ARTHUR C. CLARKE
2001 elveszett világai

(Tartalom)

 

 

Scottnak, aki kigondolta ezt a könyvet,
és
Stanleynek, aki ihlette

 

 

„Sajnálom, hogy megszakítom az ünnepséget, de van egy kis problémánk.”

(Hal 9000, Frank Poole születésnapi partiján)

„Houston, van egy kis problémánk.”

(Jack Swigert, az Apollo-13 Odüsszeia nevű vezérlőegységének fedélzetén, röviddel azután, hogy a tévénézők számára lejátszotta a Zarathusztra-témát)

 

 

Elöljáróban

 

Ahány ember él ma, mind mögött harminc szellem sorakozik; ez az élők és a holtak számaránya. Az idő hajnala óta nagyjából-egészéből százmilliárd ember taposta a Föld nevű bolygót.
Így kezdődött a 2001. Űrodisszeia, amikor 1968 júliusában megjelent. Ezzel szemben az első változat, a négy évvel korábbi, így kezdődött...

 

 

1. 2000-ből visszatekintve

A huszadik század első és utolsó évtizede között mélyebb szakadék tátongott, mint amilyet akár a legvadabb képzelet is kigondolhatott volna. Ez a szakadék a puskapor és az atombomba, a morzejelekkel továbbított üzenetek és az égi sugárzású globális televízió, Viktória királynő, India császárnője és Kwame Chaka, az Afrikai Államszövetség legfőbb elnöke között húzódott. De leginkább mégis az első százméteres Kitty Hawk-i repülés és a Jupiter holdjaihoz irányuló első milliárd mérföldes űrutazás közötti szakadék volt ez. Mindezek, a kultúra szempontjából egymástól korszakos távolságra lévő dolgok ez alatt az egyetlen, elképesztő század alatt jelentek meg.
Alig hallgattak el a végítélet harsonái az Eniwetok korallzátony felett, amikor az első szputnyik szapora bip-bipeléssel fölemelkedett az égbe. Űrhajósok által addig soha nem látott csillagok mozogtak a csillagzatokban, és amikor az Esők tengerének ősi pora befogadta a Föld első küldöttét, a Hold hosszú magánya örök időkre véget ért.
A világegyetem időszámításában egy röpke perc múlva az Ember is követte hírvivőit az űrbe. Az Apollo-program, mely mint valami vértelen háború, rányomta bélyegét a 70-es évekre, arra ítéltetett, hogy minden dicsőségével és tragédiájával együtt bevonuljon a történelembe. Ezután már soha semmi nem lehet úgy, mint azelőtt. Ha az emberek fölemelik a tekintetüket a Holdra, tudni fogják, hogy társaik néznek le rájuk. És emlékezni fognak arra, hogy vannak, akiket a Föld soha nem kaphat vissza úgy, mint az idő kezdete óta élt őseiket. Ők voltak azok az utazók, akik soha nem érték el az úti céljukat, ehelyett elnyerték az űr halhatatlanságát, és már nincsenek kitéve változásnak vagy romlásnak.
Mielőtt véget értek volna a 70-es évek, létrehozták az első állandó kolóniát a Holdon. Az űrutazás költsége a tizedére csökkent, és az atomenergia eljövetelével újabb, ugyanilyen mérvű csökkenés várható. A csupán egyetlen útra alkalmas rakétadinoszauruszok rövid korszaka a vége felé közeledik. Az ezertonnás indítórakéták helyett, melyek csontjaival ma is tele van az Atlanti-óceán feneke, az emberek sokkal hatékonyabb űrrepülőket gyártanak – rakétameghajtású óriásgépeket, melyek terhükkel együtt képesek röppályára állni, majd visszatérni a Földre, hogy aztán ismét útnak induljanak. Ha ma még nem élünk is a kereskedelmi űrflották korában, már nem sokáig tart ez az állapot.
A Hold több millió négyzetmérföldjének még csak egy kis hányadát tárták fól alaposan, és a hatalmas kiterjedésű sivatagos területek részletes vizsgálata még évszázadokig eltarthat. Azt azonban senki sem gondolta, hogy bármiféle meglepetések várnak még a kutatókra: ellenséges, de ismerős terepnek számított, és mellesleg több mint ezer ember otthonának. A valódi határ messze, a Mars útján túli hideg éjszakában, a Vénusz pályáján belüli perzselő napon húzódott.
A hajnal hírnöke, az est csillaga, a Vénusz okozta az első keserű csalódást az űrkorszak emberének. Még azután is akadtak, akik abban reménykedtek, hogy a műszerek tévednek, hogy a Mariner II. hírét hozta a mindig rejtőzködő féltekén uralkodó kemencehőségnek. De mára már túl sok szonda veszett oda a küthérai légkör bömbölő poklában, hogysem ez az optimizmus védhető lett volna. A Vénusz halott volt; meglehet, hogy az ember egy napon életre tudja kelteni, de ez majd csak a messze távoli jövőben lesz, a ma még nem létező technikák segítségével.
Maradt hát a Mars, oly sok rejtély és regényes történet forrása, a naprendszerben talán az egyetlen másik hely, ahol az élet otthonra találhatott. Siralmas kudarcok sorozata után sikerült a felszínére juttatni egy tévékamerával felszerelt műszert, és így negyvenmillió mérföldnyi távolságból egy egész világ leste a Nap Tava megtévesztő nevet viselő kietlen pusztaságban döcögő mobil félszemen keresztül a bolygót.
Aki látta, soha nem felejti el, hogyan játszódott le a Mars-lakó és a gép első találkozása. E cseppet sem drámai és tökéletesen némán lepergő jelenet a világtörténelem legnagyobb pillanatainak egyike volt. A kutatórobot lassan, rendeltetése iránt tökéletes közönnyel haladt előre széles gumikerekein a száraz, poros síkon, miközben kis látótornyocskája szakadatlanul forgott körbe-körbe. Magára volt utalva, földi segítség vagy tanács már nem érte utol. A jelenet, melyet készítői figyelemmel kísértek, már négy perce a múlté volt: még ha fénysebességgel küldtek volna is utasítást neki, az is épp annyi idő múltán, már csak a jövőben érte volna el a Marsot.
A síkság tele volt nagy, gömbölyű kövekkel, és a robot e pillanatban épp egy ilyen kő felé gurult. Építői nem aggódtak: a gép akadályészlelő alsó része időben figyelmeztetni fogja az ütközés veszélyére, és a robot automatikusan megfelelő szögbe fog elfordulni. Így szólt az elmélet – ezzel szemben egészen más történt.
Mielőtt a robot elérhette volna, a kő megmozdult. Miriádnyi zömök lábán fölemelkedett a földről, lassan elmászott a közeledő szonda útjából, majd újra letelepedett. A robot, mit sem tudva a megdöbbenésről, amit a Földön és a Marson kiváltott, továbbvonultában még két követ zavart meg ily módon. Miután maga mögött hagyta őket, nem találkozott több kővel, mígnem tíz órával később egy kanyon csapdájába esett, s onnan küldte vissza őrjítően egyhangú képeit a csupasz szikláról, míg ki nem merültek az akkujai.
De elvégezte a feladatát; életet talált a Marson – méghozzá az élet meglehetősen fejlett formáját. Hogy állati, növényi, vagy egyik sem, ezt a kérdést még évekig nem fogják megválaszolni – míg az első expedíció meg nem érkezik a bolygóra a 80-as évek derekán.
Az első felderítők tudták, hogy találnak életet a Marson, de abban csak reménykedhettek, hogy értelmes életet találnak. Csakhogy a Marsnak épp annyi a szárazföldje, mint a Földnek – mert bár kicsi világ, nincsenek tengerei. A bolygó pontos feltérképezése is évtizedekbe telt; évszázadokba is beletelik, mire minden titkára fény derül.
A fő marsi létformák – az ásványokkal teli pusztákon legelésző „vándorkövek”, a létért folytatott ádáz küzdelemben rájuk vadászó piócaszerű ragadozók és ezek még náluk is erőszakosabb parazitái – az értelemnek legföljebb csak nagyon halvány jeleit mutatták. Arra sem vallott semmi jel, hogy magasabb rendű lények elcsökevényesedett utódairól volna szó. Nem, a Mars minden bizonnyal soha nem adott otthont az Értelemnek. Még így is akadtak sokan, akik reménykedtek benne, hogy valahol a végtelen vörös sivatagokban, vagy a fagyott sarkok alatt, esetleg a lepusztult hegyekbe zártan fellelhetők olyan civilizációk emlékei, melyek abban az időben virágoztak itt, amikor a Földet még az óriás csúszómászók uralták. Romantikus álom volt, ha lassan is, de fel kellett ébredni belőle.
Túl a Marson nagyobb világok, nagyobb szabású problémák voltak. Például a Földénél ezerszer nagyobb tömegű rejtelmes Jupiter, amely titkaival gyötörte-ingerelte az emberi elmét. Hátha létezik élet az örvénylő ammónia- és metánfelhők alatti mélységben, mi több, virulva tenyészik a forró sötétségben, ahol akkora a nyomás, mint a legmélyebb földi tengerek mélységeiben sem. És ha így van, akkor éppoly elérhetetlen, mintha egy másik világegyetemben volna; mert ma még elképzelni sem lehet olyan űrhajót, amelyik áthatolhat egy ilyen óriási gravitációs mezőn, vagy amelyik ellent tudna állni a jupiteri légkörben dühöngő erőknek. Néhány robotszondát azért elküldtek erre a félelmetes útra – egy sem élte túl.
Egy napon talán, valamikor az új évszázad első éveiben, lesznek ember vezette expedíciók a Jupiter holdjaira – az Ióra, az Európára, a Ganümédészre és a Kallisztóra, az istenek atyjának kedvesére –, amelyek elég nagyok ahhoz, hogy akár őket is bolygóknak tekinthessük. De közelebb is annyi volt a munka – föl kellett építeni a Hold-kolóniát, és a Marson is ki kellett alakítani egy hídfőállást –, hogy a külső világok egyelőre nem kerülhettek sorra. Útnak indítottak ugyan robot vezérelte kutatóegységeket, melyek elrepültek az óriásbolygók mellett, ki egészen a Plútón túli, üstökös járta sötétségbe, de emberek nem indultak el ezekre a magányos utakra.
Kevés tudós hitt abban, hogy valaha is lehetséges lesz kirepülni a naprendszeren túli csillagok még felfedezetlen bolygóira. A csillagközi űrhajózás legjobb esetben is a nagyon távoli jövőben megvalósuló álomnak tűnt, amivel gyakorlatilag nem érdemes foglalkozni az űrhajózás kezdeti évszázadaiban.
Ezt a nagyon józan, nagyon ésszerű jövendölést hangoztatták újra meg újra a 70-es és 80-as évek írásos anyagaiban. Mert hiszen ki sejthette volna...

 

 

2. Dr. Strangelove fia

Valóban, kicsoda?
A fenti szavak öt évvel azelőtt íródtak le, hogy először szálltak le emberek a Holdra: most, meglehetősen mulatságos módon úgy tűnik, egyáltalán nem arról van szó, mintha az Apollo-program „rányomta volna a bélyegét a 70-es évekre”, sokkal inkább azok az évek nyomták rá a bélyegüket a programra, amely szánalmasan összezsugorodott az eredetileg tervezett tíz holdutazáshoz képest. De ha túléljük e mostani Nyugtalanság Korát, a történelem újra a kellő megvilágításba fogja helyezi a dolgokat. Jöhet egy kor, amikor az emberek túlnyomó többsége egyedül az Apollo-program révén fog emlékezni az Egyesült Államokra – vagy akár őseik világára, a távoli Föld bolygóra.
De amikor 1964 tavaszán Stanley Kubrick azt írta nekem, hogy szeretné megcsinálni azt „az igazi science fiction filmet, amilyen csak a mesében van”, a Holdra szállás pszichológiai értelemben még csak a távoli jövőben megvalósuló álom volt. Az értelmünkkel tudtuk, hogy a dolog elkerülhetetlen; érzelmileg nem tudtunk igazán hinni benne – mint ahogy akadnak balga emberek, akik még ma sem hiszik el.
Hogy jól érzékeljük ezt az 1964-es évet: tizenegy hónapja múlt, hogy egy amerikai űrhajós (Gordon Cooper – Mercury-9) fent járt az űrben; még egy újabb év fog eltelni az első kétszemélyes Gemíni repülőútig (Grissom és Young); továbbra is élénk vita folyt arról, hogy milyen lehet a Hold felszíne, miután a Ranger VI tévékamerái a célba érés előtt negyedórával mindenki nagy bánatára tönkrementek.
Jóllehet a színfalak mögött lázas munka folyt, és a NASA a mi filmünk teljes költségvetését (több mint tízmillió dollárt) költötte el naponta, az űrkutatás minden jel szerint egy helyben topogott. Az előjelek azonban teljesen világosak voltak; gyakran emlékeztettem Stanleyt – és magamat –, hogy a filmet majd csak akkor fogják bemutatni, amikor az első emberek már a Holdon fognak sétálni. Ezzel, mint kiderült, jóval kevesebbet mondtam a valóságnál; a Toronto kioldó szerkezet például útjára röpítette az Apollo-11-et, 12-t és a 13-at...
Ezért a fő gondunk az volt, hogy olyan sztorit találjunk ki, amely az elkövetkező évek eseményei következtében nem válik idejétmúlttá, vagy ami még rosszabb, nevetségessé. Blöffölnünk kellett – például úgy, hogy annyira elszakadunk a jelentől, hogy ne kelljen számolnunk azzal a veszéllyel, hogy a tények ránk cáfolnak. Ha viszont túl messzire rugaszkodunk a valóságtól, félő, hogy elszakadunk a közönségünktől. Habár az MGM jelszava régóta az Ars gratia artis volt, az sem titok, hogy a filmtársaságok azért vannak, hogy pénzt csináljanak. Százmilliós közönséget kellett megcéloznunk – plusz-mínusz egymillió, ahogy Turgidson tábornok mondaná.

 

Még mielőtt 1964 áprilisában elhagytam volna Ceylont, hogy találkozzam Stanleyvel, át kellett néznem a már megjelent írásaimat, hogy megfelelő kiindulópontot találjak egy űreposzhoz. Jóformán rögtön rábukkantam egy nagyon rövid, Az őrszem címet viselő elbeszélésre, amelyet 1948-ban a karácsonyi vakációban írtam egy BBC-pályázatra. (Helyezést sem értem el vele, és nagyon érdekelne, mi lett az első.) A történet a Hold-expedíció első napjaiban játszódik (1980+?); és jóllehet sok antológiában megjelent már, sőt az általam összeállított Expedíció a Földre és Az Isten kilencmilliárd neve című gyűjteményes kötetek is tartalmazzák, olyanfontos nyitánya a 2001-nek, hogy szeretném, ha itt is olvasható lenne. Akkor hát következzék Az őrszem...

 

 

3. Az őrszem

Ha legközelebb meglátod a teliholdat odafönt a déli égbolton, jól nézd meg a jobb oldali karimáját, majd tekinteteddel kövesd fölfelé a korong görbületét. Nagyjából két óra magasságában észre fogsz venni egy kicsiny, sötét színű ovális foltot: akármelyik átlagosan jó szemű ember könnyen megtalálja. A nagy, fallal övezett síkság az, az egyik legszebb példány a Holdon: a Mare Crisium – a Krízisek tengere. Átmérője háromszáz mérföld, méltóságteljes hegyek szinte teljesen zárt karéja veszi körül, és senki nem vizsgálta, amíg mi oda nem érkeztünk 1996 késő nyarán.
Nagy erőkkel vonultunk fel. Két nehéz teherhajó hozta a készleteinket és a felszerelésünket az ötszáz mérfölddel távolabbi, a Mare Serenitatison lévő fő holdbázisunkról. Három kisméretű rakétánk is volt az olyan térségekbe irányuló rövid távú szállításokra, ahová a felszíni járműveink nem tudnának eljutni. Szerencsére a Mare Crisium kifejezetten lapos terület, és egyet sem láttunk azokból a másutt oly gyakori és roppant veszélyes szakadékokból, továbbá kráterekből és hegyekből is csak elvétve akadt egy-egy. Amennyire meg tudtuk állapítani, nagy erejű hernyótalpas traktoraink minden nehézség nélkül bárhová el tudnak szállítani bennünket.
Jómagam geológus voltam – szelenológus, hogy egészen pontos legyek –, én vezettem a Mare déli térségét feltáró csoportot. Egy hét alatt száz mérföldnyit haladtunk benne, végig a hegyek lábánál, az ezermillió évvel ezelőtt létezett őstenger valamikori partján. Amikor a Földön még éppen csak megjelent az élet, itt már az utolsókat lehelte. A vizek visszavonultak ama fantasztikus sziklák oldalán át le, a Hold üres szívébe. Azon a földön, ahol most jártunk, az árapályt nem ismerő óceán egykor fél mérföld mély vize mára mindössze annyi nyomot hagyott, hogy itt-ott deres foltokra bukkantunk azokban a barlangokban, ahová a Nap perzselő sugara soha nem hatolt be.
Korán kezdtük a napot a lomha holdi hajnalon, és földi idő szerint még majdnem egy teljes hetünk volt az éjszaka beálltáig. Napjában ötször-hatszor kiszálltunk járműveinkből, és űrruhában elindultunk érdekes ásványokra vadászni, vagy jelzőtáblákat állítani a jövendő utazók eligazítására. Eseménytelen rutinmunka volt. A holdi felderítés semmiképpen sem mondható kockázatosnak vagy különösebben izgalmasnak. Kényelmesen elélhettünk egy hónapig túlnyomásos traktorainkban, és ha bajba kerülnénk, mindig kérhetünk segítséget rádión, és aztán csak nyugton kell ülnünk a helyünkön, míg megérkezik a mentő űrhajó.
Épp az imént mondtam, hogy a holdi felderítésben nincs semmi izgalmas, de ez persze nem igaz. Az ember sohasem tud betelni ezekkel az elképesztő, a Föld szelíd hegyeinél annyival zordabb, sziklás hegyvonulatokkal. Míg körbejártuk az elillant tenger part- és hegyfokait, sohasem tudhattuk, miféle csodák fognak a szemünk elé tárulni. A Mare Crisium teljes déli görbülete egyetlen hatalmas delta, ahol valaha vagy húsz, a Hold ifjúságának rövid vulkánikus korszakában e hegyeket csapkodó vad záporok által táplált folyó ömlött bele az óceánba. Minden egyes ősrégi völgy külön kihívást jelentett, arra csábítva bennünket, hogy kapaszkodjunk át rajtuk a túlnan elterülő felföldre. De még várt ránk itt legalább száz mérföldnyi feltárandó terület, így csak vágyódva nézhettük azokat a magaslatokat, amelyekre majd mások fognak egyszer feljutni.
A traktoron a földi időhöz tartottuk magunkat, így pontban este tíz órakor elküldtük az utolsó rádiójelentést a bázisnak, és ezzel befejeztük az aznapi munkát. Odakint a sziklákat ugyanúgy perzselték tovább az égbolton magasan álló Nap sugarai, számunkra azonban eljött az éjszaka, s tartott egészen a nyolc órával későbbi ébresztőig. Akkor egyikünk elkészítette a reggelit, zümmögtek a villanyborotvák, és valaki bekapcsolta a Földről magunkkal hozott rövidhullámú rádiót. És amikor a sülő kolbász illata terjengeni kezdett a kabinban, néha nehéz volt elhinni, hogy nem otthon vagyunk, a saját világunkon, hisz minden olyan hétköznapinak és otthonosnak tűnt – leszámítva persze a kisebb testsúlyunk keltette érzést, és azt a természetellenes lassúságot, amellyel a tárgyak leestek a földre.
Aznap én készítettem a reggelit a főkabin sarkában, ahol a konyha volt berendezve. Még ennyi év után is élénken emlékszem a pillanatra, mert a rádió épp az egyik kedvenc számomat, az ősi walesi dallamra írt „A Fehér Szikla Dávidja” címűt játszotta. A sofőrünk már odakint volt, űrruhában vizsgálgatta a traktorunk hernyótalpának nyomát. Az asszisztensem, Louis Garnett, fölment előre, a vezérlőpulthoz, hogy utólag bevezessen a naplóba néhány tegnapi adatot.
Ahogy ott álltam a serpenyő mellett, mint akármelyik közönséges földi háziasszony, és vártam, hogy a kolbászdarabok megpiruljanak, tekintetem szórakozottan barangolt a teljes déli látóhatárt betöltő, s keleti és nyugati irányban a holdkaréjon is túlnyúló hegyfalakon. A traktortól látszólag legföljebb egy-két mérföld távolságra voltak, de én tudtam, hogy a valóságban a legközelebbi is húsz mérföldre van innen. A Holdon persze a távolság nem mosta el a részleteket – itt nem létezett az a szinte láthatatlan ködfátyol, amely a Földön elhalványítja, sőt néha szinte ellégiesíti a távolban lévő dolgokat.
E háromezer méter magas hegyek meredeken szöktek fel a síkságról, mintha ősidőkkel ezelőtt egy föld alatti vulkánkitörés nyomta volna át őket az olvadt földkérgen az ég felé. Még a hozzánk legközelebb eső hegy alapját is elrejtette a szemünk elől a síkság meredeken lejtő felszíne; a Hold ugyanis nagyon kicsiny világ, a látóhatár mindössze két mérföldre volt onnan, ahol álltam.
Tekintetemet fölemeltem a csúcsokra, amelyeket soha még ember nem mászott meg. A csúcsokra, melyek a földi élet megjelenése előtti időkben végignézték, amint a visszahúzódó óceánok mogorván aláhullanak a sírjaikba, magukkal víve egy világ hajnalának ígéretét és reményét. Az éles napfény szemfájdítón verődött vissza e bástyákról, pedig felettük kemény fénnyel ragyogtak a csillagok az égen, mely feketébb volt, mint egy téli éjszakán a Földön.
Épp el akartam fordulni, amikor valami fémesen megcsillant odafönt nyugati irányban, a tengerbe harminc mérföldre benyúló hatalmas hegyfok gerincén. Kiterjedés nélküli fénypont volt, mintha egy csillag kapaszkodott volna meg az égből legurultában az egyik élesre hegyezett csúcsban. Úgy képzeltem, talán a napfény tükröződött vissza valamelyik szikla sima felületén, az küldte tovább egyenesen a szemembe. Az ilyesmi nem ritka jelenség. Amikor a Hold a második negyedében jár, földi megfigyelők néha kékesfehér irizálást észlelnek az Oceanus Procellarum nagy kiterjedésű területein, ahogy a napfény meg-megvillan a lejtőin, majd világról világra cikázik tovább. Mindenesetre érdekelt, hogy miféle szikla tud ilyen fényesen csillogni odafönt, ezért fölkapaszkodtam a megfigyelőtoronyba, és elfordítottam nyugatnak a tíz centiméter átmérőjű teleszkópunkat.
Épp eleget láttam ahhoz, hogy odalegyen a lelki békességem. A hegycsúcsok ugyan tisztán és élesen látszottak a látómezőmön, mintha csak fél mérföldre lennének tőlem, ám az, ami a napfényt visszaverte, még így is túl kicsi volt ahhoz, hogy megnyugtató választ adjon a kérdésemre. De mintha szimmetrikus forma lett volna, és a csúcs, melyen elhelyezkedett, furcsán laposnak tűnt. Hosszan bámultam e rejtélyesen csillogó valamit, szememet erőltetve fürkésztem a távolságot, mígnem a konyha felöl jövő égett szag arról tudósított, hogy a reggelinkre szánt kolbász fölöslegesen tette meg a negyedmillió mérföldes utat.
Aznap egész délelőtt végigvitatkoztuk az utat a Mare Crisiumon át, miközben a nyugati hegyek magasabbra emelkedtek az égen. A vita még akkor is tovább folyt rádión, amikor űrruhában kutattuk odakint a terepet. Társaim azzal érveltek, hogy soha, semmiféle értelmes élet nem létezett a Holdon. Mindössze néhány kezdetleges növény és valamivel kevésbé csökevényes őse élhetett itt valaha is. Ezt én is éppúgy tudtam, mint mindenki más, de vannak pillanatok, amikor egy tudósnak nem szabad félnie attól, hogy bolondot csinál magából.
– Figyeljetek – mondtam végül. – Én fölmegyek oda, már csak a magam lelki békéje miatt is. Az a hegy nincs háromezer méter – földi gravitáción csak kétezernek számít –, legföljebb huszonnégy óra kell, hogy megjárjam. Mindig is szerettem volna fölmenni azokba a hegyekbe, ez legalább jó kis ürügy lesz rá.
– Ha nem töröd ki a nyakad, rajtad fog röhögni az egész expedíció, ha visszatérünk a bázisra – mondta Garnett. – Mostantól akár Wilson Butaságának is elnevezhetnénk azt a hegyet.
– Nem fogom kitörni a nyakam – közöltem határozottan. – Ki volt az, aki elsőnek megmászta a Picót és a Helikont?
– Akkoriban viszont még sokkal fiatalabb voltál, nem? – figyelmeztetett szelíden Louis.
– Ez is van olyan jó ok, mint bármi más, hogy fölmenjek – mondtam méltóságteljesen.
Aznap este, miután a traktorral félmérföldnyi távolságra megközelítettük a hegyfokot, korán nyugovóra tértünk. Garnett eldöntötte, hogy ő is velem jön másnap reggel; jó hegymászó volt, azelőtt is gyakran elkísért hasonló felderítő útjaimon. A sofőrünk meg kifejezetten örült, hogy neki itt kell maradnia a gép mellett.
Első pillantásra a sziklák tökéletesen megmászhatatlanoknak látszottak, de annak, aki szeret hegyet mászni, kifejezetten könnyű dolga van egy olyan világban, ahol minden hatodannyi súlyt nyom, mint rendes körülmények között. A holdi hegymászásban a túlzott önbizalom jelenti a valódi veszélyt; ha száznyolcvan méter magasból lezuhansz a Holdon, éppúgy meghalsz, mintha harminc méterről esnél le a Földön.
Az első pihenőt a síkság felett ezerkétszáz méterre, egy széles sziklapárkányon tartottuk. A mászás nem volt különösebben nehéz, a szokatlan erőfeszítéstől mégis lemerevedtek a végtagjaim, így aztán örömmel adtam át magam a pihenésnek. Innen a magasból aprócska fémrovarnak láttuk a traktort odalent a szikla alatt, és mielőtt nekivágtunk volna az út következő szakaszának, rádión lejelentettük a megtett utat a sofőrünknek.
A ruhánk belsejében kellemes hűvös volt, mivel a hűtőegységek ellensúlyozták a nap gyilkos hevét, és el is vezették az erőkifejtéstől megnövekedett testhőnket. Ritkán szóltunk egymáshoz, hacsak nem a mászásra vonatkozó utasításokról és a legcélszerűbb útvonal megválasztásáról volt szó. Nem tudom, mi járhatott Garnett fejében; talán hogy ez a legesztelenebb, leghiábavalóbb vállalkozás, amelybe valaha is belevágott. Többé-kevésbé egyet is értettem vele, de a hegymászás öröme, a tudat, hogy soha ember még nem járt előttünk erre, és az egyre táguló látóhatár láttán érzett lelkesültség felért egy bőséges jutalommal.
Nem hinném, hogy különösebb izgalmat éreztem, amikor megláttam az előttünk felmagasodó sziklafalat, amelyet először harminc mérföldre innen, a teleszkópon át pillantottam meg. A fejünk fölött mintegy százötven méterrel el volt planírozva, és ezen a lapos tetőn ott állt az, ami idecsalogatott engem e puszta meredélyeken keresztül. Szinte bizonyosra vettem, hogy nem egyéb egy lezuhanó meteor által valaha lehasított szikladarabnál, melynek vágásfelületei ma is frissen és fényesen csillogtak ebben a romlást és változást nem ismerő néma csendben.
E sziklafalon nem láttunk kapaszkodókat, így horgonyt kellett használnunk. Fáradt karom szinte új erőre kapott, ahogy megforgattam a fejem fölött, majd felröpítettem a csillagok felé a háromágú horgonyt. Előszörre kiszabadult, és amikor meghúztuk a kötelet, lassan ereszkedett visszafelé. A harmadik próbálkozásra aztán olyan erősen megkapaszkodtak a fogai, hogy kettőnk súlya sem mozdította ki a helyéből.
Garnett nyugtalanul nézett rám. Láttam rajta, hogy ő akar menni elsőnek, de a sisakom üveglapja mögül rámosolyogtam, és megráztam a fejem. Aztán lassan, ráérősen nekivágtam a hegymászás utolsó szakaszának.
Itt még űrruhában is csak húsz kilót nyomtam, ennélfogva pusztán a két kezemmel, a lábam segítsége nélkül húztam fel magam a kötélen. A párkányhoz érve megálltam, és intettem a társamnak; aztán átmásztam a sziklaperemen, felálltam, és csak bámultam magam elé.
Tudni kell, hogy egészen eddig a pillanatig szinte teljesen meg voltam győződve róla, hogy semmi különöset vagy szokatlant nem fogok találni idefent. Szinte, de azért nem teljesen; mégis csak ott kísértett a kétség, az hajtott fel ide. Nos, kétségnek többé nem volt helye, de a kísértetjárás még csak most kezdődött.
A plató, melyen álltam, körülbelül harminc méter széles lehetett. Valaha sima volt – túlságosan is sima ahhoz, hogy természetes képződmény lehessen –, de a mérhetetlen eonokon át rá záporozó meteorok összevissza karcolták és lyuggatták. Vízszintessé egyengették, hogy megálljon rajta egy csillogó, nagyjából piramis alakú, kétszeres embermagasságú építmény, mely mint valami gigászi méretű, metszett drágakő ágyazódott be a sziklába.
Ezekben az első másodpercekben valószínűleg egyáltalán nem tudatosodott bennem semmiféle érzelem. Azután valami nagy-nagy megkönnyebbülést, és egy furcsa, megmagyarázhatatlan örömöt éreztem. Mert szerettem a Holdat, és most már tudtam, hogy nem Arisztarkhosz és Eratosztenész kúszómohája volt az egyetlen élet, amit ifjúkorában a világra szült. Igaz volt hát az első felfedezők hamisnak kikiáltott álma. Igenis volt holdi civilizáció – és én voltam az első, aki ennek a nyomára bukkant. Az sem keserített el, hogy elkéstem – vagy százmillió évvel. Elég annyi, hogy végül eljöttem.
Az agyam kezdett újra normálisan működni: elemezte a látottakat, és kérdéseket tett föl. Mi ez, valami építmény, síremlék, kegyhely – vagy olyasmi, amire az én nyelvemben nincsen szó? Ha épület, akkor miért építették egy ilyen elérhetetlen helyen? Arra gondoltam, talán egy templom lehet, és már láttam is magam előtt, amint az idegen papok isteneikhez fohászkodnak, hogy őrizze meg őket a Hold haldokló óceánjainak elapadása közepette – de hiába szólongatják isteneiket.
Elindultam előre, hogy közelebbről is megnézzem azt a valamit, de az ösztönöm óvatosságra intett, és nem merészkedtem túl közel. Konyítottam valamicskét a régészethez, így megpróbáltam meghatározni annak a civilizációnak a kulturális szintjét, amelyiknek el kellett egyengetnie a hegycsúcsot ahhoz, hogy fölállítsa rajta ezt a csillogó, tükörsima felszínű tárgyat, melytől még most is káprázott a szemem.
Az egyiptomiak képesek lettek volna rá, gondoltam, ha birtokukban lett volna ez a különös anyag, amelyet e sokkalta régebben élt építőmesterek használtak. És mivel a tárgy kicsi volt, fel sem vetődött bennem, hogy úgy nézzek rá, mint a sajátomnál jóval fejlettebb faj művére. Már az is roppant nehezen felfogható sejtés volt számomra, hogy a Holdon egyáltalán létezett értelmes élet, büszkeségem ezért nem engedte meg, hogy eljussak a végső, megalázó következtetésre.
És akkor észrevettem valamit, amitől bizseregni kezdett a tarkóm. Olyan csekélységet, olyan ártatlanul egyszerű dolgot, hogy sokan egyáltalán nem figyeltek volna fel rá. Említettem, hogy a platót össze-vissza karistolták a meteorok, s emellett vastagon lepte a kozmikus por, amely szüntelenül szitál azoknak a világoknak a felszínére, ahol nincs szél, ami felkavarná. Ám a por és a meteornyomok a kis piramis körül széles körben váratlanul és megmagyarázhatatlanul eltűntek, mintha egy láthatatlan fal védené az építményt az idő pusztításától és az űrből jövő lassú, szakadatlan bombázástól.
Kiáltozást hallottam a fülhallgatómban, és csak ekkor eszméltem rá, hogy Garnett egy ideje már szólongat. Tétova léptekkel mentem a sziklapárkány széléhez, és mivel nem voltam biztos benne, hogy meg tudok szólalni, csak íntettem neki, hogy jöjjön fel. Aztán visszamentem a porban látható körhöz. Fölemeltem a földről egy kőszilánkot, és óvatosan elhajítottam a fényes, titokzatos tárgy felé. Nem lepett volna meg, ha azt látom, hogy a kő a láthatatlan válaszfalhoz érve eltűnik, ám ehelyett úgy látszott, mintha egy sima félgömbnek ütközött volna, amelyről szelíden lecsúszott a földre.
Ebben a pillanatban megértettem, hogy amit látok, nem hozható semmiféle összefüggésbe a saját fajom régmúltjával. A tárgy nem valami építmény, hanem egy gépezet, amely az Örökkévalósággal versenyre kelő erőkkel védelmezi magát. És ezek az erők, bármik legyenek is, most is működnek, és meglehet, hogy túl közel merészkedtem hozzájuk. Eszembe jutottak mindazok a sugárzások, melyeket az ember az elmúlt évszázadban csapdába ejtett, és megszelídített. Éppenséggel éppúgy halálfia lehettem, mintha egy védőköpennyel le nem árnyékolt atommáglya hangtalan sugárzásába léptem volna be.
Emlékszem, ekkor odafordultam Garnetthez, aki közben odaért, és most mozdulatlanul állt mellettem. Olyan magáról megfeledkezettnek tűnt, hogy nem akartam megzavarni, inkább elballagtam a sziklapárkányig, hogy megpróbáljak rendet teremteni a gondolataimban. Alattam terült el a Mare Crisium – a Krízisek tengere, ez a legtöbb ember számára különös, vad vidék, ám nekem megnyugtatóan otthonos táj. Föltekintettem a csillagbölcsőjében fekvő földsarlóra, és arra gondoltam, vajon mi rejtőzhetett a felhőtakarója alatt, amikor ezek az ismeretlen építők befejezték a munkájukat. Talán a mai szénrétegek helyén lévő dzsungelek lehelték ki párájukat? Akkoriban másztak ki a kopár tengerpartokra az első kétéltűek, hogy meghódítsák a szárazföldet? Vagy még az élet megjelenése előtti hosszú-hosszú magányát élte bolygónk?
Ne is kérdezd, miért nem sejtettem meg az igazságot már korábban – az igazságot, mely ma már oly kézenfekvőnek tűnik számomra. A felfedezésem fölött érzett első izgalmamban fel sem vetődött bennem, hogy ezt a kristálytüneményt nem a Hold régmúltjában élt valamely faj építette ide. De aztán hirtelen és lenyűgöző erővel kerített hatalmába a meggyőződés, hogy ez a faj éppúgy idegen volt a Holdon, mint jómagam.
Húsz éven át nyomát sem leltük az életnek, leszámítva azt a néhány elsatnyult növényt. Holdi civilizáció nem hagyhatott magáról, a létezéséről csupán egyetlen emléket, bármi lett is a sorsa.
Újra ránéztem a fénylő gúlára, és egyre idegenebbnek láttam mindattól, aminek a Holdhoz egyáltalán köze lehetett. És váratlanul azon kaptam magam, hogy az átélt izgalom és fizikai elcsigázottságom következtében egész testemet valami eszeveszett, hisztérikus nevetés rázza. Elképzeltem ugyanis, hogy a kis piramis megszólal, és azt mondja: „Bocs, ne haragudj, de magam is idegen vagyok itt.”
Húsz évünkbe telt, mire rést tudtunk ütni e láthatatlan védőpajzson, és eljutottunk a kristályfalak mögé zárt géphez. Amit nem tudtunk megérteni, végül az atom zabolátlan erejével betörtük, és azóta láttam annak a gyönyörű, fényes dolognak a szilánkjait, melyre odafönt a hegytetőn bukkantam rá.
De semmit sem mondtak nekünk. A piramis működési elvei – ha vannak – olyan technikai szintet feltételeznek, mely messze meghaladja a mi felfogóképességünket, és talán parafizikai erőkön alapulnak.
Most, amikor már elértük a többi bolygót is, és tudjuk, hogy Naprendszerünkben egyedül a Föld tudott valaha is otthont adni az értelmes életnek, a rejtély minden eddiginél jobban nyugtalanít bennünket. Világunk egyetlen elpusztult civilizációja sem építhette ezt a gépezetet, mert a platót borító meteorpor vastagságából ki tudtuk számítani az életkorát. Akkor emelték a hegyen, amikor a földi élet még ki sem lépett a vizekből.
Amikor világunk félennyi idős volt, mint ma, valami, ami a csillagokból jött, végigszáguldott a Naprendszeren, itt hagyta az emlékét, majd tovább folytatta útját a csillagokba. Amíg mi el nem pusztítottuk, az a gépezet végezte a feladatot, melyre építői szánták. Elmondom, szerintem mi lehetett ez a feladat.
Közel százezer millió csillag járja a Tejút körkörös útját, és hajdanában más napok világain is élhettek más fajok, melyek bizonyára eljutottak azokba a magasságokba, ahová mi, és meg is haladhatták azt. Gondoljunk a messze régmúltban, a Teremtés fakuló alkonypírjának háttere előtt létezett civilizációkra, a még ifjú világegyetem uraira, abban az időben, amikor még csak egy maroknyi világon jelent meg az élet. Ők olyan magányban élhettek, amilyet mi elképzelni sem tudunk – magányosságuk csak az istenek társtalanságával vetekedett, akik kinéztek a végtelenbe, és senkit sem láttak ott, akivel megoszthatták volna gondolataikat.
Úgy kutathatták át a csillaghalmazokat, akárcsak mi a bolygókat. Mindenütt találhattak világokat, ám azok üresek voltak, vagy értelmetlen, lélek nélküli csúszómászók népesítették be őket. Ilyen volt a mi Földünk is: még a hatalmas vulkánok füstje szennyezte az eget, amikor a hajnal népeinek első hajója besiklott rá, valahonnan a Plútón túli mélységekből. A hajó elszáguldott a fagyott külső világok mellett, jól tudva, hogy az ő sorsukban nem játszhat szerepet az élet. Azután rövid időre megpihent a nap tüzénél melegedő, és saját történetük elkezdődését váró belső világok között.
A tűz és jég közti keskeny sáv biztonságában veszélytelenül keringő vándorok bizonyára lenéztek a Földre, és arra gondolhattak, íme a Nap kedvenc gyermeke. Itt egyszer majd, valamikor a távoli jövőben, lesz értelmes élet. De előttük még ott volt a számtalan csillagvilág, és tudták, hogy talán soha többé nem fognak erre járni.
Ezért otthagytak egy őrszemet, olyat, amilyent milliószám állítottak fel a világmindenségben, hogy figyeljék azokat a világokat, ahol volt rá remény, hogy az élet egyszer majd megjelenik. Amolyan jelzőállomás volt ez, amely időtlen idők óta türelmesen küldözgette jeleit arról, hogy még senki nem találta meg.
Talán így már érthető, miért a Holdon állították föl e kristálygúlát, és nem a Földön. Építőit nem a barbárságból még épp csak kievickélő fajok érdekelték. Őket a mi civilizációnk is csak akkor érdekli, ha bebizonyítjuk, alkalmasak vagyunk a túlélésre – vagyis az űrt átszelve elszakadunk Föld-bölcsőnktől. Ez az a kihívás, amellyel előbb vagy utóbb minden értelmes faj szembetalálja magát. Kétszeres kihívás, mert egyrészt az atomenergia befogására támaszkodik, másrészt hisz abban, hogy ez az utolsó, életre-halálra menő lehetősége.
Miután bekövetkezett az életünkben ez a válságos pillanat, már csak idő kérdése volt, hogy megtaláljuk és erőszakkal felnyissuk a piramist. Ettől kezdve beszüntette a jeladást, úgyhogy azok, akik e feladatra voltak kijelölve, figyelmüket a Föld felé fogják fordítani. Lehet, hogy kiskorú civilizációnk segítségére akarnak sietni. De az biztos, hogy nagyon-nagyon öregek lehetnek, és az öregek gyakran eszelősen féltékenyek a fiatalokra.
Soha többé nem nézhetek már úgy a Tejútra, hogy ne töprengenék el azon, vajon melyik csillagfelhőív küldöttei lehettek. Ha élhetek ilyen közönséges hasonlattal, azt kell mondanom, nincs más teendőnk, mint bekapcsolni a tűzjelző szirénát, aztán várni, hogy mi lesz.
Az az érzésem, nem kell sokáig várakoznunk.

 

 

4. Karácsony, Shepperton

Amikor 1964. április 22-én, a Trader Vic's-ben életemben először találkoztam Stanley Kubrickkal, ő már teljesen beásta magát a tudományos szak-, valamint fantasztikus irodalomba, és félő volt, hogy beáll a repülőcsészealj-hívők táborába. Úgy éreztem, épp időben érkeztem, hogy megmentsem őt ettől a szörnyű sorstól. A kezdet kezdetétől tisztában volt saját végső céljával, és kereste az ahhoz vezető legjobb utat. Filmet akart csinálni az ember világegyetemhez fűződő viszonyáról – valamit, amit még soha nem próbáltak, még kevésbé valósítottak meg a filmtörténetben.[1] Természetesen számtalan „űrfilm” volt már, többségük szemétre való. Még az a kevés is, ami több-kevesebb szakértelemmel és pontossággal készült, meglehetősen naiv munka volt, sokkal inkább az űrhajózással kapcsolatos kamaszos izgalomról, mint a társadalom, a filozófia és a vallás kérdései iránti komolyabb érdeklődésről tanúskodó.
Stanley tökéletesen tisztában volt ezzel, és el volt szánva, hogy olyan műremeket készít, amely csodálatot, áhítatot, vagy ha épp arról van szó, rémületet kelt a nézőkben... Hogy hogyan fogott hozzá, megírtam másutt (lásd „Dr. Strangelove fia: avagy hogyan sikerült leszoknom az aggodalmaskodásról, és megszeretnem Stanley Kubrickot” – változatlan kiadásban újra megjelent a Report on Planet Three-ben [Jelentés a hármas számú bolygóról], Harper & Row). Milliószám kimondott és leírt szavakban örökítették meg vagy vitatták a sikerét – Jerry Agel szórakoztató, The Making of Kubrick's 2001 című könyvében [Kubrick 2001-ének elkészítése] találunk rá jó példát (New American Library). Én azonban itt nem a filmmel, hanem a könyvvel, mint független és önálló művel foglalkozom – még akkor is, ha kifejezetten a film kiinduló pontjául íródott.
Ez természetesen a dolgok szokásos állapotának épp a fordítottja. A legtöbb film már meglévő regényt, sőt lehetőleg sikeres regényt dolgoz fel, hogy ezzel eleve garantálja a közönségsikert. (Jó példa erre Az Elfújta a szél és a Zsivágó Doktor.) Más filmeket egyenesen a számukra írt forgatókönyv alapján készítenek el, ezek nem is léteznek könyv alakban (nem beszélve – brr! – a „megregényesítésükről”). Chaplin összes filmje, az Aranypolgár és az Arábiai Lawrance ebbe a kategóriába tartozik. Kezdettől fogva mindvégig csak filmként egzisztáltak; papíron csupán a forgatókönyv és az ebből készült technikai forgatókönyv[2] létezik.
Vannak zseniális rendezők, akik ezek nélkül is elboldogulnak. Hihetetlennek tűnik, de David Wark Griffithnek állítólag elejétől a végéig a fejében volt a Türelmetlenség. Azt hiszem, Stanley ugyanígy szerette volna megcsinálni a 2001-et, és nem merném azt állítani, hogy számára ez elméletileg lehetetlen lett volna. De gyakorlatilag feltétlenül – már csak azért is, mert valamit mutatnia kellett a szponzoroknak. A bankoknak és a filmvállalatoknak több kell néhány telefirkált sajtcetlinél, hogy leszurkolják a féltve őrzött millióikat.
No már most a filmforgatókönyv nem művészi alkotás, jóllehet elkészítése nem kevés szakértelmet igényel. Nagyjából ugyanúgy viszonyul az elkészült filmhez, mint a partitúra az elhangzott szimfóniához. Vannak emberek, akik a partitúra olvasásakor „hallják” a szimfóniát – de nincs két rendező, aki ugyanazokat a képeket látja egy filmforgatókönyv olvasása közben. A színes fényben megjelenő kétdimenziós minták sokkal bonyolultabbak, mint az egydimenziós hangfonál – amely általában tökéletesen leírható papíron. Egy filmet sohasem lehet ily módon rögzíteni, habár a forgatókönyvírónak meg kell próbálkoznia ezzel a lehetetlen feladattal. Amennyiben a rendező egyszersmind nem az író is, akkor mindent egyhangú részletezéssel elő kell írni; nem csoda, hogy forgatókönyvet olvasni majdnem olyan unalmas, mint írni. John Fowles fogalmazta meg kitűnően: „Minden regényíró, aki írt már forgatókönyvet, ismeri a film által támasztott rémítő megszorításokat – a fölösleges dolgok kötelező részletezését. Regényt írni olyan, mint úszni a tengerben; filmforgatókönyvet írni meg olyan, mintha szirupban vergődne az ember.” („Meghalt-e a regény?” – Books, 1970. Ősz).
De míg nekem 1964-ben minderről csak halvány sejtelmeim voltak, Stanley tökéletesen tisztában volt a dolgokkal. Azt javasolta, hogy mielőtt nekifogunk a forgatókönyvírás lélekölő robotjának, engedjük szabadjára a képzeletünket, és írjunk egy szabályos regényt a sztoriból. Ehhez persze sokkal gazdagabb háttért kellett megteremtenünk, mint amit a film végül egyáltalán fel tud használni. Ez azonban nem számított. Minden jó író sokkal többet „tud”, mint amennyit leír: minden filmírónak szélesebb világot kell befognia a tekintetével, mint amekkora a forgatókönyvében megjelenik.
Elméletben tehát meg kellett írnunk a regényt (fél szemmel már a filmvászonra kacsintva), és ebből kellett megcsinálni a forgatókönyvet. A gyakorlatban sokkal bonyolultabb eredmény jött ki; a vége felé már párhuzamosan írtuk a regényt és a forgatókönyvet, gyakori visszacsatolásokkal mindkét irányba. A regény egyes részeinek végső formája úgy született meg, hogy láttuk, milyen rohammunkát igényel a forgatókönyv, amely a regény egy korábbi változata alapján íródott... és így tovább.
Néhány év telt el így, és amikor a regény végül megjelent, úgy éreztem, azt kellett volna ráírni, hogy „írta Arthur Clarke és Stanley Kubrick; Stanley Kubrick és Arthur Clarke forgatókönyvéből” – a filmnél pedig ugyanezt, fordítva. Még mindig ez látszik a bonyolult igazság leghűbb megközelítésének.

 

Különböző elhibázott nekikezdések és véget nem érő megbeszélések után 1964 májusának első napjaira Stanley elfogadta, hogy „Az őrszem” adja az alapsztorit. De először úgy képzeltük – nehéz nekem most erre az ötletre összpontosítanom, pedig tökéletesen megvalósítható lett volna –, hogy a történetnek a középpontjába, és nem az elejére helyezzük a földönkívüliek által felállított tárgy felfedezését. Ezt megelőzően egy sor incidenssel vagy kalanddal fűszereztük volna a Hold és a bolygók feltárásának eseményeit. Ennek az első változatnak magunk között azt a címet adtuk (amit persze nem a nagyközönségnek szántunk), hogy „Hogyan hódították meg a Naprendszert”.
Így hát újból visszavonultam a novellakészletemhez, hogy olyan anyagot keressek, amelyik beleillik ebbe a tervbe. Öt ilyet találtam: „Szakadási deformáció” (az Expedíció a Földreből); „Ki a bölcsőből, végtelen keringési pályára...”, „Ki van ott?”, „Az üstökös belsejébe” és „Az Éden előtt” (valamennyi a Tíz világ meséiből).
1964. május 28-án eladtam az összeset Stanleynek, és aláírtam a megállapodást, hogy dolgozni fogok a tervezett filmen. Az eredeti munkatervünk rendkívül optimistának bizonyult: forgatókönyvírás 12 hét; a megvitatása 2 hét; az átdolgozása 4 hét; az üzlet megkötése 4 hét; díszletek, vizuális effektusok elkészítése 20 hét; forgatás 20 hét; vágás, szerkesztés 20 hét – összesen 82 hét. A forgalmazást megelőzően még 12 hetet számolva mindösszesen 92 hét, nem egészen két év. Rendkívül nyomasztóan hatott rám ez a döbbenetesen hosszúnak ígérkező idő, mivel (mint mindig) mielőbb szerettem volna visszatérni Ceylonra. Még szerencse, hogy egyikünk sem sejthette, hogy a terv megvalósítása végül négy esztendőbe telt...
Az 1964-es év hátralévő része a lázas agymunka jegyében telt. Az új és új ötletek kidolgozásával párhuzamosan az eredeti koncepció lassan átalakult. „Az őrszem” a végéről az elejére került, s az lett a film nyitánya, a többi öt sztori pedig egyenként kihullott a rostán. Egy év elteltével arra az elhatározásra jutottam (nem feltétlenül ebben a sorrendben), hogy a) nem tisztességes dolog Stanleyvel szemben, hogy megfizettessek vele olyasmit, amire nincs szüksége, és b) ezekből a történetekből egyszer még nagyon jó kis mozi kerekedhet, úgyhogy visszavásároltam őket tőle...
Abban az időben, amikor a film még csak terv volt, és Stanley nyilatkozott róla a sajtónak, az Utazás a csillagokon túlra címen futott. Nekem kezdettől fogva nem tetszett, mivel túlontúl sok volt a piacon a science fiction utazásokból és útleírásokból. Ami azt illeti, épp akkortájt készült Raquel Welch főszereplésével és temérdek mellékszereplővel a belső űrben játszódó eposz, a Fantastique Voyage (Fantasztikus utazás) is. Felmerült, de aztán nem fogadtuk el a Világegyetem, az Alagút a csillagokba és a Bolygóhullás címeket. A munka elkezdése után tizenegy hónap telt el, mire Stanley előállt a 2001. Űrodisszeia címmel. Amennyire vissza tudok emlékezni, teljes mértékben az ő ötlete volt.
A lázas munka ellenére (gyakorlatilag mindössze tizenkét órát tartott egy szabadnap) részletes naplót vezettem az egész munkafolyamatról. Nem szeretnék elveszni a csak a fanatikus kubrickológusokat érdeklő apró részletekben, mindazonáltal az alábbi szemelvények betekintést nyújthatnak ama kezdeti napokba:

 

1964. május 28. Javasoltam Stanleynek, hogy „ők” legyenek olyan gépek, amelyek undorító betegségnek tartják a szerves életet. Stanley remek ötletnek tartja, amivel kezdhetünk valamit.

Május 31. Egy jópofa ötlet, amit nem fogunk felhasználni. Tizenhét idegen – sima, jelzés nélküli fekete gúlák – vonul végig nyitott kocsikban az Ötödik Sugárúton, ír zsaruktól körülvéve.

Június 20. Befejeztük az első fejezetet – „2000-ből visszatekintve” –, és hozzákezdtünk a robotsorozathoz.

Július 1. Utolsó napi munka az Ember és űr befejezésén. Bejelentkeztem a Hotel Chelsea-beli új lakosztályomba.

Július 2-8. Átlagban egy-kétezer szó naponta. Stanley olvassa az első öt fejezetet, és azt mondja, hogy „egy új bestsellert tartunk a kezünkben”.

Július 9. A délután nagy részét azzal töltöttem, hogy Stanleyt tanítottam a logarléc használatára. El van bűvölve tőle.

Július 11. Felkerestem Stanleyt, hogy megvitassuk a cselekmény fordulatainak alakulását, de csaknem egész idő alatt Cantor transzcendens számok halmazáról szóló elméletéről vitáztunk. Stanley cáfolni próbálja „a rész egyenlő az egésszel” paradoxont, amikor vitába száll azzal, hogy egy teljes négyzet nem szükségszerűen egyezik meg az ugyanilyen értékű egész számmal. Rájöttem, hogy egy matematikai zseni veszett el benne.

Július 12. Most már van minden – kivéve a cselekményt.

Július 13. Újra neki kellett látnom a regényírásnak, és a republikánus kongresszus figyelemelvonó hatása ellenére jól haladtam vele.

Július 26. Stanley születésnapja. Elmentünk a Village-be, ahol találtunk egy képeslapot, rajta a varratai mentén szétfeslő Földdel. A képaláírás így szólt: „Hogy lehetne boldog a születésnapod, amikor bármelyik pillanatban felrobbanhat a világ?”

Július 28. Stanley: „Mi egy átütő erejű és mitikus magasságokba emelkedő témát akarunk.”

Augusztus 1. A Ranger VII. leszállt a Holdon. Késő éjszakáig fennmaradtunk, hogy megnézzük a tévében az első közelképeket. Stanleyt elfogta az aggodalom a küszöbön álló Mars-szondák miatt. Mi lesz, ha olyasmit mutatnak, ami nem egyezik a mi mesénk irányvonalával? (Később megkereste a londoni Lloyd's-ot, hogy megtudja, bebiztosíthatná-e magát erre az eshetőségre is.)

Augusztus 6. Stanley azt javasolja, hogy a számítógép legyen nőnemű, és Athena legyen a neve.

Augusztus 17. Végre nevet is találtunk a hősünknek – Alex Bowman. Hurrá!

Augusztus 19. Egész nap írtam. Kétezer szó a Jupiter holdjainak felderítésére. Unalmas meló.

Szeptember 7. Stanley nagyon boldog: „Fantasztikus formában vagyunk.” Szerkesztett egy százpontos kérdőívet az űrhajósainkról, többek között olyan kérdésekkel, hogy pizsamában alszanak-e, mit reggeliznek stb.

Szeptember 8. Tegnap este elrontottam a gyomromat. Azt álmodtam, hogy robot vagyok, akit épp átalakítanak. Nagy elánnal nekikezdve két fejezetet sikerült átírnom. Odaadtam Stanleynek, akinek nagyon tetszettek, és ezzel a megjegyzéssel finom húst sütött nekem: „Joe Levine nem teszi meg ezt az ő íróinak.”

Szeptember 26. Stanley odaadta nekem tanulmányozásra Joseph Campbell elemzését a The Hero with a Thousand Faces (Az ezerarcú hős) című mítoszról. Roppant stimuláló írás.

Szeptember 29. Azt álmodtam, hogy megkezdődött a forgatás. Rengeteg színész állt körülöttem, és én még mindig nem tudtam, hogy is fog alakulni a történet.

Október 2. Kiolvastam Robert Ardrey African Genesisét (Afrika bölcsőjében). Találtam benne egy meghökkentő bekezdést, amely akár a film címét is adhatná: „Miért nem halt ki az emberi faj már a pliocén korban? ...Tudjuk, hogy ha nem érkezik egy ajándék a csillagokból, ha sugár és gén között nincs az a véletlen összeütközés, akkor az értelem elpusztult volna valami rég elfeledett afrikai térségben.” Igaz, hogy Ardrey valami kozmikus sugár szülte mutációkról beszél, de az „ajándék a csillagokból” kifejezés meglepő módon ráillik a mi történetünkben elbeszélt eseményekre.

Október 6. Támadt egy ötletem, ami szerintem nagyon fontos. Azok, akikkel a másik csillagrendszeren találkozunk, a Földről százezer évvel korábban összeszedett emberek, ennélfogva gyakorlatilag azonosak velünk.

Október 8. Egész délelőtt a cselekmény menetén gondolkoztunk, de miután tettünk egy jó nagy sétát a napsütésben, végül az East Riveren találtuk magunkat, ahol a csónakokat figyeltük. Kihajítottuk az összes, túl erőltetettnek tűnő ötletünket – mostantól beérjük egy Galaktikus Békehadtesttel, és nem kell vérfagyasztóan izgalmas rémregény.

Október 17. Stanley azt a vad ötletet agyalta ki, hogy a kissé csicskás szerepet betöltő robotok amolyan viktoriánus környezetet teremtve szolgálják hőseink kényelmét.

November 20. Elmentem a Természetrajzi Múzeumba dr. Harry Shapiróhoz, az antropológiai osztály vezetőjéhez, aki szkeptikus véleménnyel van Ardreyról. Azután hosszú megbeszélést folytattam Stannel arról, hogy a régmúlt embere inkább növényevő, vagy inkább húsevő volt-e. Stan azt szeretné, ha látogatóink tennék húsevővé az emberiséget; én vitába szálltam vele, mondván, az ember mindig is húsevő volt. A Chelseabe visszaérve felhívtam telefonon Isaac Asimovot, hogy megvitassam vele a növényevők húsevőkké változtatásának biokémiáját.

November 21. Olvasom Leakey Adam's Ancestorsát (Az ember származása). Mostanra meglehetősen elkeseredetté váltam, de hatórányi vita után Stan egy kifejezetten mulatságos ötlettel állt elő. Megérkeznek a mi E. T.-ink a Földre, és megtanítják pacifista őseinket különböző kommandós harcmódokra, hogy életben maradva fejlődésnek indulhassanak. Jót szórakoztunk, míg sorra vettük ezeket, de nem tartom megvalósítható ötletnek.

November 22. Felhívtam Stant, és megmondtam neki, hogy szerintem egyetlen ötletünk se használható. Lassanként sikerült kirángatnia ebből a hangulatból, és a végén egészen vidáman mondtam neki: „Mi lenne, ha E. T-ink zátonyra futnának a Földön, és a majomemberek segítségére szorulnának?” Az ötlet (lehet, hogy nem túl eredeti, de bánja kánya) egészen új irányba terelte az események menetét, amit mindketten kihasználunk.

November 23. Stanley figyelmét elvonta a brókerével folytatott számtalan konzultáció, és a tanácsomat kéri, hogy vásároljon-e távközlési műholdrendszert.

December 10. Stanley felhívott, miután levetítette H. G. Wells Things to Come ját (Eljövendő dolgok), és közli, hogy soha többé nem néz meg olyan filmet, amit én ajánlottam.

December 21. A délután jó része azzal ment el, hogy Stanley a Dr. Strangelove Akadémia-díjának kampányát tervezgette. Visszamentem a Chelsea-be, ahol üzenet várt Allen Ginsbergtől, hogy menjek le hozzá és William Burroughshoz a földszinti bárba. Ihletre várva boldogan teszek eleget a kérésnek.

December 24. Lassanként csak összehoztam az utolsó oldalakat, így elkönyvelem, mint Stanleytől kapott karácsonyi ajándékot.

December 25. Stanley örömmel vette az utolsó fejezeteket, és meg van győződve róla, hogy ezzel gazdagítottuk a science fiction választékát. Meglepetéssel vegyes elragadtatással fogadja, hogy Bosley Crowther a New York Timesban „A tíz legjobb film” közé sorolta a Dr. S.-et azok után, hogy egész évben éles kirohanásokat intézett ellene. Bosleyt ezentúl úgy fogom hívni, hogy „ő az a kritikus, aki bejött a hidegről”.

 

Ezekből a jegyzetekből kiderül, hogy 1964 karácsonyára a regény lényegében elkészült, és hogy innentől kezdve többé-kevésbé egyenes út vezetett a forgatókönyv kialakításához. Ez persze tévedés volt – az én részemről feltétlenül. A valóságban ez mindössze a könyv első kétharmadának nyers fogalmazványa volt, amely ráadásul épp a legizgalmasabb résznél ért véget. Sikerült bejuttatnunk Bowmant a Csillagkapu belsejébe, de nem tudtuk – legföljebb csak nagy általánosságban –, mi legyen a következő lépés. Ezzel együtt a már meglévő kézirat és az ő saját kereskedői vénája birtokában Stanley nyélbe ütötte az üzletet az MGM-mel és a Cineramával, és az „Utazás a csillagokon túlra” a fanfárok megfújása közepette be lett harangozva.
1965 tavaszán folytattuk a regény átdolgozását és írását, miközben már befejezettnek és véglegesnek tekintett hosszú részeket selejteztünk ki újra meg újra. Mindeközben Stanley toborozta a stábot, tervezeteket nézett át, színészekkel és műszakiakkal tárgyalt, és millió más, még a legsimább filmek gyártásakor is felmerülő problémával küszködött. Az események túl hektikusan követték egymást, hogysem néhány apró részletnél többet is megörökíthettem volna a naplómban, és közülük (szerencsére) csak nagyon kevés érintett engem közvetlenül. Az én elsődleges munkám továbbra is a regény finomítása volt, jóllehet folyamatosan bevontak a művészekkel és a gyártással folytatott gyakorlati megbeszélésekbe. (Olykor katasztrofális eredménnyel; lásd alább, a november 10-i bejegyzést.)

 

1965. február 9. Elkaptam Dalit a tévében, amint egy Ötödik sugárúti áruház kirakatában festett, hogy támogassa a Fantasztikus utazást. Elmondtam ezt Stanleynek, aki ezt válaszolta rá: „Ne aggódj – már számodra is lefoglaltunk egy kirakatot.”

Március 8. Keményen küzdök, hogy megakadályozzam Stant abban, hogy visszahozza dr. Poole-t a halálból. Félek, hogy a halhatatlansággal kapcsolatos rögeszméje felülkerekedik a művészi ösztönein.

Április 6. A COMSAT főhadiszállására utaztam, Washingtonba, az első kereskedelmi célú kommunikációs műhold, az „Early Bird” felbocsátása alkalmából. Bemutattak Humphrey alelnöknek, aki egyben az Űrhajózási Hivatal elnöke is, és közöltem vele, hogy tízmillió dollárt szándékozunk költeni az űr reklámozására. És mellesleg a film egyik szereplője az Űrhajózási Hivatal elnöke lesz... mától számítva harminc év múlva. „Ó – vágta rá azonnal H. H. H. –, még akkor is én szeretnék az elnök lenni.”

Április 12. Óriási izgalom fogadja, amikor Stanley telefonon közli, hogy az oroszok állítólag az űrből jövő rádiójelzéseket vettek. Felhívta Walter Sullivant a New York Timesnál, és megtudta a hír valós alapját – csupán a CTA 102-es kvazár belsejében lévő ingadozásról van szó.

Április 14. Fogadás a Harcourt, Brace és Worldnél. A megjelentek között van Bill Jovanovich (elnök), Jeremy Bernstein (New Yorker Magazin), Dennis Flanagan (Scientific American), dr. Robert Jastrow (Goddard Űrközpont), Stanley és Christiane Kubrick, Al Rosenfeld (a Life tudományos rovatának szerkesztője), Sylvester (Pat) Weaver, Scott Meredith, és sok más barátunk. Az általános vélekedés szerint a partit annak megünneplésére rendezték, hogy a Harcourt kiadja az Utazás a csillagokon túlra c. regényt. Én viszont elmagyaráztam, hogy ez még nem biztos, és attól függ, hogy mekkora jelzálogkölcsönt tudnak felvenni az épületre.

Április 19. Körülbelül háromezer olyan szóval mentem be az irodába, amit Stanley még nem olvasott. Odabent most tényleg nagy a zsongás – körülbelül tízen dolgoznak, beleértve két, Angliából érkezett gyártásvezetőt. A falakat lassan beborítják a hatásos képek, és én máris egy aprócska láncszemnek érzem magam a gépezetben.
Néhány elmebeteg, akik ragaszkodnak hozzá, hogy Stanley alkalmazza őket, hetek óta az iroda előtt lévő park egy padján ülnek, és olykor elmerészkednek az épületig. Stan önvédelemből eldugott egy nagy vadászkést az aktatáskájában.

Május 1. Megtudtam, hogy a Chelsea harmadik emeletén tűz ütött ki. Amíg a tűzoltók odafent dolgoztak, én idegesen várakoztam a hallban... Szinte láttam magam előtt, hogyan hamvad el a kézirat egyetlen teljes példánya...

Május 2. Befejeztem az „Univerzum” címet viselő fejezetet – hamarosan a teljes harmadik rész gépelésre kész állapotban lesz, hurrá... Stan telefonált, hogy megmondja, tetszett neki az „Úszó sziget” című folytatás. Különös és biztató, hogy abból az anyagból, amiről azt hittem, hogy ki fog maradni, végül milyen sok illik bele tökéletesen az egészbe.

Május 3. Befejeztem a szökevény antennáról szóló folytatás első fogalmazványát.

Május 25. Stanley most azt akarja, hogy A gyermekkor végéből vegyük át az ördögtémát...

Június 7. Rossz könyvismertetés a Tribune-ban – azt mondja, meg kellene maradnom a tudományos ismeretterjesztésnél, és hogy a szépirodalomban amatőr vagyok.

Június vége. Olvasom Victor Lyndon gyártási jegyzeteit; teljesen lenyűgöznek. Boldog vagyok, hogy nem az én munkám. Egyetlen jelenethez négy betanított varacskos disznót kell szereznie.

 

Nagyjából ennél a bejegyzésnél tértem vissza több mint egyévi távollét után Ceylonra, és majd csak augusztusban csatlakoztam ismét Stanleyhez az MGM Londontól tizenöt mérföldre északra, Boreham Woodban lévő stúdióiba. Ekkorra Stanley birodalma már jól láthatóan megnövekedett, teljes gőzzel dolgozott a művészeti részleg, és nagyszerű díszletek épültek fel. Időm ekkorra egyenlő arányban megoszlott a Stanleyvel való ötletgyártás soha véget nem érő aprómunkája, a regény szövegének csiszolgatása és a stúdióval folytatott szinte naponkénti konzultációk között.

 

Augusztus 25. Váratlanul rájöttem, hogyan kellene végződnie a regénynek annál a résznél, amikor Bowman ott áll az idegen űrhajó mellett.

Szeptember 25. Látogatók a NASA-tól – dr. George Mueller ügyvezető igazgató és „Deke” Slayton (a Repülésirányítás vezetője). Végigvittem őket a nagy túraútvonalon – a hatás nem maradt el. George több hasznos javaslatot tett, és sóvárogva kérdezte, megkaphatja-e az irodája számára a Discovery modelljét, ha majd befejeztük vele a munkát. Később elmesélték, hogy Deke azt mondta: „Stanley, attól tartok, átejtette egy használt pilótakabinokkal házaló kereskedő.” Kevéssé valószínű sztori.

Október 1. Stanley telefonon elmondott egy másik befejezést. Tegnap este nála hagytam az ő változatát – tudat alatti elutasítás?

Október 3. Stanley telefonál, aggasztja a befejezés... Elmondtam a legújabb ötleteimet, és az egyik hirtelen megtetszett neki – Bowman visszafejlődik egészen a csecsemőkorig, és a végén Föld körüli pályán keringő kisgyermekként látjuk viszont. Stanley később újra felhívott, még mindig nagyon lelkesen. Remélem, ez nem valami hamis optimizmus: óvatos bátorítást merítek belőle.

Október 5. Újra a regényen töprengek. Hirtelen (gondolom én!) rálelek a logikus okra, hogy a végén miért jelenik meg Bowman csecsemőként. Így látja önmagát fejlődésének ebben a szakaszában. És talán a Kozmikus Tudatnak van némi humorérzéke. Megtelefonáltam Stannek ezt az elképzelésemet – ő ugyan nem volt elragadtatva tőle, én viszont most boldog vagyok.

Október 15. Stan úgy döntött, megöli a Discovery tejes legénységét, és csak Bowmant hagyja életben. Drasztikus megoldás, de jónak tűnik. Végtére is Odüsszeusz volt az egyetlen túlélő...

Október 17. Először láttam Stant hisztérikus állapotban, miközben kidolgoztuk tréfás ötleteinket. Senki nem lesz a hibernákulumokban – a teljes kiképzett személyzet kirepül az űrbe, a küldetést viszont így is folytatni kell.

Október 19. Értem küldték a stúdió autóját, és egész álló nap együtt dolgoztam (legalábbis próbáltam) Stannel. Az őt szokás szerint elérni akaró rengeteg ember, a Hollywooddal folytatott hosszadalmas telefonbeszélgetések és a szakszervezetek által „munkalassítónak” nevezett sztrájk ellenére sok mindent csináltunk, és (megint!) megoldottuk a meseszövéssel kapcsolatos fő problémáinkat.

Október 26. Megvitattam Stanleyvel a legújabb ötletét – hogy a Discovery legyen atomenergia-impulzus meghajtású. Olvastam egy erről szóló, mostanában nyilvánosságra hozott jelentést, és a dolog mély benyomást tett rám – de a látványtervezők meglehetősen idegesek tőle.

November 10. Elkísértem Stant és a látványtervezőket a Föld körüli pályán keringő hajóba, és azt találtam mondani, hogy a pilótafülke olyan, mint egy kínai étterem. Stan rögtön módosítást rendelt el, de én jobb, ha pár napig nem megyek a művészeti részleg felé.

November 16. Hosszan tárgyaltunk Stanleyvel a forgatókönyvről. Sok jó ötlet felvetődött, de nem bánnám, ha nem kéne többet kitalálnunk.

November 18. Meglehetősen kilúgozottnak érzem magam – elutaztam Londonba, és megnéztem Carol Reed Michelangelóról készített filmjét, az Agónia és extázist. Volt benne egy mondat, ami különösen megdöbbentett – amikor elhangzott az, hogy „Isten a maga képmására teremtette az embert”. Végtére is pontosan ez a mi filmünk témája.

November 30. Roger Carasszal és Fred Ordwayjel (műszaki tanácsadók) elmentem az Oxford és Cambridge Klubba, hogy találkozzunk dr. Louis Leakeyvel és a fiával, Richarddal. Dr. Leakey pontosan olyan, amilyennek elképzeltem – tele lelkesedéssel és ötletekkel. Szerinte a mai ember legalább négy-öt millió éves múlttal rendelkezik. Bizalmasan elárulta nekem azt is, hogy írt egy színdarabot – egy elképzelt ősembertörténetet, amelyből, úgy véli, remek filmet lehetne csinálni. Egy antropológuscsoportról szól, amelyet egy varázsló visszaküld a múltba. Azt mondtam (saját szabályaimat felrúgva), hogy szívesen elolvasnám a kéziratot – ami igaz is.

December 16. Ma van a 48. születésnapom – és ma halt meg Somerset Maugham. Ebből próbálok kihozni valamit (a verseny utolsó napja?).

December 25. Karácsony napja, haha! Utat vágtam magamnak a Jupiterre – lassan, de biztosan.

December 26. Egész nap dolgoztam. Stan telefonált, hogy megköszönje az ajándékaimat, és sofőrt küldött az anyagért, amit megírtam. Később megint felhívott, hogy közölje velem, nem sokra tartja a dialógusokat. Egyetértettem vele.

 

Azon az 1965-ös karácsonyon olyanok voltunk, mint az űzött vadak, és egyikünk sem tudta szabaddá tenni magát az ünnepre. Stanleynek szembe kellett néznie a megmásíthatatlan határidővel. A TMA-1 feltárásának óriási helyszínét, ahol a Holdon talált monolitnak is lennie kellett, a délnyugat-londoni Shepperton stúdiókban építették fel – és az új év első hetében le is kellett bontani, hogy a helyére bevonulhasson egy másik produkció. Stanleynek mindössze egy hete volt az összes felvétel elkészítésére, azaz az ember és a monolit második, döntő fontosságú találkozásának leforgatására.
Csak jó pár évvel később jutott eszembe egy másik összefüggés Shepperton és az űr között. H. G. Wells remekművének, a Világok harcának lapjait forgatva ezt olvassuk a 12. „Amit Weybridge és Shepperton pusztulásából láttam” című fejezetben:

A lenyakazott kolosszus úgy tántorgott, mint valami részeg óriás, de el nem esett. Valami csoda folytán visszanyerte az egyensúlyát, és lépteire tovább nem ügyelve, hősugarat kibocsátó kameráját mereven előreszegezve, hirtelen rárontott Sheppertonra. Az eleven értelem, a kámzsába bújt Mars-beli, holtan fröccsent szét a szélrózsa minden irányába, és a valami immár nem volt egyéb, mint egy bonyolult fémszerkezet, mely őrülten forogva-keringve rohan a saját pusztulásába. Irányításra képtelenül, egyenes vonalban száguldott tova. Nekiütközött a sheppertoni templom tornyának, ledöntötte, mintha faltörő kossal mentek volna neki, majd útjáról letérítve tovább bukdácsolt, és irtózatos lendülettel a folyóba zuhanva eltűnt a szemem elől.
Iszonyú robbanás rázkódtatta meg a levegőt, és egy gőzzel, sárral és fémtörmelékkel vegyes vízsugár lövellt föl az ég felé. Amint a hősugárkamera a vízre csapódott, ez utóbbi azon nyomban gőzzé alakult. A következő pillanatban egy kis híján forráspontig hevített óriási hullám, sárdagály csapott ki a folyó medréből...

Természetesen nekünk már a kezünkben van a hősugár, és sokkal jobb munkát tudunk végezni, mint Wells suta Mars-lakói a maguk egy szál kis harcászati atombombájával. Ezzel együtt egyáltalán nem volt rossz – 1898-hoz képest...

 

 

5. Monolitok és kéziratok

Még megvan az a felszólítás, amellyel 1965-ben, azon a fagyos december 29-i napon először hívtak Sheppertonba dolgozni. Érzelmi okokból – és mert biztosan érdekelni fogja még annak a pokol tornácának a tudatlanságban élő lakóit is, amelyet egykor az egyik hollywoodi női sárkány a „nem-celluloid világnak” nevezett – szeretném idemásolni. Aligha lehet jobb módját kitalálni, hogy megismertessem azt a színfalak mögött folyó munkát, amely átment a film valamennyi kockájába.
A naplómban részletesen írok arról az első napról:

 

1965. december 29. A TMA-1 díszlete óriási – a külső helyszín a második legnagyobb egész Európában, és igazán lenyűgöző. Egy 150 x 50 x 20 láb mélységű gödör, körülötte szétszórtan különféle gépek. (Például szabályos kis villanymotoros kotrógépek, buldózerek és egyebek, amilyenek csakugyan képesek lennének dolgozni a Holdon!) Vagy száz műszaki nyüzsgött a helyszínen. Kis ideig még dolgoztunk Stanleyvel a forgatókönyvön – ami azt illeti, még ebéd közben is folytattuk. Aztán találkoztam a színészekkel, és igazi szakértőnek éreztem magam, amikor csillagászati témájú kérdéseket kezdtek feltenni nekem. Délután négy óráig maradtam – még nem forgattak, de már készültek rá. Gyönyörűen elkészítették az űrruhákat, hátizsákokat, egyebeket, és a TMA-1 igazán lenyűgöző – habár valaki összemaszatolta a fekete fedőfestéket, úgyhogy Stanley őrjöngött, amikor megmutattam neki.

 

A monolit koromfekete hasábját persze rendkívül nehezen lehetett bevilágítani és fotografálni – és a jelenetet tönkretette, ha csupasz ujjlenyomatok virítottak az ébenfekete felületen, még mielőtt az űrhajósok kesztyűs keze hozzáért volna. (Öt évvel később a Smithsonianban magam is belebújhattam abba a kesztyűbe, amelyik elsőnek érintette meg a Hold felszínét.)
Maga az oly sok vitát és zavart keltő híres monolit figyelemre méltó fejlődés végterméke volt. Kezdetben az idegen tereptárgy még egy fekete tetraéder – a lehető legegyszerűbb és legalapvetőbb, azaz négy egybevágó háromszögből álló szabályos térbeli test volt. Olyan forma, amely ihletője volt mindenféle filozófiai és tudományos elméletnek (Kepler kozmográfiájának, a szénatomnak, Buckminster Fuller geodéziai struktúráinak...), és a művészeti részleg a legkülönfélébb méretű modelleket készítette belőle, amit aztán afrikai és holdbéli tájakon helyeztek el. De valahogy egyik sem tűnt az igazinak, és mindig fennállt a veszélye, hogy teljesen téves piramisasszociációkat ébreszt.
Stanley egy darabig arra gondolt, hogy átlátszó kockát kellene használni, de kiderült, hogy a kívánt méretben nem lehet elkészíteni. Így aztán a téglalap alakú hasábforma mellett döntött, és szerzett is egy háromtonnás lucite-tömböt – ekkora öntvény nem is létezett sehol másutt a világon. Sajnos ez sem volt elég illúziókeltő, így aztán el is süllyesztették valahol a stúdió egyik sarkában, és helyette beállítottak egy ugyanolyan méretű, teljesen fekete lapot. Magam írógépemen kétségbeesetten követtem nyomon – olykor előre megsejtve – mindezeket a változtatásokat, de el kell ismernem, még mindig sokkal könnyebb dolgom volt, mint a kellékeseknek.
Annak ellenére, hogy voltak olyan problémák, hogy például madarak (vagy denevérek?) lepték el a hatalmas díszletet, és röpködtek a holdi táj fölött, Stanley egy héttel a kitűzött határidő előtt befejezte a forgatást. A gondosan vattába csomagolt monolitot biztos helyre rakták, amíg ismét szükség lesz rá – mondjuk, egy év múlva, amikor az utolsó, hotelszobai képsorokban újra megjelenik. A stáb visszavonult a borehamwoodi stúdiókba, én pedig tovább törtem a fejemet...

 

1966. január 7. Tegnap éjjel rájöttem, hogy a Csillagkapu nem lehet más, mint a Japetus a maga hat az egyhez fényarányával. Elküldtem Stannek egy emlékeztetőt erről.

HANG
(1) P A. Rendszer reggel 8.30-tól
(2) 2 hangos hailer reggel 8.30-tól

RUHA
(1) Overálok minden szereplő számára
(2) Fehér overál és bukósisak a dublőröknek
(3) Floyd öltönye a C150-es jelenethez

VILLANYSZERELÉSI MUNKÁK
(1) A H Díszlet, a mozgó öltözők, bódék és irodák fűtése reggel 7.30-tól
(2) A karácsonyi időben semmi körülmények között ne legyen kikapcsolva a fűtés a kameraszobában

ÉLELMEZÉS
(1) Délelőtt 10 és délután 3 órakor teaszünetet kérünk
(2) A reggel 8.30-as gyülekezéshez kérjük elkészíteni a húsleveses és kávéskannákat, és gondoskodni azok folyamatos újratöltéséről

KELLÉKEK
(1) Forgatókönyvben foglaltak szerint, és a fotósok felszerelése
(2) Reggel 8.00-ra kérjük a kantinból a húslevest és a kávét, és attól kezdve folyamatosan újratölteni a kannákat
(3) Szeméttartályokat és nagy méretű hamutartókat kérünk a díszletek mellé
(4) Legyenek készenlétben tartalék oxigénpalackok az űrruhákhoz

NOTA BENE MINDEN ÉRINTETTNEK:
(1) Kérjük a stáb minden tagját, hogy a helyszín többé-kevésbé állandó melegen tartása céljából a díszlet ajtajait tartsák csukva. Ha bármikor szükségessé válnék az ajtók kinyitása, kérjük, forduljanak a segédrendezőhöz.
(2) Kérünk mindenkit a díszlet tisztán tartására, és a szeméttartályok használatára

JELENETSZÁMOK:
B42 B38 B44 B46
Tévémonitor anyag a B45 & C151 számú jelenetekhez
Tartalék: C150 jelenet

TARTALÉK DÍSZLET:
Belső. Floyd előre felvett eligazítása: C150 sz. jelenet – K díszlet
William Sylvester Floyd lásd fent.

SZÁLLÍTÁS:
kamera, hang, kellék és ruha részlegek szerinti elrendezésben. Kocsik pontban reggel 7.05-kor indulnak az MGM stúdiókba.

EBÉD :
12.45-1.45

GYORSKÓPIÁK:
Színházterem du. 4-12.45

Derek Cracknell
Segédrendező

 

Január 8. Ma rekordot értem el – háromezer szó, köztük a könyv néhány legizgalmasabb része. Egész megijedtem, amikor a számítógép kezdett megbolondulni, tudniillik egyedül voltam a házban a villanyírógépemmel...

Január 14. Befejeztem az Inferno fejezetet, és letettem Bowmant a hotelszobába. Most ki kell hoznom őt onnan.

Január 16. Hosszan beszélgettem Stannel, és sikerült megoldanom a cselekmény még rendezetlen részleteinek többségét. Egyhuzamban dolgoztam, és mire a kimerültségtől kábultan beestem az ágyamba, majdnem teljesen kész voltam az utolsó jelenetsor első fogalmazványával. Most már tényleg látom a végét – igaz, ezt már eddig kétszer éreztem.

Január 17. Dél körül készen lettem az utolsó fejezetek nyers változatával. Azóta is fejfájás kínoz, és az agyam egyre csak pörög tovább. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy különösebben örülni tudjak – csak a megkönnyebbülést érzem. Egész nap próbálok lazítani; szerencsére holnap kimegyek a stúdióba, az legalább pihenés lesz.

Január 18. Lord Snowdown a forgatás helyszínén, minden szögből lefényképezi Stanleyt a Life számára.

Január 19. Stanley telefonált, hogy megmondja, nagyon elégedett az utolsó fejezetekkel, és úgy érzi, a sztori most olyan, mintha „kőbe vésték volna”. Boldog voltam, és megpróbáltam rávenni, végre egyezzen bele, hogy az elkészült változatot legépelve elküldhessem az ügynökünknek.

Február 2. Az egész napot Stannel töltöttem – néhány új ötletet dolgoztunk ki, de persze örökösen félbeszakítottak bennünket, pl. Gary Lockwood és Keir Dullea a próbasminkekkel (azt akartuk, hogy harmincöt körülieknek nézzenek ki). Torokgyulladásom és kezdődő influenzám van, úgyhogy Stan három lépés távolságot tartott tőlem.

Február 4. Demovetítésen voltam, ahol Stan összevágott néhány jelenetet, hogy a stúdióvezetők némi fogalmat alkothassanak arról, hogy mi történik. Mendelssohn Szentivánéji álom című művét játszotta a súlytalansági jeleneteknél, és Vaughan Williams Antarctica-szimfóniáját a holdi képeknél és a Csillagkapu speciális effektusai aláfestésére – meglepő hatásossággal. Azzal a meggyőződéssel támolyogtam ki, hogy remekművet alkotunk – feltéve, hogy Stan tovább is így folytatja.

 

Pár napra rá elszöktem Ceylonra. De nem hosszú időre.

 

Március 15. Távirat Stantől, amelyben „három percnyi költői Clarke-szöveget” kér HAL meghibásodásáról. Délután express elküldtem neki. [Sohasem lett felhasználva...] Továbbá nekikezdtem az (utolsó) átnézésnek, és nagyon jól haladtam.

Március 20. Egész nap keményen dolgoztam a regényen, és este 9 órára elkészültem (megint!) a zűrös végső változattal.

Április 2. Beillesztettem vagy kétszáz végleges (?) szót a kéziratba, aztán eldugtam. Ami engem illet, befejeztem.

 

Sajnos mégsem. Pár nappal később Ceylonból elrepültem a kansasi Lawrence-ba, a Kansasi Egyetem centenáriumi ünnepségére. Megtáviratoztam Stanleynek, hogy visszarepülök Londonba a regény megjelenése előtti utolsó előkészületek elvégzésére. „Ne izgasd magad – táviratozta vissza –, még nincs kész.” Azt feleltem, mindenképpen jövök, és úgy is lett.

 

Április 19. Az első teljes nap újra a stúdióban – megnéztem a centrifugában készített felvételeket. Csodálatos jelenet, a sorra elpukkanó villanyégők rémítő durranásainak aláfestő zenéjével. Stanley bejött a vetítés egyik szünetében, és maga hozta szóba a megjelenés időpontját. Amikor kérdőre vontam, megesküdött, hogy nem akarja visszatartani a regényt a filmbemutatóig. Elmondta, hogy a forgalombahozatal időpontja majd csak 1967 végén vagy 1968-ban lesz. Még ha a premiert 1967 áprilisára tervezik is (a valóságban 1968 áprilisa lett belőle), mindössze néhány Cinerama-moziban fogják játszani, ami újabb lélegzetvételnyi időt jelent.

Április 23. Roger Caras és Mike Wilson társaságában elautóztam egy Nuneaton mellett lévő nagyszerű magánállatkertbe, ahol az összes nagytestű majmot látni lehet. Mike sokat kínlódott a csimpánzok lefilmezésével, akik összevissza rohangáltak, és nekilökdösték egymást a kamerának. Én kissé ideges voltam egy gorillagyerek miatt, aki előszeretettel rágcsált meg mindent máris lenyűgöző méretű fogaival... Élvezetes nap volt, remélem, adott pár ötletet a Holdlátó és társai vonatkozásában.

Május 29. A szovjet légügyi attasé ellátogatott a forgatás színhelyére. Megnézte az űrhajó oldalaira tűzött összes instrukciós táblát, és pléhpofával közölte: „Bizonyára tisztában vannak vele, hogy ezeknek mind oroszul kellene szerepelniük.”

 

Május végén visszarepültem az Egyesült Államokba, hogy besegítsek a film körüli reklámhadjáratba, és minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy megnyugtassam az MGM ideges vezetőit, akik azt kérdezgették: „Voltaképpen miben mesterkedik Stanley?” Megejtettem az első vizitet Cape Kennedyn is, a NASA igazgatója, James Webb által vezetett szűkkörű VIP-túra keretében, hogy szemtanúja legyek a Gemíni IX fellövésének. Mint minden látogatót, engem is lenyűgözött a hordozórakéta-összeszerelő műhely, a leszállóegység, a háromezer tonnás lánctalpas szállítóeszköz, amelynek sebessége (terhelés nélkül) két mérföld óránként. Emlékszem, elnéztem, ahogy George Miller képviselő, az Űrhajózási Házbizottság elnöke kipróbálta a lánctalpas vezérlő berendezéseit – figyelmeztettem is, hogy ne lépje túl a megengedett sebességet, mert közvetlenül a háta mögött ott áll a Legfelsőbb Bíróság elnöke, Warren.
Sajnos az Atlas-Agena hordozóeszközt, amellyel a Gemini IX-nek találkoznia kellett volna, nem sikerült röppályára állítani, és így elmaradt az ember vezette űrhajó felbocsátása. Csodáltam Webb igazgató rugalmasságát, hogy ezt ilyen természetesnek találja, és nyomban ezzel a megjegyzéssel fordul Miller képviselőhöz: „Attól tartok, hogy újból az önök bizottságához kell folyamodnom még több pénzért.”
A következő hónapban megint Londonba utaztam, hogy tovább győzködjem Stanleyt, a regény kész, meg kéne jelentetni. Valamelyik erőszakosabb érvelésem közben megjegyezte: „A dolgok sohasem olyan rosszak, mint amilyennek látszanak”, de nem voltam abban a hangulatban, hogy helyeseljek neki.
Stanleynek az volt az álláspontja, hogy még dolgozna kicsit a kéziraton, de egyszerűen nem volt rá ideje a stúdióban uralkodó nyomasztó feszültség miatt. (Tényleg nyomasztó volt, nem győztem bámulni Stanleyt, hogy képes megbirkózni egyszerre tucatnyi egymásba gabalyodó válsághelyzettel, melyek egyenként is körülbelül félmillió dollárnyi veszteséget okozhattak volna. Nem csoda, hogy olyan nagy bámulója volt Napóleonnak...) Én azonban ragaszkodtam hozzá, hogy én vagyok az író, meg kell bíznia az ítéletemben; mit szólna hozzá, ha én akarnám rendezni a filmet?
A végén egyezségre jutottunk – Stanley javára. Megpróbálja szabad perceiben, a fürdőszobában, vagy miközben hazafelé menet a megengedett óránkénti harminc mérföldes sebességgel Rolls-Royce-ával átkel a kompon, feljegyzi azokat a javításokat, amikről szeretné, ha bevezetném a kéziratba. Ebből kiindulva Scott Meredith végül nagyon előnyös szerződést tudott kötni a Delacorte Press-szel.
Stanley tartotta a szavát. Még ma is megvan az az 1966. június 18-án kelt, kilenc oldalra rúgó, harminchét pontból álló memoranduma, amelyben néhány éleslátásra valló, olykor csípős megfigyelést is tett:

1. Használhatod a „bozótos” szót egy aszály sújtotta, sivatagos területre
6. Hol találsz aszályos vidéken méheket?
9. Tudnak a leopárdok morogni?
11. El tud-e vonszolni egy leopárd egy embert?
14. Mivel a könyv a film előtt fog kijönni [sic!], miért ne tehetnénk be valamit a könyvbe, amiről jó lenne, ha a filmben megvalósítható lenne. Azt kértem, hogy a hasáb kristálytiszta legyen, de nem lehetett megcsinálni. Szeretném, ha a regényben fekete hasáb szerepelne.
15. Nem érzem jónak a „csicsereg” igét. El kell döntenünk, hogy beszéljenek ezek a fickók.
19. Ez az utalás kicsit olyan, mintha a jelenet a Bambiból lenne átvéve.
22. E tesztek szó szerinti leírása teljesen elhibázottnak tűnik számomra. Tönkreteszi az egész varázslatot.
24. Ezt a jelenetet mindig is valószínűtlennek és valahogy felfoghatatlannak éreztem. Meg fognak menekülni az éhezéstől, de sohasem lesznek jóllakottak, jól tápláltak, fényes szőrűek és elégedettek. Ilyesmi legföljebb csak 1966-ban történik meg. Szerintem a hasábnak egy napon el kell tűnnie, és a Holdlátó, aki a fiaival együtt azelőtt számtalanszor látta az erdőbe menet a nagy elefánt csontvázát, egyszer csak akaratlanul is közelebb megy ezekhez a csontokhoz, elkezdi lengetni őket, hadonászni velük, és az egész jelenetet, a regényben is, és majd a filmben is belengné valami varázslatos elragadtatás, és ezután a jelenet után következne, hogy odalopóznak a legelésző állatok közelébe, amelyekkel rendszerint megosztoztak az élelmen, és megölnek egyet közülük stb.
27. Nem értem, mit jelent ez.
33. Jobbnak találtam az előző változatot... „a viaszos fényű fogyó holdak” kifejezést szörnyen közhelyesnek érzem. „A fogatlan harmincévesek haltak” kifejezés is rémes kicsit.
37. Azt hiszem, ez a fejezet nagyon rossz, nem kellene bent hagyni a könyvben. Tudálékos, hiányzik belőle a drámai erő, és tönkreteszi a gyönyörű átmenetet a majomembertől a 2001-ig.

Nehogy ezek a szemelvények hamis képzetet keltsenek, azt is hozzá kell tennem, hogy a memorandum több nagyon is hízelgő megjegyzést tartalmaz, melyet szerénységből itt nem közlök. Stanley néha csakugyan túlzásba vitte a dicséretet. Azzal akart jobb kedvre deríteni (és erre gyakran szükség volt), hogy agyondicsérte azokat az írásaimat, amik épp kikerültek a kezem alól; aztán, ahogy teltek a napok, egyre több és több hibát talált bennük, s végül lassanként az egészet megfúrta. Mindez az örökös tökéletességre való törekvése miatt volt, ami gyakran arra késztetett engem, hogy az orra alá dörgöljem a mondást, miszerint „Egy műremeket nem lehet befejezni, csak abbahagyni lehet.”
Félek, hogy előbb akartam elhagyni a hajót, mint ő; de csodáltam a makacsságáért, még ha azt kívántam is, bár ne én lennék annak szenvedő alanya.
1966 nyarán a dolgok a csúcspont felé közeledtek; ezt a megrendítő bejegyzést találom a naplómban:

 

Július 19. A Hotel Chelsea-ben heteken át végzett munka szinte minden emléke mintha kitörlődött volna belőlem, és a könyvnek vannak olyan változatai, amikre alig emlékszem. Már nem is tudom (szerencsére), hányszor néztem át a szöveget, és hány megoldás bizonyult zsákutcának. Elég nyomasztó az egész – csak abban reménykedem, hogy a végeredmény meg fogja érni.

 

Érthető volt ez a gyászos hangulat. Stanley visszautasította a szerződés aláírását – azután, hogy Delacorte kiszedette a könyvet, és a Publisher Weeklyben megjelentetett róla egy hatásos, kétoldalas hirdetést. Továbbra is azt állította, hogy nincs megelégedve a kézirattal, és még dolgozni szeretne rajta. Azt fontolgattam, hogy írok dr. Leakeynek, adja meg egy jó kuruzsló doktor nevét, Scott Meredith pedig vásárolt néhány tűt és viaszt. Delacorte és tsa könnyeiket nyeldesve visszamondták a szedést. Mindig is rettentő hálás voltam nekik, amiért ilyen türelemmel viselték ezt a nehéz helyzetet, és boldog vagyok, hogy a Time Probe-bal egy szerény bestsellert tudtam nyújtani nekik.
Senki sem sejtette, hogy még két évbe telik, mire a könyv 1968 nyarán – hónapokkal a film bemutatása után – a New American Library kiadásában, végre megjelenik. Hosszú távon minden nagyon jól sikerült – pontosan úgy, ahogy Stanley megjósolta.
De azért el tudok képzelni ennél könnyebb kenyérkereseti lehetőségeket is.

 

 

6. Az ember hajnala

1950 novemberében írtam egy elbeszélést, amely arról szólt, hogy valamikor a régmúltban űrből jött látogatók találkoznak az őskori majomemberrel. A Ballantine Books szerkesztője a zseniális „Expedíció a Földre” címet adta neki, amikor megjelent az ugyanezt a címet viselő könyvben, habár nekem jobban tetszett az, hogy „Találkozás hajnalban”. Amikor azonban a Harcourt, Brace and World Az Isten kilencmilliárd neve címen kiadta a saját válogatásomat kedvenc elbeszéléseimből, a cím valami rejtélyes módon „Hajnali találkozás”-ra változott. A dolog mindmostanáig ennyiben maradt.
Jóllehet a „Találkozás” nem szerepelt a Stanley által eredetileg megvásárolt fél tucat elbeszélés között, vállalkozásunk kezdeti szakaszában nagymértékben hatott a gondolkodásomra. Akkoriban – és még nagyon sokáig – úgy gondoltuk, ténylegesen is megjelenítünk valamiféle, lehetőleg az emberképtől nem túl messzire eső, földön kívüli létformát. De a sminkeseknek még ez is rettentő nagy problémát jelentett volna, hogy hihető legyen a dolog.
Ezt azonban meg lehetett volna oldani – mint azt Stuart Freeborn később be is bizonyította briliáns művével, A majomemberrel. (Dühített, hogy az 1969-es akadémiai díjak között a sminkesek Oscarját a Majmok bolygója kapta! A lehető leghangosabban morfondíroztam azon, hogy vajon a zsűri azért mellőzte-e a 2001-et, mert azt gondolták, talán igazi majmokat szerepeltettünk a filmben?) Ennél jóval nagyobb gondot okozhat a hihetőség, mert fennállt a veszélye, hogy a végeredmény olyan lesz, mintha pusztán egy újabb szörnyfilmet csináltunk volna. Sok kísérletezgetés után végül mind a filmben, mind a regényben ejtettük az egész témát, és kétségtelenül ez volt a helyes megoldás.
De mielőtt még eljutottunk volna idáig, ésszerűnek gondoltuk, ha bemutatunk egy konkrét találkozást a majomemberek és az idegenek között, és sokkal több részletet közlünk erről a hárommillió évvel ezelőtti, a pleisztocénban lejátszódott találkozásról. Az ebből a szándékból megszületett fejezetek képezték az első őszinte próbálkozásunkat, hogy megmutassuk, hogyan tanítgathatták nagy-nagy türelemmel a majomembereket a mind tökéletesebbé váló életmód kialakítására.
Részben Stanley zsenije kellett hozzá, hogy észrevegye, mi hiányzik ebből a megközelítésből. Túl naiv volt; és ami még ennél is nagyobb baj, hiányzott belőle az a fajta varázslat, amit ő mindig is keresett, ahogy a fentebb már idézett feljegyzései 24. pontjában el is magyarázta.
A regényben végül a részletek kihagyásával és a hangtalanul oktató gép, a monolit beiktatásával sikerült elérnünk ezt a hatást. A monolit ráadásul a legfontosabb összekötő kapocs volt a történet különböző részei között. A filmben Stanley a lassításokkal, a szokásosnál is közelibb premier plánokkal, és Richard Strauss Zarathusztrájával még sokkal intenzívebb érzelmi hatást tudott elérni. Az a kimerevített pillanat a történet kezdetén, amikor Holdlátó, mintegy Kain előrevetített árnyékaként, először emeli fel a csontot, s vizsgálja elmélyülten, és csak aztán kezdi, egyre növekvő izgalommal, ide-oda lengetni, mindig könnyeket csal a szemembe.
És a legmélyebben akkor érintett meg, amikor U Thant és dr. Ralph Bunche mögött ültem a Dag Hammarskjöld Színházban, ahol a főtitkár kérésére vetítettük le a filmet. Akkor döbbentem rá, hogy ez volt az a pillanat, amikor elkezdődtek a bajok – és mi épp abban az épületben ültünk, ahol e bajoknak véget próbálunk vetni. Ugyanakkor meghökkentő hasonlóságot fedeztem fel a monolit és az ENSZ székházának alakja között; volt valami hátborzongató ebben a véletlen egybeesésben. Mintha egyek lennének...
Egyedül a koponyabezúzós képsorokat nem a stúdióban vették föl, hanem egy mezőn, pár száz méterrel arrébb – ez volt az egyetlen eset, amikor Stanley külső helyszínen forgatott. Egy kis platót emeltek, azon ült a Holdlátó (Dan Richter), körülötte meg csontok hevertek. A mező végében autók és buszok haladtak el, de ez a felvétel alacsony szögből, az ég felé fordulva készült, úgyhogy nem kerültek be a képbe – Stanleynek így is le kellett állnia egyszer egy repülőgép miatt.
A felvételt olyan sokszor meg kellett ismételni, és Dan már annyi csontot tört szét, hogy attól féltem, kifogyunk a varacskosdisznó- (vagy tapír-) koponyákból. De végül Stanley megelégedett az eredménnyel, és ahogy elindultunk vissza, a stúdióba, csontokat kezdett fölhajigálni a levegőbe. Először azt hittem, pusztán a joi de vivre miatt, de aztán kézikamerával filmezni kezdte a csontokat – nem is volt olyan könnyű. Egyszer-kétszer valamelyik nagyobb darab, amelyik gyorsabban zuhant le, kis híján eltalálta, miközben a képkeresőbe kukucskálva bámult fölfelé; ha minden rosszul sül el, könnyen itt végződhetett volna az egész projekt. Némileg elferdítve Ardrey mondatát (34. oldal): „Az értelem elpusztult volna valami rég elfeledett elstree-i mezőn.”
Amikor befejezte a levegőben pörgő csontok filmezését, tovább ballagtunk a stúdió felé; de ekkor meg egy seprűt kapott fel, és azt kezdte földobálni a levegőbe. Én megint azt hittem, pusztán szórakozásból csinálja; és lehet, hogy úgy is volt. De ekkor született meg a filmtörténet leghosszabb előrepergetése – a lábszárcsonttól a műholdig eltelt hárommillió évet ölelte fel a másodperc huszonnegyed része alatt.

 

[Volt idő, amikor nem előre-, hanem visszapergetésre gondoltunk; egészen megfeledkeztem erről, mígnem felfigyeltem rá, hogy a következő négy fejezet eredetileg a 35-38. számot viselte. Ésszerűbbnek tűnik, és nyilván kevésbé zavarónak is, ha idemásolom ezeket, mert ily módon ennek a könyvnek is ugyanolyan lesz a szerkezete, mint a regénynek – és a filmnek.]

 

 

7. Első találkozás

A jégmezők már visszahúzódtak, a kontinensek alakja is nagyjából olyan volt, amilyennek az ember megismerte, amikor mostantól visszaszámolva hárommillió évvel ezelőtt elkészítette az első térképeit. Persze voltak apró különbségek: a Britszigetek még Európa részét képezték, és az Ázsia és Amerika között vezető töltésút sem mállott még szét a Bering-szoros szigeteire. A Földközi-tenger medencéjét sem öntötte még el a víz; Herkules oszlopai is szilárdan állnak még évezredeken át, mígnem rájuk ront az óceán, és megszületik Atlantisz hamis, de gyönyörű legendája.
Vajon miféle lényeket hordoz majd magán e világ, tűnődött Clindar, letekintve az elforduló bolygóra. A hatalmas hajó alig pár órája lépett ki a Csillagkapun, és a leszállás egy bolygóra mindig lázba hozta a legénységet. Minden világ új kihívást, új feladatot jelentett, s vele együtt az élet és halál kimeríthetetlen lehetőségeit – és új reményt, hogy talán akad egy társ ebben a fájón üres világmindenségben.
Az öt évszázad alatt, amióta eljött az Éószról, Clindar harminc világon járt, és mindegyikre legalább tíz évet áldozott az életéből. Kettőn kisebb halált is átélt, de ez is a felderítő utak elkerülhetetlen kockázatai közé tartozott. Számított rá, hogy még sokszor meg fog halni, mielőtt visszatérhet szülővilágára, innen a normál űrben ezer fényévnyi távolságra. Amíg a teste nem pusztul el teljesen, az orvosok mindig rendbe tudják hozni.
Szokatlan – kétszáztíz centimétert is meghaladó – testmagasságukat leszámítva e lények, melyek most e pliocénkori világot fürkészték, meglepően ember formájúak voltak; valójában sokkal inkább ember külsejűek, mint bármi, ami ez idő szerint az alant látható bolygót tapodta. Csak ha alaposabban szemügyre veszi őket valaki, láthatta volna rajtuk, hogy az evolúciós fejlődésnek egy egészen más útját járták be; a Természet itt egy egészen más változatban készítette el egyik kedvenc modelljét.
Milliószámra léteznek két karú, két lábon felegyenesedve járó fajok a világegyetemben. Ezerszám akad olyan, akit sötét éjszaka vagy sűrű ködben embernek nézne bárki. De alig pár száz faj lenne képes észrevétlen maradni az emberek társadalmában – és egyetlen egy sem menne át még a legfelületesebb orvosi vizsgálat rostáján sem.
Egy apró plasztikai műtéttel Clindar vígan elmehetett volna embernek. Kopasz volt, és hat kéz-, illetve lábujján nem volt köröm; faja eónokkal ezelőtt megszabadult már az ősrégi dzsungelek e nyomaitól. Magassága ellenére gyors, kissé szaggatott mozgással haladt, valahogy úgy és olyan ritmusban, mint egy madár. Gyorsabban gondolkodott és beszélt, mint amire az ember valaha is képes lesz, és a normális testhőmérséklete meghaladta a 70 Celsius fokot. Csontrendszere és biokémiája teljesen más volt, mint az emberé, és ha lett volna olyan esztelen kannibál, aki belakmározik a húsából, egészen biztos, hogy belepusztult volna. Mindezek ellenére milliónyi világot bejárva sem lehetett volna emberhez hasonlatosabb teremtményt találni nála.
És akárcsak az embert, társaival egyetemben őt is kielégíthetetlen kíváncsiság jellemezte. Most, hogy már megvolt a lehetőségük, hogy felfedező utakat tegyenek a világegyetemben, maradéktalanul ki is élvezték azt.

 

A térképek, a fotók, a spektrokémiai elemzések mind elkészültek. Egy éve keringtek már bolygó körüli pályán, ideje volt hát leszállni. Mint egy sorozat bomba, tíz csillogó gömb vált le a háromszáz méter hosszú anyahajóról, s zuhant az alatta lévő felhőbe bugyolált bolygó felé.
Aztán a gömbök elváltak egymástól, és az egyenlítő mentén szétszóródva szelíden leereszkedtek hegyekre, síkokra és ingoványokra. Clindar és két társa mérföldeken át lebegtek az őserdők felett, mire megfelelő leszállóhelyre találtak; a gömb akkor kinyújtotta három teleszkópos lábát, és oly könnyedén, mint valami földre libbenő szappanbuborék, leérkezett oda, amit egy napon majd Afrika földjének fognak nevezni.
Egy percig egyikőjük sem szólalt meg; mindhárman néma csendben ízlelgették a pillanatot. Mint az ilyen expedíciókon lenni szokott, ők is egymással kölcsönösen párosodó csoportot alkottak, így sem testileg, sem lelkileg, sem szellemileg nem volt titkuk egymás előtt. Ötödszörre szálltak le együtt egy bolygón, és a csend minden szónál erősebb kötelékkel fűzte őket egymáshoz.
Azután Clindar megérintette a vezérlőpultot, és a kabinban hallhatóvá váltak az új világ hangjai. Hosszú ideig figyelték az erdő neszeit, az idegen fákon és füveken átnyargaló szél sóhajtását, a gyilkoló és gyilkosuknak áldozatul eső állatok kiáltásait – és mindezeken túl a háttérből, két mérföldnyi messzeségből idehallatszó hatalmas vízesés tompa morajlását. Eljön majd a nap, amikor ismerni fogják e hangokból szőtt kárpit minden egyes szálát; de most még tele volt ismeretlen fenyegetésekkel, és az ébredés pillanatával tovatűnő félelmekkel. Mert minden bölcsességük és bonyolultságuk ellenére úgy érezték magukat, mint az éjszaka ismeretlen rémeivel farkasszemet néző gyerekek; és fájó szívvel gondoltak a távoli otthonra.
A leszállás megszokott, ismerős gyakorlata közben hamar visszataláltak a hivatásuk magaslatán álló nyugodt, kutató-tudós énjükhöz. Először a kis robotokat küldték ki minden irányba, hogy gyűjtsenek leveleket, füveket, és ha szerencséjük van, kis állatokat, amelyek elég lassú mozgásúak ahhoz, hogy engedjék magukat elkapni. A mintákat azután alapos vizsgálatnak vetették alá a kis kutatócirkáló légmentesen lezárt, automata laboratóriumában, hogy elkerüljék az esetleges fertőzés veszélyét. Hamar kiértékelték a biokémiai mintákat – ritkaságszámba ment, különösen egy ilyen oxigén-szén világon, hogy valami igazi újdonságra akadjanak –, és a kapott eredményeket továbbították a húszezer mérföldes magasságban keringő anyahajóra. A jelek szerint errefelé nem voltak kifejezetten rosszindulatú mikroorganizmusok, de az élet oly végtelenül bonyolult formáival találkoztak, hogy ebben sem lehettek teljesen bizonyosak. Egyes bolygók még generációkkal azután is képesek voltak halálos meglepetésekkel szolgálni, hogy tökéletesen biztonságosnak nyilvánították őket.
A nappali órákban egyetlen nagy testű állat se merészkedett a hajó közelébe – ami persze nem volt meglepő, mivel azon a nyílt térségen, ahol álltak, csak itt-ott mutatkozott néhány alacsony bokor. Az alkonyat beálltával azonban minden más lett: ahogy az árnyékok megnyúltak, elmélyültek, majd feketén összefolytak, a vidék is megelevenedett.
A hajóból figyelők számára a sötétség nem jelentett hátrányt. Infravörös periszkópjukon keresztül pontosan úgy látták az őket körülvevő területet, mint fényes napvilágnál; nyomon követhették a vízzel teli gödrökhöz igyekvő félénk fűevőket, és azt is megfigyelhették, milyen taktikával vadásznak rájuk a nagyragadozók. Még kardfogú tigrisek is jártak ezen a vidéken; még egymillió év, és eltűnnek, helyettük az oroszlánok veszik át az uralmat Afrikában.
Lassú, néha idegesítő, de mindig lebilincselő munka volt ez – népszámlálást tartani egy világon, amihez nem szabad hozzányúlni. Clindar többször is arrébb vitte pár mérfölddel a hajót, hogy biztos legyen benne, a megfigyelt állatok és növények kiadnak egy reprezentatív mintát. És a második héten megtalálták az emberszabásúakat.
A nagy hatótávolságú mikrofonok közvetítette lárma hívta fel a figyelmüket rájuk. A hangos zsivajgás irányába lendítve a periszkópot Clindar azt tapasztalta, hogy a fák részben takarják előle a kilátást, de még így is eleget látott, hogy ne kelljen arrébb vinnie a hajót.
Körülbelül fél mérföldnyire tőle, egy jóformán teljesen kiszáradt folyó partja közelében lévő kis tisztáson, épp egy leopárd végzett áldozatával, aki vesztére nyilván a víz szélén oltotta szomját. Ott kuporgott elejtett zsákmánya fölött, és dühösen vicsorgott a környező fákról vadul feléje üvöltözők kórusára. Sötét árnyékokként mozogtak e viszonylag nagy testű állatok a fák ágai között, és beletelt kis időbe, mire Clindar takarás nélkül láthatta egyiküket. Ahogy nyomon követte az állatot a fa sűrű lombja között, egyszer csak meglátta – és belenézett saját arcának szőrös karikatúrájába.
A lény, minden mérgét a leopárdra összpontosítva, dühödt rikoltozással ugrált le-föl a faágon. Társai a fa többi ágán ugyanezt művelték, és noha nem árthattak vele a gyilkosnak, szemmel láthatóan sikerült felingerelniük, mert a nagymacska hirtelen, áldozata véres tetemét a lábánál fogva maga után vonszolva, elindult. Ahogy a test hanyatt gördült, Clindar azon vette magát észre, hogy ismét az idő torzító tükrébe bámul.
Annak idején látta saját öt- vagy tízmillió évvel ezelőtt élt ősei rekonstruált képmását; a halál fintorába merevedett maszk bármelyikük arca lehetett volna. Ugyanaz az alacsony, barázdált homlok, közel álló szemek, izmos, de áll nélküli állkapocs, kiálló fogak. Nem először találkozott ezzel a sémával, hiszen számtalan változata létezett sok-sok világon, de mindig csodálattal és egyfajta rokonságérzettel töltötte el, az evolúció tengerének bármely öblében vetette is ki hajója.
A leopárd és áldozata időközben eltűnt; a félelem- és dühkiáltások elcsitultak. Clindar figyelt és várt.
Az emberszabásúak lassan, óvatosan lemerészkedtek a fákról, ahol, úgy látszik, nem érezték magukat teljesen otthon. Négykézláb jöttek-mentek, de időnként fölegyenesedtek hátsó lábukra, és így is tettek pár lépést. Hirtelen, mintha újból meglátták volna a leopárdot, mindannyian vad rémülettel rohanni kezdtek, el a folyótól és a fáktól. Futás közben mindvégig kétlábúakká váltak, és tekintélyes távolságokat tettek meg anélkül, hogy mellső végtagjuk érintette volna a földet.
Clindar csak némi nehézséggel tudta követni a csapatot, először még azt hitte, szem elől vesztette őket. Aztán meglátta, amint a barna testek egy majdnem függőleges homokkő sziklafalra kapaszkodnak fel, és egy körülbelül százötven méter magasan lévő barlang felé tartanak. Jól megválasztott menedék volt, lévén a bejárata túl magasan, nehogy a nagymacskák elérhessék. Ösztönösen is választhattak ilyen lakóhelyet, de lehetett akár az értelem hajnalának a jele is. Mindenesetre érdemes lesz odafigyelni ezekre a lényekre, állapította meg magában egyre növekvő izgalommal Clindar.
Hosszú, de figyelmét teljesen lekötő órákon át meredt a periszkópjába, míg végül megismerte mindannyiukat, és megértette, mi a rendszer a viselkedésükben. Mindössze tízen voltak – négy hím, három nőstény, három kölyök –, testileg érdektelen, folyamatosan az éhhalál küszöbén tengődő példányok. Többnyire a fűben és a bozótok alján kurkászva gyűjtögették az élelmüket, de nem voltak kizárólag növényevők. Megették a húst is, ha hozzájutottak, ami csak nagy ritkán fordult elő, mivel a vadászatban ügyetlenek voltak. Mindössze teknősbékát, kisebb rágcsálókat, és nagy néha halat tudtak zsákmányolni a folyó sekélyebb vizében.
Mivel a legegyszerűbb eszközökkel sem rendelkeztek, még az olyan ritka és véletlen szerencsét sem tudták kihasználni, amikor például egy elefánt betévedt a mocsárba, vagy egy antilop a lábát törte. Előbb rothadt el a hús, semhogy a fogaikkal darabokat téphettek volna ki belőle; és amúgy sem tudtak volna elbánni a lakomára odasereglett nagyragadozókkal.
Kész csoda, hogy még egyáltalán életben voltak, és a jövőjük sem ígért túl sok jót. Clindart a legkevésbé sem lepte meg, amikor az egyik kölyök elpusztult; a minden bizonnyal éhen halt kicsi testét kilökték a barlangból, hadd takarítsák el a hiénák. Még nem tanulták meg, hogy okosabb eltemetni a halottaikat, nehogy odacsalogassák a vadállatokat az élők közelébe.
Clindar azonban, aki már sok világot látott, tudta, hogy a látszat sokszor csal. Ezeknek a kevéssé vonzó félmajom embereknek volt egy nagy előnyük bolygójuk többi élőlényeivel szemben. Még nem specializálódtak semmire; még nem estek egyetlen evolúciós zsákutca csapdájába se. Bizonyos vonatkozásban szinte minden állat legyőzhette őket – erőben, gyorsaságban, hallásban, a természettől kapott fegyverzetben. Nem volt semmi, amiben ezek az emberszabásúak kitűntek volna, de jól-rosszul mindent meg tudtak csinálni. Ahol más állatok virtuóz teljesítményekre voltak képesek, abban ők amolyan általános középszerűségre tettek szert – és egymillió év távlatában épp ennek köszönhetik majd a megmenekülésüket. Ha nem sikerül alkalmazkodniuk a környezetükhöz, lehet, hogy egy napon a maguk kívánsága szerint fogják átalakítani azt.
Más emberszabásúak, ki tudja, hány faj, más utakat választottak. Clindar sok ilyet látott a saját szemével, meg más felfedezők felvételeiből is: olyanokat, akik valamiféle szakosodás mellett döntöttek – ámbár a döntés természetesen sohasem volt tudatos. Látott emberhez hasonló lényeket, akik úgy futottak, mint a szél, úgy úsztak, mint a hal, hanglokátorral vagy infravörös érzékelőkkel vadásztak a sötétben; az egyik kivételesen alacsony gravitációjú világon még repülni tudó emberekkel is találkozott. Az ilyenek legtöbbje rendkívül sikeres fajjá lett – annyira sikeressé, hogy csökevényes intelligenciánál többre nem is volt szükségük.
És ezért sorsuk megpecsételődött, akkor is, ha még egymillió évig vidáman éltek tovább. A környezet, amelyhez ilyen tökéletesen tudtak alkalmazkodni, előbb-utóbb megváltozott, ők pedig nem tudtak együtt változni vele. Túl messzire jutottak az evolúció útján lévő döntő fontosságú útelágazástól ahhoz, hogy vissza tudjanak fordulni.
Ezen a világon még volt lehetőség a választásra; még nem dőlt el visszavonhatatlanul, melyik kerekedjen felül: az agy vagy a test. A jövő még függőben volt. Itt, ezen a trópusi síkságon elbillenhet a mérleg nyelve – az értelem javára.

 

 

8. Holdlátó

Meglepő volt, hogy az állatok milyen hamar megszokták a hajó jelenlétét; mivel semmit sem tett, csak állt mozdulatlanul három lábán, rövidesen úgy tekintettek rá, mintha a táj része lenne. A déli hőségben oroszlánok jöttek, hogy behúzódjanak az árnyékába, és néha elefántok meg őspatások dörzsölték oda vastag bőrű oldalukat a leszállóegységhez. Clindar egy olyan időpontot választott első kimerészkedéséhez, amikor egyetlen nagy testű vagy veszélyes vad sem volt a közelben.
A hajó aljából egy átlátszó, három és fél méter átmérőjű hengeres cső ereszkedett le egészen a földig; a végében, egy ugyancsak átlátszó fülkében foglalt helyet Clindar a felszerelésével. Az ívelt fal szétnyílt, és ő kilépett az új világra.
Éppoly légmentesen el volt szigetelve tőle, mintha még mindig a hajóban volna, de a fejétől a lábáig az egész testét beburkoló rugalmas öltözék alig okozott kényelmetlenséget. Tökéletesen szabadon tudott mozogni benne, mivel kívülről nem légüres tér vette körül, amiben a ruha merevvé és keménnyé vált volna. Valójában még lélegezni is tudott volna a külső atmoszférában, csak előbb a mellére szerelt kis berendezéssel meg kellett volna tisztítani, szűrni és finomítani. A bolygó levegője tartalmazhatott halálos kórt okozó organizmusokat, de nem volt mérgező.
Lassan, az idegen gravitáción óvatosan egyensúlyozva, és felszerelésének súlyához szoktatva magát, eltávolodott a hajótól. A szokásos kommunikációs és felvevő berendezésen kívül vitt magával hálókat és kis dobozokat a begyűjtendő mintapéldányok számára, geológuskalapácsot, robbanófejjel ellátott fúrót, és egy köteg vékony, de rendkívül erős kötelet. És bár támadófegyvere nem volt, vitt magával néhány igen hatásos védekezőeszközt.
A földön, amerre járt, nyoma sem volt állati életnek, de tudta, hogy ez csak a látszat. Szemek ezrei figyelték a fákról, a fű és az aljnövényzet közül, és miközben lassan végiglépdelt az egyik csapáson, melyet a vízre lejáró növényevő állatok tapostak ki, tudatában volt annak is, hogy nem azokat a hangokat hallja, amiket normális körülmények között hallana. E világ lényei tudták, hogy most valami különös és idegen dolog bukkant fel az életükben. Fojtott várakozás ülte meg a vidéket – egyfajta visszafogott izgalom, mely önmagában is árulkodó volt Clindar számára. Nem számított semmiféle bajra vagy veszélyre; de ha mégis megtörténne, fel volt készülve rá.
Már ki is választotta a megfigyelőpontját, egy jókora sziklát, mely körülbelül száz méterre lehetett attól a vízlelő helytől, ahol az emberszabású a halálát lelte. A magaslat közelében két egymásnak támaszkodó sziklatömb által kialakult barlang is volt; épp a neki megfelelő fedezék és rejtekhely. Egy ilyen pompás kis lakóhely magától értetődően nem lehetett üres; több jókora, feldühödött és nyilvánvalóan mérges kígyó lakta. Clindar ügyet sem vetett rájuk, mivel öltözéke erős, ennek ellenére szinte láthatatlan védőburkán keresztül nem árthattak neki.
Felállította a kameráit és az iránymikrofonjait, jelentett a hajónak, aztán várt.
Az első pár napon csak figyelt, anélkül, hogy bármibe is beavatkozott volna. Megfigyelte, milyen menetrend szerint járnak le az állatok a folyóhoz, míg végül elfogadható pontossággal előre meg tudta becsülni a sorrendet. Mindenekelőtt az emberszabásúak kicsiny csoportját tanulmányozta, mígnem egyenként megismerte, és rájuk illő személynévvel látta el őket. Ott volt Fehérüstök, a legöregebb és legagresszívebb, ő parancsolt mindenkinek a csoportban. Ott volt Púpos, aztán Félkezű és Csorbafogú, de a legérdekesebb az a fiatal felnőtt egyed volt, akit Holdlátónak nevezett el, mert egyszer észrevette, amint ott áll a sötétben egy alacsony sziklán, és mozdulatlanul bámulja a felkelő Holdat. Már maga a testtartás is szokatlan volt, hiszen az emberszabásúak ritkán egyenesedtek föl egyszerre pár másodpercnél hosszabb időre, de még ennél is jobban meglepte az, hogy az egész jelenet tudatos gondolkodásra és csodálkozásra utalt. Talán csak illúzió volt; ámbár Clindar kételkedett benne, hogy e világ bármely más lakója valaha is megállt volna azért, hogy felbámuljon a Holdra. Amúgy meg egyáltalán nem volt ésszerű dolog ilyesmit művelni ezen a vidéken. Clindar különös módon megkönnyebbült, amikor a lény megindult vissza a barlangja felé, ahol már nem veszélyeztették az éjszaka veszedelmes, éber ragadozói.
Az első kísérlete, hogy példányokat gyűjtsön, nem járt sikerrel. Egy kecses, csavart szarvú kis antilop, amely elkóborolhatott a nyájtól, óvatlanul baktatott az ösvényen a folyópart felé. Clindar az altatópuskája irányzékában pillantotta meg, és gondos célzás után meghúzta a ravaszt. A lövedék alig hallható szisszenéssel ért célba az állat oldalában.
Az antilop megrezzent, de csak mintha egy szúnyog csípte volna meg. Egy pillanatig nem is reagált mással a történtekre – ámde a biokémia megtette a magáét: az állat három-négy lépés után összerogyott.
Clindar sietve kilépett a barlangból, hogy áldozatáért menjen. Még félúton járt a sziklás lejtő oldalában, amikor egy sárga villanást észlelt, és mire föleszmélhetett volna, az antilop már el is tűnt. Egy arra haladó leopárd túljárt egy a teljes galaxist átfogni képes intelligencián.
Holmi vadászok bizonyára káromkodtak volna, de Clindar csak nevetett, és visszament a barlangjába. Két órával ezután meglőtte a Holdlátót.
Másodpercekkel a nyílvessző célba találása után már ott is volt az elejtett emberszabású mellett. A szőrös irha kidolgozott izomzatú, de alultáplált testet rejtett; Clindarnak nem okozott nehézséget fölemelni és visszavinni a hajóra, ahol majd tüzetes vizsgálat alá vethetik.
A Holdlátó még akkor is öntudatlan állapotban volt, de mindvégig szabályosan lélegzett, mialatt az emelőszerkezet fölvitte a hajó belsejébe. Órákon át aludt békésen a légmentesen zárt vizsgálókamrában, miközben műszerek sokasága mérte a reakcióit, és sugárnyalábok tapogatták le teste belsejét, mintha csak átlátszó üvegből volna. Némi nehézségek árán leborotválták a fejét, mivel összetapadt, gubancos hajában hemzsegtek az élőlények, és teletűzdelték a koponyáját elektródákkal. A bolygó felszínétől több ezer mérföld magasságban, az anyahajón hatalmas számítógépek vizsgálták és elemezték a sajátjuknál jóval egyszerűbb agyi tevékenység mintázatait; és aztán közölték a döntésüket.
Amikor mindennel elkészültek, Clindar visszavitte Holdlátót a liftbe, majd le a földre. Otthagyta a még mindig öntudatlan lényt a hajó egyik lábának támasztva, és odabentről őrizte, amíg magához nem tért. Bármelyik másik állattal is megtehette volna ugyanezt; évszázadok óta járta a világmindenség üres tereit, ennélfogva megtanulta mélységesen tisztelni az élet minden formáját. Jóllehet sohasem tétovázott, ha ölnie kellett, de mindig idegenkedve tette.
Holdlátó hirtelen mocorogni kezdett, majd érthető meglepődéssel megvakarta lekopaszított feje búbját, és álmosan föltápászkodott. Ingadozó, bizonytalan léptekkel megtett néhány métert, azután észrevette az előtte felmagasodó hajótestet, és megállt, hogy szemügyre vegye. Valószínűleg valami különös sziklatömbnek vélhette, mert ijedtség jele nem mutatkozott rajta. Pár perc múlva, most már biztosabb léptekkel, sietve elindult a barlangja irányába, majd hamarosan eltűnt Clindar szeme elől.
Amikor az intelligencia- és agykapacitás-mérés kiértékelt eredményei visszaérkeztek az anyahajóról, Clindar hosszasan eltöprengett rajtuk, megvitatta társaival, és felszólította a magasban keringő számítógépeket, hogy az adatokból végezzenek statisztikai alapú számításokat a jövőre nézve. Itt ugyanis megvolt a lehetőség – agysejtek milliárdjai, ez idő szerint még csak lazán kapcsolódva egymáshoz. Idő és szerencse kérdése, hogy ez a potenciális lehetőség képes lesz-e egyszer valósággá válni. Az időt nem lehet siettetni, de a szerencse nem esik mindenestől kívül az értelem irányításának hatókörén.
A csillagközi felderítés történetében általánosan ismert jelenségről volt szó, csak Clindar számára volt újdonság. Az övéi készítette hajók gyakran érkeztek olyan világokra, ahol valamely teremtmény az ösztönös és tudatos gondolkodásnak épp a határán volt, és a kezdeti időkben sok vita folyt arról, hogy mi ilyenkor a helyes teendő. Egyesek azt állították, hogy jobb félreállni és hagyni, hogy a végső döntést a véletlen és a természet hozza meg – de valahányszor ezt tették, az eredmény szinte mindig ugyanaz volt. A világmindenség éppoly közönyösen viseltetett az értelem, mint az élet iránt; a születőfélben lévő intelligenciának, ha magára volt utalva, kevesebb mint egy százaléknyi esélye volt az életben maradásra. Túlnyomó többségük legföljebb odáig vitte, hogy mielőtt végképp feledésbe merült volna, tragikus módon tudatára ébredt önnön pusztulásának.
Ilyen körülmények között nem volt kérdés, melyik utat kell választani – habár nem minden faj bizonyult elég önzetlennek ahhoz, hogy erre az útra lépjen. Ha egy újonnan megjelenő fajnak lehetett segítséget nyújtani, megtették. De a túlzott segítség is végzetes lehetett, ezért csak minimális beavatkozást irányoztak elő, nehogy az eljövendő civilizáció valamely idegen társadalom torzképévé váljon.
Mert hosszú távon egy fajnak is, akárcsak az egyénnek, meg kellett állnia a maga lábán, és rá kellett jönnie a saját rendeltetésére. Clindar tökéletesen tisztában volt ezzel, mialatt az emberszabásúakat tanulmányozta, és felkészült rá, hogy istent játsszon közöttük.

 

Heves zivatar tombolt, és az áthatolhatatlan űrruháján túli világ szívfájdítóan frissnek, csillogónak látszott. Egy ilyen reggel bűnnek érezte gyilkolni, és még az a tudat sem adott felmentést, hogy e ragyogó földön percenként és titokban sok ezernyi haláleset fordul elő.
A csillagokból érkezett vadász a szavanna szélén állva szemelte ki áldozatát. Messze, a távoli horizonton gazellák, antilopok, gnúk és zebrák – vagy olyan állatok, melyeknek majdani leszármazottai fogják viselni e neveket – megszámlálhatatlan sokasága legelészett a hullámzó fűtengerben. A vállához emelte a fegyverét, célzott, és lőtt. A fényvillanást alig lehetett észlelni az afrikai nap éles ragyogásában, és az egyik fiatal gazella is olyan hirtelen és némán esett össze, hogy még a társai sem figyeltek fel rá. Még amikor Clindar odasétált, hogy fölnyalábolja a tetemet – teljesen épnek tűnt, leszámítva a szíve fölötti, perzselt szélű lyukat –, csak pár méterrel kocogtak arrébb, s szemükben csupán enyhe riadalommal néztek vissza rá.
Clindar fölhajította a gazellát a vállára, és szapora léptekkel megindult az emberszabásúak barlangja felé. Még háromszáz métert sem tett meg, amikor észrevette, és magában jót mosolygott rajta, hogy egy kardfogú tigris lopakodik utána, amely a síkságot övező bozótok közül lesett rá.
Letette a gazellát, és megfordult, hogy szembenézzen a nagymacskával. Amikor az állat látta, hogy észrevették, halkan felmordult, száját felnyitva megmutatta rémítő fogait, egyszersmind megszaporázta a lépteit.
Clindar sem vesztegette az időt. Elfordított egy kapcsolót a ruháján, mire a levegőt nyomban betöltötte egy hullámzó magasságú, baljós üvöltés, mintha ezernyi lény jajgatna kínjában. Odakint a mezőn a legelésző nyájak fejvesztett menekülésbe kezdtek, és Clindar még a fülhasogató szirénázáson túl is hallotta, mint valami távoli mennydörgést, vágtató patáik dobogását.
A tigris a tomporára ülve felágaskodott, és meglepetésében vadul csapkodta az üres levegőt. Aztán visszazökkent a földre, és Clindar elképedésére újra megindult felé. Vagy nagyon bátor volt, vagy nagyon ostoba, vagy nagyon éhes. Akárhogy is, nagyon veszélyes volt.
Clindar lövésre készen előkapta a sugárfegyverét, és épp csak annyi ideje volt, hogy szórt fényre állítsa, mert a tigris máris támadott. Ezúttal elmaradt a szokásos villanás, mert a sugár túl széles területen terült szét. De mire a felugró tigris földet ért, már vak volt; ugyanis az imént száz nap fényével nézett farkasszemet. Clindar ezután minden gond nélkül ki tudott térni a támolygó, zavarában busa fejét rázogató állat elől.
Legalább egy órába telik, mire a félelmetes vad visszanyeri a látását – Clindar csak remélni tudta, hogy addig nem sebzi meg magát, amikor nekimegy valaminek.
Más nem zavarta meg reggeli sétájában, melynek végén egyszer csak ott állt a sziklafal előtt, ahol az emberszabásúak barlangja volt. Jól láthatóan és a lehető legnagyobb zajt csapva lerakta ajándékát közvetlenül a barlang bejárata alá, majd mintegy száz méterre visszavonulva leült, és várt. Annak a lénynek a türelmével várt, aki már ezer születésnapot megért, és ha úgy akarta, akár soha véget nem érő ezreket is megérhetne.
Tudta, hogy szemek figyelik a barlang sötét belsejéből, és a szemek mögött rejlő homályos elmékben félelem és éhség birkóznak egymással. Ehhez fogható szerencsével ritkán találkozhattak az emberszabásúak, mivel a gazellák könnyedén lehagyták őket futásban, és még nem találták fel a vadászásra alkalmas eszközöket.
Kerek egy óra telt el, mire a legöregebb hím felbukkant az árnyékba vesző bejáratnál, tett néhány lépést kifelé, majd visszairamodott a barlang sötét mélyére. Egy újabb óráig nem történt semmi; akkor Clindar barátja, Holdlátó merészkedett ki. Idegesen körülkémlelt, majd ereszkedni kezdett lefelé a sziklafalon. Odarohant a gazellatetemhez, amelyet már zümmögő légyfelhő vett körül, s míg egy pillanatra megállt mellette, látszott rajta, hogy képtelen dönteni.
Clindar minden további nélkül olvasott a gondolataiban. Lakmározzak itt, helyben, töprengett a lény magában, és kockáztassam, hogy engem is felfal valami... vagy vonszoljam el a lakomát a barlang biztonságába... ahol osztoznom kell rajta a többiekkel?
Holdlátó kompromisszumos megoldást talált kínzó problémájára. Tépőfogait a gazella nyakába mélyesztve nagy keservesen kitépett egy falásnyit a véres húsból. Aztán a vállára dobta a tetemet, és meglepő fürgeséggel fölmászott vele a sziklafalon.
Az első lecke ezzel véget ért; Clindar mélységes elégedettséggel visszatért a hajóhoz. Nem számított rá, hogy az emberszabásúak aznap még egyszer elhagyják a barlangot.
Hét gazellával és két antiloppal később nagy lépést tett előre. Amikor letette ajándékát a szikla lábához, az egész család kitódult, és nyomban kezdetét vette a marakodás. Étkezés közben tanúsított viselkedésük még sok kívánnivalót hagyott maga után, de már kezdték magától értetődőnek venni Clindar jelenlétét. Annak ellenére, hogy jól láthatták a furcsa és teljességgel idegen alakot, ahogy ott ül csillogó védőburkában, már egyáltalán nem féltek tőle. Minden nap kicsivel közelebb húzódott hozzájuk, s mostanára az ebédlőhelyüktől alig ötven méterről figyelte őket.
Mielőtt az emberszabásúak teljesen tőle teszik magukat függővé, és elfelejtik, hogyan gondoskodjanak magukról, meg kell tennie a következő lépést.

 

9. Ajándék a csillagokból

A Jupiter fényes csillagként ragyogott az égen, majdnem függőlegesen a feje fölött, amikor hajnal előtt egy órával átvágott az alvó bozótoson. Odafönt, félmilliárd mérföldnyi messzeségben, a nyitott Csillagkapun át, fényéveken keresztül vezetett az út a végtelenül távolabbi messzeségben lévő otthonhoz. Az út számtalan elágazása közül a legtöbb még járatlan volt, és olyan helyekre vezetett, amelyeket talán el se lehet képzelni. E mellékutak némelyikének végében magányos civilizációk élték életüket, egymástól nagy messzeségekbe szétszóródva, a galaktikus spirál innenső, egyik karjának térségében. Egy napon ez a világ is egy lehet közöttük; de addig még legalább egymillió évnek kell eltelnie.
Az emberszabásúak a sötétség óráiban sohasem merészkedtek elő barlangjukból, de Clindar hallotta az új nap kezdetét jelző álmos vakogásukat és civódásukat. Letette a csalétket – egy fiatal vadkant – a szikla alá, amerre majd el fognak haladni. Ezúttal azonban nem húzódott vissza. Az áldozati állattól néhány méterre leült, és várt.
A csillagok, köztük utolsóként a Jupiter, elhalványultak az égen. A felkelő nap sugarai beragyogták a sziklafalat, s lassan vándoroltak rajta, mígnem végül bevilágítottak a barlang száján. Odabentről hirtelen izgatott, időnként éles íík-íík kiáltásokkal vegyes karattyolás hallatszott, amiről Clindar már tudta, hogy amolyan vészjelzésként működik. Az emberszabásúak észrevették őt.
Látta, ahogy a szőrös alakok ott téblábolnak a bejárat körül, és nem tudják, mitévők legyenek. Clindar eldöntötte, hogy ha nem szedik össze a bátorságukat, és elfogadható időn belül nem jönnek le, akkor elmegy. De magával viszi a vadkant is, abban a reményben, hogy ebből levonják majd a következtetést, hogy az ennivaló és a barátság elválaszthatatlanul összekapcsolódnak egymással.
Örömteli meglepetésére nem kellett sokáig várakoznia. Holdlátó lassan de eltökélten leereszkedett a sziklafalról. A földtől öt-hat méter magasságba érve megállt, hogy áttekintse a helyzetet. Vélhetőleg továbbra is kellő biztonságban érezte magát, és rendes körülmények között igaza is lett volna. Egyetlen nagymacska sem, legföljebb egy fürge majom lett volna képes megmászni ezt a majdnem függőleges sziklafalat.
Clindar előhúzott egy kést a felszerelése hevederéből, és inkább erővel, semmint szakértelemmel, darabolni kezdte a vadkant. Arra gondolt, Holdlátó szemében varázslatnak tűnhet az, amilyen gyorsan a kemény hús a szeme láttára válik szét darabokra; ő ugyanis pár másodperc alatt csinálta meg ugyanazt, amit az emberszabásúak hosszú perceken át tudtak csak elvégezni a fogukkal és a kezükkel. Amikor levágta az egyik mellső lábat, kinyújtotta a megigézetten bámuló Holdlátó felé.
Clindar türelmes volt, Holdlátó pedig éhes, az eredmény mégsem volt biztosra vehető. A teremtmény hosszú percekig tétován függött a sziklafalon, aztán egy méterrel lejjebb ereszkedett, majd rögtön sietve visszamászott. Végül dűlőre vitte a dolgot, és összeszedte minden bátorságát. Továbbra is minden pillanatban menekülésre készen lehuppant a földre, és óvatosan oldalazva lassan közelített Clindarhoz. Pár lépésenként fölegyenesedett egy pillanatra, és fintorogva a fogait mutogatta. Láthatóan így akarta közölni, hogy ha a szükség úgy hozza, meg tudja védeni magát.
Több percbe telt, míg számos meghátrálással és elbizonytalanodással megtette az utolsó métereket. Clindar eközben úgy tett, mintha mohón rágná a vadkan lábát, amit időről időre csalogatóan fölemelt a magasba.
Holdlátó hirtelen kikapta a kezéből, és zsákmányával a foga között már fönt is volt félúton a barlang felé, a sziklafalon. Clindar megint hozzálátott a tetem darabolásához, s közben várta, hogy mi lesz. Egy óra sem telt belé, Holdlátó visszajött repetázni. Ezúttal Fehérüstök és Csorbafogú is leereszkedtek utána a sziklafal közepéig, s onnan nézték szorongva és sóvárogva az eseményeket.
Így folytatódott nap mint nap a primitív csalafintasággal kivitelezett kísérletezés – néha reggel, mielőtt még a csapat elhagyta volna a barlangot, néha meg este, miután hazatértek az egész napos gyűjtögetésből. Egy hét elteltével Clindart elfogadták a törzs tiszteletbeli tagjául. Már egyáltalán nem féltek tőle, és körben letelepedve, néhány méter távolságból figyelték, mit csinál. Egyik-másik kölyök néha odafutott hozzá, megérintette, de az anyja ilyenkor leteremtette. A felnőttek továbbra is kerülték a közvetlen érintkezést – kíváncsiak voltak, de még nem barátkoztak vele.
Clindar számára hátborzongató, már-már valószerűtlen volt ez a létforma, ez a naponkénti ide-oda kapcsolás az egymástól évmilliók távolságában lévő két világ között. Miközben társai a tudományuknak köszönhető legfejlettebb eszközökkel kutatták a bolygót, ő maga mentálisan azonosult azokkal a lényekkel, akikben még alig pislákolt az értelem. Az ő szemükkel kellett látnia, emlékeznie kellett, milyen esetlenül képesek csak bánni otromba ujjaikkal, el kellett képzelnie az agyukban lezajló lassú folyamatot, valahányszor valami új dologgal találták szembe magukat. Szerencsére voltak mások, akik tapasztalataikkal irányították; amikor a felderítőhajó fedélzetén tartózkodott, kikereshette a régi felvételeket, megnézhette, hogy csinálták más világokon a korábbi expedíciók. Tanulhatott a sikereikből, és elkerülhette a tévedéseiket.
Mivel a beszéd kialakulására még egymillió évet kellett várni, csak a példamutatással lehetett tanítani e lényeket. És mivel Clindar népe mindenben kiváló volt, aminek megtanulására rászánta magát, hamarosan Clindar lett a bolygó legeredményesebb vadásza. Meglepte, sőt kicsit zavarba is ejtette, hogy ennyire élvezi a vadászatot. Az ősi ösztönök nem haltak ki teljesen, hiába követte egymást százezer nemzedék azóta, hogy utoljára űzhették szabadon ezt a sportot.
Kedvenc fegyvere az egyik nagyobb testű antilop combcsontja volt; dudoros végével tökéletes bunkósbotként, bármilyen faágnál sokkal használhatóbb fegyverként szolgált. Egyetlen jól irányzott ütéssel le lehetett teríteni vele az emberszabásúakkal nagyjából azonos méretű bármilyen állatot, de megfutamítani jóval nagyobbakat is. Clindar alig várta, hogy ezt bebizonyíthassa, és arra gondolt, rendez nekik egy kis bemutatót. Mint kiderült, kívánsága minden előzetes terv készítése nélkül teljesült.
A horda – még nem lehetett törzsnek nevezni – mostanára már teljesen azonosította őt az élelemmel, és a hímek mindenhová hajlandók voltak követni, ahová csak ment. Még azok a nőstények Is, akik nem cipeltek kölyköt, abbahagyták olykor a levelek és gyümölcsök gyűjtögetését, hogy mellé szegődjenek, hátha nekik is jut valami a sikeres vadászat után.
A hajótól alig néhány száz méterre bukkantak rá az elpusztult zebrára, melyet már megrohamoztak a hiénák. Hat rühes, visszataszító dögevő tépte-rágta a tetemet. Abban a biztos tudatban, hogy oroszlánnál kisebb állat úgysem meri háborgatni őket, Clindar közeledtére sem hagyták abba a lakmározást. Ő hallotta a háta mögött tisztes távolságban idegesen karattyoló népséget.
A hiénák gyanakodva, vicsorogva néztek Clindarra, és akkor sem hátráltak meg, amikor közelebb ment hozzájuk. Életükben akkor láttak először kétlábút – lévén ő az egyetlen két lábon járó lény az egész bolygón –, de különös kinézete nem ijesztette el őket. Biztosak voltak benne, hogy képesek megvédeni a prédájukat.
Egy pillanattal később már nem voltak ebben olyan biztosak. Clindar, mindkét kezében egy-egy bunkóval, forgószélként csapott le rájuk, és ütötte-verte, ahol érte a meglepett állatokat. Túlontúl meglepte őket ahhoz, hogy ellentámadást intézzenek, inkább rút csaholással menekülőre fogták a dolgot. De hirtelen egyikük összeszedte a bátorságát, megpördült, és egyenesen Clindar fejére vetette magát.
Ez épp jó volt; a dolognak nem volt szabad túl könnyűnek látszania, különben az emberszabásúak túlbecsülnék e primitív fegyvereket, és katasztrofális helyzetekbe sodornák önmagukat. Meg kellett tanulniuk, hogy egy bunkósbottól még nem lesznek legyőzhetetlenek, és hogy egy harc kimenetele a saját ügyességükön és erejükön is múlik.
Ezzel együtt Clindar csalt: a szemléltető oktatás nem volt igazán sportszerű, jóllehet a céljának nagyszerűen megfelelt. Ő ugyanis sokkal erősebb és koordináltabb mozgású volt, mint ezek a bumfordi, esetlen majomemberek, vészhelyzetben meg egyébként is olyan gyorsan mozgott, amivel ezen a világon csak nagyon kevés állat vehette volna fel a versenyt. Ráadásul egy rugalmas és hihetetlenül erős szigetelőréteg tökéletesen megvédte a levegőben és a talajban hemzsegő mikroszkopikus méretű gyilkosoktól. A hiénának valójában nem volt esélye.
Mire az állat nekirugaszkodott, Clindar már ki is lépett oldalt – felgyorsult érzékei számára a hiéna mozgása olyan volt, mintha lelassítva úszna el mellette a levegőben. Eközben a bunkóval irtózatos erejű csapást mért rá – nem is mérte föl jól az erejét, mert a csont egy reccsenéssel kettéhasadt, és már csak a törött csonkot tartotta a kezében. De ez se számított; a hiéna már holtan zuhant le a földre. A többiek, akik megfordultak, hogy kivárják a küzdelem végét, és a közelből lesték reménykedve az új prédát, nem várták meg az újabb bemutatót.
A harcot az emberszabásúak is tisztes távolból nézték, de legalább nem futottak el ijedtükben. Most egyfajta nyugtalan mohósággal, figyelmüket Clindar és áldozata között megosztva, közeledtek.
Holdlátó – aki mint mindig, most is elöl jött – ért oda hozzá elsőnek. Oldalvást lépegetve közelítette meg a lemészárolt hiénát, óvatosan kinyújtotta felé a mancsát, megérintette a tetemet, majd rögtön vissza is rántotta a kezét. Ezt még kétszer megismételte, mígnem meggyőződött róla, hogy az állat csakugyan élettelen. Akkor a csodálkozástól szó szerint leesett állal, komikusan megdöbbent arccal Clindarra bámult, mint aki nem hisz a szemének.
Clindar meg csak állt ott, jobb kezében a törött lábszárcsonttal, és várt. Döntő pillanat volt ez; ennél jobb nem lesz soha többé. Ha Holdlátó most nem értette meg a leckét, akkor soha nem fogja megérteni.
A majomember lassan elindult felé, majd másfél méterre tőle lekuporodott a földre. Még soha nem jött ilyen közel hozzá. Fejét kissé oldalra billentve, a feszült figyelem pózába merevedve bámulta a Clindar kezében lévő csontot. Azután kinyújtotta egyik mancsát, és megérintette a kezdetleges bunkósbotot.
Ujjai rákulcsolódtak a végére, és szelíden rántottak egyet rajta. Clindar egy pillanatig még fogta erősen, aztán ellazította a szorítását.
Holdlátó elvette tőle a csontot, egy darabig feszülten nézte, majd szaglászni és rágcsálni kezdte. Clindart mélységes csalódás fogta el; lám, a lecke máris feledésbe merült. Csak egy újabb falat ennivalót jelentett – nem a jövő kulcsát, az eszközt, amely elvezethet e világ – és sok más világ – fölötti uralom megszerzéséig.
De ekkor Holdlátónak hirtelen eszébe jutott. Felugrott, és jobb mancsában a csontot lengetve táncolni kezdett. Mozgás közben testtartása majdnem függőleges volt, és csak amikor megállt, kellett ismét megtámaszkodnia a szabad mellső végtagján. Már megkezdődött nála az ámulatba ejtő és visszafordíthatatlan folyamat, melyben négylábúból kétlábúvá fog válni.
A kis tánc mindössze öt másodpercig tartott; ezután Holdlátó egy hirtelen váltással a hiénatetem felé iramodott, de olyan eszeveszett izgalommal, hogy a társai, akik már rákezdték a szokásos civakodást a zsákmány körül, ijedten rebbentek szét.
Holdlátó esetlenül, de olyan erővel, ami pótolta a hiányzó szakértelmet, bunkójával csépelni kezdte a dögöt. A többiek lenyűgözve, döbbenten nézték, mit művel. Egyedül Clindar értette, mi történik itt. És tudta, hogy ez a világ az idő egy fordulópontjához érkezett. Legígéretesebb teremtményének a kezébe adta az első eszközt, s ezzel kezdetét vette egy újabb faj története.

 

 

10. Búcsú a Földtől

A következő öt év alatt, miközben a bolygó felszínén széltében-hosszában cirkáló felderítőhajók milliószámra gyűjtötték be az információkat, Clindar sokszor ellátogatott az emberszabásúakhoz. Többé nem vadászott velük – ami azt illeti, meglepően, sőt nyugtalanítóan hamar megtanulták ezt a leckét, és már az összes hím tudta, hogy ha a szükség úgy hozza, hogyan használja a bunkót. Ehelyett más eszközöket próbált megismertetni velük, melyek közül a kőkés és a kalapács volt a legfontosabb.
E kis kéziszerszámok, noha első látásra kezdetlegesnek tűnhettek, óriási ugrást jelentettek a technika területén. Sokszorosára növelték használóik teljesítőképességét – s ezzel együtt az életben maradási esélyüket. Egy célszerűen kialakított pattintott kőszerszámmal ki lehetett ásni kemény gyökereket, és le lehetett vágni lédús ágakat, melyeket egyébként csak kimerítő és hosszadalmas munkával tudtak volna begyűjteni. És egy kis gömbölyű kővel, amely épp beleillett a kézbe, nagyon ügyesen fel lehetett törni a csontokat, hogy az ember hozzájuthasson a velőhöz, vagy bezúzni az állatok koponyáját, ahol a legfinomabb és legvédettebb falatok rejtőztek.
Egy napon, ha minden jól megy, az emberszabásúak már nemcsak használják az eszközöket, hanem készítenek is maguknak – fémből, műanyagból, és a végén a puszta erőterekből. De hogy majd hogyan használják ezeket az eszközöket – jó vagy gonosz célokra-e –, azt nem lehetett előre megjósolni; azt majd csak az egymást követő korok fogják elárulni.
Megkapták a kezdő lökést, és ennél többet nem lehetett, de nem is kellett megadni egy, az értelmes gondolkodásnak ezen a szintjén álló fajnak. A többi már az ő dolga. Lehet, hogy katasztrofális lesz a végeredmény, mint oly gyakran előfordult a múltban. A kudarcokat nem lehetett elkerülni, de túl lehetett lépni rajtuk; ha egy világ elveszett is, volt még sok másik.
Mert Clindar népe a saját gyermekkorában mélyen eltemetett ösztönöktől hajtva a csillagmezők kertészeiként tevékenykedett. Vetettek, és gyakran arattak is. De néha gyomlálniuk is kellett.

 

Clindar, a sorssal való kísérletezésén töprengve, utoljára állt meg az afrikai síkságon. A fölébe magasodó felderítő cirkáló gömbjében már ott lüktettek azok az energiák, melyek hamarosan felröppentik az űrmély magányos tereibe. És közben ott ült a nyakában egy majomgyerek, akinek esze ágában sem volt félni tőle, és lelkesen kurkászott a ruhája ráncaiban tetvek és sókristályok után. Clindar már jó ideje levethette magáról a védőburkát; már immúnissá vált e világ mikrofaunájával szemben, és semmi olyasmit sem hordott magán, amellyel elpusztíthatná az őt körülvevő életet.
Pár méterre tőlük a kölyök anyja bogyókat szedegetett; ügyet sem vetett a porontyára, mint aki teljesen biztos abban, hogy jó kezekben van. Soha nem fogja megtudni, gondolta Clindar, mennyit javultak kicsinye esélyei, hogy életben maradjon. A törzs szépen gyarapodott, hála az eszközöknek és fegyvereknek, melyeket adott nekik; már nem éheztek, és nem voltak védtelenek sem. Még a nagymacskák is kezdték kerülni ezeket az állatokat, melyeknek mellső lába, melyen még karom sem volt, rettentő fájdalmakat tudott okozni.
Az övében lévő kommunikátorban zenei hangok sora csendült fel; a barátai már türelmetlenkedtek. Nem hibáztatta őket; az eltelt években mindvégig el voltak szigetelve ettől a világtól, miközben ő vállalta az összes kockázatot – meg a sikert. Ők majd később, más bolygókon teszik ugyanezt, miközben ő a hajó biztonságából fogja figyelni a műszereket és a felvevőkészülékeket. Hol lehet Holdlátó? Nem messze, ebben biztos volt. Három éles füttyszót hallatott – az emberszabásúak már tudták, hogy ő jelez így –, és várt.
Pár perc múlva megzörrent az aljnövényzet, és egy kis gazellával a vállán előbukkant Holdlátó. Barátját meglátva örömében grimaszolva és csicsergő hangokat hallatva lódult meg feléje azzal az esetlenül imbolygó, de gyors szökdécseléssel, ahogy olyankor szokott, amikor egyik mellső végtagjában cipelt valamit.
Az eltelt öt év alatt Holdlátó felnőtté vált, jócskán meg is öregedett, és immár várható volt kurta életének közeli – kétségtelenül erőszakos – vége. Ennek ellenére jó kondíciónak örvendett: csak néhány kopasz folt virított mellén és combjain, és látszott rajta, hogy jól táplált. Néhány hónapja egy hiénával verekedve elveszítette a bal fülét, de önmagában már ez is a haladás jele volt. Egyik őse sem álmodhatott volna arról, hogy felvegye a versenyt a szavannák acsarkodó dögevőivel.
Clindar, nyakában a kölyökkel, kilépett a hajó árnyékából, hogy elébe menjen barátjának. A kicsi talán épp Holdlátó kölyke volt; az ilyesmit nem lehetett tudni, mivel az emberszabásúak válogatás nélkül párosodtak egymással, s a stabil családi kapcsolatok még a távoli jövő fejleményei közé tartoztak. A kölyköket valamennyi nőstény gondozta, és valamennyi hím elpofozta az útjából.
Ez a nyitott térség épp jó lesz. Clindar kinyújtotta a kezét Holdlátó felé, és várt. Eleinte az emberszabású került minden testi érintkezést, kivált akkor, ha ennivalót vitt, de mára már teljesen eltűnt belőle mindenféle gyanakvás. Bizalommal nyújtotta szabad kezét Clindarnak, és még egyszer utoljára megérintették egymást a kettőjüket elválasztó szakadékok felett.
Clindar húzni kezdte fölfelé a szőrös mancsot, aminek következtében Holdlátó imbolyogva a hátsó lábaira állt – abba a pozícióba, melyet késői ivadékai kénytelenek lesznek felvenni, hogy ezzel szabaddá tegyék a kezüket és az agyukat. Arcát a hajó felé fordítva feje egy kis mozdulatával jelezte, hogy „most”. Kommunikátorában szinte azonnal felhangzott a jóváhagyás rövid hangjele, és Clindar visszaejtette Holdlátó kezét a földre.
Az idők messzeségében, amikor a kis emberszabású rég elporlott csontjait már visszafogadta a föld, ez a felvétel, mely megörökítette a búcsújukat, még mindig meglesz, hogy Clindar újra meg újra megnézhesse. Élete elkövetkező évezredei alatt új és új felvételek kerülnek majd e mellé, mígnem elkövetkezik a pillanat – ha elkövetkezik –, hogy elege lesz a világmindenségből és önnön halhatatlanságából.
A cirkálóhajó buborékja némán, mint a felszálló füst, fölemelkedett az afrikai síkságról, és beleolvadt az égbe. Holdlátó észre sem vette, hogy elment; addigra már minden figyelmét lekötötte az imént elejtett gazella. Nemsokára el is felejti látogatóját – az ajándékokat azonban, melyeket a csillagokból hozott magával, nem fogja elfelejteni.
Utódai egyre jobban, egyre ügyesebben bánnak majd velük, míg el nem jön az újabb találkozás ideje.

 

Már csak egy apró, de fontos dolgot kellett elintézni, ezért a hajó rövid időre leszállt a Holdon.
A holdi éjfélen szanaszét szóródtak a lehasadó, fagyos szikladarabok, miközben a feszítőmezők vájták az üreget, amely meg fogja védeni az Őrszemet az idő és a tér minden előre látható viszontagságától. Felállították a fekete tetraédert, majd elszigetelték a Nap fényétől és a Föld fényétől. A széttördelt sziklát visszaállították a helyére; pár ezer év, és a szüntelen szitáló meteorpor tökéletesen el fogja rejteni a hasadást.
De az eltemetett gép mágnesjele bele fogja kiabálni az üres égbe, hogy itt van, és ha értelmes lény jár erre, figyelmét semmiképpen sem kerülheti el. Ha majd Holdlátó valamikori leszármazottai kiszabadulnak az űrbe, útban a csillagok felé feltétlenül meg kell állniuk itt. És akkor azok, akik elindították őket ezen az úton, tudni fogják, hogy már jönnek, és felkészülnek a fogadásukra.
Az is lehet, persze, hogy valamilyen kultúra megszületik e bolygón, s abban az ártatlan hitben virágzik egy rövid ideig, hogy körülötte forog a világmindenség, aztán visszasüllyed az öntudatra ébredés előtti alkonyi szürkületbe, vissza az állatvilágba, amelyből egyszer már kiemelkedett. Az ilyen civilizációból annyi volt e százmilliárd világból álló galaxisban, hogy meg se lehetett számolni, nemhogy kutatni lehetett volna. Sok csodát és sok érdekességet lehetett volna látni rajtuk, mégis el kellett menni mellettük. Valójában kevés élt annyi ideig, hogy megérte volna a második látogatást; tünékeny felvillanásai voltak az értelemnek, halványan rezzenő szentjánosbogár-fénypontok a kozmikus éjszakában.
Ám ha egy faj kezdett kimozdulni szülővilágáról, és tudatára ébredt a körülötte lévő mindenségnek, akkor már megérdemelte, hogy felfigyeljenek rá. Csak egy űrutazó kultúra képes igazán túllépni saját környezetén, és együtt dolgozni másokkal azon, hogy célt adjanak a teremtésnek. Ezért az ilyet fel kellett deríteni, és vigyázni kellett rá – feltéve, ha megérdemelte. Mert nem mindig érdemelték meg. Az immár milliónyi bolygón őrszolgálatot teljesítő őrszemjelállomások a jó hírek mellett néha rosszakról is tudósítottak.
Ahogy a hajó fölemelkedett a Tycho szívéből, Clindar még egy utolsó pillantást vetett a Hold egén mozdulatlanul függő kékeszöld bolygóra. Afrika épp felé fordulva fürdött az elrejtőző Nap meleg sugaraiban. Clindar szeretett volna tovább ott maradni – legalább még száz évet –, de hívták az új világok, messze a Csillagkapu felfoghatatlan útkanyarulatain túl.
Valószínűtlen, hogy valaha is megtudja, mi lett az általa elindított láncreakció következménye; volt rá esély, hogy néhány nemzedéknyi idő alatt elfelejtődik, és nem hagy nyomot maga után. Az ilyen korai szakaszokban elég egy járvány, vagy klímaváltozás, vagy akármilyen véletlen esemény, hogy az épp csak pislákoló értelem megsemmisüljön, mielőtt még megerősödhetne annyira, hogy meg tudja védeni magát a Mindenség vak erői ellen.
Mert az még bizonyításra vár, hogy a csillagok és a galaxisok törődnek-e valamelyest az értelemmel, vagy hogy tudnak-e egyáltalán a létezéséről.

 

 

11. HAL születése

A 2001 filmváltozatát gyakran érte kritika, amiért nem érdeklik az emberek, és nincsenek benne igazi jellemek – kivéve HAL-t. Azzal, hogy a pleisztocénból egy ugrással az űrben termett, Stanley Kubrick kikerülte az összes olyan problémát, amely az asztronauták személyes hátterének megrajzolásában, a monolit felfedezése által kiváltott politikai és kulturális hatásban, és az új évszázad kezdetének mindennapos élete részleteiben rejlett. Egy egész könyvet írhattunk volna erről; ami azt illeti, írtunk is...
És amikor elkészültünk vele, rájöttünk, hogy az egész egyáltalán nem lényeges a film fő témája szempontjából. Ha mindezt a hátteret meg kellene teremtenünk – ami néhány órával megnövelné a vetítési időt és több millióval a költségeket –, maga a történet kikerülne a fókuszból. Ezért a regényben csak pár oldal játszódik a Földön, i. sz. 2001-ben, míg a film teljes mértékben mellőzi ezt a motívumot, és egyenesen átugrik az űrbe.
A széles olvasóréteget megcélozni akaró science fiction írónak mindig problémát jelent, hogy mi az, amit el kell magyaráznia, és mennyi az a tudás, amit adottnak tekinthet. Igyekeznie kell, hogy ne hozza zavarba az olvasókat, ugyanakkor kerülje el, hogy írása afféle álruhába bújt előadás legyen, amely e műfajra annyira jellemző („Magyarázza el nekünk, professzor úr...”). Egy időben Stanley abban reménykedett, hogy megkerülheti a problémát – természetesen a film vonatkozásában –, ha egy rövid kvázi-dokumentumfilmmel indít, melyben ismert tudósok és filozófusok támasztják alá témánk hihetőségét. El is küldte Roger Carast, hogy készítsen filmes interjúkat a világ minden táján élő több mint húsz űrkutató, számítógépes, antropológus, sőt teológus szaktekintéllyel, köztük Harlow Shapley, Sir Bernard Lovell, Fred Whipple, Frank Drake űrhajósokkal; dr. Margaret Meaddel (aki jóval a szputnyik előtt már fülelte az űrt), és a nagy orosz tudóssal, A. I. Oparinnal. Ő volt az első ember, aki (az 1920-as években) megmutatta azt a valószínű folyamatot, ahogy az élet a kezdetleges földi körülmények között kialakulhatott az egyszerű vegyi anyagokból.
Ezeket a sok esetben lebilincselően érdekes interjúkat sohasem használtuk fel – ami érthető módon bosszantott néhány kiváló és roppantul elfoglalt érintettet. (Az interjúk írásos változatai megtalálhatók Jerry Agel The Making of Kubrick 2001 című könyvében.) De mint kiderült, esztétikailag lehetetlen lett volna beilleszteni őket a filmbe; és fölösleges is. Nekünk nem kellett kiművelnünk a közönséget, ahogy velünk tették az űrhajózás hanyatt-homlok vágtázó eseményei. A film forgatása közben került sor az első űrrandevúra (Gemini VI és VII). A Luna IX leszállt a Viharok óceánjára, és elküldte nekünk az első, mindössze pár hüvelyknyi távolságból készített közelképeket a Hold felszínéről. (Túl későn, a díszletkészítők munkáját már nem segítették vele – addigra minden Hold-jelenetünk elkészült –, de mi szerencsére már voltunk annyira iskolázottak, hogy elég jól eltaláltuk a valóságot.) Mind között a legmeglepőbb és legváratlanabb az első, kétségtelenül mesterséges külső űri rádiójelforrás felfedezésének bejelentése volt egy hónappal a film bemutatója előtt (1968. április). Nem hittük el, hogy az úgynevezett „pulzárok” természetes objektumok (neutroncsillagok), de érdekes volt látni, mennyire hajlik rá a közvélemény és a tudósok, hogy komolyan vegyék a „kis zöld emberkék” hipotézisét.
Ugyanennek az évnek a végén az Apollo-8 megkerülte a Holdat, és az emberiség fele egy másik világról hallgathatta azt a felejthetetlen karácsonyi üzenetet. Ezért aztán nagyon is helyénvaló volt, hogy Stanley nem vesztegette az időt az előkészületekre, hanem egyenesen az űrbe röpítette közönségét. Az óvatoskodó, gyalogos megközelítés azon mód elavulttá tette volna az egész filmet.
Én persze nagyon sajnáltam, hogy elveszítek sok szép földi jelenetet, amelyek megadták a hátteret a jupiteri expedícióhoz (vagy a szaturnuszihoz, mint később a regényváltozatban eldöntöttük). Ezek több – reményeim szerint – fájdalommentes magyarázatot tartalmaztak, mint például az „Univerzum” című fejezet, amely megpróbál leírni egy filmet, amely képet ad a kozmosz méretéről. Azóta két filmet láttam (az egyik Charles Eamesé), amelynek épp ez a témája.
Az itt következő rész szintén HAL (avagy Szókratész, avagy Athena, minthogy a korábbi változatokban ezeken a neveken szerepelt) kezdeti fejlődéséről szól. Látni fogjuk majd, hogy megírása közben HAL elveszíti mozgékonyságát, de roppant mód megnövekszik az intelligenciája.
És ha már itt tartok, szeretnék eloszlatni egy bosszantó és elpusztíthatatlannak látszó mítoszt, amely nem sokkal a film bemutatása után kezdett elterjedni. Amint a regényben világosan le lett írva (16. fejezet), a HAL a heurisztikus programozású algoritmikus számítógép rövidítése. (Nem, ezt nem fogom elmagyarázni, csak annyit árulok el, hogy a számítógép tervezése során mindkettőből a legjobb tulajdonságokat egyesíti magában.) Mindezek ellenére hetenkénti rendszerességgel kiszúrja valaki, hogy a HAL betűi eggyel előzik meg a IBM-éit, és rögtön levonja a következtetést, miszerint Stanley és én e tiszteletreméltó intézettel szórakoztunk.
Történetesen az IBM sokat segített nekünk, ezért meglehetősen zavart bennünket ez a dolog, és amikor észrevettük e véletlen egybeesést, szerettük volna megváltoztatni a nevet. Mivel csakugyan véletlenül alakult így, még ha az esély 26 a köbön, illetve 17 576 az egyhez. (Le lehet ellenőrizni ifjabb HAL-on, e gyönyörű 9100A kalkulátoron, melyet a Hewlett-Packardnál dolgozó barátaimtól kaptam ajándékba 1969 karácsonyára.)

 

[Az alább következő hét fejezet csak részben tartalmazza azt a földi háttéranyagot, melyet Stanley és én teremtettünk meg; én magam több ezer szavas leírást és jellemzést adtam, melyek elveszítették a jelentőségüket. (Nem őrzi felvétel, hogy válaszoltam-e valaha is Stanleynek arra a kérdésére, hogy „pizsamában alszanak-e”.) De ami megmaradt, az továbbra is aktuális, és az is marad még sokáig – egészen addig, míg az idegenekkel való első találkozásra ténylegesen sor nem kerül.
Megjegyzem, ebben az első változatban nem akartuk titokban tartani a küldetés célját; valójában erősen kétlem, hogy ezt meg lehetne csinálni, tekintve a filmben felölelt időtartamot. És ennyi év után újraolvasva az utolsófejezetet – „Éjfél, Washington” –, hirtelen eszembe jut, hogy pontosan négy évvel a megírása után meghívást kaptam a Fehér Házba egy vacsorára, melyet a közelgő karácsonykor a Holdat megkerülni készülő első emberek tiszteletére rendeztek. De addigra már úton voltam Ceylonba, és így elmulasztottam az alkalmat, hogy sok szerencsét kívánjak Bormannek, Andersnek és Lovellnek.
Tulajdonképpen sohasem bocsátom meg Bill Andersnek, hogy – mint utóbb bevallotta – ellenállt a hirtelen támadt kísértésnek, és rádióján nem szólt vissza a Földnek, hogy egy nagy fekete monolitot fedeztek fel a Hold túlsó oldalán...]

 

 

12. Ember és robot

– Bruno – szólalt meg a robot. – Mi az élet?
Dr. Bruno Forster, a Változó Alkalmazhatóságú Gépek Részlegének vezetője, a jobb kommunikáció érdekében megfontolt mozdulattal kivette a pipát a szájából. Szókratész a beszélt szavak mintegy két százalékát még mindig rosszul értette; pipával a szájában az arány akár ötre is nőhetett.
– Három-három-zéró alprogram – felelte óvatosan. – Mi a világegyetem célja? Ne zavard össze a csinos kis fejecskédet efféle problémákkal. Három-három-zéró vége.
Szókratész némán végiggondolta a hallottakat. Valamikor később a nap folyamán, ha megérti a kapott parancsokat, meg fogja ismételni az üzenetet a laborszemélyzet azon tagjának, aki a programsort elindította.
Tréfa volt, természetesen. Ilyen kis fortélyokkal kísérletezve gyakran fedeztek fel nem várt lehetőségeket és előre nem látott korlátokat az 5-ös számú Autonóm Mobil Kutatószondában – közönséges nevén Szókratészben, másképpen abban a „nyavalyás ócskavashalomban”. Forster számára azonban több is volt ez, mint tréfa; és az emberei is tudták ezt.
Egy napon lesznek majd ilyen kérdéseket önként, minden külső sugalmazás nélkül feltevő robotok, ebben biztos volt. És nem sokkal később olyan robotok is lesznek, akik majd válaszolni is tudnak rájuk.
– Kettő-öt-egy alprogram – mondta, gondosan tagolva. – Korrekció, megkülönböztető mátrix Floyd szenátornak. Törlés öt láb tizenegy magasságában; beillesztés hat láb egy magasságában.
Ez majd lefedi, hacsak egy másik tréfamester nem telepített valamit a robot memóriájába. Volt már rá eset, hogy Szókratész szenvedélyes szónoklattal nyitotta meg az igazgatók feleségeinek partiját, amelyben húszórás munkahetet és fizetett szabadnapokat követelt, majd befejezésül kegyetlenséggel vádolta meg tervezőjét, akit következetesen dr. Bruno Frankenstein néven emlegetett. Nagyon meggyőző volt; a hölgyek némelyike még a partiról elmenőben is gyanakodva méregette Brunót.
Nyílt az ajtó. Szókratész könnyedén, kecsesen odalépett, hogy fogadja a küldöttséget.
– Jó reggelt, Floyd szenátor; üdvözöljük a Változó Alkalmazhatóságú Gépek Általános Robotika Részlegében. A nevem Szókratész; szeretném bemutatni önnek néhány legújabb munkánkat.
Szavai láthatóan nagy hatást gyakoroltak a szenátorra és kollégáira. Képeket ugyan már láttak Szókratészról és elődeiről, de azokon nem látszott, hogy ez az acél és kristály mű ilyen kecsesen mozog, és ilyen életszerűen beszél. A robot mérete és formája emlékeztetett az emberére, de csak kevéssé mutatta azokat a hátborzongatóan emberszerű vonásokat, amelyek oly groteszkké vagy visszataszítóvá teszik a horrorfilmek fémszörnyeit. Szókratész saját géplényéből fakadó szépsége maradéktalanul elfogadható volt.
A széles, kör alakú, párnás talpban végződő lábak fémrudak könnyű szerkezetébe foglalt bonyolult összetételű csúszó-lengéscsillapítókból, univerzális tengelykapcsolókból és feszítőrugókból álltak. Olyan elragadó ritmusban hajlottak és nyúltak meg minden egyes lépésnél, mintha saját külön életet élnének.
A csípő fölött – lehetetlen volt teljes mértékben elkerülni az antropomorf megnevezéseket – Szókratész teste sima henger volt, rajta a különböző elektronikus eszközök számára kialakított bemeneti nyílásokkal. Karjai a lábak vékonyabb és finomabb kidolgozású változatai voltak; a jobb kar egyszerű, három ujjú, folyamatos körbeforgatásra alkalmas kézben végződött, míg a bal kéz helyén egy több célú, egyebek között például dugóhúzásra és sörnyitásra alkalmas eszköz volt. Szókratész láthatóan minden vészhelyzet esetére jól fel volt szerelkezve.
Felsőtestét nem fej, hanem egy sor érzékelőt tartalmazó nyitott keret koronázta meg. Egyetlen – négy nagy látószögű, egyenként a négy égtáj valamelyike felé irányozott objektívvel felszerelt – tévékamera biztosított számára körkörös látást. Az emberrel ellentétben Szókratésznek nem volt szüksége hajlítható nyakra; egyszerre látott minden irányban.
– Úgy terveztek, hogy alkalmas legyek mindenféle űri tevékenységre – magyarázta, miközben furcsa, ringó lépteivel elindult az orvosi részleg felé –, és akár önállóan, akár központi vezérléssel működhetek. Van annyi beépített intelligenciám, hogy úrrá tudjak lenni a mindennapos akadályokon, és felbecsülhessem az egyszerűbb vészhelyzeteket. Jelenleg a Morpheus-terv felügyelete a feladatom.
– A kiejtése épp olyan, mint a magáé – nézett kissé gyanakodva Brunóra Joseph Wilkins képviselő.
– Úgy van – válaszolta a mérnök. – Önök mégsem hangfelvételt hallanak. Igaz, hogy az én hangszínemmel, de maga alkotja meg a szavakat. A nyelvtan és a mondatfelépítés is teljes mértékben az ő munkája – néha még jobb is, mintha én csinálnám.
– És konkrétan mennyire értelmes?
– Nehéz közvetlen összehasonlítást végezni. Bizonyos szempontokból nem intelligensebb egy gyors felfogású majomnál. De szinte korlátozás nélkül képes a tanulásra, és sohasem fárad bele, meg sem unja. Ezért tudjuk majd alkalmazni az igazán hosszú távú űrutakon a legénység munkájának segítésére.
– Ó, igen, a Morpheus-tervre gondol! Nagyon érdekesnek találom, ámbár a gondolatára is borsódzik a hátam.
– Tessék, megérkeztünk. Most majd önök is láthatják, és eldönthetik saját maguk.
A robot bevezette a csoportot egy nagy, üres terembe, melynek jelentős részét egy űrkabin életnagyságú makettje foglalta el. A hat méter hosszú, három méter magas, egyik végén légzsilippel felszerelt hengert szivattyúk, elektronikus műszerek, felvevőberendezés és tévémonitorok vették körül. Ablak nem volt rajta, de az egész belső teret egy sor tévéképernyőn lehetett szemmel tartani. Kettő ezek közül meglehetősen nyugtalanító képet mutatott – két öntudatlanul fekvő embert premier plánban. Csukva volt a szemük, kopaszra borotvált fejükön fémsapka, testükre elektródák és mikrofonok voltak erősítve, és nem látszott, hogy lélegeznének.
– Ők a mi Csipkerózsikáink – fordult Bruno Wilkins képviselőhöz. (És miért kell neki ilyenkor mindig lehalkítania a hangját, gondolta bosszúsan. Még ha ébren volnának is, őt akkor sem hallanák.) – Balra Whitehead, jobbra Kaminski.
– Mennyi ideje már? – kérdezte szintén suttogva Wilkins.
– Száznegyvenkét napja... de Szókratész mindent el fog mondani önöknek.
A robot megállt a légzsilip bejáratánál, és mint valami szónok, aki felbecsüli a hallgatóságát, hátborzongatóan emberi módon körülnézett. Ez nem egy beprogramozott reakció, gondolta Bruno; Szókratész vagy lemásolta valakiről, vagy maga találta ki. Mindig ilyeneket csinált, ahogy a tanulás folyamatában áramkörei végigmentek szinte végtelen számú permutációikon. A válasz néha egyáltalán nem illett a helyzethez, és ilyenkor ki kellett törölni; néha mulatságos egyéni modorossággá sikeredett, mint például az az idétlen kis táncikálás, amit olyankor adott elő, amikor hosszú állás után ismét bekapcsolták; és időnként hasznosnak bizonyult. A robot iskolázása állandó folyamat volt, akárcsak készítőié.
– Ez itt a Morpheus-terv – kezdte Szókratész. – Két űrhajóst látnak, akik gyógyszerek és elektronarkózis együttes hatása révén hosszú időtartamokon át tarthatók hibernált állapotban. Élelem- és oxigénfogyasztásuk ezáltal kilencven százalékkal csökkenthető, ami nagyban leegyszerűsíti a készletezés feladatát. Ugyanilyen fontos az is, hogy ezzel a technikával szinte teljes mértékben kiküszöbölhetők azok a pszichés stresszhelyzetek, amelyek olyankor lépnek fel, amikor emberek egy csoportja hónapokat kénytelen eltölteni a világtól elzártan.
– Mit tudhat ő a pszichés stresszhelyzetekről? – mormolta Wilkins.
– Tudnék mesélni – válaszolta mogorván Bruno, azokra a már-már emberi hisztérikus jelenetekre gondolva, amelyeket Szókratész a tanulási folyamat kezdeti napjaiban produkált.
– Ezt a módszert a külső bolygókra irányuló, igen hosszú repülőidőket feltételező, majdani utakhoz dolgozzák ki – folytatta a robot. – Az ilyen utakon egy hozzám hasonló robot vezethetné az űrhajót, és vigyázhatna a legénységre. Az út végén vagy egy esetleges vészhelyzetben automatikusan felébresztené őket. Figyeljék a monitorokat, be fogom mutatni a napi ellenőrző tevékenységemet.
A légzsiliphez lépve bemutatott egy rítust, amelyet szájtátva bámultak a képviselőház tagjai. Háromujjú jobb kezével lecsavarta a bal karja végén lévő többfunkciós szerszámot, s egy hétköznapibb, gyakorlatilag egy párnázott mancshoz hasonló, ötujjú kezet csavart a helyére. Az egész mindössze annyi ideig tartott, mint amikor lencsét cserélnek egy fényképezőgépen; Szókratész ezzel ezermesterből ápolónővé változott.
Belépett a légzsilipbe, s a következő pillanatban megjelent a kabin belsejét mutató monitorokon. Lassan végiglépdelt a középső átjárófolyosón, s közben ellenőrizte az útjába eső műszerek működését. Mozdulatai gyorsak és magabiztosak voltak, mint egy gyakorlott szakemberé, aki tökéletesen tudja a dolgát.
Odament az alvó emberekhez, fölébük hajolt, és vigyázva, óvatosan megnézte a sisakjuk beállítását, valamint bioszenzoraik helyzetét. Volt valami egyszerre baljós és megindító e kvázi-tudatos gép és a teljesen öntudatlan emberek találkozásában; a jelenet valamennyi nézőjén megmutatkoztak a tehetetlen feszültség árulkodó jelei. Még Bruno is, aki pedig már százszor végignézte a mutatványt, főkonstruktőri és tervezőmérnöki minőségében, aggodalommal vegyes büszkeséggel figyelte a robot ténykedését.
Amikor Szókratész, a látottakkal elégedetten fölegyenesedett, és elindult vissza, a légzsilip felé, McBurney, New York város képviselője, megkönnyebbülten felsóhajtott, és valószínűleg kollégái nevében is ezt mondta:
– Nem hiszem, hogy hónapokat át mernék aludni abban a tudatban, hogy csak egy robot dadus vigyáz rám. Biztos benne, hogy a dolog biztonságos? Bruno remélte, hogy valaki felteszi ezt a kérdést.
– Minden elképzelhető óvintézkedést megtettünk – felelte. – Kintről figyeljük Szókratész minden mozdulatát. Ha valami bajt észlelünk, megnyomjuk az ÁLLJ gombot – de még senkinek sem kellett ezt tennie. És hadd mutassak önöknek valamit.
A kabin falába épített egyik mikrofonhoz ment, elfordított egy kapcsolót, és beleszólt:
– Szókratész – ellenőrizd az üzemmódot.
– Önálló üzemmódban vagyok – hallatszott a robot válasza egy hangszóróból. Bruno a látogatók felé fordult.
– Ez azt jelenti, hogy önállóan végzi a munkáját, nem külső utasításoknak engedelmeskedve. Nem rabszolga, hanem önálló személyiség. Kérem, most figyeljenek. Egy néma fohászt követően kiadta a parancsot:
– Kapcsold ki az oxigénkészülékeket. Ismétlem, kapcsold ki.
Szókratész egy pillanatra megtorpant; a teljes határozatlanság jól látható állapotában meg se kísérelte, hogy elinduljon valamerre. Aztán, egy végtelennek tűnő másodperc múlva, megszólalt:
– Parancs elutasítva. Az Első Törvény megsértése.
Bruno megkönnyebbült sóhajt hallatott; az áramkörök még nem voltak százszázalékosan üzembiztosak, az imént kockáztatott.
– Folytasd az önálló programot – mondta, majd elégedett vigyorral a képviselők felé fordult. – Láthatják, megkapta a kiképzést. Tudta, hogy az oxigén elzárásával veszélybe sodorja a rábízottakat, és ezzel megsérti a robotika Első Törvényét.
– A robotika Első Törvényét?
– Igen... fel is tűztük valahová... aha, ott van.
Jókora, kicsit már elkoszolódott felirat – nyilván egy amatőr grafikus műve – lógott a laboratórium falán. Az alábbi írás szerepelt rajta:

 

A ROBOTIKA TÖRVÉNYEI

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.

2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az Első Törvény előírásaiba ütköznének.

3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az Első és Második Törvény előírásaiba.

ISAAC ASIMOV (1920-)

 

Minden törvény mellett egy-egy kis skicc volt látható. Az Első Törvényhez egy ördögi fémszörnyet rajzoltak, amint egy csatabárddal épp kettéhasít egy elképedt embert, miközben ezt mondja: „Dr. Frankenstein, ha nem tévedek.” A Második egy síró robotnővel volt illusztrálva, aki önnön apró másolatával a karjában engedelmesen kivánszorog a hóba, amerre a dühös Bruno Forster mutatja. És a harmadik rajzon egy nyilvánvalóan őrült, és félig szétszerelt robot épp öngyilkosságot követ el egy csavarhúzóval és egy franciakulccsal.
Bruno megvárta, míg a képviselő urak abbahagyják a kacagást, majd belekezdett a magyarázatba.
– A Harmadik Törvényig még nem jutottunk el, és még az az idő is eljöhet, amikor nehéz lesz eldönteni, hogy egy cselekedet az Első vagy a Második Törvényt sérti-e meg. Egy rendőrrobotnak nyilvánvalóan más utasításokat kell adni, mint egy ápolónő robotnak. De mindent összevéve ezek a szabályok kellően stabil alapot adnak.
– Isaac Asimov? – szólalt meg McBurney képviselő. – Nem ő volt az, aki pár éve meghallgatást kért a bizottságunktól?
– Szerintem igen – ő volt az a kedélyes öreg cimbora, aki nagy nyomású vegyi laboratóriumot akart építeni, hogy ott lehessen tanulmányozni, nagy valószínűséggel hogyan reagálnának az élő szervezetek az óriásbolygókon meglévő körülményekre. Mire befejezte, tizenötmilliót szedett ki a zsebünkből.
Visszafelé menet Wilkins képviselő a kabin felé mutatva megjegyezte:
– Még most sem vagyok teljes mértékben meggyőződve róla, hogy csakugyan szükség van-e egy efféle dologra.
– Pillanatnyilag nincs – bólintott Bruno. – De eddig csak nagyon rövid űrutakat tettünk. A Mars és a Vénusz alig pár hónap távolságra vannak, és ami a Holdat illeti – hát az ember még jóformán el se indult, már ott is van! De a Marson túl sokkal nagyobb a Naprendszer. A Jupiterre legalább egy évig tart az út – csak oda! Ezért vitatkoznak még rajta, hogy küldjenek-e embert oda. Ezzel – mutatott az űrkompra – elmozdíthatnánk a Jupiter-tervet a holtpontról. A hibernálással megnyílna az út az összes bolygó ember általi feltárásához. És végső soron még ennél is sokkal többről lehet szó.
– Mire gondol? – kérdezte kicsit élesen Floyd szenátor.
– A csillagokra, természetesen – válaszolta Bruno, előkapva egyik kedvenc témáját. – A saját napunk többi bolygóján nem találtunk értelmes életet, ezért kénytelenek leszünk messzebbre nézni. Milyen izgalmas lesz nálunk okosabb lényeket megismerni, akik talán egészen más rendszerben gondolkodnak! Azt hisszük, hogy a mi logikai rendszereink egyetemes érvényűek – és azok is, amiket a Szókratész-féle robotjainkba beépítünk –, de biztosak nem lehetünk benne. Erre és még sok egyéb kérdésre a válasz odakint rejlik, a csillagokban.
– Csakhogy a legtöbb tudós, aki eddig megjelent a bizottságunk előtt, úgy gondolja, hogy a csillagközi űrhajózás az óriási távolságok miatt mindig is lehetetlen marad – vetette ellene Floyd. – Ők azt mondják, hogy azokkal a hajtóművekkel, amiket mi el tudunk képzelni, évezredekig tartana az utazás.
– És ha igen? – felelte Bruno. – Itt a kezünkben a megoldás. Abban ugyan nem vagyunk biztosak, hogy egyszerű hibernálással meg tudjuk állítani az öregedést, de abban igen, hogy mélyhűtéssel igen. Már dolgoznak is rajta Bethesdában és San Antonión. El tudok képzelni olyan hajót, amely elindul egy tízezer évig tartó útra, és Szókratészhez hasonló robotok végeznék rajta a munkát, amíg el nem jön az idő, hogy kiolvasszák a legénységet.
Floyd szenátoron látszott, hogy alaposan átgondolja a hallottakat; még a demonstrációról is megfeledkezett, amelyet oly nagy körültekintéssel mutattak be a kedvéért. Bruno csak most figyelt fel rá, hogy a szenátor, akit nagyon is jól ismert, kifejezetten szórakozott volt a laborlátogatás alatt; máskor sokkal többet szokott kérdezősködni. De most mintha újra magához tért volna.
– Jól értem? Ön szerint elképzelhető nemcsak bolygóközi, de csillagközi űrhajózás is, és hogy lehet olyan robotokat építeni, amelyek évezredekig képesek működni?
– Pontosan.
– Akár... évmilliókig is?
Ez aztán a kacifántos kérdés, gondolta Bruno; hová az ördögbe akar ez a jóember kilyukadni?
– A jelenleg ismert anyagok és technológiák birtokában nem garantálhatok egymillió évig működőképes robotokat – válaszolta óvatosan. – De el tudok képzelni egy virtuálisan halhatatlan automatát, ha megfelelően vannak szigetelve azok az áramkörei, melyek a gondolkodást végzik. Egy kristály – például a gyémánt – sokáig, nagyon sokáig megmarad; és már elkezdtünk kristályokba építeni memóriákat.
– Mindez roppant lebilincselő – vágott közbe New York képviselője, McBurney –, csakhogy én nem vagyok robot, és már elmúlt az ebédidő. – Szókratészra mutatott, aki kijött a kabinból, s demonstrációs programja végeztével újabb utasításokra várva megállt. – Lehet, hogy ő megelégszik annyival, ha pár percre bedugják a konnektorba, de én ennél valami kiadósabbra vágyom.
– Az energiafelvételnek szörnyen rossz hatásfokú és piszkos módja az evés – közölte Bruno vigyorogva. – Néhány barátom a Biotechnológia Részlegnél már dolgozik a kiiktatásán.
– Kösz a figyelmeztetést – ezt a projektet nem fogjuk támogatni. Én úgy szeretem az emberi testet, ahogy most van. És ha már ennél a témánál vagyunk, van egy másik alapvető előnyünk a robotokkal szemben.
– És mi lenne az?
– A mi elkészítésünkhöz nem kell szakképzettség.
Bruno kötelességszerűen együtt nevetett a többiekkel, noha már százszor hallotta ezt a viccet, és enyhén szólva unta. És különben is, mit bizonyít ez?
Bruno számára, mint sok más kollégája számára is, a gépek, melyekkel dolgozott, egy új fajt képviseltek, amely mentes volt a szerves fejlődés megannyi korlátjától, szennyétől és feszültségétől. Még kezdetlegesek voltak ugyan, de majd megtanulják. Már ma is olyan problémákat tudtak megoldani, melyek bonyolultsága messze meghaladta az emberi gondolkodás képességét. Hamarosan ők fogják megtervezni saját utódaikat, akik olyan célokért fognak küzdeni, amelyeket a Homo sapiens soha még csak fel sem tudna fogni.
Igen, igaz, hogy az ember egy darabig még fölényben lesz a robotokkal szemben, de ennél sokkal fontosabb az, hogy egy napon a robotok gondolkodásban túl fogják szárnyalni az embereket.
Bruno reménykedett benne, hogy majd ha eljön ez a nap, még akkor is jó viszonyban lesznek alkotóikkal.

 

 

13 Az óceánból, a csillagokból

Ezer mérfölddel a Mars felszíne felett az első útját teljesítő Polaris 1-XE kutató űrhajó végre megpihenhetett. Erős sugárzást kibocsátó felületekkel és alacsony nyomású ionmotorgyűrűvel felszerelt kecses, orsó alakú teste darabokra tört volna a légellenállástól, ha belép az atmoszférába. Mélyűri utakra tervezték, és Föld körüli röppályán építették meg; ennél közelebb, mint most, egyetlen világhoz sem merészkedhet soha. A Mars belső holdja, a Phobos két, élesen tagolt vonalú hegyorma között kifeszített vékony kábelek hálója tartotta a magasban. A hajó mindössze néhány száz fontot nyomott e tizenöt mérföld átmérőjű kőgolyóbison; legénységével együtt gyakorlatilag továbbra is szabad röppályán keringett. A gravitáció csak kevéssel haladta meg itt a földi ezredrészét.
David Bowman számára most, hogy már nem nyomta a vállát az útért érzett felelősség súlya, a vörös bolygó látványa a szépség kiapadhatatlan forrásává vált. A déli sark csillogó zúzmarája, a marfa barnája, csokoládébarnája és zöldje, a sivatagok rózsaszínjének végtelen számú változata, a mérsékelt égöveken időnként átvonuló porviharok mozgása, mind-mind olyan látványt nyújtott, amelyekkel nem tudott betelni. A bolygó óriási korongja hétóránként apadt és nőtt, elfogyott és újra megtelt; még akkor is ő uralkodott az égen, amikor a sötét felét fordította feléjük: ilyenkor ugyanis óriási kerek lyukként vonult a csillagok között, egyenként nyeldesve le őket.
David Bowman, a biofizika és a kibernetika szakavatott tudósa, még most is alig-alig merte elhinni, hogy valóban az ifjúkorát meghatározó bolygó, a Mars egyik part menti szigetvilágán lebeg. Az arizonai Flagstaffban született, ahol idősebb David Bowman munkás életének túlnyomó hányadát a Lowell Obszervatóriumban töltötte el, amely már jóval az űrkorszak beköszönte előtt is a Mars-kutatás központja volt. Úgy tűnt, még alig pár év telt el azóta, hogy mindketten ott voltak az obszervatórium centenáriumi ünnepségén, 1994-ben.
Gyakran megállapította magában, hogy Percival Lowell valójában jellegzetes reneszánsz figura volt, aki megelőzte a korát. Az egy személyben diplomata, orientalista, író, kiváló matematikus és nagyszerű megfigyelő Lowell már az 1900-as évek elején felhívta a tudományos világ figyelmét a Marsra és annak „csatornáira”. Jóllehet ma már a legtöbb következtetéséről kiderült, hogy téves, ő lett a Naprendszer tanulmányozásának egyik védőszentje, és a feledés évtizedeiben is ébren tartotta a bolygók iránti érdeklődést. A pompás 24 hüvelykes lencsés távcső, mellyel Bowman megszámlálhatatlan órája bámulta már a Marsot, mind a mai napig használatban volt. Ma, száz évvel később, a bolygó legnagyobb telepe viseli a nevét – és íme, valaki, akinek az apja még ismerte Lowell munkatársait, hamarosan rálép annak a bolygónak a felszínére, amelynek a nagy csillagász az egész életét szentelte.
Az idősebb Bowman remélte, hogy fia egyszer majd a nyomdokaiba lép, de jóllehet a fiút lenyűgözték a csillagok, és sok-sok éjszakát eltöltött az obszervatóriumban, valójában őt az élőlények viselkedése érdekelte. Ez szükségszerűen vezetett a kibernetikához, és arra a senkiföldjére, amely a robotok és az állatok világa között mozgott ide-oda. Az ő segítségével tervezték meg azokat az áramköröket és vezérműveket, melyek révén ez a hajó szinte már élőlényként viselkedett: központi idegrendszerével, számítógépes agyával és érzékszerveivel akár egymillió mérföldes utat is megtehetett volna az űrben.
Milyen különös, hogy miután elfordult a csillagászattól, a munkája révén kellett eljutnia ide, a Marsra! Amikor végeztek a dokkolással, rádióüzenetet küldött az apjának: SIKERESEN LESZÁLLTUNK A PHOBOSON. A BENNSZÜLÖTTEK BARÁTSÁGOSAK. REMÉLEM, LÁTSZ ENGEM A 24 HÜVELYKESSEL. DAVID.
Nem telt bele félóra, megjött a válasz: FLAGSTAFF SAJNOS FELHŐS. HOLNAP ÚJRA PRÓBÁLKOZOM, MINDENKI CSÓKOL, APÁD.
Vajon erről mit gondolt volna a jó öreg Lowell, kérdezte magában David Bowman.
Most viszont valami más üzenet jött a Földről, a marsi égbolton legfényesebben ragyogó csillagról. Az apró műholdbázis – amelyen csak akkor tartózkodott ember, ha hajó érkezett vagy indult el a röppályáról – kommunikációs berendezésének nyomtatóján halk harangjáték jelezte az üzenet végét. Bowman, jobb kezével a vezetőkötelet fogva, a kommunikációs állványhoz lebegett, és letépte a papírlapot.
Többször is el kellett olvasnia a néhány gépelt sort, mire elhitte, amit olvasott. Aztán káromkodni kezdett, méghozzá cifrán, az angolt keverve a navajo nyelvvel.
Ötvenmillió mérföldet tett meg, s e pillanatban nem volt messzebb a Marstól, mint New York Londontól. Még pár óra, és le kellene vinnie a kompot a Lowell Űrkikötőbe.
Ezzel szemben nem fog leszállni a Marson; erre már nem lesz ideje. A Föld valami hihetetlen okból kifolyólag hazarendelte flottája legmodernebb és leggyorsabb hajóját.

 

Peter Whitehead a Tűztenger partján kapta meg az utasítást, ott, ahol egy éktelenül hatalmas nap függött örök időkre kettészelve a horizonton.[3] Azzal a feladattal küldték a Merkúrra, hogy az éjszakai félteke peremén lévő keskeny mérsékelt övi zónában szerelje föl és ellenőrizze a bolygó első, emberrel működtetett bázisának létfenntartó berendezéseit. Néhány év múlva innen indulnak majd el a nappali félteke izzó kemencéjébe tartó expedíciók, ahol az örökös déli verőn a fém is megolvad. De még mielőtt erre sor kerülne, kellett egy talpalatnyi hely a Merkúron, ezért egy kis völgyben, ahová soha nem érnek el a Nap gyilkos sugarai, megépültek az Első Bázis ezüsttel bevont kupolái. Azok a sugarak a hetek múlásával és a bolygó évente ismétlődő librációi okozta billegéstől szüntelenül le-föl csúszkáltak a telep fölött hatszáz méter magasan, fehér izzásban lévő csúcsok során. A hegyekről visszaverődő ragyogás nem okozhatott kárt; egyfajta örökös holdfényként világította be a völgyet, a gyilkos hőnek csupán egy töredékét árasztva le rá.
Whitehead nem bánta, hogy el kell mennie innen. A munkáját elvégezte, és ha valaki nem volt geofizikus vagy mindenre elszánt napkutató, hamar beleunt a Merkúr sajátságos bájaiba. El is határozta, hogy ha majd visszatér a Földre, az Antarktiszon fogja tölteni a szabadságát. De gyanította – helyesen –, hogy egy ideig még nem fog szabadságra menni.

 

Valamivel közelebb a Földhöz, mintegy ezer mérföldre a Vénusz káprázatosan fehér felhőtakarójától, Victor Kaminski keringett a bolygó körül. A három hónap alatt, amióta itt, a Küthérai Egyes Állomáson tartózkodott, egyetlenegyszer sem nyílt rés e felhőkön, de a színükben és a formájukban is legfeljebb csak gyorsan múló változást lehetett megügyelni. Éppoly állandóak voltak, mint a nappal – és az éjszaka – a Merkúron; meglehet, a Nap sugarai azóta nem érték a Vénusz arcát, amióta az élet először jelent meg a Földön.
Ember sem ereszkedett még e felhőtakaró alá, a bolygó forró, sötét, hatalmas nyomás alatt rejtőző világára. De sok műszert leküldtek már, s azok folyamatosan továbbították a barátságtalan környéket radarral, hanghullámokkal, neutronsugarakkal és a planetáris felderítés egyéb eszközeivel letapogató berendezések jelentéseit az űrállomásra. A növekvő adathalmaz nyomán lassan-lassan kezdett kirajzolódni a Föld legközelebbi szomszédjának személyisége. Izgalmas volt látni, hogyan oldódnak meg réges-régi titkok, s bukkannak fel új rejtélyek a tudomány határterületein. Többek között, hogy mi okozhatja azt a szűnni nem akaró, egyenletes dübörgést az északi 125. és a nyugati 52. pontnál. Úgy hangzott, mint valami vízesés – de egy olyan világon, ahol a hőmérséklet jóval meghaladta a túlhevített gőzét, nem létezhettek vízesések. Mikrofonokkal ki tudták jelölni a zajforrás öt kilométeres körzetét, de magát a forrást eddig még nem sikerült lokalizálni.
Ez csak az egyik olyan probléma volt, amely izgalmat hozott Victor Kaminski csillagász és bolygókutató életébe. A Vénusz furcsa és barátságtalan világ volt, ő mégis szerelembe esett vele. (Sohasem tudott másként gondolni rá, mint nőneműre.) És most, nagy bosszúságára és csalódására, a Föld visszahívja.
Még nem tudta, hogy egy sokkal nagyobb vadat kell űzőbe vennie.

 

A queenslandi parttól két mérföldnyire a Bombora nevű vízisikló (kizárólagos gyártója Mario Lombini, Coolangatta – Szerelőműhely) lágyan ringatózott a Nagy Korallzátony vizein. A három Lombini fivér és az egy szem Lombini lány kétkedve figyelte vendégüket, aki az utolsó igazításokat végezte új találmányán.
Az a tárgy, amely mellett William Hunter térdelt, első pillantásra egy teljesen hétköznapi kinézetű, élénksárgára festett vízisínek látszott. Az ívelt belépőélt azonban egy sor keskeny rés törte meg, s ettől elölnézetből egy túlméretezett szájszervre emlékeztetett. Hátul, a függőleges vezérsík mindkét oldalán két nagyobb rés volt rajta.
Hunter megforgatta a széles végű csavarhúzót, mire a szintbe szerelt lemez kinyílt a deszka alsó felületén. A belső üregben két keskeny gáztartály, néhány ügyesen elrendezett vízelvezető cső, valamint néhány irányító kábel és egy apró nyomásmérő kapott helyet. Egy szelep elfordítása és a mérő ellenőrzése után gondosan visszahelyezte a lemezt.
– Vigyázat! – kiáltotta, és megragadta a süllyesztett fogantyúkat. A gáz süvítve kiáramlott, és a jármű megrándult, mintha élőlény volna.
– Úgy látszik, magához tért – jegyezte meg elégedetten a feltaláló. – Lássuk, utolértek-e!
Leengedte a deszkát a vízre, hassal ráfeküdt, és gázt adott.
A sima műanyag rázkódva ugrándozni kezdett alatta; az olajosan sima, kékeszöld víz kielégítő gyorsasággal iramlott hátra, centiméterekkel az orra előtt. Széles, fehéren tajtékos nyomot húzva maga után többé-kevésbé Új-Zéland felé vette az irányt. A deszka irányítása annyira lefoglalta, hogy hátra se nézett, de így is tudta, hogy a Bombora légpárnáján száguldva fog a nyomába eredni.
Egy hatalmas hullám gördült feléje; fölé, vagy rajta keresztül? Ez volt a probléma, és Hunter rendszerint rosszul döntött. Kissé lejjebb irányozta a deszka orrát, vett egy nagy levegőt, és megnyomta a gázszelep gombját.
Ívben meghajló zöld fal emelkedett a feje fölé, s ő simán rásiklott, bele a harsogó víz alatti világba. Néhány másodpercig a hullám visszarántotta a part felé, de aztán, ahogy kiadta az erejét, Hunter a túloldalán újra a felszínre emelkedett, és kirázta a vizet a szeméből.
A Bomborát keresve körülnézett, de arra már nem volt ideje, hogy meg is lássa, mert szél szaggatta tarajával óriáskígyóként sziszegve jött az újabb hullám. Ismét belemerült a zöld fényű víz alatti világba, s közben három másodperces löketekkel táplálta a parányi vízi sugárhajtóművet.
Már épp kezdte elveszíteni az uralmát a sűrűn rárontó hullámok felett, amikor váratlanul kijutott a szelíden emelkedő és süllyedő, nyugodt vízre. Körbeforgatva a deszkát, visszanézett a partra – és nagyot nyelt, látva a mozgó, folyékony dombok hatalmas púpjait, melyek immár elválasztották a szárazföldtől. De hol lehet a Bombora?
Ekkor meglátta, hogy a vízisikló teljes sebességgel megkerüli a hullámtörést, és a hosszabb, de csendesebb vizeken kifut a tengerre. Azt is látta, hogy Mario integet neki – talán figyelmeztetni akarja, hogy ne próbáljon átkelni azokon a hullámokon. Ha ezek az ausztrálok idegesek tőle, akkor neki nyilvánvalóan nem szabad kockáztatnia. Elnyúlt hát a deszkán, és várt.
A Bombora vízpermetet zúdítva rá mellé siklott, és Hunter elcsüggedve látta, hogy Mario felé nyújtja a telefont.
– Washingtoni hívás – közölte a legidősebb Lombíni fivér, miközben leállította a motort, és a Bombora a keréklapátjaira ereszkedve lebegett a vízen. – Mondtam, hogy nem vagy itt, de nem vették be.
Átnyújtotta neki a zsinór nélküli készüléket, és a le-föl hintázó deszkán fekvő Hunter már hallotta is a világ túlsó oldaláról érkező, ellentmondást nem tűrő hangot.
– Igen, uram... máris jövök – felelte tompán, és visszaadta a telefont Mariónak.
Annak is megvolt a hátránya, ha valaki az Űrhajózási Ügynökség első számú hajtómű-specialistája volt. Vakációja szinte még el sem kezdődött, már véget is ért, és a Lombini fivérek kénytelenek lesznek önállóan befejezni a Tintahal kifejlesztését, és vállalni a marketingmunkát. Ami még ennél is rosszabb, szintén ugrott a Helenával tervezett út a Nagy Korallzátonyhoz, továbbá a Heron Island-i szobafoglalást is le kell mondania.
Talán jobb is így; ritkán sül ki abból jó, ha valaki keveri az üzletet az élvezettel. De persze maga is tudta, hogy csak savanyú a szőlő.
Huszonkétezer mérfölddel a Föld felett, az Intelsat VIII fedélzetén tartózkodó Jack Kimball jóval szerencsésebbnek tudhatta magát. Bár nem volt könnyű magánéletet is élni azon a magasban úszó, hatalmas tutajon, amely a Csendes-óceán térségének távközlési rendszereit kezelte, neki és Irene Martinsonnak sikerült, méghozzá kielégítő eredménnyel.
Az űrkorszak fejlődésével párhuzamosan napvilágot látó szemérmetlen spekulációk nem voltak teljesen alaptalanok. A súlytalanság állapotában az indiai templomi képzőművészet néhány buja képzeletről tanúskodó ábrázolása átkerült a gyakorlatban alkalmazott technikák birodalmába; nem kellett ahhoz atlétának lenni, hogy valaki túlszárnyalja a Puriban lévő nagy Konarak Templom találékony szobrászainak képzeletében megszületett bármely műalkotást. És az is érdekes volt – a pszichológusok fel is figyeltek rá –, hogy e művészi alkotások reprodukciói kifejezett népszerűségnek örvendtek minden nagyobb, állandó személyzettel működő űrállomáson.
Voltak, akik azt vallották, hogy zéró gravitáción a szex tantaluszi kínokat okoz, és nem elégíti ki teljesen az embert. Az egyik irányzat ragaszkodott a legalább egyharmad gravitációhoz – ami azt jelentette, hogy szószólói megtalálnák a boldogságukat a Marson, de állandó kielégületlenségben szenvednének a Holdon. Mint Kimball a jövő számára készülő emlékirataiban megjegyezte, az ilyeneknek vagy túl sok a gátlásuk, vagy túl kevés a fantáziájuk. Őt egyik váddal sem lehetett illetni.
Amikor mindketten újra szalonképes állapotba kerültek, Kimball kireteszelte az űrruharaktár ajtaját. Irene eközben kuncogni kezdett.
– Képzeld csak el, mi lenne, ha egy váratlan vészhelyzetben mindenki iderohanna űrruháért – mondta nevetve.
– Hát elsőként nekünk kéne keresnünk egyet – vigyorgott Jack. – Mikor leszel megint szolgálaton kívül?
Mielőtt Irene válaszolhatott volna, a folyosói hangszóró megköszörülte a torkát, és határozott hangon bejelentette:
– Dr. Kimball, kérem, jelentkezzen az Irányításnál.
– Jaj, ne! – kapkodott levegő után Irene. – Csak nem szereltek be ide is egy mikrofont?
– Ha igen, akkor nem mi leszünk bajban – jelentette ki Kimball vészjósló arccal. – Nekem kell engedélyeznem az áramkörökben végrehajtott minden változtatást, és itt dögöljek meg, ha valaha szóltam egy szót a ruharaktári mikrofonokról.
Kicsit megkésve jött rá, hogy Irene talán más nézőpontból látja a dolgokat. De mielőtt ennek hangot adhatott volna, gyorsan megcsókolta, és azt mondta:
– Pár perc, és tisztázom a dolgot. – És kiugrott az ajtón.
Két órával később, épp amikor felkészült az atmoszférába való visszatérésre, hirtelen eszébe villant, hogy elfelejtett elbúcsúzni. Ó, hát majd telefonál Washingtonból.
Így legalább megússza kevesebb bonyodalommal.

 

Dr. Kelvin Poole-t a Biminin túli Cornell Tenger Alatti Laboratóriumban érte utol az utasítás. Mint minden űrfiziológust, őt is elbűvölték a tengermélyi élőlényekkel kapcsolatos kérdések, de neki különleges oka is volt arra, hogy visszatérjen a tengerhez. Az alvásnak, valamint azoknak a ritmusoknak a tanulmányozása volt a szakterülete, amelyek vélhetően minden élőlény tevékenységét szabályozták. A nyílt tengerben és azokban a mélységekben, ahová a napfény sohasem jut el, ezek a ritmusok összezavarodtak; bizonyos halak például mintha sohasem aludtak volna. Kelvin Poole nagyon szerette volna megtudni, hogyan képesek erre a teljesítményre.
Várta a munka, de az ablakon át elébe táruló látvány nem egyszerűen lenyűgözően gyönyörű volt, hanem valami delejes nyugalom áradt belőle. Az áttetszően tiszta vízben majdnem harminc méterre lelátott, és úgy becsülte, hogy ötven különböző halfaj tízezer példánya került a szeme elé – nem beszélve a korallok több tucatnyi változatáról. Ebben a mélységben, hiába süt még fényesen a nap, színéből elvész az összes vörös és narancs árnyalat; a zátony mélyvilága valami bársonyosan lágy kékeszöldben játszik, ami roppantul jólesik a szemnek. Hihetetlen békességet áraszt – egy víz alatti Éden, amely mit sem tud bűnről és halálról.
A nap még magasan járt, és mégsem volt ez teljesen illúzió. Időről időre egy barrakudahal vagy cápa járőrözött arra, anélkül, hogy a legcsekélyebb aggodalmat vagy ijedelmet keltett volna potenciális áldozatai miriádjaiban. A nappali órák alatt, amíg Poole kibámult a biológiai labor ablakán, még egyetlenegyszer sem látta, hogy egy hal megtámadott vagy megevett volna egy másikat. A fegyverszünetet csak hajnalban és alkonyatkor függesztették fel, amikor a zátony ezernyi gyors és halálos kimenetelű küzdelem helyszínévé vált.
Épp az egyik tenger alatti motoros naszádot figyelte, amint tőle húsz méterre, planktonhálókat és felvevőberendezéseket vontatva, besiklott a garázsba, amikor megszólalt a telefon. Lekapcsolta a centrifugát, amely elég nagy zajjal választotta ki a fehérjemintákat a többi anyagból, majd fölvette a kagylót, és beleszólt:
– Itt Poole.
Figyelmesen hallgatott egy teljes percig, közben néha egyetértően bólintott, máskor helytelenítése jeléül lebiggyesztette a száját.
– Természetesen – mondta végül. – Tökéletesen megvalósítható... olvasta a jelentésemet. Van benne kockázat, de ma is jó formában vagyok, és már hétszer –, nem, nyolcszor – megcsináltam. Igen, természetesen el tudok repülni Washingtonba egy órán belül, ha van sugárhajtású gépük itt – de van egy óriási bökkenő.
Felnézett a tetőre, és a labor fém héjszerkezete fölött lévő harminc méter mély vízre gondolt. Szárazföldön húsz perc alatt meg tudná tenni a távolságot – de már csaknem egy hónapja él idelent, négy atmoszféra nyomás alatt.
Ezt elég nehéz lesz elmagyaráznia. Eddig még senki nem találta meg a nyomáscsökkentés felgyorsításának biztos módszerét; Poole életében csak egyszer látott keszonbetegségben szenvedőt, és mindenáron szerette volna elkerülni a búvárok e rettegett betegségét. Egyáltalán nem állt szándékában szódavízzé változtatni a vérét, vagy hogy egy sűrített levegővel telt buborék belekerüljön valamelyik artériájába, ahol nincs semmi keresnivalója.
A fizika törvényeivel nem lehet vitába szállni; Washington kénytelen lesz elfogadni ezt az elég meglepő tényt.
Épp annyi időbe fog telni, mire feljut a feje fölött lévő harminc méter mély víz színére, mintha a Holdról kéne hazarepülnie.

 

 

14. Fegyvertelenül

Eleinte elhangzottak bíráló megjegyzések a várható kockázatok vállalása miatt, de az idő múlásával lassan elhallgattak ezek a hangok. A világ megtanulta értékelni azt a szakértelmet és gondosságot, amit a misszióba invesztáltak, és lassanként arra is rájött, hogy itt nem valami kétségbeesett, nyaktörő mutatványról van szó. Maguk az űrhajósok is minden alkalommal kifejezték, hogy tökéletesen bíznak a sikerben; és igazán az ő véleményük számított.
Egyébként pedig a TMA-1 baljós, néma jelenléte immár kezdett hatással lenni az egész emberiségre. A kezdeti izgalom elcsitult, hogy felváltsa egyfajta rejtetten munkáló nyugtalan félelem, és az elszánt akarat, hogy amilyen hamar csak emberileg lehetséges, derítsék ki az igazságot. Amíg nem derül ki, mit jelent a fekete gúla, az egész világ a bizonytalanság állapotában vesztegel, képtelenül arra, hogy hosszú távra szóló terveket kovácsoljon.
Két, homlokegyenest ellenkező okból azok, akik részt vettek az olyan széles körű nemzetközi együttműködést igénylő tervek kidolgozásában, mint a Szahara Öntözési Ütemterve, a Gibraltári Gát és a Sargasso-tenger Megművelése, most képtelenek voltak elkötelezni magukat e dollármilliókat és több évtizedes munkát igénylő feladat mellett.
A másik ellenérv nehezebben megfogható, de a maga módján éppoly csüggesztő volt. Azok a lények, akik a TMA-1-et megépítették, bizonyára sokkal fejlettebbek voltak az emberiségnél; mi van, ha késznek mutatkoznak megosztani velünk a tudásukat? Az ő segítségük nélkül kínlódni tovább olyasmi lehet, mint puszta kézzel gátakat és utakat építeni – amikor nekik ott vannak a maguk bulldózerei és földgépei.
Az emberiséget lassan megbénította a tudatlansága, és olyanok is akadtak, akik azt követelték, hogy a tudományos kutatás minden létező fegyverével intézzenek totális támadást a TMA-1 ellen. Az ilyen felhívások visszautasításra találtak; ha a gúla valóban titkokat őrizne, félő, hogy miközben megpróbálnák megkaparintani, még megsemmisítenék őket. Nem beszélve arról, hogy lehetnek módszerei, amikkel meg tudja védeni magát – ami azt a kínos lehetőséget is felveti, hogy készítői, amennyiben nincsenek túl messze, haragra gerjednek a tulajdonukban okozott kár miatt.
A tőzsde különösképpen megérezte az eseményeket. Először enyhe esés volt tapasztalható, majd ismét emelkedni kezdett a sejtés nyomán, hogy az űrből jött áruk érkezése általános fellendülést fog eredményezni. „Elvégre – írta egy elemző – bizonyos iparágak számára ez hatalmas új piacokat nyithat meg.” Azt azonban senki sem tudta, hogy „azok” mit akarhatnának vásárolni, vagy hogy milyen valutával bonyolítanák le a vásárlásaikat.
Egy ügyes fickó több vezető filmforgalmazóval üzletet kötött, hogy megvásárolja a Földön kívüli jogokat az összes hátrahagyott filmjeikre – beleszámítva a Holdat is, amelyet az MGM már bekebelezett.
A kormányfők a legbizalmasabb körökben mélységes aggodalmuknak adtak hangot egy olyan lehetséges fenyegetés miatt, amit egy hihetetlenül fejlett társadalom jelenthet. Arra senki sem tudott elfogadható okot felhozni, hogy miért lennének ellenségesek, de ez is egy lehetőség volt, ami fölött nem lehetett szemet hunyni.
A legfőbb hatalmak felállítottak egy magas szintű, szigorúan titkos katonai bizottságot, a bolygó globális védelme lehetőségének tanulmányozására. Érezték, hogy nem volna bölcs dolog abban reménykedni, hogy fegyverrendszereink különösebben sokat ártanának egy legalább hárommillió évvel öregebb civilizációnak, egy atomrobbantással azonban elriaszthatnánk egy ellenséges, ám kellően nem motivált idegen társadalmat. „Egy darázsfészekkel szemben tökéletes fölényben vagyunk, de ha nincs rá nagyon nyomós okunk, akkor békében hagyjuk” – magyarázta az egyik tábornok.
Ez persze nem volt teljesen megnyugtató. A legborúlátóbbak úgy érezték, nem az a gond, mintha „azok” egy atomrobbanással szemben sebezhetetlenek lennének, inkább az, hogy a szállítórendszereink olyanok, mint amikor brazil fejvadászok nyilakkal lődöznek alacsonyan repülő szuperszonikus repülőgépekre.
Az optimisták nem hitték el, hogy egy fejlett, Földön kívüli társadalom képes lenne ellenségesen viselkedni. Úgy vélték, hogy hárommillió évnyi fantasztikus tudás hasonló haladást hoz magával erkölcsi-etikai téren is; ellenkező esetben, állították, bármely társadalom végül elpusztítaná önmagát.
A néma gúla számtalan megfoghatatlan módon otthagyta jelét a világban. Réges-rég megjósolták, hogy csak egy kívülről jövő fenyegetés tudná igazán összekovácsolni az emberiséget; ez a jóslat most beigazolódni látszott. A színfalak mögött az államférfiak máris munkához láttak, hogy véget vessenek a nemzetek oly régóta tartó versengésének, úgyhogy már alig volt valaki, aki emlékezett volna a rivalizálások kezdetére. Még arra is esély mutatkozott, hogy az idealisták sok vihart átélt álma, a világkormány eszméje, hamarosan valósággá válik, még ha idealistának aligha nevezhető okokból kifolyólag is.
Ami pedig a missziót magát illette, már eldöntött egy életbevágóan fontos politikai ügyet – még ha akadtak is egyesek, akik szerint a józan belátáson is túlmutatóan jó modorra vallott.
Az emberi faj, amíg megtudja, mivel áll szemben, jól akart viselkedni. Akármilyen előkészületek folyhattak is a Földön, a Jupiterre semmiféle fegyvert nem fognak magukkal vinni.
Az emberiség küldöttei fegyvertelenül fognak belépni az ismeretlenbe.

 

 

15. Univerzum

– Ez képtelenség! – tiltakozott Victor Kaminski. – Mintha én valami nyavalyás filmsztár lennék!
– Egyetértek – felelte Jules Manning, az úrhajózási Ügynökség Közönségszolgálatának igazgatója. – Ellenben te vagy a világ legismertebb űrhajósa. Ha te mondod alá a szöveget, akkor sokszorta többen fogják nézni. És megrohannak bennünket a nagy hálózatok – különösen, mivel nem kerülne nekik semmibe.
– Még csak nem is vagyok különösebben jó csillagász – csak nagyon egészséges, aki nem szokott rá a kannibalizmusra, homoszexualitásra és egyebekre, amik a „űrhajózásban nem kívánatos szokásnak” minősülnek. Legalábbis a pszichológusok ezt mondják.
– Most komolyan, Victor... nagy szolgálatot tennél az egész projektnek, és az idődet se venné túlzottan igénybe. Ha egyszer végigolvasod a forgatókönyvet, az egészet meg tudod csinálni egy délután alatt.
– Nincsenek szabad délutánjaim. Tényleg annyira fontos lenne?
– Szerintünk igen. Az utolsó felmérés elkeserítő eredményt hozott. A népességnek még ma is huszonhárom százaléka gondolja azt, hogy a Nap közelebb van, mint a Hold, hogy mindössze néhány ezer csillag van, és azok se túl nagyok. Ha ezt elvállalod, óriási szívességet teszel az oktatásnak és a csillagászatnak.
– Kössünk egyezséget – elmondom a bevezetőt. De az egész reklámot nem vállalom, arra szerezd meg valamelyik jól idomított színészedet. Rendben?
– Rendben – vágta rá azonnal Manning. Alapelve volt, hogy a fél siker is több mint a semmi. És kellő türelemmel és meggyőző erével akár a másik felet is megszerezheti.
MINDEN DOLOG MÉRTÉKE AZ EMBER, világított a jelmondat a képernyőn; majd a feliratra ráúszott da Vinci híres rajza, a körbe belerajzolt álló emberalak.
– Ha ez az állítás igaz, és nemcsak puszta hivalkodás, akkor az embert használhatjuk mértékegységként az univerzum megméréséhez – kezdte a kommentátor. – Természetesen az ember nagyon rövid mértékegység, többszörözzük meg hát ezerszeresére...
A kamera eltávolodott; az alak zsugorodni kezdett, míg már alig lehetett kivenni. Azután önmagát megezerszerezve, pontokból álló vonallá vált – egy üres négyszög egyik oldalává.
– Íme az emberünk – a mértékegységünk – ezerszer megismételve. A négyzet oldalai egy mérföld hosszúak.[4] No már most addig változtatgatjuk a léptéket – minden lépésben ezerszeresére növelve –, amíg el nem érjük az ismert világegyetem határát. És mivel jó pár ugrást végre kell majd hajtanunk, emlékeztetőül írjuk le a szorzótényezőt.
A képernyő alján megjelent az 1000-es szám. Azután a négyzet zsugorodni kezdett, a számok szemmel követhetetlen gyorsasággal peregtek, mígnem megjelent egy új négyzet, alatta az 1 000 000-val. Ez az 1000 mérföldes oldalú négyzet ráúszott az Egyesült Államok keleti tengerpartjára; az eredeti, egymérföldes négyzet továbbra is éppen csak látható volt, egy nyíl mutatott felé.
– Most megint ugorjunk egyet, egy újabb ezerszeres léptékűt...
Megjelent az 1 000 000 000 szám, és a képernyőn látható egymillió mérföld oldalú négyzetben egész apró méretben láthatóvá vált a Föld és a Hold.
– Ezzel kijutottunk az űrbe, és már olyan nagy számokkal dolgozunk, hogy föl sem tudjuk fogni. Használhatóbb mértékre van szükségünk, és ehhez a világegyetem leggyorsabb elemét fogjuk felhasználni – magát a fényt...
A fénysugár egyetlen másodperc alatt hétszer tudja megkerülni a bolygónkat...
Itt egy fényes pont jelent meg a Föld mellett, amely körré mosódott el, ahogy egyheted másodpercenként megkerülte a bolygót.
– És alig több mint egy másodperc alatt éri el a Holdat...
A pont letért a pályájáról, és egynegyed másodperc leforgása alatt felröppent a Hold kicsiny tányérjához.
– És most lássuk a következő ezerszeres léptékű ugrásunkat – a negyediket azóta, hogy odalent a Földön elkezdtük az emberünkkel...
A képernyőn megjelent az összes bolygó, ki, egészen a Jupiterig – a teljes belső Naprendszer: a Nap, a Merkúr, a Vénusz, a Föld, a Mars és maga a Jupiter.
– Ebben a méretarányban a bolygók olyan kicsik, hogy nem is látszanak; csak a röppályájukat tudjuk megmutatni. A kép minden oldala egybillió mérföld hosszú; a fény- vagy a rádióhullámok kicsivel több mint egy óra alatt haladnak át rajta. Az űrnek azt a mezőjét mutatja, amelyet elkezdtünk felderíteni, és amely a mi mércénkkel mérve irdatlanul nagy. Ha a világon valaha élt összes embert szorosan egymás mögé fektetnénk, körülbelül e távolság egytizedét érnék át. De az univerzum mértékével mérve semmiség. És most jön az ötödik ugrás...
A képernyőn újabb szám, az 1 000 000 000 000 000 kezdett világítani, ahogy a négyzet ismét összezsugorodott. Az új négyzet közepén egyetlen fénylő pont volt látható – a Nap.
– A bolygók természetesen egytől egyig teljesen eltűntek. De figyeljék meg, hogy most először semmi új nem jelent meg a képen. Még ez a hatalmas ugrás sem vitt el bennünket a csillagok közvetlen szomszédságába.
Ha őket szeretnénk látni, megint ugornunk kell...
Felvillant a következő szám – 1 000 000 000 000 000 000 –, és az új négyzet megtelt apró fénypontok tucatjaival.
– Végre beléptünk a csillagok birodalmába. Van belőlük pár száz ezen a képen, amelyen a fény százötven év alatt halad át – a fény, amely, emlékszünk rá, a Földtől a Holdra kicsivel több mint egy másodperc alatt ért el. A mi Napunk e csillagok között teljesen átlagos példánynak számít. És mivel ilyen átlagos – mondhatnánk, normális –, úgy gondoljuk, hogy sok más csillagnak is vannak hasonló bolygókísérői, noha túl messze vannak ahhoz, hogy a teleszkópjaink megmutathassák őket. Sőt abban is biztosak vagyunk, hogy közöttük sok olyan bolygó is van, ahol életnek kell lennie.
Ezen a léptéken a csillagok – a hozzánk legközelebb eső napok – látszólag véletlen elrendezésben láthatók. De ha elvégezzük a következő, a hetedik ezerszeres ugrást, látni fogjuk, hogy egy mintát alkotnak...
A képernyőn világítani kezdett az 1000 000 000 000 000 000 000 szám, és ezzel együtt eltűntek a pontszerű csillagok. Csak egy fényes ködspirál látszott, amely szinte teljesen betöltötte a négyzet körvonalait.
– Íme a galaxis, a lassan forgó csillagváros, melyben a mi Napunk csak egy szerény külvárosi lakos – valahol itt.
Egy nyíl rámutatott egy térségre, amely a spirál központjától kifelé, kétharmad távolságnyira volt.
– A fény százezer év alatt szeli át a napok e hatalmas örvényét, ezt a jól körülhatárolt univerzumot. Ami olyan lassan forog, hogy mindössze egy tucat kört írt le azóta, hogy az élet megjelent a Földön.
Ha akarják, hívják a mi galaxisotthonunknak. Azok a csillagok, amelyeket az éjszakai égbolton látnak, csupán a helyi lakosok – többségük karnyújtásnyira van tőlünk. A távolabbiak alkotják azt a fénylő hátteret, amelyet Tejútnak nevezünk.
És mit gondolnak, hány csillag, hány nap alkotja az egész galaxist? Ha néhány millióra becsülik, nagy tévedésben vannak. Mondjanak inkább néhány billiót; valójában körülbelül százbillió csillag van a galaxisban. Ezek mindegyike egy-egy nap – minden ma élő férfira, nőre és gyerekre harminc jut belőlük!
Újra vissza fogunk térni a saját galaxisunkba – csak előbb lássuk azt a még nagyobb hátteret, amelynek ő csak egy parányi része. Növeljük meg még egyszer az ezerszeresére a léptékünket...
Igen, úgy néz ki, mint egy csillagmező. Pedig nem az: minden egyes pici fényfolt egy-egy galaxis – talán itt, ez lehet a miénk. A mi gyönyörű, százbillió napból álló csillagvárosunk maga is egy halvány csillaggá zsugorodott! Százötvenmillió évbe telne, mire a fény eljutna e kép egyik szélétől a másikig; ilyen messzeségbe jutottunk el az embertől elindulva nyolc, egyenként ezerszeres ugrással...
Most azonban – végre! – eljutottunk az út végére. Mert ha még egy ugrást tennénk, magát az űrt is elhagynánk...
A képernyő közepén, mindössze egy kis részét töltve ki annak a keretnek, melyben a korábbi képek sorra megjelentek, egy fénygömböt lehetett látni. Kicsit elmosódott szélei beleolvadtak a körülötte lévő semmibe.
– Ez lehet az egész Teremtés – a galaxisok Univerzuma. Ezen túl még a legnagyobb teljesítményű teleszkópjaink sem tudnak elhatolni; ami azt illeti, lehet, hogy nincs is ezen túl. Mert odakint a kozmikus látóhatáron, amelyen túl nincs mód látnunk, maguk a galaxisok eltűnnek a szemünk elől, mintha lezuhannának a tér pereméről. Hogy itt mi történik, nem tudjuk; könnyen lehet, hogy olyasmi, amit az értelmünk sohasem fog tudni megragadni.
Térjünk hát vissza e távoli végekről a mi kis százbillió napot számláló galaxisotthonunkba...
A Kozmikus Világmindenség fénylő gömbje szédítő sebességgel tágulni kezdett. Egyenletes fényessége hirtelen apró fényszemcsékre bomlott, majd ezek is tágulni kezdtek, és szétspricceltek. A képernyő ismét megtelt apró örvényekkel és spirálokkal – némelyikből több is egymásba gabalyodott, mások egymagukban álltak. Egyikük nőni kezdett, mígnem betöltötte az eget, és összekuszálódott élei csillagcsoportokká sűrűsödtek.
– Visszaérkeztünk százmilliárd napból álló galaxisotthonunkba – ismételte a kommentátor. – Többségük kis nap, akárcsak a miénk – túl kicsi ahhoz, hogy ebben a felbontásban látni lehessen. Amiket látnak, azok mind óriások; a miénk csak törpe, akármilyen fontos is számunkra.
És vajon e százmilliárd napból, legyen nagy vagy kicsi, hány süthet olyan világokra, amelyeken élet van? Lehet, hogy a legtöbbjük, hiszen az anyag ugyanolyan tulajdonságokkal rendelkezik az egész univerzumban. Tudjuk, hogy a Földön és a Marson egymástól függetlenül keletkezett az élet; hisszük, hogy automatikusan megjelenik minden olyan világon, amely nem túl forró vagy hideg, amelyen megtalálhatók az olyan közönséges elemek, mint az oxigén, a szén, a hidrogén, és amely néhány billió évig már élvezte a napsütést.
Ám ha az élet mindennapos dolog is, az értelem ritka tünemény lehet; a Föld hosszú történetében csak egyszer fejlődött ki. Mindemellett fejlett kultúrák milliói létezhetnek szerte a galaxisban – de olyan szakadékok választják el őket egymástól, amelyek áthidalása magának a fénynek is évekbe telik.
Két nyíl jelent meg, hegyükkel két csillagra mutatva, melyek oly közel voltak egymáshoz a galaxis külső, ritkán lakott karjaiban, hogy közvetlen szomszédoknak látszottak.
– Ha ez volna a mi Napunk, és rádiójelet küldenénk e másik körül keringő egyik bolygóra, ezer évet kellene várnunk a válaszra... Vagy másképpen kifejezve, mostanában várhatnánk a választ, ha az üzenet nagyjából Krisztus születése idején hagyta volna el világunkat... És akkor még csak az egyik legközelebbi galaktikus szomszédunkkal beszélgetnénk!
De még ha évezredekig tartana is az út csillagtól csillagig, egy valóban fejlett faj megpróbálkozhatna vele. Küldhetne felderítő robothajókat – ahogy az ember is előreküldte már a robotjait, hogy tárják fel a Holdat és a bolygókat.
Képek következtek otromba űrszondákról – ismerősekről és feltehetően elképzeltekről –, amint a csillagok között vándorolva televíziós szemükkel fürkészték az alattuk elmaradó világokat.
– Vagy építhetnének hatalmas űrbárkákat – mozgó planetoidokat, melyek évszázadokig utazgathatnának a csillagok között, belsejükben az utazók egymást követő nemzedékeivel...
Mélyálomban vagy fagyott állapotban felfüggeszthetnék az életműködéseiket, hogy időtlen időkig tartó útjuk végéhez közeledve robotjaikkal keltessék ismét életre magukat...
De még ezzel sem merítettük ki az összes lehetőséget. Egy igazán fejlett faj majdnem fénysebességgel repülő hajót is tudhat építeni. Einstein szerint az anyag ennél gyorsabban nem tud haladni – világegyetemünknek ez a természetes, beépített legnagyobb sebessége. Ahogy azonban közeledünk ehhez a sebességhez, maga az idő látszik lelassulni. Egy távoli csillag felé tartó űrhajós úgy érezheti, hogy útja mindössze pár hónapig, vagy akár pár óráig tart.
De csak ő fogja így érezni. Útjáról visszatérve tapasztalja, hogy évek, vagy akár évszázadok teltek el közben, hogy minden barátja halott, és még az is lehet, hogy az általa ismert civilizáció is eltűnt. Ez lehet a csillagközi felfedező út ára – Időért Teret lehet majd kapni, de kártalanításra nem lesz lehetőség. Az ár még így is vonzó lehet azoknak, akiknek az élete sokkal hosszabb a miénknél.
Einstein elmélete – mint oly sok elmélet a múltban – talán nem tartalmazza a teljes igazságot. Közbeszólhatnak ismeretlen, megmagyarázhatatlan dolgok, amelyek miatt mégiscsak túl lehet lépni a fénysebességet. Lehet, hogy vannak az univerzumon átvezető utak, amelyeket még nem fedeztünk fel – magasabb dimenziókon áthaladó, rövidebb útszakaszok. Egyes matematikusok féreglyukaknak nevezik ezeket; az ember belép egy ilyen járatba, és hopp! máris ezer fényévvel arrébb találja magát.
De még ha így volna is – egyébként majd minden tudós merő fantazmagóriának tartja –, az univerzum felderítése felfoghatatlanul hosszú időbe telne. A világűrben több nap van, mint ahány homokszem a Föld minden tengerpartján együttvéve; és valamennyi homokszemen olyan civilizációk létezhetnek, amelyek primitív, tudatlan barbároknak tartanának minket.
Mit fogunk mondani az ilyen világok népeinek, ha egyszer végre találkozunk velük? És ők mit fognak mondani nekünk?

 

– Köszönöm, Victor – mondta Manning, amikor a képernyő elsötétedett, és a szinkronszobában kialudt a piros lámpa. – Tudtam, hogy meg fogod csinálni. A bakik miatt ne fájjon a fejed, azokat majd mi elintézzük. Amúgy hogy tetszett?
– Nem rossz... nem rossz. De jobb lett volna, ha a végére nem teszitek bele azt a képtelenséget.
– Hogy? Miféle képtelenséget?
– Hogy magasabb dimenziók, meg féreglyukak az űrben, és a többi marhaság. Ez már nem a tudomány területe, még csak nem is a jó science fictioné. Ez csupa-csupa agyszülemény.
– Hát, pontosan így áll a forgatókönyvben.
– Miért tettétek bele? Kinek a ragyogó ötlete volt?
– Bizonyos dr. Heywood Floydé, ha tudni akarod. Azt javasolom, hogy barátkozz össze vele.
Kaminski komolyan gondolta, az egész dolog valahogy mégis kiment a fejéből. Rengeteg dolga, rengeteg tanulnivalója volt, így aztán hónapok is elteltek, mire újra eszébe jutott.
De akkor már késő volt, túlontúl késő.

 

 

16. Ősi hangok

A majomember, kezében hegyes követ szorongatva, egy sziklás dombtetőn állt, és kinézett az egyhangú, porlepett afrikai síkságra. A felhőtlen égből jövő forró napsugarak perzselték a szavanna sárguló füvét és az errefelé egyedül árnyékot nyújtó satnya fákat. A sík közepén kisebbfajta gazellanyáj legelészett, melyet feszülten figyelt a bozótban lapuló kardfogú tigris.
Az alacsony dombtetőn erre-arra több majomember is volt – mintegy tucatnyian. Hátát egy nagyobb görgetegkőnek támasztva egy nőstény szoptatta a kölykét; nem messze tőle két nagyobbacska civakodott egy darab húson – mindössze ennyi maradt egy már széthordott kis állatból. Egy hajlott hátú, ősz hajú hím egy törött csontból próbálta kiszívogatni a velőt; egy másik összegömbölyödve aludt; két nőstény egymást tetvészte, egy másik hím pedig egy halom kiszáradt csont között keresgélt fegyvernek valót.
– Nagyon szép makett – mondta végül Bowman, amikor ő és két társa kigyönyörködték magukat.
– Köszönöm – válaszolta az Antropológiai Gyűjtemény kurátora. – Olyan élethű, amilyen emberileg csak lehetséges – többéves munka van benne.
Dr. Anna Brailsford a negyvenes évei elején járó, mutatós, fekete hajú nő volt, aki sokkal életvidámabbnak látszott, semhogy egész életét az őskori leleteknek szentelje. Annak ellenére, hogy számos expedíció híres kutatója és kipróbált tagja volt, semmit sem veszített nőiességéből; nehéz volt elhinni róla, hogy ő a világ egyik legelismertebb ősemberkutatója.
– Szóval ők lennének azok, akikkel a gúlakészítők találkoztak volna, ha hárommillió éve csakugyan itt jártak volna a Földön? – kérdezte a Bowman szerepét játszó Phillip Goode.
– Nem feltétlenül. Attól függ, mennyire alapos volt a kutatás, amelyet folytattak. Az Australopithecus valószínűleg nem volt túlságosan elterjedt faj, könnyen észrevétlen maradhatott az elefántok, zsiráfok és más, szembetűnőbb állatfajták között. Még csak nem is ő volt a legfeltűnőbb külsejű főemlős. Egy alkalmi látogató könnyen a majmok közé sorolhatta.
Elég nehéz ilyen objektíven nézni ezt a dolgot, gondolta Bowman. Százezredízig visszamenő őse külsőre ugyan nem volt különösebben megnyerő, de határozottan látott valami bánatos sóvárgást azon a szőrös, már nem teljesen állati arcon, ahogy a dioráma üvegén keresztül rábámult. Nem szégyellte, hogy rokonának érzi e távoli ősét, aki az idő ama felfoghatatlan messzeségében élt ezen a Földön.
– Kétlem, hogy a Föld pleisztocén korában ide leszálló lények alkalmi látogatók lettek volna – jegyezte meg szárazon. – Többek között éppen ezt szeretnénk megvitatni önnel – hogy mi lehetett az indítékuk.
– Nos, én csak azt mondhatom el, hogy hasonló körülmények között én hogyan viselkednék. Felfigyelnék rá, hogy a Földön számtalan formája nyüzsög a fejlettebb létformának, de ezek közül egy sem rendelkezik magas intelligenciaszinttel. Ennek ellenére gyanítanám – kétségtelenül meglévő tudásom birtokában talán előre meg is tudnám jósolni –, hogy ez az intelligencia pár millió éven belül ki fog fejlődni.
Ezért hátrahagynék valamilyen intelligenciafigyelő eszközöket – vagy még inkább civilizációjelző készülékeket. Néhányat elhelyeznék a Földön, noha számolnék vele, hogy még mielőtt működésbe léphetnének, megsemmisülhetnek vagy eltemetődhetnek. A Hold azonban ideális helynek tűnik egy ilyen eszköz számára – különösen, ha engem csak azok a civilizációk érdekelnének, amelyek már eljutottak az űrutazás fejlettségi szintjére. Egy még bolygóhoz kötött civilizáció túl kezdetleges lenne ahhoz, hogy foglalkoznom kelljen vele.
– Ezek szerint a TMA-1-et illetően ön is a tűzjelzőkészülék-elmélet mellett van – ahogy mi nevezzük?
– Igen, nagyon hihetőnek tűnik. Talán kicsit túlságosan is hihetőnek. Az emberi indítékok olyan végtelenül sokfélék, hogy egy teljesen idegen viselkedés elemzésére tett kísérlet nem lehet több puszta találgatásnál.
– De pillanatnyilag találgatásokra vagyunk utalva. Megpróbálunk végiggondolni minden lehetőséget, amely felmerülhet, amikor ténylegesen utolérjük a TMA-1 megépítőit.
Bowman ősei mozdulatlanságba dermedt tablójára mutatott.
– Nézze, milyen messzire jutottunk azóta! És vajon ugyanezen hárommillió év alatt hová fejlődhettek a gúlaépítők? Nem szégyellem bevallani, néha a puszta gondolatára elfog a rémület.
– Engem is. De ne felejtse el, a haladás sohasem uniformizált; még hárommillió év után sem biztos, hogy követhetetlen messzeségben járnak előttünk. Lehet, hogy van egy csúcs, amelynél magasabbra az értelem már nem juthat. Akár már akkor elérhették ezt a szintet, amikor a Holdon jártak. Végtére is még bizonyításra vár, hogy az intelligencia a túlélés igazi záloga.
– Ezt nem írom alá! – tiltakozott Bowman. – Minket igenis az intelligenciánk tett azzá, amik vagyunk – a bolygó legsikeresebb állataivá!
– Antropológusként természetesen elfogult vagyok az emberrel szemben. Rövid távú szempontból nézve az intelligencia kétségtelenül előny volt. De földtani időszakokra vetítve? Így nézve hogyan definiálna egy „sikeres” fajt? A csúszómászók termében dolgozó barátom mindig az orrom alá dörgöli, hogy a dinoszauruszok több mint százmillió évig éltek vidáman a Földön. Pedig az ő I. Q.-juk kifejezetten alacsony volt.
– Na és, hol vannak most? Ma már egyet sem látni belőlük.
– Igaz – mégsem nevezhet kudarcnak egy százmillió éves uralmat; ez ezerszer hosszabb idő, mint amióta a Homo sapiens létezik. Az intelligenciának lehet egy optimális szintje, amit esetleg mi már meg is haladtunk. Az agyunk akár túl nagy is lehet – eluralkodik rajtunk, mint a Triceratopsokon a szarupáncéljuk. Ő szarvra, tüskére meg páncélra szakosodott, mint ahogy mi agykéregre specializálódtunk. A végeredmény könnyen ugyanaz lehet.
– Ezek szerint ön úgy gondolja, hogy ha egy faj túljut bizonyos intelligenciaszinten, onnantól kezdve a kipusztulás felé halad?
– Nem állítom, csak rámutatok a lehetőségére. Nincs ok feltételezni, hogy az univerzumnak a legcsekélyebb mértékben is hasznára válna az értelem – vagy akár az élet. De lehet a működése találomra felbukkanó, véletlenszerű mellékterméke, mint egy csodálatosan szép rajzolat egy pillangószárnyon. Nélküle a rovar ugyanúgy tudna repülni; a mi fajunk is élhetne ugyanolyan sokáig, mint... mint például a cápák, amelyek nem sokat változtak az elmúlt pár százmillió évben, még ha kissé kevésbé okosak lennénk is. Nézzen csak bele a napilapokba, és gondoljon vissza a huszadik század egész történetére.
Dr. Brailsford mosolyogva nézett a szavait látható rosszallással fogadó hallgatóságára.
– Nem, nem vagyok pesszimista – válaszolt ki nem mondott vádjukra. – Csak realista vagyok, aki tudja, hogy a bolygónkon élt fajok csupán kis töredékének élnek ma is leszármazottai. És mivel realista vagyok, talán még önöknél is jobban fel tudom mérni a tervük jelentőségét.
– Folytassa, kérem.
– Mit gondolnak, azok a lények, akik a gúlát építették, a technika terén mennyivel előztek meg bennünket?
– Talán nem többel, mint száz évvel, a mai fejlődésünk sebességét véve alapul.
– Pontosan. Tegyük fel, hogy ma is élnek, még ha nem sokat haladtak is előre a Holdon tett látogatásuk óta eltelt hárommillió év alatt. Nem értik? Ez volna az első egyértelmű bizonyíték arra, hogy az értelemnek igenis van szerepe a túlélésben. És ez nagyon megnyugtató lenne.
– Hogy őszinte legyek, professzor asszony, nekem nincs szükségem semmiféle megnyugtatásra – mondta Goode. – Még ha az értelemnek csak korlátozott szerepe volna is az életben maradásban, nekem már az is komoly vigaszt jelentene. Nem cserélnék helyet velük. – És hüvelykujjával a tablón látható majomemberekre bökött.
Az antropológus együtt nevetett a többiekkel; aztán ismét elkomolyodott.
– Létezik egy másik lehetőség is – a kulturális sokk. Ha túlságosan magas fejlettségi fokon állnak, és úgy kerülünk kapcsolatba velük, előfordulhat, hogy pszichológiailag nem éljük túl a megrázkódtatást. Ahogy Jung fogalmazta meg fél évszázaddal ezelőtt, minden törekvésünket annyira idejétmúltnak találnánk, hogy ez a felismerés teljesen lebénítana bennünket. Ő egy meglehetősen meglepő kifejezést használt erre – rájönnénk, hogy „álmok nélkül” maradtunk. Tudják, mint az atlantiszi emberek – Hérodotosz mondja róluk, hogy sohasem álmodtak. Mindig az volt a véleményem, hogy ez furcsa módon nem emberivé – és szánalmassá – teszi őket.
– Nem hiszek a kulturális sokkban – közölte Hunter. – Elvégre számítunk rá, hogy egy nagyon fejlett társadalommal fogunk találkozni. Nem lenne olyan megsemmisítő erejű meglepetés számunkra – mint mondjuk az ő számára, ha hirtelen idepottyantanák, Manhattan kellős közepébe.
– Szerintem ön túl... optimista – válaszolta dr. Brailsford; Bowman sejtette, hogy erős kísértést érezhetett rá, hogy azt mondja: „túl naiv”. – Bolygónkon a kulturálisan mindössze pár nemzedéknyi különbséggel élő társadalmak is inkompatibilisnek bizonyultak.
– Lehet, hogy ezek a mi pleisztocén űrhajósaink tudatában voltak a veszélynek – talán éppen ezért hagytak bennünket magunkra ennyi éven át.
– Biztos, hogy magunkra hagytak? – kockáztatta meg az antropológus. – Kétlem. Ha most bejönnek az irodámba, mutatnék önöknek valamit.
Mindannyian kisétáltak a Leakey Emlékkiállításról, és végigmentek a múzeum hatalmas, katedrálisra emlékeztető termein. A látogatók időnként felismerték Bowmant, és többször is előfordult, hogy lelkes kamaszok megrohanták autogramért. Goode és Hunter kimaradt ezekből az epizódokból, de ők már hozzá voltak szokva; Goode előszeretettel és egy kis iróniával szokta idézni Milton sorát: „Azt is szolgálják, ki csak áll és vár.”
Bowman viszonya két helyetteséhez mindent összevéve kitűnő volt – ami nem meglepő, ha tekintetbe vesszük, mennyire ügyeltek rá, hogy intellektuális és pszichológiai életrajzuk passzoljon az övéhez. A kollégái voltak és nem a konkurensei; gyakran szerepeltek az alteregójaként, s az olyan küldetésekről és utakról, melyekre Bowman sok elfoglaltsága miatt nem tudott elmenni, beszámoltak neki. Persze mindketten reménykedtek benne, hogy végül őt fogják kiválasztani, de hűségesen és minimális feszültséggel szolgálták Bowmant. Voltak időnként nézeteltéréseik, de komoly összeveszéseik soha – és így volt ez az öt másik trióval is. A pszichológusok jól végezték a munkájukat; de hát mára már volt elég gyakorlatuk benne.
Valahányszor olyan helyen járt, mint a Nemzeti Történeti Múzeum, Bowmant lenyűgözte az életnek az a végtelen sokfélesége, amit a fejlődés egyetlen világon, ezen a Föld nevű bolygón létrehozott. Ahogy elhaladt a termekben kiállított, más korok, más kontinensek életéből vett jelenetek előtt, újra rádöbbent, milyen ostoba is az a kérdés, amit oly gyakran feltettek már neki a gúla építőivel kapcsolatban: „Mit gondol, hogy nézhetnek ki?”
Mert még ha minden adatot tudnánk is a Föld éghajlatáról, földrajzáról, légköréről és kémiai összetételéről, ugyan ki tudná látatlanban megmondani, milyen az elefánt, a bálna, a zsiráf, az óriás tintahal, a kacsacsőrű emlős – vagy éppen az ember? Mennyivel elképzelhetetlenebb hát, hogy értelmes találgatásokba lehessen bocsátkozni egy tökéletesen ismeretlen és talán teljes mértékben idegen bolygó lakóival kapcsolatban! Ezzel együtt ugyanilyen lehetetlenség volt felhagyni a próbálkozással...
Dr. Brailsford irodája olyan volt, mint bármelyik múzeumi kurátoré – oszlopokban álló könyvek, jelentések, más intézményektől jövő újságok, kiállítási tárgyak becsomagolt és kicsomagolt állapotban, és két teljes falat beborító kis rajzok százai. Az íróasztalán lévő koponyák közül egyet a kezébe vett, és azt mondta:
– Ez itt a szóban forgó úriember: még nincs túl nagy homloka, de az első lépéseket már megtette felénk. Szó szerint az első lépéseket; az emberszabásúak között ma sincs olyan, aki ügyesen tudna járni.
Óvatosan visszatette a koponyát vattával bélelt dobozába, és keresgélni kezdett az íróasztalán tornyosuló dossziék, rajzok, térképek és fotók között. Hirtelen rábukkant egy terjedelmes könyvre[5], felnyitotta ott, ahol egy könyvjelző volt benne, és átnyújtotta látogatóinak.
– Egek! – kiáltotta Hunter. – Mi az ördög ez?
Az „ez” egy vonalas rajz volt, mely egy elmosódó, nagyjából emberforma alakot ábrázolt deréktól felfelé. A fején valamiféle sisak volt, melynek közepén egyetlen hatalmas szem látszott, mint egy küklopsznak. Egy másik, kisebb szem a sisak egyik sarkában rejtőzött; egyéb részletek nem látszottak a rajzon, és semmiféle torzítással vagy a művészi szabadság eszközeivel nem lehetett emberi arccá változtatni.
– Elgondolkoztató, nemde? A paleolitikus korból származó barlangrajz, fél évszázada, még 1959-ben találták a Szaharában. És a felfedezőiben olyan benyomást keltett, hogy akár hiszik, akár nem, a „Nagy Mars Isten” nevet adták neki.
– Mennyi idős?
– Körülbelül tízezer éves. A mi TMA-1-ünkkel összehasonlítva nem is olyan öreg – de emberi mértékkel mérve mindenesetre elég régi.
Az ezt követő hosszú, mély csendben a három űrhajós elmerülten szemlélte a festményt. Hunter szólalt meg elsőként:
– Komolyan azt hiszi, hogy ez egy földönkívüliekkel való találkozás nyoma?
– Őszintén szólva nem hiszem. Valószínűleg egy gyógyító ember vagy varázsló, aki valamilyen különleges sisakot viselt. Említenem kellett volna, hogy a rajz rendkívül nagy méretű – mintegy öt és fél méter magas –, tehát a művész valószínűleg nagyon fontosnak tartotta.
– Vagy olyasmi lehetett, ami nagyon nagy hatást gyakorolt rá. Úgy vélem, egy űrruha a kőkorszakban meglehetős feltűnést kelthetett.
– Nem feltétlenül; látnia kéne egy új-guineai ördögűző táncost teljes pompájában. De azt hiszem, ebből mi is tanulhatunk valamit; tegyük fel, hogy a rajz csakugyan egy űrből jött látogatót ábrázol valamiféle védőöltözékben. Ebből a feltevésből kiindulva bizonyára egyetértenek velem abban, hogy a kőkorszaki művész szép munkát végzett, amikor olyasmit ábrázolt, ami számára teljességgel érthetetlen, és az ő saját kultúrája határain messze túlmutató volt. Önök képesek lennének erre, ha egy szupercivilizációval találkoznának?
– Elképzelhető, hogy nem... de nekünk legalább vannak kameráink.
– Az ember a képeken is csak olyasmiket tud felismerni, amiket már ismer. Egy igazán fejlett civilizáció formái és színei lehetnek olyan különösek, hogy semmi értelmet nem tudnánk kihámozni belőlük. Az időléptékük sem feltétlenül volna kompatibilis a miénkkel – az ő idejük például lehetne sokkal gyorsabb. Tegyük fel, hogy beültetnénk az Australopithecust egy autóba, és éjszaka teljes sebességgel végighajtanánk vele a Broadwayn. Milyen érzést váltana ez ki belőle?
– Értem, mire gondol – felelte Bowman. – Mit kellene hát tennünk, ha valaha ilyen helyzetbe kerülnénk?
– Én azt mondom, próbáljanak meg az események passzív krónikásai szerepében maradni, és nem azon erőlködni, hogy megértsenek bármit is. Fotózzanak annyit, amennyit csak lehet. És persze reménykedjenek abban, hogy a lények, melyekkel összetalálkoztak, türelmesek, és tisztában vannak az önök korlátaival.
– És ha nem ilyenek?
– Akkor félő, hogy önök is csak annyi ideig maradnak életben, mint a feltételezett Australopithecusunk – ha kiugrott a kocsiból, és a piros lámpa ellenére megpróbált átszaladni a forgalmas Broadwayn.

 

 

17. A kérdés

A repülést megelőző bolygó körüli ellenőrző utak a várakozásnak megfelelően rendben és eseménytelenül zajlottak le. Mindössze egy drámai és érzelmes pillanat volt: a hajó megkeresztelése.
Hivatalosan a legtöbb űrhajónak csak száma van. Nem hivatalosan persze nevük is van, mint minden hajónak az idők kezdete óta. Ezt a hajót az űrhajósok kívánságára, a leghíresebb sarkkutató hajó nyomán Discoverynek nevezték el. Helyénvaló választásnak tűnt, miután a sarkvidéknél jóval hidegebb térségbe fognak elmenni vele, és küldetésük egyetlen célja a tények felderítése.
De hogy is zajlik egy űrhajó keresztelője a földfelszín felett kétszáz mérföldre lévő röppályán? A hagyományos pezsgősüveg-módszer nyilvánvalóan nem jön számításba, de a palackot elhajító elegáns hölgyek is visszariadtak volna attól, hogy űrruhát öltve, az űrben lebegve vegyenek részt a szertartáson. Mindenképpen valami kompromisszumos megoldást kellett találni.
A hajó napjában majdnem tizennyolcszor haladt el az Egyenlítő minden egyes pontja felett. A legnagyobb város, ami az útjába esett, Nairobi volt, itt történt az éjszakai keresztelés.
Kikapcsolták a város közvilágítását, és minden szempár az égre tekintett, miközben a világ First Ladyje rövid szentbeszédet tartott, majd az előre kiszámított időpontban azt mondta: „Keresztellek téged Discoverynek.” Akkor, miközben minden tekintet az ő fényes törzsi viseletbe bújt fejedelmi alakján függött, a főtitkár megnyomott egy gombot.
Pontosan a fejük fölött kigyúlt egy káprázatosan fényes csillag – egy billió gyertyafényerős fáklya, mely fényével egyszerre árasztotta el az Egyes Űrállomást és a Discoveryt. Az egész világ nézte – mind a Földről, mind kamerákon keresztül az űrállomásról –, amint lassan vonul nyugatról keleti irányba. A leggyorsabb járművet, melyet emberkéz valaha épített, minden létező leggyorsabbika, maga a fény keresztelt meg.

 

A program más, ennél fontosabb eseményei jóval kevesebb publicitást kaptak; és volt egy olyan is, amelyet teljes titoktartás övezett.
Hetekkel korábban összeállították a végleges csapatot, és a tizenkét helyettes is lenyelte a csalódottságát – tudták, eljön majd az ő idejük is. Már a mentőmisszió – a második Jupiter-expedíció – lebegett a szemük előtt, amelyen mindannyiukra szükség lesz. De még ezekben az utolsó pillanatokban is volt rá esély, hogy valamelyikük mégis elrepülhet a Discoveryvel...
Az Űrközpont tágas és pazarul felszerelt irányítóközpontjában mindössze három ember tartózkodott, akik közül egy nem volt tudatában annak, hogy mi van körülötte. De az asztal tetején hason fekvő alak nem aludt, és nem is volt elérzéstelenítve – nyitott szemmel, üres tekintettel bámult a semmibe, nem látva maga körül a makulátlanul hófehér szobát, sem a benne lévő másik két embert.
Lester Chapman, a Jupiter Misszió témafelelőse, idegesen pillantott a tiszti főorvosra.
– Kész vagy? – kérdezte, fölöslegesen lehalkított hangon.
Dr. Giroux végignézett az elektrohipnózis-generátor mutatóin, kitapintotta a fekvő ernyedt csuklóját, és bólintott. Chapman megnedvesítette az ajkát, és az asztal fölé hajolt.
– David – hallasz engem?
– Igen – jött meg azon nyomban, de színtelen, minden érzelmet nélkülöző hangon a válasz.
– Megismered a hangomat?
– Igen. Lester Chapman vagy.
– Helyes. Most nagyon figyelj. Felteszek neked egy kérdést, és neked válaszolnod kell rá. Azután el fogod felejteni a kérdést is, meg a választ is. Érted?
– Értem – hallatszott ismét a fakó zombihang. – Válaszolok a kérdésedre. Azután elfelejtem.
Chapman szünetet tartott – húzta az időt. Annyi minden múlott ezen – nem is dollármilliók, hanem dollármilliárdok –, hogy szinte félt tovább folytatni. Ez volt az utolsó teszt, mindössze maroknyi ember tudott róla. A legkevesebbet az űrhajósok tudták, mert ellenkező esetben nem lett volna semmi értelme.
– Folytasd – mondta bátorítóan Giroux, és egy parányit igazított a generátor beállításán.
– A kérdés így szól, David. A kiképzésed befejeződött. Pár óra múlva felmész a hajó fedélzetére, és megkezdődik a kísérleti visszaszámlálás. De még mindig van idő, hogy meggondolhasd magad.
Ismered a kockázati tényezőket. Tudod, hogy legalább öt évre itthagyod a Földet. Tudod, hogy talán sohasem térsz vissza.
Ha volnának fenntartásaid – olyan félelmeid, amiket nem tudsz kezelni –, most még visszaléphetsz. Soha senki nem fogja megtudni az okát. Kapsz egy orvosi igazolást, amely teljes védelmet fog nyújtani számodra. Gondold meg jól. Valóban el akarsz menni?
Az operációs teremben csend lett. Hosszú-hosszú csend. Vajon miféle gondolatok formálódnak ebben az álom határán, a hipnózis senkiföldjén lebegő agyban, gondolta Chapman kétségbeesett szorongással. Bowman kiképzése egy vagyonba került, és jóllehet már a következő percben beállna a helyére valamelyik beugró helyettese, egy ilyen lépés egészen biztosan érzelmi feszültségeket és zavarokat keltene. Nem volna jó ezzel indítani a missziót.
És persze, ha halványan is, de megvolt annak is az esélye, hogy mindkét beugró ugyanezt az egérutat választja. De erre jobb nem is gondolni...
Végül Bowman megszólalt. Most első ízben lehetett felfedezni valami érzelmet a hangjában, mintha már réges-rég eldöntötte volna a dolgot, és ettől semmiféle külső erő nem tudná eltéríteni.
– Én... el... megyek... a... Jupiterre – mondta.
És ugyanígy válaszolt Whitehead és Poole és Kimball és Hunter és Kaminski is. És egyikük sem tudta meg soha, hogy megkérdezték tőle.

 

 

18. Éjfél, Washington

A Kis Fehér Ház – mert mindenki így emlegette az alelnök rezidenciáját – fogadása a szezon egyik nagy eseménye volt. Sok titkos irigység övezte, minthogy csak azokat hívták meg rá, akik valamilyen módon kapcsolatban voltak a projekttel; ha nem ezt teszik, a legtöbb washingtoni tisztviselő ott lett volna. Ráadásul mindenki a lehetőségekhez képest családiasan bensőséges eseménynek szerette volna; ez volt az utolsó alkalom, hogy mind a hat űrhajóst együtt látják a Földön, és sok barátjuk most utoljára vehetett búcsút tőlük.
Erről persze senki sem beszélt, de mindenki tisztában volt vele. E nem közönséges fogadásnak az emocionális légköre is roppant különös volt – nem szomorúság vagy holmi baljós előérzet, inkább izgalom és lelkesedés volt érezhető benne.
– Oda nézz! Mit gondolsz, miről beszélnek? – intett fejével Anita Andersen az alelnököt és Mrs. Kellyt körülvevő kis csoport felé, miközben Floyddal végiglejtettek a táncparketten. Házigazdáik Bowmannel, Kaminskivel, Whíteheaddel és Poole-lal beszélgettek.
– Akár meg is mondhatom neked – válaszolta Floyd. – Mostanára már úgy ismerem őket, annyi mindent tudok róluk, mint akármelyik pszichológusuk. De miért érdekel?
Kíváncsisága őszinte volt, nem játszott benne közre semmiféle féltékenység vagy szexuális természetű rivalizálás. (Különben is, ki féltékenykedne arra a hat emberre, akik évekre, vagy talán örökre, elhagyják a Földet?)
– Nehéz ezt egy nőnek megérteni – mormolta Anita, miközben a zene ritmusára körültáncolták a parkett közepén álldogáló kis csoportot. – Itthagyni mindent, kirepülni az űrbe, ahol ki tudja, mi vár rájuk, s még az sem biztos, hogy visszajönnek-e valaha is...
– Úgy tudtam, viking vér folyik az ereidben – pirongatta szelíden Floyd.
– Mindig is sajnáltam a feleségeiket; fél életüket azzal tölthették, hogy azon ették magukat, nem lettek-e időközben özvegyek.
– Ezzel a problémával itt legalább nem kell számolnunk. Lesz pár boldogtalan barátnő, ennyi az egész. – Hangját lehalkítva hozzátette: – Itt jön az egyik.
Jack Kimball perdült el mellettük, karjával egy meglehetősen gömbölyded, életvidám szőkét ölelve magához. Ahogy elsuhantak a többi táncoló mellett, a lány egyszer csak hangos nevetésre fakadt valamin, amit táncosa mondott.
– Nem látszik különösebben boldogtalannak – jegyezte meg Anita.
– Nagyszerű. Titkokat nem árulhatok el, de az biztos, hogy Jacknek nem akármilyen híre van. Biztosan rájött, hogy úgysem tudná visszatartani, akkor legalább jó képet vág a dologhoz, és kihasználja ezt a kis időt.
– Engem valójában Bowman érdekel; annyi ellentmondó történetet hallottam róla. Tényleg annyira népszerűtlen?
– Attól függ, honnan nézzük. Maximalista. Nem tudja elviselni azokat, akik nincsenek jó kondiban, sem az olyan gépeket, amelyek nem működnek rendesen – ez nagyon megnehezíti a társai életét. Mellesleg valahogy mindig szerencséje van – még sohasem volt például balesete. Lehet, hogy megdolgozott a szerencséjéért; akárhogyan is, szeretnénk osztozni benne.
– És mi van a legénységével? – faggatózott tovább Anita. – Ők szeretik?
– Szeretik; különben nem tartana itt. Bowmanben megvan az a nehezen meghatározható kvalitás, amit vezetői képességnek hívunk – az emberek megbíznak az ítéleteiben, és meg vannak győződve róla, hogy helyes döntéseket hoz. És az esetek kilencvenkilenc százalékában igazuk is van. Csak remélhetjük, hogy a Jupiterre érkezve is tartani fogja ezt az átlagot.
– Az egyetlen, akit igazán kedvelek közülük, dr. Poole – vallotta be Anita. – Az egész emberből valami melegség és közvetlenség árad... nem mintha a többiek barátságtalanok lennének, erről szó sincs.
– Kelvinnel kapcsolatban mindenki így érez. Ő törődik az emberekkel – néha felmerül bennem a gondolat, hogy vajon saját magával törődik-e eléggé. – Hogy érted ezt?
– Nehéz elmagyarázni, és lehet, hogy csak belemagyarázok dolgokat. Lehet, hogy nem értem az orvosi szempontokat – egy csillagász számára a fiziológia valami átkozottul piszkos dolog. De néha az az érzésem, hogy Kelvin túl sok kockázatnak teszi ki magát. Több esetben is hajszálon múlt, hogy megúszott valamit; majdnem megfulladt – kétszer is – mesterséges tüdő tesztelése közben. Mindig különleges atmoszférát lélegez be, beül centrifugákba, kipróbál orvosi szerkentyűket. És a számát se tudom, hányszor hibernáltatta magát.
– A leírásod alapján kicsit csodabogárnak tűnik. Meglep, hogy kiállta a pszichológiai próbákat.
Floyd nevetett.
– A legtöbbjét az ő segítségével állították össze, és te is tudod, milyen jól működik az orvosok szakszervezete. De nem hinném, hogy Kelvin idegbeteg volna. Azt gyanítom, hogy pusztán egy szokatlan hivatástudattal rendelkező orvos-kutató, aki önmagát tartja a legmegfelelőbb kísérleti nyúlnak. Helló, Paul.
Miután Hunter és partnernője elsuhantak mellettük, Anita megjegyezte:
– Milyen gyönyörű volt ez a nő. Ki ő?
– Paul ausztrál barátnője... Paulnak van valami üzlete Queenslandben. – Valóban?
– Drágám – táncolunk, vagy beszélgetünk? Így mindjárt kifogyok a szuszból.
– Úgy látom, Mrs. Kelly integet nekünk – tartsunk egy kis szünetet, ha odaérünk melléjük.
Kisvártatva, kicsit kifulladva, megálltak az alelnököt körülvevő kis csoport mellett. Bowman és Poole addigra már eltűntek, de Kaminski és Whitehead élénk társalgásban volt a Kelly-házaspárral.
– Helló, Miss Andersen – szólt az alelnök. – Remélem, nem haragszik, amiért egy percre megzavarjuk önöket.
A „Miss” szó alig észrevehetően nagyobb hangsúlyt kapott a többinél; Kellyék roppant régimódiak voltak, és a többi washingtonival együtt tökéletesen tisztában voltak vele, hogy Floydot és partnernőjét nem érdekli különösebben a házasság. De kedvelték Anitát, még akkor is, ha ebben a dologban nem értettek vele teljesen egyet.
– Mr. Whitehead beszámolt nekünk az ön Földön kívüli létformákról írt képviselő-testületi jelentéséről, Heywood. Azt mondja, egy tökéletesen ütőképes teremtményt ír le benne. Valóban igaz ez?
– Arra az utolsó, Rand Testületnek írt jelentésre utaltam – szólt közbe sietve Whitehead. – De az az érzésem, hogy az alelnök úr nem nagyon hitt nekem.
Erre mindenkiből kitört a nevetés, mert Whitehead hobbiját szinte mindenki ismerte. Annak ellenére, hogy őt tekintették az életfenntartó rendszerek egyik világszerte elismert szakértőjének, és egyszer, a csodával határos módon, a helyszínen rögtönözve, egy hétig életben tartott hat embert a Marson, akik elveszítették a tartalék oxigénjüket, roppant képzelőereje révén akár hivatásos íróként is vidáman megélhetett volna. Nyílt titok volt, hogy „Paul Black” álnéven kiadott néhány kiváló science fictiont, és ő tárgyalt a misszióról készülő folytatásos közlések könyv-, film- és tévéjogáról is. Gyakran tűnt úgy, mintha ideje javarészét a régi Life székházában töltené; az a pletyka járta, hogy ott látták e tiszteletreméltó régiség lerombolása ellen tiltakozó menet első sorában.
Percekbe telt, mire Floyd fel tudta idézni magában a szóban forgó tanulmány részleteit; legalább ezer jelentést olvasott – vagy legalábbis átfutott – az elmúlt pár évben, és ezek kezdtek kissé összemosódni a fejében. Az Űrhajózási Ügynökség mindig szerződött különböző egyetemekkel, kutatóközpontokkal és iparvállalatokkal asztronautikai tanulmányok elkészítésére. Ezekből néha grafikonokkal és egyenletekkel teleírt vaskos kötetek születtek, néha meg olyasmi, amit egyszer egy éles elméjű kongresszusi bírálója „borsos áron vett science fictionnek” nevezett.
– Ha jól emlékszem – mondta, villámgyorsan összeszedve a gondolatait –, a biológusok azt a kérdést tették fel maguknak, hogy „ha nem volnának előítéleteink, és egy üres lappal indulnánk, akkor hogy tudnánk megtervezni egy intelligens organizmust?” Én nem vagyok valami nagy művész – szabadkozott Floyd, miután sikerült papírt és ceruzát szereznie –, de a végeredmény valahogy így nézett ki.
Gyors mozdulatokkal húzott pár vonalat, és amikor készen lett, Mr. Kelly összerázkódott:
– Brr!
– Nos – kuncogott Floyd –, a szépség attól függ, hogy a néző mit lát annak. És ha már nézésről beszélünk, négy szemének kell lennie, ami biztosítja a körlátást. És hogy jól lássanak, a szemeknek a test legmagasabb pontján kell lenniük... így.
A tojás alakú felsőtestre rábiggyesztett egy kis, kúp alakú fejet, de úgy, hogy nyak híján a fej egybeolvadt a testtel. A sebtében odavetett végtagok a megszokott pontokon illeszkedtek a testhez.
– A nyak kiiktatása megszüntet egy alapvető gyengeséget; azért van szükségünk rá, mert a szemünk csak korlátozott látómezővel rendelkezik, és ennek ellensúlyozására mozgatnunk kell a fejünket.
– Miért nincs egy ötödik szem is a fejtetőn, hogy fölfelé is lásson? – kérdezte Kaminski olyan hangon, ami elárulta, mit gondol ő az egész koncepcióról.
– Túl sebezhetővé tennék a leeső tárgyak. Emiatt a négy szem is mélyen ülne az üregében, a fejet pedig vastag védőréteg vonná be. Mert az agy valahol ezen a részen lenne – az a jó, ha a szemekhez a lehető legrövidebb idegpályák vezetnek, lévén ezek a legfontosabb érzékszervek.
– Ezt biztosan lehet tudni?
– Nem, de ez látszik valószínűnek. A fény a leggyorsabb és legmesszebbre vivő információhordozó. Bármilyen őrszem biztosan élne a lehetőségével. A mi bolygónkon a szem teljesen önállóan újra meg újra kifejlődött a legkülönbözőbb, egymástól merőben különböző fajokban, méghozzá majdnem ugyanolyan végeredménnyel.
– Egyetértek – bólogatott Whitehead. – Nézzék csak meg egy polip szemét, milyen hátborzongatóan emberi. Pedig még csak távoli unokatestvérek sem vagyunk.
– És hol van ennek a lénynek az orra meg a szája? – tudakolta Mrs. Kelly.
– Á! – kiáltott fel ravaszkás mosollyal Floyd. – Ez volt a tanulmány egyik legérdekesebb következtetése. Megmutatta a mi meglévő szervelrendezésünk teljes abszurditását. Micsoda elgondolás az, hogy a garat-nyelőcső egy csatornában legyen a légcsővel, és még ráadásul át kelljen haladniuk a nyak szűk, rugalmas falú oszlopán! Kész csoda, hogy nem fulladunk meg mindnyájan, valahányszor eszünk vagy iszunk, mivel az étel és a levegő ugyanazon az úton halad lefelé.
Mrs. Kelly, aki éppen jeges szódával kevert whiskyt kortyolgatott, sietősen letette a poharát a háta mögött lévő büféasztalra.
– Az oxigénnek és a tápláléknak egymástól függetlenül, más-más helyen kéne bejutnia, ahogy a logika is diktálja. Itt.
Floyd berajzolta azt, ami a többiek szemében két túlméretezett mellbimbónak látszott.
– Az orrlyukak oda kerülnének, ahová valók – magyarázta tovább –, a tüdők mellé. Legalább kettőnek kell lenni, a biztonság kedvéért jó messze egymástól. – És a száj?
– Magától értetődik – a gyomor bejáratához. Ide.
Az ellipszis, melyet Floyd odavetett, köldöknek túl nagy lett volna, jóllehet a megfelelő helyre került; el is tüntetett hát minden esetleges hasonlóságot azzal, hogy telerajzolta fogakkal.
– Egyébként – jegyezte meg – kétlem, hogy egy igazán fejlett fajnak szüksége lenne fogakra. Mi például hamar elveszítjük a magunkét, és túlságosan kezdetleges dolog arra pazarolni energiát, hogy szöveteket tépdessünk és őröljünk, amikor vannak gépeink, melyek sokkal hatékonyabban elvégzik ezeket a műveleteket.
E pillanatban az alelnök minden feltűnés nélkül otthagyta a kanapét, ahol eddig jó étvággyal falatozott.
– Nem – folytatta Floyd könyörtelenül –, az ő táplálékuk minden bizonnyal kivétel nélkül folyékony anyag lehet, az emésztőrendszerük pedig nyilvánvalóan sokkal jobban működő és zártabb felépítésű, mint a mi primitív csővezetékünk.
– Már meg sem merem kérdezni, hogyan szaporodnak – vetette közbe Kelly alelnök. – Viszont megkönnyebbülten látom, hogy két kart és két lábat adott nekik, ahogy nekünk is van.
– Hát, technikailag elég nehéz lenne itt jobbat elképzelni. A túl sok végtag csak egymást akadályozná; a csápok nem alkalmasak precíziós munkára, ámbár ráadásként még hasznosak is lehetnének. Az öt ujj is nagyjából optimálisnak tűnik; az az érzésem, hogy a kéz az egész világegyetemben többé-kevésbé ugyanilyen lehet – még akkor is, ha ez volna az egyetlen hasonlóság.
– Nekem pedig az az érzésem, hogy akik megszerkesztették ezt a mi itt látható barátunkat, nem voltak túlságosan előrelátók – szólt közbe Kaminski. – Mert mire való a táplálék és az oxigén? Csak arra, hogy elégessük, és energiát nyerjünk belőle – nyomorult néhány százalékos hatásfokkal. A mi fejlett, Földön kívüli barátunk így fog festeni. Szabad lesz?
Elvette Floydtól a tollat és a jegyzettömböt, és gyors mozdulatokkal besatírozta a tojásdad testet, eltüntetve ezzel a levegő- és, táplálékfelvevő járatokat. Azután, deréktájon berajzolt egy konnektort, majd onnan egy hosszú kábelt, amely elvezetett egy pár méterrel arrébb lévő foglalatig.
Általános nevetés fogadta a rajzot, ám Kaminski nem csatlakozott a nevetőkhöz, csak a szeme csillogott.
– A kiborg nem más, mint egy elektromechanikus szervezet. És még ő is csak ugródeszka a következő lépcsőfokhoz, a hús-vér test nélküli, tisztán elektronikus értelemhez. A robothoz, ha úgy tetszik – ámbár én jobban szeretem autonóm számítógépnek nevezni.
– És az vajon hogy nézne ki? – érdeklődött az alelnök.
Mielőtt Kaminski válaszolhatott volna, Whitehead elvette a jegyzetblokkját, és rajzolni kezdett.
– Úgy nézhetne ki, mint a mi jelenlegi számítógépeink – mondta. – Egyébként – akár ez is lehetne.
És odaadta a tömböt Mr. Kellynek. A rajz egy egyszerű, sima tetraédert ábrázolt. – Értem... maga a TMA-1.
– Pontosan, uram. Lehet, hogy nincsenek is gúlaépítők – talán csak gúlák vannak. És ők a mi szuperintelligens lényeink.
– Ez nagy csalódás lenne – vélekedett az alelnök. – Nem tudom, mire számítok, mit fognak kideríteni a Jupiteren, de abban reménykedem, hogy ennél izgalmasabb lesz.
– Én nem – szólt közbe Mrs. Kelly, majd váratlanul hangos nevetésben tört ki.
Beletelt ki idő, mire látható erőfeszítéssel összeszedte magát.
– Csak támadt egy rém vicces gondolatom – vallotta be. – Elképzeltem, hogy igaza van, és majd elküldik a nagykövetüket. El tudják képzelni azt az ünnepélyes fogadást, amikor végighajtanak az Ötödik sugárúton – és az elnöki Cadillacben egy nagy, fekete gúla feszít majd az elnök mellett?
Az alelnök szája mosolyra húzódott, majd az egész arca egyetlen széles vigyorrá változott. Nem szólt semmit, de mindenkinek eszébe jutottak azok a sztorik, amelyek a Főnökkel való alkalmi nézeteltéréseiről szóltak.
Teljesen nyilvánvaló volt, hogy el tudja képzelni azt a felvonulást, és hogy alapvetően tetszik neki az ötlet.
Csodás éjszaka volt; napközben esett az eső, és a tisztára mosott égbolt szokatlanul sötétnek látszott. Bowman még soha nem látott ennyi csillagot Washington egén; és most, röviddel éjfél után, mind közül a legfényesebb emelkedni kezdett a keleti égbolton.
– Nézze csak, alelnök úr – mutatta, amikor búcsút vettek vendéglátóiktól. – Oda fogunk megérkezni – mától számítva nyolc hónap múlva.
Némán, elgondolkodva, a többi vendégről megfeledkezve álltak ott, s még a házból halkan kiszűrődő zenét sem hallották. A körülöttük elterülő, álomba merült város felett a Capitolium kivilágított kupolája uralkodott. És a kísértetiesen fehér félgömb fölött, az égen, egyre magasabbra hágott a Jupiter.

 

 

19. A Jupiter-küldetés

Mint minden más a 2001-ben, a derék Discovery hajó is sok-sok átalakuláson ment keresztül, mire elnyerte végső formáját. Magától értetődő módon nem lehetett hagyományos, kémiai anyag meghajtású jármű, és nemigen fért hozzá kétség, hogy ehhez a küldetéshez atommeghajtásra lesz szükségünk. De milyen módon alkalmazzuk? Több megoldás is kínálkozott – töltött részecskékkel működő elektronikus rakétahajtóművek (ionmeghajtás); mágneses mezőkkel szabályozott, nagyon forró gázzal működő sugárhajtóművek (plazma); vagy atomreaktorban felhevített, majd fúvókákon átáramoltatott hidrogénsugarak. Mindezeket kipróbálták a Földön is az épp esedékes űrhajókban, és mindegyik bevált.
A végső döntés inkább esztétikai, mint technikai alapon született meg. Azt szerettük volna, ha a Discovery külsőre különleges, de tetszetős, futurisztikus, de semmi esetre sem fantasztikus látványt nyújtana. Végül a plazmameghajtás mellett döntöttünk, habár be kell vallanom, volt egy kis csalás a dologban. Minden atommeghajtású járműnek nagy sugárzó felülettel kell rendelkeznie, hogy megszabadulhasson a reaktorok által termelt hőfeleslegtől – ettől azonban a Discovery meglehetősen furán nézett volna ki. A nézőinknek már így is épp elég dolgon kellett törniük a fejüket, nem akartuk, hogy a film közepéig azon morfondírozzanak, miért van szüksége egy űrhajónak szárnyakra. Így aztán a hűtőfelületek lekerültek róla.
A hajtómű formája is teljesen megváltozott – a látványtervezők nagy ijedségére, mint már említettem. Az 1950-es évek végén amerikai tudósok alaposan tanulmányoztak egy különleges elképzelést (ez volt az „Orion Projekt”), ami arról szólt, hogy elméletileg több ezer tonnás rakományokat is föl lehet vinni nagy hatásfokkal közvetlenül az űrbe. E műveletnek még ma is ez az egyetlen ismert módja, de nyilvánvaló okokból nem sok előrelépés történt e téren.
Az Orion Projekt egy nukleáris impulzus rendszer – a háborús V-2 vagy rakétabomba egyfajta nukleáris megfelelője. Kisméretű (kilotonnás) atombombákat robbantanak fel, néhány másodpercenként egyet-egyet, elég közel egy megbízhatóan masszív tolólemezhez, amely elnyeli a robbanás impulzusát; egy ilyen minibombából származó törmelék még az űr vákuumában is nagyot tud ütni.
A lemezt egy lengéscsillapító rendszerrel erősítenék az űrhajóhoz, amely elsimítaná a rázkódást, így a vállalkozó szellemű utasok egy állandó egygravitációs térben utaznának – feltéve, hogy a motor nem kezd el kopogni.
Jóllehet az Orion Projekt enyhén szólva hihetetlennek hangzik, számos elméleti tanulmány és néhány hagyományos robbanószerrel végzett kísérlet azt mutatta, hogy igenis működne – és sokszorta olcsóbb volna, mint minden más módja az űrhajómeghajtásnak. Utasülésre lebontva akár még a hagyományos légi szállításnál is olcsóbbra jönne ki – ha valaki millió tonnás járművekben gondolkodik. De az atomkísérleteket betiltó egyezmény következtében az egész terv megfeneklett, és mindenképpen hosszú idő fog eltelni addig, amíg a NASA vagy valaki más ilyen grandiózus arányokban fog gondolkodni. Ezzel együtt jó tudni, hogy a lehetőség adott, amennyiben valaha felmerülne az igény a teherszállításra használt berlini légi híd holdi megfelelőjére...
Épp akkor oldották fel némely Orion-dokumentumok titkosságát, amikor elkezdtünk dolgozni a 2001-en; ezeket megkaptuk olyan tudósoktól, akik dühösek voltak a terv kimúlása miatt. Izgalmas ötletnek tűnt, hogy működésében mutassunk be egy nukleáris impulzus rendszert, és e célból született is számos tervtanulmány. Ám egy hét után Stanley úgy döntött, kicsit túl komikus lenne, ha az űrhajó percenként húsz atombombányi sebességgel pöfögne el a Földről. Ráadásul – visszaidézve a Dr. Strangelove zárójelenetét – sok embernek úgy tűnhetett volna, hogy a végén még ő is beleszeretett a Bombába. Így aztán ejtettük az Oriont, és mindössze annyi maradt belőle, hogy mind a filmen, mind a regényben életben hagytuk a nevét.
Amint a naplómba írt kétségbeesett bejegyzések utaltak rá, kétévi kemény munkámba telt, mire sikerült végleg rögzíteni az események menetét. Tudtuk a sztori elejét (többé-kevésbé) és a végét; csak a közepe nem akart sehogy se összeállni. Néha úgy éreztem, mintha egy két végén lerögzített, erős és minduntalan ellenszegülő óriáskígyóval birkóznánk.
A Discovery legénysége, nevét és létszámát tekintve, állandóan változott, de a legnagyobb kínjainkat az útközben történő baleset és HAL engedelmességet megtagadó viselkedésének pontos természete okozta. Azt tudtuk, hogy a bajok alapvetően a hiányos kommunikációból fakadjanak (mint legtöbbször), ezért úgy akartuk megszakítani a rádió-összeköttetést a Földdel, hogy ne lehessen könnyen visszaállítani. Ennek egyik módja az lett volna, ha mozdulatlanságra kárhoztatjuk – vagy akár el is veszítjük – a hajó állítható főantennáját. Ez elég nehéznek tűnt, de mint az alábbi idézetek majd megmutatják, sikerült. Itt lesz megtalálható, csak úgy pár sorban odavetve, Bowman és HAL utolsó szembesülésének a csírája is.
A Csillagkapu – e téren és időn átvezető, dimenziókat átszelő rövidebb út, mely elvezet egy másik univerzumba – szintén sok metamorfózison ment át. Eredetileg a Jupiter legbelső holdjára tettük; úgy éreztem, egy ilyen eszköz lehorgonyzásához szükség van egy óriásbolygó gravitációs terére. És akkoriban még nem gyilkoltuk le brutális módon egy kivételével az összes űrhajóst, úgyhogy engedtük, hogy a túlélők némi felderítőmunkát végezzenek ezen az űri anomálián, mielőtt bemerészkednek a belsejébe. Mindezek az előzmények a könyv végső változatában erőteljesen lerövidült formában szerepelnek – a filmben pedig sehogy.
Sokáig azt sem tudtuk eldönteni, a Discovery úti célja a Jupiter legyen-e, vagy a Szaturnusz. A regényben kapzsi módon megtartottuk mindkettőt, amikor a Jupiter gravitációs mezőjének „parittyaeffektusát” használva, átdobtuk az űrhajót a Szaturnuszra. Ez az elv rejlik a Nagy Túra koncepciója mögött, amely során az összes külső bolygót, a Jupitertől a Plútóig a már létező rakétákkal kilőtt űrszondákkal lehet tanulmányozni a 70-es évek végén és a 80-as években. A bolygók ezt lehetővé tévő sorrendbe állítása 1976-ban fog elkezdődni, és nagyjából négy évig fog tartani. Ha ezt az alkalmat elmulasztjuk, hasonlóan kedvezőre nem lesz lehetőségünk az elkövetkező csaknem két évszázadban. De ha valaki csak a Szaturnuszra akar elrepülni, a Jupiter minden tíz évben egy vagy két évig sokat segíthet neki.
Stanley és az ő különleges effektusokat kivitelező csapata sokat dolgozott a Szaturnuszon, mielőtt úgy döntöttünk, hogy inkább a Jupitert választjuk. Aligha vitatja bárki is, hogy a Szaturnusz a maga csodálatos gyűrűrendszerével a leglátványosabb bolygó az összes között, és magam személyesen nagyon sajnáltam, amikor letettünk róla. De minél pontosabban jelenítettük meg ezt a rendkívüli világot, annál kevésbé látszott hihetőnek.
Többek között azért is vonzódtam a Szaturnuszhoz (és a regényváltozatban továbbra is megtartottam), mert a kilencedik holdja, a Japetus, az egyik legtitokzatosabb valami a Naprendszerben; röppályája egyik végében hatszor fényesebb, mint a másikban. A fénygörbéket tanulmányozva megállapítottam, hogy az egyik félgömbjén lennie kell egy fénylő, ovális foltnak, és nagy ravaszul beledolgoztam ezt a történetbe. Ezért örültem nagyon, amikor a Smithsonian Intézet Asztrofizikai Obszervatóriumának két munkatársa, dr. Cook és dr. Franklin elküldték nekem „A Japetus fénygörbéjének egy lehetséges magyarázata” című tanulmányukat, ezzel a szokatlan hivatkozással: „A Japetus jelenlegi állapotáról adott leírásunkat, merőben más indítékok alapján, bizonyos mértékig Clarke előre megsejtette (1968). Mindazonáltal nem tudjuk bebizonyítani azt az állítását, hogy a fényes terület közepén egy különös fekete struktúra állna.”
A regényben mindvégig a „Japetust” használtam a „Iapetosz” helyett, és ezt bizonyos körökben megkérdőjelezték. (Jerry Agel még arra is gondolt, nem valami szójátékkal próbálkoztam-e.) Csak mostanában jöttem rá, miért ezt az alakot használtam; kétségtelenül egy régi barátomtól, Willy Leytől vettem át. Gyönyörű, The Conquest of Space című kötetében, melyet Chesley Bonestell-lel közösen írtak 1949-ben, mindvégig a „J”-s alakot használja.
Feltételezem, hogy ez a görög név németes átírása, de sajnos erről már nem kérdezhetem meg „Willy”-t. Miután több mint negyven éven át volt az űrutazás szószólója, meghalt, épp egy hónappal az Apollo-11 útja előtt. Most saját krátere van, nem messze Wienerétől és von Neumannétól, a Hold túlsó felén.

 

[Az alábbi tizenöt – 20-34. – fejezetben a baleset, a Csillagkapu természete és az abba való belépés módjának különböző változatai olvashatók. Mivel a kézenfekvő dolgok meglátásához rendszerint sok időnek kell eltelnie, rengeteget bajlódtunk azzal, hogy Bowman társai közül legalább néhányat megmentsünk, sőt hogy az űrhajót, kissé kimerült legénységével együtt, elvezessük a Csillagkapun túli univerzumba. Már nem emlékszem, mennyi időbe telt, mire rájöttünk, hogy egyedül Bowmannek kell életben maradnia.
Értenünk kellett volna Melville célzásából, aki rövid Epilógusában [6] ezt a sort idézi Jóbtól: „Csak én menekültem meg, hogy hírt adhassak neked.”]

 

 

20. A fizetés

A hattagú legénység a lehető legnagyobb csendben, be nem jelentett különgépeken indult el a Földről – voltak, akik a Kennedy Űrkikötőből, voltak, akik a Bajkonur Űrállomásról. Már mindnyájan elbúcsúztak a családjuktól és a barátaiktól, és számtalan interjút adtak. Utolsó földi perceikhez nem kívánták a nyilvánosságot, és a legtöbbjüknek sikerült is elkerülni azt.
Az igazi indulásig még egy hét volt hátra. Ennyi időre volt szükségük, hogy megszokják, csapatként kell dolgozniuk és élniük a Discoveryn, valós repülési körülmények között – és ezeket a körülményeket sohasem lehetett teljes mértékben szimulálni a Földön. Az „orbitális összerázódást” biztonságosan, ugyanakkor valóságosan teremtették meg alig pár mérföld távolságra az Egyes úrállomástól, ahol vészhelyzet esetén azonnal kéznél volt a segítség.
Ez a repülést megelőző hét orvosi szempontból is fontos volt. Ahogy dr. Poole tömör szabatossággal kifejezte: „Ezalatt lehetőségünk lesz megosztozni a bacilusainkon.” A hajót szigorú karantén alá helyezték; a fedélzetén tartózkodók nem kaphattak el kívülről jövő betegséget, és ha allergiás tüneteket produkáltak volna egymásra, még az ellen is lehetett volna tenni valamit.
Számtalan apró probléma vetődött fel, de igazán komoly egy se – már ami a technikai természetűeket illeti. Bowman figyelmét azonban egy bosszantó bürokratikus ostobaság vonta el a fontosabb dolgokról.
Az űrhajósok anyagi javadalmazása kezdettől fogva mindig is viták tárgyát képezte. Abban mindenki egyetértett, hogy jól meg kell őket fizetni – de mennyire jól?
Politikai változások hosszú sorozatát követően, melyekben mind az úrhajózási Hivatalt, mind az egyes űrhajósokat sok bírálat érte, mindenki megelégedésére általános szabályokat dolgoztak ki. Ezen a misszión, melyen dr. Poole-t kivéve a legénység minden tagja első osztályú űrhajós volt, mindenki megkapja az e kategóriát megillető alapbért, amely évi 34 945 dollárra rúg. A Szövetségi Egészségbiztosító Hivatallal valami csoda folytán megkötött külön megállapodás értelmében dr. Poole fizetésének közelítenie kellett a társai fizetéséhez. Bizonyos okokból, melyeket soha senki még csak meg sem kísérelt megérteni, dr. Poole ténylegesen 35 105 dollárt kap kézhez.
Ez azonban csak az alapbért jelentette. És itt kezdődtek a bajok. E küldetés során évente járt még egy 25 000 dolláros repülési pótlék, továbbá egy tekintélyes átalány a visszaútra, és haláleset vagy rokkantsági munkaképtelenség esetére az eltartott családtagokról való gondoskodás. Bowman épp a bérlistát írta alá az Egyes Űrállomás Igazgatóságán, amikor egész véletlenül meglátta, hogy a repülési pótlékot csak attól a perctől fogják elszámolni, amikor belépnek a Jupiterre vezető átszálló röppályára.
A szóban forgó összeg fejenként mindössze 500 dollárt tett ki, de Bowman egészen biztos volt benne, hogy a korábbi kiküldetéseken a teljes pótlékot kifizették attól a pillanattól kezdve, hogy megkezdődött a végső visszaszámlálás a Föld röppályáján, és a teljes legénység a kapitány parancsnoki fennhatósága alá, a hajó pedig minden szempontból működőképes állapotba került – még akkor is, ha a repülés valóságosan még nem kezdődött el. Ennélfogva feljegyzést írt a könyvelésnek, amelyben hivatkozott a korábbi irányadó esetekre.
Létezik a köztisztviselőknek egy típusa (szerencsére nem olyan elterjedt, ahogy a bírálatok olykor feltételezik), amely nem hajlandó beismerni, ha hibázott. A vonal végén épp egy ilyen jelentkezett. Se ő nem engedett, se Bowman. Így miközben a sok milliárd dolláros Discovery kapitánya átvette a hajója parancsnokságát, ezzel egy időben egyre elkeseredettebb vitát folytatott egy névtelen washingtoni hivatalnokkal egy 500 dolláros pótlék felett. Még akkor is rádióüzeneteket vagdostak egymás fejéhez, amikor kezdetét vette az utazás.

 

 

21. Discovery

Az Egyes Űrállomáson tartózkodó turistáknak, fotósoknak, filmeseknek és kommentátoroknak nehéz volt elmagyarázni, hogy az űrhajó valóban mozog. Természetesen, mivel a Discovery parkoló röppályáról indult, ezt nem kísérte a földi felszállás robaja és egyéb külsőségei. A gyorsulás egyetlen jele a plazma hajtóművek elviselhetetlen kékesfehér sugárzása volt, ahogy másodpercenként több száz mérföldes sebességgel kilövellték ionizált gázsugaraikat.
A hajtóművekből még az űrhajó fedélzetére is csak egy gyenge, távoli sziszegés hatolt el, s a tolóerejük oly alacsony volt, hogy a súlyt jóformán meg sem érezték. Ennek ellenére órákig fenn tudták tartani ezt a tolóerőt, miközben sugárban okádták ki a napkorongnál is forróbb csillaganyagot. Ha majd végre leállnak, a Discovery csaknem harminc mérföldes másodpercenkénti sebességgel fog száguldani a csillagok felé.
Bowmannek és Kaminskinak, a másodpilótának, nem sok dolga akadt, mindössze figyelniük kellett a rendszert, és készen kellett állniuk a döntéshozatalra, ha olyan helyzet adódna, amit a számítógép még nem tapasztalt, vagy amire nem programozták be. Athena azonban tökéletesen végezte a munkáját, mérte a hajó növekvő sebességét, és másodpercenként összevetette a földi radarok mérte adatokkal. Időről időre parányi, a fedélzeten tartózkodó emberek számára észrevehetetlen korrekciókat végzett el, hogy visszavigye a Discoveryt az előre kiszámított útra.
Az indulás után nem egészen egy óra múlva bejelentette, hogy túljutottak az út első, eseménytelen szakaszán. A bejelentés a Földön várakozók kedvéért hangzott el, mert hiszen a legénység már értesült róla a műszerek állásából; ennek ellenére a hűvös szoprán hallatán sok, egymásnak ellentmondó érzelem vett erőt rajtuk.
– Elértük a szökési sebességet. Ismétlem: elértük a szökési sebességet.
Itt már maguk mögött hagyták azt, ami valaha a rakétatechnika legvégső úti céljának látszott. Mostantól bármi történjék is, a Föld többé nem hívhatja vissza őket. Ha a következő másodpercben kifogyna az energiájuk, akkor is övék lenne az űr szabadsága, hogy örök időkig keringjenek a Nap körül a maguk saját, önálló pályáján.
Noha a gyorsulás még órákig fog tartani, ez volt a pszichológiai elszakadás pillanata. Hiába töltötte be a Föld felhőkkel körülvett gömbje ugyanúgy az eget, őket már elveszítette. Magához visszarántó gravitációja csak fékezni tudja a sebességüket, semlegesíteni és visszafordítani már nem.
Nincs ember, akárhányszor repüljön is fel az űrbe, akire ne volna hatással ez a pillanat. Hogy mit érez ilyenkor, az attól függ, hogy mit hagyott maga mögött; legtöbbjük számára a szavakkal ki nem fejezhető szomorúság pillanata volt ez, mint amikor a tengerész, aki tudja, hogy soha többé nem fog hazatérni, utoljára tekint az otthonára. Mert ez olyan elválást jelentett, amilyet az ő nemzedékük előtti korok sohasem éltek át – minden korábbi halálnál is véglegesebb elválást a bolygótól, amely még a csontjaikat sem kaphatja vissza soha.
Röviddel ezután levált az első gyorsító rakéta. Amikor az üzemanyag utolsó drága cseppjei is elfogytak a tartályból, a gyorsulás visszaesett nullára, és a Discovery magatehetetlenül sodródott a csillagos háttér előtt. Aztán szépen leoldódtak a robbanókötegek is, és a kis, szilárd üzemanyagú rakéták egy szelíd lökéssel szétválasztották a két fokozatot.
Furcsa volt látni, hogy ott, ahol az imént még csak a Föld, a Nap és a csillagok töltötték be az űrt, most egy emberkéz alkotta tárgy is megjelent. Ebben a pillanatban újból beindultak a hajóművek, és a gyorsító rakéta lassan zsugorodva lemaradt mögöttük; úgy látszott, mintha visszazuhanna a Földre, de ez persze csak látszat volt. Mostantól a Nap holdjaként járja űri útját, és soha nem fog visszatérni arra a világra, ahol készítették.
Három óra múlva a Discovery a tervezett repülés történetében először átlépett egy újabb határkövet.
– Elértük a szoláris szökési sebességet – jelentette Athena. – Ismétlem: elértük a szoláris szökési a sebességet.
Bowman és Kaminski a vezérlőasztaluk mellől büszkeséggel vegyes megilletődöttséggel néztek egymásra. Most már nemcsak a Földtől váltak el, hanem magának a Napnak a markából is sikerült kiszabadulniuk. Hacsak szándékosan nem lassítják le az űrhajót, mostantól elszáguldanak az összes bolygó mellett, s bár eközben fokozatosan veszítenek a sebességükből, többé már nem zuhanhatnak vissza a Naprendszerbe. Pár éven belül elhagyják a Plútó röppályáját, és lassan de biztosan tovább sodródnak ki, a csillagok felé. Lehet, hogy egymillió évbe is beletelik, mire elérkeznek a legközelebbihez; de elérkeznek, az biztos.
És még mindig nőtt a sebességük; percről percre, teljes nyolc órán keresztül haladtak enyhe gyorsulással. A Föld ekkor már csak egy fényes, fogyó sarló volt háromszázezer mérföld messzeségben, a Nap irányában; csillagászati értelemben még mindig csak kőhajításnyira, de már távolabbinak tűnt, mint a Jupiter. A Discovery legénysége már úgy tekintett rá, mint a múlt egy darabjára, ahová talán soha többé nem térnek vissza. A Jupiter a jövőjükhöz tartozott, és semmi nem tarthatja őket vissza attól, hogy elérkezzenek oda – hacsak nem jön közbe az a hihetetlenül valószínűtlen véletlen, hogy összeütköznek egy hatalmas meteorkővel vagy egy aszteroidával. Mert a hajó e pillanatokban tökéletes pontossággal és könnyedséggel belépett az utolsó röppályára.
– Egy perc múlva befecskendezés – jelentette Athena. – Tíz másodperc múlva leáll a főhajtómű.
A fúvókák távoli, alig hallható sziszegése elnémult. Vele együtt megszűnt a súly utolsó érzékelése is, s nem maradt más, mint az időnkénti kísérteties kis ütések és lökések, ahogy a kis teljesítményű ráhangoló hajtóművek szinte észrevehetetlenül parányi igazításokat hajtottak végre az űrhajó röppályáján. Nemsokára ez is megszűnt, és Athena bejelenthette:
– Útban vagyunk a Jupiterre. Becsült tranzitidő kétszáztizenkilenc nap és öt óra.

 

 

22. A hosszú alvás

Minden nap kétmillió mérfölddel távolabb kerültek a Naptól, és a Föld immár nem volt egyéb, mint a csillagok között a legfényesebb csillag. A Discovery könnyedén száguldott mind kijjebb az éjszakába, s bár a hajtóművei némák voltak, egyéb rendszerei teljes üzemmel működtek.
Az összerázódás folyamatának ez volt az utolsó szakasza, amikor a legénység elsajátíthatta azokat a készségeket, amelyeket a Földön, de még a szabad röppályán sem tudna megtanulni. Egyenként megmérték egymás teljesítményét, behatóan tanulmányozták mindazt, amit tudtak vagy sejtettek a még most is távoli úti céljukról, és szimulált katasztrófahelyzetekben vizsgálták saját reakcióikat.
Ez utóbbiak közül leginkább a tűztől és a meteoritoktól féltek. Egy űrhajó még egy tengerjáró hajónál is jobban ki van szolgáltatva a tűznek. A koncentrált – kémiai, mechanikus, elektromos és nukleáris – energia óriási készleteit hurcolja magával, melyek bármelyike elszabadulhat egy véletlen balesetben. Bowman néhány naponként, a legváratlanabb időpontokban tűzvédelmi gyakorlatot rendelt el, és szinte fanatikus rendszerességgel ellenőrizte az összes hőérzékelő riasztóberendezést.
A meteoritok esetében az ember csak remélhette a legjobbakat, és minden bizalmát a statisztikákba vethette. Tökéletes biztonság nem létezett; nap mint nap porszemcsék ezrei bombázták a hajót, de ezek túlnyomó többsége olyan parányi volt, hogy csak mikroszkóppal lehetett volna látni a nyomaikat a hajó külső falán. Az a kevés, amelyik át tudta ütni, fennakadt a belső hajótesten.
Ha minden a tervek szerint alakulna, a legénység egyetlen tagjának sem kellene megszakítania a hibernáció állapotát, amíg el nem érik a Jupiter felszínét; Athena tökéletesen el tudna látni minden teendőt a hajó fedélzetén. Egy hét hónapos úton azonban számolni kellett a váratlan helyzetekkel, ennélfogva bölcs dolognak tűnt, hogy legyen egy ember, aki azonnal cselekedni tud.
Egy embernek pedig, legyen akármilyen teherbíró és kiegyensúlyozott, legalább annyira szüksége van segítőtársra, mint Athenának, különben erőt venne rajta az elszigeteltség érzése, amitől könnyen belesüppedne egy olyan nem emberi közöny állapotába, amely az űrhajózás gyermekkorában sok baleset előidézője volt.
A pszichológusok nem szerették az „elszakadás” kifejezést, mert az a váratlanság képzetét keltette – pedig erről volt szó. Az első emberek, akik nagy magasságokba jutottak fel léghajón, és a víz alatti világot elsőként felfedezők már az 1950-es években átélték ezt a jelenséget. Úgy érzékelték, mint eltávolodást, a mindennapi élettől való teljes elszakadást, és ez a legkevésbé sem volt kellemetlen érzés. Sőt nagyon is felvillanyozó tudott lenni – és éppen ez volt a legnagyobb veszélye. Mert szélsőséges esetekben a mindenhatóság csalóka képzetét kelthette az illető emberben. Tudtak búvárokról, akik nagy mélységekből indultak el légzőkészülék nélkül, és űrhajósokról, akik ügyet sem vetettek műszereik egyértelmű figyelmeztetéseire. Voltak, akik megmenekültek meggondolatlanságuk következményeitől, de voltak sokan, akik nem.
Az elszakadás oka rendszerint az érzéki felfogóképesség elvesztése volt; a szüntelenül tevékeny agy, mely már nem volt képes felvenni bejövő információinak normális üzenettartalmát, saját, a valósággal ritkán egybeeső világot kezdett építeni magának. A gyógymód egyszerű volt: ha valakit lekötöttek a feladatok, amelyekkel megbízták, és közben állandóan kommunikált a munkatársaival, kevésbé volt veszélyeztetett helyzetben.
Bowmannek tehát kellett egy helyettes, és kézenfekvő volt, hogy Peter legyen az.
Whitehead néha úgy beszélt magáról, mint egy „minden mással megbízott mérnökről”. Egy másik kedvenc mondása volt, hogy minden problémára van egy gyakorlati megoldás – a legjobbat kell választani, és kész. Kivételesen erős képzeletének egy másik megnyilvánulása lehetett, hogy zseniális volt a hibakeresésben és a hibák kijavításában – mintha azonosulni tudott volna a makacsul ellenszegülő gépezettel. Voltak, akik azt állították, hogy paranormális képességekkel rendelkezik, mert ott, ahol más mérnökök már ököllel estek volna neki a rendetlenkedő szerkentyűnek, Whiteheadnek elég volt, ha csak szúrósan ránézett.
A tizedik napon, amikor végre elégedetten megállapíthatta, hogy a hajó tökéletesen működik, Bowman elrendelt egy utolsó legénységi értekezletet. Aki egy pillantást is vetett volna a vezérlőasztal körül összegyűlt hat emberre, nyomban két csoportra osztotta volna őket. Míg Bowman és Whitehead jó fizikai állapotban voltak, a többi négy alaposan kigömbölyödött. Sokat viccelődtek arról, hogy a halálraítéltek milyen kiadós reggeliket szoktak enni, és hogy a marhát is felhizlalják, mielőtt a vágóhídra hajtják. De a kevés emészthetetlen anyagot tartalmazó, kalóriadús étrend nagyon fontos részét képezte a hosszú alváshoz való felkészülésnek; még a hibernáció alatti alacsony anyagcsereszinten is szükség volt valamennyi üzemanyagra. Mire kicsivel több mint fél év múlva felébrednek, a háj nagy része el fog tűnni.
Akárcsak a Föld, e ragyogó csillag, amely most ott tündököl az égen. Mire a négy alvó kinyitja a szemét, addigra bolygóotthonuk képét elhalványítja a Nap vakító fénye, s az égboltot a Jupiter fogja uralni.
– Bejegyzés a hajónaplóba – kezdte Bowman kissé feszélyezetten, szeme sarkából az Irányítóközpont belső terét vizsgáló tévékamerára pillantva. Még a valós idő szerint működött; a Jupiterre kikerülve másodpercenként mindössze egy képkockát fog továbbítani – ez azonban teljesen megfelel a figyelőszolgálat céljaira.
– Valamennyi beütemezett ellenőrzést elvégeztük, és semmiféle váratlan probléma nem merült fel. A 10. napon vagyunk, amikor a terv szerint a hibernációt el kell kezdenünk. Az a véleményem, hogy továbbra is tartsuk magunkat a tervhez. Ha bárki nem ért egyet velem, kérem, most szóljon.
Meglehetősen nyugtalan csend fogadta a szavait. Mindenki mintha arra várt volna, hogy valaki más szólaljon meg, de mindenki hallgatott. És senki sem tudta, hogy dr. Poole, aki szintén kapott csak rá vonatkozó titkos utasításokat, feszülten figyelte Bowmant és Whiteheadet, nem látja-e rajtuk a nyugtalanság apró jeleit. Elégedett volt azzal, amit látott.
– Nagyon helyes – folytatta Bowman. – Mindnyájan tudjátok, mit kell tennetek. Ha készen vagytok, kérlek, szóljatok a dokinak.
Az egész roppant röviden, személytelenül és hivatalosan zajlott le, de a személyes búcsúk már nem a kamera figyelő tekintete előtt fognak lebonyolódni. Kimball, Hunter, Kaminski és Poole egyenként beúsztak a karusszelben lévő kabinjaikba, és rendbe rakták azt a kevés holmijukat, amijük volt. Ezután mindegyikük magánbeszélgetést folytatott egy rádióhullámon keresztül a Földdel, és mialatt e szóbeli búcsúk elhangzottak, az egész út során ez egyszer lekapcsolták a hajó összes felvevőberendezését. Ez olyan megpróbáltatást jelentett szinte valamennyiüknek, hogy inkább kihagyták volna, és titkon örültek, hogy nem kaphatnak rá most azonnal választ. Mostanra az átlagos időeltolódás túlment a két percen, és a Földdel már lehetetlen volt beszélgetést folytatni.
Poole az utolsó pillanatban elvégezte a vizsgálatokat azokon az embereken, akiket ő is mindjárt követni fog a mélyalvásba. Bowman külön-külön mindegyiküknek elküldte az alábbi, kissé erőltetett szellemesség személyre szabott változatát: „Te mázlista! Pete és én hét hónapig halálra fogjuk melózni magunkat, mialatt te tojsz az egészre!” Ezután pulzálni kezdtek az elektronarkózis lökéshullámai, és a Discovery harcképes személyzete lecsökkent öt főre, négyre, háromra...
– Ez az – mondta dr. Poole. – Mind alszanak, mint a csecsemők. – Komoly, elgondolkodó tekintettel nézett Bowmanre; egyedül voltak, mert Whitehead a fedélzeti műszerfalnál teljesített figyelőszolgálatot. – Hogy érzed magad?
– Kicsit fáradtan, de boldog vagyok, hogy minden ilyen simán ment. Miattunk ne aggódj, Kel. Ha véletlenül elvágnánk az ujjunkat, vagy a nátha kezdene kerülgetni, fel fogunk ébreszteni.
Poole kuncogott.
– Úgy érzem magam, mint egy régimódi, vidéki körorvos, aki azon aggódik, vajon az éjszaka hagyja-e majd aludni a telefon. Oké – láss hozzá.
Bowman Poole melle és jobb karja köré tekerte a bioszenzor szíjait, nagy gonddal ellenőrizte a fejszalagjait, majd megnyomta a nagy nyomású injekcióstű végét. A szer halk szisszenéssel beáramlott Poole vérébe.
– Szép álmokat, doki – mondta.
– Viszlát – felelte Poole, majd számolni kezdett: – Egy... Kettő... Három de nem jutott tovább.
Bowman még nézte egy pillanatig alvó barátját; volt benne egy parányi irigység, amiért ő megszabadult a felelősségtől. Azután, teljesen fölösleges óvatossággal, lábujjhegyen kiment, hogy csatlakozzon a vezérlőteremben lévő Whiteheadhez.
Úgy találta ott társát, amint leplezetlen elragadtatással bámulta a helyzetjelző táblán a négy kis műszerpanelt, rajtuk a KAMINSKI, KIMBALL, POOLE és HUNTER nevekkel. Apró zöld lámpák csillagképe mutatta rajtuk, hogy minden rendben van. A kicsiny monitorernyőkön végigvonuló hármas vonal lassú ritmusa olyan delejes hatással volt Bowmanre is, hogy alig bírta elfordítani róluk a tekintetét. Az egyik vonal a légzést, egy másik a pulzust, a harmadik meg az EEG-t jelezte.
A BOWMAN és WHITEHEAD feliratú panelek üresek, élettelenek voltak. Az ő idejük mától számítva egy év múlva jön el, amikor majd elhagyják a Jupiter pályáját.

 

 

23. Szökevény

Bowman számára a legelső jelét, hogy valami baj van, egy a nyílt rádióáramkörön át megszólaló halk hang jelentette:
– Dave... problémáim vannak az irányítással.
Whitehead hangja kicsit bosszúsnak tűnt, de semmiképpen sem ijedtnek.
Mielőtt Bowman válaszolhatott volna, meglátta a nagy megfigyelőablaktól mindössze hat-hét méterre a hajótest árnyékából előbukkanó kompot, amint teljes üzemre kapcsolva halad, nagyjából egy vonalban a Discovery röppályájával.
– Mi a baj? – kérdezte. Pár másodpercig nem kapott választ, és mire Whitehead megszólalt, a komp már harminc méterre eltávolodott a hajótól.
– Beragadt a szelep teljes nyomásnál – mondta egész nyugodt hangon. – Kicsit messzebb megyek, aztán megpróbálok csinálni valamit.
Ez ésszerű gondolat volt; egy kiszabaduló kompnak odakint az űrben sok hely kellett a manőverezéshez. Ezzel együtt Bowmannek semmi oka nem volt az aggodalomra; meg volt győződve, hogy Whitehead egykettőre kijavítja a hibát, ahogy eddig is tette mindig.
A másodpercek lassan vánszorogtak; a komp még mindig gyorsult, már olyan messze volt, hogy alig lehetett látni. Whiteheadnek ugyan az sem okozott volna nehézséget, hogy sok mérföldnyi távolságból visszataláljon a hajóra, mégis jobban tette, ha nem késlekedik túl soká, mert a főhajtómű percek alatt kiüríti az üzemanyagtartályokat.
Az űrkomp már csak egy aprócska pont volt, szemmel nem lehetett megbecsülni a távolságát. Bowman befogta a navigációs radarral – meglepetésére még mindig csak két mérföldre volt. De az már komolyan aggasztotta, hogy már óránként százkilencven mérföldes sebességgel távolodott.
– Peter! – kiáltotta. – Mi az ördög van? Nem tudod rendbe hozni? Whitehead hangja most először árult el ijedtséget.
– Nem működnek a vezérlőberendezések – felelte. – Megpróbálom kikapcsolni a motort. Majd visszahívlak.
A következő pillanatban elnémult a rádiója. Míg várakozott, Bowman egy teleszkóppal keresett rá a kompra. Elég hamar megtalálta. Elszoruló szívvel látta a rakéta fúvókájáról fellobbanó pici ködfelhőt, és tudta, hogy az űrkabin továbbra is gyorsulva száguld.
Whitehead hangja máris megszólalt a rádióban.
– Hiába – mondta kurtán. – Megpróbálok a tartalék hajtóművekkel megfordulni.
Kockázatos manőver volt, de az egyetlen logikus lépés ebben a helyzetben. Még ha nem is tudná leállítani a fő hajtóművet, akkor is meg kell tudnia fordulni a komppal, hogy annak lefékezhetetlen sebességét az ellenkező irányba fordítsa. Ebben az esetben végül megállásra kényszeríthetné a szökevényt, és akkor valóban elindulhat visszafelé.
Bowman feszülten, sápadtan, a tehetetlenség szörnyű érzésével bámult a teleszkópba. Azon át alig pár méterre látta a kompot, úgyhogy minden részlet tisztán kirajzolódott rajta. Ebben a pillanatban óriási megkönnyebbülésére kis kilövellések jelentek meg a helyzetszabályozó fúvókák nyílásában, és a kabin lassan megfordult a tengelye körül.
Az álnok főhajtómű – még mindig begyújtva – kilódult a képből, s Bowman ekkor oldalnézetből látta a járművet, majd a domború ablak mögött megpillantotta barátja vele szemközt ülő alakját. Még azt is látta volna, milyen arcot vág, ha az átlátszó panel nem veri vissza a Nap ragyogó fényét.
– Megcsináltad! – kiáltotta. – Hála Istennek!
Az űrkabin továbbra is több mint kétszáz mérföldes óránkénti sebességgel száguldott – de legalább már nem nőtt, hanem csökkent a sebessége, mivel sugárhajtóműve már fékként működött.
– Úgy néz ki – válaszolta Whitehead, és hangján érezni lehetett az óriási megkönnyebbülést. – Tudtam, hogy Betty nem hagy cserben, ha jól bánok vele.
Végtelen időnek tetszett, pedig egy perc sem kellett, hogy Bowman már a radar segítsége nélkül is megállapíthassa, Whitehead úton van hazafelé. Az űrkomp hirtelen kezdte betölteni a teleszkóp képmezőjét – előbb lassan, majd gyorsan, végül túl gyorsan.
– Még mindig nem tudom leállítani a nyavalyást – szólt Whitehead. – Nagyon nem szívesen pazarolom el az összes üzemanyagot, de kénytelen vagyok ide-oda száguldozni, amíg teljesen ki nem fogy.
Bowman úgy látta, mintha a komp most egyenesen neki akarna menni a hajónak; csöbörből vödörbe kerültek. Most már nemcsak arról volt szó, hogy esetleg elvesztik Whiteheadet – a veszély ennél még nagyobb is lehetett.
– Figyelj az irányra – mondta idegesen. – Úgy látom, mintha össze akarnánk ütközni.
– Tudom – felelte elfulladó hangon Whitehead. – Megpróbálom újra megfordítani.
Elkésett. Egy hideglelős pillanatig úgy látszott, mintha az űrkabin egyenesen nekiszáguldana a vezérlő megfigyelőablakának, de a szervo hajtóművek még épp időben léptek működésbe: a szökevény jármű elsiklott az űrhajó ívelt törzse mellett, és eltűnt Bowman látóteréből.
– Bocs – mondta Whitehead. – Legközelebb jobban ki fogok térni...
Az összeütközés egyszerre hallatszott a rádióban, s érződött a hajótesten. Bowman az üléséből félig felszökkenve várta a riasztók megszólalását és a hajókárt jelző fények felvillanását. De nem történt semmi – a két test csak súrolhatta egymást, komoly kár nem esett. Legalábbis, ami a Discoveryt illeti; de mi lehet az űrkabinnal?
– Peter! – kiáltotta. – Minden rendben? Hallasz engem?
Semmi válasz. Bowman teljes hangerőre állította a rádiót, és feszülten figyelt. A vivőhullám továbbra is beérkezett, ám ez alig bizonyított valamit. Reménykedett, hogy akkor is meghallja Whitehead lélegzését, ha ő netán az ütközéskor elveszítette az eszméletét. Persze, ha az űrkabin megrepedt, akkor nem fog lélegzést hallani – se hangot; leszámítva a szökevény sugárhajtóművének tompa dübörgését.
A harsogó dübörgést jól lehetett hallani a rádión keresztül, de semmi mást. Bowman fáradhatatlanul szólongatta, de Whitehead nem felelt. Ugyanakkor sebesen száguldott kifelé a hajófar mögötti űrt mutató monitorokon, és egy gyors ellenőrzés szerint már el is távolodott néhány száz méterre.
Bowman nagy megkönnyebbülésére sértetlennek látszott – de még volt benne üzemanyag. Akár él Whitehead, akár nem, feltartóztathatatlanul távolodik vele a hajótól, és ő semmit sem tehet ellene.
– Peter! – kiáltotta. – Peter! Hallasz engem?
Semmi válasz – csak a hajtóművek őrjítő dübörgése. Az örökkévalóságig kitart az üzemanyag? De ekkor hirtelen megállt. Úgy látszik, a komp végre az utolsó cseppig elhasználta.
Bowman ekkor ismét feszült figyelemmel hallgatózott, hátha meghallja a vivőhullám sziszegésén túl a lélegzés neszét. A mikrofon alig pár centiméterre volt Whitehead szájától; ha az űrkompban maradt levegő, valamit mindenképpen hallania kell...
Hallott, s ettől megkönnyebbült sóhajjal szedte tovább most már egyenletesen ő is a levegőt. Előbb halk puffanások neszei, majd egy fojtott kiáltás hallatszott, mint amikor egy részeg ember álmában motyog valamit. Ezután egy válogatott kifejezésekből álló rövid káromkodássorozat következett; Whitehead újra teljesen magánál volt.
– Hello, Dave – szólalt meg, még mielőtt Bowman megszólította volna. – Már jól vagyok, csak egy kis karcolás esett a homlokomon, más bajom nem történt. Meghatároznád a helyzetemet?
Bowman egy gyors pillantást vetett a radar képernyőjére, s rögtön látta, hogy az űrkabin még most sincs messzebb öt mérföldnél. Elhanyagolható távolság – ami viszont gyors iramban nőtt. A fékezési szakaszok ellenére most óránként háromszázhatvan mérföldes sebességgel távolodott a Discoverytől.
Percenként hat mérfölddel növeli a távolságát – tovább és tovább, ahogy múlnak az órák, a napok. De persze ennek nemsokára már nem lesz gyakorlati jelentősége Peter Whitehead számára.
Bowman közölte a tényeket, majd gyorsan megkérdezte: – Mennyi az oxigénkészleted, Pete?
– Körülbelül... öt órára elég.
– Csak öt!
– Igen, mert ez csak egy egytankos meló volt... legalábbis úgy gondoltam.
Bowman nem mondta ki, ami átvillant az agyán, de biztos volt benne, hogy a gondolat már Whitehead fejében is megfordult. Mindegy, mennyi oxigén maradt a kompban, ez most már úgyis egyre megy.
Másodpercekig egy hang se hallatszott a rádióban, aztán némi rezignált szomorúsággal a hangjában, megszólalt Whitehead:
– Hát, azt hiszem, ez a helyzet, Dave.
– Pusztuljak el, ha belenyugszom. Kijövök érted. Tarts ki.
Újabb szünet következett, majd ismét megszólalt Whitehead:
– Nem teheted – mentésre amúgy sincs elég idő. Tudod, hogy nem hagyhatod el a hajót.
– De még mennyire, hogy elhagyhatom; Athena majd intézi a dolgokat. Jövök. – Ne csapjuk be magunkat. Mekkora volt a sebességfaktor? – Másodpercenként százhatvan méter.
– Ha akarod, add föl ezt a példát Athenának. Előre tudom a válaszát.
A szíve mélyén Bowman is tudta. Ha megkockáztatja, hogy elhagyja a hajót, s benne négy alvó társát, végül elérheti Whiteheadet. De addigra már mindketten több száz mérföldre lesznek a Discoverytől – és egyre csak távolodnak tőle, másodpercenként százhatvan méteres sebességgel. A mentőegységnek előbb semlegesítenie kellene ezt a sebességet, és majd csak ezután indulhatna vissza. Ezzel a többlet teherrel soha nem érne célba.
Bowman ennek ellenére megadta az adatokat Athenának. A válasz azonnal megérkezett: LEHETETLEN.
Mielőtt a hosszú évekig tartó kiképzés meghozta volna az eredményét, egy pillanatra éktelen düh fogta el, annyira, hogy a legszívesebben ököllel ment volna neki a számítógép érzéketlen monitorainak. Ám ez nem segített volna se Whiteheaden, se őrajta. A matematika törvényeivel nem lehetett vitába szállni, és ostobaság lett volna haragudni rájuk. Ha valaki amellett dönt, hogy életét az univerzum kérlelhetetlen törvényeihez szabja, annak meghalni is e törvények szerint kell, ha annak jön el az ideje.
És mégsem akarta beismerni, hogy vereséget szenvedett; az ember nem adhatja fel ilyen könnyen. Eszébe jutott Whitehead kedvenc mondása: „Minden problémára van egy gyakorlati megoldás.” Erre a problémára is kell lennie valamilyen megoldásnak, csak meg kellene találnia.
A helyzet annyira abszurd volt, olyan végtelenül nevetséges. Itt ül egy űrhajóban, amely félmilliárd mérföldet képes megtenni, és óránkét több ezer mérföldes sebességgel száguld – és nem tudja megmenteni a barátját, aki tőle alig tíz mérföldnyire lassan sodródik a halál felé. Ha visszatérne a Földre, vajon ki lenne képes valaha is megérteni az ő rettenetes dilemmáját? Mindig ott maradna a levegőben a ki nem mondott kérdés: „Azért valamit mégis csak tudtál volna tenni, nem?”
Csakhogy ez nem egy tévés szappanopera volt, amelyben a főhős elővarázsolna a cilinderéből valami frappáns megoldást. Erre a problémára nem volt megoldás.
– Dave – hallotta hirtelen a hangszóróból. – Tehet valamit a hajó?
Noha Whiteheadnek nem a meghajtás volt a szakterülete, ennyit azért ő is tudott. A puszta tény, hogy feltett egy ilyen kérdést, az önkontroll bizonyos fokú elveszítését jelezte, amit Bowman aligha róhatott fel neki. Egy reményvesztett ember minden szalmaszálban megkapaszkodik.
– Ne haragudj, Peter – válaszolta szelíden és türelmesen. – Tudod, hogy a főreaktor le lett állítva, a hajtóművek pedig tartalékon működnek. Több mint egy napba telik az ellenőrzésük és az újra üzembe helyezésük.
És még az sem segítene, tehette volna hozzá. A hajó gyorsulása oly lassú volt, hogy az öt óra leforgása előtt nem érné utol a kompot.
Bowman életének ez lesz a leges-leghosszabb öt órája.

 

 

24. Az első ember a Jupiteren

És miközben Bowman még egyre a következő teendőn gondolkozott, Whitehead feltett neki egy roppant különös kérdést.
– Dave – szólalt meg furcsán színtelen hangon –, vannak a közelünkben aszteroidák?
– Az Évkönyv szerint nincsenek. Miért?
– Ha nem őrültem meg, akkor van idekint valami... alig pár mérföld távolságra.
Bowman az első pillanatban egyfajta meglepett csalódottsággal fogadta a bejelentést. Nem számított rá, hogy Peter ilyen hamar össze fog roppanni, de talán ez csak annak az ütésnek az utóhatása, ami a fején érte. Először nem is vette komolyan a bejelentést; az űr felmérhetetlen ürességében matematikailag szinte lehetetlen volt, hogy ilyen közel haladjon el mellettük egy másik objektum. Whitehead nyilván káprázattól szenved; a legjobb lesz, ha tréfával üti el a dolgot.
Ám ez a gondolat magában Whiteheadben is felmerült.
– Nem... nem káprázik a szemem – mondta, mintha olvasna Bowman gondolataiban. – Megint itt van... tíz-tizenöt másodpercenként felvillan. És határozottan mozog a csillagos háttér előtt... nem lehet messzebb öt vagy tíz mérföldnél.
– Tudsz róla helyzetmeghatározást adni?
Bowman még mindig nem hitt egy szót sem az egészből, de ráállította a radar keresőjét – és szinte azon nyomban leesett az álla a meglepetéstől.
Ott látta Whitehead radarjelét, immár huszonkét mérföldre. És harminc fokkal arrébb, sokkal közelebb, egy jóval nagyobb jel tűnt fel a radarernyőn.
– Krisztusom! – kiáltott fel. – Igazad van! És milyen dög nagy! Megnézem a teleszkóppal.
A radar koordinátáit betáplálta a teleszkópba, és míg várta, hogy a műszer célba vegye az égbolt megfelelő tartományát, lelkében ellentétes érzelmek dúltak. Lehet, hogy mindketten hallucinálnak; elfogulatlanul szemlélve a dolgokat ez volt a legvalószínűbb magyarázat.
És ekkor, pár másodpercnyi vigasztalást nyújtva, egy naiv, vágyteljesítő fantazmagória villant át az agyán. Hogy nincsenek egyedül; van itt egy másik hajó is, amely az utolsó pillanatban meg fogja menteni Whiteheadet... Természetesen nem lehet földi űrhajó – csakis valami...
A csillagképek megálltak. A látómező közepén minden vitán felül egy terjedelmes és szemmel láthatóan mesterséges tárgy terpeszkedett, s lassan forgó tömegén fémes csillanással tükröződött vissza a napfény. Bowman remegő ujjakkal növelte a nagyítást.
E pillanatban szertefoszlott az ábránd, és most először mérte fel teljes egészében, mekkora katasztrófa érte az expedíciót. Csak most értette meg, miért nem szólalt meg egyik vészjelző berendezés sem, amikor Whitehead űrkabinja összeütközött a hajóval. A törzs mellett elszáguldva egy olyan célpontot talált el, amely kis híján ugyanilyen életbevágóan fontos volt.
Mögöttük, az ütközés erejétől még egyre forogva-pörögve az egész nagy hatótávolságú antennakomplexum sodródott mind messzebb és messzebb a hajótól. A nagy, tizenkét méter átmérőjű parabola, s az őt körülvevő kisebb tányérok, melyek az űr félmilliárd mérföldes messzeségén át célba vitték a rádiósugaraikat – mindez lassan úszott vissza, a Nap irányába.
A szökevény űrkabin, mely megpecsételte Peter Whitehead sorsát, egyszersmind eltépte az egyetlen láncszemet is, mely összekötötte őket a Földdel.

 

– Mulatságos – mondta Whitehead, miközben túlment a hatszáz mérföldes jelen is –, de nem is akarnék üzenni senkinek. A Földön már mindenkitől elbúcsúztam; örülök, hogy nem kell még egyszer végigcsinálnom. – Kis szünet után még hozzátette: – Volt egy lány, de azt mondta, nem akar várni rám. Nem is baj.
Fura szenvtelenség és közöny érződött Whitehead hangján. Mintha már lélekben is, és nemcsak testben, távolodna az emberek világától. Talán az elme védekező mechanizmusai léptek csendben működésbe, kioltva az emóciók tüzét, ahogy a süllyedő hajó gépésze is lezárja a kazánokat, nehogy az utolsó pillanatban felrobbanjanak.
– Bár láthatnám a Földet – mondta váratlanul. – Kár, hogy belevész a napfénybe. De a Jupiter gyönyörű; máris milyen közelinek látszik. Remélem, sikerül elérnetek – remélem, megtaláljátok, amit kerestek.
– Igyekezni fogunk – felelte Bowman, és nagyot nyelt. – Emiatt ne aggódj. – Arra gondolt, vajon Whitehead tudatában volt-e, hogy „ti”-t használt, és nem „mi”-t. Tudatosan vagy öntudatlanul, de már elkülönítette magát a hajó legénységétől.
Ólomlábakon vánszorogtak a percek, miközben Bowman a gyász és a csalódottság érzéseivel viaskodott. Ha Whitehead magára akar maradni a gondolataival, legyen; nem akar holmi felületes, könnyed csevegést ráerőltetni ezekben a percekben.
Az űrkabin rádiója szívszorítóan tisztán működött; sem a távolságot, sem az elszigeteltséget nem lehetett érezni. E jelentéktelen távolságból a vezérlőterem kis teljesítményű adója tökéletesen megfelelő volt. Jóllehet arra tervezték, hogy az űrhajó közvetlen szomszédságában munkát végző kompokkal lehessen kommunikálni, ennél jóval nagyobb teret is be tudott fogni.
Azután egészen váratlanul megszólalt Whitehead:
– Szeretném, ha megtennél nekem valamit, Dave.
– Természetesen.
– Játssz valami zenét – valami vidámat.
– Mit szeretnél?
– A Pastoralt, azt hiszem. Igen, az jó lenne.
Félúton a Mars és a Jupiter között két apró, egymástól lassan távolodó, melegséggel és fénnyel teli buborékban felcsendültek a tavasz hangjai. Amikor a szimfónia véget ért, és újra csend lett, az űrkabin már több mint ezer mérföldre járt.
Még ekkor is egész jól lehetett látni a teleszkópban, ámbár a részletek már nem voltak kivehetők rajta. Minden nappal nyolcezer mérfölddel messzebb fog járni a Discovery előtt, és noha az idők végezetéig előre kiszámítható pályán fog haladni, hamarosan nyoma vész a csillagokkal teletűzdelt űrben.
– Dave – szólalt meg hirtelen Whitehead –, hallasz még engem? – Élénkebb volt a hangja – kevésbé tűnt távolinak és közönyösnek. Mintha valami elhatározásra jutott volna, és már nem sodródna tehetetlenül az űrben.
– Jól és tisztán hallak.
– Van még valami, amit el kell végeznem. Tudni szeretném, mi volt a baj. Nekem már nem számít, de valaki másnak segítséget jelenthet.
Ez a gondolat már Bowman agyán is átvillant, de azt szerette volna, ha a javaslat Whiteheadtől jön. Egy abszurd késztetéstől hajtva már majdnem kimondta, hogy „Légy óvatos!”, de még idejében lenyelte.
– Szerinted mi történt? – kérdezte inkább.
– Miközben ezt az utolsó munkát végeztem, harminc percig árnyékban voltam, és éreztem, hogy a kabin nagyon lehűl; nyilván elromlott a fűtőberendezés. Semmi igazán komoly, legföljebb annyi, hogy a hideg megrepeszthette valamelyik vezetéket. Szerintem fellépett egy szivárgás; kifolyhatott valamennyi üzemanyag, ami aztán ráfagyott a kapcsolókra. Azt nem tudom, hogy történhetett, de ez az egyetlen értelmes magyarázat. Mindenesetre kimegyek, és megnézem. Még van félórára elég levegő a ruhámban. Visszahívlak, mihelyt megszüntettem a túlnyomást a kabinban.
– Figyelni foglak – felelte Bowman. Nagyon nehezére esett bármit is mondani – akár a legegyszerűbb válaszokat is. A teljes tehetetlenség és alkalmatlanság érzése továbbra is rettentő súllyal nehezedett rá; a magányosság majd csak később társul hozzá.
Pontosan tudta, mit akar Whitehead csinálni. Mihelyt megszünteti a kabinban a túlnyomást, kinyitja a zsiliptáblát, és kúszva, mászva, kapaszkodva hátrakerül a hajtómű egységhez. Minden gond nélkül le tudja szerelni a védőlemezeket, és akkor talán meglátja, mi romlott el. Nem túl valószínű, de egy próbát megérdemel. És talán jobb is így, mint tétlenül várni a véget.
Eltelt egy perc... két perc. Mostanára már biztosan odaért!
– Peter... találtál valamit? – kiáltotta végül Bowman.
Semmi válasz. Újra kiáltott. És újra.
Azután gondolkodóba esett. Lehet, hogy a dolog balul ütött ki – de ha igen, ezúttal valóban baleset történt?
Még egyszer kikiáltott a visszhangtalan némaságba, de már biztos volt benne, hogy sohasem fogja megtudni a választ.
Voltak idők, amikor az számított a legnagyobb hősiességnek, ha valaki csendben, minden hűhó nélkül fogadta a halált. Ezt tette Peter Whitehead is; ennél többet senki sem kívánhat.
És mostantól számítva két hónap múlva, egymillió mérfölddel megelőzve a társait, ő lesz az első ember, aki eléri a Jupitert.

 

 

25. A halál szaga

Bowman tökéletesen tisztában volt vele, hogy már órákkal korábban föl kellett volna ébresztenie a helyettesét. De amíg még Whitehead élt, nem volt szíve megtenni; úgy érezte, ezzel a lépéssel végképp utat engedett volna a reménytelenségnek. De most már nem halogathatta tovább, a saját lelki békéje érdekében legalább annyira, mint a hajó biztonságának megőrzéséért. Rettentő nagy szüksége volt rá, hogy újra emberi hangot halljon; soha azelőtt nem érezte ilyen tisztán, hogy az ember társas lény, huzamosabb ideig nem élhet elszigeteltségben. Márpedig a történelem kezdete óta senki nem élt még át ilyen fokú elszigeteltséget, mint amiben ő volt most.
Lassan végigment a keskeny, néma átjárókon; az űrhajó már most üresnek tűnt, mint egy elhagyott, lakatlan ház. Lelebegett a karusszel tengelyén, és amikor elkapta annak centrifugális erőtere, kis híján összerogyott a visszatérő súly alatt. A legszívesebben lefeküdt volna pihenni, de ha engedett volna e vágyának, maga sem tudta, mikorra tért volna magához. E pillanatban ő volt a hajó egyetlen eleven őre; nem alhat, amíg szolgálatban van.
Szerencsére a felélesztő program automatikus volt; semmit sem kellett csinálnia, egyetlen lépésben sem követhetett el hibát a fáradtsága miatt. Ha egyszer ellátta utasításokkal Athenát, azokat már ő hajtja végre emberfeletti tévedhetetlenséggel.
Kelvin Poole szobájában az immár öt hónapja tartó hideg és sötétség fogadta. A bioszenzor normális értékeket mutatott; légzés, testhőmérséklet, vérnyomás, szívműködés, mind-mind a biztonsági határértékeken belül volt. És Athena szerint – aki egyedül tudta értelmezni – egy hibernált emberhez képest az EEG is megfelelő volt.
Bowman feltörte a FELÉLESZTÉS kapcsoló pecsétjét, megnyomta a gombot, és várt. Elsőként az elektronarkózis folyamata fog leállni. Az alvó ember állapotában nem következett be látványos fizikai változás, de az EEG kiolvasóján táncoló hullámok amplitúdója nyomban megnövekedett és egyben bonyolultabbá is vált. Kelvin Poole agya lassan, talán kissé vonakodva elindult visszafelé az álmok világából.
Két perccel később Athena benyomta a Poole alsókarjára szíjazott fecskendőt; Bowman hallotta a pici szisszenést, ahogy a magas nyomású gáz benyomja a serkentőszereket a bőr alá. Már látnia kellene az első reakciót: rendes körülmények között harminc másodperc múlva be kell következnie.
Nem aggódott, amikor még egy perc múlva sem történt semmi. Azután Poole szemhéjai rebegni kezdtek, amit egy lassú ásítás követett. Rekeszizma megemelkedett, jelezve a normális légzés megindulását, majd kissé oldalra fordította a fejét.
Egy perc múlva Poole kinyitotta a szemét, és üres tekintettel keresztülnézett Bowmanen, mint egy újszülött csecsemő, aki még nem képes a látóterébe hozni a külvilág képét. De hirtelen felvillant az öntudat a tekintetében, és a szája megmozdult. Nem lehetett hallani, hogy mit mond, már ha egyáltalán szavakat ejtett ki.
– Csak nyugalom, Kel – mondta Bowman. – Minden a legnagyobb rendben.
És csak remélni merte, hogy igazat mond.
Poole szája ismét megmozdult, és most a hangját is hallotta, ha csak halk sziszegésként is, amiből nem lehetett értelmes hangokat kivenni. Ebben a pillanatban megszólalt Athena:
– Poole kardiogramja abnormális. H. 6. injekciót javasolok.
Bowman kirántotta a fecskendőt az elsősegélynyújtó orvosi felszerelésből. Belenyomta Poole karjába, majd a legrosszabbtól tartva kikapta az önműködő légzőmaszkot a hozzá csatlakozó oxigéntartállyal együtt.
De úgy látszott, hogy az injekció használ. Poole minden kétséget kizáróan magánál volt, habár a mellkasa szabálytalanul, összevissza zihált. Egyenesen Bowman szemébe nézett, és a szája megint mozogni kezdett. Végre mondott is valamit – csak két szót, tele bánattal és szomorúsággal, melyek a maguk véglegességében eloszlattak minden reményt.
– Isten veled, Dave.
Bowman bénultsága alig tartott tovább egy másodpercnél; Athena nyugodt, személytelen hangú közlése vetett véget neki:
– Poole valamennyi szerve életképtelenséget jelez. Elkerülhetetlen lesz, hogy egy pótegységet állítsunk be helyette.
– Pofa be, kuss! – ordított rá Bowman, miközben Poole arcára csatolta a maszkot, és ráadta az oxigént. A gáz áramolni kezdett a műanyag csövekben; hangja az emberi lélegzés félelmetes és visszataszító paródiájaként hatott. Tudta, hogy hiába minden, mégis folytatta, amíg ki nem fogyott az oxigén, és a bioszenzor kijelzői csupa sima és egyenletes vonalat mutattak.
Kelvin Poole újra nyugodtan és csendesen feküdt; senki sem mondta volna meg, hogy már nem hibernált állapotban van. De David Bowman, a Mars röppályáján túl keringő egyetlen űrhajó parancsnoka úgy érezte, mintha a körülötte szelíden körbeforgó levegő máris a Halál szagát sodorná felé.

 

 

26. Egyedül

Bowman nem emlékezett rá, hogy elhagyta volna Poole karusszelbe forgó sírját, most mégis ott állt a vezérlőasztalnál, és kibámult a változatlan csillagokra. Sokkos állapotban, jóformán minden érzelemtől mentes gépiességgel tette a dolgát. Noha elviselhetetlen fáradtságot érzett, úgy tűnt, mintha a végtelenségig tudná ezt folytatni, alvás nélkül, ahogy Athena, amíg még van munka, amit el kell végezni, és döntések, amelyeket meg kell hozni.
A tragédia katasztrófává terebélyesedett; ami most történt, sokkal komolyabb lehetett, mint Whitehead elvesztése. Poole halála lehetett egy újabb véletlen baleset, vagy puszta balszerencse, amely soha többé nem fog előfordulni. Ám ha valami alapvető hiba van a felélesztő rendszerben, akkor alvó társai sorsa máris meg van pecsételve. És velük együtt az övé is; mert egymaga nem fogja tudni elvezényelni a Discoveryt, amikor eljön a végső orbitális pályára állítás pillanata.
Ezt a helyzetet még a legborúlátóbbak sem tudták volna elképzelni; nem is dolgoztak ki egy ilyen helyzetre alkalmazandó munkafolyamatot. Az utasítás értelmében ha bármi előre nem látható probléma adódna, a Föld tanácsát kell kikérnie, ha az idő megengedi. Ideje lett volna bőven, de arról álmodni sem mert volna senki, hogy nem lesz rá képes. Ugyanis ha a rádió bármely része elromolna, bármikor meg lehetne javítani, vagy ki lehetne cserélni; az egyetlen dolog, amelyet a mérete és a súlya miatt nem lehetett pótolni, az antennaegyüttes volt. Ki gondolta volna, hogy valami magát a hajót nem, csak ezt a rendszert fogja tönkretenni? A tervezők szemében ez teljesen hihetetlen véletlennek tűnt – és mégis megtörtént.
Az antenna elvesztése nemcsak azt jelentette, hogy nem kérhetett orvosi tanácsot a Földtől; maga a misszió célja forgott veszélyben. Mert akármit fedezzenek is fel, miután elérték a Jupitert, nem lesz rá módjuk, hogy tudassák az otthoniakkal.
A helyzet megmentésére egyetlen, halvány remény mutatkozott. Az antenna még nem távolodott messzire, és viszonylag kis sebességgel sodródott el az űrhajótól. Talán még vissza tudná szerezni, és ideiglenes javításokat is végre tudna hajtani rajta; vagy ha ő nem is, talán Kimballnak és a többieknek sikerülni fog – csak el kell csípnie, mielőtt örökre elveszne számukra.
Gondos méréseket végzett a hajó radarjával a sebességeket illetően, azután megbecsülte az űrben távolodó tárgy tömegét. A kapott információkat közölte Athenával, majd feltette a kérdést. Jóformán még fel sem emelte az ujját a billentyűzetről, a válasz már ott volt a monitoron.
Igen, egy üzemanyaggal teljesen feltöltött és minden felszereléssel ellátott űrkomp meg tudja csinálni, feltéve, hogy azonnal nekilát, és feltéve, hogy minden simán megy. Ha pár órán belül nem indul el, már nem lehet elvégezni a műveletet.
Mint a legtöbb, űrben végrehajtandó feladat esetében, itt is az idő, a sebesség és a rakomány közötti finom arányokon múlott minden, a válasz tehát korántsem volt egyértelmű. Csupán a távolodó antennához való eljutás volt viszonylag egyszerű feladat; a komp négy-öt óra alatt meg tudta tenni a távolságot – ha semmi más dolga nem volt. De Bowmannek jó adag üzemanyagot tartalékolnia is kellene arra, hogy lelassítsa, majd visszafordítsa az űrhajó irányába a szökevény felszerelést. Azzal, hogy korlátoznia kell az elérhető sebességet, drasztikusan csökkenti a kis jármű összteljesítményét. A kifelé tartó út öt órát venne igénybe, míg a visszatérés újabb ötöt – és az űrkabin mindössze tizenkét órára elég oxigént tud magával vinni.
Két óra állna rendelkezésére, hogy elkapja az antennát, és ellenkező irányt szabjon a sebességének. Ennyi elegendőnek tűnt, noha jobban szerette volna, ha több ideje van. Teljesen tisztában volt a kockázatokkal, ezek azonban mégsem voltak olyan nagyok, hogy egy józan gondolkodású embert elrettentsenek. Whitehead szerencsétlen sorsa nem fog még egyszer megismétlődni egymillió órányi repülési idő alatt sem; a legfőbb veszélyt a meggondolatlanság jelenti, mert az űr könyörtelenül megbosszulja az elkövetett hibákat. És jóllehet úgy fogja elhagyni a hajót, hogy ember nem vigyáz rá a vezérlőpult mellől, Athena kézben fogja tartani a helyzetet. Ha pedig nem térne vissza, néhány óra múlva felkeltené a soron következő embert. Nem sodorná veszélybe alvó társait; sőt, ezzel csak javítaná az ő életben maradási, valamint a küldetés sikeres befejezésének esélyeit.
Amikor meggyőzte magát arról, hogy s gondolatmenetében nincs semmi tévedés, gyenge pont, bejegyezte a döntését a hajónaplóba. Ezek után gyorsan de lelkiismeretesen felkészült az űrhajó elhagyására. Nem egyedül megy, mert van még egy feladata, amit végre kell hajtania.
Kevin Poole-t is át kell adnia az űr mélységes óceánjának.
Az Alice nevű űrkomp a zsilipben függve úgy tartotta sötét terhét gépkarjai között, mint egy robot-Pietà. Bowman leellenőrizte, majd újra leellenőrizte a rendszereit, és most készen állt az indulásra.
– Mary Sarah Alice – utasította Athenát. – Szivattyúzási folyamatot indíts.
– Mary Sarah Alice – kellett volna Athenának visszhangoznia. – Szivattyúzási folyamat elindítva. – De Athena semmi ilyesmit nem csinált.
Az azonnali válasza egy olyan hang volt, melyet Bowman még soha nem hallott, hacsak nem tanulójáratokon. Egy éles PING-PING-PING volt ez – jellegzetes és mással össze nem téveszthető hang. Pontosan tudta, hogy mit jelent, de ha elfelejtette volna, Athena az emlékezetébe idézte.
– A parancs sérti a tizenötös irányelvet – közölte. – Kérlek, töröld vagy módosítsd.
Bowman némán szitkozódott. Athenával nem volt tanácsos vitába szállni; megvoltak a maga instrukciói – a saját beépített törvényei –, és ő ezeknek engedelmeskedett. Valami olyasmi volt ez, amire emlékeznie kellett volna, és a hiba ijesztő, de az adott körülmények között érthető volt. Ebben a rettenetesen fáradt és feszült állapotában mi másról felejtkezhetett még el?
Nem hagyhatta el a hajót, amíg nem állít a maga helyére egy helyettes parancsnokot. Athena ismerte a dolgok jelenlegi állását; semmi értelme nem volt, hogy megpróbálja átejteni. Úgysem engedné, hogy elmenjen – és az ő együttműködése nélkül még a zsilipet sem tudja kinyitni.
Őrjítő helyzet volt, és tökéletesen illusztrálta, hogy még a legkorszerűbb számítógépekből is hiányzik minden kezdeményezőkészség. Majdnem egy teljes órán keresztül elemeztette Athenával ezt a feladatot, és a számítógép egyetlen egyszer sem tudatta vele, hogy nem fogja tudni végrehajtani...
A Discovery parancsnoka makacs ember volt, különösen ilyen frusztrált állapotában. Az órájára nézett; még mindig bőven volt ideje. Azután, Athenára és önmagára dühösen, de hidegvérrel eltökélve a terve megvalósítása mellett, kimászott a kabinból, lehántotta magáról az űrruháját, és visszament a vezérlőasztal mellé.
Az Athena viselkedését meghatározó törvényeket nem lehetett áthágni; mint minden számítógépet, őt is át lehetett programozni. De ez nagy szakértelmet igényelt, és sok időbe telt. Azzal, hogy Bowman megnézte a logikai diagramokat, eldöntötte, mely lépéseket lehet kiiktatni, ellenőrizte, vajon nem kezdeményezett-e nem kívánatos mellékreakciókat, majd többször is lefuttatta az új programot, és kijavított számos apró hibát, több mint egy órát vesztegetett el. Ez azonban olyan műveletsor volt, amit nem lehetett elkapkodni; ha a javított és átnézett program hibás, Athena esetleg kiengedi a hajóból – de nem biztos, hogy vissza is fogja engedni.
Mielőtt elhagyta volna az irányítóközpontot, mind vizuálisan, mind radarral, még egyszer ellenőrizte az elszabadult antenna helyzetét. Már jóval messzebb járt, és az újabb számításokat elvégezve ijedten állapította meg, hogy mindössze egy órája marad, hogy odaérve befogva az elszökött berendezést. Ám ennek elégnek kell lennie; nincs más dolga, mint érintkezésbe lépni az antennával, majd szelíden visszalökdösni a hajóhoz. Elég egyszerű műveletnek tűnt, nem látott benne semmiféle nehézséget.
Athena nem emelt kifogást, és a továbbiakban nem tartóztatta fel a zsilipnél. Bowman szavára az ajtó kitárult az űr előtt.

 

A Discovery úgy lebegett az űrben, a Mars és a Jupiter között, csillagoktól körülvéve, a távolban fénylő Tejút háttérfüggönye előtt, mint valami apró és bonyolult játékszer. Teljesen mozdulatlannak látszott, és még csak nem is forgott – a valóságban azonban közel napi egymillió mérföldes sebességgel távolodott a Naptól. A piciny, és még egyre zsugorodó Naptól, melynek sápadt sugarai rég elvesztették meleget árasztó erejüket.
Órákig, akár napokig is figyelhette volna valaki a hajót, mégse látta volna rajta az életjeleit. Pedig e pillanatban egy fekete kör jelent meg a törzsén: a hajón egy ajtó nyílt ki a semmibe. Ezen az ajtón át evickélt ki lassan egy űrkomp csillogó, idomtalan kis teste. Bowman és Poole kiléptek az űrhajóból.
Bowman nagy üggyel-bajjal beöltöztette Poole-t az űrruhájába; nem akarta látni, milyen átalakulást szenved egy védtelen emberi test a légüres térben. Rendkívül drága koporsó volt ez a védőburok, melyet úgy építettek meg, hogy életében óvja őt. De más úgysem használhatta volna, mert kifejezetten Poole-ra szabták, és most ebben fog elmenni az utolsó útjára is.
Öt másodperces indítólökésre állította be az időrelét, majd megnyomta a kioldó szerkezetet. A hajtómű halk szisszenéssel beindult, s ahogy az ülés egyötöd gé gyorsulással a hátának nyomódott, érezte a súly egy pillanatig tartó visszatérését. Azzal vége is volt – de a komp addigra már húsz mérföldes óránkénti sebességgel távolodott a Discoverytől.
Egy rémítő másodpercig úgy tűnt, mintha az űrkabin fémujjai belegabalyodnának a ruha hevedereibe, de aztán sikerült kiszabadítania őket. Akkor a holttest, melyet immár nem tartott fogva semmi, szabadon, de még osztozva a komp sebességében, vele együtt sodródott el az űrhajó közeléből.
És ekkor Kelvin Poole is rálépett arra az útra, melyen Peter Whitehead járt előtte. Mindketten, különös és szó szerinti értelemben, úton voltak a csillagokba. Mert elég nagy sebességgel haladtak ahhoz, hogy kitörjenek a Naprendszerből, és noha el fognak száguldani a Jupiter mellett, még az az óriási gravitáció se tudja soha elfogni őket. Átrepülnek a néma tereken, egyenként el a külső bolygók röppályái mellett, és majd csak akkor kezdődik számukra az igazi utazás – a soha véget nem érő, talán még magát a Földet is túlélő nagy utazás.
Jó volt, hogy David Bowmannek most mással kellett foglalkoznia, így nem maradt ideje se bánatra, se részvétre. Nagy gondossággal beirányozta a kompot a célra, amely immár több mint ötszáz mérföldre volt tőlük, és megadta a jelet az előre kiszámított huszonöt másodperces robbanóütemre.
Mindössze negyed mérföldre volt, de óránként százmérföldes sebességgel haladva, amikor a saját energiával való repülés szakasza lezárult. A Discovery máris túl kicsinek és távolinak tűnt, hogy vigaszt meríthessen belőle, és nemsokára még kisebbre fog zsugorodni. A hajótól mintegy háromszáz méterre egy alig felismerhető csomag lebegett, látszólag mozdulatlanul az űrben. De Bowman tudta, hogy a csomag egyenletes sebességgel halad kifelé, és amikor majd visszatér, Kelvin Poole-t többé már nem fogja viszontlátni. És mostantól nincs más dolga, mint ülni, és várni, hogy leteljen az öt óra, ami alatt Alice eléri útja végcélját.
Pár perc elteltével már meresztenie kellett a szemét, hogy lássa a Discoveryt, amely halvány csillaggá fakulva szinte elveszett fényesebb csillagtársai között. Még félig sem fogja teljesíteni küldetését, már nem fogja látni szabad szemmel; most örült hát csak igazán annak, hogy Athenát beprogramozta, hogy a főbb műszerek jeleit újra meg újra leolvasva rendszeres helyzetjelentéseket küldjön neki. Most ez a nyugodt hang, mely a hőmérséklet, a nyomás és a sugárzás szintjeiről tudósította, jelentette a bizonyosságot, hogy azon a kis világon, amelyről egy időre száműzte magát, normális és stabil állapotok uralkodnak. Választhatott volna valami zenét, mégis úgy döntött, hogy nem; túlságosan emlékeztette volna Whitehead életének utolsó pillanataira.
Amikor a Discovery végképp eltűnt a szeme elől, megpróbált az úti célra összpontosítani: jóllehet a térben sodródó antennát elég könnyű volt megtalálni a komp radarjával, és percnyi pontossággal tudta azt is, hogy mikor fogja elfogni, mégis nagy megkönnyebbülést érzett, amikor az előtte kitáruló égbolton felfénylett az egyik csillag. Nemsokára már részleteket is ki tudott venni a szerkezeten – és aztán, váratlanul, elkövetkezett a lassítás ideje, az újabb huszonöt másodperces robbanássorozattal.
Még harminc méterre volt az antennától, de már majdnem teljesen leállította a kompot, nehogy a rakétasugár véletlenül kárt tegyen benne. Miközben lassan úszott felé, jól szemügyre vette az állapotát, a helyzetét, és megtervezte a támadás menetét.
A parabolatányér fő elemeit jelentő hat, finoman ívelt fémrúd az esernyő bordázatára emlékeztetett, és csaknem olyan törékeny is volt. Az ezeket borító fémháló gigászi pókhálóként csillogott a Nap fényében. A parabola peremén, mint a rügyek, sorjáztak a kisebb antennák; némelyikük letört, és tehetetlenül himbálódzott az űrben. A főbordák közül is el volt törve egy, de ettől eltekintve meglepően kis kár esett a szerkezetben.
A nagy tányér közepén helyezkedett el az az egyetemes tengelykapcsoló, amely egészen apró elmozdulásokkal tudta célba venni az ég bármely szeletét; ehhez csatlakozott egy tízméteres árboc, s a hozzá erősített huzalok és kábelek. A kezdőlökéstől az egész szerkezet mintegy percenkénti két fordulattal cigánykerekezésbe kezdett, és Bowman megértette, hogy mielőtt megkísérli a vontatást, meg kell szüntetnie ezt a forgást.
Közelebbről szemlélve aggasztóan imponáló volt ez a pörgő esernyő, és Bowman hirtelen nem tudta, hogyan is küzdjön meg vele. Ő maga elég kevés munkát végzett kint az űrben, és nem volt gyakorlata az űrhajón kívüli műveletek elvégzésében – mivelhogy nincs olyan ember, aki jártas lenne az űrhajózási technika minden területén. Elméletben távirányítással bármilyen műveletet el tudott végezni, akár még csomót is köthetett a távvezérlésű manipulátor gépujjaival, de ez csupán elmélet volt, a gyakorlat hiányzott hozzá. Mialatt lassan úszott a huzalokból és árbocokból álló forgó tömeg felé, kezdett ráébredni, hogy talán mégis túl nagy fába vágta a fejszéjét. És hogy még nehezebb legyen a dolga, most már a szörnyű fáradtság is kezdett elhatalmasodni rajta.
Körülbelül tizenöt méterre az antennától teljesen leállította az Alice-t, és végiggondolta, mi legyen a következő lépése. Ha megkísérli elkapni e lassan forgó körfűrészt, könnyen lehet, hogy annak lendületétől vele együtt ő is forogni kezdene. Az is igaz, hogy a póthajtóművekkel le tudná állítani a forgást – ám ez pontosan az a helyzet lenne, amelyben még egy tapasztalt űrmunkás is reménytelenül eltájolódna.
Az első gondolata az volt, hogy a biztonsági gyeplőjével meglasszózza, de aztán rájött, hogy ez csak tovább rontana a helyzeten – az antenna egyszerűen felcsévélné őt is, s végül összeütköznének. Az ütközés ereje ugyan elhanyagolható lenne, mégis komoly veszélynek tenné ki magát, ha a komp összegabalyodna e forgó testtel, és többé nem tudna kiszabadulni.
Az idő gyorsan múlt, de nem merte elsietni a dolgot. Nyugodtan és világos fejjel kellett gondolkoznia, akármilyen fáradt volt is. Elméletben végtelenül egyszerű volt a válasz e dinamikai problémára: úgy kellett eljárnia, mintha egy forgó űrállomáson dokkolna. Ha a forgástengely mentén közeledve előbb felveszi az antenna forgásának sebességét, s csak aztán lép kapcsolatba vele, az ütközés oly szelíd és ártalmatlan lesz, mint egy gyöngéden odalehelt csók. Akkor már megragadhatja az antenna fő árbocait a manipulátoraival, és miután szorosan rögzítette azt a komphoz, hozzáfoghat a forgás megszüntetéséhez. Amikor ezzel is elkészült, következhet a kozmikus buldózer fázis, amikor is az egész roncs kifelé húzó sebességét kiegyenlítve elkezdheti hazafelé vonszolni magával.
Csakhogy ez a maga éles szögben kiemelkedő forgástengelyével korántsem volt olyan szabályosan szimmetrikus struktúra, mint egy űrállomás. Egy óriási, sekély öblű, féloldalt csúnyán elgörbült tányért látott maga előtt, melynek közepéből valami súlyos berendezés lógott alá. Lassan, végig tartva a távolságot, megkerülte, és közben megpróbálta meghatározni a forgástengelyét.
Nemsokára tökéletesen összezavarodott. Az agya megtelt a lassan forgó ívelt fémrudak, huzalok és csillogó fémhálók montázsával, melyek között fel- majd eltűntek a csillagok, míg végül már azt sem tudta, mi az, ami forog, és mi az, ami mozdulatlanul egy helyben áll. Ha figyelmen kívül hagyja a háttérben elterülő világmindenséget, és csak az antennára összpontosít, nem lett volna semmi gond; de a világmindenséget nem könnyű figyelmen kívül hagyni.
Még hajó kondícióban lett volna, nem ilyen kimerült és levert állapotban, előbb-utóbb valószínűleg akkor is megadta volna magát. Senki, még a legtapasztaltabb űrhajós sem képes teljes mértékben ellenállni az űrbetegségnek, ha úgy hozzák a körülmények. És ebben az esetben úgy hozták a körülmények.
A roham váratlanul, minden előzetes figyelmeztetés nélkül tört rá. A csillagok és az antenna képe elmosódottá vált, és Bowmanre megsemmisítő erővel tört rá az az érzés, hogy gyors iramban forog odakint az űrben. Keményen összeszorította a fogát, amikor hatalmába kerítette ez a hidegen nyirkos érzés – aki egyszer is átélte, soha többé nem felejti el. Akaratának végső megfeszítésével igyekezett ismét úrrá lenni lázadó testén.
Legelsősorban is be kellett csuknia a szemét, hogy kizárja a pörgő káosz látványát – mind mentális, mind fizikai értelemben. Ez nagy segítséget jelentett; pár perc múlva érezte, hogy sikerült elhárítania a közvetlen katasztrófát. Egy pillanatra oda mert nézni a műszerfalra – végtére is ez egy fix pontot jelentett a saját univerzumában, ezért erre próbálta összpontosítani a figyelmét.
A számlapok, rajta a számokkal lassanként újra kirajzolódtak a szeme előtt, és ettől máris kezdte jobban érezni magát. Émelygése alábbhagyott, de még nem mert kinézni az ablakon, nehogy visszaessen. Még akkor is csak visszatérőben volt a normális állapotába, amikor Athena váratlanul figyelmeztette az idő kérlelhetetlen múlására.
– Tizenöt perc múlva meg kell kezdeni a visszatérést – jelentette az immár távoli, és egyre zsugorodó hajóról.
Csak tizenöt perc! El sem akarta hinni. Az órájára pillantott, hogy meggyőződjön a hallottak helytállóságáról, pedig valójában nem kételkedett benne, hogy Athena igazat mondott.
Vagy most próbálja meg, vagy soha. Elképzelhetetlen, hogy eljött egészen idáig, és a testi gyengeségből fakadó pillanatnyi roham meghiúsítsa a tervét. Lassan fölemelte a tekintetét a műszerfalról, és kibámult az ablakon.
Lássunk hozzá, mondta magának határozottan. Az a pont, épp a szervomotor előtt, szinte teljesen mozdulatlannak látszik. Ha bemegyek oda, és elkapom azt ott...
Finoman gázt adott a hátsó hajtóműnek, és az Alice elindult a forgó csészealj felé. Ugyanakkor behajlította a komp gépkarjait, úgy nyitogatva-csukogatva a karmait, hogy az első kínálkozó alkalommal megragadhassák azt.
Sikerült elérnie; a karmok csattanva összezárultak. A többi pillanatok alatt játszódott le.
Bowmannek olyan érzése volt, mintha valami erő körbe akarná csavarni, pedig csak az antenna szerette volna megforgatni magával a kompot. Majd mint valami nyakaskodó állat – ugrándozó vadló, amelyik nem akarja, hogy felüljenek a hátára –, forgásirányát minduntalan megváltoztatva röppent ide-oda.
Bowman rögtön tudta, mi történik, de ez egyáltalán nem segített rajta. A forgatónyomatékot kapott ördögi holmi úgy kezdett előrecsúszkálni, mint valami pörgettyű. Bukdácsolva haladt az űrben, és ő is együtt bukdácsolt vele.
Pár másodperc alatt fel fog venni egy új, stabil forgásmódot, és a ráakaszkodó parazita tömeg miatt tekintélyesen le fog lassulni a forgása. De ezalatt a pár másodperc alatt ő teljesen munkaképtelenné válik.
Kioldotta a karmokat; az antenna utoljára még gyengéden ütött rajta egyet, s azzal az Alice elszabadult, de az imént kapott lendület még fordított rajta egyet-kettőt. Bowman még épp megtalálta a VÉSZGOMBOT, amellyel leállíthatta a forgást, aztán megint hozzá kellett fognia, hogy megvívja a maga külön csatáját.
Érezte és hallotta a hajtóművektől származó rövid rángatásokat, amint az űrkomp minden zsigeri zavarodottságtól érintetlen giroszkópja és robotpilótája egyenesbe hozza a dolgokat. Ezek után hosszú csend következett, melyet csak időnként szakított félbe Athena minden érzelemtől mentes hangja: „Tíz perc múlva meg kell kezdeni a visszatérést. Ismétlem, tíz perc múlva meg kell kezdeni a visszatérést.” De még ekkor sem nyitotta ki a szemét.
Addig, míg Athena azt nem mondta: „Öt perc múlva meg kell kezdeni a visszatérést. Ismétlem: öt perc múlva meg kell kezdeni a visszatérést”, meg se kísérelte, hogy újra kitekintsen a külvilágra. A csillagok megnyugtatóan mozdulatlanok voltak. Akkor gyorsan odakapta a pillantását az antennára – olyan gyorsan, hogy ne legyen ideje észrevenni az ugrándozását. Pusztán annyit állapított meg elégedetten, hogy már jó harminc méterre eltávolodott tőle.
Tudta, hogy ezt a csatát elvesztette, de még ahhoz is túl fáradt volt, hogy különösebb csalódottságot érezzen. Lassan elfordította Alice-t az űrhajó most még láthatatlan csillaga felé, ellenőrizte, majd újra ellenőrizte az irányt, és a megmaradt üzemanyag nem egészen felét bejuttatta a motorba. Amikor pedig meggyőződött róla, hogy ráállt a haza vezető útra, kiadta az utasítást Athenának: „Ébressz föl három óra múlva”, és megismételtette vele a parancsot.
Azután már nem tudott semmiről, és amikor felébredt, újra látta a hajót, amely még mindig száz mérföldre volt tőle. De percről percre egyre nagyobb lett, míg csillagból lassan egy kicsiny világgá nőtt, és egyszer csak megpillantotta a nyitott zsilipet is. Véget ért az egyik magány, és mindjárt kezdődik egy másik.

 

[Ebben a változatban Bowmannek sikerült felélesztenie a másik három alvót, Kaminskit, Huntert és Kimballt. A Discovery összetalálkozik a Jupiterrel, és rááll az óriásbolygó röppályájára.]

 

 

27. Jupiternap

A parkolópálya, melyen a hajó jelenleg mozgott, egy egymillió mérföld hosszú ellipszis volt, melyen haladva mindössze ötvenezer mérföldnyire megközelítette a Jupitert, majd kilódult egészen a Kallisztó röppályájáig. A Discovery itt is maradhatott volna örökre, hétnaponként egy teljes kört bejárva az idők végezetéig. Előbb-utóbb néhány ezer mérföldre elhaladna valamennyi belső hold mellett, és minden részletre kiterjedően megvizsgálhatná őket. És habár leszállni egyiken se tudna, arra még bőven futná az üzemanyagából, hogy pályamódosítgatásokkal a lehető legjobb nézőpontból figyelje a bolygót.
A hétnapos periódus nagyon kényelmes volt. Az első Jupiter körüli kört a földi naptár szerint egy vasárnap reggel tette meg; így tehát a küldetés teljes ideje alatt mindig vasárnap fognak elhaladni a Jupiter mellett. Szerda estére elérik a legtávolabbi pontot, a Kallisztó orbitális pályáját, majd ismét kezdetét veszi a Jupiter felé zuhanás. Nem volt hát benne semmi meglepő, hogy a vasárnapot egymás között hamarosan elkeresztelték „Jupiternapnak”.
Azon a legelső hétfőn az első röppályájukon kifelé tartó Discovery harmincezer mérföld közelségben elhaladt az Európa nevű hold mellett. Később ennél jobban is meg fogják közelíteni, de ez jó alkalmat nyújtott a legénységnek, hogy a gyakorlatban is kipróbálják a műszereiket. Meg kellett tanulniuk a lehető legjobban kiaknázni azokat a ritka perceket, amikor a világok, amelyek tanulmányozására ezt az irdatlanul hosszú utat megtették, kis pontból koronggá terebélyesedtek, majd gömbbé fújódva sebesen elhúztak mellettük.
A kormányálláson kívül felállított lőtoronyféleségbe beépített teleszkópos kamerák olyan képeket készítettek, amelyeket a hajó belsejében lehetett szemügyre venni; azután elraktározták őket egy szilárdtest-memóriaegységbe, amely több millió kiváló minőségű képet tudott megőrizni. Amikor aztán maguk mögött hagyták az adott világot, visszajátszották a képeket, és kényelmesen, különféle nagyításokban megvizsgálták őket.
Voltak továbbá színképmérőik, amelyek a rövid ibolyántúlitól kezdve egészen a távoli infravörösig működtek. Ezek betekintést nyújtottak a vizsgálat tárgyát képező világok kémiai összetételébe, de felvételeiket teljes mértékben csak a földi szakemberek tudnák értelmezni.
Az infravörös szkenner azonban olyan, közvetlenül értékelhető információkat is nyújtott, amelyeket első pillantásra meg lehetett érteni. Megrajzolta a célba vett test „hőtérképét”, és ezáltal nyomban megmutatta bármely hőenergia forrását. A műszert eredetileg katonai célokra fejlesztették ki, mert egy több száz méteres jégréteg alá rejtett hőerőművet is azonnal kimutatott. Mivel minden elképzelhető civilizáció vagy technológia – vagy akár élőlény – szükségszerűen hőt termel, az infravörös szkenner a Discovery rendelkezésére álló eszközök között az egyik legsokatígérőbb volt.
A leglátványosabb és legvitatottabb eszköz viszont egy lézer spektrográf volt, amelyet kifejezetten e küldetés céljára szerkesztettek – a tudományos világ tekintélyes hányadának tiltakozása ellenére. Az egyik bíráló maró gúnnyal meg is jegyezte: „Miért nem dobnak le mindjárt egy atombombát, s fotografálják le a törmelékeket?”
Az eszköz egy végtelenül egyszerű elgondoláson nyugodott. Egy rendkívül erős lézersugarat tükörrendszeren keresztül ráirányítanak a célpontra, amely egy pár száz méter távolságban lévő aszteroida vagy hold lehet. A lézerimpulzust kapott céltárgy a másodperc tört része alatt fehérizzásig hevül, s közben megmutatja a maga jellegzetes spektrumát. A sugarat kiküldő optikai rendszer elfogja a visszafelé jövő fényvillanást, amelyet lefényképeznek, majd elemzésnek vetnek alá. Így lehet megállapítani egy hideg, sötét és megközelíthetetlen tömeg összetételét, mely óránként esetleg több ezer mérföld sebességgel száguld el a megfigyelő mellett.
Nyomban rámutattak, hogy egy ilyen lézersugaras vizsgálat, ha a károkozás mindössze pár centiméteres területre korlátozódik is, barátságtalan tettnek minősülhet. Bowmant tehát utasították, hogy csak abban az esetben használja az eszközt, ha minden kétséget kizáróan meggyőződött róla, nem lakott világot vesz célba vele.
Meglehetősen vegyes érzelmekkel viseltetett az eszköz iránt. Habár helyeselte az expedíció „fegyvermentes” irányvonalát, könnyen el tudott képzelni olyan körülményeket, amikor a lézer spektrográf nem tudományos alkalmazása tűnhet több mint célszerűnek. Megnyugtatta az a tudat, hogy nem teljesen védtelenek.

 

 

28. Jupiter V

A mind lassabban és lassabban haladó Discovery ellipszis alakú keringési pályája legtávolabbi pontjához közeledve elszáguldott a Ganümédész és a Kallisztó röppályája mellett – őket azonban nem érhette el, mert épp a Jupiter túloldalán voltak. Ekkor a hajó ismét zuhanni kezdett, újfent átvágva a két hold keringési pályáján, akárcsak az Európáén és az Ióén. Most először fogja megközelíteni az óriásbolygóhoz legközelebb eső, és bizonyos vonatkozásokban legkülönösebb holdat, az aprócska Jupiter V-öt.
A viharos jupiteri felhőtakaró fölött mindössze hetvenezer mérföldre lévő, nem egészen tizenkét órás keringési idejű Jupiter V hasonlít a leginkább egy természetes szinkronikus mellékbolygóra az egész Naprendszerben. Mivel a Jupiter keringési ideje körülbelül tíz óra, az V szinte mozdulatlanul látszik állni az egén, valójában azonban nagyon lassan halad kelet-nyugati irányba.
Nem volt könnyű megfigyelni a Jupiter V-öt. A mindössze száz mérföld átmérőjű minihold olyan közel haladt a Jupiterhez, hogy ideje javát a bolygó hatalmas árnyékkúpjában rejtőzve töltötte. Amikor meg kintjárt a napsütésben, olyan gyorsan száguldott, hogy csak nehezen lehetett megtalálni, és bent tartani a látómezőben.
E második Jupiternap reggelén nem sok jóval kecsegtettek a körülmények: a szatellita húszezer mérföldre volt tőlük, és mindössze körülbelül tíz percig lehetett látni. Másra nem is jutott idő, mint egy gyors teleszkópos szemrevételezésre, miközben a kamerák néhány száz felvételt készítettek a pillanatok alatt eltűnő kis világról.
A fotók részletes vizsgálatához órák kellettek; egy idő után a becsapódások kráternyomainak, a töredezett szikláknak és a fagyott gáz helyenként látható nyomainak véget nem érő ismétlődése meglehetősen unalmassá vált. Ennek ellenére senki sem tudott elszakadni a képernyőtől; és végre, amikor a képek felét már megnézték, a türelem meghozta gyümölcsét.
A döntő jelentőségű felvételsorozat akkor készült teleobjektívvel, amikor a Jupiter V éppen kilépett az árnyékból. Az egyik pillanatban még sötét volt a képernyő, aztán, mintegy varázsütésre, a semmiből megjelent egy vékony sarló: a piciny hold kijött a teljes fogyatkozás állapotából.
Kimball vette észre elsőként a terminátor közelében lévő különös, ovális foltot. Kimerevítette a képet, majd teljes nagyításban ráközelített. Mialatt e műveleteket végezte, kollégáinak jól hallhatóan és egyszerre akadt el a lélegzete.
A Jupiterrel szemközti oldal egy része simára volt gyalulva, mintha kozmikus buldózerrel egyengették volna el, és ott egy több mérföld széles, tökéletesen kör alakú fennsíkot alakítottak ki. A fennsík közepén egy jól kivehető, éles körvonalú, ötször olyan hosszú, mint amilyen széles, koromfekete négyszög látszott. Első pillantásra szilárd tárgynak tűnt, de aztán ráeszméltek, hogy egy árnyékot bámulnak. A feketeség egy hatalmas üreg vagy nyílás lehetett, épp elég széles ahhoz, hogy elnyelhesse a Discoveryt, és olyan mély, hogy lehatolt a Jupiter V szívéig. A hossza legalább negyed mérföld lehetett, a szélessége meg nagyjából száz méter.
Az idő és a geológia furcsa tréfákat űzhet egy világgal – ez azonban valami más volt.
Szokatlanul csendes és levert csapat gyűlt össze a karusszel mesterséges gravitációján, hogy élvezzék az ez egyszer nem műanyag fiolából kilövellő, hanem csészéből kikortyolható kávé fényűzését.
A felfedezés ámulata és izgalma már elmúlt, hogy sötétebb érzéseknek adja át a helyét. Ami mindmostanáig csak lehetőség volt – és az igazat megvallva meglehetősen távoli lehetőség –, hirtelen félelmetes valósággá vált. A Holdon talált gúla, lehetett bármily meglepő, mégiscsak apróság volt. Ez azonban teljesen más – egy egész világ, amelyből lenyestek egy szeletet, ahogy az ember egy éles késsel lefejez egy tojást.
– Egy egész technikai világgal állunk szemben, amelyhez képest olyanok vagyunk, mint a tengerparton homokvárat építő gyerekek – jegyezte meg Bowman sötéten.
– Hát, ezt kezdettől fogva sejtettük – válaszolta Kaminski. – Most már csak az a nagy kérdés, hogy – vajon itt vannak-e még?
A Jupiter V tökéletesen élettelennek látszott, de ettől még egy egész civilizáció létezhetett mérföldekkel a felszín alatt, e négyszögletű hasadék fenekén. Elképzelhető, hogy azok a lények, akik hárommillió évvel ezelőtt elhelyezték a TMA-1-et a Holdon, azóta is végzik titokzatos munkájukat.
Talán már meg is figyelték a Discoveryt, és mindent tudnak a küldetésükről. Lehet, hogy egyáltalán nem érdekli őket a küszöbük előtt keringő primitív űrjármű; de lehet, hogy csak az alkalmas pillanatra várnak.

 

 

29. Utolsó röppálya

A misszió vázlatos ismertetésében ez a helyzet az alábbi címmel szerepelt: „Értelmes életre valló bizonyíték – aktivitás nem észlelhető”, majd következett a teendők részletes ismertetése. Tíz napon át semmi mást nem kellett tenniük, mint kétperces időközönként a rádióspektrum széles sávján a prímszámokat sugározni: 1... 2... 3... 5... 7... 11... 13... 17. Szerencsére az akciót nem befolyásolta a fő antennaegyüttes elvesztése; a fedélzeti irányítóközpont kis teljesítményű berendezése nagyon jól megfelelt az ilyen rövid távú feladatok elvégzésére.
Leadták az üzenetet, aztán figyelték a választ minden lehetséges frekvencián; válasz azonban nem jött. Ez persze sok mindent jelenthetett, mégis egyre valószínűbbnek látszott, hogy a holdacska lakatlan. Nehéz volt elhinni, hogy valaha is bármi más lehetett rajta, mint egy – magáról a Jupiterről, vagy a csillagokból érkező? – expedíció ideiglenes táborhelye.
Mialatt várakoztak és figyeltek, és ha az alkalom kedvezett, folytatták a többi négy hold megfigyelését, Bowman felkészült a következő lépésre. Amennyiben fizikailag lehetséges lesz, a Discovery találkozni fog a Jupiter V-tel.
Kaminski órákat töltött el a közelítő röppályák mérlegelésével; Athena percek alatt kiszámította őket. A manőver roppant nehéznek ígérkezett, mert bár a Jupiter V saját gravitációja elhanyagolhatóan csekély volt, maga a szatellita a Jupiter foglyaként mélyen benne járt annak hatalmas gravitációs mezőjében. A Díscoverynek óránként több mint húszezer mérfölddel növelnie kellene a sebességét, hogy összhangba hozza a keringésüket, és így nyélbe üthesse a találkozót.
Éppenséggel meg lehetett csinálni – és mulatságos módon csakis a korábban elszenvedett katasztrófa miatt. A hajó ugyanis a küldetés e szakaszában a tervezettnél több mint egy tonnával kevesebbet nyomott, miután elveszítette legénysége két tagját, egy űrkompot, valamint az antennaegyüttest. Ez elég volt ahhoz, hogy egy éppen hogy csak teljesíthető manőver kellő biztonsággal teljesíthetővé váljon.
Ha egyszer a Discovery belép a Jupiter V körüli parkolópályára, soha többé nem hagyhatja azt el; üzemanyag-tartalékai addigra teljesen kimerülnek. És noha a vontatóhajó aligha találná meg itt, hamarosan észrevenné a rádiósugarait, és felfigyelne a villogófényeire. Atomtöltetű elemei húsz évig ellátnák energiával; és bár mindössze egymillió mérföldes körzetben volna észlelhető, ennyi bőven elég volt.
Mihelyt Bowman meggyőződött számításai helyességéről, tovább nem is húzta az időt. Letelt a tíz nap, és a Jupiter V továbbra is néma volt. A küldetés vezérkönyve előírta az óvatos közeledést, és ellenséges szándékú esemény esetén az azonnali visszavonulást.
Ez remek tanács volt – kivéve, hogy visszavonulni már nem lehetett. Mihelyt elhasználják az összes tartalékukat, foglyok lesznek.

 

Mire ötvenedszer is megkerülték a Jupiter V-öt, addigra feltérképezték és megvizsgálták az egész felszínét, melynek túlnyomó részét fagyott ammónia jeges zúzmarája borította. Életnek semmi jelét nem látták, se aktivitásra nem mutatott semmi. Eredménytelen volt a rádióadásokra vagy elektromos interferenciákra irányuló kutatás is – a kis hold tökéletesen halottnak mutatkozott. Lassan teret hódított az az elmélet, hogy afféle elhagyott bázis lehet, vagy akár lakatlanná vált városvilág, amely egy másik naprendszerből települhetett ide valamikor a régmúltban. Hunter volt ennek az elméletnek a fő hangoztatója; amikor megkérdezték tőle, szerinte mikor mehetett el innen a feltételezett csillagnépség, azt felelte: „Szerintem ők voltak a mi őseink.” És nemcsak félig gondolta ezt komolyan, ami abból is látszott, hogy az sem győzte meg, amikor mindenféle antropológiai és geológiai bizonyítékot hoztak fel az elmélet ellenében.
A negyedik napon ledobtak a hajó puhán leszálló szondái közül kettőt – egyet Kimball Alföldjére, a másikat vele átellenben. A rádión kapott jelentések nem voltak meggyőzőek: a szeizmográfok nem észleltek rengéseket, ahogy az érzékeny földhangjelzők se hallottak még suttogást se a mélyből. A műszerek szerint a Jupiter V élettelen sziklatömb volt, semmi több.
Vártak még két napot, hátha előjön valami, hogy megnézze a szondákat, aztán Bowman meghozta a döntést. A többiek számítottak rá; időről időre mindannyian bizalmasan sejtették vele, hogy neki kellene elsőként felderíteni a terepet.
Bowman a karusszel egykor kicsinek, de most, sajnos, a kelleténél tágasabbnak tűnő társalgójában vázolta a haditervét.
– Csak két kompunk van, és mindkettőt el fogom vinni, mert így látom biztonságosabbnak. Ha az egyikkel valami baj történik, még mindig ott lesz a másik, hogy kisegítsen.
Két komp lemegy a felszínre; az egyik ott marad az üreg peremén, míg a másik leereszkedik legföljebb ezer méter mélységig – még addig se, ha bármi veszély mutatkozna. Én viszem az elöl haladót, és Jack lesz a kísérőm.
Erre már Kaminski és Hunter is morogni kezdtek, de Bowman mosolyogva megrázta a fejét.
– Nektek itt kell maradnotok a hajón. Ha nem jönnénk vissza, a világon semmit se tehettek, hogy segítsetek rajtunk. A ti dolgotok az lesz, hogy figyeljetek, jegyezzétek fel, ami történik, és gondoskodjatok róla, hogy a Föld értesüljön a történtekről – még akkor is, ha addig eltelik öt év.
Türelmesen végighallgatta Hunter és Kaminski tiltakozását, de már eldöntötte a dolgot. Mindnyájan egyformán alkalmasak voltak a feladatra, de Kimball fedezte fel a helyet, ami most az ő nevét viselte. Úgy illett hát, hogy ő legyen az első, aki ráteszi a lábát.
Egy óra múlva kinyíltak a légzsilipek, és a két kis kabin lassan kilibbent az űrbe. Pár másodpercnyi óvatos fékezés után beállították a keringési sebességüket, és a Discovery a maga szabályos kétszáz mérföldes óránkénti sebességével eltávolodott tőlük. A két űrkomp szabadesésben zuhant a Jupiter V gyenge gravitációs terében. Mostani háromezer mérföld magasságból való zuhanásuk földi körülmények között kevesebb mint harminc méterről való leesésnek felelt meg; csak a felszín közelében kellett megpróbálniuk a kompok lefékezését.
Miután már egy perce lebegtek háromszáz méter magasan, Bowman megadta a jelet a leszálláshoz. Ezen a teljesen sík terepen nem okozott gondot a földet érés, ezért úgy döntött, a gödörtől számított száz méteren belül ereszkednek le. Egy utolsó energiakibocsátással semlegesítette a komp két-három kilónyi súlyát, és még egy másodpercig fennmaradt a levegőben, hogy megadja Kimballnak az elsőbbséget a leszálláshoz. Azután egy alig érezhető kis zökkenéssel megérkezett a Jupiter V-re.
Kinézett az ablakon, látta, hogy Kimball-lel minden rendben van, és hívta az űrhajót.
– Bowman a Discoverynek. Földet értünk a Jupiter V-ön. Hallotok engem?
A válasz, ahogy számított rá, máris halkulófélben volt. Az alatt a pár perc alatt, míg ők leszálltak, a hajó röppályája túljutott a horizonton, és a hold karimájától számítva már lefelé haladt.
– A Discovery Bowmannek. Az üzenetet megkaptuk, de a jel erőssége gyengül. Sok szerencsét. Figyelünk, és kilencven perc múlva jelentkezünk. – Értettem.
A Discovery tehát elment – még húsz mérföldre sincs, de már elérhetetlen. Igaz, hogy vissza fog jönni, másfél óra múlva visszahozzák majd a kérlelhetetlen égi mechanizmusok, és akkor újra megjelenik az aprócska világ ellenkező irányú látóhatárán. Ez a tudat jelentett némi segítséget, de korántsem annyit, amennyi jó lett volna e két magányos embernek, akik most szemtől szemben álltak egy hárommillió éves rejtéllyel.
Hat-hét méterre a felszín fölött Bowman a gödör nyílása felé kormányozta a kompot. A sötéten tátongó mélység felé közeledve hirtelen felötlött benne egy gyerekkori benyomás. Tízéves lehetett, amikor apja egyszer elvitte a Grand Canyonhoz, és amikor először meglátta azt a döbbenetes sebhelyet a Föld arcán, a látvány örökre beleégett az emlékezetébe. Ehhez képest eltörpült e négyszögletes hasíték, amely felé most közeledett, de ebben a környezetben, e vigasztalan világon, e tintakék égre örök időkre felszögezett Jupiter baljós félholdja alatt, látványa éppoly lenyűgöző volt, mint a Grand Canyoné. Talán még félelmetesebb is, hiszen sokkalta mélyebb volt, és nem lehetett sejteni, mi rejtőzik benne.
A meredély szélétől egy-két méterre leállította a kompot, és alaposabban szemügyre vette a mélységbe tartó sima, fényes falakat. A szemközti fal csillogott a napfényben, mely körülbelül százhúsz méter mélyen egy éles vonalban végződve átadta helyét a sötétségnek. A Jupiter jóval gyengébb fénye egyenesen bevilágított a hasadékba, majd erejét vesztve eltűnt a mélységben, melynek hosszát Bowman fel sem tudta becsülni. Semmi sem jelezte a fenekét; a verem egy klasszikus perspektívatanulmányra hasonlított, melyben minden párhuzamos valahol a végtelen egy pontjában találkozott. Hozzákötötte az űrkomp oldalára akasztott kis hordozható lámpát a biztonsági köteléhez, és az ezer méter hosszú zsinórral együtt beledobta a verembe. Három teljes percbe telt, mire a kísértetiesen lassú ereszkedést követően a zsinór megfeszült, s a lámpa fényes csillagként ragyogott az árnyékba vesző fal sötét háttere előtt. Útját semmi nem akadályozta, megjelenése nem váltott ki semmiféle választ; a Jupiter V megtartotta a már megszokott közönyét.
Bowman hirtelen úgy döntött, hogy elég sokáig óvatoskodott. Nem elég, hogy kifutnak az időből, de üzemanyagból is csak korlátozott mennyiség áll a kompok rendelkezésére. Minden percet ki kell használniuk.
– Bemegyek – szólt Kimballnak. – Nem ereszkedem mélyebbre, mint ameddig a biztonsági köteled leér. Húzz fel, ha jelzek – vagy ha nem válaszolok a hívásodra.
A leszálláshoz megfelelt a szabadesés, visszafelé meg használhatta volna a hajtóműveket, de fölösleges lett volna pazarolni a drága üzemanyagot – Kimball minden gond nélkül fölcsévélhette a kötelet, amely alig pár kilós súlyt jelentett az adott körülmények között.
– Szövegelj végig, kapitány – mondta Kimball. – Rohadtul egyedül fogom érezni magam idefent.
Bowman teljes mértékben kész volt engedni e kérésnek. Bármennyire is hozzászokik valaki az alacsony gravitációhoz, a millió földi ősbe mélyen belegyökerező reakciókat nehéz kiirtani. Szüntelenül emlékeztetnie kellett magát, hogy ez a hasadék, melyben most ereszkedik lefelé, nem valami földi akna, amelyben halálra zúzná magát, ha el találna szakadni a vékony biztonsági kötél. Veszély ugyan itt is leselkedhet rá, de nem a gravitáció miatt, úgyhogy figyelmen kívül kell hagynia ösztöneinek ezt az állandó vészjelzését.
– Ötven méter mélyen lehetek – jelentette Kimballnak. – Továbbra is ugyanebben az ütemben engedj lefelé... még nincs semmi látnivaló, de mihelyt elhagyom a napsütötte részt, többet fogok látni. A sugárzási érték elhanyagolható. Na, most bejutottam az árnyékos részbe, de még itt is sok világosság jön a Jupitertől. Még mindig nem látom a fenekét... legalább öt mérföld mély lehet... Úgy érzem magam, mint egy hangya, amelyik egy kémény belsejében mászik... HŰHA...!
A hangja elakadt a hirtelen támadt izgalomtól.
– Mi van? Látsz valamit? – unszolta Kimball.
– Igen... azt hiszem. Itt már nincs az az éles fény körülöttem, s a szemem kezd érzékenyebbé válni. Látok valami világosságot odalent... nagyon halványat... de rettenetesen mélyen alattam. Egy perc, és beállítom a teleszkópot.
Ziháló légzés és fémes csörrenések hallatszottak Bowman kompjából, amely immár fél mérföld mélyen járhatott a Jupiter V felszíne alatt. Az akna nyílásából, ameddig Kimball kimerészkedett a saját kis űrjárművével, épp csak a másik űrkabin picinyke vörös és fehér helyzetjelző fényeit láthatta. Most ott várakozott, egyre növekvő izgalommal és türelmetlenséggel, míg Bowman a teleszkóppal foglalatoskodott.
Aztán, a rádió hangszóróján át, a mélységből két egyszerű szó szállt fel hozzá, amelyektől szabályosan kilelte a hideg.
– Ó, Istenem... – szólalt meg David Bowman egész halkan, s a hangján nem érződött se félelem, se ijedtség – csak valami határtalan ámulat és meglepetés. – Mi van?!
Kimball hallotta, hogy Bowman vesz egy mély lélegzetet, majd olyan hangon, amire rá sem lehetett ismerni, pedig teljes önuralomról tanúskodott, azt felelte:
– Nem fogod elhinni, Jack. Az a világosság odalent – nem tévedek. Megnéztem a teleszkóppal – a kép tökéletesen tiszta. Látom az akna fenekét. Tele van csillagokkal!

 

 

30. A lehetetlen csillagok

– Mondd el még egyszer, Dave – mondta Kimball. – Nem hallottalak tisztán. – Azt mondtam, tele van csillagokkal.
– Jól értelek? Csillagokkal?
– Igen... ezrével vannak. Olyan, mintha a Tejutat látnám.
– Figyelj, Dave... felhúzlak, és hadd nézzem meg én is, oké?
Kimball meglepetésére Bowman azonnal belement a terv megváltoztatásába. Rendszerint nagyon nehezen lehetett rávenni a kapitányt, hogy térjen el attól a rendtől, amit egyszer már elhatározott. Előszeretettel idézte Napóleon mondását: „Parancs plusz ellenparancs egyenlő zűrzavar.” Most azonban nemcsak hajlandónak mutatkozott, de maga is szorgalmazta a helycserét.
A kötél könnyedén tekeredett föl; Bowman nyilván a hajtóművel is besegített. Amikor a komp fellibbent a nyílás pereme fölé, és Kimball bekukucskált a fedélzeti ablakon, megkönnyebbülten látta, hogy barátja, ha kissé kábán is, de visszamosolyog rá.
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte.
Bowman bólintott.
– Persze. Menj le, és nézd meg magad.
Miközben elmaradtak mellette a makulátlanul sima falak, melyeken nem volt egyetlen karcolás sem, és az idő sem hagyta rajtuk a nyomát, Kimballnak önkéntelenül is az jutott eszébe, amikor Aliz beleesett a nyúl üregébe. Kellemetlen emlék volt, mert ama különös mélybe szállás egy olyan föld alatti világba vezetett, ahol varázslat uralkodott, és a természet törvényei érvényüket vesztették. Most először kezdett azon gondolkodni, hogy vajon itt nem történhet-e meg ugyanez.
Kezdettől fogva tudták, hogy itt az emberénél nagyobb tudással van dolguk. Abban azonban nem kételkedtek – nem mertek kételkedni –, hogy olyan tudásról van szó, amelyet végül is meg tudnának érteni. Ahogy az a lenti fény kezdett nőni és mind fényesebbé-fényesebbé válni, Kimballt először fogta el az az ijesztő sejtés, hogy talán mégsem ez az igazság.
Olyan gondolat volt ez, amit nem ártott karnyújtásnyi távolságban megtartani, különösen olyan környezetben, mint ez. Lassan a kötél végére ért, és már mélyen az utolsóként visszatükröződő napsugarak alatt járt. Fizikai bátorság kellett hozzá, hogy a kétcsöves látcsőt a szeméhez emelje, és kitartóan ráirányítsa a tekintetét az alagút fénylő végpontjára.
Bowmannek igaza volt! Akárha a Tejutat nézné. A műszer teljes látómezejét megtöltötték a csillagok – ezer és ezer csillag fénylett a parányi, fagyott világ fekete magjában.
Bizonyos dolgok annyira hihetetlenek, hogy azon nyomban elhisszük őket, mert nincs, aki a puszta fantáziájával ki tudná találni őket. Kimball egy pillanatig sem kételkedett abban, amit a szeme közvetített számára, és meg se próbálta megérteni. E pillanatban megelégedett azzal, hogy regisztrálta a látottakat.
Jóformán rögtön észrevette, hogy a csillagok mozognak. Balra kiúsztak a látómezőből, miközben jobbról újak jelentek meg. Olyan volt, mintha a Jupiter V teljes hosszában kifúrt aknán átnézve figyelné a forgáseffektusokat, miközben a holdacska minden tíz órában megfordul a tengelye körül.
De ez persze lehetetlen volt. Feltérképezték és megvizsgálták a szatellita teljes felszínét, kifejezetten egy lehetséges másik bejárat után kutatva, de nem találtak semmit az összefüggő sziklán és az ammóniajégen kívül. Kimball egészen biztos volt benne, hogy az ellentétes ponton nincs semmiféle ablak, amelyen át a csillagok fénye bevilágíthatna.
És akkor, meglehetősen elkésve – végtére is ő híradástechnikai mérnök volt és nem csillagász –, észrevett valamit, ami tökéletesen érvénytelenné tette ezt az elméletet. Azok a csillagok tőle balra mozdultak el; ha a mozgásuk a Jupiter V forgásának volna betudható, akkor irányuknak majdnem merőlegesnek kellene lennie. Ezek szerint a kis hold tengelyforgása ebben a jelenségben egyáltalán nem játszik szerepet...
Ennyi elég is volt első látogatásra egy embernek...
– Feljövök – kiáltotta Bowmannek. – Jó lenne, ha ezt megbeszélnénk Vickel... talán ő tud rá valamilyen magyarázatot.
Amikor felért a felszínre, és csatlakozott Bowmanhez, az volt az érzése, hogy az égboltot uraló Jupiter nemrégiben még hihetetlennek tűnő látványa olyan ismerős és megnyugtató, mint egy békés vidéki táj odahaza a Földön. A Jupitert értették – vagy ha voltak is titkai, azok nem tették próbára a józan eszüket. De ez a valami, itt a lábuk alatt, dacolt minden józan ésszel és logikával.
Szótlanul, gondolataikba merülve vártak, s figyelték a Discovery rádiós irányfeladójának első hangjait, s a hajó felbukkanását a látóhatáron. Jót tett a lelki békéjüknek, hogy pontos időben érkezett. A két ember még akkor sem szólt, amikor felszálltak az űrhajó felé, és tíz perc múlva bemanőverezték magukat a légzsilip nyílásán.

 

Az űrhajósok rendszerint rákapnak az ártatlan viccek gyártására; ezzel is a maguk felsőbbrendűségét szeretnék kinyilvánítani az univerzummal szemben, amelynek nincs humorérzéke. Kaminski és Hunter egy pillanatig azt hihették, hogy a másik kettő csak ugratja őket, de kétkedésük csak másodpercekig tartott.
Két keringéssel később ők is leszálltak, magukkal víve teleobjektívekkel felszerelt fényképezőgépeiket, hogy megörökítsék az akna fenekén látható csillagmintázatokat. Kaminski perceken belül új információval is szolgált. Lemérte, mennyi idő alatt haladnak el a csillagok a nyílás előtt, és kiszámította, hogy tizenöt óra kell egy teljes fordulat megtételéhez – szemben a Jupiter V tíz órájával. Úgy tűnt hát, hogy a tér vagy az idő valamilyen varázslata folytán egy idegen világegyetemre látnak ki egy olyan világ felszínén kinyíló ablakból, amely tizenöt óránként tesz egy fordulatot a tengelye körül.
Kaminski majdnem fél mérföld mélyre ereszkedett le az aknában, amikor döbbenetes váratlansággal egy új látvány jelent meg az ablak előtt.

 

 

31. Valami nagy baj van az űrrel

Odafönt a felszínen Hunter minden szót hallott és rögzített.
– Megpróbálok hosszan exponálni az ezer milliméteres lencsékkel – kezdte Kaminski. – Nem szívesen vallom be, de életemben először készítek csillagászati fotót. Helló!
– Mi történt?
– A kürtő túlsó vége világosabb lett. Igen, semmi kétség. Az egyik szélén egy egész halvány derengés látszik. Tudod, valahogy úgy néz ki, mint... Úristen!... És tényleg az!
– Mi, az Isten szerelmére?!
– Napkelte! Napkelte! Most hagyj békén... figyelni akarom.
A némaság őrjítő percei következtek, miközben Hunter csak Kaminski ziháló lélegzését és olykor-olykor a műszerek és kapcsolók működésbe lépésének neszeit hallotta. Azután, nagy sokára újra megszólalt a csillagász, és a hangján ámulat érződött.
– Igen, ez egy nap! óriási... teljesen betölti a képmezőt. Ha az egészet egyben láthatnám, olyan nagy lenne, mint a Jupiter.
És nem G-nulla típusú, mint a mi Napunk. Nagyon tompa fényű, és vörös... még sötétítő szűrőt se kell tennem a teleszkópra. Egy vörös óriás lehet, mint amilyen az Antares. Jut eszembe... lehet, hogy épp ez az Antares. Nicsak, és itt egy napfolt... egészen kicsike, de igazából akkora lehet, mint a mi teljes napunk...
Szava elakadt, megint csend lett, Hunter pedig türelemre intve magát megvárta, míg Kaminski ismét megszólal:
– Még semmi változás... a nap továbbra is elfoglalja az egész látóteret. Órákba fog telni, míg elvonul. Menjünk vissza a hajóra... meg szeretném vizsgálni ezeket a képeket. És szeretnék elvégezni egy kísérletet, ha sikerül rávennem Dave-et.
– Miféle kísérletet?
– Még megvan a legtöbb műszeres szondánk. Ez a legalkalmasabb hely, hogy használjuk őket.
Bowman eleinte vonakodott. Ha valamelyik belezuhan az aknába, még ezen az alacsony gravitációjú helyen is óránként több mint száz mérföldes végsebességre gyorsulna fel. Nem lehet megjósolni, mekkora kárt okozna – vagy milyen reakciókat váltana ki.
Kaminski végül azzal vetett véget a vitának, hogy rámutatott, e hely kialakítói nyilván megvédik a kezük munkáját az efféle jelentéktelen balesetektől. Néhány évszázadonként egy-egy nagyobb meteor például sokkal nagyobb sebességgel vágódhat be az aknába, mint amilyet egy belepottyantott műszer érhet el.
Amikor megegyeztek a terv végrehajtásában, Kimball átvedlett tüzérré. Mivel a keringő Discovery csak az alatt a néhány másodperc alatt követhette a műszert, míg közvetlenül a nyílás fölött haladt el, az Alice űrkompot felszerelték vevőberendezéssel. Kimball beleejtette a szondát pontosan a hasadék közepébe, majd kirepült a meredély szélére, és az Alice vevőantennáját a mélység fölé nyújtva, várakozott.
A szonda eleinte azzal a lehangoló lassúsággal haladt lefelé, amire a Jupiter V gravitációs mezőjének ismeretében számítani lehetett. Műszerei a hőmérséklet csekély mérvű emelkedését regisztrálták, egyéb említésre méltó dolgot nem. Nem volt radioaktivitás, se mágneses tér.
Aztán, öt mérföld mélységben, a szonda kezdett felgyorsulni. Jeladásának hangja gyors ütemben mélyült, ami meglepő nagyságú Doppler-effektusra utalt. Kimballnek állandóan újra kellett hangolnia a vevőberendezést, hogy nyomon tudja követni a jeleket, és a radar hihetetlen távolságokat és sebességeket kezdett mutatni. A szonda másodpercek alatt kétszáz mérföld mélységbe jutott – ami szó szerint véve azt jelentette, hogy átszelte a Jupiter V-öt, és kijutott a túloldalára. Ettől kezdve egyre nehezebb lett megállapítani, hogy hol van, és pillanatok alatt túljutott a vevőberendezés hangolási terjedelmén. Amikor utoljára vették a jeleit, már kilencezer-ötven mérföld mélyen járt az aknában, amely semmiképpen nem lehetett száz mérföldnél mélyebb – ennyi volt ugyanis az aprócska hold átmérője.
A radar tökéletesen működött; Kimball a hajóra visszatérve a lehető legalaposabb ellenőrzésnek vetette alá. A hiba csakis a Jupiter V-ben lehetett – Hunter tökéletesen foglalta össze azt, amire már mindenki gyanakodott.
– Attól tartok – mondta –, hogy valami nagy baj van az űrrel.
– Valamikor régen hallottam egy megjegyzést, már nem tudom kitől, amit soha nem felejtettem el – mondta Kaminski. – „Egy kellőképpen fejlett technikai megoldást már nem lehet megkülönböztetni a varázslattól.” Itt is ezzel állunk szemben. A tizenkilencedik század legkiválóbb tudósai mágikus erejűnek vélték volna a mi lézereinket, mezotronjainkat, atomreaktorainkat és neutrínó teleszkópjainkat. De többé-kevésbé meg tudták volna érteni, hogyan működnek, ha mi is ott vagyunk, és elmagyarázzuk nekik a működési elveket.
– Én meglennék az elmélet nélkül is, csak azt tudnám, hogy mi ez – jegyezte meg Kimball. – Vagy hogy mire való.
– Én két magyarázatot látok, de mindkettő nagyjából egyformán lehetetlen – kezdte Bowman. – Az első magyarázat, hogy a Jupiter V homorú – és létezik odalent valamiféle mikrouniverzum. Egy száz mérföld széles galaxis.
– Csakhogy a radarjelek szerint a szonda több ezer mérföld mélységbe jutott le.
– Ez valamiféle torzulás is lehetett. Tegyük fel, hogy a szondák lefelé haladtukban egyre kisebbek és kisebbek lesznek. Úgy tűnnek, mintha több ezer mérföldre lennének, holott a valóságban még egészen közel vannak.
– Na, ez meg egy másik mondást juttat eszembe – méghozzá Niels Bohr mondását – közölte Kaminski. – „Az ön elmélete őrültség – de nem elég őrült ahhoz, hogy igaz legyen.”
– Neked van egy még ennél is őrültebb? – tudakolta Hunter.
– Igen, van. Szerintem a csillagok – és az a nap odalent – a mi saját univerzumunk része, csak most egy újfajta térszögön át látjuk őket.
– Feltételezem, hogy a negyedik dimenzióra gondolsz.
– Kétlem, hogy bármi is ennyire egyszerű lenne. De elképzelhető, hogy szerepet kapnak benne magasabb értékű dimenziók. Esetleg nem euklidesziek.
– Értem az elgondolásodat. Ha lemész abba az üregbe, több száz vagy több ezer fényévvel messzebbre kerülsz. De valójában mekkora utat teszel meg?
– Mekkora utat teszel meg New Yorktól Washingtonig? Kétszáz mérföldet, ha dél felé repülsz. De huszonnégyezret, ha az ellenkező irányba indulsz el, s közben átrepülsz az Északi-sark fölött. Mindkét irány egyformán valóságos.
– Úgy rémlik, hogy egyszer, még odahaza a Földön, azt mondtad nekem, hogy a téridőt átszelő útlevágások tudományos képtelenségek – a fantázia világába tartoznak – jegyezte meg Bowman.
– Ezt mondtam volna? – kérdezte Kaminski minden zavar és szégyenkezés nélkül. – Nos, megváltoztattam a véleményemet. De fenntartom a jogomat, hogy újra megváltoztassam, ha használhatóbb elmélet adódik.
– Én egy egyszerű mérnök vagyok – mondta kissé élesen Hunter. – Látok egy lyukat, ami bemegy a Jupiter V-be, és nem vezet sehová. De ti azt állítjátok, hogy igenis vezet valahová. Hogy lehet ez?
Mindenki reménykedve várta, hogy Kaminski választ ad a kérdésre. Ő eleinte csak hümmögött, krákogott, de aztán hirtelen felderült az arca.
– Csak egy analógiával tudom megmagyarázni. Tegyük fel, hogy te egy síklakó vagy egy kétdimenziós világ teremtménye. Egy papírlapot képzelj el, amely fölé vagy alá nem tudsz menni. Ha rajzolok egy kört ebben a te lapos világodban, de ezen a körön hagyok egy kis rést, azt mondanád, hogy csak ezen a nyíláson át lehet belépni a körbe. Így van?
– Így van.
– Ha valaki belépett ebbe a körbe, csak ezen az egy úton tudna kijönni belőle, igaz?
– Értem, hová akarsz kilyukadni. A kör lehetne egy csőnek is a keresztmetszete, amely áthalad a Síkvilágon. Ha elég szemfüles lennék, hogy a harmadik dimenzióba átlépve bemásszak ebbe a csőbe, akkor teljes egészében elhagynám a saját sík univerzumomat.
– Pontosan. De a cső visszahajolhat a Síkvilágba, és akkor valahol másutt jönnél ki belőle. A barátaid szemében úgy tűnne, hogy A pontból úgy jutottál el B pontba, hogy nem érintetted a köztük lévő teret. Eltűntél egy lyukban, és egy egészen másikban bukkantál elő, esetleg több ezer mérföldre onnan.
– De mit nyernék vele? A Síkvilágban nyilván az egyenes vonal lenne a legrövidebb út A és B pont között.
– Nem feltétlenül. Attól függ, mit értesz egyenes vonalon. Síkvilág a valóságban lehetne csupa ránc és gyűrődés, amit a síkvilágiak nem volnának képesek kimutatni. Nem vagyok ugyan topológus, de el tudom képzelni, hogy létezhetnek az egyenesnél is egyenesebb vonalak, ha némelyikük más dimenziókon halad át.
– A világ végéig is elvitatkozhatnánk ezen – vélekedett Hunter. – De tegyük fel, hogy így van – és mit kezdjünk vele?
– Nem sok mindent kezdhetünk vele. Még ha korlátlan üzemanyag- és oxigéntartalékokkal rendelkeznénk is,, könnyen lehet, hogy öngyilkosság volna belemenni abba a csőbe. Ha útlevágás is, attól még lehet átkozottul hosszú. Tegyük fel, hogy valahol ezer fényévvel arrébb van a másik vége – az nem segítene rajtunk, ha az út egy évszázadig tartana. Nem tudnánk értékelni, hogy megspóroltunk kilencszáz évet.
Ez tökéletesen igaz volt; és adódhattak más veszélyek is, az emberi agy számára éppoly felfoghatatlanok, mint magának az űrnek ez az anomáliája. A Discovery elérkezett útja végére; mostantól itt kell keringenie ezen az örökös röppályáján, alig pár mérföldre egy olyan titoktól, amelynek soha nem juthat a közelébe.
Úgy kell bámulniuk az elérhetetlen csodákat, ahogy Mózes nézett le az ígéret Földjére.

 

 

32. Labdajáték

Egy idő után elkezdték Csillagkapunak nevezni; senki sem tudta biztosan, ki találta ki a nevet. És mert az emberi agy mindent el tud fogadni, bármily különös legyen is, a rejtély gondolata nem sokáig háborgatta őket. Egy napon talán majd megértik, hogy lehet az, hogy odalent, annak a szakadéknak a fenekén, csillagok ragyognak. Végtére is a primitív embernek épp ilyen titok lehetett, amikor az éjszakai égboltot látta tükröződni egy pocsolya sima víztükrén.
Még húsz teljes üzemben eltöltött napjuk volt a hibernációba vonulásig, és annyi üzemanyaguk maradt, hogy a kompok még ötször leszállhattak a felszínre. Bowman három utat engedélyezett egyhetes időközönként, azután az üzemanyaggal teljesen feltöltött kompok bevonulnak a zsilipbe, hogy készen álljanak, ha a jövőben bármi vészhelyzet állna elő.
E leszállások kevés új adattal gazdagították már meglévő ismereteiket. Figyelték az idegen csillagok és az óriás vörös nap óramű pontosságú, szabályos átvonulását a Csillagkapu túlsó végén – továbbra is olyan irányban és olyan sebességgel, amelynek semmi köze nem volt a Jupiter V forgásához.
Kaminski órákon át töprengett a fotóin, s az Athena memóriájában tárolt térképek alapján próbálta beazonosítani a csillagmintákat. Tökéletes kudarca se csalódást, se meglepetést nem okozott neki. Ha csakugyan egy ablakon át bámul kifelé a galaxis egy távoli vidékére, akkor úgy sincs remény, hogy felismerje a látványt. Azoknak a sápadt csillagoknak az egyike akár a Nap is lehet; sohasem tudná azonosítani. Negyven-hatvan fényévnyi távolságból a G-nulla típusúak éppoly egyformák, mint a borsószemek a hüvelyben.
A három megmaradt, műszerekkel felszerelt űrkabint heti rendszerességgel engedték le – az utolsót közvetlenül a hibernálás megkezdése előtt. Mindegyik ugyanazt adta elő – egyre kisebbé válva eltűnt az ésszel felfoghatatlan mélységekben, majd a jeladásai is megszűntek. A rekord mélység – e száz mérföld átmérőjű világban! – tizenegyezer mérföldes volt...
Ezt követően mindent megtettek, ami emberileg lehetséges volt; készleteik csaknem kimerültek, eljött az alvás ideje. Küldetésük bizonyos értelemben sikerrel járt; felfedezték azt, aminek megkeresésére elküldték őket – még ha nem tudták is, hogy mi az. Más értelemben viszont az expedíció kudarccal végződött, mivel felfedezéseiket nem tudták közölni a Földdel. Kimball erőfeszítése sikerrel járt, hogy a vésztartalék-antennákkal és a túlterhelt kimeneti áramkörökkel helyreállítsa a kommunikációt a Földdel. Továbbra is megérkeztek a naponkénti üzenetek és hírek, és ez egyszerre volt biztató és frusztráló. Jobb kedvre derítette őket a tudat, hogy a Föld és a barátaik nem feledkeztek meg róluk, és már folynak a minden szempontból elsőbbséget élvező előkészületek a visszaérkezésükre. De őrjítő volt, hogy nem tudnak válaszolni, és hogy olyan titkot kell őrizniük, amely alapjaiban rendítené meg az emberi társadalmat.
És még az is nyugtalanító volt, hogy végig kellett hallgatniuk a Poole-nak és Whiteheadnek szóló üzeneteket, és látniuk kellett a barátok és rokonok arcát, akik továbbra is üdvözleteket küldözgettek azoknak, akik már hónapok óta halottak voltak. Most, amikor eljött az idő, hogy újfent hibernációba vonuljanak, mindez állandóan emlékeztette őket saját bizonytalan jövőjükre.
Jobb alvóhelyet is el tudtak volna képzelni maguknak, de nem sok választásuk volt. Csak remélhették, hogy a Jupiter V továbbra is teljes közönnyel viseltetik irántuk, mialatt ők kilencven percenként körberepülik, mígnem mostantól számítva három-négy-öt év múlva megérkezik az ébresztő expedíció.
Az utolsó napokban végigvizsgálták a hajót, kikapcsoltak minden fölösleges berendezést, és megpróbálták végiggondolni, mi minden romolhat el. Poole halálának sötét árnyéka gyakran ránehezedett a kedélyükre, de sohasem beszéltek róla. Akár valami véletlen hiba, akár a szervezet tűréshatárának csökkenése okozta, már nem lehetett semmit sem tenni ellene. Nem volt más választásuk, mint végrehajtani mindazt, ami a tervben szerepelt.
Egyenként, ahogy ki-ki elvégezte a munkáját, elbúcsúzott, és pihenni tért, mígnem már csak a kapitány maradt ébren. Bowman számára a helyzet kísértetiesen ismerős volt; egyszer már elsütötte ugyanezeket a vicceket, elmondta ugyanezeket a – remélhetőleg – ideiglenes búcsúszavakat, s ugyanígy magára maradt az alvók között a hajón.
Két nap múlva akarta követni társait. Egy nap elég lesz arra, hogy ellenőrizze, minden rendben működik-e; a második napot magának tartogatta – hogy megnézze a baseball-liga bajnoki döntő mérkőzését.
Odahaza a Földön érdekes módon sohasem volt valami lelkes baseballrajongó, de mint a legénység többi tagja, ő is szenvedélyes érdeklődéssel kísérte figyelemmel a Földről közvetített sporteseményeket. Egy nap ide vagy oda most igazán nem számított, és nagyon szerette volna látni, vajon a New York-i Yankee-k újra fel tudnak-e jönni a hosszú évek óta tartó hullámvölgyből. Nem hitt benne igazán; a Met minden eddiginél legyőzhetetlenebbnek látszott.
Így aztán az immár elnéptelenedett írányítóközpontban David Bowman elbúcsúzott a legkülönösebb égbolttól, amit ember valaha látott. Az egyik felét a Jupiter V meredeken ívelő, ammóniával befröcskölt tája, míg a fennmaradó részt maga a Jupiter foglalta el. A hatalmas, fogyó sarló szinte szemmel láthatóan zsugorodott, ahogy a hajó mind mélyebbre száguldott az árnyékába; a távoli Nap hamarosan teljesen el fog tűnni mögötte. És vajon mikor fogom újra meglátni a Napot? – tűnődött Bowman.
A Nap ragyogása már elnyelte a Föld nevű esti csillagot. De még ha nem látta is az emberek világát, a hangja még itt visszhangzott a hajóban, és az irányítóközpont monitorernyőjén még ott volt a kép, amely kétségtelenül zavarba ejtett volna sok értelmes Földön kívüli fajt.
Egy lény, két kézre fogva egy rövid, vastag botot, szembeszállt egy másikkal, akinél egy kicsiny gömb alakú tárgy volt. Mindketten egy lapos, háromszög alakú térségen álltak, körülöttük tucatnyi, várakozó pózba dermedt más lényekkel. Tőlük jóval távolabbra, koncentrikus körökben elrendezett üléseken, ezrével ültek hasonló lények mozdulatlanul.
A gömböt fogó kreatúra egyre vadabbul és vadabbul pörögni kezdett a fogó végtagja körül. Hirtelen, de olyan gyorsan, hogy szemmel alig lehetett követni a mozgását, a gömb kiszabadult a nyugvóhelyéről, és elröpült a botot fogó lény irányába. Ő nyilvánvalóan nagy veszélyben forgott – ám a kilőtt lövedék célt tévesztve elsüvített mellette.
Erre rövid ideig tartó lázas tevékenység kezdődött; majd a gömb visszakerült ahhoz, akinél eredetileg is volt. És az egész megpróbáltatás kezdődött elölről...
Ezúttal azonban az áldozat hatékonyabban tudott védekezni. Azzal a nevetségesen apró kis védőpajzsával, a szerencséje vagy az ügyessége folytán, sikerült elcsípnie a felé hajított lövedéket – sőt még vissza is röpítette kínzója feje fölött. Azután, mialatt ellenségei nem figyeltek oda, rohanni kezdett, hogy biztos helyre mentse magát...
De Bowman már nem látta meg Malczinsky hazafutásának a végét. Ebben a pillanatban a mindig éber, mindig figyelmes Athena, aki ezalatt is szemmel tartotta az űrhajót, megszólaltatta az összeütközés veszélyére figyelmeztető vészjelet.
A Földről érkező kép úgy eltűnt a képernyőről, mintha sohasem lett volna ott, hogy helyet adjon a radarkép személytelen gyűrűinek és küllőinek. Bowman egy másodperc alatt leolvasta az üzenetüket – és olyan dermesztő magányérzet fogta el, amilyet még akkor sem érzett, amikor Kelvin Poole-t útjára bocsátotta Peter Whitehead után, a csillagokba.
Most megint egymaga volt a hajó gazdája, akinek e válságos pillanatban nem volt kitől segítséget vagy tanácsot kérnie. És ez most csakugyan válsághelyzet volt; mert húsz mérfölddel előttük, pontosan a repülési útvonalukban, valami kilépni készült a Csillagkapun.

 

 

33. Utolsó üzenet

Bowman egy perc múlva átkapcsolt nagy felbontású képre, és akkor érte a második meglepetés. A tárgy egészen kicsi volt – mindössze körülbelül két méter hosszú. Meteornak túl nagy lett volna, űrhajónak ellenben túlontúl kicsi. Nem tudta, csalódott legyen-e vagy megkönnyebbült.
Rákapcsolta az optikai teleszkópot a radarra, és feszülten figyelt a szemlencsén keresztül. Igen ott volt, ott csillogott a napfényben – egy szemmel láthatóan fémes anyagú, szemmel láthatóan mesterséges tárgy. És akkor felkiáltott a megdöbbenéstől; mert a mélységből felszárnyaló tárgy nem más volt, mint a Discovery egyik saját űrszondája, melyet napokkal vagy hetekkel ezelőtt ejtettek be a Jupiter V-be.
Bekapcsolta a rádiót, és megkereste a telemetriasávot. Azonnal bejött a jel, méghozzá hangosan és tisztán. Ezek a szondák mind csak rövid távra elég energiával voltak ellátva, hogy ne zavarják össze az egész spektrumot, ha már egyszer elvégezték a feladatukat – ez azonban még mindig sugárzott. Elég volt egy röpke frekvenciaellenőrzés, hogy bebizonyosodjon, amit eddig is sejtett.
Ez volt a legutolsó szonda, amit bedobtak a Csillagkapuba. Eltűnt a szakadékban, „odalent”, tizenegyezer mérföld mélyen, s közben a jelek szerint gyorsabban száguldott, mint bármely emberkéz alkotta tárgy a történelemben. És Iám, most mégis visszatért, tökéletesen működőképes állapotban – csak két nap múlva.
Lassan emelkedett föl, a Jupiter felé. És hirtelen eltűnt a szeme elől, beleolvadt a fenyegetően fölébük magasodó tányérba; de még hallotta szapora csipogását, amint ráállt egy röppályára, amely talán állandó lesz, talán nem – de amely, ebben biztos volt, csak egy intelligens tervezés eredményeként jöhetett létre.
Ez nem történhetett véletlenül, és nem okozhatták a természeti törvények sem. A Csillagkapu visszaadta az ajándékukat; méghozzá biztos, hogy szándékosan.
Valaki vagy valami tudta, hogy ők itt vannak.

 

– David Bowman a hajónaplónak. A hajó tökéletesen rendben van, most jött el az ideje, hogy Kaminski, Hunter és Kimball után én is bevonuljak a hibernáló kamrába.
Nem teszem. Ehelyett beülök az egyik mindennel felszerelt és üzemanyaggal feltöltött űrkompba, és leszállok a Csillagkapuba.
Tökéletesen tisztában vagyok a kockázatokkal, de vállalhatónak tartom ezeket. Az, hogy a szondánk alig két nap múlva épségben visszatért, bizonyítja, hogy egy tárgy rövid idő alatt, sértetlenül áthaladhat a Csillagkapun. Az oxigénkészletem elég lesz legalább egy útra, és kész vagyok vállalni a kockázatot a túloldalon.
Úgy érzem, ez egy meghívás – sőt akár a barátság jele is lehet. Kész vagyok így értelmezni a helyzetet. Ha tévednék – nos, nem én leszek az első felfedező, aki elköveti ezt a tévedést.
Bill, Vic, Jack – ha nem látnálak viszont benneteket, sok szerencsét, és remélem, visszatértek a Földre. Dave-et hallottátok, vége.

 

 

34. A Csillagkapu világai

Az az író, aki a sajátjánál fejlettebb civilizációt akar ábrázolni, nyilvánvalóan a lehetetlennel próbálkozik. Elég egy pillantást vetni az ötven – vagy akár húsz – évvel ezelőtti science fictionre, hogy lássuk, milyen hiábavaló akár egy kicsivel is messzebbre kukucskálni az idő ködös homályába, még ha csak az emberek világában maradunk is.
A hosszabb távú előrejelzések nyilván még ennyire sem lehetnek sikeresek; képzeljük csak el, vajon milyen prognózist adhatott volna a Zarándok Atyák valamelyike az 1970-es esztendő Egyesült Államokjáról! Abból a képből, amit ő maga elé képzelt volna, gyakorlatilag semmi sem egyezett volna a valósággal – ami viszont virtuálisan érthetetlen lett volna számára.
De Stanley Kubrick és én odüsszeiánk kibontakozásának tetőfokára érve még ennél is felháborítóbb dolgot kíséreltünk meg. Le kellett írnunk – és a filmvásznon meg kellett mutatnunk – a több millió évvel az ember előtt járó lények tevékenységét és környezetét, sőt talán még a fizikai természetét is. Ez a dolog természetéből adódóan lehetetlen volt. Ezzel az erővel Holdlátótól is megkívánhatnánk, hogy érthető és pontos leírást adjon David Bowmanről és társadalmáról.
Magától értetődően indirekt módon kellett közelíteni a problémához. Még ha megmutatnánk is valamilyen Földön kívüli lényeket és a lakóhelyüket, ők minden bizonnyal hozzánk meglehetősen közeli helyet foglalnának el az evolúciós sorban – mondjuk legföljebb egy-két évszázaddal járnának előbbre nálunk. Aligha lehetnének azok a hárommillió éves entitások, akik a fekete monolitot és a Csillagkaput működtetik.
De valamit mégis csak mutatnunk kellett – ámbár voltak kétségbeejtő pillanatok, amikor attól féltem, hogy beszorítottuk magunkat egy olyan sarokba, ahonnan nincs kiút – hacsak nem egy „Lady or the Tiger” típusú befejezéssel[7], amikor is abban a pillanatban, amikor belép a Csillagkapun, búcsút mondunk hősünknek. Ez volna a kényelmes megoldás, ami után tódulnának az emberek a jegypénztárakhoz, hogy visszaköveteljék a pénzüket. (Mint Jerry Agel feljegyezte, legalább egy valaki meg is tette ezt – bizonyos Mrs. Patricia Attard a coloradói Denverben. Ha a gavalléros Cooper Cinerama igazgatója megtette neki ezt a szívességet, boldogan megtérítem neki.)
A mi végső megoldásunk máig az egyetlen lehetséges megoldásnak tűnik számomra, de mire megtaláltuk, hónapokat töltöttünk azzal, hogy mindenféle idegen világokat, városokat és lényeket próbáltunk elképzelni, abban a reményben, hogy találunk valamit, ami kellően megrázó felismeréssel szolgál. Noha semmit sem használtunk fel ezekből az anyagokból, mégsem mondanám, hogy bármelyik is fölösleges volt. Az anyag tartalmazta azokat az alternatívákat, amelyeket ki kellett zárni, ennél fogva előbb létre kellett hozni őket.
A Csillagkapu fent említett elveszett világai közül néhány megtalálható a soron következő oldalakon. Mialatt dolgoztam rajtuk, nagy segítségemre volt két egyszerű szabály. Az első Mary Poppins kisasszonynak köszönhető: „Soha nem magyarázok meg semmit.”
A másik Clarke Harmadik Törvénye[8]: „E kellőképpen fejlett technikai megoldást már nem lehet megkülönböztetni a varázslattól.”
Stanley egyszer kijelentette, hogy bármit, amit le lehet írni, azt ő meg tudja filmesíteni. Kész vagyok hinni neki – feltéve, hogy korlátlan idő és pénz áll a rendelkezésére. De minthogy végül egy évvel és négymillió dollárral léptük túl az előirányzottat, nem is volt baj, hogy mellőztük a szupercivilizációk megteremtésének egész problematikáját. Vannak dolgok, amiket jobb ráhagyni a képzeletre – épp ezért bukik meg oly sok „horrorfilm”, amikor megjelenik benne valami szánalmas papírmasé szörnyeteg.
Stanley a híres „pszichedelikus” képsor megalkotásával kerülte el ezt a veszélyt – vagy ahogy az MGM végül elnevezte, „az utolsó utazással”. Szakértők biztosítottak róla, hogy ez adja a legnagyobb élvezetet a különböző kémiai szerek fogyasztóinak, de nem áll szándékomban személyesen ellenőrizni a dolgot. Tény, hogy nem ilyen hatás alatt született, legalábbis ami Stanleyt és engem illet, de már a díszlettervezők és a speciális effektek készítőinek nevében nem mernék nyilatkozni.
Azért hozom szóba ezt a témát, mert néhány érdekelt fél megpróbálta kisajátítani magának a 2001-et. Egy ízben egy science fiction kongresszuson egy ismeretlen csodálóm egy csomagocskát nyomott a markomba; amikor kinyitottam, kiderült, hogy valami por van benne, meg egy névtelen köszönőlevél, amelyben arról biztosítottak, hogy ez a „legjobb anyag”. (Azon nyomban lehúztam a toaletten.) No már most, nem tudok eleget a drogokról, hogy elég határozott véleményem lehessen ebben a témában, sőt még a dohánnyal való házalásért kiszabható halálbüntetést is csak nagy fenntartásokkal támogatom, de nekem úgy tűnik, hogy a „tudattágító szerek” épp az ellenkező hatást érik el. Amit valóban tágítanak, az nem más, mint a kritikátlanság („Rögeszme, ember!”), és egy általános eufória, amely jól jöhet a személyes kapcsolatokban, de az igazi művészetnek a halálát jelenti... kivéve talán a zene és a költészet szűk területeit.
Ez eszembe juttatja Coleridge „Kubla kán” ját, melyet ópium hatása alatt írt, és amelyet örökösen félbeszakított a kitartó és háromszorosan átkozott „Porlockból való személy” – amely történetesen egy elbűvölő kis falu, mindössze négy mérföldre a szülőhelyemtől. Egyszer hozzá is kezdtem a „Kubla kán” paródiájának megírásához – elég ígéretesen kezdődött:

Kubrick Stan csillagpalotát
építtetett MGM kedvébe járva,
hol sci-fi írónk, Art szelte át
ember nem látta díszletek világát
szponzort keresve...
Így népesült be kétszer öt mérföld legott
kincses kellékek népes hadával ott...

Sajnos, vagy talán nem is, ezen a ponton elhagyott az ihletem, és én már nem dolgozhattam ezen a helyen:

Micsoda vad hely! démon-anyját sem
siratja tündérvarázsúbb vidéken
csillagded e reszkető fényív alatt...

még kevésbé jutottam el az elképzelt út végéig:

Szövegkönyvek dúlt labirintjain
Búsan bolyong írónk vad hónapokon át,
míg újra megtalálja szépséges honát,
hol alámerül legott, az Indiai Óceánt.
Eközben könyvelőnk derűre hoz borút,
jósolva Kubricknak kegyetlen háborút!

 

[„A Csillagkapu világai” itt következő három darabja bizonyos mértékig kölcsönösen inkompatibilisak egymással, valamint a végleges regény- és filmváltozattal. (Voltak még más – ma már elfeledett vagy bedolgozott – változatok is.) Az elsőben nemcsak az életben maradt űrhajósok, hanem maga a Discovery is találkozik azzal a halhatatlan idegennel, aki hárommillió évvel ezelőtt a Földön járt.
E találkozás hátterét képező repülő sziget egy kicsit Swiftnek, de inkább René Magritte-nek, és leginkább I. Kassapa szingaléz királynak (kb. 473-491) köszönheti létét. Kassapa Ceylon kellős közepén, a környező síkságból mintegy százötven méter magasan kiemelkedő sziklatömbre építette palotáját, a világ egyik régészeti (és építészeti) csodáját. Ha az ember Sigiriya szélfútta romjai között sétál, könnyen el tudja képzelni, hogy valójában fönt jár a levegőben, magasan a minden irányban mérföldekre húzódó őserdő fölött. Állítom, hogy Sigiriya a maga titokzatos módján egy ceyloni Xanadu – tele tündöklő kertekkel és barna bőrű leányokkal.]

 

 

35. Összejövetel

Clindarból, aki egy hárommillió évvel ezelőtti másik hajnalon járt a Földön, mára egyetlen atom sem maradt meg; de bár a teste számtalanszor elhasználódott és újjáépült, így is csak átmeneti öltözékként szolgált a benne lakó kutató értelemnek. Szokatlan küldetések teljesítésekor sokféle különös formát öltött, de aztán mindig visszatért a humanoid alaptípushoz.
E hárommillió évet több mint ezer különböző világon töltötte el, s ezek emlékeit és emócióit még a leghatékonyabb raktározó rendszer sem tudta volna egyetlen agyban tárolni. Egy pillanat alatt elérhetők voltak viszont a bolygót övező óriási memóriatárakból. Clindar bármikor feleleveníthette múltjának bármely szakaszát; ha úgy hozta kedve, megint megnézhetett egy virágot vagy egy bogarat, amelyre tízezer évvel ezelőtt vetett egy futó pillantást, hallhatta ősidők óta kihalt lények hangját, orrában érezhette olyan világokon fújó szelek illatát, melyek rég elhamvadtak saját napjuk tüzének máglyáján. Semmi sem veszett el számára-csak akarnia kellett, és minden megelevenedett.
Így amikor megérkezett a jel, és mialatt az aranyhajó felkészült az útra, elment a Múlt Palotájába, ahol újra beszippantotta az agyába a régi emlékeit. Most úgy tűnt, mintha csak tegnap – és nem hárommillió éve – vadászott volna együtt a majomemberekkel, s mutatta volna meg Holdlátónak, hogy kell olyan követ keresni, amit késként vagy bunkóként használhat.
– Felébredtek – mondta egy halk, nyugodt hang az agya mélyén. – Erre járnak a hajójukon.
Ez jó volt; legalább életben voltak. A robot első jelentése halottak hajójáról szólt, és beletelt kis időbe, mire kiderült az igazság. Meglepetésben lesz részük, gondolta Clindar, amikor ilyen messze az otthonuktól fölébrednek; bízott benne, hogy örülni fognak neki. Egy halhatatlan lény kevés dolgot fogadott szívesebben, és értékelt többre, mint a meglepetést; ha már nem lesz belőle több az univerzumban, akkor jön el a meghalás ideje.
Lassan, a pillanatot ízlelgetve, lépdelt át kicsiny világa változó tájain – mert minden ilyen találkozás kivételes volt, mindegyik valami újjal járult hozzá ahhoz a mintához és tervhez, ami az élete volt. Jóllehet egyedül volt ezen az űrben lebegő sziklán, ismeretlen mások miriádjai néztek vele együtt a szemével, osztoztak az érzeteiben, ahogy más miriádok fogják ugyanezt tenni az elkövetkező korokban. Legtöbbjük nagyjából az ő alakját fogja viselni, mert ez a mostani találkozó elsősorban olyan intelligenciákat érint, amelyeket humanoidoknak lehet nevezni. De lehetnek, és nem kevesen, sokkal idegenebb figyelmes szemtanúk, köztük sokan a barátai. Fanyar kis köszönést villantott mindeme sokalakú nézők felé – az univerzális tréfa végtelenül bonyolult és kifinomult változatát, amelyet nagyjából ezekkel a szavakkal lehetne visszaadni: „Tudom, hogy minden humanoid ugyanúgy néz ki – de én fogok a jobb oldalon állni.”
Nem ez az égi szikla volt Clindar egyedüli otthona, de ezt szerette mind közül a legjobban, mert tele volt olyan emlékekkel, melyeket nem kellett a Múlt Palotájában feleleveníteni. Harmincezer évvel ezelőtt egy párzó csoporttal osztozott rajta, amely azóta réges-rég szétterjedt a galaxisban, és azoknak a napoknak a sugárzó fénye, mint az örök hajnal lágy simogatása, még ma is beragyogta e világot.
És mivel messze esett a nagy civilizációs központok romboló hatásaitól, tökéletes helynek bizonyult megriadt vagy ideges látogatók köszöntésére és megnyugtatására. Megilletődöttek voltak, de nem megrendültek; zavartak, de nem rémültek. Mivel csak Clindart látták, nem voltak tudatában a benne összpontosuló erőknek és képességeknek; mindezekről csak akkor szereznek tudomást, ha megérik rá az idő, vagy egyáltalán nem.
A nagy szikla felszínének felső rétege három szintű volt: a legmagasabb ponton állt a villa, a legmélyebb ponton a kikötőhely sík előtere, és a kettő között, a teljes területnek több mint a felén azok a pázsitos részek, kis tavak, kertek és fás ligetek terültek el, melyekben Clindar az ezer világból és száz civilizációból származó emlékeit hintette szét. Az erőfeszítésnek, mellyel mindezt a légből kapott szépséget ilyen tökéletes állapotban megőrizték, a nyomát sem lehetett látni sehol; az egyszerű állatok és a náluk bonyolultabb, őket felügyelő gépek utasítást kaptak, hogy amíg a találkozás véget nem ér, maradjanak rejtve. Hiába voltak teljesen ártalmatlanok, a Fűevő és a Fanyíró óriási riadalmat kelthettek volna azokban a lényekben, akik nem voltak kellőképpen felkészülve a velük való találkozásra. A szikla felszínén jelenleg csak két állat, két színpompás lény volt látható, melyek Clindar körül csapongva halk, dallamos zümmögést hallattak. Elhessentette őket, mire hullámzó mozgással eltűntek a fák között.
Clindar, kivételes eseteket leszámítva, sohasem sietett, mert a sietség az éretlenség jele volt – és a halandóságé. Most is hosszan álldogált a világa szívében lévő tavacska mellett, belebámult folyékony tükrébe, mely visszatükrözte a feje fölötti eget, és visszhangként felelt a messzi mélyben elnyúló óceánnak. Büszke volt erre a kis tóra, mert egy több ezer évig tartó kísérlet eredményeként született meg. Hat különböző bolygóról származó hat halfajta úszkált benne, és bár éhes szemmel nézték egymást, keserves tapasztalatokból kellett megtanulniuk, hogy biokémiájuk teljes mértékben összeegyeztethetetlen.
Még akkor is a tó vizét bámulta, amikor észrevette a tükrén átvonuló aranyhajó képmását, amint a szikla túlsó végében lévő leszállóhely felé tart. Szemét felemelve figyelte, ahogy megáll a levegőben, anyagtalanná változtatja a középső részét, és kibocsátja fényévek távolából idehozott rakományát.
A húzó erőtér szinte láthatatlan fókuszába leereszkedő csillogó fém- és műanyag test nem tűnt kezdetlegesebbnek, mint a legtöbb első generációs űrjármű. Elérte a szikla felszínét, az erőtér kikapcsolt, és az aranyhajó leállt – hogy majd száz vagy ezer év múlva, ahogy a helyzet megkívánja, újra indulásra készen álljon.
Megérkezett hát az első hajó a Földről. Miért tartott nekik ilyen sokáig? – tűnődött Clindar.

 

Jól láthatóan megállt a leszállóhelyre vezető széles lépcsősor tetején. Nehéz lenne elképzelni kirívóbb különbséget az odalent látható két hajó között, gondolta. A jövevény nagy volt és otromba, tele esetlen, kezdetleges berendezésekkel, melyeket mintha az utolsó pillanatban észbe kapva erősítettek volna rá. A tőle harminc méterre lévő sajátja az előbbi méretének mindössze töredéke, karcsú, lövedékre emlékeztető alakja maga volt a megtestesült sebesség és erő. Még álltában is olyan volt, mintha máris a csillagok közé akarná vetni magát.
A látogatók el sem mulaszthatták, hogy megbámulják, és rögtön azt kérdezzék maguktól – hasztalan –, vajon milyen erő hajtja a csillagok között. Ez a hajó minden kíváncsi természetű űrutazó számára azonnal kihívást jelentett – és csábítást.
Látták őt. Hajójuk ablakából rá mutogattak, és izgatottan hadonásztak. Clindar élénken el tudta képzelni a meglepődésüket. Eljöttek idáig ezen a hosszú úton – mostanára már tudniuk kell, hogy egy másik naprendszerben járnak –, és azt várták, hogy egy idegen evolúció fantasztikus lényeivel fognak találkozni. Arra a legkevésbé sem számítottak, hogy egy magukhoz hasonló emberi figurát fognak látni.
Nos, kellő időben, ha az értelmük már meg tud birkózni vele, szembesülni fognak a teljes idegenségükkel. Egy kis előzetest már most is kaphatnak belőle, ha megnézik a lépcsőt szegélyező küklopszfejeket. Noha nincs köztük két egyforma, mindegyik többé-kevésbé emberi, és mindnek volt valóságalapja. Némelyiknek nem volt szeme, némelyiknek négy is volt; némelyiknek volt szája, orra, másiknak se ez, se az; némelyiknek széles sávú sugárzásérzékelői voltak, mások csak a fényt tudták érzékelni, különben vakok voltak. Volt idő, amikor Clindar sokukat csúnyának, sőt visszataszítónak talált, de ma már olyan meghitten ismerőseknek tűntek, hogy néha nehéz volt visszaemlékeznie, valaha melyiket látta förtelmesnek. Ezer világ után semmi idegen nem volt számára embertelen.
Lassan elindult lefelé a lépcsőn, el mozdulatlan és néma barátai kőbe faragott fejei mellett. A hajó ablakainak keretében látható alakok ugyanilyen mozdulatlanná dermedve bámultak rá. Sejtelmük sem lehetett róla, hány ezerszer többen vannak itt náluk, és hogy hány szem nézi őket az ő szemén keresztül.
A lépcső aljára érve elindult, hogy átvágjon a kikötőhelyet borító színes drótmoha szőnyegen. Minden lépésére színek apró lökéshullámai vonultak végig az érzékeny élő szőnyegen, melyek bonyolult interferenciamintákká vegyülve összeolvadtak, majd lassan elhalványulva elvesztek a távolban.
Végigsétált a saját léptei nyomán keletkezett táncoló hullámmintákon, mígnem tizenkét méterre megközelítette a hajót. A benne ülők most ugyanolyan tisztán láthatták őt, mint őket Clindar. Akkor megállt, s olyan mozdulattal nyújtotta előre a kezét, amely az egész világmindenségben azt jelentette: „Nincs nálam fegyver... barátként jövök.” És várt.
Nem hitte, hogy sokáig kell majd várnia – talán pár órát, de bizonyára nem többet pár napnál. Izgatottak lesznek és kíváncsiak, és minden óvatosságuk ellenére lesz bennük annyi intelligencia, hogy tudják: teljes egészében ki vannak szolgáltatva neki. Ha ártó szándékkal közeledne feléjük, űrhajójuk vékony fala semmiféle védelmet nem nyújtana nekik.
Egyikük máris – milyen hamar! – eltűnt az ablakból, és megindult a hajó belseje felé. A többiek továbbra is figyelték, s közben kapcsolókat állítgattak, és készülékekbe beszéltek. Volt valami felvevő berendezésük, amit ráirányoztak: nem emlékezett egyetlen fajra sem, amelyik valaha is elmulasztotta volna ezt.
A hajó oldalán kinyílt egy ajtó. Egy védőöltözéket viselő otromba, esetlen alak, kezében nagy, lapos csomagot tartva, állt az ajtónyílásban. E lények bizonyára tudták, hogy belélegezhetik ezt az atmoszférát, de nyilván tudtak a fertőzésveszélyről is. Óvatosan tették meg egyik lépést a másik után, amit Clindar csak helyeselni tudott.
Az alak lelépett a mohára, és egy pillanatra elbűvölte a lába nyomán keletkezett lökéshullámok szépsége. Azután fölnézett Clindarra, és kinyújtotta felé a csomagot. Pillanatnyi tétovázás után lépkedni kezdett.
Az emberszabású lassan, óvatosan közeledett felé, maga mögött hagyva a fémbarlangja nyújtotta védelmet. Clindar mozdulatlanul, ellazultan de feszült figyelemmel állt, s közben visszaemlékezett sok világon történt sok-sok találkozására.
És most, alig egy-két méterre tőle, a lény megállt, és lassan kinyújtotta egyik nyitott kezét. Szóval így üdvözlik egymást, gondolta Clindar; a mozdulat általános volt a kétlábúak között, már korábban is gyakran találkozott vele. Válaszképpen ő is kinyújtotta egyik kezét.
Karcsú, köröm nélküli ujjak zárultak össze a rugalmas kesztyű körül, e fényévek és korok messzeségén át létrejött találkozásban. Tekintetek kulcsolódtak egymásba, mintha a bennük tükröződő elmék mellőzni akarnák a szavak közvetítő közegét. Aztán az ember lesütötte a szemét, és átnyújtotta a csomagot Clindarnak.
Egészen vékony, könnyű, merev anyagból készült lapok tucatjai voltak benne, tele képekkel és rajzokkal. Az első egy egyszerű csillagászati ábra volt, nyilván arról a bolygórendszerről, amelyből a lény jött. Nyilak mutattak feltűnően a Naptól kifelé számított harmadik bolygóra.
Clindar megfordította az oldalt. Ott egy gyönyörűen ábrázolt és láthatóan háromdimenziós színtechnikával készített képet látott egy bolygóról, ahogy az űrből lehet látni. Azon nyomban felismerte rajta a szárazföldeket.
Magára mutatott, majd rögtön utána Afrika szívére. Vajon meglepődött a látogató? Lehetetlen volt egy másik emberszabású reakcióit megítélni, amíg valaki nem ismerte meg őt egészen közelről. Még az olyan elemi emóciók is, mint a félelem vagy az ellenséges érzés, jóformán teljesen önkényesen változtak fajonként.
Clindar egy pillanatra majdnem megfeledkezett látogatójáról, úgy bámulta azt az ismerős lekerekített háromszöget, melynek alakja oly keveset változott a mindössze hárommillió év alatt. Ám ezen a háromszögön belül minden – az egykor jól ismert állatok, növények, és talán a klíma és a táj részletekbe menő topográfiája is – a felismerhetetlenségig megváltozhatott azóta.
Mint ahogy ezek a lények is egészen mások, mint azok a kiéhezett vadak, akik az őseik voltak. Ki gondolta volna, hogy Holdlátó gyermekei ilyen magasra fognak jutni? Hiába nézte végig már annyiszor ugyanezt, még mindig csodának tűnt.
Hihetetlen volt, hogy egyes fajok mennyire nem ismerték a saját múltjukat; Clindar kíváncsi lett volna, vajon van-e fogalmuk róla, mekkora utat tettek meg a barlangtól az űrhajóig. Annyi biztos volt, hogy nem sejthették, mekkora út van még előttük.
Megtették első, botladozó lépteiket a csillagok felé – de az űr szabadsága csak jelkép: a megértési folyamat egy bizonyos szintjének nem is mindig pontos jelképe volt. Sokan megálltak itt, az univerzum küszöbén, és megsemmisültek a kincsek látványától, melyek a tudatuk számára felfoghatatlanok voltak, s a titkoktól, melyek mélyére elméjük képtelen volt elhatolni. Voltak, akik túlélték, de csak azon az áron, hogy örökre hátat fordítottak a csillagoknak, és bezárták magukat a saját világukba, önnön tudatlanságuk sáncai mögé. Megint mások szellemileg úgy tönkrementek, hogy nem akartak tovább élni, s így bolygóik újra az értelmetlen, lélek nélküli vadak birodalmaivá váltak.
Mert vannak olyan ajándékok, amelyeket túl nehéz elviselni; és sok faj számára ezek közé tartozott az igazság ajándéka és az idő ajándéka. Ahogy forgatta a kezébe nyomott könyv lapjait, és egy-egy vizuális információkkal telezsúfolt rajznál, fotónál megállt, Clindar arra gondolt, vajon ezek az újonnan érkezettek felkészültek-e rá, hogy szembenézzenek akár az idő, akár az igazság végtelenre kitekintő látványával.
Ezernyi világ összegyűjtött és megőrzött művészete és tudása fog záporozni rájuk, ha részesülni akarnak benne. Itt, épp e bolygó memóriatáraiban találják meg a válaszokat a szüntelenül bennük motoszkáló kérdésekre, a gyógyulást minden betegségükre, a megoldást minden anyagi, energia- és elosztási problémájukra – olyan problémákra, amelyeket Clindar népe oly régen megoldott, hogy ma már el sem akarták hinni, hogy valaha léteztek egyáltalán.
Tökéletesen urai voltak elméjüknek és testüknek, ezért akadálytalanul kifejthették minden képességüket, nem kellett tehetetlen szellemekként, csodálatos gépek csapdájában leélni az életüket, melyek működtetése meghaladta a szakértelmüket. Meg tudták törni a fájdalom uralmát, és zsarnokból őrszemmé tenni, amelynek üzeneteit a gondolkodó elme tetszése szerint elfogadhatja vagy figyelmen kívül hagyhatja.
És mindenek fölött megválaszthatták, hogy akkor haljanak meg, amikor ők akarnak; megmutatkozott előttük a síron túlra vezető sok-sok út, és az ár, melyet meg kell fizetni a halhatatlanságért, annak minden formájában. Kinyílt előttük a végtelen idő távlata, minden rémével és ígéretével együtt. Van olyan értelem, amelyik szembe tud nézni ezzel, és van, amelyik nem; itt húzódik a választóvonal azok között, akik örökölni fogják a világmindenséget, és azok között, akik nem többek eleven eszű állatoknál. Addig nem lehetett tudni, hogy melyik faj melyik kategóriába tartozik, amíg el nem jött számára az igazság pillanata – az a pillanat, amelyhez ez a faj, habár mit sem tudott róla, most szélsebesen közeledett.
Most, történjék bármi, meg kell válniuk gyermekkoruk játékszereitől és illúzióitól. Mert attól, hogy bele kell nézniük miriádnyi faj elméjébe, és látniuk kell azok történetét, rá fognak jönni, hogy nem kivételezettek – hogy valójában a végtelen világ teljesítményének még nagyon alacsony fokán állnak. És ha sok primitív társadalomhoz hasonlóan az ő kultúrájukban is él még az istenekbe és szellemekbe vetett hit, akkor meg kell válniuk ezektől a fantazmagóriáktól, és szembe kell nézniük a megrendítő és félelmetes igazságokkal. Ha nem is most, de évszázadok múlva egy napon majd ők is elnézhetnek az ötvenezer fényévnyi messzeségen át a galaxis szívébe, megpillanthatják a csillagok legöregebbike körül villódzó titáni erőket – és álmélkodhatnak azon, hogy vajon milyen gondolatok születhetnek meg azokban az elmékben, amelyek uralkodnak fölöttük.
Addig még volt mit elvégezni; és egy világ várta, hogy találkozzon a vendégeivel.

 

A szikla megmozdult, forogni kezdett a tengelyén, amitől a gyűrűk fénylő szivárványa körbevonult az égen. Az égi sziget egyenletesen növekvő sebességgel tartott a teljes horizontját betöltő vízesés felé; az ikertornyok, melyek kétfelől közrefogták, lebuktak a világ pereme mögött.
Az égbolt most egy márványosan erezett fehér függöny volt, mely örök időktől fogva ereszkedett alá a csillagokból. A sziget döbbenetes némasággal ütközött össze a felhőfallal, és az arany napfény rózsaszínes alkonnyá fakult.
A sötétség éjszakává mélyült, de ebben az éjszakában az érző moha és a fák sápadt fénye halványan beragyogta a szigetet. A ragyogáson túl semmit sem lehetett látni, csak a ködfátyol indáit és a nem sejtett sebességgel elillanó párát. A szikla most kelhetett át a Teremtést megelőző káoszon, vagy most léphette át a kellően nem jelölt határt élet és halál között.
A köd nagy sokára kezdett elvékonyodni; elmosódott fényminták reszkettek elöl, az égen. És a sziget egyszer csak kilépett a felhőfalból.
Alatta most is a végtelen óceán terült el, melyet puha fénybe vont az égbolton túli kristály szivárványokból alázuhogó gyöngyfehér ragyogás. Az óceán felett szétszórva, a hullámok tetejétől a sztratoszféra legmagasabb pontjaiig, ezer és ezer, minden elképzelhető alakú, méretű és elgondolású sziget lebegett. Voltak köztük fényesen kivilágítottak, vagy éppen csak az égre kirajzolódó szélűek, s habár a legtöbbjük mozdulatlan volt, akadtak határozott célt követve gyorsan siklók, mintha valami nagy kikötőből az éjféli dagályt lesve futnának ki a bóják és a villogó irányfények között. Olyan volt az egész, mintha egy egész galaxist elfogtak és lehoztak volna a földre; a felső széleinél pedig észrevehetetlenül beleolvadt a Tejút fényes porába.
A vadonban leélt hárommillió év után a majmok fiai megérkeztek a csillagszülöttek első táborhelyére.

 

[Az alább következő változatokban – a 36-39. fejezetekben – egyedül Bowman marad életben, s csak ő lép be a Csillagkapun. Stanley Kubrick és én még ekkor is tapogatózva kerestük azt a befejezést, amiről úgy éreztük, hogy léteznie kell – ahogy állítólag a szobrász faragja a követ tovább és tovább, hogy elérje a benne rejtőző alakot.]

 

 

36. Tengermély

Tekintetét ekkor magához vonzotta az előtte lévő, égboltot lassan betöltő bolygó látványa. Ekkor döbbent csak rá, hogy felszínét teljes egészében tenger borítja. Felé forduló napsütötte felén nem látszottak szárazföldek, de még szigetek sem. Teljes egészében elborította az óceán sima, tagolatlan víztükre.
Roppan különös óceán volt – néhol szalmasárga, másutt, ahol Bowman a nagy mélységeket sejtette, rubinvörös színű. A korong közepén, majdnem közvetlenül alatta, valami fémesen csillogott a napfényben.
És most első ízben lehetett észrevenni az atmoszféra hatását. Alig látható ovális forma jelent meg az űrkomp körül, és mögötte villódzó sugárnyom keletkezett. Bowman egy pillanatra mintha a meggyötört levegő sivítását is hallotta volna – egy azonban biztos volt: azok az erők, melyek felvonták a csillagokba, továbbra is védelmezték őt. Ezt a járművet csak az űr légüres terére tervezték, és már egy közepesen erős szél is darabokra tudta volna szaggatni. Szél azonban nem ostromolta a törékeny fémhéjat; egy láthatatlan pajzs tartotta távol tőle a légkörbe való belépéskor keletkező izzó dühű erőket.
A fémes csillogás a szeme láttára növekedett, s öltött alakot. Már ki tudta venni, hogy hihetetlenül könnyű, vékony tornyok együttese emelkedik ki az óceánból, s szökik föl két-három mérföld magasan az atmoszférába. A felső szintjein tompán csillogó, kör alakú korongok sorait, áttetsző zöld gömböket és számára éppoly érthetetlen berendezése sokaságát látta, mint amilyen semmitmondó lett volna az ókor emberének egy radarállomás.
Az űrkabin az építmény mellett nagyjából egy mérföld távolságra ereszkedett le, ahonnan már láthatta, hogy az alapja körül, amely minden jel szerint a tenger felszínén lebegett, valami fényesen ragyogó kék növényzet áll össze amolyan úszó tutajféleséggé. Egyes növények magasan felkapaszkodtak a torony rácsozatára, mintha minden erejükkel a nap felé igyekeznének a sötét óceánmélyből.
E dús vegetáció a legkevésbé sem keltette elhanyagoltság vagy pusztulás benyomását; a közülük kiemelkedő magas tornyokra láthatóan nem volt hatással a lábuknál burjánzó növényi élet. A vörös-sárga tengeren sötétkék színük meghökkentően eleven színfoltot képezett.
Most, amikor a komp már alig egy méterre lebegett az óceán felett, Bowman láthatta, hogy a felszín valami furcsán megfoghatatlan anyagból való. Nem lehetett olyan határozottan eldönteni, hogy folyékony lett volna; most először kezdett ráébredni, hogy talán valamiféle nehéz gáz lehet.
Közvetlenül a kabin alatt homorú alakot öltött, mintha egy láthatatlan pajzs nyomódna belé. A cseppfolyós anyagban keletkezett lyuk – Bowman már nem úgy gondolt rá, mint vízre – egyre mélyült, mélyült, s végül összezárult fölötte.
Mint a borostyán a legyet, foglyul ejtette egy kristályosan átlátszó buborék; és vitte lefelé, ismeretlen mélységekbe.

 

A látvány elképesztő volt, különösen olyasvalakinek, aki megszokta, hogy a tenger mélyén legfeljebb és nagy ritkán ötven-hatvan méter távolságra lehet ellátni. Itt legalább egy mérföldre ellátott, és immár biztos volt benne, hogy nem folyékony anyagban, hanem valami sűrű gázban mozog.
A „tengerfenék” innen csak valami távoli, foltos, sűrű homálynak látszott a mélyben; kerek fényfoltok világították meg, melyek szabályos sorokba rendeződtek a ködbe vesző látóhatáron – mintha vékony felhőfátyolon át nézné egy város fényeit. Körülbelül félmérföldnyi távolságból idelátszottak az ég felé magasodó tornyok alsó szintjei; gigászi gyökerek fonódtak rájuk, és apró lények fellegei úsztak – vagy röpültek, vagy lebegtek – körülöttük. Jóllehet tudta, hogy a földi fogalmak itt nem használhatók, magában már eldöntötte, hogy inkább madarak lehetnek, mint halak; de túl messze voltak, hogy jól láthassa őket.
Ekkor a mélyből sebesen közeledett felé valami, ami nem volt sem hal, sem madár. Valami csőszerű, a korai sugárhajtású repülőkre emlékeztető test, elöl tátogó szívónyílással, hátul pedig apró uszonyokkal. Bowman először járműnek vélte, de amikor már csak pár száz méterre volt tőle, rájött, hogy állat – a teste teljes hosszában végigfutó rugalmas falú cső erőteljes összehúzásaival hajtja magát előre a vízben. Az ekkor már szinte mozdulatlanul lebegő komphoz érve az ablak előtt megállt – Bowman csak ekkor vette észre, hogy utasa is van.
Először azt hitte, valami megtermett parazita az, ami a szívónyílástól hátrafelé számítva a test nagyjából harmadán kapaszkodik meg rajta. De akkor a valami hirtelen levált róla, otthagyta a csőállatot, és fürgén úszni kezdett a kompot körülvevő láthatatlan buborék felé. Bowman a legapróbb részletekig szemügyre vehette a csodálatosan áramvonalas, torpedó alakú testet, mely nagyon emlékeztetett a cápákra rátapadó bojtorjánhalra vagy nyúlhalra. Az analógia pontos lehetett, mert Bowman még a szívókorongok sorát is látta, mellyel a lény megkapaszkodott a gazdaállaton.
De akkor meglátta a négy hatalmas, értelmes szemet, amelyek a test oldalán lévő mélyedésekből dudorodtak ki – nyilván ezekbe húzódtak vissza, amikor az állat nagy sebességgel haladt. Egy elme rejtőzött itt, amely most őróla gondolkodott.
A szívóhal hirtelen elindult a védőbuborék külső felszíne mentén, miközben nyilván az űrkompot vizsgálta. A magára maradt csőállat továbbra is ott lebegett az óceánban, testén időről időre gyenge remegés futott át. Lovasa pár perc múlva visszatért hozzá, s egy villámgyors suhanással mindketten eltűntek a messzeségben. Ebben a pillanatban a kabin újra süllyedni kezdett; nehéz volt feltételezni, hogy csupán véletlen egybeesés történt, így Bowman fejében megfordult, hogy talán a szívóhal lehet e félig tenger alatti világ ura. De végtagoknak nyomát sem látta rajta – és műveletek végzésére alkalmas kéz nélkül nem lehetett technikai civilizációt megteremteni.
A tengerfenék jól látható közelségbe jött, és olyasmiket látott rajta, amik leginkább foszforeszkáló pálmafáknak látszottak – de hamar rájött, milyen végtelen ostobaság földi fogalmakkal dolgozni ezen a helyen. Habár ezek a valamik csakugyan nagyon hasonlítottak a pálmafákhoz, nyilván nem azok voltak. Vékony, csöves törzsük mintegy hatvan méter magasra nőtt, és tollszerű levélnyalábjaikkal, talán táplálékot keresve, szüntelenül csapkodtak maguk körül. Némelyek megérezhették, amint Bowman elhalad fölöttük, mert nyújtózni kezdtek, hogy elérjék a kompot, de hiába.
A világító csőállatok ültetvénye mérföldeken át húzódott egy szelíd hajlású lejtőn, amely minden átmenet nélkül egy majdnem függőleges sziklában ért véget. Ahogy a komp áthaladt a fennsík széle fölött, majd kezdett leereszkedni a sziklafalon, Bowman látta, hogy kúszónövények egész füzérei hálózzák be, bonyolult mintázatokat alkotva. Az egész háló szüntelenül vonagló kígyómozgásban volt, mint valami éktelen nagy, sokkarú tengeri csillag; néha pedig arrébb mozdulva mély barlangok nyílását fedte föl, melyekben mozdulatlan, semmitmondó, foszforeszkáló foltok csillogtak.
Irdatlan mélységekbe érve a sziklafal egy síkságban végződött, melyre már alig jutott valamicske az odafenti világosságból. Láthatóan megművelték, mert hatalmas négyszögekre és háromszögekre volt osztva, melyek a vörös és a barna különböző színárnyalatait mutatták e tengermélyi alkonyatban.
Az első növények, melyeket egészen közelről megnézhetett, a tengerágyból kinövő háromlábúaknak látszottak; három fekete száruk vagy gyökerük a tengerfenéktől mintegy három méterre egyetlen törzsbe olvadt össze. Ez újabb másfél-két méter magasságba érve széles, felfordított tálban végződött. Ezerszám sorakoztak e háromlábúak el, egészen a ködbe vesző látóhatárig.
Bowman alacsonyan szállt el fölöttük több mérföldön keresztül, mire meglátta e különös mező éppoly különös megművelőit. Ők is ugyanazon fajhoz tartozó háromlábúaknak látszottak, csak a színük volt sápadt húsfehér, és nagyon lassan kúsztak az egy helyben álló sorok mentén. Több példányuk fölött is el kellett haladnia, mire meg tudta állapítani, hogyan mozognak.
Gyökérlábaikkal belemélyedtek a tengerfenékbe, majd kihúzták az egyiket, lassú, megfontolt mozdulattal kissé előrecsúsztatták, majd újra befúrták, és kihúzták a következő lábukat. Bowman szerint óránként legfeljebb egy mérföldet tehettek meg így – de növény létükre – ha csakugyan növények voltak – ez is jó iramnak számított...
Valahányszor egy fehér háromlábú egy mozdulatlanul álló felé hajolt, a két kehely egyfajta virágcsókban vagy növényi nászban találkozott egymással. És ekkor, pár másodpercnyi szünet után, valami roppant különös dolog történt.
Az egy helyben álló növény kelyhe letört a száráról, és mint egy életre kelt napernyő, elúszott – a lény többi része meg leroskadt a tengerfenékre. Bowman legalább tucatszor látta, hogyan húznak el lüktető mozgással a távolba az elszabadult kelyhek – mindig ugyanabba az irányba, „szüleik” sora mentén egyenesen, mígnem eltűnnek a szeme elől.
És utána mérföldeken át egy leírhatatlan narancssárgában pompázó mohaféleség következett, amelynek volt egy roppant érdekes tulajdonsága. Mint a csőnövények, melyekkel korábban találkozott, ez is megérezte a jelenlétét – és fénykibocsátással reagált rá. Mert ahogy a komp átsuhant e tenger alatti tundra felett, foszforeszkáló, V alakú nyomvonal terült szét alatta, majd száz méterrel mögötte lassan elhalványult.
Azután messze maga előtt egy tejfehér sávot pillantott meg, amely villódzva táncolt át az érző mohaszőnyegen. Sejtette, hogy valami megzavarhatta a mohát, és sejtése hamarosan beigazolódott.
Egy messziről lávaszőnyegnek látszó fényes, vörös takaró mászott a mohán. Mindössze tizenöt méter széles lehetett, de legalább egy mérfóld széles frontvonalon haladt előre kopár, barna földcsíkot hagyva maga után. Mert nemcsak mászott, de föl is ette az útjába eső mohasávot maga előtt.
Győzelme azonban nem sokat ért, mert előrehaladtában őt magát is ette valami, méghozzá olyan ütemben, hogy szélessége nagyjából állandónak tűnt. Hátsó élébe, annak teljes hosszában mint óriás piócák, ember nagyságú, átlátszó meztelen csigák csimpaszkodtak; valamennyi belső szervüket látni lehetett, amint dobogva-lüktetve emésztenek.
És vajon a csigákat ki vagy mi eszi, mélázott Bowman. A választ erre a kérdésére nem kapta meg, mialatt elmaradt mögötte a kissé nyugtalanító jelenet helyszíne.
Elérkezett a megművelt földterület végére – mert jobb híján továbbra is így nevezte magában –, és már fel is tűnt előtte egy sziklás dombvidék. Mintha a természet eróziós ereje faragta volna ki e dombokat sokszínű kőzetrétegekből, hatalmas barlangokat, száz méter magas boltíveket hagyva maga után. Az egyik barlang sötétjéből fekete, ostorszerű indák vagy csápok kötege lógott ki: mozdulatlanul hevert a homokos tengerágyon, melyet nemrég kavart föl valami, mert úgy festett, mintha seprűvel mentek volna végig rajta. Nehéz lett volna azokat az indákat nem összefüggésbe hozni a homokba húzott kaparásokkal, de hiába fürkészte őket Bowman, míg el nem maradtak mögötte, az indák meg se moccantak.
A kabin e dombokkal egy vonalban, velük párhuzamosan haladt, amikor először hallott félreérthetetlen hangokat a védőburkán kívül eső világból. Távoli morajlás volt, mintha hurrikán vagy vízesés hangja volna, és percről percre erősödött. És e pillanatban a sok vörösbe, barnába és feketébe kissé már belefáradt szeme hálásan pihent meg egy karcsú, fehéren csillogó fényoszlopon, amely függőlegesen vezetett föl a sötétlő égbe.
Olyan volt, mint egy keskeny keresősugár, és szemmel láthatóan a dombok egyik magaslati pontjából eredt. Habár a színe emlékeztette arra a világra, amelyet ismert, kicsit ijedten nézte; életében először látott ugyanis olyan fényt, amely harsogott.

 

 

37. Világváros

A fehérizzásban égő fényköteg három, száz méter magas sziklacsúccsal alátámasztott óriási fémhálóból tört elő. Köröskörül nagy kiterjedésű ciklonos zivatar tombolt; Bowmannek olyan érzése volt, mintha egy helyben álló tornádót figyelne, méghozzá kellemetlenül közelről.
A tornádó felfelé elkeskenyedő tölcsére sok mérföldnyi magasságban átfúrta az óceánt a feje fölött, és Bowman biztos volt benne, hogy azon is túljutva egészen az égig ér. Valami elképzelhetetlenül hatalmas erő idelent tartotta a fénysugarat körülvevő cseppfolyós anyag millió és millió tonnáját; de hogy mi célból, csak találgatni tudta.
Az űrkomp elsuhant az alámosott dombok mellett, és a tenger alatti tornádó haragos zúgása elcsitult mögötte. Nagy sebességgel elszáguldott egy néptelen sivatag fölött, melyet halvány fehér vonalak karistoltak össze, mintha csigák mászkáltak volna rajta összevissza, minden irányban. De a lényeknek, melyek ezt művelték, sehol nem látta nyomát.
Már nem tudta, milyen mélyen járhat e különös tengerben. A nap utolsó sugarai mérföldekkel a feje fölött már elhalványultak, ennek ellenére világos volt körülötte. Eleven üstökösök szelték át fölötte az óceán-atmoszférát, olykor fényüket villogtatva, mintha jelezni akarnának. Egyszer meg fénylő spirálisokból álló hatalmas raj úszott el mellette; legkülönbözőbb méretű egyedei tökéletesen párhuzamos vonalakban pörögtek tova.
Most azonban az előtte lévő világosság percről percre erősödött, s hirtelen azt kellett látnia, hogy minden kétséget kizáróan végre egy város felé közeledik.
Az egén függő mesterséges vörös napok csodás kivilágításában mindkét irányban egészen a látóhatárig terjedt. A napok ferdén beeső sugarainál olyan idegenszerű és gyönyörű panoráma tárult a szeme elé, mint amilyennek talán a neandervölgyi ember láthatta volna New York Cityt.
Nem voltak benne utcák, csak hatalmas épületek, melyek szellős rácsszerkezetet alkottak egy sötétvörös anyaggal borított síkon, ahol időnként fények villantak fel. Az épületek között akadtak félgömb alakú kupolák, amelyek óriási kaptárra, vagy éppenséggel felfordított hajóra emlékeztettek. Sok ház sima volt és szögletes, láthatóan pár egyszerű elemből épített, de akadtak a gótikus katedrálisokhoz és a kambodzsai templomokhoz foghatóan bonyolultak is; és volt egy épületcsoport, amely ha távolról is, de Angkor-Vatra emlékeztette.
Körülbelül ezer méter távolságból, a város határába érkezve pillantotta meg az első lakóit. Hatan voltak egy csoportban, egy széles sugárutat keresztezve egyik épülettől mentek át a másikhoz. Bár a nagyságukat innen nem tudta pontosan megállapítani, látta, hogy két karjuk és két lábuk van, és felegyenesedve járnak. A fejük azonban még ebből a távolságból is nagyon különösnek tűnt, akárcsak a mozgásuk. Lassú, könnyedén kecses léptekkel haladtak – majdnem mintha sűrű folyadékon kellene átgázolniuk. E lényekhez képest az emberek rángatódzó marionettbábuk voltak.
Bowman számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a város nem rendelkezik felszíni közlekedési eszközökkel; minden járműve a talajtól harminc méterre, egy keskeny, tizenöt méteres térsávban mozgott. Tucatjával látott ilyeneket a legkülönbözőbb formákban és méretekben, amint ide-oda cikáztak a nagy tornyok között, és sehogy sem értette, hogyhogy nem ütköznek össze.
Azután észrevette, hogy egy alig látható fényvonalakból álló színes háló vezet be a városba, és messze ki, a városon túlra. Némely vonalak skarlátvörösek voltak, mások kékek, és úgy függtek a levegőben, mint izzó huzalokból font rács. Nyilvánvalóan nem szilárd anyagból voltak, hiszen látta, hogy tárgyak vonulnak át rajtuk.
Ezek mentén az anyagtalan, saját energiával rendelkező, vagy kívülről irányított szálak mentén nagy sebességgel zajlott a város egy pillanatra sem lankadó forgalma. A legelterjedtebbek a kis gömbök voltak, bennük egy vagy két utassal; áttetsző padlószintjükön kívül teljesen átlátszóak voltak, s így leginkább a szélben tovasodródó szappanbuborékokra emlékeztettek. Két ülésük előre nézett, és a kormányszerkezet nagy valószínűséggel egy felfelé keskenyedő kis oszlopban kapott helyet. Ennyi volt az egész; de Bowman tudta, hogy a Föld népei boldogan fizetnének milliárdokat, csak megtudhatnák a titkot, melyet magukba rejtenek.
Voltak még jóval nagyobb, tojásdad alakú járművek, amelyekben akár húszan is utazhattak, és voltak csak teher szállítására alkalmasnak látszók is. Az egyik fénylő szálon, mint esőcseppek a pókháló fonalán, de jó száz mérföldes óránkénti sebességgel suhanva, gömbök sora függött, amelyekben csak valami vöröses folyadék volt. Ilyenek szabályos időközönként száguldottak el Bowman mellett, majd eltűntek az előtte elterülő város belsejében.
Már az épületek első sora között haladt, amikor először láthatta közelről a város lakóit. A komp körülbelül száz méter magasságban elhaladt egy nagy, bordázott felszínű kúp mellett, amelyen kis balkonok sora nyílt. És az egyik balkonon kint állt az első földön kívüli, akit teljes életnagyságban láthatott.
Az első benyomása az volt róla, hogy egy magas, hihetetlen megnyúlt embert lát, fénylő fémöltözékben. Közelebb érve megállapíthatta, hogy ez csak részben igaz. A lény két és fél méter magas lehetett, de teljesen ruhátlan.
Az a fényes fém a bőre volt, amely éppoly rugalmasnak tűnt, mint a páncéling – vagy a kígyó pikkelyei, de egyáltalán nem keltette azt a benyomást, mintha hüllő volna. A feje végképp nem hasonlított az emberéhez; két hatalmas, fazettás szem volt rajta, az orra helyén pedig egy kicsi, felfelé kunkorodó, tömzsi ormány. Jóllehet haja nem volt, ott, ahol a tekintet a fület kereste, tollszerű képződmények nőttek, melyekről Bowman biztosra vette, hogy valamiféle érzékszervek lehetnek.
Tizenöt méterre sem volt, amikor elhaladt a lény mellett, és annak ellenére, hogy valami természetellenesen és furcsán szenvtelen lelkiállapotban volt, amióta elhagyta a Jupitert, váratlanul izgalom, ámulat – és büszkeség fogta el. Ő az első ember, aki a saját szemével lát egy értelmes földön kívülit! Olyan dicsőség ez, amelytől sohasem foszthatják meg. És lám, nem került sokkos állapotba, se hányingert nem érzett, ahogy egyes pesszimista exobiológusok megjósolták. Igaz, hogy a lény roppant különös volt, de egyáltalán nem tűnt rettenetesnek. Inkább, mint minden élőlénynek, az ő megjelenésének is megvolt a maga belső logikája és szépsége; még ebben a nyugalmi állapotában is erő és kecsesség sugárzott belőle.
Már maga mögött hagyta a balkont, amikor ráeszmélt, milyen furcsa volt az idegen viselkedése. Mert még egy ilyen világvárosban sem lehetett mindennapos dolog, hogy egy külső világbeli lény repül el az ablak előtt, és Bowman feltételezte, hogy ő a legelső ember, aki ezen a bolygón valaha is megjelent. A lény ennek ellenére tudomást se vett róla.
Még időben pillantott vissza, hogy lássa, igenis tudomást vett róla. Az idegen (de nem, ezen a világon ő volt az idegen) közönyös testtartását levetkőzve egyenesen ránézett. Sőt, egyik szeméhez, mint valami nyeles látcsövet, egy kis fémrudat emelt. Bowman először arra gondolt, valami optikai segédeszköz lehet, de aztán úgy döntött, a lény lefényképezhette őt – vagy valami ilyesmi.
Aztán leeresztette az eszközt, és eltűnt a gyorsan tovasuhanó űrkomp mögött. Bowman egyáltalán nem tudott olvasni az arcáról, és most először döbbent rá, mennyi gyakorlat és tapasztalat kell, mire valaki értelmezni tudja akár egy másik ember érzelmeit is; valószínűleg egy idegen gondolatait sohasem lehet majd kiolvasni a viselkedéséből.
A régóta várt első találkozás tehát meglehetős csendben és rejtetten ment végbe; ezzel együtt elképzelhető, gondolta Bowman, hogy e lények ezt lelkes és szenvedélyes köszöntésnek szánták.
Mire beljebb jutott a városban, már biztos volt benne, hogy mindenki tud a jelenlétéről, és szándékosan nem vesznek róla tudomást. Az egyik sugárút közepén például kisebb tömeg gyűlt össze egy hirdetőtáblára vagy kivilágított jelzőtáblára hasonlító függőleges lemez körül. A táblán különböző ábrák és jelek mozogtak, ezeket tanulmányozták elmélyült figyelemmel; Bowman arra gondolt, talán a híreket közlik így, vagy tisztítószereket reklámoznak, esetleg csillagközi valutaárfolyamokról, vagy éppen a távolsági buborékjárművek indulásáról tájékoztatnak.
Akármilyen információt közöltek is, az nem lehetett izgalmasabb, mint hogy harminc méterre fölöttük egy űrből jött idegen száll el – a bámészkodók ennek ellenére nem törődtek vele. De miközben távolodott tőlük, Bowman egyre őket figyelte a visszapillantó tükörben, és látta, hogy többen is lopva utána néznek a vállukon keresztül. Szóval valamennyire mégis csak érdekli őket; de még ekkor is voltak jócskán, akik továbbra is feszült figyelemmel bámulták a táblán megjelenő mintákat, s őt egy pillantásra se méltatták.
Most egy széles sugárúton utazott; a különös, púp alakú házak, melyek között haladt, a messzeségbe tartva végül beleolvadtak a látóhatárt elfedő rózsaszín párába. Sok épületet színes ékszerhez hasonló csillogó lemezek borítottak, mások falait hihetetlenül, bonyolult vésetek vagy faragványok díszítették, aminek láttán Bowmannek óhatatlanul eszébe jutottak saját világa dísztelen, üveg és fém kockaépületei. Úgy látszott, ezen a világon az örökkévalóságnak építkeznek; a város tökéletesen késznek és befejezettnek tűnt, sehol nem látta nyomát építkezésnek vagy bontásnak. Kezdetben meglepődött ezen; de aztán arra gondolt, hogy a földi városokat rövid életű, felbomló társadalmak építették, itt pedig egy teljesen más típusú kultúra tárul a szeme elé.
Erre vallott a város tágassága is; nyoma sem volt benne a Földön megszokott túlzsúfoltságnak. Ebben sem látott semmi meglepőt – minden igazán hosszú életű civilizációban tökéletes születésszabályozásnak kellett érvényesülni. E lények évezredekkel korábban megszilárdíthatták már a társadalmukat, és eljuthattak arra a felismerésre, hogy jobb, ha egymillióan élnek kényelemben, mint ha tízmillióan éheznek mocsokban és szennyben. Ez olyan lecke volt, amelyet az ő világa csak lassan és nehezen tanult meg.
Néha, mint valami torzítótükörben, a földi élet nyilvánvaló jeleneteit figyelhette meg. Nem voltak ugyan forgalmi dugók, ideges autósok, sem siető gyalogosok, de látott mozdulatlanul álló sort, melynek tagjai türelmesen várakoztak, hogy bejuthassanak egy nagy, kupola alakú épületbe. Bowman eltöprengett, vajon színházi bemutatóra, szezon végi árleszállításra, vagy valami számára teljesen felfoghatatlan eseményre igyekeznek-e. De bizonyos elégedettséggel állapította meg, hogy lám, még a legfejlettebb társadalmakban is szükségképpen előfordulnak helyzetek, amikor sorba kell állni.
És e pillanatban valami óvoda vagy játszótér fölött repült el. Felfokozott kíváncsisággal nézett le, mert akiket eddig az utcákon látott, mind felnőttek voltak; most először ötlött fel benne, hogy milyen furcsa, hogy a fiataljaiknak egyetlen képviselőjét se látta.
Itt viszont tucatjával nyüzsögtek – ugyanúgy játszottak egy alacsony, ovális épület tetején, mint a földi gyerekek egy parkban. Bájos, már-már idilli látványt nyújtottak: a kicsiny liget akár a Földön is lehetett volna – leszámítva azt a hatalmas orchideához hasonló növényt –, közepén a szökőkutas kis medencével, a néhány rejtélyes kis gép, melyeket elszánt kis lények működtettek nagy buzgalommal, és két felnőtt, akik kissé távolabbról figyelték őket.
A gyermekek mind hajszálra egyforma méretűek voltak; Bowman másfél métereseknek becsülte őket. Mintha mindegyiket azonos minta alapján gyártották volna le. Vajon hogyan szaporodnak e lények, kérdezte magában, mert noha semmiféle ruhát nem viseltek, a nyilvánvalóan praktikus célú erszényeken, zsebeken és egy-egy alkalmi felszerelésen kívül nem látott rajtuk nemi különbséget – ami azt illeti, a nemüket sem tudta megállapítani. Ezt a kérdést is el kellett raktároznia a többi ezer mellé, abban a reményben, hogy egy napon választ kap rá.
A gyerekek egészen másként reagáltak a felbukkanására, mint a felnőttek. Amikor a komp elhúzott a játszótér fölött, rögtön abbahagyták, amivel épp foglalatoskodtak, és látható érdeklődéssel és izgalommal bámultak fel rá. Néhányan mutogattak és integettek, egyikük még célba is vette valamivel, ami olyan volt, mint egy kis puska.
Bowman feszengve nézte ezt a kis eszközt. Emlékeztette azokra a játék „sugárpisztolyokra”, amelyekkel gyermekkorában játszott – és egy ilyen szupercivilizációban, mint ez, egy játék is sok mindenre képes lehet...
Összerándult, amikor a gyerek meghúzta a ravaszt, mert arra gondolt, hogy egy olyan fiú, aki megkapta élete első puskáját, nyugodt lélekkel feláldozhatónak vélheti, mintha csak egy nyúl volna. De mindössze egy ezüstösen fénylő örvényalakzat röppent ki a puska csövén, sebesen felszárnyalt a komp felé, s még egyre táguló köröket rajzolva ártalmatlanul lepattant róla.
Meglehetős izgalom támadt odalent a játszótéren. A két felnőtt gyorsan ott termett a kis mesterlövész mellett, és elvették tőle a játékát.
Röviddel ezután egy bevásárlóközpont mellett vezetett el az útja – vagy legalábbis nem talált jobb szót rá. Az óriási, szabálytalan építmény több tucat szintből állt, és legalább ötven fénylő légi út vezetett be a különböző szintekbe. E fényvonalakon megállás nélkül vonultak a mindenféle árukat szállító átlátszó gömbök és tojásalakok. Furcsa volt látni, amint olyan, tökéletesen felismerhető bútordarabok, mint asztal és székek, vonulnak nagy sietve a levegőben, mindenféle szokatlan és soha nem látott szerkezetek vagy éppen csillogó, színes gázokkal megtöltött tartályok között.
És semmi nem ment be ebbe az épületbe – a tárgyak csak kifelé áramlottak belőle. Vásárlókat sem lehetett látni sehol; ámbár ez nem volt meglepő, hiszen manapság még odahaza a Földön is tévén keresztül bonyolították le a vásárlásokat.
A városon keresztül utaztában elkapott benyomások legalább annyira zavarba ejtették, mint amennyire felvillanyozták. Sok épületbe hatalmas átlátszó tereket építettek be, amelyekben egy-egy szívfájdító pillanatra megjelentek előtte e házak lakói. Látott például többek között egy népes csoportot, amint körülálltak egy kör alakú teknőt, amely tele volt valami pirosas színű, gőzölgő folyadékkal, azt szürcsölgették rugalmas ormányukkal. Ez eléggé érthető jelenet volt; de mi lehetett az a sűrű, zöld köd, amely teljesen rátelepedett a szoba alsó részére?
És volt egy ház, amelynek belsejében mintha megbolondult volna a gravitáció. Odabent halványan megvilágított üveglapokhoz hasonló, csillogó anyagból készült síkokat látott, melyek mindenféle szögben metszették egymást. Alakok mászkáltak e síkok között, vagy rajtuk, tökéletesen figyelmen kívül hagyva a „fönt” és a „lent” fogalmát. Némelyek egyenesen fölfelé tartottak, mások a vízszintessel nagyjából negyvenöt fokos szöget alkotva, és nem egyszer lazán átléptek egyik szögből a másikba, mintegy átbillentve egyszemélyes gravitációs terüket, és ettől ami eddig fal volt, az mostantól padló lett. A látvány még egy űrhajósnak is, aki pályája nagy részét a súlytalanság állapotában töltötte el, rettentő zavarba ejtő volt.
Az egyik tökéletesen átlátszó kupolában éppen egy bemutató, vagy játék, vagy valami művészi produkció zajlott. Egy kis, kör alakú arénát pár száz, forgószékeken ülő nézősereg vett körül. A látvány, melyet figyeltek, szemkápráztató volt – Bowman számára egyenesen gyötrelmes: színek és formák kavalkádja, mintha egy őrült mértantudós tenné közszemlére alkotásait.
Hirtelen tömör alakzatok jelentek meg, majd egymásba olvadva megváltoztatták a térszerűségüket, s miközben végtelenül kicsivé zsugorodtak össze, megmaradtak ugyanazon a helyen. Néha, egy-egy őrjítő pillanatig mintha átkerültek volna egy másik dimenzióba, egyes felszínek, melyek eddig domborúak voltak, hirtelen homorúkká váltak. A nézőkön időnként úrrá lett az izgatottság, felajzva lengették karcsú karjaikat, de hogy miért, arra Bowman nem tudott rájönni.
A város jellege kezdett megváltozni; az épületek alacsonyabbak lettek, és távolabb kerültek egymástól. De előtte, még több mérföldes messzeségben, és a mindenütt jelenlévő, könnyű párától részben elrejtve, egy irdatlanul nagy, minden eddig látottnál nagyobb építmény tűnt fel. Egy központi kupolától és toronytól négy kisebb szárnnyal elválasztott négy nagy szárny indult ki négy irányba, amitől az egész építmény egy iránytűrózsára vagy hatalmas tengeri csillagra emlékeztetett. Bowman legalább egymérföldesre becsülte az alapja átmérőjét; és egyenes vonalban feléje tartott.
Tekintetét ekkor egy másik különös látvány vonzotta magához. Az űrkomp egy fémes csillogású, széles felület fölött haladt – nem fém volt ez, bár olvadt halmazállapotú, és a felszínén hullámok fodrozódtak. Mintha egy higanytó fölött repülne.
A fodrozódó hullámokat kicsiny, teknősbékaforma gépek keltették, melyek lassú, céltudatos mozgással vonultak a tó fényes tükrén; a mögöttük keletkező széles, barázdált nyomvonal másodpercek alatt elsimult. Ekkor egy óriási domborulat bukkant fel a tó közepén, mintha valami tengeralattjáró – vagy bálna? – emelkedett volna fel, de újra visszasüllyedt a mélybe.
A tavon túl végre valami ismerős látvány fogadta. A nagy vöröses-bronzbarna torpedó csakis egy űrhajó lehetett – és talán a mellette parkoló csillogó kristálygömbök és tojásdad formák is. Kis felszíni járművek futkároztak ide-oda, apró alakok járkáltak körülöttük, de még egy jelzőfénnyel ellátott megfigyelőtorony is volt a hozzá tartozó különös felszerelésekkel együtt. Bowman megállapította, hogy az űrkikötők és repülőterek mindig és mindenütt nagyjából ugyanúgy néznek ki; de az a tény, hogy e lények a városuk határain belül indítják a hajóikat, jelezte, mennyivel fejlettebb a technikájuk a földinél.
Még oda sem ért, már látta, amint az egyik kristálygömb némán és könnyedén, mint egy léghajó, fölemelkedik a magasba. Egyenes vonalban, állandó sebességet tartva, szállt fölfelé, mígnem beleolvadt az ég sötétjébe. Bowman gondolatban együtt szállt el vele, s pár percre ellenállhatatlan honvágy fogta el a Föld után.
Az érzés hamar elmúlt, mert ismét látott valamit, ami gondolkodóba ejtette. A gigászi csillagot formázó épület teljes nagyságában ott magasodott előtte.

 

 

38. Közelről vizsgálva

Az űrkabin most ismét felfelé tartott, és a középső torony úgy meredt föl előtte, mint egy sziklaorom, melynek csúcsa a felhőket ostromolja. Különös hegycsúcs volt ez, csupa üveg és kristály, melyen sötét vonalak és szálak miriádjai hatoltak át, s ezek mentén apró fénypontok haladtak – némelyek lassan, mások szédítő sebességgel.
A kabin besiklott a központi toronyba, ahogy a fecskék suhannak be egy katedrális tornyocskái és támfalai védelmében megbújó fészkükre. Ami távolról csupán a bonyolult díszítés valamely részletének tűnt, egyre közelebbről, egyre nagyobb méretben látva egyszer csak egy három méter átmérőjű, hengeres alagúttá szélesedett. Ha nem is tágasan, de az űrkomp épp elfért benne, s míg akadálytalanul száguldott előre, Bowman először figyelt fel arra a halványkék fénycsíkra, amely előtte villódzott a levegőben, és amely nyilván a vezetője volt. Az alagút egy áttetsző anyagon haladt keresztül, amitől olyan érzése támadt, mintha egy jéghegy belsejében robogna – már ha el lehet képzelni olyan jéghegyet, mely nemcsak kék és zöld, de halvány pirosas és arany színekben szikrázik. Más alakokat is látott mozogni maga körül minden irányban, vízszintes és függőleges síkok mentén, vélhetőleg egyéb alagutakban, de elmosódott formáikat csak sejteni lehetett.
Hirtelen kijutott egy nagy üregbe, amely olyan volt, mintha egy óriás buborékot fújtak volna a jégbe. Nagyjából száz méter átmérőjű, gömbforma terem volt, szüntelenül változó görbületű falakkal, melyek néhol homorúnak, másutt meg domborúnak látszottak. Egy, a padlószinttől mintegy tizenöt méter magasan haladó átlátszó sík mentén mozgott; más, ugyancsak átlátszó síkok vezettek fölötte és alatta is.
Egyesek mozdulatlanok, mások mozgó síkok voltak, melyek különös kis építményeket és rejtélyes gépezeteket vittek magukkal. A látvány zavarba ejtő volt, ugyanakkor rendezett is; és itt, ezeken az egymástól elkülönülő kristályszinteken látta meg élete első, nem emberszabású idegen értelmes lényeit.
A feje fölött, szorosan zárt formációt alkotva, hat zömök kúp haladt el több tucatnyi apró, csőszerű lábakon. Olyanok voltak, mint a csápjaikon elsiető tengeri anemónák; Bowman nem látott rajtuk semmiféle érzékszervre utaló részletet. Mindegyik kúp közepe táján fehér öv látszott, ami talán prémből volt, és szögletes hieroglifákkal borított fémtálcákat vittek.
A komp elsuhant több pikkelyes bőrű humanoid mellett is, akik ezúttal leplezetlen érdeklődésről tanúskodó tekintettel fordultak felé. Azután két szinttel lejjebb meglátott egy óriási imádkozó sáskára emlékeztető fantasztikus lényt, amely ékszerre emlékeztető díszeket vagy felszerelést tartva csüngött, majd, láthatóan ügyet sem vetve a környezetére, gyors léptekkel arrébb vonult. Fémes végtagjai egy elhajlási rács szivárványszínében irizálva csillogtak; Bowman sohasem látott még ilyen szépet, néhány korallzátonyon honos trópusi halfajtát leszámítva.
Egész közel haladt el valami mellett, ami talán robot vagy bonyolult géporganizmus lehetett, esetleg fémből készült eleven állat. Szemre olyan volt, mint egy elegáns, ezüst rák: négy ízelt lába egy-egy kis, zömök kerékben végződött; a lény nyilván attól függően lépkedett vagy gurult, hogy a körülmények melyiket tették célszerűvé. Különféle végtagjai most éppen be voltak vonva tojásdad testébe, melyen egy soklapú fej ült, s ennek minden lapjában egy-egy mélyen beágyazott lencse csillogott.
Volt egy rettentően zavarba ejtő lény, amelyet nem is tudott alaposan megnézni. Szelíden lüktető arany lángnyelv, melynek szívében három erős és rezzenetlen fényű csillag világított, mint három rubin szem; ha Bowmant nem csapták be teljesen az érzékei, a jelenés néhány méterenként hol eltűnt, hol újra megjelent, kísérteties szellemképet hagyva maga mögött, mely pár másodperc alatt foszlott szét. Önkéntelenül is arra gondolt, vajon valami olyan lényt lát-e, aki, legalábbis részben, a tér vagy az idő egy másik dimenziójában létezik; abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy ez a város sok világ találkozási helye lehet.
Még látszólag növényi létezők is voltak itt. Saját erejükből nem mozogtak, hanem valami csillogó, sárszerű anyaggal megtöltött kis ládákból vagy edényekből növesztették ki csőszerű testüket. Első pillantásra a szomorúfűzekre emlékeztették, ahogy hideglelősen remegtették vékony, sárgás indáikat. A körülöttük elhelyezett nagy erejű lámpák fénygyűrűjében mozogtak, úgyhogy amikor arrébb vonultak, magukkal vitték saját, külön napjaikat.
A hatalmas, boltozatos terem túlsó végébe érve bejutott egy másik, ezúttal nagyon rövid alagútba. Ez egy alacsony mennyezetű terembe vezetett, melynek tetejét kör alakban elrendezett hat fémoszlop tartotta. A komp besiklott közéjük, majd a kör közepére érve óvatosan leereszkedett a padlóra.
Ezek szerint megérkeztem az út végére, gondolta Bowman egyre növekvő izgalommal, de uralkodva magán. Valaki – vagy valami – vállalta azt a fantasztikus feladatot, hogy elhozza őt ide. De vajon milyen szándéktól vezérelve? Pár percen belül meg fogja tudni.
Szinte abban a pillanatban megérezte, hogy figyelik; az érzés olyan erős és annyira letagadhatatlan volt, hogy fejét hátrafordítva visszanézett a válla fölött. De nem volt ott semmi, csak a sima felületű, fényes oszlopok; még az alagutat sem látta, melyen át bejutott ide. A fal, amely körülvette, tökéletesen egybefüggőnek látszott; se bejáratot, se kivezető utat nem látott rajta.
Ekkor, mint amikor egy erdő fái közé bekúszik a köd, valami beszivárgott az agyába, és ráébredt, hogy egy mindent átfogó intellektuális erő jelenlétében van. E szenvtelen vizsgálódás tárgyaként nem érzett se félelmet, se bizakodást; egyszeriben minden érzelem kilúgozódott belőle.
Rég elfeledett emlékek bukkantak elő a múltból, mintha egy pillanatfelvételekkel teli albumban lapozgatna. Gyerekkori jelenetek elevenedtek föl: látta, hallotta őket, még a szagukat is érezte. Arcok villantak fel előtte, melyeket föl sem ismert, egy élet mellékszereplői és epizódjai, olyan sebességgel, hogy meg se próbálta beazonosítani őket. Az egész élete lepergett előtte, mint mikor egy képmagnó százszoros gyorsításban játssza vissza a felvett anyagot.
Hirtelen, mint egy üvegből készült, kivilágított modellt, meglátta a Discoveryt – méghozzá fantasztikus részletességgel, minden elektronikájával, üzemanyagot szállító vezetékével, lélegeztető és hidraulikus rendszereivel, vezérlőberendezéseivel együtt. Egyes részei élesek és jól kivehetők voltak, mások elmosódottak, homályba veszők. Azonnal rájött, hogy ez utóbbiak a számára nem ismerősek voltak; semmi olyat nem látott, amit nem ismert. Valahogy úgy festett az egész, mintha valami megfejthetetlenül rejtélyes okból azt a feladatot adta volna magának, hogy gondolatban jelenítse meg a hajót – amit meg is tudott tenni a saját képességeit meghaladó tökéletességgel. De könnyen lehet, hogy ez is csak illúzió volt, talán csak gondolta, hogy ezt teszi...
Ezután valami olyasmi következett, ami nem lehetett valóságos. Már nem a komp belsejében ült – még csak nem is a saját ruhájában. Kívül állt, meztelenül, és az ablakon át nézett be mozdulatlanná dermedt önmagára, ahogy ott ül a kapcsolótábla előtt.
És ez még nem volt minden. Jóllehet nem tudta megváltoztatni a tekintete irányát, tudta, hogy valami fénylő, háromdimenziós rács belsejébe van zárva, melyet sűrűn behálóznak a vékony, vízszintes és függőleges vonalak. Egy pillanatra úgy érezte magát, mintha egy rendőrőrszobán lenne, ahol mindenféle méretet vesznek róla. Amilyen gyorsan jött, éppoly gyorsan el is múlt a pillanatig tartó benyomás, és ismét bent ült a kompjában.
Már föl is emelkedett a padlóról, és némán kisuhanva a teremből maga mögött hagyta a fémoszlopok gyűrűjét. Újra kivilágított folyosókon száguldott, megint maga körül látta a hatalmas méhkas járataiban jövő-menő idegen alakokat – noha már korántsem tűntek olyan idegeneknek. Azután, még mielőtt ráébredt volna, mi történik, kirepült az épületből, és függőleges vonalban átszelte az izzó fényű tenger alatti alkonyt. Egy villanásnyi időre még látta a várost, melyen az imént áthaladt, majd az is eltűnt az alatta elterülő ködös homályban, mialatt őt visszahúzta valami az ég felé.

 

 

39. Égi szikla

Üresen terült el alatta az óceán, se hajókat, se szigeteket nem látott rajta sehol. Egyszer-kétszer egy-egy víz alatti tömegre lett figyelmes, amely lehetett szorosan együtt úszó halraj is, vagy akár óriási tengeri szörnyeteg, de ezen kívül semmi jel nem mutatott arra, hogy ezen a világon létezik egy civilizáció. Bowman türelmesen várakozott; még nem múlt el az a furcsa eufória, ami akkor hatalmasodott el rajta, amikor elhagyta a Jupiter V-öt. Nem érzett se éhséget, se fáradtságot, csak valami mérhetetlen és gyermeki csodálkozást, és egyfajta készséget arra, hogy mindent, ami jön, elfogadjon.
Most például egy hosszú, alacsonyan szálló felhő jött – az első, amit e bolygó tiszta, üres égboltján látott. Aztán, ahogy felemelkedett az égalján, ráeszmélt, hogy nem is felhő. Igaz, hogy a szélei szabálytalanok, de élesen megrajzoltak voltak; és zöldes, barnás, feketés színébe itt-ott csillogó pontok ékelődtek, mintha üvegcserepek vernék vissza a nap immár csaknem vízszintes sugarait. És úgy egyensúlyozott a közepén alátámasztó, a tengerből kiemelkedő vékony, kékeszöld oszlopán, mint egy egylábú asztal.
Beletelt kis időbe, mire a csodáktól elkábult Bowman rájött, hogy mindaz, amit most lát, tökéletesen ismerős – csak éppen semmi sincs a helyén. Az az alacsonyan úszó felhő valójában sziget volt, szélei a föld, a sziklák és a kövek sötét színeiben játszottak. Hálásan nyugtázta a felismerést; majd később elrágódhat azon az apróságon, hogy mozdulatlanul függött az égen, mindössze egy szüntelenül lefelé zuhanó vízesés bizonytalan támasza révén hozzákapcsolva az alatta elterülő tengerhez.
Közelebb érve a részletek egyre élesebben kivehetőkké váltak a lebegő sziget felszínén. Már látta, hogy nagy részét növényzet borítja, s efölött fémtornyok és fehér kupolás épületek emelkednek egymástól nagy távolságokra. A sziget közepe felé alacsony dombvonulat emelkedett; az egyik domb belsejéből vékony páraoszlop kígyózott fel a szinte felhőtlen ég felé.
Ugyanebben a pillanatban még két másik tényre lett figyelmes. Az egyik, hogy a központi vízesés – ahogy próbaképpen elnevezte – nem mutatta a mozgás jeleit. Annak ellenére, hogy látszólag vízből állt, a víz mozdulatlan volt – két-három mérföld magasságú fagyott vízoszlop, amely csobbanás nélkül merült alá a tenger nyugodt, sima vizébe.
A másik dolog, amire felfigyelt, hogy a repülő fold nem volt egyedül; apró kísérőszigetek tucatjai vették körül, melyek épp oly mozdulatlanul függtek az égen. Nem – nem teljesen mozdulatlanul; egyesek végtelen lassúsággal sodródtak különböző irányokban, mint a zsúfolt kikötőben utat kereső hajók. És Bowman ekkor rádöbbent, hogy csak az óriási háttér előtt látszanak kicsinek: mert miközben az egyik sziget felé tartott, az lassanként kezdte betölteni az eget.
Az egész sziget egyetlen hatalmas szikla, vagy talán elszabadult hegy volt, mérföldnyi hosszú és mintegy háromszáz méter vastag. Sík felső része gondosan megművelt teraszokból, füves területekből, tavakból, és egzotikus fákból álló kis ligetekből állt, itt-ott szabad térségekkel, melyeken rejtélyes alakzatok álltak – talán szobrok, talán mozdulatlan élőlények, talán merengő gépek. Egy helyütt folyó igyekezett a szikla pereme felé – de vize nem csordult le a levegőbe, a mérföldekkel alant elterülő óceánba. Ehelyett tovább folyt le, és még tovább, a göröngyös, egyenetlen felszín alá, mintha valami, a gravitációnál is nagyobb erő ragasztaná oda.
És biztos, hogy valami ilyesféle erő munkált itt – mert ez a sok millió tonnányi kő minden alátámasztás nélkül lebegett az égen. E világnyi mikrokozmosz úgy egyensúlyozott ég és tenger között, mint valami égi szigetcsoport egy tagja.
Alatta és fölötte levegő volt, különös fáinak lombját enyhe szellő fodrozta, és mégis, e repülő szikla olyan erővel látszott horgonyozni az üreg égben, mintha egy magas hegycsúcson nyugodna. És az űrkabin épp e sziget felé kezdett ereszkedni.

 

Egy tágas, nagyjából harminc négyzetméteres, sima gyepen ért földet, melyet lapos, kör alakú, egymásra helyezett lemezekből álló lombozatú fák vettek körül. A pázsit élénkzöld színű volt, első pillantásra fűnek látszott, de aztán kiderült, hogy piciny, soklevelű, a lóherére emlékeztető növényekből áll.
Időbe telt, persze, mire Bowman észrevette ezeket az apró részleteket, mert először csak a másik járművet látta, amely e fák között elterülő kis tisztáson állt. Színjátszó teste láthatóan fémből készült, sima lövedék alakja két végén bizonyos pontig kiszélesedett. Nem voltak rajta ablakok, sem ajtóra utaló jelzés, az sem látszott, hogy miféle üzemanyaggal működik – mindössze a törzs egyik vége körül helyezkedett el egymástól egyenlő távolságra néhány kitüremkedés. Ennek ellenére még így, pihenő helyzetben is olyan látványt nyújtott, mintha a következő pillanatban felröppenne a csillagok közé. Miközben Bowman elnézte, maga is meglepődött azon, hogy még mindig nem unt bele a csodákba. Belebizsergett a felismerésbe, hogy ilyen kéznyújtásnyi közelségben lehet az erő és sebesség e testet öltött jelképéhez. Mindössze tizenöt méter választotta el tőle – de hány évszázad az időben?
És akkor egy pillanatra kihagyott a szívverése, mert észrevette hogy a különös fák árnyékából emberek figyelik.
Habozás nélkül nevezte őket magában embereknek, jóllehet földi mértékkel hihetetlenül idegenszerű volt a külsejük. Ő azonban már egy ideje nem földi mértékkel mért; túl sokat látott, és mostanra rájött, hogy a genetika dobókockája a Világegyetem egész történetében csak nagy ritkán esett ugyanarra az oldalára, s hozta létre az Ember hasonmását. Pillanatok alatt megszületett benne a gyanú – vagy valami odahelyezte? –, hogy azért küldték erre a helyre, mert e lények itt, mind megjelenésükben, mind kultúrájukban, a lehető legközelebb állnak a homo sapienshez.
Öten voltak, és mivel még nem érzékelte a méreteket, csak egy idő után jött rá, hogy rendkívül magas termetűek – két és fél méternél is magasabbak. Sudár testük nagyjából az emberihez hasonló arányokkal rendelkezett, de anatómiájukról még hozzávetőlegesen sem lehetett fogalma, mert nyaktól lefelé valami foszforeszkáló szálakból szőtt háló fedte őket, amely úgy csillogott és szikrázott, mint a legfényesebb csillagokkal telehintett ég egy darabja.
Még azt sem lehetett biztosra venni, hogy nyakuk van; Bowman emlékezett azokra a vitákra, melyeket a rögzített, minden irányban látó fej előnyeiről folytattak. E lények azonban az emberi mintát követték abban a tekintetben, hogy csak két szemük volt egy-egy hatalmas, ellipszis alakú üregben, melyek ferdén tartottak lefelé ott, ahol az orrnak kellett volna lennie.
Orrnak azonban nyomát sem látta; és ami még meglepőbb, szájuk sem volt. A két hatalmas, gyönyörűnek mondható, távol álló szemen kívül a kissé tojásdad alakú, vízszintes tengely mentén hosszúkás fejet semmi más nem tagolta.
Az általános benyomás, melyet az öt lény keltett benne, minden szokatlanságuk ellenére cseppet sem volt kellemetlen. Bőrük aranyló bronz színe – ha az csakugyan a bőrük volt – is segített, hogy az emberi szem elfogadhatónak érezze őket. Bowman sokkal rosszabbra számított – sőt, fel is volt készülve rá. De most biztosra vette, hogy minden nehézség nélkül alkalmazkodni tud e lényekhez, s egy idő után talán annyira megszokja őket, hogy egy másik ember látványa éri majd megrázkódtatásként.
És most mi legyen? – kérdezte magától. Várjam meg, míg ők mozdulnak, vagy ők is ugyanezt várják tőlem? Szemmel láthatóan nem siettek, és annak alapján, amennyit eddig mozogtak, akár szobrok is lehettek volna.
Hirtelen valami furcsa mozgolódás támadt a legmagasabb humanoid körül. A bal vállát takaró csillogó anyag felpúposodott, majd összeráncolódott; Bowman ráeszmélt, hogy valami apró élőlény van ott. A lény néhány hullámmozgást követően feldobta magát a levegőbe, és mint egy miniatűr repülő szőnyeg, vagy a szélben elragadott zsebkendő, libegett-lobogott a magasban. Röptében változtatta a színét; kezdetben nem lehetett megkülönböztetni attól a csillogó foszforeszkálástól, amelyen addig feküdt, de pillanatok alatt csodálatosan szép piros és arany minták jelentek meg rajta. Noha túl kicsi és túl szeszélyes mozgású volt, hogysem értelmes lény lehessen, láthatóan tudta, merre tart, és kisvártatva le is libbent az űrkabin műanyag kupolájára. Bowman igazán közelről láthatta, amint átaraszol az ablaka túloldalára, mégsem tudta besorolni az ismert állatvilág egy nemébe se; egy hullámzó mozgású színfolt volt, semmi egyéb.
Mialatt tovább várakozott, hirtelen valami nagyon furcsa dolog történt a kompokkal. A kis kapcsolótáblába foglalt műszerek mintha egyszerre megbolondultak volna, a külső manipulátorok úgy hajlítgatták magukat ki-be, mintha az erejüket próbálgatnák, és még a hajtóművek is beindultak egy pillanatra. Az egész olyan benyomást keltett, mintha egy szellem hatolt volna be a gépbe, az próbálgatott volna ki rajta mindent, majd elégedetten, hogy íme, mindent látott, amit látni és tudni érdemes, otthagyta volna, mint egy megunt játékszert. De mielőtt végképp otthagyta volna, még egy utolsó áramkört is működésbe hozott.
A miniatűr repülőszőnyeg nyilván tudta, mi következik, mert hirtelen felröppent, és pár méterrel arrébb libbent. Másodpercek múlva kinyílt a csak veszély esetén működő fedélzeti nyílás, és Bowman először hallotta meg ennek az idegen világnak a hangjait.
Talán még a Föld ismerősebb zajai is valószerűtlennek és nehezen fölismerhetőnek tűntek volna most, miután hónapok óta be volt zárva a Discovery mesterséges világegyetemébe. De nincs olyan ember, aki míg él, ne emlékeznék egy bizonyos hangra: a tenger távoli mormolására – az elme és a hullámok örök párbeszédére.
Ez a hang vette körül mindenfelől – az óceánból, mely két-három mérföldre alatta húzódott, elborítva e különös bolygó egész felszínét. Csak most eszmélt rá, hogy ez az óceán nagyon sekély lehetett; ha szárazföld nem volt is, sok-sok zátonya épp csak kicsivel lehetett a felszín alatt, s ezek keltették a szüntelen sustorgást. Ha becsukta a szemét, könnyen azt képzelhette, hogy a Föld valamelyik távoli tengerpartján áll.
Nem ez volt az egyetlen hang, bár ez volt a legjellegzetesebb. Hallotta a szél halk sóhajait is az idegen fák lombja között – és időről időre egy három harangütéshez hasonló, lefelé ereszkedő dallam ütötte meg a fülét. Valahonnan a kis erdő mélyéről szólt, mely e repülő sziget nagy részét borította; habár meglepően emlékeztetett valami madár hívó hangjára, mindent összevéve ahhoz, hogy madártól eredjen, túl sok energiát lehetett sejteni mögötte.
Bowman óvatosan beleszimatolt a levegőbe. Biztosra vette, hogy ezek a lények nem tennék ki őt a saját atmoszférájuknak, ha nem tudnák, hogy nyugodtan belélegezheti. Meglepetésére semmiféle változást nem észlelt; a tüdejébe beáramló levegő túlontúl ismerős volt. Az űrkomp teljes szagtartományát – az ózontól az olajon és az izzadságon át a fenyőillatú fertőtlenítőig bezárólag – felismerte.
Ekkor rájött, hogy továbbra is egy szinte láthatatlan burok veszi körül, hasonló ahhoz, ami útja közben védelmezte. Kíváncsi volt, vajon engedi-e, hogy elhagyja a kompot; a meghívó megérkezett, s ő boldogan elfogadta, miután oly sok órát volt kénytelen eltölteni zsúfolt kis világában. Lecsatolta magáról a hevedereit, kimászott a kabinból, s míg jólesőn kinyújtóztatta a tagjait, a kis repülőszőnyeg látható izgalommal keringett és libegett a feje fölött.
A gravitáció teljesen normálisnak tűnt. Körbejárta a kompot, hogy kiűzze a merevséget a lábából, és élvezze ezt a szinte már elfeledett mozgásformát. Utoljára egy évvel ezelőtt, és ki tudja, hány trillió mérföldre innen, sétált egy közönséges vízszintes felületen. Úgy érezte magát, mint egy nagybeteg, akit hosszú idő után először engednek felkelni az ágyából – most élvezi visszanyert erejét, de még vigyáznia kell, nehogy túlerőltesse magát.
A halvány fényt árasztó védőburok, mely beengedte a hangokat, a levegőt azonban nem, szüntelenül tőle mintegy egyméteres távolságban haladt vele együtt, úgy változtatva az alakját, hogy hozzá idomuljon. Valahogy úgy festett az egész, mintha egy óriás szappanbuborékban mozogna, melynek sohasem érheti el a falát, sőt nem is látja pontosan, hogy hol van. Valószínűleg ez is a fertőtlenítés műveletéhez tartozott, és óhatatlanul az is eszébe jutott, vajon nem jelent-e ő nagyobb veszélyt e világra, mint az őrá.
Kérdőn nézett a fa alatt mozdulatlanul álló alakok felé; és ekkor végre egyikük megmozdult. Álombeli lassúsággal egy egyszerű, semmivel össze nem téveszthető mozdulatot tett; és Bowman rájött, hogy a saját időléptéke nem ugyanaz, mint az övék. Vagy ők nem érzik szükségét annak, hogy siessenek; lehet, hogy egy örökkévalóságnyi idő áll rendelkezésükre.
Az öt ember közül a legmagasabb fölemelte a jobb karját, amitől a csillogó anyagból szőtt háló felcsúszott, és kivillant alóla egy hajlékony arany cső, amely nyolc szimmetrikusan elrendezett, egyenként körülbelül harminc centiméter hosszú kacsból álló rozettában végződött. Pontosan úgy néz ki, mintha a karja végén egy tengeri anemóna függne, gondolta Bowman, és magában kissé fanyarul mosolyogva idézte föl azokat a Földön hallott fejtegetéseket, melyek a kéz – vagy valami ahhoz nagyon hasonló szerv – egyetemes voltát bizonygatták. A felismerésnek egy ilyen pillanatában, amikor az ember szembetalálja magát a nyilvánvalóval, nyomban megérti, hol térnek reménytelenül tévútra az efféle fejtegetések.
Az emberi kéz egy nagyszerű mérnöki munka – ezzel együtt átmenet. Még arra lett kialakítva, hogy el tudjon bánni nehéz terhekkel, erőt fejtsen ki és nyomást gyakoroljon – hogy mechanikus munkát végezzen. Ugyanakkor egyre inkább pontos és finom műveletek végrehajtása volt a feladata. Már az Ember számára is a régmúlté lett az az idő, amikor ágakat kellett tördelni és kőszilánkokat kellett lepattintania; eljött a gombérintések és a billentyűsimogatások ideje.
Ezek szerint itt ér véget a kéz fejlődése. Bowman elnézte e vékony, karcsú csápujjakat, és ettől tudatára ébredt a maga vaskos, tömzsi ujjainak, és önkéntelenül is ökölbe szorította a kezét, hogy elrejtse őket.
De ekkor észrevette, hogy a lény mutat valahová, és fejét megfordítva a jelzett irányba nézett. Rémületére és meglepetésére úgy látta, hogy az ujj arra utasítja, hagyja el a szigetet – lépjen le a levegőben lebegő szikláról, s zuhanjon le a mérföldekkel lejjebb lévő parttalan óceánba.
És a kis repülőszőnyeg, mintha meg akarná erősíteni e parancsot, odalibbent elé, mutatva az utat a meredély széléhez. Az egész roppant különös volt, de Bowman még most sem hitte el, hogy bárki is ártani akarna neki. Követte színes kalauzát a sziget pereméig, és óvatosan lekukucskált a partszegélyen túl.
Előtte és alatta egy sziklás lejtő görbületét látta, mely hirtelen vált olyan meredekké, mint egy háztető, s aztán teljesen eltűnt a szeme elől. Onnan, ahol állt, mindössze pár méterre egy sima szürke anyagból épült széles út indult el rajta, s követve a szikla görbületét, ugyancsak eltűnt a látóteréből. Vadonatújnak látszott, mintha csak most vágták volna bele e légi világ testébe.
Valami próba, vagy vizsga lenne ez? – kérdezte magában. De rögtön el is vetette, mint egy ilyen helyhez méltatlanul naiv és primitív ötletet. Azután eszébe jutott, hogy olyan lények társaságában van, akik legyőzték a gravitációt; lehet, hogy ez a lefelé hajló út egyáltalán nem az, aminek látszik.
Néhány óvatos lépést tett előre, miközben a repülő szőnyeg bátorítóan verdesett előtte. Amíg szemét mereven az útra szegezte, teljes biztonságban érezte magát, így tovább haladt mintegy tucatnyi lépéssel.
Tudta, hogy az út lefelé hajlik, méghozzá egyre meredekebb és meredekebb szögben; érzékei mégis azt közölték vele, hogy továbbra is teljesen vízszintesen halad. Ám amikor megkockáztatott egy pillantást vissza arra az útszakaszra, ami már mögötte volt, az út abban az irányban félreérthetetlenül lefelé tartott. Kétség sem fért hozzá: a gravitáció úgy billent el, hogy kövesse az útját körös-körül e kis világban; bárhol járt is, a lába alatt vízszintes maradt az út.
Előrenézett – és kis híján megszédült. Mert most a bolygó, amely fölött lebegett, látszott megbolondulni: az óceán, amely felé közeledett, egy negyvenöt fokos szöget bezáró emelkedőn felkapaszkodott az égre. Akarata megfeszítésével nem vett tudomást a káprázatról – végtére is már hozzászokott az ilyesféle látványokhoz az űrben; közeli röppályáról nézve a Föld is hasonlóképpen festett.
De azért volt itt egy alapvető különbség. Akkor, a súlytalanság állapotában, a gravitáció nem szabott irányt. Itt viszont volt gravitáció, és az ellentmondott a józan észnek.
Szemét egy néhány méterrel előtte lévő pontra szegezve haladt abba az irányba. A sziget felső részének fás ligetei és teraszai teljesen eltűntek a szikla görbülete mögött. És mivel állandóan a földet nézte, csaknem nekiment az útját elálló épületnek.
Az is éppoly újnak látszott, mint az út, mely egyenesen annak a kifejezetten emberre méretezett négyszögletes, zöld ajtónak vezetett. Az ajtót leszámítva a ház feléje eső, nagyjából tíz méter széles és öt méter magas oldala teljesen sima és tagolatlan volt. És mögötte terült el az óceán most tökéletesen függőleges vízfala, amelyben ég és föld között szüntelenül le-föl mozogtak a hullámok.
Ezt valahogy most könnyebben el tudta fogadni. A vízszintes nagy függőleges tengerekkel minden rendben volt; csak a köztes állapotok viselték meg az idegeit. De nem óhajtott sokáig időzni ezen a különös helyen, ahol úgy érezte magát, mintha egy sziklafalon mászkáló légy volna. Az esze azt mondta, hogy az itt működő erők nem fognak hirtelen csődöt mondani; egy civilizáció nem fog házakat építeni az égben, ha nem tartja azt tökéletesen biztonságosnak. Az érzelmei révén azonban ma is a primitív őserdei majom rokona volt, aki retteg, hogy az ág, amelybe kapaszkodik, le talál törni alatta.
Emberfaja még nem találta fel a csalhatatlanul biztos gépeket, ezért valójában nem is tudott hinni a létezésükben. Az előtte álló épület mentális biztonságot kínált azzal, hogy el fogja takarni előle e képtelen égbolt látványát.
Az ajtóhoz érve egy pillanatra megállt, s arra gondolt, vajon nem hagyott-e valamit odafent a sziget tetején, az űrkabinban. Nem, semmi nem volt ott, ami idelent segíthetne neki, ha ez a világ az elpusztítására törne. Nem habozott hát tovább, hanem határozottan elindult a zöld ajtó felé. Az pedig némán kinyílt a közeledtére.

 

[Az itt következő változatban (40-42. fejezet) Kubrick és én közel jutottunk a célunkhoz. Továbbra sem szabadultunk a Földön kívüli világok lenyűgöző, ámde dramaturgiailag ide nem illő – hogy ne mondjam, megfilmesíthetetlen – leírásától. De már kezdtük pontosan felismerni, mi az, amivel Bowmannek útja végére érve találkoznia kell...]

 

 

40. Óceana

Nem sokkal ezután meglátta az első várost. Az óceán színe egy idő óta világosabb árnyalatúra változott, mintha egy kontinentális pad felé emelkedne; és egyszer csak jelzéseket pillantott meg a tengerfenéken – köztük halvány vonalak hálószerű alakzatát, melyek akár víz alá merült utak is lehettek. Mintha némelyiken még forgalom is zajlott volna.
Azután a föld egy nagy, tízmérföldes átmérőjű körben kibukkant a víz alól, pontosan úgy, mint egy csendes-óceáni korallzátony. A földgyűrűn nem túl nagy, nem is túl magas, egymástól meglehetős távolságban lévő, színes házak álltak. Ebből a távolságból a gyűrűváros lehangolóan szokványosnak látszott, semmi sem utalt rajta arra, hogy nem emberek, hanem egy idegen faj építette. Eltekintve néhány nagyon karcsú toronytól, melyek széles, kör alakú korongformákat emeltek a magasba, Bowman sehol sem látta a képzeletnek azt a fajta merészségét, melyet félig-meddig elvárt volna ezen a helyen. De aztán rájött, hogy a tér körülzárásának korlátozott számú értelmes módja van, és ezek mind ugyanazok szerte a világegyetemben; és hogy nagyon csekély azoknak az elgondolásoknak a száma – akár értelmesek, akár mások –, amelyeket valamely vállalkozó szellemű építész ne próbált volna már ki a Földön.
A városnak azonban volt egy nagyon különös jellegzetessége: számos épülete benyúlt a tengerbe, mintha kétéltű lények számára építették volna. Jármű vagy repülőgép nem járt a városban, és Bowman ahhoz még túl messze volt, hogy a lakókat is láthatta volna.
Egy pikáns részletre azonban felfigyelt, mielőtt elveszítette volna szem elől a kör alakú szigetet. A közbülső lagúnán apró tárgyak mozogtak, melyek még ebből a nagy távolságból is minden kétséget kizáróan felismerhetők voltak. A legkevésbé sem számított arra, hogy a transzcendens tudás e világában holmi vitorlás hajókat fog látni. E tökéletesen haszontalan tevékenység barátságos, megnyugtató látványa melegséggel töltötte el a szívét.
A nap, melyet továbbra is a gyűrűk íve foglalt keretbe, egyre lejjebb ereszkedett, és immár majdnem elérte a látóhatár peremét. A tőle távolodó Discovery elérkezett a nap végéhez – és a jelek szerint a tenger túlsó végéhez is, mert a vizet az égtől elválasztó vonal immár nem egy sima, egybefüggő vonal volt. Fűrészfogas csúcsok sokaságára töredezett, mintha hegyláncok emelkednének a bolygó görbülete fölé.
Pedig nem hegyek voltak, jóllehet magasabbra szöktek fel a tengerből, mint a Himalája csúcsai. Túl szabályosaknak és túl szimmetrikusaknak tűntek, és égbenyúló tornyaik és támpilléreik teljes mértékben figyelmen kívül hagyták azokat az építészeti törvényeket, melyeknek a természeti tárgyak engedelmeskedni kötelesek. Északnak és délnek tartva úgy tűntek el a szem elől, mintha az ellenkező oldalon ismét találkozni akarnának.
Lélegzetelállító látványt nyújtottak, és miközben Bowman elnézte az éjszaka sötét árnyaitól már megérintett, egyre közeledő csúcsokat, arra gondolt, milyen különös, hogy épp a napnyugta pillanatában éri el a szárazföld első nagyobb kiterjedésű darabját. És ekkor eszébe jutott egy másik érdekes véletlen egybeesés – hogy az égi planéták kör alakú erdeje pontosan a bolygó megvilágított tányérja közepére esett, egyenesen a nap alá.
Aztán váratlanul megvilágosodott előtte az igazság. E világ valamikor a régmúltban megszűnt forogni, és úgy állt meg, hogy mindig ugyanazt a felét fordította a kettős csillag felé, melyek körül keringett. A hajnal és az alkony most örök időkre együtt időzik ugyanazon változatlan meridiánon; az e vonal mentén sorakozó hatalmas csúcsok jelzik a határt az éjszaka és a nappal között, és örökké szembenéznek a nappal.
A Discovery leereszkedett a legmagasabb csúcsok szintje alá, és lassan haladt velük párhuzamosan néhány mérföldet. E mesterséges hegyek közül nem akadt két egyforma; némelyik dísztelen volt és szögletes, látszott, hogy néhány egyszerű elemből építették; de akadtak hihetetlenül bonyolultak is, mintha gótikus katedrálisokat vagy kambodzsai templomokat nagyítottak volna fel ötvenszeres vagy százszoros méretűre. A korukat nem jelezte semmi, építhették őket tegnap, vagy egymillió évvel ezelőtt. A céljuk sem volt világos, mint ahogy arra sem vallott semmi, hogy lettek volna lakóik. Lehettek akár városok, vagy gépek, emlékművek vagy sírok – vagy egyszerűen egy mindenre képes építészet haszontalan alkotásai. Semmi más dolguk nem volt, mint ott állni, és szembenézni az örök hajnallal.
De most az egyik közeledő csúcs lába körül egy csillogó, kristályos szegélyre lett figyelmes, mintha egymást metsző üveglapok emelkednének ki az óceánból. A Discovery afelé tartva kezdett mind lejjebb ereszkedni, és Bowman csakhamar láthatta, hogy végre egy városba érkezik.
A szó félrevezető volt, de nem tudott rá jobbat kitalálni. Először a nagy üresség és tágasság tűnt fel neki: nem voltak ideges utazók tömegeivel telezsúfolt utak, járdák. Időbe telt, mire életnek vagy valamiféle mozgásnak bármilyen jelét látta volna.
A hajó valami fémes anyagú függőleges síkok között haladt; az anyag más-más szögből nézve mintha változtatta volna a textúráját. Az egyik pillanatban a fényezett acélhoz hasonló simaságú és tagolatlanságú volt, a másikban meg elömlött rajta egy szivárványszínű ragyogás, amely úgy viselkedett, mint egy óriási elhajlási rács. Egyes területei átlátszók voltak, s ezeken át pillantotta meg először a város egyik lakóját.
Mulatságos, ámde nem meglepő módon a valami egyenesen ránézett. Még ezen a világon sem lehet mindennapos dolog, hogy egy hatvan méter hosszú idegen űrhajó száll el az ember ablaka előtt, gondolta Bowman.
A valami talán egy robot vagy egy összetett gép-organizmus lehetett. Szemre olyan volt, mint egy elegáns, fémből való rák: négy ízelt lába egy-egy kis, zömök kerékben végződött; a lény nyilván tudott lépkedni is, meg gurulni is, mikor mi volt célszerűbb. Különféle végtagjai most éppen be voltak vonva tojásdad testébe, melyen egy soklapú fej ült, s ennek minden lapjában egy-egy mélyen beágyazott lencse csillogott.
A teste meg se mozdult, de a fejével mindvégig követte az elhaladó Bowmant. Ő megpróbált benézni a lény mögött lévő szobába, de csak egy különböző pasztellszínű foltokból összevarrt mozgó takarót látott – de hogy művészi alkotás volt-e, vagy tudományos kísérlet, nem sejthette.
Valamivel később ismét látott egy ugyanilyen fémlényt, de egészen más környezetben. Egy kis, kör alakú előadóterem vagy amfiteátrum közepén volt, melyet félegy méter vastagságban zöldes színű hab töltött meg. A habból szomorúfüzekre vagy rezgő nyárfákra emlékeztető kis fácskák emelkedtek ki, hideglelősen remegtetve hosszú, kecses vonalú leveleiket. Minden fácska törzsének legmagasabb pontján volt valami, ami nagyon hasonlított az orchideára, de ezeknek az orchideáknak apró, bámész szemeik is voltak, meg ideges ujjakra emlékeztető, ide-oda csavarodó és kunkorodó vékony indáik. Lehetetlen volt nem gondolni arra, hogy ezek itt értelmes növények, akik valami bonyolult jelbeszéddel beszélnek egymáshoz – vagy a robothoz.
A Discovery most a tengerből egyenesen kiemelkedő üveg- vagy fémfalak között suhant, mígnem útját állta egy szökőkút vagy vízoszlop, amely legalább harminc vagy ötven méter magasra szökve visszahullott egy hatalmas, kör alakú vizesárokba, mely úgy vette körül, mint valami dicsfény. Ebből a vizesárokból átlátszó csövek futottak szét különböző irányokba, melyekről közelebb érve megállapíthatta, hogy nem pusztán egy díszítő hidraulika, hanem egy tengeri-légi szállítórendszer elemei.
Pár percenként valami sötéten megvillant a felfelé szökő vízoszlopban, majd egy testes halféleség csobbant be a vizesárokba, hogy onnan sebesen eliramodjon az egyik csövön át. Bowmant nem lepte meg, amikor felismerte az égi fák gyökerei között látott intelligens bojtorjánhalat, de más lényeket is látott, melyek nagyon is úgy festettek, mint a delfinek és a fókák. Mintha mindegyik pontosan tudta volna, hová tart; és volt egy pillanat, amikor az egyik „delfinpár”, láthatóan túláradó örömében, kiugrott a vizesárokból, egyenesen vissza a tengerbe. Hatvanméteres toronyugrásuk után csillogó testük egyszerre, egyetlen csobbanással merült bele a vízbe.
A város szemmel láthatóan vízi és szárazföldi lények közös életterének épült – ám eddig Bowman semmi olyat nem látott, ami távolról is hasonlított volna emberi lényre. Lehetséges volna, hogy az exobiológusok által szüntelenül hangoztatott érvek ellenére az emberforma viszonylag ritka – netán egyedülálló – a világmindenségben?
Pár perc múlva megkapta a választ erre a kérdésére.

 

 

41. Út az éjszaka birodalmába

A lénynek, aki azon az erkélyen állt, amely alatt a hajó most elúszott, két karja volt, két lába, függőleges törzse, melyen ovális alakú fej, azon pedig két szem volt; jóformán az emberi test minden alkatrésze megtalálható volt rajta, méghozzá hozzávetőlegesen a megfelelő helyen. A végeredmény mégis teljesen idegenszerű volt, és ettől Bowman először döbbent rá, hány és hány változata létezhet az alapvető emberi alakzatnak. A biológusok felhívták erre a figyelmét, de igazán sohasem hitt nekik.
A lény mindössze másfél méter magas volt, és olyan zömök, mintha egy magas gravitációjú világról származna. Két nagy, kiugró csontokkal védett szeme fejének csaknem két ellentétes oldalán helyezkedett el. Olyan rész, amit arcnak lehetett volna nevezni, nem volt rajta; Bowman se a száját, se az orrát, se a fülét nem találta. Hogy tudhat enni, vagy lélegezni? Élőlénynek látszott, tehát valamiféle anyagcserével kellett rendelkeznie.
Azután alaposabban megnézte azt a két kis sötét foltot, amelyről azt hitte, hogy mellbimbók – és rájött, milyen veszélyes gyors következtetéseket levonni a földönkívüliekkel kapcsolatban. Mert ezek voltak az orrlyukak, méghozzá érthető módon a tüdőhöz legközelebb eső pontokra helyezve. Kétség sem férhetett hozzá: a két kis lyuk lassú, szabályos ritmusban nyílt és csukódott.
De hol a szája? Bowman, akit még mindig emberi előfeltevései irányítottak, egy pillanatig hasztalan kereste a lény száját. Aztán eszébe jutott az orrtól kapott lecke, s feltette magának a kérdést, vajon hol lenne a legésszerűbb elhelyezni a szájat – és megtalálta a választ.
A lény egy viszonylag bonyolult szabású ruhát viselt, amely a nyaka alatt mintegy harminc centiméter magasságig fedte el a testét; a ruha pántokkal kapcsolódott egy fémgallérhoz, és komikus módon emlékeztetett egy túlméretezett skót szoknyára, a köldök táján elhelyezett bőrtüszővel egyetemben. (Nem mintha Bowman egy pillanatra is feltételezte volna, hogy a lénynek köldöke is van.)
A „bőrtüsző” valójában egy elmozdítható függöny vagy lemez volt; Bowman teljesen biztos volt benne, hogy ez alatt található a száj, lévén, hogy itt a gyomor bejárata. El is döntötte, hogy nem szeretne vacsorameghívást kapni e lényektől, noha el kellett ismernie, hogy az emésztőszerveik sokkal hatékonyabbak, mint az övé. Bizonyára visszataszítónak találnák az ő állandó közszemlére kitett, táplálékfelvételre-beszédre-légzésre egyaránt alkalmas univerzális szervét.
Kíváncsi lett volna, hogyan kommunikálnak egymás között e lények; lehet, hogy nem is adnak ki hangokat. Eszébe jutott, hogy sok földi állatfajtának nincs hangkibocsátásra vagy hangérzékelésre alkalmas látható szerve, és hogy a külső fülek hiánya nem bizonyít semmit.
A lény figyelte, amint a hajó elhalad az erkélye alatt, és amikor a legközelebb ért hozzá, valami nagyon emberi dolgot csinált. Benyúlt a ruhája egyik zsebébe, kivett belőle egy kis fémdobozt, és a szeméhez emelte. Ott tartotta pár másodpercig, majd újra eltette. Bowman megértette, hogy most lefényképezte őt, mint biológiai furcsaságot.
A hajó lassan, minden bizonnyal egy előre meghatározott tervnek engedelmeskedve, átszelte a város külső övezeteit. Vajon most őt mutatják be a város lakóinak, vagy azokat mutatják meg neki? Érkezése minden jel szerint kevés érdeklődést váltott ki; arra gondolt, mekkora tömegek csődülnének össze a Földön, ha ott szállna le egy idegen űrhajó. Ezzel együtt e bolygót kétségtelenül sok faj intelligens egyedei lakták – vagy látogatták; még azt is el tudta képzelni, hogy túlzott udvariasságtól vezettetve nem akarták megbámulni az idegent.
Ebben tévedett, mint erre hamar rájött. Egy nagy, kör alakú udvar vagy terasz széle körül keringve figyelmes lett az első csődületre, amely őt bámulni verődött össze. Nem voltak sokan: legalább hat alaptípust összesen mintegy száz egyed képviselt. A már látott két változaton kívül akadtak majdnem emberforma, magas, vékony lények, akiknek tojásfején azonban egyetlen vonás sem volt. Látott apró, csőszerű lábak sokaságán álló tömzsi kúpokat, és volt köztük egy nagyon mutatós valami is, ami leginkább egy hatalmas imádkozó sáskára emlékeztetett.
Mindnyájan a terasz közepén, a levegőben függő nagy buborékot nézték (ámbár hogy a látszólag szem nélküli tojásfejek ezt hogy csinálták, Bowman el sem tudta képzelni); és ebben a buborékban – végre valahára – egy tökéletesen normális emberi arcot lehetett látni. Pár pillanatig olyan megkönnyebbülten nézte, ahogy egy eltévedt utazó nézhet egy távoli földön a honfitársára; hogy aztán annál megrendítőbb legyen a lelki megrázkódtatása. Mert rá kellett döbbennie, hogy teljesen rossz irányba tévedt.
Az arc az ő arca volt; nem ismert magára.
A buborékban látható száj szabályosan el volt tátva – Bowman gyorsan összeszedte magát. Nem egyszer szerepeltél már a tévében, szidta magát, ez most nem az a pillanat, amikor meg kellene ijedni a kamerától. (Igaz is, hol az ördögben lehet a kamera?) Azután változott a kép méretaránya, és láthatóvá vált az űrkomp egész belseje. A láthatatlan szem egészen odáig hátrált, míg a Discovery mérethű modellje ott nem lebegett a feszülten figyelő nézőközönség szeme előtt. Bowman azon tűnődött, vajon mióta figyelhetik őt, és mennyit láthattak már eddig.
Azután a hajó tovább haladt, és ő szem elől veszítette nézőit – de továbbra is erősen tudatában volt a jelenlétüknek. Többé nem látta önmagát.
Az egész valóján eluralkodott bizakodás jó érzése kezdett szertefoszlani. Túl sokat látott túl gyors egymásutánban, valósággal belekábult az átélt benyomásokba. Egy valamit, ami még tovább fokozta mentális feszültségét, nem sejtett előre: egyszerűen nem talált szavakat sok mindenre, amit látott, és ettől képtelen volt rendet rakni a gondolataiban, és helyre tenni az átélt tapasztalatait. Míg haladt tovább az útján, kénytelen volt címkéket gyártani, noha pontosan tudta, hogy ezek csak egy ideig lesznek érvényesek, sőt talán még félre is vezethetik. Egyes kreatúrák, melyeket sietősen a hominidek osztályába sorolt, lehet, hogy kevésbé emberszerűek, mint a robotok (ha azok tényleg robotok). És ezen a világon talán nem is lehet már valóságos különbséget tenni gépekbe foglalt intelligenciák és amazok között, akik húsvér testbe vannak öltözve.
A látott jelenetek kezdtek összemosódni az agyában, amely többször is elsötétült egy-egy időszakra, melyről nem tudta, meddig tartott. Mert egy ízben például azon vette észre magát, hogy egy irdatlan függőleges aknában ereszkedik lefelé, melyet mindenfelől víz vesz körül, de fogalma sem volt, hogy került oda. Először arra gondolt, hogy a henger üvegfala, vagy átlátszó műanyag fala tartja kívül a víztömeget – de akkor látta, hogy egy delfinszerű lény egyenesen átúszik a falon, be abba a levegőoszlopba, amelyben a Discovery ereszkedett lassan lefelé.
A delfinoid átszelte az aknát, és a hajó mellé szegődve láthatóan tüzetesen szemügyre vette azt. A túloldalra érve minden erőfeszítés nélkül alámerült a hatalmas vízfalba, és farkuszonya egy könnyed mozdulatával eliramodott.
Úgy tűnt, hogy e különös helyen nemcsak az anyag törvényei, de a gravitáció törvényei is hatályukat vesztették. Bowman sok másik, a messzeségbe tartó alagutat is látott ebben a hihetetlenül kristálytiszta vízben. Voltak köztük függőlegesek és vízszintesek is, és a város lakói a hagyományos „föl” és „le” fogalmát tökéletesen figyelmen kívül hagyva közlekedtek bennük. Nem súlytalanságról volt itt szó, amelyet ő is jól ismert az űrben; álló helyzetüket látva biztos volt benne, hogy a járatokban közlekedő lényeknek normális súlyuk van, és ez semmi kényelmetlenséget nem okoz nekik. Ott, ahol az egyik járat a függőleges síkban metszett egy másikat, minden további nélkül léptek át a megfelelő szögbe, mintha a gravitációs mező átbillenne velük együtt, és ami eddig fal volt, az ettől kezdve padlóvá változott volna.
Meghökkentő látvány volt – de nyilvánvalóan egy mozgólépcső látványa épp ilyen meghökkentő lenne a neandervölgyi ember számára.
Az akna, melyben lefelé haladt, mintegy százötven méter mély lehetett, és e kétéltű város egyik víz alatti teraszára vezetett. Nyitott építmények hosszú sorát látta egészen a kék homályba vesző messzeségig, melyekre nem talált más szót, mint tető – és jórészt falak – nélküli házak. Lakói, akiket magában csak bojtorjánhalaknak nevezett, ki-be úszkáltak e tenger alatti lakásokba; legtöbbjük a saját erejét használva, de néhányan apró, torpedószerű gépeket hajtva. Bowman álmában sem gondolta volna soha, hogy egyszer még motorcsónakon utazó halakat fog látni – de most, hogy ezt végiggondolta, valahogy nem is tűnt mulatságosnak.
A bojtorjánhalak nagyon érdeklődőknek mutatkoztak; tömegével gyűltek össze a hajó körül, bekukucskáltak, és kígyózó mozdulatokkal együtt emelkedtek föl vele, amikor a Discovery újból megindult felfelé, el e fénytől sugárzó csatornajáratok sorai mellett.
A felszínhez közeledve e vízi alagút egyre jobban kiszélesedett, s végül egy kis tó közepén, egyfajta mozdulatlan örvényből emelkedett ki. Több kisebb örvény is keringett körülötte, mint nap körül a bolygók, és Bowman arra gondolt, talán egy folyékony, mobil szobor alkatrészei. El nem tudta képzelni, mi más célt szolgálhatnának.
Azután elrepült egy olyan hely fölött, ami csakis valami lakónegyed lehetett, mivel utak futottak alatta fürgén, mint a futószalagok, egymástól tisztes távolságban emelkedő házak között, melyek még véletlenül sem hasonlítottak egymásra, sőt még csak nem is azonos léptékben épültek. Volt köztük olyan, amely nyugodtan elment volna egy földi lakótelep házai között is, és voltak olyanok, amelyek leginkább valami vegyi üzemhez hasonlítottak, és vélhetőleg különleges lakásigényű lényeknek készültek. Némely épületet óriások, másokat pigmeusoknál nem nagyobb lények lakhattak. És volt egy széles, lapos épület, amelynek a teteje legföljebb fél méterre lehetett a föld színétől...
Miközben elrepült e peremvárosi lakónegyed fölött – valójában az egész város ilyen jellegű volt –, egy-egy szívfájdító pillanatra láthatta a benne lakók életének egy-egy jelenetét. Némelyek számára az otthon visszavonultsága láthatóan nem jelentett semmit; házuk tökéletesen átlátszó volt, mint egy aranyhalakkal teli akvárium. Egy ízben belátott egy szobába, ahol három ember nagyságú, szivárványszínű bogár körülállt egy tálat, és hajlékony szívócsövükkel vagy ormányukkal valami pirosan gőzölgő folyadékot szürcsölt belőle. Egy másik helyen óriás lárvákhoz hasonló lények sokasága szőtt buzgón hálót egy akkora gubó köré, amely legalább három méter hosszú lehetett, és szabályos időközönként gyenge remegés futott át rajta.
És megint látott intelligens növényeket, amelyek zöld sárral teli mélyedésben álltak, és elragadtatott hajladozással itták magukba egy fénylő gömb sugarait. Bowman szeme láttára robbant szét egyikük, s az így keletkezett párafelhőből miniatűr ejtőernyők szálltak szerte. Ahogy lassan leereszkedtek a talajra, Bowman rájött, hogy a születésnek és a halálnak volt a szemtanúja, de nem úgy, ahogy az emberek ismerik.
A város, összes érthetetlen csodájával, agyfacsaró látványával és fantasztikus lakóival együtt, lassan elmaradt mögötte, és tekintete újból megpihenhetett a nyugalmat árasztó, fenséges hegycsúcsokon, melyeken az örök hajnal halvány aranyfénye ragyogott. Az éjszaka határvonalán száguldó Discovery sebesen suhant el mellettük.
Elöl az égbolt megváltozott; ködfátyol ereszkedett le a látóhatárra, majd a köd vastag felhőfolyóvá sűrűsödött. Olyan volt, mintha valahol a kinti sötétségben formálódott volna, és onnan hömpölyögne a nappalt jelző határvonal felé. Egyszer csak alábukott, s egyik pillanatról a másikra két hegycsúcs tornya között alázúduló néma zuhataggá vált – öt mérföld magas, ötven mérföld széles, lomha mozgású Niagarává. A lezuhogó víz illúziója majdnem tökéletes volt; ámde e ködlavina álomszerű lassúsággal gördült le az égbolton, és csobbanás nélkül merült alá a sima tükrű tengerbe.
A hegytornyok elmaradtak mögötte, és a nap utolsó fénysugara is kilobbant az égen. (Hány millió év óta világíthatta már be ezt a vidéket? – merengett Bowman.) De a gyűrűk fehér szivárványa, és a két nagy hold sarlója elegendő fényt adott ahhoz, hogy tisztán lássa a horizontot. Most úgy látszott, mintha egy széles hómező, s nem a felhők tengere fölött suhanna. Egyszer teleholdnál repült át az Antarktisz fölött, mindössze száz mérföld magasságban; kis erőfeszítéssel visszaképzelhette magát oda, ahol mindjárt köszönthetik egymást Mirnyvel vagy McMurdóval...
Elhaladt egy hegy, méghozzá egy roppant különös hegy fölött. Mint óriás jéghegy fúródott az égbe, föl a felhők fölé – ámbár a jég nem érhet fel ilyen magasságokig, és nem is tud ennyire átlátszó lenni. Mélyen belelátott a belsejébe, melyet át- meg átszőttek a sötét erek. Nem esküdött volna meg rá, de lassú lüktetést észlelt ezekben az erekben, mintha valami gigászi méretű anatómiai modellbe nézne bele. Vagy talán nem is modell volt, hanem maga a valóságos dolog, akármi legyen is. De ez már olyan gondolat volt, amit végig se mert gondolni.
És aztán csak a felhők egyenletes rétegét látta – meg egyetlenegyszer egy nagy, fénylő foltot, mintha a felhők egy város fényeit takarnák. Aztán az is elmaradt, és ő egyedül maradt a gyűrűk íve és a soha nem látott, idegen csillagok alatt.
Már majdnem megtett egy félkört e bolygó körül, és közeledett az éjszakai félteke közepe felé. Ezt abból tudta könnyen megállapítani, mert az a nagy harapás, melyet a bolygó fogyó árnyéka szakított ki a gyűrűkből, most épp a feje fölött volt; most volt a lehető legmesszebb az égi növények erdejétől, úgy, hogy közben még megmaradt ezen a világon. Ha tovább haladna ezen az úton, visszaérne a nappali féltekére.
Valami egymás után falta föl a csillagokat – valami nagy-nagy feketeség emelkedett föl gyors iramban az égre. Egy pillanatig az útját keresztező hegynek vélte; de semmiféle természetes anyag nem volna képes így beinni a fényt, mint ez az alvilági sötétséget idéző fekete oszlop. A két hold egymásba vegyülő fényét egészen halvány derengésnek látta, ahogy végignézett a fényes fekete hengeres falakon. És amikor a Discovery is belevetette magát e feketeségbe, melyet lehetetlenség lett volna kikerülni, egy rég elfeledett verssor bukkant föl az emlékezete mélyéről. Azon kapta magát, hogy mint valami rontást elhárító varázsigét kétségbeesetten ismételgeti ezt a sort: „Childe Harold a Setét Toronyhoz érkezett.”
És már benne is volt a Setét Toronyban, és egyedül csak azt sajnálta, hogy oly sokat látott, és oly keveset értett.

 

 

42. Második lecke

Nem érzett rázkódást, nem hallott hangot, a csillagok és a felhők mégis eltűntek. A hajó ezzel szemben halványan derengő fények végtelen rácsozatán úszott át – valami elmosódott, háromdimenziós rácson, melynek mintha se kezdete, se vége nem lenne. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a Discoveryt csak a saját lendülete vinné tovább – de aztán egyszer csak megindult lefelé.
A fényformációk egyre gyorsabban és gyorsabban villantak el mellette, miközben a Discovery mind nagyobb sebességgel zuhant a mélybe. Bowman meg sem lepődött – már túl volt az ilyesféle emóciókon –, látva, hogy a villódzó fénycsomók a hajó falán áthatolva száguldanak fölfelé; sőt még azt is látnia kellett, hogyan áramlanak át a saját testén.
Ekkor már olyan gyorsan zuhant keresztül a fényhálón, hogy többé nem tudta megkülönböztetni az egyes fénycsomókat; azok puszta lüktetéssé váltak a fényvonalakban, melyek villódzva vonultak egyenesen fölfelé. Mérföldeken át zuhanhatott le, a mélybe; mostanára már mélyen a bolygó felszíne alatt járhatott – ha a valóságos térben mozgott egyáltalán.
És ekkor hirtelen eltűnt a fénylő háló; a homályos fényű égből kiesve a sötétség felé zuhant tovább. És a hajó e sötétségbe érve végre megállt.
Látóhatárok nélküli helyre érkezett, ahol semmiféle méretet, arányt nem érzékelt. A feje fölött száz méterre – vagy száz mérföldre – lapos, végtelen síkság terült el, nagyon hasonló annak a vörös törpecsillagnak a felszínéhez, ahonnan kijutott ebbe a naprendszerbe. A színe cseresznyepiros volt, és itt-ott, mintegy véletlenszerűen, kis fényvillódzások keletkeztek rajta, melyek ide-oda barangoltak egy ideig, mintha élőlények volnának, majd újra beolvadtak az izzó parázsként fénylő háttérbe. Ha Bowman kicsit is babonás, könnyen azt képzelhette volna, hogy ez itt a Pokol teteje. Semmiféle jel nem mutatta, hogyan kelt át rajta, hogy eljusson ebbe az alvilágba.
Itt várt hát e végtelen fekete síkságon, egy végtelen, izzó égbolt alatt. És ekkor váratlanul, most először, amióta úton volt, egy hangot hallott.
Halk, szelíd dobogás volt, mintha dobolnának valahol, de másodpercről másodpercre hangosabban, sürgetőbben. Meg se próbált ellenállni neki, inkább hagyta, hogy a dobolás delejes ritmusa teljesen hatalmába kerítse az agyát.
És ekkor fény bukkant fel a kínzó sötétségben. Előbb csak egy csillag, mely gyors mozgásával nyomot hagyott maga után; e vonal aztán megmozdult, és egy vízszintes négyszöget rajzolt ki; a négyszög fölemelkedett, s nyomában egy kísérteties, csillogó kristályhasáb keletkezett Bowman szeme láttára.
A dobolás egyre hangosabbá, egyre bonyolultabbá vált. Egymásnak feszülő ritmusokká bomlott, mint amikor a viharzó tenger felszínén egymásnak csapódnak a hullámok. És a kristálykocka fényleni kezdett.
Először az átlátszóságát vesztette el; halvány ködgomoly áradt szét a belsejében, melyben kínzón kivehetetlen árnyalakok mozogtak. Ezek fény- és árnyékoszlopokká olvadtak össze, majd egymást metsző küllős mintákat alkotva lassú forgásnak indultak.
A forgó fénykerekek megint csak összeolvadtak, és küllőik fénycsíkokká válva lassan elvonultak. A távolban párokra hasadtak, és az így keletkező vonalak át- meg átlengtek egymáson, miközben állandóan változtatták metszéspontjuk szögét. Fantasztikus és pillanatról pillanatra változó geometriai minták keletkeztek és haltak el a fényrácsok összefonódásából és szétválásából. Az ember pedig elkerekedett szemmel, leesett állal figyelte fémbarlangjából, és magába itta mindazt, amit látott.
A táncoló moaré minták hirtelen megfakultak, a ritmus alig hallható, majdnem hangsebesség alatti lüktetéssé halkult. A kocka ismét üres volt; de csak egy percig.
A tűrhető sikert hozó első lecke után kezdetét vehette a második.

 

 

Epilógus

És így végre, sok kaland után, az átélt tapasztalatok nyomán átalakulva, Odüsszeusz hazatért...
Hogy mi van azon a ponton túl, ahol a 2001 véget ér, amikor a csillaggyermek „rendbe szedte a gondolatait, és eddig még kipróbálatlan erőin töprengett”, nem tudom. Sok olvasó értelmezte úgy, hogy ez az utolsó szakasz azt jelenti, elpusztította a Földet, talán hogy egy új Mennyországot teremtsen. Én ilyesmire sohasem gondoltam; szerintem világos, hogy a maga ártatlanságában kioldotta a Föld körül keringő atombomba-rakományt, mert „jobban kedvelte a tiszta eget”.
De most már nem vagyok ebben olyan biztos. Amikor Odüsszeusz visszatért Ithakára, és azzal igazolta magát a lakomázók előtt, hogy egyedül csak ő tudta megfeszíteni a hatalmas íjat, sorra leöldöste a birtokán élősködő kérőket, akik évek óta lebzseltek már a palotájában.
Mi is pazaroljuk és szennyezzük a saját birtokunkat, a gyönyörű Föld bolygót. Miért várnánk könyörületet egy hazatérő csillaggyermektől? Éppoly irgalom nélkül elítélhetne bennünket, ahogy Odüsszeusz ítélte el Leiódészt, akinek „még szava hangzott és feje már gördült a homokban”[9] – amaz időszerűtlen és hatástalan panasza ellenére, mely szerint „lebeszélte mindig a többieket”. Közülünk is csak kevesek adhatnának ennél jobb választ, ha a csillagokból jött ítélettel kellene szembenéznünk. És így bizony egy Dies Irae pillanata közelebb lehet hozzánk, mint gondolnánk; ideje hát fontolóra vennünk ezeket a dolgokat.
Ma mintegy húsz év telt el azóta, hogy az első szuper hatótávolságú radarjaink először tudatták a világegyetemmel, hogy a Földön kifejlődött egy technikai civilizáció. Mostanára tehát ezek a jelzések elérték a húsz fényév távolságban lévő csillagokat, és még sokkal nagyobb messzeségekből foghatók lesznek.
Hány civilizáció értesülhetett azóta a létezésünkről? Hány érzi úgy, hogy oda kell figyelnie ránk – s készül valamiféle akcióra? Csak találgatni lehet.
Annyit mindenesetre tudunk, hogy elektronikus újszülött világunk első sírása már legalább száz csillagig elhallatszott, ki egészen az óriás Vegáig. 2001-ig még bőven van idő, hogy sokfelől sok-sok válasz érkezzen rá.
És még ennél is több idő lesz. Olyan tudósoktól származó ellenkező értelmű állítások ellenére, akiknek ma már jobban kellene tudniuk, léteznie kell olyan fejlett technológiának, amellyel a fénysebességnek legalább az egynegyedével repülő űrhajókat lehetne gyártani. Az ezredfordulóra tehát megérkezhetnek az első küldöttek az Alpha Centauriról, a Szíriuszról, a Procyonról...
Így most megismétlem azt, amit 1968-ban írtam:
Nem hiszem, hogy sokáig kell várnunk.

Colombo
1970. december 31.

 

 

Jegyzetek:
1. Egy ízben megvádoltam barátaimat a MGM reklámosztályán, hogy külön speciális automata billentyű van az írógépeiken, melyet ha megnyomnak, magától írni kezdi: „A filmtörténetben még soha...”

2. A forgatókönyv abban a sorrendben tartalmazza a dialógusokat, akciókat, jeleneteket stb., ahogy azok ténylegesen meg fognak jelenni a filmvásznon. De elképzelhetetlen lenne ezeket ugyanebben a sorrendben leforgatni, ezért a technikai forgatókönyv az egyazon helyszín, díszlet, szereplőgárda alapján csoportosítja az összes jelenetet.

3. E fejezet írása közben rádiócsillagászok megfigyelték – kínos meglepetést szerezve ezzel a csillagászoknak –, hogy a Merkúr nem mindig ugyanazt az arcát fordítja a Nap felé. Ez azonmód kiiktatja a science fiction írásművek egy egész kategóriáját, de a bolygó felszíni körülményeiben alig jelent valamicske változást.

4. Remélhetőleg 2001-re már az Egyesült Királyság és az USA Is csatlakozni fog a civilizáltvilághoz, és bevezeti a méterrendszert.

5. Henri Lhote: The Search For the Tassili Frescoes (Dutton, 1959)

6. Moby Dick (a ford. megj.)

7. Frank Stockton elbeszélése (a ford. megj.)

8. Jól van, na. Az Első: „Amikor egy kiváló, de már idős tudós valamiről azt mondja, hogy az lehetséges, akkor majdnem biztos, hogy igaza van. Amikor azt mondja, hogy lehetetlen, nagy valószínűséggel téved.” (A jövő arcvonásai) A Második: „Csak egy módon állapíthatjuk meg, hol vannak a lehetséges határai: ha túllépünk rajtuk egészen a lehetetlenig.” Úgy döntöttem, ha Newtonnak jó volt három törvény, akkor nekem is jó lesz annyi.

9. Homérosz: Odüsszeia, XXII. ének, ford. Devecseri Gábor (a ford. megj.)