Bernard Cornwell
Excalibur III.
Excalibur
(Tartalom)

 

Johnnak és Sharon Martinnak

 

Szereplők

AELLE – Szász király
AGRICOLA – Gwent hadura, Twedric király alattvalója
AMHAR – Arthur törvénytelen fia. Loholt fivére
ARGANTE – Demetia hercegnője, Oengus mac Airem leánya
ARTHUR – Uther törvénytelen fia, Dumnonia hadura, később Siluria kormányzója
ARTHUR-BACH – Arthur unokája, Gwydre és Morwenna fia
BALIG – Hajós, Derfel sógora
BÁLIN – Arthur harcosainak egyike
BALISE – Dumnonia néhai druidája
BORS – Lancelot bajnoka és unokatestvére
BROCHVAEL – Powys királya Arthur uralma után
BUDIC – Broceliande királya, férje Arthur nővérének, Annának
BYRTHIG – Gwynedd királya
CADDWG – Hajós és Merlin alkalmi szolgálója
CEINWYN – Cuneglas király testvére, Derfel életre szóló párja
CERDIC – Szász király
CILDYDD – Aquae Sulis magisztrátusa
CLOVIS – Frank király
CULHWCH – Arthur unokatestvére és harcosa
CYWYLLOG – Mordred egykori ágyasa, Merlin szolgálója
DAFYDD – Az írástudó, aki lefordítja Derfel történetét
DERFEL – A történet narrátora, Arthur harcosa, később szerzetes (ejtsd: dervel)
DIWRNACH – Lleyn királya
EACHERN – Derfel egyik lándzsása
EINION – Culhwch fia
EMRYS – Durnovaria püspöke, később a siluriai Isca püspöke
ERCE – Derfel szász anyja
FERGAL – Argante druidája
GALAHAD – Lancelot féltestvére, Arthur egyik harcosa
GAWAIN – Broceliande hercege, Budic király fia
GUINEVERE – Arthur felesége
GWYDRE – Arthur és Guinevere fia
HYGWYDD – Arthur szolgálója
IGRAINE – Powys királynője és Brochvael felesége Arthur uralkodása után
ISSA – Derfel embereinek parancsnoka
LANCELOT – Benoic elűzött királya, jelenleg Cerdic szövetségese
LANVAL – Arthur egyik harcosa
LIOFA – Cerdic bajnoka
LLADARN – Gwenti püspök
LOHOLT – Arthur törvénytelen fia, Amhar fivére
MARDOC – Mordred és Cywyllog fia
MERLIN – Dumnonia druidája
MEURIG – Gwent királya, Tewdric fia
MORDRED – Dumnonia királya
MORFANS – A „Rút”, Arthur egyik harcosa
MORGAN – Arthur nővére, Sansum felesége
MORWENNA – Derfel és Ceinwyn leánya, Gwydre felesége
NIALL – Argante Feketepajzsos őrségének parancsnoka
NIMUE – Merlin papnője
OENGUS MAC AIREM – Demetia királya, a Feketepajzsosok vezére
OLWEN, AZ EZÜSTÖS – Merlin és Nimue követője
PERDDEL – Cuneglas fia, később Powyd királya
PEREDUR – Lancelot fia
PYRLIG – Derfel bárdja
SAGRAMOR – Arthur egyik parancsnoka
SANSUM – Durnovaria püspöke, később Dinnewrac kolostorának püspöke
SCARACH – Issa felesége
SEREN (1) – Derfel és Ceinwyn leánya
SEREN (2) – Gwydre és Morwenna leánya, Arthur unokája
TALIESIN – Híres bárd
TEWDRIC – Egykor Gwent királya, jelenleg keresztény remete
TUDWAL – A dinnewraci kolostor egyik szerzetese
UTHER – Dumnonia néhai királya, Mordred nagyatyja, Arthur atyja

 

Helyszínek
(A csillaggal jelölt helyek az írói képzelet termékei)

AQUAE SULIS – Bath, Avon
BEADEWAN – Baddow. Essex
BURRIUM – Gwent fővárosa, Usk, Gwent
CAER AMBRA* – Amesbury, Wiltshire
CAER CADARN* – South Cadbury, Somerset
CAMLANN – A pontos elhelyezkedése nem ismert; a könyvben leírt helyszín alapjául a devoni Dawlish Warren szolgált
CELMERESFORT – Chelmsford, Essex
CICUCIUM – Római erődítmény a powysi Sennybridge közelében
CORTNIUM – Cirencester, Gloucestershire
DUNCARIC* – Castle Cary, Somerset
DUNUM – Hod Hill, Dorset
DURNOVARIA – Dorchester, Dorset
GLEVUM – Gloucester
GOBANNIUM – Abergavenny, Monmouthshire
ISCA (DUMNONIA) – Exeter, Devon
ISCA (SILURIA) – Caerleon, Gwent
LACTODURUM – Towcester, Northamptonshire
LEODASHAM – Leaden Roding, Essex
LINDINIS – Ilchester, Somerset
LYCCEWORD – Letchworth, Hertfordshire
MAI DUN – Maiden Castle, Dorset
MORIDLTNUM – Carmarthen
MYTMYDD BADDON – A pontos elhelyezkedése nem ismert; a könyvben leírt leírás a Bathoz közeli Little Solsbury Hillre vonatkozik
SORVIODUNUM – Old Sarum, Wiltshire
STEORTFORD – Bishop's Stortford, Hertfordshire
THUNRESLEA – Thundersley, Essex
VENTA – Winchester, Hampshire
WICFORD – Wickford, Essex
YNYSWAIR – Lundy Island, Bristol Channel
YNYSWYDRYN – Glastonbury, Somerset

 

 

 

ELSŐ RÉSZ
Maidun tüzei

 

Asszonyok, mindenütt ott kísértenek. Mikor elkezdtem lejegyezni Arthur történetét, úgy képzeltem, mesém harcos férfiakról szól majd; kardokról és lándzsákról, győztes ütközetekről és megtartott határokról, megszegett eskükről és álnok királyokról, hisz másként hogyan is lehetne elmondani történetünket? Mikor megemlékezünk királyaink származásáról, nem anyjuk s nagyanyjuk neveit citáljuk elő, hanem azt mondjuk, Mordred ap Mordred ap Uther ap Kustennin ap Kynnar, s így vezetvén vissza urunk eredetét eljutunk Béli Mawrig, ki ősatyja valamennyiünknek. A történelmet férfiak írják és csinálják, ám ebben a történetben, Arthur történetében, akár ezüstös pisztrángok a koromfekete vízfolyás mélyén, mindenütt asszonyok alakja csillan fel.
Férfiak írják a történelmet, és nem tagadhatom, hogy ők felelősek Britannia mostani nyomorúságáért is. Százával voltunk, valamennyien bőrbe és vasba öltözve, oldalunkon pajzzsal, karddal és lándzsával. Azt hittük, Britannia a lábaink előtt hever, csak mert harcosok vagyunk, s bár Britannia pusztulását mindenkinél inkább egy férfi és egy asszony segítette, kettejük közül mégis az asszony vitte véghez a nagyobb kárt. Az asszony egyetlen átka elég volt ahhoz, hogy egy egész hadsereg elpusztuljon, ezért mostantól az ő történetét is írom, hisz ő vált Arthur legádázabb ellenségévé.
– Kicsoda? – akarja majd tudni Igraine, mikor e sorokat elolvassa.
Igraine az én szépséges királyném. Állapotos, ami mindannyiunkat örömmel tölt el. Ura, Brochvael, Powys királya, és mi valamennyien az ő oltalma alatt élünk Dinnewrac magányos monostorában, ahol igyekszem legjobb képességeim szerint lejegyezni Arthur történetét. Igraine parancsára írok, ki maga még túl fiatal ahhoz, hogy tudná, ki is az a császár. Mert így hívtuk Arthurt, császárnak, Amherawdrnak a britonok nyelve szerint, noha maga Arthur vajmi ritkán használta e címet. A szászok nyelvén írok, mert magam születésemet tekintve szász lennék, s mert Sansum püspök, a szent, ki Dinnewrac maréknyi közösségét igazgatja, soha nem engedné, hogy megírjam uram történetét. Sansum gyűlöli Arthurt, még az emlékét se állhatja, és hitszegőnek, árulónak nevezi uramat, ezért Igraine és én azt mondtuk a szentnek, hogy Jézus Urunk szent evangéliumát jegyzem le a szászok nyelvén, s amiért Sansum sem a szászok nyelvét nem beszéli, sem bármely egyéb nyelven olvasni nem tud, kis csalásunk mindeddig fényesen bevált.
A történet azonban egyre komorabbá válik, s nekem egyre nehezebb folytatnom. Olykor, ha szeretett uramra, Arthurra gondolok, legfényesebb napjait dicsőséges nyárnak látom, de mily hamar elfelhőzte egünket a korai ősz! Később, mint azt látni fogjuk, a fellegek szertefoszlottak, hogy a nyárutó fénye még egyszer a világra vetülhessen, de azután mélységes éjszaka köszöntött ránk, és azóta se virradt fel a kelő nap.
Guinevere volt az, ki elfelhőzte napunkat. A lázongások során történt, hogy Lancelot, kit Arthur mindaddig barátjának hitt, megpróbálta elorozni Dumnonia trónját. A keresztények siettek ebben segítségére, kiket vezetőik, köztük a csalárd Sansum püspök, abba a hitbe lovalltak, hogy legszentebb kötelmük kiostorozni a pogányokat Britannia földjéről, így készítvén elő az országot Krisztus második eljövetelére, melyre a prófécia szerint az ötszázadik esztendőben került volna sor. Lancelotot segítette Cerdic szász király is, aki a zűrzavart kihasználva minden erejével a Temze völgyére támadt, hogy ezzel megossza Britanniát. Ha a szászoknak sikerül elérnie a Severn-tengert, az északon élő britonokat elvágták volna délen lakó társaiktól, ám az Úr kegyelméből nekünk nemcsak Lancelotot és a keresztény csőcseléket, hanem Cerdicet is sikerült visszaszorítanunk. Ám súlyos árat fizettünk a diadalért; Arthur ráébredt Guinevere hitszegésére. Mezítelenül találta hitvesét egy másik férfi karjaiban, és abban a pillanatban mintha a nap hunyt volna ki az égről.
– Ezt én nem értem – kezdte Igraine egy késő nyári napon.
– Mi lehet az, drága úrnőm, amit te nem értesz? – kérdeztem kedvesen.
– Arthur szerette Guinevere-t, nem igaz?
– De igen.
– Akkor hát miért nem bocsátott meg neki? Én is megbocsátottam Brochvaelnek Nwylléért. – Nwylle volt Brochvael ágyasa, míg el nem kapta a ragályt, mely megcsúfolta szépségét. Gyanítom, noha nem szereztem róla bizonyosságot, hogy Igraine varázslat segítségével hozta a betegséget vetélytársára. Királyném kereszténynek mondja magát, csakhogy a kereszt hite nem az a vallás, mely a bosszú vigaszát kínálná híveinek. Ha valaki ilyesmire vágyik, fel kell keresnie egy idős javasasszonyt, aki tudja, mely füveket kell kiszaggatni és mely varázsigéket kell elsuttogni a fogyó hold korongja alatt.
– Megbocsátottál Brochvaelnek – engedtem meg –, de vajon Brochvael is megbocsátott volna neked?
Megborzongott.
– Természetesen nem! Elevenen égetett volna meg, ahogy a törvény megkívánja!
– Arthur is megégethette volna Guinevere-t – mondtam –, és bőséggel akadtak olyanok, kik ezt is tanácsolták neki, de ő szerette a hitvesét, igaz szenvedéllyel, épp ezért se meg nem ölethette, se meg nem bocsáthatott neki. Legalábbis eleinte.
– Akkor ostoba volt! – állapította meg Igraine. Királyném igen fiatal, és birtokolja az ifjúság minden önhittségét.
– Büszke volt – igazítottam ki, s ez talán csakugyan bolondot csinált Arthurból, miként mindannyiunkból. Elgondoltam a kérdésen. – Annyi mindent szeretett volna – toldottam meg –, megszabadítani Britanniát és legyőzni a szászokat, ám a lelke mélyén mindig is Guinevere biztatását várta, hogy mennyire jó ember. Mikor Guinevere összefeküdt Lancelottal, annak adta bizonyságát, hogy Arthurt hitványabbnak tartja. Ez persze nem volt igaz, ám ettől még nem fájt kevésbé. Nagyon is fájt. Soha azelőtt nem láttam ennyire megsebzett férfilelket. Guinevere egyenesen a szívét tépte ki a melléből.
– Így hát bebörtönözte őt? – kérdezte Igraine élesen.
– Bebörtönözte őt – bólintottam, és visszaemlékeztem a napra, mikor nekem kellett elvinnem Guinevere-t a Szent Tövis szentélyébe, Ynys Wydrynbe, ahol Morganre, Arthur nővérére bíztam őt. Morgant és Guinevere-t sosem fűzték egymáshoz gyengéd szálak. Egyikük pogány volt, a másikuk keresztény, és az a nap, mikor otthagytam Guinevere-t a szentély udvarán, egyike lett a kevés alkalmaknak, mikor zokogni láttam őt. „Ott fog maradni” jelentette ki Arthur, „halála percéig”.
– Minden férfi ostoba – jelentette ki Igraine, majd oldalvást felém sandított. – Te hűséges maradtál Ceinwynhez?
– Igen.
– Soha nem is kívántál mást?
– Dehogyisnem. A vágy nem fonnyad meg a boldogság fényénél, úrnőm. Amellett, mi értelme lenne a hűségnek, ha nem tennénk próbára időről időre?
– Gondolod, hogy van a hűségnek bármiféle értelme? – sütötte le a szemét, én pedig elgondolkodtam rajta, ura caerjének melyik ifjú, jóvágású harcosa vonzotta magára a tekintetét. Habár mostani állapota visszatartotta minden ostobaságtól, én máris rettegtem, mi történhet azután. Talán semmi.
Elmosolyodtam. – Hűséget várunk kedvesünktől, úrnőm, így napnál világosabb, hogy ő is ugyanezt várja tőlünk. A hűség ajándék, melyet szeretteinknek kínálunk. Arthur nekiadta Guinevere-nek, ám ő sosem viszonozta. Ő mindig másra vágyott.
– Éspedig?
– Hírnévre és dicsőségre, mikor Arthur irtózott mindkettőtől. Kéretlenül is megkapta, ám sosem lelte benne kedvét. Guinevere ezer lovassal kísértette volna magát, fennen lobogó zászlók alatt, hogy uralma alá hajtsa Britannia egészét. Arthur maga sosem vágyott egyébre, mint igazságra és jó termésre.
– És Britannia szabadságára, és a szászok vereségére – emlékeztetett Igraine szárazon.
– Azokra is – ismertem el –, és még egy valamire. Volt valami, amire mindennél inkább vágyakozott. – Elmosolyodtam, amint újra rám törtek az emlékek. Arra gondoltam, hogy Arthur e becsvágyát teljesítette be a legnehezebben, és maroknyi igaz barátja közül is csak kevesen akadtunk, kik valóban hittünk benne.
– Folytasd – sürgetett Igraine, attól tartva, hogy elbólintok.
– Egy darabka földet akart magának – folytattam –, egy csarnokot, néhány állatot, egy kis kovácsműhelyt. Hétköznapi ember szeretett volna lenni. Azt akarta, mások viseljék gondját Britanniának, míg ő a saját boldogságát hajszolja.
– És soha meg nem találja – fejezte be a mondatot Igraine.
– Megtalálta – biztosítottam róla, hanem is azon a nyáron, Lancelot lázadása után. Véres nyár köszöntött ránk, a megtorlás kora, mikor Arthur vasakarattal gyűrte uralma alá Dumnonia egészét.
Lancelot dél felé menekült, belgae-i királyságába. Arthur szívesörömest a nyomába eredt volna, de akkor Cerdic szászai jelentették a komolyabb fenyegetést. A lázongás végére a szász csapatok egészen Coriniumig jutottak, s talán magát a várost is beveszik, ha az Istenek nem küldenek ragályt a nyakukba, mely megtizedelte ellenségünk sorait. A férfiak belei megállás nélkül ürítették bűzölgő terhüket, a harcedzett katonák addig okádták vérüket, míg a végén állni is alig bírtak gyengeségükben, és mikor a ragály fékevesztetten tombolt soraikban, Arthur erői lecsaptak rájuk. Cerdic próbálta ráncba szedni embereit, de a szászok úgy hitték, isteneik elhagyták őket, és inkább választották a menekülést.
– Visszatérnek még – óvott Arthur, amint megállt Cerdic utóvédjének véres maradványai közt. – Következő tavasszal – folytatta –, mind visszatérnek. – Megtörölte Excalibur pengéjét véres köpenyében és lassan visszacsúsztatta a kardot hüvelyébe. Mostanra szakállt növesztett, melynek szálai őszbe csavarodtak. Idősebbnek tűnt, jócskán idősebbnek, és a Guinevere álnoksága felett érzett fájdalom elvadította vonásait, így azok, kik azon a nyáron látták először Arthurt, félelmetesnek találták megjelenését, és ő semmit sem tett, hogy változtasson e képen. Mindig is türelemmel viselte a megpróbáltatásokat, ám az engesztelhetetlen harag most befészkelte magát a bőre alá, és a legkisebb ingerlésre is előtört belőle.
Véres nyarat írtunk, a megtorlás korát, míg Guinevere-t végzete Morgan szentélyének falai közé zárta. Arthur élve temette el hitvesét, és az őrök szigorú parancsba kapták, hogy örökké e helyütt tartsák. Guinevere, Henis Wyren hercegnője, eltávozott a világból.
– Ne légy már ilyen megátalkodottan ostoba, Derfel – förmedt rám Merlin jó egy héttel később –, két esztendőn belül szabad lesz. Talán egy is elég neki. Ha Arthur ki akarta volna irtani a világból, a máglyának adja, ahogyan szerintem tennie is kellett volna. Semmi nincs olyan áldásos hatással az asszony viselkedésére, mint egy kiadós égetés, de Arthurnak bezzeg hiába beszélek. Az az együgyű szerelem! Olyan, akár ő maga. Gondold csak el! Lancelot él, Mordred él, Cerdic él, Guinevere él! Ha valaki örökké szeretne élni, úgy tűnik, egyebet sem kell tennie, mint magára haragítania Arthurt. Én magam pedig jól vagyok a koromhoz képest, köszönöm, hogy rákérdeztél.
– Igenis rákérdeztem – sóhajtottam fel –, csak épp oda se figyeltél rám.
– A hallásommal van a gond. – Megcsapkodta egyik fülét. – Süket vagyok, mint a hal. A kor teszi, Derfel, az öregség. Láthatóan hanyatlom.
Szó sem volt ilyesmiről. Jobban nézett ki, mint hosszú idő óta bármikor, és a hallása, ebben bizonyos vagyok, nyolcvan esztendejével dacolva is éppoly sértetlen maradt, akár a látása, amely a saséval vetekedett. Merlin nem hanyatlott, hanem éppenséggel új erőre látszott kapni, mintha Britannia megkerült Kincsei éltetnék. A tizenhárom Kincs vénséges öreg volt, akár maga Britannia, és évszázadokon át hevert elfeledve, ám Merlinnek végül sikerült megtalálnia őket, s bár a hatalmukat még soha senki nem tette próbára, a Kincsek ereje által remélte visszahívni őseink isteneit Britanniába.
Azon a napon kerestem fel Merlint, hogy elvittem Guinevere-t Ynys Wydrynbe. Egész nap zuhogott az eső, és nehézkesen kapaszkodtam fel a Tor csúcsára, félig arra számítva, hogy Merlint ott találom, ám a tetőt kiábrándítóan kihaltnak találtam. Merlin egykor hatalmas csarnokot mondhatott magáénak a Tor tetején, melyhez álomtorony is kapcsolódott, ám az épületek rég leégtek. Ott álltam a Tor üszkös romjai közt és végtelen magányt éreztem. Arthur, legjobb barátom, gyötrelmek közt élt. Asszonyom, Ceinwyn, messze, Powys-ban várt, míg legkisebb leányom, Dián, a Túlvilágon, hová Lancelot csatlósai juttatták. Barátaim mind elhaltak, avagy távol jártak. A szászok javában készülődtek, hogy az új esztendőben megvívjanak velünk, házam a tűz martaléka lett, életem komornak és vigasztalannak tetszett. Talán csak Guinevere szomorúsága fertőzött meg, de azon a reggelen, megállva Ynys Wydryn esőben ázó csúcsán, magányosabbnak éreztem magam, mint addigi életemben bármikor, ezért letérdeltem a sárral vegyült hamvak közé, hogy fohászt mondjak Belhez. Könyörögtem, hogy mentsen meg bennünket, s akár egy gyermek, jelet követeltem, melyből megtudhattam, hogy az Istenek mégsem hagytak magunkra bennünket.
A jel jó egy hétre rá érkezett meg. Arthur keletnek lovagolt, hogy a szász határvidéket gyötörje, de én Caer Cadarnben maradtam, hogy bevárjam Ceinwynt és lányaimat. Valamikor azon a héten Merlin, és társa, Nimue, beköltöztek a közeli, üresen álló lindinisi palotába. Valamikor magam laktam ott, míg királyunk, Mordred neveltetéséről gondoskodtam, ám miután Mordred elérte a kort, a palotát Sansum püspök rendelkezésére bocsátották. Sansum szerzeteseit mostanra kiebrudalták a bosszúra szomjas lándzsások, így a roppant római csarnokok kongtak az ürességtől.
A népektől tudtuk meg, hogy a druida a palota falai közt él. Látomásokról, csodálatos jelekről beszéltek, és éjjelente a fák között sétálgató Istenekről, ezért egyenest a palotához lovagoltam, ám Merlinnek nyomát se találtam. Két-háromszáz helybéli is gyülekezett a kapuk előtt, hogy az éji jelenések történeteit ismételgesse, s amint őket hallgattuk, nagyot dobbant a szívünk. Dumnoniának alig néhány napja kellett elszenvednie a sötét babonák által gerjesztett keresztényi őrületet, és úgy tűnt, most a pogányok készültek arra, hogy elvakultság tekintetében felvegyék a versenyt a keresztényekkel. Kitártam a palota kapuit, átvágtam a jókora udvaron, és egyenesen Lindinis üresen álló csarnokai felé vettem az irányt. Merlin nevét kiáltoztam, de választ semerről se kaptam. Az egyik konyhában még meleg tűzhelyre bukkantam, és az egyik szobában láthatóan nemrég aludtak, ám ettől eltekintve nem fogadott más, csak az egerek és a patkányok.
A népek ennek ellenére egész álló nap csak gyülekeztek Lindinis előtt. Dumnonia minden részéből eljöttek, s valamennyiük arcára megrendítő, ám oktalan reménykedés ült ki. Magukkal hozták a nyomorékokat és a betegeket, s türelmesen várakoztak egészen szürkületig, mikor a palota kapui megnyíltak, és ők besétálhattak, besántikálhattak, bemászhattak a nagy külső udvarára. Megesküdtem volna rá, hogy nincs senki a roppant építményben, pedig valaki csak kinyitotta a kaput és meggyújtotta a fáklyákat, melyek bevilágították az udvar árkádsorát.
Csatlakoztam a tömeghez az udvaron. Lándzsásaim parancsnoka, Issa kísért el, és mindketten ott álltunk meg a kapu mellett, sötét köpenyünkbe burkolózva. Vidéki földmívesek gyülekeztek az udvaron. Szegényes ruházatot viseltek, és az olyanok sötét, elgyötört arcát viselték, kiknek minden egyes nap magával a földdel kell megküzdeniük a megélhetésért, mégis, a fáklyák imbolygó fényében minden beesett arc eltelt reménykedéssel. Arthur bizonyosan haragra gerjedt volna, hisz mindig gyűlölte, ha valaki oktalan reményt plántál az elesettek szívébe, pedig annak a tömegnek nagyon is szüksége volt erre a reményre. Az asszonyok feltartották a beteg kisdedeket avagy az első sorokba tolták nyomorék gyermekeiket, és valamennyien izgatottan hallgatták a Merlin látomásairól szóló csodálatos történeteket. Akkorra esett a harmadik varázslatos éjszaka, és annyian szegődtek szemtanúnak az eseményekhez, hogy a tömeg a hatalmas udvaron sem fért meg. Sokan felkapaszkodtak a hátam mögött magasodó falra, míg mások a kitárt kapukon igyekeztek beférkőzni, de senki sem tette lábát az udvar három oldalát keretező árkádsor alá, melyet négy lándzsás vigyázott, fegyverük hosszú nyelével hátraszorítva a tömeget. A négy fekete pajzsos lándzsás Oengus mac Airem királyságából, Demetiából származott, és én eltöprengtem rajta, mit is kereshetnek itt, ily távol a hazájuktól.
A napfény utója is szertefoszlott az égről, és denevérszárnyak rebbentek a fáklyák fényénél, miközben a tömeg letelepedett a római kövezetre, és várakozástéli tekintetét a palota bejáratára függesztette, mely az udvar kapujával átellenben nyílt. Időről időre felnyögött egy-egy asszony; gyermekek sírtak fel, hogy szüleik nyomban elcsendesítsék őket. A négy lándzsás az árkádsor négy sarkában kuporodott le.
Várakoztunk. Számomra úgy tűnt, órák óta várunk már mozdulatlanságba dermedve, és gondolataim egyre inkább elkalandoztak Ceinwn, és elhalt leányom, Dián felé, mikor váratlanul erőteljes kongás hallatszott a palota belsejéből, akárha valaki egy lándzsával megdöngette volna az Üst oldalát. A tömeg lélegzetét visszafojtva várt, míg az asszonyok közül néhányan felegyenesedtek és ringatózni kezdtek a fáklyák fényében, égnek emelték karjukat és az Isteneket szólongatták, ám semmiféle jelenés nem tűnt fel előttünk, és a hatalmas palota ajtai is zárva maradtak. Megérintettem Hywelbane markolatának vasát, és a kard megnyugtatóan simult a markomba. A pattanásig feszült indulatok nyugtalanítottak ugyan, ám még ennél is jobban szorongtam amiatt, hogy Merlinnek eddig soha nem volt szüksége ekkora közönségre. Ami azt illeti, mindig is megvetette az olyan druidákat, kik bámészokat toboroztak maguk köré. „Az oktalanokat bárki meggyőzheti” szerette mondogatni, ám ma éjjel, úgy tűnt, éppenséggel ő lett az, aki meg akarta győzni az oktalanokat. Ádáz indulatokat korbácsolt, hogy a tömeg várakozásteli izgalommal és áhítattal fordítsa felé arcát, s amikor a fémes hang újra megkondult, az oktalanok talpra emelkedtek és egy emberként kezdték kántálni Merlin nevét.
Azután a palota kapui kitárultak, és a tömegre lassan néma csend hullt.
Néhány pillanatig mélységes sötét uralkodott a kapunyílás mélyén, azután egy teljes harci díszbe öltözött ifjú vált el a feketeségtől, hogy megálljon az árkádsor legfelső lépcsőjén.
Semmi varázslatosat nem láttam rajta, hacsak nem testi szépségét. A kifacsarodott végtagok, megnyomorodott lábak, golyvás nyakak, sebhelyes arcok és elkínzott lelkek világában az ifjú harcos egyszerűen gyönyörű jelenség volt – magas, sudár és aranyló hajú; egy végtelenül nyugodt, derűs férfiú nyílt ábrázatával. Szeme kéken fénylett az éjszakában. Nem viselt sisakot, s így fürtjei, melyeket oly hosszúra engedett, akár a lányok, szétterültek széles vállán. Csillámlóan fehér mellvértet öltött, a hozzá illő fehér kesztyűkkel és fehér kardhüvellyel. Harci öltözéke mérhetetlenül drágának tetszett, és én eltűnődtem rajta, hogy ki is lehet ő. Azt hittem, Britannia valamennyi harcosát ismerem – legalábbis azokat, kik ehhez fogható vértezetet engedhettek meg maguknak –, de az ifjú még számomra is idegennek tűnt. Elmosolyodott a tömeg láttán, majd mindkét kezét a magasba emelte és intett, hogy mindannyian térdepeljünk le.
Issa és jómagam állva maradtunk. Talán a harcos férfiú büszkesége vett rá bennünket erre, vagy csak kilátást akartunk az embertömeg feje felett.
A hosszú hajú harcos nem szólt, de miután az egybegyűltek térdre ereszkedtek, újabb mosollyal mondott nekik köszönetet; majd körbejárt a kerengőn, hogy kioltsa a fáklyákat, egyenként alámerítve azokat az odakészített hordók vízébe. Az előadást, ébredtem rá, aprólékosan megtervezték. Az udvar egyre sötétebb és sötétebb lett, míg végül egyedül a palota kapuját keretező két fáklya maradt égve. Az égről elfogyott a holdkorong, az éjszaka sötétje visszakövetelte a világot.
A fehér harcos a megmaradt két fáklya közt állt meg. – Britannia gyermekei – szólt fennhangon, és melegséggel teli, zengő hangja remekül kiegészítette testének szépségét –, imádkozzatok isteneitekhez! E falak közt lakoznak Britannia Kincsei, és nemsoká, alig kis idő múlva, felszabadul a bennük lakozó erő. Ám addig is, hogy tanúivá legyetek e csodának, engedjük, hogy maguk az Istenek szóljanak hozzátok. – Azzal kioltotta az utolsó két fáklyát is, és az udvarra átható sötétség borult.
Semmi sem történt. A tömeg sugdolózni kezdett, Belt, Gofannont, Grannost és Dont szólította, hogy mutatnák meg hatalmukat. Bőrömet kiverte a hideg veríték, és szorosan markoltam Hywelbane-t. Maguk az Istenek járnak a körünkben? Felnéztem az égboltra, hol a felhők között kígyózott a csillagok ösvénye, és elképzeltem a magasztos Isteneket, amint átsuhannak felettünk; azután Issa felnyögött, én pedig visszafordítottam tekintetem e világra.
És én is felnyögtem.
Egy leány, aki a gyermeki korból kilépvén még alig ért asszonnyá, tűnt fel a sötétség méhében. Törékeny teremtés volt, gyönyörű ifjúságában és bájos küllemében, éppoly mezítelen, akár a ma született gyermek. Nádszál karcsú leány, parányi melleivel és hosszú combjaival, amint egyik kezében liliombokrétát, a másikban keskeny pengéjű kardot szorongatott.
Meredten néztük valamennyien. A sötétben, a fáklyák lángjától megfosztott rideg éjszakában, a lány teste valósággal izzani látszott. És izzott is. Alakját fojtottan pislákoló, csillámló fehér fény rajzolta ki. Nem erőteljes, kápráztató fénysugár, csak tompa lidércfény, mintha csillagpor vetült volna a tejfehér bőrre. Harmatos sugárzás, mely puhán érintette testét, haját, lábát és karját, csak épp az arcát nem. A liliomok is felizzottak, és sejtelmesen izzó szikrák szaladtak végig a kivont kard acélján.
A csillagfénybe öltözött lány lassan végigsétált az árkádsor alatt. Látható közönnyel viseltetett az udvaron összesereglett falusiak irányában, kik felé nyújtották elsorvadt tagjaikat és beteg gyermekeiket. Tudomást sem vett róluk, ehelyett kecsesen és könnyedén végiglépdelt az árkádsoron, árnyékba borult arcával a kövezetre meredve. Pihekönnyű léptekkel járt. Úgy tűnt, önmagába mélyed, elveszik tulajdon álmaiban, s az emberek révülten nyögdécseltek és szólongatták, ám ő ügyet se vetett rájuk. Tovább lépkedett, és a kísérteties fény mindenfelé elkísérte, megrajzolta testének vonalát, karjait és lábait, s bár hollófekete haja szinte álarcként rejtette vonásait a lidércfény elől, szinte ösztönösen megéreztem, milyen megejtő lehet szépsége. Közel ért a helyhez, hol Issa és jómagam álltunk, és ott hirtelen felénk fordította az arcára telepedett éjsötét árnyat. Megéreztem valamit, ami homályosan a tengerre emlékeztetett, azután, éppoly hirtelen, mint ahogy feltűnt, a jelenés eggyé vált a sötéttel, és a tömeg fájdalmasan sóhajtott fel.
– Ki volt ez? – kérdezte Issa.
– Nem tudom – feleltem bódultán. Mindez nem lehetett esztelen téboly, csakis valóság, hisz saját szememmel láttam. Csakugyan, ki lehet? Egy istennő? Es miért a tenger illatát idézte fel bennem? – Talán egyike Manawydan lelkeinek – vetettem fel. Manawydan a tenger istene, és ésszerűnek tűnt, hogy nimfái a tenger illatát hordozzák.
Hosszú ideig várakoztunk a második jelenésre, s mikor az megérkezett, sokkal kevésbé tűnt látványosnak, mint az izzó tengeri nimfa. Egy alak jelent meg a palota tetején, egy fekete forma, melyből lassan egy fegyveres, köpenyes harcos bontakozott ki, aki bikaszarvval koronázott roppant sisakot viselt. A férfi alakja alig vált el a sötétségtől, de mikor egy felhőfoszlány félrecsusszant és láttatni engedte a hold erőtlen fényét, valamennyien észrevettük őt, és a tömeg lélegzetvisszafojtva figyelte, amint megáll felettünk, széttárt karokkal és sisakja arcvédői mögött árnyékba borult arccal. Lándzsát és kardot hordozott. Egy hosszú pillanatig némán tornyosult fölénk, azután eltűnt ő is, noha meg mernék rá esküdni, hogy félrecsusszanó cserép hangját hallottam a tető túlfeléről, amint ezt cselekedte.
Azután, éppoly hirtelen, mint ahogy eltűnt, a mezítelen lány újra felbukkant, csak ezúttal egyetlen váratlan villanással, a lépcsősor tetején. Egyik pillanatban csak a sötétet láttuk, a másikban máris ott állt, mozdulatlanul, sudáran, fénylőn. Arca megint sötétbe burkolózott, mintha eggyé vált volna sötét hajával. Mozdulatlanul állt néhány pillanatig, majd lassú táncba kezdett, kecsesen lábujjhegyre emelkedve és szövevényes mintázatot követve, mely újra és újra metszette a tánc kiindulópontját. Maga elé meredt, miközben köreit rótta. Úgy tetszett, teste földöntúli fényben izzik, mely egyenesen a bőréből árad, s bár egyes helyeken az izzás erősebbnek tűnt, mint másutt, az bizonyosan nem lehetett emberi természetű. Issa és én is letérdepeltünk, hisz kétségkívül az Istenek jelét láttuk magunk előtt – fényt a sötétben, szépséget a romok közt. A nimfa tovább táncolt, miközben testének izzása lassan elfakult, s mikorra nem lett egyéb, mint sóhajnyi fénypászma az árkádok feketeségében, a jelenés megtorpant, széttárta karjait és lábait, hogy kihívóan szembenézzen velünk, azután újra elenyészett.
Valamivel később két lángoló fáklyát hoztak elő a palotából. A tömeg mostanáig magából kikelve kiáltozott, isteneit szólongatta és követelte, hogy láthassa Merlint, aki végül fel is tűnt a palota kapujában. A fehér harcos hordozta az egyik fáklyát, a félszemű Nimue a másikat. Merlin megállt a lépcsősor tetején és fölénk magasodott hosszú, fehér köntösében. Engedte, hogy a tömeg kitombolja magát. Ősz szakállát, mely kevés híján a csípőjéig ért, fekete szalagokkal ékesített fonatokba rendezte, miként hosszú fehér haját is befonta és felpántlikázta. Szálas, fekete botot szorongatott szikár kezében, melyet idővel a magasba emelt, hogy elhallgattassa a tömeget.
– Láttatok jelenéseket? – kérdezte izgatottan.
– Igen! Igen! – kiáltotta a tömeg, és Merlin ráncos, ravasz arcára a kellemes meglepetés kifejezése költözött, mintha neki magának fogalma se lett volna róla, mi mindent történt ezen az udvaron.
Elmosolyodott, majd félrelépett és intett szabad kezével. Két apró gyermek, egy fiú és egy leány jött elő a palotából, magával hozva Clyddno Eiddyn Üstjét. Britannia Kincseinek zöme apró, sőt jelentéktelen, hétköznapi tárgy volt, ám az Üst valódi érték, amellett messze a leghatalmasabb a tizenhárom Kincs közül. A jókora ezüst edény arany erezete harcosokat és különféle fenevadakat ábrázolt. A két gyermeknek meg kellett küzdenie az Üst tekintélyes súlyával, de végül sikerült előhozniuk és a druida mellé letenniük az edényt.
– Enyém Britannia valamennyi Kincse! – jelentette be Merlin, és a tömeg felsóhajtott válaszként. – Hamarosan – folytatta – felszabadítom a Kincsek hatalmát. Britannia újra régi nagyságában tündököl majd, és ellenségeinkre pusztulás vár! – Itt megállt, hogy az üdvrivalgás sokáig visszhangozzék az oszlopsor alatt. – Ma éjszaka tapasztalhattátok az Istenek hatalmát, pedig csupán semmiséget láttatok, apró és jelentéktelen csodákat. Hamarosan egész Britannia tanúja lesz az Istenek cselekedeteinek, ám addig, hogy magamhoz szólíthassam isteneinket, szükségem van valamennyiőtök segítségére.
A tömeg üvöltve ajánlkozott segíteni, és Merlin széles mosollyal fogadta támogatásukat. Az a jóindulatú, leereszkedő mosoly végtelenül gyanakvóvá tett. Lényem egy része jól tudta, miféle játékot űz Merlin a tudatlan falusiakkal, ugyanakkor, mondogattam magamban, még Merlin se képes felizzítani egy leány mezítelen bőrét. Én magam láttam a csodát, melyben olyannyira hinni akartam, és annak a hajlékony, fénylő testnek az édes emléke meggyőzött róa, hogy az Istenek mégsem hagytak bennünket magunkra.
– El kell jönnötök a Mai Dunra! – szólalt fel Merlin zengő hangon. – El kell jönnie mindenkinek, kinek csak telik az erejéből, és élelmet kell hoznotok magatokkal. Ha van fegyveretek, hozzátok azokat is. Mai Dunnál munka vár ránk, hosszú és fáradtságos munka, ám Samain éjjelén, mikor a holtak közöttünk járnak, együtt szólítjuk majd magunkhoz isteneinket. Ti és én, mi, együtt! – Megállt, majd a tömeg felé emelte hosszú, fekete botját. A bot hosszasan ingadozott, akárha keresne valakit, majd rajtam állapodott meg. – Lord Derfel Cadarn! – szólított fel Merlin.
– Uram? – feleltem mély zavarban, amiért kiemeltek a tömegből.
– Te itt maradsz. Ti, többiek, immár elindulhattok. Térjetek meg otthonaitokba, az Istenek Samain éje előtt nem tapodják Britannia földjét. Térjetek otthonaitokba, lássátok el földetek, azután jöjjetek a Mai Dunra. Hozzatok fejszéket, hozzatok élelmet, és készüljetek rá, hogy a maguk teljes dicsőségében látjátok viszont isteneiteket! És most menjetek! Induljatok!
A tömeg engedelmesen oszladozni kezdett. Sokan megálltak, hogy köpenyem érintsék, hisz egyike voltam a harcosoknak, kik elhozták Clyddno Eiddyn Üstjét Ynys Mon-i rejtekéből, s ez, legalábbis a pogányok szemében, hőssé avatott. Megérintették Issát is, amiért az Üst Harcosai közé tartozott, azután, hogy a tömeg hazatért, Issa ottmaradt a kapu mellett, míg én találkoztam Merlinnel. Üdvözöltem uramat, aki azonmód félresöpörte az egészségére vonatkozó kérdésemet, és inkább azután érdeklődött, mit szólok az est különös történéseihez.
– Mi volt ez? – kérdeztem.
– Mi volt mi? – kérdezett vissza ártatlanul.
– A lány a sötétben – feleltem.
Merlin szeme elkerekedett a színlelt álmélkodásában.
– Eljött hát újra? Hogy ez milyen érdekes! Az a lány volt, amelyik szárnyat növeszt, vagy amelyik fénylik a sötétben? A fénylő lány, hát persze! Fogalmam sincs róla, ki lehet, Derfel. Nem oldhatom meg egymagam a világ összes rejtélyét. Túlontúl hosszú időt töltöttél Arthur társaságában, és hozzá hasonlóan azt hiszed, mindenre létezik hétköznapi magyarázat, de sajna, az Istenek értik a módját, hogy sose ismerhessük ki őket. Hasznossá tennéd magad és bevinnéd azt a kotlát?
Megemeltem a súlyos Üstöt és bevittem a palota oszlopokkal alátámasztott fogadócsarnokába. Mikor a nap korábbi részében itt jártam, üresnek találtam a csarnokot, de most egy fekhelyet, egy alacsony asztalt, és négy állványra helyezett olajlámpást is láthattam magam körül. A fiatal és jóvágású, fehér vértezetet viselő harcos, ki oly hosszúra engedte haját, a fekhelyen ülve mosolygott felém, míg a rongyos fekete köpenybe öltözött Nimue taplót vitt, hogy meggyújtsa a lámpások belét.
– Ez a szoba délután még üresen állt – vádaskodtam.
– Számodra bizonyosan úgy tűnt – felelt Merlin könnyedén –, de csak mert nem akartunk mutatkozni előtted. Találkoztál már Gawain herceggel? – Az ifjú felé intett, aki felpattant a fekhelyről és meghajtotta a fejét. – Gawain Budiénak, Broceliande királyának az örököse – mutatta be Merlin a herceget –, s mint ilyen, Arthur unokaöccse.
– Herceg – üdvözöltem Gawaint. Korábban is hallottam róla, de még sosem találkoztunk. Broceliande briton királysága a tengeren túl, Armoricában feküdt, és mostanság, mikor a frankok egyre kitartóbban ostromolták határait, ritkán érkeztek hozzánk tengerentúli vendégek.
– Enyém a tisztesség, hogy megismerhetlek. Lord Derfel – szólt Gawain udvariasan. – A híred messze túljár Britannia határain.
– Micsoda képtelenég, Gawain – csapott le rá Merlin. – Derfel hírneve nem jár semerre, hacsak nem abban az önhitt fejében. Gawain azért jött, hogy nekem segítsen – magyarázta.
– Miben? – kérdeztem.
– Természetesen a Kincsek oltalmazásában. Félelmetes lándzsás hírében áll, legalábbis így mondják. Igaz ez, Gawain? Csakugyan félelmetes vagy?
Gawain csak mosolygott válasz gyanánt. A szememben egyáltalán nem tűnt félelmetesnek, hisz fiatalember volt még, aligha tizenöt-tizenhat nyárral a háta mögött, kinek arca még sosem látott beretvát. Hosszú haja lányos külsővel ruházta fel jóindulatú arcát, míg fehér vértezete, melyet korábban arcpirítóan drágának gondoltam, közönséges mésszel bekent egyszerű harci viseletnek bizonyult. Magabiztossága és tagadhatatlanul előkelő megjelenése híján szánalmasan nevetséges jelenség lett volna.
– És mi történt, mióta legutóbb találkoztunk? – akarta tudni Merlin, én pedig beszéltem neki Guinevere-ről, mire Merlin gúnyosan félresöpörte abbéli meggyőződésemet, hogy Arthur hitvese élete végégig börtönében senyved majd. – Arthur megátalkodottan ostoba – közölte. – Guinevere sokkal okosabb, csakhogy Arthurnak most épp semmi szüksége rá. Valami együgyű teremtés kell neki, aki melegen tartja az ágyát, míg ő a szászok miatt aggódik. – Leült a fekhelyre és elmosolyodott, amint a két kisgyermek, aki korábban kicipelte az Üstöt az udvarra, most kenyeret, sajtot, és egy flaska mézsört szolgált fel. – A vacsora! – kiáltott boldogan. – Jöjj, csatlakozz hozzám, Derfel, szót akarunk váltani veled. Ülj csak le! Egészen kényelmesnek találod majd a kőpadlót. Telepedj le Nimue mellé.
Leültem. Nimue mindeddig ügyet sem vetett rám. Hiányzó szemének kísérteties üregét szemkötő takarta el; haja, melyet kurtára nyírt, mielőtt útnak indultunk volna Guinevere Tengeri Palotája felé, mostanra kezdett elvadulni, noha így is elég rövid maradt, hogy fiús külsővel ruházza fel. Haragosnak tűnt, de hát Nimue mindig is haragosnak tűnt. Egyetlen dolognak szentelte egész életét, az Istenek kutatásának; megvetéssel viseltetett minden egyéb iránt, mely elvonta figyelmét e célról, s talán Merlin gunyoros kellemetlenkedéseit is merő időpocsékolásnak tartotta. Ő és én együtt nőttünk fel, és közös gyermekkorunk óta nem is egyszer mentettem meg az életét, legjobb képességeim szerint tápláltam és ruháztam, mégis úgy kezelt, mintha otromba paraszt lennék.
– Ki uralja Britanniát? – kérdezte tőlem hirtelen.
– Rossz kérdés! – csattant fel Merlin váratlan hevességgel. – Rossz kérdés!
– Nos? – követelte a választ Nimue, aki tudomást sem vett Merlin haragjáról.
– Senki sem uralja Britanniát – feleltem.
– Helyes válasz – dühöngött tovább Merlin. Viselkedése láthatóan nyugtalanította Gawaint, aki Merlin fekhelye mögött állt és gondterhelt kifejezéssel figyelte Nimuét, aki szintúgy megrémítette. Nem is hibáztattam érte. Nimue szinte mindenkit megrémített.
– Akkor hát ki uralja Dumnoniát? – kérdezte most Nimue.
– Arthur – feleltem.
Nimue diadalmas pillantást vetett Merlinre, de a druida csak a fejét rázta.
– A kulcsszó a rex – mondta –, márpedig a rex, ha lenne bármelyikteknek is leghalványabb fogalma a latinról, királyt jelent, tehát nem császárt. A császár az imperator. Tegyünk kockára mindent a tudatlanságotok miatt?
– Arthur uralja Dumnoniát – erősködött Nimue.
Merlin ügyet se vetett rá. – Ki itt a király? – tudakolta tőlem.
– Természetesen Mordred.
– Természetesen Mordred – ismételte Merlin. – Mordred! – köpte oda Nimuénak. – Mordred!
Nimue elfordult, mintha untatná az érdektelen vita. Én magam rég megkeveredtem és a legkevésbé sem értettem, mi a vita tárgya, s mikor rákérdeztem volna, megint csak feltűnt a két gyermek, hogy még több kenyeret és sajtot hozzon. Amint letették a tálakat a kőpadlóra, egy pillanatra újra megéreztem a távoli tenger sós aromáját, mely a mezítelen jelenést elkísérte, azután a gyermekek visszavonultak a függönyön át, és az éteri illat velük együtt távozott.
– Nos hát – fordult hozzám Merlin egy olyan ember önelégültségével, ki máris megnyerte a vitát –, van Mordrednek gyermeke?
– Több is – feleltem. – Ahány lányt már meggyalázott... – Miként azt a királyok tenni szokták – legyintett Merlin –, nem is beszélve a hercegekről. Te is szoktál lányokat meggyalázni, Gawain? – Nem, uram. – Gawaint láthatóan megbotránkoztatta a felvetés.
– Mordredet mindig is vonzotta az erőszak – jelentette ki Merlin. – Ebben atyjára és nagyatyjára ütött, bár azt be kell vallanom, hogy mindketten messze lemaradnak Mordred mögött. Uther maga se tudott ellenállni egy-egy csinos pofinak. Vagy egy rútnak, ha éppenséggel olyan kedve volt. Arthur persze sohasem adta magát az erőszaknak. Ebben hasonlítotok egymásra, Gawain.
– Ezt örömmel hallom – szólt Gawain, és Merlin ingerültséget színlelve forgatta a szemét.
– Akkor hár, mihez kezd Arthur Mordreddel? – követelte a választ a druida.
– E falak közé zárja majd, uram – válaszoltam, körbemutatva a palotán.
– Bezárja! – Merlin láthatóan remekül szórakozott. – Guinevere-t bebörtönzi, Sansum püspököt lecsukatja, ha így megy tovább, mindenki, aki kapcsolatban állt Arthurral, rács mögött végzi! Valamennyien vízen és penészes kenyéren tengődünk majd. Hogy is lehet Arthur ilyen ostoba! Ki kellett volna taposnia Mordred beleit!
Mordred még kisdedként örökölte meg királyságát, és míg fel nem nőtt, Arthur gyakorolta helyette a hatalmat, amikor pedig elérte a kort, Arthur ígéretéhez híven minden hatalmat átadott neki. Mordred alaposan visszaélt a hatalommal, sőt Arthur halálát is eltervezte, ami felbátorította Sansumot és Lancelotot a lázadásra. Mordredet ezt követően bebörtönözték, bár Arthur elszánta rá magát, hogy Dumnonia jogos királyát, kinek ereiben az Istenek vére csörgedezik, méltóságának kijáró tisztelettel kell kezelni, ha már a tényleges hatalmat nem birtokolhatja. Ebben a pompás palotában akarta tartani, megadva neki minden fényűzést, ám távol tartva őt minden álnokságtól.
– Úgy gondolod tehát – kérdezte most Merlin –, hogy szép számmal akadnak fattyai?
– Tucatjával is.
– Ha csakugyan így gondolod – förmedt rám Merlin –, nevezz meg akár csak egyet is, Derfel. Egyetlen nevet mondj!
Elgondolkodtam egy pillanatig. Mordred bűneinek megítélésében jobb helyzetben voltam akárki másnál, hisz gyermekkora óta magam vigyáztam rá, noha csak vonakodva és rosszul láttam el e kötelmet, noha nem sikerült atyai tekintélyt kivívnom magamnak, s bár drága Ceinwynem is mindent megpróbált, hogy anyja legyen a gyermeknek, Mordred végül csak megkeseredettségben és gonoszságban nőtt fel. – Lenne egy szolgáló – feleltem –, ki hosszú időn át volt ágyasa.
– A neve? – kérdezte Merlin sajttal teli, fröcsögő szájjal.
– Cywyllog.
– Cywyllog! – kiáltott, mintha mulattatná a név. – És azt mondod, Mordred gyermeket nemzett ennek a Cywyllognak?
– Egy fiút – válaszoltam –, ha nem csal meg az emlékezetem.
– És ezt a Cywyllogot – hadonászott a sajtszeletelő késsel –, merre lehet megtalálni?
– Valahol errefelé – feleltem. – Nem költözött át velünk Ermid csarnokába, és Ceinwyn mindig is gyanította, hogy kapott némi pénzt Mordredtől.
– Ennyire kedvelte őt?
– Úgy hiszem, igen.
– Megelégedéssel hallom, hogy még ebben a borzalmas gyermekben is akad némi jóság. Cywyllog, nemde? Meg tudod őt találni, Gawain?
– Megpróbálom, uram – felelte Gawain mohón.
– Ne csak próbálkozz, csináld is! – csattant fel Merlin. – Vajh hogy néz ki ez a rejtelmes nevű kis Cywyllog?
– Alacsony – feleltem –, kövérkés, fekete hajú.
– Úgy hát sikerült leszűkítenünk a keresettek körét Britannia minden húsz év alatti hajadonjára. Nem lehetnél egy kicsit pontosabb? Mennyi idős lehet most a gyermek?
– Hat körül – válaszoltam –, és ha jól emlékszem, neki is vörös lett a haja.
– És a lány?
Megráztam a fejem. – Bájos, de nem túl jellegzetes.
– Minden leány jellegzetes – mondta Merlin emelkedetten –, kiváltképp, ha Cywyllognak hívják. Találd őt meg, Gawain.
– Miért akarod őt megtalálni? – kérdeztem.
– Beleütöm én az orrom a te dolgodba? – kérdezett vissza Merlin. – Eljövök én tehozzád, hogy mindenféle ostoba kérdéssel nyaggassalak a lándzsáidat és pajzsaidat illetően? Zaklatlak én a faggatózásommal, mikor te igazságot osztasz abban a nélkülözhetetlen Tanácsban? Törődök én a te földjeiddel? Hogy te is értsd, beleártom magam akár a legkisebb mértékben is a te életedbe, Derfel?
– Nem, uram.
– Akkor hát imádkozz, hogy te se ártsd magad az én dolgaimba. Ugyan mi köze lehet egy cickánynak a sasok röptéhez? Egyél még egy kis sajtot, Derfel.
Nimue nem kért enni. Magában fortyogott, dühödten, amiért Merlin egy kézmozdulattal félrehessegette a feltevést, miszerint Arthur lenne Dumnonia tényleges ura. Merlin tudomást sem vett róla, ehelyett tovább incselkedett Gawainnel. Többet nem hozta szóba Mordredet, vagy hogy mit tervez Mai Dunnál, bár a végén, mikor kikísért a kapunál várakozó Issához, a Kincseket azért megemlítette. A druida fekete botja a kövekhez koccant, amint átsétáltunk az udvaron, ahol a tömeg nem is oly rég még az isteni jelenéseket figyelte. – Emberekre van szükségem, az a helyzet – magyarázta Merlin –, mert ha elő akarom csalogatni az Isteneket, nem kevés munkát kell elvégezni, és mégse csinálhatunk mindent mi, Nimue és én. Száz emberre lesz szükség, ha nem többre!
– Mégis mihez?
– Majd meglátod, majd meglátod. Mit szólsz Gawainhez?
– Szolgálatkésznek tűnik.
– Az bizony, szolgálatkész, de vajon érdemes-e a tiszteletre? A kutyák is szolgálatkészek. Az ifjú Arthurra emlékeztet. Alig bírja kivárni, hogy jót cselekedjék. – Felnevetett.
– Uram – kezdtem, eltelve a nyugtalansággal –, mi fog történni Mai Dunnál?
– Megidézzük az Isteneket, mi se természetesebb. Nem egyszerű feladat, és csak imádkozni tudok, nehogy félresikerüljön. És persze attól is tartok, hogy nem történik majd semmi. Nimue, mint láthattad, meg van győződve arról, hogy félreismerem az egész helyzetet. Majd meglátjuk, majd meglátjuk. – Néhány lépést némán tettünk meg. – De ha igazam van, Derfel, ha igazam van, micsoda egy látvány tárul a szemünk elé! Az Istenek, dicsőségük teljes fényében. Manawydan emelkedik elő a tengerből, csuromvizesen és magasztosan. Taranis villámával kettéválasztja az eget, Bel lángot bocsát alá a mennyekből, Don tüzes lándzsájával felhőket fakaszt meg. Nem szeretnék a keresztények helyébe lenni! – Lejtett néhány tánclépést örömében. – A püspökök összepisálják a fekete köntösüket is, he?
– De biztosat nem tudsz te sem – szóltam, továbbra is szorongva.
– Micsoda képtelenség, Derfel. Csak tudnám, miért vársz tőlem mindig bizonyosságot? Mikor egyebet se teszek, csak végrehajtom a szertartást, és remélem, hogy minden a lehető legjobban süljön el? És amit ma este itt láttál? Az sem győzött meg?
Vonakodtam válaszolni, amiért is alattomos fortélyt szimatoltam az isteni csoda mögött. De vajon létezik-e fortély, mely képes arra, hogy egy lány bőre felizzon a sötétben?
– És az Istenek a szászok ellen fordulnak majd? – kérdeztem kétkedve.
– Épp ezért idézzük meg őket, Derfel – válaszolt Merlin türelmesen. – Az a célunk, hogy visszakapjuk Britanniát a maga tökéletességében, mielőtt a szászok és a keresztények megrontották volna. – Megállt a kapuban és végighordozta tekintetét a sötét vidéken. – Mennyire szeretem Britanniát – szólt megbicsakló hangon. – Mennyire szeretem ezt a szigetet. Ezt a páratlan helyet. – A vállamra fektette kezét. – Lancelot felégette a házad. Hol fogsz most élni?
– Építenem kell egy csarnokot – feleltem. Bárhová, csak Ermid csarnokának helyébe nem, hol az én kis Dianem a vérét hullatta.
– Dun Caric megürült – tudatta Merlin. – Megengedem, hogy belakd, de csak egy feltétellel. Mikor végzek a munkával és a magunk oldalára állítom az Isteneket, abban a házban akarok meghalni.
– Jöjj és élj velünk, uram – ajánlkoztam.
– Meghalni, Derfel, meghalni megyek oda. Öreg vagyok. Már csak egy feladatom maradt, és ezt Mai Dunnál kell bevégeznem. – Megtartotta súlyos kezét a vállamon. – Gondolod, nem tudom, mekkora kockázatot vállalok?
Kiéreztem a szavai mögött bujkáló félelmet. – Miféle kockázatot? – kérdeztem esetlenül.
Valahol bagoly rikkantott a sötétben, és Merlin felvetett fejjel várakozott a másik madár válaszára, de az nem érkezett meg.
– Egész életemben – szólt idővel – arra törekedtem, hogy visszaadjam Britanniának isteneit, és most, hogy kezembe adatott a kulcs, nem tudom, nyitja-e a zárat. Vagy hogy nekem kell-e megpróbálkoznom a nyitásával. Vagy hogy egyáltalán elélek-e addig, míg megpróbálhatom. – Az ujjak rákulcsolódtak a vállamra. – Indulj, Derfel – mondta. – Menj. Aludnom kell, holnap délnek indulunk. De Samain éjjelén jöjj el Durnovariába. Jöjj és láss csodát.
– Ott leszek, uram.
Elmosolyodott és elfordult tőlem. Én pedig visszasétáltam Caer Cadarnbe, kábultan, eltelve reménykedéssel és félelmekkel, és azon töprengve, hová vezet ez a varázslat, ha nem a szászok elébe, kik jövő tavasszal bizonyosan eljönnek. És ha Merlin nem csalogatja elő az Isteneket, Britanniára kárhozat vár.

 

Lassan, akár egy sötét tó felkavart vize, Britannia is lenyugodott. Lancelot Ventában húzta meg magát, Arthur bosszúját rettegve. Jogos királyunk, Mordred Lindinisbe tért, hol kijutott neki minden tisztességből, ám lándzsások vették körül. Guinevere Ynys Wydrynben maradt, Morgan figyelő tekintete előtt, míg Sansumot, Morgan férjét, a durnovariai püspök, Emrys palotájában tartották szigorú őrizet alatt. A szászok visszavonultak határaik mögé, bár a termény betakarításával mindkét oldal rávetette magát a másik téli tartalékaira. Sagramor, Arthur numídiai parancsnoka, a szász határt tartotta, míg Culhwch, Arthur unokatestvére és visszafogadott parancsnoka, Lancelot belgae-i királyságának mezsgyéjét vigyázta Dunum erősségéből. Szövetségesünk, Powysi Cuneglas száz lándzsását hagyta hátra Arthur parancsnoksága alatt, azután visszatért saját uradalmába, és útközben találkozott húgával, Ceinwynnel, aki éppen otthona, Dumnonia felé tartott. Ceinwyn asszonyomként élt, és én az ő uraként, noha törvényes házastársi esküt soha egyikünk sem tett. Mikor kora ősszel visszatért hozzám, két leányunkat is magával hozta, és meg kell vallanom, nem éreztem igazi boldogságot, míg ők vissza nem tértek. Glevumól délre találkoztunk, és sokáig a karjaim közt tartottam úrnőmet, hisz akadtak pillanatok, mikor már attól tartottam, soha többé nem látom őt viszont. Makulátlan szépség volt, az én drága Ceinwynem, az aranyhajú hercegnő, kit egykoron Arthurral jegyeztek el, majd miután Arthur elhagyta őt Guinevere kedvéért, egy sor más herceg asszonyának szántak, míg ő és én el nem szöktünk egymással – amit, ma is azt kell mondanom, nagyon helyesen tettünk.
Új otthonra leltünk Dun Caricben, mely Caer Cadarntől alig valamivel északabbra feküdt. Dun Caric jelentése „a Domb a Fürge Patak mellett”, és e név épp illett ahhoz a kedves helyhez, ahol, úgy gondoltam, boldogok lehetünk. A dombtetőn megülő csarnokot tölgyfagerendákból emelték és zsúpszalmával fedték, és a lassan elkorhadó cölöpkerítés mentén tucatnyi kisebb épülettel szegélyezték. A népek, kik a domb alatt meghúzódó falucskában éltek, kísértetjárta helynek tartották, amiért Merlin megengedte a vénséges öreg druidának, Balise-nak, hogy itt tengesse utolsó napjait, de lándzsásaim rövid úton kitakarították a helyet és kiszórták Balise különös szertartásainak kellékeit is. Nem kétlem, hogy az évek során, míg a csarnok üresen állt, a falusiak oktalan félelmeik dacára is elhordták az üstöket, háromlábú állványokat, és általában véve mindent, aminek csak hasznát vehették, így ránk csak a kígyóbőrök, porszáraz csontok, és a madarak kiszikkadt tetemei vártak, valamennyi sűrűn benőve pókhálóval. A csontok zöme valaha emberekhez tartozott, és a halmokat egymástól jókora távolságra eső vermekben temettük el, hogy a holtak soha ne rakhassák össze testüket és ne kísértsenek bennünket.
Arthur tucatnyi ifjút küldött el hozzám, hogy harcossá képezzem őket, s azon az őszön a lándzsák és pajzsok használatára okítottam őket, miközben hetente egyszer, inkább kötelességtudatból, mintsem szórakozásból, felkerestem Guinevere-t a közeli Ynys Wydrynben. Ajándékként élelmet vittem neki, és amint az idő hidegebbre fordult, egy jókora medveprémet is. Olykor elkísért fia, Gwydre is, bár Guinevere valamiért mindig feszengett a társaságában. Hamar elunta történeteimet, hogy miként halásztunk Dun Caric fürge patakjában vagy vadásztunk sűrű erdeiben. Ő maga kedvelte a vadászatot, ám e kiváltságot megtagadták tőle, így a szentély területén sétálgatva igyekezett megőrizni frissességét. Szépsége mit sem fakult, mi több, nyomorúsága alatt egyfajta fényesség költözött hatalmas szemébe, melyet azelőtt nem lehetett látni, s bár Guinevere egy pillanatra sem adta meg magát a bánatnak – ehhez túlontúl büszke volt –, jól láthattam, mennyire boldogtalan. Morgan minden alkalmat megragadott, hogy megalázza, keresztényi imádságaival ostromolta, és szüntelenül Babilon Szajnájának nevezte. Guinevere türelemmel viselte a megpróbáltatásokat, panaszkodni is csak egyszer panaszkodott, mikor az éjjelek kezdtek egyre hosszabbra nyúlni és az első hajnali fagyok kicsipkézték a sövényeket, akkor is csak a hidegre. Arthur rövid úton véget vetett fagyoskodásának, és megparancsolta, hogy Guinevere annyi tűzifát égethessen, amennyi csak jólesik neki. Még mindig szerette asszonyát, jóllehet az is sértette a fülét, ha előtte a nevén neveztem. Ami Guinevere-t illeti, vele kapcsolatban nem lettem okosabb. Mindig megkérdezte, mi hír Arthurról, de Lancelot nevét egyszer sem említette.
Arthur maga is fogoly volt, csak épp a maga építette börtönben. Otthonát, ha valaha is annak nevezhette, Durnovaria királyi palotájában tartotta, egyébiránt pedig erősségről erősségre járt, hogy felkészítse harcosainkat a szászok eljövetelére. Egyetlen hely akadt csak, ahol hosszasabban időzött – nálunk, Dun Caricben. A dombtetőről felfigyeltünk érkezésére, majd egy pillanattal később már kürt harsant, hogy bezengje közeledtét, és lovasai zajosan átgázoltak kis csermelyünkön. Fia, Gwydre, ilyenkor előreszaladt, hogy elsőként üdvözölje, Arthur pedig előrehajolt Llamrei nyergében és felkapta fiát az útról, mielőtt belovagolt volna a kapun. Gyengéd vonzalmat mutatott Gwydre, sőt az összes gyermek irányában, ám velünk, felnőttekkel, már tartózkodással viseltetett. A régi Arthurnak, a felhőtlenül vidám, lelkes férfiúnak nyoma veszett. Egyedül Ceinwyn előtt csupaszította le a lelkét, és valahányszor eljött Dun Caricbe, órák hosszát elbeszélgetett vele; ki másról, mint éppen Guinevere-ről.
– Még mindig szereti – tudatta Ceinwyn.
– Újra kellene házasodnia – vetettem fel.
– Hogy is tehetné? – kérdezte Ceinwyn. – Másra se tud gondolni, csak rá.
– Te mit mondasz neki?
– Hogy bocsásson meg neki, mi mást mondhatnék? Nem hinném, hogy Guinevere még egyszer ilyen ostobaságra vetemedne, és ha ő az az asszony, aki boldoggá teszi, akkor Arthurnak bizony félre kellene tennie a büszkeségét.
– Ahhoz ő túlságosan is büszke.
– Látnivaló – szólt rám feddően. Letette a guzsalyt és az orsót. – Azt hiszem, előbb talán végeznie kellene Lancelottal. Az talán boldoggá tenné.
Arthur azon az őszön meg is próbálkozott ezzel. Váratlanul támadást intézett Venta ellen, ám Lancelot hírét vette a rajtaütésnek, és oltalmazójához, Cerdichez menekült. Magával vitte az ikreket, Amhart és Loholtot is, kiket, Arthur ír ágyasának, Ailleannek nemzett. Az ikrek mindig is nehezteltek Arthurra fattyú mivoltukért, és az első adandó alkalommal csatlakoztak ellenségeihez. Arthur ugyan nem találta Lancelotot, ám gabonát rabolt bőséggel, amire égető szükség is mutatkozott a nyári lázongások elcsitultával.
Ősz derekán, alig két héttel Samain előtt, a ventai rajtaütést követő napokban, Arthur újra eljött Dun Caricbe. Teste méginkább megfogyott, arca méginkább elvadult. Soha nem éreztünk fenyegetést a társaságában, ám mostanra már senki sem tudta, mi járhat a fejében, és hallgatagsága rejtélyessé, a lelkét facsaró bánat még keményebbé tette. Azelőtt nehezen jött ki a béketűrésből, most viszont a legkisebb ingerlésre dühödten csattant fel. Leginkább saját magára haragudott, hiszen mindent tulajdon kudarcaként élt át. Első két fia cserbenhagyta, házassága romokban hevert, s vele együtt egész Dumnonia. Azt hitte, tökéletes királyságot építhet, palotát az igazságnak, biztonságnak és békének, ám a keresztények inkább választottak egy mészárszéket. Önmagát hibáztatta, amiért nem látta meg előre a jövőt, és most, a vihar utáni vészjósló csendben, már nem mert érzékeire hagyatkozni.
– Be kell érnünk a kis dolgokkal, Derfel – mondta nekem aznap délután.
Csendes, békés őszi nap köszöntött ránk. Az égbolton tömött esőfelhők sorjáztak; a napfény tócsái egymással kergetőztek az alattunk terülő, sárgásbarnára szikkadt tájon. Arthur ez egyszer nem kereste Ceinwyn társaságát, hanem kivezetett a kis rétre, túl Dun Caric mosta kifoldozott cölöpkerítésén, honnét ráláthattunk az ég felé törő bokor kopár dombjára. Arthur nyomban Ynys Wydryn felé fordult, Guinevere-t keresve.
– A kis dolgokkal? – kérdeztem.
– Hogy legyőzzük a szászokat, természetesen. – Elfintorodott, hisz ő is jól tudta, hogy a szászokat lebírni korántsem kis dolog. – Nem hajlandóak tárgyalni velünk. Ha még egy fullajtárt küldök, habozás nélkül megölik. Múlt héten üzenték ezt.
– Üzenték? – kérdeztem.
– Igen, együtt üzenték – bólintott komoran, egyszerre értve Cerdicet és Aelle-t. A két szász király rendre egymás torkának ugrott, és mi magunk is igyekeztünk mérgesíteni a kapcsolatukat, ám ezúttal, úgy tűnt, az ellenség is megtanulta a leckét, melyet Arthur a maga példáján tanított a brit királyságoknak – csak az egység hozhat győzelmet. A két szász uralkodó tehát békét kötött egymással, csak hogy maga alá gyűrje Dumnoniát. Hogy nem fogadták küldötteinket, eltökéltségükről árulkodott; ugyanakkor önvédelemként is szolgált, hisz Arthur követei a szövetséget gyengítendő megpróbálhattak lefizetni egyes törzsfőket, és minden követ, keresse bármily buzgón a megegyezés lehetőségét, az ellenség kémje is egyben. Cerdic és Aelle nem vállalt semmilyen kockázatot. Elszánták rá magukat, hogy egyesítik erőiket és porrá zúznak bennünket.
– Reméltem, hogy a ragály meggyengíti soraikat – jegyeztem meg.
– Minden nappal egyre többen érkeznek, Derfel – mondta Arthur. – Naponta kötnek ki a hajóik, teli földre éhes szászokkal. Tudnak gyengeségünkről, ami csak tovább ösztökéli az újabb ezreket, hogy mielőbb útnak induljanak. – Úgy tűnt, Arthurt magát is megrettentették a komor kilátások. – Valóságos horda! Talán most érkezett el a vég? Ideje, hogy a két régi barátot egy pajzsfalban vágja le a barbár ellenség?
– Van szörnyűbb módja is a halálnak, uram.
– Meg szebb is – vetette oda kurtán. Elnézett a Tor felé. Valahányszor eljött Dun Caricbe, mindig a nyugati lankán ült meg, soha nem a keleti, vagy akár a Caer Cadarnre néző déli oldalon, hanem mindig itt, a völgy felett. Tudtam jól, mire gondol, és ő tudta, hogy tudom, mégsem említette Guinevere nevét, mintha titkolni akarná, hogy minden reggel az ő képével kel, és minden este azért imádkozik, hogy róla álmodjék. Ilyenkor mindig elkapta kérdő tekintetem, és tüstént a mezők felé fordult, hol Issa gyakorlatoztatta az ifjakat, leendő harcosainkat. A balzsamos őszi levegő eltelt az egymáshoz csapódó lándzsanyelek csattogásával, és Issa nyers hangjával, hogy az ifjoncok tartsák alacsonyabban pengéiket és magasabban a pajzsokat.
– Milyenek? – biccentett Arthur az újoncok felé.
– Akárcsak mi, húsz évvel előbb – feleltem. – És ahogy a nálunk idősebbek mondták, hogy ezekből sem lesz soha igazi harcos, húsz év múlva úgy mondogatják majd ők is ugyanezt az ő fiaiknak. Igazi katonát faragunk belőlük. Egy ütközetben megérik valamennyi, és utána már éppoly jó hasznukat vesszük, mint Britannia bármely más harcosának.
– Egy ütközet – szólt Arthur komoran –, s többre talán nem is lesz alkalmunk. Mikor a szászok eljönnek, Derfel, számban messze felülmúlnak majd bennünket. Még ha Powys és Gwent el is küldi minden lándzsáját, akkor is nyomasztó túlerőben lesznek. – A keserű igazsághoz nem volt mit hozzátennem. – Merlin azt mondja, nincs miért aggódnom – toldotta meg Arthur gunyoros hangon –, azt mondja. Mai Dun után fölösleges lesz minden csatározás. Felkerested azt a helyet?
– Még nem.
– Több száz sültparaszt naphosszat mást se csinál, csak tűzifát hord a csúcsra. Eszelősök. – Kiköpött. – Én nem a Kincsekbe vetem a bizalmam, Derfel, hanem az erős pajzsfalakba és az éles lándzsákba. És akad még egy okom is a reménykedésre. – Itt elhallgatott.
– És mi lenne az? – kérdeztem. Felém fordult.
– Ha csak még egyszer megoszthatnánk ellenségeinket – magyarázta –, esélyt nyerhetnénk vele. Ha Gwent és Powys a segítségünkre siet, Cerdicet még legyőzhetjük, de Cerdicet és Aelle-t már semmiképp sem. Talán akkor, ha kapnék még öt esztendőt, hogy új sereget toborozzak, csakhogy nekünk jövő tavasszal mindenképp hadba kell állnunk. Az egyetlen reménységünk, Derfel, hogy megbontjuk ellenségeink egységét.
Azelőtt is mindig így háborúztunk. Lefizettük az egyik szász királyt, hogy harcoljon a másik ellen, de mindabból, amit Arthur elmondott, úgy vettem ki, a szászok külön gondot fordítottak arra, hogy idén télen ez ne fordulhasson elő.
– Tartós békét kínálok Aelle-nek – ment tovább Arthur. – Megtarthatja minden földjét, és minden földet, amit csak el tud venni Cerdictől. Ő és örökösei uralják e földeket, mostantól mindörökre. Megértettél? Örökre az övék lehetnek azok a földek, ha bennünket támogatnak a közelgő háborúban.
Sokáig nem szóltam. A régi Arthur, aki a barátom volt, míg azon a szörnyű éjjelen be nem hatoltunk Isis templomába, soha nem ejtette volna ki ezeket a szavakat, hisz azok nem voltak, nem is lehettek igazak. Senki sem adott volna jó brit földeket örökre a szászoknak. Arthur egyszerűen hazudott, abban a reményben, hogy Aelle hisz majd neki; majd néhány év múlva megszegte volna ígéretét és rátámadt volna a szászokra. Jól tudtam ezt, mégsem mutathattam rá a hazugságra, mert akkor nem színlelhettem tovább, hogy magam is hiszek benne. Ehelyett emlékeztettem Arthurt a régi esküre, melyet egy sziklával együtt eltemetett annál a távoli tölgynél. – Megfeledkeznél esküdről?
– Nem törődök semmiféle esküvel – szólt ridegen, majd haragja máris felülkerekedett rajta. – Miért is törődnék? A nekem tett esküjét talán betartja valaki?
– Én igen, uram.
– Akkor hát engedelmeskedj, Derfel – intézett el kurtán –, és eridj Aelle-hez.
Tudtam, hogy ezt fogja követelni tőlem. Először nem feleltem, csak figyeltem, amint Issa hevenyészett pajzsfalba rendezi az ifjoncokat. Azután visszafordultam Arthurhoz. – Azt hittem, Aelle halállal fenyegette meg a követeidet?
Arthur nem nézett a szemembe. Ehelyett egy távoli sírbucka felé fordult. – Az öregek szerint kemény telünk lesz – mondta –, és én hallani akarom Aelle válaszát még az első hó előtt.
– Igen, uram – bólintottam.
Kihallhatta a keserűséget hangomból, mert újra hozzám fordult.
– Aelle nem öli meg a saját fiát.
– Reménykedjünk benne, uram – szóltam színtelen hangon.
– Úgy hát mielőbb indulj, Derfel. – E szavakkal ítélt halálra, s közben jelét sem adta megbánásnak. Csak állt és lesöpört néhány fűszálat fehér köpenyéről. – Ha jövő tavasszal le tudjuk győzni Cerdicet, még újjáépíthetjük Britanniát.
– Igen, uram – feleltem. Úgy tett, mintha mindez olyan egyszerű lenne; megverni a szászokat és újjáépíteni Britanniát. Mindig mindent ilyennek látott: elég egyetlen utolsó nekirugaszkodás, hogy utána megpihenhessünk a babérokon. Valamiért soha nem élvezhettük ki azokat a babérokat, de én, kétségbeesésemben és hogy adjak magunknak még egy utolsó esélyt, mégis útnak indultam, hogy találkozzam atyámmal.

 

Születésemet tekintve szász vagyok. Anyámat, Ercét már állapotosan vetették rabszolgasorba Uther emberei, és én nem sokkal ezután születtem meg. Egészen kis gyermek koromban ragadtak el anyámtól, de még azelőtt megtanulhattam a szászok nyelvét. Később, sokkal később, Lancelot lázadásának előestéjén, újra találkozhattam anyámmal, akitől megtudtam, hogy maga Aelle nemzett.
Ereimben így tisztán szász vér folyt, félig királyi vér, noha neveltetésem folytán nem sokat rokonszenveztem a szászokkal. Számomra, miként Arthur vagy bármely más szabad briton számára, a szászok élősködők voltak, kik a Keleti-tenger hátán értek el hozzánk.
Hogy honnét is jönnek valójában, senki sem tudta. Sagramor, aki egymaga többfelé megfordult, mint Arthur minden más parancsnoka, távoli és ködbe burkolózó országnak írta le a szászok otthonát, melyet főként ingoványok és roppant erdőségek borítanak. Bár ő maga sietett megvallani, hogy soha nem járt arrafelé, annyit tudott, hogy a szászok országa ott fekszik a tenger túlpartján, és lakói azért hagyják el, mert Britannia földje százszor többet ér; de hallottunk olyat is, hogy magukat a szászokat is ostromolják a még náluk is különösebb, még távolabbi országokból érkező betolakodók. Akármi is az oka, a szászok immár vagy száz éve mindent megtesznek, hogy elvegyék földünket, és mára birtokukban tudják Britannia egész keleti felét. Lloegyrnek, Elveszett Földeknek nevezzük azt a vidéket, és nem akad egyetlen lélek sem Britanniában, ki álmodni merné, hogy egyszer visszafoglaljuk elveszett földjeinket. Merlin és Nimue hitték, hogy az Istenek visszajuttatják nekünk országunkat, Arthur ugyanezt kardja révén remélte elérni, míg az én feladatom abból állt, hogy megosztva az ellenséget megkönnyítsem az Istenek, avagy Arthur dolgát.
Ősszel indultam útnak, mikor a tölgyek koronája bronzba, a bükköké vörösbe fordult, és mikor a fagy már fehéren csipkézte a hajnalokat. Egyedül utaztam, mert ha Aelle csakugyan a halál kezére adta Arthur minden követét, bölcsebb volt csupán egy emberéletet feláldozni. Ceinwyn könyörgött, hogy vigyem magammal harcosaimat, de ugyan mi értelme lett volna? Kis csapatom nem védhetett meg Aelle hordájával szemben, így, amint a hideg szelek megfosztották a szilfákat első elsárgult leveleiktől, egyedül vettem keletnek az irányt. Ceinwyn arról is igyekezett meggyőzni, hogy várjam ki Samain éjjelét, hiszen ha Merlin varázsigéi megteszik a hatásukat, aligha kell követségbe indulnom a szászokhoz, Arthur azonban, aki egyedül Aelle hitszegésébe vetette bizodalmát és mielőbbi választ kívánt a szászok királyától, nem tűrt semmiféle halogatást. Így hát útnak eredtem, azzal az esztelen reménnyel a szívemben, hogy megúszom élve a küldetést, mi több, Samain éjjelére meg is térek Dumnoniába. Magamhoz vettem kardomat és hátamra pajzsot szíjaztam, ám ezt nem leszámítva nem hordtam fegyvert vagy vértezetet.
Nem egyenest keletnek haladtam, nehogy útvonalam vészes közelségébe vezessen Cerdic királyságához; előbb északnak, Gwentbe tértem és csak onnét indultam az Aelle uralta földek határmezsgyéje felé. Másfél napon át róttam Gwent termékeny vidékeit; villák és tanyaházak mellett haladtam el, melyek tetőnyílásán át füst gomolygott elő. A földet péppé dagasztották a levágásra szánt jószágok patái, és az állatok szomorú sorsa csak méginkább lehangolt. A levegőben már ott éreztem a közelgő tél fenyegetését. Reggelente duzzadt, fakó napkorong kélt a hajnali ködből; seregélyek özönlöttek el az ugaron hagyott földeket.
A táj fokozatosan megváltozott, ahogy kelet felé lovagoltam. Gwent magára vette a kereszt jelét, és utam első napján pompásabbnál pompásabb templomok mellett haladtam el, ám a második napon a templomok és majorok egyre szerényebbek lettek, mígnem elértem a közbülső földeket, ahol se britonok, se szászok nem uralkodtak, hanem egymás sorait annál inkább ritkították. Itt a réteket, melyek egykor családokat tápláltak, fiatal tölgycsemeték, galagonyabokrok, bükkök és kőrisek pettyezték; a római villák helyét omladozó romok jelezték, és a magasztos csarnokok helyén is kiégett csontvázak árválkodtak. A népek mégsem hagyták magára a helyet, és amikor egyszer lépteket hallottam a közeli erdősáv felől, a fák közt bujkáló gazdátlan harcosoktól való félelmemben elő is rántottam Hywelbane-t, de senki sem próbálta utamat szegni, egészen addig az estéig, mikor egy csapatnyi lándzsás sorakozott fel előttem. Gwent emberei voltak, és akárcsak Meurig király többi katonája, ők is a régi római uniformis maradványait viselték magukon: bronz mellvértet, vörösre festett lófarokkal ékesített fémsisakot és rozsdabarna köpönyeget. Vezetőjük, egy Cárig nevű keresztény, meghívott erősségébe, mely egy fákkal benőtt meredély csúcsán állt. Cárig, aki a határmezsgyét vigyázta, modortalanul firtatta utazásom célját, de miután megtudta nevem, és hogy Arthur követségében járok, nem zaklatott többé.
Cárig erőssége egyszerű cölöpvár volt csupán, a falak közt néhány kisebb kunyhóval, melyek a szabadtéri tüzek ritkás füstjébe burkolóztak. Megmelegedtem a lángoknál, miközben Cárig tucatnyi embere azzal foglalta el magát, hogy egy vézna szarvast forgasson egy zsákmányolt szász lándzsából készített nyárson. Alig egynapi járásra tucatnyi ilyen erősség is meghúzódott, és valamennyi kelet felé figyelt, várva Aelle portyázó csapatait. Dumnonia is hasonló elővigyázatossággal élt, nem is szólva a seregről, mely állandóan a határvonalak közelében táborozott, és amelynek fenntartása szinte minden pénzünket felemésztette, ránk vonva mindazok haragját, kiknek terményben, bőrben, sóban és gyapjúban megfizetett adóját e célra költöttük el. Arthur mindig igyekezett tisztességes adókat kivetni és elviselhetővé tenni a terheket, habár a lázongások után könyörtelenül megdézsmálta mindazokat, kik Lancelotot követték. A sarc aránytalanul magas mértékben éppen a keresztényeket sújtotta, és Meurig, keresztény király, minden adandó alkalommal tiltakozott az igazságtalanságok ellen Arthurnál, aki viszont ügyet sem vetett rá. Cárig, Meurig alárendeltje volt, bizonyos fenntartásokkal kezelt tehát, noha legjobb képességei szerint igyekezett felkészíteni arra, ami a határ túlsó oldalán várakozott rám.
– Tudtad, uram – kezdett bele –, hogy a szászok senkit sem engednek be országukba?
– Hallottam róla, igen.
– Talán egy hete két kalmár indult arra – folytatta Cárig. – Cserepeket és gyapjút vittek. Én óvtam őket, de hát... – hallgatott el egy pillanatra és vonta meg a vállát. – A szászok megtartották az edényeket és a gyapjút, a két koponyát meg visszaküldték.
– Ha az én koponyám megérkezne – feleltem erre –, küldjétek el Arthurnak. – Figyeltem, amint a szarvas zsírja a tűzbe cseppen és felszisszen a lángok közt. – Lloegyr felől sem érkeznek utazók?
– Már hetek óta egy lélek sem – felelte Cárig –, de jövőre, semmi kétség, annál többen térnek meg Dumnoniába.
– Gwentbe talán nem? – horkantam fel.
– Aelle-nek nincs viszálya velünk – állította Cárig. Aggodalmaskodó ifjú volt, akit méginkább nyugtalanná tett Britannia ilyetén kiszolgáltatottsága, bár legjobb képessége szerint igyekezett elvégezni feladatát, és mint megfigyeltem, emberei a fegyelemben sem szenvedtek hiányt.
– Britonok vagytok – mutattam rá –, Aelle pedig szász. Nem elég ok ez a viszályra?
Cárig vállat vont.
– Dumnonia, tisztelettel szólva, uram, vészesen meggyengült, és ezt a szászok is tudják. Gwent erős. Rátok támadnak majd, nem ránk – érvelt makacs önelégültséggel.
– De miután lebírták Dumnoniát – mondtam, s közben Hywelbane markolatának vasát érintettem, hogy elűzzem a szavaim nyomán támadható balszerencsét –, vajon mennyi idő telik bele, mielőtt északnak, Gwent felé vennék az irányt?
– Krisztus majd megoltalmaz bennünket – felelt Cárig ájtatos hangon, és a kereszt jelét rajzolta magára. Egy feszület függött a viskó falán és Cárig egy katonája megnyalta ujjait, majd a megkínzott Krisztusát érintette. Lopva a tűz fele köptem.
Másnap reggel keletnek indultam. Éjszaka fellegek gyülekeztek, és a pirkadat hideg esővel köszöntött rám, melyet hirtelen támadt szél vágott az arcomba. A mostanra töredezett és gyommal felvert római út lassan beleveszett a nyirkos erdőbe, és minél tovább értem, annál inkább elfelhősödött kedélyem. Amit Cárig határerődjében hallottam mind azt támasztotta alá, hogy Gwent nem fog harcba bocsátkozni Arthur oldalán. Meurig, Gwent ifjú királya, mindig is ódzkodott a harctól. Atyja, Tewdric jól tudta, hogy egyesíteni kell a britonokat a közös ellenség ellen, ám Tewdric feladta trónját és visszavonult a Wye folyó mellé, hogy szerzetesi életet éljen, fiának pedig most sem volt ínyére a háborúság. Gwent jól képzett csapatai híján Dumnoniára bizonyosan pusztulás várt, hacsak a mezítelen, fényesen izzó nimfa utat nem nyitott elfeledett isteneinkhez. Avagy Aelle meg nem veszi Arthur hazugságát. Már ha Aelle egyáltalán hajlandó lesz fogadni. És késznek mutatkozik elhinni, hogy a fia vagyok. A szász király kellőképp nyájasnak mutatkozott a néhány alkalommal, mikor találkoztunk, ám ez mit sem változtatott a tényen, hogy egymás ellenségei vagyunk, és én minél tovább poroszkáltam a nekikeseredett időben, a fölém tornyosuló csepegő fák között, annál inkább átadtam magam a kétségbeesésnek. Bizonyosan tudtam, hogy Arthur a halálba küldött, s ami ettől is szörnyűbb, tette ezt a mindenét odavesztő szerencsejátékos szenvtelenségével, aki utolsó értékét is felteszi a kockára.
Valamivel később a fák elmaradoztak mögöttem, és széles tisztásra értem, melyen sebes vízfolyás vágott keresztül. Az út a patak gázlójába veszett, de még a kereszteződés előtt, ledöfve egy embermagas buckába, öles, halott fenyőfa állt, rajta különféle ajándékokkal. A mágia oly különösnek tetszett a szememben, hogy nem tudtam, a felékesített fa az utat vigyázza, a vízfolyást igyekszik megengesztelni, avagy csupán dologtalan gyermekek műve. Leereszkedtem lovam hátáról, és láttam, hogy az ágakra aggatott kis tárgyak egy ember gerincének apró csontjai. Nem lehet gyerekjáték, de akkor micsoda? Kiköptem a bucka mellé és megérintettem Hywelbane vasát, hogy elűzzem magamtól a gonoszt, majd lassan átvezettem lovamat a gázlón.
Az erdő alig harminc lépésnyire a vízfolyástól újra sűrűsödni kezdett, és még e távolság alig felét tehettem csak meg, mikor a kusza ágak mögötti sötétből egy elhajított csatabárd süvített felém. A fegyver átfordult a levegőben, amint felém közeledett, és a komor nap szürke fénye bágyadtan csillant meg az élén. Bárki is támadt rám, alaposan elhibázta a hajítást, és a bárd jó négy lépésnyire tőlem szisszent el. Azután senki se hívott ki maga ellen, s újabb fegyver se röppent elő az árnyékból.
– Szász vagyok! – kiáltottam amazok nyelvén. Most sem felelt senki, de jól hallható sugdolózás kezdődött, majd ágak ropogását lehetett hallani.
– Szász vagyok! – kiáltottam újfent, és már azon tűnődtem, hogy a rektőzködők nem is szászok, csupán törvényen kívüli britonok, hiszen mindig a senki földjét róttam, hol a különféle törzsek és népek látatlan harcosai bujkáltak a törvény elől.
Már azon voltam éppen, hogy a britonok nyelvén közlöm, nem akarok bántani senkit, mikor a fák közül egy hang szászul kiáltott rám.
– Dobd ide a kardod! – parancsolta a hang.
– Jöjj és vedd el magad – feleltem.
Hosszú csend állt be. – A neved? – firtatta a hang.
– Derfel – válaszoltam –, Aelle fia.
Kihívásként vetettem nekik oda atyám nevét, ami bizonyosan nyugtalanná tette a szászokat, mert újabb sugdolózás kezdődött, majd nemsoká hat férfi furakodott keresztül a szövevényes ágakon, hogy megálljon előttem a tisztáson. Valamennyien vastag prémet viseltek, a szászok kedvelt vértezetét, és lándzsát hordoztak. Egyikük, a szarvas sisakba öltözött vezér, előrébb lépett az út pereméig.
– Derfel – ismételte a nevet, majd féltucatnyi lépésnyire tőlem megállt. – Derfel – mondta újra. – Hallottam már ezt a nevet, csakhogy nem szász név.
– Ez a nevem – válaszoltam –, és szász vagyok.
– Aelle fia? – kérdezte gyanakodva.
– Az bizony.
Ezen elgondolkodott egy keveset. Szálas férfiú volt, ki bozontos barna haját sisakja alá gyömöszölte; kusza szakálla a derekát verdeste, míg bajsza elérte a szőrme alatt viselt bőr mellvért peremét. Helyi törzsfőnek gondoltam, esetleg javakorabeli harcosnak, ki a határnak ezt a szakaszát vigyázta. Szabad kezével többször is megpödörte bajszát, majd engedte a szálakat kiegyenesedni.
– Tudok Hrothgarról, Aelle fiáról – szólt mélyen elgondolkozva –, és Cyrningről, Aelle fiáról, aki ráadásul a barátom. Penda, Saebold és Yffe, mind Aelle fiai, együtt harcoltunk, de Derfel, Aelle fia? – Megrázta a fejét.
– Akkor hát most vele is találkozol.
Leengedte lándzsáját és pajzsom felé intett, mely most is ott függött lovam nyergéhez szíjazva. – Derfelről, Arthur barátjáról már annál inkább hallottam – szólt metsző hangon.
– Találkoztál vele is – bólintottam –, és most útjára engeded, hogy dolgát intézze Aelle-lel.
– Nincs briton, kinek dolga lehetne Aelle-lel – felelte, és emberei rámordultak egyetértésük jeleként.
– Szász vagyok – torkolltam le.
– És mi lenne az a dolog?
– Azt atyámnak kell meghallgatnia, s nékem elmondanom. Neked nincs hozzá közöd. Nem a te dolgod.
Elfordult és emberei felé intett. – Márpedig mi pedig a magunk dolgává tesszük.
– Mi a neved? – kérdeztem tőle.
Vonakodni látszott, majd úgy döntött, hogy a neve említéséből nem származhat kára. – Ceolwolf – felelte –, Eadbehrt fia.
– Nos hát, Ceolwolf – vontam össze a szemöldököm –, azt hiszed talán, hogy atyám megjutalmaz, mikor megtudja, hogy hátráltattad utamat? Miféle kegyre számítasz? Aranyra? Vagy gyors halálra?
A fortély fényesen bevált. Azt nem tudhattam, hogy Aelle magához ölel-e vagy a halál kezére ad, ám Ceolwolf épp eléggé tartott királya haragjától, hogy zsémbelve utat engedjen, és négy lándzsását is kíséretül adja, amint egyre mélyebbre és mélyebbre hatoltam az Elveszett Földekre.
Így jutottam el olyan vidékekre, hová emberöltőnyi ideje csak kevés briton juthatott el. Az ellenség országának szívében jártam, és két álló nap csak lovagoltam lándzsásai oldalán. Kezdetben az ország csak alig valamivel különbözött a britonokétól, hiszen a szászok a mi földjeinket vették át és nagyon hasonló módon művelték azokat, bár arra felfigyeltem, hogy a szénakazlakat magasabbra és szögletesebbre tornyozzák, mint mi, és házaikat is ellenállóbbra építik. A római villák itt javarészt lakatlanul álltak, noha egy-egy birtok így sem maradt bérlő nélkül. Keresztény templomokat nem lehetett látni, de még szentélyeket sem, habár egyszer elhaladtunk egy briton bálvány mellett, melynek talpazatához apróbb felajánlások kerültek. Még mindig laktak errefelé britonok, s közülük néhányan saját földjüket művelték, ám a legtöbben a szászok rabszolgái avagy asszonyai lettek. A helyek neveit mindenütt megváltoztatták, és még útitársaim se tudták, hogy hívták azokat a britonok idejében. Áthaladtunk Lyccewordön és Steortfordon, melyet már Leodashamnek és Celmeresfortnak neveztek; mindkettő különös szász név, ám feltörekvő, virágzó települést takart. Nem hódítók hevenyészett otthonait és földjeit láttam, hanem letelepedett népek gazdag falvait. Celmeresfordtól délnek fordultunk, áthaladva Beadewanon és Wicfordon, és lovaglás közben társaim azzal büszkélkedtek, hogy azokat a földeket rójuk, melyeket Cerdic ezen a nyáron juttatott vissza Aelle tulajdonába, hogy megváltsa Aelle hűségét az elkövetkező háborúban, melyben egészen a Nyugati-tengerig megtisztítják majd Britannia földjét. Kísérőimben láthatóan fel sem merült, hogy veszíthetnek a háborúban. Valamennyien tudták, hogy Dumnoniát elgyengítette Lancelot lázadása, és éppen e zavargások bátorították arra a szász királyokat, hogy erőiket egyesítve foglalják el Britannia teljes déli területét.
Aelle téli lakja a szászok által Thunresleának nevezett helyen állt. A magas domb agyagbányákkal tarkított ingovány fölé magasodott, a fennsíkról az ember messze elláthatott dél felé, ahol a Temze széles tükrén túl ködbe burkolóztak a földek, melyeken már Cerdic uralkodott. Hatalmas csarnok uralta a dombtetőt. Roppant, sötét tölgyfagerendákból emelték, és meredek, csúcsos oromzatára Aelle jelvényét, egy bika vérrel megfestett koponyáját szegezték. A szürkületben a magányos csarnok feketén és vészjóslóan, testet öltött fenyegetésként tornyosult fölém. Keletre, az erdősáv mögött, kis falvak húzódtak meg, és innét jól láthattam a sűrűsödő sötétben pislákoló tüzeket. Úgy tűnt, épp egy törzsi összejövetel közepén értem Thunresleába, és a tüzek a szabadban táborozók helyét mutatták. – Ünnep van – tudatta egyik kísérőm.
– Az istenek tiszteletére? – kérdeztem.
– Cerdic tiszteletére. Eljött, hogy királyunkkal tárgyaljon. Amúgy is halovány reményeim abban a pillanatban hunytak ki.
Aelle-lel szemben kínálkozott némi esélyem a túlélésre, ám Cerdic, gondoltam magamban, aligha kegyelmez majd. Cerdic éppoly rideg, kemény férfiú, amennyire Aelle érzelmes, sőt olykor nagylelkű.
Megérintettem Hywelbane markolatát és Ceinwynre gondoltam. Fohászt mondtam az Istenekhez, hogy engedjék őt még egyszer látnom, azután elérkezett az ideje, hogy leereszkedjek megfáradt lovam hátáról, kisimítsam meggyűrődött köpenyem, leoldozzam pajzsom a nyeregkápáról és szembenézzek ellenségeimmel.
Legkevesebb háromszáz harcos ünnepelt a széljárta fennsíkot uraló roppant csarnok gyékénnyel felszórt padlóján. Háromszáz durva hangú, lelkesen kurjongató szász, valamennyi szakállas és kivörösödött arcú, ki velünk, britonokkal ellentétben semmi rosszat nem látott abban, hogy fegyverét ura ünnepi csarnokába is magával vigye. Három vas máglya izzott a csarnok közepén, és füstjük olyannyira megsűrűsödött, hogy eleinte nem is láttam a csarnok túlsó végében, a hosszú asztal mellett csoportosuló férfiakat. Senki sem figyelt fel érkezesemre, hiszen hosszú szőke hajammal és szakállammal könnyeden hihettek szász lándzsásnak, ám amint elvezettek a tüzek mellett, néhányuk felismerte a pajzsomra festett ötágú csillagot, és visszaemlékezett, hogy egy ütközetben találkozott már ezzel a jelvénnyel. A mérges nevetgélés alatt halk, ám kitartó morgolódás kezdődött, és addig erősödött, mígnem a csarnokban minden harcos felém morgott, miközben tovább haladtam a hosszú asztalnak helyt adó emelvény felé. A harcosok rögvest eldobták áléval teli tülkeiket, és a padlót vagy pajzsaikat kezdték püfölni öklükkel, hogy a magas tető visszhangozza vészjósló dobolásukat.
A zajongásnak egy asztal lapjára lecsapó penge vetett véget. Aelle állt fel, és az ő kardja szórt faszilánkokat a hosszú asztalra, melynél tucatnyi férfiú ült megrakott tányérja és teli kupája mellett. Cerdic Aelle mellett ült, míg Cerdic másik oldalán Lancelot foglalt helyet. Nem mintha Lancelot lett volna ott az egyetlen briton. Bors, Lancelot rokona, gazdája oldalán kushadt, míg Amhar és Loholt, Arthur fattyai, az asztal túlsó felén kaptak helyet. Valamennyien ellenségeim voltak, és én babonásan érintettem Hywelbane markolatát, jó halálért imádkozva.
Aelle meredten nézett felém. Épp eléggé ismert, de vajon tudta-e, hogy a fia vagyok? Lancelot meglepettnek tűnt, amiért itt lát, s még el is pirult, mielőtt magához intett volna egy tolmácsot. A tolmács végighallgatta, majd odahajolt Cerdic füléhez és elismételte a szavakat. Cerdic szintúgy ismert, ám sem Lancelot szavai, sem ellenségének látványa nem változtatott kiolvashatatlan arckifejezésén. Egy írástudó simára borotvált, keskeny arcát és magas homlokát viselte. Ajka egyetlen vonallá szűkült össze, ritkás haját hátrafelé fésülte és szoros csomóba kötötte a tarkóján. Egyébként jelentéktelen arcát egyedül szeme tette emlékezetessé. Fakó szeme volt, könyörtelen szeme. Egy született gyilkos szeme.
Aelle túlságosan is döbbentnek tűnt, hogy sem szóljon. Sokkalta idősebb volt Cerdicnél, egy-két esztendővel már ötvenes éveit is meghaladta, ami minden számítás szerint öregemberré tette, mégis fenyegetően tornyosult a többiek fölé. Szálas termetű férfiú volt, hordónyi mellkassal, lapos, keményen metszett arccal, törött orral, sebhelyes orcával, és dús, fekete szakállal. Fényűző skarlátszín köntösbe öltözött, nyaka körül vaskos vert arany láncot viselt, s még több arany ékesítette csuklóit, ám ezek a finomságok sem leplezhették, hogy Aelle mindenekelőtt is harcos, medvényi termetű szász katona. Két ujja hiányzott a jobb kezéről, melyeket egy régvolt csatában vesztett el, s amelyekért, ki merem jelenteni, a maga módján biztosan véres bosszút állt. Végül sikerült kipréselnie magából néhány szót.
– Hát nem félsz idejönni?
– Látni akartalak, felség – feleltem, és féltérdre ereszkedtem előtte. Meghajtottam a fejem Aelle, majd Cerdic felé, ám Lancelotról tudomást sem vettem. A szememben ő semmivé lett, Cerdic talpnyalójává, meggyőzően öltözött briton hitszegővé, kinek sötét arca eltelt az irántam felengesztelhetetlen gyűlölettel.
Cerdic felszúrt a késére egy darabka húst és a szájához emelte a falatot majd habozni látszott.
– Nem fogadjuk Arthur követeit – szólt közönyös hangon – s aki ostoba, hogy az ő követségében járjon, a halál kezére adjuk. – A szájába tette a húsdarabot, majd elfordult, akárha ezzel el is intézte volna az egész hétköznapi ügyet. Emberei üvöltve követelték halálomat.
Aelle újra elhallgattatta őket kardjával.
– Arthurtól jöttél? – kérdezte mennydörögve.
Úgy döntöttem, az Istenek bizonyosan megbocsátják kegyes hazugságom.
– Üdvözletet hoztam néked Ercétől, felség – feleltem –, és fiúi tiszteletet Erce gyermekétől, ki leghőbb örömére a te fiad is.
A szavak mit sem mondtak Cerdicnek. Lancelot, ki végighallgatta a fordítást, sietősen összesúgott a tolmáccsal, és a férfi újra odahajolt Cerdichez. Nem kételltem, hogy arra az elhatározásra biztatta, melynek Cerdic hangot is adott.
– Halnia kell – erősködött Cerdic. Nyugodt, színtelen hangon beszélt, mintha a halálom jelentéktelen apróság lenne a szemében. – Megegyeztünk – emlékeztette Aelle-t.
– Abban egyeztünk meg, hogy nem fogadunk követet ellenségeinktől – mordult fel Aelle, és egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét. – És ő mi más? – kérdezte Cerdic, valahára jelét adva indulatának.
– Ő a fiam – felelt Aelle kéretlen egyszerűséggel, és a telizsúfolt csarnok egy emberként fojtotta vissza lélegzetét.
– Ő a fiam – ismételte Aelle –, nem így van?
– Az vagyok, felség.
– Van még fiad bőséggel – vágott közbe Cerdic, és a szakállas férfiak felé intett, kik Aelle balján foglaltak helyet. A mord harcosok, tulajdon féltestvéreim, zavartan meredtek rám.
– Üzenetet hoz Arthurtól! – erősködött Cerdic. – Ez a féreg – mutatott felém késével – mindig is híven szolgálta Arthurt.
– Üzenetet hoztál Arthurtól? – kérdezte Aelle.
– Engedelmes fiúként kívánok szót váltani atyámmal – tetéztem hazugságom.-Ez minden.
– Halnia kell! – vágta rá Cerdic kurtán, és követői felmordultak beleegyezésük jeleként.
– Nem ölöm meg a saját véremet – jelentette ki Aelle –, a saját csarnokomban.
– Akkor tegyem meg én? – kérdezte Cerdic epésen. – Ha egy briton keres meg bennünket, a halálnak adjuk. – Az egész csarnokhoz intézte szavait. – Ebben állapodtunk meg! – bizonygatta Cerdic, emberei pedig lelkesen kiáltoztak, s közben lándzsáik nyelével püfölték pajzsaikat. – Ez itt – lendült felém Cerdic karja – egy szász, aki Arthur oldalán harcol! Egy hitvány féreg, és mindannyian tudjuk, mit tegyünk egy féreggel! – A harcosok bömbölve követelték halálomat, és még vérebeik is ádázul csaholni kezdtek. Lancelot kiolvashatatlan arccal vizslatott, míg Amhar és Loholt láthatóan bármit megtett volna, csak hogy ott helyben kardélre hányjanak. Loholt kiváltképp gyűlölt, amiért én tartottam meg karját, míg atyja lemetszette jobb kezét.
Aelle kivárta, míg a hangzavar elül. – Az én csarnokomban – szólt fennhangon és mindenkivel tudatva, hogy e helyütt ő parancsol, nem pedig Cerdic –, egy harcos karddal a kezében hal meg. Akad itt bárki, aki kész megölni Derfelt, míg kardot tart a kezében? – Végighordozta tekintetét a csarnokon, de senki sem sietett kihívni maga ellen. Aelle újra a másik királyhoz fordult. – Nem szándékozom meghátrálni, Cerdic. Lándzsáink együtt vonulnak a harcba, és bármit mondjon is fiam, semmi nem gátolhatja győzelmünket.
Cerdic késével kipiszkált egy húscafatot fogai közül.
– A koponyája – mutatott felém – épp jó lenne harci jelvénynek. Holtan akarom őt látni.
– Akkor hát öld meg – szólt Aelle megvetéssel. Lehettek szövetségesek, de aligha kedvelték meg egymást. Aelle neheztelt a fiatalabb királyra becsvágyáért, míg Cerdic a könyörtelenséget hiányolta a másikban.
Cerdic vékony ajka gúnyos félmosolyra húzódott.
– Nem én – felelt könnyedén –, hanem bajnokom végzi el a munkát. – Végignézett a csarnokon, míg meg nem találta harcosát. – Liofa! Fogtunk egy férget. Taposd el!
A harcosok újfent üdvrivalgásban törtek ki és élvezettel tekintettek a küzdelem elébe. Nem lehetett kétséges, hogy a mérhetetlen mennyiségű ale még nem kevés halálos küzdelmet robbant ki közöttük, mielőtt a pirkadat rájuk köszöntene, ám a véres összecsapás egy király bajnoka és egy másik király fia közt sokkal érdekesebb szórakozásnak ígérkezett minden részeg hetvenkedésnél, és mindenképp érdekesebbnek annál, amit a csarnok túlsó végébe húzódó két ijedt dalnok kínálhatott.
Megfordultam, hogy felmérjem ellenfelem, és abban reménykedtem, hogy félig részegnek, így könnyű prédának bizonyul majd, ám az elém kilépő harcos semmilyen tekintetben nem igazolta várakozásomat.
Hatalmas, tagbaszakadt férfiúra számítottam, amilyen Aelle, ám bajnoka szikár, ruganyos harcos volt, nyugodt és alattomos, amúgy mégoly parányi sebhelyet sem viselt. Végtelen önbizalom csillant szemében, miközben hagyta lehullani magáról a köpenyt, és elővonta vékony pengéjét a bőrhüvelyből. Ékszert alig viselt, egyedül egy vékony, egyszerű ezüstláncot, és ruházatán sem láttam nyomát a megkülönböztetésnek, mely egy bajnoknak kijárt. Minden mozdulata tapasztalatról és magabiztosságról árulkodott, míg kezeletlen arca rendkívüli jószerencsét, avagy páratlan harci képességet sejtetett. Mindezen felül fenyegetően józannak tetszett, amint kilépett az emelvény előtti térre és meghajtotta fejét a királyok előtt. Aelle is aggodalmasnak tűnt.
– Ez az ára, ha beszélni akarsz velem – tudatta. – Meg kell mérkőznöd Liofával. Avagy békében hazatérhetsz. – A harcosok csúfolódva fogadták a második lehetőséget.
– Beszélni szeretnék veled, felség – feleltem.
Aelle bólintott, majd leült. Még most is nyugtalannak tűnt, s ha másból nem is, ebből gyaníthattam, hogy Liofa félelmetes kardforgató hírében állhat. Jónak kellett lennie, másként Cerdic aligha emelte volna bajnokává, ám valami Aelle arcán azt súgta nekem, hogy Liofa nem egyszerűen csak jó.
Persze magam se nélkülöztem a harci hírnevet, ami láthatóan aggasztotta is Borst, ki egyfolytában Lancelot fülébe sugdosott. Lancelot, miután unokatestvére befejezte, újfent magához intette a tolmácsot, aki elvitte üzenetét Cerdicnek. A király meghallgatta, majd sötét pillantást vetett felém.
– Honnét tudhatjuk, Aelle – tette fel a kérdést –, hogy Merlin nem ruházta-e fel a fiadat bűverejével?
A szászok mindig is tartottak Merlintől és a felvetés nyomán dühödten kiáltozni kezdtek. Aelle a homlokát ráncolta.
– Viselsz ilyesmit magadon, Derfel?
– Nem, felség.
Cerdicet ennyivel nem lehetett meggyőzni.
Ezek itt elismerik Merlin varázslatát – intett Lancelot és Bors felé; majd magához szólította a tolmácsot, aki közvetítette parancsát Borsnak. Bors vállat vont, felállt és megkerülte az asztalt, hogy lelépjen az emelvényről. Habozott megközelíteni, de én széttártam karjaimat, hogy mutassam, nem akarok az ártalmára lenni. Bors tanulmányozta a csuklóimat, talán varázsfüvekből font karkötőt vagy egyéb amulettet keresve, majd bőrujjasom belsejében kezdett kutakodni.
– Légy vele óvatos, Derfel – mormolta briton nyelven, és én meglepetten értettem meg, hogy Bors egyáltalán nem ellenségem. Meggyőzte róla Lancelotot és Cerdicet, hogy át kell kutasson, csak mert figyelmeztetni akart a veszélyre. – Gyors, akár a vidra – folytatta Bors –, és mindkét kezével küzd. Akkor figyelj a legjobban, mikor elcsúszni látszik. – Meglátta a kis arany fibulát, Ceinwyn ajándékát. – Megbűvölték? – kérdezte.
– Nem.
– Azért én magamnál tartom – szólt, és lekapcsolta a melltűt, hogy bemutassa a harcosoknak, kik valamennyien felhördültek, amiért el akartam rejteni előlük. – És add a pajzsod – toldotta meg Bors, amiért Liofa nem viselt ilyet.
Kibújtattam bal karomat a hurokból és átadtam a pajzsot Borsnak, aki az emelvény szélének támasztotta, majd gondosan a pajzs felső élére helyezte Ceinwyn fibuláját is. Hátrafordult, hogy biztosan láttam-e, amint letette, én pedig komoran bólintottam.
Cerdic bajnoka ejtett egy vágást a füstös levegőben.
– Egyetlen ütközetben negyvennyolc ellenségemet öltem meg – közölte velem színtelen, szinte unott hangon –, s már rég nem számolom azokat, kiket csatában vágtam le. – Megállt és megérintette arcát. – A harcok során – tudatta – soha még egy karcolást se szereztem. Most még megadhatod magad, ha gyors halálra vágysz.
– Add át a kardod – feleltem erre –, és megkíméled magad a vereségtől.
A válogatott sértések hozzátartoztak az efféle összecsapásokhoz. Liofa egy vállrándítással elintézte ajánlatomat és a királyokhoz fordult. Újra meghajtotta a fejét, és én ugyanígy tettem. Egymástól jó tíz lépésnyire álltunk, a nyílt tér közepén, az emelvény és a legközelebbi máglya között, és a csarnok mindkét oldala megtelt izgatott férfiakkal. Még a pénzek csörrenését is hallottam, amint fogadásokat kötöttek ránk.
Aelle bólintott felénk, és ezzel megadta az engedélyt a harc megkezdésére. Elővontam Hywelbane-t és ajkamhoz tartottam markolatát. Az egyik csontszilánkot illettem csókommal, melyet a markolat fájába foglaltattam. A két szilánk valóságos talizmán volt, messze erőteljesebb, mint a melltű, hiszen a csontot egykor Merlin használta varázslatához. Ugyan nem ruháztak fel mágikus védelemmel, én mégis megcsókoltam másodszor is a markolatot, mielőtt szembenéztem volna Liofával.
Súlyos és nehézkes kardokat hordoztunk akkoriban, melyek nem tartották meg sokáig élüket, és alig voltak egyebek jókora vasdorongoknál melyek révén hatalmas csapást mérhettünk ellenségeinkre. Jóllehet a kardforgatásban nincs semmi finomkodás, ravaszságra azért szükség van – ez a készség a másik rászedésében rejlik, mikor meggyőzzük róla ellenségünket, hogy a csapás balról érkezik, s amikor ő azt az oldalát védi, mégis jobbról támadunk rá –, habár a legtöbb harcot így sem az ügyesség, csakis a nyers erő dönti el. Az egyik elgyengül, majd a másik lebírja védelmét, és a győző kardja addig hadakozik, míg agyon nem veri a vesztest.
Liofa azonban egészen másként harcolt. Az igazat megvallva, sem azelőtt, sem azóta nem láttam senkit, aki így küzdött volna. Azonnal megéreztem a különbséget, amint felém indult, hiszen a pengéje, bár a hossza elérte Hywelbane-ét, sokkal karcsúbb és könnyebb volt. Liofa feláldozta a tömeget a sebesség oltárán, és én hamar ráébredtem, hogy ez a bajnok bizony van olyan gyors, amilyennek Bors állította; gyors, akár a villám; és alighogy ezt megértettem, ő már támadt is, csak épp széles oldalvágás helyett előredöfött kardjával, hogy annak hegyével döfje át jobb karom izmait.
Hátrébb hőköltem a támadás elől. Mindezek olyan gyorsan történtek, hogy később, mikor próbáltam felidézni magamban a küzdelem menetét, képtelen voltam minden mozdulatra és ellencsapásra emlékezni, csak Liofa szemének villanását láttam, és a pengét, amint előre döf. Úgy tettem, mintha a támadás sebessége meg se lepne, és nem is hárítottam, csak elsétáltam előle, majd mikor úgy találtam, hogy elveszítette az egyensúlyát, felhördültem és olyan csapásra lendítettem Hywelbane-t, mely egy ökröt is leterített volna.
Hátrébb ugrott, mint aki korántsem veszítette el az egyensúlyát, és olyan szélesre tárta karjait, hogy kardom jó hat hüvelyknyire, ártalmatlanul szisszent el a hasa előtt. Arra várt, hogy újra felé lendüljek, ám én ehelyett megvártam őt. A férfiak üvöltöttek körülöttünk, vért követeltek, de én meg se hallottam őket. Egy pillanatra nem hagytam el Liofa higgadt, szürke tekintetét. Előreszegezte a kardot jobb kezében és megrebbentette, hogy pengémet érintse, majd felém lendült.
Könnyedén hárítottam, majd beszámítottam a hátracsapást, mely éppoly természetesen következett, akár nappalra az éjszaka. A pengék szikrázva csörrentek össze, de én megéreztem, hogy Liofa korántsem adja bele minden erejét a csapásba. Felvette a harcmodort, amire számíthattam, ám ezalatt igyekezett megtalálni gyengeségeimet, s közben tovább araszolt előre, csapást csapás után osztogatva. Hárítottam vagdalkozását, s megéreztem, hogy a vágások egyre erőteljesebbek lesznek, és épp mikor arra számítottam, hogy beleadja minden erejét, félúton visszafogta a csapást, átvette a kardot a bal kezébe és egyenesen a fejemre támadott. És tette mindezt azzal a sebességgel, mellyel a vipera csap le áldozatára.
Hywelbane megakasztotta a csapást. Nem is értem, hogyan volt rá képes. Előbb hárítottam egy oldalvágást, és hirtelen nem is volt ott kard, csak a fejem felett lebegő halál, nekem valahogy mégis sikerült a megfelelő helyre tennem a pengét, és a könnyebb kard lecsúszott Hywelbane markolatáig, én pedig próbáltam ellencsapássá formálni a hárítást, csak épp az erő hiányzott válaszomból, és a másik könnyedén elugrott előlem. Tovább törtem előre, vagdalkozva, miként azt a másik is tette az imént, csakhogy én minden erőmet megfeszítve küzdöttem, hogy lebírjam ellenállását, és nem hagytam neki egyéb választást, mint a visszakozást. Éppoly könnyedén hárította el csapásaimat, mint azt én tettem az övéivel, pedig meg sem próbált ellenállni erejüknek. Engedett vagdalkozni, és kardja helyett sokkal inkább azzal védekezett, hogy egyfolytában hátrébb húzódott. Hagyta, hogy csontok, izmok és vér helyett az üres levegőn fárasszam erőmet. Még egy utolsó erőteljes csapást mértem rá, majd félúton visszafogtam Hywelbane-t és elcsavartam a csuklómat, hogy a gyomrára támadjak.
Kardja a csapás felé lendült, majd hirtelen visszafelé, amint ő maga hátrébb lépett. Jómagam éppoly sietősen tértem ki az útjából, így mindketten célt tévesztettünk. Egymásnak csapódtunk, mellkas a mellkasnak, és én megéreztem leheletét az arcomon. Megcsapott az ale bűze, noha ellenfelem bizonyosan nem volt részeg. Egy pillanatra megdermedt, majd udvariasan félrevonta kardot tartó karját és felvonta a szemöldökét, mintha javasolná, hogy békében váljunk szét. Bólintottam, és mindketten hátrébb léptünk, messze félretartva kardunkat, miközben a tömeg izgatottan mormolt körülöttünk. Valamennyien tudták, hogy ritka párharcnak lehetnek szemtanúi. Liofa komoly hírnevet vívott ki magának, és ki merem jelenteni, az én nevem sem csengett ismeretlenül, noha ekkor már tudtam, hogy páromra, s talán legyőzőmre akadtam. Készségem, ha birtokoltam ilyent, katonára vallott – tudtam, miként törjek meg egy pajzsfalat, hogyan harcoljak lándzsával és pajzzsal, avagy karddal és pajzzsal. Liofa, Cerdic bajnoka, csupán egy valamihez értett, hogy miként vívjon párharcot egy szál karddal, ám ebben az egyben aligha akadt párja.
Hat-hét lépésnyit hátrébb húzódtunk, majd Liofa, éppoly könnyedén, akár egy táncos, előrevetette magát és fürgén lecsapott rám. Hywelbane beleremegett a csapásba, és láttam, hogy ellenfelem összerezzen a hárítástól. Gyorsabban mozdultam, mint számította, vagy talán ő mozgott lassabban a szokásosnál, hisz kevéske ale is képes lelassítani az embert. Akadtak, kik részegen harcoltak, de sokáig csak azok éltek, kik előnyben részesítették a józanságot.
Eltűnődtem azon a rezzenésen. Nem sérült meg, valami mégis láthatóan aggasztotta. Felé lendültem és ő hátraugrott, az a hirtelen ugrás pedig újra elgondolkodtatott. Vajon miért rezzent össze? Azután felidéztem magamban erőtlen hárításait, és ráébredtem, hogy nem meri kardját kockáztatni az enyém ellenében, amiért az túlságosan is könnyű. Ha minden erőmet bele is adom egy csapásba, valószínűleg akkor sem tudom elroppantani, ezért kitartóan tovább vagdalkoztam, és ezúttal torkom szakadtából üvöltve vetettem magam feléje. Eget, földet, tenger kihívtam ellene. Asszonynak neveztem, a sírjára köptem, bűzhödt féreglyuknak hívtam anyja sírhelyét, és ő mindeközben egyetlen szót sem szólt, csak engedte, hogy kardja találkozzék az enyémmel, és egyre hátrébb araszolt előlem, miközben fakó szeme az arcomra tapadt.
És akkor elcsúszott. Jobb lába váratlan belebotlott egy gyékényfonatba és kicsúszott alóla. Hátrazuhant és bal karját nyújtotta, hogy megtámassza magát, én pedig a halálát üvöltöttem és magasba emeltem Hywelbane-t.
Azután félreléptem anélkül, hogy akár csak megpróbáltam volna bevégezni a gyilkos csapást.
Bors figyelmeztetett erre a csúszásra, ezért nem ért készületlenül, mégis álmélkodva figyeltem és kevés híján a bolondja lettem, hisz akár meg is esküdtem volna, hogy csak véletlenül csúszott el. Liofa mutatványosként éppúgy megélt volna, mint kardforgatóként, s a látszólag védtelen helyzetből egy szemvillanás alatt megtámaszkodott és széles ívben meglendítette kardja arrafelé, ahol lábaimnak kellett volna lenniük. Még most is hallom, ahogy az a hosszú, karcsú penge alig néhány hüvelyknyire elszisszen a padlóra hintett gyékények felett. Az a csapás elmetszette volna mindkét bokámat, örökre megnyomorított volna, csakhogy én akkor már nem ott voltam.
Hátrébb léptem és nyugodtan figyeltem. Szánalmas tekintettel nézett fel rám.
– Állj fel, Liofa – szóltam higgadt, erőteljes hangon, és ezzel tudattam, hogy minden korábbi haragom színlelés volt csupán.
Azt hiszem, ekkor értette meg, hogy veszedelmes ellenséggel áll szemben. Értetlenül pislogott, amiből gyanítottam, hogy bevetette ellenem a legjobb fortélyait, és rendre felsült valamennyivel, ami alaposan megcsapolta önbizalmát. De nem az ügyességét. Keményen, fürgén támadt rám és rövid csapások, sebes döfések, hirtelen vágások döbbenetesen gyors sorozatával vetett hátrébb. Válasz nélkül hagytam vagdalkozását, míg a célzatos döféseket legjobb képességem szerint hárítottam és próbáltam ezzel megtörni támadásának ütemét, de egy ravasz oldalvágás így is megtalált. A bal karomat sebezte fel, s bár bőrujjasom felfogta a penge erejét, még jó néhány hónapig viseltem magamon azt a sérülést. A tömeg felhördült. Régóta figyelték már némán a viadalt, és alig várták már, hogy lássák az első vért. Liofa visszarántotta pengéjét és igyekezett a vágással egészen a csontomig hatolni, de én félrekaptam sebesült karomat, és előrelendítettem Hywelbane-t, hogy ezzel hátrébb szorítsam.
Várta, hogy folytassam a megkezdett támadást, csakhogy most rajtam volt a sor, hogy egy csalárd húzással megnehezítsem életét. Szándékosan nem mozdultam felé, ehelyett hagytam kardomat néhány hüvelyknyit leesni és hangos zihálásba kezdtem, miközben a fejem ráztam és igyekeztem félresöpörni egy csatakos hajtincset a homlokomból. Iszonyú forróság uralkodott a nagy tüzek mellett. Liofa elővigyázatosan figyelt. Látta, hogy kifogyok a szuszból, de a negyvennyolc harcossal se úgy végzett, hogy felvállalt volna bármiféle kockázatot. Gyors oldalvágást ejtett, hogy próbára tegyen. A rövid kardmozdulat hárítás után kiáltott, noha nem volt benne elég erő, hogy a húsomba vájja magát. Későn, szándékoltan későn hárítottam, és engedtem, hogy Liofa kardjának hegye találkozzék felkarommal, miközben Hywelbane a penge tövével csattant össze. Felmordultam, vágást színleltem és visszarántottam kardomat, amint könnyedén eltáncolt előlem.
Újra kivártam. Előredöfött, én pedig félreütöttem kardját, de ezúttal meg sem próbálkoztam az ellentámadással. A tömegre néma csend hullt, amint a küzdelem láthatóan a vége felé közeledett. Liofa megkísérelt egy újabb támadást, és én újra hárítottam. Jobban kedvelte a döféseket, hisz úgy értékes pengéjét nem kellett kockáztatnia, de én tudtam, hogy ha elég szaporán hárítom azokat a gyors mozdulatokat, végül rákényszerül, hogy a hagyományos módon támadjon nekem. Megpróbálkozott még két döféssel, én pedig először nehézkesen félrecsaptam a felém lendülő pengét, másodszor kitértem az útjából, majd bal karommal törölgetni kezdtem szemem, akárha a veríték csípné.
Ekkor rontott rám. Most először hangosan felkiáltott, amint széles vágásra lendítette kardját, mely magasan a feje felől indult és ívben a nyakam felé lendült. Könnyedén hárítottam, de megtántorodtam, amint Hywelbane pengéjével a fejem felett megakasztottam a halálos csapást, azután pedig leengedtem egy kissé a kardot, és Liofa pontosan úgy tette, ahogy elvártam.
Minden erejét beleadta a visszkezes csapásba. Gyorsan és pontosan kivitelezte a mozdulatot, de én mostanra hozzászoktam fürgeségéhez, és máris ellentámadásban felfelé lendítettem Hywelbane-t, nem kevésbé sebesen. Mindkét kezemmel megmarkoltam a kardot, és minden erőmet beleadtam abba a felfelé irányuló csapásba, mely nem Liofát, hanem a karcsú pengét célozta.
A két kard egymáshoz csapódott.
Csakhogy ezúttal nem éles csendülés, hanem tompa reccsenés hallatszott.
Mert Liofa pengéje végre megadta magát. Az acél felső kétharmada ártalmatlanul hullt a gyékényre, és a bajnok kezében csak egy nevetséges csonk maradt. Liofa szeme elkerekedett. Azután egy pillanatra úgy tűnt, kísértést érez rá, hogy a csonkkal ugorjon nekem, ezért gyors egymásutánban kétszer meglendítettem Hywelbane-t, hogy elvegyem a kedvét. Most látta csak, hogy lepergett rólam a korábban színlelt kimerültség. Azt is megértette, hogy a halál fia, mégis hárítani próbálta csapásomat törött pengéjével, de én félresöpörtem a hasznavehetetlen csonkot és előredöftem.
Azután mozdulatlanul megtartottam a pengét a torkát övező egyszerű ezüstlánc felett.
– Felség? – kiáltottam, de egy pillanatra se vettem le a tekintetem Liofa arcáról. Néma csend uralkodott a csarnokban. A szászok látták bajnokuk csúfos végét, és a hangjuk cserbenhagyta őket.
– Felség! – kiáltottam újból.
– Lord Derfel? – válaszolt Aelle.
– Arra kértél, hogy vívjak meg Cerdic király bajnokával, de nem kérted, hogy öljem is meg. Add hát nekem az életét.
Aelle kivárt a válasz előtt.
– Az élete a tiéd, Derfel.
– Megadod magad? – kérdeztem Liofát. Nem válaszolt azonnal. Büszkeségében most is győzelem esélyét kutatta, de miközben habozott, Hywelbane pengéjét lassan végigcsúsztattam a torkán az orcája felé. – Nos? – sürgettem a választ.
– Megadom magam – szólt, és eldobta a kard csonkját.
Előrébb tolakodtam Hywelbane hegyével, épp csak annyira, hogy telesebezzem vele arcának húsát.
– Ez a sebhely, Liofa – szóltam fennhangon –, arra emlékeztessen, hogy megvívtál Lord Derfel Cadarnnel, Aelle fiával, és vereséget szenvedtél.
Vérezve hagytam magam mögött. A tömeg üdvrivalgásban tört ki. Különös jószág a férfi. Egyik pillanatban a véremet szomjúhozza, a másikban zajosan ünnepel, csak mert megkíméltem bajnoka életét. Visszanyertem Ceinwyn fibuláját, majd felvettem a földről pajzsom és felnéztem atyámra.
– Erce üdvözletét hozom, felség – szóltam.
– És én örömmel veszem, Lord Derfel – válaszolta Aelle – igaz örömmel.
Az egyik hely felé intett a balján, melyet valamelyik mostohatestvérem készségesen átadott, és imigyen csatlakoztam Arthur ellenségeihez, azok ünnepi asztalánál. És megültük az ünnepet.

 

Az ünnep végeztével Aelle elvitt magával saját hálókamrájába, mely az emelvény mögött nyílt. Hatalmas terem volt ez is, öles gerendákkal, középen lángoló máglyával, és prémekből vetett ággyal az oromfal alatt. Betette az ajtót, mihelyt kiállította az őröket, majd intett, hogy üljek a fal mellé állított jókora ládára, míg ő maga elsétált a kamra túlsó végébe, meglazította övét és a földbe vájt elvezető lyukba vizeit.
– Liofa gyors – mondta nekem még vizelés közben.
– Igaz.
– Azt hittem, legyőz téged.
– Ahhoz nem elég gyors – feleltem –, vagy a sok ale lelassította. Köpj bele.
– Beleköpni? – kérdezte atyám.
– A vizeletbe. Hogy elűzd a rossz szerencsét.
– Az én isteneim aligha nézik, köpök-e vagy hugyozok, Derfel – vidult fel Aelle. Két másik fiát, Hrothgart és Cyrninget is meghívta magával, kik most gyanakodva figyelték minden mozdulatomat. – Mi lenne hát az üzenet – tudakolta Aelle –, amit Arthur veled küldött?
– Miért kellene üzennie?
– Mert máskülönben most nem lennél itt. Sültbolondnak nézel bennünket, fiú? Mit akar hát Arthur? Nem, ne is mondd el, hadd találjam ki. – Megkötötte nadrágja övét, majd letelepedett a helyiség egyetlen székébe, egy fekete fából készített és elefántcsont berakásokkal ékesített római székbe.
– Meghagyja nekem a földeket – kérdezett rá Aelle –, ha jövőre Cerdicre támadok?
– Igen, uram.
– Akkor a válasz nem – mordult fel. – Arthur olyasvalamit kínál, ami máris az enyém! Miféle ajánlat az ilyen?
– Örökös békére szóló ajánlat, felség – feleltem. Aelle elmosolyodott.
– Mikor egy férfi örökre ígér valamit, aligha mond igazat. Semmi nincs örökké, fiú, semmi a világon. Mondd el Arthurnak, hogy lándzsáim jövőre együtt harcolnak Cerdic-kel. – Felnevetett. – Csak az időd vesztegetted, Derfel, de örülök, hogy eljöttél. Holnap még beszélünk Ercéről. Akarsz egy asszonyt éjjelre?
– Nem, felség.
– A hercegnőd sosem tudja meg – incselkedett.
– Nem, uram.
– És még a fiamnak hívatja magát! – nevetett fel Aelle, és fiai vele nevettek. Mindketten szálas férfiak voltak, s bár hajuk sötétebb az enyémnél, ezt nem számítva bizonyosan hasonlítottak rám. Azt is biztosra vehettem, hogy miután tanúnak szegődtek beszélgetésünkhöz, nemsoká eljuttatják Aelle kurta válaszának hírét a szászok vezetőihez.
– Alhatsz az ajtómnál – szólt Aelle, amint kiengedte fiait a kamrából – ott biztonságban leszel. – Kivárta, míg Hrothgar és Cyming kilépnek a csarnokba, majd a karomra fektette kezét, hogy visszatartson. – Holnap – suttogta atyám – Cerdic hazautazik, és magával viszi Lancelotot is. Cerdic gyanítja majd, hogy élni hagylak, de ennyit még kibírok. Holnap tárgyalunk, Derfel, és egy hosszabb választ is tartogatok Arthur számára. Nem azt a választ, amire vár, de talán beéri ezzel is. Most pedig menj, más társaságra vágyom.
Az éjszakát az emelvény és atyám ajtaja közti szűk résben töltöttem. Éjjel egy leány lopózott el mellettem, hogy Aelle ágyába vesse magát, miközben a csarnokban a harcosok tovább énekeltek, kötekedtek és ittak, míg végül el nem aludtak. Kevés híján megvirradt, mire a legutolsó is hortyogni kezdett, és én ekkor ébredtem meg a Thunreslea dombján egymást szólongató kakasok hangjára. Felszíjaztam Hywelbane-t, felöltöttem köpenyem és pajzsom, majd a kialudt tüzek mellett elhaladva kiléptem a fagyos kinti levegőbe. Párafoszlányok ültek a fennsíkon, és köddé sűrűsödtek ott, ahol a távoli Temze beleveszett a tengerbe. Kisétáltam a csarnok kapujából a domb peremére, honnét felmérhettem a folyón elterpeszkedő fehérséget.
– Királyom – szólalt fel egy hang mögöttem – azt parancsolta, hogy öljelek meg, ha magadban talállak.
Amint visszafordultam, Borssal, Lancelot rokonával és bajnokával találtam magam szemközt. – Köszönettel tartozom neked – hajtottam meg a fejem.
– Amiért figyelmeztettelek Liofára? – Bors vállat vont, akárha jelentéktelen csekélységet művelt volna. – Igazam volt, hogy fürge? Fürge és halálos. – Bors beleharapott egy almába, majd utálkozva félrehajította a gyümölcsöt, és közelebb húzódott, hogy megálljon mellettem. Két megfáradt harcos; két sebhelyes, szakállas lándzsás, aki túl sok pajzsfalban állt már és túl sok jóbarátját látta elvérezni. Bors nagyot böfögött. – Nem volt ellenemre, hogy a rokonomat segítsem Dumnonia trónjára – kezdte –, de soha nem akartam a szászok oldalán harcolni. Miként azt sem kívántam végignézni, hogy csak úgy levágjanak Cerdic gyönyörűségére.
– Jövőre azonban – mutattam rá – nagyon is harcba kell bocsátkoznod a szászok oldalán.
– Jövőre? – kérdezte, szinte szórakozott hangon. – Ki tudhatja, mi lesz jövőre, Derfel? Talán egyszerűen elvitorlázok Lyonesse-be? Azt mondják, az ottani asszonyoknak szépségben nincs párja a világon Ezüstszínű a hajuk, aranyló a testük, és nincs nyelvük. – Felnevetett miközben újabb almát vett elő tarisznyájából és megtörölgette ujjasában. – Királyom – folytatta, Lancelotot értve – harcolni fog Cerdicért, de hát mi egyebet tehetne? Arthur nem várja kitárt karokkal.
Most értettem csak, mire céloz Bors.
– Uramnak, Arthurnak – szóltam kimérten –, nincs viszálya veled.
– Ahogy nekem se vele – felelt Bors teli szájjal. – Úgy hát még találkozhatunk, Lord Derfel. Nagy kár, hogy ma reggel semerre sem találtalak. Királyom gazdagon megjutalmazott volna, ha megöllek. – Elvigyorodott, és lassan odébb sétált.
Két órával később figyeltem, amint Bors Cerdic oldalán útnak indul, és leereszkedik a domboldalon, melynek mélyén vöröslő levelű fák lyuggatták szét a köd köpenyét. Jó száz ember tartott Cerdic-kel, melyek javarésze jócskán megszenvedte az éjszakai duhajkodást, akárcsak Aelle harcosai, kik a távozó király kíséretét adták. Én magam Aelle mögött lovagoltam, kinek állatát most kötőféken vezették, lévén Cerdic és Lancelot társaságában gyalogosan haladt. Mögöttük két zászlóvivő haladt, egyikük Aelle vérrel festett bikájával, a másik Cerdic vörösre mázolt farkaskoponyájával, melyről egy halott ember lenyúzott bőre lógott ernyedten. Lancelot tüntetőleg ügyet sem vetett rám. A nap korábbi részében, mikor a csarnok közelében váratlanul egymásba botlottunk, egyszerűen keresztülnézett rajtam, és én sem vettem tudomást róla. Emberei megölték legkisebb leányom, s bár végeztem a gyilkosokkal, legszívesebben magán Lanceloton vettem volna bosszút Dián ártatlan lelkéért, ám Aelle csarnoka aligha lett volna megfelelő hely erre. Most, a Temze iszapos partja fölé magasodó füves dombtaréjról, némán figyeltem, amint Lancelot és megmaradt néhány embere Cerdic arrébb várakozó hajói felé tartanak.
Egyedül Amhar és Loholt mertek nyíltan kikezdeni velem. Az ikrek egész megkeseredett ifjúságát atyjuk iránti gyűlöletük és anyjuk iránti megvetésük töltötte ki. Hercegnek tartották magukat, ám Arthur aki mit sem adott a címekre, megtagadta tőlük e tisztességet, amivel csak tovább szította neheztelésüket. Úgy hitték, Arthur királyi rangjuktól fosztotta meg őket, nem is beszélve földjeikről és a gazdagságukról, és készek lettek volna bárkit támogatni, aki megpróbálta legyőzni Arthurt, minden bajuk okozóját. Loholt jobb karjának csonkját ezüstbe foglalta, melyhez egy pár medvekarmot erősített. Loholt volt az, aki oda fordult hozzám. – Jövőre találkozunk – tudatta velem.
Tudtam, milyen könnyű prédája lesz a küzdelemnek, mégis nyugodt udvarias hangon feleltem. – Alig várom.
Feltartotta ezüstbe burkolt csonkját, hogy emlékeztessen, én tartottam a karját, míg atyja lecsapott rá Excaliburrel. – Tartozol nekem egy kézzel, Derfel.
Nem szóltam. Amhar is odaállt testvére mellé. Mindketten megörökölték atyjuk csontos, elnyúlt arcát, ám annyira megkeseredtek, hogy semmit sem tudtak felmutatni Arthur természetes erejéből.
– Hallottad? – követelte ki a választ Loholt.
– Örülj – feleltem –, hogy még van kezed. Ami pedig az adósságomat illeti, Loholt, Hywelbane-nel fizetem meg neked.
Vonakodni látszottak, hiszen nem lehettek biztosak benne, hogy Cerdic emberei támogatják-e őket, ha kardot rántanak: végül megelégedtek azzal, hogy felém köptek, mielőtt elfordultak és Cerdic két várakozó hajója felé csörtettek volna.
A Thunreslea alatt meghúzódó part nyomorúságos egy hely volt, félig föld, félig víz, hol a tenger és a folyó találkozása nyomán iszappadkákkal, sekélyesekkel, kis öblökkel tagolt sivár táj keletkezett. Sirályok rikoltoztak, amint Cerdic lándzsásai utat törtek maguknak a ragacsos iszapban, begázoltak a felkavart vízbe és nehézkesen átküzdötték magukat hajóik deszkaperemén. Láttam, hogy Lancelot kényeskedve megemeli köpenye szegélyét, amint belegázol a bűzölgő mocsárba. Loholt és Amhar követték őt, majd alighogy elérték a hajót, visszafordultak és ujjal mutogattak felém, hogy megidézzék rossz szerencsémet. Ügyet sem vetettem rájuk. A hajók vitorlái máris felemelkedtek a szélben, de a légmozgás erőtlen volt, és a két hegyes orrú hajónak a hosszú evezők segítségével kellett kikecmeregniük az öbölből. Amint a hajók orra a nyílt víz felé nézett, az evezőket forgató lándzsások kántálni kezdtek, hogy megadják az evezés ütemét. – Hwaet az anyákért – kántálták. – Hwaet a lányokért. Hwaet a kedvesért, akit hwaet a padlón. – Minden hwaet-nél egyre nagyobbat kurjantottak és rántottak a hosszú evezőn, és a két hajó addig gyorsult, míg a köd örvényt vetve szét nem foszlott vitorláik körül. – És Hwaet az anyákért – kezdték újra, a felcsapó hullámok közt egyre vékonyodó hangon. – Hwaet a lányokért. – A hajók addig fakultak a távoli ködpárában, míg végül egybe nem mosódtak a fehérséggel. – Hwaet a kedvesért, akit hwaet a padlón. – A hangok egyszerre érkeztek mindenhonnét és sehonnét, majd lassan eggyéváltak az evezők csobbanásaival.
Aelle két embere a nyeregbe segítette urát.
– Aludtál az éjjel? – kérdezte tőlem, amint megtelepedett a nyeregben.
– Igen, felség.
– Nekem különb dolgom is akadt – közölte kurtán. – Kövess. Lova véknyába csapta sarkait, és hátat fordított a partnak, ahol a közelgő dagály kezdte összemosni a kis tengeröblöket. Ma délelőtt a vendégek tiszteletére Aelle harcos királynak öltözött. Vas sisakját arannyal szegélyezték és fekete tollakkal koronázták, bőr mellvértjét és hosszú szárú csizmáját feketére festették, míg válláról jókora medveprém ereszkedett alá, valósággal eltörpítve a testes harci mént. Tucatnyi embere követett bennünket lóháton, egyikük a bikakoponyával ékesített jelvénnyel a kezében. Aelle, akárcsak jómagam, ormótlanul ülte meg a lovat.
– Tudtam, hogy Arthur téged küld majd – szólalt meg hirtelen, s mikor nem válaszoltam, odafordult hozzám. – Úgy hát rátaláltál anyádra?
– Igen, felség.
– Milyennek találtad?
– Öregnek – feleltem az igazsághoz híven. – Öregnek, kövérnek, és betegnek.
Nagyot sóhajtott a hír hallatán.
– Mind fiatal teremtésként kezdik, kik egy egész sereg szívét összetörnék, de miután kipotyogtatnak néhány kölyköt, valamennyi öregnek, kövérnek és betegnek tetszik. – Ezen elgondolkodott egy ideig. – Mégis, valamiért azt gondoltam, Ercével ez sosem történhet meg. Ő olyan gyönyörű volt – ábrándozott el, majd felém fordulva elvigyorodott –, bár, hála legyen az isteneknek, sosincs hiány fiatal lányokból, he? – Felnevetett, majd pajkosan rám kacsintott. – Mikor először kiejtetted anyád nevét, azonnal tudtam, hogy a fiam vagy. – Egy pillanatra elhallgatott. – Elsőszülött fiam.
– És törvényen kívüli fiad – emlékeztettem.
– A vér sosem válik vízzé, Derfel.
– És én büszke vagyok rá, hogy a te véred folyik az ereimben, felség.
– Annak is kell lenned, fiú, noha az istenek a tanúim rá, nem kevesekkel osztozol rajt. Sose sajnáltam másoktól a vérem. – Felnevetett, majd ráfordította lovát az ingoványra és felugratott a csúszós kaptatón mely mögött számtalan lélekvesztő feküdt megfenekledve. – Derfel! – szólt atyám, és visszafogta a lovat, hogy széles mozdulattal a hajók felé mutasson. – Nézd csak meg! Valamennyi hasznavehetetlen, de szinte mind e nyáron érkezett, és valamennyi a párkányig telt emberekkel. – Megnoszogatta lovát és lassan végighaladt a partra vetett csónakok hosszú sora előtt.
Talán nyolcvan-kilencven hajó is sorakozott az ingoványos parton. Valamennyi elegáns, karcsú alkalmatosság volt, mégis itt korhadt a parton. A palánkokra zölden rakódott a híg iszap, a hajófenékben padig gyűlt az áporodott víz, a deszkák feketére rothadtak. A hajók némelyike mely korábban érkezett, mostanra sötét csontvázzá szikkadt. – Háromszor húsz ember minden hajóban, Derfel – folytatta Aelle – legkevesebb ennyien lehettek, és minden dagállyal csak többen jöttek. Most, hogy viharok emésztik a nyílt tengert, már nem jönnek, de máris építik az újabb hajókat, és jövő tavasszal megint özönleni fognak. És nemcsak itt, hanem a parton mindenfelé! – tett széles mozdulatot, mintha be akarná fogni Britannia egész keleti partját. – Hajók, egymás hegyén-hátán! Valamennyi teli a mi népünkkel, mely otthont és földet akar. – Az utolsó szavakat szilaj indulattal ejtette, majd elfordította a lovát, anélkül, hogy válaszomra várt volna. – Jöjj! – kiáltotta, és én követtem egy öböl dagály csipkézte homokfövenyén, fel a tüskebokrokkal benőtt úton, mely a kaptatón kígyózott a nagy ünnepi csarnok kapuja felé.
Aelle visszafogta lovát a domb gerincén, majd miután odaértem, némán végigmutatott a völgyteknőn. Valóságos sereg gyülekezett ott. Meg sem számlálhattam őket, oly számosan voltak a völgyet megtöltő férfiak, és jól tudtam, hogy ők csak aprócska részét alkotják Aelle seregének. A szász harcosok, amint meglátták a dombtetőn királyukat, lelkes üdvrivalgásban törtek ki és lándzsáik nyelével verni kezdték pajzsaikat, mígnem a szürke égbolt is belezengett a szörnyű ricsajba. Aelle megemelte sebekkel borított jobb kezét, és a zajongás abban a pillanatban elhalt.
– Érted már, Derfel? – kérdezte tőlem.
– Pontosan értem, mit akarsz mutatni nekem, felség – feleltem kitérően, hiszen jól tudtam, miféle üzenetet közvetítenek a partra vetett csónakok és fegyveresek tömegei.
– Most már erős vagyok – közölte Aelle –, Arthur pedig gyenge. Talán ha ötszáz lándzsát képes lesz kiállítani? Még ezt is kétlem. Powys a segítségére siet majd, de vajon vele együtt elegen lesztek? Aligha. Ezernyi képzett lándzsás felett rendelkezem, Derfel, és kétszer annyi éhes férfi várja, hogy bárdjával hasítson ki magának egy talpalatnyi földet, melyet a magáénak mondhat. És Cerdic mögé még többen sorakoznak, és nekik még égetőbb szükségük lesz a földre mint nekünk. Valamennyien földet akarunk, Derfel, és Arthur birtokolja e földeket, márpedig Arthur gyenge és kiszolgáltatott.
– Gwent ezer lándzsával rendelkezik – mutattam rá –, s ha megrohanod Dumnoniát, Gwent a segítségünkre siet. – Ebben ugyan nem lehettem biztos, ám Arthur ügyének aligha árthatott, ha magabiztosnak mutatkoztam. – Gwent, Dumnonia és Powys – folytattam –, mind kész a harcra, és akadnak mások is, kik Arthur zászlaja alá sereglenek majd. A Feketepajzsosok az oldalunkon harcolnak, lándzsások jönnek Gwyneddből és Elmetből, talán Rhegedből és Lothianből is.
Aelle megmosolyogta kérkedésem.
– Még nem mutattam meg neked mindent, Derfel – mondta –, csak kövess.
Újabb menetre ösztökélte lovát, hogy még feljebb kaptasson a dombon, de most keletre, egy kis liget felé vette az irányt. A fák mellett fürgén lepattant nyergéből, intett kíséretünknek, hogy maradjon a helyén, majd egy keskeny, nyirkos csapáson elvezetett a tisztásra, hol két kisebb faépítmény állt. Alig voltak egyebek nyomorúságos kunyhóknál, melyek tetejét zsúpszalmából, oldalait hántolatlan fatörzsekből vetették meg.
– Látod? – mutatott Aelle a legközelebbi kunyhó oromfalára. Kiköptem, hogy elűzzem magamtól a gonoszt, mert odaát, az oromfal magasában, egy fából ácsolt keresztet láttam. Itt, a pogány Lloegyrben, joggal számíthattam mindenre, csak épp erre, a keresztény templomra nem. A második viskó, valamivel kisebb a templomnál, a pap számára szolgált lakóhelyül, ki érkezésünkre előkecmergett az alacsony ajtónyílás mögül. Tonzurát, a szerzetesek fekete köntösét, és kusza, vörhenyes szakállt viselt. Felismerte Aelle-t és mélyen meghajolt előtte.
– Krisztus nevében légy üdvözölve, felség! – kiáltotta a pap, idegenszerü szász hanghordozással.
– Honnét való vagy? – kérdeztem tőle a britonok nyelvén. Meglepettnek tűnt, hogy anyanyelvén szólítják meg.
– Gobanniumból, uram – felelte. A szerzetes asszonya, egy formátlan és bájtalan teremtmény, neheztelő tekintettel mászott elő a kunyhóból, hogy megálljon embere mellett.
– Mit kerestek itt? – firtattam.
– Urunk Jézus Krisztus felnyitotta Aelle király szemét, uram – válaszolta a pap –, és ő országába hívott bennünket, hogy megvigyük Krisztus hírét a népének. Fivéremmel, Gorfydd-del együtt Urunk Szent Evangéliumát hirdetjük a szászoknak.
Aelle-hez fordultam, kinek ajka gúnyos félmosolyra húzódott.
– Hittérítők Gwentből? – kérdeztem rá.
– Otromba teremtmények, nem igaz? – kérdezett vissza Aelle, a szerzetes és asszonya felé intve, kik most nehézkesen visszahúzódtak kalyibájukba. – Azt hiszik, elfordíthatnak bennünket Thunor és Seaxnet imádatától, és én egyelőre jobbnak tartom, ha meghagyom őket e hitükben. Egyelőre.
– Csak mert Meurig király – szóltam lassan – békét ígért neked, míg országodba engeded a térítőit?
Aelle felnevetett. – Igazi sültbolond, ez a Meurig. Inkább törődik népe lelkével, mint országa biztonságával, és ez a két szánalmas pap igazán csekély ár azért cserébe, hogy Gwent ezernyi lándzsása távol maradjon, míg mi bekebelezzük Dumnoniát. – Vállamra tette súlyos kezét és lassan visszavezetett a lovakhoz. – Érted hát, Derfel? Gwent nem harcol veletek, amíg királya esélyt lát rá, hogy elterjesztheti hitét a szászok körében.
– És ha csakugyan elterjeszti? – kérdeztem keserűen. Aelle felhorkant.
– Néhány rabszolga és asszony beadta ugyan a derekát, de nincsenek sokan, és nem is lesznek. Efelől kezeskedem. Jól láttam, mit művelt a vallás Dumnoniával, épp ezért is nem fogom engedni. Régi isteneink sok jó szolgálatot tettek nekünk, Derfel, ugyan miért is kellene újakat keresnünk? Hisz a britonokkal is ez a legfőbb gond. Hogy elvesztették isteneiket.
– Merlin másként gondolja – vetettem közbe.
Ezzel sikerült elkedvetlenítenem Aelle-t. A fák közt megülő árnyak relé fordult, és láttam, hogy aggodalom felhőzi el az arcát. Mindig is tartott Merlintől.
– Hallottam ezt-azt – vetette oda bizonytalanul.
– Britannia Kincseiben hisz – toldottam meg.
– És mik lennének azok? – tudakolta.
– Csekélységek, felség – feleltem, jobbára az igazsághoz híven –, csak néhány régi kacat. Ám mégis akad köztük két érték, egy kard és egy üst.
– Magad is láttad őket? – kérdezte indulatosan.
– Igen.
– Mire képesek?
Megvontam a vállam. – Senki sem tudja. Arthur szerint semmire, de Merlin úgy tartja, parancsolhat általuk az Isteneknek, és ha a megfelelő időben végrehajtja a megfelelő varázslatot, Britannia ősi istenei csak a mi parancsunkat várják majd.
– És ő ránk akarja szabadítani az isteneket?
– Igen, felség – válaszoltam. Méghozzá hamarosan, nagyon hamarosan.
Aelle a homlokát ráncolta.
– Nekünk is megvannak a magunk istenei – mondta.
– Akkor hát szólítsd őket, felség. Hadd harcoljanak istenek az istenek ellen.
– Az istenek nem ostobák, fiú – mordult fel. – Miért harcolnának ha megteszik ezt helyettük az emberek? – Újra sétálni kezdtünk. – Megöregedtem – folytatta csendesen –, és ennyi esztendő alatt egyetlen egyszer sem láttam az isteneket. Hiszünk bennük, de ők vajon törődnek velünk? – Nyugtalan pillantással fordult felém. – Te hiszel ezekben a Kincsekben?
– Hiszek Merlin hatalmában, felség.
– De hogy az Istenek a földet róják? – Ezen elgondolkodott egy ideig, majd megcsóválta a fejét. – És ha el is jönnek isteneitek, a miénk vajon nem oltalmaznak meg bennünket? Még te, Derfel – szólt gunyorosan –, még te sem veheted fel a versenyt Thunor pörölyével. – Kivezetett a fák közül, és láttam, hogy mind kíséretünk, mind lovaink nyom nélkül eltűntek. – Sétáljunk – javasolta Aelle –, s közben hadd beszéljek neked Dumnoniáról.
– Épp eleget tudok Dumnoniáról, felség.
– Akkor hát tudod, Derfel, hogy királya féleszű, és hogy vezére nem akar király lenni, de még csak... hogy is nevezitek?... kaiser se.
– Császár, igen – vetettem közbe.
– Akkor császár – nyomta meg csúfoskodva a szót. Egy csapáson vezetett, mely az erdősáv mellett kanyargott. Ameddig a szem ellátott, egyetlen lélek sem tűnt elénk. Balról a domboldal meredeken zuhant a ködbe burkolózott folyótorkolat felé, míg északról sűrű, nyirkos erdőség húzódott.
– A keresztények a véreteket akarják – vonta meg érvelése mérleget Aelle –, királyotok pedig nyomorék és féleszü, vezéretek mégsem akarja elorozni a trónját. Idővel, Derfel, inkább előbb, mint utóbb, valaki más megpróbálkozik ezzel. Kevés híján Lancelotnak is sikerült és hamarosan egy Lancelotnál százszor különb férfi akarja majd Dumnonia trónját. – Megállt és összevonta a szemöldökét. – Vajon Guinevere miért tette szét a lábát egy ilyen féregnek? – kérdezte.
– Csak mert Arthur nem akart király lenni – feleltem keserűen.
– Akkor csakugyan sültbolond. És jövőre halott bolond lesz, hacsak nem fogadja el ajánlatomat.
– És mi lenne az az ajánlat, felség? – kérdeztem, megtorpanva egy fenséges, vörösbe borult bükkfa alatt.
Aelle megállt és vállamra tette kezét. – Mondd meg Arthurnak, hogy neked akarom azt a trónt, Derfel.
Meredten néztem atyám arcát. Szemvillanásnyi ideig azt hittem, otromba tréfát űz velem, de azután már láttam, hogy ennél komolyabban nem is beszélhetne. – Nekem? – kérdeztem döbbenten.
– Neked – bólintott Aelle. – És te hűséget esküszöl nekem. Sok földre lesz szükségünk, Arthurnak pedig téged kell támogatnia és Dumnonia trónjára emelnie. A népem letelepszik a földeteken és megműveli azt, te pedig uralkodsz rajtuk, de csak mint az én alkirályom. Szövetséget kovácsolunk, te meg én. Atya és fia. Te uralod Dumnoniát, én Aengelandet.
– Aengeland? Angolföld? – kérdeztem. Sosem hallottam még ezt a szót. Aelle széles mozdulattal mutatott körbe a vidéken.
– Szászoknak neveztek bennünket, pedig te és én, angolok vagyunk. Cerdic csakugyan szász, de te és én angolok vagyunk, és országunk ettől Angolföld. Ez itt Aengeland! – kiáltott büszkén, amint végignézett a kietlen dombtetőről.
– Mi lenne Cerdic-kel? – kérdeztem.
– Végzünk vele – felelt kéretlen egyszerűséggel, majd megragadta könyököm, és újra útnak indultunk, ezúttal egy másik ösvényen, mely mellett disznók kutatták a lehullott bükkmakkot az elsárgult levelek közt. – Mondd el ezt Arthurnak – folytatta Aelle. – Mondd el, hogy magának is megtarthatja a trónt, ha inkább arra hajlana, de bármelyiktek is uralkodik majd, az én nevemben teszi.
– Megmondom neki, felség – bólintottam, pedig tudtam, hogy Arthur gúnyosan söpri majd félre a felvetést. Alighanem Aelle is sejtette a választ, de a Cerdic iránt érzett engesztelhetetlen gyűlölet arra indította, hogy próbálkozzon. Jól tudta, hogy ha Cerdicnek és neki sikerül is elfoglalnia Britannia déli részét, még mindig meg kell vívniuk háborút, hogy eldöntsék, melyikük legyen a Bretwalda, a királyok királya.
– Tegyük fel – kezdtem bele –, hogy Arthur és te ehelyett rátámadnátok Cerdicre?
Aelle a fejét rázta.
– Cerdic túlságosan is sok aranyat osztogatott szét törzsfőim között. Senki sem harcolna ellene, míg Dumnoniát kínálja fel jutalom gyanánt. Ha viszont Arthur neked adja Dumnoniát, te pedig átjátszod a kezemre, már nem lesz szükségük Cerdic aranyára. Mondd ezt el Arthurnak.
– Elmondom neki, felség – bólintottam újfent, noha tudtam, hogv Arthur soha nem egyezne bele olyan megoldásba, mely rákényszerítené, hogy megszegje Uthernek tett esküjét. Arthur egész élete arra az esküre építkezett, és én oly biztos voltam a konokságában, hogy bármit is ígértem Aelle-nek, magamban már elhatároztam, hogy meg sem említem az ajánlatát Arthur előtt.
Aelle most egy tágas tisztásra vezetett, ahol megláttam a ránk várakozó lovakat és a lándzsások kíséretét. A tisztás közepén nagyjából embermagas kőtömb állt, s bár egyáltalán nem emlékeztetett Dumnonia ősi szentélyeinek oltárára, vagy akár csak a lapos görgetegkőre melynél királyainkat kikiáltottuk, nyilvánvalónak látszott, hogy megszentelt helyet jelez, hisz egymagában uralta a helyet, és a szász harcosok közül senki sem merészkedett a közelébe. Nem sokkal távolabb, az egyik fa lehántolt törzsébe faragva, durván kidolgozott emberi arcot láthattam. Aelle a sziklatömb felé vezetett, de nem messze tőle megtorpant és kotorászni kezdett a derékövéről lecsüngő kis tarsolyban. Parányi bőrzacskót húzott elő, majd megoldotta a száját és valamit kirázott belőle a tenyerébe. Felém tartotta a tárgyat, és én egy aprócska aranygyűrűt láttam, melynek anyagába egy kis achát-morzsát foglaltak.
– Anyádnak akartam ezt adni – fordult felém –, de Uther elrabolta tőlem, mielőtt még megtehettem volna, és azóta is magamnál tartottam. Fogd.
Elvettem a gyűrűt. Egyszerű, pórias ékszernek tetszett. A rómaiak mívesebben megmunkálták használati tárgyaikat, míg a szászok inkább kedvelték a súlyos ékszereket – a gyűrűt alighanem egy szerencsétlen briton kovácsolta, mielőtt még a szászok levágták a harcban. A szögletes zöld achátkövet még csak nem is egyenesen foglalta be, a parányi gyűrű mégis egyféle különös és törékeny bájjal bírt.
– Akkor nem adtam oda anyádnak – folytatta Aelle –, s ha, mint mondod, kövér és beteges, immár sosem viselheti. Add hát Powys hercegnőjének. Hallom, jó asszonyod?
– Az, felség.
– Add hát neki – mondta Aelle –, és mondd el, hogy ha országaink harcba bocsátkoznak egymással, megkímélem annak életét, ki ezt a gyűrűt viseli, egész családjával egyetemben.
– Köszönöm, felség – hajtottam fejet, majd elrejtettem a gyűrűt tarsolyomba.
– Tartogatok neked még egy ajándékot – karolta át újra vállamat és vezetett fel a sziklához. Marcangolni kezdett a bűntudat, amiért én ma nem leptem meg semmivel – az igazat megvallva, félelmemben még csak nem is gondoltam erre –, ám Aelle elnézte figyelmetlenségemet. Odalépett a szent kő mellé. – Ez a kő valaha a britonoké volt – tudatta –, kik szentnek tartották. Van egy lyuk az oldalán, látod? Gyere erre az oldalára, fiú.
Megkerültem a jókora sziklát, és láttam, hogy egy fekete nyílás vezet el a kőtömb szívébe.
– Egyszer egy briton rabszolga azt mondta, hogy ha a lyukba suttogunk, beszélhetünk a holtakkal.
– De te nem hittél neki, igaz? – kérdeztem, kihallva a kétkedést a hangjából.
– Hiszem, hogy beszélhetünk Thunorral, Wodennel és Seaxnettel azon a lyukon át – vonta meg a vállát Aelle –, de vajon mit hiszel te? Talán csakugyan szót válthatsz a holtakkal, Derfel. – Elmosolyodott. – Még találkozunk, fiú.
– Remélem, felség. – Eszembe jutott anyám különös jövendölése, miszerint saját fia végez majd Aelle-lel, és próbáltam elhessegetni magamtól a háborodott vénasszony locsogását, csakhogy az Istenek gyakorta épp ilyen asszonyokat választanak szószólójuknak, és hirtelen nem is tudtam, mit mondhatnék.
Aelle magához ölelt, beledörgölve arcomat a roppant szőrmeköntös gallérjába.
– Mennyi lehet még hátra anyád életéből? – kérdezte tőlem.
– Nem sok, felség.
– Temesd őt el – utasított –, de a lábával észak felé. A mieink így temetkeznek. – Még egyszer utoljára magához vont. – Békében hazakísérnek – tudatta, majd hátrébb lépett. – Ha szót akarsz váltani a holtakkal – toldotta meg kurtán –, háromszor járd körbe a követ, majd térdelj a lyukhoz. Csókold meg az unokám helyettem is.
Elégedetten elmosolyodott, amint látta meglepetésemet. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen mélyen nyomon követi életem fordulását.
Miután Aelle ellovagolt, a rám várakozó kíséret némán figyelte, amint háromszor körbejártam a sziklát, azután letérdeltem és odahajoltam a lyukhoz. Váratlanul rám tört a sírhatnék, és a hangom megbicsaklott, amint elsuttogtam pici leányom nevét.
– Dián? – súgtam a szikla szívébe. – Egyetlen Dianem. Várj meg bennünket, drágaságom, mi is megyünk nemsokára. Dián.
Halott leánykám, az én szépséges Dianem, kit Lancelot emberei raboltak el tőlem. Elmondtam, mennyire szeretjük, átadtam neki nagyatyja, Aelle üdvözletét, majd nekipréseltem homlokom a szenvtelen sziklának és elképzeltem parányi árnytestét, egyedül, magányosan Túlvilágon. Igaz, Merlin szerint a gyermekek boldogan játszadoznak odaát, Annwn almafái alatt, én mégis zokogni kezdtem, amint magam elé képzeltem, hogy meghallja hangomat. Vajon felnézett játék közben? Ő is sírva fakadt, ahogy én?
Magam mögött hagytam a helyet. Három napba telt elérni Dun Caricet, és ott átadtam Ceinwynnek a kis aranygyűrűt. Mindig is kedvelte az egyszerű dolgokat, és a gyűrű sokkal inkább illett hozzá, mint a kifinomult római ékszerek. Jobb keze kisujján viselte, miután egyedül erre illett.
– Azért kétlem, hogy megmentené az életem – szólt komoran.
– Miért? – kérdeztem.
Elmosolyodott, amint a gyűrű megcsillant a napfényben.
– Melyik szász figyelne oda ilyen csekélységre? Előbb az erőszak, aztán a fosztogatás, nem így gondolkodnak a lándzsások?
– Nem leszel itt, mire a szászok betörnek – jelentettem ki. – Vissza kell térned Powysba.
Ceinwyn csak a fejét rázta.
– Itt maradok. Nem szaladhatok mindig a fivéremhez, ha valami baj van.
Felhagytam a meddő vitával, míg el nem érkezett az ideje, ehelyett fullajtárt küldtem Durnovariába és Caer Cadarnbe, hogy tudassam Arthurral, visszaérkeztem. Arthur négy nappal később ért el Dun Caricbe és tudta meg, hogy Aelle elutasította a javaslatát. Megvonta a vállát, mintha semmi egyébre nem számított volna. „Egy próbát megért” szólt kitérően. Nem beszéltem neki Aelle ajánlatáról, nehogy megkeseredett kedvében úgy gondolja, még kísértést érzek azt elfogadni, hisz akkor talán soha többé nem bízna bennem. Nem említettem azt sem, hogy Lancelotot Thunresleában találtam, hisz Arthur még a neve említését se állta. Annál inkább beszéltem a gwenti papokról, és a hírek hallatán gúnyos kacaj fakadt belőle.
– Ideje lenne beszélnem Meurig fejével – szólt idővel, színtelen hangon, és megint csak a Torra meredt. Azután visszafordult hozzám.
– Te tudtad – kérdezte vádló hangon –, hogy Excalibur is egyike Britannia Kincseinek?
– Igen uram – ismertem el. Merlin rég említette ezt nekem, de titoktartást kellett fogadnom, nehogy Arthur elpusztítsa a kardot, csak hogy megmutassa a vallásos babonák iránt érzett megvetését.
– Merlin most visszaköveteli tőlem – közölte Arthur. Mindig is tudta, hogy el fog érkezni ez a perc; attól a pillanattól kezdve, hogy ifjú korában Merlin rá ruházta a varázserejű kardot.
– Nekiadod, uram? – kérdeztem nyugtalanul.
Elfintorodott.
– Ha nem teszem, meggátolom ezzel Merlin esztelenségét?
– Már ha esztelenség – véltem, és visszaemlékeztem a fényesen izzó mezítelen leányra, a csodák előhírnökére.
Arthur leoldotta övét.
– Te viszed el neki, Derfel – szólt zsémbelve –, te viszed el neki. – Odalökte nekem az értékes fegyvert. – De mondd meg Merlinnek, hogy vissza akarom kapni.
– Úgy lesz, uram – ígértem. Hiszen ha az Istenek nem sietnek a segítségünkre Samain éjjelén, akkor Excaliburre nagyon is szükség lesz, mikor ránk törnek a szászok hordái.
Samain éjjele igencsak közeledett, és azon az éjjelen magukat a halott Isteneket kellett feltámasztanunk.
Így hát másnap útnak indultam Excaliburrel, hogy a csoda bekövetkezhessen.

 

Mai Dun roppant dombja Durnovariától délre magasodott, és valaha egyike lehetett Britannia legnagyobb erősségeinek. Keleti és nyugati irányban terpeszkedő kupolás csúcsa köré a régiek három falat emeltek, melyek a meredek dombot keretezték. Senki sem tudta, hogy mikor vagy éppenséggel miként épültek, és akadtak, akik szerint az Istenek maguk alakították ki a hármas sáncot, melynek cölöpkerítései túlontúl magasra szöktek, árkai pedig túlontúl mélyre hatoltak ahhoz, hogy az ember művei lehessenek – noha sem e falak, sem az árkok nem gátolták abban a rómaiakat, hogy elfoglalják az erősséget és kardélre hányják lakóit. Mai Dun attól a naptól fogva üresen állt, eltekintve Mithras apró kőtemplomától, melyet a diadalmas rómaiak építettek a dombtető keleti végében. Nyáron a régi erősség elbűvölő helynek tetszett hol az omladozó falak közt bárányok legelésztek, míg a zöldellő pázsit, a kakukkfű és kosbor felett pillangók röpködtek, ám késő ősszel, mikor hamar beesteledett és nyugatról fagyos esők söpörtek végig Dumnonián, a dombtető megmaradt kietlen magaslatnak, melyet könyörtelenül ostoroztak a hideg szelek.
A domboldalon kanyargó ösvény a labirintusszerű nyugati kapuhoz vezetett el, és én e csapás felázott talaján botladoztam, mikor elvittem Merlinnek az Excaliburt. Egyszerű parasztok egész hordája vánszorgott velem felfelé a kaptatón. Néhányan öles köteg tűzifát cipeltek a hátukon, mások ivóvízzel teli iszákokat, és akadtak, kik állataikat ösztökélték, melyek kidöntött fatörzseket vagy lecsapkodott ágakkal teli szánokat vonszoltak maguk mögött. Az ökrök véknyán vérpatakok iramodtak végig, amint az állatok igyekeztek felrángatni terhüket a meredek, alattomos csapáson, mely felett a legkülső sáncokon mord lándzsások álltak őrt. A lándzsások jelenléte igazolta a még Durnovariában hallott hírt, miszerint Merlin mindenki elől lezárta Mai Dunt, aki nem dolgozni igyekezett oda.
Két lándzsás vigyázta a kaput. Mindketten Feketepajzsos ír harcosok voltak, Oengus mac Airem emberei, és én eltöprengtem magamban: Merlin vagyonának vajon mekkora hányadát emésztette fel, hogy felkészítse e távoli erődítményt az Istenek eljövetelére. A katonák felismerték, hogy nem Mai Dun munkásaihoz tartozom, és leereszkedtek a kaptatón, hogy utamat állják.
– Miféle ügy szólít ide, uram? – kérdezte egyikük, megadva minden illő tiszteletet. Nem viseltem vértet, de nagyon is viseltem Hywelbane-t, és már maga a kardhüvely is jelezte előkelő soromat.
– Ügyem Merlinhez szólít, nem hozzád – feleltem. A Feketepajzsosok nem álltak félre.
– Sokan jönnek ide, uram – felelte –, s állítják, hogy ügyük lenne Merlinnel. De vajon Lord Merlinnek is ügye lenne veled?
– Mondd neki – parancsoltam –, hogy Lord Derfel elhozta Britannia utolsó Kincsét.
Próbáltam az alkalomhoz illő ünnepélyességel szólni, de szemmel láthatóan ezzel sem sikerült lenyűgöznöm a faragatlan íreket. A fiatalabb Feketepajzsos elsietett megvinni a hírt, miközben idősebb társa szóba elegyedett velem. Akár csak Oengus többi lándzsása, ő is kedélyes útonállónak tűnt. A Feketepajzsosok Demetiából, Oengus Britannia nyugati partvonalán meghúzódó királyságából érkeztek, s bár hívatlanul törtek be országunkba, őket nem övezte az a gyűlölet, amely minden szásznak kijárt. Az írek harcba bocsátkoztak velünk, raboltak, fosztogattak és rabszolgasorba hajtották népünket, ám a miénkhez közeli nyelvet beszéltek, osztoztak velünk isteneinken, s amikor épp nem harcoltak, minden baj nélkül elvegyültek az őshonos britonok közt. Sokan, mint maga Oengus is, inkább tűntek britonnak, mint írnek, hiszen Írország, mely mindig is büszkén hirdette, hogy nem hajolt meg a rómaiak előtt, mostanra mégis megadta magát a vallásnak, melyet, mint valami ragályt, a rómaiak cipeltek be. Az írek magukra vették a keresztet, habár a tengeren túli királyok még ragaszkodtak őseik hitéhez. Jövő tavasszal, hacsak Merlin varázslata nyomán az Istenek nem sietnek a segítségünkre, a Feketepajzsos lándzsások mindenképp harcolni fognak Britanniáért és a szászok ellenében.
Az ifjú Gawain herceg jött elő a dombtetőről, hogy üdvözöljön.Mésszel bemázolt harci vértezetében sietett elém, bár hatásos megjelenését jócskán lerontotta, hogy lába kicsúszott alóla az alattomos meredélyen és az utolsó néhány métert a hátsóján csúszva tette meg.
– Lord Derfel! – kiáltott, miután sikerült felkászálódnia. – Lord Derfel! Jöjj, jöjj! Légy üdvözölve! – Széles mosoly terült szét arcán, amint közelebb ért. – Érzed? A levegő szintet lüktet az izgalomtól.
– Bizonyosan, herceg.
– Micsoda diadal! – lelkendezett, gondosan araszolva előre a csúszós ösvényen, mely megcsúfította. – Remekbe szabott mű! Imádkozzunk, hogy ne legyen hiábavaló.
– Britannia egésze ezért imádkozik – jegyeztem meg –, kivéve tán a keresztényeket.
– Három nap múlva, Lord Derfel – biztosított róla –, többé nem lesznek keresztények Britanniában, hisz akkorra valamennyien megláthatjuk az igaz Isteneket. Mármint – tette hozzá nyugtalanul –, ha nem esik. – Felnézett a vigasztalan égboltra, és egy pillanatig úgy tűnt, menten sírva fakad.
– Esik? – kérdeztem.
– Vagy akár a felhők is megfoszthatnak bennünket az Istenek látványától. Az eső és a felhők, azt hiszem. Merlin egyre türelmetlenebb. Semmit se magyaráz el, de azt hiszem, az eső mindenképp az ellenségünk, Vagy csak a felhők azok? – Itt egy pillanatra elhallgatott. – Talán mindkettő. Megkérdeztem Nimuét is, de valamiért nem kedvel engem – sóhajtott fel szánalomra méltóan. – Nem tudom, én mindenesetre tiszta égboltért fohászkodom az Istenekhez. Mostanság mégis folyton beborul, szerintem azért, mert a keresztények esőért imádkoznak. Csakugyan magaddal hoztad Excaliburt?
Leoldottam a gyolcsot a hüvelybe rejtett kardról és felé tartottam a markolatát. Egy hosszú pillanatig Gawain érinteni sem merte, majd óvatosan kinyújtotta kezét és elővonta Excaliburt a hüvelyéből. Áhítatos tisztelettel meredt az ősi pengére, majd ujjának hegyével érintette az acélba metszett lombdíszeket és sárkánymintákat.
– A Túlvilág ura – szólt álmélkodással teli hangon – maga Gofanon készítette.
– Sokkal inkább kovácsolták Írországban – hűtöttem le lelkesedését, mert volt valami Gawain ifjúságában és hiszékenységében, ami az őrületbe kergetett, és arra ingerelt, hogy felfakasszam romlatlanságának burkát.
– Nem, uram – biztosított róla teljes szívéből –, igenis a Túlvilágon készült. – Visszatette Excaliburt a kezembe. – Jöjj, jó uram – próbált ösztökélni, mire újfent elcsúszott a sárban, és minden erejét latba kellett vetnie, hogy visszanyerje egyensúlyát. Fehér vértezete, melyet oly magasztossá emelt a távolság, közelről nyomorúságosan festett A mészfestést sárpettyek és megfakult foltok csúfították, ám a megingathatatlan önbizalom levegője mégsem engedte, hogy Gawain nevetségessé váljék. Hosszú szőke haját hátul laza fonatokban engedte a vállára hullani. Miközben utat törtünk magunknak a nyirkos fűben kígyózó csalárd ösvényen, arról kérdeztem Gawaint, miként találkozott össze Merlinnel. – Ó, egész életemben jól ismertem Merlint! – felelt a herceg kipirulva. – Csak mostanság tűnt fel megint atyám udvarában, de kisfiú koromban mindig körülöttem volt. Ő tanított engem.
– Tanított? – Meglepetés csendült ki hangomból, és meg is lepődtem, habár Merlin mindig is titkolózott előttünk, és Gawaint soha még csak nem is említette.
– Nem a betűvetésre – sietett hozzátenni Gawain –, arra ott voltak az asszonyok. Nem, Merlin arra tanított, mi a végzetünk. – Szégyenlősen elmosolyodott. – Arra tanított, hogy maradjak szeplőtlen.
– Szeplőtlen! – vetettem felé kétkedő pillantást. – Hogy ne járj asszonyokhoz?
– Így igaz, uram – ismerte el a maga ártatlanságában. – Merlin ragaszkodott hozzá. De ha ennek vége lesz... – A hang fokozatosan elhalt, és Gawain szó szerint belepirult a vallomásba.
– Nem csoda – jegyeztem meg –, hogy felhőtlen égboltért imádkozol.
– Nem, uram, dehogy! – tiltakozott Gawain. – Azért imádkozom felhőtlen égboltért, hogy eljöjjenek az Istenek! És mikor eljönnek, hozzák magukkal Olwent, az Ezüstöst. – Újra elvörösödött.
– Olwent, az Ezüstöst?
– Magad is láttad őt, uram, Lindinisben. – Jó vágású arca még ájtatosabbá vált. – Könnyebb az ő lépte, mint a szellő fuvallata, bőre fénylik a sötétben, és virágok nyílnak talpa nyomában.
– Ő lenne hát a végzeted? – kérdeztem, és elnyomtam magamban az oktalan féltékenységet, amiért azt a sejtelmesen izzó, éteri teremtményt éppen a szeplőtlen Gawainnek ígérték.
– Feleségül veszem őt, amint bevégzem munkámat – felelt egyenesen –, s bár most csak a Kincseket vigyázom, három nap múltával én köszöntöm az Isteneket és vezetem őket ellenségeinkre. Én leszek Britannia felszabadítója. – Az arcpirongató kérkedés színtelenül hagyta el ajkát, akárha kis semmiségről, hétköznapi munkáról beszélne. Nem szóltam, csak követtem őt a mély árok mentén, mely Mai Dun középső és legbelső falai közt nyílt, és láttam, hogy az árkot hevenyészett ágakból és zsúpszalmából vetett kalyibák töltik ki. – Két nap múltával – jegyezte meg Gawain, mikor felfigyelt érdeklődésem tárgyára – lerontjuk a viskókat és a tüzeknek adjuk őket.
– A tüzeknek?
– Majd meglátod te is, uram.
Mikor végre felértem a dombtetőre, először nem is igen találtam értelmet abban, amit láttam. Mai Dun csúcsa hosszan elnyúlt füves tisztás melyen háborúság idején egy egész törzs és annak minden jószága menedéket lelhetett, ám most a domb nyugati oldalát szikkadt sövények szövevényes mintázata szabdalta és keresztezte.
– Látod? – szólt Gawain büszkeségtől fűtötten, és úgy mutatott körbe, mintha mindezt egymaga vitte volna végbe.
A tűzifát cipelő népeket valamelyik közeli sövénykerítéshez irányították, ahol megszabadultak terhüktől és máris útnak indultak, hogy még több fát gyűjtsenek. Azután már láttam, hogy a sövények voltaképp roppant, fából emelt vonulatok, melyeket az égetésre készítettek elő. A halmok embernél is magasabbra törtek, és mérföldnyi hosszan sorakoztak, de míg Gawain el nem vezetett a legbelső sáncokig, nem láthattam, miféle mintát alkotnak.
A minta betöltötte a fennsík nyugati felét, és a közepére felhalmozott tűzifa egy hatvan-hetven lépésnyi üres kört rajzolt ki. Ezt az üres teret keretezte a spirál alakban kibontakozó kerítés, mely három teljes fordulatot leírt, míg az egész csigavonal, beleértve az üres magot is, jó százötven lépés szélességben terpeszkedett el. A spirálon kívül újabb üres kört találtam, melyet hat kétkörös csigavonal foglalt keretbe; valamennyi egy magból indult ki, és oda is tért vissza, így a tekervényes külső körön tizenkét gyűrűbe foglalt tűzkör sorjázott egymás mellett. A kettős spirálok egymásba értek, és egyetlen összefüggő mintázattá álltak össze.
– Tizenkét tűzkör – kérdeztem Gawaint – tizenhárom Kincsnek?
– Az Üst kerül középre – telt el a herceg hangja félelemmel vegyes áhitattal.
Óriási művet végeztek itt be. A sövények magasra törtek, jócskán magasabbra egy harcosnál is, és valamennyit telizsúfolták tüzelőanyaggal. Több tűzifa lehetett itt, mint amennyit Durnovariában nyolc vagy kilenc csikorgó tél alatt elégettek. A kettős csigavonalak a dombtető nyugati oldalán még befejezésre vártak, és láttam, hogy a népek lelkesen tömörítik az egymásra vetett fákat, hogy a máglyák ne csak hirtelen izzanak fel, hanem hosszasan és ádázán lángoljanak. Egész, hántolatlan törzsek várakoztak a sövények magjában, hogy a külső ágak tüzei beléjük kapjanak. Olyan máglyát emeltek, gondoltam, akárha a világ végét jeleznék vele.
És a maga módján, ismertem fel, a roppant minta pontosan ezt a célt is szolgálta. Elérkezett az általunk megismert világ vége, hiszen ha Merlinnek igaza lesz, Britannia ősi istenei foglalják el helyüket e dombtetőn. A kisebb istenek a külső körökben öltenek testet, míg Bel Mai Dun lángoló szívébe ereszkedik le, hol Clyddno Eiddyn Üstje csakis rá várakozik. A Hatalmas Bel, az Istenek Istene, Britannia Ura óriási vihar hátán érkezik majd, mely a csillagokat is úgy söpri félre akár az őszi faleveleket. És ott, hol öt különálló tűz jelezte Merlin tűzkörének magját, Bel újra tapodni fogja Ynys Prydaint, Britannia Szigetét. Hirtelen még a gondolatba is beleborzongtam. Egészen eddig a pillanatig nem értettem meg Merlin látomásának nagyszerűségét, most azonban a maga teljességében tündöklött előttem. Három nap múltával, alig három nap múltával, az Istenek újra köztünk járnak majd.
– Több mint négyszázan emelték a tüzeket – jegyezte meg Gawain kéretlenül.
– El tudom képzelni.
– És tündérmértékkel jelöltük ki a csigavonalak helyét.
– Mivel?
– Olyan mértékkel, uram, mely szüzek hajából való, s alig egy hajszálnyi széles. Nimue állt középen, én léptem ki a kör kerületét, míg Lord Merlin a lépteimet jelölte tündérkövekkel. Mindennek tökéletesre kellett sikerednie. Egy hétbe is beletelt, mivel a mérték folyton megszakadt, és ilyenkor kezdhettünk mindent elölről.
– Talán bizony nem is tündérmérték az – incselkedtem vele.
– Nagyon is az, uram – biztosított róla Gawain. – Magam készítettem, a saját hajamból.
– És Samain éjjelén – kérdeztem – te gyújtod majd meg a tüzeket.
– Háromkor a tüzeknek lángolniuk kell, és hatkor kezdődik meg a szertartás. – És valamikor azután, hogy a nappal éjszakába fordul, tüzek töltik meg az égboltot, és a füsttel terhes levegőt az Istenek szárnycsapásai keverik majd fel.
Gawain eddig az erősség északi fala mentén vezetett, de most elnézett arra felé, ahol Mithras aprócska temploma állt, keletre a magasztos tűzköröktől.
– Itt várakozhatsz, uram – tudatta –, míg felkutatom Merlint.
– Olyan messze jár? – kérdezte. Eddig úgy gondoltam, a fennsík keleti felén felhúzott hevenyészett kunyhók valamelyikében lakik.
– Nem tudom pontosan, merre jár – ismerte el Gawain –, de azt tudom, hogy Anbarrért indult, és arrafelé talán a nyomára akadok.
– Anbarrért? – kérdeztem értetlenül. Eleddig csak a mesékből ismertem Anbarrt, a csodálatos lovat, mely vízen át éppoly sebesen vágtatott, akár a földön.
– Anbarr hátán lovagolok majd az Istenek oldalán – jelentette be Gawain büszkén –, és vezetem őket ellenségeinkre. – A templom felé mutatott, ahol egy jókora lobogó feküdt kiterpesztve a cseréptetőre. – Britannia lobogóját hordozom majd – toldotta meg Gawain, és elvezetett a templomhoz, ahol a maga teljességében megcsodálhattam a zászlót. Az óriási fehér vászonanyagba Dumnonia vörös sárkányát hímezték, annak minden karmával, farkával és tüzével együtt. – Valójában inkább Dumnonia zászlaja – engedte meg Gawain –, de a többi briton királyt talán nem zavarja.
– Nem, ha visszakergeted a szászokat a tengerbe – vágtam rá.
– Ebben áll feladatom – tudatta Gawain ünnepélyesen. – Az Istenek segedelmével, természetesen, no és ezzel – érintette Excaliburt, melyet most is a hónom alatt szorongattam.
– Excaliburrel! – kiáltottam fel önkéntelen, amiért képtelen voltam elképzelni, hogy Arthuron kívül más is viselhetné a varázslatos kardot.
– Mi egyébbel? – kérdezte Gawain. – Excaliburrel harcolok, Anbarrt ülöm meg, és kiverem az ellenséget Britanniából. – Elégedett mosoly áradt szét az arcán, majd a templom mellett meghúzódó kis padra mutatott. – Ha megvárod, uram, elmegyek megkeresni Merlint.
A templomot hat Feketepajzsos ír vigyázta, de minthogy Gawain társaságában érkeztem, senki sem próbált feltartóztani, mikor beléptem. Nem kiváncsiságból kívántam bejárni a kis építményt, hanem mert akkoriban Mithrast tartottam vezérlő istenemnek. Ő volt a harcosok istene, a titokzatos istenség. A rómaiak hozták őt Britanniába, s bár ők rég elmentek, Mithras akkoriban is kegyelte a rátermett harcosokat. Aprócska templomot emeltek neki, mely alig két kamrából állt, és ablakokat sem kapott, hogy a barlangra emlékeztessen, ahol Mithras a világra jött. A külső helyiséget faládák és vesszőből font kosarak töltötték meg, melyekben Britannia Kincseit gyanítottam, habár egyik fedelét sem emeltem meg, hogy mögé kukkantsak. Ehelyett inkább beférkőztem a belső, éjfekete kamrába, és odabent Clyddno Eiddyn arannyal-ezüsttel izzó Üstjével találtam magam szemközt. Az Üst mögött, alig láthatóan az erőtlen szürke fénypászmában, mely a csekélyke ajtón beszivárgott, ott állt Mithras oltára. Merlin vagy Nimue, kik mindketten nevetség tárgyává tették Mithrast, egy borz koponyáját tették az istenség oltárára, hogy semlegesítsék annak befolyását. Dühödt mozdulattal söpörtem le a koponyát, hogy ezután az Üst mellé térdepeljek és fohászt mondjak. Azért könyörögtem Mithrashoz, hogy segítse isteneinket a közelgő ütközetben, hogy jöjjön el ő is a Mai Dunra és plántáljon rémületet ellenségeink szívébe. Szent kövéhez érintettem Excalibur markolatát, s közben azon tűnődtem, mikor áldoztak utoljára bikát ezen a helyen. Elképzeltem, amint a római katonák térdre kényszerítik a megrettent állatot, amint a farát rugdosva és szarvait tépkedve átvonszolják az alacsony szemöldökfák alatt, míg a félelemtől reszketve és bömbölve meg nem áll a belső szentélyben, hol egyebet sem érez, csak a köré gyülekező lándzsásokat. És ott, a rémisztő sötétségben, átmetszik térdének inait. Újra felbődül, összerogyik, de még most is eszelős igyekezettel szabadulna, mígnem Mithras hívei lebírják, a vérét ontják, és a bika élete lassan elszivárog, miközben a templom levegője eltelik a trágya és vérgőz émelyítő illatával. Azután a hívek isznak a bika meleg véréből, Mithras emlékére, ki ezt a kötelmet rótta ránk. Úgy hallottam, a keresztények is ülnek ilyen ünnepet, még ha állítják is, hogy egyetlen teremtmény vérét sem veszik ez alkalomból. Ilyet mi, pogányok aligha hihetünk, hiszen hitünk szerint halállal tartozunk az Isteneknek az életért, melyet ajándékba kaptunk.
Sokáig ott térdepeltem az átható sötétségben, Mithras harcosaként, ki felkereste e rég elfeledett templomot. És ott, imádságaim közben, újra megéreztem a tenger édes aromáját, a tengeri hínár és só jellegzetes illatát, pontosan úgy, mint Lindinisben, mikor Olwen, az Ezüstös fénylőn, mezítelenül és igézően lépkedett a palota árkádjai alatt. Egy pillantra mintha isteni jelenlétét éreztem volna, avagy maga Olwen, az Ezüstös érkezett el Mai Dunra, ám azután semmi sem mozdult; nem törtek rám látomások, nem izzott fel előttem a ruganyosan karcsú test, csak a tenger illata és a templomon túli szél távoli sóhaja kísértett.
Visszafordultam a belső átjáró felé, és ott, a külső kamrában, a tenger illata még erősebben érződött. Felnyitottam a ládákat és megemeltem a vesszőkosarak fedelét. Már azt gondoltam, megleltem az illat forrását, mikor felfedeztem, hogy két kosarat sóval töltöttek meg, mely súlyos és csomós lett a nyirkos őszben, ám az éteri illat mégsem onnét eredt, hanem egy harmadik kosárból, melyet hólyagmoszattal tömtek tele. Megérintettem a tengeri füvet, majd megnyaltam ujjam és sós vizet éreztem. Jókora agyagedény állt a kosár mellett, és mikor megemeltem fedelét, egy tengervízzel teli edényt találtam, talán a tengerifű nedvesen tartására, ezért kutatni kezdtem a hólyagmoszatban, s alig valamivel a felszín alatt egy réteg kagylóra akadtam. A hosszú, keskeny, elegáns formájú héjak az éti kagylót idézték, csak ezek valamivel nagyobbak voltak, és fekete helyett szürkésfehér gyöngyházszínben csillogtak. Megemeltem egyet, beleszagoltam, és afféle ínyencségnek gondoltam, melyet Merlin szívesen enged meg magának. A kagyló lakója, talán neheztelése jeleként, résnyire nyitotta házát és valamilyen folyadékot vizelt kezemre. Óvatosan visszatettem a kagylót a helyére és a tengeri fűvel betakargattam.
Épp fordultam volna a külső ajtó felé, hogy odakint várakozzak tovább, mikor felfigyeltem a kezemre, és hosszú ideig értetlenül meredtem rá, azt gondolván, hogy saját szemem csal meg. A külső ajtó melletti félhomályban nem lehettem biztos semmiben, ezért visszafurakodtam a belső szentélybe, hol az Üst várakozott az oltár mellett, és itt, Mithras szentélyének legsötétebb szegletében, arcom elé emeltem jobb kezemet.
És láttam, amint sejtelmes fényben izzik fel.
Meredten néztem. Nem is akartam elhinni, amit láttam, de a kezem igenis fénylett. Nem áttetsző, belső fénnyel, de a ragyogás félreismerhetetlenül a tenyerem bőréből áradt. Végighúztam egyik ujjamat a nedves folton, melyet a kagyló hagyott maga után, és ezzel sötét nyomot hagytam a csillámló felületen. Olwen, az Ezüstös tehát egyáltalán nem volt nimfa, sem az Istenek hírnöke, csupán egy halandó hajadon, kit bekentek egy kagyló névtelen nedveivel. A varázslatot nem az Istenek űzték, csakis Merlin, és nekem minden reményem ott halt meg, abban az éjsötét kamrában.
Beletöröltem kezem a köpenyembe és visszatértem a napfényre. Letelepedtem a padra a templom ajtaja mellett, és a belső sáncok felé fordultam, hol csapatnyi kisgyermek merült el az önfeledt játékban. A reményvesztettség, mely egész utamon, egészen Lloegyrig elkísért, most újra teljes súlyával a vállamra nehézkedett. Olyannyira szerettem volna hinni az Istenekben, mégis elteltem kételyekkel. Csakugyan számítana, kérdeztem magamtól, hogy Olwen valójában ember, és a természetfeletti fény csak Merlin újabb cselfogása? Mindez aligha rontotta meg a Kincseket, és mégis, valahányszor csak a Kincsekre gondoltam, vagy a hatalmukban kételkedtem, annak a meztelenül táncoló leánynak a képét idéztem magam elé. És most azt kell látnom, hogy ő sem az Istenek előhírnöke, csupán Merlin újabb kreációja.
– Uram? – riasztott meg egy leány hangja elmélkedés közben Uram? – szólított meg újból, és én felnéztem, hogy kövérkés sötét hajú fiatal leányt lássak magam előtt, aki nyugtalanul mosolygott felém. Egyszerű köntöst és köpenyt viselt, sötét hajának csigáit színes szalaggal fogta egybe, és egy pöttöm, vörös hajú kisfiú kezét szorongatta. – Nem emlékszik már rám, uram? – kérdezte most csalódottan.
– Cywyllog – idéztem fel a nevét. Egyike volt a fiatal szolgálóknak kit Mordred még a lindinisi palotában csábított el. Felálltam. – Hogy megy a sorod? – kérdeztem.
– A lehető legjobban, uram – felelte, őszinte örömmel, amiért nem feledtem el. – Ő pedig a kis Mardoc. Atyjára ütött, nem igaz? – Megnéztem magamnak a fiút. A hat-hét éves, zömök, kerek arcú és kefehajú gyermek csakugyan az ifjú Mordredet idézte. – De csak külsejében – sietett hozzátenni Cywyllog –, amúgy nagyon jó fiú, igazi tündér gyermek, uram. Soha nincs vele a legkisebb gond sem, igaz, aranyom? – Előrehajolt és homlokon csókolta Mardocot. A fiút láthatóan zavarba hozta anyja szokatlan érzelemnyilvánítása, de azért elmosolyodott. – Lady Ceinwyn, ő is jól van? – kérdezte Cywyllog.
– Nagyon is. Örülni fog, hogy találkoztunk.
– Mindig olyan kedves volt hozzám, igen – folytatta Cywyllog. – Új otthonba költöztem, igen, találkoztam egy férfival. Feleségül is vett, bizony, uram.
– És ki ő?
– Idfael ap Meric, uram. Lord Lanvalt szolgálja.
– Lanval parancsnokolt az őrségnek, mely megtartotta Mordredet fényűző börtönében.
– Azt hittük, azért hagytad ott a házat – vallottam meg Cywyllognak –, mert kaptál egy kevés pénzt Mordredtől.
– Tőle? Pénzt kapni? – nevetett fel Cywyllog. – Előbb potyognak le a csillagok az égről, uram. Mekkora egy bolond voltam akkoriban – vallotta meg őszinte örömmel. – Mit tudtam még akkor, miféle férfi Mordred, meg hogy férfi-e egyáltalán, semmit, csak úgy hagytam elcsavarni a fejem, mert hogy ő a király, de hát nem én vagyok az első, nincs igazam, és nem szégyellem megvallani, nem is az utolsó. A lényeg az, hogy végül minden a legjobbra fordult. Az én Idfaelem igazán jó ember, és nem bánja azt sem, hogy a kis Mardoc kakukkfióka lesz fészkében. Bizony, ez az én drágaságom – fordult újra gyermekéhez egy kis kakukkfióka!
Előrehajolt és csiklandozni kezdte Mardocot, aki fickándozott egy kicsit a karjában, majd hangos kacagásban tört ki.
– És mit kerestek itt? – kérdeztem.
– Lod Merlin akarta, hogy itt legyünk – felelte Cywyllog büszkén, – Nagyon megkedvelte a kis Mardocot, igen. Halálba kényezteti! Mindig csak eteti, bizony, míg csak el nem pukkan, vagy akkora nem lesz, mint egy kis vadmalac! – Újra megcsiklandozta a fiúcskát, aki felkacagott, fickándozni kezdett és végre elszabadult. Nem szaladt messze, csak néhány lépésnyire, ahonnét zavartalanul figyelhetett bennünket, hüvelykujjával a szájában.
– Merlin kérte, hogy gyertek el? – kérdeztem.
– Szüksége volt szakácsra, uram, azt mondta, és nem szégyellem kimondani, én is vagyok olyan jó szakács, mint akármelyik asszony, és azzal a pénzzel együtt, amit felkínált cserébe, Idfael azt mondta, nehogy otthon maradjak. Nem mintha Lord Merlin olyan sokat enne. Szereti a sajtot, az már igaz, de ahhoz nem kell szakács, nem igaz?
– Szereti a kagylót?
– A szívkagylót még csak elviseli, de abból se kapni sokat. Nem, javában csak sajtot eszik. Sajtot meg tojást. Nem úgy van, mint uram, aki odáig van a jó húsért, ha jól emlékszem?
– Még ma is szeretem – mosolyodtam el.
– Azok voltak csak a szép napok – sóhajtott fel Cywyllog. – A kis Mardoc épp annyi idős lehet, mint Dián. Még gondoltam is, milyen jó játszópajtások lehetnének. Hogy van a drágaság?
– Meghalt, Cywyllog – feleltem.
A pufók arc hosszúra elnyúlt. – Ó, nem, uram, ez nem lehet igaz.
– Lancelot emberei ölték meg. Cywyllog kiköpött a fűre.
– Gonosz emberek, valamennyien. Annyira sajnálom, uram.
– Boldogan él a Túlvilágon – bizonygattam –, s egy napon újra együtt leszünk.
– Így lesz, uram, így lesz. És a többiek?
– Morwenna és Seren remekül vannak.
– Az nagyon jó, uram. – Elmosolyodott. – Itt marad velünk a Gyülekezőn?
– A Gyülekezőn? – Akkor először hallottam, hogy így nevezik a szertartást. – Nem – feleltem. – Még nem hívtak meg. Talán majd Durnovariából nézem.
– Nem akármilyen látnivaló lesz – örvendezett, majd megköszönte, hogy elbeszélgettem vele, és úgy tett, mintha fogócskázni indulna Mardoc-kal, aki nagyokat sikoltozva szaladt előle. Jóleső érzéssel ültem vissza a padra, majd eltöprengtem rajta, vajon miféle játékot űz megint Merlin. Vajon miért akarta ennyire Cywyllog társaságát? És miért foglalkoztat egy szakácsot, mikor ilyesmire soha ezelőtt nem volt gondja?
A sáncokon túl hirtelen mozgolódás vágta el gondolataimat és szórta szét a játszadozó gyermekeket. Épp időben álltam fel, hogy lássam, amint két megtermett férfi egy kötéllel bajlódik. Egy szemvillanással később Gawain tűnt fel a színen, azután, a kötél végén, szilaj külségű, szénfekete hátasló. Az állat minden erejével szabadulni igyekezett, és kevés híján vissza is rántotta a lándzsásokat a falon keresztül, ám azok szorosabbra fogták a kötőféket és mégiscsak magukkal vonszolták a megrémült paripát, amely egy pillanattal később hirtelen a meredek belső fal irányába tört ki, és egy váratlan fordulattal kezdte maga után rángatni vezetőit. Gawain fennhangon követelte, hogy vigyázzanak hátasára, majd félig a hátsóján csúszva, félig rohanva az állat után iramodott. Merlin, akit láthatóan nem indított meg az előtte zajló dráma, az oldalán Nimuéval elnézte, amint a bestiát tovább ösztökélik istállója felé, majd ő és Nimue odasétáltak a templomhoz.
– Á, Derfel – üdvözölt szórakozottan. – Milyen komornak tetszel. Csak nem fájdult meg a fogad?
– Elhoztam neked Excaliburt – szóltam mereven.
– Azt a saját szememmel is látom. Nem vagyok vak, tudod. Időnként kicsit süket, megengedem, és a hólyagom se a régi, de hát mire is számítson az ember ebben a korban? – Elvette tőlem Excaliburt, néhány hüvelyknyire elővonta a pengét hüvelyéből, majd csókot lehelt az acélra. – Rhydderch kardja – szólt áhítatos hangon, és arcára egy pillanatra furcsán révült kifejezés költözött, azután határozott mozdulattal visszatolta a pengét, és engedte, hogy Nimue elvegye tőle.
– Úgy hát meglátogattad atyádat – cseverészett tovább Merlin. – Kedveled őt?
– Igen, uram.
– Mindig is ilyen átkozottul érzelgős voltál, Derfel – intett le Merlin, majd odafordult Nimuéhoz, aki megszabadította Excaliburt a hüvelyétől és vézna testéhez szorította a csupasz pengét. Ez valamiért felzaklatta Merlint, aki elébb kirántotta kezéből a hüvelyt, majd igyekezett megszabadítani Nimuét a kardtól is. Nimue nem engedte, és Merlin néhány erőtlen kísérlet után fel is adta a próbálkozást.
– Hallom, megkímélted Liofát? – fordult vissza hozzám. – Öreg hiba. Veszedelmes kis bestia, ez a Liofa.
– Honnét tudod, hogy megkíméltem az életét? Merlin feddő pillantást vetett rám.
– Talán én voltam az egyik bagoly Aelle csarnokának tetőgerendáján, avagy egérként surrantam a földre vetett gyékényen? – Nimuéra rontott, és ezúttal sikerült is eloroznia tőle a kardot. – Sose próbálj egy mágus szívébe látni – korholt tovább, miközben nehézkesen visszatolta a kardot hüvelyébe. – Arthur nem bánta, hogy elkértem a kardját? – kérdezte hirtelen.
– Miért is bánná, uram?
– Amiért olyan megátalkodottan közel áll a kétkedéshez, azért – vetette oda Merlin, majd előrehajolt, hogy Excaliburrel gazdagítsa a templom kincseit. – Azt hiszi, az Istenek nélkül is boldogulhatunk.
– Ezért is olyan kár – feleltem maró gúnnyal –, hogy nem láthatta Olwent, az Ezüstöst, amint felizzik a sötétben.
Nimue sziszegve próbált elhallgattatni. Merlin megmerevedett, majd lassan visszafordult és felegyenesedett, hogy fanyar pillantásával végigmérjen.
– Ugyan miért lenne ez kár, Derfel? – kérdezte vészjósló hangon.
– Mert ha látta volna, uram, most bizonyosan vakon hinne az Istenekben. Legalábbis addig, míg fel nem fedezné a csodatévő kagylóidat.
– Tehát erről lenne szó – sóhajtott fel Merlin. – Kutakodtál egy kicsit, igaz? Megint oda dugtad azt a kövér, szász orrodat, ahová nem kellett volna, és meglelted a fúrókagylóimat.
– Fúrókagylók?
– Azokat a kagylókat, ostoba, azokat hívják fúrónak. Legalábbis közönségesen.
– És csakugyan fénylenek? – kérdeztem.
– Nedveiknek van ez a tulajdonsága – ismerte be Merlin. Láttam, mennyire bosszantja felfedezésem, mégis mindent megtett, hogy ne mutassa ingerültségét. – Plinius beszél e jelenségről, de ő annyi minden mást is összehord, hogy aligha lehet tudni, miben higgyünk, s miben ne. A legtöbb kijelentése persze arcátlan hazugság. Az a sok ostobaság, hogy a druidák az újhold hatodik napján vágják le a fagyöngyöt! Én magam sose csinálnék ilyet, soha! Az ötödik napon, akkor igen, talán a hetediken is, de a hatodikon? Soha! És még azt se átallja javasolni, hogy egy asszony mellkötőjét tekerjük a koponyánkra fejfájás esetén, mikor ez senkit se gyógyítana ki. Hogy is gyógyítana? A gyógyerő a mellekben lakozik, nem a mellkötőben, ezért nyilvánvalóan hatásosabb, ha egyenesen a mellek közé temetjük a fejünket. Ez az orvosság még soha, egyszer nem hagyott cserben, az biztos. Olvastál valaha Pliniust?
– Nem, uram.
– Nagyon helyes. Ezért is nem tanítottalak ki a latinra. Nos, ő többször is említi a fúrókagyókat, és megjegyzi, hogy ha valaki ilyet fogyaszt, a keze és a szája mintha világítana a sötétben. Meg kell vallanom, ezzel felkeltette az érdeklődésemet. Ugyan ki vetné a szememre? Vonakodtam próbára tenni a jelenséget, épp elég időt elfecséreltem már Plinius egyéb sületlenségére, ám ez alkalommal igazat állított. Emlékszel még Caddwgre? A révészre, ki elhozott bennünket Ynys Trebesből? Most ő szerzi be nekem a kagylókat. Szerencsétlen teremtmények a sziklafalak nyílásaiban húzzák meg magukat, ami jócskán megnehezíti Caddwg dolgát, de hát rendesen megfizetem, ő pedig serényen gyűjti a kagylókat, ahogy az kijár. Csalódottnak tűnsz, Derfel.
– Azt hittem... – kezdtem, majd a hangom elbicsaklott, amint ráébredtem, hogy csak kigúnyolnának hiszékenységemért.
– Ó! Te azt hitted, a lány a mennyekből szállt alá! – fejezte be a mondatot helyettem Merlin, majd csakugyan nevetség tárgyává tett. – Hallod ezt, Nimue? Országunk bajnoka, Derfel Cadarn, látomásnak hitte a kis Olwent!
– Ezt is kellett hinnie – jegyezte meg Nimue szárazon.
– Na igen, hinnie kellett benne, ha jobban belegondolok – engedte meg Merlin. – Azért ügyes kis trükk, valld csak be, igaz, Derfel?
– De csak egy trükk – feleltem, képtelenül arra, hogy csalódottságomat leplezzem.
Merlin felsóhajtott.
– Ne legyél már ilyen megátalkodottan ostoba, Derfel. Egy fortély megléte még nem bizonyítja a mágia hiányát, hisz a mágiát mindig az Istenektől kapjuk. Hát semmit se tanultál? – A kérdésnél indulatosan csapott fel Merlin hangja.
– Megtanultam, hogy senkiben se bízzak. Becsaptál, uram.
– Becsaptalak! Becsaptalak! Már megint ez az átkozott érzelgősséged! Rosszabb vagy még Gawainnél is! Egy jó druida már tanításának második napján képes rászedni mindenkit maga körül. A mi munkánk nem az, hogy kielégítsük gyermeki kíváncsiságotokat, hanem hogy az Istenek művét bevégezzük, és ezek az Istenek, Derfel, csakugyan messze vannak tőlünk. Elhagytak bennünket! Semmivé fakulnak, a sötétségbe olvadnak, belevesztek Annwn mélységébe. Vissza kellett őket csalogatnunk, és ehhez munkásokra volt szükségem, s hogy munkásokat toborozzak, meg kellett csillantanom előttük egy reménysugarat. Gondolod, hogy Nimue és én képesek lettünk volna ily roppant máglyákat emelni? Emberekre volt szükségünk! Százakra! Fúrókagyló levével kellett bemázolnunk egy szerencsétlen leányt, hogy idehozzuk őket, és te egyebet se tudsz, mint afelett siránkozni, hogy becsaptalak? Ugyan kit érdekel, mit gondolsz? Miért nem mész és rágcsálsz el te is egy fúrókagylót? Attól talán megvilágosodnál. – Belerúgott Excalibur markolatába, mely a templom alacsony ajtaja mögül kandikált elő. – Felteszem, az a bolond Gawain megmutatott mindent?
– Megmutatta a tűzköröket, uram.
– Most pedig égsz a vágytól, hogy megtudd, mire valók, igaz?
– Igen, uram.
– Ha csak kevéske sütnivalód lenne, akár magad is kitalálhatnád – acsarkodóit Merlin. – Az Istenek messze járnak, ez nyilvánvaló, máskülönben legalább kicsit odafigyelnének ránk, viszont sok évvel ezelőtt kezünkbe adták az eszközöket, hogy magunkhoz hívjuk őket; erre valók a Kincsek. Csakhogy az Istenek mostanra oly messze jutottak Annwn világában, hogy Kincsek önmagukban már nem tennék meg a csodát. Magunkra kell hát vonnunk az Istenek figyelmét, és hogyan tehetnénk ezt meg? Egyszerű! Jelet küldünk nekik a mélységbe, ez a jel pedig egy tüzekből kirakott minta. A mintában elhelyezzük a Kincseket, azután még megteszünk egy-két dolgot, aminek nincs igazán jelentősége, utána pedig végre békében meghalhatok, ahelyett, hogy a lehető legelemibb dolgokat kellene elmagyaráznom gondolkodásra születésüktől fogva képtelen sültbolondoknak! És nem – toldotta meg, mielőtt nem hogy kérdezni, de a számat nyitni időt engedett volna –, nem lehetsz idefent Samain éjjelén. Csakis olyanokat akarok, kikben megbízhatok. És ha még egyszer idejössz, megparancsolom az őröknek, hogy a hasadon tartsanak lándzsagyakorlatot.
– Miért nem veszed körül a dombot egy szellemkerítéssel? – kérdeztem. A szellemkerítést, a takarosan elrendezett koponyák varázslattal oltalmazott sorát senki élő nem merte áthágni.
Merlin úgy meredt rám, akárha a maradék eszem is elment volna. – Szellemkerítéssel! Samain éjjelén! Ez az évnek az egyetlen egy éjjele, ostoba, mikor minden szellemkerítés hatástalan! Hát te tényleg semmit se tudsz? A szellemkerítés, te szegény, azért működhet, mert a holtak lelkét fogja munkára az élők elrémítésére, csakhogy Samain éjjelén a holt lelkek szabadon bolyonganak és nincs, ki igába hajthatná őket. Samain éjjelén egy szellemkerítés épp csak annyi hasznot hajthat a világnak, mint a te ötleteid.
Higgadtan fogadtam sértéseit.
– Remélem, nem felhősödik el az ég – szóltam, csak hogy megbékítsem.
– Felhők? – szítottam fel Merlin haragját. – Ugyan miért aggasztanának a felhők? Ó, már értem. Az a féleszű Gawain beszélte tele a fejed, és szokás szerint összekevert mindent. Ha be is felhősödik, Derfel, az Istenek akkor is meglátnak minket, hiszen a látásukat, ellentétben az élőkével, nem korlátozzák az ég felhői, ám ha túlságosan is befelhősödik, akkor hajlamos esni is – magyarázta, akárha egy kis gyermekkel próbálna megértetni valamely végtelenül egyszerű dolgot –, és egy zápor kiolthatná a tüzeinket. Látod, nem olyan bonyolult ez, ha használnád egy kicsit a fejedet. – Dühödten pördült meg, hogy tekintetét végighordozza a tűzkörökön, majd fekete botjára görnyedve gondolkodott el a feladaton, mely a Mai Dun csúcsán várta. Hosszú ideig némaságba burkolózott, majd hirtelen megvonta a vállát. – Gondoltál már arra – kérdezte –, hogy mi történt volna, ha a keresztényeknek sikerül a trónra ültetni Lancelotot? – Haragja mostanra nyom nélkül eltűnt, s a helyét végtelen levertség vette át.
– Nem, uram – feleltem.
– Elérkezett volna az ötszázadik év, és valamennyien arra vártak volna, hogy eljöjjön az a képtelen, fához szegezett Krisztus, a maga teljes dicsőségében. – Merlin mindeddig a roppant máglyára meredt, de most hirtelen visszafordult hozzám. – És ha nem jött volna el? – kérdezte. – A keresztények felkészítették volna a lelküket, magukra öltötték volna a legjobb köpenyüket, megmosdottak és kifésülködtek volna, de az istenük mégsem lett volna kíváncsi rájuk?
– Akkor 501-re – feleltem – nem maradt volna egy keresztény sem.
Merlin a fejét rázta.
– Én nem hiszem. A papok dolga éppen az, hogy megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant. Az olyanok, mint Sansum, biztosan okot találtak volna, és az emberek mindent elhisznek nekik, csak mert hinni akarnak. A nép nem adja fel a reménykedést, csak mert csalódott, Derfel. A csalódás csak még inkább felszítja a reményeket. Ilyen ostobák vagyunk mindannyian.
– Úgy hát előre rettegsz – szóltam, miközben éreztem, hogy a szánakozás lándzsahegyként fúródik belém –, hogy nem történik semmi Samain éjjelén?
– Persze, hogy rettegek, te féleszű. Csak Nimue nem retteg. – Nimue felé sandított, aki komor tekintettel méregetett bennünket. – Te bezzeg egy pillanatig se kételkedsz, igaz, gyönyörűségem? – csúfoskodott Merlin. – Ami engem illet, Derfel, én azt kívánom, bárcsak sose lett volna szükség erre. Még azt sem tudjuk, minek kellene történni, ha meggyújtjuk azokat a tüzeket. Eljönnek-e az Istenek, avagy kivárnak egy alkalmasabb pillanatot? – Szigorú pillantást vetett felém. – Ha semmi sem történik, Derfel, az még nem jelenti azt, hogy semmi sem történt. Megértetted?
– Azt hiszem, uram.
– Aligha. Csak azt tudnám, miért bajlódom egyáltalán veled? Ezzel az erővel retorikára is taníthatnálak! Micsoda képtelen egy alak vagy te. Most elmehetsz. Elhoztad nekem Excaliburt.
– Arthur vissza akarja kapni – emlékeztem vissza Arthur üzenetére.
– Biztos voltam benne, és talán vissza is kapja, ha Gawain már végzett vele. De talán nem. Mit számít ez? Ne nyaggass folyton jelentéktelen apróságokkal, Derfel. És viszlát. – Indulatosan elvágtázott, majd néhány lépés után visszafordult, hogy magához intse Nimuét. – Jöjj, leányzó!
– Megbizonyosodom róla, hogy Derfel eltávozik – szólt vissza Nimue, azzal megragadta a könyökömet és a belső sánc felé kezdett terelni.
– Nimue! – kiáltott utána Merlin.
Nimue ügyet sem vetett rá, ehelyett elrángatott a helyig, ahol a csapás keresztülhaladt a cölöpfalak között. A gigászi tűzifahalmokra meredtem.
– Hatalmas munkát végeztetek – szóltam elismeréssel.
– És mind hiábavalóság, ha nem végezzük el az illő szertartást – rázta le magáról a dicséretet Nimue. Merlin folyton dühös volt valamiért, ám haragja legtöbbször villámként csapott le rám, azután már tova is tűnt, de Nimue indulata mélyen gyökerezett és szilaj erővel tört elő, rákérgesedve sápadt, ék alakú arcának vonásaira. Sosem volt kimondott szépség, és szemének elvesztése még rémisztővé is tette, ám kérlelhetetlensége és született értelme mégis emlékezetessé tette arcát. Most, amint megállt a sáncot ostromló nyugati szélben, félelmetesebbnek tűnt, mint valaha.
– Veszély fenyeget – kérdeztem –, ha a szertartást nem végzitek illő módon?
– Merlin olyan, mint te – felelte dühödten, ügyet sem vetve kérdésemre. – Az érzelmei irányítják.
– Képtelenség – tiltakoztam.
– Mit tudsz te erről, Derfel? – csapott le rám. – Neked kell elviselni a féktelenségét? Te vitázol vele? Neked kell bátorítanod? Neked kell végignézned, amint elköveti élete legnagyobb tévedését? – köpte felém a kérdéseket. – Neked kell látnod, amint kárba veszik minden erőfeszítése? – Vézna kezével a tüzek felé intett. – Hogy lehetsz ilyen ostoba – tette hozzá megkeseredve. – Ha Merlin elszellenti magát, te máris azt hiszed, bölcsességet hallasz. Merlin öreg, Derfel, nem sok maradt neki hátra, és lassan minden erejét elvesztegeti. És az erő, Derfel, mindig belülről fakad. – Öklével saját parányi mellére csapott, majd a sánc tetején megtorpant és szembefordult velem. Harcedzett katona voltam, ő pedig csak egy csenevész asszony, mégis uralkodott rajtam. Mindig is ezt tette. Nimuéban olyan mélyen, sötéten és erősen gyökeredzett a szenvedély, hogy szinte semmi sem állhatott neki ellen.
– Miért fenyegetik Merlin érzelmei a szertartást? – kérdeztem most tőle.
– Mi közöd neked ehhez? – köpte felém Nimue, majd elfordult és útnak eredt.
– Mondd el – indultam a nyomába.
– Soha! – kiáltotta. – Éretlen vagy az igazságra.
Tovább szaladtam utána. – És ki lenne Olwen, az Ezüstös? – kérdeztem.
– Egy rabszolga, akit Demetiában vettünk. Powysból hozták, és hat aranyunkba került a szépsége.
– Szép is – bizonygattam, amint visszaemlékeztem a könnyed lépteire Lindinis árkádjai alatt.
– Merlin is annak tartja – szólt Nimue gúnyos megvetéssel. – Beleborzong a látásába is, pedig rég kiöregedett már ebből; amellett Gawain kedvéért sem ártana legalább úgy tennünk, mintha szűz lenne. Nem mintha az a sültbolond nem hinne nekünk! Kész bármit elhinni! Mekkora egy barom!
– És feleségül veszi Olwent, miután bevégezte a feladatát? Nimue felnevetett.
– Ezt ígértük neki, de ha rájön, hogy egy rabszolgával kötjük össze, alighanem meggondolja magát. Talán majd mi is eladjuk. Tán szeretnéd megvenni? – kérdezte csúfondáros pillantással.
– Nem.
– Úgy hát hű maradsz Ceinwynhez? – gúnyolódott tovább. – Egyébiránt, hogy van úrnőd?
– Jól – feleltem.
– Eljön Durnovariába, hogy megnézze a Gyülekezőt?
– Nem.
Nimue felém pördült, hogy gyanakodva végigmérjen.
– De te eljössz?
– Itt leszek, igen.
– És Gwydrét – kérdezte –, őt is elhozod?
– Szeretne jönni, igen. De előbb még ki kell kérnem atyja engedélyét.
– Mondd meg Arthurnak, hogy engednie kell. Britannia valamennyi gyermekének itt kellene lennie az Istenek eljövetelekor. Ilyen látványt sosem felednének, Derfel.
– Úgy hát megtörténik – kérdeztem –, Merlin gyengeségének dacára is?
– Megtörténik – felelte Nimue határozottan –, bárhogy is legyen. Megtörténik, mert én teszek róla, hogy megtörténjen. Megadom annak a vénembernek, amit akar, akár tetszik neki, akár nem. – Megtorpant, visszafordult és megragadta bal kezemet, hogy megmaradt fél szemével végigmérje a tenyeremen húzódó sebhelyet. Az a sebhely esküvel rendelt a szolgálatára, és éreztem, hogy most jót kell állnom szavamért, ám ekkor Nimue váratlanul meggondolta magát. Vett egy mély lélegzetet, belefúrta tekintetét az enyémbe, majd hagyta lehullani kezem. – Magad is hazatalálsz – szólt keserű hangon, és elfordult.
Leereszkedtem a domboldalon. A népek tovább cipelték tűzifaterhüket a Mai Dun csúcsára. Kilenc órán át, tudtam meg Gawaintől, ennyi ideig kell lángolniuk azoknak a tüzeknek. Kilenc órán át okádják a füstöt az égboltra, és elhozzák nekünk az Isteneket. Avagy kudarcot vallanak, és mi végképp magunkra leszünk utalva.
Alig három éjszaka választott el attól, hogy megtudjuk, miként lesz.

 

Ceinwyn szívesen eljött volna Durnovariába, hogy szemtanúja legyen az Istenek gyülekezőjének, ám Samain az az éjjel, mikor a holtak a földet tapodják, és úrnőm bizonyos akart lenni benne, hogy meghagyjuk ajándékainkat Diannek – márpedig szerinte az a hely kínálkozott alkalmasnak az ajándékozásra, ahol Dián ártatlan élete elveszett –, ezért magával vitte megmaradt két leányunkat Ermid csarnokának romjaihoz, és ott, az üszkös gerendák tövében helyezett el egy kancsó hígított mézsört, egy kevéske vajazott kenyeret, és egy maréknyi mézbe mártott diót, melyet Dián olyannyira szeretett. Dián nővérkéi mogyorót és keményre főzött tojást vittek a hamvakhoz, azután valamennyien menedéket kerestek a közeli erdészkunyhóban, melyet lándzsásaim vigyáztak. Nem látták Diant, hiszen Samain éjjelén a holtak jó gondot fordítanak arra, hogy ne mutassák meg magukat, ám aki elhanyagolta jelenlétüket, rossz szerencsét vont a fejére. Reggelre, amint azt Ceinwyn később elmondta, az étel az utolsó morzsáig eltűnt, és a színültig teli kancsót is kiürítették.
Durnovariában voltam, mikor Issa csatlakozott hozzám, Gwydrevel az oldalán. Arthur engedélyt adott fiának, hogy megnézze a gyülekezőt, és Gwydre izgatottan tekintett az esemény elébe. Abban az esztendőben töltötte be tizenegyedik évét, s ebben a korban minden fiacska csupa öröm, élet és kíváncsiság. Gwydre megörökölte atyja sudár termetét, ám vonásait, elsősorban hosszú orrát és kerek szemét, már Guinevere-nek köszönhette. Nem volt híján huncutságnak, ám annál inkább a gonoszságnak, s mind Ceinwyn, mind jómagam örömmel vettük volna, ha beteljesül atyja jövendölése, és a mi Morwennánkat kéri feleségül. A döntésre ugyan egy-két évig még bizonyosan nem kerülhetett sor, de Gwydre addig is velünk együtt élt. Legszívesebben meg se állt volna a Mai Dun csúcsáig, és csalódottan vette tudomásul, hogy odafent senki se lehet, csak akik a szertartást végrehajtják. Mindenki mást elzavartak, még azokat is, kik eddig engedelmesen hordták a tűzifát a dombtetőre. Miként mindenki más, aki Britannia messzi tájairól idesereglettek, ők is az erősség alatti nyílt mezőkről kényszerültek végignézni a Gyülekezőt.
Arthur Samain reggelén érkezett, és láttam, milyen túláradó örömmel üdvözli gyermekét. Talán Gwydre volt az egyetlen öröme ezekben a komor években. Arthur unokatestvére, Culhwch fél tucat lándzsásával jött el Dunumból.
– Arthur szerint ostobaság volt idejönnöm – tudatta vigyorogva –, de én a világért sem hagytam volna ki. – Culhwch bicegve indult Galahad elébe, ki az elmúlt néhány hónapot Sagramorral töltötte, és határainkat vigyázta Aelle szászai ellenében, ám amíg Arthur Sagramornak megtiltotta őrhelye elhagyását, addig Galahadet szívélyesen meghívta Durnovariába, hogy később megvihesse az éjszaka híreit az erősség lakóinak. A túlfűtött várakozás láthatóan aggasztotta Arthurt, aki attól tartott, hogy követői rettenetes kiábrándultságot éreznek majd, ha semmi sem történik.
A várakozások pedig egyre vérmesebbek lettek, hisz aznap délután megérkezett a Powysi Cuneglas király is. Tucatnyi embere mellett magával hozta fiát, Perddelt is, aki mostanra öntudatos ifjúvá cseperedett, és máris igyekezett atyjáéhoz hasonlóan tekintélyes bajuszt növeszteni. Cuneglas szorosan magához ölelt. Ceinwyn fivérénél tisztességesebb és becsületesebb férfiút aligha hordott hátán a föld. Cuneglas Gwenti Meurigot is magával hívta az utazásra, s egyúttal megerősítette, hogy az északi király igencsak vonakodik harcba bocsátkozni a szászokkal. – Azt hiszi, istene megoltalmazza majd – szólt Cuneglas komoran.
– Mi sem vagyunk különbek – mutattam ki Durnovaria királyi palotájának ablakán Mai Dun alacsonyabban fekvő lankái felé, ahol máris egymást tapodták az emberek, akik részesévé akartak lenni az emlékezetes éjszakának, hozzon az bármit is a nyakukra. Sokan közülük próbáltak felkapaszkodni a csúcsra, ám Merlin Feketepajzsos lándzsásai mindannyiszor visszaszorították őket. Az erősségtől északra keresztények egy merész csoportja imádkozott buzgón istenéhez, hogy küldene esőt és mosná el e pogány rituálét, mígnem a felhorgadt tömeg el nem kergette őket. Egy keresztény asszonyt az eszméletlenségig össze is vertek, ezért Arthur saját lándzsásait küldte el, hogy tegyenek rendet. – Nos hát, mi fog történni ma éjjel? – kérdezte tőlem Cuneglas.
– Talán semmi, felség.
– Azért lovagoltam ennyit, hogy ne lássak csodát? – mordult fel Culhwch. Zömök, harcias, mocskos szájú férfiú volt, kit mégis legjobb barátaim közé soroltam. Azóta sántított, hogy egy szász csatabárd felsebezte a lábát a London mellett megvívott összecsapásban, noha ő maga sosem tulajdonított túl nagy jelentőséget a sérülésnek, és állította, hogy van olyan jó lándzsás, mint akárki. – Te meg mit keresel itt? – szólította most meg Galahadet. – Azt hittem, keresztény vagy.
– Az is vagyok.
– Akkor hát? Esőért imádkozol? – vádaskodott Culhwch. Aközben is esett, hogy beszélgettünk, bár az esőcseppek csak finoman szitáltak nyugat felől. Sokak szerint a szemerkélő esőre mindig verőfényes időt köszöntött, de persze akadtak, akik borúlátásukban valóságos özönvizet jósoltak.
– Ha egész éjjel szakadni fog – incselkedett Galahad Culhwchhal –, beismered, hogy az én istenem hatalmasabb a tieidnél?
– Inkább vágom el a torkod – morogta Culhwch, aki maga sose tett volna ilyet, hisz velem együtt évek óta hűséges barátja volt Galahadnek.
Cuneglas félrevonult, hogy elbeszélgessen Arthurral; Culhwch eltűnt, hogy megtudja, egy bizonyos vörös hajú leány gyakorolja-e még a mesterségét Durnovaria északi kapuja mellett; míg Galahad és jómagam elvittük Gwydrét a városba. Örömteli levegő ülte meg az utcákat, akárcsak a nagy őszi vásár idején. Kalmárok állították fel sátraikat, a tavernákban lázas üzletelés folyt, mutatványosok szórakoztatták a népeket ügyességükkel, bárdok kántáltak énekeiket. Egy mutatványos a medvéjét hozta el, hogy Emrys püspök háza előtt járassa fel s alá, és a bestia csak veszélyesebbé vált, amint a népek mézsörrel teli tálakból kezdték etetni. Egy pillanatra megláttam Sansum püspököt, amint az ablakon kikandikálva figyeli a medvét, azután ő is észrevett engem és gyorsan visszahúzódott a sötétbe, hogy az ablaktáblákat is magára zárja.
– Meddig marad még fogoly? – kérdezte Galahad.
– Míg Arthur meg nem bocsát neki – feleltem –, ami csak idő kérdése. Arthur mindig megbocsát ellenségeinek.
– Akár egy j ó keresztény.
– Akár egy jó bolond – vágtam rá, megbizonyosodva róla, hogy Gwydre hallótávolságon kívül jár. Arthur fia valamivel arrébb kíváncsian figyelte a medvét. – Bár azt azért nem hiszem, hogy a féltestvérednek is megbocsátana – mentem tovább. – Alig néhány napja találkoztam vele.
– Lancelottal? – kérdezte Galahad meglepetten. – Hol?
– Cerdic táborában.
Galahad a kereszt jelét rajzolta magára, ügyet sem vetve a csúfondáros pillantásokra. Durnovariát, akárcsak Dumnonia legtöbb nagyvárosát, zömében keresztények lakták, de ma az utcákat a vidékről érkezett pogányok özönlöttek el, és sokan közülük alig várták, hogy törlesszenek keresztény ellenségeiknek. – Gondolod, hogy Lancelot Cerdic oldalán száll majd harcba? – kérdezte Galahad.
– Miért, láttad őt valaha is harcolni? – kérdeztem maró gúnnyal.
– Pedig képes rá.
– Nos, ha harcolni fog – válaszoltam –, akkor azt csakis Cerdic oldalán teszi.
– Akkor hát azért imádkozom, hogy legyen alkalmam megölni – jelentette ki Galahad, és újfent keresztet vetett.
– Ha Merlin terve beválik – vetettem közbe –, nem is lesz háború. Csakis mészárlás, az Istenek vezetésével.
Galahad elmosolyodott.
– Legyél őszinte velem, Derfel, szerinted beválhat ilyen terv?
– Azért vagyunk itt, hogy ezt meglássuk – feleltem kitérően, és hirtelen felötlött bennem, hogy tucatnyi szász kém is elvegyülhetett a tömegben, aki pontosan ugyanerre kíváncsi. Javarészt Lancelot követői közül kerülhettek ki; britonok, kik észrevétlenek maradhatnak közöttünk. Ha Merlin kudarcot vall, gondoltam, a szászok csak méginkább vérszemet kapnak, és tavasszal annál elkeseredettebb küzdelemre számíthatunk.
Az eső egyre kitartóbban esett, ezért magamhoz szólítottam Gwydrét és visszasiettünk a palotába. Gwydre könyörögve kérte atyja engedélyét, hogy a Mai Dun sáncaihoz közelebb eső mezőkről figyelhesse az eseményeket, ám Arthur csak a fejét rázta.
– Ha így fog szakadni – felelte –, amúgy sem történik semmi. Még meg találsz fázni, és akkor... – Arthur itt hirtelen elhallgatott. És akkor nem állok meg anyád előtt, fejezte volna be a mondatot.
– Akkor Morwenna és Seren is elkapja tőled a betegséget – fejeztem be helyette –, én pedig elkapom tőlük és átadom atyádnak, és mikorra a szászok eljönnek, az egész sereg csak úgy prüszköl majd.
Gwydre ezen elgondolkodott egy pillanatig, majd félresöpörte az érvet, mint teljes képtelenséget, és tovább rángatta atyja kezét. – Kérlek!
– A felső csarnokból figyelheted, ahonnét mi valamennyien – erősködött Arthur.
– Akkor visszamehetek, hogy megnézzem a medvét, atyám? Most kezd berúgni, és nemsokára összeeresztik a kutyákkal. Majd megállok egy eresz alatt, hogy ne ázzak el. Megígérem. Kérlek?
Arthur elengedte, én pedig utánaküldtem Issát, hogy vigyázzon rá, azután Galahad és én felkapaszkodtunk a palota felső csarnokához. Egy esztendeje, mikor Guinevere néhanapján még felkereste ezt a helyet, tisztán és rendben tartották, ám mostanra sorsára hagyták, és mindent elborított a por. Az építményt még a rómaiak emelték, Guinevere pedig igyekezett visszaállítani régi pompáját, de a lázongás alatt Lancelot emberei kifosztották a helyet, és azóta senki nem tett semmit, hogy orvosolja a károkat. Cuneglas emberei tüzet raktak a csarnok padlóján, és a forróságtól a kis cserepek elvetemedtek. Cuneglas maga is ott állt a széles ablaknyílásban, honnét komoran mérte fel a Mai Dun lankáin gyülekező tömeget, melyet szinte teljesen elrejtett tekintete elől a nekibuzduló eső függönye.
– Mintha szűnőfélben lenne, nem? – kérdezte, amint beléptünk.
– Avagy még jobban nekiered – hűtötte le Galahad, és csakugyan, abban a pillanatban északról vihar morajlása ért el hozzánk, s az eső szemmel láthatóan egyre sűrűbben és erőteljesebben hullt alá, míg nem a cseppek négy-öt hüvelyknyire elpattantak a cserepes tetőkről. Mai Dun tűzifái lassan átáztak, bár eddig csak a külső rétegekig hatolt a nyirkosság, a máglyák szívében rejtezkedő törzsek szárazak maradtak. Ezek a rönkök több órai szakadatlan záport is porszárazon viselhettek, és ha meggyújtották őket, rövid úton kiszárították a külső ágakat is, bár ha az eső egész éjjel kitartott, aligha kínálkozott alkalom tisztességes tüzeket gyújtani.
– Az eső legalább kijózanítja a részegeket – jegyezte meg Galahad.
Emrys püspök tűnt fel a csarnok ajtajában, átázott és sárfoltos köntösében. Aggodalmas pillantásokat vetett Cuneglas király pogány lándzsásaira, majd végigsietett a csarnokon, hogy csatlakozzon hozzánk az ablaknál.
– Merre találom Arthurt? – kérdezte tőlem.
– Valahol itt, a palotában – feleltem, majd bemutattam Emryst Cuneglas királynak, és hozzátettem, hogy a püspöke egyike jó keresztényeinknek.
– Én úgy tartom, valamennyien jók vagyunk – vetette közbe Emrys, mélyen meghajolva a király előtt.
– Számomra csak az a jó keresztény – véltem –, aki nem lázadt fel ura, Arthur ellen.
– Lázadás lett volna? – kérdezte Emrys. – Én inkább tébolynak mondanám, Lord Derfel, melyet az áhítat s a remény szított fel, és nem szégyellem kimondani, Merlin e napon pontosan ugyanezeket élteti. Gyanítom, a pogányok éppoly kiábrándultak lesznek majd, akárcsak saját nyájam az elmúlt esztendőben. És azután, ki tudja, mi történik? Épp ezért vagyok itt.
– Miért? Mi történhet? – kérdezte Cuneglas.
Emrys megvonta vállát. – Ha Merlin istenei cserbenhagynak bennünket, felség, ugyan kit fognak hibáztatni érte? Bennünket, keresztényeket. Kire fog támadni a csőcselék? Ránk, keresztényekre. – Emrys a kereszt jelét rajzolta magára. – Arthur ígéretét akarom venni, hogy megoltalmaz bennünket.
– Bizonyos vagyok benne, hogy boldogan megadja – vélte Galahad.
– Neked, püspök – toldottam meg –, megteszi.
Emrys mindvégig hű maradt Arthurhoz, és jó emberünknek tartottuk. Velem együtt a püspök is a Királyi Tanács tagja volt, s mint ilyen, Mordred uralkodását segítette tanácsaival, bár amióta királyunk fogolyként élt Lindinisben, a Tanács csak ritkán gyűlt össze. Arthur leginkább négyszemközt találkozott a tanácsnokokkal, azután egymaga hozta meg döntéseit – habár mostanság nemigen kellett másban döntenie, mint hogy miként készíti fel Dumnoniát a szászok betörésére, és mi valamennyien készségesen engedtük, hogy Arthur egymaga cipelje a felelősség terhét.
Az ólomszürke felhők közt villám sistergett végig az égbolton, majd egy szemvillanással később felhangzott az égzengés is, akkora erővel, hogy valamennyien összerezzentünk. Az eső, mely eddig sem kímélt bennünket, újult erővel csapott fel, dühödten ostorozva a tetőket és tajtékzó patakokat szabadjára engedve Durnovaria utcáin, közein. A csarnok padlóján is tócsák terpeszkedtek.
– Lehet – szólalt fel Cuneglas komoran –, hogy az Istenek ellene vannak a gyülekezőnek?
– Merlin szerint messze járnak tőlünk – feleltem –, így a zápor nem lehet az ő művük.
– Ami feltétlenül azt bizonyítja, hogy egy hatalmasabb isten áll mögötte – érvelt Emrys.
– A keresztények kívánságára? – kérdezte Cuneglas fagyosan.
– Nem imádkoztam esőért, felség – védekezett Emrys. – S ha ez megelégedésedre szolgált, imádkozni fogok, hogy szűnjön az égiháború. – Azzal lehunyta szemét, széttárta karját és imádságra emelte fejét. Az ünnepélyes pillanatot némiképp megcsúfolta egy esőcsepp, mely átfurakodva a tetőcserepek közt egyenesen a püspök tonzurás koponyájára hullt, ám Emrys zavartalanul bevégezte a fohászt, majd végezetül keresztet vetett.
És csodálatosképpen, abban a pillanatban, hogy Emrys felrajzolta a kereszt jelét mocskos köntösére, az eső csakugyan alábbhagyott. A nyugati szél még intézett néhány elkeseredett rohamot a város ellen, de a kitartó dobolás abban a pillanatban megszűnt, majd ablakunk és a Mai Dun gerince közti levegő fokozatosan megtisztult. A domb sötéten tornyosult előttünk a szürke fellegek alatt; az öreg erősség nem kínált egyéb látnivalót, mint a sáncokon őrködő lándzsásokat, és alattuk azt a maréknyi zarándokot, kik a legmesszebbre merészkedtek a kaptatón. Emrys láthatóan nem tudta, örvendjen-e vagy bosszankodjon imádsága eredményén, de minket többieket valósággal lenyűgözött a látvány, különösen miután a nyugati felhőtömbök felszakadoztak és vizenyős, fakó napsugarak pásztázták végig a Mai Dun sötétzöld lankáit.
A rabszolgák meleg mézsört és hideg sülteket hoztak, de nekem valahogy nem fűlt étekre a fogam. Inkább csak figyeltem, amint a délután lassan szürkületbe fordul, és a felhők semmivé foszlanak. Az ég megtisztult és nyugaton vérvörösen lángolt a távoli Lyonesse felett. A napkorong alábukott, hogy hátrahagyja Samain éjjelét, és egész Britanniában, de még a keresztény Írországban is az emberek ételt és italt készítettek halottaiknak, kik ilyenkor átkeltek a kardok hídján. Ezen az éjjelen az árnytestek kísérteties menetben látogattak el a földre, hol egykor lélegeztek, szerettek, elhaltak. Sokan vesztek ott a Mai Dunon is, és ma éjjel valamennyien itt kísértenek majd. Akaratlanul is Dián parányi szellemtestére gondoltam, amint ott bolyong Ermid csarnokának elfeledett romjai közt.
Arthur tűnt fel a csarnokban, és én arra gondoltam, mennyire másként fest most, mikor nem viseli Excalibur díszes kardhüvelyét. Felmordult, mikor látta, hogy az eső elállt, majd meghallgatta Emrys püspök kérését.
– Lándzsásaim az utcákat járják – biztosította a püspököt –, s amíg néped nem zaklatja a pogányokat, biztonságban tudhatja magát. – Elvett egy ivókupát az egyik rabszolgától, majd visszafordult Emryshez. – Mindenképp szót váltottam volna veled – kezdte, majd beszélt a püspöknek arról, mennyire aggódik Gwenti Meurig miatt. – Ha Gwent nem harcol – figyelmeztette Arthur Emryst –, a szászok lebírnak bennünket.
Emrys elfehéredett. – Gwent csak nem fogja hagyni, hogy Dumnonia elessék!
– Gwentet lefizették, püspök – szóltam közbe, és elmondtam, miként engedte be Aelle Meurig térítőit a saját földjére. – Míg Meurig esélyt lát a szászok megtérítésére – fejeztem be –, nem fog kardot emelni ellenük.
– Hívő keresztényként örvendezem a gondolatra, hogy az igaz hitre téríthetjük ellenségeinket – szólt Emrys jámboran.
– Nincs ok az örvendezésre – figyelmeztettem. – Aelle csak addig hagyja élni a papjaid, míg meg nem tették kötelességüket. Utána maga vágja el a torkukat.
– Azután pedig a mienket – toldotta meg Cuneglas fagyosan. Ő és Arthur már eldöntötték, hogy felkeresik Gwent királyát, és Arthur most arra buzdította Emryst, hogy tartson velük. – Rád hallgatni fog, püspök – érvelt Arthur –, és ha meg tudod győzni róla, hogy a szászok súlyosabb fenyegetést jelentenek Dumnonia keresztényeire, mint én, akkor talán még meggondolja magát.
– Örömmel elkísérlek – felelte Emrys.
– Legalább arról meg kellene győzni az ifjú Meurigot – tette hozzá Cuneglas mordan –, hogy engedje át seregemet az országán.
Arthurt váratlanul érte a hír.
– Meg akarja tagadni?
– Kémeim szerint legalábbis – vonta meg a vállát Cuneglas. – Bár ha a szászok eljönnek, keresztül kell vágnom országán, akár tetszik neki, akár nem.
– Háború törhet ki Gwent és Powys közt – jegyezte meg Arthur fanyarul –, az pedig csakis a szászokat segítené. – Megborzongott. – Miért is kellett Tewdricnek feladnia a trónt? – Tewdric, Meurig atyja, lehetett bármily hitbuzgó keresztény, mindig is Arthur oldalán harcolt a szászok ellen.
Nyugaton az utolsó vöröslő fények is kihunytak. A világ néhány pillanatig még a fényesség és sötétség mezsgyéjén táncolt, azután az éjszaka elnyelt mindent. Az ablakban álltunk, beleborzongva a nyirkos szélbe, és figyeltük, amint az első csillagok kigyúlnak a felfeslett felhők közt. A növekvő hold alacsonyan függött a déli tenger felett, hol fénye kirajzolta a csipkézett élű felleget, mely eltakarta előlünk a kígyót formázó csillagkép tagjait. Ránk köszöntött Samain éjjele, és közeledtek halottaink.
Néhol tüzek pislákoltak Durnovaria otthonaiban, ám a házakon túli vidék áthatolhatatlan sötétségbe burkolózott, kivéve a holdfény egyetlen, ezüstös pászmáját, mely a távoli domb gerincén magasodó tölgyekre vetült. Mai Dun fekete tömbbé olvadt, a halott éjszaka kísértő árnyává, és a sötétség még tovább mélyült, miközben egyre több csillag izzott fel az égen, és a hold is kapaszkodni kezdett az elrongyolódott felhők között. A halottak immár elözönlötték a kardok hídját, máris közöttünk jártak, s bár mi magunk nem láthattuk vagy hallhattuk őket, ők mégis itt bolyongtak a palotában és az utcákon, Britannia minden völgyében, városában, otthonában; s legfőképp a csatamezőkön, ahol oly sok lelket szakítottak el földi testétől. Dián Ermid csarnokának fái alatt járt, és a lelkek csak tovább özönlöttek, keresztül a kardok hídján, hogy kitöltsék egész Britanniát. Egy napon, gondoltam magamban, én is így jövök majd el, hogy lássam gyermekeimet, és azok gyermekeit, unokáit. Az idők végezetéig vándorlok e földön, Samain minden egyes éjjelén.
A szél is alább hagyott. A holdat újabb komor felleg burkolta magába, amely Armorica felett függött súlyosan, ám felettünk az égbolt, tisztán, áttetszően sötétlett. A csillagok, hol az Istenek éltek, ott szikráztak a semmi közepén. Culhwch épp időben jött vissza a palotába, hogy csatlakozzon hozzánk az ablaknál és velünk együtt figyelje az éjszakát. Gwydre is megtért a városból, bár idővel elunta, hogy a sötétséget bámulja, és elindult, hogy játszópajtásokat keressen magának a palota lándzsásai között. – Mikor kezdődik a szertartás? – tudakolta Arthur.
– Nem mostanában – feleltem. – A tüzeknek hat órán át kell lángolniuk, mielőtt Merlin munkához látna.
– És miként számolja Merlin az órákat? – firtatta Cuneglas.
– A fejében, felség – válaszoltam.
A holtak köztünk jártak. A szél mostanra teljesen elenyészett, a táj mozdulatlanságba dermedt. Az ezüstös felhők keretében a csillagok szinte természetfeletti fénnyel szikráztak.
És ekkor, egészen váratlanul, az éjszaka sötét szívében felizzottak Mai Dun első tüzei, és megkezdődött az Istenek Gyülekezője.

 

Egy pillanatra egyetlen lángnyelv izzott csak fel, tisztán és élesen, Mai Dun sáncai felett, majd a tüzek addig terjedtek, míg a sáncok által behatárolt széles teknőt be nem töltötte a tompán izzó, füstbe burkolózott fény. Elképzeltem Merlin segédeit, amint lobot vetnek az embermagas sövényekre, majd fáklyáikkal lassan végighaladnak a külső csigavonalak mentén is. A tüzek eleinte lassan fogantak meg, a lángok vonakodva martak a nyirkos, sziszegő fatörzsekbe, ám a hőség fokozatosan kicsapta a nedvességet és a zsarátnok egyre élénkebben fénylett, mígnem a tűz elborította az egész mintázatot, és a roppant máglya diadalmasan fellángolt az éjszakában. A domb taréján tüzek szaladtak végig, és tompa dübörgés közepette lángnyelvek szöktek elő az égbolt felé gomolygó füstoszlopok mögül. A máglyák akkora fényt vetettek, hogy Durnovaria árnyait is kirajzolták, mely közt sűrű tömegben gyülekeztek a város lakói, és sokan még a háztetőkre is felmásztak, hogy a távolban tomboló tüzeket figyeljék.
– Még hat óra? – kérdezte Culhwch hitetlenkedve.
– Merlin legalábbis így mondta.
Culhwch kiköpött. – Hat óra! Akár visszamehetnék a vöröskémhez is. – De még ő sem mozdult, sőt közülünk senki más sem; meredten néztük a lángok haláltáncát a dombtetőn. Britannia halotti máglyája izzott fel a szemeink előtt, a régi világ alkonya és az Istenek Gyülekezője, mi pedig dermedt némaságban figyeltük, akárha arra számítanánk, hogy a sűrű füstködöt bármely pillanatban felszakíthatnák a közelgő Istenek.
Arthur lett az, ki megtörte a pillanat varázsát.
– Ételt – szólt nyersen. – Ha már hat órát várnunk kell, akár étkezhetünk is.
Vacsora alatt csak keveset szóltunk; legtöbbünket túlságosan is aggasztott Meurig király, és a komor kilátás, hogy Gwent távol tartja lándzsáit a közelgő háborútól. Ha egyáltalán lesz háború, idéztem folyton az eszembe, és nyugtalanul tekingettem ki az ablakon, mely mögött tovább ugrándoztak a lángok és örvénylettek a füstoszlopok. Próbáltam lépést tartani az órák múlásával, de az igazat megvallva vajmi kevés fogalmam volt róla, hogy egy vagy két óra telt-e el, mikorra az étkezés véget ért, és mi újra odasoroltunk az ablakhoz, hogy felnézzünk a Mai Dunra, ahol most először Britannia valamennyi Kincsét egybegyűjtötték. Ott volt Garanhir Kosara, egy fűzfavesszőből szőtt alkalmatosság, melyben cipót és szárított halat lehetett volna tartani, bár egy magára valamit is adó háziasszony rég tűzre vetett volna ilyen elrongyolódott ócskaságot. Bran Gales Kürtje rég elfeketedett már a korban, és az ónnal szegélyezett perem számtalan helyen kitöredezett. Modron Szekere hosszú évekkel ezelőtt szétmállott, és szerény mérete miatt csupán egy gyermek ülhette volna meg – már ha bárki is vette volna a fáradtságot, hogy újra összeillessze. Eiddyn Kötőfékét, a kopott bőrből való, rozsdás vaskarikával megfejelt szerszámot még a legszegényebb földműves is csak vonakodva vette volna használatba. Laufrodedd Kése rég kicsorbult, széles pengéje törött fanyélbe torkollt; míg Tudwal Fenőköve megkopott készség volt csupán, mely szégyenére vált volna bármely kézművesnek. Padam Ujjasa elfoszlott, anyagát foltok tarkították, ám e koldusviselet is különb állapotban leledzett, mint Rhegadd Köpenye, melynek láthatatlansággal kellett volna felruháznia viselőjét, s amelyet egyedül a pókhálók tartottak egyben. Rhygenydd széttöredezett Tála immár semmiféle hasznot nem hajthatott, míg Gwenddolau Kockatáblája mára szétkorhadt, színéről rég lekopott minden jelzés. Eluned Gyűrűje úgy festett, mint bármely más közönséges harcosgyűrű, melyet a lándzsások előszeretettel kovácsoltak elhalt ellenségeik fegyveréből – bár az igazat megvallva valamennyien hajítottunk már el különb ékszereket is, mint amilyennek Eluned Gyűrűje tetszett. A Kincsek közül kettő képviselt csak valós értéket. Rhydderch Kardja, Excalibur volt az egyik, melyet a Túlvilágon maga Gofannon kovácsolt; Clyddno Eiddyn Üstje a másik. S most valamennyi, hitvány és értékes egyaránt, ott feküdt a tüzek gyűrűjében, melyek révén távoli isteneinknek küldtünk üzenetet.
Az égbolt jobbára kitisztult, habár még most is sötét fellegek tornyosultak a déli láthatáron, mely felett, amint egyre mélyebben jártunk az éjszakában, villámok szabdalták a sötétet. Az a villámlás szegődött isteneink előhírnökévé, és én félelmemben babonásan érintettem Hywelbane markolatának vasát, pedig az égbolt tüzei tőlünk roppant távolságra izzottak fel, a fagyos tenger vagy méginkább Armorica felett. Jó egy órán át villództak a déli horizont villámai, ám morajuk egy pillanatra sem ért el hozzánk. Olykor egy-egy felhőt mintha belülről világítottak volna ki a fények; ilyenkor valamennyien hátrahőköltünk, és még Emrys püspök is keresztet vetett.
A távoli villámlás lassan szűnt, s idővel nem maradtak hátra, csak a Mai Dun haragos tüzei. Jelet küldtünk, túl Annwn öblén, a világokat elválasztó sötétség mélyébe, és én eltöprengtem rajta, hogy mit gondolhatnak minderről halottaink? Vajon árnytestek egész hordája veszi körül Mai Dun dombját, hogy tanúja legyen az Istenek Gyülekezőjének? Elképzeltem, amint a lángok visszfénye ott táncol a kardok hídjának acélpengéin, elér a Túlvilágra is, és meg kell vallanom, elrémisztett a gondolat. A villámok kialudtak, és látszólag nem történt semmi, csak a lángok tomboltak fékevesztetten, én mégis úgy hiszem, abban a pillanatban valamennyien úgy éreztük, hogy a világ kibillent addigi helyzetéből.
Azután, valamikor a lassan pergő órák során, újabb jelet kaptunk. Elsőként Galahad látta meg. Keresztet vetett és meredten nézett kifelé az ablakon, akárha maga se hinné, amit lát, azután a fejünk felett egy jókora füstfelhőre mutatott, mely sötét árnyat vetett a csillagokra. – Látjátok? – kérdezte, és mi valamennyien az ablakhoz tolakodtunk, hogy felnézzünk az égre.
És azt láttuk, hogy fények töltik meg az éjszaka égboltját.
Valamennyien láttunk már ilyen fényeket, noha nem túl gyakran, és elérkezésük épp ezen az éjjelen biztosan jelentett valamit. Először csak fojtott kék izzás kavarta fel a feketeséget, ám a fények egyre erősödtek és élénkebbre gyúltak, majd vöröslő tűzfüggöny ereszkedett a kékség elé, hogy megszaggatott rongyként függjön a csillagok közt. Merlin korábban többször is említette, hogy az ilyen fények igen gyakoriak a messze északon, ám ezek most délen tűntek fel, és most hirtelen az egész sötét tér eltelt kék, ezüst és skarlátszín fényzuhatagokkal. Valamennyien lesiettünk az udvarra, hogy jobban láthassunk, és valamennyien álmélkodással vegyes félelemmel tekintettünk a kigyúlt égboltra. Az udvarról többé nem látszottak Mai Dun tüzei, ám fényük bevilágította a déli horizontot, miközben furábbnál furább fények villództak a fejünk felett.
– Hitted volna, püspök? – kérdezte Culhwch.
Emrys láthatóan túlságosan is megindult a beszédhez, majd megborzongott és a nyakában függő fakeresztet érintette.
– Mi soha... – mormolta. – Mi soha nem tagadtuk más hatalmak létét. Csupán hisszük, hogy istenünk az egyetlen igaz Isten.
– És a többi isten? – kérdezte élesen Cuneglas.
Emrys a homlokát ráncolta, mint akinek magának sincs ínyére a válasz, majd kéretlen őszinteséggel felelt.
– A sötétség erői, felség.
– Sokkal inkább a világosság erői – torkollta le Arthur, kit magát is ámulatba ejtettek az események, s aki ugyan szívesebben vette volna, ha az Istenek sosem ártják magukat a mi dolgunkba, most hatalmuk bizonyságát látta felragyogni az égbolton, és eltelt igaz csodálattal. – Mi fog most történni? – kérdezte.
Nekem szegezte a kérdést, ám Emrys püspök lett az, ki megválaszolta.
– Eljő a halál, uram – felelte.
– A halál? – kérdezte Arthur, mint aki nem jól hallotta a választ. Emrys hátrébb húzódott az árkádok alá, mintha maga is félné a mágia erejét, melynek fényvirágai a szeme előtt szökkentek szárba.
– Minden vallás lényege a halál, uram – magyarázta. – Még tőlünk sem idegen az áldozat, csak a keresztényi hitben Isten egyetlen Fiát vetette oda a halálnak, hogy többé soha senkit ne kelljen oltárnál feláldozni. Én magam egyetlen vallást sem ismerek, mely mentes a halál misztériumától. Osirist is megölték – tette hozzá Emrys, majd hirtelen ráébredt, hogy Isis hitéről, Arthur életének megrontójáról beszél, és fürgén továbbsietett –, miként Mithrast is, kinek hite megköveteli a bikák leölését. Valamennyi istenünk erőszakos halált halt, uram – zárta a szót a püspök –, és a kereszténység kivételével valamennyi hit újra eljátssza halálukat az áldozások formájában.
– Mi, keresztények túlléptünk a halálon – egyezett vele Galahad.
– Istennek legyen hála – vetett buzgón keresztet Emrys. – Merlin azonban más. – Az égbolton a fények tovább izzottak, roppant és színes függönyök gyanánt, melyekbe, akárcsak szálak az anyagba, fehéren csillogó pászmák szövődtek és hulltak alá. – A halál a legerősebb varázslat – szólt a püspök feddően. – Egy könyörületes Isten sosem engedi meg, és a mi Urunk tulajdon vére feláldozásával vetett neki véget.
– Merlin nem áldoz fel senkit – vetette közbe Culhwch indulatosan.
– De igen – szóltam közbe csendesen. – Mielőtt az Üstöt felkutatta volna, emberáldozatot végzett. Ő maga mondta el.
– Kit ölt meg? – kérdezte Arthur élesen.
– Nem tudom, uram.
– Talán csak kitalálta – vélte Culhwch. – Szeret ilyesmivel kérkedni.
– Vagy nagyon is igazat mondott – csóválta a fejét Emrys. – A régi vallás megköveteli a vért, a legtöbbször emberáldozat formájában. Ma már persze csak keveset tudunk erről, de én sosem felejtem el, amit az öreg Balise mesélt erről, és szerinte a régi korok druidái szívesen öltek embert. Akadtak, kiket elevenen égettek meg, másokat farkasvermekbe taszítottak.
– És akadtak, akik onnét is megmenekültek – toldottam meg, hisz engem is a farkasveremnek adtak apró gyermek koromban, mégis sikerült kimenekülnöm a sebzetten vergődő, haldokló testek közül. Emrys ügyet sem vetett közbeszólásomra.
– Más alkalmakkor persze – folytatta tovább – még értékesebb áldozat szükségeltetett. Elmetben és Cornoviában ma is emlegetik a Fekete Esztendő áldozatát.
– Miféle áldozatot? – kérdezett közben Arthur.
– Talán csak legenda – vélte Emrys –, hisz túlságosan is rég történt ahhoz, hogy bárki emlékezhessék rá. – A püspök arról a Fekete Esztendőről beszélt, melyben a rómaiak elfoglalták Ynys Mont, és ezzel a druida vallás szívét tépték ki. A sötét eseményre több mint négyszáz esztendővel azelőtt került sor. – A népek mindenesetre ma is emlegetik Cefydd király áldozatát – ment tovább Emrys. – Jómagam igen régen hallottam e történetet, de Balise sosem kételkedett a valódiságában. Cefydd persze magával a római hadsereggel nézett farkasszemet és aligha menekülhetett, épp ezért legértékesebb kincsét áldozta fel.
– Mi volt az? – követelte a választ Arthur. Meg is feledkezett a tüzekről és átható tekintettel meredt a püspökre.
– Tulajdon fiát áldozta fel, természetesen. Akárcsak a mi Urunk, ki feláldozta Jézus Krisztust, és megkívánta Ábrahámtól, hogy ölje meg Izsákot, noha ezzel csak a hitét akarta próbára tenni. Mindenesetre Cefydd királyt meggyőzték róla druidái, hogy ölesse meg tulajdon fiát. A varázslat persze nem működött. A történelemből tudjuk, hogy a rómaiak leölték Cefyddet és egész seregét, majd kipusztították a druidák szent ligeteit is. – Éreztem, hogy a püspök szívesen megtoldaná a történetet egy hálaimádsággal, amiért az Úr mindezt elrendelte, de Emrys sosem alacsonyodott Sansum szintjére, és most is okosabbnak tartotta magába fojtani véleményét.
Arthur is behúzódott az árkádok alá. – Mi történik odafent a hegytetőn, püspök? – kérdezte most fojtott hangon.
– Honnét is tudhatnám biztosan? – méltatlankodott Emrys.
– Mégis azt gondolod, hogy áldozat készül?
– Elképzelhetőnek tartom, uram, igen – felelt a püspök aggodalmas arccal. – Mi több, valószínűnek.
– Kit áldoznak fel? – követelte a választ Arthur, és a vészjósló hang mindenkit elfordított a káprázatos égi látnivalótól.
– Ha Merlin a régi druidákat követi, uram, és a legfőbb áldozatra készül – válaszolta Emrys –, akkor csakis egy uralkodó fia lehet.
– Gawain, Budic fia – szóltam visszafojtott hangon –, és Mardoc.
– Mardoc? – pördült felém Arthur.
– Mordred gyermeke – értettem meg hirtelen, miért is kérdezősködött Merlin Cywyllog után, és miért hozatta őt gyermekével együtt Mai Dunba, ahol mindenben a fiú kedvében járt. Miért nem értettem meg korábban? Mikor olyan nyilvánvaló volt.
– Hol van Gwydre? – kérdezte hirtelen Arthur. Szívdobbanásnyi ideig egyikünk sem felelt, majd Galahad a kapu felé intett.
– A lándzsásokkal volt – felelte –, míg mi vacsoráltunk.
Csakhogy Gwydre mostanra eltűnt onnét, s nem találtuk a szobában sem, ahol Arthur pihent durnovariai tartózkodása alatt. Semerre sem leltük, és senki sem emlékezett rá, hogy szürkület óta látta volna. Arthur teljességgel megfeledkezett a mágikus fényekről, és tövéről-hegyére átkutatta a palotát, a pincéktől a gyümölcsöskertekig, ám ekkor sem talált rá gyermekére. Jómagam eközben Nimue szavain tűnődtem; miként buzdított arra, hogy hozzam el Gwydrét Durnovariába, és miként vitázott Merlinnel Lindinisben, ki is országunk valódi ura. Bármennyire nem akartam hinni gyanúmnak, nem hagyhattam azt figyelmen kívül. – Uram – ragadtam meg Arthur köntösének ujját. – Azt hiszem, a dombra vitték. Nem Merlin, hanem Nimue tette.
– Nem is király fia – vetette ellenem Emrys.
– Gwydre az uralkodó fia! – üvöltötte Arthur. – Akad itt bárki, aki ezt kétségbe vonja? – Senki sem akadt, sőt szólni sem mert senki. Arthur a palota felé fordult. – Hygwydd! Kardot, lándzsát, pajzsot, Llamrei-t! Gyorsan!
– Uram! – próbált közbeavatkozni Culhwch.
– Elég! – torkollta le Arthur. Tébolyult haragba lovallta magát, melyet rajtam töltött ki, amiért én kértem ki Gwydrét, hogy eljöhessen Durnovariába. – Tudtad, mi fog történni? – követelte a választ.
– Nem tudtam, uram. És még most sem tudom. Úgy gondolod, Merlin kezet emelne Gwydrére?
Arthur komoran meredt rám, majd elfordult.
– Senkinek sem kell jönnie – szólt vissza a válla felett –, de én fel megyek a Mai Dunra, hogy visszaszerezzem a fiamat. – Átvágtázott az udvaron, melynek túlsó végében Hygwydd várakozott Llamrei-jel, miközben egy istállófiú a lovat nyergelte. Galahad néma csendben követte.
Meg kell vallanom, néhány pillanatig nem mozdultam. Nem akartam mozdulni. Vártam az Istenek eljövetelét, és azt akartam, hogy minden bajunknak egycsapásra vége szakadjon, mikor Béli Mawr leereszkedik a világra. Áhítottam Merlin Britanniáját.
Azután eszembe idéztem Diant. Vajon kisleányom is a palota udvarán bolyongott azon az éjjelen? Bizonyosan a földet járta, hisz Samain éjjele volt, és hirtelen könnyek csillantak a szememben, amint az eszelős fájdalomra emlékeztem, melyet gyermekem elvesztése felett éreztem. Nem állhattam nyugalomban Durnovaria királyi palotájának udvarán, miközben Gwydrére halál várt és Mardoc szenvedett. Nem akartam felmenni a Mai Dunra, de tudtam, hogy soha többé nem nézhetek Ceinwyn szemébe, ha meg sem próbálom megakadályozni egy ártatlan gyermek halálát, így hát követtem Arthurt és Galahadet. Culhwch állított meg.
– Gwydre egy szajha kölyke – mormolta, hogy Arthur ne hallhassa.
Úgy döntöttem, nem most van itt az ideje, hogy Arthur fiának vérségén vitázzunk.
– Ha Arthur egyedül megy – feleltem –, biztosan megölik. Kétszer húsz Feketepajzsos vigyázza azt a helyet.
– Ha felmegyünk, ellenségünkké tesszük Merlint – óvott Culhwch.
– Ha pedig nem megyünk – vágtam rá –, úgy Arthurt tesszük ellenségünkké.
Cuneglas lépett oda mellém és tette a kezét vállamra – Nos hát?
– Arthurral tartok – döntöttem el. Nem akartam menni, de nem tehettem másként. – Issa! – kiáltottam. – Lovat!
– Ha felmégy – zsörtölődött Culhwch –, akkor nekem is menni kell. Nehogy bajod essék. – Azután már valamennyien lovak, fegyverek és pajzsok után kiáltoztunk.
Mi ütött belénk akkor? Gyakorta elgondolkodom arról az éjszakáról. Ma is látom magam előtt a szikrázó fényeket az égen, érzem a Mai Dun csúcsáról felszakadó füst fojtását és varázslatot, mely minden súlyával Britanniára nehézkedett. Minden jóérzésünk ellenére felkaptattunk arra a dombra. Tudom jól, mennyire összezavart az éjszaka. Gyermekem halála felett érzett fájdalmam vezérelt, Dián szent emléke és a bűntudat, amiért Durnovariába akartam hozni Gwydrét; mégis, mindennél inkább Arthur iránti barátságom kényszerített, hogy urammal tartsak. Hogy mi lett Merlin és Nimue szeretetével? Úgy hiszem, nekik sosem volt szükségük rám, míg Arthurnak annál inkább, és azon az éjszakán, mikor Britannia világosság és sötétség határmezsgyéjén járt, lóra kaptam, hogy megmentsem Arthur egyszülött fiát.
Tizenketten indultunk útnak. Arthur, Galahad, Culhwch, Derfel és Issa dumnoniaiak voltak, a többiek Cuneglas király s az ő követői. Manapság, mikor a történetünket még mindig mesélik, a gyermekeknek azt tanítják, hogy Arthur, Galahad és jómagam hoztunk pusztulást Britanniára, noha tizenketten lovagoltunk keresztül a holtak éjszakáján. Nem viseltünk vértezetet, csakis pajzsainkat, de valamennyien elhoztuk lándzsánkat és kardunkat.
Az emberek a tüzek fényében fürdő utcák falaihoz préselődtek, amint kilovagoltunk Durnovaria déli kapuján. A kapu nyitva állt, miként minden Samainkor, hogy a holtak szabadon eljussanak a városba. Lebuktunk a szemöldökfák alatt, majd délnek és nyugatnak vágtattunk a mezőn, mely eltelt a népekkel, kik megbűvölten meredtek a Mai Dun lángnyelveket és füstködöt okádó gerincére.
Arthur szilaj tempót diktált, és én egész úton görcsösen markoltam a nyeregkápát, attól való félelmemben, hogy lovam levet magáról. Köpenyünk messze mögöttünk örvénylett, kardhüvelyünk lovunk oldalát csapkodta, míg a fölénk boruló égbolt eltelt füsttel és fényekkel. Már a parázsló fa illatát is éreztem, és még azelőtt meghallottam a rönkök ropogását, hogy a domb taréját elértük volna.
Senki sem próbált megállítani bennünket, amint felfelé kaptattunk a domboldalon. Míg el nem értük a fatörzsekből kirakott labirintust, egyetlen lándzsás sem hívott ki bennünket maga ellen. Arthur ismerte az erődítményt, hisz amíg ő és Guinevere Durnovariában éltek, nyáridőben gyakorta tettek kirándulást a csúcsára, és most is tévedhetetlenül vezetett bennünket a kanyargós ösvényen, melynek végén három Feketepajzsos leeresztett lándzsájával próbálta utunkat szegni. Arthur szemvillanásnyi ideig sem habozott. Erőteljes rúgással vágtára ösztökélte lovát, célzásra emelte hosszú lándzsáját, és hagyta Llamreit szaladni. A Feketepajzsosok szétváltak előttünk, és hasztalan kiáltoztak, amint a hatalmas állatok elviharzottak mellettük.
Az éjszaka mostanra megtelt zajokkal és fényekkel. Roppant tüz morajlott körülöttünk, és a mohó lángok mélyén egész fatörzsek roppantak el. A rőt fényeket gomolygó füst mosta el. Lándzsások sorakoztak a sáncokon is, ám egyikünk sem állt elénk, amint a belső falon át elértük a Mai Dun csúcsát.
És ott hirtelen megtorpantunk, nem is a Feketepajzsosokkal, inkább a mindent felemésztő hőséggel szembesülve. Láttam, ahogy Llamrei kétségbeesetten igyekszik hátrébb táncolni a lángoktól; ahogy Arthur görcsösen kapaszkodik lova sörényébe, és szeme vörösen villan a tüzek fényében. Ezernyi kovácsműhely kohója nem adhatott volna ily hőséget; a dübörgő, lüktető levegőben valamennyien visszarettentünk. Nem láthattunk a tüzek mögé, miután a körök közepét fehéren izzó lángfal takarta előlünk. Arthur Llamrei hátán felém ugratott.
– Merre? – kiáltotta.
Jobb híján megvontam vállamat.
– Merlin merre jutott be? – kérdezte Arthur. Találgatnom kellett.
– A túlsó oldalon, uram. – A templom a tűzlabirintus keleti felén állt, és okkal gyanítottam, hogy ott legalább keskeny csapást meg hagytak, mely keresztülvezetett a külső spirálokon.
Arthur megrántotta a gyeplőt és felfelé ösztökélte Llamreit a belső sánc mentén, követve a gerincen végigfutó csapást. A Feketepajzsosok inkább szétszóródtak, sem hogy szembenézzenek vele. Valamennyien követtük Arthurt, s bár lovaink halálosan rettegtek a tűztől, engedelmesen Llamrei nyomában jártak az örvénylő szikrákon és füstön át. Amint felfelé kaptattunk, az üszög egyik oldala hirtelen összeomlott, és én rémülten hátráltam lovammal a belső sánc külső oldalara. Egy pillanatig már attól tartottam, lebucskázunk a meredély oldalán, és lovam sörényébe kapaszkodva felkészültem rá, hogy kivessem magam a nyeregből, de az állat valahogy mégis megvetette a lábát és tovább vágtázott.
Miután elhagyta a nagy tűzkörök északi csücskét, Arthur újra ráfordult a dombtetőre. Izzó parázs találta meg fehér köpenyét és kezdte el falni a gyapjat, én pedig mellé ugrattam, hogy a tüzet még csírájában elfojtsam. – Merre? – kérdezte tőlem.
– Arra, uram. – A templomhoz legközelebb eső tüzek felé mutattam. Arrafelé sem láttam csapást, ám amint közelebb értünk, nyilvánvalónak tűnt, hogy valamikor átjáró nyílt itt, melyet mostanra tűzifával tapasztottak be, de az új fát már nem rakták fel olyan gondosan, mint másutt. Találtunk egy helyet, ahol a különben embermagas lángoszlop alig a derekunkig ért. A rés mögött nyílt a külső és belső csigavonalak közti üres tér, és jól láthattuk, hogy azon a téren még több Feketepajzsos várakozik ránk.
Arthur a hasadék felé fordult. Előrehajolt a nyeregben és megállás nélkül beszélt Llamreihez, akárha azt magyarázná, mit vár tőle. Arthur lova láthatóan halálra vált. Hátraszegte fülét és kurta, nyugtalan léptekkel haladt, de mégsem hőkölt vissza a tüzektől, melyek a dombtető közepére vezető egyetlen ösvény két oldalán ágaskodtak. Arthur a rés előtt néhány lépéssel visszafogta és tovább nyugtatta az állatot, majd engedte, hogy az felmérje magának a hasadékot. Ezután megpaskolta a nyakát, elmondott még néhány biztató szót és előrelendült.
Széles kört írt le a külső kör mentén és csak könnyű vágtára fogva a paripát, majd újra Llamrei véknyába vágta a sarkát, amint megcélozta a csapást. Llamrei előrevetette fejét, és én már azt hittem, meg fogja makacsolni magát, ám azután, mintha meggondolta volna magát, egyenesen a lángok felé szökkent. Cuneglas és Galahad habozás nélkül követték. Culhwch szitkozódott egy sort az esztelen kockázat felett, majd valamennyien Llamrei nyomába eredtünk.
Arthur nekisimult a kanca nyakának, miközben az állat tovább tört a tüzek felé, és engedte, hogy Llamrei maga válassza meg az iramot. A paripa ekkor lelassított. Azt gondoltam, most csakugyan visszahőköl, de azután már láttam, hogy csak összegyűjti minden erejét, mielőtt átugratna a lángok felett. Felüvöltöttem, hogy félelmem leplezzem, azután Llamrei elrugaszkodott, és én elvesztettem őket a szemem elől, miután egy hirtelen széllökés nyomán füstből szőtt függöny ereszkedett a tűzfal kapujára. Másodikként Galahad vette be magát a résbe, de Cuneglas lova már görcsösen ágaskodott fel a lángok előtt. Én magam Culhwch mögött vágtáztam; a hőség és a robaj betöltötte egész világomat. Talán magam is azt kívántam, bárcsak megmakacsolná magát lovam, de az állat kitartóan tört előre, én pedig lehunytam a szemem, amint a füst és a lángok körülöleltek. Éreztem, amint az állat felemelkedik, hallottam nyihogását, azután lehuppantunk a külső tűzkör belső oldalán, és én végtelen megkönnyebbülést éreztem. Legszívesebben diadalmas üvöltésben törtem volna ki.
Azután egy lándzsa felszakította köpenyem, alig valamivel a vállam felett. Olyannyira lefoglalt a túlélés, hogy egy pillanatig nem gondoltam azzal, ami a tűzkör belsejében várhat ránk. Egy Feketepajzsos támadt rám és hibázott el, s most lándzsáját elhagyva rohant, hogy lerángasson a nyeregből. Túl közel került ahhoz, hogy saját lándzsámat ellene fordíthattam volna, ezért csupán a fegyver nyelével csaptam le a fejére és már tovább is ugrattam volna, ha a férfi meg nem kapja lándzsámat. Némi habozás után elengedtem a nyelet, majd elővontam Hywelbane-t és lecsaptam rá. Egy kurta pillanatra láthattam, amint Arthur Llamrei hátán köröz és jobbra-balra vagdalkozik kardjával, majd nekem is ugyanezt kellett tennem. Galahad arcon rúgta egyik támadóját, egy másikban lándzsáját mártotta meg, és máris ügetett tovább. Culhwch megragadta az egyik Feketepajzsos sisakdíszét és most a tűz felé vonszolta a férfit, aki kétségbeesetten igyekezett kiengedni sisakjának szíját, majd rémülten felsikoltott, amint Culhwch a lángok közé taszította.
Mostanra Issa is áttört a körön, nyomában Cuneglasszal és hat másik harcossal. A megmaradt Feketepajzsosok a lánglabirintus közepe felé menekültek, mi pedig követtük őket a két ágaskodó tűzfal között. A kölcsönkard vörösen csillant meg Arthur kezében. Llamrei újult erővel lendült előre, és Feketepajzsosok, akik semmiképp se menekülhettek, félreléptek az útjából és elhajították lándzsáikat, hogy tudassák, tovább nem akarnak harcolni.
Hosszan kellett lovagolnunk a kör mentén, mígnem utat találtunk a belső csigavonalba. A belső és külső tüzeket jó harminc lépésnyi sáv választotta el egymástól – épp elég széles, hogy keresztül lovagoljunk rajta, s közben ne égjünk meg elevenen –, ám odabent már csak alig tíz lépésnyi széles átjárót találtunk. Minthogy idebent tomboltak a legnagyobb, legádázabb tüzek, valamennyien vonakodtunk áthaladni a kapun. Még mindig nem láthattunk semmit abból, ami a tűzkörök mélyén zajlott. Vajon Merlin számított ránk? Tudtak rólunk az Istenek? Felnéztem, félig arra számítva, hogy tüzesen izzó lándzsa száll ránk a Mennyekből, de nem láttam egyebet, mint a gomolygó füst sátorát.
Mi pedig beugrattunk az utolsó spirálba is. Sebesen lovagoltunk egyre kisebb köröket róva a felénk szisszenő lángnyelvek között. Orrunk eltelt a füsttel, szikrák perzselték fel arcunkat, ám fordulóról fordulóra egyre közelebb kerültünk a rejtelmek szívéhez.
A tüzek moraja leplezte közeledtünket. Úgy gondolom, sem Merlin, sem Nimue nem számított ránk. Elsőként a kör közepének őrei láttak meg bennünket, és rohantak felénk üvöltve, ám Arthur füstbe burkolózott démonként emelkedett ki a lángok közül. Köpenye körül csakugyan füst örvénylett, amint kihívott maga ellen mindenkit, és belehajszolta Llamreit a Feketepajzsosok hevenyészett, félig kialakult pajzsfalába. Puszta tömegével és sebességével szétforgácsolta az ellenség ellenállását, és mi többiek addig hadakoztunk kardunkkal, míg a maroknyi hű Feketepajzsost is szét nem szórtuk.
Ott találtunk rá Gwydrére. És Gwydre élt.
Két Feketepajzsos tartotta szorosan, kik, amint meglátták Arthurt, elengedték a fiút. Nimue szitkokat rikoltott felénk az öt tűz középső gyűrűjéből, miközben Gwydre zokogva szaladt oda atyjához. Arthur előrehajolt és erős karjával maga elé emelte gyermekét a nyeregbe. Azután fordult csak meg, hogy felkutassa Merlint.
Merlin, kinek arca verítékben fürdött, és aki félúton járt a létrán, melyet a földbe levert két cölöpből és a keresztben felszegezett harmadik fatörzsből ácsolt bitónak támasztottak, nyugodt tekintettel nézett fel ránk. Fehér köpönyeget viselt, és köpenyének ujjai csuklójától a könyökéig vérben úsztak. Kezében hosszú kést szorongatott, ám az arcán, meg mernék rá esküdni, egy pillanatra végtelen megkönnyebbülés áradt szét.
A kis Mardoc is élt, noha már nem sokáig. A gyermeket pőrére vetkőztették – eltekintve az anyagfoszlánytól, mellyel a száját kötözték be, hogy sikolyait belefojtsák – és bokáinál fogva kötötték fel az akasztóra. Mellette, szintúgy a bokáinál felkötve, ösztövér, vézna test függött, mely a fáklyák fényénél is hihetetlenül fehérnek tetszett. Az áldozat torkát szinte a gerincig átvágták, hogy az Üstben gyűjtsék össze a vérét, melynek utolsó cseppjei még most is vöröslöttek hosszú, csatakos hajában. A hajzat oly hosszan lógott alá, hogy összetapadt fürtjei Clyddno Eiddyn Üstjének arany peremére hulltak, és egyedül ebből ismerhettem meg Gawaint, kinek arcvonásait összemosta a rákérgesedett vér.
Merlin, aki még most is kezében szorongatta a kést, mellyel elvette Gawain életét, láthatóan nem számított felbukkanásunkra. A megkönnyebbültség hirtelen lefoszlott az arcáról, és én nem olvashattam többé vonásaiban, míg Nimue egy pillanatra sem hagyta abba a rikoltozást. Felém tartotta bal tenyerét, melyen saját sebhelyem párját viselte. – Öld meg Arthurt! – kiáltott rám. – Derfel! Esküt tettél! Öld meg! Nem állhattok az utunkba!
Hirtelen éles penge villant a torkom előtt. Galahad tartotta felém, aki a halálos fenyegetés dacára kedvesen mosolygott rám. – Nem moccanj, barátom – mondta. Bár ismerte az eskük hatalmát, bizonyosan tudta, hogy nem ölném meg Arthurt, és így akart megkímélni Nimue esetleges bosszújától. – Ha Derfel megmozdul – kiáltotta oda Nimuénak –, átvágom a torkát.
– Tedd hát! – sikoltott Nimue. – Ma éjjel halál vár a királyok fiaira!
– De nem az én fiamra – szólt Arthur.
– Nem vagy te király, Arthur ap Uther – talált rá Merlin is a hangjára. – Azt hitted, a halálnak adnám Gwydrét?
– Akkor hát miért van itt? – kérdezte Arthur. Egyik kezével szorosan ölelte magához fiát, míg a másikban vöröslő pengéjét tartotta.
– Miért van itt? – követelte a választ Arthur, egyre indulatosabban.
Merlin megint csak néma maradt, s Nimue felelt a nevében.
– Azért van itt, Arthur ap Uther – felelte vicsorogva –, mert e nyomorúságos kis teremtmény halála semmire sem elég. – Mardocra mutatott, aki kétségbeesetten vergődött az akasztófán. – Egy király fia ugyan, de nem törvényes örököse.
– Akkor hát Gwydrének is halnia kellett volna? – kérdezte Arthur.
– És életre térnie! – kiáltott Nimue harciasan. Minden erejét össze kellett szednie, hogy túlharsogja a bömbölő lángokat. – Hát nem ismered az Üst hatalmát? Tégy egy holtat Clyddno Eiddyn edényébe, s az felkel, lélegzik, életre tér. – Arthur felé indult, megmaradt szemében a téboly szikráival. – Add nekem a fiút, Arthur.
– Nem. – Arthur megrántotta Llamrei gyeplőjét, és a kanca arrébb oldalazott Nimue útjából. Nimue Merlin felé pördült. – Öld meg! – rikoltotta, és Mardocra mutatott. – Meg kell próbálnunk! Öld meg!
– Ne! – kiáltottam.
– Öld meg! – visított Nimue, s minthogy Merlin továbbra sem mozdult, ő maga indult az akasztófa felé. Merlin képtelen volt moccanni is, ám Arthur előreugratott és Llamrei elvágta Nimue útját. Arthur engedte, hogy a nagytestű paripa felöklelje Nimuét, aki elvágódott a földön.
– Hagyd élni a gyermeket – kérte Arthur Merlint. Nimue feltápászkodott, de Arthur ellökte magától, s mikor újra felé lendült, vicsorgó fogakkal és begörbített karmokkal, felé lendítette a véres pengét, és e fenyegetéssel végre sikerült megállítani.
Merlin lassan felemelte a fénylő pengét, mely így közel került Mardoc torkához. A druida már-már szelídnek, barátságosnak tűnt dacára vérrel áztatott köntösének és a kezében szorongatott késnek.
– Azt hiszed tán, Arthur ap Uther, hogy lebírhatod a szászokat az Istenek segítsége nélkül? – kérdezte.
Arthur mintha meg se hallotta volna a kérdést. – Vágd le a fiút – parancsolta.
Nimue még nem adta fel a harcot. – Átkot vonnál a fejedre, Arthur?
– Már megtettem – felelt Arthur keserűen.
– Engedd halni a fiút! – kiáltott le Merlin a létráról. – Mit sem jelent a számodra, Arthur. Egy király fattya, egy szajha törvénytelen fia.
– Én talán különb vagyok? – kiáltott vissza Arthur. – Egy király fattya, egy szajha törvénytelen fia?
– Halnia kell – magyarázta Merlin türelmesen –, mert a halála elhozza nekünk az Isteneket, és ha az Istenek elérkeztek, Arthur, majd szépen betesszük az Üstbe és engedjük, hogy új életre térjen.
Arthur unokaöccse, Gawain élettől megfosztott tetemére mutatott. – Egy halál nem elég?
– Egy halál sosem elég – felelt helyette Nimue, aki mostanra megkerülte Arthur lovát és elérte az akasztófát, ahol hátrafeszítette Mardoc fejét, hogy Merlin átvághassa a torkát.
Arthur közelebb léptetett hozzájuk.
– És ha az Istenek a két halál nyomán sem jönnek el, Merlin – kérdezte –, akkor még hányan áldozzák életüket?
– Annyian, ahány áldozatra csak szükség lesz – válaszolt Nimue.
– És valahányszor Britannia bajba kerül – emelte fel Arthur a hangját, hogy mindannyian hallhassuk –, valahányszor ellenség fenyegeti, valahányszor ragály dúlja fel, és mi valahányszor megrémülünk, fel fogjuk áldozni gyermekeinket?
– Ha az Istenek eljönnek – felelt most Merlin –, nem lesz többé ragály, se háború.
– És eljönnek? – kérdezte Arthur.
– Már közel járnak! – sikoltotta Nimue. – Nézd! – Szabad kezével az égboltra mutatott, mi pedig valamennyien felnéztünk, hogy lássuk, amint az égen táncoló fények lassan elfakulnak. Az élénken villódzó kékek sejtelmes bíborba fordultak, a vörösek belemosódtak a fekete háttérbe, és a foszladozó függöny mögött újra felragyogtak a csillagok. – Nem! – jajveszékelt Nimue –, nem! – Kétségbeesett, panaszos sikoly tört fel a torkából, melynek mintha soha nem akart volna vége szakadni.
Arthur odaugratott Llamrei hátán az akasztófához. – Britannia Amherawdrja vagyok – mondta Merlinnek –, és egy császár vagy uralkodik, vagy megszűnik császárnak lenni. Én pedig nem akarok olyan Britannián uralkodni, ahol gyermekeket kell ölni, hogy a felnőttek élhessenek.
– Ne légy már ilyen képtelen! – tiltakozott Merlin. – Micsoda érzelgősség!
– Azt akarom, hogy igaz emberként emlékezzenek rám – mondta Arthur –, s már így is túl sok vér tapad a kezemhez.
– Úgy fognak rád emlékezni – acsarkodott Nimue –, mint egy hitszegőre, mint egy gyáva féregre.
– De nem – felelte Arthur halkan – e gyermek leszármazottai. – Ezzel előrenyújtotta kardját és elmetszette a kötelet, mely Mardoc bokáit tartotta. Nimue felsikoltott, amint a fiú lezuhant, majd karmokként begörbítve ujjait megint Arthurra vetette magát, ám Arthur egyszerűen lefogta csuklóját és kardja lapjával akkora csapást mért a fejére, hogy Nimue beleszédült. A kardlap csattanását még a tüzek robaja felett is jól lehetett hallani. Nimue megtántorodott, álla leesett és megmaradt szeme hasztalan próbált összpontosítani, majd a vézna test elterült a porban.
– Ezt kellett volna csinálnia Guinevere-rel is – morogta Culhwch. Galahad lepattant nyergéből és megoldotta Mardoc kötelékeit. A gyermek sikoltozva követelni kezdte anyját.
– Sose tudtam mit kezdeni a zajos gyermekekkel – szólt Merlin nyájasan, majd arrébb tette a létrát, hogy elérhesse Gawain felkötött testét. Lassan kapaszkodott felfelé a fokokon. – Nem tudom – folytatta, miközben felfelé tartott –, hogy eljöttek-e az Istenek vagy sem. Valamennyien túl sokat várunk, és talán már itt is vannak. Ki tudja? Most már Mordred gyermeke nélkül kell befejeznünk. – Lomhán fűrészelni kezdte a Gawain bokáját fogva tartó kötelet. A test mozgásba lendült, és a vértől csatakos hosszú haj az Üst szélének verődött, majd a kötél kettévált és a tetem súlyosan zuhant a vérbe, mely kicsapott az edény arany peremén. Merlin lassan lemászott a létráról, majd odaintett a Feketepajzsosoknak, kik biztonságos távolból figyelték az összecsapást, hogy hozhatják a sóval teli vesszőkosarakat. A katonák az Üstbe ürítették a sót, mely szorosan körülölelte Gawain összekuporodott, meztelen testét.
– És most? – kérdezte Arthur, amint hüvelyébe rejtette kardját.
– Semmi – felelt Merlin. – Vége.
– Excalibur? – tudakolta Arthur.
– A délre eső körben – mutatott Merlin abba az irányba –, bár gyanítom, ki kell várnod, míg leégnek a tüzek. Addig aligha férsz hozzá.
– Nem! – Nimue összeszedte magát annyira, hogy tiltakozzon Arthur csapása nyomán felhasadt az ajka, s most vért köpött maga elé – A Kincsek a mieink!
– A Kincseket – szólt Merlin fáradtan – összegyűjtöttük és felhasználtuk. Már semmit sem érnek. Arthur nyugodtan elviheti a kardját. Szüksége is lesz rá. – Elfordult és hosszú kését a legközelebbi tűzbe vetette, majd figyelte, amint a Feketepajzsosok bevégzik az Üst töltését. A só lassan kivörösödött, amint beborította Gawain elkínzott testét. – Jövő tavasszal – emelte fel a hangját Merlin – eljönnek a szászok, és akkor majd meglátjuk, mint végeztünk ma éjjel.
Nimue tovább sikoltozott. Zokogott és tombolt, köpködött és szitkozódott, és minden szavával kínhalált vont fejünkre. Senki nem vett róla tudomást, ám Nimue soha nem hagyta, hogy figyelmen kívül hagyják, és azon az éjjelen Arthur ellenségévé szegődött. Már ekkor munkához látott, hogy megfoganjanak átkai azon az emberen, aki megakadályozta az Istenek eljövetelét; Britannia ellenségeinek nevezett bennünket és válogatott borzalmakat ígért a számunkra.
Aznap éjjelre a dombon maradtunk. Az Istenek nem jöttek el, és a tüzek oly ádázul tomboltak, hogy Arthur csak másnap délután vehette magához Excaliburt. Mardocot visszaadtuk anyjának, de mint később megtudtam, a láz még azon a télen elvitte.
Merlin és Nimue magukkal vitték a Kincseket. Ökrös szekéren vontatták el az Üstöt, hátborzongató tartalmával együtt. Nimue haladt elöl, s Merlin, akár egy megtört vénember, engedelmesen követte. Elvitték Anbarrt, Gawain betöretlen paripáját, és Britannia lobogóját is. Egyikünk se tudta, hová indulnak, bár gyanítottuk, hogy csakis valami kietlen, vad helyre, ahol Nimue átkai a téli viharokban foganhatnak meg.
Mielőtt még a szászok eljönnének.

 

Ahogy így visszatekintek, különös, mennyire gyűlölték Arthurt akkoriban. Nyáron a keresztények reményeit foszlatta szét, késő ősszel pedig a pogányok álmain tiport. Mint mindig, ezúttal is ámulatba ejtette tulajdon népszerűtlensége.
– Mégis mit vártak tőlem? – kérdezte egyszer. – Hogy hagyom a fiamat meghalni?
– Cefydd ezt tette – válaszoltam sután.
– És mégis elveszítette a csatáját! – torkollt le Arthur. Észak felé lovagoltunk. Én hazatértem Dun Caricbe, míg Arthur Cuneglas és Emrys püspök társaságában Meurig királlyal akart találkozni. Arthur számára egyedül az a találkozó számított. Soha nem bízott benne, hogy az Istenek megkímélik Britanniát a szászoktól, de úgy számította, hogy Gwent nyolc-kilencszáz képzett fegyverese annál inkább segíthet átbillenteni a mérleget. Azon a télen csak úgy rajzottak a számok a fejében. Dumnonia, úgy vélte, hatszáz lándzsását állíthatja ki, kik közül négyszáz harcban is bizonyított már. Cuneglas szolgált a másik négyszázzal, a Feketepajzsos írek százötven emberüket küldhették, és hozzájuk számolta a jó száz gazdátlan fegyverest, kik a gazdag zsákmány reményében érkeztek Armoricából és az északi királyságokból. – Legyen ezerkétszáz ember – vonta meg a mérleget Arthur, majd hangulata szerint kerekített hol lefelé, hol felfelé. Fényes jókedvében Gwent nyolcszáz emberét is hozzáadta az eredményhez, pedig még ez a kétezer ember sem lehetett elég, hiszen a szászok ennél bizonyára többen lesznek majd. Aelle legkevesebb hétszáz lándzsáját állította ki, és a két szász királyság közül az övé volt gyengébb. Cerdic lándzsáinak számát ezerre becsültük, és akkor még nem is hallgattunk oda a szóbeszédre, miszerint Cerdic lándzsásokat vett Clovistól, a frankok királyától is. A zsoldosokat aranyban fizették, s még több aranyat ígértek nekik Dumnonia kincstárából a győzelem esetére. Kémeink arról is beszámoltak, hogy a szászok kivárják Eostre tavaszünnepét, időt engedve ezzel az újabb hajóknak a tenger átszelésére. – Kétezerötszázan lesznek – számította Arthur, mi pedig csak ezerkétszáz embert tudtunk kiállítani, ha Meurig nem harcolt. Állíthattunk volna gyülevészhadat, de nincs az a gyülevészhad, mely képes ellenállni a képzett harcosoknak, és öregekkel meg gyerekekkel nem győzhettünk a szász fyrd ellenében.
– Így hát Gwent lándzsásai nélkül – vontam le komoran a következtetést – pusztulásra vagyunk ítélve.
Guinevere árulása óta Arthur csak nagyritkán mosolygott, most mégis ezt tette.
– Pusztulásra? Ki mondja?
– Te, uram. És a számok.
– Még soha nem harcoltál és győztél úgy, hogy túlerővel kellett szembenézned?
– De igen, uram.
– Akkor hát miért ne győzhetnénk újra?
– Csak egy bolond keresi a harcot az erősebb ellenséggel, uram – véltem.
– Csak egy bolond keresi a harcot egyáltalán – csattant fel Arthur. – Nem én akarok harcolni jövő tavasszal. A szászok akarnak harcolni, s nekünk nincs egyéb választásunk. Hidd el, Derfel, azt sem akarom hogy túlerőben legyenek ellenségeink, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy meggyőzzem Meurigot, de ha Gwent mégsem indul harcba, akkor nekünk magunknak kell legyőznünk a szászokat. És mi képesek is vagyunk erre! Ebben kell hinned, Derfel!
– A Kincsekben is hittem, uram.
Arthur kurta, gúnyos kacajt hallatott. – Én egyedül ebben a kincsben hiszek – paskolta meg Excalibur markolatát. – Hinnünk kell a győzelemben, Derfel! Ha vert seregként indulunk a szászok ellen, a kutyáknak vetik oda csontjainkat. Ám ha győzőként állunk fel ellenünk, nyüszítve menekülnek majd.
Mennyivel könnyebb volt virtuskodni, mint teljes szívvel hinni a győzelemben. Dumnonia átadta magát komor kedélyének. Elveszítettük isteneinket, és a népek azt mondták, Arthur űzte el őket. Már nemcsak a keresztény isten, hanem minden istenek ellenségeként emlegették, és sokak szerint a szászokkal is Arthur miatt büntettek bennünket az égiek. Még az időjárás is közelgő katasztrófát jósolt. Azon a reggelen, mikor elváltam Arthurtól, esni kezdett, és úgy tűnt, mintha már soha többé nem akarna elállni. Minden újabb nap alacsonyan szálló szürke felhőket, fagyos szeleket és kitartó esőzést hozott. Minden átázott. Vizes volt a ruhánk, az ágyunk, a tűzifánk, a gyékényünk; még a házak fala is nedvességet izzadt magából. Lándzsák rozsdálltak el tartóikban, a kamrában tárolt termények megpenészedtek, és az eső kíméletlenül szakadt tovább a nyakunkba. Ceinwyn és jómagam mindent megtettünk, hogy szárazon tartsuk Dun Caric csarnokát. A Ceinwyn fivérétől ajándékba kapott farkasprémekkel teljesen beborítottuk az ácsolt falakat, de mintha még a gerendák alatt kerengő levegő is megposhadt volna. A tüzek vonakodva kaptak csak lángra, hogy nyirkos-füstös melegükkel kicsípjék szemünket. Ráadásul mindkét lányunk is a fonákjára fordult azon a korai télen. A legidősebb, Morwenna, kit mindig szelídnek és elégedettnek ismertünk, házsártos lett, és olyan önző, hogy Ceinwyn már a szíjat is ráemelte. – Hiányzik neki Gwydre – tudtam meg Ceinwyntöl. Mai Dun után Arthur kijelentette, hogy fiának mostantól mellette a helye, ezért a fiú is atyjával tartott, hogy találkozzék Meurig királlyal.
– Jövőre talán össze kellene házasodniuk – toldotta meg Ceinwyn. – Attól meggyógyulna.
– Már ha Arthur engedné, hogy Gwydre feleségül vegye – feleltem komoran. – Nemigen kedvel bennünket mostanság. – Én magam is el akartam kísérni Arthurt Gwentbe, de ő ellentmondást nem tűrően visszautasított. Voltak idők, mikor legközelebbi barátjának gondoltam magam, ám akkoriban épp csak megtűrt maga mellett. – Azt hiszi, én kockáztattam Gwydre életét – tettem hozzá.
– Nem – vetette ellenem Ceinwyn. – Azon az éjszakán távolodott el tőled, mikor megtudta az igazat Guinevere-röl.
– Mit tehettem én arról?
– Te is ott voltál, kedvesem – felelte Ceinwyn türelmesen –, így előtted nem színlelheti, hogy semmi sem történt. Tanúja voltál szégyenének. Meglát téged és Guinevere-re emlékezik. És közben féltékeny is.
– Féltékeny? Ceinwyn elmosolyodott.
– Boldognak lát téged. Azt gondolja, ha engem vesz feleségül, ő is boldog lehetne.
– Talán igaza is van – értettem egyet.
– Még elő is hozakodott ezzel – toldotta meg Ceinwyn.
– Micsoda? – csattantam fel. Ceinwyn igyekezett megnyugtatni.
– Nem komolyan, Derfel. Szerencsétlen ember, mindennél inkább szomjazza a megnyugtatást. Azt hiszi, amiért egy asszony elutasította, mind ezt tenné vele, így hát megkérdezett.
Megérintettem Hywelbane markolatát.
– Sosem mondtad.
– Miért is tettem volna? Nem volt mit elmondani. Feltett egy ostoba kérdést, én pedig azt feleltem, hogy az Isteneknek tettem esküt, mikor veled kötöttem össze az életem. Mindezt tapintatosan közöltem vele, és ő nagyon elszégyellte magát. Azt is megígértem, hogy soha nem árulom be neked, és most megszegtem az ígéretem, ami azt jelenti, hogy magamra vontam az Istenek haragját. – Vállat vont, mint aki el fogadja a büntetést, hiszen alaposan rászolgált. – Feleségre van szüksége – tette hozzá szárazon.
– Vagy asszonyra.
– Nem – rázta a fejét Ceinwyn. – Ő nem közönséges férfi. Nem fekhet össze egy asszonnyal, hogy utána úgy tegyen, mintha semmi sem történt volna. Nála a vágy és a szerelem egyet jelent. Mikor Arthur átadja magát, átadja mindenét. Nem képes magának megtartani a legkisebb porcikáját sem.
Dühöm még most sem csillapodott.
– Mégis mit gondolt, mit csinálok én addig, míg ő feleségül vesz téged?
– Úgy akarta, hogy Mordred nevelőjeként te urald Dumnoniát – felelte Ceinwyn. – Az a fura ötlete támadt, hogy vele megyek Broceliendéba, és ott úgy élünk majd, mint két gondtalan gyermek, te pedig itt maradsz legyőzni a szászokat. – Felkacagott.
– Mikor kért meg?
– Azon a napon, mikor elküldött Aellehez. Talán azt hitte, elszököm veled, míg te távol vagy.
– Vagy inkább remélte, hogy a halálba küld – csóváltam a fejem, és visszaemlékeztem a szászok ígéretére, hogy legyilkolják Arthur minden követét.
– Utána nagyon szégyellte magát – biztosított róla Ceinwyn. – Nem szabad elmondanod neki, amit ma tőlem hallottál. – ígéretet kellett tennem, amit meg is tartottam. – Nem mintha mindez sokat számítana – tette hozzá, véget vetve a beszélgetésnek. – Ő lett volna a legjobban meglepve, ha igent mondok. Azért kérdezte, Derfel, mert gyötrődik, és a férfiak ilyenkor kétségbeesett tettekre szánják el magukat. Legszívesebben elszökne Guinevere-rel, de nem teheti, mert nem engedi a büszkesége, s mert tudja, szükségünk van rá a szászok ellen.
Ehhez Meurig lándzsásaira is szükségünk lett volna, de semmilyen hír nem ért el hozzánk Arthur gwenti tárgyalásairól. Hosszú hetek múltak el, és még mindig nem tudtunk semmi bizonyosat. Egy Gwentből érkező paptól hallottuk, hogy Arthur, Meurig, Cuneglas és Emrys egy hete csak tárgyal Burriumban, Gwent fővárosában, de még a pap se tudta, hogy dűlőre jutottak-e egymással. A pap apró, sötét ember volt, kancsal szemekkel és sóhajnyi szakállal, melyet méhviasszal a kereszt formájára mintázott. Azért érkezett Dun Caricbe, mert a kis faluban eddig senki nem alapított templomot, és ő magára akarta vállalni a munkát. Akárcsak a többi vándortérítőt, őt is asszonyok csapata kísérte; három formátlan, durva teremtés, kik védelmezően húzódtak mellé. Először akkor hallottam érkezéséről, mikor a patak melletti kovácsműhelynél kezdett prédikálni; kiküldtem Issát, hogy néhány lándzsásával vessen véget ennek a badarságnak és hozza el nekem a papot. Jóféle árpakásával kínáltuk meg, amit kanállal lapátolva, mohón tömött magába, majd felszisszent és köpködni kezdett, amint a forró étel megégette a nyelvét. Az étel maradványai mindenfelé ott díszelegtek fura alakú szakállán. Asszonyai addig egy falatot sem ettek, míg ő be nem fejezte.
– Csak annyit tudok, uram – felelte a sürgetésünkre –, hogy Arthur útnak indult nyugat felé.
– Hová?
– Demetiába, uram. Találkozni akar Oengus mac Airemmel.
– Miért?
A pap vállat vont.
– Nem tudom, uram.
– Meurig király felkészült a háborúra? – kérdeztem.
– Felkészült rá, hogy országát védje, uram.
– És megvédi Dumnoniát is?
– Csak ha Dumnonia elismeri az egy igaz Istent – felelte a pap, majd a fakanállal keresztet rajzolt magára, teliszórva árpakásával amúgy is szutykos köntösét. – Királyunk buzgón hisz Istenben, és lándzsáival nem fog pogányokat támogatni. – Felnézett az egyik gerendára szegezett ökörkoponyára, és újfent keresztet vetett.
– Ha a szászok elfoglalják Dumnoniát – emlékeztettem –, Gwent se tart ki sokáig.
– Krisztus megkíméli Gwentet – jelentette ki a pap. Odaadta a tálat egyik asszonyának, aki koszos ujjaival kaparta ki belőle a maradékot. – Krisztus téged is megoltalmaz, uram – folytatta a pap –, ha aláveted magad az akaratának. Ha megtagadod a pogány isteneket és megkeresztelkedsz, jövőre fényes győzelmet aratsz.
– Akkor tavaly Lancelot miért nem aratott fényes győzelmet? – kérdezett közbe Ceinwyn.
A pap felé nézett jó szemével, míg a másik továbbra is az árnyakat fürkészte.
– Lancelot király, úrnőm, nem a kiválasztott. Meurig király az. Szent írásunkban az áll, hogy egy férfi kiválasztott leend, és úgy tűnik, ez nem Lancelot király.
– És mire választaná ki az Úr ezt a szent embert? – kérdezte Ceinwyn.
A pap meredten nézte; Ceinwyn még mindig gyönyörű asszony volt, aranyló és békés, Powys tündöklő csillaga.
– Neki kell egyesítenie Britannia népeit az egy élő Isten alatt – felelte a pap. – Szászok és britonok, gwentiek és dumnoniaiak, írek és piktek, mind az egy igaz Istent imádják, mind békében és szeretetben élnek.
– És ha úgy döntünk, nem követjük Meurig királyt? – kérdezte Ceinwyn.
– Akkor a mi Urunk elpusztít benneteket.
– Ez lenne az üzenet – kérdeztem –, melyet hirdetni ide jöttél?
– Nem tehetek másként. Parancsra cselekszem.
– Meurig parancsára?
– Isten parancsára.
– Csakhogy a föld a patak mindkét oldalán az enyém – mondtam –, délen Caer Cadarnig, északon egész Aquae Sulisig, és nem prédikálhatsz rajta az én engedélyem nélkül.
– Senki sem szegülhet ellen Isten szavának, uram – jelentette ki a pap.
– De igen – vontam elő Hywelbane-t.
Az asszonyok felszisszentek. A pap a pengére meredt, majd beleköpött a tűzbe. – Kivívod magad ellen Isten haragját.
– Te pedig az enyémet – figyelmeztettem –, és ha holnap napnyugtakor még a földemen talállak, a rabszolgáimnak adlak rabszolga gyanánt. Ma éjjel elalhatsz a jószágokkal, de holnap menned kell.
A pap morgolódva, de másnap távozott, és mintha az ég akarna büntetni, nyomában megérkezett az első hó. A havazás korán jött és keserves téllel fenyegetett. Eleinte csak jeges eső esett, de napnyugtakor méginkább nekibúsult, és hajnalra fehér takaró borította a földeket. Az elkövetkező héten egyre csak hidegebb lett. Jégcsapok csüngtek alá a tetőről, és megkezdődött a keserves küzdelem a melegért. A faluban a parasztok állataikkal aludtak, mi pedig hatalmas tüzeket gyújtottunk, melyek felolvasztották a zsúptető jégkérgét. Sok jószágot leöltünk, hogy a húsukat sóban tartósítsuk, miként azt Merlin is tette Gawain kivéreztetett tetemével. A faluban két napon át mást sem lehetett hallani, csak a fejszéknek adott ökrök bőgését. A hóra vérpettyek hulltak, a levegőt vér, só és trágya nehéz bűze ülte meg. Odabent a csarnokban jókora máglya ropogott, de csak kevés meleggel ajándékozott meg bennünket. Átfázva ébredtünk, egész nap vacogtunk prémeink alatt, és mindhiába vártunk az olvadásra. A patak is befagyott, így naponta vastag jégkérgen kellett átverekednünk magunkat, hogy ivóvízhez jussunk.
Ilyen körülmények közt sem adtuk fel az ifjú harcosok képzését, és a hóban masíroztattuk őket, csak hogy megedzzük izmaikat a szászokkal való küzdelemre. Azokon a napokon, mikor erősen havazott és amikor a hópelyhekkel terhes szél ádázul örvény lett a kis házak jégbe burkolt oromfalai közt, fűzfadeszkákból való pajzsokat készíttettem embereimmel, melyeket azután keményre cserzett bőrrel vontunk be. Csapatom egyre duzzadt, de én máris féltettem őket, és azon tűnődtem, hányan látják meg közülük a nyári nap fényét.
Arthur üzenete alig valamivel a napforduló előtt érkezett meg. Dun Caricben épp az ünnepségekre készülődtünk, mikor Emrys püspök megérkezett. Lovon utazott, melynek patáit bőrökbe bugyolálták, és Arthur hat lándzsása kísérte. A püspök elmondta, hogy eddig Gwentben maradt Meuriggal tárgyalni, miközben Arthur továbbment Demetiába.
– Meurig király nem tagadta meg teljesen a segítséget – szögezte le a püspök a tűz mellett is vacogva, miután helyet szorított magának két jókora vadászkutyánk között. A lángok felé tartotta püffedt, kivörösödött kezét. – Ám segítségének feltételei, attól tartok, elfogadhatatlanok. – Nagyot tüsszentett. – Drága úrnőm, köszönet a kedvességedért – mosolyodott el hálásan, amint Ceinwyn egy kupa meleg mézsört hozott neki.
– Miféle feltételek? – kérdeztem.
Emrys szomorúan rázta a fejét. – Dumnonia trónját akarná, uram.
– Micsoda? – tört fel belőlem az indulat.
Emrys feltartotta pufók kezét, hogy megbékítsen. – Azt mondja, Mordred alkalmatlan, Arthur pedig nem hajlik az uralkodásra, és Dumnoniának keresztény királyra van szüksége. Magát ajánlja.
– A szemét fattya – szitkozódtam. – Az az álnok, felfuvalkodott varangy.
– Arthur persze nem egyezhet bele ilyesmibe – folytatta Emrys –, hisz köti őt Uthernek tett esküje. – Nagyot kortyolt a mézsörből és elégedetten sóhajtott fel. – Olyan jó újra melegben lenni.
– Ha tehát nem adjuk Meurignak a királyságot – kérdeztem dühödten –, nem is segít nekünk?
– Úgy fest. Állítja, hogy az Úr majd megoltalmazza Gwentet, és, hacsak nem kiáltjuk őt királyunkká, nekünk magunknak kell megoltalmaznunk Dumnoniát.
Odaléptem a csarnok ajtajához, félrevontam a nehéz bőrfüggönyt és a hóra meredtem, mely már a cölöpök hegyére is odafagyott.
– Beszéltél atyjával is? – kérdeztem Emryst.
– Találkoztam Tewdrickel – bólintott a püspök. – Agricola kísért el, ki legjobb üdvözletét küldi.
Agricola volt egykor Tewdric király hadura; hatalmas harcos, ki római vértezetben és páratlan elszántsággal küzdött. Agricola mostanra kivénhedt a harcból; míg ura, Tewdric, maga mondott le trónusáról és a papok tonzurájára borotváltatta fejét, hogy minden hatalmát fiára örökítse.
– Jól megy a sora az öreg vitéznek? – kérdeztem Emryst.
– Öreg csakugyan, de teli van élettel. Ő még egyetértene velünk, csak hát... – Emrys vállat vont. – Mikor Tewdric feladta a trónt, feladta a hatalmat is. Nem változtathat fia döntésén.
– Nem is fog – morogtam, amint visszatértem a tűzhöz.
– Alighanem így lesz – értett egyet Emrys. Felsóhajtott. – Kedvelem Tewdricet, de mostanság túlságosan lekötik egyéb gondjai.
– Miféle gondjai? – firtattam.
– Azt szeretné tudni – felelt Emrys vonakodva –, hogy a mennyekben halandókként étkezünk-e, avagy megszabadulunk a földi táplálék szükségétől. A mi hitünk szerint ugyanis az angyalok egyáltalán nem esznek, mi több, megkíméltetnek minden világias szükségtől, és az öreg király e szellemben próbálja élni életét. Nagyon keveset eszik sőt állítása szerint egyszer három álló héten át egyszer sem ürített, s azután sokkalta jámborabbnak érezte magát. – Ceinwyn elmosolyodott, de nem szólt, míg én hitetlenkedve meredtem a püspökre. Emrys kiitta mézsörét. – Tewdric állítja – folytatta kétkedően –, hogy a kegyelem állapotába az éhezés útján fog eljutni. Megvallom, engem nem tudott meggyőzni erről, noha a lehető legjámborabb ember benyomását tette rám. Bárcsak valamennyiünk hite ilyen mélyen gyökerezne.
– És mit mond Agricola? – kérdeztem.
– Ő még kérkedik is azzal, milyen gyakran ürít. Már megbocsáss, Úrnőm.
– Érdekes és hasznos találkozás lehetett – jegyezte meg Ceinwyn szárazon.
– Nem volt túlzottan hasznos – engedte meg a püspök. – Reméltem, hogy meggyőzhetem róla Tewdricet, próbáljon hatással lenni fiára, de sajna – vonta meg a vállát –, nem marad egyéb, mint az imádság.
– És lándzsáink éle – toldottam meg komoran.
– Igaz – értett egyet a püspök. Újra nagyot tüsszentett, és a kereszt jelét rajzolta magára, hogy közömbösítse a tüsszentés keltette balszerencsét.
– Engedni fogja Meurig, hogy Powys lándzsásai átkeljenek országán? – kérdeztem.
– Cuneglas közölte, hogy ha Gwent megtagadja az engedélyt, ő akkor is átkel.
Felmordultam. Legkevésbé arra volt szükségünk, hogy a briton királyságok harcba bocsátkozzanak egymással. Az ilyen hadviselés az évek során csak meggyengítette Britanniát, miközben a szászok egyik völgyet és várost a másik után foglalták el, s bár az utóbbi időben éppenséggel a szászok harcoltak egymással és mi húztunk hasznot a belvillongásokból, végül Cerdic és Aelle is megtanulták a leckét, melyet Arthur a britonokba vert: győzelmet csak az egység hozhat. A szászok tehát egyesültek, és most mi magunk váltunk megosztottá.
– Szerintem Meurig átengedi Cuneglast – vélte Emrys. – Nem akar háborúzni senkivel. Nincs egyéb vágya, csak a békesség.
– Mindannyian békességet akarunk – mondtam –, de ha Dumnonia elesik, Gwent is megérzi majd a szász fenyegetést.
– Meurig állítja, hogy nem így lesz – sóhajtott fel a püspök –, és menedéket kínál minden dumnoniai kereszténynek, aki el akarja kerülni a vérontást.
Ha lehet, a helyzetünk ezáltal csak még súlyosabb lett, hiszen ha valakinek nem volt bátorsága szembenézni Cerdickel és Aelle-lel, csak kereszténynek kellett vallania magát, és máris menedéket nyert Meurig országában. – Csakugyan azt hiszi, hogy Isten megoltalmazza majd? – kérdeztem Emryst.
– Ezt kell tennie, uram, hisz mi másra való egy isten? Istennek persze lehetnek egyéb elképzelései is. Nem könnyű olvasni a gondolatai között. – A püspök mostanra eléggé átmelegedett ahhoz, hogy meg kockáztassa levetni a vállára terített hatalmas medveprémet, mely alatt birkabőr ujjast viselt. Meggémberedett kezét az ujjas alá csúsztatta, s már azt hittem, egy tervet akar agyonnyomni, mikor egy össze tekert pergament húzott elő, melyet zsinórral átkötöttek és olvasztott viasszal lepecsételtek. – Arthur ezt küldte nekem Demetiából – nyújtotta felém a pergament –, és kért, hogy juttassam el általad Guinevere hercegnőhöz.
– Természetesen – vettem át a pergament. Megvallom, nagy kísértést éreztem rá, hogy feltörjem a pecsétet és beleolvassak az irományba, de azután felülkerekedtem kíváncsiságomon. – Nem tudod, mit ír benne? – kérdeztem.
– Sajna, uram, nem – felelt Emrys, de nem nézett felém, amiből gyanítottam, hogy az öregember feltörte a pecsétet és elolvasta a levelet, csak épp vonakodott beismerni botlását. – Aligha lehet fontos – tette hozzá a püspök –, mégis arra kért, hogy még a napforduló előtt ad át neki. Mielőtt hazatérne, azt mondta.
– Miért ment Demetiába? – kérdezte Ceinwyn.
– Felteszem, bizonyos akar lenni, hogy a Feketepajzsosok támogatni fogják – felelte a püspök, de én kihallottam szavai mögül, mennyire igyekszik kerülni az egyenes választ. Gyanítottam, hogy a levél tartalmazta Arthur Oengus mac Airemnél tett látogatásának valódi okát, csak épp Emrys ezt nem fedhette fel, ha nem akart nyilatkozni a feltört pecsétről.
Másnap ellovagoltam Ynys Wydrynbe. A szentély nem esett messze, az utazás mégis egész délelőtt betartott, mert sok helyütt a térdig érő hóban kötőféken kellett vezetnem a lovat és az öszvért. Az öszvér hordozta a tucatnyi farkasprémet, melyet Cuneglastól kaptunk, és amelyet Guinevere kunyhójának falára szántunk. A helyiség közepén lángoló tűz mellett kuporogva találtam rá. Felegyenesedett, mikor bejelentették jöttömet, majd elbocsátotta két szolgálóját a konyhába.
– Kísértést érzek rá – mondta –, hogy magam is konyhalány legyek. A konyhában legalább meleg van, csak sajna a keresztények is odajárnak. Még egy tojást se tudnak úgy feltörni, hogy ne magasztalnák azt a nyamvadék istenüket. – Megborzongott és összébb vonta a köpenyt karcsú vállán. – A rómaiak – tette hozzá – még tudtak meleget csinálni, de mi, úgy tűnik, elvesztettük e képességet.
– Ceinwyn küldi ezeket, úrnőm – dobtam le a prémeket a padlóra.
– Add át neki köszönetem – kérte Guinevere, majd a hideggel dacolva az ablakhoz lépett és kitárta szárnyait, hogy a napfény elönthesse a helyiséget. A tűz megrebbent a hirtelen támadt fuvallattól, és parázs szikrák örvénylettek a megfeketedett gerendák felé. Guinevere tömött gyapjú köntöst viselt, és bármennyire sápadt volt, a nemes metszésű arc jottányit sem veszített méltóságából vagy büszkeségéből. – Reméltem, hogy hamarább találkozunk – korholt.
– Nehéz időket élünk, úrnőm – mentettem hosszú távollétem.
– Tudni akarom, Derfel, hogy mi történt a Mai Dunon.
– Elmondom, úrnőm, de előbb hadd adjam át ezt neked. – Előhúztam Arthur pergamenjét a tarisznyámból és felé nyújtottam. Guinevere feltépte a szalagot, körmével megemelte a viaszpecsétet és széthajtotta az ívet. Az ablakon beszüremlő, hóról visszaverődő nap fény mellett olvasta el. Láttam, ahogy arca megdermed, de nem mutatta ki érzelmeit. Kétszer is végigolvasta a sorokat, majd összehajtogatta és kis szekrényébe zárta a pergament.
– Nos hát, beszélj Mai Dunról – kérte újra.
– Mennyit tudsz? – kérdeztem.
– Amennyit Morgan jónak látott elmondani, és amit az a szuka el mond, abból csak annyit lehet tudni, milyen hatalmas az egy igaz Isten. – Elég hangosan beszélt, hogy bárki könnyedén meghallhassa, ha csak kicsit is odafigyel beszélgetésünkre.
– Morgan istene most bizonyosan kaján elégtételt érez – szóltam keserűen, majd elmeséltem a Samain éjjelén történteket. Guinevere néma maradt, s miután befejeztem, csak meredten nézett kifelé az ablakon a hóval borított udvarra, hol tucatnyi vacogó zarándok térdepelt a szent tövis előtt. Ráraktam egy jókora rönköt a tűzre.
– Nimue magával vitte Gwydrét a dombra? – kérdezte végül.
– A Feketepajzsosokat küldte érte. Hogy elrabolják, ez az igazság. Nem volt nehéz dolguk. A városban hemzsegtek az idegenek, a palotában ki-bejártak a lándzsások. – Itt kivártam egy pillanatot. – Nem hiszem, hogy komoly veszélyben lett volna.
– Még hogy nem! – csattant fel Guinevere.
Az ádáz indulat láttán visszahőköltem. – Egy másik gyermeket akartak megölni – tiltakoztam. – Mordred fiát. Levetkőztették és kis híján átvágták a torkát, de Gwydrének haja szála sem görbült.
– És amikor a másik gyermek halálával se értek semmit, mi történt volna? – kérdezte Guinevere. – Gondolod, hogy Merlin nem lógatta volna fel Gwydrét is a lábánál fogva?
– Merlin soha nem tenne ilyet Arthur fiával – bizonygattam, noha nem sok meggyőződés csendült ki a hangomból.
– Nimue már annál inkább – mondta Guinevere. – Nimue Britannia minden gyermekét képes lenne lemészárolni, csak hogy visszahozza az Isteneket, és Merlin is kísértést érzett erre. Mikor ilyen közel került – tartotta alig résnyi távolságra hüvelykjét és mutatóujját –, s egyedül Gwydre élete állt közé és az Istenek visszatérte közé? Ó igen, ő se habozott volna megtenni. – Odalépett a tűzhöz és szétnyitotta köpenyét, hogy a meleg utat találjon ruhája redői közé. Fekete köntöst viselt a köpeny alatt, de ékszert egy darabot se. Még egy gyűrűt se az ujján. – Merlin – engedte meg – talán érzett volna némi bűntudatot Gwydre halála miatt, de Nimue még ennyit sem. Ő nem lát különbséget világ és Túlvilág közt, mit számít hát neki, hogy egy gyermek él-e vagy hal? És az egyedüli gyermek, aki számít, Derfel, az uralkodó fia. A legnagyobb célért a legnagyobb áldozatot kell hozni, és ez sosem egy bábkirály vinnyogó fattya. Arthur uralkodik itt, nem Mordred. Nimue Gwydre halálát akarta. Merlin is tudta azt, csak épp reménykedett benne, hogy a kisebb áldozat is elegendő lesz. De Nimuét ez sem érdekli. Egy napon, Derfel, újra egybegyüjti azokat a Kincseket, és azon a napon Gwydre folyatja vérét abba az Üstbe.
– Nem, amíg Arthur él.
– S addig sem, míg én élek! – kiáltott ádáz indulattal, majd tehetetlenségét felismerve megvonta a vállát. Visszafordult az ablakhoz és hagyta lehullani a barna köpenyt. – Nem voltam jó anyja – vallotta meg váratlanul.
Nem tudtam, mit is mondhatnék, így nem szóltam semmit. Soha nem álltam közel Guinevere-hez, s ami azt illeti, ő is mindig viszolygással és gúnyos leereszkedéssel kezelt engem, miként egy ostoba, ám szolgálatkész ebet szokás, ám most, talán mert senki mással nem oszthatta meg őket, nekem tárta fel gondolatait.
– Még csak nem is szerettem anya lenni – folytatta. – Azok az asszonyok – intett Morgan fehér ruhás követői felé, kik a szentély épületei közt felgyűlt hóban bukdácsoltak – az anyaságot dicsőítik, pedig mind olyan szikkadt és üres, akár a borsóhüvely. Siratják Máriát, és azt mondják, egyedül az anya ismeri a végtelen fájdalmat és veszteséget, de hát ki akarja ezeket megismerni? – kérdezte, hirtelen felém fordulva. – Így elvesztegetni egy életet! – Keserű harag uralkodott el rajta. – A tehenekből jó anya válik, egy birka is megszoptatja a kölykét miért lenne hát érdem az anyaság? A legbutább lányból is lehet anya! Ha többre nem is, ennyire valamennyien képesek vagyunk! – Láttam hogy engesztelhetetlen dühe könnyeket csal a szemébe. – És Arthur pontosan ezt akarta! Hogy legyek olyan, akár egy fejőstehén!
– Nem, úrnőm – tiltakoztam.
Haragosan nézett rám a szemében csillogó könnyeken át. – Te talán többet tudsz erről, mint én, Derfel?
– Büszke volt rád, úrnőm – szóltam esetlenül. – Megejtetted őt szépségeddel.
– Egy szobrot is szerethetett volna, ha csak ennyire vágyik! Egy asszony formájú tejesköcsögöt!
– Szeretett – tiltakoztam.
Meredten nézett, és én azt hittem, újabb dührohamban tör ki, ám ehelyett szomorúan elmosolyodott. – Istenített engem, Derfel – szólt fáradtan –, és ez nem ugyanaz, mint a szerelem. – Hirtelen leomlott a szekrény melletti padra. – És egy imádat tárgyának lenni, Derfel, módfelett fárasztó. Bár, úgy tűnik, Arthur új istennőre talált.
– Mit tett, úrnőm?
– Te nem is tudtad? – Meglepettnek tűnt, amint előhúzta rejtekéből a levelet. – Tessék, olvasd.
Elvettem tőle a pergament. Nem viselt magán keltezést, csupán Moridunumnak, Oengus mac Airem fővárosának jelvényét. A szavak Arthur vaskos betűivel íródtak, s éppoly hűvösek voltak, akár az ablakpárkányra fagyott hó. „Tudnod kell, úrnőm”, írta, „hogy megtagadlak, mint asszonyomat, és helyetted Oengus mac Airem lányát, Argantét veszem el. Gwydrét nem tagadom meg, egyedül téged.” Ez volt minden. Arthur még alá sem írta a levelet.
– Csakugyan nem tudtad? – kérdezte Guinevere.
– Nem, úrnőm – válaszoltam. Sokkal inkább megdöbbentem, mint maga Guinevere. Én is hallottam, hogy környezete szerint Arthurnak újra kellene nősülnie, de nekem egyetlen szóval sem említette szándékát, és sértve éreztem magam, amiért nem bízott bennem. Sértődött voltam, és csalódott. – Nem tudtam – ismételtem.
– Valaki pedig felnyitotta a levelet – jegyezte meg Guinevere szárazon. – Látni lehet, hogy koszos lett az alja. Arthur maga sosem tenne ilyet. – Hátradőlt, hogy vöröslő hajkoronája legyezőszerűen terüljön szét a falon. – Vajon miért nősül újra? – kérdezte.
Vállat vontam.
– A férfiak házasodni szoktak, úrnőm.
– Botorság. Te sem tartod kevesebbre Galahadet, csak mert nőtlen maradt.
– Egy férfinak szüksége van... – kezdtem, de elhalt a hangom.
– Jól tudom, mire van szüksége egy férfinak – szólt Guinevere szórakozottan. – De miért nősül meg? Gondolod, hogy szerelmes abba a lányba?
– Csak remélni tudom, úrnőm. Guinevere elmosolyodott.
– Azért nősül meg, hogy mindenkinek bebizonyítsa, már nem szeret engem.
Hittem neki, de nem mertem egyetérteni vele.
– Bizonyosan szerelmes belé, úrnőm – erősködtem. Felkacagott.
– Milyen idős is ez az Argante?
– Tizenöt? – találgattam. – Talán csak tizennégy? Guinevere a homlokát ráncolta.
– Neki nem Mordredhez kellett volna mennie?
– Azt hiszem – feleltem bizonytalanul, majd visszaemlékeztem rá, hogy Oengus csakugyan ajánlotta őt a király asszonyaként.
– De hát miért is tukmálná Oengus a gyermekét egy féleszű nyomorékra, mikor bedughatja Arthur ágyába is? – merengett Guinevere. – Csak tizenöt, azt mondod?
– Ha van annyi.
– És szép?
– Még sosem láttam, úrnőm, de Oengus szerint nagyon is az.
– Abban az Ul Liathánban csakugyan szép lányok teremnek – vélte Guinevere. – A nővére is szép volt?
– Iseult? Igen, a maga módján.
– Annak a gyermeknek gyönyörűnek kell lennie – latolgatta tovább Guinevere a lehetőségeket. – Arthur egyébként rá se nézne. Minden férfinak irigyelnie kell őt, ennél kevesebbel nem érheti be. Gyönyörűnek kell lennie, és persze nem szabad úgy viselkednie, ahogyan én tettem. – Felkacagott és felém sandított. – De még ha gyönyörű és illemtudó is, akkor sem válhat be, Derfel.
– Nem?
– Ó, néhány gyereket kipotyogtathat, ha ez Arthur minden vágya, de ha nem eléggé agyafúrt, hamar rá fognak unni. – A pattogó lángok közé fúrta tekintetét. – Mit gondolsz, miért írta ezt nekem?
– Mert azt gondolja, neked is tudnod kell róla – válaszoltam.
Guinevere ezen jóízűt nevetett. – Hogy tudjak róla? Ugyan mi közöm hozzá, ha ágyába cipel egy ír csitrit? Nekem nem kell tudnom, de neki nagyon is el kell mondania. – Újra felém fordult. – És tudni akarja majd, miként vettem a hírt, nem igaz?
– Tudni akarja? – kérdeztem vissza teljes zavarban.
– Hát persze. Úgy hát mondd meg neki, Derfel, hogy nevettem. – Kihívó pillantást vetett rám, azután hirtelen összerándult. – Nem, ne ezt mondd. Mondd, hogy sok boldogságot kívánok neki. Mondj, amit csak akarsz, de kérj egy kegyet a nevemben. – Itt megállt, hogy érezzem, mennyire gyűlöl kegyet kérni bárkitől. – Nem úgy akarok meghalni, Derfel, hogy előtte megerőszakol egy csürhe mosdatlan szász harcos. Ha Cerdic jövő tavasszal csakugyan ránk támad, úgy kérd Arthurt, hogy vitessen biztonságosabb helyre.
– Szerintem biztonságban leszel itt is, úrnőm – véltem.
– Elmondanád, miért gondolod ezt így? – tudakolta élesen. Rászántam egy pillanatot, hogy összeszedjem gondolataimat.
– Ha a szászok eljönnek – magyaráztam –, a Temze völgye mentén haladnak majd. A Severn-tengert akarják elérni, és az a leggyorsabb útvonal.
Guinevere a fejét rázta.
– Aelle a Temze mentén halad, Derfel, ám Cerdic délen támad és nagy ívben észak felé kerül, ahol csatlakozik Aellehez. Épp itt fog elhaladni.
– Arthur szerint nem – erősködtem. – Szerinte nem bíznak egymásban, és az árulástól való félelmükben sosem kerülnek túl messze egymástól.
Guinevere egyetlen határozott mozdulattal félresöpörte az érvelést.
– Aelle és Cerdic nem ostoba, Derfel. Tudják, hogy bízniuk kell egymásban, míg meg nem szerzik a győzelmet. Utána egymás torkának ugorhatnak, de előbb semmiképp. Hány embert hoznak magukkal?
– Legalább kétezret, de valószínűbben még kétszázötvenet. Guinevere bólintott.
– Az első támadásra a Temze mellett kerül majd sor, és elég nagyszabású lesz ahhoz, hogy azt gondoljátok a fő csapásiránynak. Miután pedig Arthur összevonja minden emberét, hogy szembeszálljon a hadsereggel, Cerdic délről fog támadni. Elszabadul az országban, Derfel, és mikor Arthur ellene küldi embereit, Aelle a többiekre veti magát.
– Hacsak Arthur nem engedi szabadon fosztogatni Cerdicet – feleltem, egy pillanatig sem bízva a komor jóslatban.
– Ezt megteheti – engedte meg Guinevere –, ám ekkor Ynys Wydryn mindenképp a szászok kezére kerül, és én nem akarok itt lenni, mikor ez bekövetkezik. Ha már nem engedhet el, legalább tartson fogva Glevumban.
Vonakodtam felelni. Nem láttam ugyan okát, hogy ne továbbítsam kérését Arthur felé, ám bizonyos akartam lenni abban, hogy csakugyan őszinte velem. – Ha Cerdic erre haladna – vetettem fel –, bizonyosan barátokat is hozna magával.
Guinevere gyilkos pillantást vetett rám. Hosszú ideig meredt rám így, mielőtt megszólalt volna. – Nincsenek barátaim Lloegyrben – mondta jeges hangon.
Újra habozni kezdtem, majd úgy döntöttem, nem kertelek tovább.
– Mikor nem egész két hónapja találkoztam Cerdickel – szóltam halkan –, Lancelotot is a társaságában találtam.
Azelőtt soha nem említettem előtte Lancelot nevét, és most úgy rándult össze, akárha arcul csaptam volna. – Mit akarsz ezzel, Derfel?
– Azt akarom tudatni, hogy tavasszal Lancelot is visszatér a szászokkal. Azt akarom tudatni, hogy Cerdic vélhetően őt teszi meg e földek urává.
Guinevere lehunyta szemét, s egy pillanatig nem tudtam, hogy zokog-e vagy újra kacag. Azután már láttam, hogy a nevetéstől rázkódik egész testében.
– Micsoda egy bolond vagy! – fordult újra felém. – Te segíteni akarsz nekem! Azt hiszed, szerelmes vagyok Lancelotba!
– Királlyá akartad őt tenni – védekeztem.
– Mi köze annak a szerelemhez? – kérdezte gúnyosan. – Királlyá akartam őt tenni, mert gyenge, és egy asszony csak egy gyenge férfin keresztül uralhatja a világot. Arthur pedig minden, csak nem gyenge. – Vett egy mély lélegzetet. – Lancelot gyenge, és talán csakugyan ő lesz Dumnonia királya, ha a szászok eljönnek, csakhogy bárki is uralja majd Lancelotot, az nem én leszek, még csak nem is más asszony, egyedül Cerdic, márpedig Cerdic, mint hallom, maga nem szorul gyámolításra. – Felállt, odalépett hozzám és elvette tőlem a levelet. Gondosan kiegyengette a pergament, még egyszer utoljára elolvasta, azután a tűzre vetette. A levél elfeketedett, összeaszott, majd beleveszett a lángokba. – Menj – parancsolta –, és mondd el Arthurnak, hogy zokogtam a hír hallatán. Ezt akarja hallani, hát ezt mondd. Mondd, hogy vígasztalhatatlan voltam.
Magára hagytam. Az elkövetkező néhány napban a hó olvadásnak indult, és csupasz fekete fatörzsek meredeztek a földön, mely rothadni látszott a hólé ködös mocsarában. Közelgett a napforduló, noha maga a nap nem mutatkozott. A világ sötét, nyirkos vígasztalanságba burkolózott. Vártam Arthur visszatértére, de nem kaptam még üzenetet sem. Durnovariába vitte új aráját, és ott ünnepelte meg a napfordulót. Ha törődött is azzal, mit gondol Guinevere a házasságáról, az én véleményemet nem kérte ki.
Dun Caric csarnokában fényes ünnepet adtunk a napforduló tiszteletére, és közben valamennyien tudtuk, hogy ez az utolsó ilyen ünnepünk. Megajándékoztuk a tél napot, de már tudtuk, hogy mikor újra a magasba emelkedik, nem életet hoz a földre, hanem halált. Szász lándzsákat, szász bárdokat és szász kardokat. Imát mondtunk, ünnepeltünk, s közben előre láttuk pusztulásunkat. És az eső csak nem akart elállni.

 

 

 

MÁSODIK RÉSZ
Mynnydd Baddon

 

– Ki az? – követelte Igraine a választ, amint beleolvasott a legutóbbi pergamenköteg első lapjába. Az elmúlt néhány hónapban sikerült valamennyire elsajátítania a szászok nyelvét, és mérhetetlen büszkeséggel tölti el a tudása, pedig, az igazat megvallva, a szász igencsak bárdolatlan nyelv, közelébe sem ér a britonokénak.
– Kicsoda? – visszhangoztam kérdését.
– Az asszony, aki végromlásba döntötte Britanniát? Nimue volt, igaz?
– Ha hagysz elég időt leírnom a történetem, drága úrnőm, akkor magad is meglátod.
– Tudtam, hogy így fogsz felelni. Nem is értem, miért kérdeztem. – Ablakom széles párkányán ült, egyik kezét felpüffedt hasán nyugtatva, míg a fejét magasan feltartotta, akárha hallgatózna. Idővel pajkos mosoly ült ki az arcára. – Már rugdos – közölte. – Nem akarod kitapogatni?
Megborzongtam. – Nem.
– Miért nem?
– Soha nem érdekeltek a kisbabák. Elfintorodott. – Az enyémet imádni fogod, Derfel.
– Csakugyan?
– Gyönyörű kisfiú lesz!
– Honnét tudni – érdeklődtem –, hogy fiú lesz belőle?
– Mert a lányok nem tudnak ilyen nagyokat rúgni, onnét. Nézd csak! – Királyném elsimította kék ruháját a pocakja felett, és felkacagott, amikor a feszes anyag összerezzent. – Beszélj még Argantéról – kérte, miután hagyta leomlani ruháját.
– Aprócska, sötét, vézna, bájos teremtés volt.
Igraine gúnyos fintorra húzta ajkát, miután végighallgatta szenvtelen jellemzésem.
– Okos?
Ezen el kellett gondolkodnom.
– Találékony teremtés volt, úgy hát igen, mondhatjuk okosnak, bár eszét sosem pallérozta tanulással. Királyném csúfoskodó vállrándítással fogadta a kijelentést.
– Olyan fontos lenne a tanulás?
– Úgy vélem, nagyon is az. Jómagam is mindig bántam, amiért nem tanultam meg latinul.
– Miért? – kérdezte Igraine.
– Mert az ember tudásának javát azon a nyelven jegyezték le, úrnőm, és a tanulás révén többek közt hozzáférhetünk mindazokhoz a dolgokhoz, melyeket a régiek ismertek és féltek, álmodtak és alkottak. Ha bajban vagyunk, sokat segíthet olyan ember tanácsa, aki maga is átélte gondunkat. Megmagyarázhatunk bizonyos dolgokat.
– Mint például? – akarta tudni Igraine.
Vállat vontam.
– Emlékszem valamire, amit egykor Guinevere mondott nekem. Nem tudtam, mit jelent, mert latinul volt, de ő lefordította, és pontosan jellemezte vele Arthurt. Soha nem felejtem el.
– Nos hát? Rajta.
– Odi eí amo – idéztem fel nehézkesen az idegen szavakat –, excrucior.
– S ez mit jelent?
– Gyűlölök és szeretek, gyötrődöm. Valamikor egy poéta írta, már nem tudom, melyikük, de Guinevere elolvasta az egész verset, s egy nap, mikor Arthurról beszélgettünk, felidézte nekem. Ebből is láthatod, mennyire megértette Arthurt.
– Argante is ennyire megértette?
– Ő, nem.
– Tudott olvasni?
– Nem vagyok benne biztos. Nem emlékszem. Inkább nem.
– Milyennek láttad őt?
– Nagyon halovány volt a bőre – emlékeztem –, amiért nem volt hajlandó a napra menni. Az éjszakát szerette Argante, igen. És igazán koromfekete haja volt, fénylő, akár a hollók tolla.
– Azt mondod, aprócska volt és vézna?
– Nagyon vézna és módfelett alacsony – igazítottam ki –, de a leginkább mégis úgy emlékszem Argantére, mint aki csak nagyritkán mosolygott. Folyton figyelt és semmi sem kerülte el a figyelmét, az arcán pedig mindig ott ült az a számító kifejezés. Az emberek ezt az eszesség jelének vélték, pedig egyáltalán nem az volt. Egyszerűen ő volt a legkisebb a hét vagy nyolc leány közül, így hát mindig attól félt hogy kihagyják az osztozkodásból. Állandóan a maga részét kereste mindenben, és folyton azt hitte, hogy meg akarják rövidíteni.
Igraine elfintorodott.
– Igazi szörnyetegnek fested le!
– Mohó volt, megkeseredett, mégis nagyon fiatal – mondtam –, és mégis nagyon gyönyörű. A törékenysége mélyen megérintette az embert. – Megálltam és felsóhajtottam. – Szegény Arthur. Mindig bele választott, ami az asszonyokat illeti. Kivéve persze Ailleannt, de őt nem is Arthur választotta. Rabszolgaként adták neki.
– Mi történt Ailleannel?
– Meghalt, a szász háború alatt.
– Megölték? – borzongott meg Igraine.
– A ragály vitte el – feleltem. – Nagyon gyakori halálnak számított akkoriban.
Krisztus.
A név talán furcsán fest e történet közepén, de most már itt kell hagynom. Épp, mikor Igraine és én Ailleannről beszélgettünk, Sansum püspök lépett cellámba. A szent nem tud olvasni, s mert végtelenül helytelenítené, ha megtudná, hogy Arthur történetét jegyzem le, Igraine és én úgy teszünk, mintha Urunk evangéliumát írnám át a szászok nyelvére. Bár olvasni csakugyan nem tud, Sansumban megvan a képesség, hogy alakjukról felismerjen egyes szavakat, és a Krisztus ezek közé tartozik. Ezért is írtam ide. Ő persze nyomban meglátta, és gyanakodva mordult fel. Mostanában még a szokásosnál is vénebbnek tűnik. Szinte az összes haját elveszítette, bár megtartotta a két kifehéredett szőrpamacsot, melyek még most is Lughtigern, az egérkirály füleire emlékeztetnek. A kínok kínját állja ki, mikor vizeletét üríti, mégsem adja át magát a javasasszonyoknak, csak mert azok valamennyien égetnivaló pogányok. Az Úr, állítja a szent, majd kigyógyítja őt, bár én időnként, Isten bocsássa meg nekem, inkább azért imádkozom, hogy mielőbb távozzon el körünkből, és monostorunk élére nevezzenek ki új püspököt.
– Úrnőm jól van? – kérdezte Igraine-t, miután sokáig a pergament vizslatta.
– Köszönöm, püspök, jól.
Sansum erre őgyelegni kezdett a szobában, hátha talál valami hibát, bár hogy mire számított, meg nem tudom mondani. Cellám végtelenül egyszerű; fekhely, íróasztal, zsámoly és tűzhely. Szívesen megfeddett volna, amiért a tűzifát pocsékolom, ám aznap épp kikerültünk a fagy szorításából, és én még azt a kevés tűzifát is félretettem, amit a szent megengedett a számunkra. Félresöpört egy porcicát, majd úgy döntött, nem fűz hozzá megjegyzést, és inkább Igraine-hez fordult.
– Közeleg már az idő, igaz-e, úrnőm?
– Már két hold sincs vissza, úgy mondják, püspök – válaszolt Igraine, és a kereszt jelét rajzolta kék ruhájára.
– Tudnod kell, hogy nap mint nap érted és gyermekedért zengnek imádságaink – mondta ki Sansum az arcpirító hazugságot.
– Imádkozzatok inkább azért – jegyezte meg Igraine –, hogy a szászok kerüljenek el bennünket.
– Hát a közelben járnak? – kérdezte Sansum riadtan.
– Uram úgy tudja, Ratae támadására készülnek.
– Ratae jókora távolságra fekszik innen – legyintett a püspök.
– Talán ha másfél nap lehet? Ha pedig Ratae elesik, mi áll közénk és a szászok közé?
– Isten megoltalmaz bennünket – visszhangozta a püspök akaratlanul is a jámbor s ifjú Meurig király hiú reménykedését –, miként Isten ítélkezik rajtunk halálunk óráján is. – Maradt még néhány percig, de nem akadt dolga egyikünkkel sem. A szent mérhetetlenül unatkozott akkoriban. Maelgwyn testvér, aki a legerősebb volt valamennyiünk közül és magára vállalta a testi munkák nagyrészét, a múlt héten el halt, és távozásával a püspök elveszítette gúnyos megvetésének legkedvesebb célpontját. Kevés örömet lel abban, hogy engem kínozzon, aki megadással tűröm ellenszenvét, ráadásul Igraine és férje védelme alatt állok.
Sansum végül útnak eredt, Igraine pedig csúfoskodó arccal fordult a háta felé.
– Mondd csak, Derfel – kezdte, amint a püspök hallótávolságon kívül ért –, mit kellene tennem a szülés előtt?
– Miért tőlem kérdezel ilyesmit? – rökönyödtem meg. – Mit sem tudok a gyermek születéséről, Istennek legyen hála! Soha nem láttam még újszülöttet, és nem is vagyok kíváncsi rá.
– De te ismered a régi dolgokat – unszolt tovább –, ilyenekre gondoltam.
– A caer bármely asszonya többet tud nálam – mondtam –, de annyi bizonyos, hogy Ceinwyn a szülés előtt vasat tétetett az ágyba, vizeletet a küszöbre, fekete ürmöt a tűzbe, és nálunk persze mindig akadt szűzleány is, aki elsőként vette kézbe az újszülöttet. Ám ennél is fontosabb – toldottam meg szigorúan –, hogy férfiember nem lehet jelen. Semmi sem hoz akkora balszerencsét, mint amikor egy férfi is végig nézi a szülést. – Megérintettem íróasztalom egyik kiálló szögét, hogy elűzzem a gonoszt, melyet a baljóslatú körülmények említése idézett meg. Mi, keresztények persze nem hiszünk benne, hogy a vas érintése befolyásolhatja a szerencsét, akár jó-, akár balszerencséről legyen szó, az asztalomból kiálló szög vége mégis egészen kifényesedett az érintésemtől.
– Igaz, amit a szászokról mondtál? – kérdeztem.
Igraine komoran bólintott.
– Egyre közelebb érnek, Derfel.
Újra megdörzsöltem a szög fejét.
– Akkor figyelmeztesd uradat, hogy fenje meg lándzsáit. – Nincs szüksége figyelmeztetésre – legyintett Igraine. Azon tűnődöm, véget ér-e valaha is a háború. Amióta csak élek, a britonok folyton háborúságban állnak a szászokkal, s bár egykor fényes győzelmet arattunk felettük, a diadal óta eltelt években egyre több földünket veszítettük el, és földjeinkkel együtt vesztek a völgyekhez, dombtetőkhöz, ligetekhez tartozó történetek is. A történelem nemcsak az ember tetteinek meséje, hanem olyasvalami, mely a földhöz kötődik. Egy dombot a hős után nevezünk el, aki ott ontotta vérét; egy folyó a hercegnő nevét kapta, ki menekülése közben a partján húzta meg magát, és amikor a régi nevek eltűnnek, velük tűnnek a történetek is, hiszen az új név már senkit sem emlékeztet a múltra. A szászok elveszik földünket és elveszik történelmünket. Ragályként terjednek, és nincs többé Arthur, hogy megóvjon bennünket. Arthur, a szászok ostora, Britannia ura és a férfiú, akin a szerelem súlyosabb sebet ütött, mint bármely kard vagy lándzsa. Mennyire hiányzik nekem.

 

A téli napforduló idején azért fohászkodunk az Istenekhez, hogy ne hagyják meg a földet a sötétségben. A legkomorabb téli napokon imádságaink kétségbeesett könyörgések, és soha nem fordultunk reményvesztettebb imával az égiekhez, mint a szászok támadása előtti télen, mikor világunk jégpáncél és megkérgesedett hólepel alatt haldoklott. Azok számára, kiket bevezettek Mithras rejtelmeibe, a napforduló kettős jelentéssel bírt, hisz istenünk születését is ekkor ünnepeltük, így történt, hogy a Dun Caricben tartott ünnep után elvittem Issát a nyugati barlangokhoz, hol a legtöbb szertartásra sort kerítettünk, és ahol megismertettem őt Mithras imádatával. Issa gond nélkül állta a próbatételeket és sikerrel illeszkedett be a válogatott harcosok közé, kik az istenség misztériumát őrizték. Azután lakomát ültünk. Abban az évben én öltem le a bikát; elébb elmetszettem térdének inait, hogy ne mozoghasson, majd meglendítettem a bárdot az alacsony barlangban, hogy átvágjam a gerincét. Emlékszem rá, a bikának egész összezsugorodott a mája, amit baljós előjelnek láttunk, de hát azon a könyörtelen télen nem is találkoztunk kedvező előjellel.
A csikorgó hideg ellenére negyven harcos gyűlt össze. Arthur, bár még bebocsátást nyert, nem érkezett meg időre, ám Sagramor és Culhwch a határ menti erősségeket is hátrahagyták, csak hogy itt lehessenek. A lakoma végén, mikorra a legtöbb harcost elnyomta a mézsör, mi hárman visszahúzódtunk egy keskeny járatba, melyet nem ült meg a fojtogató füst, és ahol szabadon beszélhettünk.
Sagramor és Culhwch egyaránt bizonyos volt benne, hogy a szászok egyenest a Temze völgye mentén támadnak majd.
– Azt hallottam – tette hozzá Sagramor –, hogy Londonban és Pontesben máris nagy mennyiségű élelmet halmoztak fel.
Itt megállt, hogy letépjen egy húscafatot a kezében szorongatott jókora csontról. Hónapok óta nem találkoztam már Sagramorral, és mint mindig, most is megnyugtatónak találtam a jelenlétét. A numídiai volt Arthur legkeményebb és legfélelmetesebb vezére, s harciassága keskeny, ék alakú arcán is tükröződött. Hűséges alattvalóként, odaadó barátként és bámulatos tehetségű mesemondóként ismertük, ám mindennél inkább született harcosként, aki túljárt bármely ellenség eszén és erején. Sagramor a szászokat is halálra rémítette; saját Túlvilágjukról elszabadult sötét démonnak tartották. Bennünket persze boldogított az őket bénító félelem, és megnyugvással töltött el a tudat, hogy ha számban felül is múlnak bennünket, Sagramor kardját és lándzsásainak tapasztalatát mindenképp magunk mellett tudhatjuk.
– Nem lehet, hogy Cerdic délről támadjon? – vetettem fel.
Culhwch a fejét rázta.
– Nem mutatja jelét ilyesminek. Ventában minden békés.
– Nem bíznak egymásban – jellemezte Sagramor a két szász vezért. – Olyannyira, hogy még egymás kezét se engednék el. Cerdic attól tart, hogy megvásároljuk Aelle-t, Aelle attól retteg, hogy Cerdic átvágja az osztozkodásnál, így aztán jobban ragaszkodnak egymáshoz, mintha testvérek lennének.
– Akkor hát mit tesz Arthur? – kérdeztem.
– Reméltük, hogy te mondod meg – felelte Culhwch.
– Arthur mostanság szóba sem áll velem – közöltem, és még azzal sem bajlódtam, hogy keserűségem leplezzem.
– Akárcsak velem – mordult fel Culhwch.
– Vagy épp velem – toldotta meg Sagramor. – Olykor eljön, kérdéseket tesz fel, rajtaüt az ellenségen, és már indul is tovább. Nem mond semmit.
– Reméljük, hogy azért még gondolkodik.
– Ahhoz túlságosan leköti új arája – vetette közbe Culhwch.
– Találkoztatok már vele? – kérdeztem.
– Igazi ír boszorka – legyintett Culhwch, majd elmesélte, miként kereste fel Arthurt és újdonsült aráját útban idefelé. – Nem éppen visszataszító – engedte meg vonakodva. – Talán ha rabszolga lenne, nekem se volna ellenemre, hogy megmelegítse az ágyamat. Ez persze az én véleményem. Te biztos másként gondolod. – Culhwch egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy házastársi hűségemen élcelődjön, noha e tulajdonságommal aligha álltam egyedül. Sagramort, aki maga egy szász rabszolgát választott, már-már legendás hűség fűzte asszonyához. – Mi haszna a bikának, ha csak egy tehenet szolgál? – kötekedett Culhwch, de nem talált emberére.
– Arthur fél – jelentette ki Sagramor, majd elhallgatott, hogy összeszedje gondolatait. A numídiai, noha vaskos akcentussal, de remekül beszélte a britont, ám mégsem ez volt az anyanyelve, ezért gyakran kimért lassúsággal beszélt, hogy minél pontosabban fejezze ki magát. – Ellene szegült az Isteneknek, és nemcsak Mai Dunnál, de akkor is, mikor magához ragadta Mordred hatalmát. A keresztények gyűlölik, és most már a pogányok is ellenséget látnak benne. El tudjátok képzelni, milyen magányos?
– Arthurral az a gond, hogy nem hisz az Istenekben – vélte Culhwch.
– Önmagában hisz – mondta Sagramor –, és amikor Guinevere megcsalta, a szíve közepére talált. Arthur szégyenkezik. Elveszítette méltóságát, és ő végtelenül büszke ember. Azt hiszi, mi mindannyian kinevetjük, ezért távolodott el tőlünk.
– Én nem nevetek rajta – tiltakoztam.
– Én meg igen – jelentette ki Culhwch, majd görcsösen összerándult, amint kiegyenesítette sebesült lábát. – Ostoba fajankó. Ha néhányszor megmutatta volna a szíjat Guinevere-nek, az a szuka is tudta volna, hol a helye.
– Most pedig – ment tovább Sagramor, szándékosan ügyet sem vetve Culhwch otromba megjegyzésére – a vereségtől retteg. Mert hát mi más ő, ha nem katona? Szereti jó embernek hinni magát, aki azért uralkodik, mert uralkodásra termett, pedig éppenséggel a kardjának köszönheti a hatalmat. A lelke mélyén ő is tudja ezt, és ha elveszíti a háborút, legértékesebb kincsét veszti vele, a hírnevét. Zsarnokként emlékeznek majd rá, aki nem volt elég okos, hogy megtartsa, amit összeharácsolt. Nem élne túl még egy becsületén esett csorbát.
– Talán Argante majd begyógyítja az első sebet – szóltam.
– Aligha – legyintett Sagramor. – Galahadtől tudom, hogy Arthur nem is nagyon akarja elvenni.
– Akkor hát miért teszi? – kérdeztem értetlenül. Sagramor vállat vont.
– Hogy szabaduljon Guinevere-től? Hogy magához kösse Oengust? Hogy mindenki megtudja, nincs már szüksége Guinevere-re?
– Hogy meghágjon egy jóvágású ír boszorkát? – szúrta közbe Culhwch.
– Ha egyáltalán megteszi – intette le Sagramor. Culhwch szemmel látható döbbenettel meredt a numídiaira.
– Hát persze, hogy megteszi – erősködött.
Sagramor a fejét rázta. – Mint hallom, más a helyzet. Persze csak szóbeszéd, és a szóbeszéd akkor a legkevésbé megbízható, ha férfi és asszony dolgára kerül a szó, de én azt hiszem, a hercegnő túlontúl fiatal Arthur számára.
– Olyan nincs, hogy túlontúl fiatal – mordult fel Culhwch, de Sagramor csak a vállát vonta. Kifinomultabb lélekként Culhwchnál sokkal inkább betekintést nyerhetett Arthur lelkébe, mely, tűnhetett viselője bármily egyenes embernek, volt olyan cirkalmas és kacskaringós, mint az Excalibur pengéjébe metszett mintázat.
Hajnalban elváltak útjaink; lándzsánk és kardunk pengéin még ott vöröslött a tegnap leolt bika vére. Issa izgalma mit sem csillapodott. Néhány évvel ezelőtt még a földet túrta, ma pedig bevezették Mithras rejtelmeibe, ráadásul ír felesége, Scarach is gyermeket várt. Issa, akit valósággal felajzott a lelkesedés, bizonyos volt benne, hogy Gwent segítsége nélkül is lebírjuk a szászokat, de én magam már nem hittem ebben. Talán nem kedveltem Guinevere-t, ám ostobának sosem tartottam, és rettegtem amiatt, hogy jóslata Cerdic déli támadásáról valóra válik. Nem vethettük el a másik lehetőséget sem, miszerint Aelle és Cerdic csak vonakodva szövetkeztek egymással és bármelyik pillanatban egymás torkának ugorhattak. A Severn-tenger elérésének legbiztosabb módja továbbra is egy mindent elsöprő támadás maradt a Temze mentén, miáltal Britannia két darabra szakadna szét, és ugyan miért áldoznák fel a szászok erőfölényüket, csak hogy két kisebb seregre oszoljanak, melyeket Arthur egymás után legyőzhet? Ám ha Arthur csak egyetlen támadásra számított és csakis ez ellen védekezett, egy délről érkező támadás az egész háború kimenetelét eldönthette. Míg Arthur a Temze völgyében az egyik szász sereggel hadakozott, addig a másik széles ívben a jobb oldalába kerülhetett és szinte ellenállás nélkül érhette el a Severnt. Issát a komor kilátások mit sem aggasztották. Ő csak a pajzsfalat látta, melyben immár Mithras felkent követőjeként úgy vágja le a szászokat, ahogy a jó gazda kaszálja a szénát.
Az idő nem enyhült a napfordulót követően sem. Minden hajnal faggyal köszöntött ránk, és a nap fakón vöröslő korongként függött az alacsonyan úszó hófelhők felett. A farkasok, kik mélyen bevették magukat a földekre, a karámba terelt jószágokra vadásztak, mi pedig rájuk, és egyetlen dicsőséges napon hat szürke bestiát is elejtettünk, ezzel bebiztosítva hat új emberünk sisakdíszét. Lándzsásaim még Armoricában, a frankok ellen viselt hadjárat során szoktak rá a ragadozók farkának viselésére, mikor valóságos farkashordaként vetettük magunkat az ellenségre és szántszándékkal farkasnak is hívattuk magunkat, dicséretté nemesítve a korábbi szidalmat. Farkasok lettünk, noha pajzsunkon tovább viseltük az ötágú csillagot, Ceinwyn iránti tiszteletünk jeleként.
Ceinwyn pedig kijelentette, hogy jövő tavasszal sem akar Powysba menekülni. Morwenna és Seren mehetnek, engedte meg, de ő akkor is marad. Feldühített a konokságával.
– Úgy hát a lányok veszejtsék el atyjukat és anyjukat is? – kiáltottam.
– Ha ez az Istenek akarata, ám legyen – felelt csendesen, majd meg vonta vállát. – Talán önzés tőlem, de így akarom.
– Meg akarsz halni? Önzésből?
– Nem akarok messze kerülni tőled, Derfel – felelte. – Tudod te, milyen érzés egy távoli földön, miközben az embered a vérét ontja? Hogy rettegve fogadsz minden hírvivőt? Hogy odafigyelsz minden szóbeszédre? Hogy egész nap csak vársz, talán a legrosszabbra? Nem, ezúttal maradok.
– Hát nincs elég dolog, ami miatt aggódnom kell?
– Micsoda öntelt egy alak vagy – szólt nyugodtan. – Azt gondolod, nem tudok vigyázni magamra?
– Az a kis semmiség nem fog megvédeni a szászoktól – mutattam a gyűrűre.
– Akkor majd én megvédem magam. Na aggódj, Derfel, nem leszek az utadban, és nem engedem, hogy a szászok fogságba ejtsenek.
Másnap a Dun Caric dombja alatt meghúzódó akolban megszülettek az első bárányok. Bár korábban érkeztek a szokásosnál, én kedvező előjelet láttam ebben. Mielőtt még Ceinwyn megakadályozhatta volna, az elsőszülött bárányt feláldoztuk az Isteneknek, hogy a többiek egészségesek lehessenek. Az apró állat véres irháját a patak mellett egy fűzfára szegeztük, és másnapra egy farkasölőfű is szárba szökkent alatta, mely apró, sárga szirmaival az első színfoltot jelentette az egyhangú tájban. Aznap három jégmadarat láttam a patak befagyott pereme felett siklani. Ébredezett az új élet. Hajnalban, miután kakasaink felébresztettek bennünket, újra hallottuk a rigók, vörösbegyek, pacsirták, ökörszemek és verebek énekét.
Arthur két héttel azután küldetett értem, hogy az első bárány megszületett. A hó már elolvadt, és a küldöncnek kisebb sártengeren kellett keresztülverekednie magát, hogy átadja az üzenetet, mely Lindinis palotájában követelte meg jelenlétünket. Imbolc ünnepére érkeztünk mely a téli napforduló után az első ünnepség, és amelyet a termékenység istennőjének szántunk. Imbolckor lángoló karikákon vezettük át a bárányokat, majd ezután, mikor azt hitték, senki sem figyeli őket, a fiatal leányok is átugrottak a füstölgő karikákon, és Imbolc tüzeinek hamvát érintették ujjúkkal, hogy a szürke port eldörzsöljék combjaik között. A novemberben világra jött újszülöttet Imbolc gyermekének neveztük, kinek anyja a hamu, atyja a tűz volt. Ceinwyn és én Imbolc estéjének délutánján érkeztünk meg, mikor a téli nap már hosszú árnyakat vetett a sápadt fűre. Arthur lándzsásai körbevették a palotát, hogy megóvják őt azoktól, akik még nem felejtették el a palota udvarán táncoló és fényesen izzó isteni leány látomását.
Az udvart legnagyobb meglepetésemre illő módon előkészítették Imbolc ünnepére. Arthur maga sosem törődött efféle dolgokkal, és inkább ráhagyta a vallás gyakorlását Guinevere-re, aki viszont sosem tartotta az olyan egyszerű vidéki ünnepeket, amilyen Imbolc is. Most azonban az udvar közepén szalmából font jókora karika várakozott arra, hogy lángra lobbantsák, míg a közeli karámba maroknyi újszülött bárányt tereltek be anyjával együtt. Culhwch lelkesen üdvözölt bennünket, majd sokatmondó pillantást vetett a hurok felé. – Itt az esély az újabb porontyra – incselkedett Ceinwynnel.
– Mi másért is lennék itt? – mosolygott Ceinwyn, majd megcsókolta bajtársamat. – Te magad hol tartasz?
– Huszonegynél – felelt Culhwch büszkélkedve.
– És hány anyától?
– Tíztől – vigyorodott el, majd kedélyesen csapott a hátamra. – Holnap megkapjuk a parancsot.
– Megkapjuk?
– Te, én, Sagramor, Galahad, Lanval, Bálin, Morfans – sorolta Culhwch –, mindenki.
– Argante is itt van? – kérdeztem.
– Mit gondolsz, ki állította a hurkot? – kérdezett vissza. – Ez az egész az ő ötlete. Még a druidáját is magával hozta Demetiából, és mielőtt ehetnénk, nekünk is imádkoznunk kell Nantosueltához.
– Kihez? – tudakolta Ceinwyn.
– Egy istennőhöz – vetette oda Culhwch hanyagul. Oly sok istenséget és istennőt imádtunk, hogy a druidákat nem számítva aligha tarthatta bárki is fejben őket. Az biztos, hogy eleddig se Ceinwyn, se én nem hallottunk még Nantosueltáról.
Magát Arthurt vagy Argantét egészen sötétedésig nem láthattuk, mikor is Arthur szolgálója, Hygwydd valamennyiünket összegyűjtött az udvaron, melyet szurokba mártott fáklyák imbolygó fénye világított be. Visszaemlékeztem Merlin éjszakájára, mikor a tömeg félelemmel vegyes tisztelettel emelte fel a nyomorékokat és betegeket, hogy Olwen, az Ezüstös érintse őket. Most urak és úrhölgyek esetlen tábora gyülekezett a hurok egyik oldalán, míg az udvar nyugati felén állított emelvényen három, fehér vászonnal letakart szék várakozott. Egy druida állt a szalmakarika mellett, vélhetően a varázsló, akit Argante atyja országából hozott ide. Alacsony, zömök férfiú volt, fekete, elvadult szakállal, melybe rókaszőrt és több kis csontot fontak. – Fergalnek hívják – tudatta Galahad –, és gyűlöli a keresztényeket. Egész délután mást se csinált, mint engem próbált elvarázsolni, s amikor meglátta Sagramort, majd elájult ijedtében. Azt hitte, Crom Dubh személyesen jött el érte – nevetett fel Galahad.
Sagramor csakugyan lehetett volna a sötét istenség, hiszen az alkalomra talpig fekete bőrbe öltözött és fekete kardhüvelyt viselt a derekára kötve. Óriási termetű, egykedvű szász asszonyával, Mallával érkezett Lindinisbe, és a páros külön húzódott a többiektől az udvar túlsó végében. Sagramor ugyan imádta Mithrast, ám nem sok időt szánt a briton istenségekre, Malla pedig szívesebben imádkozott a szász égiekhez: Wodenhez, Eostréhoz, Thunorhoz, Firhez és Seaxnethez.
Arthur valamennyi vezére eljött, de míg urunkra várakoztunk, én azokra gondoltam, akik már nem lehettek itt. Cei, aki a távoli Gwyneddben együtt nevelkedett Arthurral, a dumnoniai Iscában halt meg, Lancelot lázadása idején. A keresztények gyilkolták meg. Agravaint, ki hosszú időn át volt Arthur lovasainak parancsnoka, ezen a télen vitte el a láz. Agravain kötelmeit Bálin vette át, aki mindhárom feleségét elhozta Lindinisbe, zömök fiaival egyetemben, kik most elkerekedett szemmel meredtek Morfansre, Britannia legrútabb emberére, kinek arca oly ismerős volt valamennyiünk számára, hogy már észre sem vettük nyúl ajkát, golyvás nyakát vagy kicsavarodott állát. Gwydrét nem számítva, aki még alig cseperedett fel, én voltam a legfiatalabb férfi a gyülekezetben, és a felismerés mélyen megdöbbentett. Új hadurakra volt szükségünk, én pedig ott és akkor eldöntöttem magamban, hogy amint vége a szász háborúnak, Issa alá rendelem embereimet. Ha megérik. Ha megérem.
Galahad gondoskodott Gwydréről, és a páros odahúzódott mellénk, hogy Ceinwynnel és velem várakozzék. Galahad mindig is jóvágású férfinak számított, de most, élete delén, új méltóság költözött vonásaira; aranyló szőke haja őszbe csavarodott, és kis hegyes szakállt is növesztett. Mindig is közel álltunk egymáshoz, ám ezen a keserves télen ő talán közelebb állt Arthurhoz, mint bárki máshoz. Galahad nem volt ott a Tengeri Palotában, hogy szemtanúja legyen Arthur szégyenének, s mert birtokolta a mély együttérzés képességét is, elfogadható társ lett Arthur szemében. Ceinwyn, aki gondosan lehalkította hangját, nehogy Gwydre is meghallhassa, most azt tudakolta tőle, hogy van Arthur. – Bárcsak tudnám – felelte Galahad.
– Bizonyosan boldog – jegyezte meg Ceinwyn.
– Miért?
– Talán új asszonya teszi azzá? – vetette fel Ceinwyn. Galahad elmosolyodott. – Ha egy ember hosszú útra indul, úrnőm, és menet közben ellopják a lovát, olykor túl sietősen választ magának újat.
– Vagy többet nem is lovagol – szúrtam közbe kéretlen egyszerűséggel.
– Úgy gondolod, Derfel? – kérdezte Galahad, se meg nem erősítve, se meg nem cáfolva a szóbeszédet. Inkább újra elmosolyodott. – A házasság mindig is rejtelem marad a számomra – tette hozzá ábrándos hangon.
Galahad maga sosem fogadott asszonyt maga mellé. Az igazat megvallva, még csak le sem telepedett, mióta a frankok feldúlták otthonát, Ynys Trebest. Azóta élt Dumnoniában, s bár egész nemzedéket látott felserdülni, még most is inkább csak külhoni látogatónak tűnt. Durnovaria palotájában magáénak mondhatott néhány szobát, noha kevés bútorzattal és kényelemmel is beérte. Inkább járt Arthur küldöttségében; keresztül-kasul beutazta Britanniát, hogy elrendezze a vitás kérdéseket; vagy épp Sagramorral portyázott a szász határvidéken, és akkor tűnt a legboldogabbnak, mikor így elfoglalhatta magát. Olykor felötlött bennem, hogy szerelmes lehet Guinevere-be, de Ceinwyn mindig gúnyt űzött a felvetésből. Galahad, mint mondta, a tökéletességbe szerelmes, és túlontúl igényes ahhoz, hogy beérje halandó asszonnyal. Ő az asszony ideálját szerette, vélte Ceinwyn, és képtelen lett volna elviselni a betegség, a vér, a fájdalmak valóságát. Csatában nem viszolygott az ilyesmitől, csakhogy, mutatott rá Ceinwyn, a csatában a férfiak véreztek és szenvedtek, márpedig Galahad sosem eszményítette a férfiakat, csakis az asszonyokat. Talán igaza is volt ebben. Én csak annyit tudtam, hogy barátom olykor mérhetetlenül magányos, bár maga egyszer sem panaszkodott erről.
– Arthur nagyon büszke Argantéra – tudatta most olyan hang hordozással, mintha valamit el szeretne hallgatni előlünk.
– Csak épp nem Guinevere – jegyeztem meg.
– Az már bizonyos – értett egyet Galahad, hálásan, amiért hangot adtam kimondatlan gondolatának –, bár némely dologban nem is annyira különböző.
– Mint például? – kérdezte Ceinwyn.
– Becsvágyó – felelte Galahad. – Úgy gondolja, Arthur igazán átengedhetné Siluriát atyjának.
– Siluria nem is övé! Hogy adhatná át?
– Nem – engedte meg Galahad –, de Argante úgy gondolja, Arthur talán meghódíthatná.
Kiköptem. Ha meg akarta szerezni Silurát, Arthurnak Gwenttel, de még Powyssal is harcba kellett bocsátkoznia, mely két ország közösen birtokolta a területet. – Őrültség – mormoltam.
– Becsvágy, még ha elrugaszkodott is – igazított ki Galahad.
– Kedveled Argantét? – kérdezett rá Ceinwyn egyenesen.
Galahad megmenekült a válaszadástól, mert abban a pillanatban felpattantak a palota kapui, és Arthur végre feltűnt előttünk. Szokott módon fehérbe öltözött, ám arca annyira elvadult az elmúlt hónapokban, hogy határozottan öregnek tűnt. Kegyetlen a sors, hiszen karjába kapaszkodva és aranyba öltözve, ott lépkedett új arája is, aki maga alig volt több gyermeknél.
Akkor láttam először Argantét, Uí Liatháin hercegnőjét és Iseult testvérhúgát, aki sok szempontból hasonlított a balsorsú Iseultra. Argante törékeny teremtés volt, félúton a leánykor és az asszonyi sor között, és Imbolc estéjén, mikor keményített vászonból való óriási köpenybe bugyolálták, melyet egykor bizonyosan Guinevere viselt, inkább tűnt gyermeknek, mint felnőttnek – a ruha ormótlanul nagy volt a számára, és ő esetlenül lépkedett az aranyló redők közt. Visszaemlékeztem nővérére, aki arannyal felcicomázva épp úgy festett, mintha csak anyja ékszereivel játszadozna; míg Argante most azt a benyomást keltette, mintha csak játékból öltözött volna így, akár egy gyermek, aki felnőttnek színleli magát és dölyfös ünnepélyességgel pótolja a méltóság fájó hiányát. Fénylő fekete haját egyetlen fonatban, csigavonalban a fejére tekerve hordta és szurokfekete hajcsattal fogta össze, ám a fennkölt kifejezés így is idegenszerűnek hatott fiatal arcán, ahogy a vert arany lánc is csak lötyögött karcsú nyakán. Arthur az emelvényhez vezette és a bal oldali székhez intette aráját, s kétlem, hogy akár egyetlen lélek is akadt, lett légyen vendég, druida avagy testőr, aki egy pillanatig ne arra gondolt volna, hogy mintha atyját és leányát látná maga előtt. Néma csend állt be, amint Argante helyet foglalt. A pillanat esetlenül hosszúra nyúlt, mintha mindenki elfeledkezett volna a szertartásról, s fennállt a veszély, hogy az egész nevetségbe fúl, ám ekkor csoszogás hallatszott az ajtó mögül, és Mordred tűnt fel a színen.
Királyunk nyomorék lábán botladozva, arcán alamuszi kifejezéssel jelent meg. Argantéhoz hasonlóan ő is szerepet játszott, csak látható vonakodással. Tudta jól, hogy az összesereglett vendégek egytől-egyig Arthur emberei, kik valamennyien gyűlölik őt, s bár királyként lépett eléjük, életét csakis könyörületüknek köszönhetii. Felkapaszkodott az emelvényre. Arthur meghajolt előtte, és mi valamennyien követtük példáját. Mordred, rendezetlen, pemzlire emlékeztető hajával, holdvilág képével, és visszataszító, ritkás szakállával kurtán bólintott, majd helyet foglalt a középső széken. Argante meglepően meleg pillantással fogadta, majd Arthur is elfoglalta a helyét és ott ültek valamennyien mozdulatlanul: a császár, a király és a gyermek ara.
Nem tudtam nem gondolni arra, mennyivel jobban feltalálta volna magát Guinevere. Mostanra melegített mézsör oltotta volna szomjunkat, tüzek szolgálták volna kényelmünket, zeneszó fojtotta volna el a megsűrűsödött csendet, ám ezen az éjjelen senki sem tudta, mi fog történni, míg Argante sziszegve magához nem intette atyja druidáját. Fergal nyugtalan pillantásokkal nézett körbe, majd átsietett az udvaron, hogy magához vegye az egyik fáklyát. A fáklya segítségével begyújtotta a karikát, majd kivehetetlen varázsszavakat mormolt, miközben a szalmalángra kapott.
Az öt újszülött bárányt a rabszolgák vezették elő az akolból. A jerkék nyomban szívszaggató bégetésbe kezdtek, amint a rabszolgák karjukra vették a rúgkapáló teremtéseket. Fergal kivárta, míg a karika teljes körben tüzet fog, majd megparancsolta, hogy a jószágokat vezessék át a tűzön. Teljes fejetlenség támadt. A bárányok, kiknek fogalma sem volt róla, hogy egész Dumnonia termékenysége múlik az engedelmességükön, a létező összes irányba elindultak, csak a tűz fele nem, míg Bálin csordányi gyermeke visongva csatlakozott a hajtóvadászathoz, és mire egyenként sikerült jobb belátásra bírni és a tűz fele terelni az állatokat, addigra a ránk erőszakolt ünnepélyesség semmivé foszlott. Argante, aki Demetiában kétségkívül ahhoz szokott, hogy a szertartást nagyobb zökkenők nélkül hajtják végre, értetlenül ráncoltó a homlokát, míg mi többiek nevetgéltünk és zajosan csevegtünk. Fergal vadállati üvöltéssel igyekezett visszaállítani az éjszaka melegségét, és ezzel torkunkra is forrasztotta a szót. A druida fejét hátra vetve a felhőkre meredt, míg jobb kezében széles pengéjű pattintott kőkést, baljában egy kétségbeesetten vergődő, tehetetlen bárányt tartott.
– Ó ne – tiltakozott Ceinwyn, és félrekapta a tekintetét. Gwydre elfintorodott, én pedig a vállára tettem kezemet.
Fergal bömbölve hívta ki maga ellen az éjszakát, majd mind a bárányt, mind a kést a feje fölé emelte. Újra felüvöltött, azután elpusztította a bárányt, valósággal széttépve a parányi testet a nehézkes, tompa késsel; a szerencsétlen állat egyre erőtlenebbül kapálódzott, miközben felszakított gyapjas testéből vére Fergal égnek emelt arcára csorgott, bele a torzonborz, csontokkal befont szakállba.
– Örülök – suttogta Galahad a fülembe –, hogy nem kell Demetiában élnem.
Arthurra sandítottam a látványos áldozat közben, és végtelen viszolygást láttam az arcán. Azután észrevette, hogy figyelem, és vonásai abban a pillanatban megmerevedtek. Argante tágra nyílt szájjal, mohón hajolt előre, hogy a druida ténykedését figyelje. Mordred vigyorgott.
A bárány kimúlt, és Fergal valamennyiünk borzalmára peckesen lépdelni kezdett az udvaron, s miközben a köröket rótta, a tetemet rázta és teli torokból imádságokat ordított. Vércseppek záporoztak ránk. Védelmezőn borítottam köpenyem Ceinwyn fölé, amint a druida vérben úszó arccal eltáncolt előttünk. Arthurnak láthatóan fogalma sem volt róla, milyen barbár rítust terveztek ma estére; talán azt hitte, arája pompás előjátékot rendez a lakoma előtt, ám a szertartás hamar vad, véres orgiává fajult. A druida mind az öt bárányt lemészárolta, s amikor a fekete kés átjárta az utolsó csenevész torkot is, Fergal hátrébb lépett és a hurok felé kezdett integetni.
– Nantisuelta rátok is vár – buzdított bennünket –, jöjjetek hozzá! Jöjjetek! – Nyilván valamiféle választ várt, ám egyikünk sem moccant. Sagramor a holdat nézte, míg Culhwch tetvekre vadászott a szakállában. Apró lángok táncoltak a karika kerületén, és sötétben izzó szalmaszálak hullottak alá az udvar kövezetére, hol a szétmarcangolt véres testek hevertek. Valamennyien mozdulatlanná dermedtünk.
– Jöjjetek Nantosueltához! – kiáltozott Fergal bárdolatlan hangján.
Azután Argante felegyenesedett. Lerázta magáról a merev aranyköpenyt, hogy felfedje az egyszerű kék gyapjúruhát, mely gyerekesebbnek mutatta, mint bármely egyéb viselet. Fiúsan keskeny csípője és apró keze; finom metszésű arca éppoly halovány, akár a bárányok irhája, mielőtt a fekete kés átjárta volna azokat. Fergal odakiáltott neki.
– Jöjj – kántálta –, jöjj Nantosueltához, Nantosuelta téged hív, jöjj Nantosueltához.
Argante szinte révületben, végtelen lassúsággal lépkedett előre, akárha minden lépés külön erőfeszítést igényelt volna; lépett és megtorpant, lépett és megtorpant, miközben a druida tovább ösztökélte.
– Jöjj Nantosueltához – biztatta fennhangon – Jöjj Nantosueltához, Nantosuelta téged vár.
Argante lehunyta szemét. Az ő számára legalábbis megindítóan fenséges pillanat érkezett el, míg mi többiek, azt hiszem, inkább mélységes zavart éreztünk. Arthur döbbentnek tűnt, ami nem is csoda, hisz épp most váltotta fel Isist Nantosueltára. Mordred mohó pillantásokkal méregette a lányt, kit egykor neki ígértek.
– Jöjj Nantosueltához, Nantosuelta téged vár – ismételte az unalomig Fergal, immár egy szipirtyó károgását mímelve.
Argante elérte a hurkot, és amint a lángok melege az arcát érintette, felnyitotta szemét és már-már meglepettnek tűnt, amiért az istennő tüze mellett találja magát. Gyors pillantást váltott Fergallal, majd sebesen átbújt a füstölgő karikán és diadalmasan mosolygott, miközben Fergal lelkesen megtapsolta, bennünket is arra biztatva, hogy kövessük példáját. Udvariasságból megtettük, ám kierőszakolt tapsunk abban a pillanatban elhalt, amint Argante letérdelt a halott bárányok mellé. Döbbent némasággal figyeltünk, amint belemártja vékony ujját az egyik kés ütötte sebbe, s mikor felállt, valamennyien láthattuk, hogy vér csillan az ujjbegyén. Azután elfordult, hogy Arthur is láthassa. Meredten nézte jegyesét, miközben felnyitotta száját, lecsupaszította apró, fehér fogait, majd lassan a fogak közé helyezte ujját és összecsukta ajkát. Azután tisztára szopogatta ujját. Gwydre, mint láttam, hitetlenkedve meredt mostohájára, aki alig néhány esztendővel lehetett csak idősebb nála. Ceinwyn megborzongott, és keze görcsösen szorította az enyémet.
Argante azonban még nem fejezte be. Elfordult, újra vérrel nedvesítette ujját, majd megbökte vele a karika izzó parazsát. Azután lekuporodott és kék ruhája alsó szegélye alá nyúlt, hogy eljuttassa combjai közé a vért és a hamvakat. Így biztosította be, hogy gyermekei szülessenek; Nantosuelta erejét használta fel arra, hogy saját nemzedéket alapítson, és így mindannyian tanúi lehettünk mérhetetlen becsvágyának. Újra lehunyta szemét, és már-már önkívületi állapotba került, mikor a rítusnak hirtelen vége szakadt. Argante felállt, kinyújtotta karját és intett Arthur felé. Az este folyamán most először mosolyodott el, és láttam, hogy csakugyan gyönyörű teremtés, ám hideg és merev, akárcsak Guinevere, és az ő esetében a vöröslő hajkorona sem lágyította a benyomást.
Türelmetlenül újra intett Arthurnak; úgy tűnt, a szertartás megkívánta, hogy ő is áthaladjon a karikán. Arthur egy pillanatig habozni tetszett, majd Gwydrére vetült a tekintete, és képtelen volt tovább engedni ezt a véres közjátékot. Felállt és megrázta a fejét. – Eszünk – jelentette be kimért, érdes hangon, majd azzal vette élét a kurta meghívásnak, hogy kedélyes mosolyt villantott fel vendégei előtt. Jómagam Argantét figyeltem és az esztelen harag kifejezését láttam az arcán. Egy pillanatig már azt hittem, ráripakodik Arthurra. Apró teste görcsösen megfeszült, keze ökölbe szorult, ám Fergal, rajtam kívül az egyetlen, aki szemtanúja volt néma tombolásának, engesztelően súgott valamit a fülébe, Argante pedig megborzongott, amint haragja eltávozott. Arthur persze nem vett észre semmit.
– Hozzátok a fáklyákat – parancsolta az őröknek, és a lángokat a palotába vitték, hogy bevilágítsák az ünnepi csarnokot.
– Jöjjetek – hívta Arthur a vendégeket, és mi hálásan indultunk a palota kapuja felé. Argante habozni látszott, de Fergal megintcsak összesúgott vele, mire ő is engedelmeskedett Arthur hívó szavának. A druida ottmaradt a füstölgő karika mellett.
Ceinwyn és jómagam utolsóként hagytuk ott az udvart; valami megmagyarázhatatlan ösztön tartóztatott. Megérintettem Ceinwyn karját, hogy hátravonjam az árkád sűrű árnyai közé, ahonnét láthattuk, hogy még valaki hátramaradt az udvaron. Most, hogy minden kihaltnak tűnt, a keservesen bégető jerkéktől és a vértől csatakos druidától eltekintve, ez a személy is elvált az árnyaktól. Mordred volt az. Elbicegett az emelvény mellett, keresztülvágott a kövezett udvaron, és a hurok mellett állapodott meg. Egy szemvillanásnyi ideig a druida és ő némán meredtek egymásra, azután Mordred esetlen mozdulatot tett a kezével, mintha engedélyt kérne rá, hogy átléphesse a tűzkört. Fergal habozni látszott, majd kurtán bólintott. Mordred lehajtotta fejét és átfurakodott a karikán. A túlsó oldalon lekuporodott és megnedvesítette ujját, de mi már nem akartuk látni, mihez kezd vele. Behúztam Ceinwynt a palotába, ahol a füstöt okádó fáklyák fénye római istenségeket és vadászjeleneteket ábrázoló pazar falfestményekre vetültek.
– Ha bárányt adnak – jegyezte meg Ceinwyn –, én egy falatot sem eszem.
Arthur lazacot, vadkant és szarvast szolgált fel. Az egyik sarokban hárfás játszott. Mordred, kinek késői jöttére senki sem figyelt fel, elfoglalta helyét az asztalfőn, ahol arcán alattomos kifejezéssel ücsörgött. Senkihez sem szólt és senki nem szólt hozzá, bár a fakó és vézna Argante, aki a vendégek közül egyedül nem látszott élvezni a lakomát, időnként felé sandított. Láttam, hogy egyszer elkapja Mordred pillantását, és ingerült vállrándítást váltanak, mintha mélyen lenéznének minket többieket, ám e pillantástól eltekintve Argante teljesen magába roskadt, és Arthur szégyenkezett helyette is, miközben mi mindannyian úgy tettünk, mintha nem vennénk észre semmit. Mordred persze örömét lelte a feszengésben.
Másnap reggel vadászni indultunk. Talán ha tucatnyian lovagoltunk ki, valamennyien férfiak. Ceinwyn is szeretett vadászni, de Arthur őt arra kérte, maradjon Argante társaságában, és Ceinwyn vonakodva engedelmeskedett.
Nyugat felé vettük az irányt, noha nem sok reménnyel, hisz Mordred gyakorta vadászott errefelé, és a hajtók kételkedtek benne, találunk-e egyetlen prédát is. Guinevere immár Arthur gondjaira bízott vérebei ott ólálkodtak az elfeketedett fatörzsek közt, és sikerült is felhajtaniuk egy őzsutát, de miután alaposan kilovagoltuk magunkat, a hajtók visszahívták az ebeket, mert látták, hogy az állat vemhes. Arthur és jómagam messze kikerültük a többieket, hátha elvághatjuk a préda útját az erdő peremén, majd megeresztettük a gyeplőt, mikor hallottuk a kürtszót. Arthur körülnézett, mintha nagyobb társaságra számított volna, majd felmordult, mikor látta, hogy kettesben maradtunk.
– Különös volt ez a tegnap esti ünnep – kezdte sután –, de hát az asszonyok kedvelik az ilyesmit.
– Ceinwyn másként gondolkodik – jegyeztem meg szárazon. Éles pillantást vetett rám. Bizonyára azon gondolkodott, beszélt-e nekem Ceinwyn házassági ajánlatáról, de arca nem árulkodott semmilyen érzelemről, és végül úgy döntött, hogy nem tudok semmiről.
– Nem – biccentett rá. Újra habozni kezdett, majd esetlenül felnevetett. – Argante szerint nekem is át kellett volna lépnem a lángokon, hogy beléphessek a házasságba, de én közöltem vele, hogy ha el akarom venni, ahhoz nincs szükségem halott bárányokra.
– Még nem volt alkalmam, hogy gratuláljak házasságkötésed alkalmából – szóltam szertartásosan –, ezért hadd tegyem meg most. Gyönyörű lányt választottál.
Ezzel örömére szolgáltam.
– Az is – jelentette ki, majd elpirult. – Csak még gyermek.
– Culhwch szerint minél fiatalabb, annál jobb – mondtam könnyedén.
Ügyet sem vetett a kiszólásra.
– Nem akartam házasodni – szólt csendesen. Nem feleltem. Nem is rám, hanem a parlagon heverő földek felé nézett. – De egy férfinak asszony kell – bizonygatta, mintha legelőször is magát akarná meggyőzni erről.
– Csakugyan – értettem egyet.
– És Oengus is lelkes. Csak jöjjön el a tavasz, Derfel, egész seregét magával hozza. Nem akármilyen harcosokat, hanem a Feketepajzsosokat.
– Soha rosszabb hírt, uram – bólintottam, bár úgy véltem, Oengus mindenképp elhozta volna seregét, akár elveszi Arthur Argantét, akár nem. Oengus persze annál inkább akarta Arthur szövetségét Powysi Cuneglas ellen, kinek földjeit Oengus lándzsásai nem szűntek meg fosztogatni, és a fortélyos ír király bizonyára megjegyezte, hogy Arthur házassága révén bebiztosítja a Feketepajzsosok jelenlétét a tavaszi hadjáratban. Akárhogy is, a házasságot sietve ütötték nyélbe, és Arthur láthatóan máris megbánta az egészet.
– Persze mielőbb gyermekeket akar – folytatta Arthur, még mindig a szörnyű szertartáson gondolkodva, mely összevérezte Lindinis udvarát.
– Te nem, uram?
– Még nem – felelt kurtán. – Jobb várni, azt hiszem, míg vége a szász háborúnak.
– Ha már itt tartunk – kezdtem bele –, Guinevere úrnő kegyet kér tőled. – Arthur újabb metsző pillantást vetett rám, de ezúttal sem szólt. – Guinevere retteg – folytattam –, hogy ki lesz szolgáltatva, ha a szászok délről támadnának. Könyörög, hogy tedd biztosabb helyre börtönét.
Arthur előrehajolt a nyeregben, hogy megcirógassa lova fülét. Arra számítottam, hogy dühös lesz Guinevere nevének említésére, de nem adta jelét ingerültségnek.
– Bárcsak délről támadnának – szólalt meg halkan. – Úgy legalább megosztanák erőiket, és egyenként lebírhatnánk őket. A legnagyobb veszély mégis az, Derfel, hogy egyetlen összevont támadást intéznek a Temze mentén, nekem pedig a legnagyobb, s nem a legkisebb veszélyre kell felkészülnöm.
– Azért mindenképp bölcs dolog lenne – erősködtem – elköltöztetni délről értékeinket.
Lassan odafordult hozzám. Gúnyos pillantást vetett rám, mintha megvetne azért, hogy együttérzést mutatok Guinevere iránt.
– És ő ilyen érték lenne, Derfel? – kérdezte. Nem válaszoltam, és Arthur félrekapta a fejét, hogy elnézzen a kopár mezők felé, hol feketerigók vadásztak a barázdák közt megbújó férgekre. – Szerinted meg kellene ölnöm? – kérdezte váratlanul.
– Megölni Guinevere-t? – hördültem fel a kérdés hallatán, és Argantét gyanítottam a szavak mögött. Az ír boszorka talán még most is neheztelt Guinevere-re, amiért az életben maradt, mikor nővére ugyanezért a bűnért kínhalállal lakolt. – A döntés – feleltem nehézkesen –, nem az enyém, uram, de ha meg is érdemelte a halált, azt hónapokkal ezelőtt tette, és nem most.
Fintorogva fogadta tanácsomat. – Mit tennének vele a szászok? – kérdezte.
– Ő úgy gondolja, megbecstelenítenék. Szerintem inkább trónra emelnék.
Arthur elidőzött a téli tájon. Tudta, hogy Lancelot trónjára gondoltam, és elképzeltem kínos zavarát, amiért halálos ellensége kerülhet arra a trónusra, mely mögött egyfelől Guinevere, másfelől Cerdic áll. Az elviselhetetlen gondolat erőt adott neki.
– Ha fennáll a veszélye, hogy fogságba esik – szólt nyersen –, akkor inkább öld meg.
Alig hittem a saját fülemnek. Meredten néztem, de Arthur nem volt hajlandó a szemembe nézni.
– Nem lenne egyszerűbb – vetettem fel – biztonságba vinni? Nem mehetne Glevumba?
– Épp elég dolog miatt kell aggódnom – förmedt rám –, hogy sem árulók biztonságára egyetlen gondolatot is pazaroljak. – Egy pillanatig tehetetlen düh áradt szét vonásain, majd szomorúan megrázta fejét és felsóhajtott. – Tudod, kit irigylek? – kérdezte.
– Mondd el, uram.
– Tewdricet.
Felnevettem.
– Tewdricet! Azt a székrekedéses szentfazekat?
– Boldog – vélte Arthur –, mert megtalálta, amire mindig is vágyott. Nem akarok tonzurát és nem érdekel az istene sem, ám ettől még nem irigylem kevésbé. – Elfintorodott. – Belefáradtam, hogy egy olyan háborúra készülődjek, melyről rajtam kívül senki sem hiszi, hogy megnyerhetnénk, és elegem lett minden másból is. Nem akarok már semmit! Mordrednek kellene királyunknak lennie, és mi esküvel fogadtuk, hogy azzá tesszük. Ha pedig legyőzzük a szászokat, én át adom neki a hatalmat. – Ádáz indulattal szólt, de én nem hittem neki. – Soha nem vágytam egyébre – folytatta –, mint egy kis csarnokra és földre, pár állatra, jó termésre, tűzifára, egy kis kovácsműhelyre és egy patakra. Olyan sok ez?
Arthur ritkán merült ilyen mélyre az önsajnálatban, és én engedtem, hogy kiadja magából a fájdalmát. Sokszor beszélt nekünk arról, hogy saját otthonra vágyik, melyet átjárhatatlan erdők és tágas mezők választanak el a világtól, és ahol családjának élhetne, de most, hogy Cerdic és Aelle ott gyülekeztek határainkon, minden ilyen ábránd elérhetetlen messzeségbe került. – Nem őrizhetem örökké Dumnoniát – folytatta –, s miután lebírtuk a szászokat, épp ideje lesz, hogy valaki más bajlódjék Mordreddel. Ami engem illet, én követem Tewdricet a boldogságba. – Megmarkolta a gyeplőt.
– Most nem érek rá Guinevere-re – fordult el –, de ha csakugyan komoly veszélybe kerülne, tedd a dolgodat. – A kurta parancs alig hagyta el a száját, máris hátracsapta bokáit és elvágtázott.
Én még sokáig maradtam. Minden viszolygásom ellenére azonnal megértettem, mi jár a fejében. Tudta, hogy nem ölném meg Guinevere-t, így biztonságban tudhatja őt, ugyanakkor kíméletlensége mögé elrejthette valódi érzelmeit. Odi et amo, excrucior.
Aznap reggel nem ejtettünk prédát.

 

Délután a harcosok gyűltek össze az ünnepi csarnokban. Eljött Mordred is, aki görnyedten kuporgott a székben, mely trónusául szolgált. Nem vártunk tőle semmit, hisz máris királyság nélküli király volt, Arthur mégis ragaszkodott hozzá, hogy a neki kijáró tisztelettel bánjunk vele; mi több, azzal kezdte, hogy amikor a szászok eljönnek, Mordred is vele tart majd, és hogy az egész sereg Mordred vörös sárkányos lobogója alatt indul harcba. Mordred biccentett egyetértése jeléül, de mi egyebet is tehetett volna? Az igazat megvallva – és mi valamennyien tudtuk ezt – Arthur nem esélyt akart kínálni Mordrednek, hogy megtépázott hírnevét harcban szerezze vissza, sokkal inkább bebiztosította magát királyunk ármánykodása ellen, hisz Mordred egyedül úgy ragadhatta meg a hatalmat, ha szövetséget köt ellenségeinkkel és bábkirályként kínálkozik fel Cerdic számára.
Arthur ezután megerősítette, hogy Gwenti Meurig nem harcol az oldalunkon. A hír, noha nem szolgált meglepetésként, hangos méltatlankodást szült. Arthur csendre intett mindenkit. Meurig, mint mondta, meggyőződéssel vallja, hogy az elkövetkező háború nem Gwent ügye, ám vonakodva beleegyezett, hogy Powysi Cuneglas keresztülvezesse seregét királysága déli részén, és Oengus is ezen az útvonalon érkezik majd. Arthur nem szólt arról, hogy Meurig magának követeli Dumnonia trónját; talán mert úgy gondolta, egy ilyen bejelentés csak még több gyűlöletet szítana a gwenti király irányában, és ő még ekkor is reménykedett benne, hogy valamiképp rábírhatja Meurigot a csatlakozásra. Powys és Demetia erői, folytatta Arthur, Coriniumnál gyülekeznek majd, ugyanis ez a fallal körülzárt római város lesz Arthur főhadiszállása, és itt gyűjtik egybe a készleteket is.
– Holnap nekilátunk az élelem felhalmozásának – jelentette be Arthur. – Rengeteg élelemre lesz szükségünk, mert ott fogjuk megvívni a sorsdöntő csatát. – Egy pillanatra megállt. – Egyetlen nagy ütközet lesz csak – tette hozzá –, a mi összes harcosunk a szászok ellenében.
– Ostrom? – kérdezte Culhwch meglepetten.
– Nem – felelte Arthur. Sokkal inkább csaléteknek kívánta használni Coriniumot. A szászok értesülnek róla, hogy ellenségeik a városba hordtak minden sózott húst, szárított halat és szemes terményt, és mint akármelyik menetelő horda, ők is híjával lesznek az élelemnek, ezért Corinium úgy vonzza majd őket, mint rókát a kacsaúsztató. Ott kellett elpusztítanunk őket. – Ostromolni fognak – engedte meg Arthur –, de Morfans megvédi a várost. – Morfans, kinek szerepét már korábban kiosztotta, komoran bólintott beleegyezése jeleként. – Mi többiek – ment tovább Arthur – a várostól északra, a dombok között várakozunk majd. Cerdic tudja, hogy el kell minket pusztítania, ezért félbehagyja az ostromot. Azután már az általunk választott helyen vehetjük fel vele a harcot.
A terv teljes egészében azon állt vagy bukott, hogy a szászok a Temze völgye mentén támadnak-e, márpedig minden jel erre vallott. Az ellenség Londonban és Pontesben halmozta fel tartalékaikat, míg a déli határvidéken semmiféle előkészületet nem zajlott. Culhwch, aki a déli határmezsgyét vigyázta, mélyen behatolt Lloegyr földjére, de sehol sem ütközött komolyabb ellenállásba, és annak sem látta jelét, hogy Cerdic húst vagy magvakat raktározott volna Ventában vagy bármely más határ menti településen. Minden arra mutat, összegezte a hallottakat Arthur, hogy egyetlen, brutális erejű és mindent elsöprő támadás készül a Temze mentén, mely a Severn-tengert és így Britannia megosztását célozza, a döntő fontosságú csatát tehát Coriniumnál kell megvívni. Sagramor emberei máris kiépítették az őrtűzláncot a Temze mindkét partján, s még több máglyát emelnek Dumnonia déli és nyugati területein. Mikor meglátjuk a tüzek füstjét, valamennyien felvesszük a helyünket.
– Erre majd csak Beltain után kerül sor – tette hozzá Arthur. Aelle és Cerdic csarnokaiban egyaránt voltak kémei, és valamennyien azt jelentették, hogy a szászok várni fognak, míg meg nem ülték Eostre istennő ünnepét, mely egy teljes héttel Beltain utánra esett. A szászok istenük áldását akarják, magyarázta Arthur, és megvárják, míg megérkeznek az idei esztendő első hajói, fedélzetükön még több földre éhes harcossal.
Ám Eostre ünnepe után, fejtegette, a szászok bizonyosan útnak indulnak, és ő mélyen Dumnonia belsejébe engedi őket, bár minden alkalmat megragad a zaklatásukra. Sagramor sokat látott harcosaival a szász arcvonal előtt hátrál majd, és a pajzsfalat nem számítva minden létező eszközzel a haladását lassítja, míg Arthur egybegyűjti a szövetséges csapatokat Coriniumnál.
Culhwch és jómagam más parancsot kaptunk. Nekünk kellett védenünk a Temzétől délre fekvő dombokat.. Senki sem várta, hogy visszaverjünk egy összevont szász támadást, mely a dombok felől érkezik, és Arthur nem is számolt ilyennel. A szászok, jelentette ki újra meg újra, erőltetett menetben haladnak majd nyugat felé, végig a Temze mentén, viszont rá lesznek kényszerülve, hogy kis élelemszerző csapatokat küldjenek ki a déli dombok közé. Nekünk kellett megakadályozni a fosztogatást, ezáltal rákényszerítve a szászokat arra, hogy inkább észak felé próbálkozzanak – a szászok így végül átkelnének a gwenti határon és bevonnák a háborúba a vonakodó Meurigot is. A terv mögött az a kimondatlan gondolat bujkált, melyet a csarnokban valamennyien jól értettünk: Gwent jól képzett lándzsásai nélkül a Corinium melletti ütközet elveszett, mielőtt még megkezdődhetett volna.
– Így hát csapjatok le rájuk keményen – rendelkezett Arthur. – Öljétek meg, akit csak lehet, plántáljatok félelmet az ellenség szívébe, de ne bocsátkozzatok közelharcba. Ne hagyjatok nekik nyugságot, de amint egynapi járásra kerülnek Coriniumtól, hagyjátok őket békén, és amilyen gyorsan csak lehet, csatlakozzatok hozzám.
A Corinium melletti ütközetben szükségünk volt minden egyes lándzsára, és Arthur úgy gondolta, amíg miénk a kezdeményezés, addig nem veszíthetünk.
Mindent egybevetve, jó tervet épített fel. A szászokat mélyen Dumnonia belsejébe csaljuk és rákényszerítjük, hogy a meredek dombok ellen támadjanak, csakhogy minden azon múlt, mennyire követik a szászok Arthur elvárásait, márpedig Cerdic eddig sem bizonyult túl engedelmesnek. Arthur azonban bizakodónak tűnt, s ez legalábbis megnyugtatott.
Valamennyien hazatértünk. Népszerűségem egy csapásra odalett, amikor terményeket, sózott húst és szárított halat keresve az összes hozzám tartozó házat átkutattuk, pedig épp elég élelmet hagytunk hátra, hogy senkinek se kelljen éhezni, és a fölösleget tüstént Coriniumba küldtük, hogy Arthur seregét tápláljuk. Háládatlan feladat volt, hiszen a parasztok legalább annyira rettegtek az éhezéstől, mint az ellenség lándzsáitól, és nekünk még a legtitkosabb rejtekhelyeket is fel kellett fednünk, ügyet sem vetve eközben az asszonyok sikoltozására és válogatott szidalmaira. Inkább mi kutassunk, mondtam nekik mindhiába, mint a szászok fosztogassanak.
Felkészültünk a csatára. Előrámoltam felszerelésemet, hogy a rabszolgák leolajozzák bőr ujjasomat, kifényezzék láncingem, kifésüljék sisakom farkasprém forgóját, és újrafessék pajzsom fehér csillagját. Az újesztendő közben megajándékozott bennünket a füttyös madarak első énekével. Húsos rigók szólongatták egymást a Dun Caric fölé tornyosuló vörösfenyők magasan fekvő ágain, mi pedig azért fizettük a falu porontyait, hogy botokkal és csorba edényekkel riogassák el a madarakat a gyümölcsöskertektől. Verebek raktak fészket, a sebes patakban a megkerült lazacok villództak. Sötétedéskor barázdabillegetők zajongtak. Alig néhány héten belül virágba szökkentek a mogyoróbokrok, ebviolák kapaszkodtak a fák törzsein, baknyulak ugrándoztak a mezőkön a bárányok között. Márciusban elözönlettek bennünket a varangyok, amit én baljós előjelnek tartottam, de sem Merlin, sem Nimue nem volt ott, hogy kikérjem a véleményüket. A két csúfot vallott mágus nyom nélkül eltűnt, és úgy látszott, nekünk nélkülük kell megvívnunk a közelgő ütközetet. Közben pacsirták fütyörésztek, míg a ritkás sövények mentében szarkák vadászták a frissen lerakott tojásokat.
A levelek utolsóként bukkantak elő, és velük együtt megérkeztek délre Powys első harcosai is. Csak kevesen jöttek, mert Cuneglas nem akarta a Coriniumban felhalmozott élelmet apasztani, ám érkezésük magával hozta a nagyobb sereg ígéretét, melyet Beltain után Cuneglas maga szándékozott délre vezetni. Világot láttak a borjak, vajat köpültünk, míg Ceinwyn azzal foglalta el magát, hogy kitakarította a csarnokot a hosszú, füstös tél után.
Különös, édesbús napokat éltünk meg, hiszen még a dicsőségesen fénylő napkorong, a tündöklő tavaszi égbolt és virágoktól tarka sövények mögött is ott bujkált a közelgő háború fenyegetése. A keresztények az „utolsó napokról” prédikáltak, mely alatt a világ végét értették, s azon a lágy, simogató tavaszon talán mindenki ugyanazt érezte, amit mi. A mindennapi élet legparányibb eseménye is már-már valószerűtlen jelentőségre tett szert. Talán ez az utolsó alkalom, hogy elégetjük téli ágyunk szalmáját, talán most utoljára segítjük ki a véres újszülött borjút anyja méhéből. Minden különlegesnek tűnt, mert mindent pusztulás fenyegetett.
Tudtuk azt is, hogy Beltain eljövetele lesz az utolsó igazi családi ünnepünk, ezért igyekeztük emlékezetessé tenni. Beltain az újesztendő, s vele az új élet ünnepe, melynek előestélyén hagytuk elhalni Dun Caric valamennyi tüzet. A konyhai tüzek, melyek egész télen lobogtak egész napra őrizetlenül maradtak, és este csak kihűlt hamvakat találtunk a helyükön. Kihúzkodtuk a parazsat, tisztára sepertük a tűzhelyeket, azután új gyújtóst készítettünk be, míg a falutól keletre, a domb tején két óriási halom tűzifát hordtunk össze; egyiküket egy szent fa körül, amit bárdunk, Pyrlig választott ki. Fiatal mogyorófa volt, melyet kivágtunk és ünnepélyesen hordoztunk végig a falun, keresztül a patakon és fel a dombtetőre. A fa ágaira rongyfoszlányokat kötöztünk, és valamennyi házat, így saját csarnokunkat is, fiatal mogyoróágakkal díszítettük.
Aznap éjjel Britannia-szerte mindenfelé kialudtak a tüzek. Beltain estéjén a sötétség uralkodott. Az ünnepségre a csarnokban került sor, bár nem főzhettük meg ételünket és lángok se világították be a gerendákat. Sehol sem gyűlt fény, kivéve a keresztény városokban, ahol a népek minden alkalmat megragadtak, hogy dacoljanak az Istenekkel. Szürkületkor felkapaszkodtunk a dombra, falusiak és lándzsások vegyesen, míg a jószágokat fonott vesszőkarámokba tereltük. A gyermekek szaladgáltak és játszadoztak, ám amint alászállt a sötétség, a legkisebbek elszundítottak, és parányi testük ott hevert a fűben, míg mi többiek a sötét farakások mellé gyűltünk, hogy felidézzük Annwn komor énekét.
Azután, az éj legsötétebb szakában meggyújtottuk az újesztendő első tüzeit. Pyrlig két kavicsot összeütve csiholt tüzet, míg Issa vörösfenyő forgácsot morzsolt a szikrák felett. A két férfi görnyedve hajolt az apró láng fölé, és leheletével élesztgette, szinte becézgette, mígnem erős láng szökkent fel, és mi valamennyien kántálni kezdtük Belenos énekét, miközben Pyrlig elvitte az új tüzet a két máglyához. Az alvó gyermekek lassan megébredtek és odaszaladtak szüleikhez, miközben Beltain tüzei fellángoltak a dombtetőn.
Kecskét áldoztunk, amint a tüzek lángra kaptak. Ceinwyn, mint mindig, most is elfordult, mikor a jószág gigáját elmetszették és Pyrlig a fűre locsolta a kiontott vért. A bárd arra a tűzre vetette a kecske tetemét, melyben a szent mogyorófa ágai is lángoltak, majd a falusiak összeterelték jószágaikat és elvezették őket a két máglya között. Szalmából font láncot vetettünk a tehenek nyakába, majd figyeltük, amint a fiatal lányok is táncot lejtenek a tüzek közt, így keresve az Istenek áldását méhük gyümölcsére. Ha valaki át is lépett Imbolc tüzes karikáján, Beltainkor bizonyosan újra táncra perdült. Ez volt az első esztendő, hogy Morwenna felcseperedvén a táncolók közé állhatott. Hirtelen támadt szomorúsággal figyeltem, amint leányom ott pörög és szökell a többiek közt. Olyan boldognak tűnt. A házasságon jár az esze és kisbabákról álmodik, gondoltam magamban, pedig alig néhány héten belül talán már ő is halott lesz. A gondolat mérhetetlen haraggal töltött el, és elfordultam a táncolóktól, hogy elnézzek Beltain távolban hunyorgó tüzei felé. Dumnonia-szerte fellángoltak a tüzek, hogy az új esztendőt köszöntsék.
Lándzsásaim két jókora vaskondért hoztak a dombtetőre, mi megtöltöttük a bendőjüket a lángoló fával, majd a két izzó edénnyel lesiettünk a domboldalon. Miután a tűz eljutott a faluba, minden ház lobot vett belőle és fellángolt a tűzhelyekben várakozó gyújtós. A csarnokhoz tértünk be utoljára, hogy új lángra lobbantsuk a konyhatüzeket. Ekkor már kevés híján megpirkadt, és a falusiak mind ott sorakoztak a cölöpkerítés mentén, hogy tanúi lehessenek a napfelkeltének. Azon nyomban, hogy az első tündöklő fénysugár felbukkant a keleti láthatáron, belekezdtünk Lugh születésének énekébe; a túláradó öröm himnuszába. Keletnek fordultunk ének közben, hogy a kelő napot üdvözöljük, és a horizonton láthattuk, amint Beltain kihunyó tüzeiről füstcsíkok szakadnak fel a még fakó égboltra.
Amint lángra lobbantak a tüzek, megkezdődött a sütés-főzés. Nagy ünnepséget terveztem a faluban, hiszen hosszú ideig úgysem lehetett okunk a vígadozásra. A falusiak csak nagyritkán ehettek húst, ám Beltainkor öt szarvast, két vadkant, három disznót és hat birkát tűztünk a nyársra; hordószám bontottuk a frissen főtt mézsört, és még a régi tüzeknél tíz kosárra való friss cipót sütöttünk. Akadt sajt, mézbe mártott mogyoró, és zablepény, melynek kérgébe Beltain keresztjét sütötték. Egy hét múltával a szászok máris a nyakunkon járnak, így épp ideje volt olyan ünnepet ülni, mely átsegíthette az embereket az elkövetkező időszak szörnyűségein.
A falusiak játékba kezdtek, míg a hús átsült. Az utcákon futóversenyt tartottunk, sokan birokra keltek egymással, és abban is megmérkőztünk, melyikünk tudja a legnagyobb súlyt felemelni. A hajadonok virágkoszorút viseltek a hajukban, és még mielőtt az ünnep megkezdődhetett, több párnak is nyoma veszett. Délután tartottunk a lakomát, s míg ünnepeltünk, dalnokok és vándor poéták szórakoztattak bennünket, kiknek sikerét a taps és éljenzés mennyiségén mértük le. Minden bárdnak és poétának aranyat adtam, még a legrosszabbaknak is, pedig ezekből szép számmal akadt. A legtöbb rímfaragó pelyhedző állú ifjú volt csupán, ki nehézkes rigmusaival szíve választottját akarta elkápráztatni, s míg a lányok pironkodva fogadták a bókokat, addig a falusiak csúfolódtak és nevettek rajtuk, majd kikövetelték, hogy a leányok csókokkal jutalmazzák a költők erőfeszítéseit, és ha a pár épp csak összeérintette az ajkait, a két fiatalnak addig kellett farkasszemet néznie egymással míg tisztességgel össze nem csókolózott. A rímek egyre szabatosabbak lettek, ahogy a mézsör fogyott.
Magam is sokat ittam. Az igazat megvallva, talán túl sokat is. A falu leggazdagabb parasztja hívott ki maga ellen egy kis birkózásra, a tömeg pedig kikövetelte, hogy mérkőzzem meg vele. Ha félig részegen is, de rákulcsoltam karjaimat a gazda testére, és ő ugyanezt tette velem, miközben megéreztem az áporodott mézsör bűzét a leheletében ahogy ő is ugyanezt érezhette az enyémben. Próbált felemelni, mire én is próbáltam felemelni, ám egyikünk sem bírt a másik súlyával, így csak álltunk ott, összeakaszkodva, akár két szarvasbika, míg a tömeg csúfot nem kezdett űzni szánalmas erőfeszítésünkből. A végén sikerült felbillentenem, de csak azért, mert jócskán többet ivott nálam. A párharc után tovább vedeltem, leginkább talán azért, hogy addig se kelljen a jövőre gondolnom.
Napnyugtára erőt vett rajtam a rosszullét. Odatámolyogtam a küzdők emelvényéhez, melyet a keleti sáncon emeltünk, és a cölöpfalnak támaszkodva végighordoztam tekintetem a sötétedő látóhatáron. Két halovány füstcsík kígyózott az égen, az új tüzek emlékeztetői, habár úgy elteltem mézsörrel, hogy legalább tucatnyi máglya füstjét láttam magam előtt. Ceinwyn kapaszkodott fel mellém az emelvényre és nevette el magát sanyarú ábrázatom láttán.
– Te részeg vagy.
– Az igaz – értettem egyet.
– Megint úgy fogsz horkolni, mint egy disznó – szólt vádaskodó hangon.
– Beltain van – igyekeztem menteni magam, miközben kezemmel bizonytalanul a távoli füstcsíkok felé intettem.
Megállt mellettem és előrehajolt a mellvédfalon. Kökényvirágokat font aranyló hajába, és éppoly káprázatosan gyönyörű volt, amilyennek mindig is láttam.
– Beszélnünk kell Arthurral Gwydre ügyében – kezdte.
– Hogy elvegye Morwennát? – kérdeztem, majd elhallgattam, hogy összeszedjem kallódó gondolataimat. – Arthur olyan barátságtalan mostanság – sikerült egy szuszra kimondanom –, és talán valaki máshoz akarja adni Gwydrét?
– Talán – engedte meg Ceinwyn. – Ez esetben keresnünk kell Morwennának valaki mást.
– Kit?
– Épp azt szeretném, ha ezen elgondolkodnál – felelte Ceinwyn – már ha kijózanodtál. Talán Culhwch valamelyik fiát? – A Dun Caric lábánál gyülekező árnyakat kutatta tekintetével. Sűrű bozótos nőtt arrafelé, és Ceinwyn látta, hogy fiatal pár buzgólkodik az ágak rejtekében. – Morfudd – nyögött fel végül.
– Kicsoda?
– Morfudd – ismételte türelmesen Ceinwyn –, a fejőlány. Újabb kisbabára számíthatunk, azt hiszem. Őt is ideje lenne már kiházasítani. – Felsóhajtott és a távoli horizontra meredt. Hosszú ideig nem szólt, azután összevonta a szemöldökét. – Szerinted is több tüzet gyújtottak idén, mint a legutóbbi esztendőben? – kérdezte.
Kötelességtudóan fürkésztem a látóhatárt, de minden igyekezetem ellenére sem tudtam egyik füstoszlopot elválasztani a másiktól.
– Lehet – feleltem kitérően.
Még most is a homlokát ráncolta. – Vagy ezek talán nem is Beltain tüzei.
– Dehogyisnem! – vetettem ellene a részegek bizonyosságával.
– Hanem őrtüzek – fejezte be a mondatot.
Beletelt néhány pillanatba, míg szavainak jelentése tudatosult bennem, de azután már egyáltalán nem éreztem részegnek magam. Betegnek, annak igen, de a bódulat szertefoszlott. Kelet felé meredtem. Tucatnyinál is több füstcsóva szabdalta az égboltot, ám közülük kettő messze sűrűbb volt a többinél, túlontúl sűrű, hogy a tegnap éjjel meggyújtott és hajnalra leégett tüzek maradványa legyen.
Ekkorra már-már émelyítő bizonyossággal tudtam, hogy őrtüzeket látok. A szászok mégsem várták ki Eostre ünnepét, és már Beltainkor támadtak. Tudták, hogy őrtüzekkel készülünk, de azt is, hogy Beltainkor Dumnonia minden dombján tüzek világolnak majd, és így az őrtüzekre senki sem figyel oda. Rászedtek bennünket. Ünnepeltünk és az eszméletlenségig leittuk magunkat, miközben a szászok lerohanták az országot.
Dumnonia háborúban állt.

 

Hetven harcedzett katonának parancsoltam, de alám tartozott a száztíz ifjonc is, kiket egész télen át nevelgettem. Száznyolcvan emberem egymaga kiadta Dumnonia lándzsásainak mintegy harmadát, ám közülük csak alig tizenhat volt menetre kész. A többi mostanáig sem józanodott ki, vagy annyira szenvedett, hogy érzéketlen maradt szitkaimra és öklömre egyaránt. Issával kettesben mindenkit levonszoltunk a patakhoz, hogy a fagyos vízbe taszítsuk a részegeket, de ezzel se mentünk sokra. Ölbe tett kézzel kellett várakoznom, míg óráról órára egyre többen nyerték vissza ép értelmüket. Aznap reggel tucatnyi szász is két vállra fektethette volna Dun Caricet.
Az őrtüzek tovább lángoltak, hogy tudassák velünk a szászok közeledtét, és én gyötrelmes bűntudatot éreztem, amiért ilyen rútul cserbenhagytam Arthurt. Később megtudtam, hogy Dumnonia szinte valamennyi harcosa a sárga földig leitta magát; egyedül Sagramor százhúsz embere maradt józan, hogy engedelmesen odavesse magát a menetelő szászoknak, miközben mi többiek támolyogtunk, okádtunk, lélegzetért kapkodtunk és úgy nyeltük a vizet, akár a kutyák.
Délre járt már, mikorra ha nem is valamennyi, de legtöbb emberem talpra vergődött, és még ekkor is csak néhányan bírták volna a hosszú menetet. Vértezetem, pajzsom és lándzsáim egy igásló hátára pakoltam fel, míg tíz öszvér azokat a kosarakat vitte, melyekbe Ceinwyn reggel óta szorgalmasan töltögette a maradék ételt. Neki Dun Caricben kellett várakozni a diadal hírére, vagy még valószínűbben a figyelmeztetésre, hogy ideje menekülni.
Aztán, alig néhány perccel a délforduló után, minden megváltozott.
Verítéktől csatakos lovon küldönc érkezett dél felől. Culhwch legidősebb fia, Einion volt az, aki önmagát és állatát is a végkimerülés határára hajszolta kétségbeesett igyekezetében, hogy bennünket elérjen. Mikor megérkezett, úgy zuhant ki a nyeregből. – Uram – zihálta, majd felbukott, újra lábra talált és próbált meghajolni. Néhány pillanatig annyi levegőt sem nélkülözhetett, amennyi a beszédhez kellett, azután a szavak már gyors egymásutánban buktak ki belőle, de oly mohón próbálta tolmácsolni az üzenetet és olyannyira felizgatták a tragikus események, hogy értelmes beszámolóra nem telt tőle. Annyit mindenképpen érthettem, hogy dél felől jön, és hogy a szászok ott is támadnak.
A cölöpfal melletti padhoz vezettem és leültem mellé.
– Üdvözöllek Dun Caricben, Einion ap Culhwch – üdvözöltem tisztességgel. – Kérlek, mondj el újra mindent.
– A szászok, uram – hebegte. – Dunumnál támadnak.
Így hát mindvégig Guinevere-nek volt igaza, és a szászok délről rontottak ránk. Cerdic földjéről, Ventán túlról érkeztek, és máris mélyen jártak Dumnoniában. Parthoz közeli erődítményünk, Dunum már tegnap hajnalban elesett. Culhwch inkább hátrahagyta az erősséget, mintsem odadobja a túlerőnek száz jó emberét, és most lázas erővel vonult vissza, nyomában az ellenséggel. Einion, ki megörökölte atyja zömök felépítését, szánalomra méltó tekintettel nézett fel rám.
– Olyan sokan voltak, uram.
A szászok bolondot csináltak belőlünk. Először abba a hitbe ringattak, hogy nem próbálkoznak semmilyen fortéllyal, azután ünnepünk éjszakáján rontottak ránk, amikor jól tudták, hogy Beltain tüzeinek fogjuk vélni a közeledtüket jelző őrtüzeket. Aelle, gyanítottam, a Temze partján halad, míg Cerdic csapatai akadálytalanul fosztogathatták a partvonalat. Einion azt nem tudta biztosan, hogy maga Cerdic vezeti-e a déli támadást, mert a szász király jelvényét, a vörösre mázolt farkasfőt a halott ember lenyúzott bőrével semerre sem látta, ám annál inkább találkozott Lancelot halászsólymával. Culhwch úgy vélte, hogy saját követőin túl Lancelot jó kétszázötven szászt is a harcba vezetett.
– Hol voltak, mikor elindultál? – faggattam Einiont.
– Még Sorviodunumtól délre, uram.
– És atyád?
– A városban, uram, de nem kockáztathatja, hogy ott essen csapdába.
Culhwch tehát inkább átengedi Sorviodunum erősségét, mintsem felőrölje erőit.
– Csatlakozni akar hozzám? – kérdeztem.
Einion a fejét rázta. – Üzent Durnovariába, uram, hogy az ottaniak gyűljenek északra. Neked kell megvédened és Coriniumba vinned őket, uram.
– És ki van Durnovariában? – kérdeztem.
– Argante hercegnő, uram.
Keserűen szitkozódtam. Arthur újdonsült aráját nem lehetett csak úgy elhagyni, és megértettem, mi jár Culhwch eszében. Tudta, hogy nem állíthatja meg Lancelotot, ezért azt akarta, hogy mentsek ki minden értéket Dumnonia szívéből és meneküljek északnak, Corinium felé, míg ő igyekszik lelassítani az ellenséget. Kétségbeesett stratégiát eszelt ki, melynek eredményeként kényszerűségből átengedtük az ellenségnek Dumnonia nagyobbik felét, ám ugyanakkor megmaradt az esély, hogy Coriniumnál összegyűlve még megvívjuk Arthur ütközetét, még ha Argante megmentésével fel is adtam Arthur tervét, hogy a déli dombok felől zaklassam a Temze mentén felvonuló szászokat. Nagy kár, csak hát ritka az a háború, mely mindenben a tervek szerint alakul.
– Arthur tud minderről? – kérdeztem Einiont.
– Fivérem épp hozzá tart – biztosított róla Einion, ami azt jelentette, hogy Arthur még nem tudott semmiről. Késő délután lesz már, mire Einion fivére eléri Coriniumot, ahol Arthur a Beltaint töltötte. Culhwch eközben nyom nélkül eltűnik valahol a déli pusztaságban, míg Lancelot ki tudja merre jár? Aelle alighanem kitartóan tör nyugat felé, és talán Cerdic is vele tart, ami azt jelenti, hogy Lancelot folytathatja útját a part mentén és elfoglalhatja Durnovariát, vagy éppen északnak is fordulhat, hogy Culhwch nyomában lihegve elérje Caer Cadarnt és Dun Caricet. Akárhogy is legyen, döntöttem el magamban a kérdést, alig három-négy nap múlva hemzsegni fognak itt a szász lándzsások.
Pihent lovat adtam Einionnak, és Arthurhoz küldtem az üzenettel, miszerint elviszem Argantét Coriniumba, ugyanakkor javasoltam, küldje el Aquae Sulisig a lovasokat, kik észak felé menekítenék a hercegnőt. Azután elküldtem Issát és ötven jó emberemet délre, Durnovariába. Megparancsoltam, hogy könnyű felszerelésben és gyorsan járjanak, és figyelmeztettem Issát, hogy Argantét mindenképp ki keli mentenie. Ha Durnovariától északra menekülőkbe botlik az úton, azokat is hozza el Dun Caricbe.
– Kis jószerencsével – veregettem meg Issa vállát – holnap estéig meg is fordulsz.
Ceinwyn is megtette az előkészületeket a távozásra. Nem ez volt az első alkalom, hogy a háború menekülésre kényszerítette, és tudta jól, hogy ő és lányaink csak azt vihetik magukkal, amit maguk is elbírnak. Minden egyebet hátra kellett hagyniuk, ezért két lándzsásom kisebb barlangot vájt a Dun Caric oldalába, ahol elrejthettük aranyunkat és ezüstünket, majd betemettük és gyeptéglákkal fedtük be a lyukat. A falusiak ugyanígy tettek főzőedényeikkel, ásóikkal, fenőköveikkel, orsóikkal, rostáikkal, és minden egyébbel, amit nem vihettek magukkal, de nem szívesen veszítettek volna el. Dumnonia-szerte a földbe temették az ilyen értékeket.
Nem sok egyebet tehettem Dun Caricben, mint várakoztam Issa visszatértére, ezért én is délre lovagoltam, Caer Cadarn és Lindinis felé. Kisebb helyőrséget tartottunk a Caer Cadarnen, nem is katonai megfontolásból, inkább mert itt őriztük királyságunk kövét, mely mindenképp megérdemelte a védelmet. Az erősségben alig két tucatnyi, zömében nyomorék és kivénhedt vitéz szolgált, közülük is csak öt vagy hat állta volna meg a helyét egy pajzsfalban, mégis valamennyiüket északnak parancsoltam, Dun Caricbe, mielőtt Lindinis felé fordítottam volna lovamat.
Mordredet nem érte készületlenül a hír. A szóbeszéd minden képzeletet felülmúló sebességgel járta be a vidéket, s bár egyetlen hírnök sem jutott el a palotába, Mordred megsejtette jövetelem célját. Meghajoltam előtte, majd udvariasan arra kértem, egy órán belül készüljön fel a palota elhagyására.
– Ó, az lehetetlen! – kiáltott fel, miközben kerek arca ékesen árulkodott róla, mekkora örömét leli a Dumnoniát fenyegető veszélyben. Mordred mindig is élvezte mások balszerencséjét.
– Lehetetlen, felség? – kérdeztem.
Hanyag mozdulattal körbeintett a szobában, melyet romos állapotukban is fényűző római bútordarabok töltöttek meg. – Össze kell csomagolnom, emberekkel kell beszélnem. Esetleg inkább holnap?
– Egy óra múlva útnak indulunk Corinium felé, felség – szóltam nyersen. Mindenáron el kellett vinnünk Mordredet a szászok útjából, ezért is jöttem ide, s nem lovagoltam délre, Argantéért. Ha Mordred itt marad, Aelle és Cerdic kétségkívül felhasználják őt céljaikra, és ezt Mordred is tudta. Egy pillanatig úgy tűnt, vitába bocsátkozik velem, azután kiparancsolt a szobából és a vértezetét kérette. Én eközben megkerestem Lanvalt, az ősz lándzsást, Mordred őrségének parancsnokát.
– Vidd magaddal az összes lovat – utasítottam –, és kísérd a szemét fattyát Coriniumba. Személyesen kell őt átadnod Arthurnak.
Mordred egy órán belül útnak eredt. A király vértezetben, büszkén repkedő lobogó alatt lovagolt. Kevés híján ráripakodtam, hogy tekerje fel a lobogót, hisz a vörös sárkány látványa bizonyosan csak még több szóbeszédet szül, de azután meggondoltam magam. Talán nem ártott a lehető legtöbb embert figyelmeztetni, hisz a népeknek időre volt szükségük a felkészülésre és értékeik elrejtésére. Figyeltem, amint a király lova méltóságteljesen áthalad a kapun és északnak fordul, majd visszatértem a palotába, ahol a szolgabíró, egy Dyrrig nevű megnyomorodott lándzsás, épp a rabszolgákkal perelt, hogy mielőbb rejtenék el a palota kincseit. A gyertyatartókat, edényeket és üstöket a hátsó kertben egy kiszáradt kútba vetették, míg az ágytakarókat, vászonanyagokat és ruhákat egy ökrösszekéren halmozták fel, hogy a közeli erdőbe menekítsék őket.
– A bútorok maradnak – közölte Dyrrig szomorúan –, hadd örüljenek a szászok.
Körbebaktattam a palota helyiségein és próbáltam magam elé képzelni a szászokat, amint az oszlopok közt kurjongatnak, majd összetörik a míves székeket és szétzúzzák a színes mozaikokat. Vajon ki fog itt élni, tűnődtem el. Cerdic? Lancelot? Alighanem Lancelot, döntöttem el magamban, hisz a szászoknak láthatóan nincs érzékük a fényűzés iránt. Inkább hagyták a Lindinishez hasonló helyeket a pusztulásnak, csakhogy saját fából ácsolt és zsúpszalmával fedett csarnokaikban élhessenek.
A trónteremben őgyelegtem és a falakra képzeltem a tükröket, melyekben Lancelot annyira szerette tulajdon szépségét csodálni. Reméltem, hogy Cerdic inkább mindenestől elpusztítja a palotát, csak hogy megmutassa, Britanniának és a régi világnak tűnnie kell, és új kor kezdődik, a szászok véres uralma. Szomorú, önsajnálatban tobzódó pillanat volt ez, melyet Dyrrig szakított félbe, mikor megnyomorodott lábain a szobába csoszogott.
– Megmenthetem a bútort, ha azt akarod – mordult fel.
– Nem – feleltem.
Dyrrig lerángatta a takarót az egyik kerevetről. – A kis fattyú három lányt is itt hagyott, az egyikük ráadásul várandós. Adnom kellene nekik némi aranyat. Mordred biztos nem fog. Hát ez? – toppant meg a díszesen faragott karosszék mögött, mely Mordred trónusa gyanánt szolgált, én pedig csatlakoztam hozzá, hogy meglássam a padlóba vájt lyukat. – Tegnap még nem volt itt – erősködött Dyrrig.
Letérdeltem és azt találtam, hogy a mozaikpadló egy teljes elemét kiemelték a helyéről. A hiányzó elem a padlószélből került ki, ahol szőlőfürtök foglalták keretbe a középütt kialakított, pihenő istenséget és nimfáit ábrázoló mozaikképet, és láttam, hogy egy teljes szőlőfürtöt vettek ki nagy gondossággal a keretből. Az apró mozaikköveket egy szőlő formára kivágott kemény bőrdarabra ragasztották, mely mögött valamikor egy sor római tégla húzódott; ezeket láttuk most magunk körül, szétszóródva a padlón. Jól kialakított rejtekhely nyílt meg előttünk, mely hozzáférést biztosított a padló alatt meghúzódó régi fűtőkamra légkürtőjéhez.
Valami megcsillant a fűtőkamra aljában, én pedig előrehajoltam, s addig kutakodtam a porban és törmelékben, míg elő nem halásztam két aranygombot, egy darabka bőrt, s legnagyobb viszolygásomra némi egérürüléket. Megtöröltem a kezemet, azután az egyik aranygombot odaadtam Dyrrignek. A másik, melyet gondosan tanulmányoztam, egy szakállas és sisakba bújtatott arcot viselt magán.
– Szász munka – ismertem rá a durván vésett mintázatra.
– Ez is, uram – vélte Dyrrig, és láttam, hogy az ő aranygombja szinte mindenben megegyezik az enyémmel. Bekukucskáltam a fűtőkamra sötétjébe, de nem láttam több gombot vagy aranyérmét. Mordred láthatóan itt halmozta fel aranyait, ám az egerek kirágták a bőrzacskót, s mikor kiemelte a kincset, a néhány aranygomb kiesett belőle.
– Mit keres Mordrednél a szász arany? – kérdeztem.
– Te mondd meg, uram – köpött bele Dyrrig a padló hasadékába. Gondosan visszahelyeztem a téglákat a padlót alátámasztó alacsony boltívre, majd helyükre húztam a bőrtáblára ragasztott mozaikköveket is. Gyanítottam, miként jutott Mordred az aranyhoz, és korántsem tetszett a válasz. Mordred maga is jelen volt, mikor Arthur felfedte a szászok elleni védekezés tervét, és az ellenség épp emiatt érhetett készületlenül bennünket. Tudták, hogy a Temze mentén vonjuk össze erőinket, így mindvégig engedték, hogy azt higgyük a támadás fő csapásirányának, miközben Cerdic lassan, de biztosan a déli határ mentén vonta össze erőit. Mordred elárult bennünket. Biztos nem lehettem ebben, hisz két aranygomb nem bizonyított semmit, érzékeim mégis ezt súgták. Mordred vissza akarta kapni hatalmát, s bár Cerdic aligha teljesítette ezt a kívánságát, így legalább bosszút vehetett Arthuron.
– Miként tárgyalhattak a szászok Mordreddel? – kérdeztem Dyrriget.
– Könnyűszerrel, uram. Egymást érték itt a látogatók – tudatta Dyrrig. – Kalmárok, bárdok, mutatványosok...
– Rég el kellett volna vágnom a torkát – szóltam keserűen, miköz ben zsebre vágtam a gombokat.
– És miért nem tetted? – kérdezte Dyrrig.
– Mert Uther unokája – feleltem –, és mert Arthur sosem engedte volna meg. – Arthur esküt tett rá, hogy megoltalmazza Mordredet, és az eskü egy életen át kötelezte. Amellett Mordred az urunk volt, kinek ereiben ott csörgedezett dicső királyaink vére, egészen Béli Mawrig visszamenően, és Mordred lehetett a velejéig rothadt, a vér akkor is szent maradt. – Mordred feladata csupán annyi – fordultam Dyrrighez –, hogy utódot nemzzen, s ha ezt megtette, legjobb lenne vasba verni.
– Nem csoda, hogy nem akar házasodni – jegyezte meg Dyrrig. – És mi történik, ha nem lesz utóda?
– Jó kérdés – feleltem –, de elébb verjük ki a szászokat az országból. Emiatt azután is ráérünk aggódni.
Hátrahagytam Dyrriget, aki cserjékkel próbálta elfedni a kiszáradt kutat. Akár vissza is térhettem volna Dun Caricbe, hiszen minden sürgető feladatot elláttam. Issa úton volt, hogy a biztonságba kísérje Argantét, míg Mordred észak felé lovagolt, ám akadt még egy befejezetlen ügyem, ezért északnak indultam az Ynys Wydryn lápjai mentén húzódó Fosse Way-n. A nádasokban poszáták zajongtak, míg a fecskék buzgón csipkedték a sarat, melyből ereszeink alá fészküket tapasztották. Az ingoványt szegélyező füzek és bükkök ágain kakukkmadarak szólongatták egymást. Áradt a napfény Dumnoniára, a tölgyek zöld leveleket hajtottak, a réteken kankalinok és százszorszépek tarkállottak. Nem siettem, engedtem kancámat lassan poroszkálni, míg Lindinistől néhány mérföldnyire északra rá nem fordultam a földnyelvre, mely Ynys Wydryn felé terpeszkedett. Eleddig Arthur óhaját szolgáltam, mikor biztonságba helyeztem Argantét és Mordredet, ám most a rosszallását kockáztattam. Avagy pontosan azt tettem, amit mindig is elvárt tőlem.
A Szent Tövis szentélyéhez lovagoltam, ahol Morgan már javában készülődött az indulásra. Nem hallott ugyan biztos híreket, de a szóbeszéd megtette a magáét, és ő is tudta, hogy Ynys Wydrynt komoly veszély fenyegeti. Elmondtam azt a keveset, amit tudtam, és amint végighallgatta a baljós híreket, végigmért arany maszkja mögül.
– Nos hát, hol van a férjem? – kérdezte metsző hangon.
– Nem tudom, úrnőm – feleltem. Amennyire tudhattam, Sansum még mindig fogolyként élt Emiys püspök durnovariai házában.
– Nem tudod – förmedt rám Morgan –, és nem is törődsz vele!
– Az igazat megvallva, úrnőm, csakugyan nem érdekel – ismertem el. – Felteszem, északnak menekül, ahogy mindenki más.
– Akkor mondd meg neki, hogy Siluriába mentünk. Iscába. – Morgan természetes módon felkészült a veszélyre. Már a szászok be hatolása előtt összecsomagolt, és csónakosok várták, hogy a szentély kincseit és a keresztény asszonyokat Ynys Wydryn tavain elvigyék a tengerpartra, ahol újabb hajók várakoztak, melyek a Severn-tengeren át Siluriába szállították őket. – És mondd el Arthurnak, hogy imádkozom érte – tette hozzá –, noha nem érdemli meg. És hogy biztonságba viszem a szajháját.
– Nem, úrnőm – ellenkeztem, hisz magam is épp ezért jöttem Ynys Wydrynbe. A mai napig nem tudnám megmondani, miért nem bíztam Guinevere-t Morgan könyörületére, de azt hiszem, maguk az Istenek vezéreltek akkor, avagy a szászok váratlan bevonulása által keltett zűrzavar közepén is csak azt gondoltam, hogy Guinevere megérdemel egy utolsó kegyet. Bár soha nem voltunk barátok, magamban a szép időkkel azonosítottam őt, mielőtt még Arthurt megrontotta volna az árulása felett érzett fájdalom. Az is lehet, hogy végre megértettem, ilyen vészterhes időkben szükségünk van minden erős leiekre, és oly erős lélek kevés teremtményben lakozott, mint Henis Wyren herceg nőjében.
– Velem jön! – erősködött Morgan.
– Parancsot kaptam Arthurtól – állítottam, s ezzel el is döntöttem a kérdést, noha Morgan testvére korántsem fogalmazott ilyen egyértelműen. Ha Guinevere veszélyben lenne, rajtam állt a döntés, hogy megkímélem-e az életét, és én ahelyett, hogy a Severn-tenger túlsó partjára és a biztonságba engedtem volna, csak még közelebb vittem a veszedelmekhez.
– Mintha egy csapatnyi ordas készülne széttépni a tehéncsordát – fogadott Guinevere, amint elértem a szobáját. Az ablakban állt, ahonnét láthatta, amint Morgan asszonyai fejvesztetten rohannak oda-vissza az épületek és az odébb várakozó csónakok között. – Mi történt, Derfel?
– Neked volt igazad, úrnőm. A szászok délről támadnak. – Azt inkább meg sem említettem, hogy a déli támadást Lancelot vezeti.
– Gondolod, hogy elérnek ide is? – kérdezte.
– Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy nem védhetünk egyetlen helyet sem, kivéve azt, ahol Arthur vár. Az pedig Corinium.
– Más szóval – mosolyodott el Guinevere –, minden a feje tetejére állt? – Felnevetett, amiért megérezte a káosz mögött a vissza nem térő lehetőséget. Szokásos egyszerű öltözékét viselte, de a nyitott ablakon át beáradó napfény aranyló glóriát rajzolt vörös hajkoronája köré. – És mit akar Arthur, mit tegyél velem? – kérdezte.
Hogy megöljem? Nem, döntöttem el magamban, Arthur ezt sohasem akarta volna; bár amit igazán szeretne, azt épp büszkesége nem engedi.
– Parancsot adott, hogy vigyelek magammal, úrnőm – feleltem ki mérten.
– Hová, Derfel?
– Morgannel együtt hajóra szállhatsz – folytattam –, de tarthatsz velem is. Coriniumba viszem az embereket, ahonnét, biztos vagyok benne, tovább utazhatsz Glevumba. Ott biztonságban leszel.
Odasétált az ablakhoz és leült a székre a kihűlt tűzhely mellett.
– Coriniumba viszed az embereket – ragadta ki a szavakat mondandómból. – Miféle embereket, Derfel?
Elpirultam. – Argantét. És persze Ceinwynt. Guinevere felnevetett. – Szívesen találkoznék Argantéval. Gondolod, hogy ő is szívesen találkozna velem?
– Aligha, úrnőm.
– Szerintem se. Sokkal inkább látna holtan. Tehát, vagy veled tartok Coriniumba, vagy a szentfazekakat kísérem Siluriába? Azt hiszem, épp elég keresztény imádságot hallottam, hogy életem végéig kitartson. Amellett, a nagyobb kaland Coriniumban vár, nem gondolod?
– Attól tartok, úrnőm.
– Tartasz tőle? Ne légy ilyen kishitű, Derfel. – Szívből jövő örömmel kacagott fel újra. – Elfeledted, milyen erős tud lenni Arthur, mikor minden reménytelennek fest? Öröm lesz nézni is. Nos hát, mikor indulunk?
– Azonnal – feleltem –, vagyis amint készen állsz.
– Készen állok – kiáltott boldogan. – Már egy éve készen állok rá, hogy elmenjek innét.
– A szolgálók?
– Mindig akadnak újabbak – szólt könnyedén. – Indulhatunk? Csak egy lovat hoztam, melyet merő udvariasságból felkínáltam Guinevere-nek, míg én gyalogosan haladtam mellette. Életemben alig néhányszor láttam csak olyan sugárzó arcot, mint amilyen Guinevere-é volt azon a reggelen. Hosszú hónapokig élt bezárva Ynys Wydryn falai közé, és most hirtelen ott lovagolt a szabad levegőn, a zöldellő fák között, és a határtalan égbolt alatt, melyet nem kurtítottak meg Morgan cölöpkerítései. Felkapaszkodtunk a Toron túli földnyelvre, és amint újra a mezőkön jártunk, Guinevere pajkos pillantást vetett rám.
– Mi tart vissza attól, hogy faképnél hagyjalak, Derfel?
– Semmi az égvilágon, úrnőm.
Guinevere felkacagott és hátracsapta bokáját, hogy fáradt kancámat gyors vágtára fogja. A szél belekapaszkodott vöröslő fürtjeibe, amint szabadon vágtázott a zöldellő mezőkön, ő pedig vadul kurjongatott örömében és széles kört írt le körülöttem. A szél hátrafújta szoknyáját, de ő ügyet sem vetett rá, csak még gyorsabb haladásra ösztökélte a lovat és egymás után rótta a köröket, míg el nem fúlt. Csak ekkor fogta vissza a csatakosra izzadt kancát és csusszant le az állat hátáról.
– Máris feltört a nyereg! – kiáltott vidáman.
– Remekül lovagolsz, úrnőm.
– Mennyit álmodoztam arról, hogy újra lovagolok. Hogy vadászom. És még mennyi mindenről. – Eligazította magán a szoknyát, majd szórakozott pillantást vetett rám. – Mit is mondott Arthur? Mit tegyél velem?
Habozni kezdtem.
– Nem határozta meg pontosan, úrnőm – feleltem esetlenül.
– Azt akarta, hogy ölj meg? – kérdezett rá.
– Dehogy, úrnőm! – válaszoltam szörnyülködve. Gyeplőszáron vezettem a kancát, míg Guinevere mellettem sétált.
– Biztos nem akarja, hogy Cerdic kezébe kerüljek – vélte Guinevere. – Az olyan megalázó lenne! Bizonyára kacérkodott a gondolattal, hogy átvágja a torkomat. Argante is ezt akarhatja. Én biztosan így tennék a helyében. Ilyesmin gondolkodtam, miközben lovagoltam. Tegyük fel, gondoltam, hogy Derfelnek megparancsolták, öljön meg. Talán csakugyan faképnél kellene hagynom? Azután úgy döntöttem, te semmiképp se ölnél meg, még ha parancsot is kapnál rá. Ha Arthur holtan akarna látni, Culhwcht küldené. – Felmordult és begörbítette térdét, hogy Culhwch bicegését mímelje. – Culhwch bezzeg átvágná a torkom, méghozzá gondolkodás nélkül. – Felkacagott. Semmi sem ronthatta meg végtelen életörömét. – Arthur tehát nem volt határozott?
– Nem, úrnőm.
– Akkor hát, Derfel, mindez a te ötleted? – mutatott körbe a vidéken.
– Igen. úrnőm – vallottam meg.
– Remélem, Arthurnak is tetszeni fog, különben nagy bajban vagy.
– Épp eléggé bajban vagyok így is, úrnőm – ismertem be. – A régi barátság halottabb, mint valaha.
Bizonyára kihallotta a szavaim mögött bujkáló keserűséget, mert hirtelen belém karolt. – Szegény Derfel. Arthur, gondolom, mérhetetlenül szégyelli magát?
– Igen, úrnőm – feleltem mély zavaromban.
– Nagyon rossz voltam – szólt gyászos hangon. – Szegény Arthur. Tudod, mivel tehetnéd őt boldoggá? Hogyan kaphatnád vissza barátodat?
– Mennyire szeretném tudni, úrnőm.
Kifűzte karját az enyémből. – Taposd bele a szászokat a földbe, Derfel, és visszakapod Arthurt. Győzelem! Adj Arthurnak diadalt, és ő újra a régi lesz.
– A szászok, úrnőm – figyelmeztettem –, máris a legjobb úton járnak a győzelem felé.
Elmondtam, amit tudtam: a szászok keleten és délen szabadon fosztogatnak, erőink szétszóródtak, és egyetlen reménységünk, hogy sikerül egybegyűjtenünk a sereget, mielőtt az ellenség eléri Coriniumot, ahol jelenleg Arthur alig kétszáz harcosa várakozik. Feltettem, hogy a visszavonuló Sagramor egyre közelebb kerül Coriniumhoz, Culhwch is arrafelé tart dél felől, és én is északnak indulok, amint Issa megtér Argantéval. Cuneglas a segítségünkre siet északról, és Oengus mac Airem is útnak indul, mihelyt értesül a hírekről, ha azonban a szászok még előttük Coriniumba érnek, minden reményünk odaveszik. Még akkor is csak a csodában reménykedhetünk, ha mi nyerjük a versenyfutást, hiszen Gwent lándzsásai híján óriási túlerővel kell szembenéznünk.
– Ostobaság! – kiáltott Guinevere, miután kifejtettem előtte a kialakult helyzetet. – Arthur még el sem kezdett küzdeni! Győzni fogunk, Derfel, győzni fogunk! – És a dacos kijelentéssel az ajkán táncra perdült, megfeledkezve minden méltóságáról. Dumnoniát pusztulás fenyegette, ám Guinevere újra megízlelhette a szabadságot és a fényt, és én még soha nem kedveltem őt annyira, mint abban a pillanatban. Most először, mióta felfigyeltem az őrtüzek füstjére Beltain sötétjében, megláttam az első halovány reménysugarat.

 

A reménysugár azonban hamar megfakult, mert Dun Caricben nem fogadott egyéb, csupán káosz és baljós előjelek, Issa még nem tért meg, a csarnok alatt meghúzódó falut pedig ellepték a menekültek, akik a szóbeszéd nyomán indultak útnak, noha szász hódítót még egyikük sem látott. A menekültek magukkal hozták lábasjószágaikat és bárányaikat, kecskéiket és disznaikat, s most valamennyien ott gyülekeztek Dun Caricnél, csak mert lándzsásaim a biztonság téveszméjét keltették bennük. Szolgáim és rabszolgáim segítségével új szóbeszédet indítottam útjára, miszerint Arthur nyugatra, Kernow felé fog visszahúzódni, és miközben a menekültek állatait mustrálgattam, hogy biztosítsam embereim élelmét, a szóbeszéd nyomán már útnak is eredtek az első családok a távoli Kernow felé. A népek biztonságban elrejtezhettek a nyugati lápvidékén, és így állataik sem torlaszolták el a Coriniumba vezető utakat. Ha csak megparancsolom nekik, hogy induljanak Kernow felé, bizonyára gyanakodtak volna, és addig maradnak, míg a saját szemükkel meg nem győződnek róla, hogy nem akarom rászedni őket.
Issa nem tért meg szürkületre sem. Még ekkor sem aggódtam, hisz Durnovariáig hosszú volt az út, és kétségkívül eltelt a menekülőkkel. A csarnokban vacsoráztunk, majd Pyrlig elénekelt nekünk egy dalt a fényes győzelemről, melyet Uther Caerdernnél aratott a szászok felett. A dal végén, mikor odalöktem egy aranypénzt Pyrlignek, megjegyeztem, hogy egyszer Gwenti Cynyrtől is hallottam ugyanezt az éneket. Pyrlig láthatóan kivirult szavaimra.
– Cynyr volt minden idők legnagyobb bárdja – szólt epekedve –, noha a Gwyneddi Amairgin sok tekintetben még őt is felülmúlta. Bárcsak én is hallhattam volna valamelyiküket.
– Fivérem szerint – vette át a szót Ceinwyn – Powysban él egy náluk is hatalmasabb bárd. És még csak fiatalember.
– Ki lenne az? – kérdezte Pylig, máris neheztelve a nemkívánatos vetélytársra.
– Taliesin a neve – felelte Ceinwyn.
– Taliesin! – ismételte a nevet Guinevere lelkesen.
– Még sosem hallottam róla – jegyezte meg Pyrlig szárazon.
– Mikor legyőztük a szászokat – tudattam –, rendelünk egy éneket ettől a Taliesintől. És persze tőled is, Pyrlig – siettem hozzátenni.
– Én egyszer hallottam Amairgint – szólt Guinevere.
– Csakugyan, úrnőm? – kapott új lelkesedésre Pyrlig.
– Még csak gyermek voltam – folytatta Guinevere –, de emlék szem, hogy olyan mély, zengő hangon énekelt. Nagyon megrémített. Kitágultak a szemei, nagy levegőket vett, azután úgy bömbölt, akár egy bika.
– A, a régi módi – sóhajtotta Pyrlig. – Manapság már inkább keressük a szavak harmóniáját, mintsem a hang erejét.
– Pedig keresnetek illene mindkettőt – feddte meg Guinevere. – Nem kétlem, hogy ez a Taliesin egyszerre mestere a régi stílusnak és a versmértéknek. Miként is ragadná meg hallgatóságát, ha nem kínálna nekik egyebet ütemnél és rigmusoknál? Fel kell pezsdítened a harcosok vérét, meg kell őket nevettetned és ríkatnod!
– Zajongni bármely ifjú ember tud – védte a mesterségét Pyrlig –, ám az már ügyességet is kíván, hogy szavakba öntsd a harmóniát.
– És hamarosan nem érti senki azt a harmóniát – vitatta Guinevere –, csakis a tanult mesterek, ti pedig egyre agyafúrtabb módszerekkel igyekeztek lenyűgözni dalnoktársaitokat, hogy végül rajtatok kívül senki ne tudja, mit ügyködtök. Bárdok énekelnek bárdoknak, míg mi többiek azon töprengünk, mire is véljük a zajongást. A te feladatod az, Pyrlig, hogy életben megtartsd a hősök történeteit, és ezt nem teheted meg úgy, ha túlontúl kifinomult leszel.
– Mégsem kívánhatod, hogy közönségesek legyünk, úrnőm – méltatlankodott Pyrlig, és indulatában belecsapott lírájának lószőr húrjai közé.
– Akkor hát kívánom, hogy közönséges légy a közönségesekkel, kifinomult a kifinomultakkal, egyébiránt pedig ötvözd e kettőt, mert ha csak a harmóniát keresed, megfosztod az embereket történeteiktől, ha pedig közönséges leszel, egyetlen úr vagy úrhölgy sem ajándékoz meg aranyával.
– Hacsak nem közönséges maga is – szúrta közbe Ceinwyn. Guinevere felém sandított, és láttam, hogy szívesen sütne el tréfát a káromra, de azután erőt vett magán és kényszeredett kacajban tört ki. – Ha lenne aranyam, Pyrlig – mondta –, szívesen megjutalmaználak, amiért ilyen gyönyörű éneket mondtál, de sajna, koldusbotra jutottam.
– A dicséreted is épp elég jutalomnak, úrnőm – hajolt meg Pyrlig. Guinevere jelenléte izgalomba lovallta lándzsásaimat, kik egész este ott ólálkodtak csarnokom körül, hogy szépségét csodálják. Guinevere ügyet sem vetett rájuk. Ceinwyn a meglepetés legkisebb jele nélkül fogadta vendégünket, és Guinevere volt olyan agyafúrt, hogy végtelen kedvességgel közelítsen Morwennához és Serenhez, akik cserébe a lábainál aludtak a földön. Akárcsak lándzsásaimat, őket is megigézte a magas, vörös hajú jelenés, kinek szépségével egyedül hírneve vetekedhetett. És Guinevere-t is boldogsággal töltötte el, hogy itt lehet. Csarnokunkba nem kerültek asztalok vagy székek, csak gyékénnyel felszórt padló és gyapjúból szőtt szőnyegek, ám ő kényelmesen letelepedett a tűz mellé és a legkisebb erőfeszítés nélkül uralta a csarnokot. A szemében csillogó szenvedély rettenthetetlenné tette, kusza vörös hajkoronája zabolátlan szépséggel ruházta fel, és váratlan szabadulása felett érzett életöröme, úgy tűnt, mindenkit megfertőzött.
– Meddig marad szabadon? – kérdezte tőlem Ceinwyn valamivel később. Hálókamránkat felajánlottuk Guinevere-nek, így embereinkkel a csarnokon osztoztunk.
– Nem tudom.
– Akkor hát mit tudsz? – firtatta Ceinwyn.
– Bevárjuk Issát, azután északnak indulunk.
– Coriniumba?
– Nekem Coriniumba kell mennem, de téged és a családokat Glevumba küldelek. Így közel leszel a harcokhoz, és ha megtörténik a legrosszabb, könnyűszerrel átmenekülhetsz Gwentbe.
Másnap kezdtem csak komolyan aggódni, mikor Issa még mindig nem került meg. Máris versenyben álltam a szászokkal, melyikünk ér elébb Coriniumba, és minél tovább késlekedtem, annál rosszabb esélyekkel vágtam neki a távolságnak. Ha a szászok csapatról csapatra felőrölnek bennünket, Dumnonia korhadt tuskóként roppan össze a szász nyomás alatt, és saját csapatom, mely az egyik legerősebb az országban, Dun Caricben tétlenkedik, csak mert Issa és Argante nem érkezik meg időben.
Délidőben nyugtalanságom újabb tápot nyert, mikor a keleti és déli látóhatáron megláttam az első távoli, elmosódott füstcsóvákat. Senki nem fűzött hozzájuk megjegyzést, de valamennyien tudtuk, hogy lángoló zsúpszalmát látunk. A szászok mindent felégettek maguk előtt, és elég közel értek ahhoz, hogy meglássuk tüzeik nyomát.
Lovast küldtem délre, hogy akadjon rá Issára, miközben mi többiek jó két mérföldnyit gyalogoltunk a mezőkön, hogy elérjük a Fosse Wayt; a régi római utat, melyet Issának is használnia kellett. Azt terveztem, hogy bevárjuk őket, majd a Fosse Way-n tovább indulunk Aquae Sulisba, mely jó huszonöt mérföldnyire feküdt északra. Onnét Corinium harminc további mérföldre esett, összesen tehát ötvenöt mérföldet kellett megtennünk. Három napi út, erőltetett menetben.
Az út mellett, a vakondtúrásokkal tarkított mezőn várakozó száz lándzsás, s még egyszer annyi asszony, gyermek, szolga volt a gondjaimra bízva. Magunkkal hoztuk lovainkat, teheneinket és kutyáinkat. Seren, Morwenna és a többi gyerek harangvirágot szedegetett a közeli erdőben, míg én nyugtalanul sétálgattam fel alá az út csorba kövezetén. Szakadatlan érkeztek a menekültek, de még azok sem szolgáltak újsággal Argante hercegnőről, akik Durnovariából indultak útnak. Egy pap mintha látta volna Issát és emberit a városba érkezni, kiket a pajzsukra festett ötágú csillagról ismert de azt már nem tudta, hogy mi történt velük. Egyetlen dologban minden menekült egyetértett: a szászok közel jártak Durnovariához, de eddig még senki nem látta őket. Az emberek a szóbeszéd hallatán keltek útra, és az idő múltával egyre vadabb hírek járták. Arthur állítólag máris halott volt, avagy Rhegedbe menekült, míg Cerdic olyan lovakat hozott magával, melyek tüzet okádtak, és olyan varázserejű csatabárdokat, melyek úgy szelték át a vasat, akárha lenvászon lenne.
Guinevere kölcsönvett egy íjat egyik vadászomtól, és nyilakat lődözött egy halott szilfára, mely az út mentén állt. Remekül lőtt, egyik nyilat a másik után küldte a korhadó fatörzsbe, ám amikor dicsérettel illettem, csak fintorgott.
– Kijöttem a gyakorlatból – panaszkodott. – Valaha száz lépésről is leterítettem egy szaladó őzet, ma jó, ha ötvenről eltalálnék egy mozdulatlan vadat. – Kihúzkodta a nyílvesszőket a törzsből. – Bár egy szászt még így is eltalálnék, ha úgy adódna. – Visszaadta az íjat vadászomnak, aki meghajolt és ostobán vigyorogva elhátrált a közelünkből. – Ha a szászok csakugyan közel járnak Durnovariához – vetette fel Guinevere –, mi történik azután, hogy elérik?
– Megindulnak ezen az úton – feleltem.
– Nem tartanak nyugatra?
– Ismerik a terveinket – válaszoltam komoran, és beszéltem neki az aranygombokról, melyek Mordred szobájából kerültek elő. – Aelle Corinium felé veszi az irányt, míg a többiek szabadon garázdálkodhatnak délen. Mi pedig itt kényszerülünk várakozni, egyedül Argante miatt.
– Hagyjuk hát a sorsára – kiáltotta indulatosan Guinevere, majd vállat vont. – Tudom, hogy nem teheted. Szereti őt?
– Nem tudnám megmondani, úrnőm.
– Dehogyisnem – vágta rá Guinevere élesen. – Arthur szereti színlelni, hogy a józan esze után megy, pedig valójában a szenvedélye kormányozza. Arthur fenekestől fordítaná fel a világot a szerelemért.
– Újabban nemigen fordította fel a világot – jegyeztem meg.
– Értem bezzeg megtette – szólt Guinevere, nem minden büszkeség nélkül – Most hová mégy?
A lovak felé indultam, melyek békésen legelésztek a partoldalon. – Délnek – feleltem kurtán.
– Csak rajta – mondta Guinevere. – Hadd veszítsünk el téged is. Igaza volt, és ezt én is tudtam, de egyszerűen képtelen voltam ölbe tett kézzel várakozni. Miért nem küldött Issa legalább egy üzenetet? Ötven jó harcosomat vitte magával, és most valamennyi odalett. Átkoztam az elvesztegetett időt, és jókora nyaklevest kentem le az egyik kölyöknek, aki lándzsásnak színlelve magát peckesen járkált az úton, miközben a bogáncsokat rugdosta.
– Talán elindulhatnánk északra – vetette fel Ceinwyn, az asszonyok és gyermekek felé intve.
– Nem – feleltem. – Együtt kell maradnunk. – Elnéztem délnek, de csak újabb menekülteket láttam, kik szomorúan baktattak észak felé. A legtöbb család magával vezette egyetlen tehenét, néha egy-egy borját is, bár az újévi borjak még túlontúl aprók voltak a menethez, és sokan közülük, kiket sorsukra hagytak az út mentén, szívszaggatóan hívogatták anyjukat. A menekülők közt akadtak kalmárok is, kik árujukat igyekeztek biztonságba helyezni. Egyikük egy ökrösszekeret megtöltött kallófölddel teli kosarakkal; mások prémeket, agyagedényeket mentettek. Vádaskodó pillantásokat vetettek ránk elhaladtukban, amiért nem állítottuk meg a szászokat hamarább.
Seren és Morwenna, miután beleuntak abba, hogy megfosszák a harangvirágoktól a fák kérgét, nyúlfiak fészkére bukkantak holmi loncok és páfrányok alatt. Izgatottan szólongatták Guinevere-t, hogy jöjjön és nézze meg maga is, majd gyengéden simítottak végig a piciny szőrmés testeken, melyek megborzongtak az érintésükre. Ceinwyn elnézte őket.
– Nagy sikere van a lányoknál – jegyezte meg.
– A lándzsások körében is – feleltem az igazsághoz híven. Alig néhány hónapja embereim még minden rongynak elmondták Guinevere-t, most pedig szinte csüngtek minden szaván, mozdulatán. Bűbájt bocsátott rájuk, s amikor Guinevere elhatározta, hogy bűbájos lesz, senki nem állhatott neki ellen.
– Arthur nem egykönnyen csukja még egyszer falak közé – toldottam meg.
– Talán épp ezért akarta, hogy szabadon legyen – vélte Ceinwyn. – Az biztos, hogy nem kívánja a halálát.
– Argante már annál inkább.
– Abban biztos lehetsz – értett egyet Ceinwyn, majd velem délnek fordult, de a hosszú egyenes úton még most sem láttuk nyomát lándzsásaimnak.
Issa végül szürkületre került meg. Ötven lándzsásomat hozta magával; azontúl a durnovariai palota őrzésére hátrahagyott harminc katonát; a tucatnyi Feketepajzsost, kik Argantéra vigyáztak, és legkevesebb kétszáz egyéb menekültet. Ami ettől is rosszabb, hat ökrös szekér zárta a sort, és épp ezek a nehézkes járművek lassították haladásunkat. Egy megrakott, ökör vontatta szekeret gyalogszerrel bárki lehagyhatott, és Issának csigalassúsággal kellett megtennie a hosszú utat Durnovariától idáig.
– Mi ütött beléd? – förmedtem rá. – Nem most van itt az ideje, hogy szekereket hozz!
– Tudom, uram, tudom – felelt szánalomra méltó hangon.
– Megháborodtál? – Majd szétvetett a méreg, ahogy ott álltam mellette a partoldalon. – Órákat elvesztegettél! – üvöltöttem.
– Nem volt más választásom! – védekezett.
– Lándzsás vagy! – acsarkodtam. – Azt teszel, amit csak akarsz! – Megvonta vállát és Argante hercegnő felé mutatott, aki a legelső ökrös szekéren utazott. A szekeret vontató négy ökör, kiknek horpasza merő vér volt az egész napi ösztökétől, lehajtott fejjel ácsorgott az úton.
– A kocsik nem jönnek velünk! – kiáltottam oda. – Innét vagy lovagolsz, vagy gyalog jössz!
– Nem! – erősködött Argante.
Lepattantam a nyeregből és végigsiettem a kocsisor mellett. Az egyik szekéren nem láttam egyebet, csak a római szoboralakokat, melyek a durnovariai palota udvarát díszítették; egy másikon köntösök és ruhadarabok tornyosultak, míg egy harmadikat főzőedényekkel, hámokkal és bronz gyertyatartókkal pakoltak tele.
– Lefelé az útról! – kiáltottam dühödten.
– Nem! – Argante levetette magát a kakasülőről és most felém rohant. – Arthur parancsolta, hogy vigyem el ezt neki.
– Arthurnak, úrnőm – nyomtam el magamban haragom –, nincs szüksége szobrokra!
– Akkor is magunkkal visszük őket – sikoltotta Argante –, különben itt maradok!
– Hát maradj itt, úrnőm – hagytam rá. – Lefelé az útról! – ordítottam rá az ökörhajcsárokra. – Gyerünk! Lefelé az útról, azonnal. – Kirántottam Haywelbane-t és a legközelebbi ökör felé csaptam vele hogy megindítsam az állatot a partoldal felé.
– Ne menjetek! – rikoltozott Argante az ökörhajcsárokkal. Rángatni kezdte az egyik ökör szarvát, hogy visszavonszolja az értetlen jószágot az útra. – Nem hagyok ott mindent az ellenségnek! – kiáltott rám.
Guinevere az út mentén megállva figyelt bennünket. Hűvös, szórakozott kifejezés ült az arcán, ami nem is csoda, hiszen Arthur jegyese kényeztetett csitriként viselkedett. Argante druidája, Fergal, most hercegnője segítségére sietett, és közölte, hogy minden kotláját és varázsfüvét a szekerekre pakolta. – És a kincseket is – toldotta meg.
– Miféle kincseket? – tudakoltam.
– Arthur kincseit – felelt Argante maró gúnnyal, mintha az arany létének felfedésével meg is nyerte volna a vitát. – Coriniumba kell vinnünk. – Odalépett a második szekérhez, felemelt egy nehéz köntöst és megkopogtatta az alá elrejtett faládát. – Dumnonia aranya! Talán a szászoknak hagynád?
– Inkább, mint magunkat, úrnőm – válaszoltam, majd Hywelbane egyetlen csapásával elmetszettem az ökrök szerszámját. Argante dühödten sikoltott fel, fogadkozva, hogy megbüntet még ezért, és hogy megraboltam az ő kincseit, de én elmetszettem a többi szíjat is, miközben az ökörhajcsárokra förmedtem, hogy engedjék végre el állataikat. – Figyelj, úrnőm – magyaráztam –, gyorsabban kell haladnunk, mint amennyire egy ökör képes. – A távoli füstcsóvák felé mutattam. – Azok már a szászok! Néhány óra múlva itt lehetnek.
– Nem hagyhatjuk itt a szekereket! – sikoltozta Argante. Könnyek csillantak a szemében. Bármennyire is királyi szülőktől származott, csak kevés tulajdona lehetett, és most, hogy Dumnonia urával kötötte össze az életét, nem hagyhatta elkótyavetyélni újsütetű gazdagságát. – Ne engedjétek az ökröket! – kiáltott újra a hajcsárokra, akik zavartan ácsorogtak és nem tudták, mitévők legyenek. Újabb szíjat vágtam át, mire Argante az öklével kezdett püfölni, válogatott szidalmakkal illetett, és minden tolvajnak, hitszegőnek elmondott.
Gyengéden félretoltam, de ő nem engedte magát, erőszakoskodni pedig én nem mertem. Argante teljesen átadta magát a dührohamnak, átkozódott, és apró öklei cséphadaróként jártak. Újra próbáltam eltolni magamtól, de ő csak köpködött tovább, újra megütött, majd Feketepajzsos testőreit hívta segítségül.
Tizenkét ír harcos habozni látszott, de miután Oengus embereiként felesküdtek Argante védelmére, végül csak előreszegezett lándzsákkal indultak ellenem. Embereim nyomban a segítségemre siettek, és a Feketepajzsosok jókora túlerővel találták magukat szemközt, de így sem visszakoztak. Argante druidája máris ott szökdécselt a sorok előtt, a szakállába és hajába font csontok csilingelve csapódtak egymásnak, és Fergal fennhangon tudatta a Feketepajzsosokkal, hogy áldottak ők a harcban, és hogy illő jutalomban részesülnek hősiességükért.
– Öljétek meg! – rikoltozta Argante felém mutatva. – Öljétek meg!
– Elég! – kiáltott fel Guinevere élesen. Kiállt az út közepére és parancsoló tekintettel mérte végig a Feketepajzsosokat. – Ne legyetek ostobák és tegyétek le azokat a lándzsákat. Ha meg akartok halni, hát szászokat küldjetek magatok elé, ne jó dumnoniaiakat. – Argantéhoz fordult. – Jöjj ide, gyermekem – szólt, és magához vonta a hercegnőt, hogy ruhája sarkával itassa fel dühödt könnyeit. – Helyesen cselekedtél, mikor próbáltad menteni kincseidet – csitítgatta Argantét – Derfelnek is igaza van. Ha nem sietünk, a szászok beérnek bennünket. – Odafordult hozzám. – Nincs rá semmi esély – firtatta –, hogy magunkkal vigyük a kincseit?
– Nincs – feleltem kurtán, miként nem is volt. Még ha a lándzsásokat is fogtam volna a szekerek elé, csak lelassították volna haladásunkat.
– Az arany az enyém! – sikoltozta Argante.
– Most már a szászoké – vágtam el a vitát, és odakurjantottam Issának, hogy tolja le a szekereket az útról és szabadítsa ki az állatokat.
Argante még egyszer utoljára tiltakozni próbált, de Guinevere magához vonta és szorosan megölelte.
– Nem illik egy hercegnőhöz – suttogta a fülébe –, hogy nyilvánosan kimutassa indulatát. Légy rejtelmes, kedvesem, és soha ne engedd, hogy a férfiak megtudják, mire gondolsz. A hatalom az árnyak közt bujkál, hisz a napvilágon a férfiak mindig felülkerekednek rajtunk.
Arganténak fogalma sem lehetett róla, ki is ez a magas, jóvágású asszony, de hagyta, hogy Guinevere megvigasztalja, miközben Issa és emberei levonszolták a szekereket a partoldalon. Engedtem, hogy az asszonyok magukhoz vegyék a ruháikat, de hátrahagytuk a kotlákat, háromlábú állványokat és gyertyatartókat. Issa felfedezte Arthur egyik harci lobogóját, egy jókora fehér vászonanyagot, rajta a belehímzett medvével, melyet semmiképp sem engedhettünk a szászok kezébe, az aranyat azonban nem vihettük magunkkal, ehelyett elhurcoltuk a faládát a közeli mező felgyűlt vízelvezető árkához, és abban a reményben, hogy a szászok soha nem fedezik fel, a bűzhödt vízbe borítottuk tartalmát.
Argante újfent zokogni kezdett, amint a csillogó érmék belemerültek a fekete posványba. – Az az én aranyam! – tiltakozott még most is.
– Egykor pedig az enyém volt, gyermekem – szólt Guinevere halálos nyugalommal –, és ahogy én túléltem az elvesztését, te is túl fogod.
Argante nyomban hátrébb húzódott, hogy végigmérje a magas asszonyt – A tiéd? – kérdezte.
– Még nem mutatkoztam volna be, gyermekem? – kérdezte Guinevere finom gúnnyal. – Guinevere hercegnő vagyok.
Argante rémülten felsikoltott, majd visszamenekült az útra, hol a Feketepajzsosok várakoztak. Jómagam morogva dugtam vissza a hüvelyébe Hywelbane-t, azután kivártam, míg az utolsó szem aranyat is elrejtik. Guinevere ráakadt egyik régi ruhájára, egy medveprémmel szegélyezett finom gyapjúköpenyre, és rövid úton megszabadult szakadozott börtönviseletétől.
– Még hogy az ő aranya – sziszegte indulatosan.
– Úgy tűnik, szert tettem egy újabb ellenségre – szóltam Argantét figyelve, aki élénk beszélgetést folytatott druidájával, bizonyára arról, hogy bocsásson rám halálos átkot.
– Ha közös az ellenségünk, Derfel – mosolyodott el hűvösen Guinevere –, úgy végtére is szövetségesek lettünk. Ez tetszik.
– Köszönöm, úrnőm – feleltem, miközben kezdtem tudatára ébredni, hogy Guinevere nemcsak lányaimat és lándzsásaimat bűvölte el.
Az arany utója is elsüllyedt az árokban, és embereim visszatértek az útra, hogy magukhoz vegyék lándzsájukat és pajzsukat. A nap lángolni látszott a Severn-tenger felett és bíborfénybe burkolta a nyugati látóhatárt, amint végre valahára megindultunk észak felé.

 

Alig néhány mérföldet tehettünk meg, mielőtt a hirtelen támadt sötétségben menedéket kellett keresnünk, de legalább eljutottunk az Ynys Wydryntől északra fekvő dombok közé. Éjszakára egy elhagyatott csarnoknál pihentünk meg, ahol szikkadt kenyérből és szárított halból álló szegényes vacsorát vettünk magunkhoz. Argante druidája és őrei társaságában látványosan elkülönült mindenkitől, s bár Ceinwyn igyekezett bevonni őt a társalgásba, ellenállt minden ilyen kísérletnek, hagytuk komor gondolataiba süppedni.
Étkezés után Ceinwynnel és Guinevere-rel elsétáltunk a csarnok mögött emelkedő kis domb tetejére, ahol a régiek két sírhalma magasodott. Előbb a holtak bocsánatát kértem, majd felkapaszkodtam a sírbucka tetejére, ahol Ceinwyn és Guinevere is csatlakozott hozzám. Mindhárman a déli horizontot fürkésztük. Az alattunk nyíló völgyet fehérre festették az almafák holdfényben fürdő virágai, de a látóhatáron nem láttunk mást, csak tüzes izzást, – A szászok gyorsan haladnak – jegyeztem meg keserűen.
Guinevere szorosabbra vonta a köpenyt vállán. – Hol lehet Merlin? – kérdezte.
– Eltűnt – feleltem. Hallottuk, hogy Merlin Írországba ment, tudni vélték, hogy az északi vadont járja, avagy Gwynedd hófödte csúcsai közt rejtezik; de akadtak olyanok is, akik szerint meghalt és Nimue egész hegyoldalnyi fát vágott ki halotti máglyájához. Csak szóbeszéd, mondogattam magamban, mindez csak szóbeszéd.
– Senki sem tudja, merre járhat – vette át a szót Ceinwyn –, bár ő bizonyosan tudja, mi merre járunk.
– Imádkozom, hogy így legyen – szólt Guinevere buzgón, és én eltűnődtem rajta, mely istent vagy istennőt imádhatja manapság, talán még mindig Isist? Avagy választott magának egy igazi briton istenséget? Vagy talán, borzongtam meg a gondolatára is, mindez már mit sem számít, hisz az Istenek úgyis elhagytak bennünket? Mai Dun tüzei lettek halotti máglyájuk, és a Dumnoniát feldúló barbárok az ő bosszújukat teljesítik be.
Pirkadatkor újra útnak indultunk. Éjjel elfelhősödött az ég, és a hajnal első fényével eleredt az eső is. A Fosse Way-n egymást érték a menekülők, s bár tucatnyi lándzsásomat előreküldtem, hogy minden ökrös szekeret és csordát tereljenek el az utunkból, haladásunk így is szánalmasan lassú volt. A gyermekek közül sokan képtelenek voltak lépést tartani velünk, ezért őket fel kellett tennünk a teherhordó állatokra, melyek lándzsáinkat, vértezetünket és élelmünket is cipelték, de a fiatalabb lándzsások is szívesen ültették fel őket a nyakukba. Argante kancámon lovagolt, míg Guinevere és Ceinwyn gyalogosan haladt, és felváltva mesékkel szórakoztatták a gyermekeket. Az eső egyre inkább nekibátorodott, és a domboldalon végigsöprő rohamok nyomán lassan felteltek a római utat övező árkok.
Reméltem, hogy délre elérhetjük Aquae Sulist, de már jócskán benne jártunk a délutánban, mire megfáradt és kimerült csapatunk leereszkedett a völgybe, hol a város feküdt. A folyó felduzzadt az esőzés nyomán, és a víz színén úszó törmelékhalmok foglyul estek a jó római híd köböl rakott pillérei közt. A város magisztrátusának egyik feladata éppen a híd túlfolyóinak tisztán tartása lett volna, ám e kötelmet vészesen elhanyagolták, ahogy nem törődtek már a városfalak állapotával sem. A fal a hídtól alig száz lépésnyire északra húzódott, s mert Aquae Sulis nem volt igazi erődítmény, sosem formált komoly védőművet, ám mostanra már akadálynak is aligha nevezhettük. A földből és kőből rakott sáncon húzódó cölöpkerítést jókora darabokon egyszerűen kivágták tüzelőanyagnak vagy épületfának, míg maguk a sáncok is annyira leromlottak, hogy a szászok megtorpanás nélkül keresztülvághattak volna a városfalakon. A városlakók több helyütt eszelős igyekezettel próbálták pótolni a hiányosságokat, pedig ötszáz ember legkevesebb egyhavi munkájára lett volna szükség a védőművek újjáépítéséhez.
Átsoroltunk a város díszes déli kapuján, és láttam, hogy bár a város birtokol elég erőt vagy elszántságot a sáncok és a létfontosságú fal karbantartására, arra igenis talált időt, hogy megcsúfítsa Minerva római istennő boltívet díszítő pompás maszkját. Ahol egykor az arc leintett most csak lecsupaszított kő éktelenkedett, melybe durván a keresztények jelét faragták.
– Már ez is keresztény varos? – kérdezte Ceinwyn.
– Melyik nem az? – kérdezett vissza Guinevere.
Ám mindemellett gyönyörű város is volt. Vagy legalábbis az lehetett egykor, bár az évek során a cserepes tetők beomlottak, és a helyüket zsúpszalmával fedték be; míg sok ház magától összeomlott, s ekkor már nem volt egyéb tégla- vagy kőhalomnál. A megmaradt házak közt azonban még ekkor is kövezett utca futott; a tetők felett még ott uralkodtak a Minervának szentelt templom karcsú oszlopai és ékesen megfaragott oromfala. Előőrsöm kéretlen erőszakossággal vágott nekünk utat a nyüzsgő utcákon a templom felé, mely a város szívében emelkedett kőtalapzatán. A rómaiak egykor belső védőfalat emeltek a központi szentély köré, és ez Minerva templomán túl közrefogta a fürdőházat is, mely hírnevet és fellendülést hozott a városnak. A rómaiak tetővel fedték a fürdőt, melyet mágikus erejű forrás táplált, s bár sok tetőcserép lehullt mostanára, a hévíz ma is füstként buzogott elő a lyukakból. Magát a templomot, melyet megfosztottak ólomból való csatornáitól, az esővíz szennye és a moha foltjai borították, míg a magas oszlopcsarnok festett gipszvakolata mára lepattogzott és elsötétedett; de amikor megálltunk a szentélyt körülölelő tágas téren, még a pusztulás szembeötlő jelei ellenére is könnyűszenei magunk elé képzelhettük a világot, melyben az ember ilyen magasztos palotákat volt képes emelni, és nem kellett rettegnie a barbár kelet felől érkező lándzsáktól.
A város elöljárója, egy nyughatatlan, Cildydd nevű férfi, aki rangját hirdetve római tógát viselt, elősietett a templomból, hogy üdvözöljön. Ismertem őt még a lázongás idejéből, mikor keresztény létére neki is menekülnie kellett a tébolyba lovallt hívek elől, kik elfoglalták Aquae Sulis szentélyeit. Miután a kedélyek lecsillapodtak, visszakapta elöljárói tisztét, de megtépázott tekintélyét már nem nyerhette vissza ilyen könnyen. Egy kis palatáblát hordozott magával, római számjegyeket írt, nyilván az általa toborzott és a szentély udvarán gyülekező önkéntesek számát.
– Már javítjuk a falakat! – fogadott Cildydd, mellőzve minden udvariasságot. – Toboroztam embereket, és már munkához is láttak. Az áradás is gondot okoz, de amint eláll az eső... – Engedte kicsengeni a mondat végét.
– Az áradás? – kérdeztem.
– Mikor a folyó kilép a medréből, uram – magyarázta türelmesen – a víz behatol a rómaiak szennyvízcsatornáiba. Máris elöntötte a város alacsonyabban fekvő részeit. És nemcsak a színtiszta víz, attól tartok. Nyilván te is érzed a bűzt? – szagolt kényeskedve a levegőbe.
– Az a gond – feleltem –, hogy a törmelék elzárta a híd boltíveit A te feladatod lenne ezek tisztán tartása. Miként a te feladatod megóvni a falak épségét is. – Cildydd szája kinyílt és becsukódott anélkül, hogy egyetlen szó is elhagyta volna az ajkát. Kapkodva mutatta fel a táblát, hogy hatékonyságát bizonyítsa, azután már csak reményvesztetten pislogott.
– Nem mintha mindez számítana – mentem tovább. – A város nem védhető.
– Méghogy nem védhető! – horkant fel Cildydd. – Nem védhető! Mikor meg kell védeni! Nem hagyhatjuk csak úgy a sorsára!
– Ha a szászok erre jönnek – szóltam szándékolt gorombasággal –, nem lesz választásod.
– De hát meg kell védenünk, uram – erősködött Cildydd.
– Ugyan mivel? – kérdeztem.
– Az embereiddel, uram – felelte, és végigmutatott lándzsásaimon, kik a templom portikusza alatt kerestek menedéket az eső elől.
– Legjobb esetben is – magyaráztam a nyilvánvalót – negyed mérföldnyi falszakaszt védhetnénk, vagy inkább ami megmaradt belőle. Kit állítanánk a többire?
– Az önkénteseket, természetesen. – Cildydd palatáblájával a fürdőház mellett ácsorgó férfiak felé intett. Kevesen hoztak magukkal fegyvert, és még kevesebben vértezetet.
– Tapasztaltál már szász rohamot? – kérdeztem Cildyddet. – Először a nagy harci kutyákat küldik ki, azután jönnek a három láb hosszú csatabárdok és a nyolc láb hosszú lándzsák. Roham előtt leisszák és harci őrületbe lovallják magukat, és nem is vágynak egyébre, mint a város asszonyaira és aranyára. Mit gondolsz, mennyi ideig állhatnál nekik ellent a gyülevészhaddal?
Cildydd értetlenül pislogott.
– Csak nem adhatjuk fel – szólt erőtlenül.
– Van az embereidnek egyáltalán fegyvere? – folytattam, az esőben várakozó unott alakok felé mutatva. A jó hatvan emberből ketten vagy hárman hordoztak lándzsát, láttam egy ősöreg római kardot, néhány fejszét és csákánykapát is, de a legtöbben még ilyen kezdetleges fegyvert sem birtokoltak, csupán kihegyezett karókat.
– Átkutatjuk a város, uram – vetette fel Cildydd. – Kell lennie még lándzsának.
– Ha akadna is fegyver – torkolltam le –, valamennyien halott emberek vagytok, ha megütköztök a szászokkal.
Cildydd tátott szájjal meredt rám. – Akkor hát mi legyen? – kérdezte végül.
– Megyünk Glevumba – válaszoltam.
– De hát a város! – Elfehéredett. – Teli vagyunk kalmárokkal, aranymívesekkel, templomokkal, kincsekkel. – A hang kezdett elhalni, amint Cildydd maga elé képzelte a város küszöbön álló pusztulását, ám a vég, ha a szászok csakugyan erre jöttek, elkerülhetetlennek tetszett. Aquae Sulis nem egyszerű helyőrség, hanem festői környezetben elterülő gyönyörű város volt, és mi semmit sem tehettünk a védelmére. Cildydd újfent hunyorogni kezdett.
– Akkor hát Glevum – szólt komoran. – És te kísérnél oda, uram? Megráztam a fejem. – Én Coriniumba megyek – feleltem –, de ti Glevumba.
Már-már kísértést éreztem rá, hogy Argantét, Guinevere-t, Ceinwyn és családokat vele küldjem el, de annyira nem ismertem Cildyddet, hogy ekkora értéket bízzak rá. Jobb lesz, döntöttem el magamban, ha az asszonyokat és a családokat magam kísérem északra, majd Coriniumból csekély kísérettel útnak indítom őket Glevumba.
De legalább Argantétól sikerült megszabadulnom, mivel alighogy szertefoszlattam Cildydd halovány reményeit, egy csapatnyi vértezetet viselő lovas csattogott be a templom kövezett terére. Arthur emberei voltak az ő medvés zászlója alatt lovagoltak, és Balin vezette őket, aki megállás nélkül átkozta a menekülők tömegét. Megkönnyebbültnek tűnt mikor meglátott, majd meghökkent, amint felismerte Guinevere-t.
– Rossz hercegnőt hoztál, Derfel? – kérdezte, amint lecsusszant a nyeregből.
– Argante a templomban vár – biccentettem a nagy kőépület felé, melyben Argante menedéket lelt az eső elől. Egész álló nap egy szót sem szólt hozzám.
– Nekem kell őt Arthurhoz vinnem – közölte Balin. Kéretlenül egyszerű, szakállas férfiú volt, aki egy medve tetovált képét viselte homlokán, és élesen metszett, fehér sebhelyet a bal orcáján. A híreket tudakoltam, ő pedig elmondta a kevés újságot, amivel szolgálhatott bár örömet ebben sem leltem. – A Temze mentén jönnek – tudtam meg. – Úgy gondoljuk, alig háromnapnyira járhatnak Coriniumtól, és még nem látni jelét se Cuneglasnak, se Oengusnak. A káosz, Derfel az uralkodik mindenfelé. – Hirtelen megborzongott. – Mi ilyen büdös?
– Kiöntött a csatorna – feleltem.
– Egész Dumnoniában – bólintott Balin komoran. – Sietnünk kell – ment tovább. – Arthur már tegnapelőttre Coriniumban akarta látni aráját.
– Én milyen parancsot kaptam? – kiáltottam utána, amint felvágtázott a templom lépcsőin.
– Eredj Coriniumba! Minél előbb! És vigyél magaddal minden élelmet, amit csak tudsz! – Az utolsó szavakat már úgy kiáltotta felém, hogy eltűnt a templom roppant bronzkapui mögött. Hat tartalék lovat hozott magával, Argante és asszonyai, valamint Fergal druida számára, ami azt jelentette, hogy Argante Feketepajzsos kísérete mégiscsak rám maradt. Gyanítom, ők is örültek, hogy megszabadulhattak hercegnőjüktől.
Balin késő délután északnak indult. Legszívesebben magam is útnak eredtem volna, de a gyerekek teljesen kimerültek, az eső nem akart alább hagyni, és Ceinwyn meggyőzött róla, hogy a legjobban még akkor járunk, ha az éjszakát Aquae Sulis cseréptetői alatt töltjük el, és másnap újult erővel indulunk el. Őröket állítottam a fürdőház köré, s engedtem, hogy asszonyok és gyermekek alámerüljenek a kellemesen meleg vízben, majd elküldtem Issát és húsz emberét, hogy kutassa fel a várost fegyverek után, melyeket a gyülevészhad kezébe nyomhatunk. Ezután elküldettem Cildyddért, és megkérdeztem, mennyi élelem maradt a városban. – Alig valamennyi, uram – felelt panaszosan, és állította, hogy tizenhat gabonával, szárított hússal és sózott hallal teli szekeret indított útnak észak felé.
– Átkutattad a népek házait? – kérdeztem. – A templomokat?
– Csak a város magtárait, uram.
– Akkor ideje alaposabban körülnézni – véltem, és szürkületre hat újabb szekérnyit sikerült összegyűjtenünk az értékes ellátmányból. Ugyanaznap este már útnak is indítottam a szekereket. Az ökör vontatta súlyos járművek csak lassan haladhattak, és minél előbb meg kezdték az utazást, annál kevesebb késedelmet szenvedtünk miattuk.
Issa a templomnál várt rám. Kutatása hét rozsdás kardot és tucatnyi vadászlándzsát eredményezett, míg Cildydd emberei tizenöt további lándzsával álltak elő; igaz, ezek közül nyolc teljesen elrozsdállt. Issa azonban híreket is hozott.
– Azt mondják, a templomban fegyvereket is rejtegetnek, uram.
– Kik mondják?
Issa egy fiatal, szakállas férfi felé intett, aki a mészárosok véres kötényét viselte. – Állítja, hogy a lázongás után kötegszám vitték a lándzsákat a templomba, de a pap letagad mindent.
– Hol az a pap?
– Odabent, uram. Mikor kérdezni kezdtem, kizavart a templomából.
Felvágtáztam a lépcsőkön és berúgtam a kapuszárnyakat. A szentélyt valamikor Minervának és Sulisnak, egy római és egy briton istenségnek szentelték, de a pogány szentségek helyébe mára az egy keresztény isten lépett. Mikor legutóbb a templomban jártam, Minerva óriási bronzszobra állt büszkén az olaj lámpások fényében, de a keresztény lázongás alatt a szobrot beolvasztották, s egyedül a fejét hagyták meg, melyet trófea gyanánt állítottak ki a keresztény oltár mögött.
A pap nyíltan ellenem szegült.
– Ez itt Isten háza! – bömbölte. Épp valamely szertartást hajtott végre az oltárnál, maga körül könnyező asszonyokkal, de ennek rövid úton véget vetett, csak hogy utamat állja. Ifjú ember volt még, teli szenvedéllyel; egyike a papoknak, kik a felkelést szították, és akiket Arthur csak azért hagyott életben, hogy az emberek lázadásának kudarca felett érzett keserűsége nehogy újabb tébolyban találjon utat magának. A pap forrongó buzgalmát szemmel láthatóan e kudarc sem rendítette meg.
– Isten háza! – üvöltötte újra. – És ti azzal mocskoljátok be, hogy karddal s lándzsával lépitek át küszöbét! Bevinnétek fegyvereiteket a ti uratok házába is? Akkor hát miért hordozzátok őket az én Uram házában?
– Egy hét sem telik bele – feleltem –, és Thunor temploma áll e helyen, ahol pedig te állsz, ott gyermekeket fognak áldozni. Akadnak itt lándzsák?
– Egy sem! – szegült ellenem. Az asszonyok sikoltoztak és szétrebbentek, amint felkapaszkodtam az oltár lépcsőin. A pap erre felém tartotta a keresztet. – Isten szent nevében – kiáltotta –, és egyetlen szent Fia nevében, és a Szentlélek nevében. Ne! – Ez utóbbi, rémült kiáltást az csalta ki belőle, hogy elővontam Hywelbane-t és kiütöttem a keresztet a kezéből. A durván faragott jelkép végigcsusszant a templom márványpadlóján, amint a penge utat talált magának a pap elvadult szakálla közt.
– Ha kell, lerombolom az egész templomot – fenyegettem – és téged, hitvány féreg, élve temetlek el a kövei alatt. Hol vannak a lándzsák?
A pap önhittsége szertefoszlott. A lándzsákat, melyeket abban a reményben hordtak össze, hogy a keresztények újfent harca indulhatnak Dumnonia trónjáért, az oltár alatti sírboltban rejtegették. A kripta bejáratát elfalazták, miután valamikor e helyütt zárták el azokat a kincseket is, melyeket a Sulis gyógyító erejét kereső zarándokok a templomnak ajándékoztak, de a halálra vált pap készségesen megmutatta miként kell megemelni az egyik márványlapot, mely felfedi az arannyal és fegyverekkel telizsúfolt vermet. Meghagytuk az aranyat de elvittük a fegyvereket Cildydd gyülevészhadának. Kételltem, hogy a hatvan önkéntes komoly erőt jelenthet a közelgő küzdelemben, de egy lándzsával felfegyverzett férfi legalább kívülről harcosnak tetszett, és nagy távolságból nézve talán meghátrálásra késztethette a szászokat. Megparancsoltam a városlakóknak, hogy holnap reggelre készüljenek fel az indulásra, és csomagoljanak magukkal annyi élelmet, amennyit csak tudnak.
Aznap éjjel a templomban aludtunk. Lesöpörtem az oltárról a keresztények szemetét, és Minerva fejét tettem a két olajlámpás közé, hogy éjszaka az oltalmazzon bennünket. A víz utat talált magának a tető résein át és kis tócsákban gyülekezett a márványpadlón, de valamikor hajnaltájt az eső végre elállt. A nap tisztuló égboltra ébredt, bár keletről újult erővel támadt fel a csípős szél.
Még virradat előtt elhagytuk a várost. Alig negyven önkéntes tartott velünk, a többi felszívódott az éjszaka sötétjében, bár még mindig többet ért negyven tettrekész férfi, mint hatvan vonakodó szövetséges. Utunk mostanra megtisztult a menekülőktől, miután elterjedt a szóbeszéd, hogy a biztonság nem is Coriniumban, hanem Glevumban vár, s így a népek és jószágaik a nyugatra vezető utakat használták. A mi utunk keletre, a kelő nappal szemközt vezetett, végig a Fosse Way-n. mely nyílegyenesen vágott keresztül a római sírok között. A véseteket Guinevere fordította le nekünk, aki azon ámuldozott, hogy az itt nyugvó lelkek mind Görögországban, Egyiptomban vagy magában Rómában születtek. A légió kivénhedt veteránjai voltak, kik briton asszonyokat választottak maguknak, és Aquae Sulis gyógyforrása közelében telepedtek le. Mohával benőtt sírköveik gyakorta mondtak köszönetet Minervának vagy Sulisnak a szép évekért. Egy óra múltával magunk mögött hagytuk a sírköveket, és a völgy kezdett beszűkülni amint az északon magasodó dombok közelebb húzódtak a rétekhez. Tudtam, hogy az út nemsokára éles kanyart vesz, hogy kapaszkodni kezdjen felfelé az Aquae Sulis és Corinium közötti dombokra.
Ebben a beszűkült völgyben találkoztunk visszafelé tartó ökörhajcsárainkkal. Előző nap késő este hagyták el Aquae Sulist, de lassú szekereik alig érték el az út északi kanyarulatát, és most, hogy a pirkadat beköszöntött, még sorsukra is kellett hagyniuk őket.
– A szászok! – kiáltotta egy férfi már messziről. – Ott vannak mindenütt!
– Féleszű – morogtam magamban, majd odakiáltottam Issának, hogy állítsa meg a férfit. Eddig megengedtem Guinevere-nek, hogy használja lovamat, de most nehézkesen felkászálódtam a jószágra, hogy előrelovagoljak.
Az út alig félmérföldnyire onnét fordult északnak. Az ökröket és a szekereket épp a kanyarban hagyták sorsára, így el kellett oldalaznom mellettük, ha végig akartam kémlelni a tájon. Egy pillanatig nem láttam semmit, azután egy csapatnyi lovas tűnt fel a dombgerinc fái közül. Jó félmérföldnyire lehettek, sötét körvonaluk élesen rajzolódott ki a tündöklő égbolt előtt, s bár nem vehettem ki pajzsdíszüket, inkább véltem őket britonoknak, mint szászoknak, hiszen azok nem sok lovast állítottak ki.
Felkaptattam a domboldalon, de a lovasok nem mozdultak. Meredten figyeltek, majd váratlanul még többen tűntek fel a jobbomon. Ők már lándzsások voltak, és jelvényük a lehető legrosszabb hírrel fenyegetett.
A jelvény egy véres koponyából állt, melyre mintha rongyokat aggattak volna, s nekem eszembe jutott Cerdic hátborzongató zászlaja a farkaskoponyával és a lenyúzott emberi bőrrel. Kétségkívül szászokat láttam magam előtt, kik azért sorakoztak fel, hogy elzárják előttünk az utat. A lándzsások számban nem múltak fel bennünket, talán ha tucatnyi lovas és ötven-hatvan gyalogos verődött össze, de azt nem tudhattam, mennyien rejteznek még a gerinc mögött. Visszafogtam kancámat és a lándzsásokra meredtem, miközben a napfény most először megcsillant széles pengéiken. Szászoknak kellett lenniük. De miként kerültek ide? Balin úgy tudta, hogy mind Aelle, mind Cerdic a Temze vonalát követi, így hát valószínűnek tűnt, hogy ezek az emberek délről, a kiterjedt folyóvölgy felől érkeztek; talán Cerdic emberei, kik Lancelotot szolgálták. Nem mintha érdekes lett volna, kik is valójában; egyedül az számított, hogy elzárták előlünk az utat. A sorok mellé egyre újabb harcosok fejlődtek fel; lándzsáik mindenütt ott meredeztek a dombtaréjon.
Elfordítottam kancámat, hogy lássam, amint Issa előhozza legtapasztaltabb lándzsásaimat az út kanyarulatáig.
– Szászok! – kiáltottam oda neki. – Formáljatok pajzsfalat!
Issa elnézett a távoli lándzsások felé. – Itt küzdünk meg velük, uram? – kérdezte.
– Nem. – Aligha kockáztattam, hogy ilyen rossz helyen bocsátkozzak harcba. Dombnak felfelé kellene csatáznunk, és még családjaink miatt is aggódhatnánk.
– Inkább elindulunk a glevumi úton? – vetette fel Issa.
A fejemet ráztam. A glevumi utat ellepték a menekültek, s ha szász parancsnok lennék, semmire se vágynék annyira, mint hogy végigkergessem az ellenséget egy ilyen úton. Elfutni semmiképp se tudnánk a menekültek tömege miatt, a szászok pedig egyszerűen utat vágnának maguknak a rémült embereken, hogy bennünket is a halálnak adjanak. Lehetségesnek, sőt valószínűnek tűnt, hogy a szászok nem üldöznének, inkább vetnék magukat a védtelen városra, ám olyan kockázat volt ez, melyet nem vállalhattam fel. Felnéztem a magas dombra és még több fegyverest láttam gyülekezni a gerincén. Megszámlálni nem tudtam őket, de tekintélyes csapat állt fel ellenünk. Embereim javában építették a pajzsfalat, de már tudtam, hogy itt nem harcolhatunk. A szászok vannak többen és övék a magaslat. A harc egyenlő a biztos halállal.
Megpördültem a nyeregben. Alig félmérföldnyire innét, valamivel északra a Fosse Waytől, ott állt a régiek egy erőssége, melynek sáncai, noha leromlottak, egy meredek domb gerincét koronázták. A fűvel benőtt sáncokra mutattam.
– Oda megyünk!
– Oda, uram? – kérdezte Issa zavartan.
– Ha próbálunk elszökni előlük – magyaráztam –, követni fognak. A gyerekek nem tudnak elég gyorsan haladni, így előbb-utóbb beérnének bennünket a nyavalyások. Akkor pajzsfalat kell állítanunk, közepén családjainkkal, és aki utolsóként meghalna közülünk, még hallhatná meggyalázott asszonyaink sikolyát. Inkább keressünk olyan helyet, melyre csak vonakodva támadnának. A szászoknak előbb-utóbb döntésre kell jutniuk. Vagy békén hagynak bennünket, és északnak indulnak, mely esetben követhetjük őket, vagy harcolnak, akkor mi kerülünk előnybe, mert miénk lesz a magaslat. Esélyeinket javítja az is – tettem hozzá –, hogy Culhwch máris közeledik erre. Egy-két nap múlva akár túlerőbe is kerülhetünk.
– Így hát cserbenhagyjuk Arthurt? – szörnyülködött Issa még a gondolatra is.
– Távol tartunk egy ellenséges csapatot Coriniumtól – feleltem. Nem mintha engem boldoggá tett volna a kilátás, hiszen alapjában véve Issának volt igaza. Cserben akartam hagyni Arthurt, mert nem mertem kockára tenni Ceinwyn és a lányok életét. A terv, melyet Arthur oly nagy gonddal épített fel, mostanra romjaiban hevert. Culhwch útját valahol délen elvágták, én Aquae Sulisnál ragadtam, míg Cuneglas és Oengus mac Airem el sem érhette Britanniát.
Visszalovagoltam fegyvereimért és vértemért. Nem maradt idő felvenni a teljes vértezetet, de magamhoz ragadtam a sisakom, majd megkerestem legnehezebb lándzsám és pajzsomat is. Nekiadtam a kancát Guinevere-nek, és meghagytam neki, hogy vigye fel a családokat a dombra, majd megparancsoltam a gyülevészhadnak és fiatalabb lándzsásaimnak, hogy fordítsák le a hét szekeret az útról és juttassák el azokat az erősségbe.
– Nem érdekel, hogy csináljátok – közöltem velük –, de az élelmet nem adom az ellenségnek. Ti magatok húzzátok fel oda a szekereket, ha másként nem megy! – Argante kincseit még hátrahagyhattam, de háborúban az élelem drágább az aranynál is, ezért elszántam rá magam, hogy szekereink nem juthatnak az ellenség kezébe. Ha szükséges, magam gyújtom fel őket minden tartalmukkal együtt, ám előtte mindenképp érdemes megpróbálkozni a megmentésükkel.
Visszatértem Issához és felvettem a helyem a pajzsfal közepén. Az ellenséges sorok egyre tömöttebbé váltak, és most már bármelyik pillanatban elkészülhettünk rá, hogy a szászok a domboldalon lezúdulva dühödt rohamot indítanak ellenünk. Mostanra számba messze felülmúltak bennünket, mégsem rohamoztak, és minden egyes habozással töltött pillanat csak esélyünket növelte, hogy családjaink és szekereink biztonságban elérik a domb tetejét. Szüntelenül a szekerek haladását figyeltem, és amikor azok túljutottak a kaptató felén, lassan hátrarendeltem lándzsásaimat.
A hátrálást látva a szászok tüstént előrerontottak. Üvöltve hívtak ki maguk ellen és sebesen zúdultak alá a domboldalon, de a támadással már elkéstek. Embereim visszarohantak az úton, átvágtak egy Temze felé tartó hegyi patak sekély gázlóján, és immár a miénk lett a magaslat előnye, hisz dombnak felfelé vonultunk vissza, a kaptató tetején magasodó sáncerődítmény felé. Embereim megtartották egyenesnek sorainkat, a pajzsok átlapolták egymást és a lándzsák szögegyenesen meredtek előre, a szászok pedig, fegyelmezettségünket látva, tőlünk jó ötvenméternyire vissza is fogták a rohamot, és beérték azzal, hogy válogatott szidalmakat köpködtek felénk, miközben egyik mezítelen varázslójuk kitáncolt elénk, hogy átkot vonjon a fejünkre. Disznóknak, gyáva férgeknek, kutyáknak neveztek bennünket, és kihívtak maguk ellen, miközben én felmértem soraikat. Százhetvenen alkották pajzsfalat, és még mindig akadtak, akik nem csatlakoztak a rohamhoz Megszámoltam őket, míg a szász vezérek, kik a pajzsfal mögött fogták vissza lovaikat, megszámláltak bennünket. Most már tisztán láthattam zászlóikat – Cerdic jelvénye volt az, a farkaskoponya a halott ember lenyúzott bőrével –, de magát Cerdicet semerre sem találtam Talán a szász vezér egyik rablócsapata vált el a sereg derékhadától hogy átfésülje a vidéket. Számban ez a csapat is messze felülmúlt bennünket, ám parancsnokaik túlságosan is tapasztaltak voltak ahhoz hogy támadásba bonyolódjanak. Tudták, hogy legyőzhetnének bennünket, ám azt is, milyen árat fizettetne velük a kétes értékű győzelemért ez a hetven harcedzett lándzsás. Megelégedtek hát annyival, hogy leszorítottak bennünket az útról.
Lassan hátráltunk felfelé a dombon. A szászok figyeltek bennünket, de csak varázslójuk merészkedett utánunk, s idővel ő is elveszítette érdeklődését. Kiköpött felénk és elfordult. Gúnyos kacajjal fogadtuk az ellenség hitványságát, pedig az igazat megvallva végtelen megkönnyebbülést éreztem, hogy mégsem kell megütköznöm velük. Egy órába telt, míg a becses élelemmel megpakolt szekereket sikerült átvonszolni a fűvel benőtt sáncokon, fel a domb enyhén domború tetejére. Körbesétáltam a kis fennsíkon, és a sáncerődben remekül védhető helyre találtam. A tető háromszöget alkotott, és a domboldal mindhárom oldalon meredeken zuhant alá, így a támadók a keserves kaptató után egyenesen lándzsáink hegyével találták magukat szemközt. Reméltem, hogy már a domboldal meredeksége is visszatartja a szászokat a kísérletektől, így egy-két nap múltán az ellenség eltakarodik, mi pedig nyugodtan folytathatjuk utunkat Corinium felé. Késve érkezünk és bizonyosan kivívjuk magunk ellen Arthur haragját, de így legalább sikerül megkímélnünk Dumnonia seregének egy jelentős részét. Több mint kétszáz lándzsásunk csapatnyi asszonyt és gyermeket, azonfelül hét szekér élelmet és két hercegnőt oltalmazott a mély folyóvölgy fölé magasodó ősi sáncerődítményben. Magamhoz szólítottam az egyik önkéntest, és a domb nevét tudakoltam.
– Úgy hívják, akár a várost, uram – felelte a férfi, látható elképedéssel, amiért egyáltalán érdeklődést mutatok ilyen jelentéktelen részlet iránt.
– Aquae Sulis? – kérdeztem.
– Nem, uram! A régi néven hívják. Mielőtt a rómaiak eljöttek volna.
– Baddon.
– Így igaz. Ez pedig a Mynydd Baddon.
Mynydd Baddon. Idővel a bárdok Britannia minden sarkába elviszik ennek a helynek a nevét. Ezernyi csarnokot zeng be; ezernyi, még meg sem született gyermek vérét pezsdíti fel; ám akkor még semmit sem jelentett. Nem volt egyéb, mint egy jól védhető magaslat, egy leromlott sáncerősség, és egy hely, ahol vonakodva, de kitűztem két zászlómat. Az egyik Ceinwyn ötágú csillagát mutatta, míg a másik, melyet Argante szekeréről mentettünk meg, Arthur medvés lobogója volt.
És a reggeli fényben, a száraz szélben meg-megrebbenve, a medve és a csillag ott dacolt a szászokkal. Mynydd Baddon csúcsán.

 

A szászok elővigyázatosak voltak. Akkor sem támadtak, mikor először észrevettek, és most, hogy bebiztosítottuk magunkat Mynydd Baddon csúcsán, megelégedtek azzal, hogy a domb déli lábánál megüljenek és bennünket figyeljenek. A délután folyamán lándzsásaik egy nagyobb csoportja indult Aquae Sulisba, ahol egy szinte teljesen elhagyatott városra találtak. Minden percben vártam, hogy égre törjön a lángoló szalmatetők füstoszlopa, de a tüzek csak nem gyúltak ki, és szürkületre az összerabolt javakkal megrakott lándzsások is visszatértek a városból. A napnyugta árnyai lassan sötétbe borították a völgyet, és miközben a Mynydd Baddon csúcsát a napfény utója aranyozta be, addig messze alattunk fellángoltak az ellenség tábortüzei.
Még több tűz parázslott a tőlünk északra elterülő dombságon. Mynydd Baddon mintha part menti nyúlványa lett volna azoknak a domboknak, melyektől zöldellő földnyereg választotta el. Arra gondoltam, éjjel átkelhetnénk azon a völgyön, hogy felkapaszkodjunk a taréjra és mögötte folytassuk utunkat Corinium felé, ezért még szürkület előtt kiküldtem Issát, hogy tucatnyi emberével derítse fel az útvonalat, de visszatértükkor megtudtam, hogy a dombtaréjon túl is hemzsegnek a szász felderítők. Kísértést éreztem arra is, hogy észak felé próbáljak menekülni, de tudtam, a szászok úgyis meglátnának, és hajnalra már az egész csapat ott lihegne a sarkunkban. Már jócskán benn jártunk az éjszakában, mikor végre döntésre jutottam. A kisebbet választottam két rossz közül: megmaradtunk a Mynydd Baddon csúcsán.
A szászok szemében bizonyosan félelmetes seregnek tűntünk. Kétszáznyolcvan férfinak parancsoltam, és az ellenségnek nem kellett tudnia, hogy közülük csak kevesebb, mint százan igazi harcosok. Negyven a város önkéntesei közül került ki; harminchat harcedzett ám mostanra kivénhedt és lelassult vitéz Caer Cadarn és durnovariai palota őrségét adták; míg a száztíz ifjonc most először tapasztalta meg a harc ízét. Habár hetven tapasztalt lándzsásom és Argante tizenkét Feketepajzsos testőre Britannia legkülönb harcosainak számítottak – és nem kételltem, hogy a harminchat veterán is hasznosnak bizonyulhat, miként az ifjoncok is okozhatnak meglepetést az ellenségnek – szánalmasan csekély erőket vonultattunk fel száztizennégy asszony és hetvenkilenc gyermek védelmére. De legalább élelemből és ivóvízből bőséges készlettel rendelkeztünk, hiszen megmentettük mind a hét szekeret, és Mynydd Baddon oldalán három bővizű forrás is fakadt.
Az alkony fényeinél újra megszámláltuk ellenségeinket. Mintegy háromszázhatvan szász gyülekezett a domb aljában, és még legalább nyolcvan az attól északra elterülő vidéken. Ennyi emberrel játszva megakadályozhatták, hogy elhagyjuk a Mynydd Baddont, de meg nem ostromolhattak bennünket. A lapos és kopár dombtető mindhárom oldala háromszáz lépésnyire nyúlt, így kis csapatommal nem védhettem teljes hosszában a sáncokat, de erre nem is volt szükség, hiszen ha az ellenség ránk támadt, még idejében értesültünk róla, hogy a megfelelő oldalon vonjuk össze a lándzsásokat. Úgy véltem, ha két-három egyidejű támadást indítanak is, én jó eséllyel védekezhetem, hiszen a szászoknak embertelenül meredek kaptatót kellene megmászniuk, de ha az ellenség száma továbbra is így növekedik, előbb-utóbb ránk zárul a csapda. Azért imádkoztam hát, hogy csupán fosztogató szabadcsapattal legyen dolgunk, mely, miután kirabolta Aquae Sulist és a környező folyóvölgyet, igyekszik majd csatlakozni Aelle és Cerdic derékhadához.
Másnap hajnalra a szászok nem takarodtak el a völgyből, hol tábortüzeik füstje a folyó ködpárájával vegyült. Amint a köd foszlani kezdett, azt is láthattuk, hogy máris fatörzseket döntenek ki készülő kunyhóikhoz. Bármennyire is fájt, a szászok hosszú távra rendezkedtek be. Közben embereink is hasznossá tették magukat: a kis galagonyabokrokat és a csenevész fákat irtották a domboldalon, hogy a támadók azok mögött se találhassanak menedéket. A kivágott cserjéket és csemetéket a dombtetőre hordták, ahol hevenyészett mellvédfalat emeltek belőle a régiek sáncaira. Másik ötven emberem a nyeregtől északra tűzifát vágott, melyet az egyik megürített ökrösszekéren szállítottak az erősségbe. Katonáim elegendő fát hoztak, hogy megépítsük saját fakunyhónkat is, bár a zsúpszalmával vagy tőzeggel fedett szász lakóházakkal szemben saját menedékünk hántolatlan farönkökből álló hevenyészett építmény volt csupán – a gerendák négy szekerünket kötötték össze, míg a tetőt ágakkal fedtük be –, de legalább asszonyaink és gyermekeink behúzódhattak alá.
Első éjjel északnak küldtem két lándzsásomat. Mindketten agyafúrt gazemberek voltak, és azt a parancsot kapták, hogy próbálják elérni Coriniumot, ahol értesíthették Arthurt szorongatott helyzetünkről. Nem számítottam Arthur segítségére, de legalább tudatni akartam vele, mi történt. Másnap mindvégig amiatt rettegtem, hogy újból látom a két ifjoncot, holtan avagy a szász behatolók foglyaként, de azok nyom nélkül eltűntek. Mint később megtudtam, mindketten sértetlenül elérték Coriniumot.
A szászok megépítették saját menedékeiket, mi pedig még több tövises cserjét és ágat hordtunk sáncainkra. Egyetlen szász se próbált a közelünkbe férkőzni, mi pedig nem ereszkedtünk le a domboldalon, hogy kihívjuk őket magunk ellen. Részekre osztottam a dombtetőt, és minden részre egy-egy csapatnyi lándzsást rendeltem. Hetven sokat látott harcosom, kis csapatom legjava a délre és az ellenségre néző oldalt védte. Két csoportra osztottam az ifjoncokat, kik kiadták tapasztalt embereim két szárnyát, majd az északi oldal védelmére kiküldtem a tizenkét Feketepajzsost, a gyülevészhadat, valamint Caer Cadarn és Durnovaria veteránjait. A Feketepajzsosok vezetője, egy Niall nevű nagydarab fickó, aki több száz portyát vezetett már a határ menti települések ellen és akinek ujjait számtalan harcosgyűrű borította, saját hevenyészett jelvényét is kitűzte az északi sáncra. Nem volt az egyéb, mint egy ágaitól megfosztott csenevész bükkfa, melyre egy fekete köpenyt aggattak; mégis, valami vad elszántság és kihívás áradt abból a rongyos ír zászlóból.
Nem adtam fel a reményt sem, hogy elmenekülhetünk. A szászok talán kunyhókat emeltek a déli oldalon, ám a magasan fekvő északi terület tovább kísértett, és másnap délután Niall zászlaja alatt magam is átlovagoltam a völgyön, hogy felkaptassak a szemközti gerincre. Kiterjedt ingovány feküdt a rohanó felhők alatt. Eachern, egyik tapasztalt harcosom, kit a favágó ifjoncok parancsnokává tettem, odajött, hogy megálljon kancám mellett. Látta, hogy a kihalt lápot kémlelem, és kitalálta azt is, mi jár a fejemben. Kiköpött. – A szemét fattyai mindenütt ott vannak – mormolta.
– Biztos vagy benne?
– Jönnek-mennek, uram. Mindig a lovasok. – Fejszét tartott jobb kezében, és azzal mutatott el nyugat felé, ahol északnyugati irányban egy völgy szántotta fel az ingoványos területet. Sűrűn nőttek a fák abban a völgyben, noha mi csak lombos koronáikat láthattuk. – Út vezet keresztül a fák közt – magyarázta Eachern –, és ők mindig azon ólálkodnak.
– Az út bizonyosan Glevumba vezet – jegyeztem meg.
– Elébb a szászok karjába, uram – hűtött le Eachern. – A nyavalyások mindenütt ott vannak. Hallani a fejszéiket.
Ami azt jelentette, hogy a kidöntött rönkökkel zárták el a kiutat. Az elképzelés mégsem hagyott nyugodni. Ha elpusztítottuk az élelmet és hátrahagytunk mindent, ami lassította haladásunkat, még mindig kitörhettünk a szász gyűrűből és elérhettük Arthur seregét. Lelkiismeretem egy perc nyugságot nem hagyott. Nyilvánvaló kötelességem lett volna elérni Arthurt, és minél tovább maradtam a Mynydd Baddonon, annál nehezebben tehettem ezt meg. Már-már azon tűnődtem, hogy még az éjjel át kellene kelnünk az ingoványon. Félhold lesz, épp elég világos, hogy lássuk utunkat, és ha elég gyorsan haladunk, biztosan magunk mögött hagyjuk a nehézkes szász sereget. A maréknyi szász lovas ugyan befogna bennünket, de ezekkel lándzsásaim könnyedén elbánnak. De vajon mi lehet az ingoványon túl? Dombvidék, nem kétséges, melyeken esőktől felduzzadt sebes vízfolyások vágnak keresztül. Útra volt szükségem, gázlókra és hidakra, különben a gyermekek folyton lemaradoznak, és a lándzsások is lelassulnak, hogy megvédhessek őket, a szászok pedig könnyűszerrel utolérnek, akár farkasok a birkanyájat. Mynydd Baddont könnyedén elhagyhattuk, de nem tudom, miként keltünk volna át a sokmérföldnyi vidéken úgy, hogy közben ne essünk áldozatul az ellenséges pengéknek.
Szürkületre ezt a döntést is kivették a kezemből. Azt mérlegeltem éppen, hogy északnak törünk ki, de előtte jókora tüzeket rakunk, melyekkel abba a hitbe ringatjuk a szászokat, hogy megmaradtunk a Mynydd Baddon csúcsán, amikor, a második nap előestéjén újabb szászok érkeztek. Északkeletről jöttek, Corinium felől, és közülük százan bevették magukat a lápra, melyen át akartam kelni, és hazakergették favágóimat is. Most estünk csak igazán csapdába.
Aznap éjjel Ceinwynnel ültem a tábortűz mellett. – Ez Ynys Mon éjszakáját juttatja az eszembe – szóltam.
– Én is épp ezen gondolkodtam – bólintott.
Azon az éjjelen fedeztük fel Clyddno Eiddyn Üstjét, és egy szikla katlanban húzódtunk meg, körülöttünk Diwrnach embereivel. Egyikünk sem számolt azzal, hogy élve kikerülünk onnét, és Merlin még haló porából is feltámadt, csak hogy gúnyt űzzön belőlem. „Körbe vagyunk véve, igazam van?”, kérdezte akkor. „Túlerőben vannak?”
Egyet kellett értenem mindkét kijelentéssel, mire Merlin elmosolyodott. „És még te hívod magad harcosok urának?”
– Túlerőben vannak és körülvettek bennünket! Lám, lám! Mi jöhet még? – idézte Ceinwyn mosolyogva Merlint, majd felsóhajtott. – Ha nem lennénk veled – intett a tüzek köré gyűlt asszonyok és gyermekek felé –, mit tennél?
– Északnak indulnék. Ott ütköznék meg velük – mutattam a dombtaréjon túl izzó szász tüzek felé –, azután folytatnám az utat északnak. – Nem voltam benne biztos, hogy csakugyan ezt tenném-e, hiszen a menekülés egyet jelentett volna azzal, hogy magára kell hagynom az ütközet minden sebesültjét, bár mi többiek, ha nem hátráltattak bennünket asszonyok és gyermekek, bizonyosan megmenekültünk volna a szászok elől.
– Tegyük fel – szólt Ceinwyn halkan –, hogy arra kéred a szászokat, biztosítsanak szabad elvonulást a gyermekeknek és asszonyoknak?
– Igent mondanának – feleltem –, majd amint kikerülnétek a lándzsáink védelméből, elfognának, meggyaláznának és megölnének benneteket, a gyerekeket pedig elhajtanák rabszolgának.
– Akkor nem túl jó ötlet, igaz? – kérdezte.
– Hát nem.
Vállamra hajtotta fejét, s közben próbálta nem felébreszteni Serent, aki alvás közben anyja ölét használta párna gyanánt.
– Mennyi ideig tarthatunk ki? – kérdezte most Ceinwyn.
– Öreg korunkig elélhetünk a Mynydd Baddon tetején – feleltem –, ha négyszáz embernél többet nem küldenek ellenünk.
– És fognak?
– Aligha – hazudtam, és Ceinwyn persze jól tudta, hogy hazudok. Természetesen az első adandó alkalommal ránk küldik minden emberüket. Annyit megtanulhattam, hogy a háborúban az ellenség mindig azt teszi, amitől a legjobban rettegünk, és ezúttal is bízvást számíthatunk rá, hogy négyszáznál jóval többen ostromolnak majd.
Ceinwyn sokáig nem szólt. Kutyák vonítottak a távoli szász táborokban, hangjuk tisztán ért el hozzánk a mozdulatlan éjszakában. Válaszként saját kutyáink is rákezdték, és Seren nyugtalanul fészkelődni kezdett anyja ölében. Ceinwyn végigsimított leányunk haján.
– Ha Arthur Coriniumnál vár – kérdezte halkan –, mit keresnek a szászok éppen itt?
– Nem tudom.
– Gondolod, hogy végül csak északnak indulnak, hogy csatlakozzanak a seregükhöz?
Korábban így gondoltam, de az újabb szászok érkezése megrendítette a hitemet. Most már gyanítottam, hogy egy nagyobb csapattesttel van dolgunk, mely dél felől kerülte meg Coriniumot, hogy bevegye magát a völgyek közé, és Glevum felől kerüljön Arthur hátába. Nem tudtam rá más magyarázatot adni, miért hemzseg ennyi szász Aquae Sulis völgyeiben, ám ez esetben már rég tovább kellett volna indulniuk. Erőltetett menet helyett a szászok menedékeket építettek, ami csak arra utalt, hogy meg akarnak ostromolni bennünket. Így talán, gondoltam megnyugvással, talán mégis Arthur munkáját végezzük, ha itt maradunk. Nagyszámú ellenségünket tartjuk távol Coriniumtól, bár ha a számításaink helyesnek bizonyulnak, így is maradnak épp elegen, hogy mind velünk, mind Arthurral elbánjanak.
Ceinwyn és én némán üldögéltünk. A tizenkét Feketepajzsos halkan énekelni kezdett, s mikor végeztek, embereim Illtydd harci énekét kántálták válaszként. Bárdunk, Pyrlig, líráján kísérte őket. Pyrlig valahol ráakadt egy bőr mellvértre, de pajzzsal és lándzsával is felfegyverezte magát, ám a harci öltözet furcsán állt szikár termetén. Reméltem, hogy soha nem kell elhagynia hangszerét és a lándzsát használnia helyette, mert akkor már csakugyan oda lesz minden reményünk. Elképzeltem a domboldalt elözönlő szászokat, akik örömkiáltásokat hallatnak, amiért oly sok asszony és gyermek vár rájuk a dombtetőn, azután elűztem magamtól a komor gondolatot. Életben kell maradnunk, meg kell tartanunk az erősséget, győznünk kell.
Másnap reggel, az ólomszürke felhők alatt, melyek terhét friss nyugati szél kapta fel és hordta a nyakunk közé, felöltöttem harci viseletem. A súlyos páncélt szándékosan nem húztam fel eddig, de a szász erősítés érkezése meggyőzött róla, hogy nemsokára támadást indítanak ellenünk, ezért, hogy harcosaimat lelkesítsem, legszebb vértezetemet választottam. Vászon ingemre és gyapjú nadrágomra legelőször is bőr tunikát vettem, mely a térdemig ért. A bőr elég vastag volt ahhoz, hogy felfogja a kard csapását, de nem egy lándzsa döfését. A tunika fölé ezért a becses, jó római láncból való kabátot húztam, melyet rabszolgáim addig fényesítettek, míg az apró láncszemek lángolni nem látszottak a nap fényében. A lánckabát alsó szegélyét, nyakát és ujjait arannyal ékesítették. Mérhetetlen vagyonba került ez a darab, viszont a leghevesebb lándzsadöfést nem számítva teljes védelmet nyújtott. Térdig érő csizmám szárát bronzcsíkokkal borították be, melyek megvezették a pengét, ha az a pajzsfal vonala alatt próbált kárt tenni bennem; míg a vaspikkelyekkel borított, könyékig érő kesztyű a karomat védte. Sisakomon ezüst sárkányok kergetőztek, az arannyal borított csúcson pedig büszkén lebegett farkasprém sisakdíszem. A sisak megoltalmazta fülemet is, láncból kovácsolt hosszú nyakrésze a államra omlott, ezüstözött arcvédője pedig árnyékba borította vonásaimat, így az ellenség nem is embert látott, hanem egy tetőtől talpig fémbe öltözött mészárost. Egy félelmetes hadúr drága öltözetét viseltem, melyet úgy készítettek el, hogy félelmet plántáljon az ellenség szívébe. A lánckabát fölé magamra öltöttem Hywelbane övét, köpenyt vetettem a vállamra, és magamhoz vettem legnagyobb lándzsámat. Harcra öltözve és hátamra pajzsot szíjazva léptem ki Mynydd Baddon sáncainak gyűrűjébe, hogy saját embereim és ellenségeim is láthassák, készen állok a harcra. Miután jókora kört tettem meg a dombtetőn, végül a déli oldalon, magasan az ellenség felett állapodtam meg, ahol megemeltem lánckabátomat és vértemet, hogy megvetésem jeleként a szászok felé vizeljek.
Nem tudtam, hogy Guinevere is a közelben áll, és csak akkor ébredtem rá erre, mikor gyöngyöző nevetést hallottam, mely mélységes zavarba hozott. Guinevere egy mozdulattal félresöpörte bocsánatkérésemet.
– Ragyogóan festesz, Derfel – dicsért meg. Felhajtottam sisakom arcvédőit.
– Mennyire reméltem, úrnőm – fordultam felé –, hogy soha többé nem kell ezt viselnem.
– Pont úgy beszélsz, mint Arthur – jegyezte meg Guinevere fanyarul, majd körbejárt, hogy megcsodálja a vert ezüst csíkokat, melyek Ceinwyn csillagát formálták a pajzsomon. – Soha nem értettem – mondta, mikor újra szembe került velem –, miért öltözöl úgy, mint egy kanász, mikor a háborúnak ennyire megadod a módját.
– Nem is öltözök úgy, mit egy kanász – tiltakoztam.
– Hát úgy nem is, mint az enyéim – vágta rá Guinevere –, mert én soha ki nem állhattam az ápolatlan embereket, legyenek akár disznópásztorok is, én mindig megbizonyosodtam róla, hogy tisztességes ruhában járjanak.
– De hisz tavaly fürödtem – védekeztem.
– Csak nem olyan rég? – színlelte Guinevere, hogy sikerült lenyűgöznöm. Most vettem csak észre, hogy vadász íjat hordoz a kezében, és nyilakkal teli tegezt a hátán. – Ha eljönnek – magyarázta –, néhányukat személyesen akarom a Túlvilágra segíteni.
– Ha eljönnek – véltem, márpedig tudtam, hogy így lesz –, csak sisakokat és pajzsokat látsz majd, így nincs értelme a nyilaidat vesztegetni. Várd ki, míg felemelik a fejüket és nekirontanak a pajzsfalunknak, és akkor is a szemükre célozz.
– Én sosem vesztegetem a nyilakat, Derfel – ígérte komor hangon.
Az első fenyegetés észak felől érkezett, ahol a frissen érkezett szászok pajzsfalat formáltak a nyereg túloldalán, mely elválasztotta egymástól Mynydd Baddont és a távoli dombvidéket. Leghűsebb forrásunk nyílt azon az oldalon, és a szászok vélhetően meg akartak fosztani bennünket áldásaitól, mert alig valamivel délidő után a pajzsfal leereszkedett a kis völgybe. Niall a sáncról figyelte őket.
– Nyolcvan ember – tudatta velem.
Issát és ötven emberét hoztam át az északi sáncra; több mint elegendő harcost nyolcvan támadó megfékezésére, ám hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy a szászok nem akarnak támadni, ehelyett inkább bennünket csalnának le a dombnyeregbe, ahol kiegyenlítettebbek lennének az esélyek. Az sem lehetett kérdéses, hogy amint leereszkednénk, a szászok előtörnének a fák közül és csapdába ejtenének valamennyiünket.
– Mindenki itt marad! – parancsoltam embereimre. – Senki nem megy le oda! Senki!
A szászok gúnyt űztek belőlünk. Néhányan értettek pár szót a briton nyelven, és mindenféle gyávának, asszonynak, féregnek elmondtak bennünket. Olykor egy-egy kisebb csapat félútig merészkedett a kaptatón, hogy soraink megtörésére kísértsen, de Niall, Issa és jómagam visszatartottuk embereinket. Szász varázsló szökdécselt felénk a csúszós domboldalon, és zihálva szórta ránk átkait. Farkasprémből való ujjatlan köpenye alatt teljesen csupasz volt, és haját tehénganéval egyetlen meredező tüskévé állította. Szitkozódott, varázsigéket köpködött, végül maréknyi apró csontot hajított felénk, de még ekkor sem mozdultunk. A varázsló kiköpött, majd fürgén leereszkedett a dombnyeregbe, ahol egy szász törzsfő azon munkálkodott, hogy kihívja egyikünket maga ellen. A tagbaszakadt férfiú zsíros, lenszínű hajának csatakos fürtjei drága szőrmegallérját verdestek; szakállának fonatait fekete szalagokkal fogta össze. Mellvértje vasból, lábszárvédője díszes római bronzból készült, míg pajzsára egy vicsorgó farkas képét festette. Sisakjára kétfelől bikaszarvakat erősítettek, és sisakforgó gyanánt is egy farkaskoponya szolgált, melyre fekete szalagokat kötöztek. Karját és combját fekete szőrmecsíkkal tekerte körül, kezében jókora kétélű csatabárdot szorongatott. Bőrövén a hosszú kard mellett ott csüngött a rövid, széles penge is, a seax az a fegyver, mely a szászok briton nevét adta. Egy ideig azt követelte, hogy magával Arthurral mérkőzhessen meg, majd mikor ebbe belefáradt, engem hívott ki maga ellen, és elhordott mindenféle gyáva féregnek, nyúlszívű rabszolgának, leprás szajha fattyának. Saját nyelvén beszélt, így embereim egyetlen szavát sem értették, én pedig engedtem, hogy a szitkok elmenjenek a fülem mellett.
Azután, mikor már jócskán benne jártunk a délutánban és az eső is elállt, a szászok beleuntak abba, hogy próbáljanak lecsalni bennünket a dombtetőről, és három foglyul ejtett gyermeket hoztak el a nyeregbe. Aprócska gyermekek voltak csupán, alig öt-hat évesek, és ellenségeink a rövid seaxokat tartották a torkukhoz.
– Gyertek le – bömbölte a testes törzsfő –, különben meghalnak. Issa felém fordult. – Hadd menjek le, uram – könyörgött.
– Ez az én sáncom – erősködött Niall, a Feketepajzsosok vezére. – Én belezem ki a rohadékot.
– Ez pedig az én dombtetőm – jelentettem ki. A harcot nekem kel lett megvívnom. Egy király küldhette maga helyett a bajnokát, de egy hadúr senkit sem engedhetett oda, hová ő maga nem merészkedett, ezért leengedtem sisakom arcvédőjét, kesztyűs kezemmel megérintettem a Hywelbane markolatába foglalt csontszilánkot, és magamhoz préseltem láncingem nyakrészét, hogy érezzem Ceinwyn fibuláját. Miután így felkészítettem magam, átléptem az alacsony sövényen és araszolni kezdtem lefelé a meredélyen.
– Csak te meg én! – üvöltöttem a szászra saját nyelvén. – Az ő életükért! – mutattam lándzsámmal a három megrettent gyermek felé.
A szászok üdvrivalgásban törtek ki, amiért végre sikerült lecsalogatniuk egy britont a dombról. Elhátráltak és magukkal vitték a gyerekeket is, kettesben hagyva bajnokukat és engem. A tagbaszakadt szász bal kezébe vette át csatabárdját, majd kiköpött a földre.
– Jól beszéled a nyelvünket, disznó – üdvözölt.
– Mert disznók nyelve az – feleltem.
Ellenlábasom feldobta bárdját a levegőbe, ahol a hosszú, kétélű fegyver megpördült és pengjével visszatükrözte a felhőkön áttörni igyekvő erőtlen napsugarakat, majd súlyosan hullt alá, de a férfi könnyedén megkapta a nyelét. A legtöbb férfi még rövid ideig se nagyon tudta forgatni az otromba csatabárdot, nem hogy a magasba dobja és utána el is kapja, de a mutatvány a szásznak láthatóan nem okozott nehézséget.
– Arthur nem mert megküzdeni velem – állapította meg –, így téged öllek meg helyette.
Az utalás Arthurra némiképp megzavart, de hát nem az én gondom volt eligazítani az ellenséget, ha már valamiért azt hitte, Arthur is a Mynydd Baddonon tartózkodik.
– Arthurnak jobb dolga is akad, mint férgeket agyontaposni, ezért engem küldött, hogy széttépjelek, azután lábaddal dél felé elkaparjam püffedt dögödet, hogy az idők végezetéig e földön kelljen bolyonganod és soha ne találhass utat a Túlvilágra.
Kiköpött. – Vinnyogsz, akár egy himpókos disznó. – A sértegetés éppúgy hozzátartozott az összecsapáshoz, mint maga a párharc. Arthur maga mindkettőt helytelenítette, lévén a sértegetéssel a levegőnket, a párharccal erőnket vesztegetjük, de jómagam szívesen megküzdöttem az ellenfél bajnokával. Az ilyen küzdelemnek igenis volt értelme, mert ha sikerül megölnöm ezt az embert, azzal felpezsdítem csapataim harci kedvét, miközben a szászok rettenetes előjelet látnak vezérük halálában. Fennállt persze a kockázat, hogy én maradok alul, de akkoriban még sokkal magabiztosabb voltam. A szász egy teljes tenyérszélességgel magasabbra nőtt nálam, vállban is jócskán szélesebb volt, ám azt már kételltem, hogy fürge is lenne. Olyan fickónak tűnt, aki nyers erejébe veti minden hitét, miközben jómagam szerettem azzal büszkélkedni, hogy nemcsak erős, hanem agyafúrt is vagyok. Felnézett a sáncunkra, ahol most férfiak és asszonyok tülekedtek. Nem láttam Ceinwynt, de Guinevere ott állt a fegyveres katonák közt, magasan és karcsún.
– Az ott a szajhád? – mutatott felé a szász bárdjával. – Ma éjjel már az enyém lesz, féreg. – Két lépéssel közelebb került, így alig tucatnyi lépésnyire állt tőlem, majd újra a levegőbe hajította fegyverét. Az északi lankán összesereglett szászok újfent megéljenezték, míg embereim érdes hangon biztattak a sáncokról.
– Ha beijedtél – szóltam –, kaphatsz időt, míg megüríted a beleidet.
– Majd a tetemedre ürítem – köpte felém. Eltöprengtem, hogy lándzsával vagy a Hywelbane-nel támadjak-e, és végül úgy döntöttem, hogy a lándzsa a gyorsabb, már amíg ellenfelem nem hárítja a csapását. Látszott, hogy nyomban rám támad, mert látványos íveket kezdett leírni kétkezes bárdjával, és gyanítottam, hogy szándéka szerint elébb felém lendíti a súlyos pengét, majd félreüti lándzsámat a pajzsával és a bárddal lecsap a nyakamra.
– A nevem Wulfger – mutatkozott be szertartásosan. – Cerdic harcosa és a Sarnead törzs feje vagyok, és ez a föld lesz az én földem.
Kicsúsztattam karom a pajzs hurkából, majd a pajzsot a jobb, a lándzsát a bal kezembe vettem át, de nem szíjaztam magamra a pajzsot, csak jó szorosan megkaptam a fa markolatot. Wulfger balkezes volt, ami azt jelentette, hogy bárdjával a védtelen oldalamra támadt volna, ha meghagyom a pajzsot az eredeti helyén. A bal kezemmel közel sem harcoltam olyan jól, de nem gondoltam, hogy szükségem lesz minden ügyességemre.
– A nevem Derfel – szóltam ünnepélyes hangon. – Atyám Aelle, az angolok királya. Én vagyok az, aki megsebezte Liofa arcát.
Hetvenkedésemmel igyekeztem összezavarni, és ez talán sikerült is, bár ellenfelem nem sok jelét adta zavarnak. Ehelyett nyomban bősz rohamra lendült, emberei pedig lelkes üdvrivalgásban törtek ki. Wulfger csatabárdja sivítva szelte a levegőt, a pajzsa felemelkedett, hogy félrelökje lándzsámat, ő maga pedig bikaként rontott rám, de ekkor az arca felé hajítottam pajzsomat, és a fémmel szegélyezett fa nehéz korongja ellenségem felé pördült.
Az arcához közeledő súlyos pajzs látványa megakasztotta Wulfger támadását, és arra kényszerítette, hogy ő maga is pajzsával védekezzen. Hallottam, hogy a két pajzs csörömpölve összeakaszkodik, de én máris féltérdre ereszkedtem, hogy lándzsámmal alulról támadjak. A Sarnaed törzs feje meglepő fürgeséggel hárította pajzsomat, de már nem foghatta vissza lendületét, miként saját harci pajzsát sem vetette el időben, és így egyenesen belerohant a hosszú, borotvaélesre fent pengébe. A hasát céloztam, azt a vértezet alatti rést, ahol egyedül bőr ujjasa védte a testét, és lándzsám úgy hatolt át a vastag bőrön, akár a tű a vásznon. Felegyenesedtem, amint a penge átfurakodott bőrön, izmokon és húson, hogy Wulfger zsigerei közé temesse magát. Felálltam és elcsavartam a lándzsanyelet, azután diadalittasan üvöltöttem fel, amint láttam a bárdot lehanyatlani. Nekitámaszkodtam a lándzsa nyelének, és a penge még mélyebbre fúródott, majd még egyszer megcsavartam a levél alakú pengét, míg Wulfger, a Sarnaed törzsfő tátott szájjal meredt rám, és láttam, hogy páni rémület költözik tekintetébe. Próbálta megemelni a súlyos bárdot, de már nem maradt számára más, csak az iszonyatos kín a zsigereiben és a mérhetetlen gyengeség a lábában, azután megtántorodott, felnyögött és térdre zuhant.
Elengedtem a lándzsanyelet, és amint hátrébb léptem, elővontam Hywelbane-t.
– Ez itt a mi földünk, Wulfger, Sarnaedok törzsfője – szóltam fenn hangon, hogy emberei is hallhassák –, és az is marad. – Egyszer lendítettem a pengén, de épp a kellő erővel, hogy az átvágja Wulfger hajának csatakos sörényét és mélyen belehasítson a gerincébe.
Wulfger abban a pillanatban, holtan vágódott el.
Megragadtam lándzsám nyelét, lábamat megtámasztottam Wulfger hasán és kirántottam a megszorult pengét. Azután előrehajoltam és leszaggattam a farkaskoponyát sisakjáról. Ellenségeink felé tartottam az elsárgult csontot, majd a földre dobtam és szilánkokká tapostam vasalt csizmámmal. Leoldottam Wulfger aranyláncát, elvettem pajzsát, bárdját és kését, hogy trófeáimat meglengessem a szászok felé, akik kövült mozdulatlanságban meredtek rám. Embereink táncra kaptak és nagyokat kurjongattak. Végül újra lehajoltam és leoldottam a nehéz bronz lábszárvédőket, melyeket istenem, Mithras arcmásai díszítettek.
Magamhoz szorítottam zsákmányomat. – Küldjétek a gyermekeket! – kiáltottam a szászoknak.
– Próbáld elvenni őket! – kiáltott vissza egyikük, és kése már át is vágta az egyik kis fogoly torkát. A másik kettő felsikoltott, azután ők is meghaltak, és a szászok megköpködték apró testüket. Egy pillanatig azt hittem, embereim elveszítik önuralmukat és rohamot indítanak a nyereg ellen, ám Issa és Niall visszatartotta őket. Leköptem Wulfger tetemét, gúnyos szitkokat kiáltottam a csalárd ellenség felé, majd megindultam visszafelé a kaptatón.
Wulfger pajzsát egyik önkéntesünknek adtam, míg kése Niallé, a bárdja Issáé lett.
– Csatában ne használd – figyelmeztettem. – Másra se jó, csak fát vágni.
Az aranyláncot Ceinwynnek vittem, de ő csak a fejét rázta.
– Nekem nem kell halott ember aranya – utasított el. Lányainkat dajkálgatta, és láttam, hogy mindannyiukat rázza a zokogás. Pedig Ceinwyn nem az az asszony volt, aki kimutatja az érzelmeit. Gyermekként megtanulhatta, hogy egyedül vidámsága révén tarthatja meg zord atyja ragaszkodását, és a jó kedély immár kitéphetetlenül gyökerezett a lelkében, most mégsem leplezhette ijedtségét.
– Meg is halhattál volna! – sikoltozta. Nem tudtam, mit mondhatnék, így csak lekuporodtam mellé, kitéptem egy marék füvet és törölgetni kezdtem a vért Hywelbane pengéjéről. Ceinwyn könnyes szemmel nézett fel rám. – Megölték azokat a gyerekeket?
– Igen – feleltem.
– Kik voltak?
Vállat vontam.
– Ki tudja? Fogságba ejtették őket.
Ceinwyn felsóhajtott és végigsimított Morwenna haján. – Muszáj volt neked harcolnod?
– Küldtem volna inkább Issát?
– Nem – ismerte el igazam.
– Úgy hát, igen, muszáj volt harcolnom – feleltem, és az igazat megvallva, még élveztem is a küzdelmet. Csak az ostobák vágyakoznak a háborúra, de ha már háborúra kerül a sor, sosem szabad félszívvel megvívni azt. Nem fecsérelhetünk időt a szánakozásra, csakis afféle szilaj örömöt érezhetünk ellenségeink bukásán, s épp ez a hév ihlette bárdjainkat, mikor szerelemről és háborúságról szóló halhatatlan énekeiket megalkották. Mi, harcosok éppúgy kiöltöztünk a harcra, mint a szerelemre; feltűnővé tettük magunkat, aranyunkat viseltük, színes tollazatot ezüst sisakunkra tűzve, peckesen jártunk és kérkedtünk, és amikor az öldöklésre került sor, úgy éreztük, mintha az Istenek vére forrna az ereinkben. Egy férfinak szeretnie kell a békét, de ha képtelen teljes szívéből harcolni, sosem nyeri meg azt.
– Mit csináltunk volna, ha meghalsz? – kérdezte Ceinwyn, miközben figyelte, hogyan csatolom fel Wulfger lábszárvédőit a csizmám fölé.
– Elégettetek volna, kedvesem – feleltem –, hogy a lelkem mielőbb találkozhasson Diannel. – Megcsókoltam, majd elvittem az aranyláncot Guinevere-nek, aki annál inkább örömmel fogadta az ajándékot. Szabadságával együtt elveszítette ékszereit is, s bármennyire nem kedvelte a durva szász kézművesmunkát, a nyakába tette a vert arany láncot.
– Mennyire élveztem a küzdelmet – pattintotta helyére az arany lemezeket. – Megtaníthatnál a szászok nyelvére, Derfel.
– Természetesen.
– A szitkokra. Bántani akarom őket. – Felkacagott. – A durva sértésekre taníts, Derfel, a létező legdurvábbakra.
S egyre több szász kínálkozott fel céltáblaként Guinevere sértéseinek. Az ellenséges lándzsások valósággal elözönlötték a völgyet. A déli oldal felől embereink kiáltása harsant, én pedig nyomban indultam, hogy megálljak ikerzászlóink alatt, és végigmérjem a hosszú sorokat, melyek a keleti dombok felől lepték el a széles folyóvölgyet.
– Néhány perce kezdtek érkezni – mondta Eachern –, és azóta egyfolytában csak jönnek. Sehol sincs végük.
Már nem egy rablócsapat akart megküzdeni velünk, hanem egy egész hadsereg, egy horda, valamennyi szász betolakodó. Férfiak, asszonyok, jószágok és gyermekek, csak úgy áradtak a dombok felől Aquae Sulis völgyébe. A lándzsások tömött oszlopokban meneteltek, míg soraik közt birka- és tehéncsordák, asszonyok és gyermekek kavargó tömege közeledett. A szárnyakon lovasok ügettek, és még több lovas gyülekezett a két zászló alatt, mely a szász királyok eljövetelét jelezte. Nem is egy, hanem két sereggel néztünk farkasszemet, Cerdic és Aelle egyesített erőivel, melyek – ahelyett, hogy a Temze völgyében Arthur ellen fordultak volna – egyenesen ide jöttek, és lándzsáik éppoly számosan voltak, akár az ég nagy övének csillagai.
Egy órán át figyeltem az érkezésüket, és Eachemnek adtam igazat. A szászoknak sehol sem volt végük, én pedig babonásan érintettem meg Hywelbane markolatát, mert már tudtam, bizonyosabban, mint valaha, hogy pusztulásra vagyunk ítélve.

 

Aznap éjjel a szászok tüzei földre hullt csillagképként fénylettek Aquae Sulis sötét völgyében; a tábortüzek pislákoló pontjai borították el a tájat, ameddig csak a szem ellátott. A legtöbb láng a keleti látóhatáron gyűlt, ahol a szász horda utóvédje a magasabban fekvő területeken táborozott, bár hajnalra azok a csapatok is leértek az alant nyíló völgybe.
Hűvös reggel köszöntött ránk, de egy meleg nap ígéretével. Pirkadatkor, mikor a lenti völgyben még sötétség honolt, a szász tüzek füstje elegyedett a folyóról felszakadó köddel, és úgy tetszett, mintha Mynydd Baddon napfényben úszó zöld bárkaként vágna neki a vészjóslóan szürke tengernek. Rosszul aludtam, mert az egyik asszony megszült az éjjel, és a sikolyok nem hagytak nyugodni. A gyermek már halva született, és Ceinwyntől megtudtam, hogy még vagy három-négy hónapig nem is szabadott volna a világra jönnie.
– Azt hiszem, ez igazán baljós előjel – tette hozzá Ceinwyn komoran.
És talán valóban az, gondoltam magamban, noha hangosan nem mertem megvallani. Igyekeztem minél magabiztosabbnak tűnni. – Az Istenek nem hagynak cserben bennünket – véltem.
– Terfa volt az – nevezte meg Ceinwyn az asszonyt, kinek elkínzott sikolyai felverték az éjszakát. – Ez lett volna az első gyermeke. Egy fiú, igen. Nagyon parányi. – Habozni látszott, majd szomorúan elmosolyodott. – Attól félnek, Derfel, hogy az Istenek Samain éjjelén végképp magunkra hagytak bennünket.
Annak a félelemnek adott hangot, mely bennem is ott bujkált, de megintcsak nem mertem megvallani.
– Te is ezt hiszed? – kérdeztem ehelyett.
– Nem akarom hinni – felelte. Elgondolkodott néhány pillanatig, és még hozzá akart tenni valamit, ám ekkor kiáltás harsant a déli sánc felöl. Ceinwyn megérintette a karomat. – Eredj – suttogta.
A déli sáncon Issára találtam, az utolsó éjjeli őrre, aki a völgy füstös árnyait kémlelte.
– Tucatnyian lehetnek a rohadékok – mondta.
– Merre?
– A sövénynél. – A kopasz domboldal aljában húzódó, fehér virágokba borult galagonyasövény felé mutatott, mely a domboldal véget és a megművelt földek kezdetét jelölte. – Ott bujkálnak. Láttuk, mikor átvágtak a búzaföldön.
– Bennünket figyelnek – szóltam keserűen, amiért egy ilyen apróság miatt elrángattak Ceinwyn mellől.
– Nem is tudom, uram. Van bennük valami különös. Ott! – A sövény felé mutatott, melyen most kisebb csoport lándzsás furakodott keresztül. A látogatók lekuporodtak a sövény felénk eső oldalán, ám úgy tűnt, inkább maguk mögé tekintenek, mint sem felénk. Kivártak néhány pillanatot, majd rohanni kezdtek felénk.
– Szökevények? – találgatott Issa. – Csak nem!
Valóban különösnek tűnt, hogy a méretes szász hordából bárki is körülzárt kis csapatunkba kívánkozott volna, mégis Issának lett igaza, mert amikor a tizenegy férfi félútra ért a kaptatón, jól láthatóan lefelé fordította pajzsát. A szász őrszemek csak ekkor figyeltek fel az árulókra, és húsz fegyveres üldözőbe is vette őket, ám a tizenegy szökevény már elég messzire került tőlük, hogy biztonságban elérjen bennünket.
– Hozzátok őket elém, amint felértek – rendelkeztem, majd visszasiettem a dombtető közepére, ahol magamra öltöttem fényűző vértezetemet és oldalamra kötöttem Hywelbane-t is. – Látod, máris szökdösnek – incselkedtem Ceinwynnel.
Issa elhozta nekem a tizenegy harcost. Előbb a pajzsukat ismertem fel, rajta Lancelot halászsólymával, majd megláttam Borst, Lancelot rokonát és bajnokát is. Bors félénk mosolyra húzta a száját, majd miután rám ismert, szélesen elvigyorodott és láthatóan megnyugodott.
– Lord Derfel – üdvözölt. Széles arca kivörösödött a kaptatótól, zömök teste még most is görcsösen remegett az erőfeszítéstől.
– Lord Bors – üdvözöltem szertartásosan, majd magamhoz öleltem.
– Ha már meg kell halnom – szólt Bors –, inkább halok az enyéim oldalán. – Megnevezte lándzsásait, kik valamennyien britonok és Lancelot hívei voltak, ám azt már nem állhatták, hogy a szászok oldalán kelljen harcolniuk. Meghajoltak Ceinwyn felé, majd letelepedtek a fűre, miközben kenyeret, mézsört és sózott marhát szolgáltunk fel nekik. Lancelot, mint mondták, korábban északnak lovagolt, hogy csatlakozzék Aelle-hez és Cerdichez, s most a szászok valamennyi ereje az alant elterülő völgyben gyülekezett. – Több mint kétezer harcos, úgy számolom – mondta Bors.
– Nekünk alig háromszáz emberünk akad. Bors elfintorodott.
– De Arthur csak itt van?
Megráztam a fejem.
– Nincs.
Bors étellel teli, tátott szájjal meredt rám. – Nincs itt? – nyögte ki végül.
– Amennyire tudom, valahol északon vár.
Bors lenyelte a falatot, majd elmormolt egy néma szitkot. – Akkor hát ki van itt? – kérdezte.
– Csak én. – Körbemutattam a dombtetőn. – És akit még látsz. Megemelte a kupáját és nagyot kortyolt a mézsörből. – Akkor csak ugyan meg kell halnunk – szólt komoran.
Azt gondolta, hogy Arthurt is a Mynydd Baddon csúcsán találja. Ami ennél is több, Cerdic és Aelle is ebben a hitben fordított hátat a Temzének és menetelt Aquae Sulis alá. A szászok, kik felkergettek bennünket a csúcsra, látták Arthur zászlaját a Mynydd Baddonon, és megvitték a hírt a szász királyoknak, kik a Temze felső folyásánál keresték Arthurt.
– A nyavalyások ismerik a terveiteket – figyelmeztetett Bors. – Tudják, hogy Arthur Corinium mellett akart megküzdeni velük, de ott nem találtak senkit. Márpedig erősen keresik Arthurt, Derfel, el akarják kapni, mielőtt még Cuneglas csatlakozhatna hozzá. Úgy vélik, elég megölniük Arthurt, és egész Britannia kedvét elveszik a küzdelemtől. – Csakhogy Arthur, a ravasz és körültekintő Arthur, egérutat nyert Aelle és Cerdic elől, azután a szászok hírét vették, hogy medvés zászlaja ott leng egy Aquae Sulishoz közeli domb tetején, ezért délnek fordították minden erejüket és üzentek Lancelotnak, hogy ő is csatlakozzék hozzájuk.
– Van híretek Culhwchról? – kérdeztem Borst.
– Odakint kell lennie valahol – mutatott Bors bizonytalan mozdulattal dél felé. – Őt sem találtuk. – Hirtelen megmerevedett, és hátra fordulva meglátta, hogy Guinevere figyel bennünket. Henis Wyren hercegnője elhagyta börtönében viselt ruháit, helyébe férfiruhát: bőr ujjast, nadrágot és hosszú csizmát öltött, miként azt régen tette a vadászatokon is. Később megtudtam, hogy az öltözéket még Aquae Sulisban szerezte, s bár a ruhadarabok gyatra minőségű anyagból készültek, neki mégis sikerült méltósággal viselnie őket. Nyakában viselte a súlyos szász aranyat, nyilakkal teli tegezt szíjazott a hátára, kezében íjat hordozott és övében rövid vadásztőrt viselt.
– Lord Bors – üdvözölte jeges hangon régi ágyasa bajnokát.
– Úrnőm. – Bors felállt és nehézkesen meghajolt előtte. Guinevere közönyös tekintettel végigmérte a pajzsot, mely Lancelot jelvényét viselte magán, majd felhúzta a szemöldökét.
– Te is beleuntál? – kérdezte.
– Briton vagyok, úrnőm – felelte Bors mereven.
– És milyen bátor briton – melegedett át Guinevere hangja. – Azt hiszem, szerencsésnek vallhatjuk magunkat, amiért csatlakozol hozzánk. – Mint mindig, most is pontosan kiszámította szavai hatását, és Bors, akit láthatóan zavarba hozott a váratlan találkozás, lassan kezdett felengedni. Motyogott valamit arról, hogy mennyire örül, amiért újra láthatja Guinevere-t, ám született harcosként nem volt kenyere a széptevés, és vaskos bókjai közben ki is vörösödött. – Igaz hát – firtatta Guinevere –, hogy régi urad a szászok szolgálatába szegődött?
– Igaz, úrnőm.
– Akkor azért imádkozom, hogy csak merészkedjen az íjam közelébe.
– Aligha látod őt, úrnőm – mondta Bors, aki jól tudta, mennyire vonakodik Lancelot veszélynek kitenni magát –, ám annál több szásszal végezhetsz, mire lemegy a nap.
Bors igazat beszélt, hisz alattunk, a folyó foszladozó ködpárájában, máris ott gyülekezett a szász horda. Cerdic és Aelle, ki most is azt hitte, hogy legfőbb ellensége esett csapdába a Mynydd Baddon csúcsán, mindent elsöprő támadást tervezett. Nem kifinomult, aprólékos ostromot, hiszen egyetlen lándzsás sem próbált az oldalunkba kerülni, hanem egyetlen, kíméletlen pörölycsapást, melyet Mynydd Baddon déli oldalára mérve a szászok szétforgácsolhatták minden ellenállásunkat. Százával gyülekeztek a harcosok a támadásra, és égnek meredező lándzsáik megcsillantak a kora reggeli fényben.
– Hányan lehetnek? – tudakolta Guinevere.
– Túlontúl sokan, úrnőm – feleltem mord hangon.
– A fél sereg – vélte Bors is, majd elmagyarázta Guinevere-nek, hogy a szászok hite szerint Arthur is foglyul esett a dombtetőn. – Akkor hát bolonddá tette őket? – kérdezte Guinevere, nem minden büszkeség nélkül.
– Méginkább mi tettük őket azzá – intettem a lobogó felé, mely ernyedten lógott a mozdulatlan levegőben.
– Akkor már csak le kell győznünk őket – vágta rá Guinevere, bár hogy ezt miként tegyük, arról nem nyilatkozott. Azóta nem éreztem magam ilyen kiszolgáltatottnak, hogy Diwrnach emberei körülzártak bennünket Ynys Monnál, de azon a koromsötét éjszakán legalább a magunk oldalán tudhattuk Merlint, kinek mágiája kisegített bennünket szorult helyzetünkből. Most nem bízhattunk semmiféle varázslatban, és én nem láttam magam előtt mást, csak vért és pusztulást.
Egész reggel azt néztük, miként gyülekeznek a szászok a zsendülő vetésben, táncolnak varázslóik a sorok előtt, és lovallják a törzsfők eszelős dühbe a harcosokat. Az arcvonalban felsorakozott férfiak lehettek képzett harcosok, kik esküt tettek uruk szolgálatára, ám a mögöttük gyülekező roppant horda már sokkal inkább emlékeztetett gyülevészhadra – fyrdre, ahogy a szászok mondták –, és ezek az önkéntesek folyton elcsatangoltak. Néhányan letértek a folyóhoz, mások visszamentek a táborba, és a magasból tekintve olyan látványt nyújtottak, akárha pásztorok igyekeznének összeterelni egy gigászi csordát. Ha a sereg egyik része összegyűlt, egy másik már fel is bomlott, és elölről kellett kezdeni mindent, miközben a szász dobok megállás nélkül dübörögtek. Hatalmas, üreges fatörzseket használtak, melyeket öles rudakkal püföltek, és a kitartó ütem végigmorajlott a völgy távoli végének lankáin. A szászok addig vedelték az álét, mígnem összeszedtek annyi bátorságot, hogy odavetessék magukat a lándzsáink elé, és embereim közül is többen rákaptak a mézsörre. Én magam sosem éltem ezzel, de eltiltani egy harcost az italtól olyan, mint büntetni a kutyát az ugatásáért, és ezen a napon a szokásosnál is többen buzdították magukat a mézsör segítségével, hisz embereim éppoly jól tudtak számolni, mint én. Ezer ember indult rohamra alig háromszáz ellen.
Bors arra kért, hogy ő és emberei középen harcolhassanak, én pedig teljesítettem kérését. Reméltem, hogy gyors halála lesz, levágja egy bárd vagy lándzsa, mert ha élve elhurcolják, hosszú és rettenetes gyötrelem vár rá. Ő és emberei a csupasz fáig lepusztították pajzsukat, és most a mézsört vedelték, én pedig nem hibáztattam őket ezért.
Issa annál józanabb maradt.
– Bekerítenek, uram – szólt aggodalmas hangon.
– Alighanem – értettem egyet, és azt kívántam, bárcsak mást mondhatnék, de az igazat megvallva teljesen megigézett az ellenség készülődése, és nem tudtam, miként állhatnánk ellen a rohamnak. Nem kételltem, hogy embereim felveszik a harcot a legkülönb szász lándzsásokkal is, de csak alig százlépésnyi pajzsfalat állíthattak, míg az ellenséges arcvonal legkevesebb háromszor ilyen hosszúra nyúlt. Harcolhatunk bármilyen ádázul, annyit ölhetünk, amennyit csak tudunk, az ellenség akkor is megkerül bennünket és elfoglalja a csúcsot, hogy utána hátulról mészároljon le bennünket.
Issa elfintorodott. Egyik levetett, farkasprémmel díszített sisakomat viselte, melybe ezüst csillagok mintáját kalapálta. Várandós asszonya, Scarach szedett némi vasfüvet az egyik patak partján, és Issa virágzó ágat viselt a sisakján, abban a reményben, hogy az megoltalmazza. Nekem is felajánlott a növényből, de visszautasítottam.
– Tartsd csak meg – mondtam.
– Mi lesz most, uram? – kérdezte.
– Nem futhatunk el – feleltem. Korábban felvetődött bennem, hogy megpróbálkozhatnánk egy kirohanással észak felé, de a szászok ellepték a nyergen túli vidéket, és ha arrafelé menekülünk, nekünk kell dombnak felfelé hadakoznunk. A terv csekély esélyt kínált az átjutásra, ám annál többet arra, hogy a nyereg mélyén, két ellenség közt őröljük fel erőinket. – Itt kell visszavernünk őket – tettem hozzá, leplezve meggyőződésemet, hogy semmiképp sem győzhetünk. Négyszáz emberrel boldogultunk volna, talán hatszázzal is, de nem azzal az ezerrel, mely a domb aljában már javában készült a rohamra.
– Ha lenne egy druidánk – szólt Issa, majd hagyta kicsengeni a mondat végét. Így is tudtam, mi jár a fejében. Arra gondolt, nem helyes imádság nélkül belevágni az ütközetbe. Keresztényeink máris buzgón imádkoztak, uruk halálát mímelve széttárták karjukat, és állították, hogy semmi szükségük papokra, de mi pogányok úgy szerettük, ha a harc előtt druidáink szitkok özönét zúdították az ellenségre. Aznap nem tudhattunk druidát magunk mellett, és a hiány nemcsak a szitkoktól fosztott meg bennünket, hanem azt is sejtette, hogy ma az Istenek nélkül kell harcolnunk, kik elfordultak tőlünk a Mai Dunon félbehagyott szertartás miatt.
Magamhoz szólítottam Pyrliget és megparancsoltam, hogy átkozza el az ellenséget.
– De hát én bárd vagyok, uram, nem druida – tiltakozott falfehéren.
– De téged is okítottak druidák?
– Miként minden bárdot, de a rejtelmekbe sosem vezettek be.
– Azt a szászok nem tudhatják – erősködtem. – Ereszkedj le a dombon, ugrálj féllábon, és ítéld a mocskos lelküket Annwn kárhozatára.
Pyrlig megtett minden tőle telhetőt, de képtelen volt megtartani az egyensúlyát, és inkább munkált félelem a szitkai mögött, mint ártó szándék. A szászok, amint meglátták, hat varázslójukat is elküldték, hogy semlegesítsék átkait. A mezítelen varázslók, kiknek hajából tehénganéval meredező tüskéket formáztak, s ezekre apró bűverejű tárgyakat aggattak, felkapaszkodtak a meredélyen, hogy megköpködjék és elátkozzák szerencsétlen Pyrliget, aki rémülten hátrált el az útjukból. Az egyik szász varázsló egy emberi combcsontot szorongatott a kezében, melyet arra használt, hogy még tovább kergesse Pyrliget, és miután meglátta dalnokunk félreismerhetetlen rémületét, szemérmetlen mozdulatokkal kezdett el vonaglani. A szász varázslók olyan közel merészkedtek, hogy a völgyben morajló dobok dacára tisztán hallhattuk sipákoló hangjukat.
– Mit mondanak? – húzódott mellém Guinevere.
– Elátkoznak bennünket, úrnőm – feleltem. – Arra kérik isteneiket, plántáljanak félelmet a szívünkbe és változtassák ronggyá tagjainkat!
– Belehallgattam a szitokáradatba. – Könyörögnek, hogy vakuljanak el szemeink, törjenek el lándzsáink, csorbuljanak ki pengéink. – A combcsontot lóbáló varázsló meglátta Guinevere-t, és felé fordult, hogy válogatott szidalmakkal árassza el.
– Most mit mond? – kérdezte Guinevere.
– Nem akarod te azt tudni, úrnőm.
– De igenis akarom, Derfel.
– Akkor én nem akarom elmondani.
Guinevere felkacagott. A varázsló, aki alig harminc lépésnyire lehetett tőlünk, tetovált ágyékát riszálta felénk, a szemét forgatta, és egyfolytában azt rikoltozta, hogy Guinevere méhe száradjon aszott hüvellyé és melleiből epe törjön elő, ám ekkor hirtelen megpendült valami a fülem mellett, és a varázsló nyomban elnémult. Nyílvessző fúrta át a torkát, melynek hegye véresen bukkant fel a tarkóján, míg tollai az állat csiklandozták. A varázsló értetlenül meredt Guinevere-re, majd bugyborékoló hang tört fel a torkán, és elejtette a combcsontot, hogy kitépje a torkában ragadt nyílvesszőt, azután összerázkódott és elterült a földön.
– Rossz szerencsét hoz, ha megöljük az ellenség varázslóit – korholtam Guinevere-t.
– De nem most – kiáltott Guinevere bosszúszomjasan –, nem most.
– Újabb nyilat húzott elő tegezéből és illesztette azt a húrra, ám az öt varázsló nagyon is közelről láthatta társuk végzetét, és mostanra már ott bukdácsolt a domb aljában. Dühödten rikoltoztak menekülés közben, és joggal idézték meg rossz szerencsénket. Attól tartottam, hogy varázslójuk halála csak méginkább feltüzeli a szászokat, ám Guinevere végtelen nyugalommal tette vissza a nyilat tegezébe.
– Most tehát mi lesz, Derfel? – kérdezte.
– Néhány perc múlva – mutattam le a völgybe – az a hatalmas embertömeg megindul felfelé. Látni lehet, miként támadnak – intettem a szász alakzat felé, melyet a vezérek még most is igyekeztek összébb terelni. – Százan kerülnek az első sorba, majd minden oszlopba kilenc-tíz ember, akik az elöl állókat a lándzsáink felé tolják majd. Azzal a száz emberrel kell megküzdenünk, de a mi oszlopaink alig két-három embernyi mélyek, ezért nem tudjuk majd visszatartani őket. Egy időre megakasztjuk a támadást, és a pajzsfalak egymásnak feszülnek, de nem tudjuk meghátrálásra kényszeríteni őket, s mikor majd látják, hogy valamennyi emberünket lekötik az elöl állók, a hátsó sorok oldalról megkerülnek, és a hátunkba támadnak.
Guinevere zöld szeme az arcomat fürkészte. Ő volt az egyetlen asszony, aki egyenesen a szemembe nézhetett, és én valahogy mindig nyugtalanítónak találtam a tekintetét. Guinevere könnyűszerrel bolondot csinált bárkiből, bár azon a napon, mikor szász doboktól visszhangzott a völgy, és egy roppant sereg készült arra, hogy felőröljön bennünket, ő sem kívánt egyebet, csak hogy győzelmet arassunk.
– Azt akarod mondani, hogy elvesztünk? – kérdezte könnyed hangon.
– Azt akarom mondani, úrnőm, hogy nem tudom, miként győzhetnénk – feleltem komoran. Talán meg kellett volna lepnem az ellenséget, és ék alakzatban lezúdulni a domboldalon, hogy mélyen a szász alakzatba vájjuk magunkat. Elképzelhető, hogy egy ilyen váratlan támadás megdöbbentette, talán páni rémületbe is lovallta volna a szászokat, ám annak is fennállt a veszélye, hogy ellenségeink körülfognak bennünket, és miután a legutolsó harcosunk is elhullik, felkapaszkodnak a csúcsra, hogy magukénak követeljék védtelen családainkat. Guinevere vállára vetette az íjat.
– Még győzhetünk – szólt magabiztosan –, méghozzá könnyedén. – Egy pillanatig nem hittem, hogy komolyan beszél. – Egyenest a szívüket kell kitépnünk – kiáltott még harciasabban.
Megnéztem magamnak Guinevere arcát és láttam, hogy komor diadal árad szét vonásain. Ha bolondot is akart csinálni valakiből, akkor az nem én, hanem csakis Aelle és Cerdic lehetett.
– Hogyan győzhetnénk? – kérdeztem.
A zöld szemek pajkosan csillantak meg. – Megbízol bennem, Derfel?
– Megbízom, úrnőm.
– Akkor add mellém húsz jó embered.
Habozni kezdtem. Néhány lándzsásomat a domb északi oldalán is meg kellett tartanom, hogy elejét vehessem egy dombnyereg felől érkező támadásnak, és aligha engedhettem meg, hogy a déli oldalon egyetlen harcosomat is nélkülözzem; ugyanakkor tudtam, ha még száz emberem is lenne, akkor sem győzhetnék ekkora ellenséggel szemben, ezért rábólintottam a kérésre.
– Adok melléd húsz önkéntest – feleltem –, te pedig nekem adod a győzelmet. – Guinevere elmosolyodott és útnak eredt, én pedig magamhoz kiáltottam Issát, hogy keressen húsz erős ifjút és adja őket Guinevere mellé. – Ő fog győzelemre segíteni bennünket! – kiáltottam elég hangosan, hogy valamennyi emberem meghallja, és harcosaim, kik most először látták meg a halovány reménysugarat, mosolyogtak és nevettek.
A győzelemhez azonban, döntöttem el magamban, sokkal több kell ennél, valóságos csoda, de legalábbis szövetségeseink felbukkanása. Merre járhat Culhwch? Egész nap arra vártam, hogy dél felől megpillantom közelgő csapatát, de a nyomát sem láttam, és végül úgy döntöttem, bizonyosan megkerülte Aquae Sulist és így próbál csatlakozni Arthurhoz. Nem tudtam, ki más siethetne még a segítségünkre, bár az igazat megvallva Culhwchhal sem lettünk volna elegen a szász támadás visszaveréséhez.
A támadás pedig egyre inkább megérett. A varázslók megtették munkájukat, és most egy csapatnyi szász lovas vált el soraiktól, hogy felfelé kaptasson a domboldalon. Lovam után kiáltottam, Issa összekulcsolt ujjairól felkaptam a nyeregre, majd lassan leügettem a meredélyen, hogy találkozzam az ellenség követeivel. Bors még elkísérhetett volna, hisz maga is úr volt, de ő nem akart szembenézni azokkal, kiket csak nemrégen hagyott faképnél, így egyedül kellett mennem.
Kilenc szász és három briton közeledett. A britonok egyike Lancelot volt, aki ez alkalomra is fenségesen csillogó fehér pikkelypáncélját öltötte fel. Sisakját ezüsttel borították és arannyal szegélyezték, forgó gyanánt egy pár hattyúszárny repkedett a langy szélben. Lancelotot Amhar és Loholt kísérte el, kik Cerdic kísérteties jelvénye alatt és saját atyjuk ellen vonultak harcba. Cerdic és Aelle egyaránt felkapaszkodott a domboldalra, s magukkal hozták féltucatnyi törzsfőjüket is; a medvényi termetű férfiak valamennyien tömött prémekbe öltöztek, és lelógó szakálluk a derékövüket verdeste. A szászok közé tartozott még a tolmács, aki éppoly nehézkesen lovagolt, akárcsak többi honfitársa, vagy, az igazat megvallva, én magam is. Egyedül Lancelot és az ikrek érezték magukat otthon a nyeregben.
Félúton találkoztunk. Egyik lónak se fűlt a foga a domboldalhoz, és az állatok nyugtalanul fészkelődtek alattunk. Cerdic gúnyosan mérte végig sáncunkat. Láthatta a két zászlót, és a hevenyészett torlaszok felett meredező lándzsahegyeket, de semmi többet. Aelle komoran biccentett felém, míg Lancelot következetesen kerülte a tekintetem.
– Hol van Arthur? – akarta tudni Cerdic. Fakó szeme az arcomat kémlelte arannyal szegélyezett sisakja alól, melyre visszataszító módon egy halott ember kezét erősítették sisakdísz gyanánt. Nem lehetett kétséges, hogy egy briton kezét. A trófeát tűz felett füstölték meg, hogy a bőr elfeketedjen és az ujjak karmokként görbüljenek.
– Arthur éppen pihen, felség – feleltem. – Rám hagyta, hogy a Túlvilágra kergesselek benneteket, míg ő kitalálja, hogy űzze ki a bűzötöket Britanniából. – A tolmács odahajolt Lancelot füléhez.
– Itt van? – követelte a választ Cerdic. A hagyomány megkívánta, hogy a seregek vezérei tanácskozzanak az ütközet előtt, és Cerdic durva sértésként élte meg jelenlétemet. Arthurral akart találkozni, nem egyik alárendeltjével.
– Itt van, uram – feleltem –, és ott van mindenütt. Merlin jóvoltából ott mutatkozik meg, ahol akar.
Cerdic kiköpött. Egyszerű, fénytelen vértezetet viselt, melyet egyedül az aranyozott sisakra emelt kísérteties kézfej díszített. Aelle szokványos fekete prémjeit öltötte fel, csuklóit és nyakát arannyal övezte, míg sisakja közepén egyetlen hatalmas bikaszarv meredt előre. Bármennyire ő volt az idősebb, Cerdic, mint mindig, most is magához ragadta a vezető szerepet. Alattomos, megnyúlt arca most megvetően mért végig.
– Az lesz a legjobb – kezdte –, ha szép sorban lejöttök a dombról és leteszitek minden fegyveretek az útra. Néhányat közületek megölünk, hogy hódoljunk isteneinknek, míg a többieket elhajtjuk rabszolgának, és feltétlen ki kell adnotok az asszonyt, aki megölte a varázslónkat. Őt magamnak akarom.
– Az én parancsomra ölte meg a varázslót – tudattam –, cserébe Merlin szakálláért. – Cerdic volt az, ki lemetszette Merlin szakállának egy fonatát, és ezt a sértést sosem bocsátottam meg neki.
– Akkor téged ölünk meg – vonta meg a vállát Cerdic.
– Liofa is megpróbálkozott vele – ingereltem –, miként tegnap a Sarnaed törzs feje, Wulfger is, most mégis ő az, aki kárhozott lélekként bolyong a földön.
Aelle közbeszólt.
– Nem fogunk bántani, Derfel – mordult fel –, ha megadod magad. – Cerdic tiltakozni kezdett, de Aelle megnyomorodott jobb kezének egyetlen kurta mozdulatával elhallgattatta. – Őt nem öljük meg – erősködött. – Odaadtad a gyűrűt asszonyodnak? – kérdezte tőlem.
– Most is viseli, felség – intettem a domb felé.
– Hát itt van? – Aelle meglepettnek tűnt.
– Unokáiddal együtt.
– Látni akarom őket – rendelkezett Aelle. Cerdic újra tiltakozni kezdett. Gyilkolni jöttek, szólt gúnyosan, nem boldog családi találkozóra, ám Aelle ügyet sem vetett szövetségesére. – Legalább egyszer látni akarom őket – mondta, én pedig hátrafordultam, hogy odakiáltsak az enyéimnek.
Ceinwyn egy pillanattal később fel is tűnt, az egyik oldalon Morwennával, a másikon Serennel. Egy ideig habozni látszottak, majd apró léptekkel megindultak lefelé a lejtőn. Ceinwyn egyszerűen öltőzött, dísztelen vászonruhába, de a haja csak úgy aranylott a tavaszi napfényben, és mint mindig, most is arra gondoltam, milyen mesébe illően gyönyörű. Éreztem, ahogy elszorul a torkom és könnyek szöknek a szemembe, oly könnyed léptekkel közeledtek felém. Seren nyugtalannak tűnt, ám Morwenna arcán dacos kifejezés uralkodott. Lovam mellett álltak meg, hogy felnézzenek a két szász királyra. Ceinwyn és Lancelot tekintete egy pillanatra találkozott, és Ceinwyn jól láthatóan kiköpött a fűre, hogy elűzze magától a gonoszt.
Cerdic érdektelenséget színlelt, míg Aelle nehézkesen lecsusszant lova nyergéből.
– Mondd nekik, hogy örülök, amiért láthatom őket – fordult hozzám –, és mondd meg a gyermekek nevét.
– Az idősebbik Morwenna – feleltem –, a kisebbik Seren. Azt jelenti, csillag. – Lányaimra néztem. – Ez a király – szóltam hozzájuk a britonok nyelvén – a nagyatyátok.
Aelle kotorászni kezdett fekete prémje mögött és két aranypénzt halászott elő. Egyet-egyet odaadott lánykáimnak, majd némán meredt Ceinwynre, aki megértette, mire vár, és elengedte a lányok kezét, hogy átadja magát Aelle ölelésének. A szász király bizonyosan bűzlött, hisz medveprémje csak úgy ragadt a kosztól, ám Ceinwyn meg sem rezzent. Miután megcsókolta asszonyomat, Aelle hátrébb lépett, tenyerébe fogta Ceinwyn apró kezét, és elégedetten látta a kis aranygyűrűbe foglalt zöld achátkövet.
– Mondd neki, hogy megkímélem az életét, Derfel. Tolmácsoltam a szavait, és Ceinwyn elmosolyodott.
– Mondd neki, hogy szívesebben venném, ha visszatérne a saját földjeire, és ott látogathatnám meg.
Aelle elmosolyodott a fordítás hallatán, de Cerdic gúnyos félmosolyra húzta az ajkát.
– Ez a mi földünk – erősködött. A szász király lova idegesen topogni kezdett, és leányaim rémülten húzódtak anyjuk mögé.
– Mondd, hogy menjenek – mordult fel Aelle –, mert férfidologról lesz szó. – Figyelte, amint útnak indulnak felfelé. – Ami az asszonyokat illeti, megörökölted atyád jóízlését – tette még hozzá.
– De ettől még briton kutya – vetette közbe Cerdic. – Megnyerted hát az életed – folytatta –, de csak akkor, ha most azonnal lejöttök és az útra fektetitek minden fegyveretek.
– Majd akkor, felség – feleltem –, ha már minden szászt felökleltünk velük.
– Nyávogsz, akár egy macska – csúfolódott Cerdic, azután elnézett mellettem és az arcvonásai hirtelen megkeményedtek. Amint hátrafordultam, Guinevere-t láttam a sáncokon állni. Embereim fölé magasodott vadászruhájában, lángoló vörös haja ott repkedett a szélben, és a vállára vetett íjjal épp úgy festett, akár a háború istennője. Cerdic azonnal felismerte benne az asszonyt, aki végzett a varázslóval. – Ő kicsoda? – akarta tudni.
– Kérdezd az ölebeidet – intettem Lancelot felé, majd miután a tolmács nem pontosan fordította szavaimat, megismételtem azokat a britonok nyelvén is. Lancelot mintha meg se hallotta volna.
– Guinevere – szólt oda Amhar Cerdic tolmácsának. – Atyám szajhája – tette hozzá acsarkodva.
A magam idejében még rosszabbnak is elmondtam Guinevere-t, de Amhar mocskolódását mégsem hagyhattam szó nélkül. Soha nem kedveltem Guinevere-t, ahhoz ő túlságosan is öntelt, akaratos, becsvágyó és agyafúrt volt, ám az utolsó néhány napban kezdtem megbecsülni a társaságát, és most azon kaptam magam, hogy csak úgy fröcsögnek belőlem a sértések. Nem emlékszem, mi mindent vágtam Amhar fejéhez, csak arra, hogy mérhetetlen indulat táplálta szavaim mérgét. Annyi bizonyos, hogy féregnek hívtam, hitszegő mocsadéknak, becstelen ganénak, és kutyának, akit még napnyugta előtt kardélre hányunk. Köpködtem, átkozódtam, és fivérével együtt elkergettem, majd odafordultam Lancelothoz.
– Rokonod, Bors, üdvözletét küldi – tudattam vele –, és ígéretét adta, hogy a torkodon át tépi ki a beleidet, és jobban teszed, ha imádkozol, hogy neki legyen igaza, mert ha én kaplak el, még a lelkedet is széttépem.
Lancelot kiköpött, de nem bajlódott egyéb válasszal. Cerdic láthatóan remekül szórakozott.
– Egy órát adok, hogy lejöjjetek és meghódoljatok – vetett véget a megbeszélésnek –, ha pedig nem teszitek, megyünk és az utolsó szálig leölünk benneteket. – Elfordította lovát és leügetett a domboldalon. Lancelot és a többiek követték; egyedül Aelle maradt állva a lova mellett.
Arca kelletlen félmosolyra húzódott.
– Úgy tűnik, harcolnunk kell, fiam.
– Úgy tűnik, felség.
– Arthur nincs is itt, igaz?
– Ezért jöttél ide, felség? – kérdeztem vissza, hogy ne kelljen egyenesen felelnem.
– Ha megöljük Arthurt – felelte kéretlen egyszerűséggel –, vége a háborúságnak.
– Előbb engem kell megölnöd, atyám.
– Azt hiszed, nem tenném meg? – kérdezte nyersen, majd felém tartotta csonka kezét. Egy pillanatra megragadtam a tagot, majd figyeltem, ahogy kantárszáron levezeti lovát a domboldalon.
Issa szórakozott pillantással méregetett, mikor visszatértem.
– A szavak csatáját mi nyertük – szóltam komoran.
– Az is valami, uram – biztatott Issa.
– Csak épp nem elég – fordultam el, hogy lássam, amint az ellenséges királyok embereik felé indulnak. A dobok újra rákezdtek. Az utolsó szászok is felvették helyüket a roppant embertömegben, mely nem soká megindult felfelé a Mynydd Baddon oldalán, és, hacsak nem Guinevere valóban a harc istennője, nem volt semmi, ami megállíthatta volna őket.

 

A szászok nehézkesen lendültek mozgásba, mert a domb lábánál húzódó sövények megtörték a gondosan felállított egységeket. A napkorong egyre sebesebben zuhant a nyugati látóhatár felé, hiszen a támadás előkészületeire ráment az egész nap, de most elérkezett az ostrom ideje, és ide hallatszott a kürtök szava, amint az ellenség lándzsásai átverekedték magukat a sövényeken és keresztülvágtak a földeken.
Embereim énekelni kezdtek. Mindig éneket mondtunk az ütközetek előtt, és ezen a napon, miként minden sorsdöntő csata előtt, Béli Mawr harci énekét zengtük. Mennyire megindította a férfit ez a gyászos ének! Öldöklésről szólt, vérről és összezúzott testekről, és ellenségeinkről, kiket vágómarha gyanánt kaszaboltunk le mészárszékeinken. Béli Mawr csizmái hegyeket zúztak porrá és asszonyok ezreit juttatták özvegyi sorba. Az ének minden egyes versszaka diadalmas üvöltéssel zárult, és minden erőfeszítésem ellenére könnyek szöktek a szemembe, amint védőink elszántságát láttam.
Lepattantam a nyeregből és felvettem a helyem az első sorban, közel Borshoz, aki a kettős zászló alatt állt. Összezártam arcvédőmet, pajzsomat szorosan bal karomra hurkoltam, míg jobbomban harci lándzsámat tartottam. Körülöttem mindenfelé erős férfihangok keltek versenyre a szász dobolással, de az én torkomon egy hang se jött ki, annyira elteltem baljós előérzettel. Tudtam előre, mi fog történni. Egy ideig a pajzsfalban harcolunk, ám azután a szászok ledöntik a gyatra sövénytorlaszt és hátulról törnek ránk lándzsáikkal, azután pedig egyenként levágnak bennünket és örömüket lelik gyötrődésünkben. Akik utolsónak maradnak, még hallhatják meggyalázott asszonyaink sikolyait, mégsem tehetnek ellene semmit. Halálra ítélt harcosaink énekeltek most torkuk szakadtából, és néhányan még a kardok táncát is eljárták a sánc tetején, ahol nem emeltünk sövénytorlaszt. A sánc közepét meghagytuk kopáran, abban a halovány reményben, hogy ellenségünk így talán nem próbál az oldalunkba kerülni.
A szászok az utolsó sövényen is átverekedték magukat és nekiindultak a hosszú, meredek kaptatónak. Legjobb embereik meneteltek az első sorokban, és én megfigyeltem, milyen szorosan zárják össze pajzsaikat, milyen sűrűn meredeznek előre lándzsáik, és miként szikráznak csatabárdjaik a nap fényében. Lancelot embereinek nyomát se lehetett látni; úgy tűnt, a mészárlást ráhagyták a szászokra. Varázslók ugrándoztak a támadók előtt, kürtök buzdították gyorsabb haladásra őket, és maguk felett ott hordozták királyaik jelvényeit. Az első sorban többen harci kutyákat vezettek pórázon, melyeket néhány lépésnyire az állásainktól elengednek majd. Atyám az első sorban harcolt, míg Cerdic lóháton és a szász horda mögött maradt.
Nagyon lassan közeledtek. A domboldal meredek volt, a vértezet súlyos, és a szászok semmi szükségét nem érezték, hogy elsiessék a gyilkolást. Tudták, hogy véres munka vár rájuk, ha mégoly rövid is. Szorosan tartják pajzsfalukat, s amint elérik a sáncot, a pajzsok egymásnak csapódnak, ők pedig igyekeznek hátrébb vetni bennünket. Csatabárdjaik éle ott villódzik majd pajzsaink pereme felett, lándzsáik döfködnek, szúrnak, hasítanak. Morgás, üvöltés, halálsikoly hangzik majd, emberek jajveszékelnek és emberek halnak, ám az ellenség számban messze felülmúl bennünket és végül lebír bennünket. A farkasprémes sisak a porba hull.
Harcosaink azonban még teli torokból énekeltek, mintha igyekeznének túlkiabálni a kürtök nyers zengését és a kitartó dobolást. A szászok közelebb araszoltak. Most már láthattuk pajzsuk jelvényeit is; Cerdic embereinek farkasfőjét, Aelle bikáját; közöttük pedig a törzsfők jelképeit, sólymokat, sasokat, ágaskodó lovat. A vérebek szíjaikat tépték, és alig várták, hogy léket üthessenek sorainkban. A varázslók a szemüket forgatták és megállás nélkül bennünket átkoztak. Egyikük csontokkal teli bőrzacskót rázott felénk, a másik négykézlábra ereszkedett és kutyaként acsarkodott ránk.
A sánc déli kiszögellésénél álltam, mely úgy nyúlt ki a völgy fölé, akár egy hajó orra. Itt, a sánc középpontjában rontanak majd ránk az első támadók. Eljátszottam az ötlettel, hogy közelebb engedem őket, majd a legutolsó pillanatban visszahúzódok, hogy erős pajzsgyűrűt vonjak az asszonyok köré. Így azonban feladtam volna a lapos dombtetőt és a magaslatból fakadó előnyöket egyaránt. Inkább engedtem, hogy embereim minél több ellenségünket a Túlvilágra küldjék, mielőtt körülvennének bennünket.
Próbáltam nem gondolni Ceinwynre. Meg sem csókoltam búcsúképpen, miként lányaimat sem, és nekik talán nem is kell meghalniuk, ha Aelle lándzsásai a borzalmak közepette is felismerik és a biztonságba menekítik őket.
Embereim elkezdték lándzsáik nyelével püfölni pajzsaikat. Nem jött még el az ideje, hogy összezárjuk a pajzsfalat. Ezzel várhatunk egészen az utolsó pillanatig. A szászok aggodalmasan tekingettek felfelé, amint a csörömpölés bántani kezdte a fülüket. Egyikük sem rontott előre, hogy felénk hajítsa lándzsáját – ehhez a domboldal túlontúl meredek lett volna –, ám az egyik harci kutya elszakította pórázát és egyenesen felénk loholt. Eirrlyn, vadászaim egyike, felé küldött egy nyilat, és az állat szűkölve terült el, a hasából kiálló nyílvesszővel. Vadászaim lődözni kezdtek a többi vérebre is, és a szászok visszavonták a bestiákat pajzsaik védelmébe. A varázslók kezdtek kiaraszolni az arcvonal elől, jól tudva, hogy a csata nemsoká kezdetét veszi. Az egyik nyílvessző egy szász pajzsba csapódott, egy másik lepattant egy fénylő sisakról. Már nem jártak messze. Talán száz lépésnyire. Megnyaltam kiszikkadt ajkamat, kitöröltem a verítéket a szememből, és végigmértem az ádáz, szakállas arcokat. Az ellenség üvöltött, mégsem hiszem, hogy a hangjukat hallottam volna. Csak a kürtök zengésére emlékszem, a dobok morajára, a csizmatalpak dübörgésére, a vértezetek csörgésére, és az egymásnak verődő pajzsok tompa kondulására.
– Utat! – harsant mögöttem Guinevere örömteli, mégis harcias hangja. – Utat! – kiáltotta újra.
Megfordultam és láttam, hogy húsz emberem két szekerünket tolja a sánc felé. Az ökrösszekerek hatalmas, ormótlan jószágok, tömör fakorongokkal a kerekek helyén, és Guinevere még halálosabbá tett puszta tömegüket – a szekérrúd helyén lándzsák meredeztek, míg a kocsifenékben az élelem helyére jókora lángoló máglyák kerültek. Guinevere roppant, lángoló lövedékeket formált a nehézkes szekerekből, és most ezekkel akarta szétzilálni az ellenség tömött sorait, míg a kocsi mögött asszonyok és gyermekek tolongtak izgatottan.
– Gyerünk! – kiáltottam rá embereimre. – Segítsetek! – A harcosok felhagytak az énekkel és szétváltak, védtelenül hagyva a sánc teljes középső részét. A szászok hetven-nyolcvan lépésnyire járhattak, s amint látták sorainkat szétválni, máris győzelmet szagoltak és gyorsítottak lépteiken.
Guinevere buzdítására egyre több lándzsásom vetette neki vállát a lángban álló szekereknek.
– Gyerünk! – kiáltozta Guinevere –, gyerünk! – Elégedetten mordult fel, amint a kocsik gyorsulni kezdtek. – Gyerünk! Toljátok! – rikoltozta, és még többen jöttek, hogy átfordítsák a félelmetes járműveket a döngölt földsáncokon. Egy pillanatig már azt hittem, az alacsony partoldal ellenünk szegődik. Mindkét szekér haladása megtorpant és a füst egyre inkább fojtogatta embereimet, ám Guinevere ösztökélésére lándzsásaim összeszorították fogukat, hogy még egy utolsó erőfeszítéssel átlendítsék a kocsikat a holtponton.
– Toljátok! – kiáltozta Guinevere –, toljátok! – A szekerek vonakodtak átfordulni a sáncon, majd lassan átbillentek, amint katonáim alájuk férkőztek.
– Most! – üvöltött Guinevere, és a lángoló kocsikat hirtelen már semmi sem tartotta. A férfiak, akik letaszították a súlyos tömeget, zihálva rogytak a fűre, miközben a szekerek dübörögve megindultak lefelé a domboldalon.
Kezdetben csak alig gurultak, ám azután már lendületre kaptak és döcögve gyorsultak az egyenetlen talajon. A domboldal egyre meredekebben zuhant alá, és a két tüzes lövedék fékevesztetten robogott lefelé; a lángoló fa roppant tömege egyenesen a szász alakzat közepét célozta.
A szászoknak nem maradt választása. A sorokat túlontúl összepréselték ahhoz, hogy a rémült katonák elmenekülhettek volna, és a szekereket úgy irányoztuk be, hogy azok füstöt és lángokat okádva egyenesen az ellenség szívébe hatoljanak.
– Visszazárni! – rivalltam rá embereimre. – Pajzsfalat! Pajzsfalat!
Mire felvettük régi helyünket, a szekerek is célt értek. Az ellenséges sorok megtorpantak és néhányan kétségbeesetten próbáltak kitörni, de nem menekülhetett senki, aki a szekerek útjába esett. Hallottam a sikolyokat, amint a kocsik elejébe ékelt hosszú lándzsák befurakodtak a tömegbe, majd az egyik szekér felágaskodott, amint kerekei ráfutottak az elhullottak tetemeire, mégis tovább dübörgött előre, szétzúzva, felégetve, összetörve maga előtt mindenkit. Egy pajzs kettéhasadt, amint a kerék végiggázolt rajta. A második szekér elfordult, mielőtt a szászok közé vágódott volna. Egy szemvillanásnyi ideig két kerekén egyensúlyozott, majd oldalára fordult, hogy a rémült szászokra zúdítsa lángoló terhét. Ahol eddig tömör, fegyelmezett pajzsfal húzódott, most káosz és páni rémület uralkodott. Még azok a sorok is felbolydultak, melyeket nem érintettek a szekerek.
– Rohamra! – bömböltem. – Gyerünk!
Szilaj harci kiáltást hallattam, amint előrevetettem magam a sáncról. Eleddig nem akartam követni a völgybe lezúduló szekereket, de azok akkora pusztítást vittek végbe, és az ellenségen akkora rémület uralkodott el, hogy elérkezettnek láttam az időt.
Torkunk szakadtából üvöltve zúdultunk alá a domboldalon. Diadalittasan ordítottunk, hogy még több félelmet ültessünk a félig máris legyőzött ellenség szívébe. A szászok ugyan most is túlerőben voltak, de a pajzsfaluk felbomlott, sokan rémülten menekültek, és mi bosszúálló démonokként vetettük rájuk magunkat. Lándzsámmal átdöftem a legközelebbi szász hasát, és már meg is szabadítottam Hywelbane-t a hüvelyétől, hogy eszelős módjára vagdalkozni kezdjek magam körül. Harcunk híján volt minden számításnak, minden taktikának. Nem maradt egyéb, csak a túláradó öröm, hogy felülkerekedtünk ellenségeinken, hogy láttuk a félelmet a szemükben, és meghátrálásra kényszerítettük őket. Vad üvöltések szakadtak fel a torkomból és minden ízében kiélveztem az öldöklést, miközben lándzsásaim ádáz indulattal aprították az ellenséget, mely nem is olyan rég még azt hitte, hogy napnyugta előtt tort ülhet hulláinkon.
Még most is legyőzhettek volna, hiszen számban messze felülmúltak bennünket, egy felmorzsolódott pajzsfallal azonban nem könnyű magaslattal szemben küzdeni, és rohamunk felőrölte a szászok minden harci kedvét. Túl sokan itták le magukat az összecsapás előtt. Egy részeg harcos a győzők oldalán jó szolgálatot tesz, ám veszteség esetén túl gyorsan rémületbe esik, és bármennyire is igyekezett Cerdic egyben tartani csürhéjét, a lándzsások fejvesztve menekültek. Az ifjoncok közül sokan kísértést éreztek arra, hogy kövessék őket, s néhányan engedtek is a kísértésnek, amiért súlyos árat kellett fizetniük, de jobbára mindenkit sikerült megtartanunk a helyén. Az ellenség zöme elmenekült és mi győzelmet arattunk. Ott álltunk a domboldalon, melyet a szászok vére öntözött, s ahol az ő halott harcosaik és fegyvereik hevertek mindenfelé. A felfordult szekér a lanka egy lejjebb eső részén lángolt, egy alatta rekedt szász eszelősen sikoltozott fájdalmában, miközben a másik szekér tovább tört előre, míg csak a domb lábánál fel nem akadt egy sövényen.
Asszonyaink közül többen elősiettek, hogy kifosszák a holtakat és leöljék a sebesülteket. Sem Aelle, sem Cerdic nem volt a dombon maradt szászok között, viszont találtunk egy törzsfőt, ki gazdagon felékesítette magát ékszerekkel, és arannyal futtatott kardot viselt, melyet ezüsttel átszőtt puha, fekete bőrhüvelybe rejtett. Elvettem az aranyat és a kardot a halott embertől, hogy elvigyem azokat Guinevere-nek, és olyat tegyek, mint még soha azelőtt. Letérdepeltem Guinevere elé. – Tiéd a győzelem, úrnőm. – Felé nyújtottam a trófeát.
Guinevere felkötötte magára a pengét, majd felsegített a földről. – Köszönöm, Derfel.
– Igazán értékes fegyver... – kezdtem.
– Nem a kardot köszönöm – vágott közbe Guinevere –, hanem hogy megbíztál bennem. Mindig is tudtam, hogy jól harcolnék, ha alkalmam nyílna rá.
– Nálam is jobban, úrnőm – biztosítottam róla. Nekem vajon miért nem jutott eszembe, hogy a szekereket hasznosítsam?
– Jobban, mint ők, az biztos – intett Guinevere a legyőzött szászok felé. Elmosolyodott. – És holnap újra megtehetjük ugyanezt.
A szászok aznap este már nem tértek vissza. Az aranyló fényű szürkületben őreink ott sétáltak a sáncokon, miközben alattunk, a sűrűsödő árnyak közt, újra fellángoltak a szász tábortüzek. Ettünk, azután találkoztam Issa feleségével Scarachhal, aki asszonyokat gyűjtött maga köré. A szükséges tűket, késeket és cérnát az asszonyok hozták, míg én a halott szász harcosok köpenyeit vittem el nekik. Az asszonyok még szürkületkor munkához láttak, és éjjel, a tüzek fényénél is tovább varrtak.
És másnap reggel, mire Guinevere felébredt, már három zászló lengett Mynydd Baddon déli sáncán. Ott volt Arthur medvéje és Ceinwyn csillaga, ám közöttük, a tisztesség helyén, ahogy az egy harci diadalt aratott úrnak dukál, ott állt az új zászló, rajta Guinevere jelvényével, a félholddal koronázott szarvasbikával. A hajnali szellő belekapott az anyagba, és amikor Guinevere meglátta jelvényét, büszkén mosolygott.
Miközben alattunk a szászok újra egybegyűjtötték lándzsáikat.

 

A dobok hajnalban kezdték rá, és alig egy órán belül az öt varázsló tűnt fel a Mynydd Baddon lankáin. Ma, úgy tűnt, Cerdic és Aelle elszánta rá magát, hogy bosszút vesz a megaláztatásért.
Varjak tépdesték a több mint ötven szász áldozatot, mely a mostanra kiégett szekér körül feküdt, és embereim közül többen fel akarták vonszolni a tetemeket mellvédfalunkra, hogy ezzel a szörnyű látvánnyal fogadjuk a ránk támadó szászokat, de én megtiltottam nekik. Nemsokára, okoskodtam, a saját tetemeink felett is a szászok rendelkeznek majd, és ha megbecstelenítjük holtaikat, mi magunk sem várhatunk különb elbánást.
Hamarosan az is kiderült, hogy a szászok még egyszer nem kockáztatnak olyan támadást, melyet szekerek segítségével visszaverhetünk. Tucatnyi oszlopot készítettek fel, melyek egyszerre rohamoztak a déli, keleti és nyugati oldalon. A csoportok egyenként alig hetven-nyolcvan embert számláltak, ám együttes erejükkel könnyedén lebírhattak bennünket. Három-négy ilyen oszlopot talán még visszaverhettünk, de a többiek már bizonyosan áthatolnak a sáncokon, így nem sok mindent tehettünk azonkívül, hogy imádkoztunk, énekeltünk, ettünk, és ha szükségét éreztük, ittunk. Jó halált ígértünk egymásnak, a végsőkig kitartottunk és nem adtuk könnyen az életünket, bár ekkor már valamennyien tudhattuk, hogy a vég nem hősi ének és dicső halál, sokkal inkább megaláztatás, kín és lelki gyötrelem. És az igazi szörnyűség az asszonyokra várt.
– Megadjam magam? – kérdeztem Ceinwynt. Meglepettnek tűnt. – Ezt nem nekem kell eldönteni.
– Soha semmit nem tettem a megkérdezésed nélkül – tiltakoztam.
– Háborúban nem adhatok neked tanácsot – rázta a fejét Ceinwyn –, legfeljebb azt kérdezhetem, mi történik az asszonyokkal, ha nem adod meg magad?
– Meggyalázzák, rabszolgasorba hajtják őket, vagy azok asszonyai lesznek, kik hajlandóak elvenni őket.
– És ha megadod magad?
– Jobbára akkor is ugyanez – ismertem el. Talán némi haladékkal, gondoltam hozzá.
Elmosolyodott.
– Akkor hát nincs is szükséged a tanácsomra. Menj és harcolj, Derfel, és ha a Túlvilágig nem is találkozunk, tudd, hogy a szerelmem is magaddal viszed a kardok hídján.
Magamhoz öleltem, azután megcsókoltam leányaimat is, és visszatértem a déli sánc kiszögelléséhez, ahonnét jól láthattam a dombnak nekiinduló szászokat. Ez a támadás nem tarthatott olyan soká mint az első, hiszen itt nem kellett akkora tömeget ráncba szedni és bátorítani, amellett ellenségünk nem is szorult rá az ösztökélésre. Bosszút akartak venni rajtunk, és olyan kis csapatokat alkottak, hogy ha le is gurítottunk volna egy szekeret, ők könnyűszerrel kitérhettek az útjából. Nem siettek, de nem is lett volna okuk a sietségre.
Tíz csoportra osztottam embereimet, melyek mindegyike két szász oszlopért felelt, bár kételltem, hogy akár legjobb embereim is képesek lettek volna három-négy percnél tovább ellenállni ekkora túlerőnek. Az a legvalószínűbb, döntöttem el, hogy amint az ellenség bekerítéssel fenyegeti őket, lándzsásaim visszahúzódnak az asszonyok védelmére, és a küzdelem hamarosan egyoldalú mészárlássá fajul. Hát legyen, tettem hozzá gondolatban, majd körbejártam embereimet, hogy megköszönjem a helytállásukat, és arra bíztassam őket, öljenek meg annyi szászt, amennyit csak tudnak. Emlékeztettem őket arra is, hogy az ellenségek, kiket a csatában leölnek, szolgáik lesznek a Túlvilágon.
– Öljetek úgy – buzdítottam őket –, hogy a szászok túlélői haláluk napjáig borzadva emlékezzenek erre a napra. – Néhányan kántálni kezdték Werlinna halotti énekét, a lassú és szomorú dallamot, melyet hőseink halotti máglyái mellett szoktunk felidézni. Együtt énekeltem velük, figyeltem a közeledő szászokat, s mert énekeltem és szorosra zártam arcvédőimet, nem figyeltem fel a Feketepajzsos Niall kiáltására, mely a dombtető túlsó pereme felől harsant.
Csak mikor az asszonyok rikoltozását meghallottam, akkor fordultam oda, de még ekkor sem láttam semmi szokatlant. Azután, a szász dobok moraja felett, egy kürt éles, metsző hangjára lettem figyelmes.
Korábban is hallottam már ezt a hangot; legelőször akkor, mikor ifjú lándzsás koromban Arthur eljött megmenteni az életemet. Ahogy tette azt most is.
Lóháton érkezett, emberei élén, és Niall lelkesen kiáltott fel, amint a súlyos vértezetbe öltözött lovasok korbácsként hasítottak végig a nyergen túli domboldalon, és a szászokat szétszórva maguk előtt lezúdultak a lankán. Mynydd Baddon asszonyai a sáncokra szaladtak, hogy érkezését figyeljék, ám Arthur nem kaptatott fel a dombra, hanem körbe került a domboldal felső részén. Felfényezett pikkelypáncélját viselte, a hozzá való aranyozott sisakkal és ezüst pajzzsal. Feje felett ott repkedett lobogója, és a fekete medve tisztán rajzolódott ki a vászonanyagon, mely éppúgy fehérlett, akár a lúdtollak Arthur sisakján. Fehér köpenye ott dagadozott vállán, és vékony fehér szalagot kötött lándzsája hosszú nyelére is. A Mynydd Baddon alacsonyabban fekvő lankáin felfelé kapaszkodó szászok valamennyien tudták, kit látnak maguk előtt, és tudták azt is, mit művelhetnek a nehéz harci csatalovak törékeny oszlopaikkal. Arthur alig negyven emberét hozta el, hisz az előző évben Lancelot elrabolta lovainak nagyrészét, ám negyven nehéz páncélzatot viselő lovas negyven ilyen bestia hátán bármely gyalogságot felőrölt volna.
Arthur csak a déli sáncok alatt fogta vissza paripáját. Szellő alig rezdült, így nem ismerhette fel Guinevere lobogóját, mely ernyedten tapadt a hevenyészett zászlórúdhoz. Lassan végigmért, majd végül felismert sisakomról és vértezetemről.
– Kétszáz lándzsásom jár innét alig egy mérföldnyire! – kiáltott oda nekem.
– Helyes, uram! – kiáltottam vissza. – És üdvözöllek!
– Meg kell tartanunk őket, míg a lándzsások ideérnek! – kiáltott még egyszer, majd előre intette embereit. Nem hatolt le a völgybe, csak körbe-körbe lovagolt Mynydd Baddon sáncai alatt, mintha kihívná maga ellen a szászokat.
A lovak látványa is elégségesnek bizonyult, hogy megakassza az ellenséges rohamot, és nem akadt egyetlen szász sem, aki odavetette volna magát a felfegyverzett bestiák elé. Ha az ellenség minden erejét összeszedi, könnyűszerrel lebírhatta volna Arthur embereit, ám a domboldal íve miatt a szász csoportok jobbára láthatatlanok maradtak egymás számára, s miután minden csapat abban reménykedett, hogy a másik indítja meg a támadást, nem történt semmi. Néha egy-egy merészebb harcos elvált a többiektől és megindult felfelé, ám valahányszor Arthur lovasai feltűntek a kerengőn, idegesen húzódtak visszább. Cerdic maga próbálta csatarendbe terelni embereit, de mikor Arthur emberei szembefordultak velük, a szászok óhatatlanul meghátráltak. Könnyű ütközetre számítottak egy maréknyi halálra vált lándzsás ellen, és nem készültek fel arra, hogy a lovassággal csatázzanak, ráadásul dombnak felfelé. Más lovasok talán nem rémítették volna őket ennyire, de nagyon is tisztában voltak a fehér köpeny, a lúdtollas sisakdísz és a napkorongként fénylő ezüstpajzs jelentésével. Arthur lovasai megalázó vereséggel fenyegettek, és nem akadt szász, aki ezt siettette volna.
Alig félóra múlva Arthur gyalogsága is megérkezett a nyeregbe. A szászok, kik a nyeregtől északra eső dombgerincet tartották, elmenekültek erősítésünk útjából, és a kimerült lándzsások gond nélkül felkapaszkodtak az erősségbe, ahol fülsiketítő üdvrivalgás fogadta őket. A szászok is hallották az örömkiáltásokat, és látták feltünedezni a sáncokon az új lándzsákat, ami aznapra le is törte minden becsvágyukat. Az oszlopok visszafordultak, és Mynydd Baddon egy újabb napra megmenekült.
Arthur levette sisakját, amint a megfáradt Llamrei hátán felügetett a dombtetőre. Váratlan széllökés támadt, és mikor felnézett, Arthur Guinevere holddal koronázott szarvasát látta szökkenni saját medvéje mellett, ám a széles mosoly az arcán ettől sem hervadt le, és szóvá sem tette a lobogót, amint lecsusszant Llamrei nyergéből. Tudnia kellett, hogy Guinevere is velünk van, hiszen Bálin látta őt Aquae Sulisnál, és két hírvivőm is tudathatta vele az újságot, ő mégis úgy tett, mintha nem tudna semmiről. Ehelyett, akárcsak a régi időkben, mielőtt a sértődöttség közénk férkőzött volna, szorosan magához ölelt.
Mostanra minden levertsége magára hagyta. Új élet költözött az arcába; új hév, melyet megosztott embereimmel is, kik körébe gyűltek, hogy meghallgassák híreit, habár először ő akarta tudni a mi híreinket. Szász tetemek mellett lovagolt el a domboldalon, és legelőször is tudni akarta, mikor és miként haltak meg. Embereim beleestek a bocsánatos bűnbe, hogy jócskán felnagyították mind az ellenség számát, mind harciasságát, és Arthur tiszta szívből felnevetett, mikor meghallotta, hogy két lángoló szekeret küldtünk le közéjük.
– Helyesen tetted, Derfel – dicsért.
– Nem az én érdemem, uram – ráztam a fejem –, csakis az övé. – Guinevere zászlója felé böktem. – Mindent neki köszönhetünk, uram. Rég halottak lennénk, ha ő nincs.
– Mindig kitalál valamit – bólintott Arthur, de többet nem kérdezett. Guinevere-t magát semerre sem lehetett látni, és Arthur nem tudakolta, merre lehet. Meglátta viszont Borst, akit szorosan magához vont, és akitől a híreket tudakolta, s csak ezután lépett ki a sáncfalra, hogy felmérje a szász erőket. Hosszú ideig mozdulatlanul állt ott, hogy megmutassa magát az elkedvetlenedett ellenségnek, azután magához intette Borst és engem. – Soha nem terveztem, hogy itt küzdjünk meg velük – kezdte –, de ez is van olyan jó hely, mint bármelyik. Talán még jobb is, mint a legtöbb. Mindenki itt van? – kérdezte Borst.
Bors a szász rohamra való készülődésben megint alaposan leitta magát, és most mindent megpróbált, hogy minél józanabbnak tűnjék.
– Valamennyien, uram. Kivéve Caer Ambra helyőrségét. Nekik Culhwcht kell felkutatniuk. – Bors szakállával a keleti domb felé bökött, ahol újabb szászok tűntek fel, hogy a táborhoz csatlakozzanak. – Talán ők lehetnek, uram? Vagy csak kiküldtek egy csapatot élelemért?
– Caer Ambra helyőrsége sosem találja meg Culhwcht – jelentette be Arthur. – Épp tegnap kaptam tőle üzenetet. Nincs messze tőlünk, miként nincs messze Cuneglas sem. Két napon belül még ötszáz emberünk érkezik ide, és akkor már csak kétszeres túlerőben lesznek ellenünk. – Felnevetett. – Remekül csináltad, Derfel!
– Remekül? – kérdeztem meglepetten. Arthur rosszallására számítottam, amiért hagytam magam csapdába ejteni, ilyen messzire Coriniumtól.
– Valahol meg kellett küzdenünk velük – vonta meg a vállát –, és te jól választottad meg a helyet. Tetszik. Miénk a magaslat. – Fennhangon beszélt, hogy magabiztosságot plántáljon embereimbe. – Hamarabb jöttem volna – toldotta meg –, de nem voltam biztos benne, hogy Cerdic bekapja a csalit.
– A csalit, uram? – zavarodtam össze.
– Téged, Derfel, téged. – Felnevetett és leugrott a sáncról. – Minden háború a véletlenen áll vagy bukik. És te merő véletlenségből olyan helyet találtál, ahol legyőzhetjük őket.
– Arra gondolsz, hogy kimeríti majd őket a dombra mászás? – kérdeztem epésen.
– Annyira ők sem lehetnek ostobák – kiáltotta vidáman. – Nem, attól tartok, nekünk kell lemennünk a völgybe, ha meg akarunk vívni velük.
– Mégis hogyan? – kérdeztem keserűen, hiszen Cuneglas embereivel együtt is csak feleannyian voltunk, mint az ellenség.
– Minden emberünkkel – felelte Arthur magabiztosan. – Persze az asszonyokat nem számítva. Nagyon is itt az ideje, hogy biztonságba helyezzük őket.
Asszonyaink és gyermekeink nem mentek messzire; alig egy órányira északra találtunk egy falut, ahol valamennyien menedéket lelhettek. Alighogy elhagyták Mynydd Baddont, máris újabb emberek érkeztek észak felől. Ezeket a lándzsásokat gyűjtötte Arthur Corinium köré, és közöttük voltak Britannia legvitézebb harcosai. Sokat tapasztalt emberei élén eljött Sagramor, és akárcsak Arthur, ő is megállt Mynydd Baddon déli kiszögellésén, ahonnét végigmérhette az ellenséget, és ahol az ellenség is tisztán láthatta a tiszta égbolt előtt kirajzolódó magas, fekete alakot. Sagramor még egy mosolyt is megengedett magának.
– A túlzott elbizakodottság teszi őket bolonddá – szólt megvetően. – Önmagukat ejtették csapdába, és még most sem próbálnak elmenni.
– Itt maradnak?
– Ha a szászok már megépítették kunyhóikat, csak vonakodva mennek arrébb. Cerdicnek legalább egy hete rámegy, mire kiássa őket onnét.
A szászok és családjaik csakugyan kényelembe helyezték magukat, és mostanra a folyóparton két falu is terpeszkedett. Az egyik közelebb esett Aquae Sulishoz, míg a másik kétmérföldnyire keletre feküdt, ahol a folyóvölgy élesen délnek fordult. A keleten emelt zsúpfedeles kunyhókban Cerdic emberei húzódtak meg, míg Aelle lándzsásai vagy a városba vették be magukat, vagy annak falai előtt emeltek új házakat. Meglepett, hogy a szászok a városban is menedéket keresnek, ahelyett hogy egyszerűen felgyújtanák. Minden reggel katonák végtelen harcoszlopai araszoltak ki a kapuk alól, maguk mögött hagyva a meghitt családi tűzhelyek füstjét, mely ott bodorodott Aquae Sulis zsúpszalmával vagy cseréppel fedett tetői fölött. A szász benyomulás, lehetett bármily váratlan, mostanra elveszítette lendületét.
– Vajon miért osztották ketté seregüket? – kérdezte Sagramor, aki hitetlenkedve meredt a két tábort elválasztó jókora hasadékra.
– Hogy csak egyetlen irányba indulhassunk el – feleltem –, oda le – mutattam a völgyre –, ahol csapdába esnénk kettejük között.
– És ahol megosztva tarthatjuk őket – mutatott rá Sagramor –, és ahol néhány napon belül a ragály tizedelné a soraikat.
A ragály elkerülhetetlennek tűnt, valahányszor egy nagyobb sereg megtelepedett egy helyen. Legutóbb éppen a hirtelen járvány gátolta meg Cerdicet abban, hogy elfoglalja Dumnoniát, és a betegség saját seregünket is alaposan legyengítette, mikor London ellen vonultunk.
Tartottam tőle, hogy a ragály ezúttal is leapasztja erőnket, ám az valamely okból elkerült bennünket – talán mert még most sem voltunk elegen ahhoz, hogy seregnek nevezzenek, vagy mert Arthur szétszórta seregét a három mérföld hosszú gerincen, mely Mynydd Baddon mögött húzódott. Én és embereim megmaradtunk a dombtetőn, de a frissen érkezett lándzsások az északi dombok vonalát tartották. Az Arthur érkezése utáni egy-két napban az ellenség még elfoglalhatta volna azokat a dombokat, hiszen elszórtan állíthattuk csak fel harcosainkat, ám Arthur lovasai és lándzsásai állandóan mozgásban maradtak, így azt a benyomást keltették, mintha sokkal többen lennének valódi számuknál. A szászok figyeltek, de nem támadtak, és az Arthur érkezését követő harmadik napon Cuneglas és emberei is megjöttek Powysból, mi pedig végre tisztességes őrláncot állíthattunk a dombgerincen, mely időben figyelmeztethetett egy küszöbönálló szász támadásra. Számban még mindig messze felülmúltak bennünket, de miénk maradt a magaslat, és most már elég lándzsát kiállítottunk, hogy meg is tartsuk azt.
A szászoknak ott kellett volna hagyniuk a völgyet. Erőltetett menetben elérhették volna a Severnt, hogy ostromot intézzenek Glevum ellen, mi pedig rákényszerültünk volna, hogy hátrahagyjuk a magaslatot és a nyomukba eredjünk, csakhogy Sagramor tudta, mit beszél: ha a szászok egyszer kényelembe helyezték magukat, vonakodtak odébb állni. Aelle és Cerdic megmaradt a folyóvölgyben, ahol hitük szerint bennünket ostromoltak, holott a valóságban sokkal inkább mi ostromoltuk őket. Végül intéztek néhány támadást a dombtető ellen, de mi könnyűszerrel visszavertük valamennyit. A szászok elözönlötték a dombokat, ám amikor erős pajzsfal emelkedett velük szemben a dombtetőn, és Arthur vértezetbe öltözött lovasai is felbukkantak, hogy leeresztett lándzsákkal az oldalukba kerüljenek, a szászok elveszítették minden harci kedvüket, és visszasomfordáltak falvaikba, míg mi minden ellenséges kudarcból új önbizalmat merítettünk.
Bizakodásunk oly magasra hágott, hogy alig érkezett meg Cuneglas serege, Arthur máris el akart hagyni bennünket. A döntés meglepett, és Arthur nem is kínált rá egyéb magyarázatot, mint hogy sürgős feladat vár rá, egynapi lovaglásra északra. Döbbenetem bizonyára megmutatkozott, mert Arthur vállamra tette kezét.
– Még nem nyertük meg a háborút – mondta.
– Tudom, uram.
– De ha megtesszük, Derfel, úgy akarom, hogy mindent elsöprő győzelmet arassunk. Nincs más, ami távol tarthatna innét. – Elmosolyodott. – Megbízol bennem?
– Mindig, uram.
Arthur Cuneglast hagyta hátra seregünk parancsnokának, de elrendelte, hogy semmiképp nem intézhetünk támadást a völgy ellen. A szászokat meg kellett hagynunk hitükben, hogy sarokba szorítottak bennünket, s hogy e hitüket erősítsük, maroknyi önkéntesünk szökevénynek színlelte magát, és a szászok táborába menekült a hírrel: embereink harci szelleme olyannyira alacsony, hogy sokan inkább elmenekülnek, mintsem vállalkozzanak a harcra, és vezéreink máris dühödt vitákat folytatnak arról, maradjanak-e a dombtetőn és szenvedjék el a szászok rohamát, avagy meneküljenek északra, Gwent oltalmát kérni.
– Még mindig nem vagyok bizonyos benne, mi lesz a vége ennek – vallotta meg Cuneglas másnap, miután Arthur eltávozott. – Elég erősek vagyunk, hogy megtartsuk a magaslatot – folytatta –, ám ahhoz már nem, hogy lemenjünk a völgybe és hazakergessük őket.
– Akkor Arthur talán segítséget indult toborozni, felség – vetettem fel.
– Miféle segítséget? – kérdezte Cuneglas.
– Talán Culhwchét? – kérdeztem vissza, bár ezt magam sem hittem, hiszen Culhwch állítólag keleten rekedt, míg Arthur északnak indult el. – Oengus mac Airemét? – folytattam a sort. Demetia királya megígérte Feketepajzsos seregét, ám eleddig egyetlen ír sem érkezett hozzánk.
– Talán Oengusét – engedte meg Cuneglas –, de még a Feketepajzsosokkal együtt sem lennénk annyian, hogy lebírjuk a szászokat – biccentett kurtán a völgy felé. – Ahhoz Gwent lándzsái kellenének.
– Márpedig Meurig nem fog segíteni.
– Meurig nem fog segíteni – értett egyet Cuneglas –, de akadnak Gwentben olyanok, akik szíves-örömest segítenének. Akik nem feledték még el a Lugg völgyét. – Félénk mosoly játszott az arcán, hisz Cuneglas akkor még ellenségünkként lépett fel, míg Gwent szövetségesként sem merte Cuneglas atyja ellen vezetni csapatait. Gwentben sokan ma is szégyenkeztek akkori nyúlszívűségük miatt, és szégyenüket éltette, hogy Arthurnak a segítségük nélkül is sikerült győznie. Előfordulhatott tehát, hogy amennyiben erre Meurig is áldását adja, Arthur Aquae Sulishoz vezeti Gwent önkénteseit, bár még mindig nem láttam, hogy szedhetne össze akkora sereget, mely eldönthetné a csata sorsát.
– Talán – vetette fel Guinevere – elment felkutatni Merlint? Guinevere nem volt hajlandó a többi asszonnyal távozni, és erősködött, hogy velünk akar maradni a győzelemig vagy a teljes bukásig. Arthur bizonyosan ragaszkodott volna a távozásához, ám valahányszor Arthur feltűnt a dombtetőn, Guinevere mindig elrejtőzött előle a fennsíkon emelt durva csarnokban, ahonnét csak azután jött elő újból, hogy Arthur elment. Arthurnak ezzel együtt tudnia kellett, hogy a Mynydd Baddonon maradt, hiszen árgus szemmel figyelte asszonyaink távozását, s bár látta, hogy Guinevere nincs közöttük, egyetlen szót sem szólt. Guinevere sem szólt Arthurról, valahányszor előbújt rejtekhelyéről, csupán elégedetten mosolygott, mikor látta, hogy zászlaját meghagyták a helyén. Próbáltam arra bátorítani, hogy hagyja el a dombot, de ő gúnyt űzött javaslatomból, és embereim közül se kívánta senki a távozását. Lándzsásaim Henis Wyren hercegnőjének tulajdonították túlélésüket, méghozzá jogosan, és elismerésük csak még inkább megedzette Guinevere-t a csatára. Embereim az egyik szász tetemen finom láncinget találtak, s miután lesikálták róla a rászáradt vért, az inget habozás nélkül felajánlottak Guinevere-nek. Az egyik zsákmányolt pajzsra felfestették a holddal koronázott szarvasbikát, és embereim egyike még saját farkasprémes sisakját sem restellte nekiadni, így Guinevere éppúgy öltözött, mint akármelyik lándzsásom, bár a harci öltözetben is sikerült megőriznie érzékiségét. Guinevere a talizmánunkká lett, valóságos hőssé embereim szemében.
– Senki sem tudja, Merlin merre jár – válaszoltam a felvetésére.
– Azt beszélik, Demetiába ment – szólt közbe Cuneglas. – Talán Oengusszal együtt ő is eljön?
– És a te druidád? – fordult Guinevere Cuneglashoz.
– Malaine itt van – felelte Cuneglas –, és nagyon ért az átkokhoz. Nem Merlin persze, de megjárja.
– És Taliesin? – kérdezte Guinevere.
Cuneglas nem mutatott meglepetést, amiért Guinevere is hallott az ifjú bárdról, kinek híre futótűzként terjedt. – Ő elment megkeresni Merlint – felelte.
– Csakugyan olyan jó? – firtatta Guinevere.
– Csakugyan – válaszolt Cuneglas. – Hangja úgy szárnyal, akár az ég madarai.
– Imádkozzunk hát, hogy egyszer mi is hallhassuk – szólt Guinevere, és azokon a furcsa napokon, ott fenn a napfényes dombtetőn, inkább tűnt helyénvalónak az énekszó, mint a harc. A tavasz melege szétáradt a földeken, nem járt messze a nyár sem, mi pedig lustán heverésztünk a langy fűben és ellenségünket figyeltük, akit gúzsba kötött a tehetetlenség. A szászok még megpróbálkoztak néhány elvetélt rohammal, de láthatóan nem szívesen hagyták el völgyüket. Később hallottuk, hogy szüntelenül vitában álltak egymással. Aelle egyesíteni akarta a szász hadat, hogy északról támadjon a dombokra és ketté ossza seregünket, melyet azután már könnyedén felszámolhat, ám Cerdic szívesebben várt volna addig, míg élelmiszerkészleteink kifogynak és bizakodásunk alábbhagy. Cerdic csak hiú reményt táplált, hisz tartalékaink kimeríthetetlennek tűntek, és magabiztosságunk napról napra nőtt, míg a szászokat annál inkább mardosta az éhség, hisz Arthur fürge lovasai elejét vették a fosztogatásnak, és az önbizalmuk alaposan lelohadt. Alig egy héttel később friss földhalmok kezdtek feltünedezni a kunyhókhoz közeli földeken, melyekből tudhattuk, hogy ellenségünk sírokat ás szaporodó halottainak. A ragály, mely elfolyatta a beleket és megrabolta a férfiak erejét, lesújtott ellenségünkre, és a szászok minden nappal tovább gyengültek. A szász asszonyok halcsapdákat állítottak a folyóban, hogy valami élelmet adhassanak gyermekeiknek, a szász férfiak sírokat ástak, miközben mi a fűben heverésztünk és dalnokokról csevegtünk.
Arthur másnap tért vissza, hogy az első szász sírok feltünedeztek. Lovával átügetett a nyergen és felkaptatott a Mynydd Baddon meredek északi oldalán, mire Guinevere gyorsan felöltötte sisakját, és lekuporodott embereim közé. Vörös haja árulkodva omlott a vállára sisakja pereme alól, de Arthur úgy tett, mintha nem venné észre. Elébe mentem, hogy illően köszöntsem, ám félúton a dombtetőn megtorpantam, és döbbenten meredtem rá.
Arthur mindig olyan pajzsot viselt, melynek fűzfadeszkáit keményre cserzett bőrrel vonták be, majd vékonyra kalapált ezüstlemezzel borították, mely tündökölve verte vissza a nap fényét, ám ezúttal egy új jelvény díszelgett a pajzson. Egy kereszt volt az; egy vörös kereszt, melynek posztóanyagát ragasztóval rögzítették a fémhez. A keresztények jelképe. Felfigyelt döbbenetemre, és elvigyorodott.
– Nem tetszik, Derfel?
– Keresztény lettél, uram? – Elképedésemben alig találtam a hangom.
– Valamennyien azok lettünk – felelte –, téged is beleértve. Izzítsd meg a lándzsád hegyét és égesd a keresztet a pajzsodba.
Kiköptem, hogy elűzzem magamtól a gonoszt. – Mit akarnál tőlem, uram?
– Hallottad, Derfel – válaszolta, majd lecsusszant Llamrei hátáról, és kilépett a déli sáncra, ahonnét beláthatta az ellenséget. – Még itt vannak – bólintott –, nagyon helyes.
Cuneglas is velem tartott, így kihallgathatta Arthur szavait. – Azt akarod, hogy a keresztet tegyük a pajzsunkra? – kérdezte.
– Nem parancsolhatok neked, felség – felelte Arthur –, de ha keresztet égetnél a pajzsodra, és ezt tétetnéd embereid pajzsára is, nagyon hálás lennék érte.
– De hát miért? – akarta tudni Cuneglas. Powys királya hírhedetten gyűlölte az új vallást.
– Mert – felelt Arthur, miközben le sem vette tekintetét az ellenségről – a kereszt az ár Gwent seregéért cserébe.
Cuneglas úgy meredt Arthurra, mint aki nem mer hinni a saját füleinek.
– Meurig mégis eljön? – kérdezte hitetlenkedve.
– Nem – fordult hozzánk Arthur –, nem Meurig. Tewdric király jön, a jó Tewdric.
Tewdric Meurig atyja volt; a király, ki feladta trónusát, csak hogy remetének állhasson, és Arthur azért lovagolt Gwentbe, hogy az öregembert felkeresse.
– Tudtam, hogy meg tudjuk győzni – tudatta Arthur –, hisz Galahad és én az egész telet Tewdrickel töltöttük. – Kezdetben, mesélte Arthur, a vénember vonakodott feladni ájtatos, jámbor életét, ám Gwentben egyre többen hallatták hangjukat, és támogatták Arthur kérését, s miután egy álló éjszakát imádkozott kis kápolnájában, Tewdric hajlandónak mutatkozott arra, hogy egy időre visszavegye a trónt és délnek vezesse Gwent seregét. Meurig szembehelyezkedett a döntéssel, melyet joggal tartott feddőnek és megalázónak, ám Gwent serege régi királyát támogatta, és most már valamennyien úton vannak dél felé. – Ez hát az ár – tette hozzá Arthur. – Meg kellett hajtanom a térdem istenük előtt, és megígérnem, hogy neki ajánlom e győzelmet. Márpedig én kész vagyok bármely istennek nekiajánlani a győzelmet, amíg Tewdric engem támogat Gwent lándzsáival.
– Csak ennyit akar? – kérdezte Cuneglas fanyarul. Arthur elfintorodott.
– Be kell engedned Gwent térítőit Powysba.
– Csak ennyi? – kérdezte Cuneglas.
– Talán azt a látszatot is keltettem – vallotta meg Arthur –, hogy szívesen fogod látni őket. Sajnálom, felség. Az árat csak két nappal ezelőtt szabták meg, akkor is Meurig felvetésére, és Meurig arcát mindenképp meg kellett menteni. – Cuneglas elfintorodott. Tőle telhetően mindent megtett, hogy távol tartsa a kereszténységet királyságától, és úgy vélte, Powysnak semmi szüksége a bősz indulatokra, mellyel az új hit terjedése együtt járt, most mégsem tiltakozott Arthur elgondolása ellen. Úgy gondolhatta, inkább legyenek a keresztények Powysba, mintsem a szászok.
– Csak ennyit ígértél Tewdricnek, uram? – kérdeztem gyanakodva, és visszaemlékeztem Meurig követelésére, hogy magának akarja Dumnonia trónját, melynek terhétől Arthur olyannyira szabadulni igyekezett.
– Az ilyen szövetségek mindig egy sor apró részletet felvetnek, melyekkel ilyenkor nincs idő bajlódni – felelt Arthur könnyedén –, de annyi biztos, hogy Sansumot szabadon kell engednünk. Ő tehát újra Dumnonia püspöke. Amellett a király tanácsadója. Tewdric ragaszkodott ehhez. Valahányszor lenyomjuk a jó püspököt a víz alá, ő mindig újra felszínre bukkan – nevetett fel.
– Mindössze ennyit ígértél? – firtattam még mindig mély gyanakvással.
– Eleget ígértem ahhoz, hogy Gwent a segítségünkre siessen – vetett véget Arthur a kérdezősködésnek –, és két napon belül hatszáz lándzsás sorakozik fel mögénk. Még Agricola is úgy döntött, hogy sosem késő hadba szállni. Emlékszel Agricolára, Derfel?
– Hát persze hogy emlékszem, uram – feleltem. Agricola, Tewdric kivénhedt hadura, lehetett bármily koros, még mindig Britannia leghíresebb vitézei közé tartozott.
– Valamennyien eljönnek Glevumból – mutatott Arthur nyugatra, ahol a glevumi út beleveszett a folyóvölgybe –, s amikor megérkeznek, egyesítjük a sereget, és rohamra indulunk a völgy ellen.
Megállt a sáncon, ahonnét végigmérhette az egész völgyet, de lelki szemei előtt már nem a mezőket, az utakat, a szélben hullámzó búzaföldeket, vagy a római temető köveit látta, hanem a sorsdöntő ütközetet.
– A szászok először megzavarodnak – folytatta –, de végül egyetlen roppant embertömeggé állnak össze, mely az út mentén halad – mutatott a Mynydd Baddon alatt kanyargó Fosse Wayre –, és te, felség – hajolt meg Cuneglas felé –, és te, Derfel – pattant le az alacsony sáncról, hogy a hasamba bökjön – oldalról támadtok rájuk. Egyenest le a domboldalon és neki a pajzsfalaknak! Mi hozzátok csatlakozunk – görbítette ujjait, hogy megmutassa a szászok északi oldalába kerülő lovasok haladásának ívét –, és beszorítjuk őket a folyóba.
– Arthur jön nyugatról, mi támadunk északról. Ők pedig elmenekülnek keleten – szóltam keserűen.
Arthur a fejét rázta. – Culhwch holnap északnak indul, hogy csatlakozzék Oengus mac Airem Feketepajzsosaihoz, és ők Corinium felől támadnak majd.
Láthatóan elégedett volt önmagával, és lehetett is, hiszen ha a terv bevált, körülvehettük és lemészárolhattuk az ellenséget. Nem szabadott azonban elfeledkezni a kockázatokról sem. Úgy számítottam, hogy amint Tewdric emberei megérkeznek, és Oengus Feketepajzsosai csatlakoznak hozzánk, nagyjából kiegyenlítődnek az erőviszonyok, ám Arthur három részre akarta felosztani seregünket, és ha a szászok észnél voltak, egyenként lebírhattak bennünket. Ha azonban páni rémület uralkodott el rajtuk, ha megzavarta őket a váratlan zaj, a por és a borzalmak, akkor vágóállatként hajthattuk őket lándzsáink elé.
– Két nap – ismételte Arthur. – Csak két napra van szükségünk. Imádkozzunk, hogy a szászok ne értesüljenek a tervről, és maradjanak, ahol vannak. – Magához intette Llamreit, vetett egy pillantást vörös hajú lándzsásunkra, majd indult, hogy a nyereg túloldalán találkozzék Sagramorral.
A csata előtti éjszakán valamennyien keresztet égettünk pajzsainkba. Csekély árat fizettünk a győzelemért, bár jól tudtam, hogy korántsem a teljes árat. A többit már vérünkkel kell megadnunk.
– Szerintem, úrnőm – fordultam Guinevere-hez –, a legjobb lenne, ha holnap idefent maradnál.
Guinevere és jómagam megosztottunk egymással egy kupa mézsört. Azt találtam, hogy éjszaka szívesen beszélget, és lassan megszokásommá vált, hogy lefekvés előtt mellé telepedtem a tűzhöz. Most jóízűt kacagott az ötleten, hogy a Mynydd Baddonon maradjon, míg mi odalent harcolunk.
– Mindig is végtelenül unalmasnak tartottalak, Derfel – közölte –, unalmasnak, mosdatlannak és áporodottnak. Most, hogy kezdelek megkedvelni, kérlek, ne ronts el mindent. Még azt hinném, hogy mindvégig igazam volt.
– Úrnőm – könyörögtem –, egy pajzsfal nem asszonyoknak való hely.
– A börtön sem az, Derfel. Amellett, ugye nem hiszed, hogy nélkülem is győzhetnétek? – A menedék előtt ültünk, melyet a szekerekből és fatörzsekből emeltünk. A hevenyészett csarnok egyik végét Guinevere rendelkezésére bocsátottuk, és aznap éjjel meghívott, hogy osszam meg vele vacsoráját, az egyik igavonó ökör tűzön perzselt húsának jókora darabját. Tűzünk mostanára elhalt; foszladozó füstkígyó szökött a világra borult csillagos boltozatra. A holdsarló alacsonyan állt a déli dombok felett, és kirajzolta a sáncokon álló őrök alakját. – Végig itt akarok lenni – izzott fel Guinevere szeme a sötétben. – Évek óta semmit nem élveztem ennyire, Derfel. Hosszú évek óta.
– Ami holnap a völgyben történik, úrnőm – igyekeztem lehűteni lelkesedését –, már nem lesz ilyen élvezetes. Véres mészárosmunka vár ránk.
– Tudom – bólintott –, de az embereid hisznek abban, hogy nekem köszönhetik a győzelmet. Épp akkor fosszam meg őket a hitüktől, mi kor a legnagyobb szükségük lenne rá?
– Nem, úrnőm – adtam meg magam. – Csak kérlek, vigyázz magadra.
Guinevere kedvesen elmosolyodott.
– Az életemet félted, Derfel, avagy amiatt aggódsz, hogy Arthur dühös lesz rád, ha valami bajom esik?
Haboztam a válasszal.
– Nem hiszem, hogy szívesen veszítene el, úrnőm – feleltem. Guinevere ezen elgondolkodott egy ideig.
– Kérdezett rólam? – érdeklődött végül.
– Nem – feleltem az igazsághoz híven –, egyetlenegyszer sem. A hamvába holt tűzre meredt.
– Talán szerelmes Argantéba – szólt ábrándos hangon.
– Nem hiszem, hogy még csak látni is akarná – véltem. Egy héttel ezelőtt még nem lettem volna ilyen őszinte Guinevere-hez, de most úgy éreztem, sokkal közelebb állunk egymáshoz. – Ő túlságosan is fiatal – toldottam meg –, és közel sem olyan okos.
Mikor felnézett rám, dacos kihívás csillant a szemében. – Nem elég okos – ismételte. – Én valaha nagyon okosnak hittem magam. De ti valamennyien ostobának gondoltok, igaz?
– Dehogy, úrnőm.
– Sosem tudtál hazudni, Derfel. Ezért is nem lett belőled jó udvaronc. Egy jó udvaronc nevetve hazudik a képedbe. – Újra a tűzre meredt. Sokáig néma maradt, s amikor megszólalt, minden gúny eltűnt a hangjából. Talán a csata közelsége indította arra, hogy oly őszintén beszéljen, mint korábban soha. – Ostoba voltam – szólt csendesen, olyan csendesen, hogy előre kellett hajolnom, ha hallani akartam őt a tűz pattogásán és a katonák komor énekén túl. – Most azt mondom magamnak, hogy az őrület vett rajtam erőt – folytatta –, pedig nem így történt. Nem vezérelt más, csakis a becsvágy. – Újra elcsendesedett, és az apró, táncoló lángnyelveket figyelte. – Egy Caesar felesége akartam lenni.
– Az voltál.
Guinevere csak a fejét rázta.
– Arthur nem Caesar. Ő nem zsarnok, de azt hiszem, én mégis annak akartam látni, olyasvalakinek, mint Gorfyddyd. – Gorfyddyd, Ceinwyn és Cuneglas atyja, egykor Powys királya és Arthur felesküdött ellensége volt, s ha a szóbeszéd igaz, akkor Guinevere az ő ágyasa is. Ő maga is a szóbeszéden gondolkodhatott, mert hirtelen egyenesen a szemem közé nézett. – Meséltem neked, hogy egyszer meg akart erőszakolni?
– Igen, úrnőm – feleltem.
– Nem volt igaz – szólt színtelen hangon. – Nem csak meg akart erőszakolni, de meg is tette. Vagy csak én mondom magamnak, hogy erőszak volt. – A szavak görcsös rohamokban törtek fel belőle, mintha még önmaga előtt is rettegné bevallani az igazat. – Talán szó sem volt erőszakról. Mindennél jobban vágytam az aranyra, a tisztességre, a rangra. – Bőr ujjasának szegélyét kezdte babrálni mély zavarában, de én nem szóltam közbe, mert tudtam, hogy valakivel meg akarja osztani az igazat. – De sosem kaptam meg tőle. Pontosan tudta, mit akarok, ám ennél is jobban, mit akar magának, és soha nem is akart megfizetni. Inkább Valerin jegyesévé tett. Tudod, mit akartam tenni Valerinnel? – A dacos tekintet újra kihívott maga ellen, ám ezúttal nem a tűz, hanem könnyfátyol fénylett fel szemében.
– Nem, úrnőm.
– Powys királyává akartam tenni – szólt bosszúszomjasan. – Valerint akartam felhasználni, hogy bosszút vegyek Gorfyddyden. Meg is tettem volna, ha nem találkozom Arthurral.
– Lugg Vale-nél – szóltam vonakodva –, én öltem meg Valerint.
– Tudom, hogy te tetted.
– És egy gyűrűt találtunk az ujján, úrnőm – mentem tovább –, rajta a te jelvényeddel.
Egy hosszú pillanatig némán meredt rám. Tudta jól, mit jelent a gyűrű.
– A szerelmesek keresztjével? – kérdezte csendesen.
– Igen, úrnőm – feleltem, és megérintettem saját gyűrűmet, Ceinwyn gyűrűjének ikertestvérét. Sokan keresztet vájtak szerelmesük gyűrűjébe, de csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy Clyddno Eiddyn Üstjéből vett arannyal keresztezzék a gyűrűt, miként azt Ceinwyn és én tettük.
– Mit tettél a gyűrűvel? – kérdezte lassan Guinevere.
– A folyóba vetettem.
– Beszéltél róla valakinek?
– Egyedül Ceinwynnek – feleltem. – És Issa is tud róla – tettem hozzá. – Ő találta meg a gyűrűt és hozta el nekem.
– Nem beszéltél róla Arthurnak?
– Nem.
Elmosolyodott. – Azt hiszem, sokkal jobb barátom voltál, mint amilyennek valaha is tartottalak, Derfel.
– Arthur barátja voltam, úrnőm. Őt védtem, nem téged.
– Igaz barátja voltál, igen. – Egy ideig figyelte a lángok táncát. – Mikor ennek az egésznek vége lesz – mondta –, meg akarom adni Arthurnak, amit akar.
– Magadat?
A felvetés láthatóan meglepte. – Ezt akarná? – kérdezte.
– Szeret téged – feleltem egyszerűen. – Talán nem kérdez rólad, de a tekintetével téged keres, valahányszor csak jön. Akkor is csak rád gondolt, mikor Ynys Wydrynbe zárt. Velem sosem beszélt rólad, de Ceinwyn nem győzte hallgatni.
Guinevere elfintorodott.
– Érted már, mennyire megcsömörlöttem az imádattól? Soha nem vágytam rá, hogy imádjanak. Nem akartam, hogy minden szeszélyemet kielégítsék. Azt akartam, hogy legyen valaki, aki ellentmond nekem. – Szenvedélyes indulattal beszélt, s amikor próbáltam védelmembe venni Arthurt, egyetlen szemvillanással belém fojtotta a szót. – Tudom, Derfel – intett le. – Igazán nincs jogom követelőzni. Jó leszek, megígérem neked. – Elmosolyodott. – Tudod, miért nem vesz rólam Arthur tudomást?
– Nem, úrnőm.
– Mert addig nem akar szembenézni velem, míg meg nem szerezte a győzelmet.
Talán igaza lehetett, ám Arthur mégoly apró jelét sem adta vonzódásának, és úgy gondoltam, legjobb, ha figyelmeztetem erre. – Talán a győzelem önmagában is elég lesz neki – véltem.
Guinevere megrázta a fejét.
– Jobban ismerem nálad, Derfel. Olyannyira ismerem, hogy egyetlen szóval jellemezhetném.
Próbáltam kitalálni, melyik szóra gondol. Bátor, merész? Minden bizonnyal, de akkor nem említjük a törődést és elhivatottságot. Talán mégsem az elhivatottság a megfelelő szó, de másként nem írhattam le nyugtalan lelkületét. Jó? Kétségkívül az, de az egyszerű szó elfedte a bősz indulatot, mely néha olyannyira kiszámíthatatlanná tette.
– Mi lenne az a szó, úrnőm? – kérdeztem rá.
– Magányos – felelte Guinevere, és eszembe jutott, hogy Mithras barlangjában Sagramor is pontosan ugyanezt a szót használta. – Magányos – ismételte Guinevere –, akárcsak én. Ha megkapja a győzelmet, talán soha többé nem kell annak lennie.
– Az Istenek óvjanak, úrnőm.
– Inkább az istennő – mondta, s mikor látta a döbbenetet eluralkodni az arcomon, hangosan felkacagott. – Nem Isis, Derfel, dehogyis. – Isis imádata vezette Guinevere-t Lancelot ágyába, és Arthurt a nyomorúságba. – Azt hiszem – ment tovább –, ma éjjel Sulishoz imádkozom majd. Ő bizonyosan segít.
– Az én imáim is hozzá szállnak, úrnőm – ígértem. Felegyenesedtem, hogy útnak induljak, de ő felém nyújtott kezével tartott vissza.
– Győzni fogunk, Derfel – szólt szenvedélyesen –, győzni fogunk, és minden megváltozik.
– Oly sokszor ígértük ezt, mégis minden maradt a régiben. És most, Mynydd Baddonnál, újra változtatni próbáltunk.

 

Olyan tündöklő nap köszöntött ránk, hogy a szívünk belesajdult, és hosszú nap ígérkezett, hiszen éjszakáink egyre kurtábbak lettek.
A csata előestéjén Arthur visszavonta valamennyi emberét a Mynydd Baddon mögötti dombokról. Megparancsolta a lándzsásoknak, hogy távozásuk előtt rakjanak a tábortüzekre, s ily módon hitessék el a szászokkal, hogy megmaradtak a helyükön, majd nyugatnak vezette harcosait, hogy csatlakozzon Gwent glevumi úton közeledő seregéhez. Cuneglas emberei is elhagyták a dombokat, de ők a Mynydd Baddon csúcsán gyülekeztek, ahol lándzsásaimmal együtt magam is várakoztam.
Powys legfőbb druidája, Malaine a lándzsások között járt azon az éjjelen, hogy vasfüvet, tündérköveket és szárított fagyöngyöt osztogasson. A keresztények is összegyűltek és egy helyütt imádkoztak, bár sokan közülük nem utasították el a druida ajándékait sem. Én a sáncokon mondtam imát, és Mithrashoz fohászkodtam diadalért, azután aludni tértem, de Mynydd Baddon nem nyugodhatott aznap éjjel a mormoló hangoktól és az acélnak csapódó fenőkövek pengésétől.
Jómagam korábban megfentem lándzsámat, és Hywelbane pengéjébe is új élt köszörültem. Soha nem engedtem, hogy szolgák élezzék meg fegyverem az ütközetek előtt; magam végeztem a munkát, miként tették azt embereim is. Miután megbizonyosodtam róla, hogy ennél élesebbre már nem fenhetem fegyvereimet, lefeküdtem Guinevere menedékének közelében. Pihenni akartam, de képtelen voltam lerázni magamról a félelmet, hogy másnap a gyilkos pajzsfalban kell helytállnom. Mindenfelé baljós előjeleket kerestem, és miközben egy percre sem hagytam fel az imádsággal, leginkább attól rettegtem, hogy bagoly repül át felettem. A végén csak elbólintottam, bár a rémálmokkal átszőtt görcsös vergődést aligha nevezhettem alvásnak. Az idejét sem tudtam, mikor harcoltam utoljára, nemhogy feltörjek egy ellenséges pajzsfalat.
Fázósan, korán, és borzongva ébredtem. Harmat ülte meg a fűszálakat. Embereim körülöttem morogtak és köhögtek, zsémbeltek és vizeltek. A domb csak úgy bűzlött, mert hiába ástunk latrinákat, nem volt patak, hogy elvezesse mocskunkat.
– Ezek a férfias hangok és szagok – szólt epésen Guinevere menedéke árnyai közül.
– Aludtál, úrnőm? – kérdeztem.
– Egy keveset. – Előmászott az alacsonyan fekvő rönkök és ágak alól, melyek tető gyanánt szolgáltak. – Hűvös van.
– Nemsoká felmelegszik az idő.
Lekuporodott mellém, és szorosan bebugyolálta magát köpenyébe. Haja összekuszálódott; szeme felpüffedt a kialvatlanságtól.
– Mit gondolsz a csatáról? – kérdezte.
– Életben maradunk – feleltem –, végzünk ellenségeinkkel, győzelmet aratunk.
– Ez itt mézsör? – bökött a kezemben szorongatott kupa felé.
– Víz, úrnőm. A mézsör lelassítja az embert.
Elvette tőlem a vizet, és néhány cseppet a szemére locsolt, majd a többit megitta. Nyugtalannak tűnt, de tudtam, hogy hiába győzködném, nem maradna meg a dombtetőn.
– És Arthur mit gondol a csatáról? – firtatta. Elmosolyodtam.
– Ő már az utána következő békére gondol, úrnőm. Neki minden csata a végső.
– A csatáknak, úgy tűnik – szólt Guinevere álmos hangon –, mégsincs soha vége.
– Talán így van – engedtem meg –, de a mai ütközetben, úrnőm, maradj a közelemben. Legyél minél közelebb.
– Úgy lesz, Lord Derfel – szólt csúfolódva, majd tündöklő mosolyt villantott felém. – És köszönöm, Derfel.
Mire a napkorong felragyogott a keleti dombok mögött, hogy bíborszínnel kirajzolja a felhők csipkézett élét és mély árnyakat vessen a szászoktól nyüzsgő völgyekre, már valamennyien magunkra öltöttük vértezetünket. Az árnyékok megritkultak és elfonnyadtak, amint a nap magasabbra kúszott. Ködfoszlányok szakadtak fel a folyó tükréről, hogy belemosódjanak a tábortüzek gomolygó füstjébe, amely mögött ellenségeink szokatlanul mozgékonynak mutatkoztak. – Valami készül odalenn – mormolta Cuneglas.
– Talán neszét vették, hogy megyünk? – találgattam.
Úgy igencsak megnehezíthetik az életünket – szólt Cuneglas komoran. Ha a szászok tudtak is közelgő kirohanásunkról, semmi jelét nem adták előkészületnek. Nem formáltak pajzsfalat a Mynydd Baddonnal szemközt, és csapataikat sem küldték nyugatnak, a glevumi út felé. Miközben a nap elég magasra szökött, hogy felperzselje a folyó part harmatját, a szászok, úgy tűnt, végképp elszánták magukat a völgy elhagyására, bár hogy nyugatnak, északnak vagy délnek térnek-e, azt nehéz lett volna megmondani, hisz mindenekelőtt egybe kellett gyűjteniük szekereiket, igavonó állataikat, jószágaikat. Bagolyvárunkból mintha felbolydult hangyafészket láttunk volna, és csak hosszú idő után fedeztük fel a rendszer jeleit. Aelle emberei úti csomagjukat Aquae Sulis északi kapuja előtt hordták össze, míg Cerdic szászai a folyó melletti tábornál készülődtek a menetre. Egy maroknyi kunyhó máris lángokban állt, és kétségkívül fel akarták égetni mindet, mielőtt még útnak indultak volna. Elsőként néhány könnyű vértezetet viselő lovas vágtázott el Aquae Sulistól nyugatra, a glevumi úton.
– Kár – szólt Cuneglas csendesen. A lovasok a szászok által használni kívánt utat derítették fel, és egyenesen szembelovagoltak Arthur meglepetésszerű rohamával.
Várakoztunk. Addig nem indulhattunk meg lefelé, míg Arthur erői fel nem tűntek a láthatáron, azután pedig igencsak igyekeznünk kellett, hogy még betölthessük az Aelle és Cerdic tábora közt tátongó űrt. Aelle-nek Arthur haragjával kellett szembesülnie, míg saját embereim és Cuneglas lándzsásai visszatartották Cerdicet attól, hogy szövetségese segítségére siessen. Szinte bizonyosan létszámfölénnyel kell megküzdenünk, de Arthur remélte, hogy könnyűszerrel átverekszi magát Aelle csapatán, és kisegít bennünket. Elnéztem bal felé, abban a reményben, hogy a Fosse Wayn végre megpillantom Oengus mac Airem közelgő embereit, de a távoli út üresen futott végig a folyóparton. Ha a Feketepajzsosok nem jöttek, Cuneglasszal együtt csapdába esünk a szász sereg két fele között. Ahogy végignéztem embereimen, felfigyeltem nyugtalanságukra. Ők nem láthattak le a völgyre, mert ragaszkodtam hozzá, hogy a támadás megkezdéséig maradjanak rejtve a szászok elől. Néhányan lehunyták a szemüket, a keresztények közül többen kitárt karokkal térdepeltek és fohászkodtak, míg mások újra végighúzták fenőköveiket amúgy is borotvaéles pengéiken. Malaine, a druida, oltalmazó varázsigéket kántált; Pyrlig imádkozott; Guinevere meredt tekintettel engem figyelt, akárha arckifejezésemről leolvashatná, mi fog történni.
A szász felderítők csak nemrég tűntek el nyugat felé, de máris lélekszakadva tértek vissza. Por csapott fel lovaik vasalt patái nyomán. Pusztán sebességük alapján megmondhattuk, hogy találkoztak Arthurral, és hamarosan, gondoltam magamban, a mostani káosz helyébe szorosra vont pajzsfalak lépnek. Megragadtam saját lándzsám kőrisfa nyelét, lehunytam szememet, és imádságot rebegtem az égieknek.
– Nézd! – kiáltott Cuneglas izgatottan, míg én fohászkodtam, s amikor kinyitottam a szemem, Arthur támadását láttam kibontakozni a völgy nyugati végében. Napfény csillant az arcokon és verődött vissza a több száz kifent penge éléről, a tündöklő sisakokról. Délre, a folyó mellett, Arthur lovasai vágtáztak, hogy elfoglalják az Aquae Sulistól délre fekvő hidat, míg Gwent csapatai egyetlen oszlopban a völgy közepe felé meneteltek. Tewdric emberei római harci öltözéket viseltek; bronz mellvértet, vörös köpenyt és tömött tolldíszeket. Innét, a Mynydd Baddon csúcsáról fegyelmezett, karmazsinba és aranyba öltözött falanxnak tűntek, mely Gwent fekete bikája helyett a keresztények keresztje alatt vonult előre. Tőlük északra, Sagramor vezetése és sötét jelvénye alatt közeledtek Arthur lándzsásai. Ha lehunyom a szemem, a mai napig látom azt a sereget; látom, ahogy a szél belekap a kitartóan menetelő sorok felett repkedő zászlókba, ahogy a csizmák nyomában magasra szökik az út pora.
A sorok előtt pedig a fékevesztett káosz vette át az uralmat. Szászok rohantak, hogy megkapják fegyverüket, hogy mentsék asszonyaikat, hogy megkeressék törzsfőiket, vagy hogy csatlakozzanak a csoportokhoz, melyek az Aquae Sulis-i tábor közelében lassan felépítették az első pajzsfalat, bár a hevenyészett, ritkás alakzat nem állhatott volna ellen a rohamnak, és nemsokára fel is tűnt egy lovas, hogy hátrébb parancsolja a szászokat. A bal oldalon Cerdic emberei már fürgébben alakították ki a maguk oszlopait, ám ők több mint kétmérföldnyire estek Arthur előretörő csapataitól, ami azt jelentette, hogy Aelle harcosainak kellett magára vállalnia a roham oroszlánrészét. Az Aelle-t fenyegető ék mögött pedig, rongyosan és a porfelhő által homályosan, ott közeledett gyülevészhadunk, kaszáit, fejszéit, csákányait és furkósait lóbálva.
Láttam, hogy Aelle lobogói felkapnak a római temető sírkövei közül, és hogy a lándzsások eszelős igyekezettel próbálnak a véres koponya alá gyűlni. A szászok már elhagyták Aquae Sulist, a nyugati tábor maradványait és a csomagokat a városfalon kívül halmozták fel, s talán abban reménykedtek, hogy Arthur emberei megtorpannak, míg kifosztják a szekereket és a málhás állatokat, ám ezt a veszélyt Arthur is felismerte, és embereit a városfaltól jócskán északra vezette. Gwenti lándzsások foglalták el a hidat és tették lehetővé, hogy a nehéz vértezetet viselő lovasok elszabaduljanak. Minden olyan lassúnak tetszett. A Mynydd Baddon csúcsán egy sólyom szemszögéből láthattuk, hogy az utolsó szászok is átugrálnak Aquae Sulis málladozó falain, ahogy Aelle pajzsfala végre alakot ölt, ahogy Cerdic emberei eliramodnak az úton és Aelle segítségére sietnek. Némán biztattuk Arthurt és Tewdricet, hogy tapossák el Aelle embereit, mielőtt még Cerdic is bekapcsolódhatna az ütközetbe, de úgy tűnt, az események csigalassúsággal következnek csak be. Lovas hírnökök cikáztak a lándzsások csapatai között, de rajtuk kívül senki se sietett.
Aelle erői jó félmérföldnyire visszahúzódtak Aquae Sulistól, mielőtt felálltak volna, és most mozdulatlanul várták Arthur rohamát. Varázslóik ott szökdécseltek a sorok előtt, de Tewdric emberei előtt egyetlen druidát sem láttam. Ők a keresztény Isten védelme alatt meneteltek, s miután kiegyenesítették pajzsfalukat, végre az ellenség közelébe kerültek. Arra számítottam, hogy a két sereg vezére szokás szerint válogatott sértéseket vág egymás fejéhez, és hogy a pajzsfalak hosszasan méregetik majd egymást. Láttam már olyat, hogy a pajzsfalak órákon át mozdulatlanságba dermedtek, míg valamelyik sereg össze nem szedett magában annyi bátorságot, hogy a másiknak rontson, ám Gwent keresztényei még csak meg sem torpantak. Az ellenséges vezérek nem váltottak szót, és a szász varázslóknak sem maradt idejük átkot vonni a keresztények fejére, mert azok egyszerűen csak leeresztették lándzsáikat, és összezárták rikító keresztekkel tarkított hosszúkás pajzsaikat, hogy egyenest a római síremlékek és az ellenség sorai közé masírozzanak.
Még a dombtetőn is hallottuk, ahogy a pajzsfalak egymásnak csapódtak. Tompa, csikorgó hang hallatszott, akár a földfelszín alatt morajló vihar, amint a pajzsok és lándzsák százai birokra keltek egymással. Gwent emberei megtorpantak, visszatartotta őket az ellenük feszülő szászok puszta tömege, és tudtam, hogy odalent, a két arcvonal között, máris haldoklók tucatjai hevernek. Harcosokat ökleltek fel, vágtak le, tapostak agyon. Férfiak köpködtek és acsarkodtak egymásra pajzsaik pereme felett, és a pajzsfalak olyan erővel feszültek egymásnak, hogy a küzdők még kardot sem emelhettek egymásra.
Azután Sagramor harcosai ékelődtek az északi szárnyba. A numíbiai abban reménykedett, hogy Aelle hátába kerülhet, de a szász király is felismerte a veszélyt, és kiküldte tartalék csapatait, hogy pajzsfalat formálva megakasszák Sagramor rohamát. Újra felhangzott az egymásnak csapódó pajzsfalak csörrenése, majd számunkra, kik madártávlatból szemléltük az eseményeket, a csata szinte teljes mozdulatlanságba merevedett. Kétszer két embertömeg állt ellen egymásnak, s miközben a hátsók erejüket megfeszítve tolták előre az alakzatot, az első sorokban azért küzdöttek, hogy kiszabadítsák és végre használják lándzsáikat. Mindeközben Cerdic emberei ott szaladtak a Fosse Wayn alattunk, s ha elérték a csatázókat, könnyűszerrel Sagramor hátába kerülhettek. Arthur éppen ezért tartott meg bennünket a dombtetőn.
Cerdicnek legalábbis sejtenie kellett, hogy ott várakozunk. A völgyből ugyan semmit se látott, hiszen embereim elrejtőztek Mynydd Baddon alacsony sáncai mögött, de láttam, hogy odavágtázik egy csapatnyi emberéhez és a kaptató felé mutat. Úgy véltem, lassan nekünk is indulnunk kellett, és Cuneglashoz fordultam, aki ugyanebben a pillanatban nézett rám és mosolyodott el.
– Az Istenek legyenek veled, Derfel.
– És veled is, felség. – Megérintettem felém nyújtott kezét, azután nekipréseltem tenyerem lánckabátomnak, hogy megérezzem Ceinwyn fibulájának megnyugtató dudorát.
Cuneglas kilépett a sáncra, és megfordult, hogy szembenézzen velünk.
– Nem vagyok a szavak embere – kiáltotta –, de odalent hemzsegnek a szászok, és rólatok azt tartják, a szászok ostorai vagytok. Akkor hát bizonyítsatok! És ne feledjétek! Amint elértük a völgyet, szorosra vonjátok a pajzsfalat! Amilyen szorosra csak tudjátok! Indulás!
Üdvrivalgásban törtünk ki, amint átzúdultunk a dombtető peremén. Cerdic emberei, akik a dombtetőt indultak felderíteni, megtorpantak, majd lassan hátrálni kezdtek, amint egyre több és több lándzsás tűnt fel felettük. Ötszázan özönlöttük el a domboldalt, és sebesen haladtunk, hogy nyugat felé térve elvágjuk Cerdic erősítésének útját.
A talaj zsombékos volt, meredek és csúszós. Semmiféle alakzatot nem vettünk fel, csak egymást hívtuk versenyre, melyikünk ér elsőként a domb lábához, és odalent, miután átrohantunk a letaposott búzamezőn és keresztülverekedtük magunkat két tüskés sövényen, megformáltuk a pajzsfalat. Enyém lett a bal oldal, Cuneglasé a jobb, s miután annak rendje és módja szerint felálltunk, hogy pajzsaink éle összeérjen, megindultunk előrefelé. Hevenyészett ellenséges pajzsfal alakult ki előttünk, amint a szászok lerohantak az útról, hogy szembeálljanak velünk. Ahogy jobbra kaptam a fejem, felmérhettem a köztünk és Sagramor emberei közt tátongó rést, mely olyan szélesre nyílt, hogy még a numídiai zászlaját sem láthattam. Gyűlöltem ezt az űrt; gyűlöltem belegondolni, milyen gonosz csapdába kerülünk, ha valaki elfoglalja és így oldalról ronthat ránk, ám Arthur hajlíthatatlan maradt. Ne habozz, mondta, ne várd, hogy Sagramor csatlakozzék hozzád, csak támadj. Gwent keresztényeit is Arthur győzhette meg arról, hogy pillanatnyi szünet nélkül rontsanak a szászokra. Páni rémületet akart támasztani az ellenség soraiban azzal, hogy megtagadta tőlük az időt, és most annak érkezett el az ideje, hogy mi is csatlakozzunk az ütközethez.
A szászok erőtlen, egy-két ember mély pajzsfalat vontak; talán ha kétszáz ember sorakozott fel ellenünk. A szászok nem számítottak rá, hogy itt kell harcba bocsátkozniuk, és sokkal inkább erősítették volna Aelle hátsó sorait. Nyugtalannak, idegesnek tűntek. Mi sem voltunk kevésbé azok, de nem hagyhattuk, hogy félelmeink felülkerekedjenek merészségünkön. Azt kellett tennünk, amit Tewdric emberei is megtettek; megállás nélkül kellett támadnunk, hogy kibillentsük az ellenséget egyensúlyából, így hát ádáz harci kiáltást hallattam, és tovább fokoztam a tempót. Elővontam Hywelbane-t és a bal kezemben szorongattam felfelé meredő pengéjét, miközben engedtem pajzsomat felcsúszni a felső karomra; jobb kezembe nehéz harci lándzsámat vettem. Az ellenséges katonák összébb húzódtak, pajzsok értek pajzsokhoz, lándzsák ereszkedtek le, és valahol a balomon egy termetes véreb szabadult el, hogy ránk vesse magát. Még hallottam a bestia ugatását, azután a harc tébolya elfeledtetett velem mindent, kivéve az előttem vicsorgó szakállas arcokat.
Iszonyatos gyűlölet tör felszínre egy ütközetben; gyűlölet, mely a lélek sötétjéből ered, hogy ádáz és véres indulattal töltse el a férfit. És szilaj örömmel is. Tudtam, hogy a szász pajzsfal meg fog törni. Tudtam már azelőtt, hogy rátámadtam volna. A fal túlontúl vékony volt, túl sietősen és kapkodva állították fel, én pedig kitörtem az arcvonalból, és rohanás közben ellenségem arcába köptem gyűlöletem. Azokban a pillanatokban mást sem akartam, csak ölni. Nem, mégis többet akartam; azt, hogy a bárdok énekeljék meg Derfel Cadarnt a Mynydd Baddon alatt. Azt akartam, hogy az emberek rám nézzenek és azt mondják, ez a harcos törte fel az ellenséges pajzsfalat Mynydd Baddonnál. A hatalmat akartam, mely ekkora hírnévből fakad. Britanniában alig tucatnyi ember birtokolhatta csak e hatalmat; Arthur, Sagramor és Culhwch közéjük tartozott; és e hatalom a királyokat nem számítva mindenki fölé emelte őket. A mi világunkban csakis a kard adhatott hatalmat, és aki kivonta magát a harcból, tisztességét játszotta el, így hát inam szakadtából rohantam, a téboly megtöltötte a lelkemet, és a diadalmámor rettenetes erővel ruházott fel, amint kiválasztottam áldozataimat. Két ifjonc lett az, mindkettő kisebb nálam, mindkettő ideges és feszült, mindkettő sarjadzó szakállú, és mindkettő összegörnyedt előttem, mielőtt még megüthettem volna. Ők egy briton hadurat láttak teljes pompájában, én pedig két halott szászt láttam teljes nyomorúságában.
Lándzsám már át is járta egyikük torkát. Elhagytam lándzsámat, amint egy csatabárd pajzsomba hasított, de már előre készültem a csapásra, s miután hárítottam, nekivetettem pajzsomat a második ifjoncnak, és minden erőmből tolni kezdtem hátrafelé, miközben átvettem Hywelbane-t a jobb kezembe. Lefelé hasítottam a pengével, és láttam, ahogy faszilánkok szakadtak fel az egyik szász lándzsanyélről, azután embereim beértek, és az ellenségre vetették magukat. Meglengettem Hywelbane-t a fejem felett, újra belehasítottam a tömegbe, és újra kiáltottam, és tovább vagdalkoztam, míg magam előtt hirtelen nem láttam egyebet, csak a zöldellő mezőt, réti boglárkákat, az utat és a mögötte elterülő folyóvölgyet. Átjutottam a falon, és diadalittasan üvöltöttem fel. Visszafordultam, beékeltem Hywelbane pengéjét egy szász harcos lapockájába, majd megcsavarva kiszabadítottam az acélt, és több ellenséget hirtelen nem is láttam magam körül. A szász pajzsfal semmivé foszlott, vagy még inkább halott és haldokló szászok formátlan tömegévé, mely vérével öntözte földünket. Emlékszem, a napkorong felé emeltem pajzsom és fegyverem, hogy Mithrasnak ajánljam győzelmemet.
– Pajzsfalat! – hallottam Issa parancsát még örömünnepem közben. Lehajoltam, hogy magamhoz vegyem lándzsámat, azután megpördülve újabb szász csapatot láttam közeledni kelet felől.
– Pajzsfalat! – visszhangoztam Issa parancsát. Cuneglas saját falat formált, mely nyugat felé fordult, hogy megóvjon bennünket Aelle hátrahúzódó embereitől, miközben mi kelet felé álltunk, ahonnét Cerdic emberei rohantak felénk. Embereim ordítottak és gúnyos kacajjal hívták ki az ellenséget. Egy pajzsfalat már szétrontottak, és most még többet akartak. Mögöttem, Cuneglas emberei és saját pajzsfalam között néhány sebesült szász még élt, de három jó emberem rövid úton véget vetett siránkozásuknak. Valamennyiük torkát elvágták; foglyokat ejteni nem maradt időnk. Guinevere, amint láttam, szívesen segédkezett nekik.
– Uram! Uram! – kiáltott Eachern rövid pajzsfalunk jobb oldali végéről, és amint arra kaptam a fejem, szász embertömeget láttam befészkelődni a hasadékba, mely bennünket elválasztott a folyótól. A rés szélesre nyílt, de a szászok nem bennünket fenyegettek, sokkal inkább Aelle-t akarták megtámogatni.
– Hadd menjenek! – kiáltottam. Inkább aggódtam a szemből közeledő szászok miatt, kik most megtorpantak, hogy zárt alakzatot vegyenek fel. Látták, mire vagyunk képesek, s nem engedhették, hogy velük is ezt tegyük, ezért négy-öt ember mély falat formáltak, majd lelkesen kiáltoztak, amint egyik varázslójuk szökdécselve átkot szórt a fejünkre. A varázsló teljesen átadta magát a tébolynak; arca görcsösen vonaglott, miközben mocskait köpködte felénk. A szászok mindig kedvelték a háborodottakat, és az Istenek szócsövének tartották őket.
– Megöljem? – kérdezte Guinevere előzékenyen. Már magához is vette az íját.
– Bárcsak ne lennél itt, úrnőm – nyögtem fel.
– Kicsit késő van már ehhez, Derfel – korholt.
– Hagyd élni – legyintettem. A varázsló átkai nem zavarták meg embereimet, kik csúfolódva kiáltották oda a szászoknak, hogy jöjjenek és tegyék próbára merészségüket, ám a szászok vonakodtak harcba szállni velük. Az erősítésre vártak, és az már nem is járt messze tőlük.
– Felség! – kiáltottam oda Cuneglasnak. – Látod Sagramort? – kérdeztem.
– Még nem.
Miként nem láttuk Oengus mac Airemet sem, akinek Feketepajzsosaira várt a feladat, hogy a dombok közül még mélyebb éket üssenek a szászok szárnyai közé. Kezdtem attól tartani, hogy túlontúl korán indultunk rohamra, és ezzel csapdába estünk Aelle és Cerdic csapatai között, akik kezdtek magukhoz térni az első döbbenettől, és most gondosan építgették pajzsfalukat.
Azután újra felharsant Eachern kiáltása, és amint elnéztem dél felé, azt találtam, hogy a szászok nyugat helyett immár keletnek rohannak. A pajzsfalunk és a folyó közti területen kétségbeesett szászok rohantak fejvesztve, és magam sem értettem, mi rémíthette meg őket ennyire, míg meg nem hallottam a zajt. A mennydörgésszerű robajt. A vasalt patákat.
Arthur lovasai mindig is hatalmas bestiákat ültek meg. Sagramor egyszer elmondta, hogy a lovakat Arthur Clovistól, a frankok királyától zsákmányolta, s mielőtt még Clovishoz kerültek volna, a rómaiak nemesítették ki őket. Britanniában nem akadt csataló, mely méretben versenyre kelhetett volna ezekkel a példányokkal, és Arthur mindig a legnagyobb testű állatokat válogatta össze a rohamokhoz. A csatamének közül sokat Lancelot ejtett fogságba, és jómagam tartottam attól, hogy az ellenséges oldalon látom felbukkanni őket, de Arthur egy legyintéssel félresöpörte félelmeimet. Elmondta, hogy Lancelot csupán tenyészállatokat és egyéves csikókat zsákmányolt, márpedig ezeket a lovakat éppoly nehéz betörni, mint kitanítani egy harcost arra, hogy lóháton is hatékonyan használja lándzsáját. Lancelotnak nem szolgáltak ilyen képzett lovasok, Arthurnak azonban igen, és az északi oldalról most ő maga vezetette embereit Aelle ellen, aki Sagramorral viaskodott.
Talán ha hatvan bestia érkezett, és ezek is kimerültek, mire elvágtáztak a déli híd védelmére, azután az ütközet ellenkező oldalán tértek vissza, ám Arthurnak így is sikerült vágtára fognia őket, és a lovasroham ádáz kérlelhetetlenséggel csapott le Aelle utóvédjére. A hátul maradt szászok eddig előretolakodtak és igyekeztek nekipréselni társaikat Sagramor pajzsfalának, Arthur pedig oly hirtelenséggel bukkant fel mögöttük, hogy már nem maradt idejük megfordulni és önálló pajzsfalat állítani. A lovak szétzilálták soraikat, és széles hasadékot nyitottak, mikor pedig a szászok szétszóródtak, Sagramor harcosai kezdték meghátrálásra bírni az arcvonalat, és Aelle seregének jobb szárnya hirtelen összeroppant. A legtöbben délnek menekültek, hogy Aelle maradék seregében találjanak biztonságra, míg mások Cerdic felé rohantak; őket láthattuk a folyóvölgyben. Arthur és emberei könyörtelenül levágták a menekülőket. A lovasok hosszú kardjaik segítségével kaszabolták a rémült embertömeget, mígnem a folyópartot a szászok tetemei, pajzsai és kardjai lepték el. Láttam, amint Arthur elvágtázik pajzsfalunk mellett, vértől pettyes fehér köpenyében, Excalibur vöröslő pengéjével a kezében, és szilaj harci ölömmel elvadult vonásain. Szolgálója, Hygwydd, magasra tartott hatalmas medvéjét, és a zászló sarkában immár ott vöröslött a kereszt is. Hygwydd, ki rendesen birkához illő türelmével és szófukarságával tüntetett, felém vigyorgott elhaladtában, majd követte Arthurt a dombra, ahol a lovak kifújhatták magukat, és immár Cerdic szárnyát fenyegették. Morfans, a Rút odaveszett az Aelle elleni ütközetben, de Arthur rajta kívül senkit sem veszített.
Arthur rohama megtörte Aelle jobbszárnyát, és Sagramor most a Fosse Way mentén vezette embereit, hogy csatlakozzon hozzánk. Még most sem vettük körül Aelle seregét, de beszorítottuk azt az út és a folyó közé, Tewdric fegyelmezetten harcoló keresztényei pedig ezen a folyosón haladtak végig, hogy levágjanak minden ellenséget menet közben. Cerdic még kívül állt a csapdán, és bizonyosan megfordult a fejében, hogy magára hagyja Aelle-t, egyszer és mindenkorra megszabadulva ezzel vetélytársától, ám ehelyett úgy döntött, hogy még diadalt arathat. Ha ma sikerül győznie, Britannia egésze Lloegyrré válik.
Cerdic ügyet sem vetett hát Arthur lovaira. Tudta, hogy ott zilálták szét Aelle embereit, ahol azok nem tartottak rendet, és hogy a szoros pajzsfalba tömörült, fegyelmezetten küzdő lándzsásoknak nincs mit félni a lovasságtól, ezért megparancsolta embereinek, hogy érintsék egymáshoz pajzsaik élét, szegezzék előre lándzsáikat, és induljanak meg.
– Szorosabbra! Szorosabbra! – kiáltottam, és odafurakodtam az első sorba, ahol nyomban megbizonyosodtam róla, hogy pajzsomat átlapolja szomszédaim pajzsa. A szászok lassan araszoltak előrefelé, míg tekintetükkel pajzsfalunk gyenge pontjait kutatták. Varázslóikat semerre sem láttam, de Cerdic zászlaját magasan tartották az alakzat közepén. Felmértem a torzonborz szakállakat és szarvas sisakokat, hallgattam a kürtök érces, reszelős zengését, és figyeltem, amint a lándzsák és kardok pengéi megcsillannak. Cerdicnek magának is ott kellett lennie valahol, mert egyszer hallottam a hangját.
– Szorosabbra a pajzsokat! Szorosabbra! – kiáltozta a szász király. Két testes harci kutyát szabadjára engedtek, s nemsokára kiáltások harsantak a jobbomon, és éreztem, hogy fellazul a szorítás. A szászok kedvező előjelnek tekintették, hogy kutyáik befurakodtak az alakzatba, és diadalittas üvöltéssel vetették magukat ránk.
– Szorosabbra! – üvöltöttem, majd fejem fölé emeltem lándzsámat. Legkevesebb három szász fordult felém mohó pillantással. Úr voltam, teliaggatva aranyakkal, és ha át tudták küldeni a lelkem a Túlvilágra, egyszerre nyerhettek hírnevet és vagyont. Egyikük megelőzte társait, és pajzsomra célzott lándzsájával, bár gyanítottam, hogy az utolsó pillanatban leszegi a lándzsahegyet, és a bokámat veszi majd célba. Azután már nem maradt idő gondolkodni, csakis harcolni. Előredöftem lándzsámmal a férfi arcába, majd előrébb és lejjebb toltam pajzsomat, hogy hárítsam a lándzsát. A penge így is felsebezte bokámat, amint borotvaként hasította fel a bőrt Wulfger lábszárvédője alatt, de lándzsám véresre szabdalta ellenségem arcát, és az épp időben zuhant el, hogy hátralépjek és felvegyem a harcot a következő támadóval.
A két pajzsfal akkora robajjal csapódott egymásnak, akárha világok ütköztek volna össze. Most már a szászok szagát is éreztem, a bőr, a veríték és a mocsok bűzét, de nem az ale-ét. Az ütközet túl korán kezdődött, és meglepetésként érte a szászokat, kik így nem kereshettek az italban bátorságot. Embereim nekünk vetették a vállukat, és odapréseltek pajzsomnak, mellyel egy szász harcost igyekeztem hátrébb tolni. Beleköptem egy szakállas arcba, átlendítettem a lándzsát a vállamon, és éreztem, hogy egy kéz nyomban megragadja. Minden erőmet beleadva hirtelen előrelöktem a pajzsot, és kiszabadítottam magam annyira, hogy elővonhassam Hywelbane-t. A pengével pörölyként csaptam le a legközelebbi szászra. A férfi sisakja rongyokkal felcicomázott bőrsapka volt csupán, és Hywelbane frissen megfent pengéje kevés híján kettéhasította ellenségem koponyáját. Az acél egy szemvillanásnyi időre foglyul esett a csontban, és nekem meg kellett küzdenem a halott ember súlyával, és amíg küzdöttem, egy szász csatabárd a fejem felé lendült.
A sisakom vette fel a csapást. A csengő hang sokáig betöltötte egész világomat, és hirtelen a szemem láttára sötétedett be, hogy a feketeségbe csak néha csapjon bele a külvilág fehér villáma. Embereim később elmondták, hogy percekre elveszítettem az eszméletemet, mégsem buktam el, annyira szorosan tartott a pajzsfal nyomása. Én magam semmire sem emlékszem, bár ezekben a percekben nem is történt sok érdemleges. Az ember ilyenkor csak köpköd, átkozódik, tolakodik, és vagdalkozik maga előtt. Szomszédom szerint megrogytam a bárdcsapást követően, talán rá is zuhantam volna a halottak és haldoklók tömegére, ha valaki hátulról meg nem ragadja övemet és egyenesen nem tart. Az ellenség ráérzett, hogy megsebesültem, és még elszántabban küzdött; bárdok csaptak le a horpadozott pajzsokra és kicsorbult kardélekre; ám azután már kezdtem öntudatra térni, s bár a második sorban találtam magam, pajzsom most is oltalmazott, és kezemben görcsösen ott szorongattam Hywelbane markolatát. A fejem még mindig sajgott, de akkor nem voltam tudatában, csakis a szükségnek, hogy döfjek, vagdalkozzak, üvöltsék és gyilkoljak. Issa egymaga tartotta a rést, melyet a vérebek ütöttek; némán öldökölte a szászokat, akik próbáltak éket verni az első sorba, és az ellenség tetemeivel foldozta be a hiányt.
Cerdic számban felülmúlt bennünket, viszont a lovasok miatt északról nem kerülhetett az oldalunkba, és dombnak felfelé sem akarta vezetni embereit, hogy elűzze Arthur lovasságát, ezért inkább délről került, de Sagramor időben felismerte a veszélyt, és arrafelé vezette embereit. Jól hallottam az egymásnak csapódó pajzsokat. Vér öntötte el jobb csizmámat, hogy hangosan szortyogott, valahányszor arra a lábamra helyeztem a súlyt; a fejem majd szétszakadt a fájdalomtól; ajkaim görcsös vicsorgásba dermedtek. A harcos, aki felvette a helyem az első sorban, nem akart visszaengedni.
– Már engednek, uram – kiáltotta –, már engednek! – És csakugyan, az ellenség nyomása gyengülni látszott. Még nem adták fel a küzdelmet, csupán hátrébb húzódtak, de néhány utolsó döfés és kardlengetés után egy kiáltás még hátrébb parancsolta őket. Nem követtük őket. Túlontúl véresek, fáradtak és viharvertek voltunk az üldözéshez, és minket akadályozott az a hullahegy is, amely a két pajzsfal összecsapásának helyén magasodott. Sokan már elhaltak, még többen vérükbe fagyva gyötrődtek és halálért könyörögtek.
Cerdic vonta hátrébb embereit, hogy új pajzsfalat állítson, elég hatalmasat ahhoz, hogy áttörjön vele Aelle embereihez, akiket Sagramor emberei vágtak el biztonságból, mikor feltöltötték az embereim és a folyó közti űrt. Később megtudtam, hogy Aelle embereit Tewdric szorította vissza a folyóhoz, és hogy Arthur épp csak annyi emberét hagyta hátra, akikkel csapdában tarthatta őket; a többieket elküldte Sagramor erősítésére.
Sisakom bal oldalán jókora horpadás éktelenkedett, melynek alján ujjnyi szélesen felhasadt a fém és a belső bőrbélés egyaránt. Mikor lerángattam sisakom, úgy kellett letépnem alvadt vértől csatakos hajamról. Óvatosan kitapogattam fejbőrömet, de nem éreztem törött csontot, csupán egy jókora horzsolást és a lüktető fájdalmat. Sebhely húzódott a bal karomon, kék zúzódás csúfoskodott mellkasomon, és jobb bokám még most is vérzett. Issa is sántikált, bár állította, hogy csak megkarcolták. Niall, a Feketepajzsosok vezére, meghalt; egy lándzsa hatolt át a mellvértjén. Niall a hátán feküdt, véres ajkakkal, míg a lándzsa nyele az égnek meredt. Eachern az egyik szemét veszítette el. Egy rongydarabbal itatta fel a vért az üres gödörből, majd a hevenyészett kötésre visszahúzta sisakját, és százszoros bosszút fogadott elvesztett szeméért.
Arthur leügetett a dombról, hogy dicsérettel illesse embereimet. – Tartsátok őket tovább! – kiáltotta. – Tartsátok őket, míg Oengus meg nem érkezik.
Mordred lovagolt Arthur mögött, hatalmas zászlaja ott lengett Arthur medvéje mellett. Királyunk kivont kardot viselt, és szeme elkerekedett a páratlan izgalmaktól. A folyóparton két mérföld hosszan egyebet sem lehetett látni, csak vért, halottakat és haldoklókat.
Tewdric arany- és skarlátsorai összezárultak Aelle túlélői körül. A szászok még nem adták fel a harcot, miként Cerdic se adta fel a kísérletezést, hogy eljusson hozzájuk. Arthur visszavitte Mordredet a dombra, míg mi újra egymásnak szorítottuk pajzsainkat.
– Harciasak – jegyezte meg Cuneglas, amint a szász alakzat újra előrelendült.
– Nem itták le magukat, azért.
Cuneglas sebesülés nélkül megúszta, és eltelt egy olyan ember magabiztosságával, aki sérthetetlennek hiszi magát. A csata első sorában küzdött, végzett ellenségeivel, és azok egyetlen karcolást sem ejthettek rajta. Atyjával ellentétben ő sosem szerzett magának harcosi babérokat, és elérkezettnek látta az időt, hogy megszolgálja koronáját.
– Csak vigyázz, felség – óvtam, mielőtt visszaindult volna embereihez.
– Győzni fogunk, Derfel! – kiáltotta, és sietett, hogy farkasszemet nézzen a támadókkal.
Jócskán nagyobb támadás készülődött, mint az előbb, hisz Cerdic saját testőreit állította az arcvonal közepébe, akik hatalmas harci kutyákat engedtek rá Sagramorra és pajzsfalunk közepére. Alig egy pillanattal később a szász lándzsák is előrelendültek, hogy bevegyék magukat a vérebek által ütött résekbe. Hallottam az egymásnak csapódó pajzsokat, azután már nem gondoltam Sagramorral, hiszen a szász jobbszárny embereimet fenyegette.
Újra összecsaptak a pajzsok. Újra előrerontottunk lándzsáinkkal, és vagdalkoztunk kardjainkkal, és újra igyekeztünk eltolni mindenki mást az utunkból. A velem szemközti szász hagyta elhullani lándzsáját, és rövid késével próbált utat találni bordáim közé. A kés nem szúrhatta át láncból szőtt kabátomat, ő pedig morogva, tolakodva, a fogát csikorgatva csavargatta a kitompult pengét a láncszemeken. Annyi helyem se maradt, hogy megragadjam a csuklóját, így a sisakját kellett püfölnöm Hywelbane markolatgombjával, és addig csapkodtam magam előtt, míg ellenségem a lábam elé nem zuhant és én rá nem taposhattam. Még most is próbált megvágni a késsel, de a mögöttem érkező felöklelte a lándzsájával, majd nekivetette pajzsát a hátamnak, hogy még tovább toljon előre. A balomon egy szász bajnok jobbra-balra csapkodott kétkezes csatabárdjával, hogy utat hasítson magának a falunkon, de valaki megszúrta a lándzsájával, és utána már tucatnyian vetették rá magukat a felbukott hősre, hogy halálra kaszabolják. Saját áldozatai közt szenvedett ki.
Cerdic fel s alá lovagolt a sorok mögött, hogy embereit biztassa a tülekedésre és gyilkolásra. Ráförmedtem, hogy szálljon le és küzdjön férfi módjára, de vagy nem hallotta kihívásom, vagy nem törődött vele. Inkább ellovagolt dél felé, ahol Arthur harcolt Sagramor oldalán. Arthur felismerte a Sagramor embereire nehezedő nyomást, és a sorok mögé vezette lovasait, hogy megerősítse a numídiait. A lovasok most az első sor feje felett hadakoztak hosszú lándzsáikkal. Mordred is ott harcolt, és akik látták, később azt mondták, bosszúálló démonként küzdött. Királyunk sosem nélkülözte a nyerseséget, csupán a tisztességet. Nem termett lóra, ezért inkább leszökkent nyergéből, és az első sorban harcolt. Később láttam, tetőtől talpig vér borította, noha egyetlen csepp sem az ő vére. Guinevere hátrébb húzódott. Meglátta Mordred elhagyott lovát, felpattant a nyergébe, és lóhátról küldözgette nyilait. Láttam, amint az egyik egyenesen Cerdic pajzsába vágódik, de a szász király úgy söpörte félre a tollas szárat, mintha csak egy szúnyog próbálta volna megcsípni.
A második összecsapásnak a puszta kimerültség vetett véget. Elérkezett az idő, mikor már ahhoz is fáradtak voltunk, hogy fegyvert tartó kezünket emeljük, mikor már csak rátámaszkodtunk ellenségünk pajzsára és sértéseket fröcsögtünk a pereme felett. Olykor egy-egy harcos összeszedett magában annyi erőt, hogy bárdját emelje vagy lándzsájával előredöfjön, és ilyenkor egy pillanatra újra fellángolt a küzdelem, csak hogy a küzdők zihálva újabb szünetet tartsanak. Valamennyien véreztünk, testünket sebek csúfították, a torkunk kiszáradt, és amikor az ellenség hátrébb húzódott, hálásak voltunk az apró kegyelemért.
Mi magunk is hátráltunk, hogy elszabaduljunk a holtaktól, kik hegyekben gyülekeztek a két pajzsfal összecsapásának vonala mentén. Magunkkal vittük sebesültjeinket is. Halottaink közt akadt, akit Lancelot lázadása után tüzes lándzsaheggyel bélyegeztünk meg, ám ezek a harcosok most mégis Arthurért ontották vérüket. Sebesülten találtunk rá Borsra is, aki egész testében reszketett és a hidegre panaszkodott. Egy lándzsavágás oly mélyen feltépte a hasfalát, hogy mikor megemeltem, belei kiömlöttek a földre. Nyöszörgő hangot hallatott, mikor lefektettem a fűre, és azzal biztattam, hogy a Túlvilágon már várnak rá a dübörgő tüzek, a jó cimborák és a mézsörös hordók, ő pedig megmarkolta bal kezemet, amint Hywelbane egyetlen gyors villanásával elmetszettem a torkát. Egy szász vonszolta magát szánalomra méltóan, vakon és vérben úszva a holtak közt, míg Issa fel nem emelt egy elhullott bárdot, és el nem vágta vele a férfi gerincét. Figyeltem, ahogy egyik ifjoncunk görcsösen okádik, majd néhány lépést arrébb botorkál, ahol egyik barátjára támaszkodik. Többen sírva fakadtak, amiért csata közben megürítették beleiket, és szégyelltek magukat, pedig nem ők voltak az egyetlenek. Az egész csatatér ürüléktől és vértől bűzlött.
Messze mögöttünk Aelle emberei szoros pajzsfalba tömörültek, háttal a folyónak. Tewdric emberei velük szemben sorakoztak fel, de inkább csak azért, hogy nyugton tartsák őket. És Cerdic még ekkor sem adta fel a kísérletezést, hogy szövetségese segítségére siessen. Még mindig reménykedett abban, hogy átverekedheti magát Arthur lándzsásain, majd Aelle-lel egyesülve egyetlen rohamban megoszthatja erőinket. Kétszer már próbálkozott, és most egybegyűjtötte serege maradékát egy utolsó, mindent eldöntő támadásra. Még mindig ki tudott állítani pihent embereket, jobbára azokat a harcosokat, kiket Clovis frank királytól kölcsönzött, és most ezeket állította az első sorba, mi pedig némán figyeltük, ahogy a varázslók megacélozzák és felvértezik őket a küzdelemre, hogy azután átkokat vonjanak valamennyiünk fejére. A támadást semmi sem siettette. A nap még alacsonyan járt, a delelőt sem érte el, és Cerdic időt engedett embereinek, hogy egyenek, igyanak és felkészüljenek. A szászok harci dobjai tompán dübörögni kezdtek, és még többen csatlakoztak a szárnyakhoz, néhányan vicsorgó harci kutyákkal. Valamennyien halálosan kimerültünk. Elküldtem néhány emberemet a folyóhoz, és megosztoztunk a hűsítő vízen, melyet a halottak sisakjaiból lefetyeltünk ki. Arthur elfintorodott, mikor látta szánalmas állapotomat.
– Kitartasz harmadszor is? – kérdezte.
– Muszáj lesz, uram – feleltem, noha nem sok meggyőződéssel. Tucatszám veszítettünk embereket, és a pajzsfalunk egyre csak vékonyodott. Lándzsáink és kardjaink mostanra kicsorbultak, és nem találtunk elég fenőkövet, hogy megélezzük őket, miközben az ellenség friss embereket és pengeélesre fent fegyvereket állított ki ellenünk. Arthur lecsusszant Llamrei nyergéből, odavetette a gyeplőt Hygwyddnek, majd elsétált velem a halottak vonaláig. Néhányukat név szerint ismerte, és szomorúan csóválta fejét, mikor felismerte az ifjoncokat, kiknek alig volt idejük élni egy keveset, mielőtt találkoztak az ellenséggel. Lekuporodott és mutatóujjával érintette Bors homlokát, majd továbblépett, hogy egy szász tetem mellett állapodjon meg, kinek eltátott szájából nyílvessző meredezett felfelé. Egy pillanatig azt hittem, mondani fog valamit, de azután csak elmosolyodott. Tudta, hogy Guinevere is embereimmel harcol, látnia kellett őt Mordred lován, miként látnia kellett lobogóját is, mely az enyém mellett repkedett. Újra a nyílvessző felé fordult, és láttam, hogy futó boldogság suhan át az arcán. Megérintette a karomat, és visszavezetett embereimhez, kik a földön hevertek vagy lándzsáikra támaszkodtak.
Egy férfi a gyülekező szász alakzatban felismerte Arthurt, és most kivágtázott a seregek közti nyílt térre, hogy kihívja őt maga ellen. Liofa volt az, a kardforgató, kivel Thunresleában kellett megvívnom, és aki most minden asszonynak, gyáva féregnek elmondta Arthurt. Nem fordítottam, és Arthur nem is kért erre. Liofa közelebb ólálkodott. Nem hordozott pajzsot, és nem viselt vértezetet, de még sisakot sem, és egyedül könnyű kardját hozta el, melyet látványos mozdulattal elővont, hogy mutassa, nem tart tőlünk. Láttam a sebhelyet az arcán, és kísértést éreztem rá, hogy még egyszer megvágjam, lehetőleg valami végzetes helyen, ám Arthur visszatartott. – Hadd kérkedjem – csitítgatott.
Liofa tovább incselkedett velünk. Asszonyként ringatta magát, hogy mutassa lesújtó véleményét, és hátat fordított, hogy legalább így merjünk megküzdeni vele. Még mindig nem mozdult senki. Újra szembefordult, a fejét csóválta nyúlszívűségünk láttán, majd peckes léptekkel odalépett a halottakhoz. A szászok megéljenezték, míg embereim némán figyelték. Igyekeztem mindenkivel tudatni, hogy ő Cerdic bajnoka, veszedelmes fickó, akit jobb békén hagyni. Embereimet keserűséggel töltötte el a szász kérkedése, de inkább hagytam élni Liofát, mintsem esélyt kínáljak neki, hogy megalázza egyik kimerült lándzsásomat. Arthur próbált lelket verni a lándzsásokba, és újra felült Llamrei hátára, hogy Liofa kötekedésére fittyet hányva végiglépdeljen a halottak sora mentén. Szétszórta maga előtt a csupasz szász varázslókat, majd elővonta Excaliburt, és még közelebb lovagolt a szász arcvonalhoz. Vörös keresztes pajzsa és fehér köpenye felragyogott a napfényben, és embereim üdvrivalgásban törtek ki merészsége láttán. A szászok elhátráltak előle, míg Liofa, akit háttérbe szorított Arthur felbukkanása, válogatott szidalmakkal illette vezérünket. Arthur elfordította lovát, és a hátát mutatta a szász bajnok felé. A gesztus azt sugallta, hogy Cerdic bajnoka nem érdemes ellenfél, és az elutasítás bizonyosan sértette Liofa büszkeségét, mert még közelebb merészkedett, hogy ellenfélre akadjon.
Liofa a tetemek vonalánál állapodott meg. Előrehajolt, majd megragadott egy elhullott pajzsot és előrángatta a véres tömegből. Jó magasra feltartotta, hogy valamennyien láthassuk Powys sasmadarát, majd maga elé dobta a pajzsot, szétnyitotta nadrágját, és a jelvényre vizelt. Úgy célzott, hogy a vizeletből alaposan kijusson a pajzs halott birtokosának is, és ezt a sértést már csak vérrel lehetett lemosni.
Cuneglas torkából dühödt kiáltás tört fel, és Powys királya kirontott a sorok közül.
– Ne! – kiáltottam, és Cuneglas felé indultam. Akkor már inkább én vívok meg Liofával, gondoltam, engem legalább nem érnek váratlanul a fortélyai, de már elkéstem. Cuneglas elővonta kardját, és ügyet sem vetett a tiltakozásomra. Sebezhetetlennek hitte magát azon a napon. A csata királya volt, akinek illett megmutatnia merészségét és vitézségét, s miután ezt sikerült elérnie, azt hitte, már semmi sem árthat neki. Saját emberei előtt fogja levágni az elbizakodott szászt, és a bárdok még évek múltával is énekeket zengnek Cuneglasról, a Magasztosról; Cuneglasról, a Szászok Ostoráról; Cuneglasról, a Harcos Királyról.
Nem menthettem meg, hiszen minden tekintélyét elveszítette volna, ha most hátat fordít, és engedi, hogy valaki más vegye át a helyét, és döbbenten figyeltem, ahogy magabiztosan lépked a szikár szász felé, aki még csak vértezetet sem viselt. Cuneglas atyja régi harci öltözékét hordta; arannyal szegélyezett vaspáncélt és sasszárnnyal ékes sisakot. Mosolygott. A fellegekben járt azokban a pillanatokban, eltelt a nap hősi tetteivel, és úgy hitte, maguk az Istenek oltalmazzák. Pillanatig sem habozott, csak Liofa felé csapott kardjával, és valamennyien megesküdtünk volna, hogy az a vágás telibe is talál, ám Liofa eltáncolt a sziszegő penge elől, felnevetett, majd megint félrelépett, amint Cuneglas pengéje másodízben is csak a levegőt hasította.
Embereim és a szászok torkuk szakadtából biztatták a harcolókat. Egyedül Arthur és én álltunk döbbent némaságban. Végig kellett néznem Ceinwyn fivérének halálát, és nem tehettem ellene semmit. Vagy legalábbis nem tehettem semmit, amivel az életét és a tisztességét is megmentettem volna. Arthur aggodalmas arccal nézett le rám a nyeregből.
Én sem oldhattam Arthur aggodalmát.
– Én is megküzdöttem vele – szóltam keserűen –, és halálos.
– Mégis élsz.
– Én harcos vagyok, uram. – Cuneglas maga sosem volt igazi harcos, épp ezért is igyekezett most bizonyítani, ám Liofa csak a bolondját járatta vele. Cuneglas rárontott, ketté akarta hasítani Liofát a kardjával, de a szász minden alkalommal alábukott vagy félretáncolt, és meg sem próbált viszont támadni. Embereink lassan elcsendesedtek, miután látták, hogy királyuk egyre fárad, és Liofa csak játszadozik vele.
Azután Powys harcosainak egy csoportja rohant elő, hogy királyát mentse, Liofa pedig fürgén elhátrált, és kardjával némán feléjük mutatott. Cuneglas elfordult, és szembetalálta magát embereivel.
– Vissza! – kiáltott rájuk. – Vissza! – ismételte, még dühödtebben. Tudnia kellett, hogy halálra van ítélve, mégsem veszíthette el az arcát. A tisztesség többet ér, mint az élet.
Powys emberei megtorpantak. Cuneglas visszafordult Liofához, ám ezúttal nem rontott rá, hanem óvatosan közelítette meg. Ezúttal kardja el is érte Liofa pengéjét, és én döbbenten néztem, ahogy Liofa elcsúszik a füvön, Cuneglas diadalmasan kiált és emeli kardját, hogy levágja kínzóját, ám Liofa elfordul az útjából, és alig néhány hüvelyknyire a fű felett széles ívben meglendíti a kardját, hogy annak pengéje belehasítson Cuneglas jobb lábába. Cuneglas egy pillanatig mozdulatlanul állt, a kard kihullt a kezéből, majd amint Liofa felegyenesedett, ő összerogyott. A szász kivárta, míg a király elzuhan, azután félrerúgta Cuneglas pajzsát, és előredöfött kardja hegyével.
A szászok üdvrivalgásban törtek ki, hisz Liofa győzelme a sereg diadalát zengte be. Liofának magának csak arra maradt ideje, hogy megragadja Cuneglas kardját, azután már rohannia kellett Powys bosszúért lihegő lándzsásai elől. Könnyedén lefutotta őket, majd visszafordult és gúnyosan vicsorgott velük szemben. Nem kellett megküzdenie velük, hiszen a párviadalt megnyerte. Legyőzte az ellenség királyát, és nem kételltem, hogy a szász bárdok nemsokára Liofa, a Rettenetes és Liofa, a Királyok Gyilkosa dicséretét zengik majd. Cerdic bajnoka megadta a szászoknak az első diadalt.
Arthur lassan leszállt nyergéből, és elhozatta Cuneglas holttestét. Mindketten zokogtunk. Ennyi hosszú éven át nem akadt kitartóbb szövetségesünk Cuneglas ap Gorfyddydnél, Powys királyánál. Soha nem szállt vitába Arthurral, és soha nem hagyta őt cserben, míg engem fivéreként szeretett. Jó ember volt, bőkezű adakozó és az igazság szerelmese, most mégis holtan feküdt előttünk. Powys harcosai átvették halott királyukat, és elvitték őt a pajzsfal mögé.
– A gyilkos neve Liofa – szóltam fennhangon –, és száz aranyat adok annak, aki elhozza a fejét.
Hirtelen kiáltás riasztott meg. A szászok, immár bizonyosan győzelmükben, elindultak a döntő rohamra.
Embereim felálltak. Kitörölték a verítéket szemükből. Felvettem viharvert sisakom, lecsuktam az arcvédőket, és megragadtam egy gazdátlan lándzsát.
Újra eljött a harc ideje.

 

Ez volt a legnagyobb valamennyi szász roham közül, és ezúttal magabiztos lándzsások vezették ellenünk, kik mostanra felocsúdtak a kezdeti meglepetésből, és akik elszánták rá magukat, hogy szétforgácsolják sorainkat és kimenekítik Aelle-t. Háborús énekeiket kántálták roham közben, lándzsanyeleikkel püfölték pajzsukat, és valamennyien tucatnyi briton trófeát ígértek be maguknak. A szászok tudták, hogy győzni fognak. Átvészelték a legrosszabbat, amit csak Arthur kimérhetett rájuk; megvívták velünk az állóháborút; végignézték, miként mészárolja le bajnokuk a királyunkat, és most, kipihent harcosaik vezetésével, nekilendültek, hogy végezzenek velünk is. A frankok hátrahúzták könnyű hajítódárdájukat, és felkészültek rá, hogy kifent acél záporát zúdítsák pajzsfalunkra.
Amikor hirtelen kürt harsant a Mynydd Baddonról.
Eleinte csak alig néhányan hallottuk, hisz mindent elnyomtak a harci kiáltások, a trappoló lábak, a halók fájdalmas nyögései, ám a kürt újra felzendült, majd harmadszor is, és harmadszorra embereink álmélkodva fordultak a Mynydd Baddon elhagyott sáncai felé. Még a frankok és szászok is megtorpantak. Talán ha ötvenlépésnyire járhattak tőlünk, mikor a kürt szava megakasztotta haladásukat, és ők velünk együtt a zöldellő domb felé fordultak.
Hogy egy magányos lovas és zászlaja tűnjék fel előttük.
Egyetlen, noha jókora zászló repkedett a szélben; hatalmas fehérlő vászonanyag, melybe Dumnonia vörös sárkányát hímezték. A fenevad, csupa karom és tűz, fennen szárnyalt az égen, és kevés híján magával ragadta a zászlót tartó lovast is. Még ebből a távolságból is láthattuk, milyen mereven és nehézkesen üli meg a lovat, akárha képtelen lenne egyszerre megtartani a zászlót és a fekete paripát is, ám ekkor két lándzsás tűnt fel mögötte, hogy fegyverével előreösztökélje az állatot, mely neki is lendült a domboldalnak, hogy magával rántsa görcsös lovasát. A hirtelen indulás után a férfi ismét egyenesbe lendült a nyeregben, és amint lova nekiiramodott a lejtőnek, fekete köpenye mögötte repkedett. Láttam, hogy vértezete fehéren fénylik a köpeny alatt, oly fehéren, akár a zászló anyaga. Mögötte, lezúdulva a Mynydd Baddon oldalán, ahogyan azt hajnalban mi is tettük, teli torokból üvöltő embertömeg közeledett, maga elé tartva feketére mázolt és vadkanagyarral ékesített pajzsát. Oengus mac Airem és Culhwch érkezett, nem a coriniumi út felől, hanem a Mynydd Baddon csúcsáról, hogy csatlakozzon hozzánk.
Mégis a magányos lovas vonta magára a figyelmem. Esetlenül ülte meg az állatot, és most láttam csak, hogy odakötözték a nyereghez. Bokáit az állat hasa alatt kötéllel fogatták össze, míg a testet a nyeregkápához szögeit falécek tartották egyenesen. Nem viselt sisakot, így hosszú haja szabadon repkedett a szélben, s hajzata alatt a lovas arca nem volt egyéb, csupán vicsorgó koponya, rajta a rászikkadt, kisárgult bőrrel. Gawain közelgett, a halott Gawain; ajka és ínye visszahúzódott fogáról; orrlyuka két hasíték, szemei kopár üregek. Feje ide-oda gurult nyakán, miközben teste, melyhez Britannia sárkányos zászlaját erősítették, a mozgás ütemére ingadozott a nyeregben.
A halál ülte meg azt a fekete lovat, melyet Anbarrnak neveztek, és az elszabadult démon láttára a szászok minden elbizakodottsága semmivé porlott. A Feketepajzsosok ott rikoltoztak Gawain mögött, és tovább ösztökélték a halott lovast a sövényeken át, egyenesen neki a szászok szárnyának. A Feketepajzsosok nem egy vonalban támadtak, hanem egyetlen zabolátlan, üvöltő tömegként. Az írek mindig is így viseltek hadat; tébolyba lovalt harcosok vezettek szilaj, ám minden rendszert nélkülöző rohamot.
Egy kurta pillanatra a csata holtpontra jutott. A szászok a diadal küszöbén álltak, ám Arthur meglátta habozásukat, és váratlanul előreparancsolt bennünket.
– Előre! – üvöltötte. – Támadás!
Mordred maga is királyi parancsot adott. – Előre! – rikoltozta.
Ezzel megkezdődött a mészárlás a Mynydd Baddon alatt. A bárdok mindent elbeszélnek, és ez egyszer nem is túloznak. Átvergődtünk a halottak során és a szász sereg ellen vezettük lándzsáinkat, épp amikor a Feketepajzsosok és Culhwch beérték az ellenség szárnyát. Néhány pillanatig kardok csendültek össze kardokkal, csatabárd csapódott tompán a pajzsokhoz, megkezdődött a pajzsfalak verítékes, küzdelmes párharca, majd a szász sereg felbomlott, és mi a szertefoszló sorokat ritkítottuk a frank és szász vértől iszapos mezőn. A szászok menekülőre fogták, menekültek a szilaj rohamtól, melyet egy halott ember vezetett éjfekete lován; mi pedig addig öldöstük őket, míg az ölés már semmit sem jelentett a számunkra. A kardok hídján szász holtak lelkei tülekedtek. Felökleltük, kizsigereltük őket, és akadtak, akik a folyóba fulladtak. Eleinte nem ejtettünk foglyokat, csak kiéltük évek óta halmozódó bosszúvágyunkat. Cerdic serege szétforgácsolódott a kettős támadás alatt, és mi diadalittas üvöltéssel vetettük magunkat a menekülők közé, hogy elmerüljünk a gyilkolásban. A halál ült tort a Mynydd Baddon alatt. Akadtak szászok, kik rémületükben moccanni sem tudtak, akik tágra nyílt szemmel várták, hogy valaki levágja őket; mások fékevesztett démonokként küzdöttek; míg megint mások menekülés közben leltek csúfos halált, avagy a folyó mélyére merültek. Már csak alig emlékeztettünk pajzsfalra vagy bármely más alakzatra; már nem voltunk egyebek veszett harci kutyáknál, melyek ízekre tépték az ellenséget. Láttam, ahogy Mordred nyomorék lábán bicegve aprítja a szászokat, ahogy Arthur lovának patái alá gyűri a menekülőket, ahogy Powys emberei százszorosan bosszút vesznek elvesztett királyukért. Láttam, ahogy Galahad nyugodt és egykedvű arccal, jobbra-balra vagdalkozik lova hátáról. Láttam Tewdricet a papok köntösében, csontvázszerűen soványán és tonzurára nyírt hajzattal, amint szilaj kitartással lengeti hosszú kardját. Ott volt az öreg Emrys püspök, nyakában hatalmas kereszttel, köntösén öreg mellvérttel.
– Eridjetek a pokolba! – bömbölte, amint lándzsájával agyondöfte a megkövült szászokat. – Égjetek az örök kárhozat tüzében! – Láttam Oengus mac Airemet, vértől csatakos szakállával, amint egyre csak aprította a szászokat. Láttam Guinevere-t Mordred lován és azzal a karddal vagdalkozni, melyet még mi adtunk neki. Láttam Gawaint, kinek feje mostanra lehullt helyéből, és teste ide-oda lengett vérző lován, mely békésen legelészett a szász tetemek közt. És végül megláttam Merlint, aki elhozta nekünk Gawain tetemét, s aki lehetett bármennyire vén, most is ott páholta a szászokat botjával, miközben rettenetes átkokat vont a fejükre. Kíséretként egy csapatnyi Feketepajzsost kapott, s amikor meglátott, az öldöklés közepette is elmosolyodott és felém intett.
Lerohantunk Cerdic táborát, hol az asszonyok és gyermekek meghúzódtak a viskókban. Culhwch és tucatnyi embere vérfürdőt rendezett a szász lándzsások közt, kik oltalmazni próbálták családjukat és Cerdic hátrahagyott csomagjait. A szász testőrök kiszenvedtek, a rabolt arany pelyvaként ömlött szét. Emlékszem a porra, mely ködként gomolygott, az asszonyok és férfiak sikolyaira, a fejvesztetten rohanó gyermekekre és jószágokra, a füstöt okádó, lángoló kunyhókra, és Arthur hatalmas lovaira, melyek mindenütt ott morajlottak, miközben lovasaik hosszú lándzsáikkal a menekülő szászokat vadászták. Nincs ahhoz fogható öröm, mint felszámolni egy szétszéledt sereget. A pajzsfal megtörik és a halál veszi át az uralmat. Addig gyilkoltunk, míg karunkat is alig tudtuk emelni, és amikor az öldöklés véget ért, vérben úszó ingoványon találtuk magunkat. Ekkorra esett, hogy embereink rátaláltak a szászok sörére és megkezdődött a részeg tivornya. A szász asszonyok közül többen józan harcosainknál próbáltak menedékre lelni, kik vizet hoztak a folyóról sebesültjeinknek. Megkerestük életben maradt barátainkat és magunkhoz öleltük őket; felkutattuk a holtakat és elsirattuk őket. Megismertük a diadal semmi máshoz nem hasonlítható tébolyát; megosztottuk egymással nevetésünket és könnyeinket; és sokan közülünk, lehettünk bármily fáradtak, táncra perdültek örömükben.
Cerdic elmenekült. Ő és testőrei átvágták magukat a forgatagon, és felkapaszkodtak a keleti dombokra. Néhányan keresztülúszták a folyót, mások követték Cerdicet, és akadtak, akik halottnak színlelték magukat, és az éjszaka sötétjében oldottak kereket, ám a legtöbben ottmaradtak Mynydd Baddon völgyében, és azóta is ott kísértenek.
Mi pedig győzelmet arattunk. Mészárszékké változtattuk zöldellő mezőinket. Megmentettük Britanniát és beteljesítettük Arthur álmát. Gyilkos démonokká, a halál uraivá lettünk, és égnek kürtöltük véres dicsőségünket.
Megtörtük a szászok hatalmát.

 

 

 

HARMADIK RÉSZ
Nimue átka

 

Igraine királyné az ablakomban ült, hogy a legfrissebb pergameneket elolvassa, és csak néha kérdezte meg egy-egy szász szó jelentését. Sebesen végigfutotta az ütközet leírását, majd viszolyogva vetette az íveket a padlóra.
– Mi történt Aelle-lel? – akarta tudni. – És Lancelottal?
– Rátérek az ő végzetükre is, úrnőm – feleltem. Épp egy írótollat préseltem az asztallaphoz bal karom csonkjával, miközben késemmel a hegyét farigcsáltam. A forgácsot a földre fújtam. – Mindent a maga idejében.
– A maga idejében! – űzött belőlem csúfot. – Nem hagyhatsz abba csak úgy egy történetet, Derfel!
– Időben megtudod a végét – ígértem.
– Itt és most akarom megtudni – erősködött királyném. – Épp ezért mesélünk történeteket. Az életben a dolgok sosem végződnek fényesen, legalább a meséknek legyen jó végük. – Igraine egészen formátlanná dagadt; nemsoká elérkezik a szülés ideje. Imádkozni fogok érte, és ő nagyon is jó hasznát veszi majd minden fohásznak. Annyi asszony halt már el szülés közben. A tehenek nem szenvedik meg így a vemhességet, sem a macskák, a szuka kutyák, az emsék, nőstény rókák, sem bármely más teremtmény az emberen kívül. Sansum szerint ez azért van így, mert Éva szakította le az almát az édenkertben, s ezzel megrontotta a szent paradicsomot. Az asszonyok, prédikálja a szent, Isten büntetései a férfiaknak, míg a gyermekek Isten büntetései az asszonyoknak. – Akkor hát, mi történt Aelle-lel? – firtatta Igraine, mikor nem feleltem a szavaira.
– Meghalt – válaszoltam –, egy lándzsa öklelte fel. Épp itt hatolt belé – tapogattam meg a bordáimat a szívem táján. A lándzsaszúrás története persze nem ennyire kurta, és bármennyire szívesen tartanám meg a magam titkának, mindenképpen ide kell jegyeznem, hogy kerekké tegyem a mesémet. Arthur megengedte, hogy emberei szabadon fosztogassanak Cerdic táborában, mielőtt visszalovagolt, hogy megtudja, miként bántak Tewdric keresztényei Aelle csapdába esett seregével. Rátalált a maradék szászokra, kik legyőzötten és ezer sebből vérezve is ellene szegültek. Aelle maga is megsebesült, és többé már a pajzsát sem tudta megtartani, mégsem adta meg magát. Ehelyett testőreivel és megmaradt lándzsásaival vétette körbe magát, és arra várt, hogy Tewdric emberei harcban vegyék el életét.
Gwent lándzsásai azonban vonakodtak támadni. A sarokba szorított ellenség mindig veszélyes, és ha megtartja pajzsfalát is – miként azt tették Aelle emberei –, akkor kétszerte olyan veszélyes. Máris túlontúl sokan hulltak el Gwent lándzsásai közül, köztük a jó öreg Agricola is, és a túlélőknek eszük ágában sem volt még egy szász pajzsfallal megütközni. Arthur nem is erősködött, inkább tárgyalt Aelle-lel, s amikor Aelle nem volt hajlandó feladni a küzdelmet, engem hívatott magához. Mikor megálltam Arthur előtt, arra gondoltam, hogy hófehér köpenyét egy vörös darabra cserélte el, pedig ugyanaz a köpeny volt, csak épp vérvörösre festette az ellenség felfreccsenő vére. Arthur magához ölelt üdvözlésképpen, majd karját megtartva a vállamon elvezetett a két egymásnak szegülő pajzsfal közti üres területre. Ma is emlékszem a döglődő lovakra, a halottakra, az eldobott pajzsokra, a szétforgácsolódott fegyverekre.
– Atyád nem adja meg magát – tudatta Arthur –, de talán rád hallgatni fog. Mondd neki, hogy fogságba kell vetnünk, de tisztességben élhet és kényelemben töltheti hátralévő napjait. Életben hagyom embereit is. Nem kell egyebet tennie, mint átadnia a kardját. – Végigmérte a legyőzött, megtizedelt és csapdába ejtett szászokat. Valamennyien néma csendben álltak. A helyükben mi halotti énekeket harsogtunk volna, ám azok a lándzsások csendben várakoztak a halálra. – Mondd neki, hogy elég volt az öldöklésből – fejezte be Arthur.
Leoldottam Hywelbane-t, ráfektettem pajzsomat és lándzsámat, majd elindultam, hogy szembenézzek atyámmal. Aelle elkínzottnak, összetörtnek és halálosan kimerültnek tűnt, mégis előbotorkált, hogy felvetett fejjel találkozzék velem. Nem hordozott pajzsot, de kardját ott szorongatta megnyomorodott jobb kezében.
– Tudtam, hogy téged küld majd – mordult fel. A kard élén mély csorbák sorakoztak, és a pengét markolatig elborította a rákérgesedett vér. Aelle ingerült, kurta mozdulatot tett a fegyverrel, mihelyt bele kezdtem Arthur ajánlatába. – Tudom, mit akar tőlem – szakított félbe. – A kardomat akarja, de én akkor is Aelle vagyok, Britannia Bretwaldája, és senkinek sem adom a kardomat.
– Atyám – kezdtem neki újra.
– Királyodnak szólíts! – förmedt rám.
Mosolyogva fogadtam dacos kihívását, és meghajtottam a fejem. – Felség, felkínáljuk neked embereid életét, és... Ezúttal is félbevágta mondandómat.
– Ha egy férfi csatában hal – mondta –, áldott otthonra lel a másik világon. Ha be akar jutni az égi csarnokba, lábon kell meghalnia, karddal a kezében. – Itt elhallgatott, s mikor újra megszólalt, a hangja ellágyult. – Nem tartozol nekem semmivel, fiam, én mégis arra kérlek, add meg nekem a kegyet, hogy bevezetsz abba az ünnepi csarnokba.
– Felség – kezdtem, de ő negyedszer is félbeszakított.
– Itt temessenek el – folytatta, mintha meg sem szólaltam volna –, a lábammal észak felé, a kezemben karddal. Semmi mást nem kérek tőled.
Visszafordult embereihez, és én láttam, hogy már alig áll meg a lábán. Bizonyosan súlyos sérülést szerzett, de a hatalmas medveprém köpeny, mint mindig, most is beburkolta egész alakját.
– Hrothgar! – kiáltott oda egyik harcosának. – Add át fiamnak a lándzsád. – Szálas, fiatal szász vált el a pajzsfaltól és tartotta felém engedelmesen a fegyverét.
– Fogd! – reccsent rám Aelle, és én szót fogadtam. Hrothgar nyugtalan pillantást vetett rám, majd visszasietett bajtársaihoz.
Aelle egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét, és láttam, hogy keserű fintor szalad át a vonásain. Arca sápadtan fény lett a por és a veríték alatt, és a fogak hirtelen összekoccantak, amint a fájdalom újabb hulláma szabadult el a testében, ő mégis ellenállt a kínoknak, és még mosolyogni próbált, amint előrébb lépett, hogy magához öleljen. Vállamra támasztotta testének súlyát, és hallottam, hogy a lélegzet reszelősen kaparja a torkát.
– Azt gondolom – súgta a fülembe –, hogy te vagy a legkülönb a fiaim között. És most várom az ajándékod. Adj nekem jó halált, Derfel, hogy együtt ünnepelhessek az igaz harcosokkal.
Nehézkesen hátralépett, és testének támasztotta kardját, majd kínos lassúsággal kioldotta a köpenyét tartó bőrszíjakat. Mikor ledobta magáról a medveprémet, láthattam, hogy testének egész bal oldala vérben ázik. Az ellenséges lándzsa a mellvértje alatt hatolt belé, míg egy másik kardcsapás magasan, a vállán érte, és hasznavehetetlenné tette bal karját. Megnyomorodott jobb kezével kellett leoldania magáról a mellvértet is. Sokáig motozott a bőrszíj csatjaival, de mikor előreléptem, hogy segítsek, ingerült mozdulattal hessegetett el.
– Megkönnyíteni a számodra – mondta –, de miután meghaltam, kössétek rám vissza a mellvértet. Vértezetre is szükségem lesz abban a csarnokban, annyi a verekedés. Csak verekszünk, ünneplünk, és... – Itt elhallgatott, és görcsösen összerándult a fájdalomtól. Összeszorította a fogát, felmordult, majd kiegyenesedett, hogy a szemembe nézhessen. – Most ölj meg – parancsolta.
– Nem ölhetlek meg – tört fel belőlem, miközben háborodott anyám jóslatára gondoltam, hogy tulajdon fia végez Aelle-lel.
– Akkor én öllek meg téged – vicsorogta, és nehézkesen felém lendítette a kardját. Elléptem a csapás elől, ő pedig megtántorodott, és kevés híján elzuhant, ahogy követni próbált. Zihálva nyerte vissza az egyensúlyát és nézett esdekelve a szemembe.
– Tedd meg anyád kedvéért, Derfel – könyörgött. – Elnéznéd, hogy a földön fekve szenvedjek ki, mint egy rühes kutya? Hát nincs benned irgalom? – Újra felém lendült, ám ezúttal túlontúl hevesen, és vészesen megingott, én pedig láttam, hogy könnyek csillannak a szemében, és megértettem, hogy tisztelnem kell akaratát. Egyenes gerinccel akart meghalni, és hallatlan erőfeszítéseket tett azért is, hogy megtarthassa kardját. A vér újra elöntötte az oldalát, tekintete üvegesen csillant fel, mégis keményen a szemembe nézett, amint tett még egy utolsó lépést és erőtlenül lendítette felém pengéjét.
Isten bocsássa meg nekem, de én akkor előredöftem a lándzsával. Beleadtam minden súlyomat és erőmet abba a döfésbe, és a súlyos penge magára vette az elzuhanó súlyt, és megtartotta még akkor is, mikor szétmorzsolta atyám bordáit és mélyen a szívébe hatolt. Görcsös rázkódás áradt szét a testében, és komor elszántság költözött haldokló arcára, én pedig arra gondoltam, hogy talán még utolsó csapásra emelné kardját, de csak megbizonyosodott róla, hogy jobb kezében még mindig ott szorongatja kardja markolatát. Azután súlyosan elzuhant, és meghalt, mielőtt még a talajt érintette volna, de a kard, az a kicsorbult és véres kard, most is ott volt a kezében. Fájdalmas sóhaj szakadt fel embereiből. Sokan könnyekre fakadtak.
– Derfel? – szólongatott Igraine. – Derfel!
– Úrnőm?
– Elaludtál – szólt vádaskodva.
– Az öregkor, úrnőm – védekeztem.
– Úgy hát Aelle a csatában halt meg – siettetett. – De mi lett Lancelottal?
– Arra is rátérek majd – szóltam határozottam.
– Most! – erősködött.
– Mondtam – ráztam a fejem –, a maga idejében. Gyűlölöm az olyan történeteket, melyeknek vége szakad, mielőtt még elkezdődhetnének.
Egy pillanatig azt hittem, újra tiltakozni fog megátalkodottságom láttán, ám ehelyett csak felsóhajtott, és felvett egy újabb elvarratlan szálat.
– Mi történt a szász bajnokkal, Liofával?
– Meghalt – feleltem. – Rút egy halála volt.
– Helyes! – csillant fel Igraine szeme. – Meséld el.
– Tudod, beteg lett, úrnőm. Valamitől felduzzadt az ágyéka, és a végén már nem tudott se ülni, se feküdni, de még állni se nagyon. Egyre csak fogyott és fogyott, míg ki nem szenvedett, verítékben úszva és reszketve. Legalábbis így hallottuk.
– Nem ölted meg a Mynydd Baddon alatt? – méltatlankodott Igraine.
– Elszökött Cerdickel együtt.
Igraine ingerülten vonta meg a vállát, mintha neheztelne amiatt, hogy engedtük elszökni a szász bajnokot.
– De hát a bárdok – kezdte, én pedig felsóhajtottam. Tudtam, hogy valahányszor királyném a bárdokat említi, nekem óhatatlanul meg kell küzdenem Igraine történelemről alkotott képével, még ha én jelen is voltam, mikor a történelmet csinálták, a bárdok pedig még meg sem születtek. – A bárdok úgy mondják – folytatta, ügyet sem vetve tiltakozásomra –, hogy Cuneglas fél napon át küzdött Liofával, és a szászok hat bajnokát is levágta, mielőtt hátulról leterítették volna.
– Én is hallottam azt az éneket – szóltam óvatosan.
– És? – vetett rám egy epés pillantást. Cuneglas volt férje nagyatyja, így a családi becsület forgott kockán. – Nos?
– Én ott voltam – szóltam egyszerűen.
– Az öregek hajlamosak elfelejteni a dolgokat, Derfel – korholt Igraine, hogy semmi kétségem se lehessen: Dafydd, az írástudó, ki lejegyzi pergamenjeim brit fordítását, mikor majd Cuneglas halálához ér, úgy fogja alakítani a részleteket, hogy megfeleljen úrnője ízlésének. És miért is ne? Cuneglas igazi hősként harcolt, és mit fáj az a történelemnek, ha hatalmas harcosként emlékezünk rá, még ha nem is volt igazi katona? Mindvégig megőrizte tisztességét és értelmét, és messze bölcsebb volt évei számánál, ha nem is dobbant nagyot a szíve, mikor megragadta a lándzsa nyelét. Halála Mynydd Baddon igazi tragédiája, amit azonban a győzelem hevében egyikünk sem látott tragikusnak. A csatamezőn égettük el a testét, halotti máglyája három napon és három éjen át lángolt, és az utolsó hajnalon, mikor csak a hamvak maradtak Cuneglas vértezetének összeolvadt maradványai közt, a zsarátnok köré gyűltünk, és elmondtuk Werlinna halotti énekét. Húsz szász foglyunkat is leöltük, hogy illő tisztességben kísérjék el Cuneglas lelkét a Túlvilágra, és emlékszem, arra gondoltam, milyen jó lesz az én kis Dianemnek, mikor a nagybátyja átkel a kardok hídján és társul szegődik mellé Annwn komor világában.
– És Arthur? – faggatott tovább Igraine. – Megbocsátott Guinevere-nek?
– Nem láttam őket egyesülni.
– Mit számít, mit láttál – kiáltotta ingerülten Igraine. – Az számít, ami ezekben van. – Lábával arrébb rúgta a már befejezett pergamenek halmát. – írnod kellett volna a találkozásukról, Derfel.
– Mondtam már, én nem láttam ilyet.
– Mit számít az? Így lehetett volna illő vége a csatának. A lándzsák és az öldöklés nem dobogtatja meg mindenki szívét, Derfel. A harcoló férfiakról szóló történetek hamar unalomba fúlnak, ha nem fűszerezed meg egy kis szerelemmel. – Nem kétséges, hogy ütközetünk meg is telik romantikus elemekkel, amint ő és Dafydd ráteszik a kezüket a történetre. Néha azt kívánom, bárcsak a briton nyelvén írhatnék, csak hogy szerzeteseink közül többen is tudnak olvasni, és bármelyikük beárulhat Sansumnál; ezért hát szászul írok mindent, és Igraine-re bízom, mit változtat meg, mikor Dafydd ellátja őt a fordítással. Tudom, mire vágyik Igraine: azt akarja, hogy Arthur holtakon gázoljon át, hogy Guinevere kitárt karokkal várja őt, és ők ketten ujjongva leljenek békét egymás ölelésében, s talán csakugyan így történt – bár gyanítom, hogy inkább nem, hiszen ehhez Guinevere túlontúl büszke, Arthur pedig túlontúl bátortalan lett volna. Talán zokogtak, mikor újra találkoztak, de soha egyikük sem beszélt erről, én pedig nem pótoltam ki a hiányt képzeletemmel. Annyit tudok, hogy Arthur boldog emberként élt Mynydd Baddon után, és hogy nemcsak a szászok felett aratott győzelem tette őt boldoggá.
– És mi lett Argantéval? – akarta tudni Igraine. – Olyan sok mindenről megfeledkezel, Derfel!
– Rá fogok térni Argantéra is.
– De hát ott volt az atyja. Nem haragudott Oengus, amiért Arthur visszatért Guinevere-hez?
– Mesélni fogok neked Argantéról – ígértem –, a maga idejében.
– És Amhar? És Loholt? Őket nem felejtetted el?
– Megmenekültek – feleltem. – Találtak egy gyékénycsónakot, és áteveztek a folyón. Attól tartok, találkozunk még velük a történetben.
Igraine próbált még néhány részletet kipréselni belőlem, de én ragaszkodtam hozzá, hogy a magam módja és rendje szerint meséljek el mindent. Királyném végül felhagyott a kérdezősködéssel, és lehajolt, hogy a befejezett pergameneket elrejtse a bőrtáskában. Nehezére esett a hajlongás, de nem fogadta el a segítségem.
– Olyan boldog leszek, ha végre megszületik – nyögött fel. – Sajognak a melleim, fáj a lábam, a hátam. Már menni is alig tudok; úgy totyogok, akár egy liba. Brochvael is belém fog unni.
– Egyetlen férj sem rajong a feleségéért, mikor az várandós – jegyeztem meg.
– Akkor talán nem kellene annyira igyekeznetek, hogy várandósak legyünk – csattant fel Igraine. Megállt, hogy kihallgassa Sansumot, aki azért szidalmazta Llewellyn testvért, mert az a folyosón hagyta a tejesrocskát. Szegény Llewellyn. Még csak novícius, és senki sem dolgozik nála többet kevesebb köszönetért, most egyetlen apróság miatt mégis egy héten át mindennap verést fog kapni Szent Tudwaltól, az ifjonctól, kit máris kikiáltottak Sansum utódjának. Egész kolostorunk rettegésben él Tudwal miatt, és egyedül én menekülök meg ártó rosszindulatától, hála Igraine barátságának. Sansumnak nagyon is szüksége van Brochvael védelmére, ezért inkább nem kockáztatja meg Igraine rosszallását.
– Ma reggel – szólalt meg hirtelen Igraine – láttam egy szarvast egyetlen aganccsal. Ez baljós előjel, Derfel.
– Mi, keresztények – korholtam –, nem hiszünk az előjelekben.
– És az asztalunk vasszögét sem szoktuk megérinteni – gúnyolódott.
– Nem lehetünk mindig jó keresztények. Igraine elgondolkodott. – Félek a szüléstől.
– Valamennyien érted imádkozunk – biztattam, bár tudtam, hogy nem erre a válaszra vár. Én azonban többet is tettem az imádságnál. Találtam egy saskövet, belekarcoltam a nevét, és eltemettem a követ egy kőrisfa alatt. Ha Sansum megtudná, hogy az ősi mágiával éltem, még Brochvael iránti szüksége sem gátolná abban, hogy Szent Tudwal gondjaira bízzon, aki egy hónapon át naponta véresre ostorozna. Ugyanezt tenné akkor is, ha megtudná, hogy Arthur történetét írom.
Én pedig tovább írok, és mostantól könnyű dolgom lesz, hiszen boldog idők következnek, a béke évei. A sűrűsödő sötétség évei is voltak, de mi nem láttuk ezt, csakis a tündöklő napfényt. Úgy hittük, legyőztük a sötétséget, és a nap immár örökké csak Britanniára ragyog. Mynydd Baddon lett Arthur diadala és legfényesebb győzelme. Talán itt illene is befejeznem a történetet, de hát Igraine-nek van igaza – az életben minden rossz véget ér. Ezért kell nekem is folytatnom a mesémet; a történetet Arthurról, uramról és legjobb barátomról, Britannia megmentőjéről.
Arthur élni engedte Aelle embereit. Miután a szászok letették lándzsáikat, a győzők rabszolgáivá süllyedtek, és én néhányukat arra használtam, hogy segítsenek kiásni atyám sírját. Mélyen belevájtunk a folyó menti puha, agyagos földbe, és ott fektettük le Aelle-t, a lábával északnak, a kezében karddal, átdöfött szíve felett véres mellvértjével, a hasán pajzsával, és mellette a lándzsával, mely megrabolta életét. Miután visszatemettük a sírt, imát mondtam Mithrashoz, miközben a szászok a viharistent szólongatták.
Estére már lángoltak az első halotti máglyák. Magam is segítettem tűzre vetni elhullott embereim tetemét, azután hátrahagytam bajtársaikat, kik énekkel kísérték lelkűket a Túlvilágra, és az elnyúlt árnyak közt északnak lovagoltam. A falut kerestem, ahol asszonyaink menedéket leltek, és ahogy egyre magasabbra kapaszkodtam az északi dombok közt, a csatatér hangjai lassan elenyésztek mögöttem. Odalent a völgyben tüzek pattogtak, asszonyok zokogtak, énekszó harsogott, és részeg férfiak lármáztak.
Nekem kellett megvinnem Ceinwynnek Cuneglas halálhírét. Némán meredt rám, mikor meghallgatott, és egy pillanatig nem mutatott érzelmet, de azután már patakzani kezdtek könnyei. Fejére vonta köpenyét.
– Szegény Perddel – szipogta, Cuneglas egyetlen fiát értve, aki immár Powys királyává emelkedett. Elmondtam neki, miként halt meg a fivére, azután visszavonult a kis házba, ahol ő és a lányok meghúzták magukat. Bekötözte volna fejsebemet, mely sokkal szörnyűbben festett, mint amilyen a valóságban volt, de nem tehette, mert neki és lányainknak illően meg kellett gyászolniuk Cuneglast, ami azt jelentette, hogy három napra és éjszakára el kellett zárkózniuk a napvilágtól, s ez idő alatt egyetlen más emberrel sem érintkezhettek.
Ekkorra alaposan besötétedett. Megmaradhattam volna a faluban, de képtelen voltam egy helyben ülni, ezért a fogyó hold sápadt fénye alatt inkább visszalovagoltam dél felé. Először Aquae Sulisba tértem, hátha Arthurt a városban találom, de csak a korábbi öldöklés fáklyafénnyel megvilágított nyomaira akadtam. Gyülevészhadunk könnyűszerrel áthatolt az elégtelen falakon, és lemészárolt mindenkit, akit csak a városban talált, ám a szörnyűségnek nyomban vége szakadt, ahogy Tewdric csapatai megszállták a várost. A keresztények megtisztították Minerva templomát, elhordták a három kivéreztetett áldozati bika maradványait, és miután kitakarították a szentélyt, keresztény módra tartottak hálaadó szertartást. Hallottam kántálásukat, és inkább saját énekeinket kerestem a levegőben, ám embereim Cerdic elhagyatott táborában maradtak, és Aquae Sulis arra az éjszakára megtelt idegenekkel. Nem találtam Arthurt vagy más barátomat – az egy Culhwch kivételével, aki máris eszméletlenre itta magát –, ezért a balzsamos sötétben kelet felé lovagoltam a folyó partján. A levegő vértől bűzlött és eltelt szellemekkel, de én még az ő haragjukat is megkockáztattam, csak hogy társra leljek. Sagramor emberei ott énekeltek az egyik tábortűz körül, de egyikük sem tudta, merre járhat a vezérük, így hát még tovább lovagoltam keletnek, ahol a távolban férfiak ropták a táncot hatalmas tábortüzük körül.
Feketepajzsos harcosok voltak, és tánc közben magasra szökelltek, mert ellenségeik levágott fején táncoltak. Megkerülhettem volna a zajos csapatot, ám ekkor két fehér köntöst viselő alakra lettem figyelmes, kik a táncosok gyűrűjében is néma mozdulatlanságban kuporogtak a tűz mellett. Az egyikükben Merlinre ismertem.
Kikötöttem lovamat egy tüskebokor csonkjához, majd átléptem a táncosok gyűrűjén. Merlin és társa kenyérből, sajtból és ale-ből álló vacsoráját fogyasztotta, és annyira belemerültek a foglalatosságba, hogy Merlin először meg sem ismert.
– Menj innét – förmedt rám –, vagy bűzhödt varanggyá változtatlak! Ó, te vagy az, Derfel! – Csalódottnak tűnt. – Tudtam előre, ha találok egy kevés élelmet, mindjárt akad olyan is, aki elvárná, hogy megosszam vele. Felteszem, korog a gyomrod az éhségtől?
– Így igaz, uram.
Intett, hogy telepedjek mellé.
– Gyanítom, a szászok csinálták ezt a sajtot – szólt kétkedve. – Egészen elborította a vér, mikor ráakadtam, de azóta sikerült megtisztítanom. Akárhogy is, meglepő módon emészthetőnek tűnik. Talán elég lesz ennyiünknek is. – Az igazat megvallva, tucatnyi férfinak is elég lett volna. – Ez meg itt Taliesin – mutatta be társát. – Valamiféle bárd Powysból.
A híres dalnok felé fordultam, és értelmes arcú, nyílt ifjú embert láttam, aki leborotválta homlokát, miként a druidák; kurta fekete szakállt, hosszú állkapcsot, beesett orcát és keskeny orrt viselt. Borotvált homloka körül vékony ezüstpánt húzódott. Elmosolyodott, amint meghajtotta a fejét.
– A híred messze előtted jár, Lord Derfel.
– Miként a tiéd is – viszonoztam a bókot.
– Ó, ne! – nyögött fel Merlin. – Ha egész este egymás előtt akartok hajbókolni, akkor inkább menjetek máshová, és csináljátok ott. Derfel azért harcol – tudatta Taliesinnel –, mert igazából sosem nőtt fel, te pedig azért vagy híres, mert kellemes hanggal áldottak meg az Istenek.
– Nemcsak éneklek, de magam írom az énekeket – védekezett Taliesin alázatosan.
– Bárki képes éneket költeni, ha eleget ivott – vélte Merlin, majd utálkozva végigmért. – Az ott vér a hajadon?
– Igen, uram.
– Még szerencse, hogy nem létfontosságú helyen sérültél meg. – Ezen jót nevetett, majd a Feketepajzsosok felé intett. – Mit szólsz a testőreimhez?
– Szépen táncolnak.
– Van is miért táncolniuk. Micsoda egy dicsőséges nap – kiáltott Merlin. – Gawain is remekül játszotta a ráosztott szerepet. Megelégedéssel tölt el, ha egy féleszűnek is lehet valami hasznát venni, és ha valaki, hát Gawain született sültbolond volt! Micsoda unalmas fráter! Jobbá akarta tenni a világot! Vajon miért hiszik mindig a fiatalok, hogy többet tudnak elődeiknél? Te, Taliesin, nem szenvedsz ettől az unalmas önelégültségtől, azt meg kell adni. Taliesin – magyarázta Merlin – azért jött, hogy merítsen a bölcsességemből.
– Sokat kell még tanulnom – mormolta Taliesin.
– Igaz, nagyon igaz – bólogatott Merlin. Felém lökött egy kupa ale-ét. – Élvezted a mi kis csatánkat, Derfel?
– Nem. – Az igazat megvallva, szörnyen éreztem magam. – Cuneglas meghalt – tettem hozzá.
– Hallottam Cuneglasról – mondta Merlin. – Hogy lehetett ilyen ostoba! Rá kellett volna hagynia a hősködést a hozzád hasonló ostobákra. Mégis kár, hogy meghalt. Nem volt éppen eszes fickó, vagy akit én eszesnek hívnék, de nem volt ostoba sem, ami igencsak ritkaság az ilyen szomorú időkben. És velem mindig kedves volt.
– Velem meg éppenséggel a kedvesség mintaképe – toldotta meg Taliesin.
– Akkor hát kereshetsz új pártfogót – fordult Merlin a bárdhoz –, és Derfelre ne is nézz. Ő még arra is képtelen, hogy egy valamirevaló éneket megkülönböztessen az ökörfingástól. A sikeres élet titka – oktatta Taliesint –, hogy jó helyre szülessünk. Magam is kényelmesen eléltem a bérletekből, noha az utóbbi években nem sok gondot fordítottam a beszedésükre. Jut eszembe, hogy állsz a bérlettel, Derfel?
– Megfizettem volna, uram, csak sosem tudtam, hová küldhetném.
– Nem mintha bármit is számítana – legyintett Merlin. – Immár öreg vagyok és erőtlen. Nem kétséges, hogy nemsokára meghalok.
– Képtelenség – vetettem ellene. – Pompásan nézel ki. – Öregnek tűnt persze, de szemében még most sem aludt ki az a pajkos láng, és a megvénült, ráncos arc is eltelt élettel. Szakállát és haját ápolt fonatokban hordta, míg köntöse, a rászáradt vértől eltekintve, csak úgy fehérlett a tisztaságtól. Boldognak tetszett, s nemcsak a győzelem miatt, hanem mert élvezhette Taliesin társaságát.
– A diadal életet plántál az emberbe – szólt elutasítóan –, de hamarosan úgyis mindenki elfeledi a diadalt. Hol lehet Arthur?
– Senki sem tudja – feleltem. – Hallottam, hogy hosszasan elbeszélgetett Tewdrickel, de már ott sincs. Gyanítom, találkozott Guinevere-rel.
Merlin felhorkant. – A kutya visszatér a saját piszkához.
– Kezdem megkedvelni őt – vettem a védelmembe Guinevere-t.
– No hiszen – szólt gúnyosan Merlin. – Nem mintha veszélyesnek tartanám, nem. Még jó patrónus is válhat belőle – fordult újfent Taliesinhez. – Valamiért tiszteli a poétákat. Csak ne próbálj az ágyába bújni.
– Ez a veszély nem fenyeget – mosolyodott el Taliesin.
Merlin felnevetett. – El is feledtem – mondta nekem. – Ifjú bárdunk cölibátusban él. Afféle miskárolt pacsirta. Megtagadja magától a férfiember legnagyobb örömét, csak hogy el ne pocsékolja a tehetségét.
Taliesin felfigyelt kérdő tekintetemre.
– Nem a hangomat, uram, hanem a jövőbelátás képességét.
– Igazi tehetség! – kiáltott Merlin, ezúttal hamisítatlan csodálattal. – Bár nem hinném, hogy ez megérné a cölibátust. Ha tőlem valaha is ezt kérték volna, rég elhajítom a botomat! Inkább lettem volna az urak alázatos szolgája, mondjuk egy bárd vagy egy lándzsás.
– Te látod a jövendőt? – kérdeztem Taliesint.
– Előre látta a mai győzelmet – felelt helyette Merlin –, és egy hónappal előbb tudott Cuneglas haláláról. Bár arról nem szólt, hogy egy hasztalan szász fattyú idejön, és eleszi előlem a sajtot. – Kiragadta kezemből a sajtját. – Felteszem – folytatta –, hogy most szeretnéd, ha megmondaná a jövendődet, igaz, Derfel?
– Nem, uram.
– Nagyon helyes – bólogatott. – Jobb nem tudni, mit hoz a jövő. A végén úgyis könnybe fúl minden, az a vége.
– De az öröm is új életre kél – vetette közbe Taliesin.
– Ó, csak ezt ne! – kiáltott Merlin. – Az öröm új életre kél! Eljő a hajnal! Virágba borulnak a fák! Felszakadnak a felhők! Megolvad a jég! Többet kell mutatnod, mint ez a szentimentális nyavalygás. – Elcsendesedett. Testőrei felhagytak a tánccal, és elindultak, hogy a foglyul ejtett szász asszonyoknál keressenek szórakozást. Az asszonyok kétségbeesetten vonták magukhoz gyermekeiket, és rémült sikolyaik csak Merlin bosszúságát fokozták. – A végzet megkerülhetetlen – mondta keserűen –, és a végén minden könnyekbe fül.
– Nimue is veled van? – kérdeztem, és Taliesin riadt tekintetéből azonnal láttam, hogy nem kellett volna szóba hoznom Nimuét.
Merlin a tűzre meredt. A lángokról szikrák pattantak felé, ő pedig visszaköpött, hogy viszonozza a tűz ártó szándékát. – Ne beszélj nekem Nimuéról – szólt ingerülten, miután kiköpött. Korábbi jó kedélye elenyészett, és én mélységes zavart éreztem, amiért szóba hoztam a kérdést. Merlin fekete botját érintette, majd felsóhajtott. – Nagyon dühös rám – magyarázta.
– Miért, uram?
– Mert nem lehetett meg az akarata, hát azért. Az emberek emiatt szoktak dühösek lenni. – Újabb rönk pattant meg a tűzben és köpködött maga köré szikrákat, melyeket Merlin indulatosan söpört le a köntöséről. – Vörösfenyő – mormolta. – A vörösfenyő nem szereti, ha elégetik. – Komor tekintettel fordult felém. – Nimue helytelenítette, hogy elhozzam Gawaint a csatába. Szerinte kárba veszett minden jó szándék, és azt hiszem, igaza is lehet.
– Győzelmet hoztál nekünk, uram.
Merlin lehunyta a szemét, és mélyről fakadó sóhajával éreztette, ostobaságom túlontúl nagy ahhoz, hogy továbbra is elviselje. – Egész életemet – kezdte idővel – egyetlen dolognak szenteltem. Egyetlen dolognak. Vissza akartam hozni az Isteneket. Hát olyan nehéz ezt megérteni? Ha valamit jól akarsz csinálni, Derfel, akkor rá kell szánnod az életedet. A hozzád hasonló sültbolondok lehetnek egyik nap magisztrátusok, másnap lándzsások, de mikor mindennek vége, vajon mit értetek el? Semmit! Ha meg akarod változtatni a világot, Derfel, akkor konokul csak erre kell törekedned. Arthur közel jár ehhez, azért mondom. Meg akarja szabadítani Britanniát a szászoktól, és egy időre ez talán sikerült is neki, de a szászok még élnek, és idővel vissza is térnek. Talán nem az én életemben, talán nem is tiédben, de a gyermekeidnek vagy a gyermekeid gyermekeinek újra meg kell majd vívniuk ezt a csatát. A teljes győzelemhez csak egyetlen út vezet.
– Az Istenek útja – sóhajtottam.
– Az Istenek útja – helyeselt –, és én egész életemben ezt az utat kerestem. – Hosszú ideig némán meredt fekete botjára, és Taliesin egyetlen nesszel sem törte meg a csendet. – Gyermekként volt egy álmom – szólalt meg Merlin ábrándos hangon. – Elmentem Carn Ingli barlangjába, és arról álmodtam, hogy szárnyam nőtt, és elég magasra repültem ahhoz, hogy beláthassam Britannia egész szigetét, és minden olyan gyönyörűnek tetszett. Gyönyörű és zöldellő sziget, melyet sűrű köd ölel körül, hogy távol tartsa ellenségeinket. Áldott sziget, Derfel, az Istenek szigete, az egyetlen hely a földön, mely igazán érdemes rájuk. Azóta is mindennap erről álmodom, Derfel, és mindig ezt akartam elérni. Hogy visszakapjuk ezt az áldott szigetet. Hogy visszahozzuk az Isteneket.
– De... – próbáltam közbevágni.
– Ne légy képtelen! – rivallt rám Merlin, mosolygásra késztetve Taliesint. – Gondolkodj! – utasított. – Az egész életem műve, Derfel.
– Mai Dun – szóltam csendesen.
Merlin bólintott, majd sokáig megint nem szólt. Férfiak énekeltek a távolban, és mindenfelé tüzek gyúltak körülöttünk. Sebesültek jajongtak a sötétben, ahol kutyák és dögevők martak a holtakba és a haldoklókba. Hajnalban a sereg ale-től ittasan ébred majd rá a csata utáni mező borzalmaira, de most még valamennyien ott énekeltek és döntötték magukba az erős szász sört.
– Mai Dunnál – törte meg a csendet Merlin –, közel kerültem a cél hoz. Nagyon közel. De gyenge voltam, Derfel, túlontúl gyenge. Túlságosan megszerettem Arthurt. Ki tudja, miért? Nem túl eszes, és éppoly unalmas, amilyen Gawain is volt, valósággal megszállottja az erénynek, én mégis megkedveltem. Téged is, ami azt illeti. Ilyen a gyengeség, tudd meg. A simulékony, gerinctelen emberek szórakoztatnak, de a tisztességes embereket kedvelem. Nagyra becsülöm a nyers erőt, és Mai Dunnál engedtem, hogy a rokonszenv elgyengítsen.
– Gwydre – szóltam. Merlin megint rábólintott.
– Meg kellett volna ölnöm, ugyanakkor tudtam, hogy nem lennék képes rá. Arthur fiával nem. Micsoda átkozott gyengeség.
– Nem az.
– Ne légy ilyen megátalkodott – kérlelt fáradt hangon. – Mit számít Gwydre élete az Istenek szemében? Vagy a lehetőség fényében, hogy visszakapjuk régi Britanniánkat? Semmit! Mégsem tudtam megtenni. Hozhatnék persze mentségeket. Caleddin tekercse meglehetősen egyértelműen fogalmaz, azt mondja, „az ország királyának fiát” kell feláldozni, és Arthur maga nem király, de mindez csak köntörfalazás. Gwydre életét kellett volna feláldoznunk, és én mégsem tudtam rávenni magam erre. Nem okozott gondot feláldozni Gawaint, még örültem is, hogy véget vetek a locsogásának, de nem tudtam ugyanezt megtenni Gwydrével, és így nem végeztem be a munkát. – Merlin immár szánalmat ébresztett, ahogy nyomorúságosan a tűz fölé kuporgott. – Elbuktam – tette hozzá keserűen.
– És Nimue nem tud neked megbocsátani? – kérdeztem habozva.
– Megbocsátani? Azt sem tudja, mit jelent ez a szó! A megbocsátás maga is gyengeség Nimue szemében! Most ő fogja végrehajtani a rítust, Derfel, és ő bizony nem fog kudarcot vallani. Ha meg kell ölnie hozzá Britannia összes gyermekét, akkor se habozik majd. Beteszi az üstjébe, és a tűzön pörköli meg valamennyit! – Szomorúan elmosolyodott, majd vállat vont. – De persze én se könnyítettem meg a dolgát. Amilyen érzelgős vénember lettem, segítettem Arthurnak megnyerni ezt a csetepatét. Felhasználtam Gawaint, és azt hiszem, ezzel megutáltattam magam a szemében.
– Miért?
A füstös égboltra emelte tekintetét, mintha az Istenekhez fohászkodna, hogy plántáljanak végre némi értelmet a fejembe.
– Azt hiszed talán, féleszű – förmedt rám –, hogy minden bokorban szűz hercegek hullája terem? Évekbe telt, hogy telebeszéljem annak a sültbolondnak a fejét ezzel a sok ostobasággal, míg végül késznek nem mutatkozott feláldozni magát! És erre mit tettem? Csak úgy félre hajítottam Gawaint! Hogy Arthurnak segítsek.
– De hát győztünk!
– Ne légy ilyen képtelen – vetett rám haragos pillantást. – Győztél? Ugyan mi az a visszataszító jel a pajzsodon?
Elfordultam, hogy megnézzem a pajzsomat. – A kereszt. Merlin megdörgölte szemét.
– Háború dúl az Istenek között, Derfel, és ma Jahve aratott diadalt.
– Kicsoda?
– Így nevezik a keresztény istent. Olykor Jehovának. Eddig azt hittem, alávaló istenség csupán, valami távoli, nyomorúságos országból, aki kapzsiságában el akarja orozni minden más isten hatalmát. Pedig becsvágyó és furmányos kis féregnek kell lennie, hiszen ma is győzött, és éppen én voltam az, aki megajándékoztam ezzel a győzelemmel. Mégis mit gondolsz, mire fognak emlékezni az emberek?
– Arthur diadalára – állítottam.
– Száz év múlva – legyintett Merlin – azt sem tudják majd, győzelem volt-e, vagy vereség.
Elgondolkodtam.
– Cuneglas halálára? – vetettem fel.
– Ki törődik majd Cuneglasszal? Eggyel több elfeledett király.
– Aelle halálára?
– Egy döglődő kutya több figyelmet érdemel.
– Akkor hát mire? Elfintorodott bárgyúságom láttán.
– Egyedül arra fognak emlékezni, Derfel, hogy azt a keresztet viselted a pajzsodon. A mai nappal, te bávatag bivaly, a keresztényeknek adtuk Britanniát, és én azok közt voltam, akik ezt megtették. Beteljesítettem Arthur becsvágyát, Derfel, de az árát nekem kellett megfizet nem. Most már érted?
– Igen, uram.
– És ezzel nagyon megnehezítettem Nimue dolgát. De őt nem lehet eltántorítani, Derfel, őt egészen más fából faragták, mint engem. Ő nem gyengül el. Istenek, mekkora keménység lakozik Nimuéban.
Elmosolyodtam.
– Nem fogja megölni Gwydrét – szóltam magabiztosan –, mert ezt sem Arthur, sem én nem fogom megengedni. Excalibur nélkül pedig hogyan is győzhetne?
Meredt tekintettel fordult felém.
– Tán azt hiszed, ostoba, hogy elég erősek vagytok szembeszegülni Nimuéval? Nimue asszony, és amit az asszonyok akarnak, megszerzik maguknak, ha az egész világnak és minden lakójának kell is megszenvednie érte. Előbb engem fog megtörni, azután feléd fordul majd. Nem így lesz, ifjú prófétánk? – fordult Taliesinhez, de a bárd csak lehunyta szemét. Merlin vállat vont. – Elviszem neki Gawain hamvait, és minden segítséget megadok – jelentette ki –, ennyit megígértem. De a végén úgyis minden könnybe fúl, Derfel, minden könnybe fúl. Mekkora felfordulást csináltam. Micsoda őrült felfordulást. – Szorosabbra vonta a köpenyt a vállán. – Most aludni fogok – közölte.
A tüzek mögött a Feketepajzsosok gyalázatot tettek foglyaikon, míg én némán ültem a tűz mellett. Részese lettem a nagy diadalnak, mégis végtelen szomorúság uralkodott el rajtam.

 

Aznap éjjel nem láttam Arthurt, és a pirkadat előtti ködös félhomályban is csak egy röpke pillanatra találkoztunk. Régi kedélyességével üdvözölt, és szorosan magához vont.
– Köszönetet akarok mondani neked – kezdte –, amiért az elmúlt időkben gondját viselted Guinevere-nek. – Teljes vértezetet viselt, és némi penészes kenyeret vett magához reggeli gyanánt.
– Akkor már inkább Guinevere viselte az én gondomat – ütöttem el hálálkodását.
– A szekerekre gondolsz? Bárcsak láthattam volna! – Elhajította a kenyeret, amint Hygwydd elővezette Llamreit a félhomályból. – Este még látjuk egymást, Derfel – mondta Arthur, miközben Hygwydd fel segítette a nyeregbe –, vagy legkésőbb holnap.
– Hová mégy, uram?
– Cerdic után, természetesen. – Elhelyezkedett Llamrei nyergében, megkapta a gyeplőt, majd átvette Hygwyddtől a pajzsát és a lándzsáját. Hátracsapta bokáját, és indult, hogy csatlakozzon lovasaihoz, akik elmosódott árnyak voltak csupán a ködben. Mordred, immár őrizet nélkül és a harcosoknak kijáró tisztelet mellett, Arthurral tartott. Figyeltem, ahogy ügetésre fogja lovát, és a Lindinisben talált szász aranyakra gondoltam. Vajon Mordred csakugyan elárult bennünket? Hogy így történt-e, már sosem bizonyíthattam be, és a csata kimenetele amúgy is semmissé tette a hitszegését, én mégis szívből jövő gyűlöletet éreztem királyom iránt. Mordred elkapta rosszindulatú pillantásom, és elfordította lovát. Arthur kilovagolt emberei elé, és nemsokára már csak a vasalt paták elhaló dübörgését lehetett hallani.
Lándzsám boldogabbik végével felébresztettem embereimet, és megparancsoltam nekik, hogy keressenek szász foglyokat, és a segítségükkel emeljenek még több halotti máglyát, ássanak még több sírt. Azt hiszem, egész napomat a komor elfoglaltságnak szenteltem volna, ha délelőtt táján meg nem érkezik Sagramor egy hírvivője, és azért nem könyörög, hogy vonuljak lándzsásaimmal Aquae Sulishoz, ahol pattanásig feszült a hangulat. A gondok akkor kezdődtek, amikor szóbeszéd kélt Tewdric emberei között, hogy előkerült Cerdic aranya, és Arthur magának akarja megtartani az egészet. Bizonyítékként Arthur váratlan eltűnését hozták fel, bosszú gyanánt pedig azzal fenyegetőztek, hogy lerontják a város központi szentélyét, mely egykor pogány templom volt. Végül csak azzal a bejelentéssel sikerült megnyugtatnom a felbőszült kedélyeket, hogy csakugyan találtunk két láda aranyat, melyet erős őrizet alatt tartunk, és amelyet azután osztunk fel, hogy Arthur visszaérkezett. Tewdric javaslatára féltucatnyi keresztény is segített őrizni a ládákat, melyeket meghagytunk Cerdic néhai táborában.
Gwent keresztényei lenyugodtak, ám ekkor Powys lándzsásai kezdték rá, akik Oengus mac Airemet okolták Cuneglas haláláért. A Powys és Demetia közti ellenségeskedés régi időkre nyúlt vissza, amiért Oengus mac Airem híres volt arról, előszeretettel fosztogatja gazdag szomszédja betakarított javait, ám ezen a napon Powys emberei azt hányták az írek szemére, hogy Cuneglasnak nem kellett volna meghalnia, ha a Feketepajzsosok időben érkeznek a csatába. Az írek sosem haboztak fegyverrel védeni igazukat, és Tewdric emberei még meg sem békélhettek, mikor a powysiak és a Feketepajzsosok máris karddal és lándzsával estek egymásnak. Sagramor azzal a vitatható, ám hatékony eszközzel vetett véget a torzsalkodásnak, hogy levágta mindkét párt vezéreit, ám a nap hátralévő részében csak nem akart szűnni az ellenségeskedés a két ország közt. A helyzet csak súlyosbodott, mikor hírét vettük, hogy Tewdric embereinek egy kisebb csapatát elküldte Lactodurum visszafoglalására; az erődítmény időtlen idők óta nem volt briton kézben, és Powys emberei legalább ilyen régóta a saját javadalmuknak tartották. A powysi lándzsások sietve csapatot alkottak, melyet Tewdric emberei után küldtek, hogy kétségbe vonják Gwent követelésének jogosságát. A Feketepajzsosok, kiknek semmi érdeke nem fűződött a civódáshoz, persze Gwentnek adtak igazat, hiszen jól tudták, hogy ezzel is beleköthetnek a powysiakba. Aquae Sulisban egymást érték a halálos kimenetelű párviadalok, s mindez egy város miatt, melyről eleddig senki sem hallott, és amelyben még ekkor is szászok állomásoztak.
Mi, dumnoniaiak kimaradtunk a küzdelmekből, ezért lándzsásaink vigyázták az utcákat és tartották a hetvenkedést a tavernák keretei közt, ám délutánra minket is sikerült berángatni az összetűzésekbe, mikor Argante és tucatnyi kísérője megérkezett Glevumból, hogy azt találja: Guinevere költözött be a püspök Minerva temploma mögött épült házába. Nem a püspöki palota volt Aquae Sulis legnagyobb vagy legkényelmesebb építménye, ez a cím Cildydd, a magisztrátus otthonának dukált, csakhogy itt tartózkodása idején Lancelot is Cildydd házában lakott, ezért Guinevere igyekezett kerülni azt a helyet. Argante minden bizonnyal erősködött, hogy neki járna a püspök háza, melynek fényét a közeli szentély is emelte, és a Feketepajzsosok egy lelkes csapata már indult is, hogy kilakoltassa Guinevere-t, ám hamar beleütköztek lándzsásainkba, kik éppoly lelkesen védelmezték úrnőjüket. Két katona is meghalt, mielőtt Guinevere bejelentette, hogy nem érdekli, kinek a házában lakik, és átköltözött a papok otthonába, mely a nagy fürdő mellett állt. Argante kicsinyes diadala feletti örömében kijelentette: Guinevere új lakosztálya épp illik ellenlábasához, hiszen azelőtt bordélyként szolgált, mire Argante druidája, Fergal egy csapatnyi Feketepajzsos élén el is ment a fürdőhöz, hogy a bordély árai után érdeklődjék és kiáltozva követelje, Guinevere mutassa meg nekik a testét. A Feketepajzsosok egy másik csapata a templomot szállta meg, és kihajította a frissen ácsolt keresztet, melyet Tewdric állíttatott az oltár fölé, azután Gwent piros köpenyes lándzsásai verekedték be magukat a templomba és állították fel újra a keresztet.
Sagramor és jómagam minden emberünket a szentély területére hoztuk, ahol délutánra már komoly vérfürdő fenyegetett. Embereim vigyázták a templom kapuját, Sagramor oltalmazta Guinevere-t, de számban mindkét csapatunk alulmaradt Demetia és Gwent ale-től részeg harcosaival szemben; míg a powysiak, kik boldogan ragadtak meg minden alkalmat a Feketepajzsosok piszkálására, üvöltve biztosították támogatásukról Guinevere-t. Áttörekedtem magam a részeg csürhén, és leütöttem a leghangosabb bajkeverőket, de így is tartani lehetett tőle, hogy elszabadul az erőszak. Végül Sagramor lett az, aki egy este erejéig békét teremtett. Felmászott a fürdő cserepes tetejére, ahol két szoboralak közt megállva és üvöltve követelt csendet. Derékig lecsupaszította magát, hogy a márványszobrok fehérségével hangsúlyozza saját szénfekete bőrét.
– Ha közületek bárki is viszályt szít – jelentette be különös britonságával –, előbb velem kell megküzdenie. Férfi a férfi ellen! Lándzsa vagy kard, ki mit akar. – Előrántotta ívelt szablyáját, és összevont szemöldökkel mérte végig a feldühödött embereket.
– Szabadulj attól a ribanctól! – kiáltott egy névtelen hang a Fekete pajzsosok soraiból.
– Mi bajod a ribancokkal? – ordított neki vissza Sagramor. – Hát miféle harcos vagy te? Szüzességet fogadtál? Gyere fel, és itt bizonyítsd az erényességed! – Szavai nyomán harsány röhögés támadt, és elmúlt a közvetlen veszély.
Argante megbújt palotájában. Dumnonia császárnőjének hívatta magát, és követelte, hogy Sagramorral együtt adjak neki dumnoniai őrséget, de már így is annyian vették körül atyja Feketepajzsosai közül, hogy egyikünk sem engedelmeskedett. Ehelyett mindketten csupaszra vetkőztünk, és fáradtan elmerültünk a jó római fürdőben. A forró víz csodákat művelt felajzott idegeinkkel. A vízről felszakadó gőz a törött tetőcserepek közt szökött a szabadba.
– Egyszer azt hallottam – szólalt meg Sagramor –, hogy ez Britannia legnagyobb építménye.
Végighordoztam tekintetem a roppant tetőszerkezeten.
– Talán az is.
– Még gyermekként és rabszolgaként – folytatta Sagramor – éltem egy házban, ami ennél is nagyobb volt.
– Numídiában?
Bólintott.
– Bár sokkal délebbről származom. Még egészen kisgyermek koromban adtak el rabszolgának. Nem is emlékszem a szüleimre.
– Mikor hagytad el Numídiát? – kérdeztem.
– Miután megöltem az első ellenségem. Egy szolgabíró, az volt. Mennyi idős is lehettem? Tíz? Tizenegy? Elmenekültem, és parittyásként csatlakoztam a római hadsereghez. Még ma is képes vagyok ötven lépésről leteríteni bárkit. Ott tanultam meg lovagolni. Itáliában, Trákiában és Egyiptomban harcoltam, majd pénzért elszegődtem a frankokhoz. Onnét kerültem Arthur fogságába. – Sagramor csak ritkán bizonyult ilyen közlékenynek. A némaság, az volt az egyik leghatékonyabb fegyvere, nem számítva ragadozóra valló megjelenését és félelmetes hírnevét; nekem azonban mindig érzékenyebb és részvétteli oldaláról mutatkozott meg. – Kinek az oldalán állunk voltaképp? – kérdezte most zavart pillantással.
– Hogy érted ezt?
– Guinevere? Argante?
Vállat vontam. – Mondd meg te.
Lebukott a víz alá, majd feljött és megtörölte a szemét. – Guinevere – döntötte el. – Már ha igaz a szóbeszéd.
– Miféle szóbeszéd?
– Hogy ő és Arthur együtt töltötték a múlt éjszakát – felelte –, bár ahogy Arthurt ismerem, ha igaz a hír, akkor is csak beszélgettek. Előbb kopik el a nyelve, mint a kardja.
– Téged bezzeg nem fenyeget ez a veszély.
– Nem – ismerte el mosolyogva, majd a mosoly egyre szélesebb lett, ahogy felém fordult. – Hallom, Derfel, hogy feltörtél egy pajzsfalat.
– Csak egy vékonykát – ismertem el. – És fiatalkát.
– Én egy vastagot törtem fel – vigyorgott Sagramor. – Egy nagyon vastagot, teli harcedzett szászokkal. – Bosszúból lenyomtam a víz alá, majd arrébb csörtettem, mielőtt vízbe fojthatott volna. Félhomály uralkodott a fürdőben; a falakon nem lángoltak fáklyák, és a nap utója már nem talált magának utat a tető hasadékain át. Gőz örvénylett a hatalmas teremben, s bár felfigyeltem rá, hogy mások is használják a fürdőházat, egyiküket sem ismertem fel, csak amikor a medence túloldalán egy fehér köpenyes alak odahajolt egy másik férfihoz, aki a víz alatti lépcsőkön üldögélt. Azonnal felismertem a fülként előremeredő hajpamacsokat a férfi borotvált koponyája oldalán, és egy pillanatra még a szavait is elkaphattam.
– Bízz bennem – suttogta éppen elfojtott buzgalommal –, csak bízd ezt rám, felség. – Az alak felnézett és meglátott. Sansum püspök volt az, aki csak frissen szabadult fogságából, és akit visszaemeltek korábbi tisztébe, hogy Arthur megkaphassa Tewdric segítségét. Láthatóan megdöbbentette, hogy itt talált, de azért kipréselt magából egy görcsös mosolyt.
– Lord Derfel – üdvözölt, és óvatosan hátrébb lépett a medence szélétől. – A legnagyobb hősök egyike!
– Derfel! – bömbölte a férfi a vízben, és láttam, hogy Oengus mac Airem az, aki most ellökte magát, hogy szorosan magához öleljen.
– Most először ölelek meztelen férfit – tudatta a Feketepajzsosok királya –, de nem mondhatnám, hogy örömöm lelem benne. Most először veszek fürdőt is. Gondolod, hogy belehalok?
– Nem – feleltem, majd oldalt sandítottam. – Különös emberekkel barátkozol, felség.
– Minden farkasnak vannak bolhái, Derfel – mordult fel Oengus.
– Mi lenne hát az – faggattam Sansumot –, amiben királyunknak bíznia kellene benned?
Sansum nem felelt, és maga Oengus is szokatlanul jámbornak mutatkozott. – A szentély – adta meg végül a választ. – A jó püspök arra biztat, hogy egy időre fogadjam el tőle, és használjam kedvem szerint. Igaz, püspök?
– Pontosan, felség – felelt Sansum.
– Egyikőtök sem tud hazudni – szóltam, mire Oengus harsány kacajra fakadt. Sansum ellenséges pillantást vetett felém, majd elcsoszogott a kikövezett padlón. Még csak alig néhány órája szabadult, máris cselszövésen értem. – Mivel beszélte tele a fejed, felség? – kérdeztem Oengust, akit teljes szívemből kedveltem. Egyszerű ember volt, félelmetes harcos, s bár minden hájjal megkent gazember, mégis igazi barát.
– Te mit gondolsz?
– Szerintem a lányodról beszélt – találgattam.
– Kedves kis jószág, nem igaz? – kérdezte Oengus. – Kicsit vézna, igaz, és néha olyan, mint egy tüzelő farkasszuka. Különös világ ez, Derfel. A fiaim bambák, akár az ökör, a lányaim meg vérbeli farkasok. – Megállt, hogy üdvözölje Sagramort, aki most ért be a víz túlsó feléről. – Akkor hát, mi történt Argantéval? – kérdezte tőlem Oengus.
– Én nem tudom, uram.
– Arthur feleségül vette, nem?
– Még ebben sem vagyok biztos – válaszoltam.
Metsző pillantást vetett rám, majd elmosolyodott, mikor megértette szavaim jelentését. – Argante azt mondja, annak rendje és módja szerint összeházasodtak, de hát akkor mégsem. Abban se vagyok biztos, hogy Arthur feleségül akarta-e kérni, inkább csak én erősködtem. Egy szájjal kevesebbet kell etetnem, érted. – Itt megállt egy pillanatra.
Az a helyzet, Derfel – folytatta –, hogy Arthur most már nem küldheti csak úgy vissza! Azzal vérig sértene, amellett nekem sincs rá szükségem. Épp elég lányom van nélküle is. A legtöbbször azt sem tudom, melyik az enyém, és melyik nem. Feleség kell? Csak gyere Demetiába, és válassz ízlésed szerint, de vigyázz, mert egyforma valamennyi. Szépek, de a foguk borotvaéles. Akkor most mit akar tenni Arthur?
– És mit javasolt Sansum? – kérdeztem.
Oengus úgy tett, mintha nem is hallaná kérdésemet, de tudtam, hogy a végén csak kiböki az igazat. Nem az az ember volt, aki magába fojtja a titkait. – Csak emlékeztetett rá – vallotta meg kényszeredetten –, hogy Argantét egykor Mordrednek ígérték.
– Csakugyan? – Sagramor meglepettnek tűnt.
– Valamikor régen – vettem át a szót – ezt is felvetették. – Éppenséggel maga Oengus vetette fel, aki bármire hajlandó lett volna, csak hogy megerősítse szövetségét Dumnoniával, mely védelmet kínálhatott neki Powys ellenében.
– És miután Arthur nem vette rendesen feleségül – folytatta Oengus –, Mordreddel vigasztalódhatna, nem igaz?
– Már amennyire ez vigasz – szúrta közbe Sagramor.
– Királyné lesz – jelentette ki Oengus.
– Úgy legyen – értettem egyet.
– Talán nem is rossz ötlet – mondta Oengus könnyedén, bár gyanítottam, hogy szenvedélyesen támogatta az elképzelést. Ha Mordred elveszi Argantét, kiköszörülheti a Demetia büszkeségén esett csorbát, ugyanakkor Dumnonia magára veszi a terhet, hogy királynéja országát védelmezze. Ami engem illet, úgy gondoltam, ennél rosszabb ötletet egész nap nem hallottam. El tudtam képzelni, miféle álnokság születik Argante és Mordred egyesítéséből, de megtartottam magamnak a véleményem. – Tudjátok, mi hiányzik ebből a fürdőből? – kérdezte Oengus.
– Te mondd meg, felség.
– Az asszonyok – kuncogott. – Tényleg, hol a te asszonyod, Derfel?
– Gyászol – feleltem.
– Ó, igen, Cuneglas. – A Feketepajzsosok királya megvonta vállát. – Soha nem kedvelt engem, pedig én annál inkább kedveltem őt. Alig van már, akinek hinni lehet! – Oengus felnevetett, hiszen maga alig tett úgy ígéretet, hogy komolyan gondolta volna betartását. – Azért azt nem mondanám, hogy sajnálom. A fia még csak gyermek, és túlontúl ragaszkodik ahhoz a szipirtyó anyjához. Ő és azok a szörnyű nénikéi, még uralkodhatnak egy darabig. A három boszorkája! – Újra felnevetett. – Lehet, hogy még egy kevéske földet is kicsipkedhetünk magunknak a királyságukból. – Lassan aláereszkedett a vízbe. – így űzöm ki a tetveket – magyarázta, majd elmorzsolt egy szürke kártevőt, mely előugrott bozontos szakállából, hogy a víztől meneküljön.
Egész nap nem találkoztam Merlinnel, majd aznap este megtudtam Galahadtöl, hogy a druida már otthagyta a völgyet, és északnak indult. Galahadre Cuneglas halotti máglyája mellett akadtam rá.
– Tudom, hogy Cuneglas nem állhatta a keresztényeket – magyarázkodott Galahad –, de nem hinném, hogy most ellenére lenne a keresztény imádság. – Meghívtam, hogy aludjon embereim között, és együtt sétáltunk vissza táborhelyünkre. – Merlin egy üzenetet is küldött neked – mondta még Galahad. – Tudatja, hogy megtalálod, akit keresel, a halott fák között.
– Nem hiszem, hogy keresnék valakit is.
– Akkor hát nézz a halott fák közé – nevetett Galahad –, és olyasvalakire akadsz, akit nem keresnél.
Aznap éjjelre már semmit sem kerestem, ám ehelyett embereimmel együtt köpenyembe bugyolálva aludtam a csatamezőn. Korán reggel ébredtem, fájós fejjel és sajgó tagokkal. A szép idő elmúlt, és hűvös eső szitált nyugat felől. Az eső azzal fenyegetett, hogy elmossa halotti máglyáinkat, ezért tűzifát kezdtünk gyűjteni, hogy a lángokat tápláljuk, és erről eszembe jutott Merlin különös üzenete, ám halott fákat semerre sem láttam. Szász bárdokat használtunk a tölgyek, bükkök és szilfák ágainak lecsapkodásához, és egyedül a szent kőriseket kíméltük meg. Valamennyi fát egészségesnek találtuk. Kérdeztem Issát, felfigyelt-e halott fákra, de csak a fejét rázta. Egyedül Eachern emlékezett, mintha látott volna olyanokat a folyó kanyarulatánál.
– Mutasd meg, hol.
Eachern elvezette csapatunkat a folyóparton, mígnem a folyó élesen nyugatnak fordult, és itt csakugyan jókora tömeg száraz fa gyűlt össze egy félig kifordult, óriási fűz gyökerein. A halott ágak összeakadtak mindenféle egyéb uszadékkal, melyeket a folyó lentebb gyűjtött, de értéket egyet sem láttam a kusza ágak között.
– Ha Merlin azt mondja, akad itt valami – vélte Galahad –, akkor mindenképp érdemes közelebbről is megnézni.
– Talán nem is ezekre a fákra gondolt – vetettem ellene.
– Vannak olyanok, mint bármelyik – vélekedett Issa, és félredobta kardját, hogy össze ne vizezze, majd belegázolt a vízbe. – Adjatok egy lándzsát! – kiáltott vissza.
Galahad odanyújtotta neki lándzsáját, és Issa próbaképp bedöfködött az ágak közé. Egy helyütt egy széthullott halcsapda kirojtosodott és szurokkal bevont hálója is fennakadt, hogy ágakkal és levelekkel borított sátorszerű építménnyé álljon össze, és Issának minden erejére szüksége volt, hogy félrelökje a gyökerek közé ékelődött tömeget.
A szökevény ekkor tört elő a szabadba. Eddig a háló alatt rejtőzött, kényelmetlenül fekve egy félig alámerült fatörzsön, de most, akárcsak egy vérebektől megriadt vidra, kiugrott rejtekéből és menekülni próbált. A halott ágak beléakaszkodtak, a vértezet súlya is visszafogta, így a part mentén felsorakozott lándzsásaim könnyűszerrel elkapták. Ha nem viseli a vértet, még a folyóba vethette volna magát, hogy átússzon a túlpartra, de így nem maradt számára egyéb, mint a megadás. Bizonyára az éjszaka leple alatt menekült el idáig, majd rátalált erre a rejtekhelyre, és úgy gondolta, itt meghúzhatja magát, míg valamennyien el nem hagyjuk a csatateret. És most mégis elkaptuk.
Lancelot volt az. Azonnal felismertem hosszú fekete hajáról, hiú büszkesége tárgyáról, majd a szövevényes ágak közül előtűnt híres, fehérrel festett páncélja is. Arca egyébről sem árulkodott, csak rémületről. Görcsösen reszketve fordult a folyó felé, mintha bele akarná fojtani magát, majd visszanézett, és meglátta féltestvérét.
– Galahad! – kiáltozta. – Galahad!
Galahad néhány pillanatig meredten nézte, majd keresztet vetett és hátat fordított neki.
– Galahad! – kiáltotta újra Lancelot, amint Galahad felkapaszkodott a partoldalon.
Galahad vissza sem fordult.
– Hozzátok ide – rendelkeztem. Issa megbökdöste Lancelotot lándzsája hegyével, mire a halálra vált ember kétségbeesetten vergődött keresztül a folyópart sűrű csalánerdején. Megtartotta kardját, noha annak pengéje máris berozsdált a vízben töltött néhány nap alatt. Szembeálltam vele, amint végigcsörtetett az embermagas csalánok közül.
– Megküzdesz velem, felség, itt és most? – kérdeztem, elővonva Hywelbane-t.
– Engedj futni, Derfel! Megfizetem az árát, esküszöm! – Tovább fecsegett, annyi aranyat ígért, mely meghaladta legmerészebb álmaimat is, de a kardját nem vonta volna elő, míg meg nem böktem a mellét Hywelbane hegyével, és Lancelot csak ekkor értette meg, hogy meg kell halnia. Felém köpött, tett egy lépést hátrafelé, és kirántotta kardját, melyet egykor Tanlladwyrnek neveztek, a „csengő hangú gyilkosnak”, később pedig, miután Sansum megkeresztelte Lancelotot, Krisztus-pengének. A Krisztus-penge mostanra megadta magát a rozsdának, ám így is megmaradt félelmetes fegyvernek, s legnagyobb meglepetésemre Lancelot értő kezekkel forgatta. Mindig is gyávának tartottam, ám azon a napon harcoshoz méltóan küzdött. Átadta magát a kétségbeesésnek, és ez a kétségbeesés vezette minden sebes oldalvágását, mellyel egyre hátrébb kényszerített. Csakhogy fáradt is volt, átázott és reszketett, és hamarosan kimerült a csapásokban, melyeket gond nélkül hárítottam. Ahogy nőtt kétségbeesése, úgy csapásai egyre szertelenebbé váltak, és én kurtán véget vetettem a küzdelemnek, amikor elhajoltam egyik bősz vágása elől, és feltartottam Hywelbane-t, melynek hegye csuklótól könyékig felmetszette karjának ereit. Lancelot fájdalmasan felüvöltött, amint vérét látta ömleni, azután a kard kihullt érzéketlen kezéből, és rettegve várta a gyilkos csapást.
Maréknyi fűvel megtöröltem, majd a köpenyem csücskében megszárogattam Hywelbane pengéjét, mielőtt hüvelyébe zártam volna.
– Nem mocskolom be a pengém sötét lelkeddel – mondtam Lancelotnak, aki egy pillanatig végtelenül hálásnak tűnt ezért, ám hamar letörtem reményeit. – Embereid ölték meg a gyermekem – emeltem fel a hangom –, és ugyanezek megpróbálták Ceinwynt is az ágyadba hurcolni. Gondolod, hogy valaha is megbocsáthatok neked?
– Nem az én parancsomra tették – védekezett elkeseredetten. – Higgy nekem!
Beleköptem az arcába.
– Inkább adjalak Arthurnak, felség?
– Ne, Derfel, kérlek! – Összekulcsolta a kezét. – Kérlek!
– Halja az asszonyok halálát – buzdított Issa, arra utalva, hogy vetkőztessük le, miskároljuk meg, majd hagyjuk, hogy a lába közt vérezzen el.
Kísértést magam is éreztem, mégsem mertem szívemből kiélvezni Lancelot halálát. A bosszú mindig élvezet, s bár a létező legrútabb halálban részeltettem Dián gyilkosait, sosem éreztem bűntudatot, amiért élveztem szenvedéseiket; most mégsem éreztem a késztetést, hogy megkínozzam ezt a haláltól rettegő, összetört embert. Olyannyira reszketett, hogy szinte megszántam, és azon kaptam magam, hogy máris az érveket kutatom, melyek élete mellett szólnak. Tudtam, hogy hitszegő és gyáva, olyan ember, aki százszorosan is rászolgált a halálra, mégis szánalmat éreztem iránta. Mindig is az ellenségem volt, mindig teljes szívéből megvetett; mégis, ahogy ott térdepelt előttem és könnyek peregtek végig az arcán, késztetést éreztem, hogy könyörületet mutassak, és tudtam, hogy e hatalom gyakorlása éppoly örömmel töltene el, mintha a halálnak adnám. Egy szemvillanásnyi ideig szívesen megszolgáltam volna a háláját, de azután már ártatlan kisleányom haldokló arca jelent meg előttem, és összerezzentem a rám törő hirtelen haragtól. Arthur hírhedetten megbocsátó volt ellenségeivel, ám ennek az ellenségnek én soha nem bocsáthattam meg.
– Az asszonyok halálát – erősködött Issa.
– Nem – ráztam meg a fejem, és Lancelot megújult reménykedéssel fordította rám tekintetét. – Felkötjük, akár egy közönséges gonosztevőt.
Lancelot jajveszékelni kezdett, de már megacéloztam a szívem.
– Akasszátok fel – parancsoltam, embereim pedig szót fogadtak. Fogtunk egy hosszú lószőr kötelet, átvetettük egy öreg tölgy ágán, és arra húztuk fel Lancelotot. Sokáig vergődött így felakasztva, míg csak Galahad vissza nem tért, és lefelé nem rántotta mostohatestvérét, hogy véget vessen a fuldoklásának.
Azután mezítelenre vetkőztettük Lancelot tetemét. Kardját és finom vértezetét a folyóba vetettem, ruháit elégettem, azután egy kétkezes szász csatabárddal felapróztuk a hulláját. Nem égettük el, hanem a halaknak vetettük darabjait, hogy sötét lelke ne mérgezhesse a Túlvilágot jelenlétével. Kitöröltük őt erről a világról, feledésre ítéltük, és én egyedül a festett övet tartottam meg, melyet egykor Arthurtól kapott ajándékba.
Aznap délben találkoztam Arthurral. Cerdic üldözéséből tért vissza; ő és emberei fáradtan ügettek végig a völgyön.
– Nem értük el Cerdicet – közölte –, de sokakat másokat igen. – Megpaskolta Llamrei verítéktől csatakos nyakát. – Cerdic él, Derfel – folytatta –, de olyannyira meggyengült, hogy sokáig nem okoz majd gondot. – Elmosolyodott, majd meglátta, hogy nem sikerült megfertőznie lelkesedésével. – Mi az? – kérdezte.
– Csak ez, uram – nyújtottam felé a drága kardövet.
Egy pillanatig azt hittem, harci zsákmánynak véli az övet, de aztán felismerte benne az ajándékot, melyet ő maga adott Lancelotnak. Egy pillanatig arcán ugyanaz a fanyar kifejezés jelent meg, melyet Mynydd Baddon előtt hosszú hónapokon át viselt; a zárkózott és megkeseredett arckifejezés. Azután egyenesen a szemembe nézett.
– A birtokosa?
– Halott, uram. Kötélen végezte, mint akármelyik útonálló.
– Helyes – szólt halkan. – Ezt pedig, Derfel, hajítsd csak el.
A folyóba dobtam az övet. Ezzel Lancelot meghalt, de az énekek, melyeknek ő maga fizette meg az árát, tovább élnek, és még ma is Arthurhoz fogható hősként ünneplik. Arthurra uralkodóként emlékeznek, míg Lancelotot harcosnak nevezik. A valóságban földnélküli király volt csupán, gyáva féreg és Britannia árulója, lelke pedig mind a mai napig ott bolyong Lloegyrben, és rikoltozik, amiért nem lelhet árnytestre, hiszen hulláját feldaraboltuk és a folyóba vetettük. Ha a keresztényeknek lenne igaza, és mégis létezik pokol, akkor ő bizonyosan az örök kárhozat tüzében ég majd.
Galahad és én követtük Arthurt a városba, elhaladva Cuneglas halotti máglyája és a római temető sírkövei mellett, melyek közt Aelle oly sok embere lelte halálát. Figyelmeztettem Arthurt, mi vár rá, de nem láttam rajta az aggódás jeleit akkor sem, mikor megtudta, hogy Argante a városban várja.
Mikor Aquae Sulisba érkezett, kérelmezők tucatjait indította arra, hogy elébe járuljanak és a figyelmét kérjék. A kérelmezők mind azt akarták, hogy ismerjék el a csatában tanúsított kivételes bátorságukat, hogy kapjanak részt a zsákmányolt aranyból és rabszolgákból, hogy végre döntés szülessen olyan ügyekben, melyek gyökerei jóval a szász behatolás előttre nyúltak vissza; és Arthur valamennyiüket a templomhoz irányította, de miután odaért, tudomást sem vett róluk. Magához hívatta Galahadet a templom egyik előcsarnokába, majd nem sokkal később Sansumért küldetett. A téren keresztülsiető püspököt Dumnonia lándzsásai gúnyos kiáltozással fogadták. Sansum hosszú időn át tárgyalt Arthurral, majd Oengus mac Airem és Mordred csatlakozott a társasághoz. A téren gyülekező lándzsások eközben fogadásokat kötöttek, hogy a templomból kijőve Arthur melyik irányban indul majd el: Argantéhoz a püspök házába, avagy Guinevere-hez a papok lakhelyére.
Arthur nem kérte ki a tanácsomat. Ehelyett, alighogy magához hívatta Oengust és Mordredet, arra kért, tudassam Guinevere-rel a megérkeztét. Sietősen átvágtam a téren a papok lakhelyéhez, melynek emeleti szobájában és Taliesin társaságában akadtam rá Guinevere-re. A bárd, ki ezúttal is fehér köntöst és vékony ezüst hajpántot viselt, felállt és meghajolt előttem. Kis líráját is magával hozta, bár megéreztem, hogy a páros inkább beszélgetéssel, mintsem muzsikával ütötte agyon az időt. Taliesin elmosolyodott és kihátrált a szobából, engedve, hogy a tömött, nehéz függöny az ajtónyílásra hulljék.
– Figyelemreméltó férfiú – szólt Guinevere, majd felállt, hogy üdvözöljön. Kék pántlikával szegélyezett krémszínű köntöst viselt, és nyakában hordta a vaskos szász aranyat, melyet a Mynydd Baddonon ajándékoztam neki; míg szertelen vörös hajkoronáját vékony ezüst lánccal fogta egybe a feje tetején. Közel sem mutatkozott olyan kifinomultan elegánsnak, mint az a Guinevere, akire a vészes korszak előttről emlékeztem, de éppoly messze esett a vértezetet viselő asszonytól is, aki bősz indulattal vetette magát a harc közepébe. Elmosolyodott, amint közelebb értem.
– Te tiszta vagy, Derfel!
– Fürdőt vettem, úrnőm!
– És még élsz! – incselkedett velem, majd megcsókolta orcámat, s miután a csók elcsattant, még egy hosszú pillanatig nem eresztette vállamat. – Sokkal tartozom neked – szólt halkan.
– Nem, úrnőm, nem – vörösödtem el, és igyekeztem hátrébb húzódni.
Kacagva fogadta mélységes zavaromat, majd leült a térre néző ablak párkányára. Tócsák gyülekeztek a csorba köveken, és az esőcseppek kis erekben iramodtak végig a templom faragott homlokzatán, mely alatt Arthur lovai pihentek az egyik kőoszlophoz kötve. Aligha kellett elmondanom, hogy Arthur visszaérkezett, hisz maga is láthatta ennek jeleit.
– Ki van vele? – kérdezte.
– Galahad, Sansum, Mordred és Oengus.
– Téged meg sem hívtak Arthur tanácsába? – kérdezte árnyalatnyi gúnnyal.
– Nem, úrnőm – feleltem, és hiába próbáltam csalódottságomat leplezni.
– Bizonyos vagyok benne, hogy nem feledkezett meg rólad.
– Merem remélni, úrnőm – bólintottam, azután, bár vonakodva, de tudattam vele Lancelot halálhírét. Nem említettem, hogyan halt meg, csupán a tényt közöltem.
– Taliesin már elmondta – szólt csendesen Guinevere, és ölében összefont kezére meredt.
– Honnét tudta? – kérdeztem, hisz Lancelot alig valamivel ezelőtt szenvedett ki, és Taliesin nem volt jelen az akasztásnál.
– Múlt éjjel álmodta meg – felelte Guinevere, majd kurta kézmozdulatot tett, mintha nem akarna többet hallani erről. – Nos hát, miről vitáznak azok odaát? – kérdezte és a templom felé sandított. – A gyermek aráról?
– Alighanem, úrnőm – feleltem, majd elmondtam, hogy Sansum püspök azt javasolta Oengus mac Airemnek, Argantét adja inkább Mordredhez. – Azt hiszem, ennél rosszabb ötletet még nem is hallottam – tiltakoztam méltatlankodva.
– Csakugyan azt gondolod?
– Még az ötlet is képtelenség – véltem.
– Pedig nem Sansum ötlete – mosolyodott el Guinevere –, hanem az enyém.
Meredten néztem, és egy pillanatig szólni sem tudtam a döbbenettől.
– A tiéd, úrnőm? – kérdeztem végül.
– Senkinek ne mondd el – figyelmeztetett. – Argante sosem egyezne bele, ha megtudná, hogy az ötlet tőlem származik. Inkább adná magát egy kondásnak, mintsem olyannak, akit én javaslok. Ezért küldettem a kis Sansumért, és könyörögtem ki a választ, hogy igaz-e, amit Argantéról és Mordredröl mondanak; majd elmondtam, mennyire gyűlölöm még a gondolatát is, amivel persze csak még lelkesebbé tettem, noha minden erejével igyekezett ezt leplezni. Még sírtam is egy sort, és rimánkodtam, hogy ne mondja el Arganténak, mennyire irtózom az egész elképzeléstől. Ha csak ezen múlik, Derfel, tekintheted úgy, hogy máris összeadták őket – mosolygott diadalmasan.
– De hát miért? – kérdeztem. – Mordred és Argante? Csak a bajt csinálnák!
– Ehhez nem kell egybekelniük, külön-külön is csak a bajt csinálják. Mordrednek meg kell házasodnia, Derfel, ha örököst akar adni az országnak, és ez esetben királyi arát kell maga mellé vennie. – Itt elhallgatott, hogy ujjával végigszaladjon a nyakán viselt láncon.
– Megvallom, szívesebben venném, ha nem lenne örököse, mert úgy legalább szabadon maradna a trón a halála után. – Hagyta kicsengeni a gondolatot, s amikor kutakodó pillantást vetettem rá, arcára ártatlan kifejezést öltött. Vajon arra gondolt, hogy Arthurnak kellene megragadnia a gyermektelen Mordred trónját? Csakhogy Arthur maga sosem kívánt uralkodni. Azután értettem csak meg, hogy ha Mordred meghalna, Guinevere fia, Gwydre éppoly joggal követelhetné magának a trónt, mint akárki más. A felismerés kiülhetett az arcomra is, mert Guinevere elmosolyodott.
– Nem mintha beleszólhatnánk ilyen kérdésekbe – sietett hozzá tenni, mielőtt szólhattam volna –, hiszen Arthur ragaszkodik hozzá, hogy Mordred szabadon házasodhasson, ha ez a vágya, és úgy tűnik, a csúf varangya még vonzódik is Argantéhoz. Talán illenek is egymáshoz. Akár két vipera egy koszos fészekben.
– És Arthur immár két ellenséggel számolhat, kiket az iránta érzett keserűség egyesít – jegyeztem meg epésen.
– Nem – felelt kurtán Guinevere, majd felsóhajtott és újra kinézett az ablakon. – Nem, ha megadjuk nekik, amit akarnak, és ha én meg adom Arthurnak, amit ő akar. És mindketten tudjuk, mi ez, nem igaz?
Egy pillanatig elgondolkodtam, azután már mindent megértettem. Megértettem, miről beszélgettek ők ketten a csata utáni éjszakán. Megértettem azt is, mit intéz Arthur most is Minerva ősi templomában.
– Nem! – tiltakoztam. Guinevere elmosolyodott.
– Én sem ezt akarom, Derfel, akarom viszont Arthurt. És amit ő akar, azt kell teljesítenem. Ennyi boldogsággal tartozom neki, nem gondolod? – kérdezte.
– Fel akarja adni a hatalmat? – kérdeztem, ő pedig bólintott. Arthur soha egyébről sem beszélt, csak hogy mennyire szeretne egyszerű életet élni feleségével és családjával. Egy kis földet akart, egy csarnokot, egy cölöpkerítést és egy kovácsműhelyt. Földbirtokosnak álmodta magát, aki mással se törődik, csak hogy a madarak ne csipegessék fel a magvait, a vadak ne egyék meg a termést, és az eső ne rontsa meg az aratást. Évek óta dédelgette magában ezt az álmot, és most, mikor legyőzte a szászokat, úgy tűnt, végre valósággá válthatja.
– Meurig is azt akarja, hogy Arthur feladja hatalmát – toldotta meg Guinevere.
– Meurig! – csattantam fel. – Mi köze ehhez Meurignak?
– Meurig ezt az árat követelte cserébe, hogy atyját Gwent seregei élén a háborúba engedje – felelte Guinevere. – Arthur nem beszélt erről a csata előtt, mert tudta, hogy vitába szállnál vele.
– De miért akarja Meurig annyira, hogy Arthur feladja a hatalmát?
– Mert kereszténynek hiszi Mordredet – felelte Guinevere, majd megvonta a vállát –, s mert gyenge uralkodót akar Dumnonia élén. Így életben tartja a reményt, hogy egy napon magának szerezheti meg a trónt. A becsvágyó kis féreg. – Én ennél is súlyosabb szitokkal illettem, mire Guinevere elmosolyodott. – Igazad van – engedte meg –, de amit kért, ezúttal meg kell kapnia, ezért Arthur és én a siluriai Iscában élünk majd, ahol Meurig rajtunk tarthatja a fél szemét. Nem is bánom, hogy Iscába költözünk. Inkább az, mint holmi düledező csarnok. Akad néhány igazán szép római palota Iscában, és az erdők teli vannak vadakkal. Arthur alig néhány lándzsást visz csak magával. Szerinte egyetlenegyre sincs szükség, csak hát befolyásos ellenségei vannak, akik ellen védekeznie kell.
Indulatomban fel s alá járkáltam a szobában.
– De hát Mordred? – kiáltottam keserűen. – Neki adni minden hatalmat?
– Ezt az árat kellett fizetnünk Gwent seregéért – felelte Guinevere –, és ha csakugyan el akarja venni Argantét, teljes hatalmat kell kapnia, különben Oengus sosem egyezne bele a frigybe. Vagy másként, azért kell Mordrednek adnunk a hatalmat, hogy azt megoszthassa az ír boszorkával.
– És romba dől minden, amit Arthur elért! – kiáltottam.
– Arthur szabadította meg Dumnoniát a szászoktól – magyarázta Guinevere –, mégsem akart soha király lenni. Te is tudtad, én is tudtam. Rég nem arról van szó, amit én akarok, Derfel. Én mindig királynak akartam látni Arthurt, és Gwydrét a hatalom örökösének, csakhogy ő nem akarja ezt, én pedig nem harcolok tovább érte. Csendet akar, azt mondja. Ha pedig ő nem uralja Dumnoniát, akkor Mordrednek kell megtennie. Gwent nyomása és Arthur Uthernek tett esküje mind ezt biztosítják.
– Akkor hát átadja Dumnoniát az igazságtalanságnak és zsarnokságnak! – tiltakoztam.
– Nem – csitított Guinevere –, mert Mordred nem kap meg minden hatalmat.
Meredten néztem rá, és valami a hanghordozásában azt sejttette, hogy még nem mondott el mindent.
– Mondd tovább – szóltam óvatosan.
– Sagramor itt marad. A szászok vereséget szenvedtek, de attól még a határokat feszegetik, és Sagramornál senki sem alkalmasabb arra, hogy megóvja Dumnoniát. Ami pedig Dumnonia seregének többi részét illeti, ők másnak esküsznek fel. Mordred uralkodhat, hisz ő a király, de nem parancsol a lándzsáknak, és aki lándzsák nélkül marad, valódi hatalom nélkül marad. Az igazi hatalom Sagramor és a te kezedben lesz majd.
– Nem!
Guinevere elmosolyodott.
– Arthur előre tudta, hogy ezt mondod majd, ezért kért engem, hogy győzzelek meg.
– Úrnőm – fogtam tiltakozásba, de Guinevere csak feltartotta a kezét, hogy elcsendesítsen.
– Te fogod uralni Dumnoniát, Derfel. Mordred lehet király, de te rendelkezel a lándzsák felett, és aki a lándzsák felett rendelkezik, az uralkodik. Meg kell ezt tenned Arthurért, mert csak akkor hagyhatja el nyugodt lelkiismerettel Dumnoniát, ha jó kezekben tudja azt. Ha őt akarod szolgálni, meg kell ezt tenned érte, s talán – habozott egy pilla natig – értem is.
Merlinnek volt igaza. Ha egy asszony akar valamit, azt meg is kapja.
Nekem kellett uralkodnom Dumnonián.

 

Taliesin éneket költött Mynydd Baddonról. Szándékoltan a régiek stílusában alkotta meg, oly egyszerű léptékben, mely csak úgy lüktetett a feszültségtől és hősiességtől. Nagyon hosszú ének lett, hiszen fontos volt, hogy minden harcos, aki kitűnt a csatában, legalább félsornyi dicséretet kapjon, míg vezéreink egész versszakokat követeltek maguknak. Az ütközet után Taliesin Guinevere szolgálatába lépett, és jó érzékkel emelte ki új patrónusa érdemeit, mikor páratlan ékesszólással emlékezett meg az ellenség soraiba gurított tüzes szekerekről, ám egyetlen szóval sem említette a lenyilazott szász varázslót. Guinevere vöröslő hajkoronáját a vérrel áztatott árpasorokkal párosította, melyek közt a szászok elhaltak, s bár egyetlen árva szál árpát sem láttam a csatatéren, a hasonlat még engem is megragadott. Régi pártfogója, Cuneglas haláláról Taliesin a balladába foglalt kisebb halotti énekben emlékezett meg, melyben a király neve lassú dobütésként ismétlődött; míg a Gawain vezette roham leírásakor vérfagyasztó részletességgel idézte fel, miként kelt fel halott lándzsásaink bosszúálló szelleme a kardok hídjáról, hogy támadást intézzen az ellenség szárnyai ellen. Magasztalta Tewdricet, aki szívélyes volt velem, és megadta a tisztességet Sagramornak, de éneke mindenekelőtt Arthur dicséretét zengte. Taliesin balladájában Arthur volt az, ki az ellenség vérével árasztotta el a Mynydd Baddon völgyét, Arthur vágta le az ellenség királyát és ő plántált félelmet Lloegyr lakóinak szívébe.
A keresztények nem állhatták Taliesin énekét, ezért saját dalt költöttek, amelyben éppenséggel Tewdric győzte le az ellenséget. A Mindenható Atyaisten, hirdette a keresztények éneke, meghallgatta Tewdric könyörgését, és a csatamezőre vezette a mennyek seregét, melynek angyalai tüzes szablyáikkal vágták le a szászokat. Arthur említést sem érdemelt a költeményükben, sőt egyetlen pogány sem vette ki részét a diadalból, és a mai napig akadnak, kik szerint Arthur maga jelen sem volt Mynydd Baddonnál. Egy keresztény ének egyenesen Meurignak tulajdonítja Aelle halálát, holott éppenséggel Meurig nem is volt jelen Mynydd Baddonnál. A csata után Meurig visszavette királyságát, míg Tewdric, akit Gwent püspökei még életében szentnek kiáltottak ki, visszatért a remetelakba.
Arthur maga túlontúl elfoglalt volt ezen a nyáron, hogysem szentekkel vagy énekekkel törődjék. Az ütközet utáni hetekben Lloegyr hatalmas területeit foglaltuk vissza, bár nem vehettünk vissza mindent, hisz így is épp elég szász maradt Britanniában. Minél keletebbre értünk, annál keményebb ellenállásba ütköztünk, de őszre az ellenségnek így is be kellett érnie fele akkora területtel, mint amekkorát korábban birtokolt. Cerdic abban az évben még hadisarcot is fizetett nekünk, és tíz évre előre ugyanekkora összeget ígért be, bár ezt az ígéretét sosem teljesítette – sokkal inkább a szászokkal teli hajókat fogadta, és lassan újraépítette megritkult erőit.
Aelle királyságát megosztottuk. A déli terület Cerdic kezébe került, míg az északi részen három vagy négy kisebb királyság jött létre, melyeket Elmet, Powys és Gwent erői egyaránt könyörtelenül fosztogattak. Szászok ezrei kerültek briton uralom alá; Dumnonia teljes keleti tartományát ők lakták be. Arthur újra britonokkal akarta betelepíteni a földeket, de közülünk csak kevesen kívánkoztunk oda, így a szászok megmaradtak, a földeket művelték, és közben arról a dicső napról ábrándoztak, mikor királyuk visszatér. Dumnonia visszafoglalt területei felett gyakorlatilag Sagramor uralkodott. A szász törzsfők ugyan tudták, hogy Mordred a királyunk, ám a Mynydd Baddont követő években mégis Sagramornak tartoztak hódolattal és az adókkal, és a komor fekete zászló lengett a pontesi erősség felett is, ahol Sagramor katonái állomásoztak.
Arthur vezette a hadjáratot, melyben visszaköveteltük megrabolt földjeinket, ám amint biztosítva látta a harci sikert, és a szászok készséggel beleegyeztek az új határokba, elhagyta Dumnoniát. Akadtunk néhányan, akik a legvégsőkig reménykedtünk benne, hogy csak megszegi Meurignak és Tewdricnek tett ígéretét, pedig hiába marasztaltuk volna. Ő maga sosem akart hatalmat. Megtette a kötelességét azokban az években, mikor Dumnonia királya gyermek volt, és amikor a becsvágyó urak vetélkedése az ország szétforgácsolódásával fenyegetett, ám mindezekben az években élt benne a remény, hogy egyszer magának való életet élhet, és miután legyőzte a szászokat, elérkezettnek látta az időt, hogy valóra váltsa álmát. Könyörögtem, hogy gondolja meg magát, de ő csak a fejét rázta.
– Öreg vagyok már, Derfel.
– Csak alig valamivel idősebb nálam, uram.
– Akkor te is öreg vagy – mosolyodott el. – Több mint negyven! Hányan élnek ilyen soká?
Csakugyan nem sokan akadtak. Mégis úgy gondoltam, hogy Arthur Dumnoniában maradt volna, ha megkapja, amire vágyik, ez pedig nem volt más, mint a hála. Büszke harcosként is jól tudta, mi mindent tett az országért, míg az ország legjobb esetben is sértett elégedetlenséggel jutalmazta. Elsőként a keresztények törték meg békéjét, majd azután, Mai Dun tüzeit követően, a pogányok is ellene fordultak. Igazságot adott Dumnoniának, visszaszerezte elveszett földjeit és bebiztosította határait, mire hálából becsmérlően csak az Istenek ellenségeként emlegették. Mindemellett, ígéretet tett Meurignak, hogy elhagyja Dumnoniát, és elhatározását erősítette Uthernek tett esküje is, ő pedig boldogan teljesítette mindkét ígéretét.
– Nem lesz nyugságom, míg be nem teljesítem esküimet – mondta, és nem akadt semmi, amivel meggyőzhettem volna. Amint meghúzták az új szász határvonalat, és Cerdic megfizette első sarcunkat, elhagyta az országot.
Hatvan lovasával és száz lándzsásával a siluriai Iscába vonult, mely a Severn túlsó partján, Dumnoniával szemközt feküdt. Eredetileg egyetlen emberét sem akarta magával vinni, de Guinevere tanácsára meggondolta magát. Arthurnak ellenségei vannak, állította Guinevere, így rászorul a védelemre, amellett lovasai közé tartoztak Britannia legvitézebb harcosai, akiket nem akart más parancsainak alávetni. Arthur engedte meggyőzni magát, és nem hinném, hogy Guinevere-nek sokáig kellett volna győzködnie. Bármennyire is arról álmodott, hogy egyszerű földbirtokosként éljen egy békés vidéken, ahol csupán jószágai és a termés egészsége felett kell aggódnia, neki is tudnia kellett, hogy egyedül azt a békét élvezheti, melyet maga teremt meg, és hogy az a földesúr, aki nem fogad harcosokat, nem soká élvezheti a béke áldásait.
Siluria apró, szegény és jelentéktelen királyság volt. A régi dinasztia utolsó királya, Gundleus a Lugg völgyében halt meg, utána pedig Lancelotot emeltük a trónra, aki azonban gyűlölte Siluriát, és készséggel elcserélte azt a gazdag Belgae trónusáért. Miután nem uralkodott felette senki, Siluriát két alkirályságra osztották fel Powys és Gwent között. Cuneglas Nyugat-Siluria királyának hívta magát, míg Meurigot Kelet-Siluria királyává kiáltották, de a valóságban egyik uralkodó sem fordított gondot a kopár északi hegyek közt megbúvó, meredek és szűkös völgyekkel tagolt birtokra. Cuneglas lándzsásokat toborzott sötét völgyeiből, míg Meurig beérte annyival, hogy térítőit küldje az országba. Az uralkodók közül még Oengus mac Airem mutatott némi érdeklődést Siluria iránt, mikor élelmet és rabszolgákat kutatva feldúlta az országot. Törzsfőik egymás közt torzsalkodtak, és morgolódva bár, de megfizették adójukat Gwentnek vagy Powysnak, ám Arthur eljövetele mindent megváltoztatott. Akár akarták, akár nem, egy csapásra ő lett Siluria legfontosabb lakója, és így uralkodója. Arthur, bármilyen egyszerű földbirtokosként is akart élni, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy lándzsásai segítségével véget ne vessen a törzsfők belvillongásainak. Egy esztendővel Mynydd Baddon után, mikor először látogattuk meg Arthurt és Guinevere-t Iscában, már kormányzónak hívatta magát, és a római titulus, miután semmilyen kapcsolatban nem állt a királysággal, ki is elégítette.
Isca egykor gyönyörű város volt. A rómaiak eleinte csak egy erősséget emeltek itt, hogy a folyó kereszteződését vigyázzák, ám ahogy légióik egyre északabbra és nyugatabbra törtek, egyre kevésbé látták szükségét az erődítménynek, és a várost Aquae Sulis ellenkezőjére formálták; olyan településsé, ahová a rómaiak azért jártak, hogy kellemesen érezzék magukat. Amfiteátrumot emeltek, s bár Iscában nem leltek hévízi forrásra, mégis hat fürdőház és három palota épült, s mellé annyi templom, ahány istenséget a rómaiak csak ismertek. A város mostanra nagyon leromlott, de Arthur helyreállíttatta a törvényszéket és a palotákat. Az efféle munka mindig is boldoggá tette. A legnagyobb palotát, melyben egykor Lancelot lakott, Arthur Culhwchnak adta, kit testőrsége parancsnokává nevezett ki, és a testőrök legtöbbje ezen a palotán osztozott Culhwchhal. A második legnagyobb palota Emrys otthona lett, kit Dumnonia püspökéből Isca püspökévé tett.
– Nem maradhatott Dumnoniában – mondta Arthur, mikor körbe vezetett a városban. Egy évvel Mynydd Baddon után jártunk, mikor Ceinwyn és jómagam először nézhettük meg magunknak Arthur új otthonát. – Dumnonia nem elég nagy Emrys és Sansum számára – magyarázta Arthur –, így Emrys itt szolgál a segítségemre. Mindene a szervezés, és legalább távol tartja tőlünk Meurig keresztényeit.
– Valamennyiüket? – kérdeztem.
– A legtöbbjüket – felelte mosolyogva. – Csodálatos ez a hely, Derfel – lelkendezett, amint tovább vezetett Isca kövezett utcáin –, csodálatos hely! – Mérhetetlenül büszke volt új otthonára, és még azt sem átallotta kijelenteni, hogy Iscára kevesebb zápor hull, mint a környező vidékre. – Olyat is láttam, hogy a hegyekben vastagon állt a hó – tette hozzá –, míg itt a nap zöldellő mezőkre sütött.
– Értem, uram – mosolyodtam el.
– Ez igaz, Derfel! Igaz! Mikor kilovagolok a városból, mindig viszek magammal egy köpenyt, és ahol a meleg hirtelen alábbhagy, magamra is kell öltenem. Majd meglátod, ha holnap elmegyünk vadászni.
– Akárcsak egy varázslat – incselkedtem vele, hisz máskor a mágiának még az említését sem állhatta.
– Magam is így hiszem – mondta halálos komolyan, és végigvitt egy nagy keresztény szentély mellett elhaladó szűk utcán, mely a város központjában álló különös dombhoz vezetett. Csigavonalban haladó csapáson lehetett a bucka tetejére jutni, ahol a régiek sekély kürtőt ástak. A verem aljában számtalan apró tárgy feküdt, melyeket az Isteneknek ajánlottak: szalagok, gyapjas szőrmedarabok, gombok; annak bizonyságai, hogy tehették Meurig térítői bármilyen serényen a dolgukat, a régi vallást nem sikerült kiirtaniuk. – Ha csakugyan varázslat munkál itt – mondta Arthur, miután felkapaszkodtunk a domb tetejére és onnét néztünk le a kürtőbe –, akkor ez itt a kútfője. A helyiek szerint itt nyílik a Túlvilág egyik kapuja.
– És te hiszel nekik?
– Csak annyit tudok, hogy ez itt szent hely – felelte boldogan, és Isca egésze annak tűnt ezen a dicsőséges, késő nyári napon. A közelgő dagály felduzzasztotta a zöldellő partoldalak közt rohanó folyó vizét, a nap a fehérre meszelt épületek falára és az udvaron magasodó karcsú fákra vetült, míg északon serényen művelt földekkel borított dombság terpeszkedett a távoli hegyek felé. Alig hihettük, hogy nem is oly régen még szász csapatok jártak a békés dombok között, hogy lemészárolják a földműveseket, rabszolgákat zsákmányoljanak és felgyújtsák a magtárakat. Egyedül Arthur érdeme volt, hogy távol került tőlünk az ellenség, és úgy tűnt, sok nyárnak kell elmúlnia, míg szabad szász újra közelíteni mer Isca határához.
A város legkisebb palotája a halomtól valamivel nyugatra feküdt, és Arthur Guinevere-rel együtt ebben lakott. A rejtelmes domb tetején megállva éppen beláthattunk az udvarra, hol Guinevere és Ceinwyn sétálgattak, miként az is szembeötlött, hogy jobbára Guinevere beszél.
– Gwydre házasságát tervezgeti – magyarázta Arthur. – Morwennával, természetesen – tette hozzá gyorsan.
– Már épp készen áll rá – bólogattam buzgón. Szófogadó és engedelmes Morwennánk az utóbbi időkben szeszélyes és ingerlékeny lett. Ceinwyn szerint Morwenna viselkedése csupán annak a tünete volt, hogy nagyon is megérett már a házasságra, és én lettem volna a legboldogabb, ha mielőbb gyógyírt adunk a bajára.
Arthur letelepedett a fűvel benőtt domb peremére, és elnézett nyugat felé. Kezét, mint felfigyeltem rá, apró sötét pörsenések tarkították; valamennyit a kis kovácsműhelyben szerezte, melyet a palota istállóudvarán épített magának. Mindig is lenyűgözte őt a kovácsmesterség, és órákon át képes volt áradozni a fortélyairól. Most azonban, úgy tűnt, más jár a fejében.
– Nem bánnád – kérdezte hirtelen –, ha Emrys püspök adná áldását a frigyre?
– Miért bánnám? – kérdeztem. Kedveltem Emryst.
– Egyedül Emrys püspök – folytatta Arthur. – Druidák nélkül. Meg kell értened, Derfel, hogy Meurig kegyelméből élek itt. Végtére is, ő ennek a földnek a királya.
– Uram – kezdtem volna tiltakozni, de ő felemelt kezével hallgattatott el, és én nem is méltatlankodtam tovább. Tudtam jól, milyen nehéz lehet kijönni az ifjú Meuriggal, aki neheztelt Arthurra, amiért Tewdric egy időre megfosztotta hatalmától, és amiért ő nem részesülhetett Mynydd Baddon dicsőségében. Meurig gwenti birtoka a dombtól alig néhány méternyire kezdődött, az Usk folyót átszelő római híd túlsó végén, és Siluria e keleti része hivatalosan szintén Meurig uralma alá tartozott.
– Meurig akarta, hogy egyszerű bérlőként éljek – magyarázta Arthur –, de Tewdric adott jogot a királyi bérleményekhez. Ő legalább hálásnak mutatkozott mindazért, amit Mynydd Baddonnál elértünk, ám az ifjú Meurig csakis úgy adta áldását az alkura, hogy legalább színleg vonzalmat mutatok a kereszténység eszméje iránt. – Gúnyosan rajzolta magára a kereszt jelét, és becsmérlő grimaszt vágott.
– Nem kell Meurig kegyét keresned – szóltam indulatosan. – Egy hónapot adj, és a nyomorult kutya térden csúszva kéri a bocsánatod.
Arthur felnevetett. – Újabb háború? – Megrázta a fejét. – Meurig talán ostoba, de sosem kereste a háborúságot, így nincs okom gyűlölni. Békén fog hagyni, míg ki nem hívom magam ellen. Amellett, épp eleget harcolok, hogy Gwent miatt is aggódnom kelljen.
Kicsinyes harcokba kellett bonyolódnia. Oengus Feketepajzsosai még most is fosztogatták Siluria nyugati határvidékét, és Arthur kis helyőrségekből álló hálózatot állított fel, hogy az íreket visszatartsa. Nem haragudott Oengusra, akit leginkább a barátjának tartott, hiszen Oengus éppoly kevéssé tudott ellenállni az új termés csábításának, miként a kutya a bolhászkodás kényszerének. Siluria északi határvonala már komolyabb gondokat vetett fel, mert annak túloldalán Powys következett, és Powysban Cuneglas halála óta a káosz uralkodott. Cuneglas fiát, Perddelt ugyan királlyá kiáltották, ám legkevesebb féltucatnyi törzsfő gondolta úgy, hogy több jogcíme termett a koronára, mint Perddelnek, és Powys egykor magasztos királysága nyomorúságos csatamezővé változott. Powys elszegényedett északi szomszédja, Gwynedd kénye-kedve szerint fosztogatott; rablócsapatok harcoltak egymás ellen, kötöttek ideiglenes szövetségeket, szegték meg ezeket, mészárolták le egymás családjait, és vonultak vissza a hegyek közé, valahányszor őket fenyegette a mészárlás réme. A lándzsások közül épp elegen esküdtek hűséget Perddelnek, hogy megtartsák a trónján, ám ahhoz már kevesen voltak, hogy legyőzzék a lázongó törzsfőket.
– Azt hiszem, közbe kellene avatkoznunk – vetette fel Arthur.
– Avatkoznunk, uram?
– Meurignak és nekem. Ó, én is tudom, hogy gyűlöli a háborút, de előbb vagy utóbb az ő becses hittérítőit is elkezdik öldösni, és az majd meggyőzi arról, hogy Perddel támogatására küldje a lándzsásait. Persze csak addig, míg Perddel hajlandó megtűrni a kereszténységet Powysban, amit kétségkívül meg fog tenni, ha visszakaphatja királyságát. Ha pedig Meurig harcba vonul, alighanem engem is támogatására hív. Inkább haljanak az én embereim, mint az övéi.
– Keresztény zászló alatt? – kérdeztem keserűen.
– Kétlem, hogy másikat akarna – felelte Arthur nyugodtan. – Én lettem siluriai adóbegyűjtője, miért ne lehetnék powysi hadura is? – Szárazon elmosolyodott, majd ártatlan mosoly áradt szét az arcán. – Lenne még egy oka, hogy Gwydre és Morwenna keresztényi frigyre lépjen – tette hozzá idővel.
– Éspedig? – ösztökéltem, hiszen látni való volt, hogy a másik indokkal nem szívesen hozakodik elő.
– Tegyük fel, hogy Mordrednek és Arganténak nem születik gyermeke.
Sokáig nem feleltem. Nem is olyan rég, Aquae Sulisban Guinevere ugyanezt a lehetőséget vetette fel, bár én már akkor is képtelenségnek tartottam. Miként ezt meg is mondtam.
– De ha mégis gyermektelenek maradnak – erősködött Arthur –, ki követelhetné jogosan Dumnonia trónját?
– Természetesen te magad – feleltem. Arthur Uther fiának vallhatta magát, még ha törvénytelen fiának is, és nem akadt más, aki nálánál inkább jogot formálhatott a királyságra.
– Nem, nem – rázta a fejét sebesen. – Én nem akarok király lenni. Soha nem is akartam.
A kertben sétáló Guinevere felé fordultam, és sejtettem, hogy Mordred utódlásának kérdése elsősorban őt foglalkoztatja. – Akkor hát Gwydre? – kérdeztem.
– Akkor hát Gwydre – értett egyet.
– Ő szívesen venné? – firtattam.
– Azt hiszem. Inkább az anyjára hallgat, mint rám.
– Te nem akarnád Gwydrét királynak?
– Azt akarom, hogy az legyen Gwydréböl, ami lenni szeretne – felelte Arthur –, s ha Mordred nem hagyna örököst, és Gwydre jogot formálna a trónra, én mindenben támogatni fogom.
Beszéd közben le sem vette a tekintetét Guinevere-ről, így hát joggal gyanítottam, hogy az ő ereje munkál e becsvágy mögött is. Guinevere mindig is királyné akart lenni, ám most, úgy tűnt, azzal is beérte volna, hogy egy király anyja legyen, ha már Arthur elutasította a trónust.
– De mint mondod – toldotta meg Arthur –, talán ez egész felvetés esztelen. Remélem, hogy Mordrednek számtalan fia lesz, de ha még sem, és Gwydre király akar lenni, szüksége lesz a keresztények támogatására. Most a keresztények uralják Dumnoniát, nem igaz?
– De igen, uram – feleltem komoran.
– Akkor hát kétszerte is számító lépés lenne, ha a keresztényi rítusok szerint tartanánk Gwydre esküvőjét – mondta Arthur szégyenlős mosollyal. – Látod már, milyen közel áll leányod ahhoz, hogy királyné legyen? – Én magam soha azelőtt nem gondoltam ilyesmire, és arcom ékesen árulkodott is erről, hisz Arthur újra felnevetett. – Én magam se keresztényi ceremóniát kívánnék Gwydre és Morwenna számára – vallotta meg. – Ha csak rajtam állna, Merlin adná össze őket.
– Vannak híreid Merlinről, uram? – kérdeztem buzgón.
– Nincsenek. Reméltem, hogy te szolgálsz majd hírekkel.
– Csak szóbeszéddel, uram. – Merlint egy éve senki sem látta. A diadal éjszakáján elhagyta Mynydd Baddont, Gawain hamvaival együtt – vagy legalábbis egy csomaggal, benne Gawain elüszkösödött csontjaival, és némi hamuval, mely éppúgy tartozhatott a herceghez, mint holmi közönséges tűzifához –, és attól a naptól fogva én sem láttam őt. A szóbeszéd szerint a Túlvilágra költözött, mások szerint csak Írországba, vagy valahová a nyugati hegyek közé, de bizonyosat senki sem tudott. Azt mondta, Nimuénak kell segédkeznie, de hogy hol, azt még nekem sem árulta el.
Arthur felegyenesedett, és lesöpörte a füvet nadrágja száráról.
– Ideje étkezni – mondta –, és figyelmeztetlek, hogy Taliesin megint valami végeérhetetlen, unalmas énekkel készült Mynydd Baddonról. Ami ennél is rosszabb, még nem végzett vele! Folyton újabb versszakokat aggat rá. Guinevere szerint valóságos mestermű, és bizonyosan úgy is van, ha ő mondja, de hogy miért kell végigszenvednünk minden egyes étkezéskor?
Ez alkalommal hallottam először Taliesin énekét, és a bárd valósággal megbabonázott. Olyan volt, miként azt Guinevere találóan megjegyezte, mintha a csillagok zenéje kelt volna életre a földön. Csodálatosan tiszta hangon énekelt, és tovább kitartott egy-egy hangot, mint bármely más bárd, akit korábban hallottam. Később megtudtam tőle, hogy hosszasan gyakorolja magát a légzést is, melyről sosem gondoltam volna, hogy gyakorlást igényel, és ennek segítségével sokáig képes az elhaló hangot kitartani, hogy lírájának határozott akkordjával vessen neki véget, avagy eléri, hogy a szoba sokáig visszhangozzon és reszkessen diadalmas hangjától. Azon a nyári estén, ott Iscában, új életre keltette körülöttem a Mynydd Baddon-i csatát. Sokszor hallottam még Taliesint énekelni, és mindahányszor ugyanezzel a bámulattal.
A dalnok mindezek ellenére megmaradt szerény, tartózkodó férfiúnak. Megértette tulajdon hatalmát, és békét talált általa. Kielégítette, hogy patrónusának tudhatja Guinevere-t, aki értékelte művészetét, bőkezűen jutalmazta, és azt is megengedte neki, hogy heteket a palotától távol töltsön el. Egyszer megkérdeztem, hogy hová megy ilyenkor, mire Taliesin azt felelte, hogy a hegyek és völgyek közt bolyong, énekel a népeknek.
– És nemcsak énekelek – tette hozzá –, hanem meg is hallgatom őket. Kedvelem a régi énekeket. Olykor csak egy-egy foszlányára emlékeznek, én pedig igyekszem újra összerakni őket. – Nagyon fontos dolog, mondta el, odafigyelni a köznapi emberek dalaira, mert ebből megtudni, mit kedvelnek; ez legalább annyira fontos, mint hogy a saját énekeit elmondhassa nekik. – Könnyű az urakat szórakoztatni – tette hozzá –, hiszen ők szórakozásra vágynak, ám egy földművesnek a dalnál előbbre való az alvás, és ha képes vagyok őt ébren tartani, abból tudhatom, hogy a dalaim érnek valamit. – Néha pedig, vallotta meg, tulajdon magának is énekelget. – Ülök a csillagok alatt, és énekelek – mondta szégyenlős mosollyal.
– Csakugyan belelátsz a jövőbe? – tudakoltam tőle e beszélgetés alkalmával.
– Álmodom – felelte, akárha hétköznapi képességről beszélne. – A jövőt látni olyan, mint ködfátyolon keresztül kémlelni, és az eredmény aligha éri meg az erőfeszítést. Amellett, soha nem tudhatom, hogy a jövő képeivel az Istenek ajándékoznak-e meg, avagy azok saját félelmeimből táplálkoznak. Végtére is, csupán egyszerű bárd vagyok.
Azt hiszem, igyekezett megkerülni a kérdést. Merlintől tudtam, hogy Taliesin cölibátusban él, csak hogy jövőbelátó képességét megtartsa, így hát nyilván ő is magasabbra értékelte azt, mintsem mutatta – csak épp így akarta elvenni mások kedvét a kérdezősködéstől. Taliesin jóval azelőtt meglátta jövőnket, hogy mi akár csak megsejthettük volna, egyszerűen csak nem akarta azt felfedni előttünk. Ilyen magának való ember volt.
– Egyszerű bárd? – ismételtem szavait. – Sokak szerint minden idők legnagyobb bárdja.
Megrázta a fejét, hogy lerázza magáról hízelgésem. – Egyszerű bárd – erősködött –, noha olyasvalaki, aki alávetette magát a druidák kiképzésének. Cornoviában, Celafyddtől tanultam ki a rejtelmeket. Hét és még három esztendeig tanultam, s a legutolsó napon, mikor magamhoz vehettem volna a druidák botját, inkább elhagytam Celafydd barlangját, és azóta bárdnak hívom magam.
– De hát miért?
– Talán azért – felelt hosszas gondolkozás után –, mert druidának lenni nagy felelősség, és én ezt nem akarom. Figyelni szeretek, Lord Derfel, és történeteket elmondani. Az idő maga a történet, és én inkább vagyok mesélője, mintsem formálója. Merlin változtatni akart a történet menetén, és kudarcot vallott. Én nem merészkedem ilyen messzire.
– Merlin kudarcot vallott? – kérdeztem.
– Nem a kis dolgokban – felelt Taliesin nyugodt hangon. – Ám a nagyokban? Nos, igen. Az Istenek egyre távolabb sodródnak tőlünk, és gyanítom, hogy immár sem az én dalaim, se Merlin tüzei nem csábíthatják vissza őket. Nagyot fordul a világ, Lord Derfel, új istenek jönnek, és ez talán nem mindig rossz. Egy isten mindig isten, ugyan mit számítana, melyikük uralkodik? Csak a büszkeség és a megszokás marasztal ősi isteneink mellett.
– Azt mondod, valamennyiünknek kereszténnyé kellene válnunk? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Hogy mely istent imádod, számomra édes mindegy, uram – felel te. – Én csupán azért vagyok itt, hogy figyeljek és énekeljek.
Így hát Taliesin énekelt, míg Arthur Guinevere-rel az oldalán Siluriát uralta, én pedig Mordred felett őrködtem, hogy gátat vessek rosszakaratának. Merlin eltűnt, talán a távoli nyugat kísérteties ködében. A szászok meghúzták magukat, de tovább ácsingóztak a földünkre, és a mennyekben, ahol senki sem vetett gátat az ártó akaratnak, az Istenek újra elvetették kockáikat.

 

Mordred boldogan élt a Mynydd Baddon utáni években. Az ütközetben megízlelhette a harc gyönyöreit, melyet azóta is mohón hajszolt. Egy ideig beérte azzal, hogy Sagramor vezérletével harcoljon; az egyre zsugorodó Lloegyrt fosztogatta, vagy a szász csapatokra vadászott, melyek termésünket és jószágainkat igyekeztek megrabolni, ám idővel beleunt Sagramor elővigyázatosságába. A numídiainak esze ágában sem volt új háborút kezdeményezni azáltal, hogy betör a területekre, melyek felett még mindig Cerdic uralkodott és ahol még nem tört meg a szászok ellenállása, ám Mordred annál inkább ácsingózott a pajzsfalak összecsapására. Egyszer megparancsolta Sagramor embereinek, hogy kövessék őt Cerdic birtokára, ám a lándzsások Sagramor parancsa nélkül nem keltek útra, márpedig Sagramor ellene volt a behatolásnak. Mordred egy ideig magában füstölgött, ám ekkor váratlanul segélykérő üzenet érkezett Broceliandéból, az armoricai briton királyságból, és Mordred önkéntesekből álló csapatot vezetett a Budic király határvonalát feszegető frankok ellenében. Több mint öt esztendőn át Armoricában maradt, és ez idő alatt nevet szerzett magának. A csatában, mondták emberei, nem ismert félelmet, és győzelmei egyre többeket vonzottak a sárkányos lobogó alá. Jobbára gazdátlan férfiak jöttek; útonállók és törvényen kívüliek, kik az összerabolt zsákmányon híztak, és akiknek Mordred minden kívánságát teljesítette. Visszavette Benoic régi királyságának java részét, és a bárdok kezdtek úgy mesélni róla, mint a feltámadt Utherről, sőt a második Arthurról – bár sok olyasmi is történt, amiről sosem született ének, és ami királyunk másik, becstelenségre, erőszakra és kegyetlenkedésre hajlamos oldalát mutatta meg. Arthur maga is harcolt ezekben az években. Mint azt előre meglátta, Gwent egyre több hittérítőjét mészárolták le Powysban, és Meurig Arthur segítségét követelte a lázongók megbüntetésére, így hát Arthur megadóan északnak lovagolt embereivel. Nem voltam ott, hogy segíthessek neki, hiszen kötelmeim Dumnoniában marasztaltak, de valamennyien hallottuk a történeteket. Arthur meggyőzte Oengus mac Airemet, hogy űzze ki a lázadókat Demetiából, és míg Oengus Feketepajzsosai nyugatról, addig Arthur emberei délről támadtak. Meurig serege, mely kétnapnyira lemaradt Arthur mögött, már csak egy szétvert lázadást és felkötött gyilkosokat talált, bár a papok gyilkosai közül többen Gwyneddben leltek menedékre, melynek királya, Byrthig, nem volt hajlandó kiadni őket. Byrthig abban reménykedett, hogy a lázadók segítségével még több földet hasíthat ki magának Powysból, de Arthur, fittyet hányva Meurig tanácsaira, északnak vette az irányt, és Caer Geinél legyőzte Byrthiget. Ezután, szinte megállás nélkül, és azzal az ürüggyel, hogy a papok gyilkosai közül többen tovább menekültek észak felé, a Sötét Útra és Lleyn rettegett királyságába vezette harcosait. Oengus ide is követte őt, és Foryd homokfövenyén, ahol a Gwyrfair folyó egyenesen a tengerbe ömlött, Oengus és Arthur a két sereg közé fogta és összezúzta Lleyn embereit. Diwrnach vízbe fulladt, több mint száz lándzsását ott helyben levágták, a maradék fejvesztve menekült. Arthur két nyári hónap alatt véget vetett a lázongásnak Powysban, visszaverte Byrthiget, és megölte Diwrnachot – ez utóbbival végre beteljesítve Guinevere-nek tett egykori esküjét, miszerint bosszút vesz azokon, akik megfosztották atyját királyságától. Guinevere atyja, Leodegan egykor Henis-Wyren királyaként uralkodott, míg az Írországból érkező Diwrnach egyetlen rohammal be nem vette az országot, hogy azt Lleynre keresztelje, Guinevere-t pedig nincstelen száműzötté tegye. Diwrnach meghalt, és Guinevere bizonyára azt akarta, hogy a királyság a fiára szálljon, ám akkor sem tiltakozott, mikor Arthur Oengus kezére játszotta Lleynt, méghozzá abban a reményben, hogy ezzel leköti a Feketepajzsosokat, és azoknak nem marad idejük Powysra. Jobb úgy, mondta később Arthur, hogy Lleyn élén ír király áll, hiszen a népek java része megmaradt írnek, és Gwydre az ő szemükben sosem lenne egyéb, csak idegen. Attól fogva Oengus legidősebb fia uralta Lleynt, Arthur pedig trófea gyanánt Diwrnach kardját vitte Guinevere-nek Iscába.
Jómagam mindebből semmit sem láttam, hiszen nekem Dumnoniát kellett igazgatnom, ahol az én embereim gyűjtötték be Mordred adóját és tartatták be Mordred törvényeit. Issa vállalta magára a munka java részét, aki immár saját jogán is úrrá emelkedett, és lándzsásaim felének parancsolt. Időközben apa lett, és felesége máris újabb gyermeküket várta. Scarach velünk együtt élt Dun Caricben, ahonnét Issa rendre kilovagolt, hogy az országot járja, s ahonnét, minden egyes hónapban és egyre inkább vonakodva, magam is útra keltem, hogy Durnovariában csatlakozzak a Királyi Tanácshoz. Az összejöveteleken Argante elnökölt, miután Mordred nyílt parancsot küldött, hogy felesége járjon el helyette. Eleddig még Guinevere sem vehetett részt a Tanács ülésein, ám Mordred nem tűrt vitát, így Argantét is meghívták a Tanácsba, ahol ki más, mint Sansum püspök lett legbuzgóbb szövetségese. Sansum maga is a palotában lakott, és amíg Fergal druida az egyik, addig ő Argante másik fülébe sugdolózott. Sansum gyűlölettel viseltetett minden pogány iránt, de miután látta, hogy nem tehet szert hatalomra, hacsak meg nem osztja azt Fergallal, tüstént megenyhült iránta. Morgan, Sansum felesége, Mynydd Baddon után visszaköltözött Ynys Wydrynbe, ám a püspök Durnovariában maradt, inkább választva a királyné bizalmát felesége társasága helyett.
Maga Argante módfelett élvezte a királyi hatalom gyakorlását. Nem hinném, hogy szerelemre gyúlt volna Mordred iránt, annál inkább szerette viszont az aranyat, és ha már Dumnoniában maradt, úgy intézte, hogy az ország adóinak legnagyobb része az ő kezébe kerüljön. Magával a gazdagsággal csak kevésre ment. Nem építkezett, miként azt Arthur és Guinevere tette; nem érdekelte az erősségek és a hidak újjáépítése, egyedül az, hogy az adókat, akár sóban, akár szemes terményben vagy szőrmékben fizették meg, mielőbb aranyra váltsa. Némi aranyat elküldött urának, aki szüntelenül pénzt követelt növekvő seregének, de a legtöbbet a palota boltozatos pincéiben halmozta fel. A Fosse Way mentén elrejtett aranyat már rég visszaszerezte, s ehhez adta az újabb és újabb kincseket, főként Sansum püspök biztatására, aki püspöksége mellett immár főtanácsadó és kincstárnok is lett. Nem kételltem, hogy ez utóbbi tisztét felhasználva a maga javára is alaposan megdézsmálta a kincstárat. Egyszer meg is gyanúsítottam ezzel, mire nyomban sértődött grimaszt vágott.
– Engem nem érdekel az arany, uram – szólt ájtatosan. – Hát nem azt parancsolta a mi Urunk, hogy ne itt a földön gyűjtsünk kincseket, hanem odafent a mennyben?
Elfintorodtam. – Parancsolhat, amit akar – mondtam –, te akkor is eladnád a lelked az aranyért, püspök. És mondjak valamit? Még jó üzletet is csinálnál vele.
Gyanakodó pillantást vetett rám. – Jó üzletet? Miért?
– Mert csak a hitványságot cserélnéd aranyra, hát azért. – Soha nem színleltem, hogy kedvelném Sansumot, ahogy ő sem kedvelt engem. Az egérkirály mindig azzal vádolt, hogy leveszem a sápot a beszedett adóból, és ennek bizonyítására azt a tényt hozta fel, hogy eddig minden évben csak csökkentek a kincstár bevételei, miközben a hiányt éppenséggel ő idézte elő. Sansum aláíratott Mordreddel egy rendelkezést, mely alapján minden keresztény mentesült az adófizetés kötelme alól, és merem állítani, az egyház még soha nem térített meg annyi pogányt, mint abban az esztendőben – noha Mordred visszavonta a parancsot, mihelyst felismerte, hogy milyen sok lelket, ám mily kevés aranyat menthet meg vele. Sansum ezután azt találta ki, hogy az egyház és csakis az egyház gyűjtse össze a keresztények adóját. Egy évre valóban meg is emelkedtek a bevételek, ám azután újra meredeken esni kezdtek, amint a keresztények rájöttek, hogy olcsóbb megvesztegetni Sansumot, mint megfizetni az adót. Sansum már azt fontolgatta, hogy megkétszerezi a pogányokra kivetendő adót, ám Fergal és Argante keresztbe húzták e számítását. Argante azt javasolta, hogy inkább a szászokra kivetett sarcot kettőzzük meg, ám ekkor Sagramor tagadta meg a sarc beszedését, nehogy lázadást szítson Lloegyrben, mely ekkoriban kezdett csak lenyugodni. Nem csoda hát, hogy gyűlöltem tanácsülésekre járni, és egy-két évnyi értelmetlen küszködés után fel is hagytam e szokással. Issa továbbra is begyűjtötte az adót, de már csak a becsületesek fizettek, és úgy tűnt, ők is évről évre kevesebben. Mordred egyre amiatt zsörtölődött, hogy koldusbotra jut, miközben Sansum és Argante csak hízik.
Argante csakugyan hízott, ám gyermektelen maradt. Néha ugyan felkereste Broceliendét, és olykor Mordred is hazatért Dumnoniába, ám Argante állapota egyetlen látogatás után sem változott. Imádkozott, áldozatot mutatott be, szent forrásokat keresett fel, mégis meddő maradt. Emlékszem a tanácsteremben uralkodó bűzre, mikor újszülött gyermekek bélsarával bekent övet viselt, melyet biztos gyógyírnak tartottak a meddőség ellen, ám ez éppúgy nem segített, mint a pirítógyökér vagy a naponta fogyasztott mandragóra. Sansum végül meggyőzte arról, hogy egyedül a keresztények csodája segíthet, és két évvel azután, hogy Mordred harcba indult Broceliandéban, Argante kihajította Fergal druidát a palotából, és nyilvánosan megkeresztelkedett a Durnovaria északi mezsgyéjén hömpölygő Ffraw folyó vizében. Hat hónapon át mindennap részt vett az ájtatosságokon, melyeket a Sansum által a város központjában emelt templomban tartottak, ám a hasa a hatodik hónap végére is éppoly lapos maradt, mint amikor begázolt a folyó vizébe. Így azután Fergalt visszahívták a palotába, s vele együtt denevérürülékből és menyétvérből való új csodaszer is érkezett.
Gwydre és Morwenna ekkorra összeházasodtak, és már közös gyermeküket nevelték; a fiúcskát, akit Emrys püspök segédletével Arthurnak kereszteltek, és akit valamennyien Arthur-bachnak, Kicsi Arthurnak szólítottunk. Argante a szertartást személye elleni sértésnek látta. Tudta, hogy sem Arthur, sem Guinevere nem rajong a keresztényekért, és hogy unokájuk megkeresztelése sokkal inkább szívesség Dumnonia keresztényeinek, kiknek támogatására igencsak rá lesznek szorulva, ha Gwydrét akarják a trónra ültetni. Amellett, Arthur-bach egész léte Mordred szégyenére vallott. Egy királynak termékenynek kellett lennie, mindenki ezt várta, és Mordred nem teljesítette kötelmét. Mit sem számított, hogy Mordred Dumnonia széle-hosszában fattyakat nemzett, mikor Argantét nem ajándékozta meg örökössel. A királyné sötét szavakkal illette megnyomorodott lábát, emlékeztetett születésének baljós körülményeire, és keserűséggel tekintett Siluriára, hol vetélytársa, tulajdon leányom, annál készebbnek mutatkozott új hercegek kihordására. A királyné egyre reményvesztettebbé vált, már kincseit sem sajnálta a szédelgőktől, akik duzzadt méhet ígértek neki, ám Britannia minden varázslója sem segíthette hozzá a fogantatáshoz, miként, ha igazak voltak a szóbeszédek, a palotaőrség lándzsásai sem. És mindeközben Gwydre tovább várt Siluriában, és Argante tudta, hogy ha Mordred meghalna, Dumnonia Gwydrére száll.
Mordred uralkodásának korai éveiben minden tőlem telhetőt megtettem, hogy fenntartsam Dumnonia békéjét, és erőfeszítéseimet egy ideig csak segítette a király távolléte. Magisztrátusokat neveztem ki, és így biztonságban örökítettem tovább Arthur igazságát. Arthur mindig is kedvelte a jó törvényeket, és állította, ezek tartják össze az országot, miként a kemény bőrréteg alatt a fűzfadeszkák összetartják a pajzsot. Ő maga is külön gondot fordított olyan helyi elöljárók kinevezésére, akik minden körülmények között pártatlannak bizonyultak, és zömében földbirtokosokat, kalmárokat és papokat választott, akik elég vagyonosak voltak ahhoz, hogy ellenálljanak a pénz kísértésé-
nek. Ha bárki megveheti magának a törvényt, szerette Arthur mondogatni, akkor a törvény értéktelenné lesz, és az ő magisztrátusai valamennyien hírnevesek voltak tisztességükről. Nem tartott azonban soká, míg Dumnonia hatalmasságai felismerték, hogy az elöljárókat is meg lehet kerülni. Ha a megfelelő összeget felajánlották, Sansum vagy Argante rövid úton elintézte, hogy Mordred még Armoricából is hazaüzenjen, egy-egy döntés azonnali megváltoztatását követelve, én pedig azon kaptam magam, hogy az apró igazságtalanságok egyre dagadó árjával kell megküzdenem. A becsületes elöljárók inkább lemondtak, mintsem elszenvedjék helyes döntéseik szüntelen megváltoztatását, míg azok a jó szándékú emberek, akik egyébként alávetették volna magukat a törvény hatalmának, hajlamosak lettek lándzsával elintézni a vitatott kérdéseket. A törvény szétmállása lassú folyamat, én mégsem állhattam neki ellen. Nekem kellett volna megzaboláznom Mordred önfejűségét, miközben Argante és Sansum mindenben igyekeztek gáncsot vetni erőfeszítéseimnek.
Mégis, egészét tekintve, boldog éveket tudtunk magunk mögött. Kevesen éltek negyven esztendőt, Ceinwyn és jómagam mégis megtettük, és az Isteneknek hála még kiváló egészségnek örvendtünk. Morwenna házassága örömmel töltött el bennünket, Arthur-bach születése még inkább, és egy évre rá Seren leányunk is feleségül ment Ederynhez, Elmet koronahercegéhez. A házasságot jól felfogott érdekek hozták tető alá, hiszen Seren Powys királyának, Perddelnek volt az unokatestvére, és a frigy ekképpen Elmet és Powys szövetségét erősítette. Bár Ceinwyn szívből ellenezte a házasságot, amiért gyengéd ragaszkodásnak a nyomát sem látta Seren és Ederyn között, Seren boldogan vállalta a majdani királyné szerepét, és hozzáment a herceghez, akivel messzire költözött tőlünk. Szegény Serenem, sosem érhette meg, hogy királyné legyen belőle; első gyermeke, egy leány szülése közben halt el, és az újszülött is alig másfél nappal élte csak túl az anyát. Három leányom közül így a második is átkelt a Túlvilágra.
Megsirattuk Serent, bár nem keserűbb könnyekkel, mint egykor a kis Dián halálát, és alig egy hónap múltával Morwenna életet adott második gyermekének is, egy leánynak, akit ő és Gwydre Serennek keresztelt. Unokáink bearanyozták minden napunkat. Nem jöttek Dumnoniába, ahol Argante féltékenysége veszélyeztette volna ártatlan életüket, de Ceinwyn és én annál gyakrabban látogattunk Siluriába. Oly gyakran megfordultunk ott, hogy Guinevere különszobákat ajánlott fel a palotában, a mi kizárólagos használatunkra, és idővel már több időt töltöttünk Iscában, mint Dun Caricben. Hajam és szakállam lassan őszbe csavarodott, és szívesebben engedtem, hogy Issa bajlódjék Argantéval, míg én unokáimmal játszadozom. Anyámnak is házat építettem Siluria tengerpartján, ám ekkorra már annyira eluralkodott rajta a téboly, hogy azt sem tudta, mi történik vele, és folyton abba a nyomorúságos viskóba igyekezett visszatérni. Az egyik téli ragály vitte el, s miként Aelle-nek megígértem, szász szokás szerint lábával észak felé temettem el.
Dumnonia pusztult, és én nem sok mindent tehettem a pusztulása ellen, hisz Mordred épp elég hatalmat birtokolt, hogy engem megkerüljön. Issa mindezek ellenére is megtartotta a rend és tisztesség látszatát, miközben Ceinwyn és én minden korábbinál több időt töltöttünk Iscában. Azok a csodálatos emlékek, melyeket Siluriáról őrzök: napfényes nyarak emlékei, mikor Taliesin lágy altatókat énekelt, és Guinevere finom gúnyt űzött boldogságomból, amint a pázsiton egy felfordított pajzs hátán tologattam Arthur-bachot és Serent. Arthur szívesen csatlakozott hozzánk, hisz mindig is kedvelte a gyermekeket, és némelykor Galahad is megjelent, hogy fényűző száműzetését megossza Arthurral és Guinevere-rel.
Galahad még ekkor sem házasodott meg, noha gyermeket nevelt. Unokaöccsét és Lancelot gyermekét, Peredur herceget vette magához, aki Mynydd Baddon holtjai közt zokogott, mikor rábukkant. Ahogy Peredur cseperedett, egyre inkább emlékeztetett atyjára; ugyanazt a sötét bőrt, ugyanazt a nemes metszésű arcot viselte, természete mégis inkább vallott Galahadre, mint Lancelotra. Eszes, komoly és őszinte fiú volt, aki mindent megtett, hogy jó keresztény váljék belőle. Nem tudom, mennyire ismerte atyja élettörténetét, de Peredurt mindig is nyugtalanította Arthur és Guinevere, miként, azt hiszem, ők is nyugtalanítónak találták a fiút. Ez persze nem Peredur hibája volt, csak éppen az arca idézett fel olyan emlékeket, melyeket legszívesebben valamennyien elfeledtünk volna. Annyi bizonyos, hogy mindketten hálásnak tűntek, mikor Peredurt tizenkét esztendősen Meurig gwenti udvarába küldték, hogy ott tanulja ki a harcos mesterségét. Bármennyi jóság is lakozott Peredurban, a távozásával mintha sötét árnyék hullt volna le Iscáról. Később, jóval azután, hogy Arthur története véget ért, alaposan megismertem Peredurt, és tartottam olyan jóravaló embernek, mint akárki mást.
Peredur nyugtalaníthatta Arthurt, ám más aligha. Ma, ezekben a komor és sötét napokban, mikor az emberek visszatekintenek és arra emlékeznek, mi mindent veszítettek el Arthurral, jobbára Dumnoniáról beszélnek, de még akadnak, akik inkább Siluriát gyászolják, hisz azokban az években békével és igazsággal ajándékoztuk meg azt a jelentéktelennek tartott királyságot. Nem szűntek a ragályok és nem szűnt a szegénység, s a férfiak éppúgy berúgtak és egymás vérét ontották, lehetett Arthur bármily tisztességes, ám az özvegyek joggal számíthattak a jóvátételre, és az éhezők is tudták, hogy a magtárakban egész télen akad élelem. Ellenség nem háborgatta Siluria határvidékét, s bár a keresztény vallás futótűzként terjedt a völgyekben, Arthur nem engedte megbecsteleníteni a pogányok szent helyeit, ahogy a pogányok sem ronthatták le a keresztény templomokat. Azokban az években az valósult meg Siluriában, amit Arthur Britannia egészének megálmodott. A gyermekeknek nem kellett rettegniük a rabszolgasortól, a termést nem égették fel, és a hadurak nem fosztották ki a náluk gyengébbeket.
Ám a biztonság szigetén túl már sötét fellegek gyülekeztek. Merlin távollétét is borús előjelnek tartottuk. Évek múltak el évek után, s mert semmiféle hírt nem kaptunk felőle, a népek joggal feltételezték, hogy a druida meghalt, hiszen senki, még Merlin sem élhetett ilyen sokáig. Meurig, mint várható, civakodó és akadékoskodó szomszédnak bizonyult, aki mindig magasabb adókat vagy a Siluria völgyeiben lakó druidák kiűzését követelte, noha Tewdric, mikor éppen elhagyta az önmagára kiszabott aszkétaéletet, mindig mérsékletre próbálta inteni. Powys továbbra is gyenge maradt, Dumnoniában pedig egyre inkább eluralkodott a törvénytelenség, bár Mordred távolléte megkímélte az országot a legrosszabbtól. Úgy tűnt, egyedül Siluriában fér meg a boldogság; Ceinwyn és én minden itt töltött idővel nehezebben tértünk vissza Dumnoniába. Kezdtük azt gondolni, hogy életünk hátralévő napjait Iscában kellene leélnünk. Miénk volt az egészség, a barátság, a család melege, a boldogság.
Elbizakodtunk, és a végzet minden elbizakodottság ellensége. A végzet, mint azt Merlin sosem mulasztotta el megjegyezni, megkerülhetetlen.

 

Az Iscától északra magasodó dombok közt vadásztam Guinevere-rel, mikor először hallottam, mekkora veszélybe került Mordred. Tél volt, a fák csupaszon meredeztek, és Guinevere fegyelmezett kutyái épp akkor rohantak le egy nagy, vörös szarvasbikát, mikor a Dumnoniából érkezett fullajtár rám talált. A férfi egy levelet nyújtott át, majd elkerekedett szemekkel figyelte, amint Guinevere utat tör magának az acsarkodó vérebek közt, hogy rövid lándzsája egyetlen döfésével megszabadítsa az állatot szenvedéseitől. A vadászok lerángatták a kutyákat a tetemről, majd elővonták késeiket, hogy kizsigereljék az állatot. Széthajtottam a pergament, elolvastam a kurta üzenetet, majd a hírvivőhöz fordultam.
– Arthur látta már?
– Nem, uram – felelte a férfi. – Az üzenetet nem neki címezték.
– Azonnal vidd el neki – nyújtottam felé a pergament. Guinevere boldogan és talpig véresen lépett el egy tetemtől.
– Mintha rossz hírt kaptál volna, Derfel.
– Épp ellenkezőleg – feleltem –, nagyon is jó hírt. Mordred megsebesült.
– Helyes! – kiáltott Guinevere izgatottan. – Remélem, súlyosan.
– Úgy tűnik. Egy bárd sebezte meg a lábát.
– Nagy kár, hogy nem a szívét. Hol van?
– Még Armoricában. – Az üzenetet maga Sansum mondta tollba. Úgy tűnt, Mordredet meglepte és legyőzte a frank király, Clovis hadserege, és urunk maga is súlyos sérülést szerzett. Sikerült elmenekülnie Benoic egyik ősi erősségébe, melyet Clovis azonnal szoros ostromgyűrűbe zárt. Mordred a frankoktól frissen visszahódított területen akart telelni, melyet kétségkívül máris második, tengerentúli királyságának gondolt, ám Clovis nyugat felé vezette a frankok seregét, és egy téli hadjárattal lepte meg. Mordred csúfos vereséget szenvedett, s bár életben maradt, nem menekülhetett Armoricából.
– Mennyire megbízható a hír? – firtatta Guinevere.
– Eléggé megbízható – feleltem. – Budic király küldte a hírvivőt Arganténak.
– Helyes! – lelkendezett Guinevere. – Helyes! Reméljük, a frankok be is végzik, amit elkezdtek. – Visszalépett a gőzölgő belsőségek egyre gyarapodó halmához, hogy egy cafatot odalökjön legkedvesebb kutyájának. – Meg fogják ölni, ugye? – kérdezte.
– A frankokat nem a könyörületességükről ismerik – mosolyogtam. – Remélem, a csontjain fognak táncolni – kiáltotta. – És még második Uthernek hívatta magát!
– Egy ideig csakugyan helytállt, úrnőm.
– Nem az számít, hogy harcolsz, Derfel, hanem hogy ki nyeri az utolsó csatát. – Újabb zsigereket vetett oda vérebeinek, majd megtörölte vadásztőre pengéjét, és visszatolta a hüvelyébe. – Argante mit várna tőled? – kérdezte. – Hogy mentsd meg? – Argante pontosan ezt követelte, miként Sansum is, aki ezért is értesített. Üzenetében azt parancsolta, hogy minden emberemmel siessek a déli partra, keressek hajókat és menekítsem ki Mordredet. Ezt tudattam is Guinevere-rel, aki gúnyosan sandított felém. – És most azt fogod mondani, hogy a kis varangynak tett esküd kötelez a segítségre?
– Nem tettem esküt Arganténak – feleltem –, Sansumnak pedig megannyira sem. – Az egérkirály rendelkezhetett, ahogy csak jónak látta, nekem azonban nem volt kötelességem engedelmeskedni, sem ebben, sem másban. Amellett, kételltem, hogy a sereg a zord téli időben egyáltalán eljuthatna Armoricába, és ha lándzsásaim még túl is élnék az átkelés megpróbáltatásait, aligha ütközhetnek meg Clovis frank hordájával. Mordred egyedül az öreg Broceliandei Budic király segítségére számíthatott, aki Arthur idősebb nővérét, Annát vette nőül, ám Budic – bármily elégtétellel figyelte, miként hadakozik Mordred a frankokkal az egykor Benoicnak nevezett földön – aligha kockáztatta, hogy Mordred megmentésével magára vonja Clovis figyelmét. Mordred, amennyire én láttam, pusztulásra ítéltetett. Ha a sebe nem is öli meg, Clovis bizonyosan.
A tél hátralevő részében Argante üzenetek garmadáját zúdította a nyakamba, melyek mindegyikében azt követelte, hogy vezessem át embereim a tengeren, de én megmaradtam Siluriában, és ügyet sem vetettem rá. Issa is kézhez vette ugyanezt a parancsot, ám kurtán megtagadta az engedelmességet, míg Sagramor egyenesen a tűzre vetette Argante üzeneteit. Argante, aki tulajdon hatalmát látta szertefoszlani ura fogyó életével, egyre kétségbeesettebb lett, és aranyat kínált a lándzsásoknak, akik hajlandónak mutatkoztak Armoricába hajózni. Jóllehet a lándzsások közül sokan elfogadták az aranyat, inkább vitorláztak nyugatra, Kernowba, avagy siettek északra, Gwentbe, hogysem magukra vonják Clovis frank seregének haragját. Argante kétségbeesése csak reményeinket szította. Mordred csapdába esett és beteges, előbb vagy utóbb meg kell érkeznie halálhírének is, mi pedig akkor Arthur lobogója alatt Dumnoniába vágtatunk, ahol Gwydre esélyes trónkövetelőként léphet fel. Sagramor hátrahagyja a szász határt, hogy bennünket támogasson, és Dumnoniában nem lesz majd senki, aki ellenünk szegülhetne.
Akadtak azonban mások is, akik Dumnonia trónusára függesztették tekintetüket. Erről kora tavasszal értesültem, mikor Szent Tewdric elhalálozott. Arthur még az elmúlt téli megfázástól tüsszögött és reszketett, ezért Galahadet kérte, hogy vegyen részt a régi király temetési szertartásán, melyet Gwent Iscától csekély távolságra fekvő fővárosában, Burriumban tartottak, Galahad pedig kikönyörögte, hogy én is elkísérjem. Magam is gyászoltam Tewdricet, aki mindig jó barátunk volt, de nem kívántam részt venni a temetésen, hogy elviselni kényszerüljek a végtelenül unalmas keresztényi szócséplést. Arthur ekkor maga is könyörgőre fogta.
– Meurig kegyelméből élünk itt – emlékeztetett rá –, és jól tesszük, ha tiszteletet mutatunk iránta. Elmennék, ha tudnék – tüsszentett hatalmasat –, de Guinevere szerint az most maga lenne a halál.
Így hát Galahad és jómagam jártunk el Arthur nevében, és a temetési szertartás csakugyan mérhetetlenül unalmas volt. Egy hatalmas, csűrre hasonlító templomban került rá sor, melyet Meurig abban az évben építtetett, hogy emlékeztessen Jézus Krisztus ötszáz esztendővel ezelőtti csodálatos születésére, s miután a templomban minden létező imádságot elmondtak és elkántáltak, még több fohászt kellett elviselnünk Tewdric sírhantja mellett. Nem volt halotti máglya, se éneklő lándzsások, csupán egy hideg verem a földben, körötte szolgalelkű papok egész csordája, majd a méltatlan szétszéledés és rohanás vissza a város tavernáiba.
Meurig úgy rendelkezett, hogy Galahad és én vacsoráljunk vele. Galahad unokaöccse, Peredur csatlakozott hozzánk, miként tette azt Burrium püspöke, egy Lladarn nevű komor lélek is, akinek a nap legunalmasabb imádságait köszönhettük. Lladarn újabb fohásszal kezdett neki az estebédnek, miután a legőszintébben érdeklődött lelkem állapota iránt, és megbotránkozására azt kellett hallania, hogy lelkem biztonságban tudom Mithrasnál. Az efféle válasz rendesen felingerelte Meurig királyt, ám ehhez most túlontúl zaklatott volt. Tudtam, hogy nem atyja halála dúlta fel ennyire, hiszen Meurig nem szűnt meg atyjára neheztelni, amiért az Mynydd Baddon kedvéért visszavette tőle a hatalmat, ám ennek ellenére egész este azzal untatott bennünket, hogy atyja szentségének és jámborságának dicséretét zengte. Kifejeztem reményem, hogy Tewdric könyörületes halált halt, mire Meurig közölte, hogy atyja éhen veszett, miközben az angyalok életmódját próbálta mímelni.
– A végén alig maradt belőle valami – sóhajtott áhítatosan Lladarn püspök –, csak a csont és a bőr, ez volt ő, csont és bőr! A szerzetesek úgy mondják, hogy bőre még ekkor is földöntúli fényben égett, Isten dicsőségére.
– Most pedig az Úr jobbján foglal helyet – vetett buzgón keresztet Meurig –, ahol egy napon magam is vele leszek. Kóstold meg az osztrigát, uram – tolt felém egy ezüstös tálat, majd tulajdon kezével töltött nekem bort. Sápatag ifjú volt még mindig, kidülledő szemekkel, sóhajnyi szakállal, és bosszantóan aprólékos, tudálékos modorral. Akár csak atyja, ő is a római módit utánozta. Ritkuló haján bronz homlok pántot viselt, tógába öltözött, és fekve étkezett. Azok a fekhelyek iszonyúan kényelmetlenek voltak. Meurig egy búskomor, fejőstehénre emlékeztető rhegedi hercegnőt vett asszonyul, aki pogányként érkezett Gwentbe, fiú ikreket adott királyának, és vonakodva bár, de még a keresztény vallást is a lelkébe engedte. Csak alig néhány pillanatra bukkant fel a félhomályos teremben, hogy gyanakvóan végigmérjen bennünket, ne egyen és ne szóljon semmit, majd éppoly rejtélyesen eltűnjön a szemünk elől.
– Van már valami hír Mordredről? – kérdezte Meurig asszonya rövid látogatása után.
– Semmi újat nem hallottunk, felség – felelte Galahad. – Clovis ostromgyűrűbe zárta, de hogy él-e vagy hal, senki sem tudja.
– Nekem vannak híreim – vidult fel Meurig, amiért előttünk értesült. – Tegnap egy kalmár híreket hozott Broceliandéból, és szerinte Mordred igen közel áll a halálhoz. A sebe elüszkösödött. – A király egy elefántcsont szilánkkal piszkálgatni kezdte fogait. – Isten akarata ez, Galahad herceg, egyedül Isten akarata.
– Dicsértessék a neve – szúrta közbe Lladarn püspök. A püspök ősz szakálla oly hosszúra nőtt, hogy elveszett a fekhelye alatt, és Lladarn leginkább törülközőként használta, melyben zsíros kezét megtisztíthatta.
– Mi magunk is hallottunk efféle szóbeszédet, felség – szóltam óvatosan.
Meurig vállat vont.
– A kalmár nagyon biztos volt magában – engedett le egy osztrigát a torkán. – Ha Mordred még nem is halt meg – ment tovább –, hamarosan ez is bekövetkezik, és nem marad utána örökös!
– Igaz – bólintott Galahad.
– És Powysi Perddel szintúgy gyermektelen – folytatta Meurig.
– Perddel még asszonyt sem vett maga mellé, felség – mutattam rá.
– És vajon akarna? – firtatta Meurig.
– Úgy mondják, Kernow egyik hercegnőjét szemelte ki – feleltem –, és az ír királyok is buzgón ajánlgatják saját leányaikat, de az anyja még várni kíván egy-két évet.
– Az anyja uralkodik felette, he? Nem csoda, hogy ilyen gyenge – szólt Meurig sipító fejhangján –, gyenge bizony. Hallom, Powys nyugati hegyeiben csak úgy hemzsegnek a törvényenkívüliek.
– Mi is hallottuk, felség – értettem egyet. Az Ír-tenger menti hegyekben Cuneglas halálát követően kezdtek felbukkanni a gazdátlan fegyveresek, s Arthur powysi, gwyneddi és ueyni hadjáratai csak felduzzasztották a számukat. Sokan leltek itt menedéket Diwrnach Vérpajzsosai közül is, kik Powys lázadóival szövetkezve új fenyegetést jelentettek Perddel trónjára nézve, noha eddig beérték annyival, hogy kellemetlenkedjenek. Rabolták a jószágot és a terményt, rabszolgának hurcoltak néhány gyermeket, majd gyorsan visszahúzódtak a hegyek közé, hogy a megtorlást elkerüljék.
– És Arthur? – érdeklődött Meurig. – Miért maradt el?
– Nincs jól, felség – felelte Galahad. – Szívesen jött volna, de sajna, a téli láz legyűrte.
– Azért semmi komoly? – firtatta Meurig olyan arckifejezéssel, melyből gyaníthattuk, mennyire szívesen venné, ha Arthur betegsége végzetesnek bizonyulna. – Csak remélni tudjuk, hogy nem az – sietett hozzátenni –, csak hát megöregedett, és az öregek gyakorta megadják magukat olyan semmiségeknek is, melyeket az ifjak könnyedén leráznak magukról.
– Én nem hinném, hogy Arthur öreg – vetettem közbe.
– Kevés híján ötven már! – mutatott rá Meurig méltatlankodva.
– Még addig is hátravan jó pár éve.
– Igenis öreg – erősködött Meurig –, öreg. – Elnémult, és én körülnéztem a palota termében, melyet bronz olajlámpások fénye világított be. Az öt fekhelyet és az alacsony asztalt leszámítva nem láttam egyéb bútorzatot, miként díszítményt sem, csak a keresztre feszített Krisztust, kinek fából faragott mása magasan a fejünk felett függött. A püspök egy ürücombon rágódott, Peredur némán nézett maga elé, míg Galahad arcán szórakozott kifejezéssel a királyt méregette. Meurig újfent a fogát kezdte piszkálni, majd felém mutatott az elefántcsont szilánkkal. – Mi történik, ha Mordred meghal? – Pislogni kezdett, ahogy mindig is tette, ha valami nyugtalanította.
– Új királyt kell keresnünk, felség – feleltem közönyösen, akárha a kérdés semmit se jelentene a számomra.
– Ennyit magam is felismertem – jegyezte meg maró gúnnyal –, de ki lenne az?
– Dumnonia urai majd eldöntik – kerültem meg az egyenes választ.
– És Gwydrét választják? – Újra hunyorogni kezdett, amint kihívott maga ellen. – Azt hallottam, Gwydrét választanák! Igazam van?
Nem szóltam, és végül Galahad válaszolt helyettem. – Gwydre bizonyosan fellépne igényével, felség – felelte óvatosan.
– Ő aztán nem lép fel, soha! Soha! – visította Meurig dühösen. – Atyja, úgy látszik, elfeledtétek, törvénytelen fattyú!
– Miként én is, felség – szúrtam közbe.
Meurig ügyet sem vetett rám. – „Törvénytelen gyermek nem léphet az Úr gyülekezetébe!” – erősködött. – így áll az írásban. Igazam van, püspök?
– „Törvénytelen gyermek még tíz nemzetség multával sem léphet az Úr gyülekezetébe” – ejtette gondosan a szavakat Lladarn, majd keresztet vetett. – Dicsérjük az Urat az Ő végtelen bölcsességéért, felség.
– Íme! – kiáltott Meurig, akárha el is döntötte volna az egész vitát.
Elmosolyodtam. – Felség – mutattam rá –, ha megtagadnánk az uralkodók törvénytelen gyermekeitől a trónt, hamarosan nem lennének királyaink.
Rám meredt savókék, kidülledt szemével, és próbálta eldönteni, hogy tulajdon ősiségét kérdőjelezem-e meg. Végül úgy döntött, nem kezd ellenségeskedést.
– Gwydre még fiatalember – szólt ehelyett –, és nem a király fia. A szászok egyre erősödnek, és Powysban a káosz az úr. Britanniának vezetőkre van szüksége, Lord Derfel, erős királyokra, kiket oly fájóan nélkülöz!
– Naponta hálaimát mondunk, amiért felséged tulajdon példájával ennek ellenkezőjét bizonyítja – szólt kenetteljesen Lladarn.
Azt gondoltam, a püspök hízelkedése csupán udvarias replika, az udvaroncok szokványos, ám semmitmondó frázisa, Meurig azonban minden szavát véresen komolyan vette.
– Pontosan! – kiáltott a király lelkesen, majd felém fordította fakó szemét, mintha elvárná, hogy visszhangozzam a püspök dicsérő szavait.
– Ki lenne az – kérdeztem ehelyett –, akit te szívesen látnál Dumnonia trónján, felség?
Hirtelen és heves pislogásából láttam, mennyire zavarba ejtette a kérdés. A válasz egyértelműnek tűnt: Meurig saját magát látta volna szívesen. Már Mynydd Baddon előtt is tett néhány erőtlen kísérletet a trón megszerzésére. Amikor ragaszkodott hozzá, hogy Gwent csak akkor segít a szászok ellenében, ha Arthur lemond a hatalmáról, éppen Dumnonia trónusát gyengítette, abban a reményben, hogy az egy napon az ölébe hullik majd, és most végre elérkezettnek látta erre az időt, ha saját jelöltségét addig nem is merte nyilvánosságra hozni, míg Mordred halálhíre el nem érte Britanniát.
– Azt a jelöltet támogatom – felelte inkább –, aki késznek mutatkozik alávetni magát a mi Krisztus Urunk parancsolatának. – A kereszt jelét rajzolta magára. – Isten alázatos szolgájaként nem tehetek másként.
– Dicsérjük az Urat! – sietett közbevágni a püspök.
– És ha nem kell csalatkoznom forrásaimban, Lord Derfel – törtetett tovább Meurig –, Dumnonia keresztényei is jó keresztény uralkodóért esengnek. Esengnek!
– És kik lennének a forrásaid, felség? – kérdeztem oly maró gúnnyal, hogy szegény Peredur is felriadt az ábrándozásból. Meurig nem válaszolt, s mert én magam sem számítottam válaszra, magam feleltem a kérdésre. – Sansum püspök talán – vetettem fel, és Meurig bosszús arckifejezéséből láthattam, hogy telibe találtam.
– Miért gondolod, hogy Sansumnak bármilyen beleszólása lenne e kérdésbe? – kérdezte Meurig kivörösödve.
– Sansum Gwentből érkezett, nemde, felség? – kérdeztem, és Meurig még inkább kipirult, ami nyilvánvalóvá tette, hogy Sansum csakugyan Meurig kezére igyekezett játszani Dumnonia trónját. Sansum abban is bizonyos lehetett, hogy Meurig még több hatalommal hálálja meg fáradozásait. – Bár nem hinném, hogy Dumnonia keresztényeinek szüksége lenne az oltalmadra, felség – folytattam –, hiszen Gwydre, akárcsak atyja, barátja a hitednek.
– Barátja! Arthur, mint Krisztus barátja! – csattant fel Lladam püspök. – Pogány szentélyek állnak Siluriában, állatokat áldoznak a régi isteneknek, az asszonyok pőrén táncolnak a holdfényben, szabadon járnak a druidák! – Nyál fröcsögött a püspök szájából, amint az égbe kiáltó vétkeket sorolta.
– Krisztus uralmának áldásai nélkül – hajolt előre Meurig –, nem lehet béke.
– Akkor nem lehet béke, felség – szóltam egyenesen –, ha ketten akarják ugyanazt a királyságot. Ez lenne hát, amit vejemnek üzensz?
Meurig újfent zavarba jött kéretlen őszinteségemtől. Egy osztrigahéjjal játszadozott, míg kiötölte a választ, azután megvonta a vállát.
– Megmondhatod Gwydrének, hogy földet, tisztességet és rangot kap védelmem alatt – szólt sűrűn pislogva –, de nem nézem el, hogy Dumnonia királya legyen. – Egészen kivörösödött, mire az utolsó szavakat is kimondta. Agyafúrt gazember volt ez a Meurig, de a szíve mélyén hitvány és gyáva alak, akinek bizonyára komoly erőfeszítésébe telt, hogy egyenesen megmondja az igazat.
Talán félte haragomat, de én udvariasan feleltem.
– Megmondom neki, felség – bólintottam, noha az üzenet nem Gwydrének, hanem Arthurnak szólt. Meurig nemcsak azt nyilvánította ki, hogy magának akarja Dumnonia trónját, de azt is, hogy Gwent félelmetes serege igyekszik majd megakadályozni Gwydre megválasztását.
Lladam püspök közelebb hajolt Meurighoz, és a páros belefeledkezett a sugdolózásba. Latinul beszéltek, melyről úgy gondolták, egyikünk sem beszéli, de Galahad megértette a nyelvet, és ki is hallgatta a püspök mondandóját.
– Azt tervezed, hogy Arthurt Siluria foglyává teszed? – vádolta Lladarnt már britonul.
Lladarn elvörösödött. Nemcsak Burrium püspöke volt, hanem a király főtanácsadója is, s mint ilyen, hatalmas ember. – Királyom – hajtotta meg fejét Meurig irányában – nem engedheti, hogy Arthur Gwent birtokán át vezesse lándzsásait.
– Igaz ez, felség? – kérdezte Galahad udvariasan.
– Én a béke embere vagyok – kérkedett Meurig –, s csak úgy biztosíthatom a békét, ha megtartom otthonukban a lándzsásokat.
Nem szóltam, attól való félelmemben, hogy olyan sértést vágnék Meurig fejéhez, amivel csak még inkább elmérgesíteném a helyzetet. Ha Meurig ragaszkodott ahhoz, hogy nem engedi mozogni lándzsásainkat, akkor sikeresen osztotta meg az erőket, melyek Gwydrét támogatták. A tilalom azt jelentette, hogy Arthur nem érhette el Sagramort, és Sagramor sem csatlakozhatott Arthurhoz, márpedig ha ezt az állapotot fenn tudta tartani, akkor neki kellett Dumnonia következő királyának lennie.
– Csakhogy Meurig nem fog harcolni – szólt másnap Galahad gúnyosan, amint a folyóparton lovagoltunk Isca felé. A fűzfákon kezdtek feltünedezni a tavasz első levelei, ám a hideg szelek és a foszladozó köd még az elmúlt telet idézték.
– Talán akkor – véltem –, ha van miért küzdenie. – Márpedig a harc ezúttal megérte az áldozatot, hiszen ha Meurig egyszerre uralta Gwentet és Dumnoniát, magáénak tudhatta Britannia leggazdagabb részét. – Attól függ – tettem hozzá – hány lándzsa áll ki ellene.
– A tiéd, Issáé, Arthuré, Sagramoré – mondta Galahad.
– Alig ötszáz ember? – kétkedtem. – Mikor Sagramor ilyen távol van tőlünk, és Arthurnak át kell kelnie Gwenten, ha Dumnoniába akar érni? Meurig hány embernek parancsolhat? Ezernek?
– Nem kockáztatna meg egy háborút – erősködött Galahad. – A jutalmat akarja, de a kockázat megrémíti.
Megállította a lovát, hogy megfigyeljen egy falusi férfit, aki kis gyékénycsónakján a folyó közepén halászott. A halász gyakorlott mozdulattal vetette el a hálóját, s míg Galahad a jártasságát csodálta, én mindenben a baljós jeleket kerestem. Ha lazacot fog, gondoltam magamban, akkor Mordred bizonyosan meghal. A kivetett hálóban jókora példány fészkelődött, és akkor arra gondoltam, hogy nem érhetem be ennyivel, hisz egyszer valamennyiünknek meg kell halnia, de ha a háló legközelebb is hallal együtt jön fel, akkor Mordred még Beltain előtt elpusztul. A halász üresen húzta vissza a hálót, én pedig babonásan érintettem Hywelbane markolatának vasát. A fickó eladta fogásának egy részét, mi pedig a nyeregtáskába gyömöszöltük a lazacot, és továbblovagoltunk. Mithrashoz imádkoztam, hogy együgyű jövendölésem sose váljon valóra, majd azért, hogy Galahadnek legyen igaza, és Meurig sose merje bevetni ellenünk lándzsásait. Bár Dumnoniáért? Egy gazdag Dumnoniáért? Mindenképp megérte a kockázatot, még egy olyan elővigyázatos gazembernek is, mint Meurig.
A gyenge király csak átok az országnak, eskünk mégis királyainkhoz köt bennünket, ha pedig nincsenek esküink, nincsenek törvényeink, és törvények nélkül káoszba hullunk – ezért kell kötnünk magunkat a törvényekhez, és ezért kell kötnünk magunkat az eskükhöz. Ha bárki kénye-kedve szerint váltogatná a királyokat, akkor mit sem érne az eskü, hiszen alkalmatlan királyoknál elfeledhetnénk őket. Királyok épp azért vannak, hogy az állandó és megváltoztathatatlan törvényekre emlékeztessenek bennünket. Ez így mind igaz, mégis, amint Galahad és én továbbindultunk a foszladozó ködben, sírni tudtam volna afelett, hogy az olyanok, akiket az Istenek is királynak teremtettek, sosem lesznek azok, míg akiknek sosem szabadna királlyá lenni, mindig azzá lesznek.

 

Arthurra a kis kovácsműhelyben akadtunk rá. Csűrt emeltetett magának, benne római téglából épített búbos kemencét, majd beszerzett egy üllőt és a kovácsmesterek szerszámaiból egyet-egyet. Mindig is állította, hogy legszívesebben kovácsmester lenne, noha Guinevere gyakorta megjegyezte, hogy valamit akarni és annak is lenni két különböző dolog. Pedig Arthur próbálkozott, mekkora akarással próbálkozott! Szolgálatába fogadott egy igazi kovácsot, egy mogorva és hallgatag fickót, akit Morridignek neveztek, és akinek Arthurt meg kellett volna tanítani a mesterség fortélyaira, ám Morridig rég beleunt már, hogy bármi hasznosra kioktassa lelkes tanítványát. Valamennyien birtokoltunk olyan tárgyakat, melyeket Arthur készített: vas gyertyatartókat, melyek szárai megcsavarodtak és elgörbültek; formátlan konyhai edényeket, rosszul illeszkedő nyelekkel, és nyársakat, melyek elhajoltak a láng felett. Mégis, Arthurt ez tette boldoggá. Órákat képes volt eltölteni a sziszegő kemence mellett, és egy pillanatig sem adta fel a meggyőződést, hogy még egy kis gyakorlattal olyan szakmai magasságokba emelkedhet, mint Morridig.
Egyedül találtuk a kovácsműhelyben, mikor hazaérkeztünk Burriumból. Morogva üdvözölt bennünket, azután tovább kalapálta az alaktalan vasdarabot, melyről állította, hogy lova egyik patkója. Vonakodva dobta csak el a pörölyt, mikor odaadtuk neki az egyik lazacot, majd azzal vágta el beszámolónkat, hogy azt hallotta, Mordred közel áll a halálhoz.
– Tegnap bárd érkezett Armoricából – közölte –, és azt mondja, a király lába csípőig elüszkösödött. A bárd szerint úgy bűzlik, akár egy döglött varangy.
– És a bárd honnét tudja mindezt? – kérdeztem, hiszen úgy gondoltuk, Mordredet körbefogták és minden más britontól elvágták.
– Azt mondja, Broceliandéban mindenki erről beszél – felelte Arthur, majd boldogan hozzátette, hogy csupán napok választanak el bennünket Dumnonia trónjától. Mégis meg kellett rontanunk örömét a hírrel, hogy Meurig nem engedi keresztül Gwenten a lándzsásainkat, és csak tovább fokoztam komorságát, mikor elmondtam Sansummal kapcsolatos gyanúmat is. Egy pillanatig azt hittem, Arthur keserűen szitkozódni fog, amit egyébként ritkán tett, ám ezúttal is kordában tartotta haragját, ehelyett újra magához ragadta a lazacot.
– Már nincs is kedvem megsütni – közölte. – Úgy hát Meurig lezár előttünk minden utat?
– Azt mondja, békét akar – magyaráztam.
Arthur keserűen felnevetett. – Bizonyítani akar, ez minden. Atyja meghalt, és most ég a vágytól, hogy bebizonyítsa, mennyivel különb Tewdricnél. Erre a legjobb módszer hősiesen küzdeni egy csatában, a második legjobb harc nélkül elrabolni egy királyságot. – Eltüsszentette magát, majd dühösen rázta meg fejét. – Mennyire utálom ezt.
– Pihenned kellene, uram – vetettem fel –, nem dolgozni.
– Ez nem munka, sokkal inkább élvezet.
– Martilaput kellene tenned a mézsörödbe – javasolta Galahad.
– Egy álló hete egyebet sem iszom. A megfázásra csak két dolog kínál gyógyírt: a halál vagy az idő. – Felkapta a pörölyt és odasózott egyet a lassan elhűlő vasdarabnak, majd pumpálni kezdte a fújtatót, mely a kemence tüzet élesztette. A tél lassan véget ért, de bármennyire is állította Arthur, hogy Iscához kegyes az időjárás, még a kovácsműhelyben is majd megfagytunk. – Mit akar hát az egérkirályod? – kérdezte tőlem, miközben tovább hevítette a kovácstüzet.
– Sansum nem az én egérkirályom – méltatlankodtam.
– De ármánykodik, nem igaz? A saját jelöltjét szeretné a trónon látni.
– Meurignak semmi joga Dumnonia trónjához! – tiltakozott Galahad.
– Semmi az égvilágon – engedte meg Arthur –, viszont annál több a lándzsása. És jogcímet teremthet, ha elveszi a megözvegyült Argantét.
– Nem veheti el – vélte Galahad –, ha egyszer már nős.
– A kis varangy rövid úton megszabadul a kényelmetlenné vált asszonytól – vetette ellene Arthur. – Uther is így tette első feleségével.
– Elgondolkodott néhány pillanatig, majd tűzre vetette a patkót. – Hozd ide Gwydrét – kérte Galahadet.
Arthur a vörösen izzó vasat gyötörte, miközben várakoztunk. Egy lópatkó nem túlzottan bonyolult tárgy, csupán egy darabka vas, mely a lovak érzékeny patáját oltalmazza a kövektől, ám Arthur legjobb akarata ellenére sem volt képes megformálni. Akármit csinált, az ív vagy túl keskenyre, vagy túl szélesre sikeredett.
– Majdnem jó – mondta, miután dühödt igyekezettel egy újabb percig kalapácsolta a vasat.
– Jó? Mire? – kérdeztem.
Végül a kemence tüzébe hajította az elgörbült vasdarabot, és épp akkor rángatta le magáról a bőrkötényt, mikor Galahad megérkezett Gwydrével. Arthur elmondta a híreket Mordred közelgő haláláról, majd Meurig álnokságáról, és egyszerű kérdéssel zárta mondandóját.
– Akarsz te Dumnonia királya lenni, Gwydre?
Gwydre meglepettnek tűnt. Szálas ifjú volt, csak éppen fiatal, nagyon is az. Nem hinném, hogy különösebb becsvágy is munkált volna benne, noha anyja becsvágya elég lehetett kettejüknek is. Arthur hosszú és csontos arcát örökölte, de állandó éberség uralkodott vonásain, mintha folyton arra számítana, hogy a végzet egy alattomos csellel lepi meg. Vézna fiúnak tűnt csupán, de épp eleget gyakoroltam vele a kardforgatást, hogy tudjam, micsoda szívós erő lakozik a csalókán törékeny testben.
– Jogom van a trónhoz – szólt óvatosan.
– Nagyatyád ágyába hurcolta anyámat – mondta Arthur ingerlékenyen –, mindössze ennyi a jogcímed, Gwydre, semmi egyéb. Én azt akarom tudni, csakugyan király akarsz-e lenni.
Gwydre hozzám fordult segítségért, s miután nem lelt, újra atyja szemébe nézett. – Azt hiszem, igen.
– Miért?
Gwydre újra habozni látszott, és láttam rajta, hogy fejében egymást érik az érvek és ellenérvek, de végül határozott választ adott. – Mert erre születtem. Épp annyira Uther örököse vagyok, akár Mordred.
– Úgy véled, erre születtél? – kérdezte Arthur gúnyosan. Előregörnyedt és újra pumpálni kezdte a fújtatót, míg a kemence fel nem morajlott és szikrákat nem kezdett okádni. – Ebben a műhelyben mindenki király leszármazottja, egyedül te nem, Gwydre – folytatta indulatosan –, és azt mondod, erre születtél?
– Akkor hát neked kell királynak lenned, atyám – mondta Gwydre –, s én megöröklöm a trónt.
– Jól mondja – szúrtam közbe.
Arthur dühödt pillantást vetett felém. Magához rántotta a legközelebbi rongyot az üllő mellől és belefújta az orrát, majd a kemencébe vetette a rongyot. Mi többiek egyszerűbben jártunk el, a mutatóujjunk és a hüvelykünk közé szorítottuk az orrlyukunkat, de ő mindig is adott az ilyen apróságokra.
– Mondjuk inkább úgy, Gwydre – mondta –, hogy királyi vér folyik az ereidben. Hogy Uther unokája vagy, s mint ilyen, jogot formálhatsz Dumnonia trónjára. Jogcímem nekem is van, ami azt illeti, csak épp nem kívánok élni vele. Túl öreg vagyok már ehhez. Inkább azt mondd meg, miért kellene az olyanoknak, mint Derfel vagy Galahad, azért harcolnia, hogy te Dumnonia trónjára ülhess? Erre felelj.
– Mert jó király leszek – felelte Gwydre elvörösödve, majd felém fordult. – És Morwenna jó királyné – tette hozzá.
– Mindenki, akiből csak király lett, jó király akart lenni – morogta Arthur –, a legtöbben mégis rossz királyok lettek. Te miért lennél más?
– Te mondd meg, atyám – kérte Gwydre.
– Én kérdezlek!
– Atyjánál jobban ki ismerhetné egy fiú jellemét? – vágott vissza Gwydre.
Arthur a műhely ajtajához húzódott, kitárta, és végighordozta tekintetét az istállóudvaron. Odakint teremtett lélek sem mozdult.
– Te becsületes ember vagy, fiam – szólt zsörtölődve –, igazán az vagy. Büszke vagyok rád, de sok jót tartasz a világról. A világ gonosz, a velejéig az, és te nem vagy hajlandó tudomást venni erről.
– Te úgy tettél – kérdezte Gwydre –, mikor ennyi idős voltál? Arthur szomorú félmosollyal nyugtázta az elevenébe vágó kérdést.
– Én a te korodban azt hittem – felelte –, hogy megváltoztathatom a világot. Hittem abban, hogy a világnak egyébre sincs szüksége, mint becsületre és kedvességre. Hittem, hogy ha jól bánok az emberekkel, ha békét és igazságot adok nekik, akkor hálával felelnek ezért. Azt gondoltam, jósággal eloszlathatom a gonoszságot. – Itt elgondolkodott. – Azt hiszem, kutyáknak gondoltam az embereket – folytatta –, akiknek ha elég figyelmet szentelsz, máris szelíddé teszed őket, csak hogy az emberek nem kutyák, Gwydre, sokkal inkább farkasok. Egy királynak ezernyi csalárd ember becsvágyán kell átgázolnia. Törleszkednek, de a hátad mögött kigúnyolnak. Egyik pillanatban örökre szóló esküt tesznek neked, a másikban már az életedre törnek. És ha túl is éled a cselszövéseiket, egy napon ősz szakállas vénember leszel, akárcsak én, és mikor visszatekintesz életedre, azt találod, hogy nem értél el semmit. Semmit. A kisdedek, kiket anyjuk karján megcsodáltál, gyilkossá cseperedtek; az igazság, amit véres munkával megteremtettél, pénzért kapható; az emberek, kiket igyekeztél megvédeni, még mindig éheznek, és legyőzött ellenségeid újra a határaidat feszegetik. – Beszéd közben egyre haragosabb lett, és most mosollyal próbálta tompítani indulatát. – Ezt akarnád?
Gwydre állta atyja pillantását. Egy pillanatig azt hittem, meghátrál majd, vagy talán vitába kezd atyjával, ám ő ehelyett egyenes választ adott.
– Nem akarok egyebet, atyám – felelte –, mint jól bánni a néppel, békét és igazságot adni nekik.
Arthur elmosolyodott, amint saját szavait hallotta vissza fia szájából.
– Akkor talán mégis királlyá kellene emelnünk téged, Gwydre. De hogyan? – Visszalépett a kemencéhez. – Nem vezetheted keresztül a lándzsásokat Gwenten, ahol Meurig feltartóztatna, lándzsások nélkül pedig nincs trón.
– Hajók – mondta Gwydre.
– Hajók? – kérdezte Arthur.
– Legkevesebb negyven hajó halászik a partjainknál – felelte Gwydre –, és mindegyikük megbír tucatnyi lándzsást.
– De nem a lovakat – vetette közbe Galahad. – Nem hinném, hogy a lovakat is megbírnák.
– Akkor hát lovak nélkül kell harcolnunk – vélte Gwydre.
– Vagy még harcolnunk sem kell – toldotta meg Arthur. – Ha elsőként érünk Dumnoniába, és ha Sagramor is csatlakozik hozzánk, az ifjú Meurig ugyancsak habozni fog. Ha pedig Oengus mac Airem kelet felől megfenyegeti Gwentet, akkor inába száll minden bátorsága. Talán elbátortalaníthatjuk Meurigot, ha elég fenyegetően festünk.
– Miért segítene Oengus nekünk a saját lánya ellenében? – kérdeztem.
– Mert nem törődik a lányával, azért – felelte Arthur. – És mi nem a leánya ellen harcolunk, Derfel, hanem Sansum ellen. Argante megmaradhat Dumnoniában, de nem lehet királyné, ha Mordred egyszer meghal. – Nagyot tüsszentett. – Azt hiszem, hamarosan útnak kellene indulnod Dumnoniába, Derfel – tette hozzá.
– Miért, uram?
– Hogy kifüstöld az egérkirályt, azért. Ármánykodik, és szükség van egy macskára, aki megmutatja neki a helyét, neked pedig még mindig élesek a karmaid. És útközben megmutathatod Gwydre zászlaját. Én magam nem mehetek, mert azzal felbőszíteném Meurigot, de te észrevétlen átkelhetsz a Severnen, és amikor Mordred halálhíre megérkezik, a Caer Cadarnen kikiáltod Gwydre nevét, majd megbizonyosodsz róla, hogy Sansum és Argante nem érhetik el Gwentet. Mindkettőt vedd őrizet alá, és védekezz azzal, hogy az ő érdekükben teszed.
– Emberekre lesz szükségem – figyelmeztettem.
– Vigyél egy hajóval, azután használd Issa embereit. – Arthur egészen új életre kapott attól, hogy döntéseket kellett hoznia. – Sagramor is támogatni fog – tette hozzá –, s amint értesülünk Mordred halálhíréről, odaviszem Gwydrét, minden lándzsásommal együtt. Már ha életben leszek még – tüsszentett újra.
– Életben leszel – szólt Galahad részvétlenül.
– Jövő héten – nézett rám Arthur vörös karikás szemével – Jövő héten indulj, Derfel.
Igen, uram.
Lehajolt, hogy újabb marék szenet vessen a lángoló kemencébe. – Az Istenek a tanúim rá, hogy sosem akartam azt a trónt – mondta –, mégis egész életemben azért harcoltam. – Szipákolt egyet. – Gyűjteni kezdjük a hajókat, Derfel, te pedig vidd a Caer Cadarnre lándzsásaidat. Ha elég erősnek látszunk, Meurig kétszer is meggondolja majd, hogy kikezdjen velünk.
– És ha nem? – kérdeztem.
– Akkor elvesztünk – felelte Arthur. – Hacsak nem bocsátkozunk háborúba, és nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarom.
– Soha nem akartad, uram – vetettem ellen –, mégis minden háborút megnyertél.
– Eleddig – mondta Arthur komoran –, eleddig.
Felvette a széles fogót, hogy kimentse a patkót a lángok közül, én pedig elindultam hajót keresni, mellyel magamhoz ragadhattam a királyságot.

 

Másnap reggel, a visszavonuló dagály és a nyugati szél segítségével, mely rövid, meredek hullámokat vájt az Usk folyó vizébe, útnak indultam a sógorom lélekvesztőjén. Balig, a halászember féltestvéremet, Linnát fogadta asszonyául, és roppant szórakoztatónak találta, hogy rokoni szálak kötik Dumnonia egyik urához. A váratlan atyafiság sokat jövedelmezett neki, de meg is érdemelte, mert hozzáértő és tisztességes embernek ismertem meg. Most azt parancsolta hat lándzsásomnak, hogy ragadják magukhoz a hosszú evezőket, míg négy másik emberem a hajófenékben kuporgott. Alig tucatnyi lándzsásomat hoztam csak Iscába, a többieket Issával hagytam, de úgy gondoltam, ez a tíz ember is biztonságban elkísérhet Dun Caricbe. Balig magához intett, hogy a hajóládán pihenjek meg, míg ő a kormánylapátot kezeli. – És a palánkon túlra okádj, uram – toldotta meg vidoran. – Nem úgy szokott lenni?
– Nem. A múltkor még a vízlefolyókat is elzártad a reggeliddel. Csak vesztegeted a jó tengeri étket. Lökd már meg, te varangyok bűzhödt ivadéka! – förmedt legénységére, az egy szem szász rabszolgára, akit Mynydd Baddonnál fogtunk, és aki mostanra briton asszonnyal, két poronttyal és Balig harsány barátságával büszkélkedhetett. – Ismeri a hajót, azt meg kell adni – dicsérte a szászt a háta mögött, majd odahajolt a fartőgerendához, hogy eloldozza a hajót. Már épp el akarta vetni a kötelet, mikor kiáltás harsant, és amint felnéztünk, Taliesint láttuk felénk sietni Isca amfiteátrumának fűvel benőtt dombja felől. Balig megmarkolta a kötél végét. – Megvárjuk, uram?
– Igen – feleltem, majd felálltam, amint Taliesin közelebb ért.
– Várjatok! – kiáltozta. – Veletek jövök. – Semmit nem hozott magával, csak egy kis bőrtarisznyát és aranyozott hangszerét. – Várjatok! – kiáltott újra, majd felkapta fehér köntösének alját, levette cipőit, és belegázolt az Usk partjának nyúlós ingoványába.
– Nem várhatunk örökké – zsörtölődött Balig, miközben a bárd átverekedte magát a mocsáron. – Gyorsan múlik a dagály.
– Egy pillanat, egy pillanat – kiáltozott Taliesin. Feldobta a fedélzetre líráját, csomagját és cipőjét, még magasabbra kapta köntösét, és a vízbe gázolt. Balig előrenyújtotta kezét, megmarkolta a bárd csuklóját, és egykedvű mozdulattal átrántotta a palánk felett. Taliesin elterült a hajófenéken, megkereste cipőjét, tarisznyáját és hangszerét, majd kicsavarta a vizet köntöse széléből. – Nem bánod, ha veled tartok? – kérdezte elfúltan.
– Miért bánnám?
– Nem mintha zavarni akarnálak. Csupán Dumnoniába szeretnék eljutni. – Összeráncolt homlokkal mérte fel vigyorgó lándzsásaimat. – Tudják ezek az emberek, hogy kell evezni?
– Aligha – felelt Balig helyettem. – Lándzsások, semmi értelmes dologhoz nem értenek. Egyszerre mozogjatok, léhűtők! Készek vagytok? Akkor evezőket le! És húzzátok! Húzzátok! – Gúnyos vigyorral csóválta meg a fejét. – Akárha disznókat tanítanék a táncra.
Iscától alig kilenc mérföldre kezdődött a nyílt tenger, és ezt a kilenc mérföldet szélsebesen tettük meg a dagály és az örvénylő folyóáramlatok hátán. Az Usk sáros partoldalak közt siklott, melyek meddő földek, kopár fák és kiterjedt lápok felé törtek. Vesszőből font halcsapdák sorakoztak a parton, hol a szürke gémek és a sirályok a visszahúzódó ár nyomán csapdába esett lazacokat csipdesték. Sárszalonkák kiáltoztak panaszosan. Az evezőkre alig volt szükségünk, hisz a visszahúzódó dagály és a folyó épp elég sebesen sodort magával, s amint elértük a nyílt vizet, ahol a folyó a Severnbe ömlött, Balig és embere felvonták a rongyos, barna vitorlát, mely nyomban dagadozni kezdett a nyugati szélben, és még gyorsabban repítette hajónkat. – Behúzni azokat az evezőket – parancsolt embereimre, majd megragadta az öles kormánylapátot, és boldogan húzta ki magát, amint kis lélekvesztőnk orrával a roppant hullámok közé fúrta magát. – A tenger nagyon virgonc mama, uram – kiáltott jókedvűen. – Kimerni a vizet! – förmedt lándzsásaimra. – A víznek a csónakon kívül a helye. – Balig jóízűt vigyorgott szemmel látható nyomorúságomon. – Három óra, uram, és már partot is értünk.
– Nem kedveled a hajózást? – kérdezte Taliesin.
– Ki nem állhatom.
– Egy Manawydanhez szóló imádság talán segítene elűzni a rosszullétet – javasolta. Nagy halom halászhálót vonszolt elő a hajóláda mellől, és most ezekre telepedett. Láthatóan nem indította meg a hajó szüntelen mozgása, sőt, mintha még élvezte is volna utazásunkat. – Múlt éjjel az amfiteátrumban háltam – tudatta. – Szeretem azt a helyet – folytatta, miután látta, hogy nyomorúságos állapotomban aligha várhat tőlem választ. – Olyan, akár egy álomtorony.
Felé sandítottam, és mintha rosszullétem is alábbhagyott volna e szótól, mely Merlinre emlékeztetett, ki egykor maga is álomtornyot emelt a Tor tetején, Ynys Wydrynben. Merlin álomtornya üreges, fából ácsolt építmény volt, mely a druida állítása szerint felerősítette az Istenek üzeneteit, és meg tudtam érteni, hogy Isca római amfiteátrumának homokos arénája a fölé tornyosuló üléshelyekkel maga is betölthette ezt a feladatot. – Láttad a jövendőt? – sikerült kipréselnem magamból a kérdést.
– Egy részét – ismerte el –, és álmomban találkoztam Merlinnel is.
A név említésére a gyomromat összeszorító görcs is visszahúzódott.
– Beszéltél Merlinnel? – kérdeztem.
– Beszélt hozzám – igazított ki Taliesin –, de nem hallhatta, amit én mondtam.
– Mit mondott?
– Többet, mint amennyit megoszthatnék veled, uram, és semmi olyat, amit jó szívvel hallanál.
– Mit? – követeltem a választ.
Taliesin megragadta a fartőkét, amint a hajó lebucskázott egy meredek hullámon. A hajóorr vízpermetet szórt maga köré, és eláztatta a csomagokat, melyek vértezetünket rejtették. Taliesin gondosan megigazította a köpenye alá rejtett hangszert, majd megérintette a homloka körül viselt vékony ezüstpántot.
– Úgy vélem, uram, hogy a vesztedbe rohansz – felelt halkan.
– Ez Merlin üzenete – kérdeztem, miközben megérintettem Hywelbane markolatának vasát –, avagy a te látomásod?
– Csak egy látomás – vallotta meg –, s mint azt korábban mondtam, uram, inkább lássuk tisztán a jelent, mint kémleljük a jövendő bizonytalan árnyait. – Itt szünetet tartott, és gondosan megrágta magában a szavakat. – Úgy vélem, te sem hallottál semmi bizonyosat Mordred haláláról.
– Nem.
– Ha látásom nem csal meg – folytatta –, úgy királyunk már nem beteg, felépült minden bajából. Talán tévedek, sőt imádkozom érte, hogy tévedjek, de talán te magad is láttál baljós előjeleket?
– Mordred haláláról? – kérdeztem.
– Tulajdon jövődről, uram – felelte.
Elgondolkodtam egy pillanatig. Felhozhattam volna a lazac és a halászháló baljós jövendölését, ám azt inkább tulajdonítottam babonás félelmeimnek, mint sem az Isteneknek. Jobban aggasztott, hogy a minap kihullt a kis zöld achátkő a gyűrűből, melyet Aelle ajándékozott Ceinwynnek, és hogy egyik régi köpenyemet ellopta valaki, s bár mindkét esemény lehetett vészterhes előjel, éppúgy tarthattam őket pusztán balszerencsének. Mindenesetre egyiket sem tartottam érdemesnek, hogy felemlegessem Taliesin előtt.
– Semmi komolyat – feleltem inkább.
– Helyes – ringatózott tovább a bárd a bárka ütemére. Hosszú fekete haja ott repkedett az erős szélben, mely vitorlánk hasát dagasztotta és felkorbácsolta a tajtékos hullámokat, de úgy találtam, sokkal több víz árad be a hajódeszkák résein, mint a palánk felett. Lándzsásaim mindenesetre serényen merték kifelé a tengervizet.
– Úgy vélem, Mordred él – folytatta Taliesin, ügyet sem vetve a lázas munkára –, és halálának híre csupán cselvetés. Bár erre azért nem esküdnék meg. Olykor összekavarjuk saját félelmeinket a próféciákkal. De Merlint és álmomban elhangzott szavait bizonyosan nemcsak képzeltem.
Babonásan érintettem újra Hywelbane markolatát. Mindig úgy tartottam, hogy Merlin nevének említése megnyugtat, ám Taliesin szavaitól a hátamon is felmeredt a szőr.
– Azt álmodtam, hogy Merlin sűrű rengetegben jár – folytatta Taliesin –, és nem találja a kiutat; valahányszor csapás nyílt előtte, egy fa hátborzongató hangon felnyögött és az útjába vetette magát. Merlin, tudatta velem az álom, bajban van. Beszéltem hozzá, de nem hallott meg. Azt hiszem, azt akarta közölni velem, hogy nem tudjuk elérni. Ha embereket küldenénk utána, azok kudarcot vallanának, talán meg is halnának. Merlin mégis segíteni akar nekünk, ennyi biztos, hisz elküldte nekem ezt az álmot.
– Merre fekszik ez az erdő? – kérdeztem.
A bárd felém fordította sötét, mélyen ülő szemét. – Talán nem is erdő az, uram. Az álmok olyanok, akár az énekek. Nem az a feladatuk, hogy pontosan leírják a világot, sokkal inkább érzékeltetik azt. Az erdő, úgy hiszem, arról árulkodik, hogy Merlin fogságba került.
– Nimue fogságába – szóltam, hisz nem tudtam, ki más hívhatná még ki maga ellen a druidát.
Taliesin bólintott.
– Igen, úgy vélem, ő vetette fogságba. A hatalmát akarja, s miután megkapta, arra használja majd fel, hogy megvalósítsa Britanniáról szőtt álmait.
Nehéznek találtam, hogy akár csak rágondoljak Merlinre és Nimuéra. Évek óta éltünk már nélkülük, és ezalatt az ismert világ határai egyre élesebben rajzolódtak ki. Mordred szánalmas léte, Meurig becsvágya, Arthur reményei vettek körül bennünket, s nem Merlin álmainak ködös, örvénylő bizonytalansága.
– De hát Nimue álmai ugyanazok – vetettem ellene – mint Merliné.
– Nem, uram – rázta a fejét Taliesin –, nem ugyanazok.
– Nimue ugyanazt akarja, amit Merlin – erősködtem. – Visszaállítani az Istenek hatalmát.
– Merlin mégis Arthurnak adta az Excaliburt – vélte Taliesin. – Nem úgy látod, hogy ezzel hatalma egy részét is átruházta rá? Sokáig nem értettem az ajándék jelentését, hisz maga Merlin sosem magyarázta el, mégis azt hiszem, mostanra sikerült megfejtenem. Merlin tudta, hogy ha az Istenek kudarcot is vallanának, Arthur még arathat sikert. És Arthur sikert is aratott, még ha a Mynydd Baddonnál elért diadal nem is lehet teljes. A britonok kezébe adja Britannia szigetét, ugyanakkor viszont nem győzi le a keresztényeket, ami a régi Istenek vereségével egyenlő. Nimue sosem elégedne meg ilyen félgyőzelemmel. Őt nem érdekli, milyen borzalmakat kell rászabadítania Britanniára, míg az Istenek visszatérnek és lesújtanak az ellenségeire, ehhez pedig, uram, mindennél inkább az Excaliburre lesz szüksége. Az ősi hatalom minden egyes foszlányát meg akarja ragadni, mielőtt újra meggyújtja a tüzeket, hogy az Isteneknek ne maradjon más választása, mint a visszatérés.
Ekkor értettem meg. – És Excaliburrel együtt, Gwydrét is akarja majd.
– Valóban akarja, uram – bólintott Taliesin. – Egy uralkodó fiúgyermeke hatalom forrása, és Arthur, akarja vagy sem, ma is Britannia legerősebb vezére. Ha valaha király lenne, minden királyok felett állana. Így hát, igen. Nimue Gwydrét is akarja.
Taliesin keményen metszett arcélét vizsgálgattam. Csakugyan élvezni látszott a hajó féktelen himbálózását.
– Miért mondod el mindezt? – kérdeztem.
A kérdés láthatóan meglepte. – Miért ne mondanám el?
– Mert ezáltal arra figyelmeztetsz – feleltem –, hogy óvjam meg Gwydrét, és ha megóvom Gwydrét, az Istenek visszatérését teszem kockára. Te pedig, ha a megérzésem nem csal, nagyon is szívesen lennél tanúja az Istenek visszatértének.
– Így igaz – engedte meg –, ám Merlin arra kért, hogy mondjam el neked mindezt.
– De hát miért akarná Merlin, hogy vigyázzak Gwydrére? – akartam tudni a választ. – Ő talán nem kíváncsi az Istenekre?
– Elfeledkezel róla, uram, hogy Merlin két utat is meglátott maga előtt. Az egyik az Istenek útja, a másik az embereké, és Arthur e második utat járja. Ha Arthur elbukik, egyedül az Istenek maradnak, és Merlin alighanem úgy véli, hogy az Istenek többé nem figyelnek oda ránk. Emlékezz csak rá, mi történt Gawainnel.
– Meghalt – szóltam színtelen hangon –, azután elhurcolták a csatába.
– Meghalt ugyan – igazított ki Taliesin –, ám azután beletették Clyddno Eiddyn Üstjébe. Életre kellett volna kelnie, uram, hiszen ebben áll az Üst varázsereje, Gawain mégsem támadt fel. Nem kezdett újra lélegezni, ami azt jelzi, hogy a régi mágia rohamosan veszít erejéből. Még nem hunyt ki, és gyanítom, jókora galibát okozhat, mielőtt végképp eltűnne, ám Merlin, úgy hiszem, arra próbál figyelmeztetni bennünket, hogy inkább az emberhez, s ne az Istenekhez forduljunk boldogulásunkért.
Lehunytam szememet, amint egy tajtékos hullám átsöpört a hajó orra felett.
– Azt mondod tehát – kérdeztem, amint a hullám elvonult –, hogy Merlin kudarcot vallott?
– Azt hiszem, Merlin akkor értette meg, hogy kudarcot vallott, mikor az Üst nem keltette új életre Gawaint. Mi egyébért hozta volna el a tetemét a Mynydd Baddon alá? Ha Merlin akár csak egy pillanatig is úgy érezte volna, hogy felhasználhatja Gawain testét az Istenek Gyülekezőjén, soha nem pocsékolja el Gawain varázserejét egy földi csatában.
– A hamvakat mégis elvitte Nimuénak – mutattam rá.
– Igaz – ismerte el Taliesin, de csak mert ígéretet tett rá, hogy segíteni fogja őt, és Gawain hamvai is megőriztek valamennyit a tetem varázserejéből. Merlin talán ráébredt kudarcára, de mint mindannyian, ő is nehezen adja fel álmait, és talán abban bízik, hogy Nimue elszántsága még helyrebillentheti a mérleget. Arra azonban már nem számított, hogy Nimue ennyire visszaél a hatalmával.
– Büntetni akarja Merlint – szóltam keserűen. Taliesin bólintott.
– Megveti őt, amiért elbukott, és azt hiszi, Merlin rejtegeti előle a tudását, ezért most, ebben a pillanatban is, hogy a szél itt süvít köröttünk, igyekszik kiszedni belőle a titkait. Sok mindent tud, de közel sem mindent, de ha az álmom valóra válik, ez sincs már messze. Talán hónapokba vagy évekbe telik, míg megtanul mindent, de el fogja ezt végezni, és amikor a birtokába kerül a hatalomnak, habozás nélkül felhasználja azt. És azt hiszem, te magad az elsők közt szenveded meg. – Megragadta a hálókat, amint a fedélzet vészesen megdőlt egy hirtelen hullámlökéstől. – Merlin azt parancsolta, hogy figyelmeztesselek, uram, de hogy mire? Azt már nem tudom. – Bocsánatkérően elmosolyodott.
– Hogy ne utazzak Dumnoniába? – kérdeztem. Taliesin a fejét rázta.
– Azt hiszem, a veszély súlyosabb, mint amilyent dumnoniai ellenségeid kiötölhetnek ellened. Oly hatalmas veszélyben vagy, uram, hogy Merlin valósággal zokogott. Azt is elmondta, hogy legszívesebben meghalna. – Taliesin felnézett a dagadozó vitorlára. – Ha tudnám, hol vannak, és a hatalmamban állna, elküldenélek, hogy öld meg őt. Ám ehelyett mindketten csak várakozhatunk, míg Nimue felfedi magát.
Megragadtam Hywelbane jéghideg markolatát.
– Akkor hát mit tanácsolsz? – kérdeztem.
– Nem az én tisztem tanácsot osztani – felelte Taliesin. Felém fordult és elmosolyodott, de láttam, hogy mélyen ülő szeme hidegen csillan. – Számomra mit sem számít, élsz-e vagy halsz, uram, hisz énekes vagyok, te pedig az énekem, ám ez egyszer, meg kell vallanom, azért követtelek, hogy változtassak a dallamon. Merlin kért erre, és én szót fogadok neki, noha úgy vélem, hogy mikor megment az egyik veszélytől, máris kitesz egy másik, sokkalta nagyobb veszélynek.
– Nem tudlak követni – szóltam rá nyersen.
– Van értelem a szavaimban, uram, csak épp egyikünk sem ismeri fel. De idővel minden kitisztul majd. – Nyugodtan beszélt, félelmeim mégis oly sötéten tornyosultak, mint fejem felett a fellegek, és úgy örvénylettek, akár a tenger alattunk. Megérintettem Hywelbane markolatának megnyugtató hűvösét, imát rebegtem Manawydanhez, és közben azt hajtogattam: Taliesin figyelmeztetése csak álom, semmi egyéb, és az álmok nem bánthatnak bennünket.
Pedig nagyon is bánthatnak, és bántanak is. Mert valahol Britanniában, egy éjsötét helyen, Nimue felhasználta Clyddno Eiddyn Üstjét, és benne addig kavargatta álmainkat, míg azok lidércnyomássá nem sűrűsödtek.

 

Balig Dumnonia tengerpartján tett ki bennünket. Taliesin jókedvűen búcsúzkodott, majd öles léptekkel nekivágott a homokdűnéknek.
– Mégis, hová mégy? – kiáltottam utána.
– Megtudom, ha már ott leszek – kiáltott vissza, majd eltűnt a szemem elől.
Magunkra öltöttük vértezetünket. Nem a legszebb harci öltözetet hoztam el, csupán egy öreg és kiszolgált mellvértet, és egy horpadozott sisakot. Hátamra vetettem pajzsomat, magamhoz vettem lándzsámat, és követtem Taliesint a szárazföld belseje felé.
– Tudod, hol vagyunk, uram? – kérdezte Eachem.
– Elég közel – feleltem. A szitáló esőben kivehettem a távoli dombok vonalát. – Dél felé kell elérnünk Dun Caricet.
– Akarod, hogy kibontsam a zászlót, uram? – kérdezte Eachern. Csillagos lobogóm helyett Gwydre jelvényét hoztuk el, rajta Arthur medvéjével és Dumnonia sárkányával, mégis a zászló kibontása ellen döntöttem. Tizenegy lándzsás egy ilyen harsány lobogó alatt inkább csak nevetséges, mintsem félelmetes látvány, ezért inkább vártam, míg Issa emberei is megerősítik kis csapatomat.
Hamarosan találtunk egy csapást a dűnék közt. A kis tövisbokrok és galagonyák mentén haladva nemsoká eljutottunk egy hat viskóból álló parányi településre. A népek szétszaladtak a láttunkra, és egyedül egy vénasszonyt hagytak hátra, ki túl hajlott és nyomorodott volt a meneküléshez. A matróna kihívóan köpött felénk.
– Itt semmit se találtok – kiáltott reszelős hangon –, nincs semmink, csak a trágya. Gané és korgó gyomrok, uram, ez a zsákmányotok.
Lekuporodtam mellé. – Nem akarunk mást – csitítgattam –, csupán híreket.
– Híreket? – Magát a szót is alig ismerte meg.
– Tudod, ki a királyunk? – kérdeztem tőle.
– Uther, uram – felelte. – Nagy ember, igen, uram, akár egy isten!
Látható volt, hogy a viskók lakói nem szolgálnak hírekkel, legalábbis használható hírekkel nem, így hát tovább indultunk, és csak annyi időre álltunk meg, míg elmajszoltunk egy kis kenyeret és szárított húst. A saját országomban jártam, furcsamód mégis azt éreztem, mintha ellenséges föld lenne. Korholtam magam amiatt, hogy túlontúl sok hitelt adok Taliesin homályos figyelmeztetéseinek, ám így is megmaradtunk a kis erdei rejtekutakon, és amint az est leszállt, a bükkfák között kisebb magaslatra vezettem embereimet, ahonnét felfigyelhettünk más lándzsások érkezésére. Senkit sem láttunk. Messze délen a haldokló nap egy kóbor sugara átfurakodott a felhőkön, hogy vörösbe és aranyba burkolja Ynys Wydryn Torát.
Nem gyújtottunk tüzet. A bükkfák alatt húztuk meg magunkat, hogy hajnalban fázósan és merev tagokkal ébredjünk. Keletnek indultunk a kopár fák alatt, míg alattunk, a nyirkos mezőkön, férfiak szántottak dermedt barázdákat, asszonyok szórták a magvakat, és apró gyermekek szaladgáltak, hogy kiáltásukkal elriasszák a madarakat az értékes szemektől.
– Írországban is ezt csináltuk – mesélte Eachern. – Fél gyermekkorom azzal telt, hogy a madarakat riogattam.
– Varjat kell szegezni az eke szarvára, az segít – vélte egyik lándzsásom.
– Varjat a mező minden egyes fájára – javasolta egy másik.
– A madarak attól sem maradnak távol – szúrta közbe egy harmadik –, de mégis jobban érzi magát az ember.
A keskeny csapást követtük a magas sövények közt. A zöldellő levelek még nem rejtették el a fészkeket, így a szarkák és szajkók szorgosan fosztogatták a tojásokat, és méltatlankodva rikoltoztak, ha a közelükbe mentünk.
– A népek tudni fogják, hogy itt vagyunk, uram – jegyezte meg Eachern. – Talán nem látnak, de tudni fogják. Hallják a szajkókat.
– Nem számít – legyintettem. Még abban sem voltam biztos, hogy miért fordítunk ekkora gondot a rejtőzködésre, hacsak nem azért, mert olyan kevesen vagyunk, s a többi harcoshoz hasonlóan magam is a túlerő biztonságára vágytam. Tudtam, hogy sokkal kevésbé feszengnék, ha maradék embereim is itt lehetnének velem, de addig is mindent meg kell tennünk, hogy rejtve maradjunk. Délelőtt tájt utunk kivezetett bennünket az erdőből a nyílt terepre, mely a Fosse Way irányába terpeszkedett. Baknyulak ugrándoztak a réteken, mezei pacsirták énekeltek a fejünk felett. Nem láttunk senkit, habár a parasztok annál inkább láttak bennünket, és érkezésünk híre futótűzként terjedhetett a vidéken. A fegyveresek útjában mindig is páni rémület járt, ezért embereim közül többen előrevették pajzsukat, hogy a bőrre festett jelvény tudassa a helybéliekkel, barátként érkeztünk. Csak miután kereszteztük a római utat és Dun Caric közelébe értünk, láttam meg az első helybelit, egy asszonyt, aki a jókora távolság miatt nem ismerhette fel a pajzsunkra festett csillagot, és berohant a falu mögötti erdőbe, hogy ott leljen előlünk menedéket. – Nyugtalanok az emberek – jegyeztem meg.
– Hallották, hogy Mordred haldoklik – köpött ki Eachern. – Attól félnek, mi lesz ezután, pedig inkább örülniük kellene, hogy a kis varangy döglődik. – Mikor Mordred kisgyermekkorában még a gyámságom alatt állt, Eachern a királyi testőrség tagja volt, és az első kézből szerzett tapasztalatok nyomán engesztelhetetlen gyűlöletet táplált a király iránt. Én magam kedveltem Eachernt. Nem volt túlontúl eszes, viszont kitartó és hűséges, és kemény a csatában. – Azt hiszik, megint háború lesz, uram – toldotta meg.
Átgázoltunk a patakon Dun Caric alatt, majd megkerültük a házakat, és kiértünk a csapásra, mely a meredek kaptatón a cölöpkerítéshez vezetett. Körülöttünk néma csend uralkodott. Kutya sem járt a falucska utcáin, és ami még inkább aggasztott, nem vigyázták lándzsások a cölöpkerítést.
– Issa nincs itt – szóltam halkan, és megérintettem Hywelbane markolatát. Issa távolléte önmagában nem adott okot a nyugtalanságra, hisz idejének javát Dumnonia egyéb részein töltötte, ám azt már kételltem, hogy őrizetlenül hátrahagyta volna Dun Caricet. Visszapillantottam a falura, de valamennyi ajtót bezárva láttam. Füst nem szüremlett ki a háztetőkön, még a kovácsműhelyből sem.
Egyikünk sem szólt, amint felkapaszkodtunk a dombra. A némaság hirdette elsőként a szörnyűséget, azután a varjak, majd félúton felfelé megéreztük a halál keserédes bűzét is, mely a torkunkat kaparta. Az a rettenetes szag, sokkal inkább mint a némaság és a varjak, előre felkészítettek, mi várakozik ránk a nyitott kapuk mögött. A halál várt, semmi egyéb, csak a halál. Dun Caric a halál lakhelyévé lett. Férfiak és asszonyok hullái hevertek szerteszét az udvaron és a csarnokban. Negyvenhat tetem összességében, valamennyi fejétől megfosztottan. A földet vér áztatta fel. A csarnokot kifosztották, minden kosarat és ládát felforgattak, az istálló üresen kongott. Még a kutyákat is leöldösték, noha ezeknek legalább a fejét meghagyták. Életben egyedül a macskák és a varjak maradtak, s ezek is rémülten menekültek előlünk.
Tompa kábulatban jártam a temetetlen holtak közt, és beletelt néhány percbe, míg ráébredtem, hogy az áldozatok között csak alig néhány a harcos. Az Issa által hátrahagyott őrök lehettek, míg a többi halott az ő családtagjaik. Megtaláltuk Pyrliget, a szerencsétlen Pyrliget, ki azért maradt Dun Caricben, mert tudta, nem vetélkedhet Taliesinnel, és aki most holtan feküdt előttünk; fehér köntösét vér festette, hangszert szorongató kezén mély vágás éktelenkedett, ahogy védeni próbálta magát a kardcsapástól. Issát nem találtuk, miként asszonyát, Scarachot sem, és egyetlen fiatal asszonyt vagy gyermeket sem. Az asszonyokat és gyermekeket bizonyosan elhurcolták, játékszernek vagy rabszolgának, míg az idősebb népeket és az őröket lemészárolták, hogy a fejüket trófea gyanánt magukkal vigyék. Az öldöklés csak nemrég történhetett, mert egyetlen tetem sem püffedt fel vagy kezdett el rothadni. Legyek felhői örvénylettek a kiömlött vér felett, ám a lándzsák és kardok ütötte ásító sebhelyekben még nem hemzsegtek a férgek.
Láttam, hogy a kaput leszakították pántjairól, ám küzdelemnek semmi nyomát nem találtuk, amiből megtudtuk, hogy a gyilkosokat vendégként, szívesen fogadták.
– Ki tehette ezt, uram? – kérdezte egyik lándzsásom.
– Mordred – feleltem színtelen hangon.
– De hát ő halott! Vagy haldoklik!
– Csak ezt akarta elhitetni velünk. – Csakugyan nem találtam egyéb magyarázatot. Taliesin előre figyelmeztetett, és tartottam tőle, hogy a bárdnak volt igaza. Mordred korántsem haldoklott, de hazatért és rászabadította az országra seregét. Azért kürtölte világgá saját halálhírét, hogy az emberek biztonságban higgyék magukat, miközben ő mindvégig azt tervezte, hogy visszatér és legyilkol minden lándzsást, aki szembeszáll vele. Mordred lerázta magáról a gyeplőt, ami azt jelentette, hogy Dun Caric után nyilván keletre, Sagramor ellen indul, vagy talán délre és nyugatra, Issa nyomában. Ha Issa egyáltalán él még.
Mindez a mi hibánk volt. Mynydd Baddon után, mikor Arthur feladta a hatalmát, úgy gondoltuk, az Arthurhoz hű lándzsások megoltalmazzák Dumnoniát, és Mordred hatalmát bármikor megkurtíthatjuk, hisz ő maga nem rendelkezik lándzsások felett. Egyikünk sem látta előre, hogy Mynydd Baddon meghozza királyunk kedvét a háborúsághoz, vagy hogy oly sikereket ér el a csatamezőn, melyek révén zászlaja alá sereglenek a lándzsások. Mordred most már birtokolta a sereget, és e sereg hatalmat adott neki, melyet én a saját bőrömön tapasztaltam meg. Mordred korbácsként csapott le az országra, mely korlátozni próbálta hatalmát és támogatta Gwydre trónra kerülését.
– Mit csináljunk, uram? – kérdezte tőlem Eachern.
– Hazamegyünk, Eachern – feleltem. – Hazamegyünk. – És a „haza” alatt már Siluriát értettem. Nem maradt itt semmi keresnivalónk. Alig tizenegyen voltunk, és még azt is kételltem, hogy elérhetnénk Sagramor erőit, melyek messze keleten táboroztak. Amellett, Sagramor aligha szorult ránk abban, hogy vigyázzon magára. Dun Caric kis erőssége lehetett könnyű préda Mordred számára, ám a numídiai fejét már nem szerezhette meg ilyen egyszerűen. Nem remélhettem, hogy ráakadok Issára, még ha túl is élte a vérengzést, ezért nem maradt más hátra, mint a hazatérés és a céltalan harag. Nem könnyű leírni ezt a bősz indulatot. A magvát a Mordred iránti fagyos gyűlölet adta, mely abba a keserű meggyőződésbe burkolózott, hogy nem tehetek semmit, amivel megbosszulhatnám házam népét. Úgy éreztem, mintha cserbenhagytam volna őket. Bűntudat, gyűlölet, szánakozás és emésztő bánat gyötört.
Egyik emberemet a kitárt kapuba állítottam, míg mi többiek bevonszoltuk a tetemeket a csarnokba. Legszívesebben felégettem volna valamennyit, de nem akadt elegendő tűzifa az udvaron, a csarnok zsúpfedeles tetejét beomlasztani pedig nem maradt elég idő, ezért be kellett érnünk annyival, hogy tisztes sorba rendeztük a holttesteket, majd Mithrashoz fohászkodtunk, hogy adjon esélyt megbosszulni rút halálukat.
– Jobb lesz átkutatni a falut is – fordultam Eachernhez, amint végeztünk az imádsággal, ám erre már nem maradt időnk. Az Istenek azon a napon hátat fordítottak nekünk.
A kapuban álló őr nem figyelt eléggé. Nem is hibáztattam érte. Egyikünk sem tért még magához a döbbenetből, és bizonyára ő is a vérrel áztatott udvart figyelte ahelyett, hogy a kapun nézett volna kifelé, így már csak későn vette észre a lovasokat. Hallottam a kiáltását, de mire kirohantam a csarnokból, az őrszem már halott volt, és egy sötét vértezetet viselő lovas épp akkor húzta ki belőle a lándzsáját. – Kapjátok el! – kiáltottam, és rohanni kezdtem a lovas felé. Arra számítottam, hogy visszafordítja lovát és elvágtázik, ám ő ehelyett elhagyta lándzsáját, és belovagolt az udvarra, nyomában a többiekkel.
– Ide mind! – kiáltottam, és kilenc megmaradt emberem körém csoportosult, hogy kis pajzskört állítson, bár a legtöbben még pajzsukat sem vehették magukhoz. Akadtak, akik a lándzsának is híján voltak. Elővontam Hywelbane-t, de már tudtam, hogy nincs miben reménykednünk. Legalább húsz lovas járt az udvaron, és társaik egyre csak érkeztek a domboldalon. Bizonyosan a falu mögötti erdősávban várakoztak, talán éppen Issa visszatértére. Én magam is ezt tettem Benoicban. Leöldöstük a frankokat valami távoli helyőrségben, azután rendre csapdába ejtettük a segítségükre siető társaikat, és most én is egy ugyanilyen csapdába sétáltam bele.
Egyik lovast sem ismertem fel, és egyikük sem hordott jelvényt a pajzsán. Néhányan fekete szurokkal kenték be pajzsuk bőrét, de bizonyosan nem voltak Oengus Feketepajzsosai. Gyakorlott harcosokból álló, összeszokott csapat fogott el bennünket; szakállas, bozontos hajú és magabiztos lándzsások. Vezérük fekete lovat ült meg, és míves sisakot viselt a fején, díszes arcvédővel. Felnevetett, mikor egyik embere kibontotta Gwydre zászlaját, majd elfordult, és felém ugratta lovát.
– Lord Derfel – üdvözölt.
Eddig igyekeztem tudomást se venni róla, és a vérrel áztatott udvart kémleltem abban az esztelen reményben, hogy talán kínálkozik valami kiút, de a lovasok mostanra szorosan körülfogtak bennünket, és felemelt lándzsáikkal csak a parancsot várták, hogy leöljenek bennünket.
– Ki vagy? – kérdeztem a díszes sisakot viselő férfit.
Válasz gyanánt csak visszahajtotta az arcvédőket. Azután elmosolyodott.
Nem volt kellemes mosolya, de hát ő maga sem volt kellemes ember. Amhrarral, Arthur ikerfiainak egyikével néztem farkasszemet.
– Amhar ap Arthur – üdvözöltem, majd kiköptem.
– Amhar herceg – igazított ki. Miként testvére, Loholt, Amhar is engesztelhetetlen keserűséget érzett törvénytelen származása felett, és most elérkezettnek látta az időt a hercegi cím felvételére, noha atyját sosem kiáltották királlyá. Amhar maga is alaposan megváltozott, mióta legutóbb egy futó pillantást vethettem rá Mynydd Baddon lankáján. Most idősebbnek és félelmetesebbnek tűnt. Szakálla teltebb lett, orrán sebhely éktelenkedett, mellvértjét tucatnyi lándzsadöfés horpasztotta. Úgy tűnt, Armorica csatamezőin Amhar végre felnőtt, noha az érettség sem tompíthatta gyűlöletét. – Nem felejtettem el a sértéseid – tudatta velem –, és alig vártam a napot, mikor megfizethetek értük. Bár úgy gondolom, fivérem még nálamnál is szívesebben találkozna veled. – Én fogtam le Loholtot, mikor Arthur lemetszette fia kezét.
– És ő hol van? – kérdeztem.
– Királyunkkal.
– Most éppen ki a királyod? – firtattam. Tudtam a választ, de az ő szájából is hallani akartam.
– Ugyanaz, aki a te királyod is, Derfel – felelte Amhar. – Drága rokonom, Mordred. – Ugyan ki máshoz is mehetett volna Amhar és Loholt a Mynydd Baddonnál elszenvedett vereség után? Akárcsak oly sok gazdátlan katona, ők is Mordred zászlaja alá húzódtak, ahol szívesen láttak bárkit, csak soraikat erősítse. Mennyire élvezhette Mordred, hogy a maga oldalán tudhatta Arthur fiait!
– A király él? – kérdeztem.
– Él és virul! – kiáltott Amhar. – Királynénk pénzt küldött Clovisnak, és Clovis inkább kedveli az aranyat, mint a háborúságot. – Elmosolyodott, és körbemutatott emberein. – ím, hát itt vagyunk, Derfel, hogy bevégezzük, amit reggel elkezdtünk.
– A lelkedet is széttépem azért, amit ezekkel a szerencsétlenekkel műveltél – mutattam Hywelbane-nel a kiömlött vére, mely Dun Caric földjét áztatta.
– Veled az fog történni, Derfel – hajolt előre Amhar a nyeregben –, amit én, fivérem és királyi rokonunk határozunk felőled.
Keményen a szemébe néztem.
– Híven szolgáltam Mordredet. Amhar elmosolyodott.
– Mégis kétlem, hogy tovább igényt tartana a szolgálataidra.
– Akkor hát elhagyom az országát – szóltam.
– Kötve hinném – csóválta a fejét Amhar. – Viszont úgy vélem, királyom szívesen találkozik veled utoljára, mielőtt fivéremmel váltanátok néhány keresetlen szót.
– Inkább elmegyek – erősködtem.
– Nem – mondta Amhar. – Velem kell jönnöd. Tedd le a kardod.
– Neked kell elvenned, Amhar.
– Ha úgy akarod – vonta meg a vállát Amhar, és cseppet sem látszott aggódni a lehetőségtől, de hát miért is aggódott volna? Számban messze felülmúltak bennünket, és embereim fele még lándzsáját vagy pajzsát sem fordíthatta ellenük.
Embereimhez fordultam.
– Ha bárki meg akarja adni magát – szóltam fennhangon –, az lépjen ki a körből. Ami engem illet, én harcolok. – Két fegyvertelen emberem tett egy bizonytalan lépést, de Eachern rájuk szisszent, mire mindketten megkövültek. Előrébb hessegettem őket. – Menjetek – mondtam szomorúan. – Nem akarok kelletlen útitársakkal átkelni a kardok hídján. – A két fickó arrébb lépett, mire Amhar csak biccentett lovasai felé, akik nyomban körbevették a párost, meglengették kardjukat, és még több vér ömlött Dun Caric udvarára. – Te rohadék! – kiáltottam, és Amharra rohantam, de ő csak megrántotta a gyeplőt, és eloldalazott az utamból, s eközben emberei máris lándzsásaimra rontottak.
Újabb mészárlás kezdődött, és nem tehettem ellene semmit. Eachern megölte Amhar egyik emberét, de miközben próbálta kifordítani lándzsáját a férfi zsigerei közül, egy másik lovas hátulról már le is vágta. Többi emberem éppily sebesen halt meg. Amhar emberei legalább könyörületesen bántak el velük. Nem hagyták szenvedni embereimet, de halálos pontossággal vagdalkoztak és döfködtek.
Én magam keveset láttam ebből, mert míg Amhart üldöztem, egyik embere mögém került, és jókora csapást mért a koponyámra. Elzuhantam, és szememre sötét köd ereszkedett, melyet csak nagy ritkán döfhetett át a külvilág fénye. Emlékszem, hogy térdre zuhantam, majd egy második csapás érte sisakomat, és azt gondoltam, máris haldoklom. Amhar azonban életben akart tartani. Amikor visszanyertem eszméletem, összekötözött csuklóval hevertem Dun Caric egyik trágyadombján, és Hywelbane hüvelye ott lógott Amhar övén. Vértezetem elvették, a vékony aranyláncot ellopták a nyakamból, bár Amhar és emberei nem találták meg Ceinwyn kis fibuláját, melyet gondosan ujjasomhoz tűztem. Most épp azzal foglalták el magukat, hogy kardjukkal lefűrészelték lándzsásaim fejét.
– Rohadék! – köptem Amhar felé, de ő csak vigyorgott, és vissza fordult a véres munkához. Hywelbane elmetszette Eachern gerincét, azután Amhar a hajánál fogva megragadta a fejet, és a többi levágott fej közé hajította. – Jó kis kard – forgatta meg Hywelbane-t a kezében.
– Akkor használd arra, hogy a Túlvilágra küldesz vele.
– Fivérem sosem bocsátana meg, ha ilyen könyörületességet mutatnék – mondta, majd rongyos köpenyébe törölte Hywelbane pengéjét, és visszatolta a hüvelyébe. Odaintette három emberét, majd kurta tőrt húzott elő az övéből. – Mynydd Baddonnál – nézett keményen a szemembe – kutyának és becstelen ganénak neveztél. Gondolod, hogy egy férfi megbocsát ilyen sértést?
– Az igazságot így is tudja mindenki – sziszegtem, bár a lelkemen eluralkodott a páni rémület, és a kihívást úgy kellett a hangomba erőszakolni.
– Az igazság az, hogy ritka rút halálod lesz – gúnyolódott Amhar –, de addig is be kell érned egy kis borotválkozással.
Küzdöttem ellenük, de a kötél szorosan tartotta kezemet és a fejem még most is lüktetett, így nem sokat tehettem ellenük. Ketten leszorítottak a trágyadombra, a harmadik szorosan megmarkolta hajamat, miközben Amhar, jobb lábával a mellkasomon térdepelve, levágta a szakállam. Durva munkát végzett, minden vágásnál felhasította a bőrt is, és odahajította a levágott csomókat egyik vigyorgó emberének, aki különválasztotta a szálakat, és rövid kötéllé fonta őket. Amint a kötél elkészült, hurkot formált belőle, melyet a nyakamba vetettek. Fogságba vetett harcost ennél nagyobb szégyen nem érhetett, mikor a saját szakállából font rabszolganyakörvvel alázták meg. Valamennyien harsányan röhögtek, majd Amhar a szakállfonatnál fogva talpra rántott.
– Ugyanezt tettük Issával is – mondta.
– Hazug kutya – vágtam vissza erőtlenül.
– A felesége meg végignézte – mosolyodott el Amhar –, azután Issának kellett végignézni, amit vele műveltünk. Most már mindketten halottak.
Beleköptem az arcába, de ő csak nevetett rajtam. Hazugnak címeztem, pedig hittem neki. Mordred, gondoltam magamban, gondosan megtervezte visszatérését. Elterjesztette a szóbeszédet közelgő haláláról, mialatt Argante az összerabolt arannyal lekenyerezte Clovist, aki futni engedte Mordredet. És Mordred most megtért Britanniába, hogy végezzen ellenségeivel. Issa halott, és vele együtt halott minden lándzsás, akit hátrahagytam Dumnoniában. Fogságba estem. Nem maradt más, csak Sagramor.
A szakállból font kötelet Amhar lovának farkához kötötték, azután délnek indultunk. Amhar negyven lovasa vezére köré gyűlt, és jóízűen röhögött, valahányszor elbotlottam. Gwydre zászlaját egy másik állat farkához kötve vonszolták végig a sárban.
Caer Cadarnbe vittek, és amint odaértünk, egy kunyhóba vetettek. Nem abba a kunyhóba, ahol oly sok évvel ezelőtt Guinevere-t tartottuk, hanem egy sokkal nyomorúságosabb viskóba, melynek alacsony ajtaján négykézláb kellett bemásznom, őrzőim csizmái és lándzsaszárai segítségével. A kunyhó árnyai közt pedig egy másik foglyot találtam, akit Durnovariából hurcoltak ide, és akinek egészen kivörösödött az arca a zokogástól. Szakállam híján egy pillanatig nem ismert meg, azután a döbbenettől tátva maradt a szája is. – Derfel!
– Püspök – szóltam fáradtan, mert ennyi ember közül éppen Sansummal kerültem össze, és mindketten Mordred foglyai voltunk.
– Tévedés történt! – erősködött Sansum. – Nekem nem kellene itt lennem!
– Nekik mondd – biccentettem a kunyhó őrei felé –, ne nekem.
– Én nem csináltam semmit. Csak szolgáltam Argantét! Nézd, hogy hálálják meg!
– Hallgass már – kértem.
– Ó, drága Jézusom! – Térdre hullt, széttárta a karjait és ájtatos tekintettel meredt a pókhálós zsúpfedélre. – Küldd el nékem egy angyalodat! Vegyél a Te kegyelmedbe.
– Nem fejeznéd be? – acsarkodtam, de ő csak tovább fohászkodott és jajveszékelt, míg én morózusan meredtem a Caer Cadarn csúcsára, hol a levágott fejeket halmozták fel. Ott sorakoztak embereim levágott fejei, tucatnyi másokkal együtt, kiket Dumnonia különböző részein vágtak le. Fakókék anyagba vont szék állt a halom legtetején, Mordred trónusa. Asszonyok és gyermekek, Mordred lándzsásainak családjai vizslatták a hátborzongató dombot, és akadtak, akik bekukkantottak a viskóba is, hogy kinevessék csupasz ábrázatom.
– Hol van Mordred? – kérdeztem Sansumot.
– Honnét tudhatnám? – fejezte be a püspök ingerülten az imádságot.
– Akkor hát mit tudsz? – kérdeztem. Sansum lassan visszaereszkedett a durva padra. Megtette nekem a szolgálatot, hogy kioldozta a csuklóimat elszorító köteléket, de a szabadság csak kevés megnyugvást adott, hisz legkevesebb hat lándzsás őrizte a kalyibát, és nem kételltem, hogy akadnak mások is, akiket innét nem láthatok. Egy katona egyebet se csinált, mint megült a kunyhó alacsony ajtónyílásával szemközt, és azért könyörgött, hogy másszak ki, ő pedig hadd nyársaljon fel a lándzsájával. Esélyem se volt rá, hogy kitörjek innét. – Mit tudsz? – faggattam újra Sansumot.
– A király két nappal ezelőtt tért meg – felelte –, és százakat hozott magával.
– Pontosan hány embert? Vállat vont.
– Talán háromszázat? Négyszázat? Nem számoltam őket, oly sokan voltak. Durnovariában megölték Issát is.
Lehunytam a szemem, hogy néma imát rebegjek szegény Issáért és családjáért.
– Téged mikor fogtak el? – kérdeztem Sansumot.
– Tegnap. – Újra méltatlankodni kezdett. – A semmiért! Még én üdvözöltem itthon! Nem tudtam, hogy életben van, mégis annyira örültem neki. Örvendezett a szívem! Erre ő lefogatott!
– Mégis mit gondolsz, mivel vívtad ki a haragját? – firtattam.
– Argante állítja, hogy levelet írtam Meurignak, uram, de egy szó sem igaz belőle! Nem is ismerem a betűvetést! Te is tanúsíthatod.
– Az írástudóid annál inkább, püspök. Sansum arcán sértett kifejezés jelent meg.
– És miért akarnék én tárgyalni Meuriggal?
– Mert azt tervezted, hogy a kezére játszod a trónt, Sansum – feleltem –, és meg se próbáld ezt tagadni. Két hete személyesen találkoztam Meuriggal.
– Én akkor sem írtam neki – állította.
Hittem neki, hisz Sansum ahhoz mindig is túlontúl agyafúrt volt, hogy ármányait pergamenre vesse, ezért sokkal szívesebben küldött követeket, szóbeli üzenettel. Ez a követ azonban elárulta, avagy Meurig egyik udvaronca adta ki a nevét Arganténak, aki kétségkívül Sansum rabolt aranyára ácsingózott.
– Megérdemled, akármivel is büntessenek – tudattam vele. – Eddig minden király ellen összeesküdtél, aki csak a kegyeibe fogadott.
– Soha nem akartam mást, csak ami a legjobb az országnak és Krisztusnak!
– Te álnok kis varangy – köptem a döngölt padlóra. – Magadnak akartad a hatalmat.
A kereszt jelét rajzolta magára és gyűlölködő pillantást vetett rám.
– Ez az egész Fergal hibája – mondta végül.
– Miért?
– Mert ő akart kincstárnok lenni!
– Úgy érted, meg akart gazdagodni, ahogy te is tetted?
– Én? Gazdag? – meredt rám Sansum tettetett meglepetéssel. – Én? Isten szent nevére, inkább a számtól vontam meg a falatot, mintsem a királyság szükséget szenvedjen! Egyebet sem tettem, mint bölcs belátással félretettem a javakat.
Tovább mentegette magát, én pedig kezdtem ráébredni, hogy ő maga mindezt az utolsó szóig el is hiszi. Bármennyire is megcsalta Sansum az embereket, bármennyire a vesztükre tört – miként tette azt Arthurral és velem is, mikor elküldött bennünket Ligessac elfogására –, bármennyire is kiszipolyozta a kincstárat, valahogy mindig sikerült meggyőznie magát arról, hogy igaz ügy érdekében cselekedett. Egyedül saját becsvágya vezérelte, és amint az a nyomorúságos nap éjszakába fordult, felötlött bennem, hogy a világból lassan kihalnak az olyan harcosok, mint Arthur, és az olyan királyok, mint Cuneglas, és mindenhol a Sansumhoz hasonlatos teremtmények uralkodnak majd. Ha Taliesin igazat mondott, isteneink hatalma semmivé foszlik, és ezzel semmivé foszlik a druidák, majd a nagy királyok ereje is. Az egérkirályok törzse fog uralkodni felettünk.
A másnap tündöklő fénnyel köszöntött ránk, bár a széllökések a kunyhóba hordták a levágott fejek szörnyű bűzét. A kalyibából nem engedtek ki bennünket, így arra kényszerültünk, hogy az egyik sarokban könnyítsünk magunkon. Nem ettünk, noha egy poshadt vízzel teli iszákot odahajítottak nekünk. Az őröket leváltották, de az újak éppúgy figyeltek ránk, mint a régiek. Amhar egyszer ellátogatott a kunyhóba, csak hogy kárörömét kiélje. Elővonta Hywelbane-t, csókkal illette és köpenyével megtörölte a pengét, majd ujjával próbára tette frissen megfent élét.
– Elég éles, hogy levágja a kezed, Derfel – sziszegte. – Biztos lehetsz benne, hogy fivérem erre használja majd. Alig várja, hogy a sisakjára tegye a kezedet! Én majd megtartom a másikat. Amúgy is szükségem van egy új sisakdíszre. – Nem szóltam, Amhar pedig idővel elunta a céltalan mulatságot, és elcsörtetett.
– Talán Sagramor megöli Mordredet – suttogta Sansum.
– Imádkozzunk, hogy így legyen.
– Mordred arra indult, legalábbis azt hiszem. Elküldte Amhart Dun Caricbe, azután kelet felé lovagolt.
– Hány embere maradt Sagramornak?
– Kétszáz.
– Nem túl sok – jegyeztem meg.
– Talán Arthur is eljön? – vetette fel Sansum.
– Bizonyára tudja már, hogy Mordred visszatért – engedtem meg –, de Meurig nem engedi keresztül Gwenten, ami azt jelenti, hogy hajóra kell szállnia. Kétlem, hogy ezt megtenné.
– Miért ne tenné?
– Mert Mordred a jogos királyunk, püspök, és Arthur, bármennyire is gyűlöli Mordredet, nem vitatja el tőle ezt a jogot. Nem fogja megszegni Uthernek tett esküjét.
– Nem próbál megmenteni téged?
– Hogyan is tehetné? – kérdeztem vissza. – Abban a pillanatban, hogy meglátják Arthurt közeledni, Mordred emberei elvágják mind kettőnk torkát.
– Isten megment bennünket – fohászkodott Sansum. – Az Úr Jézus, Szent Mária és az Ő szentje megszabadítanak.
– Én inkább imádkozom Mithrashoz – vetettem oda.
– Pogány! – szisszent fel Sansum, de azért nem próbálta megszakítani imádságomat.
A nap lassan haladt az égen. A tavasz minden szépsége feltárult, engem mégis keserűséggel töltött el. Tudtam, hogy nemsoká az én fejem is Caer Cadarn dombjára kerül, nyomorúságom mégsem ebből fakadt; sokkal inkább a tudatból, hogy cserbenhagytam az enyéimet. Csapdába vezettem lándzsásaimat, végignéztem halálukat, kudarcot vallottam. Arra is rászolgáltam, hogy szemrehányással fogadjanak a Túlvilágon, de mert tudtam, hogy örömmel üdvözölnek majd, csak még inkább bűntudatot éreztem. A Túlvilág kilátása valahogy mégis megnyugtatott. Barátokra találok odaát, két elhalt leányomra, s miután a kínoknak vége szakad, és lelkem rátalál árnytestemre, boldogságot lelek az újraegyesülésben. Sansum, mint láttam, hiába fordult vigaszért a valláshoz. Egész nap csak jajveszékelt és nyögött, keservesen zokogott és szitkozódott, mégsem ért semmit zajongásával. Még egy teljes éjszakát és egy fájdalmasan hosszú nappalt kellett eltöltenünk korgó gyomorral.
Mordred annak a második napnak a délutánján érkezett meg. Kelet felől tűnt fel, lovasai élén, akik lelkesen üdvözölték Amhar lándzsásait. A királyt harcosok válogatott csoportja kísérte, és közéjük tartozott az egykezű Loholt is. Meg kell vallanom, féltem szembenézni vele. Mordred emberei közül többen jókora batyukat hordoztak, benne gyaníthatóan még több levágott fejjel, s bár igazam lett, messze kevesebb fejjel tértek meg, mint amitől rettegtem. Talán ha húszan-harmincan gazdagították a bűzölgő, legyektől nyüzsgő halmot, és közülük egyetlenegynek sem volt fekete a bőre. Gyanítottam, hogy Mordred meglepte és lemészárolta Sagramor egyik őrjáratát, de igazi célját nem érte el. Sagramor szabadon járt, és ez vigaszt nyújthatott. Sagramor csodálatos volt barátnak, de rettenetes ellenségnek. Arthurból jó ellenség vált, hiszen mindig hajlott a könyörületre, ám Sagramort nem lehetett kiengesztelni. A numídiai a világ végéig elüldözte volna Mordredet.
Sagramor megmenekülése mégis kevés vigasszal szolgált azon az éjszakán. Mordred, mikor elfogásomról értesült, felkurjantott örömében, majd követelte, hogy mutassák be neki Gwydre beszennyezett zászlaját. Jóízűt nevetett a medve és a sárkány láttán, majd elrendelte, hogy a zászlót fektessék a fűre, ahol ő és emberei levizelhetik. Loholt még néhány tánclépést is lejtett fogságom hírére, hiszen épp itt, ezen a dombtetőn metszettük le a jobb kezét. A csonkítást büntetésképp mértük rá, amiért nem átallt atyja ellen lázadni, és most lehetőséget kapott rá, hogy atyja legjobb barátján vegyen bosszút.
Mordred azonnal látni akart, és Amhar már pattant is, hogy nyakamba vesse a szakállból font kötelet. Tagbaszakadt harcos kísérte, kancsal és fogatlan, aki bepréselte felsőtestét az ajtónyíláson, megragadta a hajamat és négykézlábra kényszerített, amint kivonszolt a kunyhóból. Amhar a nyakamba vetette a kötelet, majd mikor próbáltam felállni, visszanyomott a földre.
– Mássz – parancsolta. A fogatlan vadállat lenyomta a fejem, Amhar a kötelet rángatta, és így kellett csúsznom-másznom a dombtető felé, ahol férfiak, asszonyok és gyermekek gúnyos tömege várt. Valamennyien felém köptek, amint elhaladtunk mellettük, néhányan belém rúgtak, mások megböktek lándzsájuk boldogabbik végével, bár Amhar meggátolta, hogy komolyabb kárt tegyenek bennem. Azt akarta, hogy fivére csorbítatlanul kiélvezhesse bosszúját.
Loholt a levágott fejek dombja mellett várt. Jobb karjának csonkját ezüsthüvelybe bújtatta, és a tok végére, ahol a kezének kellett volna következnie, egy pár medvekarmot erősített. Vigyorogva figyelte, ahogy közelebb mászom, bár féktelen örömében egy értelmes szót sem bírt kinyögni. Kivehetetlen szitkokat köpködve tört rám, hogy a hasamba és bordáim közé rúgjon. Erővel rugdosott, ám ádáz indulatában teljesen elvakult, és alig tett bennem kárt. Mordred közönyösen figyelte, mozdulatlanul megülve trónusán, a legyektől hemzsegő dombtetőn.
– Elég! – kiáltott idővel, és Loholt még egy jókorát belém rúgott, mielőtt félreállt volna. – Lord Derfel – üdvözölt Mordred gúnyosan.
– Felség – feleltem. Amhar és Loholt fogott közre, míg a Mordred körül csoportosuló népség mohó tekintettel figyelte megaláztatásomat.
– Állj fel, Lord Derfel – parancsolta Mordred.
Felálltam és megemeltem a fejem, de nem láttam az arcát, mert a nap épp a háta mögül sütött, és elvakított. Láttam viszont Argantét, aki a fejek halma mellett állt, maga mellett Fergallal, a druidával. Aznap kellett megérkezniük Durnovariából, mert azelőtt egyszer sem láttam őket. Argante elmosolyodott, amint lecsupaszított arcomat meglátta.
– Mi történt a szakálladdal Lord Derfel? – kérdezte Mordred tettetett aggódással.
Nem feleltem.
– Beszélj! – rivallt rám Loholt, és karjának csonkjával arcul ütött. A medvekarmok felszántották a bőröm.
– Levágták, felség – feleltem.
– Levágták! – nevetett fel. – És azt is tudod, miért vágták le. Lord Derfel?
– Nem, uram.
– Mert az ellenségem vagy.
– Ez nem igaz, felség.
– Ellenség vagy! – visította Mordred hirtelen indulatában, karjával a szék karfáját püfölve, és közben azt figyelve, mutatom-e jelét félelemnek. – Gyermekként – szólt fennhangon – ez a féreg nevelt fel. Megvert! Gyűlölt! – A tömeg gúnyosan hurrogni kezdett, míg Mordred fel nem emelte a kezét. – És ez az ember – mutatott rám, hogy nyomatékot adjon szavainak – segédkezett Arthurnak, mikor az levágta Loholt herceg kezét. – Szavai újra dühödt kiáltozásba fúltak. – Tegnap pedig – folytatta Mordred – Lord Derfelt a királyságomban kaptam, ezzel a különös zászlóval. – Jobb kezével intett, mire két embere megemelte Gwydre húgytól bűzlő zászlaját. – Kinek a jelvénye ez, Lord Derfel? – kérdezte Mordred.
– Gwydre ap Arthuré, uram.
– És mit keres Gwydre zászlaja Dumnoniában?
Egy pillanatig kísértést éreztem rá, hogy hazudjak. Mondhattam volna, hogy Gwydre ily módon akarta tiszteletét kifejezni előtte, de tudtam, úgysem hinne nekem, és ami ennél is rosszabb, megvetném magam a hazugságért. Ehelyett felemeltem a fejem.
– Reméltem, hogy a halálhíredre bonthatom ki, felség.
Az igazság láthatóan meglepte. A tömeg sugdolózásba kezdett, Mordred pedig dobolni kezdett ujjaival a trónus karfáján.
– Most vallottad hitszegőnek magad – szólt idővel.
– Nem, felség – mondtam. – Kívántam a halálod, de nem tettem érte semmit.
– Nem jöttél Armoricába, hogy megments! – kiáltotta.
– Igaz – bólintottam.
– Miért? – tudakolta vészjósló hangon.
– Mert jó embereimet veszejtettem volna el hitványakért – feleltem, és körbemutattam harcosain, akik harsányan felröhögtek.
– És remélted, hogy Clovis meg fog ölni? – kérdezte Mordred, amint a nevetés elhalt.
– Sokan reménykedtünk ebben, felség – feleltem, és őszinteségemmel ezúttal is sikerült meglepnem.
– Mondj akár csak egy jó okot arra Lord Derfel, miért ne öljelek meg.
Sokáig nem válaszoltam, azután csak megvontam a vállam. – Nem tudok ilyen okot, felség.
Mordred elővonta a kardját és a térdére fektette, majd a pengén összefűzte ujjait.
– Derfel – jelentette be –, ezennel halálra ítéllek.
– Ez az én kiváltságom, felség! – kiáltotta Loholt buzgón. – Ő az enyém! – A tömeg egy emberként sorakozott fel mögötte. Étvágycsinálónak szívesen végignézték volna gyötrelmes kínhalálom, mielőtt nekilátnak a vacsorának, melyet már serényen készítettek a dombtetőre.
– A te kiváltságod az, hogy elvedd a kezét, Loholt herceg – jelentette be Mordred, majd felállt, és óvatosan lebicegett a fejek halmán, kezében szorongatva kivont kardját. – Az életét elvenni viszont – folytatta, amint közelebb ért –, az én kiváltságom. – Lábam közé bökött a pengével, és arcán torz mosoly tűnt fel. – Mielőtt meghalnál, Derfel – mondta –, a kezednél jóval többet is el kell veszítened.
– De nem ma! – harsant egy éles hang a tömegből. – Felség! De nem ma! – A tömeg fortyogni kezdett. Mordred inkább tűnt meglepettnek, mint indulatosnak, amiért félbeszakították, de nem szólt. – Nem ma! – kiáltott újra a férfi, és amint hátrafordultam, Taliesint láttam nyugodtan lépkedni a tömegben, mely engedelmesen vált szét előtte. Elhozta líráját és kis bőrtarisznyáját, ám kezében egy hosszú, fekete botot is ott szorongatott, és ezáltal megszólalásig úgy nézett ki, akár egy druida. – Én tudok egy nagyon jó okot arra, felség, miért nem halhat meg Derfel ma éjjel – mondta Taliesin, amint kiért a fejek előtti nyílt térre.
– Ki vagy te? – akarta tudni Mordred.
Taliesin ügyet sem vetett a kérdésre, ehelyett odalépett Fergalhoz. A két férfi szorosan összeölelkezett és megcsókolta egymást, és csak mikor a formális üdvözléssel végzett, akkor fordult Taliesin újra Mordred felé.
– Taliesin vagyok, felség.
– Arthur jószága – acsarkodott Mordred.
– Nem vagyok senki jószága, felség – szólt Taliesin nyugodt hangon –, ha pedig sértegetni akarsz, úgy sosem tudod meg mondandóm. Nekem egyre megy. – Azzal hátat fordított Mordrednek és útnak indult.
– Taliesin! – kiáltott utána Mordred. A bárd visszafordult a királyhoz, de nem szólt egy szót sem. – Nem akartalak megsérteni – engesztelte meg Mordred, aki nem akart ellenségévé egy varázslót.
Taliesin habozni látszott, majd kurta biccentéssel elfogadta a király bocsánatkérését.
– Felség – szólt –, köszönöm. – Komor, súlyos hangon beszélt, s miként egy igazi druida, minden tisztelet vagy félelem nélkül. A druidák tonzúráját viselte, fekete botot hordozott, a tekintély hangján szólt, és egyenrangúként üdvözölte Fergalt. Taliesinnek magának is elemi érdeke fűződött hozzá, hogy mindenki higgyen neki, hiszen egy druidát nem lehetett megölni vagy bántalmazni, még az ellenség druidáját sem. A druidák még a csatamezőkön is biztonságban járhattak, és Taliesin, mikor druidának adta ki magát, saját túlélését biztosította. Egy bárdnak nem járt volna hasonló elbánás.
– Akkor hát mondd el, miért nem halhat meg ez a féreg még ma éjjel – bökött felém Mordred a kardjával.
– Néhány éve, felség – kezdte Taliesin –, Lord Derfel aranyat adott nekem azért, hogy mondjak átkot asszonyodra. A varázsigéim tették őt meddővé. Egy nőstény menyét méhét használtam a varázslathoz, melyet egy halott gyermek hamvaival töltöttem meg.
Mordred Fergalra sandított, aki bólintott.
– Ez is egy módja a dolognak, felség – hagyta helyben az ír druida.
– Nem igaz! – kiáltottam, és újra el kellett szenvednem a közelemben álló Loholt suta karjának csapását.
– Feloldozhatom az átkot – folytatta Taliesin higgadt hangon –, de csak amíg Lord Derfel életben van, hiszen a varázslatot az ő kérésére hajtottam végre. Ha azonban most oldozom fel, míg a nap nyugszik, az ellenvarázslat nem lesz eléggé hatásos. Hajnalban kell megtennem, felség, hogy a bűvölet akkor távozzon, mikor a nap felszökik az égre, különben az ifjú királyné mindörökre gyermektelen marad.
Mordred újra Fergalra sandított, és a druida szakállába font apró csontok megcsörrentek, amint Fergal meghajtotta a fejét.
– Igazat mond, felség.
– Hazudik! – tiltakoztam.
Mordred visszatolta a kardot a hüvelyébe.
– Miért mondod el mindezt, Taliesin? – kérdezte. Taliesin vállat vont.
– Arthur öreg már, felség. A hatalma megfakult, a druidáknak és bárdoknak pedig annál kell pártfogót keresniük, kik hatalmuk teljében vannak.
– Az én druidám Fergal – jelentette ki Mordred. Azt hittem, magára vette a keresztet, bár korántsem lepett meg, hogy visszatért a pogánysághoz. Mordred sosem volt jó keresztény, bár, gondoltam magamban, aligha ez a legnagyobb bűne.
– Enyém a tisztesség, ha minél többet tanulhatok fivéremtől – hajolt meg Taliesin Fergal előtt –, és esküszöm, hogy mindenben követem az útmutatásait. Nem akarok mást, felség, mint csekély tudásommal szolgálni a te nagyobb dicsőségedet.
Ilyen mézesmázos szavakkal hitegette őket. Soha nem fizettem arannyal a bűverejéért, mégis mindenki hitt neki, leginkább maga Mordred és Argante. Így vett nekem a fénylő szemöldökű Taliesin még egy éjszakát. Loholt csalódottnak tűnt, mire Mordred hajnalra nemcsak kezem, de életem is neki ígérte, amivel valamelyest sikerült megvigasztalnia.
Vissza kellett másznom a kunyhóba. Ütöttek és rugdostak, de túléltem. Amhar leoldotta nyakamból a kötelet, és berugdalt az ajtónyíláson.
– Hajnalban találkozunk, Derfel.
A nappal a szememben, és egy pengével a torkomon.

 

Aznap éjjel Taliesin énekelt Mordred embereinek. A félig elkészült templomban gyűltek össze, melyet még Sansum kezdett építeni a Caer Cadarn csúcsán, és amely most tető nélküli, csorba falú csarnokként szolgált. Taliesin mindenkit elbűvölt a muzsikájával; soha azelőtt és azután nem hallottam ilyen gyönyörűen énekelni. Miként minden bárdnak, aki a harcosok szórakoztatására vállalkozik, kezdetben neki is felül kellett kerekedni a hangzavaron és hetvenkedésen, ám ügyességével fokozatosan csendet teremtett maga körül. Lírájával kísérte magát, és csendes halotti énekeket választott, melyeket Mordred lándzsásai döbbent némaságban hallgattak végig. Még a kutyák is felhagytak a csaholással, és csendben feküdtek, mialatt Taliesin, a bárd áténekelte az éjszakát. Ha túl soká tartott szünetet két ének közt, a lándzsások nyomban követelni kezdték a folytatást, és ő tovább kántálta dalait. Hangja elhalt a melódiák végén, majd újra felcsapott az új versszakokkal, Mordred emberei pedig némán ittak és figyeltek, míg az ital és az énekek meg nem ríkatták őket, és Taliesin csak tovább énekelt nekik. Velük együtt Sansum és jómagam is őt hallgattuk, és megkönnyeztük az éteri dallamokat. És amint az éjszaka megsűrűsödött, Taliesin altatókba kezdett, édes altató énekekbe, melyek álomba ringatták a részeg harcosokat, s miközben énekelt, egyre hűvösebb lett, és a Caer Cadarn felett ködfelhő kélt.
A köd egyre sűrűbben gomolygott, és Taliesin még mindig énekelt. Ha ezernyi király idejéig fenn is marad a világ, nem hiszem, hogy bárki emberfia hallhat még ilyen szépséges énekeket. A köd eközben magába burkolta a dombtetőt, a tüzek tompa izzása belemosódott a párába, és a sötétséget az ének hangjai töltötték meg.
Azután, a feketeség méhében, a daloknak vége szakadt. Nem hallottam mást, csak az édes akkordokat, és úgy tűnt, mintha a dallamok egyre közelebb kerülnének a kunyhóhoz és az őrökhöz, akik a nyirkos fűbe telepedve hallgatták a muzsikát.
A líra hangja csakugyan közelebb ért, és végül Taliesin alakját is megláttam a ködben.
– Hoztam nektek mézsört – szólította meg őreinket –, osszátok el. – Ezzel előhúzott a tarisznyájából egy bedugaszolt korsót, és amíg az edény körbejárt, énekével szórakoztatta a lándzsásokat. Nekik tartogatta annak az éjszakának a legédesebb melódiáit; egy altatót, mely álomba ringatta a zaklatott a világot, és az őrök aludtak is. Egyikük oldalt bukott, de Taliesin tovább énekelt; hangja ködös álmot bocsátott az egész erősségre, s csak amikor az egyik őr hangosan hortyogni kezdett, akkor hallgatott el és engedte le kezét a líra húrjairól. – Azt hiszem, Lord Derfel, hogy ideje lenne előbújnod – szólt nyugodt hangon.
– Jövök én is! – kiáltott Sansum, és addig mocorgott, míg elsőként furakodott ki az ajtónyíláson.
Taliesin elmosolyodott, amint elébe álltam.
– Merlin azt parancsolta, hogy mentsem az életed, uram – mondta –, bár azt is hozzátette, hogy talán nem leszel hálás érte.
– Hogyisne lennék – viszonoztam a mosolyát.
– Menjünk! – sürgetett Sansum. – Nincs idő a beszédre! Siessünk!
– Várj már, te sorscsapás – torkoltam le, majd lehajoltam és elvettem az egyik hangosan szuszogó őr lándzsáját. – Miféle bűbájt használtál? – kérdeztem közben Taliesint.
– Aligha van szükség bűbájra, ha álomba akarsz ringatni egy csapat részeg harcost – felelte –, bár az őröket mandragóra kivonatával is megitattam.
– Itt várjatok meg – suttogtam.
– Derfel! Mennünk kell! – sziszegte Sansum rémülten.
– Itt várj, püspök – mordultam rá, és elindultam a ködben arrafelé, ahol a legnagyobb tüzeket sejtettem. A zsarátnokok a félig kész templomban izzottak, a befejezetlen oromfalak közt. Odabent mindenfelé alvó népek hevertek, bár akadtak, akik lassan magukhoz tértek, és a szemüket dörgölték, akárha bűvöletből ébrednének. Az alvók közt ólálkodó kutyák élelmet kutattak, és izgalmukban sorra keltették az embereket. A megébredtek közül többen gyanakodva figyelték mozgásom, de egyikük sem ismert rám. A szemükben csak egy lándzsás voltam.
Amharra az egyik tűz mellett bukkantam rá. Nyitott szájjal aludt, és ugyanígy is halt meg. Kitárt szájába döftem a lándzsával, és elég soká tartottam ott a fegyvert, hogy a szeme felpattanjon és távozó lelke még felismerhessen, azután átvezettem a lándzsa hegyét a nyakán, és a földhöz szegeztem. Görcsösen rázkódott, míg csak ki nem szenvedett, és ezen a világon utoljára az én gúnyos mosolyomat látta. Azután előrehajoltam, leoldottam az övéről a szakállból font kötelet és Hywelbane-t, majd kiléptem a templomból. Mordredet és Loholtot is szívesen felkerestem volna, de egyre többen ébredeztek, és az egyikük már a nevemet tudakolta, ezért újra eggyé váltam a gomolygó árnyakkal, és visszasiettem a helyhez, ahol Taliesint és Sansumot hagytam.
– Induljunk már! – sürgetett Sansum.
– A lószerszámot a sáncok mögött hagytam, uram – közölte Taliesin.
– Te mindenre gondolsz – szóltam elismerően. Már csak annyi időre álltam meg, hogy szakállam maradékát a tűzre vessem, melynél őreink melegedtek, és miután láttam, hogy az utolsó szálak is hamuvá égnek, követtem Taliesint az északi sáncokhoz. A bárd ráakadt a két kantárra az egyik bokorban, majd felkapaszkodott a toronyba, ahonnét a köd rejtekében és az őrök fürkésző tekintetétől távol kelhettünk át a falon, és indultunk lefelé a domboldalon. A ködfátyolnak a domboldal felénél hirtelen vége szakadt, és mi átvágtunk a kaszálón, ahol Mordred lovainak zöme az éjszakát töltötte. Taliesin gyengéd cirógatással és halk énekszóval felébresztett két állatot, majd nyugodt mozdulatokkal átvetette nyakukon a kantárt.
– Nyereg nélkül is tudnál lovagolni, uram? – kérdezte tőlem.
– Ma éjjel akár ló nélkül is, ha az kell.
– És mi lesz velem? – méltatlankodott Sansum, amint felpattantam az egyik jószág hátára.
Lenéztem rá lovam magasából. Legszívesebben otthagytam volna a réten, hisz világéletében csak az álnokságot kereste, és nem érdemelte meg, hogy földi létét akár egy perccel is meghosszabbítsam, ám aznap éjjel még hasznosnak bizonyulhatott, ezért kinyújtottam a karom és felrántottam a ló hátára magam mögé.
– Itt kellene hogy hagyjalak, püspök – mormoltam, amint elhelyezkedett. Nem felelt, csak szorosan átkarolta a derekamat. Taliesin a kapu felé vezette a második lovat, majd óvatosan kitárta az egyik szárnyat.
– Merlin nem mondta, mit tegyünk ezután? – kérdeztem, amint lovammal átfurakodtam a kapu résén.
– Ő nem, uram, de a józan értelem azt tanácsolja, hogy menjünk a partra és keressünk egy csónakot. És hogy siessünk, uram. Azok ott a dombon nemsoká felébrednek, és ha felfedezik a hiányodat, nagy erőkkel kutatnak majd utánunk. – Taliesin a kapuszárnyra állva kapaszkodott fel az állat hátára.
– Mi lesz most? – kérdezte Sansum rémülten, és még szorosabbra fonta ölelését.
– Talán ha megölnénk? – vetettem fel. – Taliesinnek és nekem mindenképp könnyebb lenne.
– Ne, uram! Kérlek, ne!
Taliesin felpillantott a ködben úszó csillagokra.
– Nyugatnak menjünk? – javasolta.
– Én tudom, hová menjünk – feleltem, és hátracsaptam bokámat. Lovam a Lindinis felé vezető úton iramodott meg.
– Hová megyünk? – kérdezte Sansum.
– Meglátogatjuk asszonyodat, püspök – feleltem. Egyedül azért mentettem meg Sansum életét azon az éjjelen, mert Morgan hasznunkra lehetett a menekülésben. Nekem aligha segített volna, Taliesint talán még arcul is köpi, ha hozzá fordul, de Sansumért meg tett volna bármit.
Elindultunk hát Ynys Wydryn felé.

 

Álmából ébresztettük Morgant, aki rossz kedvében, vagy még inkább a szokásosnál is rosszabb kedvében jött nekünk ajtót nyitni. Engem szakáll nélkül fel sem ismert, férjét pedig, aki a lovaglástól elgyötörtén kuporgott mögöttem, nem látta meg nyomban, nagyon is felfigyelt azonban Taliesinre, a druidára, aki szent menedékében merészelte zaklatni őt.
– Bűnös! – reccsent rá, és álomközeli állapota sem gátolta abban, hogy minden mérgét a nyakába zúdítsa. – Eretnek! Bálványimádó! A szentséges Isten és az Ő áldott anyja nevében parancsolom, hogy takarodj innét!
– Morgan! – kiáltottam, ám ekkor már Sansum lerongyolódott, sántikáló alakja is Morgan elébe tűnt, aki az örömtől sikongatva sietett urához. A növekvő hold megcsillant az aranymaszkon, mellyel tűztől megcsúfított arcát takarta.
– Sansum! – kiáltotta. – Drágaságom!
– Tündérem! – kedveskedett Sansum, és a páros egymás karjába omlott.
– Drágaságom – gőgicsélt Morgan, ura arcát cirógatva –, hát mit műveltek veled?
Taliesin elmosolyodott, és még én, aki gyűlöltem Sansumot és korántsem kedveltem Morgant, még én sem bírtam megállni, hogy el ne mosolyodjak mérhetetlen örömük felett. Az általam ismert valamennyi házasság közül messze ez volt a legfurább. Sansumnál álnokabb ember aligha járt a világon, míg Morganről elmondható, hogy volt olyan tisztességes, amennyire asszonyember lehet; mégis, valósággal rajongtak egymásért, vagy legalábbis Morgan rajongott Sansumért. Morgan valaha szép volt, ám egy borzalmas tüzeset, mely végzett első férjével, eltorzította a testét, és borzadállyá tette arcát. Aligha akadt férfi, aki Morgant a szépségéért vagy a jelleméért megszerette volna, hisz a lángok mindkettőt keserűvé fonnyasztották, viszont egy ilyen kapcsolat nagyon is hasznos lehetett, miután Morgan Arthur nővére volt, és meggyőződésem szerint Sansum mindennél inkább ezért vette őt feleségül. De ha nem is szerette asszonyát, Sansum őszintének tűnő rajongást mutatott az irányába, amivel meggyőzte és boldoggá tette Morgant, és én egyedül ezért voltam képes megbocsátani az egérkirálynak minden alakoskodását. Sansum bizonyosan kedvelte is Morgant, hiszen kedvelte az eszességet, és ennek Morgan sosem volt híján; így azután mindketten csak nyertek a kapcsolaton: Morgan gyengédséget és kedvességet, Sansum védelmet és tanácsot, s bár egyikük sem kereste a másiknál a test örömeit, a kapcsolat tartósabbnak bizonyult, mint a legtöbb házasság.
– Egy órán belül – szakítottam durván félbe a boldog egyesülést – hemzsegni fognak itt Mordred emberei. Addigra minél távolabb kell kerülnünk innét, az asszonyaid pedig, úrnőm – fordultam Morganhez –, jobban teszik, ha a lápon keresnek maguknak menedéket. Mordred emberei nem törődnek majd vele, hogy szent életet élnek, válogatás nélkül meggyaláznak mindenkit.
Morgan rám meredt ép szemével, mely hamisan csillant meg a maszk mögött.
– Jobban festesz szakáll nélkül, Derfel – jegyezte meg.
– Viszont rosszabbul festek fej nélkül, úrnőm, és Mordred máris tucatszám hordja a levágott fejeket a Caer Cadarnre.
– Nem tudom, hogy miért kellene nekem és Sansumnak a ti bűnös életeteket menteni – zsémbelt –, de hát az Úr parancsolata, hogy mutassunk könyörületet.
Kifordult Sansum karjaiból, és rémisztő hangon kiáltozni kezdett, hogy szent asszonyait ébressze. Taliesint és engem a templomba rendelt, ahol jókora kosárba szedtük a szentély aranyait, míg az asszonyokat a faluba küldte, hogy ébresszék a csónakosokat. Bámulatos hatékonysággal szervezte menekülésünket. A szentélyben eluralkodott volna a pánik, ám Morgan kézben tartott mindent, és alig néhány perc múlva az első asszonyokat már be is segítették a lapos fenekű lápi csónakokba, melyek azután kisorjáztak a ködbe burkolózott ingoványra.
Mi indultunk utolsóként, és meg mernék rá esküdni, hogy patkókopogást hallottam kelet felől, mikor csónakosunk az éjsötét vízbe merítette hosszú tolórúdját. Taliesin, aki a csónak orrában ült, halkan rákezdett Idfael halotti énekére, de Morgan ráreccsent, hogy hagyjon fel a pogány zenével. Taliesin felengedte ujjait a húrokról.
– A zene nem ismer vallásokat, úrnőm – korholta gyengéden Morgant.
– A tiéd az ördög műve – acsarkodott az.
– Egyáltalán nem – vélte Taliesin, és újabb énekbe kezdett, ám ez úttal egy olyanba, melyet korábban még sosem hallottam. – Babilon folyóinál – kántálta –, ha leülünk, keserű könnyeket ontunk érted, drága otthonunk. – Láttam, amint Morgan a maszkja alá préseli egyik ujját, hogy elmorzsoljon egy könnycseppet. A bárd tovább énekelt, és a sötét Tor lassan elenyészett, amint a gomolygó köd elnyelt bennünket, és csónakosunk hosszú botjával tovább evezett a sustorgó nádasok közt. Mikor Taliesin bevégezte az éneket, nem hallatszott más nesz, csak a csónak orránál fodrozódó hullámok zaja és a tolórúd csobbanásai.
– Krisztus dicsőségére kellene énekelned – szólt Sansum feddően.
– Valamennyi Isten dicsőségére énekelek – vetette ellene Taliesin –, és az eljövendő napokban szükségetek is lesz rájuk.
– Nincs, csakis egyetlen Isten! – szólt Morgan ádáz indulattal.
– Ha te mondod, úrnőm – adta meg magát Taliesin –, bár ma éjjel nem sok hasznodra szolgált. – Botjával Ynys Wydryn felé mutatott, ahol a ködben rőt fények izzottak fel. Korábban is láttam már ezeket a fényeket, ugyanezen a ködön át, ugyanezen a vízen siklódva. A tűznek adott épületek és a lángra kapott zsúpszalma fénye volt. Mordred követett bennünket, és a Szent Tövis szentélye, ahol tulajdon édesanyját temették, épp most égett hamuvá, de mi már biztonságban jártuk a lápot, ahová vezető nélkül senki sem merészkedett volna utánunk.
A gonosz újra Dumnoniát fojtogatta.
Mi azonban kikerültünk szorításából, és hajnalban találtunk egy hajóst, aki néhány aranyért cserébe Siluriába vitorlázott velünk. Így tértem meg Arthurhoz.
És az újabb szörnyűséghez.
Ceinwyn megbetegedett.
A kór váratlanul tört rá, tudtuk meg Guinevere-től, alig néhány órával azután, hogy elhagytam Iscát. Úrnőm reszketni kezdett, azután verítékezni, és aznap estére már annyi ereje sem maradt, hogy a lábán megálljon, ezért ágyba fektették, és Morwenna mellette maradt. Egy javasasszony martilapuból és rutából való főzetet adott neki, és gyógyfüves borogatást is tett a mellére, ám reggelre Ceinwyn bőrén kelevények jelentek meg. Minden tagja sajgott, alig tudott nyelni, még a lélegzet is kaparta a torkát. Ekkor kezdett el félrebeszélni; lázálmában görcsösen vergődött az ágyon, és sikoltozva hívta Diant. Morwenna próbált felkészíteni Ceinwyn halálára.
– Úgy hiszi, elátkozták, atyám – mondta –, mert azon a napon, hogy elmentél, egy asszony jött, hogy élelemért könyörögjön. Árpakását adtunk neki, de mikor elment, vért találtunk a félfán.
Odakaptam Hywelbane markolatához.
– Minden rontást le lehet venni.
– Cefu-crib druidáját hívtuk el – folytatta Morwenna –, aki lekaparta a vért az ajtóról, és tündérkövet adott nekünk. – Itt elhallgatott, hogy könnyes szemmel pillantson a kis kavicsra, mely Ceinwyn ágya felett függött. – De az átkot ez sem oldja! – fakadt sírva. – Meg fog halni!
– Nem – csitítgattam –, még nem. – Képtelen voltam hinni Ceinwyn közelgő halálában, hiszen úrnőmet mindig makkegészségesnek ismertem. Ceinwyn egyetlen hajszála sem fordult őszbe, majd az összes fogát megtartotta, éppoly hajlékony és karcsú maradt, akár egy fiatal lány, de mióta elhagytam Iscát, a hajlott kor hirtelen magáénak követelte. És fájdalmak gyötörték. Nem beszélhetett róluk, de az arca ékesen árulkodott, miként az arcán végiggördülő néma könnycseppek is.
Taliesin sokáig csak nézte, azután elfogadta, hogy valaki átkot vont Ceinwyn fejére, míg Morgan köpött a véleményére.
– Pogány babonaság! – recsegte indulatosan, majd újabb gyógyfüveket hozott, melyeket mézsörben főzött ki és kanállal adott Ceinwyn szájába. Morgan, mint láttam, a maga ormótlan módján minden tőle telhetőt megtett a gyógyulásáért, még ha közben minden pogány bűnösnek el is mondta.
Én magam nem tehettem semmit. Csak ültem Ceinwyn ágyánál, fogtam a kezét, és zokogtam vigasztalanul. Ceinwyn haja csatakosan tapadt a koponyájára, és visszaérkezésem után két nappal marokszám kezdett hullani. A kelevények felfakadtak, gennyel és vérrel áztatták fekhelyét. Morwenna és Morgan új derékaljat vetett neki szalmából és friss vászonból, de Ceinwyn mindennap összepiszkította fekhelyét, és a régi vásznakat egy erjesztőkádban ki kellett főznünk. A fájdalom nem enyhült, és idővel addig fokozódott, hogy már azt kívántam, bárcsak a halál váltaná meg a gyötrelmeitől, ám Ceinwyn nem halt meg. Némán szenvedett, és csak időnként sikoltott fel metsző hangon, majd rettentő erővel markolta meg a kezemet. Ilyenkor megtöröltem a homlokát, a nevét ismételgettem, és máris rettegtem a körülöttem ólálkodó magányt.
Annyira szerettem Ceinwynt. Még most, ennyi év után is mosolyognom kell, ha rá gondolok, és ha éjjelente könnyekkel a szememben ébredek, tudom, Ceinwyn emléke fakasztotta őket. Lángoló szenvedéllyel indultunk a szerelemnek, és a bölcsek mind azt mondták, hogy az ilyen heves tűznek hamar ki kell hunynia, de a miénk nem hunyt ki, és a szenvedély idővel mély, megértő szeretetté nemesedett. Szerettem és imádtam őt, a jelenléte napfénnyel aranyozta be minden percemet. Azután hirtelen nem maradt számomra egyéb, mint látni a lelkét szaggató démonokat, a gyötrelmeit, azokat a vöröslő, bűzösen felfakadó fekélyeket. És Ceinwyn még mindig élt.
Galahad és Arthur néha felváltott a virrasztásban. Mindenki segíteni próbált. Guinevere elküldetett Siluria legbölcsebb javasasszonyaiért, és aranyat nyomott valamennyiük tenyerébe, ha új füvekkel vagy valamely távoli forrás szent vizével állítottak be. Culhwch, ki mostanra teljesen megkopaszodott, de megmaradt harsány és harcias férfiúnak, megsiratta Ceinwynt, és varázserejű amulettet hozott, melyet Morgan mindjárt másnap kihajított Ceinwyn ágyából, miként előtte a druida tündérkövét, és minden más pogány babonaságot, melyet Ceinwyn környezetében talált. Emrys püspök imádságot mondott Ceinwynért, és mielőtt útnak indult volna Gwentbe, még Sansum is csatlakozott fohászához, bár kétlem, hogy oly buzgalommal tette volna mindezt, mint Emrys. Morwenna minden percét édesanyjának szentelte, és nála serényebben senki sem kereste a gyógyírt. Ő ápolta és mosdatta, ő imádkozott érte, és ő siratta el. Guinevere persze sem Ceinwyn betegségének a látványát, sem a betegszoba bűzét nem állhatta, de órákon át sétált velem, míg Galahad vagy Arthur szorította helyettem Ceinwyn kezét, s egy alkalommal, mikor elsétáltunk az amfiteátrumba és körbejártuk az arénát, Guinevere, ha némiképp vonakodva is, de próbált megvigasztalni.
– Szerencsésnek mondhatod magad, Derfel – biztatott –, hisz ritka dolgot tapasztalhattál meg. Az igaz szerelmet.
– Miként te is, úrnőm – feleltem.
Guinevere elfintorodott. Hirtelen azt kívántam, bárcsak ne adtam volna hangot a kimondatlan gondolatnak, hogy az ő igaz szerelme nem maradt olyan szeplőtlen, pedig, az igazat megvallva, Guinevere és Arthur rég túltették már magukat ezen. Az emlék talán még ott kísértett a szívük mélyén, akár egy sötét árny, és ha valaki volt olyan ostoba, hogy Lancelot nevét említse, szemvillanásnyi időre megdermedt körülöttük a levegő – vagy amikor egy erre vetődő bárd tudatlanul előhozakodott Blodeuwedd halotti énekével, melyben szó esik az asszonyi hűtlenségről, a füstös ünnepi csarnokra egy hosszú pillanatig néma csend borult –, ám ideje java részében Arthur és Guinevere boldogan megfért egymással.
– Igen – bólintott Guinevere lassan. – Magam is szerencsés vagyok. – Nem beszélgettünk sokáig, hiszen Guinevere mindig is feszengett a gondolattól, hogy kiadja magából belső lényét. E fenntartásán egyedül Mynydd Baddonnál emelkedett felül, és akkoriban igazán jó barátokká váltunk, ám azóta egyre csak távolabb sodródtunk egymástól, noha már nem a régi ellenségesség okán. – Jól festesz szakáll nélkül – fordított a beszélgetésen. – Fiatalabbnak tűnsz.
– Esküt tettem. Csak azután növesztek új szakállt, ha Mordred meghalt – mondtam.
– Talán nem kell soká vámod. Mennyire gyűlölném, ha azelőtt kellene meghalnom, mint hogy az a féreg megkapja a magáét. – Bősz indulattal beszélt, és csakugyan tartott tőle, hogy az öregkor előbb végez vele, mint valamely sorscsapás Mordreddel. Valamennyien a negyvenes éveinkben jártunk, és csak kevesen éltek ennél tovább. Merlin persze a kétszer negyvenet is megérte, vagy tán még többet, és mi is ismertünk ötven-, hatvan-, sőt hetvenesztendős embereket, ám magunkat mégis korosnak tartottuk. Guinevere vörös haját mindenütt ősz szálak tarkították, ám ettől még megmaradt szép asszonynak, és arca ugyanazzal a kihívással, daccal tekintett a világba, mint hajadonkorában. Megállt, hogy Gwydrét figyelje, aki ekkor lovagolt be az arénába. Gwydre felénk emelte a karját, majd lépésre fogta a lovat, melyből harci mént akart faragni, hogy az megtanuljon hátrálni és oldalazni, és álló helyben is mozgassa a lábait, mert úgy az ellenség nem vághatta át az inait. Guinevere elnézte egy ideig. – Gondolod, hogy valaha is király lesz belőle? – kérdezte reménytelen vágyakozással.
– Igen, úrnőm – feleltem. – Mordred előbb-utóbb hibázni fog, s akkor lecsaphatunk rá.
– Reménykedjünk – sóhajtotta, karját a karomba fűzve. Nem hinném, hogy engem akart volna megnyugtatni, sokkal inkább saját magát. – Arthurral beszéltetek már Amharról? – kérdezte.
– Épp csak futólag, úrnőm.
– Nem téged hibáztat. Ezt tudnod kell.
– Szeretném hinni.
– Gyásza nem a kis fattyú halálának, hanem saját atyai kudarcának szól.
Arthur, gyanítottam, sokkal inkább gyászolta Dumnoniát, mint Amhart, hiszen a mészárlások hírei mélyen megkeserítették. Hozzám hasonlóan bosszúra szomjazott, ám Mordred valóságos seregnek parancsolt, míg Arthur alig kétszáz lándzsásnak, kiknek ráadásul hajón kellett átkelniük a Severnen, ha meg akartak küzdeni Mordreddel. Az igazat megvallva, ezt egyikünk sem tartotta elképzelhetőnek, és Arthurt ráadásul a bosszú törvényessége is aggasztotta.
– Akiket megölt – mondta –, felesküdött emberei voltak. Jogában állt megölnie őket.
– Nekünk pedig jogunkban áll bosszút venni rajtuk – erősködtem, de nem lehettem biztos abban, hogy Arthur egyetért velem. Mindig is a rideg törvényeket emelte tulajdon érzelmei fölébe, és az eskü szentsége alapján, mely minden törvény és eskü forrásává emelte királyunkat, Mordred a saját birtokán azt tett, amit csak akart. Ez volt a törvény, és Arthur nem is lett volna Arthur, ha könnyű szívvel megszegi, noha megkönnyezte a férfiakat és asszonyokat, kiket leöltek, és a gyermekeket, kiket rabszolgának hajtottak el. Tudta azt is, hogy még többekre vár halál vagy rablánc, míg Mordred életben van. A törvényt, úgy tűnt, át kellett formálni, csak épp Arthur nem tudta, hogyan tehetné ezt meg. Ha embereinket átvihettük Gwenten, azután a keleti határvidéken egyesülünk Sagramor erőivel, még legyőzhettük Mordred szedett-vedett seregét, vagy legalábbis egyenlőként mérkőzhettünk meg vele, ám Meurig király konokul megtagadta az engedélyt. Ha hajón keltünk át a Severnen, hátra kellett hagynunk lovainkat, és túlontúl messze kerültünk Sagramortól, akit ráadásul Mordred serege vágott el tőlünk. Mordred előbb bennünket győzne le, azután fordulna csak a numídiai ellen.
De Sagramor legalább még élt, ha ez csekély vigaszunkra is szolgált. Mordred levágta néhány emberét, de magát Sagramort nem sikerült megtalálnia, és sietősen visszavonta lándzsásait a szász határvidékről, mielőtt a numídiai még megtorolhatta volna tettét. Most, úgy hallottuk, Sagramor és százhúsz embere a déli országrész egyik erősségében húzta meg magát. Mordred félt támadást intézni a sáncok ellen, Sagramor viszont nélkülözte a kellő erőt, hogy kitörjön és szétzúzza Mordred seregét, így csupán figyelték egymást, de nem bocsátkoztak harcba, miközben Cerdic szászai, Sagramor tehetetlenségén felbátorodva, újra nyugati birtokainkat kezdek fosztogatni. Mordred néhány kisebb csapatot a szászok ellen vezényelt, és addig sem zaklatta azokat a bátor férfiakat, akik hírvivőként Arthur és Sagramor közt jártak. Az üzenetek mind Sagramor kétségbeesését mutatták – miként vonhatná ki embereit és vezethetné őket Siluriába? A távolság óriási; az ellenség, mely az utat elállja, számos. Bosszúnk végképp megfenekleni látszott, amikor, alig három héttel azután, hogy Dumnoniából megtértem, hírek érkeztek Meurig udvarából.
A szóbeszéd Sansum közvetítésével ért el hozzánk. A püspök velem együtt érkezett Iscába, de túlontúl fagyosnak találta Arthur fogadtatását, s miután Morgant testvére gondjaira bízta, továbbutazott Gwentbe. Most, talán hogy megmutassa, mennyire közel áll a királyhoz, üzenetet küldött nekünk, miszerint Mordred Meurig engedélyét kéri, hogy hadait Gwenten átvezethesse és Siluria ellen támadást intézzen. Meurig, állította Sansum, még nem határozott a kérdésben.
Arthur elismételte nekem Sansum üzenetét. – Az egérkirály megint ármánykodik? – kérdezte.
– Egyszerre támogat téged és Meurigot, uram – feleltem keserűen –, hogy azután mindketten hálásak legyetek neki.
– Vajon igazat ír? – töprengett el Arthur. Ebben reménykedtünk, hiszen ha Mordred Arthurra támadt, egyetlen törvény sem tiltotta, hogy Arthur visszaüssön; ha pedig Mordred északon, Gwenten át vezette seregét, mi átvitorlázhattunk a Severnen, hogy valahol délen egyesüljünk Sagramor csapatával. Galahad és Emrys püspök egyaránt kétellte, hogy Sansum ez egyszer igazat mondana, én azonban mellé álltam. Mordred mindenkinél jobban gyűlölte Arthurt, és aligha állhatott ellen a kísértésnek, hogy harcban legyőzze.
Így aztán egy-két napig a tervezgetés lázában égtünk. Embereim bősz gyakorlatozásba kezdtek lándzsáikkal és kardjukkal, míg Arthur hírvivőket küldött Sagramorhoz, hogy értesítse a várható hadjárat részleteiről, ám vagy Meurig tagadta meg Mordredtől az áthaladást, vagy Mordred gondolta meg magát, de történni semmi sem történt. Mordred serege továbbra is közénk és Sagramor közé ékelődött, és több üzenet nem érkezett Sansumtól, így nem maradt más, mint a várakozás.
Várakoztunk, és közben Ceinwyn gyötrődését néztük. Láttuk, ahogy arca elvadul, koponyájába süpped. Hallottuk jajveszékelését és őrjöngését, éreztük a rettenetet ujjai szorításán, és mindenhol ott sejtettük az árnyak közt bujkáló halált, ami csak nem akart elérkezni.
Morgan új gyógyfüveket tett próbára. Keresztet fektetett Ceinwyn mezítelen testére, de Ceinwyn a kereszt érintésére is kétségbeesetten sikoltozni kezdett. Egy éjjel, mikor Morgan lepihent, Taliesin ellenvarázslatot alkalmazott, hogy elűzze a gonoszt, mely hite szerint Ceinwyn betegségét okozta, de bármennyire is leöltünk egy vadnyulat, hogy a vérével Ceinwyn arcát mázoljuk; bármennyi jelet is rajzoltunk fekélyek dúlta bőrére egy üszkös pálca végével; akárhány saskővel, tündérszöggel és boszorkakővel vettük is körül az ágyát, majd függesztettünk fölé szederágat és hársfáról levágott fagyöngyöt; hiába fektettük mellé az Excaliburt, Britannia Kincseinek egyikét – a betegség nem hagyta el a testét. Grannoshoz, a gyógyulás istenéhez fohászkodtunk, ám imánk és áldozataink nem találtak meghallgatásra. – Túl erős a varázslat – szólt Taliesin lemondóan. Másnap éjjel, miután Morgan megint elaludt, egy Siluria északi részéből származó druidát hoztunk el a betegkamrába. Vidéki druida volt, csupa bozontos szakáll és mérhetetlen bűz, aki varázsigéket mormolt, majd porrá törte egy pacsirta csontjait, hogy a port egy szent edényben fekete üröm oldatába keverje. A kotyvalékot apránként csepegtette Ceinwyn szájába, ám a gyógyír ezúttal sem hatott. A druida megpróbálta őt megetetni egy fekete macska kisütött szívének darabkáival is, de Ceinwyn kiköpte a gyógyszert, rákényszerítve ezzel a druidát, hogy legerősebb varázslatát, a halott ember kezét alkalmazza. A kéz, mely Cerdic kísérteties sisakdíszét idézte elém, teljesen elfeketedett. A druida Ceinwyn orcáit érintette vele, majd orra hegyét és torkát, azután a homlokára szorított üszkös kézzel kivehetetlen varázsigéket motyogott, de csak annyit ért el, hogy továbbadta szakállának néhány tucat tetvét, és amikor próbáltuk kifésülni az élősködőket Ceinwyn hajából, az utolsó fürtök is elváltak a koponyájától. Megfizettem a druidát, majd követtem az udvarra, csak hogy megmeneküljek Taliesin gyógyfüves tüzének bűzölgő füstjétől. Morwenna velem tartott.
– Pihenned kell, atyám – kérlelt.
– Később pihenhetek – szóltam, és figyeltem, ahogy a druida bele veszik az éjszakába.
Morwenna átkarolt, és a vállamra hajtotta fejét. Éppolyan aranyló hajkoronája volt, mint egykor Ceinwynnek, és éppúgy illatozott is.
– Talán nem is varázslat – suttogta.
– Ha nem lenne az – mondtam –, már meg kellett volna halnia.
– Van egy asszony Powysban, aki állítólag járatos az ilyesmiben.
– Akkor hát küldess érte – szóltam fáradtan, noha nem volt már bizodalmam a varázslókban. Tucatszám jöttek és vitték az aranyat, de a betegséget egyikük sem gyógyította. Áldoztam már Mithrasnak, fohászkodtam Belhez és Donhoz, minden eredmény nélkül.
Ceinwyn felnyögött, és a nyögés nyomában metsző sikoly tört elő. Összerezzentem a hangra, majd gyengéden eltoltam magamtól Morwennát.
– Most mennem kell.
– Pihenned kell, atyám – vetette ellenem. – Majd én mellette leszek.
Ekkor láttam meg a köpenybe burkolt alakot az udvar közepén. Hogy férfi-e vagy asszony, meg nem mondtam volna, miként azt sem, hogy mióta áll már ott. Számomra úgy tűnt, alig egy szemvillanással elébb az udvar még kihalt volt, de a köpenyes idegen most mégis ott állt előttem, arcát sötét árnyakba vonta a hold és a mély csuklya, és hirtelen rettegés lett úrrá rajtam, hogy magát a halált látom közeledni. Az alak felé léptem.
– Ki vagy? – kérdeztem érdes hangon.
– Senki olyan, akit ismersz, Lord Derfel Cadarn. – Asszony szólott hozzám, aki beszéd közben hátravonta a csuklyáját, és én láttam, hogy fehérre festette arcát, majd kormot dörgölt a szemei köré, hogy élő koponyához legyen hasonlatos. Morwenna elfojtott magában egy sikolyt.
– Ki vagy? – követeltem a választ.
– A nyugati szél lehelete vagyok, Lord Derfel – felelte ő sziszegve –, és az eső vagyok, mely Cadair Idrisre hull, és a dér vagyok az Eryri csúcsán. Hírvivő vagyok a királyok előtti időből, én vagyok a Táncos.
– Ekkor felkacagott, és az esztelen téboly áradt abból a kacajból. A hang előcsalogatta a betegkamrából Taliesint és Galahadet, akik dermedt rémülettel tekintettek a fehér arcú, kacagó asszonyra. Galahad a kereszt jelét rajzolta magára, míg Taliesin az ajtó vasszögét érintette.
– Jöjj, Lord Derfel – parancsolta az asszony. – Jöjj velem, Lord Derfel.
– Indulj, uram – bátorított Taliesin, és hirtelen reménykedés töltött el, hogy az elvadult külsejű druida varázsigéi végtére is használtak, és ha nem is űzték el a betegséget Ceinwynről, de elhozták ezt a rémisztő jelenést az udvarra. Kiléptem a holdfénybe, és közelebb mentem a köpenybe burkolt asszonyhoz.
– Ölelj magadhoz, Lord Derfel – kért az asszony. Valami a hangjában rothadásról és mocsokról árulkodott, de borzonghattam bár mennyire, még közelebb húzódtam a jelenéshez és a vézna vállak köré fontam karomat. Méz és hamvak illatát éreztem. – Akarod, hogy Ceinwyn éljen? – suttogta a fülembe.
– Igen.
– Akkor most jöjj velem – suttogta, majd kivonta magát az ölelésemből. – Most – ismételte, vonakodásom láttán.
– Hadd vegyek magamhoz köpenyt és kardot – kértem.
– Nem lesz szükséged kardra ott, hová megyünk, Lord Derfel, a köpenyem pedig megosztom veled. Jöjj, ne hagyd szenvedni úrnődet. – E szavakkal elfordult, és elindult kifelé az udvarról.
– Indulj! – sürgetett Taliesin. – Indulj!
Galahad próbált velem tartani, ám az asszony a kapunál megfordult, és visszaparancsolta – Lord Derfel jöjjön egyedül – sziszegte –, vagy ne jöjjön ő sem. Így hát mentem; követtem a halált az éjszakába, észak felé.
Egész éjjel mentünk, hogy pirkadatra a magas hegyek lábához érjünk, és útitársam még most sem lassított, miközben olyan csapásokat választott, melyek messze vezettek minden lakott településtől. A teremtés, aki Táncosnak hívatta magát, mezítláb ment, és néha felszökkent a levegőbe, akárha túláradó örömet érezne. Alig egy órával pirkadat után, mikor a napkorong új arannyal vonta be a hegyeket, egy tavacska mellett torpant meg, hogy vizet löttyintsen az arcára, és maréknyi fűvel ledörgölje a méz és a hamu keverékét, mellyel arcát fehérre festette. Egészen addig a pillanatig nem tudhattam, hogy ifjú-e vagy öreg, de most már láttam, hogy alig a húszas éveiben járhat, és igazi szépség. Finom metszésű, életteli arca volt, boldogan csillogó szemekkel és készséges mosollyal. Tudatában volt tulajdon szépségének, és felkacagott, mikor látta, hogy én is felismertem.
– Vajon hálnál velem, Lord Derfel? – kérdezte.
– Nem – feleltem.
– Akkor sem, ha ezzel meggyógyíthatnád Ceinwynt?
– Akkor igen.
– De nem gyógyíthatod meg! – kiáltotta. – Azzal nem! – Felkacagott és szaladni kezdett, miközben ledobta magáról a nehéz köpenyt, és felfedte vékony vászonruhába bújtatott hajlékony testét. – Emlékszel rám? – kérdezte, mikor újra szembefordult velem.
– Emlékeznem kellene?
– Én emlékszem rád, Lord Derfel. Úgy bámultad a testem, akár az éhezők, és éheztél is csakugyan. De még mennyire. Emlékszel? – Azzal lehunyta a szemét, és lassan felém indult a meredek csapáson, apró, könnyed lépteket ejtve. Most már felismertem. A lány, kinek mezítelen bőre ott izzott Merlin sötétjében.
– Olwen vagy – mondtam ki a nevet, amint az visszatért hozzám az évek távolából. – Olwen, az Ezüstös.
– Akkor hát emlékszel. Azóta idősebb lettem. Egy idősebb Olwen. – Felnevetett. – Jöjj hát! Hozd a köpenyt.
– Hová megyünk? – kérdeztem.
– Messze, uram, nagyon messze. Hol a szelek születnek, az esők fakadnak, a ködök kelnek, és nem uralkodnak királyok. – Végigtáncolt az ösvényen, s úgy tűnt, teste nem ismeri a kimerültséget. Egész nap csak táncolt, és egész nap csak értelmetlenséget beszélt. Azt hiszem, háborodott volt. Egyszer, amint keresztülvágtunk egy völgyön, ahol ezüstös levelű fák reszkettek a langy szélben, kibújt ruhájából, és csupaszon szökellt a réten, csak hogy felkavarjon és megkísértsen. Amikor konokul továbblépdeltem, és nem adtam jelét vágyakozásnak, csak felkacagott, vállára vetette ruháját, és velem együtt sétált tovább, akárha semmi különös nem lenne a tébolyában.
– Én voltam, aki a rontást elvittem otthonodba – szólt büszkén.
– Miért?
– Mert meg kellett lennie, azért – felelte komolyan. – Ahogy most le kell vennünk azt a rontást. Ezért is megyünk a hegyek közé, uram.
– Nimuéhoz? – kérdeztem, holott tudtam, azóta tudtam, mióta Olwen feltűnt az udvaron, hogy csakis Nimue állhat mindezek mögött.
– Nimuéhoz – felelt Olwen boldogan. – Láthatod, uram, elérkezett az idő.
– Minek az ideje?
– Hogy vége legyen mindennek – felelt Olwen, és karjaim közé lökte ruháját, hogy semmi se gátolhassa a szökdécselésben. Előttem ugrándozott, bár néha visszafordult, hogy kíváncsi pillantást vessen rám és örömét lelje változatlanul komor arckifejezésemben. – Mikor a nap ragyog – tudatta velem – szeretek mezítelen lenni.
– Milyen vége legyen mindennek?
– Tökéletes hellyé tesszük Britanniát – felelte Olwen. – Nem lesz többé betegség, sem éhezés, sem félelmek és háborúk, sem viharok és ruhák. Minden véget ér, uram! A hegyek összeomlanak, a folyók maguk ellen fordulnak, a tengerek felforrnak, és a farkasok üvöltenek majd, de a végén az ország zöldbe és aranyba fordul, nem lesznek többé évek, és nem lesz többé idő, és mi valamennyien istenek lehetünk. Én leszek a fák istennője. Én uralkodom majd a vörösfenyőn és a gyertyánon, reggelente táncra perdülök, és esténként aranyló férfiakkal fekszem.
– Nem Gawainnel kellett volna hálnod? – kérdeztem tőle. – Mikor előjön az Üstből? Azt hittem, az ő királynéja leszel.
– Háltam is vele, uram, de halott volt. Halott és száraz. És sós. – Felkacagott. – Halott, száraz, és sós. Egész álló éjjel melegítettem, de nem mozdult. Én nem akartam vele hálni – tette hozzá bizalmas hangon –, ám attól az éjszakától fogva, uram, nem ismerek mást, csak boldogságot! – Könnyedén megpördült, és arrébb szökkent a puha tavaszi pázsiton.
Háborodott, gondoltam, háborodott és szívfájdítóan gyönyörű; gyönyörű, amilyen egykor Ceinwyn volt, csak éppen fekete hajú és naptól barna, nem úgy, mint az én sápadt bőrű és aranyló Ceinwynem.
– Miért hívnak Ezüstös Olwennek? – kérdeztem.
– Mert a lelkem ezüst, uram. A hajam sötét, de a lelkem ezüst! – Felszökkent a levegőbe, majd továbbszaladt. Megálltam néhány pillanatra, hogy levegőhöz jussak és végignézzek a völgykatlanon, melynek mélyén egy pásztor a nyáját legeltette. A pásztor kutyája fel-le rohangált a domboldalon, hogy visszaterelje az elkóborolt állatokat, és a kavargó csordán túl kis házat láttam, ahol egy asszony a frissen mosott ruhát tette ki száradni a rekettyésre. Ez a valóság, gondoltam magamban, míg utazásunk a hegyek közt merő téboly és ábránd. Mikor megérintettem a sebhelyet bal tenyeremen, a sebhelyet, mely Nimuéhoz kötött, láttam, hogy az vörösen duzzadozik. Éveken át volt fakó fehér, és most új életre kelt.
– Mennünk kell, uram! – kiáltott vissza Olwen. – Csak tovább és tovább! Fel a felhőkbe. – Legnagyobb megkönnyebbülésemre vissza kérte ruháját, átbújtatta a fején, és eligazította karcsú testén. – Hideg lehet ott, a felhők között – magyarázta, majd újra táncra perdült; én pedig vetettem még egy bánatos pillantást a pásztorra és kutyájára, mielőtt követtem volna a táncoló Olwent a keskeny csapáson, mely a fölénk tornyosuló sziklák közt vezetett.
Délután pihentünk csak meg, egy meredek völgy oldalán, ahol kőrisek, berkenyék és szikamórfák nőttek, és ahol hosszú, keskeny tó borzongott sötéten a hegyi szellőben. Egy jókora görgetegkőnek támaszkodtam, és el is bólinthattam egy időre, mert mikor megriadtam, Olwent újra mezítelenül találtam, csak ezúttal a tó hűsítő, sötét vizében úszva. Reszketve, dideregve merült fel a víz alól, köpenyével szárazra törölte magát, majd újra magára öltötte ruháját.
– Nimue azt mondta – jött oda hozzám –, hogy ha velem hálsz, Ceinwyn meghal.
– Akkor miért kérted, hogy háljak veled? – kérdeztem nyersen.
– Hogy lássam, szereted-e Ceinwynt, azért.
– Szeretem – hajtottam le a fejem.
– Akkor még megmentheted – szólt Olwen boldogan.
– Miként átkozta el őt Nimue? – tudakoltam.
– A tűz átkával, a víz átkával, a galagonya átkával – felelte Olwen, majd a lábamhoz kuporodott, és belenézett a szemembe –, és a Szellemtest sötét átkával – tette hozzá baljóslatú hangon.
– Miért? – kérdeztem dühödten, hisz nem a rontás részletei érdekeltek, hanem hogy mit vétett Ceinwyn, amivel ilyen szörnyű végzetet érdemelt.
– Miért ne? – kérdezett vissza Olwen, majd felkacagott, vállára ve tette nyirkos köpenyét, és továbbindult. – Jöjj, uram! Éhes vagy?
– Igen.
– Enni is fogunk. Eszünk, alszunk, beszélgetünk. – Újfent táncra perdült, finom, mezítlábas lépéseket ejtve a kavicsos ösvényen. Észrevettem, hogy a talpa vérzik, de őt ez láthatóan kevéssé érdekelte. – Hátrafelé megyünk – tudatta velem.
– Ez mit jelent?
Felém fordult, hogy hátrafelé ugrándozva a szemembe nézhessen. – Visszafelé az időben, uram. Legömbölyítjük az éveket, igen. A múlt évei rohannak el mellettünk, oly sebesen, hogy nem láthatod a nappalokat és éjszakákat. Még meg sem születtél, a szüleid még meg sem születtek, és mégis tovább haladunk visszafelé, még tovább, a királyok előtti időkig. Oda tartunk, uram. A királyok előtti időbe.
– Vérzik a lábad – jegyeztem meg.
– Begyógyul – vonta meg a vállát, és továbbszökdécselt. – Jöjj! – kiáltott. – Jöjj velem a királyok előtti időbe!
– Merlin ott vár ránk? – kérdeztem.
A név említésére Olwen megtorpant. Megállt, visszafordult hozzám, és a homlokát ráncolta. – Egyszer Merlinnel háltam – vallotta meg hosszas gondolkodás után. – Sőt sokszor! – toldotta meg.
Ezzel nem lepett meg. A vén kecskéje. – Ő vár ránk? – kérdeztem újra.
– Ő a királyok előtti idő szíve – felelt Olwen halálos komolysággal. – Mindennek a veleje, uram. Merlin a fagy hidege, az eső vize, a nap lángja, a szél lehelete. Most jöjj – kezdte el hirtelen rángatni az ingujjamat. – Nem beszélhetünk tovább.
– Merlin fogoly? – kérdeztem, de Olwen már nem válaszolt. Szaladni kezdett előttem, és türelmetlenül várta, hogy beérjem, és amint ez megtörtént, tüstént továbbszaladt. Játszi könnyedséggel vette a meredek kaptátokat, míg én ott szuszogtam mögötte, és minden lépéssel egyre mélyebbre hatoltunk a hegyek közé. Mostanra, úgy véltem, messze magunk mögött hagytuk Siluriát, és elértünk Powysba, de a reményvesztett királyságnak is abba a fertályába, ahová az ifjú Perddel uralma már nem ért el. Ezen a földön nem ismertek törvényt, útonállók és rablók garázdálkodtak, Olwen mégis könnyed szívvel táncolt a veszedelmek közepette.
Lehullt ránk az éjszaka. Nyugatról felhők sorjáztak a fejünk fölé, hogy áthatolhatatlan sötétjükbe burkoljanak. Körülnéztem, de nem láttam semmit. Se fényeket, se távoli tüzek fojtott izzását. Ilyennek láthatta Britannia szigetét Bel is, mikor először leereszkedett, hogy elhozza az életet és a fényt.
Olwen megmarkolta a kezem. – Jöjj, uram.
– Semmit sem látok! – tiltakoztam.
– Én látok mindent – felelte –, bízz csak bennem, uram. – És azzal tovább vezetett, hogy olykor-olykor figyelmeztessen az utunkba kerülő akadályokra. – Itt egy vízfolyáson kell átkelnünk, uram. Vigyázz, hová lépsz.
Annyit tudtam, hogy utunk továbbra is emelkedik, de egyebet alig. Alattomos, csúszós agyagpalákat kereszteztünk, de Olwen keze erősen markolta az enyémet, és miután felértünk egy hegygerincre, ahol szél süvített a fülünkbe, Olwen különös éneket dúdolt a tündérekről. – Ma is élnek tündérek a hegyek között – tudatta, amint az ének véget ért. – Mindenhol máshol kiirtották őket, egyedül itt nem. Találkoztam is velük. Ők tanítottak táncolni.
– Alaposan kitanítottak – szóltam elismerően, s bár egyetlen szavát sem hittem, erős szorítása furcsamód megnyugtatott a sötétben.
– Ökörnyálból szőtt köpenyt viselnek – mondta.
– Hát nem meztelenül táncolnak? – incselkedtem vele.
– Az ökörnyál köpeny nem takar semmit, uram – dorgált meg –, s különben is, miért rejtegetnénk, ami szép?
– Háltál is a tündérekkel?
– Még nem. De egy napon fogok. A királyok utáni időben, akkor fogok. Velük és az aranyló férfiakkal. Ám elébb egy másik sós férfival kell hálnom, egy újabb szikkadt förtelemmel, ami az Üstből kikerül. – Felnevetett és megrántotta a karomat, hogy elhagyjuk a hegygerincet és egy kaptatón továbbinduljunk a távoli ormok felé. Mikor újabb hegytetőre értünk, most először azóta, hogy a felhők elrejtették a holdat, homályos fényt láttam.
A sötét hágó túloldalán domb magasodott, a domb mögött pedig újabb völgynek kellett nyílnia, a méhében roppant tüzekkel, melyek rőt fényükkel kirajzolták a közeli taréj csipkézett vonalát. Ott álltam, kezemmel öntudatlanul is Olwen kezét szorongatva, és vezetőm boldogan kacagott döbbenetemen.
– Az ott a királyok előtti föld, uram – tudatta. – Ott barátokra lelünk, és ételre.
Kivontam kezem az övéből.
– Miféle barát az, aki átkot von Ceinwynre? Újra megragadta a kezem.
– Jöjj, uram, nincs már messze. – A lejtő felé vonszolt, és próbált futásra bírni, noha nem sok sikerrel. Lassan haladtam, és arra emlékeztem, amit Taliesin mondott nekem a varázslatos ködben, melyet Caer Cadarn köré vont. Merlin kérte megmentésemet, de azt mondta, nem leszek hálás érte, és amint egyre közelebb értünk a lángoló földteknőhöz, kezdtem megsejteni szavainak jelentését. Olwen tovább noszogatott, kinevetett félelmeimért, szemében már ott pislogtak a távoli tüzek visszfényei, míg én nehéz szívvel kapaszkodtam a vöröslő láthatár felé.
Lándzsások vigyázták a völgy peremét. Valamennyi szilaj megjelenésű harcos prémekbe burkolózott és durván megmunkált nyelű, régimódi lándzsát hordozott. Nem szóltak semmit, mikor áthaladtunk közöttük, noha Olwen vidáman üdvözölte őket, majd egy kacskaringós ösvényen át a völgy füstös szívébe vezetett. Hosszú tengerszem húzódott meg a völgy mélyében, és a fekete tó partja mentén végig tüzek sorakoztak, míg a tüzek mellett kis kalyibák álltak a satnya fák ligeteiben. Valóságos sereg táborozott idelent; az éjszakában kétszáznál is több tüz hunyorgott.
– Jöjj, uram – kért Olwen, és tovább ösztökélt lefelé a lejtőn. – Ez itt a múlt – mondta menet közben –, és ez itt a jövő. Ezen a helyen önmagába tér vissza az idő köre.
A völgy, gondoltam magamban, valahol Powys hegyei közt bújhat meg. Rejtekhely, ahol a gazdátlan, reményüket vesztett férfiak megbújnak. Az idő önmagába visszatérő körének ehhez semmi köze, biztosítottam magam, mégis baljós előérzet gyötört, miközben Olwen egyre közelebb vitt a tó menti kunyhókhoz, melyekben a sereg táborozott. Azt gondoltam volna, hogy ilyen késői órán a népek alszanak, ám amint a tó és a kunyhók közti úton jártunk, férfiak és asszonyok sereglettek körénk, hogy elhaladásunkat figyeljék. Különös népek voltak, ezek az itteniek. Egyesek minden látható ok nélkül nevettek, mások összefüggéstelenül makogtak, és akadtak, akik szüntelenül reszkettek. Golyvás arcokat, vaksi szemeket, bozontos hajzatokat és kicsavarodott végtagokat láttam mindenfelé.
– Kik ezek? – kérdeztem Olwent.
– A tébolyultak serege, uram – felelte.
A tó felé köptem, hogy elűzzem magamtól a gonoszt. Nem voltak mindannyian őrültek vagy nyomorékok ezek a szerencsétlenek, hisz akadtak köztük lándzsások is, míg néhányan, figyeltem fel rá, emberi bőrrel és megfeketedett vérrel borították be pajzsukat – Diwrnach legyőzött Vérpajzsosai öltöztek így a harchoz. Mások Powys sasmadarát hordozták a pajzsukon, és akadt egy férfi, ki büszkén mutatta Siluria rókáját, melyet Gundleus ideje óta senki sem viselt a csatában. A férfiak, miként Mordred serege, fekélyek voltak Britannia testén: legyőzött harcosok, föld és gazda nélküli férfiak, kik semmit sem veszíthettek és mindent megnyerhettek. A völgy maga emberi ürüléktől bűzlött. A Holtak Szigetére emlékeztetett, hová Dumnonia küldte a veszedelmes őrülteket, és ahonnét egyszer nekem kellett Nimuét kimentenem. Az itteniek azzal a vadsággal és nyughatatlan arckifejezéssel tekintettek ránk, mintha bármelyik pillanatban a tíz körmükkel kaparnák ki a szemünket.
– Miként tápláljátok őket? – kérdeztem.
– A katonák szereznek élelmet – felelte Olwen –, már az igazi katonák. Sokszor eszünk birkát. Szeretem a birkahúst. Itt is lennénk, uram. Az utazásnak vége! – S ezekkel a vidám szavakkal elengedte a kezem, és szökdécselni kezdett előttem. Elértük a tó végét, és előttünk szálas tölgyekből álló liget nyílt, mely a meredek sziklafal tövében kínált menedéket.
Tucatnyi tábortűz lángolt a fák alatt. Láttam, hogy az öles fatörzsek kettős sorban nőnek, roppant csarnok megjelenésével felruházva a ligetet, míg a csarnok végében két szürke kőtömb meredezett, mint a régiek által emelt menhirek – bár hogy azok időtlen idők óta ott állnak, avagy csak nemrég kerültek oda, meg nem mondtam volna.
A kövek között, tömör faragott székében és egyik kezében Merlin fekete botját szorongatva, Nimue ült. Olwen odaszaladt, és Nimue elé vetette magát, hogy karjaival átfogja a bokáit és a térdére hajtsa a fejét.
– Elhoztam őt, úrnőm! – kiáltotta.
– Együtt háltál vele? – kérdezte Nimue, aki Olwenhez beszélt, de le sem vette rólam a tekintetét. Két koponya ült meg a menhirek tetején, mindkettőt vastagon beburkolta az olvadt viasz.
– Nem, úrnőm – felelte Olwen.
– Megkérted őt? – Nimue egyetlen szeme villanásnyi időre sem hagyta el arcomat.
– Igen, úrnőm.
– Megmutattad magad?
– Álló nap csak magam mutogattam, úrnőm.
– Jó kislány – paskolta meg Nimue Olwen fejét, és szinte már vártam, hogy a földön kuporgó Olwen elégedetten dorombolni kezd. Nimue tovább meredt felém, és én, amint a magas, tűzfényben úszó fatörzsek közt járkáltam, kihívóan viszonoztam a pillantását.
Nimue éppúgy festett, mint amikor kimentettem őt a Holtak Szigetéről. Akárha évek óta nem mosdott, nem fésülködött volna; mint aki a legcsekélyebb gondot sem fordítja a testére. Üres szemgödrére nem borított tapaszt; a besüppedt, összeaszott sebhely az egész elvadult arcot uralta. A bőrébe beleivódott a mocsok; a zsíros, összetapadt hajfürtök a csípőjét verdestek. Nimue haja egykor fekete volt, mostanra azonban csontfehérré fakult, kivéve egyetlen fekete tincset. Fehér köpenye szutykosan burkolta vézna testét, és afelett alaktalan, túlontúl méretes kabátot viselt, melyben hirtelen Padarn Ujjasára, Britannia Kincseinek egyikére ismertem, miközben bal kezének ujján Eluned Gyűrűje csillant meg tompa fénnyel. Nimue körmei hosszúra nőttek, megmaradt néhány foga szénfeketére rothadt. Sokkalta idősebbnek tűnt koránál, vagy csak a kosz rajzolta ki élesebben komor vonásait. A szó hagyományos értelmében sosem számított szépnek, ám arcáról sugárzott értelem, ami vonzóvá tette őt sokak szemében. Most azonban valósággal iszonytatónak, taszítónak tűnt; egykor élénk arcára rákérgesedett a keserűség, bár vonásain mintha árnyalatnyi félmosoly suhant volna át, amint felemelte bal kezét. A sebhelyet mutatta felém; a sebhelyet, melyet magam is viseltem a tenyeremen, és amelyet válaszként most felé mutattam. Nimue egyetlen bólintással nyugtázta a mozdulatot.
– Hát eljöttél, Derfel.
– Lett volna más választásom? – kérdeztem keserűen, majd a sebhelyre mutattam. – Nem köteleztem el magam épp eléggé? Miért kellett Ceinwynt bántanod, hogy idehozz, ha egyszer már megkaptad ezt? – tapogattam meg újra a sebhelyet.
– Mert másként nem jöttél volna el – felelte Nimue. Őrült kreatúrái lassan a trónusa köré gyűltek, akár az udvaroncok, míg mások a tüzeket táplálták, avagy kutyákként szaglásztak a lábamnál. – Sosem hittél teljes szívedből – vádaskodott. – Fohászkodtál az Istenekhez, de nem hittél bennük. Senki sem hisz bennük igazán, egyedül mi. – Bitorolt botjával körbeintett a sántákon, félvakokon, nyomorodottakon és háborodottakon, kik imádattal csüngtek minden szaván. – Mi hiszünk, Derfel – jelentette ki.
– Én is hiszek – vetettem ellene.
– Nem! – sikoltotta Nimue a szót, mire a teremtmények közül többen rémülten szétfutottak. Felém mutatott botjával. – Ott voltál, mikor Arthur elvitte Gwydrét a tüzektől.
– Mégsem várhattad el, hogy Arthur végignézi, amint levágod a tulajdon fiát.
– Én azt vártam, ostoba, hogy Bel isten maga száll alá a mennyekből, perzselő levegőtől és sistergő villámoktól övezve, és a csillagok megreszketnek az égbolton, akár falevelek a viharban! Ezt vártam! Ezt érdemeltem! – Hátravetette fejét és a felhőkre rivallt, a szánalmas csürhe pedig követte példáját. Egyedül Olwen, az Ezüstös maradt néma. Különös félmosollyal nézett rám, akárha azt sugallná, hogy a tébolyultak közt egyedül mi ketten maradtunk csak épeszűek. – Ezt akartam! – üvöltötte túl Nimue a jajveszékelést és csaholást. – És ezt fogom megkapni – toldotta meg, azzal felállt, hogy kiszabadítsa magát Olwen öleléséből, és felém intett botjával. – Jöjj.
Követtem őt az álló kősziklák közt a sziklafal egy barlangjába. Nem volt mély barlang, háton fekve alig egy férfi fekhetett volna el benne, és először azt gondoltam, csakugyan egy csupasz férfit látok a hideg kőpadlón feküdni. Olwen odalépett mellém és próbálta megfogni a kezem, de én eltoltam őt magamtól, miközben körülöttem mindenfelé az őrültek furakodtak, hogy ráláthassanak a barlangban fekvő alakra.
Kis tűz pislákolt a barlangban, és ennek borongós fényénél már láthattam, hogy nem egy férfi fekszik kőágyán, hanem egy agyagból megformált asszonyi alak. Az életnagyságú cserépfigura durván megformált melleket, széttárt lábakat és hevenyészett arcvonásokat kapott. Nimue bemászott a barlangba, hogy lekuporodjon az agyagszobor feje mellé.
– Íme hát, Derfel Cadarn – szólt –, itt van asszonyod. Olwen felkacagott, majd mosolyogva felém fordult.
– Az asszonyod, uram! – ismételte, ha nem értettem volna. A különös szoborra meredtem, majd vissza Nimuéra.
– Az asszonyom?
– Ez Ceinwyn Szellemteste, ostoba! – sziszegte Nimue. – És én magam Ceinwyn sorscsapása. – Szétfoszlott kosár feküdt a barlang végében, Garanhir Kosara, Britannia Kincseinek egyike, és Nimue egy csokor száraz bogyót vett ki belőle. Előrehajolt, és nekipréselt egy szemet az asszonyi alak kiégetetlen agyagjának. – Egy új kelés, Derfel! – tudatta, és láttam, hogy az agyag felszínét mindenfelé bogyószemek borítják. – Még egy, és még egy! – nevetett fel, amint újabb kemény szemeket nyomott a puha agyagba. – Akarod, hogy szenvedjen, Derfel? Akarod, hogy jajveszékeljen? – Azzal előhúzott egy durva dikicset az övéből, Leufrodedd Kését, és a csorba pengével bökdösni kezdte az asszony fejét. – Ó, most aztán sikoltozhat! – kacagott Nimue. – Mennyire próbálják lefogni, de a gyötrelem erősebb náluk! Ó, azok a kínok! – Kéjesen vonaglódva forgatta a pengét az agyaglény fejében, én pedig hirtelen támadt indulatomban közelebb léptem a barlang szájához, mire Nimue nyomban elengedte a kést, és két ujjával az alak szemét vette célba. – Akarod, hogy megvakítsam, Derfel? – sziszegte. – Ezt akarod?
– Miért csinálod ezt? – kérdeztem elgyötörten. Előhúzta Laufrodedd Kését az elkínzott agyagkoponyából.
– Hadd aludjon – dúdolta –, vagy inkább mégse? – Ádáz kacajt hallatott, azzal merítőkanalat vett Garanhir Kosarából, belemerítette a füstölgő üszökbe, és izzó parazsakat szórt a testre. Elképzeltem Ceinwynt, mint szenved és sikoltozik, háta megfeszül a hirtelen gyötrelmektől, és Nimue csak kinevette tehetetlen haragomat. – Hogy miért csinálom ezt? – kérdezte. – Mert megakadályoztad, hogy megöljem Gwydrét. És mert te lehozhatod az Isteneket a földre. Hát ezért.
Meredten néztem rá.
– Te is megháborodtál – nyögtem fel.
– Mit tudsz te a tébolyról? – köpte felém Nimue. – Te és a te szolga lelked, az a korlátolt lényed. Te mersz megítélni? Hát szenvedj! – Azzal az agyagmellek közé döfte kését. – Szenvedj! Szenvedj! – Az őrültek ugatva csatlakoztak hozzá. – Szenvedj! Szenvedj! – csaholták, miközben lelkesen tapsoltak és nevetgéltek örömükben.
– Hagyd abba! – üvöltöttem.
Nimue megdermedt az elkínzott alak felett, és lassan magasra emelte kését.
– Vissza akarod őt kapni, Derfel?
– Igen. – Közel álltam a könnyekhez.
– Ó a legdrágább a számodra?
– Tudod, hogy az.
– Inkább hálnál ezzel – intett a groteszk agyagszobor felé –, mint Olwennel?
– Nem hálok más asszonnyal, csakis Ceinwynnel – feleltem.
– Akkor hát visszaadom őt neked – mondta Nimue, miközben gyengéden megsimogatta az agyagfigura homlokát. – Visszakapod tőlem Ceinwynt – ígérte Nimue –, de előbb meg kell adnod, ami nekem a legdrágább. Ezt kérem cserébe.
– És mi a legdrágább a számodra? – kérdeztem tőle, noha tudtam a választ, mielőtt még megadta volna.
– Hozd el nekem Excaliburt, Derfel – mondta Nimue –, és hozd el nekem Gwydrét.
– Miért Gwydrét? – akartam tudni. – Nem is uralkodó fia.
– Mert őt ígértük az Isteneknek, és az Istenek megkövetelik, amit egyszer nekik ígértek. El kell őt hoznod, mielőtt a következő hold fel telik. Gwydrét és a kardot arra a helyre kell vinned, ahol a vizek találkoznak a Nant Dduu alatt. Ismered a helyet?
– Ismerem – feleltem komoran.
– És ha nem hozod el őket, Derfel, esküszöm neked, hogy még szörnyűbb kínokat küldök Ceinwynre. Férgek rágják szét a bensőjét, kifolynak a szemei, lehámlik a bőre, a húsa elrothad szétmálló csontjain, de bármennyire is könyörögje majd a halált, én nem küldök neki mást, csak újabb gyötrelmeket. – Legszívesebben előreléptem volna, hogy akkor és ott megöljem Nimuét. Egykor barátom, sőt szerelmem volt, ám mostanra messze került tőlem, egy olyan világba, hol a szellemek valóságosak, és a valóság csupán játékszer. – Hozd el Gwydrét, és hozd el Excaliburt – folytatta Nimue, s egyetlen szeme megcsillant a barlang félhomályában –, és én megszabadítom Ceinwynt a Szellemtesttől, téged pedig az esküdtől. Még két dolgot is kapsz tőlem. – A barlang sötétjében kotorászott, majd előhúzott egy ruhadarabot. Mikor szétnyitotta, régi köpenyre ismertem, melyet Iscában loptak el tőlem. Nimue addig turkált a köpeny redői közt, míg meg nem találta, amit keresett, és amikor a mutatóujja és a hüvelykje közé tartotta, láttam, hogy a kis achátkő az, mely Ceinwyn gyűrűjéből elveszett. – Egy kard és egy áldozat – mondta –, a köpenyért és a kőért. Kedvemre teszel, Derfel? – kérdezte.
– Igen – feleltem, noha nem gondoltam komolyan. Egyszerűen csak nem tudtam, mi mást felelhetnék. – Békét hagysz neki? – kérdeztem.
– Azt nem – felelte Nimue mosolyogva. – De akarod, hogy ma este nyugsága legyen? Akkor erre az éjszakára, Derfel, nyugalmat kap tőlem. – Lefújta a hamvakat az agyagról, kiszedegette a bogyókat és a testhez szegezett talizmánt. – Reggel – folytatta Nimue – visszateszem őket.
– Nem!
– Nem mindet – mondta –, de minden nappal többet, míg azt nem hallom, hogy eljössz oda, hol a vizek találkoznak Nant Dduu alatt. – Kihúzott egy elüszkösödött csontszilánkot az agyagbábu hasából. – S mikor kezemben lesz a kard – folytatta –, a seregem akkora tüzet rak majd, hogy nappalba fordítja Samain éjjelét. És Gwydre vissza fog térni hozzád, Derfel. Az Üstben fog pihenni, és az Istenek új életet lehelnek belé, Olwen vele hál, ő pedig teljes dicsőségben lovagol haza, kezében Excaliburrel. – Csorba bögréjében vizet vett, és meglocsolta az alak homlokát, majd kezével elsimította a fénylő agyagot. – Most menj – fordult hozzám –, Ceinwyn aludni fog az éjjel, és Olwen mutatni akar még valamit. Virradatkor indulsz.
Olwen után botladoztam, átfurakodva a szörnyűséges lények közt, akik a barlang szájánál gyülekeztek, és követtem a táncoló lányt a sziklafal egy másik barlangjához. Odabent újabb agyagfigurát láttam, ezúttal egy férfit, és Olwen kuncogva mutatott felé. – Én lennék? – kérdeztem, mikor láttam, hogy a felszín sima és jeltelen, de mikor közelebbről is megvizsgáltam, láttam, hogy az agyagember szemét kikaparták.
– Nem, uram – felelte Olwen –, nem te vagy. – Lekuporodott az alak mellé, és hosszú csonttűt húzott elő, mely a lábak mellett feküdt. – Nézd csak – nevetett, és az agyaglábba szúrta a tűt. Valahol nem messze egy férfi felüvöltött a fájdalomtól. Olwen felkacagott. – Még egyszer. – Most a másik lábat bökte meg, és a férfi ezúttal is fájdalmasan üvöltött fel. Olwen nevetett, majd a kezemért nyúlt. – Gyere – kért, és egy nyitott, mély hasadékba vezetett, mely a sziklafalon nyílt. A hasadék gyorsan szűkült, majd úgy tűnt, hirtelen véget is ér, én pedig nem láttam, csak a távoli tüzek táncoló visszfényét a sziklán, azután egyfajta ketrecet, mely a szűk szurdok végét zárta le. Két galagonya nyílt itt, és törzsükre keresztben öles pallókat szegeztek, melyek durva börtönrácsok gyanánt szolgáltak. Olwen elengedte a kezem, és előrébb tolt. – Reggel eljövök érted, uram. Ételt is találsz. – Elmosolyodott, megfordult és elszökdécselt.
Először azt hittem, hogy a durva ketrec afféle kalyiba, és közelebb érve bejáratot találok a deszkák között, de ajtó sehol nem nyílt. A ketrec a hasadék utolsó néhány méterét zárta le, és az ígért étel csakugyan ott várakozott az egyik galagonya alatt. Penészes kenyeret, szárított birkahúst és kancsó állott vizet találtam. Leültem és feltörtem a cipót, amikor hirtelen megmozdult valami a ketrecben, és én rémülten pattantam fel, amint a lény közelebb mászott hozzám.
Először emberevő fenevadnak gondoltam, azután láttam csak, hogy ember, és hogy nem más, mint Merlin.
– Jó leszek – sikoltotta Merlin –, jó leszek. – Most értettem csak meg a második agyagfigura jelentését, hiszen Merlin vak volt. Szemgödrei üresen tátongtak. Nem maradt, csak a borzalom. – A lábam – jajveszékelt –, a tüske a lábamban! – Lerogyott a deszkák mellé, és vinnyogni kezdett. – Jó leszek, ígérem! Lekuporodtam mellé.
– Merlin? – kérdeztem. Összerázkódott.
– Jó leszek! – kiáltotta kétségbeesetten, és amikor átnyúltam ketrece rácsai között, hogy végigsimítsak összeragadt, mocskos haján, görcsösen hátrahőkölt és reszketett.
– Merlin? – szólítottam újra.
– Vér kell az agyagba – hadarta –, vért kell tenned az agyagba. Keverd össze jól. Kisgyermek vére a legjobb, legalábbis azt mondják. Én magam sosem csináltam, kedvesem. Tanaburs igen, azt tudom, és vele egyszer beszéltünk is erről. Sültbolond volt, persze, de értett az ilyen dolgokhoz. Vörös hajú gyermek vére, mondta, és lehetőleg nyomorék is legyen, egy vörös hajú nyomorék. Megteszi bármelyik gyermeké, de legjobb a vörös hajú nyomoréké.
– Merlin – vágtam közbe. – Derfel vagyok.
Tovább csacsogott, és pontos utasításokkal szolgált, miként kell agyagfigurát készíteni, hogy a gonoszt nagy távolságokból is ellenségeinkre küldhessük. Vérről és harmatról beszélt, s annak fontosságáról, hogy az agyagot vihar moraja alatt gyúrjuk össze. Oda sem figyelt rám. Amikor felálltam és próbáltam szétfeszegetni a rácsokat, két lándzsás jött elő vigyorogva a hasadék árnyai közül. Vérpajzsosok voltak, és lándzsájukkal arra intettek, hogy hagyjak fel a vénember kiszabadításával. Újra a földre kuporodtam.
– Merlin! – kiáltottam.
Közelebb kúszott hozzám, hogy megszaglásszon.
– Derfel? – kérdezte.
– Igen, uram.
Kitapogatott, és én nekiadtam a kezemet, melyet lázas erővel szorított meg. Azután, még mindig kezemet szorongatva, visszarogyott a földre.
– Őrült vagyok, tudod? – kérdezte szokványos hangján.
– Nem, uram – feleltem.
– Megbüntettek.
– A semmiért, uram.
– Derfel? Csakugyan te vagy?
– Én vagyok, uram. Kérsz ételt?
– Annyi mindent el akarok mondani, Derfel.
– Remélem, uram – mondtam, ám Merlin láthatóan képtelen volt összeszedni magát, és néhány percig tovább locsogott az agyagkészítésről, meg egyéb varázslatokról. Megint csak elfeledte, ki vagyok, és szüntelenül Arthurt szólongatta, majd hosszú időre elnémult.
– Derfel? – kérdezte végül.
– Igen, uram.
– Semmit sem írhatsz le, megértetted?
– Mindig erre tanítottál, uram.
– Minden ismeretet a fejedben kell feljegyezned. Caleddin leírta a tanokat, és az Istenek akkor kezdték magára hagyni a világot. Minden a fejemben volt. És ő kiragadta. Mindenem elvette. Azaz majdnem mindenem. – Az utolsó három szót úgy suttogta.
– Nimue? – kérdeztem, ő pedig iszonyú erővel markolta kezem a név említésére is, majd sokáig megint nem szólt.
– Megvakított? – kérdeztem.
– Ó, ezt kellett tennie! – ráncolta a homlokát Merlin, kihallva a helytelenítést hangomból. – Nem tehetett másként, Derfel. Nekem is tudnom kellett volna. Azt hiszem, ez nyilvánvaló.
– De nem előttem – szóltam keserűen.
– Pedig nagyon is az! Hogy is gondolhattad másként? – méltatlankodott, majd eleresztette a kezem, és igyekezett ráncba szedni haját és szakállát. Tonzúrája eltűnt szutykos haja és a rákérgesedett mocsok alatt; ágas-bogas szakállába falevelek keveredtek; egykor fehér köntösét sár áztatta. – Most ő lett a druida – szólt, álmélkodással és csodálattal adózva.
– Azt hittem, asszonyok nem lehetnek druidák – jegyeztem meg. – Ne légy ilyen képtelen, Derfel. Csak mert asszonyból soha nem lett druida, az nem jelenti azt, hogy nem is lehet! Bárki lehet druida! Egyebet sem kell tenned, mint megjegyezni Báli Mawr hatszáznyolcvannégy átkát, Lleu kétszázhatvankilenc varázsigéjét, és fejben tartanod még vagy ezer hasznos dolgot, Nimue pedig, azt kell mondjam, ragyogó tanítványnak bizonyult.
– De miért vakított meg?
– Épp a látásom állt kettőnk közé. Most már ugyanazon az egy szemen osztozunk. Egy szemen és egy szellemen. – Újra elnémult.
– Beszélj nekem arról az agyagfiguráról, uram – kértem.
– Nem! – Rémülten húzódott el tőlem, és a hangja eltelt rettenettel.
– Azt mondta, nem beszélhetek neked róla – suttogta érdes hangon.
– Hogyan győzhetném le? – kérdeztem. Merlin kinevetett.
– Te, Derfel? Te vennéd fel a harcot a varázserőmmel?
– Mondd el, miként tegyem.
Visszatért a rácsokhoz, és jobbra-balra forgatta szemét, mintha az ellenséget keresné, aki kihallgatja szavainkat.
– Hétszer és még háromszor – tudatta – álmodtam Cam Inglivel. – Visszatért az őrület menedékébe, és egész éjjel azt kellett tapasztalnom, hogy ugyanezt teszi, ha Ceinwyn betegségének titkairól faggatom. Álmokról locsogott, a búzaleányról, akit Claerwen vizei mellett szeretett, vagy Trygwylth csahosairól, kikkel együtt vadászott. – Azért is kaptam ezeket a rácsokat, Derfel – magyarázta, és megkopogtatta a deszkákat –, hogy a vérebek ne érhessenek el, s mert nincs szemem, ők sem láthatnak engem. A vérebek nem láthatnak, tudod, csak ha neked magadnak is van szemed. Ezt ne feledd.
– Nimue – kérdeztem idővel – visszahozza az Isteneket?
– Ezért vette el az ép értelmem, Derfel – felelt Merlin.
– Sikerülni fog neki?
– Jó kérdés! Remek kérdés! Olyan kérdés, melyen magam is gyakorta tűnődöm. – Leült, és átkulcsolta csontos térdeit. – Nem volt hozzá elég erőm, mi? Magamat is megcsaltam. De Nimue nem ilyen. Ő véghezviszi, amibe belekezdett, Derfel.
– De sikerülni fog neki?
– Annyira szeretnék egy macskát – szólt idővel Merlin. – Nagyon hiányoznak a macskák.
– Beszélj az Istenek Gyülekezőjéről.
– Tudsz róla mindent! – csattant fel. – Nimue megszerzi az Excaliburt, azután szerencsétlen Gwydrét is, és annak rendje és módja szerint végrehajtja a szertartást. Itt, a hegyen. De hogy az Istenek eljönnek-e? Ez itt a kérdés, nem igaz? Mithrast imádod, he?
– Úgy van, uram.
– És mit tudsz Mithrasról?
– A katonák istene – feleltem –, aki barlangban született. És a nap istene is.
Merlin felnevetett.
– Mily keveset tudsz! Ő az eskük istene. Tudtad te ezt? És ismered a Mithras kultusz fokozatait? Meddig jutottál? – Vonakodtam felelni, nehogy avatatlan előtt felfedjem a misztériumokat. – Ne légy képtelen, Derfel! – kiáltott Merlin, éppoly józan hangon, mint bármikor az előtt. – Hány fokozatot ismersz? Kettőt? Hármat?
– Kettőt, uram.
– Akkor éppen öt másikat nem ismersz! És melyik lenne az a kettő?
– Katona és Atya.
– Miles és Páter, úgy mondják. S egykor létezett még Leo, Corax, Perses, Nymphus és Heliodromus. Mily keveset tudsz még arról a szánalmas istenedről és az árnyékvallásáról is. Felkapaszkodtál valaha a hétágú létrára?
– Nem, uram.
– Vettél magadhoz bort és kenyeret?
– Azt a keresztények csinálják, uram – tiltakoztam.
– A keresztények! Milyen ostobák vagytok valamennyien! Mithras anyja szeplőtlen szűz volt, pásztorok és bölcsek jöttek el megnézni az újszülöttet, és maga Mithras is nagy gyógyító és tanító lett. Tizenkét tanítványt vett maga mellé, hogy halála előestéjén kenyérrel és borral vendégelje meg őket. Sziklasírba temették, de ő újra felkélt, s tette mindezt jóval azelőtt, hogy a keresztények fához szegezték volna Krisztusukat. Engedted, hogy a keresztények megfosszanak az istenedtől, Derfel!
Alig tudtam szólni a döbbenettől.
– Ez igaz? – kérdeztem végül.
– Igaz, Derfel – felelte Merlin, és odapréselte elvadult arcát a durva rácsoknak. – Egy árnyékistent imádsz. Mithras is odajut, ahová minden más isten. Valamennyien elmennek, Derfel, eltűnnek a semmiben. Nézd! – mutatott az elfelhőződött égre. – Istenek jönnek, istenek mennek, Derfel, és már én sem tudom, hogy hallanak vagy látnak-e bennünket egyáltalán. A mennyek hatalmas kerekén ülnek; most épp a keresztényi isten uralkodik, és még uralkodni is fog egy ideig, ám azután a kerék megint fordul egyet, és ő is beleveszik az űrbe, az emberek pedig a sötétben borzongva új istenek után néznek. És meg is találják őket. Istenek jönnek, istenek mennek, Derfel, jönnek és mennek.
– És Nimue vissza tudja forgatni a kereket? – kérdeztem.
– Talán igen – felelte Merlin szomorúan –, és magam is ezt szeretném, Derfel. Vissza szeretném kapni a szemem világát, az ifjúságomat, az életet. – A rácsokon megpihentette homlokát. – Nem segítek megtörni a varázst – szólt halkan, oly halkan, hogy alig hallottam. – Szeretem Ceinwynt, de ha Ceinwynnek az Istenekért kell szenvedni, úgy nemes dolgot cselekszik.
– Uram – fogtam könyörgőre.
– Nem! – kiáltott olyan hangosan, hogy a távolban felugatottak a kutyák. – Nem – mondta halkabban. – Egyszer már megalkudtam, de többé nem teszem, mert mi is a megalkuvás ára? Szenvedés! Ha Nimue végrehajtja a szertartást, mindannyiunk szenvedése véget ér. Hamarosan meg kell lennie. Az Istenek visszatérnek, Ceinwyn táncra perdül, és én látni fogok.
Egy időre elszunyókált, és aludtam én is, míg karomban végződő ujjaival kaparászni nem kezdte a vállamat.
– Alszanak már az őrök? – kérdezte suttogva.
– Úgy hiszem, uram.
– Akkor hát keresd az ezüstködöt – suttogta.
Egy pillanatig azt hittem, hogy újra megadta magát a tébolynak.
– Uram? – kérdeztem.
– Néha azt hiszem – szólt józan, mértékletes hangon –, hogy alig maradt már mágia ezen a világon. Minden megfakul, ahogy az Istenek megfakulnak. Mégsem adtam oda mindent Nimuénak. Ő azt hiszi, hogy igen, de egy utolsó varázslatot megtartottam magamnak. Neked és Arthurnak szánom, mert ti kettőtöket mindenkinél inkább szerettem. Ha Nimue kudarcot vallana, Derfel, keresd Caddwgot. Emlékszel még Caddwgre?
Caddwg volt a hajós, ki oly sok évvel ezelőtt kimenekített bennünket Ynys Trebesből, és aki a fúrókagylókat begyűjtötte Merlinnek.
– Emlékszem Caddwgre – feleltem.
– Camlannben él – folytatta Merlin suttogva. – Kutasd fel őt, Derfel, és keresd az ezüstködöt. Ne feledd. Ha Nimue elbukik és elszabadul a rettenet, vidd el Arthurt Camlannbe, keresd meg Caddwget, és keresd az ezüstködöt. Ez az utolsó varázslat. Utolsó ajándékom azoknak, akik a barátaim voltak. – Az ujjak szorosan kulcsolódtak a karomra. – Megígéred, hogy ezt fogod tenni?
– Úgy lesz, uram – fogadkoztam.
Megkönnyebbültnek látszott. Egy ideig csak ült és a karomat szorongatta, majd felsóhajtott.
– Bárcsak veled mehetnék. De nem lehet.
– De igen, uram – erősködtem.
– Ne légy képtelen, Derfel. Itt kell maradnom, és Nimue még egyszer utoljára használni fog. Lehetek öreg, vaksi, vagy félőrült, kétlábon járó hulla, akkor is maradt hatalmam. És ő ezt akarja. – Elengedett egy szörnyűséges, mélyről fakadó sóhajt. – Nem sírhatok örökké magam elé – mondta –, még ha időnként egyebet se kívánok, csak sírni. De abban az ezüstködben, Derfel, abban a csodálatos ködben, nem lesznek többé könnyek, és nem lesz idő, csak a boldogság.
Újra elaludt, és mire felébredt, már megvirradt, és Olwen eljött értem. Megsimogattam Merlin haját, de az ősz druida már újra belefeledkezett őrületébe. Kutyaként csaholt, és Olwen kacagva hallgatta. Azt kívántam, bárcsak adhatnék neki valamit, valamit, amivel enyhítem a gyötrelmeit, de nem volt semmim. Így hát elhagytam, és magammal vittem utolsó ajándékát, ha nem is értettem a mibenlétét. Magammal vittem az utolsó varázslatot.

 

Olwen nem ugyanazon a csapáson kísért vissza, amelyik Nimue táborába hozott, hanem egy meredek falú, szűk völgykatlanon át, mely sötét erdőségbe torkollt, és ahol sebes vizű patak bukdácsolt a mohával benőtt sziklák közt. Szitálni kezdett az eső, és alattomosan csúszóssá tette ösvényünket, de Olwen háborítatlanul tovább táncolt előttem átázott köpenyében.
– Szeretem az esőt! – kiáltott hátra.
– Azt hittem, a napot szereted – jegyeztem meg fanyarul.
– Szeretem mindkettőt, uram. – Szokásos, önfeledt jókedvével csacsogott tovább, de én már alig figyeltem oda. Ceinwynen, Merlinen, az Excaliburön és Gwydrén jártak a gondolataim. Arra gondoltam, hogy ezúttal olyan kutyaszorítóba kerültem, ahonnét nem vezet kiút. Hogyan is választhatnék Ceinwyn és Gwydre között? Olwen bizonyossan megsejtette, mi emészt, mert bevárt és belém karolt. – A gondjaid nemsoká véget érnek, uram – szólt megnyugtatónak szánt hangon.
Elhúzódtam tőle.
– Még csak most kezdődnek – szóltam keserűen.
– De hát Gwydre nem marad halott! – kiáltotta. – Az Üstbe fekszik majd, és az Üst új életre kelti. – Ő szívből tudott hinni, de én már nem. Nem hittem többé, hogy az Istenek hajlani fognak az akaratunkra. Arthurnak, gondoltam, mindvégig igaza volt. Nekünk magunknak kell gondoskodnunk a sorsunkról, nem az Istenektől kell ezt elvárnunk. Az Isteneknek is kijár a szórakozás, és még örülhetünk, ha nem mi vagyunk a játékszereik.
Olwen a fák alatt egy kis erdei tóhoz vezetett.
– Hódok is élnek itt – közölte, az esőcseppektől hólyagos vízre meredve, és amikor nem szóltam semmit, szomorúan elmosolyodott. – Ha követed a patakot, uram, elérsz egy csapáshoz. Menj végig azon a csapáson, és kiérsz az útra.
Követtem a csapást és az utat, és Cicucium római erődítménye közelében bukkantam ki az erdőből. Az itteni férfiak lándzsákkal és kutyákkal sorakoztak fel az erősség kitört kapuja elé, de én csak átgázoltam a vízfolyáson, és megindultam felfelé a szemközti dombon. Amikor látták, hogy nem jelentek veszélyt a számukra és nyilvánvalóan nem vagyok útonálló, beérték annyival, hogy gúnyt űzzenek nyomorúságos állapotomból. Nem emlékszem, hogy gyermekkorom óta bármikor ilyen soká kard nélkül lettem volna. Szinte mezítelennek éreztem magam.
Két teljes napomba telt, míg hazaértem; két nap a sivár gondolatok és válasz nélküli kérdések között. Gwydre elsőként látott meg Isca főutcáján közeledni, és odaszaladt, hogy üdvözöljön.
– Jobban volt, uram – kiáltotta már messziről.
– De megint csak rosszabb lett – szóltam lemondóan.
Habozni látszott. – Igen. Két nappal előbb már azt hittük, fel is gyógyul. – Nyugtalanul mért végig a szeme sarkából.
– És azóta minden egyes nappal csak rosszabb.
– Azért még van remény – próbált lelket önteni belém Gwydre.
– Talán – feleltem, noha nem így gondoltam. Ceinwyn betegkamrájába siettem, és ő nyomban felismert, próbált mosolyogni is, de a fájdalom újra kezdett eluralkodni rajta, és a mosolyból torz grimasz sikeredett. Finom pihékben nőtt újra a haja, de minden tincs hófehér volt. Előrehajoltam, olyan mocskosan, ahogy voltam, és megcsókoltam a homlokát.
Ruhát váltottam, megmosdottam és megborotválkoztam, felöltöttem Hywelbane-t, azután megkerestem Arthurt. Elmondtam mindent, amit Nimuétól hallottam, és Arthur nem tudott mit felelni. Nem mondhatott le Gwydréről, és ezzel halálra ítélte Ceinwynt, mégsem volt képes ezt a szemembe is megmondani. Ehelyett dühösnek mutatta magát.
– Elég már ebből az esztelenségből, Derfel.
– Ceinwynnek emiatt az esztelenség miatt kell gyötrődnie, uram – kiáltottam.
– Akkor hát ki kell őt gyógyítanunk – mondta határozottan, majd a lelkiismerete megtorpanásra késztette, és ráncolni kezdte a homlokát. – Te hiszel benne, hogy Gwydre újra élni fog, ha abba az üstbe teszik?
Ezen elgondolkodtam, és úgy döntöttem, nem fogok hazudni. – Nem, uram.
– Ahogy én sem – mondta Arthur, és Guinevere-t hívatta, de ő sem tudott jobbat, mint hogy vitassuk meg a helyzetet Taliesinnel.
Taliesin végighallgatta történetem.
– Nevezd meg újra az átkokat, uram – kérte, miután végeztem.
– A tűz átka – feleltem –, a víz átka, a galagonya átka, és a Szellemtest átka.
Összerezzent, mikor az utolsót is meghallotta.
– Az első három rontást levehetem róla – mondta –, de emezt? Nem ismerek senkit, aki képes lenne rá.
– És miért nem? – kérdezte Guinevere élesen. Taliesin vállat vont.
– Ez magasabb rendű tudás, úrnőm. Egy kitanult druida nem szűnik meg tovább tanulni, de újabb és újabb misztériumok nyílnak meg előtte. Ezen az úton én nem jártam. Miként, gyanítom, Merlin óta egyetlen más druida sem Britanniában. A Szellemtest erős varázslat, ezért az ellenvarázslatnak is éppily erősnek kell lennie. Sajna, nem vagyok birtokában a képességnek.
Az Isca háztetői felett gyülekező fellegekre meredtem.
– Ha levágom Ceinwyn fejét, uram – szóltam Arthurhoz –, egy szemvillanással utóbb levágnád az enyémet?
– Nem – felelt utálkozva.
– Uram – fogtam könyörgőre.
– Nem! – kiáltott mérgesen. Már a mágiáról való beszéd is sértette a fülét. Olyan világot álmodott, ahol a józan értelem az úr, és nem a bűbáj, csakhogy észérvekkel most nem mentünk semmire.
Azután Guinevere csendesen megszólalt. – Morgan – mondta ki a nevet.
– Mi van vele? – kérdezte Arthur.
– Nimue előtt ő volt Merlin papnője – élénkült fel Guinevere. – Ha valaki ismeri Merlin varázslatait, az Morgan.
Így hát Morganért küldtünk. Sántikálva jött felénk az udvaron, s mint mindig, most is keserű haragjának felhőjébe burkolózva. Aranymaszkja megcsillant, amint végighordozta rajtunk a tekintetét, s minthogy nem látott egyetlen más keresztényt sem, gyorsan keresztet vetett. Arthur széket hozott neki, de ő visszautasította a helyet, hogy érezzük, nem tud ránk sok időt szakítani. Mióta ura Gwentbe tért, Morgan egy Iscától északra fekvő keresztény szentélyben tette magát hasznossá. A betegek mind hozzájártak kiszenvedni, ő pedig etette és ápolta őket, imát mondott lelkük üdvéért. A népek a mai napig szentnek mondják Morgan urát, de azt hiszem, az Úr szemében mégis inkább ő a szent.
Arthur elmondta a történetem. Morgan zsémbesen morgott minden egyes fordulatnál, majd amikor Arthur az átkokról és a Szellemtestről beszélt, sűrűn hányta magára a kereszteket és kiköpött maszkja nyílása mögül.
– És mit akartok éntőlem? – kérdezte ellenségesen.
– Tudnál ellenvarázslatot? – kérdezte Guinevere.
– Az imádság az ellenvarázslat! – jelentette ki Morgan.
– De hát te magad fohászkodtál érte – szólt közbe Arthur ingerülten –, sőt Emrys püspök is. Isca valamennyi hívő kereszténye imát mondott már érte, Ceinwyn mégis betegen fekszik.
– Mert pogány – szólt Morgan gyűlölködve. – Miért vesztegetné az Úr pogányokra a kegyelmét, mikor ott az Ő nyája, ami után nézzen?
– Nem válaszoltál a kérdésemre – szólt Guinevere fagyosan. Ő és Morgan teljes szívből gyűlölték egymást, de ha találkoztak, Arthur kedvéért hűvös udvariasságot tanúsítottak.
Morgan egy ideig nem szólt, majd hirtelen bólintott.
– Létezik ellenvarázslat – mondta –, ha hiszünk az ilyen babonaságban.
– Én hiszek – jelentettem ki.
– De hát még belegondolni is bűn! – kiáltotta Morgan, és a kereszt jelét rajzolta magára.
– Istened biztosan megbocsát – bíztattam.
– Mit tudsz te az én istenemről, Derfel? – kérdezte keserűen.
– Azt tudom, úrnőm – feleltem, miközben igyekeztem eszembe idézni mindazt, amit Galahad az évek során elmondott –, hogy istened a szerető Isten, a megbocsátó Isten, aki a földre küldte egyetlen fiát, hogy másoknak ne kelljen szenvedniük. – Elhallgattam, de Morgan nem szólt. – És tudom – tettem hozzá –, hogy Nimue a gonosz munkáját végzi ott a hegyek között.
Talán Nimue nevének említése győzte meg Morgant, aki mindig is neheztelt a nálánál fiatalabb asszonyra, amiért az elorozta tőle Merlint.
– Olyan agyagfigura – kérdezte most –, gyermekek vérével és harmattal összegyúrva, vihar idején?
– Pontosan – feleltem.
Megborzongott, majd kitárta karját és némán imádkozni kezdett. Egyikünk sem szólt. Hosszasan fohászkodott, és talán abban reménykedett, hogy feladjuk a várakozást, de mikor egyikünk sem hagyta ott az udvart, leengedte karjait és újra hozzánk fordult.
– Hogyan gyakorolja a varázslatot a boszorkány?
– Bogyókkal – feleltem –, csontszilánkokkal, parázzsal.
– Nem az, ostoba! Mit használ? Miként éri el Ceinwynt?
– Nála van Ceinwyn gyűrűjének ékköve és egy régi köpenyem.
– Á! – kiáltott Morgan izgatottan, dacolva a pogány babonaság felett érzett undorával. – Mire kell neki a köpeny?
– Nem tudom.
– Pedig egyszerű, te bolond – reccsent rám. – A gonosz rajtad keresztül áramlik.
– Rajtam keresztül?
– Mit nem értesz ezen? – fakadt ki. – Hát persze hogy rajtad keresztül. Egykor közel álltál Nimuéhoz, nem?
– De igen – vörösödtem bele a válaszba.
– Mi által? – kérdezte. – Talizmánt adott neked? Egy csontdarabot? Valami pogány otrombaságot, amit a nyakad körül hordhatsz?
– Ezt adta – mutattam fel bal tenyerem sebhelyét.
Morgan megnézte a heget, majd megborzongott. És nem szólt.
– Vedd le a rontást, Morgan – könyörgött neki Arthur.
Morgan sokáig nem felelt. – Tiltott dolog – jelentette ki idővel – beleártani magunkat a boszorkányságba. A Szentírásban az áll, hogy elkárhozik, ki boszorkánysággal él.
– Akkor legalább mondd el, miként csináljuk? – könyörgött most Taliesin.
– Te! – hördült fel Morgan. – Te akarnál szembeszegülni Merlin varázslatával? Ha már meg kell lennie, legalább annak rendje szerint legyen meg.
– Megteszed? – kérdezte Arthur, és Morgan felnyögött. Jó kezével a kereszt jelét rajzolta, majd a fejét rázta, és úgy tűnt, nem szól többet. Arthur összevonta a szemöldökét. – Mi az – kérdezte –, amit istened cserébe kér?
– A lelketeket! – kiáltotta Morgan.
– Azt akarod, hogy keresztény legyek? – kérdeztem. Az aranymaszk, a belé vésett kereszttel, felém fordult.
– Igen – felelt Morgan egyszerűen.
– Megteszem – mondtam éppily egyszerűen. Kinyújtott karral mutatott felém.
– Megkeresztelkedsz, Derfel?
– Igen, úrnőm.
– És engedelmességet esküdsz uramnak? Ettől visszahőköltem.
– Sansumnak? – kérdeztem erőtlenül.
– Ő püspök! – erősködött Morgan. – Isten pásztora! Ha beleegyezel, hogy engedelmességet fogadsz neki, és megkeresztelkedsz, akkor leveszem a rontást.
Arthur meredt tekintettel nézett. Egy pillanatig képtelen voltam megemészteni a megaláztatást, melynek Morgan követelései kitettek, azután Ceinwynre gondoltam, és bólintottam.
– Megteszem – ígértem.
Így hát Morgan megkockáztatta istene haragját, és levette a rontást.

 

Délután végezte el. Fekete köntösben jött el a palota udvarára, aranymaszk nélkül, hogy a lángoktól elgyötört szörnyűséges arc minden vöröslő hegét és torzságát megmutassa nekünk. Dühös volt magára, de megtartotta az ígéretét, és igyekezett mielőbb a dolog végére járni. Szénserpenyőben gyújtottunk tüzet, és felszítottuk a lángokat, míg a rabszolgák egy kosárban friss agyagot hoztak, amelyből Morgan egy asszony alakját formálta meg. A gyermek vérét használta, ki aznap reggel halt meg a városban, és a harmatot, melyet a szolgák söpörtek le az udvar nyirkos fűszálairól. Az ég ugyan tiszta maradt, de Morgan szerint az ellenvarázslathoz nem is volt szükség viharra. Leköpte a rettenetes alakot, melyet tulajdon kezével formált. Különös figura volt csakugyan; egy asszony hatalmas mellekkel, széttárt lábakkal, ásítozó szülőcsatornával. Morgan lyukat vájt a szobor hasába, az anyaméh helyére, ahol szerinte a gonosz fészkelt. Arthur, Taliesin és Guinevere megbűvölten nézték, amint az agyagot gyúrja, majd háromszor körbesétálja a visszataszító figurát. A harmadik kör után megtorpant, a felhőkre emelte arcát és jajveszékelni kezdett. Egy pillanatig azt hittem, hogy fájdalmában nem folytatja tovább a rítust, vagy hogy istene azt parancsolja, azonnal hagyjon fel a pogány boszorkasággal, ám ekkor felém fordította eltorzult arcát.
– Most szükségem van a gonoszra – tudatta.
– És mi lenne az? – kérdeztem.
A vékony hasíték az ajkai helyén gúnyos félmosolyra rándult. – A kezed, Derfel.
– A kezem?
A torz mosoly szinte kettéválasztotta az arcot.
– A kezet, mely Nimuéhoz köt – mondta Morgan. – Másként hogyan áramolhatna rajtad keresztül a gonosz? Le kell vágnod, Derfel, hogy odaadhasd nekem.
– Csak nem... – kezdett Arthur tiltakozni.
– Előbb bűnbe viszel – pördült Morgan fivére felé –, majd a hozzáértésemben kételkedsz?
– Dehogy – felelte Arthur sietve.
– Nekem édes mindegy – tette hozzá Morgan egy vállrántással –, ha Derfel meg is akarja tartani a kezét. Csak Ceinwyn fog szenvedni miatta.
– Nem – kiáltottam. – Nem.
Galahadért és Culhwchért küldettünk, majd Arthur mindhármunkat elvezetett a kovácsműhelybe, ahol a tűz éjjel-nappal lángolt. Lehúztam szerelmesem gyűrűjét bal kezem ujjáról, és odaadtam Morridignek, Arthur kovácsának, hogy kalapálja bele Hywelbane markolatgombjába. A gyűrű, egy közönséges harcosgyűrű, vasból készült ugyan, de a benne foglalt kereszt aranyát Clyddno Eiddyn Üstjéből vettük. Ceinwyn pontosan ugyanezt a ritka ékszert viselte az ujján.
Jókora rönköt fektettünk az üllőre. Galahad szorosan átfogott, míg én lecsupaszítottam karomat, és bal kezem a fára fektettem. Culhwch megragadta a karomat; nem azért, hogy nyugton tartson, hanem arra készülődve, ami majd azután jön.
Arthur felemelte Excaliburt.
– Még meggondolhatod, Derfel.
– Csináld, uram – kértem.
Morridig elkerekedett szemmel nézte, amint a felvillanó penge elérte a tetőgerendákat az üllő felett. Arthur egy pillanatig habozott, majd a kard előrelendült. Egyetlenegyszer, szilaj erővel csapott le, és egy pillanatig semmi fájdalmat nem éreztem, ám azután Culhwch megragadta véres csuklómat, és a kovácstűz izzó parazsába lökte, mire a fájdalom ostorcsapásként hasított végig a testemen. Felordítottam, és azután már nem emlékszem semmire.
Később hallottam, hogy Morgan elvette a kezet a végzetes sebhellyel, és az agyagfigura méhébe rejtette. Azután, egy ősi pogány éneket kántálva, előhúzta a véres tagot a szülőcsatornából, és a szénserpenyő lángjai közé dobta.
Így lettem én is kereszténnyé.

 

 

 

NEGYEDIK RÉSZ
Az utolsó varázslat

 

Elérkezett a tavasz Dinnewracba. A kolostor falai lassan átmelegszenek, néma imádságainkat bárányok bégetése és pacsirták éneke zavarja meg. Fehér ibolyák és csillaghúr nő ott, hol nemrég még hólepel feküdt, ám mind közül az a legjobb, hogy a hírek szerint Igraine fiúgyermeknek adott életet. A gyermek és anyja gond nélkül túlélték a szülést, és egészségesek. Istennek legyen hála ezért, s bár az idő melegszik, másért aligha. A tavasz ugyan örömteli évszak, ám máris sötét szóbeszéd járja ellenségeinkről.
A szászok visszatértek, de hogy az ő lándzsásaik gyújtották-e a tüzeket, melyeket a keleti horizonton láttunk lángolni, nem tudtuk volna megmondani. A lángok magasra csaptak, és komor színekkel világították be az éjszakai égboltot, mintha csak a poklokat akarnák megidézni előttünk. Pirkadatkor egy közelben lakó gazda jött monostorunkba, hogy hasított hársfarönköket adjon, melyekből új vajköpűt készíthettünk, és szerinte a tüzeket az arrafelé portyázó írek gyújtották. Nem hittünk neki, hisz az elmúlt hetekben annyi szóbeszédet hallottunk már a közelgő szász csapatokról. Egyedül Arthur vívmánya, hogy ha emberöltőnyi időre is, de távol tartottuk a szászokat határainktól – de micsoda gyenge kezű királyok uralkodtak felettünk azóta! Nem csoda, hogy a szászok ragályként árasztanak el bennünket.
Dafydd, a törvényszéki írástudó, aki pergamenjeimet lefordítja a britonok nyelvére, ma eljött, hogy begyűjtse a legfrissebb íveket, és tőle tudom, hogy a tűz bizonyosan a szászok műve. Azt is ő mondta el, hogy Igraine újszülött fiát Arthurnak nevezik majd. Arthur ap Brochvael ap Perddel ap Cuneglas; jó név, bár láttam Dafydden, hogy helyteleníti, csak azt nem értettem, miért. Aprócska ember, túlságosan is hasonlít Sansumra; ugyanaz a fontoskodó kifejezés, ugyanaz a tüskés hajzat. Ablakomba ült, hogy beleolvasson a már elkészült pergamenekbe, és folyton csak a fejét rázta olvasás közben.
– Miért van az – kérdezte végül –, hogy Arthur magára hagyta Dumnoniát?
– Mert Meurig ragaszkodott hozzá – feleltem –, s mert Arthur maga sosem kívánt uralkodni.
– Felelőtlenség volt tőle! – közölte Dafydd kéretlenül.
– Arthur nem volt király, és a törvényeink szerint egyedül a királyok uralkodnak.
– A törvények arra valók, hogy áthágják őket – tudatta Dafydd szipákolva. – Arthurnak királynak kellett volna lennie.
– Egyetértek – bólintottam –, mégsem lett az. Nem született annak, míg Mordred igen.
– Akkor hát Gwydre sem született bele – jegyezte meg Dafydd.
– Igaz – engedtem meg –, de ha Mordred meghalt, Gwydre éppúgy jogcímet támaszthatott a trónra, mint akárki más, kivéve persze Arthurt, aki maga nem akart király lenni. – Eltűnődtem rajta, hányszor kell még elmagyaráznom ugyanezt a dolgot. – Arthur azért jött Britanniába – folytattam –, mert esküt tett rá, hogy megóvja Mordredet, és mikorra Siluriába költözött, elért mindent, amit csak elvárhattak tőle. Egyesítette Britannia királyságait, igazságot adott Dumnoniának, és legyőzte a szászokat. Ellenkezhetett volna Meurig követelésével, de a szíve mélyén ő is át akarta adni a hatalmat, így hát visszaszolgáltatta Dumnoniát jogos királyának, majd végignézte, ahogy széthullik minden, amit csak felépített.
– Hatalmon kellett volna maradnia – erősködött Dafydd. Nagyon is olyan, mint Szent Sansum, gondoltam; megint valaki, aki azt hiszi, mindig igaza van.
– Igen – adtam meg magam –, ugyanakkor belefáradt már az egészbe. Azt akarta, hogy mások is cipeljék a terhét. Ha hibáztatni kell valakit, itt vagyok mindjárt én! Maradhattam volna Dumnoniában ahelyett, hogy oly sok időt töltök Iscában. Csakhogy akkoriban még egyikünk sem látta, mi fog történni. Senki sem sejtette, hogy Mordred életrevaló harcosnak bizonyul, s amikor ez kiderült, akkor is azzal hitegettük magunkat, hogy nem él már soká, és Gwydre lép a helyére. És azután minden a helyére billen. Álomvilágban éltünk, nem a valóságban.
– Akkor is azt hiszem, hogy Arthur cserbenhagyott bennünket – ismételte konokul Dafydd, ami megmagyarázta, miért helyteleníti a névválasztást. Vajon hányszor kell még végighallgatnom, hogy Arthurt ilyen keserű vádakkal illetik? Ha Arthur hatalmon marad, mondják a népek, még most is a szászok fizetnének sarcot nekünk, és Britannia tengertől tengerig érne – de amikor még maguk mellett tudhatták Arthurt, csak zsörtölődtek miatta. Mikor megadtuk az embereknek, amit akartak, amiatt panaszkodtak, hogy az sem elég. A keresztények azért támadták, mert megtűrte a pogányokat; a pogányok azért, mert megtűrte a keresztényeket, míg a királyok, kivéve Cuneglast és Oengus mac Airemet, mind féltékenyek voltak a hatalmára. Oengus támogatásával ugyan nem sokra mentünk, de mikor Cuneglas meghalt, legértékesebb szövetségesünket veszítettük el. Mindezeken túl, Arthur soha nem hagyott cserben senkit. Britannia saját magát hagyta cserben. Britannia engedte vissza a szászokat, Britannia civakodott szüntelenül, és azután Britannia jajveszékelt, hogy mindez Arthur hibája. Arthuré, kinek legfényesebb időszakát köszönhette!
Dafydd átfutotta az utolsó néhány ívet. – Ceinwyn felépült? – kérdezte.
– Istennek legyen hála, igen – feleltem –, s még sok évet megélt. – Beszéltem volna Dafyddnek utolsó éveinkről, de láttam rajta, hogy mindez nem érdekli, így inkább magamnak tartottam meg emlékeimet. Ceinwyn a végén lázban halt meg. Mellette voltam, és el akartam égetni a testét, de Sansum ragaszkodott hozzá, hogy keresztény szokás szerint temessük el. Engedelmeskedtem, bár egy hónap múltával felfogadtam egyik régi lándzsásom fiait és unokáit, akik kiásták és halotti máglyán elégették a tetemet, hogy Ceinwyn végre együtt lehessen lányainkkal a Túlvilágon. E bűnös tettem felett sosem éreztem megbánást, bár kétlem, hogy a magam idejében nekem bárki is megtesz majd ennyit. Talán Igraine, ha e sorokat olvassa, építtet nekem is egy halotti máglyát. Imádkozom érte.
– Változtatsz a szövegen, mikor lefordítod? – kérdeztem Dafyddet.
– Változtatni? – méltatlankodott az írástudó. – Királyném egyetlen betűn sem engedne változtatni!
– Csakugyan?
– A durva nyelvtani hibákat olykor kijavítom – felelt kitérően, miközben összegyűjtötte az íveket –, de semmi egyebet. Gyanítom, közel már a történet vége.
– Így igaz.
– Akkor egy hét múlva újra eljövök – ígérte, azzal táskájába rejtette a pergameneket, és elsietett.
Valamivel később Sansum püspök osont a cellámba. Különös csomagot hozott magával, melyet először foszladozott köpenybe csomagolt hosszú botnak véltem.
– Hozott Dafydd híreket? – tudakolta.
– Királynénk egészséges – feleltem –, miként az újszülött is. – Inkább nem említettem Sansumnak, hogy a gyermeket Arthurnak nevezik, hisz ezzel csak felbőszítettem volna a szentet, és mindenkinek könnyebb az élete Dinnewracban, mikor Sansum jó kedélyénél van.
– A híreket kérdeztem – csattant fel Sansum –, nem az asszonyok pletykáit. Mik ezek a tüzek? Említette Dafydd a tüzeket?
– Ő sem tud többet nálunk, püspök – feleltem –, bár Brochvael király szerint csakis szászok lehetnek.
– Isten óvjon bennünket – sóhajtotta Sansum, és ablakomhoz lépett, ahonnét még most is láthatta a távoli, elmosódott füstcsóvákat. – Isten és az Ő szentjei óvjanak bennünket – fohászkodott, majd odalépett asztalomhoz, és a pergamenek tetejére tette a különös csomagot. Félrevonta a szakadt anyagot, és döbbenten, a könnyekig meghatva láttam magam előtt Hywelbane acélját. Nem mertem túláradó érzelmeimet mutatni, inkább fürgén keresztet vetettem, mintha rémisztene, hogy e szent helyen fegyvert kell látnom. – Közel az ellenség – magyarázta Sansum a fegyver jelenlétét.
– Attól tartok, igazad lehet, püspök.
– És az ellenség felénk űzi az elkeseredett, éhes embereket – ment tovább Sansum –, ezért ma éjjel te őrződ majd a monostort.
– Úgy legyen, uram – feleltem alázatosan. Még hogy én? Őrt állni? Hófehér már a hajam, öreg vagyok és erőtlen. Ezzel az erővel egy totyogó kisgyermek is őrt állhatna. Mégsem tiltakoztam a megbízatás ellen, és mikor Sansum elhagyta a cellámat, lassan előhúztam Hywelbane-t a hüvelyéből, és belegondoltam, milyen súlyos is lett a penge a hosszú évek alatt, melyeket a monostor kincseskamrájában töltött. Súlyos volt és ormótlan, mégis az én kardom. Gondosan megvizsgáltam a markolatba foglalt elsárgult csontokat, majd a markolatgombba kalapált gyűrűt, és az ellapult gyűrűn vékony sárga eret láttam; az arany szilánkot, melyet valamikor régen az Üstből vettem. Oly sok régi emléket idézett fel bennem az a kard. A penge élét egy helyütt rozsda csúfította, de én gondosan lekapartam a kis késsel, mellyel írótollaimat hegyeztem, majd hosszú ideig csak dédelgettem Hywelbane-t a karomon, azt képzelve, hogy újra fiatal vagyok, és elég erős, hogy e fegyvert forgassam.
De hogy őrt álljak? Én? Az igazat megvallva, Sansumnak nem is őrre volt szüksége, inkább csak egy áldozatra, aki jámboran hagyja magát felaprítani, míg ő kisurran a hátsó kapun, Szent Tudwallal az egyik kezében, a monostor aranyával a másikban. De ha ez a végzet is jut nekem, én nem panaszkodom. Inkább halok meg úgy, mint atyám, karddal a kezemben, még ha a karom gyenge, a pengém életlen is. Merlin nem ezt a végzetet kívánta nekem, miként Arthur se magának, katonának mégis így illik meghalnia, s bár sok éve vagyok már szerzetes, és még több éve keresztény, bűnös lelkem mélyén mindig is megmaradtam Mithras lándzsásának. Így hát csókkal illettem Hywelbane pengéjét, boldogan, amiért ennyi év után újra viszontláthatom.
Mostantól tehát úgy jegyzem le történetem végét, hogy kardom itt fekszik mellettem, és remélem, hogy elég időm marad bevégezni a mesét Arthurról; uramról, akit elárultak, gyűlöltek és megvetettek, ám akit távozása után olyannyira hiányoltak, mint még soha senkit Britannia történelmében.

 

Lázba estem, miután a kezem levágták, és mikor felébredtem, Ceinwynt találtam az ágyam szélén ülve. Először nem ismertem meg, fiúsan rövid, hófehérré fakult hajával. Mégis az én Ceinwynem volt, élt és egészségesen visszatért hozzám, s amikor meglátta a fényt a szememben, előrehajolt, hogy arcát az arcomhoz préselje. Bal karommal öleltem magamhoz, és azt találtam, hogy nincs már kezem, amivel megcirógathatnám, és karom véres, rongyokba bugyolált csonkban végződik. Pedig éreztem a kezem, éreztem még a viszketését is, mégsem volt már ott semmi. A kezet elégették.
Egy héttel ezután megkereszteltek az Usk folyó vizében. Emrys püspök hajtotta végre a szertartást, és miután alámerített a hideg vízben, Ceinwyn követett a folyópartra, és ragaszkodott hozzá, hogy őt is kereszteljék meg.
– Oda megyek, ahová az emberem megy – közölte Emrys püspökkel, majd összefonta a karját a mellkasán, és alámerült a folyóban. Asszonyok kántáltak, mialatt megkereszteltek bennünket, és aznap éjjel, fehér köntösbe öltöztetve, első alkalommal részeltettünk a keresztények borában és kenyerében. A mise után Morgan előállt egy pergamennel, melyre lejegyezte az ígéretet, hogy engedelmeskedem férjének, és követelte, hogy ott helyben írjam alá.
– Már a szavamat adtam – tiltakoztam.
– Aláírod, Derfel – erősködött –, és megesküszöl a feszületre is. Felsóhajtottam és aláírtam a lapot. A keresztények, úgy tűnt, nem bíztak az eskütétel korábbi rendjében, csak az írott szóban. Ezzel uramnak ismertem el Sansumot, és miután leírtam a nevem, Ceinwyn ragaszkodott hozzá, hogy az ő neve is az enyém mellé kerüljön. Ekkor vette kezdetét életem másik fele, melyben Sansumnak tett eskümet tartottam meg, noha nem egészen úgy, ahogyan azt Morgan elképzelte. Ha Sansum megtudná, hogy lejegyzem ezt a történetet, nyomban azzal vádolna, hogy megszegtem eskümet, és ennek megfelelő büntetést is szabna ki rám, de már ez sem érdekel. Számtalan bűnt elkövettem, de az esküszegés nem tartozott ezek közé.
Megkeresztelkedésem után félig arra számítottam, hogy Sansum, aki még ekkor is Meurig király gwenti udvarában tartózkodott, magához hívat majd, ám az egérkirály csupán eltette írásos ígéretem, és nem kért tőlem semmit, még pénzt sem. Akkor még nem.
Karom csonkja csak lassan gyógyult, és magam se siettettem gyógyulását, amikor addig erősködtem, mígnem engedtek pajzzsal gyakorlatozni. Csatában a harcos átbújtatta alkarját a pajzs két hurkán, majd megmarkolta a fából készült fogantyút, de miután nekem nem maradtak ujjaim a markoláshoz, a szíjakra csatot szereltek, hogy a pajzsot a karomra erősíthessem. Habár olyan biztonsággal nem tudtam megtartani, mint korábban, így is többre mentem, mint ha pajzs nélkül harcoltam volna, és miután hozzászoktam a csatos szíjakhoz, már karddal és pajzzsal gyakorlatoztam, hol Galahad, hol Culhwch, hol Arthur ellen. Nehézkesnek és ormótlannak éreztem a pajzsot, de legalább tudtam küzdeni, még ha a gyakorlatozás végére csonkom kötése át is vérzett, és Ceinwyn alaposan össze is szidott könnyelműségem miatt.
Elérkezett a telihold, és én nem vittem a Nant Dduuhoz sem kardot, sem áldozatot. Vártam Nimue bosszúját, de semmi sem történt. Beltain ünnepe telihold után egy héttel következett. Morgan utasításának engedelmeskedve Ceinwyn és jómagam nem oltottuk ki tüzeinket, és nem maradtunk éberen, hogy az új tüzeket láthassuk, ám Culhwch másnap reggel eljött, hogy az új parazsat a mi tűzhelyünkben is elültesse.
– Akarod, hogy átmenjek Gwentbe, Derfel? – kérdezte.
– Gwentbe? – kérdeztem vissza. – Miért?
– Hogy kinyuvasszam azt a fattyút, Sansumot.
– Semmi bajom vele.
– Most még – morgolódott Culhwch. – De majd lesz. Még most sem tudlak elképzelni keresztényként. Milyen érzés?
– Semmilyen.
Szegény Culhwch. Örvendezett, hogy egészségben látja Ceinwynt, de ki nem állhatta az alkut, melyet Morgannel kötni kényszerültem. Sokakkal együtt csodálta, hogy nem szegem meg Sansumnak tett ígéretem, de féltem, hogy ha ezt tenném, Ceinwyn betegsége visszatérne, ezért inkább hű maradtam. Idővel az engedelmesség megszokássá vált, és miután Ceinwyn meghalt, azt találtam, hogy már nem is akarom megszegni az eskümet, noha annak szorítása mindenképp enyhült.
Mindez azonban messze előttünk állt az ismeretlen jövőben, mikor az új tűz lángjai melegítették fel tűzhelyeinket. Napfénnyel és virágzással teli gyönyörű nap köszöntött ránk. Emlékszem, néhány kiskacsát vettünk aznap reggel a piacon, hogy unokáink talán szívesen elnéznék őket a ház végében fekvő kis tavacskában; utána pedig Galahaddel az amfiteátrumba mentem, hogy nehézkes pajzsommal tovább gyakoroljak. A lándzsások közül egyedül mi jártunk ott; a többiek még csak ekkor tértek magukhoz az előző napi részegségből.
– A kiskacsa nem jó választás – vélte Galahad, miután egy erőteljes lándzsadöféssel kevés híján levetette a pajzsot a karomról.
– Miért nem?
– Ha felnőnek, rossz a természetük.
– Ha felnőnek, vacsora lesz belőlük.
Gwydre vágta el a beszélgetés fonalát, mikor átadta atyja hívó üzenetét. Visszasiettünk a városba, ahol Arthurt Emrys püspök palotájában találtuk. A püspök a székében ült, míg Arthur ingben és nadrágban támaszkodott a nagy faasztalnak, melyet egészen elborítottak a faháncsok, ahová a püspök a lándzsások, fegyverek és hajók számát jegyezte fel. Arthur felnézett ránk és egy pillanatig nem szólt, de emlékszem, ősz szakállas arcát rég nem láttam ilyen komornak. Azután csupán egyetlen szót szólt.
– Háború.
Galahad keresztet vetett, míg én, aki képtelen voltam leszokni a régi babonaságról, Hywelbane markolatát érintettem meg.
– Háború? – kérdeztem.
– Mordred felénk tart – közölte Arthur. – E pillanatban is. Meurig engedélyt adott rá, hogy áthaladjon Gwenten.
– Háromszázötven lándzsásával együtt, úgy hallottuk – toldotta meg Emrys.
Mind a mai napig bizonyos vagyok benne, hogy Meurig végül Sansum unszolására árulta el Arthurt. Nincs rá bizonyítékom, és Sansum váltig állította az ellenkezőjét, ám az alattomos támadás mindenütt magán viselte az egérkirály mancsának nyomait. Igaz, hogy éppen maga Sansum hívta fel a figyelmünket a lehetőségre, de hát a püspök mindig is óvatosan intézte árulásait, és ha Arthur megnyerte a csatát, melyet Sansum reményei szerint Iscában kellett megvívni, még jutalomra is számíthatott. Mordredtől bizonyosan nem várt semmit, hisz Sansum terve – már ha csakugyan az övé volt – a leginkább Meurignak kedvezett. Sansum hagyta, hogy Mordred és Arthur egymás torkának essen, majd Meurig kezére játszotta Dumnonia trónját, és a nevében uralkodott.
Meurig pedig nagyon is akarta Dumnoniát. Akarta gazdag földjeiért és városaiért, így háborúra buzdította Mordredet, bár mindig visszautasította az ilyen vádakat. Ha Mordred meg kívánja látogatni a nagybátyját, védekezett, ugyan ki ő, hogy visszatartsa? És ha Mordred kíséretként háromszázötven lándzsását akarja magával vinni, milyen alapon szólalhatna fel ez ellen? A király maga választja meg kíséretét, és Meurig megadta Mordrednek az engedélyt, amire vágyott. Mire hírét vettük a támadásnak, Mordred seregének előőrse már elhagyta Glevumot, és nyugat felől egyenesen felénk tartott.
Így hát, egy hitszegő pap és egy gyenge király becsvágya révén, kezdetét vette Arthur utolsó háborúja.

 

Alaposan felkészültünk arra a háborúra. Számítottunk a hetek múlva bekövetkező támadásra, s bár Mordred időzítése meglepett bennünket, minden tervünk készen állt. Át kellett kelnünk a Severn-tengeren, hogy a túlsó parton, Durnovariánál egyesíthessük erőinket Sagramorral. Azután a sereg Arthur medvés zászlaja alatt északnak indult, hogy megütközzön Mordred Siluriából visszatérő lándzsásaival. Számoltunk a csatával, miként azzal is, hogy győzelmet aratunk, és nyomban ezután Gwydrét kiáltjuk ki királyunknak a Caer Cadarn csúcsán. Újra a régi nótát fújtuk; még egy diadal, azután minden megváltozik.
Fullajtárokat küldtünk a partra, hogy minden siluriai halászhajó gyülekezzék Iscába, és miközben a hajók feleveztek a dagálytól felduzzadt folyón, felkészültünk a sietős távozásra. Megfentük lándzsánkat és kardunkat, felfényeztük vértezetünket, élelmet gyűjtöttünk kosarainkba és zsákjainkba. Elcsomagoltuk a három palota kincseit és minden aranyunkat, és figyelmeztettük Isca lakóit, hogy tüstént meneküljenek nyugat felé, ha Mordred csapatait közeledni látják.
Másnap reggel huszonhét halászhajó várt bennünket Isca régi római hídja alatt. Százhatvanhárom lándzsás készülődött a beszálláshoz, és legtöbbjük a családját is elhozta, de a bárkák fedélzetén bőségesen jutott hely mindenkinek, ha a lovakat hátra is kellett hagynunk. Míg én északon jártam, hogy találkozzam Nimuéval, Arthur megpróbált néhány lovat behajózni, de az állatok a legkisebb hullámverésre is páni rémületbe estek, és akadt, amelyik a hajófeneket is kirúgta, ezért az indulás előtti napon minden hátasunkat kihajtottuk egy távoli legelőre, és megfogadtuk, hogy amint királyunkká koronázzuk Gwydrét, visszatérünk értük. Egyedül Morgan nem tartott velünk; ő elindult Gwent felé, hogy urával találkozzon.
Pirkadatkor kezdtük meg a hajók feltöltését. Elsőként az aranyat hordtuk be a hajófenékbe, ennek tetejére halmoztuk a vérteket és az élelmet, azután, a komor szürke égbolt alatt és a metsző tengeri szélben mi magunk is felszálltunk. A legtöbb hajó tíz-tizenegy embert bírt meg, és amint megtelt, az evezők segítségével kiaraszolt a folyó közepére, hogy az egész flotta egyszerre indulhasson útnak.
Az ellenség épp akkor ért be minket, hogy az utolsó bárka is elkészült. Ez volt a legnagyobb hajó, és a kormányánál testvérhúgom férje, Balig állt. Ezen a hajón utazott Arthur, Guinevere, Gwydre, Morwenna és a gyermekei, Galahad, Taliesin, Ceinwyn és jómagam, valamint Culhwch, egyetlen megmaradt felesége és két fia. Arthur zászlója lobogott a hajó orrában, Gwydre jelvénye került a tatra. Lelkesen indultunk útnak, hisz azért harcoltunk, hogy Gwydrének adjuk a királyságot, ám épp akkor, hogy Balig siettetni kezdte Arthur szolgálóját, Hygwyddet, megérkezett az ellenség.
Hygwydd az utolsó csomagot hozta el Arthur palotájából, és alig tizenöt lépésnyire lehetett a folyóparttól, mikor maga mögé nézett, és lovasokat látott keresztültörni a város kapuján. Csak annyira maradt ideje, hogy eldobja a csomagot és félig elővonja kardját, azután a lovak már be is érték, és Hygwydd nyakát egy lándzsa döfte át.
Balig tüstént kilökte a pallóhidat, majd előhúzta kését, és elmetszette a hajókötelet. Szász szolgálója kiengedte a vitorlafeszítő kötelet, és hajónk épp akkor sodródott ki az áramlattal, mikor a lovasok elérték a folyópartot. Arthur megkövülten állt és meredt a halódó Hygwyddre, de én már az amfiteátrum felé fordultam, ahonnét a horda feltűnt.
Nem Mordred serege lihegett a nyomunkban. A téboly özönlötte el Iscát; meggörnyedt, torz és megkeseredett kreatúrák rongyos tömege, mely most áttört az amfiteátrum kőboltíve között, és csaholva, sikoltozva, vinnyogva rohant a partoldal felé. Szakadozott rongyokba öltöztek, bozontos hajuk a csípőjüket verte, szemükben bősz, vakbuzgó gyűlölet csillant. Nimue háborodott koldusserege ért be bennünket. A legtöbben furkósbotokkal hadonásztak, de szép számmal akadtak köztük lándzsások is. A lovasok valamennyien lándzsákkal és pajzsokkal voltak felfegyverezve, és korántsem tűntek őrültnek. Diwrnach Vérpajzsos seregéből menekültek, és most is fekete köpenyekbe öltöztek, vérrel megfestett pajzsokat hordoztak. A lovasok szétszórták maguk előtt az eszelősöket, amint igyekeztek lépést tartani velünk a folyóparton.
Az őrültek közül többet a lovak vasalt patái tiportak el, de tucatnyian közülük habozás nélkül belevetették magukat a folyóba, és nehézkesen úszni kezdtek felénk. Arthur odakiáltott a hajósoknak, és a megrakott lélekvesztők, egyikük a másik után, lassan sodródni kezdtek a tenger felé. Némelyik hajó legénysége vonakodott elhagyni a nehéz követ, mely horgony gyanánt szolgált, és próbálta a fedélzetre húzni ezeket. Ennek eredményeként a mozgó hajók rendre beleütköztek egy helyben veszteglő társaikba, és mindez idő alatt azok a kétségbeesett szánalomra méltó teremtmények tovább közeledtek felénk.
– Lándzsanyéllel! – kiáltotta Arthur, és megragadta saját lándzsáját, hogy annak boldogabbik végével keményen lecsapjon egy úszó fejére.
– Az evezőket! – bömbölte Balig, de senki sem hallgatott rá. Túlon-túl lekötött bennünket, hogy távol tartsuk az úszókat a hajóktól. Jómagam fél kézzel nyomkodtam a támadókat a víz alá, de az egyik eszelős megragadta lándzsám végét, és kevés híján engem is berántott a vízbe. Átengedtem neki a fegyvert, majd elővontam Hywelbane-t, és lecsaptam. Az első vér elvegyült a folyó vizével.
A folyó északi partján csak úgy hemzsegtek Nimue teli torokból üvöltő, szökdécselő hívei. Néhányan felénk vetették lándzsáikat, de a legtöbben csak gyűlöletüket sikoltották felénk, míg sokan követték társaikat a folyóba. Egy hosszú hajú, nyúlszájú férfi próbált felkapaszkodni a hajó orrába, mire Balig szász szolgálója az arcába rúgott, majd addig rugdosta, míg vissza nem zuhant a vízbe. Taliesin talált egy lándzsát, és a hegyét fordította az úszók ellen. Előttünk az egyik hajó kisodródott az iszapos partra, ahol a legénység kétségbeesetten igyekezett az evezők segítségével megszabadulni az iszapból, de már elkésett. Nimue lándzsásai felkapaszkodtak a fedélzetre; a Vérpajzsosok vezették őket, és a gyakorlott gyilkosok diadalmas üvöltéssel vetették magukat előre. Emrys püspök hajója feneklett meg, és láttam, amint az ősz hajú püspök pajzsával még hárítja egy kard csapását, majd egy másik penge levágja, azután a tébolyult teremtmények elözönlötték a csúszós fedélzetet. A püspök felesége rémülten sikoltott, mielőtt egy lándzsa felöklelte volna. Kések hasítottak, vagdalkoztak, döftek, és a vízleeresztő nyílásokon át lassan vér kezdett szivárogni a tengerbe. Egy szarvasbőr tunikát viselő férfi a zsákmányolt hajó tatján állva igyekezett megőrizni egyensúlyát, és amint elhaladtunk mellette, a mi oldalpalánkunk felé vetette magát. Gwydre felemelte lándzsáját, és a férfi felsikoltott, amint a hosszú nyárs átjárta a testét. Emlékszem, ahogy kezével görcsösen markolászta a lándzsa nyelét, majd Gwydre a tengerbe hajította a fegyvert és áldozatot egyaránt, és már elő is vonta kardját. Anyja könnyű vadászlándzsájával vett célba egy másik támadót. Kezek kapaszkodtak az oldalpalánkba, míg le nem tapostuk vagy kardunkkal le nem vágtuk őket, és a hajó mellől fokozatosan elmaradtak ellenségeink. Most már valamennyi hajónk kisodródott a nyílt vízre, némelyik oldalvást, mások tattal előre, a csónakosok pedig keservesen szitkozódtak, és egymással vagy a lándzsásokkal üvöltöztek, hogy kapják meg végre az evezőket. Lándzsa röppent a partoldal felől, hogy a hajó oldalába fúródjon, majd felénk szisszentek az első nyílvesszők is.
– A pajzsokat! – kiáltott Arthur, mi pedig sietősen pajzsfalat vontunk a hajó oldala mentén. A nyílvesszők záporozni kezdtek ránk. Balig mellett kuporogtam, egyszerre védve mindkettőnket, és pajzsom rendre megrebbent, amint a kis nyilak célt értek.
A folyó sebes áramlata mentett meg bennünket, és az apály, mely gyorsan repítette rendezetlen flottánkat lefelé a folyón, minél távolabb az íjászoktól. A hangoskodó, fékevesztetten tomboló horda a parton követett bennünket, ám az amfiteátrumtól nyugatra kisebb lápvidék terült el, mely lelassította üldözőinket, időt adva ezzel, hogy végre rendet vágjunk a káoszban. Támadóink kiáltásai tovább üldöztek bennünket, és időről időre akadtak, akik még a vízbe vetették magukat, de valahára evezőre kaptunk és egyenesbe fordíthattuk hajóinkat. Lélekvesztőnk két zászlaját nyílvesszők lyuggatták.
– Kik ezek? – akarta tudni Arthur, amint elég ideje maradt végig nézni a hordán.
– Nimue serege – feleltem keserűen. Morgan hozzáértésének hála a varázslat kudarcot vallott, így hát Nimue szabadon engedte követőit, hogy azok hozzák el neki az Excaliburt és Gwydrét.
– Miért nem láttuk, ahogy közelednek? – kérdezte Arthur.
– Talán egy varázslat, uram? – vetette fel Taliesin, és én belegondoltam, hányszor mentett meg bennünket Nimue éppen azáltal, hogy varázsködöt szőtt körénk.
Galahad elvetette a pogány magyarázatot.
– Éjszaka haladtak – magyarázta –, és a fák között rejteztek, míg el nem indult a támadás, bennünket pedig túlontúl elfoglalt a behajózás, hogysem felfigyeltünk volna rájuk.
– A büdös banyája legalább szembekerül Mordreddel – vetette fel Culhwch kajánul.
– Nem úgy lesz – ráztam a fejem. – Inkább csatlakozik hozzá.
Csakhogy Nimue még velünk sem végzett. Csapatnyi lovas vágtatott az úton, mely nyugati irányban megkerülte az ingoványt, és a horda gyalogosan követte őket. A folyó nem egyenesen tört a tenger felé, hanem a parti síkságokon jókora hurkokat vetett, és én tudtam, hogy minden kanyarulatnál az ellenség vár majd bennünket.
A lovasok csakugyan vártak ránk, ám a folyó a tenger felé közeledve egyre inkább kiszélesedett, és a víz sebesen hömpölygött, így minden kanyarnál biztonságban elsuhantunk támadóink mellett. A lovasok válogatott szitkokat szórtak ránk, majd elvágtáztak, hogy megkeressék a következő hurkot, ahonnét ránk támadhatnak lándzsáikkal és nyilaikkal. Közvetlenül a tenger előtt a folyó egy hosszú, egyenes szakasza következett, és Nimue lovasai mindvégig lépést tartottak velünk. Ekkorra esett, hogy megláttam magát Nimuét is. Fehér lovon ült, fehér köntösbe öltözött, és haját druida módra, tonzúrára nyíratta. Merlin botját hordozta, de kardot is kötött az oldalára. Velünk perlekedett, de a szél elfújta szavait, és amikor a folyó keletnek fordult, mi becsusszantunk a náddal sűrűn benőtt partoldalak közé. Nimue félrefordította lovát, és elvágtázott a folyótorkolat felé.
– Most már biztonságban vagyunk – szólt Arthur. Éreztük a tenger illatát, felettünk sirályok rikkantottak, előttünk tompán morajlottak a partnak csapódó hullámok. Balig és a szász ráhurkolták a vitorlát a keresztrúdra, mely megtartotta az anyagot az árbocon. Már csak egyetlen kanyarulaton kellett átjutnunk, már csak egyetlenegyszer kellett Nimue lovasaival találkoznunk, azután nekivághattunk a Severn-tengernek.
– Hány embert veszítettünk? – akarta tudni Arthur, és a hajók legénysége kiáltozni kezdett egymással, míg fel nem mértük veszteségeinket. Két emberünket megtalálták a nyílvesszők, és egy hajónkat elfoglalta az ellenség, ám ettől eltekintve maroknyi seregünk sértetlenül megúszta. – Szegény Emrys – sóhajtott fel Arthur, és sokáig nem szólt, de idővel lerázta magáról a szomorúságot. – Három nap múlva – bátorított – már Sagramorral leszünk. – A hívó üzenetet már korábban elküldte, és most, hogy Mordred serege elhagyta Dumnoniát, aligha állhatott bárki is Sagramor és az egyesülés útjába. – Nem lesz nagy seregünk – tette hozzá Arthur –, de válogatott emberekből áll majd. Elég jók vagyunk, hogy legyőzzük Mordredet, és azután mindent újrakezdünk.
– Újrakezdünk? – kérdeztem.
– Visszaverjük Cerdicet – jelentette ki –, és verünk egy kis értelmet Meurigba is. – Gúnyos kacajra fakadt. – Mindig van még egy csata. Észrevetted? Valahányszor azt gondolnád, hogy vége, kezdődik minden elölről. – Megérintette Excalibur markolatát. – Szegény Hygwydd. Hiányozni fog.
– Ahogy majd én is, uram – szóltam komoran. Bal karom csonkja fájdalmasan lüktetett, és hiányzó kezem megmagyarázhatatlan módon szüntelenül viszketett, de oly hitelesen, hogy egyfolytában vakargatni próbáltam.
– Hiányozni fogsz? – húzta fel a szemöldökét Arthur.
– Mikor Sansum magához szólít majd.
– Á! Az egérkirály. – Elmosolyodott. – Azt hiszem, a mi kis egérkirályunk vissza akar majd térni Dumnoniába, nem gondolod? Gwentben nem várhat sokat, akad ott püspök épp elég. Nem, vissza akar majd térni, és szegény Morgan is igényt tart majd Ynys Wydryn szentélyére, márpedig akkor velem kell tárgyalniuk. A lelkedet kérem cserébe azért, hogy Gwydre visszaengedje őket Dumnoniába. Megszabadítalak a kelletlen eskü alól, ne félj. – Megpaskolta a vállam, és elindult az imbolygó fedélzeten az árboc felé, melynek tövében Guinevere kuporgott.
Balig kirángatott egy nyílvesszőt a fartőkéből; letépte róla a vashegyet, és zsebre tette, hogy veszély esetén legyen mihez nyúlnia, majd átvetette a tollas szárat a palánkon.
– Még a színe se tetszik – bökött az állával nyugat felé. Arrafelé fordultam, és láttam, hogy koromfekete fellegek gyülekeznek a tenger felett.
– Esni fog? – kérdeztem.
– Keserves egy szél szorulhatott belé – felelte Balig baljós hangon, majd beleköpött a vízbe, hogy elűzze a rossz szerencsét. – Az Isteneknek hála, nem kell messzire mennünk. Talán kikerüljük. – Nekihajolt a kormánylapátnak, amint a hajó nekiveselkedett a folyó utolsó fordulójának. Most nyugat felé haladtunk, neki egyenest a szélnek, és a folyó tükrét kis, fehér tarajos hullámok szabdalták, melyek megtörtek a hajóorrnál és felfreccsentek a fedélzetre. A vitorlákat még nem vonhattuk fel. – Húzzátok! – förmedt rá Balig evezőseinkre. A szász markolt egy evezőt, Galahad egy másikat; Taliesin és Culhwch ültek a középső padon, míg a legénységet Culhwch két fia tette teljessé. A hat férfi teljes erőből húzta az evezőket, hogy megküzdjön a széllel, bár az áramlat és az apály bennünket segített. A zászlók a hajó orrában és farában keményen csapkodtak a szélben, mely megrázta még a deszkák közé szorult nyílvesszőket is.
Előttünk a folyó délnek fordult. Tudtam, hogy Balig itt fogja kibontani a vitorlát, és hogy innentől a szél segít bennünket kifutni a tengerre. Miután a nyílt vízre értünk, a sekélyesek közt futó, füzfonatokkal jelzett szűk csatornában kellett maradnunk, míg csak el nem értük a mélyebb vizeket, ahol szélirányba fordulhattunk, és célba vehettük a dumnoniai partokat.
– Nem tart soká az átkelés – nyugtatott meg bennünket Balig. – Csak előbb kell beérnünk, mint annak a szélnek ott.
– Együtt maradhatunk? – kérdeztem.
– Amennyire lehet. – Fejével a közvetlen előttünk haladó hajó felé biccentett. – Az a vén bárka le fog maradni. Úgy vergődik, akár a vemhes koca, de azért a közelben lesz. A közelben.
Nimue lovasai a földnyelvnél várakoztak, mely a folyó déli kanyarulatánál tört a tenger felé. Amint közelebb értünk, maga Nimue lovagolt elő az embertömegből, és ösztökélte állatát a sekély vízbe, s még közelebb érve láttuk, hogy két lándzsása egy foglyot vonszol oda mellé.
Először azt hittem, egyik emberünk az, akit a zsákmányolt hajón ejtettek fogságba, de aztán már láttam, hogy a rab nem más, mint Merlin. Szakállát lenyírták, gondozatlan haja rongyként lobogott az egyre erősödő szélben, vaksin hunyorgott felénk; mégis, meg mernék rá esküdni, hogy mosolygott. Nem láthattam tisztán az arcát, hisz messze állt tőlem, de megesküszöm rá, hogy mosolygott, mikor odavonszolták Nimue mellé. Tudta jól, mi fog történni.
Azután hirtelen én is megértettem, és nem volt semmi, amit tehettem volna ellene.
Nimuét gyermekként a tengerből mentették ki. Demetiában ejtette fogságba egy rablócsapat, hogy azután a Severnen át Dumnoniába hozza és rabszolgának eladja, ám útközben ádáz vihar kélt, és elsüllyesztette a rablók összes hajóját. A legénység és a foglyok vízbe fúltak, kivéve az egy Nimuét, aki Ynys Wair sziklás partjainál mászott elő a tengerből. Merlin, aki megmentette a gyermeket, a Vivien nevet adta neki, amiért Nimue láthatóan a tengeristen, Manawydan kegyeltje volt, és a Vivien nevet Manawydannek tulajdonították. Nimue, a maga fonák észjárásával, sosem fogadta el a nevet, de nekem most ez jutott eszembe, és megértettem, hogy Nimue Manawydan tengeristen segítségével akar mindennél súlyosabb átkot vonni a fejünkre.
– Mit csinál? – kérdezte Arthur.
– Ne nézz oda, uram – feleltem.
A két lándzsás kigázolt a partra, magára hagyva a megvakított Merlint Nimue lova mellett. Merlin meg sem próbált menekülni. Csak állt ott, haja fehéren örvénylett a feje körül, míg Nimue egy kést húzott elő övéből. Laufrodedd Kését.
– Ne! – kiáltotta Arthur, de a szél már el is hordta tiltakozását, vissza a láp és a nádas felé, vissza a hegyek közé, vissza a semmibe. – Ne! – kiáltott újra.
Nimue a druida botjával nyugatnak mutatott, lassan égnek emelte a fejét, és a torkából embertelen üvöltés tört fel. Merlin meg sem mozdult. Flottánk lassan elsorjázott előttük; minden egyes hajó kioldalazott a sekélyes felé, ahol Nimue lova állt, mielőtt a felhúzott vitorlák dél felé repítették volna őket. Nimue kivárta, amíg zászlós hajónk közelebb ér, azután leszegte fejét, és egyetlen szemével ránk meredt. Mosolygott, miként mosolygott Merlin is. Most már elég közel értem, hogy tisztán lássam, és Merlin még akkor is mosolygott, mikor Nimue előrehajolt a nyeregben, és a kést a torkának szegezte. Egyetlen határozott vágást ejtett csak.
És Merlin hosszú fehér haja és hosszú fehér köntöse vörösbe fordult.
Nimue újra felüvöltött. Azelőtt is hallottam már üvölteni, de így még sohasem. Halálos gyötrelem és diadal vegyült abba a sikolyba.
Nimue lecsusszant lováról, és elengedte botját. Merlin bizonyára hamar kiszenvedett, de a partnak csapódó hullámok nem hagyták nyugodni testét, és néhány pillanatig úgy tűnt, mintha Nimue a halott emberrel birkózna. Fehér köntösét vércseppek szennyezték, de a tenger vize kioldotta a vörös pettyeket, amint Nimue egyre beljebb és beljebb taszította Merlint a vízbe. Végül a tetem elszabadult az iszapból, és messze elsodródott a vízben, felajánlásként Nimue ura, Manawydan számára.
Nimue páratlan ajándékot adott. Egy druida teste mérhetetlen varázserő forrása, hatalmasabb, mint bármi ezen a világon, márpedig Merlin volt a legutolsó és legnagyobb a druidák sorában. Mások is jöttek utána, ám az ő tudását egyikük sem birtokolta, miként bölcsességét és hatalmát sem. És most mindez a hatalom egyetlen varázslatot szolgált, egyetlen áldozatot a tenger istenének, ki oly sok évvel ezelőtt megkímélte Nimue életét.
Nimue magához vette fekete botját, és hajóink felé mutatott vele, majd teli torokból nevetni kezdett. Hátravetette a fejét, és úgy nevetett, akár a tébolyultak, kik idáig követték őt a hegyek közül. – Élni fogtok! – rikoltotta oda hajónknak. – Még találkozunk! Balig leeresztette a vitorlát, a szél belekapott a vászonba és a tenger felé vonszolt bennünket. Egyikünk sem szólt. Meredten néztünk a part felé, ahol Nimue állt, és ahol, fehéren a felkavarodott szürke hullámok közt, Merlin teste követett bennünket a mélység felé. Oda, hol Manawydan várt ránk.
Délkeletnek fordultunk, hogy a szél belekapaszkodhasson szakadozott vitorláinkba, és amint ezt tettük, a gyomrom máris kezdett elnehezülni.
Balig a jókora kormánylapáttal birkózott. Mostanra bevontuk az evezőket, és engedtük, hogy a szél végezze munkánkat, ám a szilaj áramlat délnek fordította hajónk orrát, ahol a vitorla nyomban megereszkedett, és a kormánylapát vészesen meghajolt. Mikor a bárkák vontatottan, de végre egy irányba fordultak, a vitorlák hasa újra feltelt széllel, és a hajók orra mélyen belevájt a tajtékos hullámokba. Eközben a gyomrom egyre kíméletlenebbül kavargott, és a torkomban feltört az epe.
Az ég elsötétült. Balig felnézett a borulatra, kiköpött, majd újra nekiveselkedett a súlyos lapátnak. Esni kezdett, jókora cseppekben, melyek szétfröcskölődtek a fedélzeten, és megfestették a mocskos vitorlavásznat.
– Behúzni a zászlókat! – kiáltotta Balig, és Galahad nyomban a hajóorr felé indult, míg én a tatot szabadítottam meg a lobogótól. Gwydre is segített volna, de amint a hajó átbukdácsolt egy hullámtaréjon, elveszítette az egyensúlyát. Súlyosan zuhant a palánknak, miközben a víz sziporkázva tört meg a hajóorr körül. – Kimerni a vizet! – adta ki a parancsot Balig.
A szél egyre erősödött. Az oldalpalánknak görnyedve végre megszabadultam gyomrom tartalmától, és mikor felnéztem, a flotta többi részét láttam magam előtt, amint küszködve tör utat magának a forrongó hullámok közt, a széllel kavargó tajtékban. Hirtelen reccsenést hallottam magam felett, amint vitorlánk kettőbe szakadt. Balig keservesen szitkozódni kezdett. Mögöttünk a part sötét vonallá enyészett, és azon túl Siluria napfényben fürdő dombjai zöldelltek; ám magunk körül már egyebet sem láttunk, csak sötétet, vizet és fenyegetést.
– Kimerni azt a vizet! – üvöltötte Balig, és a hajófenékbe szorult embereink lázas igyekezettel merték ki a tengervizet sisakjaikkal a csomagok közül.
És ekkor lecsapott ránk a vihar. Egészen mostanáig csak a vihar híre ért el hozzánk, de most a szél üvöltve korbácsolta fel a hullámokat, és a zivatar kavargó cseppjei tűkként szurkálták a bőrünket. Hamar elveszítettük szem elől a többi lélekvesztőt, oly áthatolhatatlan függönyt vont körénk a vihar. A sötét égbolt alatt egy csapásra eltűnt a partvonal, és nem láttam mást, csak a magas, fehér taréjú hullámokat, melyek a palánkot ostromolták. A viharos szélben repkedő vitorla szakadozott rongyokká foszlott. Villámlás választotta szét az égboltot, majd a hajó átbukdácsolt egy hullámtaréjon; alattunk zölden és feketén gomolygott az ár, hogy elárassza kis hajónkat, ám Balignak valahogy sikerült az ár ellen fordítania a bárka orrát, és a hullámok megtorpantak a palánk pereménél, azután vonakodva visszavonultak, miközben mi máris újabb hullámdombra kapaszkodtunk fel.
– Kidobni mindent! – üvöltötte túl Balig a vihar moraját.
Kidobtuk a hajóból az aranyat. Megszabadultunk Arthur kincseitől és saját kincseimtől, Gwydre kincsétől és Culhwch kincsétől. Mindent Manawydannek adtunk, érméket, kupákat, gyertyatartókat, aranyrudakat, és a tengeristen csak még több áldozatot akart, így élelemmel teli kosarainkat és összetekert zászlóinkat is átvetettük a palánkon. Arthur nem engedte a vértezetét, miként én sem a magamét, és ezeket a hátulsó fedélzet alatti kis kabinba rejtettük, hogy az arany után inkább a hajó kőnehezékeit vessük a vízbe. Úgy tántorogtunk az imbolygó fedélzeten, akár a részegek; lábunk rendre megcsúszott a hányadéktól és tengervíztől iszapos fedélzeten. Morwenna szorosan ölelte magához gyermekeit, Ceinwyn és Guinevere imádkoztak, Taliesin merte a vizet, míg Culhwch és Galahad Balignak és a szásznak segített levonni a tönkrement vitorlát. A szakadozott vásznat a hullámok közé vetették, árbocfástul-mindenestül, de a roncsokat lószőr kötéllel a fartőgerendához erősítették, így a vitorlázatot magunk után vonszolva valahogy sikerült is szélirányba fordulnunk és szembekerülnünk a viharral.
– Ilyen dühödt vihart se láttam még! – üvöltötte Balig felém. Igaza lehetett. Nem szokványos vihar tört ránk, hanem a druida halála nyomán elszabadult, féktelenül tomboló elemek, és Manawydan nyirkos lélegzete bömbölt a fülünkben, amint hajónk fel-le bukdácsolt az őrjöngő tengeren. A hajótörzs deszkái közt sziszegve tört be a víz, de mi éppoly sebesen kimertük, ahogy jött.
Azután megláttam az első hajóroncsot a vízen, egy pillanattal később pedig futó pillantást vethettem egy úszó alakra is. Kétségbeesetten próbált odakiáltani nekünk, de a tenger már le is húzta magával. Arthur flottáját pusztulás fenyegette. Néha, mikor egy-egy szélroham elvonult a fejünk felett és a levegő néhány pillanatra kitisztult, láttam a többieket, amint lázas igyekezettel merik a vizet, és láttuk a többi hullámokkal viaskodó lélekvesztőt is, azután a vihar újra elvakított bennünket, s amikor a roham elvonult, már nem tűnt elénk hajó, csak a víz felszínén hánykódó törmelék. Arthur flottája, egyik hajó a másik után, elsüllyedt; Arthur emberei és azok asszonyai a vízbe fúltak. Azok halták a leggyorsabb halált, akik magukon viselték vértjüket.
És mindez idő alatt, alig valamivel lemaradva vitorlánk romjaitól, Merlin teste követett bennünket. Valamikor azután tűnt fel, hogy kivetettük a vitorlát a hullámok közé, de azután már velünk maradt. Láttam fehér köntösét a hullámok felszínén, láttam eltűnni, majd alig egy pillanattal később újra felbukkanni. Egyszer úgy látszott, mintha még a fejét is kiemelné a víz alól, és megfigyeltem, hogy a torkán tátongó sebet fehérre mosta az óceán; ő pedig meredten nézett felénk üres szemgödreivel, azután újra alábukott. A fartőke vasszögét érintettem, és úgy könyörögtem Manawydannek, hogy húzza le magával a druidát a mélybe. Vidd magaddal, fohászkodtam, küldd a lelkét a Túlvilágra, de valahányszor újra odanéztem, Merlin még mindig ott volt, fehér haja együtt örvénylett a tenger tajtékjával.
Merlin elkísért bennünket, de hajóink közül egy sem. Hiába kémleltük az eső és vízpermet függönyét, nem láttunk mást mögötte, mint a komor égboltot, a szürke és koszos fehér tengert, a roncsokat, és Merlint, szüntelenül csak Merlint. Talán védelmezni akart bennünket, noha nem azért, hogy biztonságban legyünk, hanem mert Nimue még nem végzett velünk. Magunkkal vittük, amire a leginkább vágyott, ezért egyedül a mi hajónkat kímélte meg Manawydan vizein.
Merlin nem hagyott el, míg maga a vihar is el nem enyészett. Még egyszer utoljára felém fordította arcát, azután alámerült a vízben. Egy pillanatig még láttam kitárt karjait, fehér alakját a hullám zöld szívében, azután eltűnt. És eltűnésével a vihar is alábbhagyott. Még az eső is elállt.
Tovább hánykolódtunk a hullámokon, de a levegő kitisztult körülöttünk, a fellegek feketéről szürkére, majd áttört fehérre váltottak, és körülöttünk nem maradt más, csak a tenger. Egyedül a mi hajónk maradt sértetlen, és amint Arthur körülkémlelt a megürült hullámokon, láttam, hogy könnyek csillannak a szemében. Embereit Manawydan szólította magához; valamennyi bátor harcost, kivéve bennünket. Egy egész sereg veszett oda.
És mi egyedül maradtunk.
Bevontuk az árbocfát és a vitorla maradványait, azután tovább eveztünk. Rajtam kívül minden férfinak felhólyagosodott a keze az evezéstől, s bár én is megpróbálkoztam vele, egyetlen kézzel képtelen voltam irányítani a jókora lapátot. Egész úton a hajó végében gubbasztottam és a többieket figyeltem, mígnem valamikor estetájt a tőke homokra futott, és mi kevéske megmaradt tulajdonunkat a vállunkra véve kimásztunk a partra.
A homokdűnéken aludtunk meg, majd reggel letisztogattuk a sót fegyvereinkről, és összeszámláltuk kevéske aranyunkat. Balig és a szász a parton maradt. Állították, hogy még helyre tudják hozni a hajót, én pedig szorosan magamhoz öleltem sógorom, és nekiadtam utolsó aranypénzem, mielőtt követtem volna Arthurt dél felé.
A part menti dombok közt találtunk egy csarnokot. A csarnok ura Arthur hívének vallotta magát, és adott nekünk egy lovat meg két öszvért. Próbáltuk arannyal megfizetni, de ő visszautasított bennünket.

– Bárcsak lándzsásokat is adhatnék – sóhajtotta –, csak hát... – Megvonta a vállát. A földbirtokos szegény volt; így is nekünk adta szinte mindenét. Megettük az ételét, a tüzénél megszárogattuk ruháinkat, azután Arthurral kiültem a csarnok gyümölcsösébe, az egyik virágba borult almafa alá. – Már nem harcolhatunk Mordreddel – szólt Arthur komoran. Mordred legkevesebb háromszázötven lándzsásnak parancsolt, és amíg bennünket hajszoltak, Nimue gyülevészhada is őket szolgálta. Sagramor emberei kétszázan sem voltak. A háború elveszett, mielőtt még megkezdődhetett volna.
– Oengus segíteni fog – vetette fel Culhwch.
– Talán megpróbálja – engedte meg Arthur –, de Meurig nem fogja őt átengedni Gwenten.
– És Cerdic is el fog jönni – mondta Galahad halkan. – Amint hírét veszi, hogy Mordred ellenünk harcol, támadni fog. És nekünk csak kétszáz emberünk lesz.
– Még kevesebb – szúrta közbe Arthur.
– És hány ellen? – kérdezte Galahad. – Négyszáz? Ötszáz ellen? És a túlélőknek, ha győzni is tudnak, még szembe kell néznie Cerdickel.
– Akkor hát mit tegyünk? – kérdezte Guinevere. Arthur elmosolyodott.
– Armoricába megyünk – felelte. – Mordred oda nem jöhet utánunk.
– Dehogyisnem – mordult fel Culhwch.
– Ezzel majd akkor is ráérünk foglalkozni – szólt Arthur nyugodtan. Keserű volt azon a reggelen, de nem indulatos. A sors rettenetes csapást mért rá, és nem hagyott neki más lehetőséget, mint hogy megbarátkozzon az új helyzettel. Arthur emlékeztetett rá bennünket, hogy Broceliandei Budic a nővérét, Annát vette feleségül, és bizonyos volt benne, hogy a király menedéket ad nekünk. – Szegények leszünk – küldött egy szomorú mosolyt Guinevere felé –, de lesznek barátaink, és ők segítenek bennünket. Broceliande is rászorul Sagramor lándzsásaira. Nem kell majd éheznünk. És ki tudja? – mosolyogott most fiára. – Mordred még meghalhat, és akkor visszatérünk.
– De Nimue – vetettem ellene – a világ végéig üldözni fog bennünket.
Arthur elfintorodott.
– Akkor végeznünk kell vele – mondta lassan –, de ennek is eljön majd a maga ideje. Előbb azt kell eldöntenünk, hogyan érjünk el Broceliandébe.
– Elmegyünk Camlannbe – feleltem –, és megkeressük Caddwgot, a hajóst.
Arthurt láthatóan meglepte a hangomból kicsendülő bizonyosság. – Caddwgot?
– Merlin rendezte el így, uram – bólintottam. – Ez az utolsó ajándéka számunkra.
Arthur lehunyta szemét. Merlinre gondolt, és egy pillanatig azt hittem, könnyeket fog ontani érte, ám azután csak megborzongott.
– Akkor hát Camlannbe – mondta, amint felnyitotta szemét.
Culhwch fia, Einion pattant fel a felnyergelt hátaslóra és indult kelet felé, hogy fellelje Sagramort. Új parancsot vitt, miszerint Sagramornak tengerre kellett kelnie, hogy Armoricába hajózzon. Einionnak azt is tudatnia kellett a numídiaival, hogy mi magunk Camlannbe megyünk, és legközelebb Broceliande tengerpartján találkozunk. Nem ütközünk meg Mordreddel és nem kiáltjuk királlyá Gwydrét; ehelyett a tenger túlsó partján keresünk menedéket ellenségeink elől.
Miután Einion ellovagolt, az egyik öszvér hátára Arthur-bachot és Serent, a másikra vértjeinket tettük, és délnek vettük az irányt. Mostanra Mordred felfedezte, hogy elmenekültünk Siluriából, és Dumnonia serege máris visszafelé vonult. Nimue gyülevészhada kétségkívül velük tartott, és valamennyien kihasználhatták a jó római utak kínálta előnyöket, míg nekünk a dombvidéken kellett keresztülvágnunk. Épp ezért siettünk is.
Vagy legalábbis próbáltunk sietni, csakhogy a dombok meredeken tornyosultak elénk. Hosszú út állt még előttünk, és az öszvérek haladásunk lassították, miként Ceinwyn is, aki még ekkor is túl gyenge volt a gyalogláshoz. Lassan törtünk előre, ám Arthur beletörődni látszott a végzetbe.
– Mordred nem tudja, merre keressen bennünket – bizakodott.
– Nimue annál inkább – vetettem fel. – Ki tudja, mit szedett még ki Merlinből a végére?
Arthur sokáig nem szólt. Kéklő harangvirágokkal és napfénnyel teli erdőn vágtunk át.
– Tudod, mit kellene tennem? – kérdezte idővel. – Keresnem kellene egy mély kutat, ahová bevethetném Excaliburt, majd kövekkel kellene telehordanom azt a kutat, hogy senki se találhasson rá, míg csak világ a világ.
– Miért nem teszed meg, uram? Elmosolyodott és megérintette a kard markolatát.
– Már nagyon megszoktam. Megtartom, míg csak nem lesz rá szükségem többé. Ha muszáj lesz, majd elrejtem. De most még nem. – Elmélázva sétált tovább. – Haragszol rám? – kérdezte hosszú szünet után.
– Rád? Miért?
Körbemutatott, mintha fel akarná ölelni Dumnonia egészét; az egész szomorú világot, mely ezen a tavaszi reggelen csalóka módon színes virágokkal és zsenge levelekkel tündökölt.
– Ha itt maradok, Derfel – magyarázta –, ha elveszem Mordredtől a hatalmat, mindez sosem történik meg. – Megbánást hallottam ki a hangjából.
– De hát ki tudhatta – kérdeztem –, hogy Mordredből valaha is harcos lesz? Vagy hogy sereget toboroz?
– Igaz – ismerte el. – Mikor beleegyeztem Meurig követelésébe, azt gondoltam, Mordred Durnovariában fog megrothadni. Azt gondoltam, a sírba issza magát, vagy egy kocsmai verekedésben kap kést a hátába. – Megrázta a fejét. – Soha nem szabadott volna királlyá emelnünk őt, de mi választásom maradt? Esküt tettem Uthernek.
Minden azzal az esküvel dőlt el. Élénken emlékeztem arra a Nagytanácsra, az utolsóra, melyet Britannia földjén tartottak, ahol Uther Arthurra rótta az esküt, mely bebiztosította Mordred uralmát. Uther öregember volt már akkor, vaskos, otromba és beteg, én pedig alig nőttem ki a gyermeksorból, és semmire sem vágytam annyira, mint hogy lándzsás lehessek. Oly rég történt mindez, mikor még Nimuét is a barátomnak tarthattam.
– Uther még azt sem akarta, hogy az eskütevők közt légy.
– Tudtam, hogy nem akarja – bólintott rá Arthur –, én mégis magamra vettem az esküjét. Az eskü pedig eskü, és ha szántszándékkal megszegünk egyet, akkor hitünket és valamennyi eskünket szegjük meg. – Mégis több esküt megszegünk, mint ahányat megtartunk, gondoltam magamban, de nem szóltam. Arthur mindig igyekezett megtartani ígéreteit, és ez megnyugvást jelentett a számára. Hirtelen elmosolyodott, és láttam, hogy derűsebb gondolatok járnak a fejében.
– Valamikor régen – fordult felém – láttam egy darabka földet Broceliandéban. Egy szűk völgy tört a déli part felé, és emlékszem egy patakra, meg némi erdőre is. Akkor azt gondoltam, épp megfelelő hely arra, hogy egy férfi megtelepedjen, csarnokot építsen és leélje az életét.
Felnevettem. Még most sem vágyott másra, csak arra a csarnokra, egy kevéske földre, és a barátokra – ugyanazokra a dolgokra, melyeket egész életében kívánt. Sosem kedvelte a palotákat, nem élvezte a hatalmat, noha szívesen háborúzott. Mindig igyekezett leplezni e vonzalmát, pedig bátran küzdött és fürgén járt az esze, ami veszedelmes harcossá tette. A harcviselés révén szerzett magának nevet, egyesítette Britanniát és verte ki a szászokat; ám az uralkodás terén mutatott vonakodása, az emberek jóságába és az eskük szentségébe vetett megingathatatlan hite által mindig engedte, hogy a nálánál hitványabb emberek lerontsák, amit ő felépített.
– Egy fából ácsolt csarnok – szólt ábrándos hangon –, egy tengerre néző kerengővel. Guinevere imádja a tengert. A föld dél felé, a tenger és a homokos part felé lejt, és az egyik szirtre fel is építhetnénk a csarnokot, hogy éjjel-nappal hallhassuk a hullámok zaját. És a csarnok mögött – tette hozzá – új kovácsműhelyt építek.
– Hogy még több fémet kínozz meg? – incselkedtem.
– Ars longa – felelte mosolyogva – vita brevis.
– Latin? – kérdeztem. Bólintott.
– A művészet örök, az ember halandó. Meglátod, fejlődni fogok. A türelmetlenség az én hibám. Előre látom a fémben a formát, amit ki akarok alakítani, és próbálok mielőbb célt érni, csakhogy a fémet nem lehet siettetni. – Bekötözött karomra fektette kezét. – Boldog évek várnak még ránk, Derfel.
– Remélem, uram.
– Hosszú-hosszú évek – folytatta –, hogy megvénüljünk, énekeket hallgassunk, emlékezzünk.
– És Britanniáról álmodjunk? – kérdeztem.
– Jól szolgáltuk őt – jelentette ki rövid gondolkodás után –, és most annak jött el az ideje, hogy ő szolgálja saját magát.
– Ha visszatérnek a szászok – kérdeztem –, és az emberek hozzád kiáltanak, visszatérsz?
Elmosolyodott.
– Azért talán visszatérek, hogy Gwydrének adjam a trónt, ám egyébként felakasztom Excaliburt csarnokom legmagasabb gerendájára, Derfel, és engedem, hogy a pókok behálózzák. Nézem a tengert, művelem kertemet, és végignézem, amint unokáim felcseperednek. Te és én, barátom, megtettük a magunkét. Jótálltunk minden eskünkért.
– Egyet nem számítva. Metsző pillantást vetett rám.
– A Bannek tett eskümre gondolsz?
Már el is feledkeztem arról az esküről, az egyetlenről, melyet Arthur nem tartott meg, s amelynek súlya ma is nyomasztotta. Ban benoici királysága elesett a frankok ostroma alatt, s bár Arthur elküldte embereit, ő maga nem sietett Ban segítségére. Mindez azonban régen történt, és én magam sosem hibáztattam Arthurt a kudarcért. Segíteni akart, de Aelle szászai bennünket szorongattak akkoriban, és egyszerre két háborút még Arthur sem vívhatott meg.
– Nem, uram – feleltem. – Sansumnak tett eskümre gondolok.
– Az egérkirály el fog feledkezni rólad – legyintett Arthur.
– Ő semmiről sem feledkezik el, uram.
– Akkor hát rá kell bírnunk őt a felejtésre – jelentette ki Arthur –, mert nem hinném, hogy nélküled képes lennék megvénülni.
– Miként én sem nélküled, uram.
– Úgy hát elrejtőzködünk, te és én, és az emberek hiába kérdezik majd, hol van ilyenkor Arthur? Hol van Derfel? Hol van Galahad? Hol van Ceinwyn? Senki sem tud majd rólunk, hiszen ott rejtőzünk majd a tenger túlsó partján, annak a völgynek a mélyén. – Felnevetett. Közelibbnek érezte az álmát, mint korábban bármikor, és hosszú utunk utolsó mérföldjein a reménykedés űzte egyre tovább.
Négy teljes napba és éjszakába telt, míg végre elértük Dumnonia déli partját. Megkerültük az ingoványt, és a gerincen megtelepedtünk, míg az esti fény széles folyóvölgyet világított meg alattunk, mely egyenesen a tenger felé tört. Ez volt Camlann.
Jártam itt már korábban is. Ez volt az az országrész, délre a dumnoniai Iscától, ahol a népek kékre tetováltatták arcukat. Lord Owain szolgálatában álltam, mikor először idejöttem, és az ő parancsára vettem részt a mocsaras fennsíkon zajlott mészárlásban. Évekkel később újra erre tévedtem, mikor próbáltam megmenteni Tristan életét, és most harmadszor is visszatértem. Gyönyörű táj terült el alattunk, éppoly szép, mint bármely más Britanniában, noha engem csak a vérontásra emlékeztetett, és tudtam, boldogan hagyom majd magam mögött Caddwg hajóján.
Sokáig meredtünk utunk végére. Az Exe folyó messze alattunk ömlött a tengerbe, de mielőtt még elérte volna, széles tavat formált, melyet az óceántól keskeny homoksáv választott el. Ezt a homokpadot nevezték Camlannek, s a hegyében, melyet magaslesünkről alig láthattunk, kis római erősség húzódott meg. Az erődítmény falai közt jókora vastartó magasodott, melynek tüze egykor a közelgő római gályákat figyelmeztette az alattomos zátonyokra.
Végigkémleltük a tavat, a homokpadot, a zöldellő partot. Ellenségnek nem láttuk nyomát. Nem csillantak pengék a lenyugvó nap fényénél, nem vágtáztak lovasok a keskeny homoksávon, nem várakoztak ránk lándzsások. Akár egyedül is lehettünk volna a világon.
– Ismered Caddwgot? – törte meg Arthur a csendet.
– Egyszer, még évekkel előbb, találkoztam vele, uram.
– Akkor hát keresd meg őt, Derfel. Mi az erődítményben várakozunk majd.
Elnéztem délre, a tenger felé. Hatalmas, üres, csillogó tükör. Az út, melyen magunk mögött hagyjuk Britanniát. Leereszkedtem a domboldalon, hogy utazásunk valósággá váljon.

 

Az est utolsó, kihunyó fényei világították be az utat Caddwg házához. Útbaigazítást a helybéliektől kértem, akik egy kis kunyhóhoz irányítottak, mely Camlann északi partján állt; és most, a közeledő dagálynál, a viskó nedvesen fénylő homoksáv felé fordult. Caddwg a hajóját nem a vízben tartotta, hanem magasan és szárazon, a gerince alatt jókora fagörgőkkel, a hajótest körül öles póznákkal.
– Prydwen, így hívják – közölte Caddwg üdvözlés helyett. Látta, amint megállok a hajó mellett, és most előjött házából. Az öreg, ősz szakállú és napbarnította hajós gyapjúujjast viselt, melyen szurokfoltok sötétlettek és halpikkelyek csillantak.
– Merlin küldött – fordultam hozzá.
– Gondoltam, hogy így lesz. Előre megmondta. Ő maga is eljött?
– Meghalt – feleltem kurtán.
Caddwg kiköpött. – Sosem hittem, hogy ezt kell hallanom. – Másodszor is kiköpött. – Azt hittem, őt még a halál is elkerüli.
– Megölték – tettem hozzá.
Caddwg előregörnyedt és néhány fatuskót vetett a tűzre, mely egy fortyogó kondér alatt lángolt. Szurkot forralt, és láttam, hogy azzal kenegeti a Prydwen palánkjai közt nyíló réseket. Maga a hajó csodálatosan festett. Törzsét tisztára sikálták, és a világos fa erősen elütött a szurokkal kikent résektől. A Prydwen magasan hordta az orrát és a tatrészét; a hosszú, frissen készített árboc még kecskebakon feküdt a partra vont hajótörzs mellett.
– Akkor hát, a hajóra lenne szükség – találta ki a gondolatom Caddwg.
– Tizenhármán vagyunk – bólintottam –, és az erődben várunk.
– Holnap ilyenkor – mondta Caddwg.
– Előbb nem lehet? – kérdeztem, újra eltelve félelmeimmel.
– Nem tudtam, hogy jöttök – zsörtölődött Caddwg –, és dagályban amúgy sem futhatunk ki. Mire helyére teszem az árbocot meg a kormánylapátot, és felkötöm a vitorlát, a dagály is visszavonul. Holnap délutánra elkészülök, és amilyen gyorsan csak tudok, értetek jövök, bár szürkület előtt aligha indulhatunk. Küldhettetek volna egy üzenetet.
Igazsága volt, bár egyedül azért nem küldtünk üzenetet, mert nem értettünk a hajókhoz. Azt gondoltuk, ideérünk és elhajózunk; azt még csak nem is álmodtuk volna, hogy a hajónk éppenséggel nincs a vízben.
– Nincs másik hajó? – kérdeztem.
– Olyan nincs, amelyik megbír tizenhárom embert – felelte –, és olyan sem, amely elvinne oda, ahová én viszlek.
– Broceliandéba.
– Odaviszlek, ahová Merlin mondta – felelte Caddwg konokul, majd megkerülte a Prydwen orrát és felmutatott egy szürke, nagyjából alma méretű kőre. Nem láttam semmi figyelemreméltót a kőben, ha csak azt nem, hogy milyen ügyesen a hajó törzsébe foglalták, akárcsak holmi méretes ékkövet. – Ő adta nekem azt a követ – mondta Caddwg, Merlinre utalva. – Az irányt mutatja, úgy bizony.
– Varázskő? – kérdeztem, minthogy soha azelőtt nem hallottam ilyesmiről.
– Odaviszem Arthurt, ahová Merlin megparancsolta, és senki más nem viheti el őt oda. Egyetlen más hajó sem viheti el, csak amelyiket Merlin nevezett el – folytatta Caddwg. A Prydwen név Britanniát jelentette. – Arthur veletek van? – kérdezte Caddwg, hirtelen támadt nyugtalansággal.
– Igen.
– Akkor elhozom az aranyat is – toldotta meg Caddwg.
– Aranyat?
– A vénember hagyta itt Arthurnak. Úgy gondolta, szüksége lehet rá. Nekem nem kell, az biztos. Arannyal nem lehet halat fogni. Azon vettem új vitorlát, azt is megmondom, és Merlin maga kért, hogy vegyek új vitorlát, azért is adta az aranyat, de arannyal akkor se lehet halat fogni. Asszonyt, azt igen – kuncogott –, de nem halat.
Felnéztem a hajóra.
– Nincs szükséged segítségre? – kérdeztem.
Caddwg bántó hangon felnevetett.
– Aztán miként lennél a segítségemre? Értesz a hézagoláshoz? Be tudsz ültetni egy árbocot vagy fel tudsz húzni egy vitorlát? – Kiköpött. – Csak füttyentenem kell, és tucatnyian sietnek a segítségemre. Ha reggel énekelni hallod őket, azt jelenti, hogy épp akkor vontatják le a hajót a tengerre. Holnap este – biccentette felém. – Találkozunk az erődnél. – Azzal elfordult és visszatért a viskóba.
Én pedig mentem, hogy csatlakozzam Arthurhoz. Mostanra besötétedett, és élénken szikrázó csillagok lyuggatták ki az eget. Holdkorong fénylett tompán az óceán felett és világította meg ezüstösen az erősség falait, melyek közt a Prydwenre várakoztunk.
Alig egy napunk maradt Britanniában, gondoltam. Egy utolsó éjszaka és egy utolsó nap, azután útra kelünk a hold felé, és Britannia többé nem lesz más, csak ködös emlék.
Az éjjeli szél halkan járt az erősség leromlott falai közt. A hajdani vastartó rozsdásodó maradványai élesen metszett árnyat vetettek az udvarra, partra futó hullámok morajlottak tompán, a hold lassan lebukott a tenger ölelésébe és az éjszaka elfeketedett.
A sáncok alatt húzódtunk meg. A rómaiak egykor homokból emelték erősségük falait, melyre agyagos földet hordtak; ezt beültették tengeri fűvel, végül a sánc tetején cölöpkerítést vontak. A falazat már építésekor is gyenge lehetett, bár az erőd inkább csak megfigyelőállás gyanánt szolgált, és alig néhányan leltek itt menedéket a tengeri szelek elől, hogy az őrtüzet táplálják. A facölöpök mostanra mind szétrothadtak; az eső és a szél elmállasztotta a fal java részét, bár az egyes helyeken így is négy-öt láb magas maradt.
A reggel tiszta fénnyel köszöntött ránk, és a sánc tetejéről figyeltük, amint a kis halászbárkák kihúzódnak a tengerre, hogy napi munkájukat megkezdjék. Távozásuk után egyedül a Prydwen maradt hátra, a széles tengeröböl partján. Arthur-bach és Seren a tópart homokjában játszadozott, ahol nem voltak bukóhullámok, míg Galahad Culhwch megmaradt fiával elindult, hogy valami élelmet szerezzen a parton. Nemsoká kenyérrel, szárított hallal és egy rocska frissen fejt tejjel tértek vissza. Valamennyiünkön megmagyarázhatatlan boldogság uralkodott ezen a reggelen. Emlékszem az önfeledt nevetésre, mikor Seren végighempergett egy homokdűne oldalán, és az üdvrivalgásra, amikor Arthur-bach fáradságos munkával kitépett egy csomó tengeri füvet a homokból. A jókora zöld nyaláb súlyban legalább annyit nyomott, mint ő maga, mégis sikerült kirángatnia és átvonszolni az erősség leomlott falán. Gwydre és jómagam tapssal jutalmaztuk, azután beszélgetésbe elegyedtünk egymással.
– Ha a sors nem szánt királynak – vélte Gwydre –, akkor bele kell törődnöm.
– A végzet megkerülhetetlen – mondtam, s amikor kérdő pillantást vetett rám, elmosolyodtam. – Ez volt Merlin legkedvesebb mondása. Meg hogy „ne légy képtelen, Derfel”. Mégis mindig az voltam.
– Nem hinném, hogy az lettél volna – sietett megnyugtatni.
– Valamennyien azok voltunk a szemében. Kivéve talán Morgant és Nimuét. Mi, többiek egész egyszerűen nem voltunk elég eszesek. Édesanyád, ő talán igen, de ő sosem állt közel Merlinhez.
– Bárcsak jobban ismerhettem volna.
– Mikor majd öreg leszel, Gwydre, legalább elmondhatod az embereknek, hogy te még találkoztál Merlinnel.
– Senki sem fog hinni nekem.
– Nem, talán csakugyan nem – ismertem el. – És mire megvénülsz, az emberek mindenféléket kitalálnak majd róla. És atyádról is. – Messzire hajítottam egy kagyló meszes héját. A víz túlsó partján férfiak hangja harsant, amiből tudhattam, hogy Caddwg emberei most bocsátják vízre a Prydwent. Már nincs sok időm, jegyeztem meg magamban. – Talán senki sem tudja majd az igazat – tettem még hozzá.
– Az igazat?
– Atyádról – magyaráztam –, vagy Merlinről. – Máris hallottunk olyan éneket, mely ennyi ember közül éppen Meurignak tulajdonította Mynydd Baddon diadalát, és Lancelotot messze Arthur fölébe helyezte. Keresni kezdtem Taliesint, és azon tűnődtem, hogy ő vajon kiigazítja-e majd azokat az énekeket. A bárd aznap reggel közölte velünk, hogy nincs szándékában átkelni a tengeren, hanem inkább visszatér Siluriába vagy Powysba. Azt hiszem, eddig is csak azért tartott velünk, hogy Arthur közelében lehessen és így megismerje élete történetét – avagy Taliesin előre látta a jövendőt, és megértette, hogy neki abban már nem jut szerep. Akárhogyan is, a bárd Arthurral beszélgetett, aki most hirtelen otthagyta őt, hogy elsiessen a tengeröböl felé.
Hosszú ideig mozdulatlanul állt a tó partján, és észak felé kémlelt. Azután hirtelen elfordult, és felrohant a legközelebbi homokbuckára, hogy annak tetejéről újra elnézzen észak felé.
– Derfel! – kiáltotta Arthur. – Derfel! – Lecsusszantam az erősség földsáncáról, és végigszaladtam a homoksávon, fel a dűne tetejére. – Mit látsz? – kérdezte tőlem Arthur.
Elnéztem észak és a tó túlsó partja felé. Láttam a Prydwent, félúton a tenger felé; láttam a tüzeket, melyek felett sófőző üstök lógtak és a napi fogást füstölték, és láttam, amint néhány halász száradni teszi ki hálóját, azután rajtuk is túl megláttam a lovasokat.
Napfény csillant egy lándzsa hegyén, majd egy másikon is, azután váratlanul tucatnyinál is több férfi tűnt fel az úton, mely a tengeröböl partjára vezetett.
– Elrejtőzni! – adta ki Arthur a parancsot, és lecsusszantunk a dűne oldalán, felkaptuk Arthur-bachot és Serent, majd bujkáló bűnösökként rejtőztünk el az omladozó erősség sáncai mögött.
– Meglátnak minket, uram – adtam hangot félelmemnek.
– Talán nem.
– Hányan vannak? – kérdezte Culhwch.
– Húszan? – találgatott Arthur. – Harmincan? Talán még többen. A fák közül jöttek elő. Százan is lehetnek.
Halk, reszelős hang hallatszott, és amint visszafordultam, láttam, hogy Culhwch vonta elő a kardját. Vigyorogva fordult oda hozzám.
– Az se érdekel, ha kétszázan vannak, Derfel, de az én szakállamat nem fogják levágni.
– Ugyan kinek kellene a szakállad? – firtatta Galahad. – Hacsak nem valaki a tetveid irigyli el tőled.
Culhwch felnevetett. Imádott incselkedni Galahaddel, és máris a riposzton gondolkodott, mikor Arthur óvatosan kiemelte a fejét a sáncok fölé, és elnézett nyugat felé, ahonnét a közeledő lándzsások feltűntek. Mozdulatlanul figyelt, és ez csendre intett bennünket is, majd hirtelen felegyenesedett és integetni kezdett.
– Sagramor az! – kiáltott vissza nekünk, és a hangja eltelt túláradó örömmel. – Sagramor az! – kiáltott újra, oly izgatottan, hogy Arthur-bach boldogan sikongatni kezdett. – Sagramor! – kiáltozta a csöpp fiú is, és valamennyien felkapaszkodtunk a sáncokra, hogy lássuk Sagramor komor, fekete zászlaját lengeni a tengeri szélben. Kúpos fekete sisakjában maga Sagramor vezette a menetet, és amint meglátta Arthurt, eliramodott felé a homokon. Arthur elébe szaladt, Sagramor pedig leszökkent lova nyergéből, hogy ura elé térdepeljen és átkarolja Arthur derekát.
– Uram! – kiáltott Sagramor tőle szokatlan érzelmességgel. – Uram! Nem hittem, hogy még láthatlak.
Arthur felemelte és magához vonta. – Találkoztunk volna Broceliandéban, barátom.
– Broceliendéban? – köpött ki Sagramor. – Ki nem állom a tengert. – Könnyek csillantak a fekete arcon, és én visszaemlékeztem arra, mikor elmesélte, miért is követi Arthurt. Azt mondta: mikor nem volt semmim, Arthur nekem adott mindent. Sagramor nem azért jött ide, mert vonakodott tengerre szállni, hanem mert Arthurnak segítségre volt szüksége.
A numídiai nyolcvanhárom emberét hozta el, és Einion, Culhwch fia, szintúgy vele tartott.
– Alig kilencvenkét lovam volt, uram – magyarázta Sagramor. – így is hónapokon át gyűjtögettem őket. – Remélte, hogy Mordred seregét megelőzve valamennyi emberét Siluriába vezetheti, ám ehelyett be kellett érnie maréknyi harcossal és ezzel a homokos tengerparttal.
A lovak közül több nem bírta ki az utat, de nyolcvanhárman biztonságban megérkeztek.
– Hol van a többi embered? – kérdezte Arthur.
– Tegnap szálltak hajóra, a családjukkal együtt – felelte Sagramor, majd kivonta magát Arthur öleléséből és végignézett rajtunk. Szánalmasan festhettünk, mert Sagramor e ritka alkalommal elmosolyodott, mielőtt fejet hajtott volna Ceinwyn és Guinevere előtt.
– Csak egyetlen hajónk van – szólt Arthur aggodalmas hangon.
– Akkor azon indulsz útnak – szólt Sagramor higgadtan –, miközben mi nyugatnak megyünk, Kernowba. Ott találunk hajókat, és követünk dél felé. Mindenképp találkozni akartam veled a víznek ezen a felén, arra az esetre, ha ellenségeid rád találnának.
– Eleddig egyet sem láttunk – érintette Arthur Excalibur markolatát –, legalábbis a Severn-tenger erre eső oldalán nem. És imádkozzunk, hogy már ne is lássunk egyet se. A hajónk szürkületre készül el, akkor indulunk.
– Akkor hát szürkületig kell vigyáznom rád – bólintott Sagramor, miközben emberei lecsusszantak lovaik nyergéből, kibújtak a pajzsok hevederéből, és leszúrták lándzsáikat a homokba. A verítéktől csatakos és ziháló lovak kimerülten álltak, míg Sagramor emberei kinyújtóztatták megfáradt karjukat és lábukat. Újra edzett harcosokból álló csapat lettünk; kisebb sereg, mely Sagramor fekete zászlója alá gyűlt.
Alig egy órával később, éppily megfáradt és csatakos lovakon, megérkezett az ellenség is.
Ceinwyn segített felölteni a vértezetet. Megmaradt kezemmel másként nem boldogultam volna a nehéz lánckabáttal és a Mynydd Baddonnál zsákmányolt lábszárvédővel, mely megóvta lábam az alattomos, pajzsfal alól érkező lándzsadöfésektől. Miután a lábszárvédő és a lánckabát a helyére került, és felöltöttem a derekamra Hywelbane-t is, Ceinwyn felszíjazta a pajzsot bal karomra. – Szorosabbra – kértem, és ösztönösen kitapintottam a láncfonat dudorát, mely Ceinwyn fibulájának helyét jelezte. Az ékszer, mint számtalan más csatában, most is talizmánként oltalmazott.
– Talán nem is támadnak – vetette fel Ceinwyn, miközben olyan szorosra húzta a szíjakat, amennyire csak erejéből telt.
– Imádkozzunk, hogy így legyen – bólintottam rá.
– Imádkozzunk, de kihez? – kérdezte komor mosollyal.
– Akiben a leginkább megbízol, kedvesem – feleltem, majd magamhoz vontam és megcsókoltam. Ezután felvettem sisakom, és meghúztam a szíját az állam alatt. A horpadást, mely Mynydd Baddonnál keletkezett, mostanra simára kalapálták, és a hasadékot új vaslemezzel fedték el. Még egyszer megcsókoltam Ceinwynt, majd lezártam az arcvédő lemezeket. A szél a szemrés elé fújta sisakom díszét, én pedig hátravetettem fejem, hogy félresöpörjem a szürke farkasprémet. Azok közül, kik egykor a ragadozó farkát tűzték sisakjukra, én maradtam utolsónak. A többieket vagy Mordred emberei mészárolták le, vagy Manawydan húzta a tenger mélyébe. Én voltam közülük az utolsó, miként az utolsó olyan harcos is, aki még Ceinwyn csillagját viselte a pajzsán. Megmarkoltam lándzsám nyelét, mely alig lehetett vékonyabb Ceinwyn csuklójánál, és amelynek kifent élét, Morridig legfinomabb edzett acéljából készült.
– Caddwg hamarosan itt lesz – nyugtattam Ceinwynt. – Nem kell már soká várnunk.
– Csak épp egész nap – sóhajtott Ceinwyn, és a tó felé fordult, melynek iszapos partján a Prydwen lebegett a vízen. A férfiak már az árbocot állították, ám az apály nyomán a hajó nemsokára újra megfeneklett, és az induláshoz ki kellett várni az újabb dagályt. De legalább az ellenség nem zaklatta Caddwgot, és erre nem is lett volna oka. Egyszerű halászt láttak benne, akivel nincs semmi dolguk. Velünk már annál inkább volt.
Az ellenség lovasai hatvanan-hetvenen lehettek, és a lovaknak inukat megfeszítve kellett vágtázniuk, hogy beérhessenek minket. Most valamennyien ott várakoztak a homoknyelv szárazföld felőli végén, amiből tudhattuk, hogy nemsokára újabb lándzsások csatlakoznak hozzájuk. Szürkületre egész sereggel nézhetünk szembe; talán két sereggel is, ha Nimue koldushada tartja az iramot Mordred lándzsásaival.
Arthur ékes harci öltözetét viselte. Páncélja, melynek vaslemezei közé aranypikkelyeket is szőttek, szikrázva tükrözte vissza a napfényt. Figyeltem, ahogy magára ölti sisakját, rajta a hófehér lúdtollakkal. Szokás szerint Hygwydd öltöztette vértezetbe, ám Hygwydd meghalt, és helyette Guinevere csatolta fel az Excalibur díszes hüvelyét a derekára és kötötte a fehér köpenyt vállára. Arthur mosolyogva nézte asszonyát, és mielőtt leeresztette volna sisakja arcvédőjét, közelebb hajolt hozzá, hogy összesúgjanak és összenevessenek. Két emberünk segítette fel Sagramor egyik lovára, s miután felült a nyeregbe, kezébe adták lándzsáját és vertezüsttel borított pajzsát, melyről rég lehámozta a keresztet.
– Bolygassuk meg őket – kiáltotta oda Sagramornak, aki mellettem állt. Arthur azt tervezte, hogy harminc lovasát az ellenségre vezeti, majd rémült visszavonulást színlel, hátha ezzel csapdába csalhatja őket.
Húsz emberünket hagytuk hátra az erősségben, az asszonyok és gyermekek védelmére, majd követtük Sagramort a tengerparttal szemközti dűne mögé. Az erősségtől nyugatra a homoksávot dűnék és teknők tucatjai szabdalták, csapdák és zsákutcák valóságos labirintusát formálva, és egyedül a homoknyelv utolsó kétszáz lépésnyi szakaszát lehetett belátni.
Arthur kivárta, míg elrejtőzünk, azután harminc emberét nyugatnak vezette a fodrozódó homokon. Mi a dűne árnyékában bújtunk meg. Lándzsámat az erősségben hagytam; ezt a csatát egyedül Hywelbane-nel akartam megvívni. Sagramor maga is kardjára hagyatkozott, és éppen egy maroknyi homokkal igyekezett ledörgölni a rozsdát az ívelt pengéről.
– Elvesztetted a szakállad – mordult rám.
– Inkább elcseréltem Amhar életéért.
A hófehér fogak egy pillanatra megvillantak az arcvédő mögött, amint Sagramor elvigyorodott. – Megérte – bólintott. – És a kezed?
– Elcseréltem egy varázslatra.
– Azért látom, nem a kardforgató kezed. – A fény felé tartotta a pengét, és elégedetten látta, hogy a rozsdafolt eltűnt, majd felszegte fejét, és hallgatózni kezdett, de semmit sem hallott, csak a hullámok kitartó moraját. – Nem kellett volna idejönnöm – szólt egy idő után.
– Miért nem? – Nem úgy ismertem Sagramort, mint aki kivonja magát a harcból.
– Biztosan követtek – bökött az állával nyugat és az ellenség felé.
– Alighanem nélküled is tudták, hogy ide jövünk – igyekeztem őt megnyugtatni, bár, ha Merlin beszélt is Nimuénak Camlannről, sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy Mordred néhány könnyűlovasát csakugyan hátrahagyta Sagramor figyelésére, és ezek árulták el rejtekhelyünket. Akárhogy is, késő volt már erre gondolni. Mordred emberei tudták, hol vagyunk, és máris kezdetét vette a versenyfutás Caddwg és az ellenség között.
– Halljátok? – kérdezte Gwydre. Vértezetet viselt ő is, míg pajzsán atyja medvéje díszelgett. Nyugtalannak tűnt, ami nem is csoda, hisz ez volt az első igazi csatája.
Hallgatóztam. Bélelt sisakom eltompította a hangokat, és csak nagy nehezen hallottam meg a paták tompa dübörgését a homokon.
– Le! – szisszent Sagramor azokra, akik nem tudtak ellenállni a kísértésnek, és próbáltak kikémlelni a dűne gerince mögül.
A lovak végigvágtáztak a tengerparton, és a homokbucka éppen arról az oldalról rejtett bennünket. A hang egyre közelebb ért, és amint mennydörgéssé erősödött, szorosan markoltuk meg lándzsáinkat és kardunkat. Sagramor sisakját egy vicsorgó róka maszkja díszítette. Arra a rókára meredtem, de csak a lovak közeledő moraját hallottam. Veríték csorgott le orcámon. Ahogy az ütközetek előtt mindig, most is súlyosnak éreztem a lánckabátot.
Az első paták elviharzottak mellettünk, majd Arthur kiáltása harsant a partról.
– Most! Most! Most!
– Gyerünk! – üvöltötte Sagramor, és valamennyien felkapaszkodtunk a homokbucka oldalán. Csizmánk rendre megcsúszott a homokon, és úgy tűnt, sosem érünk fel a csúcsra, de azután már át is bucskáztunk a túloldalon, és lerohantunk a partra, ahol lovasok tömege kavargott a nedves homokon. Arthur visszafordult, és harminc emberével összecsapott az üldözőkkel, kik számban ugyan kétszeresen felülmúlták őket, de most megláttak bennünket is. A bölcsebbje azonnal megfordult, hogy elnyargaljon nyugat és a biztonság felé, a legtöbben azonban folytatták a küzdelmet.
Üvöltve hívtam ki őket magam ellen, majd a pajzsom közepével felfogtam egy lovas lándzsájának döfését, és Hywelbane-nel belehasítottam a ló hátsó lábába, hogy átmetsszem az inait, azután pedig, mikor az állat felém borult, keményen lecsaptam pengémmel a lovas hátára. A férfi felordított a fájdalomtól, én pedig fürgén hátraugrottam, amint ló és lovas elvágódott a véráztatta homokon. Teljes erőmből a földön fetrengő ellenség arcába rúgtam, és újra lesújtottam Hywelbane-nel, majd visszalendítettem a kardot, hogy levágjak egy másik lovast, aki erőtlenül döfött felém lándzsájával. Sagramor rettentő harci kiáltást engedett szabadjára, míg Gwydre egy nyergéből kizuhant harcost ökleit fel lándzsájával. Az ellenség kezdte kivonni magát a küzdelemből, és gyors vágtában menekült át a sekélyesen, ahol a visszahúzódó víz homok és vér elegyét szippantotta magával. Láttam, hogy Culhwch egy ellensége után vágtat és kiveti azt a nyeregből. A férfi próbált talpra állni, de Culhwch lecsapott rá a kardjával, majd elfordította a lovát, és máris tovább vagdalkozott. A túlélők közül sokan közénk és a tenger közé szorultak, és mi komor örömmel gyilkoltuk le őket. Lovak sikoltottak és kapálóztak eszelősen. A langy hullámok rózsaszínben játszottak, a homok feketére vált a vértől.
Húsz ellenségünket megöltük, tizenhatot foglyul ejtettünk, és miután a foglyok elmondtak mindent, amit tudtak, leöltük őket is. Arthur csak fintorogva adta ki a parancsot, hiszen soha nem szeretett fegyvertelen embert ölni, ám ezúttal egyetlen lándzsást sem vonhattunk ki a harcból, hogy őket őrizzük, és könyörületet sem éreztünk a szedett-vedett népség iránt, mely jeltelen pajzsával kérkedett. Rövid úton végeztünk velük; letérdepeltettük őket a homokba, ahol Hywelbane vagy Sagramor éles pengéje a fejüket vette. Mordred emberei voltak, és maga Mordred vezette őket a partra, ám a király a csapda legelső jelére visszafordította lovát, és üvöltve adott parancsot a visszavonulásra.
– Közel kerültem hozzá – csóválta a fejét Arthur –, de nem eléggé közel. – Mordred elszökött, az első diadalt mégis mi arattuk, noha három emberünk vesztettük a küzdelemben, és másik hét is súlyos sérülést szerzett. – Miként harcolt Gwydre? – kérdezte tőlem Arthur.
– Bátran, uram, bátran – feleltem. Kardomra kezdett rászáradni a vér, amit maroknyi homok segítségével próbáltam letisztítani. – Ölt is, uram – biztosítottam róla Arthurt.
– Helyes – mosolyodott el, majd fiához lépett és a vállára tette a kezét. Fél kézzel is megtisztogattam Hywelbane pengéjét, majd addig rángattam sisakom csatját, míg le nem tudtam venni fejvédőmet.
Leöltük a sebesült lovakat, a sértetlen állatokat elvezettük az erősségbe, majd egybegyűjtöttük ellenségeink fegyvereit és pajzsait.
– Nem támadnak újra – nyugtattam meg Ceinwynt –, hacsak nem erősítést kapnak. – Felnéztem a napra, és láttam, milyen lassan kapaszkodik fel a felhőtlen égboltra.
Csak kevés vizünk maradt, az is abból, amit még Sagramor emberei hoztak magukkal, ezért jól be kellett osztanunk készleteinket. Hosszú és szomjúsággal terhes nap állt előttünk, kiváltképp sebesültjeink előtt. Egyikük a hőségben is reszketett. Arca megfakult, szinte kisárgult, és amikor Sagramor kevés vizet próbált csepegtetni a szájába, az ajkak görcsösen szorultak rá a tömlő szájára. A férfi jajveszékelni kezdett, és haláltusája annyira felőrölte lelkünket, hogy Sagramor tulajdon kardjával vetett véget az agóniának.
– Máglyát kell emelnünk – jelentette ki Sagramor. – A homoknyelv végében. – Állával a homoksáv vége felé intett, ahol csontszárazra perzselődött uszadékfák hevertek.
Arthur mintha meg sem hallotta volna a felvetést. – Ha akarsz – fordult Sagramorhoz –, most útnak indulhatsz nyugat felé.
– Hagyjalak itt?
– Ha maradsz – magyarázta Arthur csendesen –, később már nem tudom, hogyan mehetsz el. Csak egyetlen hajónk van. És Mordred nemsokára erősítést kap. Mi nem.
– Lesz kit megölni – mondta Sagramor kurtán, pedig neki is tudnia kellett, hogy ha itt marad, halál vár rá. Caddwg hajója talán ha húsz embert vihetett a biztonságba, többet semmi esetre sem. – Átúszhatunk a túlsó partra is, uram – bökött a csatorna keleti partja felé. – Már aki tud úszni – toldotta meg.
– És te tudsz?
– Sosem késő megtanulni – vonta meg a vállát Sagramor, majd ki köpött. – Különben pedig, még nem haltunk meg.
És még le sem győztek, márpedig minden egyes pillanat közelebb vitt bennünket a biztonsághoz. Láttam, hogy Caddwg emberei már a vitorlát viszik a tenger peremén ringatózó Prydwenv. Az árboc szögegyenesen állt, noha a munkások most kötötték csak ki, de alig egy-két óra múltával megfordult a dagály, a hajó pedig készen állt az indulásra. Már csak késő délutánig kellett kihúznunk valahogy. Azzal foglaltuk le magunkat, hogy az uszadékfából hatalmas halotti máglyát emeltünk, és arra vetettük az ütközetben elhaltak testét. A tetemek haja azonnal lángra lobbant, majd megéreztük az égett hús bűzét is. Addig tápláltuk tovább a tüzet, míg a bömbölő, fehéren izzó lángok fel nem emésztettek mindent.
– Egy szellemkerítés talán távol tartaná az ellenséget – jegyezte meg Taliesin, miután imádságot mondtunk négy halottunkért, kiknek lelke a füsttel együtt emelkedett fel, hogy megkeresse árnytestét.
Évek óta nem láttam már szellemkerítést, ám azon a napon alkottunk egyet. Szörnyű elfoglaltságot találtunk. Harminchat ellenségünk tetemét fejeztük le, hogy a harminchat eltorzult fejet a zsákmányolt lándzsákba húzzuk. Ezután a lándzsákat felsorakoztattuk keresztben a homoksávon, és Taliesin, aki fehér köntösében és botjával megszólalásig emlékeztetett egy druidára, egyik véres főtől a másikig sétált, hogy az ellenség azt higgye, varázsigékkel zárja le szellemkapunkat. Csak kevesen vállalkoztak rá, hogy druida nélkül átkeljenek egy ilyen kerítésen, és miután a munkával végeztünk, mi is könnyebb szívvel pihentünk meg. Megosztoztunk kevéske élelmünkön, és emlékszem, hogy Arthur szomorúan csóválta a fejét, amint végignézett a szellemkapun.
– Ide jutottunk – jegyezte meg halkan. – Iscától ide.
– Mynydd Baddontól ide – mormoltam.
Vállat vont.
– Szerencsétlen Uther – sóhajtotta. Bizonyosan az esküre gondolt, mely Mordredet királlyá emelte, és amely ide juttatott bennünket, erre a homokfövenyre.
Mordred erősítése kora délután érkezett meg. Jobbára gyalogosan érkeztek meg a tó nyugati partjára, egyetlen hosszú oszlopban és rendezetlen, felbomlott sorokban. Több mint száz embert számláltunk meg, és tudtuk, hogy ennél is többen vannak.
– Fáradtak lesznek – vélte Arthur –, és szellemkerítés véd bennünket.
Csakhogy az ellenséget egy druida is szolgálta. Fergal az erősítéssel érkezett meg, és alig egy órával azután, hogy megláttuk a lándzsások oszlopát, a druida közelebb ólálkodott a kerítéshez, és kutyaként kezdte szaglászni a sós tengeri levegőt. Maréknyi homokot vetett a legközelebbi fej felé, egy percig fél lábon ugrándozott, majd odarohant a lándzsához, és felborította. A kerítés szétszakadt, és Fergal égnek vetette karját, hogy diadalmas üvöltéssel mondjon köszönetet isteneinek. Mi eközben magunkra húztuk sisakunkat, megkerestük a pajzsunkat, és körbeadogattuk a fenőköveket.
A tengerár megfordult, és hazatértek az első halászbárkák. Odakurjantottunk nekik, amint elhaladtak a földnyelv mellett, de a legtöbben tudomást sem vettek rólunk. A népeknek nagyon is jó oka volt félni a lándzsásoktól, ám ekkor Galahad megcsillantott egy aranypénzt, és a csillogás odacsalta az egyik lélekvesztőt, mely a lángoló halotti máglya közelében futott ki a homokos fövényre. A két, erősen tetovált arcú csónakos beleegyezett, hogy az asszonyokat és gyermekeket elvigye Caddwg hajójához, melyet a tenger egyre emelkedő vize már-már újra a vállára vett. Odaadtuk az aranyat a halászoknak, besegítettük az asszonyokat és gyermekeket a csónakba, és egyik sebesült lándzsásunkat is velük küldtük.
– Mondd meg a többi halásznak – intette magához Arthur a csónakost –, hogy arany jár mindenkinek, aki Caddwghoz áll a csónakjával. – Sietős búcsút intett Guinevere-nek, miként én is tettem Ceinwynnel. Néhány pillanatig szorosan öleltem magamhoz úrnőmet, és azt találtam, hogy a torkomra szorul minden szavam.
– Éld túl – kért Ceinwyn.
– Csakis miattad – feleltem. – A te kedvedért. – Segítettem vízre tolni a csónakot, és figyeltem, amint az lassan kisiklik a csatornába.
Egy perccel később már lovas őrszemünk vágtázott keresztül a feltört szellemkerítésen.
– Jönnek, uram! – harsant a kiáltás.
Engedtem, hogy Galahad becsatolja sisakomat, majd előrenyújtottam karomat, hogy felszíjazhassa a pajzsot is. Felém nyújtotta a lándzsám.
– Isten óvjon – mondta, majd felvette saját pajzsát, rajta a jókora kereszttel.
Ezúttal nem harcolhattunk a dűnék között, hiszen ahhoz nem volt elég emberünk, hogy a földnyelv teljes szélességében pajzsfalat vonjunk, így Mordred lovasai könnyűszerrel a hátunkba kerülhettek, és nekünk az ellenség egyre szorosabbra vont gyűrűjében kellett volna hadakoznunk, míg csak az utolsó szálig le nem vágnak bennünket. Nem ütközhettünk meg az erődben sem, hiszen azt éppúgy körülvehették, és így elvágtak volna bennünket Caddwgtól is. Vissza kellett vonulnunk a homoknyelv keskeny hegyébe, ahol parttól partig érő pajzsfalat állíthattunk. A halotti máglya most is ott izzott, alig valamivel a hínárok vonala felett, mely a dagály szintjét jelezte, és amíg az ellenségre várakoztunk, Arthur megparancsolta, hogy még több uszadékfát vessenek a zsarátnokra. Addig tápláltuk a tüzet, míg meg nem láttuk Mordred közelgő embereit, és csak ekkor vontuk fel pajzsfalunkat, alig néhány lépéssel a tűz előtt. Sagramor sötét zászlaját állítottuk alakzatunk közepére, majd egymáshoz érintettük pajzsaink peremét és vártuk az összecsapást.
Nyolcvannégyen voltunk, és Mordred több mint száz emberrel támadt ránk, ám amikor látta, hogy pajzsfalunk teljes és készen áll a támadásra, hirtelen megtorpant. Mordred néhány lovasa előrekaptatott a sekélyesbe, azt remélve, hogy ott az oldalunkba kerülhet, de a víz gyorsan mélyült a déli partvonal mentén. A lovasok sehogy sem tehettek kárt bennünk, ezért inkább lecsusszantak nyergükből, hogy pajzsukkal és lándzsájukkal Mordred hosszú pajzsfalát erősítsék. Mikor felnéztem, örömmel láttam, hogy a nap végre kezd alábukni a nyugati látóhatár felé. A Prydwent nemsokára megemelte a dagály, noha az emberek még most is a kötélzettel bajlódtak. Már nem lehet messze, gondoltam, mikor Caddwg értünk indul, ám ugyanekkor még több ellenséges lándzsás is közeledett a nyugati út felől. Mordred egyre csak erősödött, mi pedig csak gyengülhettünk.
Fergal, aki rókaszőrt és kis csontokat font a szakállába, kilépett a pajzsfalunk elé, ahol fél lábon szökdécselni kezdett, egyik kezét a levegőbe tartotta, és közben lehunyta fél szemét. Elátkozta lelkünket, Crom Dubh tüzes férgeinek ígért bennünket, és megjósolta, hogy asszonyaink Arawn démonainak játékszereivé lesznek, gyermekeinket Arddu tölgyéhez szegezik. Elátkozta lándzsáinkat és kardjainkat; varázsigéket kántált, hogy pajzsaink kettéhasadjanak, lábunk ronggyá, beleink vízzé változzanak. Fennhangon ígérte, hogy a Túlvilágon étel gyanánt Arawn vérebeinek potyadékával kell beérnünk, míg vízként csak Cefydd kígyóinak mérges epéjét nyalogathatjuk.
– Vérbe fordulnak szemeitek – kárálta –, férgek özönlik el zsigereiteket, nyelvetek feketévé pállik a szátokban! Nyöszörögve nézitek majd, miként gyalázzuk meg asszonyaitok, öljük le gyermekeitek! – Megnevezett minden elképzelhető rémséget és kínt, mi pedig, hogy varázslatával szembeszegüljünk, teli torokból énekeltük Béli Mawr halotti énekét.
Arthur harcosai azon a napon énekelték utoljára a dalt, és én még soha azelőtt nem hallottam őket ilyen szépen énekelni, mint azon a napfényben fürdő homokpadon. Kevesen maradtunk, mégis mi voltunk a legjobb harcosok, kiknek Arthur valaha is parancsolt. Alig egy-két fiatalember akadt a pajzsfalban; mi, többiek harcedzett, kemény férfiak voltunk, kik épp elég csatát láttunk már, hogy tudjuk, miként öljünk. Hadak urai voltunk. Nem akadt köztünk egyetlen gyenge férfi sem, vagy olyan, akiben a szomszédja ne bízhatott volna, aki ne harcolt volna utolsó csepp véréig, és hogy daloltunk! Harci énekbe fullasztottuk Fergal szitkait, és erős hangunk messze szállt a víz felett, hogy asszonyaink is jól hallhassák a Prydwen fedélzetén. Béli Mawrnak énekeltünk, ki a szelet fogta be szekerébe, ki öles tölgyfát választott lándzsanyélnek, és akinek kardja úgy vágta le az ellenséget, akár sarló a bogáncsot. Megénekeltük búzamezőkön szétszórt áldozatait, és örvendeztünk az asszonyoknak, kiket az ő haragja tett özveggyé. Megénekeltük, hogy csizmái vizet fakasztottak lépte nyomán, hogy pajzsként vasormot fogott maga elé, és hogy sisakjának tollai a csillagokat verdestek. Könnyeket énekeltünk szemünkbe, és félelmet az ellenség szívébe.
Az ének vadállati üvöltésben ért véget, és mielőtt még az üvöltés elhalt volna, Culhwch bicegett ki pajzsfalunk elé, hogy megrázza lándzsáját az ellenség felé. Gyáva férgeknek címezte őket, kiköpött eléjük, és könyörgött, hogy ízlelnék meg lándzsáját. Az ellenség némán figyelte, de senki sem mozdult. Toprongyos, ám félelmetes had állt velünk szemben, éppoly kemény és kérlelhetetlen, mint mi magunk, ám ellenségeink nemigen szoktak a pajzsfalakhoz. Britannia és Armorica szemete voltak, útonállók, törvényen kívüliek, gazdátlan katonák, kik a bőséges zsákmány és erőszak ígéretét követve sereglettek Mordred zászlaja alá. Minden perccel tovább duzzadt a soruk, ahogy egyre újabb és újabb társaik érkeztek, ám a jövevények halálosan kimerültek az erőltetett menetben, és a földnyelv szélessége erősen korlátozta azok számát, akik felvehették velünk a küzdelmet. Hátrébb szoríthattak bennünket, de az oldalunkba nem kerülhettek.
Miként, úgy tűnt, Culhwchhal sem mer senki szembeszállni, egyenest Mordred elé állt, aki az ellenséges sor közepén harcolt.
– Te útszéli ribanc koszos fattya, te – szólította meg a királyt –, már az apád is ilyen gyáva féreg volt. Gyere, küzdj meg velem! Sántítok! Öreg vagyok! Kopasz vagyok! Mégsem mersz szembenézni velem! – Mordred felé köpött, és még ekkor sem mozdult senki az ellenség soraiban. – Taknyosok! – acsarkodott velük Culhwch, majd a hátát fordította feléjük, hogy megvetését mutassa.
Ekkor történt, hogy egy ifjonc előrontott az ellenséges pajzsfalból. Sisakja túlontúl nagy volt szőrtelen fejére, vézna mellkasán szánalmasan kopott vértet viselt, pajzsa két deszkája közt ujjnyi rés tátongott. Ifjú, nincstelen harcos volt, kinek egy bajnokot kellett levágnia ahhoz, hogy vagyont és nevet szerezzen. Üvöltve rohant Culhwchra, és Mordred emberei lelkes üdvrivalgásban törtek ki.
Culhwch visszafordult, félig előregörnyedt, és az ellenség ágyéka felé tartotta fegyverét. Az ifjonc felemelte saját lándzsáját, hogy Culhwch alacsonyan tartott pajzsa felett szúrjon előre, és a döfés pillanatában diadalittasan üvöltött fel, ám az üvöltésből hamar gurgulázó halálsikoly lett, amint Culhwch lándzsája villámsebesen felfelé lendült, hogy az eltátott szájon át tépje ki az ifjonc lelkét. Culhwch, a tapasztalt öreg róka, lassan hátrébb lépett. Az ő pajzsa még csak meg sem karcolódott. A haldokló férfi elbotlott; a lándzsa hegye a torkába szorult. Félig Culhwch felé fordult, majd elvágódott. Culhwch kirúgta a kezéből a lándzsát, megmarkolta saját fegyverét, és keményen átszúrta az ifjonc nyakát. Azután mosolyogva fordult Mordred embereihez.
– Még valaki? – kérdezte. Senki sem mozdult. Culhwch még egyszer kiköpött Mordred elé, majd visszasétált ujjongó sorainkba. Felém kacsintott, amint a közelembe ért. – Látod, hogy csináltam, Derfel? – kiáltotta. – Figyelj és tanulj. – Embereink harsányan felnevettek.
A Prydwen már ott lebegett a hullámok hátán, sápadt törzse villódzó tükörképet festett a vízre, melyet a lágy nyugati szél fodrozott. A szél felénk hordta Mordred embereinek bűzét; a bőr, a veríték és a mézsör émelyítő elegyét. Ellenségeink közül sokan előre leitták magukat, és a legtöbben nem is mertek volna szembeszállni velünk, ha nem lettek volna részegek. Eltűnődtem, hogy az ifjonc, kinek szájában és torkán máris hemzsegtek a legyek, mennyit ihatott, mielőtt nekirontott Culhwchnak.
Mordred sipítozva ösztökélte embereit a rohamra, míg a merészebbek saját harcostársaikat nógatták előre. A nap máris sokat haladhatott előre, mert kezdett elvakítani bennünket. Meg nem mondtam volna, mennyi idő telt el azóta, hogy Fergal elátkozott bennünket és Culhwch kihívta maga ellen Mordred embereit, ám az ellenség még mindig nem talált elég bátorságot ahhoz, hogy rohamra induljon. Néhányan előrelódultak, de a többi hátrébb maradt, és Mordred ilyenkor válogatott szitkokkal illette őket, majd helyükre igazította és újabb rohamra buzdította embereit. Mindig is így ment ez. Nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki feltörjön egy pajzsfalat, és a miénk, lehetett bármily vékony, szorosan zárt össze, és hírneves harcosokból állt. A Prydwen felé sandítottam, és láttam, hogy kiengedték a hajó vitorláját. A vérvörös vásznon pedig Arthur fekete medvéje pompázott. Caddwg nem kevés aranyat ölhetett abba a vitorlába, ám ekkor nem sok időm maradt a távoli hajót csodálni, mert Mordred emberei valahára közel értek, és a bátrabbak rohanásra ösztökélték a többieket is.
– Zárjatok szorosabbra! – kiáltotta Arthur, és mi valamennyien meghajtottuk a térdünket, hogy ellenálljunk a hirtelen rohamnak. Az ellenség csak tucatnyi lépésnyire járt, és már-már diadalittasan üvöltött fel, mikor Arthur újra kiáltott.
– Most! – A váratlan kiáltás megakasztotta az ellenség rohamát, hiszen egyikük sem tudta, mit akar jelenteni, majd Mordred sikoltott, és a sorok végre ránk rontottak.
Lándzsám egy pajzsba fúródott. Engedtem veszni, s inkább megragadtam Hywelbane-t, melyet magam elé szúrtam a homokba. Egy szemvillanással később Mordred pajzsai a pajzsfalunknak csapódtak, és rövid penge lendült a sisakom felé. A éles, pengő hang valósággal megsüketített, miközben pajzsom alatt előredöftem Hywelbane-nel, hogy megtaláljam támadóm lábát. Éreztem, ahogy a penge helyre kerül, majd keményen megcsavartam, és láttam, hogy a megnyomorított férfi megtántorodik. Összerázkódott a fájdalomtól, mégis a talpán maradt. Fekete, göndör haját horpadozott harci sisak alá rejtette, és felém köpdösött, amint pajzsom mögül sikerült visszább húznom kardomat. Hárítottam kurta pengéjének egy dühödt csapását, majd nehéz kardommal egyenest a fejére támadtam. A férfi összebicsaklott.
– Előttem! – üvöltöttem kétségbeesetten mögöttem álló bajtársamra, és az lándzsájával nyomban felöklelte a sebesült ellenséget, aki másként ágyékon szúrhatott volna. Azután hirtelen fájdalmas és rémült üvöltések harsantak, és amint odafordultam, az egymással hadakozó kardokon és lándzsákon túl is láthattam, hogy tüzesen izzó uszadékfák röppennek az ellenség sorai felé. Arthur fegyverként használta fel halotti máglyánkat, és mielőtt még a két pajzsfal egymásnak csapódott volna, utolsó parancsával elrendelte, hogy a hátul állók a sértetlen végüknél ragadják meg a lángoló rönköket, és hajítsák azokat Mordred sorai közé. Az ellenség lándzsásai ösztönösen elhúzódtak a tűztől, és Arthur az így keletkezett hasadékba vezette embereit.
– Utat! – harsant egy hang mögöttem, és gyorsan félrevonultam, amint egy lándzsás előrohant a sorunkból, kezében jókora, lángoló farönkkel. Ellenségeink szétváltak a tűz útjából, mi pedig máris a résbe vettük magunkat. A lángok a mi arcunkat is megperzselték, miközben tovább hadakoztunk és vagdalkoztunk. Fölöttünk újabb tüzes uszadékfák repültek el. A legközelebb álló ellenséges lándzsás oldalazni próbált a hőség elől, és ezzel védtelen oldalát tárta fel szomszédom előtt, és egy szemvillanásnyi idővel később már hallottam is, ahogy a lándzsadöfés nyomában a férfi bordái recsegve pattannak el. Már az ellenség második vonalában jártam, és a lehullott fadarabok a lábamat égették, de engedtem, hogy a fájdalom tovább szítsa haragomat, mely szilajon vezette Hywelbane pengéjét a szemközti férfi arcába. Az utánam következők már homokot rugdaltak a zsarátnokra, amint egyre előrébb toltak a harmadik vonalig. Nem maradt helyem, hogy a kardomat használhassam, miután egyenesen nekiszorítottak egy szitkozódó férfinak, aki felém köpdösött és próbált utat csinálni kardjának a pajzsom pereme felett. Egy lándzsa siklott előre a vállam felett, hogy a szitkozódó férfi arcába fúródjon, és a rám nehezedő nyomás azonnal megenyhült annyira, hogy előrébb tolhassam pajzsomat, és meglendítsem Hywelbane-t. Később, sokkal később, arra emlékeztem, hogy összefüggéstelenül ordítottam és fröcsögtem, amint azt a férfit miszlikbe aprítottam. A harci őrület, a zsebkendőnyi területen csapdába esett harcosok féktelen tébolya lassan fölénk kerekedett, és az ellenség meghajolt akaratunk előtt. Az ádáz indulat a javunkra vált, és azon a napon úgy harcoltunk, akár az Istenek. A nap alig valamivel a nyugati dombok felett lángolt.
– Pajzsok! Pajzsok! Pajzsok! – kiáltozta Sagramor, arra emlékez tetve, hogy meg kell őriznünk a pajzsfal egységét, és jobb oldali szomszédom tüstént pajzsom éléhez koccantotta az övét, miközben máris előredöfött lándzsájával. Láttam, hogy egy ellenséges kard szilaj csapáshoz készülődik, és a támadó csuklójának magasságában hárításra emeltem Hywelbane-t, mely úgy metszette le a férfi kezét, akárha nádból lennének a csontjai. A kard messze röppent a soraink közé, markolatán még ekkor is a görcsösen kapaszkodó kézzel. Bal oldali szomszédom felbukott, egy ellenséges lándzsával a hasában, de a második sorból máris a helyére álltak, és bajtársam egyszerre vonta előre pajzsát és csapott le kardjával.
Újabb lángoló rönk repült el alacsonyan a fejünk felett, és zuhant súlyosan ellenségeinkre, kik ijedten oldalaztak előle. Bevettük magunkat a hasadékba, és hirtelen csak az üres homokot láttuk magunk előtt.
– Együtt maradni! – üvöltöttem. – Együtt maradni! – Az ellenség vonalai kezdtek feloszlani. Az első sorokban csak holtak és sebesültek maradtak, a második sor felbomlott, míg leghátul azok álltak, kik a legkevésbé kívántak harcolni, s így a legkönnyebb prédát kínálták. A hátsó sorokba rendre olyanok kerültek, akik értettek az erőszakhoz és a fosztogatáshoz, de még sosem szálltak szembe elszánt harcosokból álló pajzsfallal. És most már azt is tudták, hogy miért. A pajzsfal felbomlott, szétmállasztotta a tűz és a félelem, és mi a győzők diadalittas üvöltésével vetettük magunkat rájuk. Elbotlottam egy tetemben, előrebuktam és meghemperegtem, de pajzsomat mindvégig az arcom fölé tartottam. Egy kard lecsapott a pajzsomra, és a kongás hosszan visszhangzott a fülemben, majd Sagramor emberei átlépkedtek felettem, és az egyik lándzsás felállított a földről.
– Megsérültél? – kérdezte.
– Nem.
Tovább tolakodtam előre. Kerestem a helyet, ahol pajzsfalunk erősítésre szorul, ám mindenhol megvolt a legalább háromembernyi mélység, és az a három sor könyörtelenül felőrölte az ellenség ellenállását. Férfiak üvöltöttek, amint előredöftek, lecsaptak, és az ellenség húsába mélyesztették pengéiket. Ilyen az ütközet semmihez sem fogható, szilaj öröme; a lelkesültség, hogy feltörhetünk egy pajzsfalat, és a gyűlöletes ellenséget kaszabolhatjuk. Figyeltem Arthurt, legdrágább barátomat ezen a világon, és egyebet sem láttam a szemében, csak örömet. Galahad, aki nap mint nap azért imádkozott, hogy beteljesítse az Úr parancsolatát és szeretni tudja minden féltestvérét, most félelmetes elszántsággal irtotta Mordred embereit. Culhwch megállás nélkül szitkokat fröcsögött, és már korábban elhajította pajzsát, hogy mindkét kézzel használhassa nehéz lándzsáját. Láttam, hogy Gwydre vigyorog arcvédője mögött, míg Taliesin zengő hangon énekelt, miközben a hátunk mögött végzett az ellenség sebesültjeivel. A pajzsfalak harcát nem nyerhetjük meg könyörülettel és józan értelemmel, csakis akkor, ha engedjük a harc isteni őrületét magunk fölé kerekedni.
Az ellenség nem állhatott ellen tébolyunknak, így hát felbomlott és menekült. Mordred próbálta egyben tartani őket, de azok már ügyet sem vetettek rá, ő pedig velük menekült vissza az erősség felé. Embereink közül többen, kikben most is ott forrt a harci hév, az ellenség üldözésére indultak, de Sagramor visszahívta őket. A numídiai pajzstartó válla megsebesült, de ingerülten zavart el mindenkit, aki a segítségére próbált lenni, és ordítva parancsolta embereinek, hogy hagyjanak fel az üldözéssel. Nem követhettük őket, bármennyire is megtörtük erejüket, mert ha a homokpad egy szélesebb részén ütközünk meg velük, könnyedén az oldalunkba és a hátunkba kerülhettek. Inkább maradtunk ott, ahol megvívtuk az ütközetet, és kicsúfoltuk gyáva ellenségeinket.
Egy sirály csipkedte az egyik halott szemét. Láttam, hogy Prydwen már felénk fordult orrával és elszabadult kikötőhelyéről, noha a langy tengeri szél csak alig borzolta a vitorlát. De legalább már elindult felénk, és a vitorla skarlátvöröse reszkető tükörképet vetett az üvegszerűen mozdulatlan vízre.
Mordred is látta a hajót, látta a vitorlán Arthur medvéjét, és megértette, hogy ellensége tengeri úton menekül. Sikoltozva ösztökélte embereit az újabb pajzsfal felállítására. Minden perccel új, pihent harcosok erősítették sorait, és lassan várhattuk Nimue embereit is, miután az új ellenséges alakzatban két Vérpajzsost is felfedeztem.
Kezdhettünk mindent a legelejéről; pajzsfalat vontunk a vérrel áztatott homokon, közvetlenül a máglya előtt, mely az első rohamot segítette megnyerni. Első négy halottunk még csak félig hamvadt el; megperzselődött arcuk ocsmány vigyorra húzódott, amint megfonnyadt ajkaik felfedték előttünk koromsötét fogaikat. Az ellenség halottait meghagytuk a helyükön, hogy az élők haladását gátoljuk, ám saját elesett embereinket már hátrébb vontuk a tűz mellé. Tizenhat embert veszítettünk, és vagy húszan súlyos sérülést szereztek, de még így is elég emberünk maradt, hogy pajzsfalat építsünk és tovább harcoljunk.
Taliesin éneket mondott. Mynydd Baddon diadalát zengő, saját költésű énekét adta elő, és arra a nyers, kíméletlen ütemre illesztettük újra össze pajzsaink peremét. Kardunk és lándzsánk eltompult, pengéinket alvadt vér borította, míg az ellenség fegyverei tisztán csillantak a napfényben, mégis mi törtünk ki üdvrivalgásban, amint felénk indultak. A Prydwen alig mozdult. Olyan volt, akár egy tükörre ültetett parányi játékszer. Megfigyeltem, amint a törzsből lassan hosszú evezőlapátok türemkednek elő.
– Végezzetek velük! – rikoltotta Mordred, aki maga is belelovalta magát a harci tébolyba, mely soraink felé űzte. Maroknyi elszánt embere támogatta, és Nimue rongyos, elkárhozott lelkei követték, nekünk pedig ezzel a fékevesztett rohammal kellett megbirkóznunk. Az újonnan érkezettek minden erejükkel bizonyítani akartak, ezért bölcsebbnek találtuk, ha újra fél térdre ereszkedünk és megbújunk pajzsaink mögött. A nap elvakított bennünket, de abban a pillanatban, hogy a támadókkal megütköztünk, a nyugati dombokon felvillanó fényeket láttam, amiből tudtam, hogy még több lándzsás érkezik a magasabban fekvő területek felől. Az a benyomásom támadt, mintha egész sereg kapaszkodna fel a csúcsra, de hogy honnét jöttek, vagy hogy ki vezette őket, nem tudtam volna megmondani. Gondolkodni se igen maradt időm, miután pajzstartó bal karom csonkja belesajdult a két pajzsfal összeütközésébe, és a tompa fájdalom csak tovább élesedett, amint felemelkedtem és vagdalkozni kezdtem Hywelbane-nel. Egy Vérpajzsos állt velem szemközt, én pedig keményen lecsaptam rá, megkeresve a mellvértje és a sisakja közti hasadékot; és amint kiszabadítottam pengémet az inak közül, máris következő ellenségemre, egy tébolyult tekintetű, rongyos teremtményre támadtam, aki vérző arccal, orral és szemmel tántorodott hátra.
Az első támadók Mordred pajzsfala előtt rohantak, ám most az ellenség derékhada is beért minket, mi pedig nekifeszültünk pajzsainknak, és kihívtuk őket magunk ellen, miközben a pajzsok pereme felett vadul kaszaboltunk. Emlékszem az egymásnak csapódó kardok pengésére, a pajzsok csattanására. Egy csata mindig hüvelykek, és nem mérföldek kérdése. A hüvelykeké, melyek elválasztják egymástól az ellenségeket. Érezzük a mézsört a leheletükben, halljuk a torkukból feltörő érdes hangot és a nyögéseket; érezzük, amint egyik lábukról a másikra teszik át súlyukat; látjuk az őrület pattogó szikráit a szemükben; szüntelenül a fenyegető veszélyt keressük, miközben mélyen belenézünk azok szemébe, kiket a következő pillanatban legyilkolunk; réseket keresünk, beléjük furakodunk, újra összezárjuk a pajzsfalat, előrébb tolakszunk, érezzük a mögöttünk haladó nyomását, miközben azok testén botladozunk, akiket már levágtunk; megtántorodunk, de tovább törünk előre, és a végén egyébre sem emlékszünk, mint a csapásokra, melyek kevés híján az életünket vették. Tolakszunk és döfködünk, hogy hasadékot nyissunk a pajzsfalban, azután üvöltve csapkodunk és szurkodunk, hogy a lehető legszélesebbre tágítsuk a rést, majd átadjuk magunkat a szent őrületnek, amint az ellenség sorai fellazulnak és felbomlanak, mi pedig úgy vágjuk le rémülten menekülő, avagy megkövült ellenségeinket, akárha búzát kaszálnánk.
És megint csak visszavertük őket. Megint csak halotti máglyánk rönkjeit vetettük közéjük, és megint csak feltörtük pajzsfalukat, bár eközben saját falunkat is megbontottuk. A nap tündöklően fénylett a nyugati domb felett, és én emlékszem, ahogy kibotorkáltam a nyílt terepre és magamhoz szólítottam embereimet; ahogy lecsaptam Hywelbane-nel egyik ellenségem tarkójára, és figyeltem, amint vére felfröccsen a sisakjára, és a feje félrebicsaklik a nyakán. Láttam, ahogy a két pajzsfal kölcsönösen felbontotta egymást, és nem maradt hátra egyéb, mint az egymással küzdők kis csoportjai a vértől csatakos, parázzsal megszórt homokon.
Mégis mi győztünk. Az ellenség hátsó sorai ezúttal is inkább megfutottak, semhogy közelebbről megismerkedjenek pengéinkkel, ám középen, ahol Mordred és Arthur harcolt, senki sem futott meg, és a vezérek körül kétségbeesett küzdelem vette kezdetét. Próbáltuk körbevenni Mordred embereit, ám azok visszaszorítottak bennünket, és most láttam csak, mily kevesen maradtunk, hogy hányan nem harcolnak soha többé, mert Camlann homokján ontották vérüket. Az ellenség a dűnék tetejéről, csoportokba verődve figyelte a küzdelmet, de a hitvány fickók nem siettek bajtársaik segítségére, így embereink utója levágta Mordred utolsó embereit is. Láttam, ahogy Arthur tovább hadakozik Excaliburrel, próbálja elérni a királyt, és ott volt Sagramor, ott volt Gwydre, majd jómagam is a küzdelembe vetettem magam, és lándzsámmal együtt pajzsomat is elvetettem, hogy Hywelbane-nel törjek utat magamnak. Torkom száraz volt, akár a füst; hangom egy varjú károgása. Újabb ellenségemre csaptam le, és Hywelbane hosszú sebhelyet ejtett a pajzsán, majd a férfi hátratántorodott, de már nem maradt ereje, hogy újra előre lendüljön, és az én erőm is kezdett kiapadni, így sokáig csak gyűlölködő tekintettel meredtünk egymásra. A férfi végül lassan előlépett, mire én előredöftem; ő hátratántorodott a csapás elől, és felém lökte lándzsáját, mire rajtam volt a sor, hogy hátrébb húzódjak. Hangosan ziháltunk mindketten, és körülöttünk a homokon mindenfelé kimerült emberek küzdöttek egymással.
Galahad megsebesült, kardtartó karja eltört, és arca vérben úszott. Culhwch meghalt. Nem láttam, mikor történt, csak később találtam meg a testét; védtelen ágyékából két lándzsa nyele állt ki. Sagramor egyik lábára megsebesült, de kardja még mindig halálos csapásokat osztott. Gwydrét próbálta oltalmazni, ki az arcán sebesült meg és atyja oldalára igyekezett kerülni. Arthur sisakjának lúdtollai vérben úsztak, fehér köpenyét vörös cseppek csúfították. Figyeltem, amint levág egy szálas férfiút, hárítja egy ellenséges kétségbeesett döfését, és keményen lecsap Excaliburrel.
Ekkor történt, hogy Loholt támadásba lendült. Egészen addig a pillanatig semerre sem lehetett látni, de ő nagyon is látta atyját, és előreugratta lovát, hogy megmaradt kezével célzásra emelje lándzsáját. A gyűlölettől eltorzult vonásokkal, üvöltve tört utat magának a küzdők között. Lova kifordult szemmel, rémülten hőkölt volna vissza, ám Loholt már célba vette Arthurt, és lesújtani készült, mikor Sagramor felkapott egy lándzsát, és úgy vetette el, hogy az állat lábai belegabalyodjanak a nehéz lándzsanyélbe, és a ló oldalt bukjon a homokba.
Sagramor ekkor a kétségbeesetten verdeső paták közé lépett, széles ívben meglendítette sötét pengéjét, és láttam, ahogy a vér felfreccsen Loholt nyakából, ám alighogy Loholt lelkét megrabolta, máris egy Vérpajzsos tört rá Sagramorra. A numídiai pengéjével hárította a lándzsát, minden irányba szétszórva Loholt vérét, a Vérpajzsos pedig sikoltva zuhant el, és ebben a pillanatban diadalittas kiáltás jelezte, hogy Arthur végre elérte Mordredet. Ösztönösen valamennyien arrafelé fordultunk, ahol a két vezér megütközött egymással. Egy életen át tartó féktelen gyűlölet fordította őket egymás ellen.
Mordred lassan előrenyújtotta kardját, majd széles mozdulatot tett, hogy tudassa embereivel, Arthurt magának akarja. Az ellenség engedelmesen hátrébb húzódott. Mordred, ahogy azon a napon, mikor a Caer Cadarn csúcsán királyunkká kiáltottuk, most is tetőtől talpig feketébe öltözött – fekete köpeny, fekete mellvért, fekete nadrág, fekete csizmák, fekete sisak –, bár a vértezetet helyenként felsebezték a küzdők pengéi, és a csupasz fémre száradt szurok felfeslett. Pajzsát is szurokkal vonta be; színt egyedül a nyakából és a sisakja mögül előtűnő vasfű vitt alakjába. Mordred előrebicegett nyomorék lábán és meglengette kardját, Arthur pedig intett nekünk, hogy lépjünk hátrébb, és adjunk helyet a párviadalnak. Felemelte Excaliburt és az ezüstpajzsot, mely mostanra horpadozott lett és véres. Hányan maradhattunk ekkorra? Nem tudom. Talán negyvenen? Talán még annyian sem? A Prydwen mostanra elérte a folyótorkolatot, és most felénk suhant az orrába foglalt varázslatos kővel és vérvörös vitorlájával, melyet a szél most is alig bolygatott meg. Evezők emelkedtek és süllyedtek. A dagály kevés híján elérte a csúcspontját.
Mordred előrelendült, Arthur hárított, majd Mordredre támadt, aki hátralépett. A király fürge volt és fiatal, ám nyomorék lába és az Armoricában szerzett sebesülés visszavette előnyét. Megnyalta kiszáradt ajkát, újra előretört, és a kardok hangosan összecsörrentek az esti levegőben. Az egyik ellenséges harcos minden látható ok nélkül hirtelen megtántorodott és elzuhant, de többet nem mozdult, miközben Mordred előrébb lépett és széles ívben meglendítette kardját. Arthur Excaliburt emelte a penge útjába, majd Mordred felé lökte a pajzsát, és a király megszédült. Arthur csapásra lendítette fegyverét, ám Mordrednek valahogyan sikerült talpon maradnia, és kardjával hárította a csapást, majd fürgén újra támadt.
Láttam, hogy Guinevere a Prydwen tatján áll, maga mögött Ceinwynnel. A színes esti fényekben a hajó törzsét mintha ezüstből öntötték volna. A hosszú evezők emelkedtek és süllyedtek, emelkedtek és süllyedtek, és a hajó egyre közelebb ért, mialatt a meleg szél végre feldagasztotta Arthur medvéjét, és a víz szaporábban tört meg az ezüstpalánkok alatt. Mordred épp ekkor felüvöltött és előrelendült, a kardok összecsörrentek, a pajzsok egymáshoz csapódtak, és Excalibur lecsapta a kísérteties díszt Mordred sisakjáról. Mordred keményen visszavágott, és láttam, hogy Arthur összerezzen, amint ellenségének pengéje belemar, majd visszaszorította pajzsával a királyt, és a két férfi újra különvált.
Arthur nekiszorította kardforgató kezét a csípőjének, ahol a vágás érte, majd megrázta a fejét, mintha a sebesülés tényét igyekezne tagadni. Sagramor viszont le sem tagadhatta volna sérülését. Eddig némán figyelte a küzdelmet, de most hirtelen előrebukott és oldalt fordult a homokban. Odasiettem hozzá.
– Lándzsa – nyögött fel, és láttam, hogy mindkét kezével a hasát markolássza, visszatartva kiömlő zsigereit. Alighogy megölte Loholtot, a Vérpajzsos megszúrta a lándzsájával, s bár a hőstett a Vérpajzsos életébe került, most Sagramor is haldoklott. Teste alá toltam jobb karomat, és gyengéden a hátára fordítottam, ő pedig megragadta a kezem. Fogai összekoccantak, amint igyekezett visszatartani feltörő fájdalomkiáltását, majd erőnek erejével megemelte sisakos fejét, hogy lássa, amint Arthur óvatosan előrelép.
Vérpatak eredt Arthur csípőjén. Mordred legutolsó csapása átszakította a vértezetet, befurakodott a vaspikkelyek közé, és mélyen belemart Arthur oldalába. Amint Arthur előrébb lépett, friss vér csillant meg a páncélon, ott, ahol a kard felszakította, ám Arthur hirtelen nekilendült, és félelmetes erejű csapást mért Mordredre, kinek a pajzsával kellett hárítania. Mordred széles mozdulattal vetette félre a pajzsát, hogy elhárítsa Excaliburt, és saját kardjával már előre is döfött, mire Arthur pajzsa fogta fel a kardot. Arthur ezután lassan csapásra emelte Excaliburt. Ekkor láttam csak meg, hogy a pajzsa hátrafelé billen, és hogy Mordred kardja felcsusszant a fényes ezüstön. Mordred felüvöltött és még keményebben tolta a pengét, ám Arthur nem vette észre a veszélyt, míg a kard hegye el nem érte a pajzs peremét, és afelett bele nem fúródott sisakjának szemrésébe.
Vér freccsent elő. Ám ugyanekkor Excalibur is leereszkedett az égből, olyan szilaj csapással, mint talán korábban sohasem.
Excalibur keresztülhatolt Mordred sisakján. Úgy metszette félbe a fekete vasat, akárha pergamen lenne, majd feltörte a király koponyáját, és mélyen az agyába temetkezett. Arthur, kinek sisakjából ömlött a vér, megtántorodott, visszalépett és kirántotta a pengét, miközben Mordred, aki abban a pillanatban kiszenvedett, hogy Excalibur feltörte a sisakját, Arthur lábaihoz zuhant. Vére ráömlött a homokra és Arthur csizmáira, és emberei, királyuk halálát és Arthur diadalát látva, hangos nyögéssel húzódtak hátrébb.
Kivontam magam Sagramor haldokló szorításából.
– Pajzsfalat! – üvöltöttem. – Pajzsfalat! – Kis csapatunk döbbent túlélői lassan összezárták soraikat Arthur előtt, hogy egymáshoz érintsék pajzsaikat, és Mordred élettelen testén átlépve, acsarkodva induljanak előre. Azt gondoltam, ellenségünk bosszút akar majd venni, ám az ehelyett még hátrébb húzódott. Vezéreik meghaltak, és mi még most is harciasnak mutatkoztunk, de nekik erre a napra már épp elég volt az öldöklésből.
– Maradjatok itt! – kiáltottam a pajzsfalra, majd visszasiettem Arthurhoz.
Galahaddel lesegítettük a sisakot a fejéről, és ezzel újabb véráramot élesztettünk. A kard hegye csak alig hajszálnyival kerülte el Arthur jobb szemét, de eltörte a szem melletti csontot, és a sebből lüktetve tört felé a vér.
– Rongyot! – kiáltottam, és egyik sebesültünk hosszú vászoncsíkot tépett le valamelyik halott ujjasából, mellyel felitathattuk a vért. Taliesin bekötözte a sérülést, fehér köntöséből szakítva ki a csíkot. Arthur felnézett rám, amint Taliesin végzett a kötözéssel, és szólni próbált.
– Hallgass, uram – kértem.
– Mordred? – nyögte ki.
– Halott, uram – feleltem. – Vége.
Azt hiszem, elmosolyodott, és épp ebben a pillanatban a Prydwen orra kifutott a homokpadra. Arthur arca fehérre fakult, orcáin vérpatakok futottak végig.
– Most már növeszthetsz szakállt, Derfel – mormolta.
– Igen, uram – csitítottam –, úgy lesz. Csak ne beszélj. – Vér tört elő felszakított páncélja mögül, túlontúl sok vér, mégsem vehettem le a vértezetet, hogy bekötözzük, pedig attól tartottam, hogy a két seb közül az a súlyosabb.
– Excalibur... – szólt most halkan.
– Ne beszélj, uram – könyörögtem.
– Vidd Excaliburt – kérte. – Vidd és dobd a tengerbe. Ígérd meg, hogy elviszed.
– Úgy lesz, uram, ígérem. – Elvettem a véres kardot a kezéből, majd hátrébb léptem, amint négy sértetlen emberünk felemelte és a hajóra vitte Arthurt. Feladták a hajópalánk mögé, ahol Guinevere segített átvenni és a Prydwen fedélzetére fektetni őt. Vérrel áztatott köpenyéből tett párnát a feje alá, majd mellé térdelt és az arcát simogatta.
– Te nem jössz, Derfel? – kérdezte tőlem.
Az emberek felé intettem, akik most is pajzsfalat formáltak a homokpadon.
– El tudod vinni őket? – kérdeztem. – És a sebesültjeinket?
– Még tizenkét embert – kiáltott vissza Caddwg a tatról. – Nem többet, csak tizenkettőt. Nincs többnek hely.
A halászbárkák nem jöttek el. Miért is jöttek volna? Miért kellett volna beleártaniuk magukat a harcba és az öldöklésbe, mikor annyi dolguk volt csupán, hogy élelmet szerezzenek a tengerből? Csak a Prydwennel rendelkeztünk, és annak nélkülem kellett kifutnia. Mosolyogva fordultam Guinevere felé.
– Nem mehetek, úrnőm – feleltem, és végigmutattam a pajzsfalon. – Valakinek maradnia kell, hogy átvezesse őket a kardok hídján. – Karom csonkjából szivárgott a vér, a bordáim közé is kaptam egy sebet, de életben maradtam. Sagramor haldoklott, Culhwch meghalt, Galahad és Arthur megsebesültek. Nem maradt más, csak én. Én voltam Arthur utolsó hadura.
– Én maradok! – kiáltotta Galahad, miután kihallgatta beszélgetésünket.
– Nem harcolhatsz törött karral – jelentettem ki. – Szállj fel a hajó ra, és vidd magaddal Gwydrét is. Siess! Máris visszavonul a dagály.
– Nekem maradnom kell – vetette ellenem Gwydre. Megragadtam a vállát, és a sekélyes felé löktem.
– Menj atyáddal – kértem –, ha másért nem, az én kedvemért. És mondd el neki, hogy utolsó percemig híven szolgáltam. – Magam felé fordítottam, és láttam, hogy könnyek csorognak végig ifjú arcán. – Mondd el neki, hogy mindig szerettem.
Bólintott, azután ő és Galahad felkapaszkodtak a fedélzetre. Arthurt csak barátok vették körül, és én megnyugodva léptem hátra, amint Caddwg az egyik hosszú evezővel eltolta a hajót a parttól. Felnéztem Ceinwynre és elmosolyodtam. Könnyek csillantak a szememben, de nem tudtam, mi egyebet mondhatnék, mint hogy várni fogok rá a Túlvilág almafái alatt; és épp nehézkes szavaimat fogalmaztam, és a hajó épp lecsusszant a homokpadról, mikor Ceinwyn lágyan kilépett a hajó orrába, és leugrott a sekélyesbe.
– Ne! – kiáltottam.
– De igen – mosolygott, és felém nyújtotta kezét, hogy kisegíthessem a partra.
– Tudod, mi történik veled, ha elfognak? – kérdeztem indulatosan.
Felém mutatta a kis kést, melyet a bal kezében szorongatott, hogy tudjam, megöli magát, mielőtt még Mordred emberei elragadhatnák. – Túl soká voltunk ahhoz együtt, szerelmem, hogy épp most váljunk el – suttogta, majd mellém állt, hogy együtt figyeljük, amint a Prydwen kifut a tengerre. Egyetlen leányunk és a gyermekei is azon a hajón utaztak. Az ár lassan visszafordult, és magával rántotta a Prydwent a nyílt víz felé.
Sagramorral maradtam, míg el nem távozott. Karomra fektettem a fejét, a kezét szorongattam és beszéltem hozzá, míg csak át nem kelt a kardok hídján. Azután, könnyben úszó szemekkel, visszatértem nyomorúságos pajzsfalunkhoz, és láttam, hogy a Cammlant valósággal elárasztják a lándzsások. Egész sereg érkezett, de már túl későn ahhoz, hogy megmenthesse királyát – bár arra így is maradt ideje, hogy velünk végezzen. Végül Nimue is előkerült; fehér köpenye és fehér lova élesen rajzolódott ki a homokdűnék árnyai közt. Barátom és hajdani szerelmem lett legutolsó ellenségem.
– Hozzatok egy lovat – fordultam lándzsásainkhoz. Mindenfelé lovak kóboroltak, és egyik emberem rövid úton megragadta egy kanca gyeplőjét. Megkértem Ceinwynt, hogy csatolja le pajzsomat, majd egy lándzsásom felsegített a kanca hátára. Mikor biztonságban megültem a lovat, bal hónom alá szorítottam Excaliburt, és a jobbommal a kantárt ragadtam meg. Hátracsaptam bokáimat, és az állat előrelendült, patáival homokfelhőt élesztve és szétszórva az utamból embereimet. Már Mordred emberei közt ügettem, de uruk híján egyikük sem támadt rám. Gazdátlan harcosok voltak, mögöttük Nimue rongyos gyülevészhadával, és Nimue mögött máris egy harmadik sereg gyülekezett. Újonnan érkezett, kipihent harcosok tapodták Camlann homokját.
Ugyanaz a sereg volt, melyet a nyugati dombok közt korábban láttam, de csak most ébredtem rá, hogy azért jött ide, mert magáénak akarja Dumnoniát. A sereg békésen végignézte, hogy Arthur és Mordred elpusztítja egymást, és most, mikor a harc véget ért, keresztes lobogóik alatt Gwent emberei is lassan közelebb húzódtak. Azért jöttek, hogy uralják Dumnoniát, és királyává kiáltsák Meurigot. Vörös köpenyük és skarlát sisakforgóik feketén sötétlettek, és amint felnéztem, az első tűhegynyi csillagokat is felfedeztem az égbolton.
Nimue felé lovagoltam, de alig százlépésnyire előtte visszafogtam a lovam. Láttam, hogy Olwen elmosolyodik, és Nimue gyűlölködő pillantást vet rám, azután mélyen Nimue szemébe néztem, és jobb kezembe vettem át Excaliburt, hogy felé mutathassam bal kezem csonkját. Ezután emeltem csak fel Excaliburt.
Azonnal megértette, mi jár a fejemben.
– Ne! – rikoltotta, és rongyos csőcseléke vele jajveszékelt.
Újra a hónom alá kaptam Excaliburt, megmarkoltam a gyeplőt, és elfordítottam lovamat. Olyan gyorsan vágtáztam a homokos fövényen, amennyire csak erőmből telt. Hallottam, hogy Nimue a nyomomba ered, de már elkésett, nagyon is elkésett.
A Prydwen felé lovagoltam. A tengeri szél feldagasztotta a vitorlát, a hajó lassan elhúzódott a homoknyelvtől, és a varázserejű kő, mely az utat mutatta, ütemesen emelkedett és süllyedt, amint a Prydwen a habokat szelte. Még gyorsabb haladásra ösztökéltem lovamat, és a kanca előreszegte fejét, amint a sötéten hullámzó tengerbe űztem, és amíg a víz a mellkasát nem verdeste, el sem engedtem a gyeplőt. Az állat megborzongott a hűvös vízben, én pedig jobb kezembe vettem át Excaliburt.
Hátrahúztam karomat. A penge vérben úszott, mégis ragyogni látszott. Merlin egyszer azt mondta, hogy Rhydderch Kardja a végén lánggá változik, és talán így is történt, bár lehet, hogy csak a szememben úszó könnyek csaltak meg.
– Ne! – jajveszékelt Nimue.
És elhajítottam Excaliburt, amilyen magasra és messze csak tudtam, bele a Camlann homokpadján túli mély csatornába.
Excalibur megpördült a hűvös esti levegőben. Soha, senki nem látott még ilyen gyönyörű kardot. Merlin megesküdött rá, hogy maga Gofannon kovácsolta a Túlvilágon. Rhydderch Kardja volt, egyike Britannia Kincseinek; Arthur kardja és egy hatalmas druida ajándéka, mely most ott forgott a sötétlő égbolton, miközben pengéjén kék tüzet vetettek a fénylő csillagok. Egy szívdobbanásnyi ideig a kéklő lángnyelv mozdulatlanná dermedt az égen, majd lassan alábukott.
A csatorna közepébe hullt. Alig halk csobbanás hallatszott, egy hullám fehér tajtékot vetett, és már el is simult.
Nimue felsikoltott. Elfordítottam kancámat, és visszaügettem a partra, hol harcosaim legutolsó csapata várakozott a halálra. Már innét láthattam, hogy a tébolyultak serege lassan szétszéled. Elszaladtak, és velük menekültek Mordred emberei is, csak hogy kikerüljenek Meurig seregének útjából. Dumnonia elesett, egy gyenge király vette át az uralmat, a szászok vissza fognak térni, és mi életben maradtunk, hogy mindezt meglássuk.
Lecsusszantam a kancáról, és megragadtam Ceinwyn karját, hogy elvezessem őt a legközelebbi dűne csúcsára. A nyugati látóhatárt lángra lobbantotta a lebukó nap fénye, és mi együtt néztük a sűrűsödő árnyak közt, ahogy a Prydwen a hullámokat szeli. A vitorlát immár friss tengeri szél duzzasztotta, a Prydwen orrán fehér tajtékot vetettek a megtörő hullámok, a tat egyre szélesedő csapást vágott a tenger tükrébe. A hajó sokáig délnek tartott, majd nyugatra fordult, ám a szél is nyugatról fújt, és egyetlen hajó sem haladhat a széllel szemben, én mégis megesküdnék rá, hogy a Prydwen ezt tette. Nyugatnak haladt, és a szél is nyugatról fújt, mégis feldagasztotta a vérvörös vitorlát, amint a büszke orr utat tört magának a hullámok közt, vagy talán csakugyan a szemem csalt meg, melyből megállíthatatlanul patakzott a könny.
És miközben a hajót néztük, lassan ezüstköd szakadt fel a vízről.
Ceinwyn megszorította a karom. A köd bizonytalan foltban kélt, de egyre nőtt és éteri fénnyel izzott. A nap alábukott a vízben, de a hold még nem kapaszkodott fel az égre, csupán a csillagok, és a homályba borult égbolt alatt nem maradt más, csak a végtelen tenger és a hajó sötét tömbje, az ezüstköd mégis szikrázni látszott. Akár a csillagok ezüstös pora, úgy fénylett. Vagy talán csak a szememben csillogó könnyek csaltak meg.
– Derfel! – förmedt rám Sansum. A püspök Meuriggal együtt érkezett, és most ott botladozott felénk a homokon. – Derfel! – kiáltozta. – Gyere ide! Azonnal!
– Drága, egyetlen uram – mormoltam, noha nem az esküm urához.
Arthurhoz szóltam. Zokogva figyeltem, a karommal szorosan átölelve Ceinwynt, amint a sötét hajó lassan eggyé válik az ezüstösen izzó köddel.
Így hagyta el uram a világot. És többé senki sem látta őt.

 

 

 

TÖRTÉNELMI JEGYZET

 

Gildas, a történész, aki De Excidio et Conquestu Britanniáé (Britannia romlásáról és meghódításáról) című művét vélhetően az arthuri korszak után alig egy emberöltőnyivel jegyezte le, emléket állít a Badonici Montis-i csatának (e helynevet napjainkban leggyakrabban Mount Badonként szokás fordítani), annál fájóbb viszont, hogy egyetlen szóval sem említi, miszerint Arthur is jelen lett volna a nagy diadalnál, mely – sajnálkozik a történetíró – egyben „a bitangok utolsó veresége” is volt. A História Brittonum (Britonok históriája), melyet a legtöbbször egy Nennius nevű történetírónak tulajdonítanak, és amely az Arthur-korszak után legkevesebb két évszázaddal készült, az első történelmi dokumentum, mely összekapcsolja a britek parancsnokát, Arthurt „Mons Badonis”-szal, ahol „egyetlen napon kilencszáz és hatvan férfi esett áldozatul Arthur támadásának”. A tizedik században néhány walesi szerzetes szerkesztette az Annales Cambriae (Walesi krónika) című munkát, melyben feljegyzik, hogy „a badoni csatában Arthur a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjét viselte a vállán három napon és három éjjelen át, és a britonokat győzelemre vezette”. A szász „Tiszteletreméltó” Béda, azaz Beda Venerabilis, kinek História Ecclesiastica Gentis Anglorum (Angol egyháztörténet) című müve a nyolcadik században jelent meg, elismeri a vereség tényét, ám Arthurt nem említi, ami már csak azért sem meglepő, mert Béda forrásként elsősorban Gildas munkáját használta. A csata megítélésében egyedül erre a négy dokumentumra támaszkodhatunk, és közülük három még csak nem is korabeli. Mi történt hát valójában?
A történészek, miközben vonakodnak beismerni, hogy a legendás Arthur valaha is létezett, láthatóan egyetértenek abban, hogy valamikor i. sz. 500 környékén a britek hatalmas és győztes ütközetet vívtak a hódító szászokkal, egy Mons Badonicusnak, Mons Badonisnak, Badonici Montisnak, Mynydd Baddonnak, Mount Badonnak, avagy egész egyszerűen csak Badonnak nevezett helyen. Azt is hozzáteszik, hogy az ütközet fontos történelmi esemény, mely egy teljes emberöltőre gátat vetett a további szász terjeszkedésnek. Miként Gildas megemlíti, ez egyben az utolsó briton győzelem is, hiszen az ütközet után eltelt kétszáz esztendőben a szászok elözönlötték a mostani Anglia területét, és nincstelenné tették ezzel a britonokat. A brit történelem sötét időszakai közül bizonyosan ez a legsötétebb, melynek legfontosabb eseménye az ütközet, még ha nem is tudhatjuk, pontosan hol került rá sor. Sokan sokféle javaslattal álltak elő. A wiltshire-i Liddington Castle vagy a dorseti Badbury Ring egyaránt esélyes, míg a tizenkettedik századi Geoffrey of Monmouth a csata helyszínét Bath közelébe teszi, vélhetően azért, mert Nennius korábban balnea Badonisként említette Bath hévízi forrásait. A későbbi történészek hírbe hozták a Little Solsbury Hillt is, mely Batheastontól nyugatra és Bath közelében, az Avon völgyében fekszik, és én magam is e felvetést fogadtam el, mikor a helyszínt leírtam. De vajon csakugyan ostrom zajlott itt? Ma már senki sem tudhatja, miként azt sem, hogy ha így volt, ki ostromolt kit. Úgy tűnik, az egyetértés csupán arra korlátozódik, hogy a csata Mount Badonnál zajlott, legyen az bárhol is; hogy valaki megostromolt valakit, de talán nem; s hogy mindez az i. sz. 500. év környékén történt. Egyetlen történész sem kockáztatja azzal szakmai hírnevét, hogy éljen a felvetéssel, miszerint a szászok vesztettek, és a nagy győzelem Arthur érdeme.
Nennius – már ha valóban ő a História Brittonum szerzője – Arthur tizenkét csatájáról emlékezik meg, melyek zömükben azonosíthatatlan helyen zajlottak, de egyetlen szóval sem említi Camlannt, vagyis a csatát, mellyel Arthur történetét hagyományosan zárni szokták. Az Annales Cambriae a legkorábbi rendelkezésre álló forrás, mely ez utóbbi ütközetet említi, ám a krónika annyival később íródott, hogy aligha adhatunk hitelt neki. A camlanni csata e tekintetben rejtélyesebb, mint a Mount Badon-i ütközet, és ha a csatára egyáltalán sor került, ma már lehetetlen azonosítani a helyszínét. Geoffrey of Monmoth szerint a cornwalli Camel folyó mellett vívták meg, míg a tizenötödik századi Thomas Malory a Salisbury Plainre teszi a helyszínét. Más szerzők szerint Camlann nem más, mint a walesi Merioneth, a South Cadburyhez („Caer Cadarn”-hez) közeli Cam folyó, Hadrianus Fala, avagy Írország számos más pontja. Én magam a South Devon-i Dawlish Warrenbe tettem az ütközet helyszínét, noha nem más okból, mint hogy egykor sokat csónakáztam az Exe tölcsértorkolatánál, és Dawlish Warren mellett elhaladva értem el a tengert. Maga a Camlann név „tekervényes folyót” jelent, és az Exe torkolata is van olyan kanyargós, mint bármely más folyóé, noha ettől a választásom nem kevésbé önkényes.
Az Annales Cambriae mindössze ennyit jegyez meg Camlannről: „A camlanni csatában esett, hogy Arthur és Medraut (Mordred) elhaltak.” Talán csakugyan így történt, bár más források ragaszkodnak hozzá, hogy Arthur túlélte sérüléseit, és eljutott Avalon varázsszigetére, ahol a mai napig is harcosai körében nyugszik. Ezzel nyilvánvalóan messze túljutottunk azon a ponton, ameddig egy önmagát valamire is tartó történész merészkedne, aki annyit azért még hozzátesz, hogy az Arthur túlélésébe vetett mély és nosztalgikus hit az elveszett szabadság utáni vágyakozásban gyökerezik, és hogy egyetlen legenda sem bizonyult ilyen maradandónak. Arthur talán nem volt király, talán soha nem is élt, ám a létét tagadó történészek minden erőfeszítése ellenére még ma is milliók tartják annak, aminek egy tizennegyedik századi másoló joggal nevezte: Arturus Rex Quondam, Rexque Futurus, Arthur, a hajdani s majdani király.

 

VÈGE