékkel és folyami kavicsokkal teli kosarakat a verem szájához, majd tíz kötelet vetett át a megdőlt pilléren. A köteleket a háromlábú állványra vitte fel, mely négyszerte magasabb volt nála, majd onnét elvezette az árkon túl várakozó ökrökhöz. Az állvány tetejének vájatát, amelyen a kötélnek csúsznia kellett, lecsiszolták és megzsírozták, és magukat a köteleket is disznóhájjal kenték meg. Camaban és Haragg egyaránt eljött megtekinteni a munkát, és a főpap alig tudta leplezni izgatottságát.
– Nem hiszem, hogy valaha is felállítottak ennél nagyobb követ! – kiáltotta Haragg.
– És ha ez a kő most kettétörik, gondolta Saban, akkor a templom sosem épül fel, mert sosem találnak akkora követ, ami alkalmas lenne első pillérnek.
A délelőtt javarészét elvesztegették az ökrök beállításával, a háromlábú állvány elhelyezésével és a kötelek rögzítésével, de végül minden készen állt, Saban pedig odaintett a hajcsároknak, és figyelte, ahogy a kötelek felemelkednek a földről. Az állvány beletúrta lábait a földbe, minden eresztékében recsegett, a kötelek bronz rudakként feszültek. A hajcsárok olyan bőszen noszogatták állataikat, hogy a vér végigfolyt az ökrök hátsó lábán. A kötél megakadni látszott az állvány csúcsán, a gerendák vészesen megroppantak, de a kötelek mégis tovább csúsztak.
Hirtelen szűk rés támadt a pillér és a rámpa között, a rabszolgák pedig elkezdték betömni azt a folyóról hozott kövekkel.
– Tovább! – kiáltozta Saban. – Előre! – És az ökrök előreszegezték fejüket, a reszketeg állvány újra megroppant, amint a kő tovább emelkedett felfelé és elülső oldala szétfeszítette a mély verem bélésfáit, de minél magasabbra emelkedett, annál könnyebben haladtak, hiszen az állvány csúcsától a kötelek immár derékszöget zártak be a sziklával. Saban lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a pillér egyre tovább emelkedik, alapja felőrli a verem száját, és a rabszolgák eszelős igyekezettel próbálják betömni a réseket, hogy ha a kő visszabukik, ne kelljen elölről kezdeniük mindent.
– Tovább! Tovább! – rikoltozta Camaban, és az ösztökék tovább döfködtek, a kötelek megremegtek, az ökrök véreztek, a szikla pedig görcsös rángásokkal emelkedett felfelé.
– Lassan! Most csak lassan! – figyelmeztetett Saban. A kőszikla szinte a teljes magasságát elérte, és ha az ökrök inuk szakadtából húznak tovább, fennáll a veszélye, hogy kirántják foglalatából. – Csak még egy lépést! – Az ösztökék még egy utolsót döftek, a szikla még egy foknyit felemelkedett, aztán saját tömege vette át az uralmat, és a pillér egyenesbe állt, gyomorforgató robajjal zúzva szét a verembe ékelt fatörzseket. Saban visszatartotta a lélegzetét, de a kő megmaradt álló helyzetben. Rárivallt a rabszolgákra, hogy tömjék be az összes lyukat és alaposan tapossák meg a törmeléket. Camaban nehézkesen tett néhány tánclépést, míg Haragg sírva fakadt örömében. A templom legmagasabb pillére a helyére került.
Leoldozták a köteleket, feltöltötték a lyukat, és végre Saban is hátrébb léphetett, hogy megcsodálja művét.
Olyan csodát látott, mely messze meghaladt bármit Cathallóban; olyan csodát, amilyent még senki sem látott a világon.
Egy követ látott, mely olyan magasra nőtt, akár egy fa.
Dagadozott a mellkasa, ahogy elnézte, és könnyek szöktek a szemébe. A szikla komoran és karcsún magasodott a szürke téli égboltra. Gyönyörű, gondolta Saban. Fényes, szabályos, félelmet ébresztő: uralma alatt tartja az egész tág világot. Valósággal fölébe tornyosult az anyasziklának, melyet eddig olyan hatalmasnak gondolt. Páratlan látványt nyújtott.
– Csodálatos – rebegte Camaban tágra nyílt szemekkel.
– Slaol műve – toldotta meg Haragg mély alázattal.
Még a rabszolgákat is lenyűgözte a látvány. Ők végezték el a munkát, és most álmélkodva meredtek művükre. Egyetlen törzs egyetlen templomában, egyetlen földön és egyetlen álomban sem létezett ehhez fogható. Abban a pillanatban Saban úgy érezte, az isteneknek is látniuk kell, mire törekszik Camaban. Még Kildára is nagy hatást tett a látvány.
– És te még egy követ akarsz annak a tetejére? – kérdezte Sabantól aznap este.
– Meg kell tennem – válaszolta Saban – hiszen ez csak egyik pillére a majdani kapunak.
– És tudod már, hogyan csináld?
– Talán majd az istenek elmondják – vonta meg a vállát Saban.
Kettesben álltak a nagy kő mellett. Lehullt az éjszaka, és feketére festette a szürke sziklát. Ahogy Saban felnézett a monolitra, újra a hatása alá került. Elképedt tulajdon erején, amellyel idehozta, megformálta és felállította, és egy pillanatra biztosan tudta, hogy meg fogja építeni ezt a templomot. Akadtak, akik szerint nem lehetett megépíteni, és még Camaban sem tudta a mikéntjét, Saban mégis biztos volt benne, hogy képesek lesznek rá. Hirtelen még abban sem kételkedett, hogy a templommal megbékíti majd az isteneket, akik megbocsátanak a hamis esküért és megkímélik Lallic életét.
– Néha arra gondolok – mondta aznap este Kildának – hogy igazából egyikünk sem tudja, miért építjük meg azt a templomot. Camaban állítja, hogy tudja, és Aurenna is biztos benne, hogy újraegyesíti általa az isteneket, de én akkor sem értem, mit akarnak az istenek. Kivéve, hogy akarják ezt a templomot. Azt hiszem, valamennyiünkre meglepetés vár, ha egyszer felépül.
– Derrewyn is mindig ezt mondta – bólintott Kilda.
Elérkezett a télközép, a törzs nagy tüzeket gyújtott és lakomát rendezett. A rabszolgák a templomnál ettek, és télközép után, amikor megérkezett az első hó, nekiláttak kifaragni a nagy kapu második pillérét. Bár nem találtak ennél hosszabb követ, az így is túlontúl rövid volt Saban céljainak, ezért szándékosan megmunkálatlanul hagyták a lábazatát – éppoly bunkós végű és torz maradt, mint Camaban lába, mielőtt Sannas eltörte és kiegyenesítette – abban a reményben, hogy miután beássák a földbe, a nehéz talapzat majd segít kiegyensúlyozni a pillért. Saban tudta, hogy a sekély verem elégtelen lesz egy ekkora pillérhez, de nem áshatott mélyebbre, ha azt akarta, hogy a kapu két oszlopa egyforma magasra nőj ón.
A második pillért tavasszal emelték fel. Felállították a háromlábú állványt, befogták az ökröket, és amint a jószágok nekiveselkedtek a kő roppant súlyának, Saban hallotta, ahogy a torz talapzat a mészkövet és a rönköket őrli. Amikor végeztek a pillér felállításával, betömködték a lyukat, és immár két oszlop magasodott előttük, olyan közel egymáshoz, hogy egy kismacska is alig surranhatott át közöttük, a pillérek teteje azonban fokozatosan elkeskenyedett, így a résen keresztül átsüthetett a nap.
– Mikor teszed fel a zárókövet? – kérdezte Camaban.
– Egy év – felelte Saban – esetleg kettő.
– Egy év! – hördült fel Camaban.
– A köveknek meg kell állapodniuk – magyarázta Saban. Egész évben tovább zömítjük és töltjük a törmeléket.
– Akkor minden pillérnek egy éven át kell állnia magában? kérdezte Camaban elszörnyülködve.
– A kettő még jobb lenne.
Camaban egyre rosszabbul viselte a várakozást. Felbőszítette, ha az ökrök megmakacsolták magukat, a kötelek elpattantak, vagy, mint az kétszer is megtörtént, elrepedt az állvány. Gyűlölte, hogy a kövek ferdén meredeztek elő a földből, és hosszú napokba telt, amíg kiegyenesítették őket, majd törmelékkel és földdel betömködték a lyukakat.
Három teljes évükbe telt kifaragni és felállítani a nap házának tíz karcsú pillérét. A felállításuk okozta a kevesebb gondot; leginkább a csiszolással és a faragással szenvedtek meg, amely szüntelen zajjal és porral töltötte meg a templomot. Legnehezebben azokkal a csapokkal boldogultak, melyeknek a záróköveket kellett tartaniuk; ezek csupán két férfitenyér szélességuek voltak, és kialakításukhoz a rabszolgáknak le kellett gyalulniuk a kő felső oldalának fennmaradó részét, amit csak kősziklánkról kőszilánkra haladva végezhettek el. Saban utasította őket, hogy a szikla peremén hagyjanak kiálló peremet, így a záróköveket az oldaluknál is alátámasztotta, nemcsak a csapok által.
Leir abban az évben lett férfi, amikor a nap házának utolsó pillérét is felállították, és amikor az égi gyűrű első hat kövét besüllyesztették a földbe. Leir túlesett a próbatételeken, és boldogan törte szét a lelkét jelképező kis mészkőgolyót. Saban egy bronzhegyű lándzsát ajándékozott neki, majd saját maga véste fel a férfiasság tetovált jelképét fia mellkasára.
– Megmutatod magad édesanyádnak is? – kérdezte fiától.
– Nem hinném, hogy látni akarna.
– Pedig büszke lenne rád – jelentette ki Saban határozottan, noha maga sem hitt ebben.
Leir elfintorodott.
– Csalódott bennem.
– Akkor menj el a húgodhoz – tanácsolta Saban – és mondd el neki, mennyire hiányzik. – Azóta nem látta Lallicot, hogy Leirt elvette az anyjától, és az életére esküdött fel a koponyafa előtt.
– Lallic nem beszél senkivel – tudta meg Saban Leirtől. – Halálra vált. Ott reszket a kunyhójában, és felsír, ha az anyja magára hagyja.
Saban attól félt, hogy hamis esküjével rettenetes átkot vont lánya fejére, és úgy döntött, felkeresi Haraggot, kicsikar egy hallgatási fogadalmat a főpaptól, azután elmondja neki az igazságot, és elfogadja, akármilyen büntetést is szab ki rá.
Ám erre már nem került sor. Azon az éjjelen, hogy megtörtént a beavatás, de mielőtt még Saban ráakadhatott volna, Haragg nagyot kiáltott és holtan esett össze. És Camaban megháborodott.

 

19. FEJEZET

Camaban úgy üvöltött, mint amikor az anyja meghalt. Üvöltött csillapíthatatlan kínjában, és azt állította, hogy Haragg az atyja volt.
– Apám és anyám volt – kiáltozta – az egyetlen családom!
Kiűzte a rabszolgalányokat a kunyhójából, és kovakéssel kaszabolta össze magát, hogy amikor mezítelenül előbukkant kunyhójából, az egész testét vér borította. Rávetette magát Haragg tetemére, és azt jajveszékelte, hogy a főpap nem halt meg, csak elszenderült, de bármennyire is próbálta saját lelkét lehelni Haragg testébe, a tetem megátalkodottan halott maradt. Camaban ekkor Saban felé pördült.
– Ha befejezted volna a templomot, testvér, akkor nem kellett volna meghalnia! – Camaban megrázkódott, vérének cseppjei Haragg testére záporoztak, aztán marokszám kapkodta fel a földet és Saban felé hajította a rögöket. – Menj innét! Sosem szerettél igazán! Sosem szerettél! Takarodj!
Gundur sietve elrángatta Sabant Camaban tekintete elől, be az egyik kunyhó mögé.
– Megöl, ha itt maradsz. – A harcos Camaban összefüggéstelen üvöltözését hallgatta. – Beleköltöztek az istenek – mormolta Gundur.
– Ez lett Haragg tragédiája is – jegyezte meg Saban szárazon.
– A tragédiája?
Saban vállat vont.
Haragg szeretett kereskedő lenni. Szerette azt az életet. Kíváncsi volt, tudod, ezért földről földre vándorolt, a válaszokat kutatva, és amikor találkozott Camabannal, azt hitte, meglelte az egyetlen igaz választ. Csak a kereskedők élete hiányzott neki mindig. Nem szabadott volna főpapnak lennie, mert attól fogva egészen más ember lett belőle.
Camaban ragaszkodott hozzá, hogy Haragg tetemét ne vigyék a Holtak Lakóhelyére, hanem fektessék az új templom szellemházába, ezért a holttestet fűzfaágyra fektették, majd elhelyezték a földön, az anyaszikla és a zárókőre várakozó pillérek között. Az egész törzs elkísérte útjára a holttestet, és Camaban egész úton vigasztalanul zokogott. Még most is mezítelen volt, vére rákérgesedett bőrére, és időnként elvetette magát a földön, ahonnét Aurennának kellett felemelnie, aki Haragg halálának hírére érkezett ide Cathallóból. Szürke farkasprém köpenyt viselt, melynek anyagába hamut dörzsölt; a haját rendezetlenül hagyta. Lallic, immár a felnőttkorhoz közeledvén, mellette haladt. Halovány, vékonyka lány volt, savókék szemekkel és riadt arckifejezéssel. Rémültnek tűnt, amikor Saban közeledni próbált hozzá.
– Megmutatom neked a köveket – ajánlotta Lallicnak – és hogy miként formáljuk őket.
– Mindent tud – csattant fel Aurenna. – Lahanna megmutatja neki a köveket álmában.
– Ez igaz? – kérdezte Saban Lallicot.
– Minden éjjel – válaszolt a leány bátortalanul.
– Lallic! – hívta magához Aurenna, majd fenyegető tekintettel végigmérte Sabant. – Az egyik gyerekem már elvetted az istennőtől. A másikat nem fogom engedni.
A rabszolgák a kunyhóikban maradtak aznap, amikor a törzs asszonyai Slaol gyászénekének ütemére körbetáncolták a templom árkát és töltését. A férfiak a templomon belül táncoltak, esetlen léptekkel találva utat a befejezetlen kövek és lerakodott szánok között. Camaban, aki újra felhasogatta testét, tetőtől talpig véresen térdepelt le a holttest mellé és világgá üvöltötte fájdalmát, miközben Aurenna és Lallic – egyetlenként az asszonyok között, akik bebocsátást nyertek a templomkörbe – a tetem két oldalán jajveszékeltek.
Sabant az botránkoztatta meg leginkább, hogy két pap egy ökröt vezetett a templomba. Haragg mindig gyűlölte az élő lelkek feláldozását, Camaban most mégis ragaszkodott ahhoz, hogy a halott ember lelkének vérre van szüksége. A bestia inait elvágták, és felemelték a farkát, hogy leszegje a fejét, majd Camaban meglendítette a bronzszekercét, de csupán az egyik szarvat találta el, és alig sebezte fel az állat nyakát. Az ökör elbődült, Camaban újra lecsapott és újra hibázott, ám amikor egy pap megpróbálta kivenni a szekercét a kezéből, Camaban felé lendítette a fegyvert, és csak hajszál híján hibázta el a férfit, azután eszelős igyekezettel tovább kaszabolta az állatot. Vér záporozott az anyasziklára, a tetemre, Camabanra, Aurennára és Lallicra, mígnem a szerencsétlen jószág végül térdre kényszerült, és Camaban mélyen belehasított a gerincébe, hogy véget vessen szenvedéseinek. Ekkor ledobta a szekercét, és térdre hullt.
– Élni fog! – kiáltotta. – Élni fog megint!
– Élni fog – visszhangozta Aurenna, majd átkarolta Camabant, hogy felsegítse a földről. – Haragg élni fog – simogatta Camabant, aki gyermekként zokogott a vállán.
Az üsző tetemét elvonszolták, és Saban dühödten rugdalta a kőport a vértócsákra.
– Itt sosem szabadott volna vért áldozni – magyarázta Kildának.
– Ki mondta ezt?
– Haragg.
– És Haragg halott – bólintott a lány komoran.
Haragg halott volt, és teste a nap házában maradt, ahol lassan feloszlott, hogy bűze szüntelenül a vermeket ásó és sziklákat faragó munkások orrát facsarja. Hollók csaptak lakomát a tetemen, férgek hemzsegtek rothadó húsában, és egy teljes évbe telt, míg a tetem csontvázzá aszott, de Camaban még ekkor sem engedte, hogy eltemessék.
– Ott kell maradnia – jelentette ki, a csontok tehát ott maradtak. Néhányat az állatok magukkal hurcoltak, bár Saban megpróbált mindent, hogy egyben tartsa a csontvázat.
Camaban az eltelt évben lassan visszanyerte ép értelmét, és bejelentette, hogy ő maga fogja követni Haraggot, így főpap és törzsfőlesz egy személyben. Ragaszkodott ahhoz, hogy Haragg csontjainak szüksége van a véráldozatra, ezért birkákat, kecskéket, ökröket, disznókat, sőt madarakat hozott a templomba, hogy lemészárolja a száraz csontok felett, melyeket feketére festett a szüntelen vérfolyam. A rabszolgák messze elkerülték a tetemet, ám egy napon Saban döbbenten látta, hogy Hanna ott kuporog felettük.
– Tényleg új életre fog kelni? – kérdezte Sabant.
– Camaban azt mondja – vonta meg a vállát Saban. Hanna megborzongott, és elképzelte, ahogy a pap csontváza húst és bőrt növeszt, majd nehézkesen talpra áll, és nekitámaszkodik az egyik pillérnek.
– Amikor meghalsz – kérdezte Sabant – téged is a templomban terítenek ki?
– Amikor meghalok – felelte Saban – olyan helyre kell vinned, ahol nincsenek kövek. Egyetlen szál sem.
Hanna értetlenül meredt rá, majd hirtelen elnevette magát. Olyan gyorsan cseperedett, hogy egy-két év múlva már asszonysorba vehetik. Tudta, ki a vér szerinti édesanyja, de tudta azt is, hogy ha élni akar, a titok sose pattanhat ki, ezért anyjának szólította Kildát és atyjának Sabant. Olykor megkérdezte Sabant, hogy életben van-e még édesanyja, és Saban erre csak annyit tudott felelni, hogy reméli, igen, még ha az ellenkezőjétől tartott is. Hanna egyre inkább a fiatalkori Derrewynre emlékeztetett; ugyanaz a sötét és eleven szépség lett belőle, s ezt Ratharryn ifjai is egyre inkább felismerték. Saban úgy számította, alig egy év múlva neki is agyagfalloszt és koponyát kell majd a kunyhója tetejére ültetni. Leir is Hanna hódolói közé tartozott, és a lányt sem hagyta hidegen Saban fia, aki magasra nőtt, sötét haját hosszú fonatokban a hátára eresztette, és már az első tetoválások is ott díszelegtek a mellkasán. Az a szóbeszéd járta, hogy Camaban maga után Leirt akarja törzsfőnek, és a legtöbben helyeselték is ezt, hiszen Leir máris bátor férfiú hírében állt. Gundur csapatában harcolt, és akadt dolga bőséggel, ha nem Ratharryn határmezsgyéjén, akkor a távoli vidékeken, ahonnét a harcosok egyre újabb ökrökkel és rabszolgákkal tértek meg. Saban mérhetetlenül büszke volt Leirre, noha csak keveset látta, miután a Haragg halálát követő években Camaban a munka további felgyorsítását követelte.
Még több rabszolgát fogtak el, és hogy etetni tudják őket, a harcosoknak még több disznót, ökröt és terményt kellett összerabolniuk. A templom egyetlen hatalmas, etetni való szájjá nőtte ki magát, és a kövek még most is szüntelenül érkeztek Cathallóból, hogy pörölyökkel, verítékkel és tűzzel munkálják meg őket, de Camabant ez sem tette elégedetté.
– Miért tart ilyen soká? – kérdezte állandóan.
– Mert a szikla kemény – felelte Saban állandóan.
– Ostorozd meg a rabszolgákat! – követelte Camaban.
– Akkor kétszer ennyi ideig fog tartani – figyelmeztette Saban, mire Camaban dühbe gurult és ellenségének nevezte Sabant.
Amikor az égi gyűrű pilléreinek fele a helyére került, Camaban újabb követeléssel állt elő.
– Az égi gyűrű sík lesz, ugye? – kérdezte.
– Sík?
– Lapos! – csattant fel Camaban, miközben kezében simító mozdulatot tett. – Lapos, akár egy tó tükre.
Saban a homlokát ráncolta.
– A templom lejt – mutatott a talaj enyhe esésére – ezért ha a pillérek egyforma hosszúak, a gyűrűnek is követnie kell a lejtését.
– A gyűrűnek laposnak kell lennie! – erősködött Camaban. Laposnak! – Elhallgatott, amint látta Hannát előlépni a kunyhóból, és alattomos mosoly jelent meg az arcán. – Épp olyan, mint Derrewyn.
– Fiatal és sötét hajú – legyintett Saban – ez minden.
– De te a lányod életére esküdtél, hogy nem Derrewyn lánya – emelte fel a hangját Camaban – igaz?
– Hallottad az esküm. – Saban azzal terelte el Camaban figyelmét, hogy megígérte, elsimítja az égi gyűrűt, még ha ehhez további időre is lesz szüksége. A pillérek tetejére könnyű gerendákat fektetett, és minden gerenda tetejére egy agyagvályút. Amikor a vályúkat feltöltötte vízzel, megláthatta, hogy az egymással szomszédos pillérek szintben vannak-e egymással. Egyes pillérek túl magasra nőttek; ilyenkor a rabszolgáknak létrákra kellett kapaszkodnia és le kellett faragnia a felesleget. Ezt követően, lévén Saban belegondolni is félt, hogy egy pillér túl rövidre sikeredik, szándékosan hosszabbra hagyta minden kőhasábot, és azokat álló helyzetében addig faragták, amíg egy szintbe nem kerültek szomszédaikkal.
Egy szikla kevés híján kettétört, miközben felállították. Lecsusszant a görgőkről, nekirobajlott a bélésfáknak, és az egyik oldalán átlósan jókora repedés iramodott végig. Saban elrendelte, hogy most már mindenképp állítsák fel, és valamely csoda folytán a szikla nem tört el, miközben a helyére lendült, bár a repedés így is látható maradt.
– Megteszi – nyugtatta meg Camaban. – Megteszi.
Újabb két év elteltével valamennyi kő megérkezett Cathallóból, és helyére került az égi gyűrű pilléreinek fele, ám mielőtt végezhetett volna a pillérekkel, Sabannak helyére kellett emelnie a nap házának záróköveit, és erre nyáron kerített sort. A köveket tucatnyi rabszolga vontatta, akik úgy igazították a szánokat, hogy valamennyi zárókő párhuzamosan álljon a pillérekkel, melyeket meg kellett koronáznia. Saban napokon és éjszakákon át töprengett, hogyan tegye helyére a záróköveket. Harmincötöt kellett az égbe emelnie, harmincat az égi gyűrű, ötöt a nap háza számára, és a megoldás váratlanul, egy téli este hasított belé.
A fa adta meg a választ. Hatalmas mennyiségű fát kellett vágnia az erdőben és elvontatni a templomhoz, ahol tizenhat rabszolgájával gyakorlati próba elé állíthatta elképzelését.
A legmagasabb kapuval kezdte. A szán a kapu zárókövével az ikerpillérekkel párhuzamosan állt, azoktól mintegy kétlépésnyi távolságra, és Saban megparancsolta a rabszolgáknak, hogy a szán körül készítsenek a fatörzsekből keretet, hogy amikor végeznek, úgy tűnjék, mintha a hosszú kő egy fa emelvényen feküdne. A rabszolgák ekkor tölgyfa emelőikkel megemelték a zárókő egyik végét, Saban pedig egy hosszú gerendát fektetett alá, éppen keresztbe a legalsó réteggel. Ugyanígy tettek a zárókő másik végével is, és a kő most karnyi magasan, kétrétegnyi fagerendán feküdt.
Újabb rönköket hoztak, és azokat a két alsó rétegre fektették, amíg megint csak úgy tűnt, mintha a kő egy emelvényen nyugodna, aztán a követ ismét megemelték és két gerendával alátámasztották. A gerendák köré újabb emelvény készült, olyan fatörzsekből, melyek párhuzamosan futottak az első réteg gerendáival. Az emelvény most három réteg magasra nőtt, de elég széles és hosszú maradt ahhoz, hogy az emberek odaférjenek az emelőkkel és egyre feljebb emeljék a követ.
Rétegről rétegre emelték egyre feljebb a zárókövet, míg el nem érte a pillérek tetejét, és ott egyensúlyozott, a gigászi rönkhalom tetején. Huszonöt réteg fa támasztotta alá a sziklát, amit még most sem csúsztathattak át a pillérek tetejére, hiszen Sabannak még le kellett mérnie a pillérek csapolásának távolságát, majd ennek alapján krétával felrajzolni azokat a helyeket, ahová a kapcsolódó lyukakat megfúrhatták. Tizenegy napig tartott felemelni a zárókövet, újabb húsz kellett a lyukak kialakításához. A követ ezután még át is kellett forgatni és újabb két réteggel alátámasztani, mielőtt a rabszolgák újra megemelhették, hogy araszról araszra átfordítsák arra a két gerendára, mely megtartotta a sziklatömböt, míg a lyukak pontosan a csapok fölé nem kerültek.
Három férfi ekkor megemelte a zárókő egyik végét, míg Saban félrerúgta a követ alátámasztó gerendát, aztán a rabszolgák leengedték az emelőket, hogy a kő rázuhanhasson a pillérek tetejére. Az emelvény megrázkódott, de sem a zárókő, sem a pillérek nem sérültek meg. Kiszabadították a második gerendát is, a kő a helyére zuhant, és ezzel be is fejezték az öt napkapu közül az elsőt, mindjárt a legmagasabbat.
Az emelvényt ezután elbontották, és a második pár pillér elé hordták, ahol a rabszolgák elkezdték felfektetni a rönköket a második zárókő körül, miközben Saban hátralépett, hogy megcsodálja az első kaput.
Mélységes alázat töltötte el. Mindenkinél jobban tudta, mekkora munka, mennyi csiszolás és faragás, mennyi veríték és bánat fekszik ebben a három kőben. Tudta, hogy a két pillér közül az egyik túlságosan rövid, és torz lábakon áll egy túlontúl sekély veremben, ám a kapu ezzel együtt is páratlan látványt nyújtott. A lélegzete is elállt tőle. A kapu az égre tört, és záróköve, melyet tizenhat öszvérnek kellett idevonszolnia Cathallóból, most olyan magasra emelkedett, hogy senki sem érhette el. Ott fog maradni mindörökre. Saban megrezzent, amint belegondolt, hogy lesz-e még valaki, aki ekkora terhet ilyen magasba fog emelni. Elfordult és a napkorongra nézett, mely sápadtan bukott le a nyugati látóhatár felhői mögé. Ezt Slaolnak is látnia kell, gondolta, és meg kell hogy jutalmazza őt Lallic életével. A remény könnyeket csalt szemébe, és Saban térdre roskadt, hogy homlokával a földet érintse.
– Hány napba telt? – akarta tudni Camaban.
– Valamivel több, mint egy holdba – felelte Saban – de a többi már nem fog eddig tartani. Ott alacsonyabbak a pillérek.
– Harmincöt zárókövet kell felemelni! – fakadt ki Camaban. Az még három év! – Felordított csalódottságában, majd megfordult, hogy elnézzen a rabszolgák felé, akik simára kalapálták és csiszolták a kövek felszínét. – Nem minden követ kell rendesen kifaragni – döntötte el végül Camaban. – Elég, ha hasáb alakúak, és már mehetnek is a helyükre. A külső élek nem számítanak, maradhatnak úgy, ahogy vannak.
Saban hitetlenkedve nézett fivérére.
– Valóban ezt akarod? – kérdezte. Fivére éveken át tökéletességet követelt, és most beérné azzal, hogy félkész köveket építenek be?
– Csináld! – ripakodott rá Camaban, majd az őket hallgató rabszolgákhoz fordult. – Egyikőtök se megy haza, amíg nem végeztek a munkával, egyikőtök sem! Úgyhogy munkára! Gyerünk! Gyerünk!
Most már látni lehetett, miként fog festeni a kész templom, hiszen az utolsó pilléreket is felállították, és nyugatról vagy északról tekintve a pillérek gyűrűje teljesnek tűnt. Megépült a nap háza, ott tornyosult a kövek növekvő gyűrűje felett, és Saban gyakran több száz lépésnyire is elsétált, hogy felmérje, amit eddig végeztek. Ilyenkor mindig ámulatot érzett. Éveket rabolt el tőle ez a templom, mégis csodálatos lett. Legjobban az általa vetett szabályos és egyenes vonalú árnyakat szerette, melyekhez hasonlókat még sosem látott, és megértette, hogy a világ megszakadt mintázatát látja, amint újra tökéletessé válik ezen a domboldalon. Ezekben a pillanatokban csodálta fivérét merész álmaiért. Máskor, ha megállt a templom közepén, úgy érezte, a pillérek és az általuk vetett árnyak nyomasztóan fölébe nőnek. Még a legfényesebb napokon is sötétség honolt a kövek között, és ez olyannyira nyomasztotta, hogy képtelen volt szabadulni félelmeitől – szüntelenül látta maga előtt, ahogy a zárókövek lehullnak. Pedig tudta, hogy ez nem következhet be. A záróköveket összecsapolták a pillérekkel, és már csak súlyuknál fogva sem eshettek le azok tetejéről, Saban mégis úgy érezte különösen, ha Haragg csontjai mellett, a magas kapu és az anyaszikla közötti szűkös téren állt – hogy a templom sötét tömege maga alá temeti. Amikor azonban maga mögött hagyta a köveket, átkelt az árkon és visszafordult, a sötétség szemvillanás alatt szertefoszlott.
Ez a templom sosem tűnt olyan törékenynek, mint Sarmennyn kövei. Betöltötte a maga helyét, az égbolt és a végtelen füves domboldal mellett sem törpült el. Az ide látogatók, akik közül néhányan a tengeren túli különös országokból érkeztek, gyakran térdre hulltak, amikor először látták a köveket, és a rabszolgák is lehalkították a hangjukat munka közben.
– Kezd életre kelni – jegyezte meg egy napon Kilda.
Az égi gyűrű utolsó pillérét – mely csak fele olyan széles volt, mint a többi, hiszen a hold ciklusának fél napját jelképezte – télközép napján állították fel. Könnyedén végeztek, és Camaban, aki eljött megnézni az utolsó oszlop felállítását, a templomban maradt, míg csak a nap le nem bukott. Hideg, de tiszta nap köszöntött rájuk, és a délnyugati látóhatár felett sóhajnyi ködfelhők lebegtek, melyek fehérről lassan rózsaszínre váltottak. Seregélyek egy csapata kovahegyű nyílvesszőkként szelte át az eget a templom felett. A megszámlálhatatlanul sok madár betöltötte a templom egének ürességét, valamennyi egyként mozgott, egyszerre változtatott irányt, és láttukra Camaban arcán széles mosoly áradt szét. Camaban hosszú ideje nem mosolygott már.
– Minden a mintáról szól – szólt csendesen.
A nap alacsonyabbra ereszkedett, elnyújtotta a templom árnyait, és Saban úgy érezte, mintha a kövek fészkelődni kezdenének. Feketének látta őket, ahogy ott állt Camabannal a szent ösvényen, a napkő mellett, és az árnyak észrevétlenül araszoltak egyre közelebb hozzájuk. Miközben a nap lebukott, a templom növekedni látszott, immár sötétlő, fenyegető tömegként tornyosult föléjük, és amikor a fényes korong eltűnt a legmagasabb kapu záróköve mögött, az éjszaka első árnyai magukba burkolták a testvéreket. Mögöttük, Ratharrynban meggyújtották az első tüzeket a télközép tiszteletére, és Saban azt hitte, Camaban visszasiet majd a faluba, hogy az ünnepségek felett őrködjék, ám fivére csak várt, és várakozással tekintett fel a fekete kövekre.
– Nemsokára – suttogta izgatottan – nemsokára.
Néhány pillanattal később a legmagasabb zárókő alsó peremén vöröslő fények gyúltak, aztán a nap váratlanul utat talált magának a karcsú pillérek közti hasadékon át, és Camaban összecsapta kezét.
– Működik! – kiáltotta. – Működik!
A föld mindenütt sötétségbe borult körülöttük, az égi gyűrű pilléreinek árnyékai egymásba fonódtak és elborították a szent ösvényt, ám a kövek által vetett árnyak közepén ott fénylett egyetlen napsugár. A nap halódó fénye, az év utolsó fénypászmája nyilazott keresztül a horizonton, át a rengeteg erdő és a végtelen mezők felett, hogy a pillérek között utat törve elvakítsa Camabant, aki a napkő mellett állt.
– Ide! – kiáltotta, és mellkasát verte, mintha ezzel akarná magára vonni Slaol figyelmét. – Ide! – kiáltotta megint, majd megigézetten nézte, ahogy a nap lehullik a kövek mögött, és azok árnyai egyetlen hatalmas sötétséggé olvadnak össze, mely végigömlik a tájon. – Látod már, mit tettünk? – kérdezte Camaban izgatottan. – A haldokló nap meglátja a követ, mely hatalma teljét jelöli, és vágyakozni kezd régvolt ereje után, ezért megszabadul téli gyengeségétől. Működni fog! Működni fog! – Megpördült és megpaskolta Saban vállát. – Azt akarom, hogy a következő télközépre kész legyen.
– Kész lesz – ígérte Saban.
Camaban egyenesen belenézett Saban szemébe.
– Meg tudsz nekem bocsátani, testvér?
– Miért kellene megbocsátanom? – kérdezte Saban, noha pontosan tudta, mit akar Camaban.
Camaban elfintorodott.
– Slaolnak és Lahannának eggyé kell válnia. – Elengedte Saban vállát. – Tudom, milyen nehéz ez neked, de az istenek nem könnyítik meg a dolgunkat. Keményen fognak bennünket! Éjszakánként olykor azért imádkozom, hogy ne ösztökéljen Slaol szüntelenül, de ő csak tovább hajt előre. Kiszívja a vérem is.
– És Aurenna legalább örömet okoz neked? – kérdezte Saban. Camaban összerezdült, majd bólintott.
– Örömet okoz nekem, de amit te véghez vittél, testvér – biccentett a templom felé – annál nagyobb örömet semmi sem okozhat. Fejezd be a művet. Fejezd be mielőbb. – Azzal útnak indult.
A templom kapujának két kiemelt pillérét felvontatták a töltésútra és visszatették eredeti helyére, azután már nem volt más hátra, mint megemelni az égi gyűrű utolsó záróköveit is. Saban aggódott amiatt, hogy az újabb pilléreknek nem marad elég idejük megtelepedni a földben, de Camaban már nem tűrt semmilyen késlekedést.
– Meg kell lennie – erősködött – készen kell állnia.
– Készen állni, de mire? Néha, amikor Saban hosszú ideig elnézte a sötét köveket, úgy tűnt számára, mintha azok uralkodnának felette. Ha fáradt volt, és kihunytak fények, a kövek ormótlan táncra perdültek a szeme előtt, de amikor felemelte a fejét és egyenesen a pillérekre meredt, azok mind mozdulatlanná merevedtek. Az istenek benne éltek a kövekben, ebben nem kételkedett. Nem szentelték fel a templomot, az istenek mégis megtalálták. Ott jártak a toronymagas kövek között. Olykor fohászkodott hozzájuk; Kilda is így talált rá egyik este. Az asszony leült mellé, és türelmesen kivárta, míg befejezte, aztán megkérdezte tőle, hogy mit kért az istenektől.
– Mindig azért imádkozom – felelte Saban – hogy kíméljék meg a lányom életét.
– A te lányod immár Hanna – mondta Kilda. – Az enyém is.
– Gondolod, hogy Derrewyn meghalt?
– Szerintem él – vonta meg a vállát Kilda – de Hanna szülei akkor is mi maradunk.
Saban rábólintott, de azért tovább imádkozott Lallicért. Lánya itt lesz papnő, ő pedig a templom építője. Idővel talán nem félelemmel tekint rá és megtanul bízni benne, hiszen gyönyörű otthont épített neki – neki és az isteneknek.
És nemsokára elkészül vele.

 

Napfordulatkor a bikatáncosok magukra öltötték jelmezeiket. A tüzek szétkergették az ártó szellemeket, és másnap hajnalban a kelő nap most először a pillérek teljes gyűrűjén keresztül vetette át a napkő árnyékát, egyenesen a templom szíve felé, ahol Haragg csontjai feküdtek.
Az utolsó záróköveket faragták. Az egyik nem illeszkedett a pillér csapjába, mert Camaban kiharcolta, hogy a lyukat még a zárókő felemelése előtt kifúrják, és Sabannak most egy harmadik lyukat is ki kellett képezni. Ez legyen az utolsó késedelem, imádkozott.
Betakarították a termést. Az asszonyok simára táncolták a szérűskert földjét, a papok lehántolták az első szemeket. Cathallóból nem érkezett több rabszolga, hiszen már azoknak is alig jutott munka, akik a templom közelében laktak, Camaban mégsem volt hajlandó szabadon engedni őket.
– Majd szabadon engedjük őket, ha felszenteltük a templomot – jelentette ki. – Ők építették, látniuk kell, ahogyan befejezzük, azután szabadon elmehetnek.
Elérkezett a tél, és a népek remélték, hogy ez lesz a föld legutolsó tele. Kilda elvetélt, és utána napokig csak sírt. – Mindig is egy gyermekre vágytam – panaszolta Sabannak – de az istenek megtagadták tőlem.
– Itt van neked Hanna – próbálta megnyugtatni Saban, ugyanúgy, ahogy korábban Kilda is próbálta megnyugtatni őt.
– Már kis híján felnőtt – sírt fel Kilda. – Közel a végzete.
– A végzete?
Kilda megrázkódott.
Derrewyn gyermeke. Sannas vére folyik az ereiben. Nem kerülheti el a végzetét.
És a végzet már másnap elérkezett. Hideg napot éltek, a templom kövei kifehéredtek a dértől. Már csak két zárókövet kellett felemelniük, és Saban az első emelvényt kezdte építeni, amikor Leir felbukkant a falu felől. Ratharryn harcosainak teljes pompájába öltözött: rókafarkat font a hajába, mellkasát elborították a kék tetoválások, lándzsáját egy ritka tengeri sólyom tollaival ékesítette, melyeket sarc gyanánt a távoli partokon élő egyik törzsfő hozta Ratharrynba. Leir végighaladt a töltésúton, és felnézett a kövekre.
– Kész lesz a templom télközépre? – kérdezte apjától.
– Könnyűszerrel – felelte Saban.
Leir arcán futó félmosoly jelent meg, majd a szent ösvény felé bólintott, mintha kérné, hogy sétáljanak egyet. Saban értetlenül követte fiát a töltésúton.
– Camaban azt mondja, hogy Haragg testének vérre van szüksége – kezdte Leir színtelen hangon.
Saban bólintott.
– Mint mindig. – Camaban éppen aznap reggel jelent meg egy megkötözött hattyúval, hogy hosszas előkészület után elvágja az állat nyakát. A templom vértől bűzlött, és az egyik áldozat vérének megszáradni se maradt ideje, mielőtt újabb jószágot vagy vadat tereltek Haragg csontjaihoz.
– Ígéretet tett arra is – folytatta Leir komoran – hogy amint a templomot felszentelte, nemcsak Haragg, de valamennyi halott új életre talál a kövek által.
– Ezt mondta? – Saban maga úgy gondolta, hogy a holtakat csupán elveszik Lahannától és Slaol gondjaira bízzák őket. A templom hatalmáról máris a legkülönfélébb szóbeszédek és mesék terjengtek, de minél közelebb került a felszentelés napjához, annál kevésbé tudták, mire lesznek képesek valójában a kövek. Annyit tudtak csak biztosan, hogy örökre vége szakad a télnek, ám ennél mindenki többre várt. Akadtak, akik kijelentették, hogy a holtak újra járni fognak, míg mások állították, hogy csak azok kapják vissza életüket, akiket a templomban helyeztek nyugovóra.
– Hogy életet adjon a holtaknak – ment tovább Leir Camaban még több vért akar. – Megállt a napkő mellett és visszanézett. A rabszolgák közül sokan a már felállított pilléreket csiszolták, míg tucatnyi asszony a gyomokat tépkedte az árokban. – Azok a rabszolgák nem térnek haza, amint felszenteltük a templomot.
– Akadnak, akik itt maradnak – bólintott Saban. – Szabadságot ígértünk valamennyinek, de sokan már arra sem emlékeznek, merre van az otthonuk.
Leir megrázta a fejét.
– Camaban benyakalt az elmúlt éjjel, és elmondta Gundurnak, hogy koponyákkal akarja kirakni az utat, a falutól egészen a templomig. Ez lenne a holtak útja, mely megmutatja, hogyan térhetünk vissza a halálból az életbe. – Saban szemébe nézett. – Azt mondja, megálmodta ezt, és Slaol akarja így. Gundur embereinek kell végezniük a rabszolgákkal.
– Nem! – tiltakozott Saban.
– A templomban kell leölni őket, hogy vérük eláztassa a földet, azután le kell vágni a fejüket, hogy azok az út töltésére kerüljenek – folytatta Leir könyörtelenül – és nekünk, lándzsasoknak kell végeznünk velük.
Saban összerándult. Elnézett a kunyhó felé, ahol Kilda élesztette a tüzet, és látta, amint Hanna tűnik fel a kunyhóból, karján a száraz tűzifával. A lány meglátta Leírt, de megérezhette, hogy a fiú most kettesben akar maradni atyjával, mert ottmaradt a kunyhónál Kildával.
– És mit gondolsz te Camaban elképzeléséről? – kérdezte Saban Leirt.
– Vajon eljöttem volna hozzád, apám, ha tetszene? – Leir megállt, és Hanna felé sandított. – Camaban meg akarja ölni valamennyi rabszolgát, apám, az összest.
– És mit tehetnék én ez ellen?
– Beszélhetnél Camabannal.
Saban a fejét rázta.
– Azt hiszed, hallgatna rám? Ezzel az erővel tárgyalhatnék egy felém rohanó vadkannal is. – Végigsimított a nap kövén. Idővel, gondolta, a templom valamennyi köve elveszti makulátlan szürkeségét, és megfeketedik a zuzmótól. – Beszélhetnénk anyáddal – vetette fel.
– Nem hallgatna meg – rázta a fejét Leir. – Csak az istenekkel tárgyal, a halandókkal nem. – Keserűen csengett a hangja. Gundur szerint még egy oka van, hogy megöljük a rabszolgákat. Szerinte, ha hazaengedjük ókét, magukkal viszik a templom építésének titkait, és akkor mások is építhetnek ilyen templomot, Slaol pedig nem hozzánk fog jönni, hanem hozzájuk.
Saban a földet elborító szürke kőporra meredt.
– Ha menekülésre bíztatom a rabszolgákat – mormolta – a lándzsások újabbakat gyűjtenek.
– Nem tehetsz semmit? – kérdezte Leir méltatlankodva.
– De te talán tehetsz valamit. – Elfordult és magához intette Hannát, aki tüstént szaladni kezdett Leir felé. Olyannyira hasonlított anyjára, hogy Sabannak a lélegzete is elállt. Tucatnyi lándzsás is megkérte Sabant, hogy feleségül vehesse Hannát, és sokan nehezteltek is rá, amikor visszautasította ókét. Hanna, mondták, csupán egy rabszolga, és egy rabszolgának örülnie kellene, amiért egy harcos kiszemelte magának, ám Hannának csak egyetlen harcos tetszett – Leir. A lány szégyenlősen elmosolyodott, majd engedelmesen Saban felé fordult, és meghajtotta a fejét, mintha atyja előtt állna.
– Azt akarom, hogy vidd el Leirt arra a szigetre, amit egy éve mutattam neked – utasította Saban.
Hanna bólintott, bár zavartnak tűnt, hiszen azelőtt sohasem mehetett egy ifjú emberrel az erdőbe. Saban kitapogatta a tarsolyát, és előhúzta a megkopott kis bórdarabkát, amelybe az aranyrombuszt csomagolta.
– Vidd ezt magaddal – fordult Saban Leirhez, miközben kicsomagolta az aranyat – és helyezd el a fűzfa odújában. Hanna majd megmutatja, hol. – Fia tenyerébe nyomta az aranyat.
Leir összevont szemöldökkel meredt a fényes fémdarabkára.
– Mi fog történni akkor?
– Megváltoznak a dolgok. – Saban csak remélni merte, hogy így lesz, hiszen abban sem lehetett biztos, hogy Derrewyn egyáltalán életben van. Habár az arany mindig is megváltoztatta a dolgokat. Amikor felbukkant Ratharrynban, egy csapásra felfordult a világ, és talán most is megteszi majd a hatását. – Hanna elmondja, mire képes az arany – mosolygott Saban a fiára. – Itt az idő, hogy Hanna mindent elmondjon neked. – Megcsókolta Hanna homlokát, és tudta, hogy ezekkel az utolsó szavakkal végleg elbocsátja Derrewyn leányát. Leír és Hanna kezébe adta az igazságot, és remélte, hogy Leir nem fog neheztelni, ha megtudja, hogy Hanna ivadéka Ratharryn legádázabb ellenségének. – Hanna mindent el fog mondani – ismételte. – Most menjetek.
Figyelte, ahogy a folyó felé indulnak, és visszaemlékezett rá, miként tette meg ugyanezt az utat Derrewynnel oly sok évvel ezelőtt. Akkor azt gondolta, a boldogság sosem ér véget, később pedig azt hitte, a boldogság már sosem tér vissza. Látta, ahogy Hanna megragadja Leir kezét, és könnyek szöktek a szemébe. Elfordult, hogy végignézzen a templomon, és figyelje, milyen finom mintát szőnek a fények és árnyak az égbe szökő köveken. Látta, milyen csodálatos dolgot álmodott fivére a világra, de már értette azt is, hogy az álom tébolyából táplálkozott.
Visszaindult a kövek felé. Már csak kettőt kellett felemelni, hogy végezzen a munkával, és ekkor, csakis ekkor tudhatja meg, hogy mi is az istenek terve ezzel a templommal.

 

A legutolsó zárókő, amelyik a külső kör legkisebb pillérén nyugodott, alig három nappal télközép előtt került a helyére. Saban aggódott, mert a kő csak fele olyan széles volt, mint a többi, hiszen a holdkör fél napját jelképezte, és szélesebb rést hagyott a külső kőgyűrűn, amelyen át a népek besorjázhattak a templomba. A pillér csúcsán alig maradt hely a két csapnak, ezért a zárókövek leeséssel fenyegettek.
Saban félelmei végül nem igazolódtak be, legalábbis nem a zárókövekkel kapcsolatban. Nem a hely bizonyult elégtelennek, hanem maga a kő. Miután megépítették a faemelvényt, miután az utolsó zárókövet rétegről rétegre a magasba emelték, miután addig araszoltak vele előre, hogy az oldalsó csapolás a szomszédos zárókő hornya fölé került, és miután a követ a helyére engedték – a pillér hirtelen megroppant.
A zárókövek mindig is csikorogva-ropogva hulltak a helyükre, és Saban mindig is rettegett ettől a pillanattól, attól tartva, hogy vagy a zárókő, vagy a tartópillér darabokra törik a becsapódástól. A kövekben repedések futottak, melyeket olykor Saban is felhasznált a sziklák formálásában, és gyanította, hogy azok némelyike a sziklák mélyén halad, bár ennek mindeddig nem látta kézzel fogható bizonyítékát. A nap házának ót záróköve és az égi gyűrű mind a huszonkilenc záróköve biztonságban a helyére került. Valamennyit a helyére emelték, hogy az alsó oldalukba fúrt lyukak illeszkedjenek a pillérek csapjaihoz, valamennyi mennydörgő robajjal hullt a helyére, és valamennyi egészben is maradt, míg csak sor nem került az utolsóra. Ezúttal nem érdes robaj, hanem tompa reccsenés hallatszott, mely vészjóslóan pattant vissza a kör túlsó felének szikláiról.
Saban mozdulatlanná merevedett, ám a néma csend egyre tovább nyúlt. A zárókő a maga helyére került, az oszlop egyenesen állt, ám amikor felkapaszkodott az egymásra fektetett farönkök halmára, Saban már látta, hogy a szikla felszínén átlósan hosszú repedés vonul végig. A hasadék a pillér csúcsától indult, és az oldalán, jó fél magasságig húzódott. Egy rabszolga felmászott Saban mellé az állványra, és beledugta ujját a repedésbe.
– Ha ez elenged… – kezdte, de nem kellett befejeznie a mondatot.
Saban is tudta, hogy ha elenged, a zárókő le fog hullni.
– Egy ujjal se nyúlj hozzá – mordult a rabszolgára, és amikor Camaban aznap este felkereste a templomot, elmondta neki a rossz hírt.
Camaban megnézte a repedést, aztán felnézett a zárókőre.
– A kő megáll, nem igaz?
– Megáll, de vajon meddig? – kérdezte Saban. – Ki kellene cserélni.
– Kicserélni? – kérdezte Camaban megütközve.
– Hozhatnánk egy másik követ Cathallóból.
– És mennyi ideig tartana az? – kérdezte Camaban.
– Elhozni egy követ? Kifaragni? Kicserélni ezzel? – Saban elgondolkodott egy ideig. – Mindkét zárókövet le kellene emelni, ezért is hagytam a helyén az emelvényt. – Megvonta a vállát. Jövő nyárra elkészülnénk.
– Jövő nyárra? – üvöltött fel Camaban. – Három nap múlva fel kell szentelnünk a templomot! Három nap múlva! Nem várhatunk tovább! Vége, vége, vége! Elkészült, és nem fog összeomlani. – Tenyerével nagyot csapott a szikla felszínére, és Saban ösztönösen hátrébb lépett, de a kő nem hasadt meg. Ezután Camaban megkopogtatta kis buzogányával, majd mikor látta, hogy Saban összerezzen, felkapta a kövek faragásához használt egyik jókora pörölyt, és teljes erőből nekicsapta a megrepedt oszlopnak. Újra és újra lecsapott a pöröllyel, dühödten morogva és verítékezve, minden csapással megtöltve a templomot a köveken pattogó visszhangokkal, de a szikla egészben maradt. – Látod? – Camaban hagyta kihullni kezéből a pörölyt, és ahogyan mindig, amikor a templom építése váratlan nehézségbe ütközött, egyre jobban belelovallta magát az indulatba. Beékelte testét a megrepedt szikla és a szomszédos pillér közé, hogy teljes súlyával nekiveselkedjen az oszlopnak, és ide-oda pattogjon a kövek között. – Látod? – rikoltozta. A rabszolgák nyugtalanul tekingettek Saban felé.
A pillér nem hasadt végig. Camaban még egyszer utoljára nekivetette magát, majd próbálta csupasz kézzel kirángatni a földből.
– Látod? – zihálta Camaban utoljára, miközben eligazította magán köpenyét. – Vége. Elkészült. – Elhátrált az égi gyűrűtől és felnézett a zárókövekre. – Elkészült! – Diadalittasan kiáltotta világgá a hírt, majd váratlanul megpördült és magához ölelte Sabant. – Remek munkát végeztél, Saban, remek munkát. Felépítetted a templomot. Elkészült! Elkészült! – Tett néhány esetlen tánclépést, majd térdre hullt és elvetette magát a földön.
És csakugyan végeztek a művel. Már csak az utolsó emelvényt kellett lebontaniuk és a hosszú évek hulladékát eltakarítaniuk. Sarmennyn köveit meghagyták a pusztán, a templomtól keletre, míg a szánok faanyagát két hatalmas halomba gyűjtötték össze, hogy a felszenteléskor lángra lobbantsák. Az ünnepségre három nap múlva kellett sort keríteni, és Camaban imádsága végeztével kijelentette, hogy ideje lebontani a rabszolgák kunyhóit és azzal a fával is a máglyákat gazdagítani. – A kunyhók jól égnek – tette hozzá alattomos mosollyal.
– Ha lerontom a kunyhóikat – kérdezte Saban – hol fognak aludni?
– Szabadon elmehetnek – vonta meg a vállát Camaban.
– Most azonnal? – kérdezte Saban.
– Még nem – ráncolta a homlokát Camaban. – Köszönetet akarok mondani nekik. Talán ha rendeznék egy ünnepet a tiszteletükre?
– Megérdemlik – jegyezte meg Saban.
– Akkor hát legyen – csapta össze a tenyerét Camaban. – Ők is részt vesznek a télközép ünnepén. Óriási lakoma lesz! A kunyhókat ráérsz az ünnepség reggelén lerontani. – Elindult, de szüntelenül visszatekintett a kövekre.
Leir és Hanna Saban kunyhójában lakott. A pár megtért a szigetről, ahol Leir hátrahagyta az aranyrombuszt, bár választ azóta sem kaptak Derrewyntől, és Saban tartott tőle, hogy nem is kapnak soha. Leirt egyáltalán nem botránkoztatta meg Hanna származása, sőt izgalmasnak találta a dolgot, és kikövetelte, hogy apja mesélje el az összes régi történetet Cathallóról és Ratharrynról, Lengarról és Hengallról, Derrewynről és Sannasról.
– Derrewyn nem halt meg – állította Kilda makacsul a templom elkészültének estéjén. A kövek elhagyatottan álltak, Saban és Kilda pedig kéz a kézben barangoltak a sötét pillérek között, melyeket megérintett a holdfény, s ettől a szürke sziklafalak parányi szeplői tűhegynyi csillagokként fénylettek. Éjjelenként a kövek valahogy magasabbnak tűntek, magasabbnak és közelibbnek. Amikor Saban és Kilda átaraszolt a nap házának két pillére között, úgy érezték, mintha a sziklák magukba zárták volna őket. Haragg csontjaira árnyak borultak, de a vér fanyar bűze most is ott kísértett a hideg levegőben.
Kisebbnek tűnik, amikor idebent vagyunk – jegyezte meg Kilda.
– Mint egy sírbolt – vélte Saban.
– Mint a halál temploma? – kérdezte Kilda.
– Camaban akarta így – reccsent feléjük egy érdes hang az árnyak közül, melyek magukba burkolták Haragg bűzlő csontjait.
– Azt hiszi, életet ad, de ez a halál temploma.
Kilda rémülten kapott levegő után, amikor a hang félbeszakította őket, és Saban védelmezőn karolta át a vállát, miközben a kámzsás alak felé fordult, aki felegyenesedett a csontok mellől és most feléjük indult. Saban egy pillanatig azt hitte, Haragg kelt új életre, azután Kilda hirtelen kiszakadt az öleléséből, odarohant a sötét alakhoz és lábai elé vetette magát.
– Derrewyn! – kiáltotta. – Derrewyn!
Az alak hátravetette kámzsáját, és Saban látta, hogy csakugyan Derrewyn az. Egy megöregedett Derrewyn, aki hófehér hajával és koponyává aszott arcával Sannasra emlékeztetett.
– Elküldted nekem az aranyat, Saban? – kérdezte.
– A fiam és a lányod hagyta ott – bólintott Saban. Derrewyn elmosolyodott. Kilda átölelte a lábait, és Derrewyn gyengéden kibontakozott az öleléséből, hogy Saban felé induljon. Kissé sántított, köszönhetően a nyílvesszőnek, mely oly sok évvel ezelőtt átütötte a combját. – A fiad és a lányom – kérdezte szerelmesek egymásba?
– Azok.
– Hallom, Leirből rendes ember lett – mosolygott Derrewyn.
– Akkor hát, miért küldtél értem? Mert a fivéred le akarja ölni az összes rabszolgát? Igen, tudom ezt is. Tudok mindenről, Saban. Amit csak Cathallóban vagy Ratharrynban elsuttognak, azt én mind hallom. – Felnézett az öles pillérekre. – Máris vérbűz üli meg a templomot, de neki ez sem elég. Addig akarja vérrel táplálni, míg meg nem történik a csoda. – Gúnyosan felnevetett. Nem lesz többé tél? Nem lesz többé betegség? Nem lesz többé halál? És ha nem lesz csoda sem, Saban, mit tesz akkor a fivéred? Újabb templomot építtet? Vagy csak újabb és újabb áldozatok vérével táplálja, amíg vörös nem lesz maga a föld is?
Saban nem felelt. Derrewyn végigsimított az anyasziklán, mely élénkebben tükrözte vissza a holdfényt, mint Cathallo kövei.
– Vagy talán mégis lesz csoda – folytatta Derrewyn. – Talán látni fogjuk, ahogy a holtak életre kelnek. Valamennyi holt, Saban, sárgává aszott és meggörnyedt testtel, recsegő inakkal fog előlépni a kövekből. – Kiköpött. – Legalább nem kell több sírt ásnod Ratharrynban, he? – Odalépett a külső gyűrűhöz, ahonnét elnézett a rabszolgák kunyhói és tüzek tompán izzó fénye felé. – Két nap múlva, Saban – fordult vissza – a fivéred fel akarja áldozni az összes rabszolgát. Úgy tesz, mintha lakomát adna a tiszteletükre, de harcosai körülveszik a kunyhókat, hogy lándzsáikkal a kövekhez tereljék és leöljék valamennyit. Hogy honnét tudom? Az asszonyoktól hallottam, Saban, Cathallóban, ahová a fivéred jár, hogy összefeküdjön a te asszonyoddal. Üzekednek egymással, de persze ők ezt nem így nevezik. Mi ketten, mi üzekedtünk egymással. Ezt teszitek ti is, te és Kilda, sőt a fiad és a lányom, még most is, miközben te itt állsz eltátott szájjal. De ők, Camaban és Aurenna, ők Slaol és Lahanna menyegzőjét próbálják. Ez az ő szent kötelességük – vicsorogta – de ettől még üzekedés az is, bármennyire felcicomázzák az imádságaikkal, és miután végeztek, beszélgetnek egymással. Gondolod, hogy Cathallo asszonyai nem továbbítják nekem minden egyes szavukat?
– Azért küldtem az aranyat, hogy segíts nekem – felelte Saban színtelen hangon. – Meg akarom menteni a rabszolgákat.
– Még azon az áron is, hogy Camaban csodája kudarcot vall? Saban vállat vont.
– Azt hiszem, Camaban előre retteg, hogy nem fog sikerülni, ezért adja át magát a tébolynak. És az őrülete nem érhet véget, míg fel nem szenteli a templomot. Talán Slaol mégis eljön majd? Bárcsak így lenne.
– És ha nem? – kérdezte élesen Derrewyn.
– Akkor építettem egy nagy templomot – felelte Saban határozottan – és amikor a téboly elmúlik, ide járhatunk táncolni és imádkozni, az istenek pedig úgy használják a köveket, ahogyan a legjobbnak tartják.
– És ez minden, amit tettél? – kérdezte Derrewyn keserűen. Építettél egy újabb templomot?
Saban visszaemlékezett arra, amit Galeth mondott nem sokkal a halála előtt.
– Mire gondolt Cathallo népe, amikor azokat a hatalmas sziklákat lehozta a hegyoldalból? – kérdezte most Derrewyntől. Milyen csodában reménykedett?
Derrewyn egy hosszú pillanatig dermedten nézte Sabant, de nem válaszolt. Végül Kildához fordult.
– Holnap megmondod a rabszolgáknak, hogy télközép estéjén le akarják mészárolni őket. A nevemben beszélj. És mondd meg nekik, hogy holnap éjjel fényes ösvény nyílik előttük, mely a biztonságba vezeti őket. Te pedig, Saban – fordult felé és mutatott rá csontos ujjával – holnap éjjel Ratharrynban alszol, de Leirt és a lányomat elküldöd a szigetre. Ha Hanna Ratharrynban marad, őt is megölik, mert hiába üzekedik a fiaddal, attól még a templom rabszolgája marad.
Saban a homlokát ráncolta.
– Látom még a fiamat?
– Visszajövünk – válaszolta Derrewyn. – Visszajövünk, és hadd ígérjek meg neked valamit, méghozzá a tulajdon életemre. A fivérednek igaza van, Saban. Azon a napon, amikor ezt a templomot felszentelik, a holtak járni fognak. Meglátod te is. Három nap múlva, amikor az éj lehull Ratharrynra, a holtak járni fognak.
Fejére húzta kámzsáját, és útnak indult anélkül, hogy visszatekintett volna.

 

20. FEJEZET

Kilda nem akart visszatérni Sabannal a faluba.
– Rabszolga vagyok – mosolygott szomorúan. – Ha Ratharrynban maradok, végem.
– Én sosem engedném – tiltakozott Saban.
– A templom megőrjítette a fivéred – rázta a fejét Kilda – és amit te nem engednél, abban ő csak örömét lelné. Itt maradok, és inkább járok Derrewyn fényes ösvényén.
Saban elfogadta a döntését, bár nem lelte benne örömét.
– Kezdek öregedni – sóhajtott fel. – Sajognak a csontjaim, és nem tudnám elviselni egy harmadik asszony elvesztését is.
– Nem fogsz elveszíteni – ígérte Kilda. – Miután vége a tébolynak, újra együtt leszünk.
– Ha vége a tébolynak – ígérte Saban – feleségül veszlek.
Ezzel az ígérettel indult Ratharryn felé. Ingerlékeny kedvében volt, akárcsak, mint felfedezte, az egész falu, amelyen nyugtalan izgatottság ült. Mindenki a templom felszentelését várta, pedig Camabanon kívül senki sem tudta biztosan, milyen változások köszöntének be két nap múlva, és Camaban is csak burkoltan fogalmazott.
– Slaol visszakerül az őt megillető helyre – mindössze ennyit árult el – és a téllel együtt minden nehézségünk megszűnik.
Saban másnap este Mereth kunyhójában evett, ahol tucatnyian összegyűltek. Ételt hozattak, énekeltek és régi történeteket meséltek. Saban egész ifjúságában ezeket az estéket szerette a legjobban, ám aznap éjjel csak félszívvel folyt a mulatság, hiszen a kunyhóban mindenki a templomra gondolt.
– Te talán tudod, mi fog történni – szólította meg valaki Sabant.
– Nem tudom.
– De legalább a rabszolgák boldogok lesznek – jegyezte meg másvalaki.
– Boldogok? – kérdezte Saban.
– Hogy ünnepelhetnek.
– Lesz is alkalmuk az ivásra – szúrta közbe Mereth. – Ratharryn minden asszonyának három edényre való italt kell főznie, és holnap mi visszük ki az italt a templomba, hogy a rabszolgákat megjutalmazzuk. Alig maradt méz Ratharrynban.
Bárcsak elhihetné, hogy Camaban meg akarja ünnepelni a templom építőit, de Saban gyanította, hogy inkább csak el akarja bódítani a rabszolgákat, mielőtt a lándzsások rájuk támadnak a táborhelyükön. Lehunyta a szemét. Leirre és Hannára gondolt, akik azokban a percekben is a Mai folyó mentén haladtak észak felé. Mindkettejüket magához ölelte, majd végignézte, ahogy útnak indulnak és nem vihetnek magukkal mást, csak Leir fegyvereit. Saban kivárta, míg belevesznek a téli rengetegbe, és arra gondolt, mennyivel egyszerűbb volt az élet, amikor atyja Mait, Arrynt, Slaolt és Lahannát imádta, és amikor az istenek még nem támasztottak ilyen túlzó követeléseket. Amíg el nem érkezett az arany, s vele Camaban becsvágyó törekvése a világ megváltására.
– Beteg vagy? – kérdezte Mereth, aki aggódott, amiért Saban olyan sápadtnak és komornak tűnt.
– Csak fáradt – sóhajtott Saban – csak fáradt.
Nekivetette hátát a kunyhónak, míg a többiek Camaban Rallin felett aratott diadaláról énekeltek. Hallgatta éneküket, és elmosolyodott, amikor Mereth Kinti asszonya egy Sarmennynből való dalba kezdett. A történet egy halászról szólt, aki kifogott egy szörnyet és addig harcolt vele a széltől korbácsolt hullámok között, míg csak ki nem vonszolta a partra, és mindez azokat az időket juttatta Saban eszébe, amikor még Sarmennyn folyója mellett élt. Mereth asszonya a maga nyelvén énekelt, és Ratharryn lakói inkább csak udvariasságból, semmint érdeklődéssel hallgatták, Sabant azonban a Sarmennynben töltött boldog napokra emlékeztette, amikor Aurenna még nem akart istennő lenni, viszont annál nagyobb örömét találta a hajók építésében és a kövek mozgatásában. Arra gondolt, hogy Leir még ott tanult meg úszni, amikor hirtelen kiáltás hallatszott a kinti sötétből, és amikor kikémlelt a kunyhó ajtaján, Saban lándzsasokat látott rohanni a délen vöröslő horizont felé. Arrafelé nézett, és egy őrült pillanatig azt hitte, maguk a kövek kaptak lángra, azután visszakiáltott Merethnek, hogy valami történt a templomnál, és eliramodott az éjszakában.
– Derrewyn – ugyan ki más lehetett volna? – lángra lobbantotta a felszentelésre összerakott gyújtóst és gerendákat, és ennyivel nem is érte be. Amikor elérte a szent ösvényt, Saban már látta, hogy a rabszolgák kunyhói is lángokban állnak, és a tüzek világítják be a színpompásnak tetsző köveket.
Azután a harcosok kiáltozni kezdtek, hogy eltűntek a rabszolgák.
Vagy legalábbis a rabszolgák túlnyomó része. Néhányan, akik túlságosan megijedtek ahhoz, hogy menekülni próbáljanak – vagy talán képtelenek voltak hinni a szóbeszédben, amit Kilda egész nap szorgalmasan terjesztett – a napkő mellett kuporodtak össze, míg a többség dél felé menekült Derrewyn fényes ösvényén. Saban felkapaszkodott a templomtól délre húzódó dombgerincre, hogy lássa az utat, melyet a földbe leszúrt és meggyújtott fáklyák rajzoltak ki. A táncoló lángok mutattak a biztonság felé. A fáklyák már csak alig pislákoltak, amint a domboldalon kígyózva belevesztek a Holtak Lakhelyén túli erdőbe. A fények útján senki sem járt, a rabszolgák rég eltűntek. Mostanra, gondolta Saban, mélyen bent járnak az erdőben, és miközben azokat figyelte, a pislákoló fáklyák sorban kezdtek kihunyni.
Camaban fékevesztetten tombolt. Vízért üvöltött, hogy eloltsa a tüzeket, de a folyó túl messze volt, és a lángok túl magasra csaptak.
– Gundur! – ordított. – Gundur! – Amikor a harcos megjelent előtte, Camaban megparancsolta, hogy Ratharryn minden lándzsása és minden vérebe eredjen a szökevények nyomába. Addig is hozd azokat a templomba, és öld meg valamennyit. Kardjával a maréknyi megmaradt rabszolga felé mutatott.
– Öljem meg őket? – kérdezte Gundur.
– Öld meg mind! – sikoltotta Camaban, és maga mutatott példát, amikor levágta azt a férfit, aki megpróbálta elmondani neki, mi történt az éjszaka. A rabszolga, aki a templomban maradt és ezért köszönetre számított, egy pillanatig hitetlenkedve meredt maga elé, majd térdre zuhant, miközben Camaban vakon kaszabalta kardjával. Mire végzett, Camabant tetőtől talpig beszennyezte a férfi vére, azután, hogy gyilkos kedvét kielégítse, újabb leölni való rabszolgát kezdett keresni a tömegben, ám ehelyett Sabanon akadt meg a szeme.
– Hol voltál? – követelte tőle a választ.
– A faluban. – Saban tulajdon lángoló kunyhója felé fordult. Ami kevéske tulajdona maradt, mind abban a kunyhóban tartotta. A fegyvereit, a ruháit, az edényeit. – Nem kellene megölnöd a rabszolgákat – tiltakozott.
– Én döntöm el, mit kellene! – csattant fel Camaban. Sújtásra lendítette véres kardját. – Mi történt itt? – förmedt fivérére. – Mi történt?
Saban ügyet sem vetett az őt fenyegető kardra.
– Mondd meg inkább te – felelt hűvösen.
– Én mondjam meg? – Camaban nem mozdította a kardot. Mit tudhatnék én erről?
– Semmi sem történhet úgy, testvér, hogy te ne tudjál róla. Ez itt a te templomod, a te álmod, a te műved. – Saban leküzdötte növekvő indulatát. A lángok visszfényét nézte, amint az megérintette a köveket, hogy lobogó árnyakat vessen a templom belső körére. – Ez itt mind a te műved – kiáltott keserűen – és én nem tettem mást, csak csináltam, amit te parancsoltál.
Camaban meredten nézte, és Saban arra gondolt, a kardnak le kell sújtania, hogy végre lecsillapítsa a testvére szemében izzó szörnyű tébolyt, ám ekkor Camaban váratlanul sírva fakadt.
– Kell lennie vérnek! – zokogta. – Senki sem érti meg! Még Haragg sem értette! Kell lennie vérnek.
– A templom úszik a vérben – mutatott körbe Saban. – Miért kellene még több?
– Vérnek kell lennie. Ha nincs vér, az istenek nem jönnek el. Nem jönnek! – sikoltotta Camaban. Az emberek szörnyülködve nézték, miközben görcsösen vonaglani kezdett, mintha a fájdalom a zsigereit markolászná. – Nem én akarom a halált – sírt fel panaszosan – hanem az istenek. Vért kell adnunk nekik, különben nem kapunk tőlük semmit! Semmit! És senki sem érti ezt!
Saban félretolta a kardot, majd megragadta testvére vállát.
– Amikor először álmodtál a templomról – nyugtatta csendesen – nem láttál vért. Nincs szükség a vérre. A templom máris él.
Camaban felnézett rá, véres arcán hamisítatlan csodálkozással.
– Él?
– Éreztem – felelte Saban. – Él. És az istenek megjutalmaznak, ha elengeded a rabszolgákat.
– Megjutalmaznak? – kérdezte Camaban riadt hangon.
– Megjutalmaznak – bólintott Saban. – Én ígérem. Camaban Sabanra hajolt, és úgy zokogott a vállán, akár egy gyerek. Saban addig csitítgatta, míg Camaban ki nem egyenesedett.
– Minden rendben lesz? – kérdezte, miközben elmorzsolta utolsó könnyeit.
– Minden rendben lesz – bólintott Saban.
Úgy tűnt, Camaban még akar valamit, ám ehelyett szótlanul elindult a falu felé. Saban figyelte, ahogy beleveszik a sötétbe, megkönnyebbülten kiengedte lélegzetét, majd visszament a templomhoz és megparancsolta Gundurnak, hogy kímélje meg a hátramaradt rabszolgák életét.
– Azért csak menjetek – fordult a rabszolgákhoz komoran menjetek azonnal és minél messzebbre!
Gundur beleköpött a kövek árnyékába.
– Megháborodott.
– Mindig is háborodott volt – mondta Saban – mióta csak nyomorékon született, azóta háborodott. És mi követtük őt az őrületbe.
– De mi történik, ha felszenteljük a templomot? – kérdezte Gundur. – Hová vezet bennünket az őrülete?
– Ez a gondolat őrjítette meg őt magát is – felelte Saban. – De ha már ilyen messzire követtük, adhatunk neki még két éjszakát.
– Ha a holtak nem fognak felkelni – figyelmeztetett Gundur – a többi törzs farkasként fogja ránk vetni magát.
– Akkor hát fenjétek meg a lándzsáitokat – tanácsolta Saban. A szél megfordult aznap éjjel, hogy északnak fújja a füstöt, és a szél felhőszakadást is hozott, mely kioltotta a tüzeket és elmosta a kőpor maradékát a templomkörből. Amikor valamivel virradat előtt kitisztult az ég, egy baglyot láttak a templom felett körözni, majd a kelő nap felé röppenni. Ennél kedvezőbb előjelet aligha kaphattak.
A templom készen állt, és az istenek a közelben várakoztak. Az álom kezdett alakot ölteni.
Aurenna reggel érkezett meg Ratharrynban, Lallic és tucatnyi rabszolgája társaságában. Egyenesen Camaban kunyhójába ment, és ott is maradt. Olyan szokatlanul meleg nap köszöntött rájuk, hogy a férfiak és asszonyok elhagyták köpenyüket, és csodájára jártak az újonnan támadt déli szélnek, mely ilyen enyhe időt hozott. Slaol máris megenyhült, mondták a népek, és a meleg mindenkit megnyugtatott arról, hogy a templomnak igenis van hatalma.
Sok idegen érkezett Ratharrynba. Egyiküket se hívták, a kíváncsiság mégis idevonzotta őket. Napokon át csak jöttek. A legtöbben a szomszédos földeken éltek, Drewennába és a déli part mentén élő törzsekhez tartoztak, de akadtak olyanok is, akik a messzi északról érkeztek, míg mások a tengeri utazást is megkockáztatták, csak hogy lássák a kövek csodáját. A látogatók közül sokan tartoztak olyan törzsekhez, melyek kegyetlenül megszenvedték Ratharryn rablóhadjáratait, mégis békét hirdettek, elhozták saját élelmüket, és engedélyt kaptak rá, hogy a közeli erdő bozótosában menedéket építsenek maguknak. Másnap, miután a rabszolgák elmenekültek, Lewydd érkezett meg tucatnyi lándzsásával Sarmennynből, és Saban magához ölelte rég látott barátját, akit Mereth kunyhójában helyeztek el.
Lewydd Sarmennyn törzsfője lett, ősz szakállat és szürkére tetovált arcán két új jelet viselt.
– Miután Kereval meghalt – mesélte Sabannak – a szomszédaink azt hitték, könnyűszerrel meghódíthatnak bennünket. Éveken át csak csatáztunk.
– És győztetek?
– Eleget megöltünk közülük – felelt Lewydd tömören. Aztán ő kérdezett Aurennáról és Haraggról, Leirről és Lallicról, és csak a fejét csóválta, amikor meghallotta Saban híreit. – Vissza kellett volna térned Sarmennynbe.
– Másra se vágytam.
– Mégis maradtál, hogy megépítsd a templomot?
– Ez volt a kötelességem – vont vállat Saban. – Az istenek ezért adtak ennek a világnak, és örülök, hogy így tettem. Senki sem fog emlékezni Lengar csatáira, talán még Cathallo vereségét is elfeledik, de az én templomomat mindig látni fogják.
Lewydd elmosolyodott.
– Szép templomot építettél. Nincs ehhez fogható a földön. A tűz fölé tartotta tenyerét. – Akkor hát, mi történik holnap?
– Camabantól kérdezd. Már ha hajlandó beszélni veled.
– Még veled sem tárgyal? – hitetlenkedett Lewydd.
Saban vállat vont.
– Nem tárgyal senkivel, csak Aurennával.
– A népek azt mondják, Erek visszatér a földre – vetette fel Lewydd.
– A népek sok mindent mondanak – vetette ellene Saban. Azt is mondják, hogy mi magunk is istenek leszünk, hogy a holtak járni fognak és örökre véget ér a tél, de igazából senki sem tudja, mi fog történni.
– Hát, hamarosan meglátjuk – vonta meg a vállát Lewydd. Az asszonyok álló nap az ételeket készítették. Camaban nem árulta el, hogyan akarja felszentelni a templomot, de a télközép máskor is ünnepnapnak számított, így az asszonyok egész nap csak főztek-sütöttek, és a magas sáncok között az ételek nehéz illatával telt meg a levegő. Camaban a kunyhójában maradt, és Saban hálás volt ezért, mert attól tartott, hogy fivére hiányolni fogja Leírt és tudni akarja, hová tűnt, de sem Camaban, sem Aurenna nem vonta őt kérdőre.
Kevesen aludtak aznap éjjel, oly magasra hágott a várakozás. Az erdő életre kelt az idegenek tüzeitől, és a nyugati látóhatár felett újhold függött, bár hajnalra, amikor Ratharryn népe magára öltötte legjobb ruháit, az ezüstös korong elrejtőzött a köd mögött. Az emberek kifésülték hajukat, nyakukba csontból, gagátból, borostyánból és tengeri kagylókból való láncot kötöttek. Az idő szokatlanul meleg maradt. A köd kitisztult, s bár egy hirtelen zápor mindenkit visszazavart a kunyhójába, amikor az esőnek vége szakadt, nyugaton páratlan szépségű szivárvány ívelt át a földek felett. A szivárvány egyik vége a templom felé hajlott, és az emberek felkapaszkodtak a sáncra, hogy megcsodálják a kedvező előjelet.
A felhők lassan északnak sodródtak, hogy mezítelenül és fakón hagyják az eget. Délre a tucatnyi törzsből érkezett több száz ember mind ott tolongott a templom körüli füves mezőkön, s bár tucatjával jártak körbe az itallal teli edények, senki sem részegedett le. Sokan táncoltak és énekeltek, a gyermekek játszadoztak, de senki sem merészkedett az árkon és töltésen túlra, kivéve azt a tucatnyi férfit, akik kiterelték a jószágokat a kövek közül, majd feltakarították nyomaikat a szent körből. Az emberek az alacsony külső parthoz húzódtak és felnéztek a kövekre, melyek makulátlanul, békésen és rejtelmesen tornyosultak föléjük. Bókokkal halmozták el Sabant, akinek újra és újra el kellett mesélni a templom építésének történetét – hogy miként emelték a pilléreket és tették helyére a záróköveket, és mennyi fáradtságot öltek minden egyes építőkő kifaragásába.
A szél lelanyhult, és a vidékre határtalan nyugalom telepedett, melyet csupán a várakozás izgalma tört meg. A nap kitartóan süllyedt a déli égbolton, de Ratharryn felől még most sem tűnt fel ünnepi menet, habár a népek arról beszéltek, hogy a táncosok és muzsikusok már gyülekeznek Mai és Arryn szentélyében. Saban bevezette Lewyddet a nap kapuján, és rendre elmagyarázta neki, hogyan süllyesztették a pilléreket a földbe, majd állították fel őket. Megpaskolta az anyasziklát, az egyetlen sarmennyni követ, mely a helyén maradhatott, majd felvett egy kőszilánkot, amit ott hagytak a fűben, Haragg csontjai mellett. Az eső elmosta az utolsó áldozat vérét, és a templomban édes illat áradt. Lewydd felnézett a nap házának kapuira, és láthatóan nem talált rá szavakat.
– Ez… – kezdte, de nem tudta befejezni.
– Gyönyörű – bólintott Saban. Jól ismert minden egyes követ. Tudta, melyek felállításával szenvedtek meg leginkább, és melyek csusszantak könnyedén a helyükre. Tudta, hol zuhant le egy rabszolga az emelvényről és törte el a lábát, hol nyomta agyon egy másikat a szikla, amikor át akarták fordítani, és csak remélni merte, hogy az élet minden nehézségének vége szakad, amikor a nap végén Slaol beköltözik új otthonába.
Azután valaki elkiáltotta magát, hogy közelednek a papok, és Saban kitessékelte Lewyddet a templomból, majd mindketten átfurakodtak a tömegen, hogy lássák a menetet, mely végre-valahára útnak indult a faluból.
Tucatnyi táncoló asszony haladt legelöl, hogy kőrisfa ágakkal tisztára seperje az utat; mögöttük dobosok és újabb táncosok közeledtek; azután a papok, akik mészfehérre festett bőrükre cirkalmas mintákat karcoltak, és a fejükön szarvasagancsot vagy kosszarvat viseltek. Utolsóként érkeztek a harcosok: valamennyi rókafarkat szőtt hosszú hajába és kötözött hosszú lándzsájára. Saban még sosem látta, hogy fegyvereket hoztak volna egy templom szentelőjére, bár gyanította, hogy aznap este semmi sem a maga medrében halad majd. A nyomorék gyermek eltökélte magában, hogy kifordítja sarkaiból a világot.
A közelgő papok egyike hordozta a törzs koponyafáját, és Saban látta, ahogy a fehér csont nekiindul, majd megtorpan, amíg a pap megbékíti a szellemeket. Imát mondtak azon a helyen, ahol egy férfi holtan esett össze; a medveistenhez fohászkodtak ott, ahol egy gyermeket agyonsújtott egy szekerce, majd megálltak a sírhalmoknál, hogy tudassák az ősökkel, milyen nagy dologra készült Ratharryn ezen a napon. A koponya látványa hamis esküjére emlékeztette Sabant, aki megérintette ágyékát és imát rebegett az isteneknek, hogy bocsássanak meg neki. A közeledő papok mögött a falu füstje függőlegesen emelkedett az égboltra, amelyen egyetlen felhő sem éktelenkedett, bár az éjszaka első távoli árnyai már elmosták az északi látóhatárt.
A menet újra megindult, leereszkedett a völgybe, majd kapaszkodni kezdett a szent ösvény partjai között. A tömeg táncba kezdett a közelgő dobok ütemére, balra-jobbra, azután előre-hátra, belekezdve a táncba, mely nem ért véget, csak ha a dobok elhallgattak.
Camaban és Aurenna nem tartott a papokkal, akik most szétszóródtak, hogy körbe álljanak a templom árka mentén, amíg a táncosok körbesöpörték a mészkőkört, hogy elűzzenek minden ártó szellemet. Miután tisztára söpörték, az árok köré harcosok vontak védőgyűrűt.
Ratharryn asszonyai belekezdtek Slaol nászénekébe. Saját hangjukra táncoltak, megtorpantak, amint az ének véget ért, majd tovább lépkedtek a fájdalmas gyászének ütemére. A muzsika olyan panaszosan és dallamosan áradt, hogy Sabannak könnyek szöktek a szemébe, és ő maga is csatlakozott a táncosokhoz, miközben lelke túlcsordult az érzelmektől. Körülötte hatalmas tömeg örvénylett az emelkedő és süllyedő dallamokat, a dobok ütemét és az énekszót követve. A nap alacsonyan állt, de még fényesen ragyogott, mit sem sejtve közelgő haláláról.
Álmélkodó moraj futott végig a tömegen, és amikor Saban arrafelé fordult, három alakot látott közeledni Ratharryn felől. Egyikük talpig feketébe, a másik fehérbe, a harmadik szarvasbőr tunikába öltözött. A tunikát Lallic viselte, aki a tollas köpenybe öltözött Camaban és Aurenna között lépdelt. Camaban köpenyébe számtalan hattyútollat tűzött, míg Aurenna, kinek haja éppúgy aranylott, mint az első napon, amikor Saban meglátta, hollótollakat viselt a magáén. Fekete és fehér, Lahanna és Slaol. Aurenna arcát földöntúli révület torzította el. Nem is látta a rá várakozó tömeget, a néma papokat, de még a fölé tornyosuló köveket sem; lelke máris abban az új világban szárnyalt, amit nemsokára e templom kelt életre. A tömegre néma csend hullt.
Camaban két újabb halom tűzifát rakatott a templom két oldalán, de jókora távolságra a kövektől, és száz ember előző nap egyebet sem csinált, csak újra felépítette, amit Derrewyn lerontott. Most ezeket az új máglyákat lobbantották lángra. A lángok mohón vetették magukat a gyújtósra, mely fölé egész fatörzsekből emeltek halmot, hogy a tüzek a hosszú télközépi éjszakán se hunyjanak ki. A lángok sziszegtek és pattogtak, és ennél hangosabb zaj nem is hallatszott az éjszakában. A dobolás, az ének és a tánc mind elhalt, amint a három alak megállt a szent ösvényen.
Camaban a napkő mellett állapodott meg, míg Lallic, elmormolt parancsának engedelmeskedve, megállt a kő előtt és a templomra meredt.
– A lányod? – kérdezte suttogva Lewydd.
– A lányom – bólintott Saban. – Ő lesz itt a papnő. – Közelebb akart lépni Lallichoz, de két lándzsás azonnal az útját állta. Maradj nyugton – figyelmeztette egyikük, és leeresztette lándzsáját, hogy az Saban mellkasára szegeződjön. – Camaban megparancsolta, hogy valamennyien maradjunk nyugton – tette hozzá. Aurenna előrelépett a kövek hosszú árnyai közé, aztán eltűnt a templomban.
A tömeg várakozott. A nap egyre lejjebb ereszkedett, de a templom árnyai még nem érték el a napkövet. Az égbolt kékjébe fakó rózsaszín árnyalat vegyült, és a szín a legdélebbi pilléreket is megérintette, miközben a templom középső része máris sötétségbe borult. A kövek árnyéka egyre élesebben rajzolódott ki, aztán a templom sötét szívéből váratlanul felcsendült Aurenna éneke.
Hosszan énekelt, és a tömegnek oda kellett rá figyelnie, mert a gyenge hangot tovább tompította a számtalan kőakadály, ám a lándzsásokhoz legközelebb állók kivehettek szavait, és továbbították azokat a hátrébb állóknak. Slaol teremtette a világot, kántálta Aurenna, és teremtette az isteneket, hogy óvják meg a világot, és teremtette az embert, hogy lakja e világot, és teremtette a növényeket és állatokat, hogy menedékül és élelemként szolgáljanak az embereknek, és kezdetben, mikor megteremtette mindezt, nem volt más, csak élet, szeretet és nevetés, mert a férfiak és asszonyok az istenek társaiként éltek. Az istenek némelyike azonban megirigyelte Slaolt, mert egyikük sem volt olyan fényes és hatalmas, mint teremtőjük, és Lahanna volt mind közül a legféltékenyebb, aki megpróbálta elhomályosítani Slaol fényét, amikor arca elébe tolakodott, és amikor kudarcot vallott, meggyőzte róla az embereket, hogy véget tud vetni a halálnak, ha Slaol helyett őt imádják. Ekkor pedig, kántálta Aurenna, megkezdődött az ember nyomorúsága. Nyomorúság és betegség, küszködés és gyötrelem lett az ember élete, és nem szűnt meg a halál, mert Lahanna hazudott az embereknek, és Slaol eltávolodott a világtól, engedte tombolni a telet, hogy az emberek megismerjék valódi hatalmát.
De most, énekelte Aurenna, a világ visszatér a kezdetekhez. Lahanna meghajol Slaol előtt, és Slaol visszatér, és vége lesz minden nyomorúságnak. Nem lesz többé tél és nem lesz több szomorúság, mert Slaol elfoglalja az őt megillető helyet, és a holtak többé nem Lahannához, hanem Slaolhoz indulnak, ahol hatalmas fényességben járhatnak. Aurenna hangja elvékonyodott, fátyolos hangja mintha magukból a sziklából áradt volna. Slaol dicsőségében élünk majd, kántálta, és osztozunk a kegyelmében. Ezekkel a szavakkal a legmagasabb kapu árnyéka elérte a napkövet, Slaol pedig tündöklően, fenyegetően és hatalmasan tekintett le a templomra. Egyre hűvösebb lett, az első éjszakai szellők borzolni kezdték a tüzek füstjét.
Slaol táplál bennünket, énekelte Aurenna, ő az egyetlen, aki életet adhat, és aki életet ad nekünk, ha életet adunk neki. Az árny felkúszott a napkő oldalán. A kő és a templom között szétáradt a sötétség, míg a domboldal többi része az év utolsó fényeiben zöldellt. Ma éjjel, énekelte Aurenna, evilági menyasszonyt adunk Slaolnak, és Slaol visszaadja őt nekünk.
Egy hosszú pillanatba telt, amíg a szavak tudatosultak Sabanban, azután hirtelen megértette Lallic rendelését, a sorsot, melyet Aurennának sikerült elkerülnie a Tenger Templomában. Megértette, hogy a hamis eskü visszaszállt lánya fejére.
– Ne! – kiáltotta Saban, és szilánkokra törte az áhítatos némaságot, mielőtt az egyik lándzsás leütötte fegyvere nyelével. Saban elterült a földön, és egy másik férfi a tarkójának szorította lándzsája hegyét. Camaban nem fordult a hang felé, és nem mozdult Lallic sem. Aurenna zavartalanul folytatta mondandóját.
– Menyasszonyt küldünk a napnak, kántálta Aurenna, és látni fogjuk, amint az ara épségben visszatér hozzánk, és tudni fogjuk, hogy az isten meghallgatott bennünket, szeret bennünket, és minden a maga helyére kerül. A holtak járni fognak, énekelte Aurenna, a holtak táncolni fognak, és miután a napmenyasszony visszatért az életbe, többé nem hallatszik zokogás az éjszakában, és nem születik több gyászének, mert az emberi faj együtt él az istenekkel, és azokhoz válik hasonlatossá.
Saban próbált felállni, de mindkét lándzsás lent tartotta, és ő fektében is látta, ahogy a nap elrejtezik a legmagasabb kapu mögött, miközben fénye körbeöleli a templomot.
Camaban Lallichoz fordult. Elmosolyodott. Felé emelte kezét a hattyútollas köpeny mögül, és gyengéden kioldotta a fűzőt tunikája nyakán. A lány összerezzent, és erőtlen hang tört fel a torkából.
– Útnak indulsz – nyugtatta Camaban – de utad nem fog soká tartani, és szemtől szemben állsz majd Slaollal. Köszöntsd őt a nevünkben.
A lány bólintott, Camaban pedig lehúzta válláról a szarvasbőr tunikát és hagyta a földre hullani. A mezítelen, hófehér test megborzongott a napkő szürkeségében.
– Már közeleg – suttogta Camaban, és köpenye alól bronzkést húzott elő, amelynek fa markolatát ezernyi apró aranyszöggel erősítették meg. – Már közeleg – ismételte, miközben félig a kövek felé fordult, és a nap abban a pillanatban áttört a legmagasabb kapu alatt, hogy fényének tündöklő lándzsáját a napkő felé vesse. A vékony, vakítóan éles nyaláb átcsusszant az égi gyűrű távoli végének zárókövei felett, utat tört a legmagasabb kapu pillérei között, és rátalált Lallicra, aki összerezzent, amint a kés felemelkedett. A bronzpenge megcsillant a nap fényében.
– Ne! – kiáltotta újra Saban, a lándzsás nekifeszítette pengéjét a nyakszirtjének, miközben a tömeg visszafojtotta a lélegzetét is.
A kés azonban nem moccant.
A tömeg tovább várt. A fénysugár nem marad meg soká. Máris vékonyodott, ahogy a templom mögött a nap tovább süllyedt a horizont felé, a penge azonban még most sem mozdult, és Saban azt is látta, hogy görcsösen megremeg. Lallic összeborzadt a félelemtől, és valaki odasúgta Camabannak, hogy sújtson le, mielőtt még a nap lebukna, de ahogyan Hirac is mozdulatlanná dermedt a Camaban nyelvén megcsillanó aranytól, úgy Camaban maga is képtelen lett volna bármit tenni.
– Mert a holtak életre keltek.
Épp ahogy Dérrewyn megjósolta, a holtak életre keltek.

 

Kis csoport bukkant fel a szent ösvény végében. Senkinek sem tűnt fel a jelenlétük, mindenki azt hitte, késve érkeznek a ceremóniára, ám a késői látogatók nem mozdultak, amíg Aurenna megénekelte a világ történetét. Most is csak egyetlen alak vált ki közülük, hogy felkapaszkodjon az árkok között húzódó szent ösvényen. Lassan, kimérten haladt, és az ő látványa dermesztette meg Camaban szívét. Még most sem tudott mozdulni, csak meredten nézte az asszonyt, aki belépett a templom hosszú árnyai közé. Borzprémből való köpenybe burkolta testét, gyapjúkendőt borított hosszú ősz hajára, és kámzsája alól gonosz, alattomos és fenyegető tekintettel kémlelte a világot. Lassan lépkedett, hisz öreg volt már, olyannyira öreg, hogy senki sem tudta, mennyire. Sannas jött el, hogy visszavegye a lelkét, és Camaban hirtelen felsikoltott, hogy elűzze magától. Reszketett a kés a kezében.
– Most! – kiáltotta Aurenna a templomból. – Most!
Camaban azonban képtelen volt mozdulni. Sannasra meredt, aki elérkezett a nap kövéhez. Ott elmosolyodott, és megmutatta egyetlen megmaradt fogát.
– Megőrizted a lelkemet? – kérdezte tőle a hang, olyan szárazon, akár a csont, mely nemzedékek óta nyugodott egy sírhalom sötét szívében. – Gondoskodtál a lelkemről, Camaban? kérdezte.
– K-k-kérlek, ne-ne ölj meg – könyörgött Camaban.
A vénasszony elmosolyodott, majd átkarolta a nyakát és szájon csókolta Camabant. A tömeg lélegzetvisszafojtva figyelte; sokan felismerték a vénasszonyt, megérintették ágyékukat és reszketni kezdtek a félelemtől. Ezt a pillanatot választotta Lewydd, hogy félrelökje a halálra várt őröket, akik eddig a földön tartották Sabant, Saban pedig felpattant a földről, megragadta az egyik őr lándzsáját, és a napkő felé rohant, ahol Slaol haldokló fényének sugara egyre csak fogyott.
– Most! – kiáltotta újra Aurenna. A tömeg hangosan jajveszékelni kezdett a feketébe és fehérbe öltözött halott varázslónő láttán, de a lándzsások nem mertek közbeavatkozni, hiszen látták Camaban szörnyülködését, és az átragadt rájuk is.
Sannas elvette száját Camaban ajkairól.
– Lahanna! – fohászkodott reszelős hangján – add nekem az utolsó leheletét – s ezzel újra szájon csókolta, Saban pedig teljes erejével fivére hátába döfte a lándzsát. Egy pillanatig sem habozott, hiszen tulajdon esküje veszélyeztette leánya életét, ezért egyedül ő menthette meg Lallicot, és olyan mélyen vezette a lándzsát Camaban testébe, hogy az szétzúzta a bordákat és befurakodott a szívébe.
Saban felüvöltött, és a gyilkos döfés ereje előrevetette Camabant, aki a földre zuhant és haláltusáját vívta, de az öregasszony szája még ekkor sem hagyta el az övét.
Sannas Camabanba kapaszkodott esés közben, majd kivárta, míg ellensége mozdulatlanná merevedik, és csak ekkor tolta hátra kámzsáját, hogy megmutassa magát. Saban Derrewynre ismert, ahogy nem is számított másra, és most mindketten némán meredtek egymásra, miközben vér áztatta kettejük között a füvet, és a fény lassan szertefoszlott a napkőről.
– Elvettem a lelkét – suttogta Derrewyn. Haját hamuval őszitette meg, és még most is vérzett az ínye, ahonnét kihúzkodta fogait. – Elvettem a lelkét – suttogta diadalittasan.
Abban a pillanatban Aurenna rohant elő sikoltozva a templomból, és amint elviharzott Saban mellett, kis réztőrt húzott elő hollótollas köpenye alól. A haldokló nap fénye még most is ott játszott Lallic arcán. A nap ott fénylett arája arcán és a kövön, mely a kelő Slaolt jelezte a napfordulat idején, és amely a napisten erejének emlékeztetőjeként szolgált. Slaol látta a követ, ráismert önnön hatalmára, és amikor a napkő mellé helyezett ajándékra tekintett, tudhatta, mit akar tőle szeretett népe. Ugyan miért tagadná meg tőlük? Aurenna ebben a hitben döfte át a zöld pengével lánya torkát, hogy annak vére szertefröccsenve áztassa el Camaban hattyútollas köpenyét.
– Ne! – kiáltott Saban, túlontúl későn.
– Most! – fordult Aurenna a nap felé. – Most!
Saban elborzadva figyelte. Azt hitte, Aurenna megmenteni akarja lányát, nem megölni, Lallic most mégis összecsuklott a szikla lábánál, és karcsú, hófehér testét vérpatakok hálózták. A lány fuldokolva kapkodott levegő után, szeme könyörögve tekintett Sabanra, aztán kiszenvedett, Aurenna pedig ledobta a kést és újra rárivallt Slaolra.
– Most! Most!
Lallic nem mozdult.
– Most! – sikított fel Aurenna. Könnyek csillantak a szemében. – Megígérted! Megígérted! – A templom felé botladozott, elvadult hajával, elkerekedett szemével, leánya vérétől iszamos kezeivel. – Erek! – sikoltozta. – Erek! Most! Most!
Saban elfordult, hogy utána menjen, de Derrewyn a karjára tette a kezét.
– Hadd jöjjön rá az igazságra. – Még most is Sannas hangján beszélt.
– Most! – jajveszékelt Aurenna. – ígéretet tettél! Kérlek! – Immár egész testében rázta a zokogás. – Kérlek! – Visszatért a kövek közé. A fénysugár rég kihunyt, a templom árnyékba burkolózott, csak a peremén izzott fel a kihunyó nap fénye. Aurenna zokogva és jaj vészekéivé fordult vissza leánya felé, aki nem moccant többé, aztán eliramodott, utat tört magának a pillérek között az égi gyűrű déli oldalához, ahol térdre zuhant a karcsú pillér melletti széles hasadékban, összecsapta kezeit és felüvöltött a napra, mely hatalmasan, vöröslően és részvétlenül ült a horizonton. – Megígérted! Megígérted!
Saban nem látta. Csak hallotta. Hallotta a roppanást, a reszelős hangot, a robajt, amelybe a föld is beleremegett, és tudta, hogy Lahanna gyűrűjének utolsó pillére végül megadta magát, és a zárókő lehullt a magasból. És Aurenna sikoltozásának vége szakadt.
Slaol lebukott a föld alá.
Csend lett.

 

Saban nem akart Ratharryn törzsfője lenni, de a törzs kiválasztotta, és ő nem hagyhatta cserben népét. Hiába erősködött, hogy Leir sokkal fiatalabb, Gundur pedig sokkal tapasztaltabb harcos, Ratharryn népe belefáradt már a lándzsásokba és látnokokba, ezért Sabant választotta. Azt akarta, hogy olyan legyen, mint atyja, Saban tehát Hengall módjára uralkodott Ratharrynon – igazságot osztott, felhalmozta a terményt, és engedte, hogy a papok tudassák vele, milyen jeleket küldtek az istenek.
Derrewyn visszatért Cathallóba, ahol törzsfővé emelték, Leir és Hanna azonban Ratharrynban maradt, ahol Saban feleségül vette Kildát. Slaol templomát, mely alig valamivel a település kapuján kívül esett, Lahanna oltalmába ajánlották.
A világ visszatért jól megszokott medrébe. A tél éppoly fagyos volt, mint annak előtte. Esett a hó. Az öregek, a betegek és a kiátkozottak elhaltak. Saban beosztotta a gabonát, harcosokat küldött az erdőbe és vigyázta a törzs kincseit. Az öregek közül sokan azt mondták, hogy olyan, mintha Hengall meg sem halt volna.
A dombtetőn pedig, a mészkőárkok gyűrűjében, ott állt a megszakadt sziklakör.
Camaban, Aurenna és Lallic testét a szellemházba vitték, és ott, az anyaszikla árnyékában, a hollók addig lakmároztak a húsukból, míg a tavasz beköszöntével csak fehérlő csontok maradtak a fűben. Haragg csontjait rég eltemették.
A templomot sosem hagyták el. Már az első kemény télen is sokan ellátogattak a kövekhe. Elhozták gyógyulásra vágyó betegeiket és beteljesületlen álmaikat, ajándékaik pedig gazdaggá tették Ratharrynt. Sabant meglepte ez, mert úgy hitte, hogy Camaban halálával és a zárókő lehullásával a templom is kudarcot vallott. Slaol nem jött el a földre, és a tél most is jéggé dermesztette a folyót, ám az emberek, akik ennek ellenére eljöttek a templomba, mégis azt hitték, hogy a kövek csodákra képesek.
– És csodát is tesznek – tudatta Derrewyn Sabannal a Camaban halála utáni első tavaszon.
– Miféle csodát? – kétkedett Saban.
Derrewyn elfintorodott.
– A fivéred azt hitte, a kövek irányíthatják az isteneket. Istennek hitte magát, Aurennát pedig istennőnek, és mi történt?
– Meghaltak – felelte Saban kurtán.
– A kövek ölték meg őket – javította ki Derrewyn. – Az istenek csakugyan eljöttek a templomba aznap éjjel, hogy megöljék azt a férfit, aki istennek hitte magát, és agyonzúzzák azt az asszonyt, aki istennőnek hitte magát. – Elnézett a templom felé.
– Az istenek itt élnek, Saban. Hidd el.
– És megölték a lányomat – csattant fel Saban.
– Az istenek áldozatot követelnek – torkollta le Derrewyn nyers hangon. – Mindig is követeltek. Mindig is követelni fognak.
Aurennát és Lallicot közös sírba fektették, és Saban sírhalmot emeltetett föléjük. Camaban külön sírbuckát kapott, és ez a halom hozta el Derrewynt Ratharrynba. Végignézte, ahogy Camaban csontjait belefektetik a mély verembe.
– Nem veszed el az állkapcsát? – kérdezte Sabant.
– Mondja csak el az isteneknek, mit tett. – Saban a kis buzogányát s fivére csontváza mellé fektette, majd a sírba tette az arany markolatú kést, a rézkést, a nagy aranycsatot, s végül egy bronzszekercét is. – Legalább a túlvilágon tudjon dolgozni magyarázta Saban. – Mindig azzal kérkedett, hogy sosem fogott szekercét a kezébe. Most legalább erre is lesz alkalma. Vághatja a fát, ahogyan én tettem.
– És Lahanna végre a gondjába veszi – húzódott Derrewyn szája fogatlan mosolyra.
– Alighanem – mordult fel Saban.
– Akkor tőlem is kap egy ajándékot. – Derrewyn lemászott a sírverembe, és rátette a három aranyrombuszt Camaban mellkasára. A nagyobbat középen helyezte el, a kisebbeket annak két oldalán. Egy vörösbegy telepedett a sír peremére, és Saban a madár felbukkanását annak jeleként értékelte, hogy az istenek helyeslik az ajándékot.
Saban kisegítette Derrewynt a sírveremből. Utoljára még megnézte fivére csontjait, majd elfordult.
– Temessétek be – parancsolta az odébb várakozó férfiaknak, azok pedig földdel és mészkőtörmelékkel töltötték fel a gödröt, és amikor végeztek, egy újabb halom emelkedett ki a földből, az ősök többi sírbuckája között.
Saban hazaindult.
Este volt, a kövek árnyai hosszúra nyúltak. A sziklapillérek szürkén és komoran magasodtak, megtörtén, mégis tiszteletet parancsolón, úgy, ahogyan semmi más a földön – Saban mégsem tekintett vissza rájuk. Tudta, milyen hatalmasat alkotott, és hogy a népek az idők végezetéig itt imádkoznak majd, mégsem nézett vissza. Belekarolt Derrewynbe, és addig sétáltak, amíg ki nem szabadultak a templom árnyai közül.
Varsát kellett foltozni, ugart feltörni, magvakat vetni, vitákban ítélkezni.
Saban és Derrewyn mögött a haldokló nap átvillant a templom legmagasabb kapuján. Szemhunyásnyi időre felizzott a tündöklő fénysugár, végigpásztázott a köveken, azután nyomtalanul szertefoszlott. A napkorong lebukott a horizont alá, és a szürkületben a templom olyan feketévé vált, mint maga az éjszaka. A nappal eggyé vált a sötétséggel, és a templom hátramaradt a szellemeknek.
Hogy kordában tartsa őket.

 

 

TÖRTÉNELMI JEGYZET

 

Magától értetődik, hogy a regényben felbukkanó valamennyi szereplő és istenség a képzelet műve. Az általunk ismert Stonehenge egy olyan monumentális építmény romja, melyet a Kr e harmadik évezred végén, a britanniai bronzkorszak elején emeltek, márpedig ennek a kornak királyairól, torzsfőiről, szakácsairól vagy ácsairól egyetlen feljegyzés sem maradt fenn. Ennek ellenére a regény néhány részlete régészeti bizonyságokon alapul. Stonehenge északnyugati kapuja mellett csakugyan eltemettek egy íjászt, aki egy kőlapkával védte meg csuklóját az íj húrjának csípésétől, és akit három nyílvesszővel, vélhetően közvetlen közelről öltek meg. A három aranyrombusz, az övcsat, a két kés, a szekerce és az ünnepi jogar valóban előkerült az egyik templomhoz közeli sírhalomból, és napjainkban a Devizes Museumban látható. Ratharrynt ma Durrington Wallsként ismerjük, kiterjedt sánca egyike a neolitikus kor legnagyobb vívmányainak, bár napjainkra alig több, mint egy földre vetülő árnyék. A sáncokon belül vélhetően két templomot emeltek, míg egy harmadikat – melyet ma Woodhenge néven ismerünk – alig valamivel azokon túl, és mindhárom szentély közel esett Stonehenge-hez, melyet könyvemben a Régi Templomnak vagy az Ég Templomának nevezek. Cathallo a jelenkori Avebury; a hosszú sírhalom, ahol Camaban harcosai beszennyezték a csontokat, West Kennet; a kis templom a szent út végén a Sanctuary, míg a szent halom természetesen Silbury Hill Valamennyi nevezetesség máig látogatható. Drewenna Stanton Drew, Maden Marden, Sarmennyn Wales délnyugati része. Stonehenge-ben a „holdkoveket” ma a Station Stones, míg a „napkövet” Heel Stone néven ismerjük. Magát a „henge” szót szándékosan nem használtam a regényben. A szászok eredetileg csak Stonehenge-re alkalmazták a szót, hiszen itt találtak „függő” (a mai angolban „hanging”, régiesen „henge”) köveket, ám az évek során fokozatosan minden kor alakú építményt ezzel a névvel illettek, ami csak fennmaradt a neolitikus és a korai bronzkorból.
De mi is valójában Stonehenge? Ez a kérdés ötlik fel a legtöbb látogatóban, ám a helyszín nemigen szolgál más magyarázattal, mint amit R. J. C. Atkinson lebilincselő, Stonehenge című munkájában is megkapunk – „Egyetlen rövid, egyszerű és tökéletesen helyes válasz létezik: nem tudjuk, és feltehetően soha nem is tudjuk meg.” Mindez rövid úton lelombozza az érdeklődőt, hiszen cél és értelem nélkül a kövek elveszítik minden jelentőségüket. Álmélkodhatunk azon, milyen roppant erőfeszítés kellett elszállításukhoz és felállításukhoz; megcsodálhatjuk e páratlan építményt, de ha nem tudhatjuk, mi járt az építők fejében, valahogy az egész jelentéktelenné válik.
Nyilvánvalóan kegyeleti építménnyel van dolgunk, de vajon mifélével? A szokványos magyarázat szerint Stonehenge a nyári napfordulat idején felkelő naphoz igazodik, ám ez a hit számos félreértéshez vezet. A druidák újjáéledt rendje előszeretettel gyűlik itt össze minden napfordulatkor, pedig Stonehenge-nek vajmi kevés köze van a druidákhoz, akik azután emelkedtek fel, hogy az építmény összeomlott, és akik rítusaik gyakorlásához szívesebben vonultak vissza sötét erdei szentélyeikbe. Kétségtelen, hogy Stonehenge elrendezése kapcsolódik a nyári napfordulathoz, viszont nemcsak kizárólag ahhoz. John North Stonehenge, a neolitikum embere és a kozmosz című munkájában nagy jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy az építmény összekapcsolható a télközép idején lenyugvó nappal is. Valóban, a nyári napfordulat idején Stonehenge-nél az északkeleti horizont fölé emelkedő nap átlósan éppen szemközt áll a délnyugati horizontnak azon pontjával, ahol télközép idején a nap lenyugszik (Kr. e. 2000-ben a két irány közti eltérés kevesebb mint fél fok volt), ezért az építmény egyszerre két olyan időpontot is jelöl, melyek nyilvánvaló jelentőséggel bírnak az évszakok éves körforgásában. Joggal tételezhetjük fel azt is, hogy mindkét eseményt az annak megfelelő rítussal tették emlékezetessé.
North professzor veti fel azt is, hogy a csillagászati eseményeket nem az építményből, hanem kívülről az építmény belseje felé tekintve figyelték meg. Nem kétséges, hogy mindkét módszer követhető: ha valaki a napfordulat idején bekövetkező napkeltére kíváncsi, a legjobb rálátást az építmény közepéről nyeri, míg a téli napnyugta idején legjobban teszi, ha a szentélyen kívül áll meg, és onnét néz annak közepe felé. Ez a központi tengely, az építményen keresztül húzódó vonal tűnik a legfontosabb csillagászati jellegzetességnek, egyszerre jelölve a nap nyári felkeltét és téli lenyugvását. A négy, Station Stones néven ismert kő, melyek közül csak kettő maradt meg, a holdpálya fontosabb eseményeinek helyét rögzíti, ugyanakkor egy téglalapot zár be, amelynek két rövidebb oldala párhuzamos az építmény központi tengelyével.
Ami felveti a kérdést, hogy miért volt egyáltalán szükség ilyen kifinomult építményre. Végtére is, ha csupán a nap és a hold pályájának szélső értékeit akarták volna megfigyelni, ahhoz elég lett volna négy vagy öt kő is. Bár, ha meggondoljuk, ugyanez igaz a jelenkori vallásokra is. Azt tanítják nekünk, hogy Istent éppúgy imádhatjuk egy konyhaasztal mellett, mint egy templomban, mégsem gondol rá senki, hogy le kellene rombolni a Salisbury székesegyházat. A katedrálisok egy fontos dolgot Stonehenge-zsel kapcsolatban is elárulnak. Ha négyezer év múlva a régészek felfedezik e katedrálisok maradványait, mindenféle következtetéseket levonhatnak a romok alapján, de legelőször biztosan arra fognak gondolni, hogy azok a kelő nap irányába néznek, ebből pedig jogosan feltételezik majd, hogy a keresztények a napistent imádták. Pedig a legtöbb keresztény templom kelet-nyugati tájolásának vajmi kevés köze van a naphoz. A jövő történészei kétségkívül egy napvallással azonosítják majd a kereszténységet (míg a fennmaradt feszületek alapján arra következtetnek majd, hogy a keresztények szörnyű emberáldozatokat hajtottak végre), és soha nem is gyanítják, hogy milyen sokszínű események – házasságkötések, koronázások, temetések, misék, istentiszteletek, koncertek-helyszíne volt egykor az a templom. Így állunk Stonehenge-zsel is. Nyilvánvalóan látszik az építmény igazodása a nap és a hold pályájához (és csak remélhetjük, hogy ez nem téveszt meg bennünket annyira, mint a távoli jövő képzeletbeli történészét), de nem tudjuk, mi egyéb történt még e kövek között.
Stonehenge valószínűleg olyan kultikus központ lehetett, ahol egy sor szellemi tevékenységre sor került, ugyanakkor tagadhatatlanul kapcsolódik a nappálya jellemző állomásaihoz, melyek kiemelt fontossággal bírtak, bármilyen vallást is gyakoroltak őseink. Stonehenge persze nem a semmiből keletkezett. Az általunk ismert építmény csupán utolsó fázisa annak a hosszú folyamatnak, mely több száz éven át tartott, s amelynek nyomait Nagy-Britannia számos más pontján megtalálhatjuk. A legtöbb ilyen szentély körkörös területét töltések és árkok határolják. Az egyszerű formát, mely a hely szent jellegére utalt, olyan dúcok hozzáadásával tették összetetté, melyek szinte bizonyosan csillagászati jelenségek megfigyelésére szolgáltak. A fával kirakott körök idővel egyre jellemzőbbé váltak, míg Britannia-szerte számtalan ilyen szentély jött létre: dúcok valóságos erdei, melyeket a földsáncok között koncentrikus körök öveztek. Stonehenge helyén is egy ilyen templom állt; egy másik ettől északra (ezt ismerjük Woodhenge néven); legalább két másik a közeli Durrington Wallsnál, és egy negyedik, a Coneybury Henge (a „Holtak Lakóhelye”) Stonehenge-től alig egy mérföldnyire délkeletre.
Később a facölöpök egy részét kövekkel váltották ki, és ezeket a köröket láthatjuk ma is, Skócia északi részétől Wales nyugati és Anglia déli határáig. Akadnak kettős körök, mások felé széles út halad, megint másutt – például Aveburynél – „templombarlangokat” is kialakítottak. Nincs közöttük két egyforma, kettő mégis kitűnik közülük komplexitásával (noha egymástól mintegy húszmérföldnyire található, és egyéb szempontból nem hasonlítható össze) – Avebury és Stonehenge. Ezekre az építményekre joggal tekintünk úgy, mint a dél-britanniai templomépítészet hagyományainak összegzésére (északon és nyugaton még vagy ezer évet kellett várni az új templomokra), és ezt a hagyományrendszert ma is könnyen megérthetjük. A neolitikum embere rendszerint kör alakú templomokat épített, és olyan csillagászati események megfigyeléséhez használta azokat, melyek szorosan kapcsolódtak vallási meggyőződéséhez. A különbség mondjuk az oxfordshire-i Rollright Stones és a wiltshire-i Stonehenge között szembeötlő – előbbi végtelenül egyszerű, míg a másik precízen megtervezett és tiszteletet ébresztő – ám a lényeget tekintve a két templom mégis egyforma.
De miért építették őket körben? A legkönnyebb kijelenteni, hogy mikorra felépültek, már rég bevett gyakorlatnak számított kör alakban építkezni, ez azonban újabb kérdést vet fel. A neolitikum embere előszeretettel emelt kősorokat, mint a franciaországi Carnacban, vagy Dartmoorban, hogy egy kisebb léptékű vállalkozást is említsünk. Olykor rejtélyes sáncrendszereket is épített, melyek mérföld hosszan szelték át a vidéket (a szentélytől valamivel északabbra húzódó Stonehenge Cursus remek példája ennek), ám az esetek túlnyomó részében mégiscsak a kör alaprajzú szentélyeket részesítette előnyben, a leggyakrabban hangoztatott magyarázat szerint azért, mert a kör az égboltot, a látóhatárt vagy a lét természetét tükrözte vissza. Mégsem könnyű elhinni, hogy egy ilyen erős tradíció csupán egyetlen metaforán nyugodjon; sokkal valószínűbb, hogy a metaforát gyakorlati érvek is támogatták, például az, hogy e korai vallások követői olyan csillagászati eseményeket szerettek volna megfigyelni, mely az égen bárhol előfordulhatott. John North úgy véli, hogy hosszú halmokkal kezdték – ezek a különös sírbuckák ma is Britannia-szerte megtalálhatók – és építőik ezek gerincét használták arra, hogy az általuk megfigyelt csillagok és planéták, a nap és a hold helyzetét viszonyítsák. A dúcokkal a megfigyelések eredményeit rögzítették volna. A hosszan elnyúló halom ugyanakkor csak hossztengelye két oldaláról használható, míg egy kör alakú töltés esetén ezzel a módszerrel az ég bármely cikkelye megfigyelhető, és a szentély területe alkalmas helyet biztosít a jelzőkarók leszúrásához is – ennek a ténynek köszönhetjük a körtemplomok tradícióját. Amikor építői létrehozták Aveburyt és Stonehenge-t, e tradíciót követve cselekedtek, mégis korábban sosem látott csodákat hoztak létre. Nyilvánvaló, hogy mély benyomást akartak kelteni. Istent talán imádhatjuk a konyhaasztalnál is, de amikor belépünk egy katedrálisba, eltelünk áhítattal és csodálattal, hiszen az építők valami olyat alkottak, mely felülemelkedik a mindennapi élet szintjén, éppúgy, mint Avebury vagy Stonehenge esetében. Ezek a templomok úgy készültek, hogy az ismeretlen rejtélyeit visszhangozzák. A neolitikum embere két rövid póznával is megjelölhette a télközép idején lenyugvó nap helyzetét, ám azok sosem kelthették ugyanazt a hatást, mint amikor a megfelelő irányból közelítünk Stonehenge felé, és a látóhatáron felbukkannak előttünk a sötéten tornyosuló kövek. Csakis ekkor jön el az a szívdermesztő pillanat, amikor a föld beburkolózik a kövek által vetett hosszú árnyakba, és a sötétség szívében egyetlen fénysugár lándzsaként hasít előre a Heel Stone felé. Az árnyak és az egyetlen élesen elkülönülő fénypászma – ezt alkották meg Stonehenge építői.
Ám ahogy egy katedrális sem kizárólag azért épült, hogy alkalmanként színhelye legyen egy-egy uralkodó beiktatásának (maga a katedrális szó ugyanis a „trónus” latin megfelelőjéből alakult ki), Stonehenge létét sem az évnek ez egy pillanata indokolja. Számtalan rítusnak adhatott otthont, melyek közül sok a templomépítészet évezredes hagyományából táplálkozott. Ma már nem ismerjük ezeket a rítusokat, viszont jó eséllyel találgathatunk, hiszen az ember isten iránti igénye vajmi keveset változott. Különböző rituálét kívánt a halál (temetések), a nemiség (házasságok), a hálaadás (aratóünnepek), a könyörgés (közös imádság), valamint az olyan átmeneti rítusok, mint a keresztelés, első áldozás és konfirmáció; a világi hatalom ünnepei, a koronázások és nagyobb állami ünnepek; és a ma is gyakorolt rendszeres istentiszteletek. Ε tevékenységek egy része akkoriban kétségkívül nagyobb hangsúlyt kapott – megemlíthetjük a gyógyulás rituáléit vagy a mezőgazdasági műveléshez kapcsolódó ünnepeket. A rituálék mögött rejtőző indítékok legtalálóbb leírását Aubrey Burl Történelem előtti Avebury (Prehistoric Avebury) című munkájában találtam. Avebury a maga korában egy adott közösség mindenféle vallási igényét kielégítette, és ezt a célt szolgálta Stonehenge is, azzal a kitétellel, hogy hangsúlyozta a télközépi napnyugtát, ami viszont azt sugallja, hogy a templom erősen kötődött a halálhoz – az óév halálához és az újévvel beköszöntő újjáéledt reményekhez.
A halál – úgy tűnik – elválaszthatatlanul kötődik ezekhez a szentélyekhez. Woodhenge közepéhez közel egy gyermeket temettek el, kinek koponyáját szekerce zúzta be. Ilyen sírokat találtak Aveburyben (köztük egy nyomorék törpéét is), de Stonehenge-ben is. A sírok jelenléte – nem is beszélve a csillagászati tájolásról – ékesen tanúskodik a divatos elmélet ellen, miszerint a föld istennője számított elsődleges istenségnek, aki egy békés, matriarchális és az erőszakos hímnemű istenek által érintetlenül hagyott közösség felett uralkodott volna. Túl sok erőszakkal és halállal kapcsolatos bizonyságot tártak fel ahhoz, hogy hihessünk ebben a kétségkívül vonzó teóriában. Az építmények ugyanakkor nem temetők (bár történelme egy részében Stonehenge-t az elhamvasztott tetemek lerakóhelyeként is hasznosították), és a területükön végrehajtott temetések vélhetően rituális célokat szolgáltak – valószínűleg az isteneknek szánt áldozatok pihennek itt, vagy olyanok (mint az íjász Stonehenge-ben), akiknek halála egybeesett a templom történetének valamely krízisidőszakával. Az elméletek szerint a halottakat Stonehenge-en belül terítették ki és bízták a természet gondjaira, majd a csontokat valahol máshol temették el. A középkori Európában úgy hitték, hogy minél közelebb nyugszik valaki a szentek relikviáihoz – melyeket rendszerint egy templom oltárában őriztek – annál gyorsabban éri el a mennyet az ítélet napján, és valami hasonló hit élhetett a nagy szentélyekkel kapcsolatban is, hiszen Stonehenge is számtalan sírbucka között fekszik. A templomok és sírok kötődése erősíti az elképzelést, miszerint a kör alakú szentélyeket kapcsolódási pontnak láttak a földi világ és a másvilág között, ahová a halottak jutottak, és amelyet szinte bizonyosan az égben képzeltek el, hiszen mielőtt még egyetlen szentély is épült volna, a sírokat már akkor is a nap, a hold vagy a prominens csillagok felé irányították. Ennek legjobb példája az írországi Newgrange, ahol a sírhalomba egy kürtőt vágtak, melyen keresztül a télközép idején felkelő nap fénye eljuthatott a sírkamrába. Ez az építmény – melyet napjainkra gyönyörűen helyreállítottak – legkevesebb kétszáz esztendővel korábban épült, mint az első egyszerű stonehenge-i töltések és árkok, ami arra utal, hogy a holtak és az égbolt közti kapcsolat már a Krisztus előtti negyedik évezredben rögzült.
Stonehenge története egészen a Kr. e. nyolcadik évezredig nyúlik vissza. Ekkor még nem volt kör, és nem voltak kövek sem, csak egy sor totemoszlophoz hasonló fenyőcölöp, amit egy erdei tisztáson állítottak fel (a négy közül három oszlop helyét ma a parkoló aszfaltjára felfestett fehér körök jelzik, de a jövőben – már ha valaha is eljutunk oda, hogy eredeti formájában mutassuk be Stonehenge-t – talán alkalmasabb módot is találunk a jelölésükre). Szinte semmit sem tudunk ezekről a dúcokról, legfeljebb annyit, hogy méretüknél fogva aligha lehettek egy épület részei. Nem sejtjük azt sem, miért emelték őket és miért éppen ide, vagy hogy milyen soká álltak ott. Ötezer évvel később, Kr. e. 3000 körül kezdődtek az általunk ismert szentély munkálatai. Eleinte csak a körkörös árok létezett, belül egy magas, kívül egy alacsonyabb töltéssel, és a magas töltésen belülre került az a lyukakból álló gyűrű, melyet felfedezője, a tizenhetedik századi antikvárius, John Aubrey után neveztek el. Az Aubrey Holes egyike Stonehenge nagy rejtélyeinek. Máig nem dőlt el, hogy a lyukakhoz tartoztak-e faoszlopok, de ha tartoztak is, azok nyomai rég eltűntek, és ami még rejtelmesebb, úgy tűnik, hogy az ötvenhat gödröt nem sokkal azután temették be, hogy kiásták őket. A lyukak némelyike elhamvasztott tetemek maradványait tartalmazza, de nem mind ilyen – utóbbiak funkciójáról sejtéseink sincsenek. Az Aubrey-lyukaknak köszönhető a népszerű elmélet, mely szerint Stonehenge a napfogyatkozások előrejelzésére szolgált. Bár az ötvenhat lyuk szövevényes rendszerbe történő illesztésével csakugyan megjósolható a fogyatkozások éve, a feltételezés eléggé valószerűtlennek tűnik. Ha működött, miért temették be a gödröket? És miért nem vették át a rendszert a többi szentélyek?
Nem sokkal a töltések elkészülte után megjelentek az első faoszlopok a kör közepén és az északkeleti kapunál, mely a napfordulatkor felkelő nap irányába néz. Ez a fából épült szentély mely hasonlít a közeli Durrington Wallsnál feltárt templomokhoz és egy újonnan felfedezett szentélyhez, amely Stanton Drewban állt – néhány száz évig maradt fent, bár egyes tudósok szerint a Kr. e. harmadik évezred közepe táján vagy vége felé a templomot sorsára hagyták. Azután, úgy kétszáz évvel később, újra használatba vették. A Station Stonest és a főkapu néhány kövét állították fel először. Szinte bizonyos, hogy a Heel Stone-t (a napkövet) az elsők között emelték fel, és az ma is a helyén áll, noha megdőlt. A látogatók nem sok figyelmükre méltatják, pedig alighanem ez a templom legfontosabb köve. Rövid ideig a templom csupán ezekből a kövekből állt, és nem sokban különbözött a több tucatnyi egyéb szentélytől, ám ekkor valami kivételes dolog történt. Különös, kékeszöld árnyalatú köveket hoztak a távoli Nyugat-Wales-ből, azokat kettős körben állították fel, és feltesszük, hogy zárókövekkel is megkoronázták őket.
Ezek a kék kövek újabb fejtörésre késztetnek bennünket. A Salisbury-síkságon nincsenek alkalmas sziklák, így az építmény valamennyi kövét nagy távolságból kellett idehozni, de miért a pembrokeshire-i Preseli-hegységből? Az Aveburyhez közeli, húszmérföldnyire északra fekvő hegyek szinte kimeríthetetlen sziklakészletekkel rendelkeztek, Stonehenge építői a kékes sziklákat mégis 216 kilométerről szerezték be (vagy ami azt illeti, még messzebbről, hiszen a környék domborzati viszonyai rákényszerítették őket, hogy kerülőutat válasszanak). Bámulatos tettet hajtottak végre, még ha egyes teoretikusok azzal próbálják is kisebbíteni érdemeiket, hogy a kékes sziklák szerintük glaciális lerakódások következtében, még a jégkorszak idején kerültek a Salisbury-síkságra. Az elmélet tetszetős, de hitelt csak akkor érdemelne, ha ilyen kék köveket legalább elszórtan találnánk a síkságon és környékén, ám erre még sosem került sor. A kézenfekvő magyarázat az – legyen bármennyire is meglepő hogy az építők azokat a köveket akarták, és meg is szerezték maguknak.
Az utat szárazföldön szinte lehetetlen lett volna megtenni, hiszen a Preseli-hegység és a Salisbury-síkság között a tájat számtalan meredek esésű völgy szabdalja, ezért a régészek túlnyomó többsége egyetért abban, hogy a köveket elsődlegesen vízi úton szállították. Konszenzus alakult ki a tekintetben is, hogy a köveket – melyek tömege kettő és hét tonna között ingadozik – kivájt fa kenukon szállították, méghozzá oly módon, hogy a hajótörzseket fagerendákkal összekapcsolták, és a köveket ezekre kötötték le. Két útvonal jöhet számításba: az egyik délre vezet a Lands Ends körül, majd keletre a déli partvonal mentén, egészen Christchurch Harbourig, ahonnét a köveket felúsztathatták a Hampshire Avonon („Mai folyóján”) egy Stonehenge-hez közeli pontig. Az általam is választott rövidebb tengeri útvonal felfelé vezet a Bristoli-csatornán, majd a Somerset Avonon („Sul folyóján”), át egy alacsony vízválasztón, majd tovább a folyón. Ha valaki vitorlázott már a La Manche-csatornában, kivált a Cornwall és Hampshire közti vizeken, tudja, milyen veszélyek leselkednek errefelé, különösen a „dagálykapuknál”, ahol az olyan földnyelvek, mint Start Point vagy Portland Bill összepréselik az amúgy is sebes árhullámokat. Egy utazás Britannia délnyugati csücske körül félelmetes akadályokat támaszthatott, míg a Bristoli-csatornában az erős áramlat és az uralkodó szélirány egyaránt a hajósokat segíthette. Nincs rá bizonyítékunk, hogy a neolitikum embere ismerte volna a vitorlát, tudjuk viszont, hogy Kr. e. 4000 körül a Földközi-tenger vidékén már létezett ez a technológia, és valószínűnek tartjuk, hogy kétezer év leforgása alatt eljuthatott Britanniába is. A Bristoli-csatornán felfelé vezető útvonal a vitorlák és a tavaszi dagály segítségével gyorsan megjárható lehetett, és nem kellett olyan veszélyekkel számolni, mint a cornwalli félsziget körül vezető hosszabb útvonalon.
Akárhogyan is szerezték a köveket, a rendkívüli utazásra sor került, ám ezután ennél is figyelemreméltóbb dolog történt. Az építők, miután vállalták a rengeteg vesződséget, mely a kövek Pembrokeshire-ből Wiltshire-be történő szállítása megkívánt, váratlanul úgy döntöttek, hogy az új és még befejezetlen templom nem felel meg elképzeléseiknek. Lerombolták az építményt, és a köveket elvitték (az egyetlen kivétel az Altar Stone, melyet én anyasziklára kereszteltem, és amely szintén Pembrokeshire-ből, a Milford Havenhez közeli Clewydd folyó partjáról származik), hogy azokat a jelenleg is látható sziklákkal, a kemény és szürke homokkőgörgetegekkel helyettesítsék. (A homokkőgörgeteg angol elnevezése, a „sarsen” nem szakkifejezés, csupán helyi gúnynév; talán a „szaracénból” ered, és az Avebury lankáit egykor elborító szürke görgetegek különös jellegére utal.) A Stonehenge-t alkotó kövek az Aveburytől keletre húzódó hegyekből érkeztek, és azokat több mint harminc kilométeren át kellett vontatni, míg a helyükre kerülhettek. Ez, bár nem ér fel a kék kövek kalandos útjával, mindenképp bámulatos tett, már csak azért is, mert a homokkőgörgetegek nagyobbak és nehezebbek (a legsúlyosabb több mint negyven tonnát nyom). A szürke homokkő egyike a természetben előforduló legkeményebb sziklafajtáknak, az építők mégis öt égbe szökő kőkaput emeltek belőlük, és egy olyan kört, amely harminc zárókő gyűrűjét emeli a magasba; emellett átrendezték a főkapu köveit, melyek közül csupán egy maradt fent, a földön fekvő Slaughter Stone, vagyis a Mészárlás Köve, melynek feltehetően semmi köze az emberöléshez (nevét a felszín jellemző elszíneződéséről kapta, melyet sokan rászáradt ősi vérnek tartottak, pedig nem más, mint esővízben feloldódott és oxidálódott fém). Ezen a ponton ér véget a regény.
Lehetséges-e, hogy minderre egyetlen ember életében sor kerülhetett? Igenis lehetséges, és a radiokarbon kormeghatározás eredményei (melyeket a lyukakban hátrahagyott és korábban az ásáshoz használt agancsok elemzése nyomán kaptak) eléggé hozzávetőlegesek és ellentmondásosak ahhoz, hogy teret engedjenek ennek a lehetőségnek, még ha a legtöbb tudós amellett is érvel, hogy ennél több időre volt szükség. Én magam nem hiszem, hogy Stonehenge építése túlontúl sokáig elhúzódhatott. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy egyes köveket nagy sietségben állítottak fel (például túlságosan sekély gödörbe ásták be, csak hogy ne kelljen vesződséges munkával hosszabb követ keríteni és megfaragni), és maga az évezredek óta változatlan emberi természet is azt valószínűsíti, hogy amint belekezdtek a nagy műbe, egyre fokozódó türelmetlenséggel végezték a munkát, csak hogy megérjék annak befejezését. Meggyőződésem továbbá, hogy a homokkőgörgetegekből emelt Stonehenge jellege is egyetlen építészről árulkodik. A kövek és pillérek talán a fából faragott eredetit képezik le, ám az építmény így is egyedülálló és merész, ami azt jelzi, hogy valaki tudatosan megtervezte, és az a valaki nyilván alig várta, hogy láthassa elképzelését alakot ölteni. Mindezek alapján feltételezem, hogy az építmény rövidebb idő alatt készült, mint azt általában gondolják.
Bár Stonehenge építésének munkája nem fejeződött be a kövek felállításával. Valamikor, senki sem tudja, mikor, szekercéket és tőröket ábrázoló faragványok kerültek a pillérek némelyikére. Azután, valamikor Kr. e. 2000 után, a korábban félrevetett kék köveket is visszahozták. Egyeseket a sziklagyűrűn belül, kör alakban állítottak fel, míg a többit lópatkó alakban rendezték el a kapukon belül. Ezzel az építkezés folyamata le is zárul, és az általunk ismert romok ennek a Stonehenge-nek a maradványai. Bár két-háromszáz évvel a kék kövek visszatérése után újabb gödröket ástak egy teljesen új kettős sziklagyűrűnek, azokat a köveket már sosem állították fel. Nagyjából ekkoriban a szent csapást, melyet azóta javarészt beszántottak a földbe, széles ívben kiterjesztették a folyópart irányába. A templomot végül Kr. e. 1500 körül hagyhatták el, és állapota azóta folyamatosan romlik.
Korábban említettem John North könyvét, a Stonehenge, a neolitikum embere és a kozmoszt (Stonehenge, Neolithic Man and the Cosmos, Harper Collins, 1997), amelyből az elhagyott kék kövek eredeti elrendezésére vonatkozó utalásokat is vettem. Épp ilyen hasznosnak találtam Aubrey Burl könyveit, kiváltképp a Stonehenge népét (The Stonehenge People, J. M. Dent, London, 1987) és A történelem előtti Avenburyt (Prehistoric Avebury, Yale University Press, 1979). A legjobb egykötetes bevezetés David Souden gyönyörűen illusztrált és átfogó Stonehenge, a kövek és a táj rejtélyei (Stonehenge, Mysteries of the Stones and Landscape, English Heritag, 1997) című munkája. Sokat merítettem továbbá Rodney Castleden Stonehenge építése (The Making of Stonehenge, Routledge, London, 1993) című művéből, valamint az R. M. J. Cleal, K. E. Walker és R. Montague szerkesztésében megjelent páratlanul alapos, tekintélyt parancsolóan vaskos és lélegzetelállítóan drága Stonehenge helye a tájban – A huszadik századi ásatások (Stonehenge in its Landscape, Twentieth-century Excavations, English Heritage Archeological Report 10,1995) című monográfiájából. Nagy segítségemre volt Lawrence Keeley Történelem előtti háborúja (War Before Civilisation, Oxford University Press, 1996) is. Szokás mondani, hogy egy kép felér ezer szóval, de Rex Nicholls képei, melyek utóbbi könyv címoldalain megjelennek, ennél is többet érnek. Külön köszönet neki, és Elizabeth Cartmale-Freedmannek, aki sok vesződséges kutatást elvégzett helyettem a neolitikum korabeli terményekkel, életkörülményekkel és a lelőhelyekről származó tárgyi leletekkel kapcsolatban. A hibák, félreértések és tévedések mind tőlem származnak. Mi teszi Stonehenge-t ennyire különlegessé? Sokan kiábrándulnak, amikor személyesen is találkoznak a romokkal. Nathaniel Hawthorne, aid tősgyökeres New England-i lakosként a tizenkilencedik század közepén kereste fel a helyet, így írt Stonehenge-ről: „nem érdemes megnézni… egyike a legunalmasabb látnivalóknak; s amikor teljes volt, még ennyire sem tűnhetett tetszetősnek”. Talán igaza van, a látogatók zöme mégis tekintélyt parancsolónak találja a köveket. Sokak szemében az ember lelki támasz iránti örök vágyát testesíti meg. Mások a roppant építőköveket, a kor technikai színvonala mellett egyedülállóan merész megoldásokat csodálja. De a legnagyobb csoda mégis az, hogy az építmény túlélte az évszázadok viharait. A kövek közül sok széttöredezett, másokat különféle építkezésekhez hordták el, míg megint másokat kellő alapozás híján a viharok döntöttek ki – a templom mégis mind a mai napig áll, s bár isteneit elfeledték, a rituálék természetét pedig sűrű homály fedi, ma is szentélye mindannak a törekvésnek, melyre a technológia és az ember önmagában nem képes választ adni. Sokáig maradjon meg ilyennek.