Tom Clancy
A RETTEGÉS ARÉNÁJA

(Tartalom)

 

 

„Vedd a legbátrabb tengerészt, a legvakmerőbb pilótát és a legpimaszabb katonát, s ültesd le őket egy asztalhoz. Miről fognak beszélni? Legrosszabb félelmeikről.”

Winston Churchill

 

„A két sereg felsorakozott egymással szemben Camlan mezején. Mindkét fél állig fel volt fegyverkezve, mert attól tartott, hogy a másik kelepcét állított neki. A tárgyalás ennek ellenére jól haladt, mindaddig, míg az egyik lovagot meg nem harapta egy áspiskígyó. A vitéz kardot rántott, hogy végezzen a csúszómászóval. A többiek csak azt látták, hogy a fegyveréhez nyúl, és egy szempillantás alatt egymásnak estek. Iszonyú mészárlás vette kezdetét. A krónika kiemeli, hogy a csata azért követelt különösen sok áldozatot, mert felkészületlenül érte a feleket.”

Herman Kahn:
A termonukleáris háborúról

 

 

Mike-nak és Peggy Rodgersnek,
egy matróznak és a szerelmének –
valamint az amerikai haderő
minden katonájának, mert ők azok,
akik nap mint nap védelmezik
legszentebb eszméinket.

 

 

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Mint mindig, ezúttal is rengeteg embernek tartozom köszönettel:
– Russnak a végtelen türelemmel tartott fizikaórákért (ha valamit nem jól írtam, az nem az ő hibája);
– Barrynek a jó tanácsokért;
– Steve-nek a biztatásért; Ralphnak az elemzésekért;
– Johnnak a törvényekért;
– Frednek a „hozzáférésért”;
– Gerrynek a barátságáért;
– további jó néhány személynek, akik meghallgatták és megválaszolták – gyakran ostoba – kérdéseimet;
és mindazoknak, akik nap mint nap azon munkálkodnak, hogy ez a világ szebb és jobb legyen.

 

Prológus
Törött nyíl

„Mint farkas a nyájra, lezúdul a vad asszír had...” [1] A legtöbb kommentátornak automatikusan ezek a sorok jutottak eszébe, amikor 1973. október hatodikán, helyi idő szerint 14.00-kor a szír hadsereg megtámadta a Golán-fennsíkot ellenőrző izraeli erőket. A szír parancsnokok is hasonló erőviszonyokra számíthattak, amikor kitervelték ezt a műveletet: tankok és ágyúk akkora tömegét vetették be, hogy azt még Hitler rettegett tábornokai is megirigyelhették volna.
Csakhogy ezen a zord októberi napon a szír hadsereg nem bégető birkákkal, hanem öklelésre kész kosokkal találta magát szembe. A fennsíkot mindössze két dandár védte – utólagos számítások szerint egy izraelire kilenc szír jutott –, de mindkét egység jól gazdálkodott a pozíciója adta előnyökkel, és kiválóan képzett, elszánt katonákból állt. A Golán északi felét védő 7. dandárnak jól kiépített védelmi vonalával sikerült a sziklák közti szorosokba terelnie a szír erőket, ahol aztán a Bíbor Vonal mögött lesben álló izraeli harckocsik játszva megsemmisíthették őket. Amikor a második napon megérkezett az erősítés, a 7. dandár katonái még hősiesen tartották a pozícióikat. A negyedik napra a szír harckocsidandárokból csak füstölgő roncsok maradtak.
A magaslat déli részét védő „Barak” [2] dandár nem volt ilyen szerencsés. A terep itt nem nyújtott lehetőséget hasonló manőverek kivitelezésére, és úgy tűnt, itt a szír egységparancsnokok is jobban értik a dolgukat. A „Barak” néhány óra leforgása alatt szétforgácsolódott. Bár az egymástól elszigetelt egységek továbbra is ádázul küzdöttek, a szír seregek ékeinek sikerült áttörniük és elérniük stratégiai célpontjukat, a Galileai-tavat[3]. Az elkövetkező harminchat órában kialakult helyzet olyan erőpróba elé állította az izraeli hadsereget, amire 1948 óta nem volt példa.
A második napon küldött erősítés csak arra volt elég, hogy betömjék vele a védelmi vonalon keletkezett hézagokat, és összetereljék a dezertőröket. Ez volt az első alkalom a modern Izrael történetében, hogy kisebb egységek elmenekültek az előrenyomuló arabok elől. A harmadik napra aztán sikerült felvonultatni a páncélosegységeket, melyek bekerítették és szétzúzták a három szír éket.
A védekezésből offenzíva lett, melynek során sikerült egészen a fővárosukig visszaverni az ellenséges csapatokat. A nap végén az Izraeli Védelmi Erők Főparancsnoksága a következő üzenetet juttatta el a „Barak” és a 7. dandár katonáihoz: „Önök megmentették Izraelt.”
Így is volt. Izrael határain kívül mégis alig emlékszik valaki erre az eposzba illő csatára. Akárcsak a hatnapos háborúban, ezúttal is a Sínai-félsziget látványosabb műveletei voltak azok, melyek megragadták a világ figyelmét: a hídverés a Szuezi-csatornán, a „kínai farm” csatája, a 3. egyiptomi hadtest bekerítése. A két dandár katonái és parancsnokaik azonban tudták, hogy mi minden múlt rajtuk, és biztosak lehettek benne, hogy a hadászat a történelem legnagyobb csatái közt fogja számon tartani a fennsíkon történteket.
Minden háborúnak megvan a maga iróniája, s ez alól az októberi háború sem volt kivétel. Az ijedség ugyanis elkerülhető lett volna, ha valahol valaki nem hagy figyelmen kívül néhány titkosszolgálati jelentést. Ha ez nem így történt volna, Izraelnek bőven lett volna módja és ideje megerősíteni a fennsík védelmét, és összevonni a harckocsiegységeket. Ezzel elkerülhető lett volna a tetemes emberi és anyagi veszteség, melynek mértékéről elég annyit mondani, hogy még hetekkel a történtek után is tartott a felmérése. A mulasztás okára soha nem derült fény. Ennyire rövidlátó lett volna a hírhedt Moszad az arabok terveit illetően? Vagy a politikusok nem vették komolyan a titkosszolgálat figyelmeztetését? Ezek a kérdések különösen azt követően keltettek nagy visszhangot a világsajtóban, hogy az egyiptomiak átkeltek a Szuezi-csatornán, és áttörték a bevehetetlennek tartott Bar-Lev vonalat[4].

 

Ugyanilyen súlyos – bár kevésbé vitatott – volt az a tévedés, amit a vezérkar követett el évekkel korábban. Az izraeli hadsereg, félelmetes tűzereje ellenére, nem rendelkezett elegendő nehézágyúval. Ahelyett, hogy a nehéztüzérséget fejlesztették volna, az izraeliek rövid hatótávú aknavetőket alkalmaztak, a mélységi csapásokat pedig a vadászgépekre bízták. Ennek eredményeként a Golán-fennsíkot védő nehéztüzérségnek tizenkétszeres szír tűzerővel kellett szembenéznie, miáltal képtelen volt megfelelő fedezetet biztosítani a gyalogságnak. Ez a melléfogás is sok emberéletbe került.

 

Ahogy az a súlyos tévedések esetében lenni szokott, ezt is a legnagyobb jóindulattal követték el jóakaratú, intelligens emberek. Mert ugyanaz a vadászgép, amelyik lecsapott a Golánra, alig egy órával később már Szuez környékén osztogathatta az acélt és a halált. Az IAF volt az első modern légierő, amelynek sikerült elérnie, hogy szükség esetén gépei folyamatosan a levegőben legyenek. A földi személyzetet arra képezték ki, hogy ugyanolyan gyors és hatékony legyen, mint egy Forma-1-es versenyautó szerelőszemélyzete. A légierő ezzel gyakorlatilag megduplázta az ütőképességét, arról nem is beszélve, hogy egy-egy Phantom vagy Skyhawk látszólag jóval többet ért, mint egy tucat nehezen mozgatható ágyú.
Az izraeli illetékesek azonban mintha megfeledkeztek volna egy fontos tényről: arról, hogy a szovjetek látják el fegyverekkel – s ezzel együtt harci taktikával – az arabokat. A szovjet föld-levegő rakéták[5] tervezői, akik folyamatos versenyben álltak a nyugati kollégáikkal és a NATO légierejével, az októberi háborúban kitűnő alkalmat láttak arra, hogy kipróbálják legújabb fejlesztéseiket. A szovjetek olyan komplex SAM-hálózatot adtak át az araboknak, amiről a Varsói Szerződés tagjai vagy az észak-vietnamiak még csak álmodni sem mertek volna. Az egymást átfedő rakétaütegek és radarállomások biztosította légvédelmi „buborékot” a mobil SAM-egységekkel egészen a támadóék vonaláig ki lehetett terjeszteni, ami az izraeli légierővel szemben sérthetetlenné tette a csapatokat. A rendszert működtető tiszteket és embereiket a szovjetek a legjobb kiképzésben részesítették – nem egyet a Szovjetunióban –, s a fejtágításból azt sem hagyták ki, amit az amerikaiak technológiájáról és harcmodoráról tanultak meg a vietnami háború során. Várható volt ugyanis, hogy az izraeliek ugyanezeket fogják felvonultatni. Az októberi háború arab katonái közül csak ezek az emberek teljesítették maradéktalanul a rájuk rótt feladatokat, két napon keresztül hatásosan semlegesítve az izraeli légierőt. Ha a többiek is ugyanilyen hatékonyan végezték volna a dolgukat, Izraelnek nem lett volna esélye.
És itt kezdődik a történet. A Golán-fennsíkról érkező hiányos, egymásnak ellentmondó információk azt a benyomást keltették az izraeli vezérkarban, hogy a „Barak” és a 7. dandár elvesztette uralmát a helyzet felett. Legrosszabb rémálmaik látszottak valóra válni: felkészületlenül érték őket, az északi kibucok védelem nélkül maradtak, és nem tudhatták, mikor zúdulnak alá a fennsíkról a szír tankok, hogy eltapossák az útjukban fekvő településeket. Civilek – nők és gyerekek, a. gyerekeik – élete forgott veszélyben. A vezérkar pánikba esett.
Egy jó hadvezetés azonban a pánikhelyzettel is számol. Egy nemzet, melynek ellenségei nem kevesebbre esküdtek fel, mint totális megsemmisítésre, nem válogathat az eszközökben. Izrael, akárcsak szövetségesei, a NATO és az Egyesült Államok, a hatvanas évek végén a nukleáris fegyverkezésben látta garantálva biztonságát. Október 7-én, helyi idő szerint 03.55-kor, szűk tizennégy órával azután, hogy a szír hadsereg támadásba lendült, a Beér-Seva mellett található IAF-támaszpont parancsnoka utasítást kapott a „Józsua művelet” végrehajtására.
Abban az időben Izraelnek még nem sok atomfegyvere volt – bár ezek létezését is tagadta, és tagadja, mind a mai napig. Nem mintha ezekből a szörnyűséges eszközökből nem lenne még egy is túl sok...
Beér-Sevában, a számtalan föld alatti lőszertároló bunker egyikében volt tizenkét függesztmény, melyek – eltekintve az oldalukat díszítő vörös sávoktól – látszatra semmiben nem különböztek a többiektől. Az avatatlan szemlélő számára közönséges üzemanyag- vagy napalmtartályoknak tűntek, s mint ilyenek, nem érdemeltek többet egy futó pillantásnál. A valóságban azonban a sima, áramvonalas alumíniumköpenyek mindegyike egy-egy hatvan kilotonna robbanóerejű plutóniumbombát rejtett – elegendő pusztító erőt ahhoz, hogy ott, ahol ledobják, több kilométeres körzetben kő kövön ne maradjon. A külön, de szerelésre készen tárolt kobaltköpenyek hozzáadásával a pusztítás mértékét – bármilyen hihetetlen is – tovább lehetett fokozni, hosszú évekre megmérgezve és terméketlenné téve a vidéket.
Beér-Sevában ezen a reggelen lázas munka folyt. Az egyik csapat egy A-4-es Skyhawkokból álló raj körül sürgött-forgott, nem is sejtve, hogy voltaképpen mit szerelnek fel a repülőgépek hasára. A munkát két tiszt felügyelte. Ők voltak a „megfigyelők”, akiknek gondoskodniuk kellett róla, hogy a megfelelő alkatrészek a megfelelő helyre kerüljenek. Az izraeli bombák ugyanis, amerikai változatukkal ellentétben, nem arra voltak tervezve, hogy békeidőben is hordozni lehessen őket. A texasi Pantex által alkalmazott biztonsági megoldások híján a gyújtószerkezetet külön kellett tárolni, és csak most, közvetlenül a bevetés előtt kerülhetett a helyére. Amerikai vagy szovjet mértékkel mérve a fegyver meglehetősen primitív szerkezet volt, de nem kevésbé alkalmas a tömegpusztításra, mint jóval bonyolultabb rokonai.
Miután a gyújtószerkezetet tartalmazó orr-részt felszerelték, már csak a pilótafülke vezérlőpultjára kellett rákötni az elektronikáját, hogy az eszköz készen álljon a bevetésre. A bomba ezután egy fiatal, agresszív pilótára volt bízva, aki élete kockáztatásával juttatta el és dobta le a célterületre „az idióta bukfencé”-nek gúnyolt manőver során, melynek az volt a célja, hogy a bomba minél messzebbre sodródjon a géptől, időt adva annak és pilótájának, hogy eltűnjenek az epicentrum környékéről.
A pilótafülke és a bomba közötti elektronikus kapcsolat felélesztése a rangidős szertártiszt feladata lett volna. A tiszt kétségektől gyötörve készült eleget tenni a „megtiszteltetésnek”. A gondolat, hogy négy atombombát készül bevethetővé tenni, mélységesen elborzasz-totta. Míg emberei szorgosan ügyködtek, azért imádkozott magában, hogy odafent, Tel-Avivban, a józanabbak kerekedjenek felül. Imája meghallgatásra talált. A főhadiszállásról újabb parancs érkezett: a „Józsua művelet”-et le kell állítani. A pilóták, akiknek az atomcsapást végre kellett volna hajtaniuk, visszatértek a körletükbe, és kötelességtudóan „elfelejtették” mindazt, amit az eligazításon hallottak. A szertártiszt parancsot adott a bombák azonnali leszerelésére és elraktározására.
Miközben a halálosan fáradt szerelőcsapat a parancsot teljesítette, egy másik brigád is megjelent a helyszínen, hogy Zuni rakétablokkokkal szerelje fel a Skyhawkokat. A vadászgépek legújabb célpontjának a Kafr Shams felől a „Barak” irányába előretörő szír harckocsioszlop lett kijelölve. A két szerelőcsapat, az idővel versengve, egyszerre próbálta végezni munkáját. Egyik eltávolította az atombombákat, melyekről azt sem tudták, hogy egyáltalán bombák, a másik pedig a Zunikat igyekezett felszerelni a szárnyakra.
Sietniük kellett, mert a hajnali szuezi bevetésről visszatérő raj – már ami megmaradt belőle – éppen ebben a percben landolt. Az RF-4C Phantom felderítőt elvesztették, F-4E típusú kísérője pedig fél hajtóművel, üzemanyagcsíkot húzva maga után bicegett be. Pilótája már figyelmeztette az irányítást: valamilyen újfajta föld-levegő rakétával lőtték, vélhetően az új SA-6-ossal. Műszerei nem érzékelték a támadást, és csak a szerencséjének köszönhette, hogy el tudta kerülni a feléje száguldó négy rakétát. A pilótának sikerült biztonságosan letennie a gépet. A kifutópályáról a Skyhawkok közelében várakozó tűzoltóautók felé taxizott, és lefékezett. Ez volt az a pillanat, amikor mindenki azt hitte, hogy sikerült megúszni a katasztrófát – a bal szárny alatti kerék azonban erről semmit nem tudott, és a fékezés pillanatában kidurrant. A sérült futómű összerogyott, és a húsztonnás Phantom feldőlt, mint egy törött lábú asztal. A szivárgó üzemanyag kigyulladt, és pillanatok alatt lángba borította a repülőt. A tűzoltók akcióba léptek, de közben a felhevült géppuskalőszer pattogni kezdett, meghátrálásra kényszerítve őket. A navigátor és a pilóta csapdába esett a lángok között. A két „megfigyelő” habozás nélkül átrohant a lánggyűrűn, hogy kiszabadítsa a személyzetet. A pilótát sikerült kirángatniuk, de egy újabb pukkanássorozat leterítette őket. Ezalatt egy tűzoltó kiszabadította a megégett, de még életben lévő navigátort, és biztonságos helyre menekítette. Mások a sérült megfigyelőket és a pilótát vonszolták ki és dugták mentőautóba.
A tűz óhatatlanul elvonta a közelben dolgozó szerelők figyelmét. A hármas számú repülőgépről a kelleténél hamarabb engedték le a bombát, és az emelő összeroncsolta a csoportvezető lábfejét. A zűrzavarban a csapat megfeledkezett a negyedik bombáról. A sérültet a támaszpont kórházába szállították, az atombombákat pedig begurították a rákásszal a helyükre. Senkinek nem tűnt fel, hogy egy rekesz üres. Időközben megérkeztek a műszakfőnökök is, hogy ellenőrizzék a műszereket, aztán a pilótákat szállító dzsip is begurult. Négy harcias fiatal pattant le a járműről, hónuk alatt sisakkal, kezükben térképpel. Mindannyian égtek a vágytól, hogy lecsaphassanak hazájuk ellenségeire.
– Mi a fene ez? – kérdezte flegmán a mindössze tizennyolc éves Mordeháj Zadin hadnagy. A barátai által Mottinak becézett fiatalember rettenthetetlen volt és nagyszájú, mint korosztálya legtöbb tagja.
– Úgy tűnik, kigyulladt az üzemanyag – felelte az egyik műszakfőnök. Tartalékos volt, egy haifai szerviz tulajdonosa, hozzáértő, barátságos ember. Az ötvenes éveit taposta.
– A francba! – szitkozódott Motti az izgalomtól libabőrösen. – Nincs szükségem arra a tartalék tankra!
– Leszerelhetem, de beletelik néhány percbe.
Motti fontolóra vette a dolgot. A társai már beszálltak a pilótafülkébe, és épp beszíjazni készültek magukat. A gondolat, hogy az idejét vesztegeti, miközben északon lakó szülei életveszélyben vannak, undorral töltötte el a fiatal pilótát.
– Hagyd a fenébe az üzemanyagot! Majd leszeded, ha visszajöttem. – Mint a menyét, felrohant a létrán, és bevágta magát az ülésbe.
A főnök követte. Beszíjazta a fiút, és a válla fölött előrehajolva ellenőrizte a műszereket.
– A kicsike készen áll, Motti. Légy óvatos!
– Tegye fel főni a teát! Mindjárt itt leszek! – vigyorgott Motti egy tinédzser magabiztosságával.
A főnök a fejére nyomta a sisakot.
– Csak hozd vissza épségben a repülőmet, mencskin. Mazeltov!
A főnök leugrott a betonra, és eltávolította a létrát. Miközben Motti beindította a hajtóművet, a haifai szerelő még egyszer végigpillantott a gépen. Zadin kipróbálta a kormányszerkezetet, az üzemanyagszintet és a hajtómű hőmérséklet-kijelzőjét. Mindent rendben talált. A főnökre nézett, és intett neki, hogy készen áll. Az öreg visszaintett neki. Motti lehúzta a pilótafülke tetejét, és várta, hogy a raj megkapja az indulási parancsot.
Tizennyolc éves kora ellenére Zadin nem számított különösebben fiatalnak az IAF mértékrendszerében. Már tizennégy évesen felfigyeltek rá jó reflexe és agresszivitása miatt, de még így is keményen meg kellett küzdenie, hogy azzá válhasson, aki most volt, és itt ülhessen ennek a gépnek a pilótafülkéjében. Motti imádott repülni; totyogó kisgyermek kora óta erre vágyott, azóta, hogy látott repülni egy Bf-109-es oktatógépet – azt a típust, amivel a sors iróniájaként Izrael megalapította légierejét. A Skyhawkot is imádta. „Igazi” repülőgép volt, nem az a műszerekkel és elektronikával túlzsúfolt monstrum, mint a Phantom. Az A-4-es kecses volt és gyors, egy igazi ragadozó madár, amely a legkisebb csuklómozdulatra is fürgén, engedelmesen reagált. És most... Végre elérkezett a nagy nap. Az éles bevetés napja. Motti nem érzett félelmet. Soha nem félt: mint minden tizenéves, meg volt győződve róla, hogy – másokkal ellentétben – halhatatlan. A nagy nap izgalma azonban minden porcikáját áthatotta. Még soha nem érezte magát ilyen elevennek, az érzékeit ilyen élénknek. Fantasztikus volt ez a hajnal. A színek, a kiégett roncs füstje, az ülés bőrszaga, az üzemanyag illata, a rádió statikus recsegése, a botkormány tapintása – megannyi inger, melyek mind azt érzékeltették vele, hogy él, hogy erős és elpusztíthatatlan. Ez a nap az ő napja volt. Az egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy talán egyben az utolsó is.
A négy repülőt számláló raj tökéletes alakzatban a 01-es kifutóra taxizott. A feladat nem ígérkezett különösebben nehéznek, és az ellenség csak tizenöt percnyi repülőútra volt. A huszonegy éves rajparancsnok jelére a pilóták kiengedték a féket, tövig nyomták a gázt, és vágtáz-ni kezdtek a hűs, szélcsendes reggeli levegőben. Másodperceken belül a levegőben voltak, és emelkedni kezdtek, gondosan elkerülve a Ben Gurion nemzetközi reptér légi folyosóit, melyek – a fékezhetetlen közel-keleti nyüzsgésre jellemzően – még most is nyitottak és túlzsúfoltak voltak.
A százados kiadta a gyakorlatokról unalomig ismert parancsokat: futóművet behúzni, hajtómű, fegyverrendszer, elektronika ellenőrzése. MiG-ekre és baráti gépekre figyelni. Az IFF [6] legyen rikító zöld. A tizenöt perc hamar eltelt. A fennsík láttán Motti szívét büszkeség és harag töltötte el. Ez volt az a hely, melyért a bátyja életét adta, amikor alig hat évvel ezelőtt elvették a szírektől. Nem fogják visszakapni, fogadta meg a fiatal pilóta.
– Osztag, itt a parancsnok. Forduljanak jobbra zéró-négy-három irányba! A célpont négy kilométer a vonaltól keletre. Ügyeljenek a SAM-okra és a légvédelmi ágyúkra!
– Négyes a vezérnek: tankokat látok egy óránál – jelentette higgadtan Zadin. – Úgy tűnik, a mi Centurióink.
– Jó szeme van, négyes – nyugtázta a százados. – Barátságos objektumok.
– Csipog a vészjelzőm! Befogtak! – kiáltotta valaki. – A francba! SAM-ok tizenkét óránál, alacsony röppályán.
– Látom őket. Osztag, szétszakadni! Most! – parancsolta a százados.
A négy Skyhawk szétrebbent. Néhány kilométerrel odébb a háromszoros hangsebességgel száguldó SA-2-esek is szétváltak, de jóval lomhábban, és kettő közülük összeütközött, tűzgomolyaggá egyesülve a levegőben. Motti jobbra döntötte a gépet, aztán hirtelen ütközésig rántotta a botkormányt. A szárnyakra aggatott teher a föld irányába rántotta a repülőt. A magasság vészesen csökkent, de legalább sikerült kicselezni a rakétákat. Motti a sziklás talajtól szűk száz méterre felemelte a gépet, és a célpont felé kanyarodott. Ahogy elsuhant a fennsík felett, látta a körülzárt „Barak” ujjongó, integető katonáit.
A terv szerinti, összehangolt rajtaütés már nem volt kivitelezhető, de Motti nem esett kétségbe. Néhány tankot így is kilőhetnek, a küldetés nem lesz eredménytelen. Pillanatokkal később már meg is pillantotta a szír T-62-eseket jellegzetesen kerekded lövegtornyukkal. Zadin beidegződött mozdulatokkal élesítette a fegyverrendszert. A célkereszt életre kelt.
Már lőni akart, amikor mozgást észlelt a szeme sarkából. Odanézett, és érezte, hogy megfagy az ereiben a vér. Egy egész rakétaraj közeledett felé a sziklák felett, kisebbek és fürgébbek, mint az előzőek. Ezek lettek volna az SA-6-osok, amelyekről az eligazításon beszéltek? Motti a radarképernyőre pillantott. A készülék nem érzékelte a rakétákat. Ösztönösen emelkedni kezdett, hogy tere legyen a manőverezéshez. Négy rakéta követte. Már csak három kilométerre voltak. Motti jobbra döntötte a gépet, és dugóhúzóban leereszkedett, aztán hirtelen balra fordult. Ezzel sikerült megbolondítania hármat, de a negyedik még mindig követte. Egy pillanattal később a rakéta szétfröccsent a sziklán. Harminc méterre volt a géptől.
Motti úgy érezte, mintha oldalba rúgták volna a Skyhawkot. Sikerült visszanyernie uralmát a repülő felett, de amikor hátranézett, ijesztő látvány tárult a szeme elé: a bal szárny több helyen is felszakadt. A fedélzeti elektronika panaszos sípolással sorolta a bajokat: a hidraulika nyomása nullára csökkent, a rádiókapcsolat megszűnt, a generátor kiégett. A kézi vezérlés azonban még működött, és a tartalék akkumulátornak köszönhetően a fegyverrendszer is használható maradt. Néhány másodperccel később feltűntek mindezek okozói is: négy indító jármű, egy mobil radarállomás és egy teherautó, tele rakétákkal. Alig négy kilométerre lehettek tőle. Az indító járművek üresek voltak, de a szírek – ahogy közelebb ért, már a katonákat is tisztán látta – nem pihentek ölbe tett kézzel.
Aztán megpillantották az ellenséges repülőgépet, és szabályos párbaj vette kezdetét.
Motti leereszkedett annyira, amennyire csak lehetett a sérült géppel, és célba vette őket. Negyvennyolc darab, négyesével indítható Zuni rakétája volt. Két kilométerre járt az ütegtől, amikor tüzet nyitott. Közben a szíreknek is sikerült felpakolniuk egy SAM-ot, és néhány másodperc késéssel útnak indították. Mottinak nem lett volna esélye ellene, de az SA-6-os radarjelre vadászott, és a közelében elzúgó Zunik, fél kilométerre a célpontjától, kioldották. Motti, vad vigyorral a maszkja mögött, kilőtt még néhány sorozatot, aztán a gépágyúval is lőni kezdte a társaságot.
A harmadik sorozat talált, aztán négy másik is. A rakétaüteg dízel, rakéta-hajtóanyag és robbanótöltetek izzó poklává változott. Motti diadalmas ordítással átsuhant a hatalmas tűzgömbön.
Győzelmének azonban nem örülhetett sokáig. A szárnyat borító alumíniumlemezt feltépte a négyszáz csomós ellenszél; a Skyhawk remegni, majd rázkódni kezdett, és amikor Motti meg akart fordulni vele, hogy hazainduljon, az egész bal szárny levált. A tinédzser pilóta végképp elvesztette uralmát a gép felett, és néhány másodperccel később nekicsapódott a Golán bazaltjának. Nem ő volt az első, és nem is az utolsó, aki így járt. A raj többi tagja sem tért haza.
A rakétaütegből szinte semmi nem maradt. Mind a hat jármű darabokra szakadt. A kilencvenfős személyzet maradványai után kutató csapatnak cafatonként kellett összeszednie a katonák földi maradványait. A legnagyobb darab a parancsnok fej nélkül maradt torzója volt. Mind ő, mind Zadin legjobb tudásuk szerint szolgálták hazájukat, de ahogyan az lenni szokott, hősiességük, melyet más helyen, más időben egy Vergilius vagy egy Tennyson énekelt volna meg, a feledés homályába merült. Három nappal később Zadin anyja egy táviratot kapott, melyben Izrael népe közölte, hogy osztozik fájdalmában – mintha ez vigasz lett volna egy anya számára, aki már a második fiát vesztette el.
A történet azonban nem ér itt véget. A bomba ugyanis, amit a nagy fejetlenségben a gépen felejtettek, levált a széthulló géptörzsről, és jóval odébb, egy drúz farmer házának a közelében csapódott a földbe. Az izraeliek csak három nappal később vették észre, hogy egy plutóniumbomba hiányzik. Az eltűnést sikerült rekonstruálni, de a visszaszerzése megoldhatatlan feladatnak bizonyult. A bomba valahol a szír határon túl esett le – de hol? A négy repülőgép közül melyik hordozta? Hol zuhant le a gép? Mégse kérhették meg a szíreket, hogy kutassák fel nekik. És ugyanígy az amerikaiakkal se közölhették, hogy a tőlük szerzett „különleges hasadóanyag” eltűnt.
A bomba hollétéről tehát senki sem tudott, leszámítva a drúz farmert, aki óvatosan betakarta két méter földdel, aztán folytatta sziklás termőföldje művelését.

 

 

1.
A leghosszabb út

Arnold van Damm egy félrehajított rongybaba eleganciájával, ing-ujjra vetkőzve terpeszkedett főnöki karosszékében. Szökőévenként egyszer öltött zakót, akkor is szigorúan csak az elnök kedvéért. Jack Ryan azon tűnődött, vajon ezen ritka alkalmakkor önszántából tette-e – vagy valamelyik testőr pisztolyt szegezett a hátának, hogy jó képet vágjon hozzá? Arnie-t ismerve ez utóbbi tűnt valószínűbbnek. De bármennyire is hanyag, nemtörődöm ember benyomását akarta kelteni ez az ötvenéves, őszülő, ráncos férfi – most például a legfelső fiókon pihentette mindkét lábát –, élénk, kék szeme meghazudtolta minden ilyen irányú erőfeszítését. Ez a szempár mindent látott, és mindent látni akart, ami ebben az országban történt.
A személyzeti főnök egy öblös, egyik oldalán a Fehér Ház emblémájával, a másikon „Arnie” felirattal díszített bögrébe löttyintette diétás kóláját. A szájához emelte, aztán észbe kapott, és bűnbánóan a Központi Hírszerzés főigazgató-helyettesére nézett.
– Maga is szomjas?
– El bírnék viselni egy igazi, cukros kólát, ha akad itt ilyen – felelte vigyorogva Jack.
Van Damm bal keze eltűnt az asztallap alatt, hogy a fedezékből egy vöröses bádogdobozt állítson ballisztikus pályára. Jack elkapta a „lövedéket”, és van Damm felé fordítva a tetejét, felnyitotta.
– A nagyfőnök tudni szeretné, mi a fene folyik odaát – dünnyögte a bögre mögül a személyzeti főnök.
– Ahogyan én is. – Charles Alden, az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója toppant be az irodába. – Elnézést a késésért, Arnie.
– Ezzel mi se vagyunk másként, uraim – felelte Jack. – Ez az egy nem változott az elmúlt évek során. Szóval hallani szeretnék a legjobb tippünket?
– Hát persze – bólintott Alden.
– Akkor azt javaslom – mondta halálosan komoly arccal Ryan –, hogy ha legközelebb Moszkvában jár, tartsa nyitva a szemét, és ha meglát egy kövér nyulat, órával a mellényzsebében, ugorjon le utána a lyukba, aztán mesélje el nekem is, hogy mit látott odalent... Nézze, én nem tartozom azok közé a jobboldali idióták közé, akik visszasírják a hidegháború éveit, de ettől még tény, hogy akkoriban az oroszok legalább kiszámíthatóak voltak. Most egyszerűen lehetetlen megjósolni, hogy mi lesz a következő lépésük. A legröheje-sebb az, hogy most már megértem, miért rettegett annyira tőlünk a KGB. A politikai egyensúly napról napra változik odaát. Mondhatnám azt is, hogy rendkívül dinamikus... Narmonov átkozottul ügyesen kezeli a belső ellentéteket, de valahányszor úrrá lesz egyen, máris jön egy újabb krízishelyzet.
– Mit tud még róla, Jack? – kérdezte van Damm. – Maga már egyszer találkozott vele.
– De csak egyszer – figyelmeztette Jack. Alden letelepedett egy karosszékbe.
– Nem kell szerénykedni, Jack. Olvastuk az aktáját. Az elnök is olvasta. A pokolba, majdnem sikerült elérnem, hogy tisztelje magát. Két Hírszerzői Csillag, a tengeralattjáró-ügy, hogy a Geraszimov-ügyről ne is beszéljek. Hallottam róla, hogy lassú víz partot mos, de hogy ennyire mélyen kimossa... Nem csoda, hogy Al Trent annyira odáig van magáért. – A Hírszerzői Csillag a legmagasabb kitüntetés volt, amit egy terepmunkát végző ügynök kaphatott. Jacknek valójában három volt belőle, de a harmadik el volt zárva egy nagyon biztonságos helyre, és még az elnök se tudott róla. – Bizonyítsa be, hogy méltó a jó hírére. Beszéljen!
– Azon ritka fajtába tartozik, amelyiknek lételeme a káosz. Ha másutt nem, orvosban már biztosan láttak ilyet. Főként ambulanciákon fordul elő a fajtájuk, olyan helyeken, ahol normális orvos nem bírja gyomorral néhány évnél tovább. A többiek kiégnek, és vagy az alkoholba menekülnek, vagy átkéretik magukat valami emberibb helyre, de a Narmonov-félék csak teszik a dolgukat, és annyira megszokják a feszültséget, hogy nélküle már képtelenek élni. Nem hiszem, hogy szereti csinálni, de nem tud jobbat. Akkora a teherbírása, hogy még egy öszvér is megirigyelné...
– Ez majdnem minden politikusra igaz – vetette közbe van Damm.
– Irigylem is őket érte. A kérdés csak az, hogy tudja-e Narmonov, merre húzza a szekeret. Azt hiszem, igen is meg nem is. Sejti, hogy milyen irányban halad az ország, de hogy mikor és milyen áron fog megérkezni oda, azt ő is csak találgathatja. Van benne kurázsi, az egyszer biztos.
– Tehát kedveli a fickót.
– Eltaposhatott volna, mint egy hangyát, de nem tette. Igen – ismerte el mosolyogva Jack. – Ez arra kötelez, hogy kedveljem a pasast. De ettől függetlenül is csodálatra méltó ember. Akkor is tisztelném, ha még mindig ellenségek lennénk.
– Vagyis már nem vagyunk? – kérdezte savanyú mosollyal Alden.
– Már hogyan lennénk? – felelte színlelt döbbenettel Jack. – Az elnök azt mondta, hogy ez már a múlté.
– A politikusok sok mindent mondanak – dörmögte a személyzeti főnök. – Ezért fizetik őket. Mit gondol, sikerülni fog Narmonovnak?
Ryan tűnődve az ablak felé nézett.
– Közelítsük meg más irányból: Andrej Iljics minden idők egyik legjobb szovjet politikusa, de mint mindenki a politika porondján, ő is kötéltáncot jár. Ügyesen csinálja, szó se róla, de azért ne felejtsük el azt se, hogy Karl Wallenda is jól csinálta, mégis véres pacniként végezte. És miért? Mert elkövetett egy ballépést egy olyan szakmában, ahol az ember csak egyszer tévedhet. Hogy Andrej Iljics el fog-e jutni a túlpartra, az a jövő kérdése. Az emberek már nyolc éve szeretnék tudni a választ, de ki lát a jövőbe? Úgy néz ki, hogy jó az egyensúlyérzéke, de a fenébe, Arnie, honnan tudhatnám, mikor lép rá valaki a kötél végére? Még egy átkozott időjósnak is van egy adatbázisa, amelyből ötletet meríthet, de arra, ami most odaát folyik, még nem volt példa. Két héttel ezelőtt meghívtuk Langleybe az Államok két legjobb Szovjetunió-szakértőjét, Jake Kantrowitzot a Princetonról és Derek Andrewst a Berkeleyről. Az eredmény? Két, egymásnak homlokegyenest ellentmondó vélemény. Én magam Jake véleményét osztom, a témában illetékes vezető elemzőnk azonban úgy gondolja, hogy Andrewsnak van igaza. Akkor most melyiket szeressük?
– Mi a legnagyobb rizikófaktor? – kérdezte csalódottan van Damm. – Ennyit azért csak tudnak.
– A nemzetiségek kérdése – felelte Jack. – De ezt nélkülem is tudja. Mikor fog felbomlani a Szovjetunió? Hány köztársaság válik ki és hány marad Oroszország mellett? Békés lesz-e a folyamat vagy sem? Ezt egyelőre senki sem tudja. Én legalábbis nem.
– Ezt mondogatom én is már egy éve – bólogatott Alden –, de azért jó lenne tudni a választ. Mennyi időt ad nekik?
– Erre csak azt tudom mondani, hogy az NDK-nak egy évet jósoltam, és én voltam a legoptimistább. Nos, mindössze tizenegy hónapot tévedtem. Ha valaki azt állítja magáról, hogy ismeri a választ, az hazudik.
– Egyéb bajforrás? – sóhajtott van Damm.
– Mondjuk az örök bajforrás, a Közel-Kelet.
– Ebben az ügyben hamarosan lépni fogunk – jelentette ki van Damm.
– Akkor sok szerencsét kívánok. Mi már Nixon és Kissinger óta lépegetünk. Igaz, '73 óta valamennyit csillapodtak a kedélyek, de az alaphelyzet nem változott, és idő kérdése csupán, mikor fog újra kiborulni a bili. Nekem úgy tűnik, a jó öreg Narmonov nem akarja beleártani magát. Lehet, hogy titokban támogatni fogja a barátait, és jó pénzért fegyvereket ad el nekik, de ha újra gondok lesznek, nem fog olyan erélyesen fellépni, mint elődei tették annak idején. Ezt már bebizonyította az Öböl-háború idején. Arra se vennék mérget, hogy tovább fogja pumpálni őket fegyverekkel. Az biztos, hogy nem fog hajókat felvonultatni és atomcsapással fenyegetőzni egy esetleges izraeli-arab háború esetén. Állítása szerint már így is csak védelmi eszközökkel látja el régi barátait, és én hajlok hinni neki. annak dacára, amit Izrael állít.
– Ez biztos? – tűnődött Alden. – Az Állam mást mond.
– Az Állam téved – vágta rá Ryan.
– Ahogyan a főnöke is – mutatott rá van Damm.
– Ebben az esetben, uram, kénytelen vagyok igazat adni magának.
Alden bólintott.
– Most már értem, miért kedveli magát annyira Trent. Maga nem úgy beszél, mint egy bürokrata. Csak azt nem értem, hogyan maradhatott ennyi ideig hivatalban egy ilyen szókimondó alak.
– Talán azért, mert szükség van rám – nevetett Ryan. – De gondoljon csak bele – komolyodott el. – Annyi etnikai nyűg mellett Narmonovnak igen veszélyes lenne aktív szerepet vállalni. Igaz, hogy előnyei is származhatnának belőle, de ezek jó esetben is csak ellensúlyoznák a hátrányokat. Nem, szerintem meg fog elégedni a kemény valutával, amit a fegyverekért kap, és nem ártja bele magát a nemzetközi politikába.
– Tehát ha megtalálnánk a módját, hogy rendezzük a helyzetet... – merengett Alden.
– Akár még segíthet is. A legrosszabb esetben pedig félreáll. De árulja el nekem: mégis hogyan szeretnék rendezni a helyzetet?
– Egy kis nyomást gyakorolunk Izraelre – felelte van Damm.
– Ez nagy hiba lenne. Izrael nem fog engedni a nyomásnak mindaddig, míg a biztonságát veszélyeztetve látja, és mindaddig veszélyeztetve fogja látni a biztonságát, míg az alapvető kérdések nincsenek rendezve.
– Mint például?
– Mint például az, amiről ez az egész konfliktus szól. – És amiről valahogy mindenki megfeledkezik.
– A vallás! Csak azt tudnám, miért kell annyit görcsölni miatta! – morgolódott van Damm. – A pokolba is, a múlt hónapban elolvastam a Koránt, és kénytelen voltam megállapítani, hogy szinte szóról szóra ugyanaz van benne, mint amit a vasárnapi iskolában tanítottak nekem.
– Ez igaz – értett egyet Ryan –, de semmit nem jelent. A katolikusok és a protestánsok egyformán Krisztus követőinek vallják magukat, de ettől még rendszeresen felrobbantják egymást Észak-Írországban. Egyébként annál biztonságosabb helyet el se tudnék képzelni egy zsidó számára. A keresztények annyira el vannak foglalva egymással, hogy nincs idejük antiszemitizmusra. Nézze, Arnie, bármennyire jelentéktelennek tűnjenek is számunkra a vallási ellentétek, számukra elég nagyok ahhoz, hogy halomra gyilkolják egymást. Arab-izraeli vonatkozásban még súlyosabb a helyzet.
– Igaza van – mondta lemondóan az elnök személyzeti főnöke. – Jeruzsálemre gondol, nem igaz?
– Bingó! – Ryan felhajtotta a maradék kólát, és harciasan össze-roppantotta a papírvékony bádogdobozt. – A város három vallás számára is szent helynek számít, de fizikailag csak egyiküké, és ez az egy háborúban áll a másik kettő közül az egyikkel. A térség instabilitása megkívánná, hogy ENSZ-erők felügyeljék Jeruzsálemet, de ez se az araboknak, se az izraelieknek nem tetszene. Előbbieknek azért, mert a kéksisakosok közt túl sok a keresztény, utóbbiaknak pedig azért, mert így át kell adniuk a stafétabotot. Az pedig, hogy Izrael palesztin erőknek adja át a helyet, vagy legalább bevonja azokat, elképzelhetetlen a zsidók számára. A helyzet tehát megoldhatatlannak látszik.
– Az elnök tényleg lépni akar az ügyben – hangsúlyozta van Damm. Tennünk kell valamit, hogy legalább úgy nézzen ki, mintha tényleg tennénk valamit.
– Nos, akkor ha legközelebb a Vatikánban jár, kérje meg a pápát, hogy tegyen valamit ez ügyben. – Jack gonoszul elvigyorodott, aztán hirtelen arckifejezést váltott, és már semmit nem lehetett leolvasni a képéről. Van Dammnak legalábbis nem sikerült. Ennyire jól azért még nem ismerte Ryant. – Várjunk csak...
Van Damm önkéntelenül elkuncogta magát. Tényleg nem ártott volna az elnöknek egy látogatás a pápánál. Az ilyesmi mindig jó benyomást tesz a választókra. Utána pedig elmehetett volna vacsorázni a B'nai B'rith [7] vezetőivel, hogy megmutassa, nem kivételez egyetlen vallással sem. Ez igaz is volt, abban az értelemben, hogy az elnök, mióta a gyerekei felnőttek, már csak a látszat kedvéért járt templomba. Milyen mulatságos, gondolta. A szovjetek, most hogy új értékrendet kerestek maguknak, újra felfedezték a vallást; az amerikai baloldal éppen az ellenkezőjét művelte: elfordult a vallástól, hogy még véletlenül se ugyanazokat az értékeket ápolja, mint az oroszok. Van Damm baloldali hívőként kezdte hivatalnoki pályafutását, de a kormányzatban eltöltött huszonöt év végérvényesen kigyógyította belőle. Most már egyik szárny ideológiájával sem szimpatizált; ha döntenie kellett, nem elveket követett, hanem mindig a legjobb megoldást kereste.
– Min töri a fejét, Jack? – kérdezte Alden.
– Mindannyian az ő nyájához tartozunk, nem igaz? – kérdezte réveteg tekintettel Ryan.
– És akkor?
– És a Vatikán egy igazi ország, igazi diplomatákkal, viszont fegyveres erő nélkül... Csak a svájci gárdisták vannak... Na és Svájc is semleges, még az ENSZ-nek se tagja. Az arabok ott rejtik el a pénzüket, és oda járnak, ha havat akarnak látni... Azon tűnődöm, vajon belemenne-e... – Ryan megint a távolba révedt.
– Belemenne? Ki menne bele mibe? – kérdezte türelmetlenül van Damm. Szeretett jelen lenni a nagy gondolatok születésénél, de nem passzív résztvevőként.
Ryan visszatért.
– Úgy értem, ez a sok cécó nagyobbrészt a szent helyek miatt van, nem igaz? Beszélhetnék néhány emberemmel Langleyben. Van egy nagyon jó...
– Kapcsolata? – csillant fel van Damm szeme. – A nunciusra gondol? Ryan megrázta a fejét.
– Giancatti bíboros rendes krapek, de ő csak a parádé kedvéért van itt. Igazán tudhatná, Arnie. Ha olyan személyre van szüksége, aki otthonosan mozog a kulisszák mögött, akkor keresse Tim Riley atyát Georgetownban. A tanárom volt, amikor a doktorátusért tanultam G-Townban. Egészen jó viszonyban vagyunk. Riley közvetlen kapcsolatban áll a főjezsuitával.
– Ő ki?
– A Jézus Társaságának a rendfőnöke. Spanyol fickó, a neve Francisco Alcalde. Egy időben mindketten történelmet tanítottak a római St. Robert Bellarmine Egyetemen. Tim atya képviseli Alcaldét az Államokban. Nem ismeri?
– Nem. Érdemes lenne megismernem?
– De még mennyire! Az egyik legjobb történész, akit ismerek. Betéve ismeri Washingtont, és remek kapcsolatai vannak odaát. Kell ennél több?
– Össze tudna hozni minket egy ebéd erejéig? – kérdezte Alden.
– A georgetowni Cosmos Club megfelel? Tim atya kedvenc előfordulási helye. Az egyetemi klub közelebb van, de...
– Tökéletes! Mennyire megbízható a pasas? Tud titkot tartani?
– Egy jezsuita? – nevetett Ryan. – Maga nem katolikus, ugye?
– Mikor keríthetnénk sort rá?
– Szerintem holnapra vagy holnaputánra el tudom intézni.
– Tehát tud titkot tartani – állapította meg van Damm. – Na és mennyire megbízható?
– Tim atya amerikai állampolgár, és szereti ezt az országot, de nem szabad elfelejteni, hogy pap – felelte óvatosan Ryan. – Számíthat rá, hogy vakon teljesíteni fogja a kötelességét. A kérdés csak az, hogy ő mit érez kötelességének.
– Akkor intézze el azt az ebédet, Jack. Mindenképpen meg kell ismernem a pasast.
– Vegye úgy, hogy el van intézve.

 

Az egykor Sumner Welles lakóhelyéül szolgáló udvarház sehogy sem illett a Massachusetts és a Florida sugárutak kereszteződésébe. Ryan egy terebélyes birtok közepén tudta volna elképzelni, valahol vidéken, zöld legelőkkel és erdővel körülvéve. Érthetetlen volt számára, hogyan eshetett építtetője választása éppen erre a stílusra; legalább annyira elütött Washington jellegétől, mint amennyire jó ismerője volt néhai gazdája az államszövetség fővárosának. A Cosmos Club mindig is az „entellektüelek” találkahelyének számított – ide nem a pénzével, hanem a tetteivel kerülhetett be az ember. Aki ide jött, az tartalmas beszélgetésekre és – valamit valamiért – pocsék ételekre számíthatott.
Ryan az egyik különszobába vezette Aldent.
Timothy Riley atya, a Jézus Társaságának jeles képviselője, már korábban megérkezett. Rózsafa pipával a szájában üldögélt az asztalnál, és a reggeli Postot böngészte. Gyűrött ing és tisztításra váró zakó volt rajta; az atya a reverendát ünnepi alkalmakra tartogatta. A fehér római gallér azonban merev volt és makulátlanul tiszta; Jack számtalanszor látott már ilyet katolikus neveltetése okán, de csak most jött rá, hogy voltaképpen nem is tudja, miből készítik. Kikeményített vászonból? Vagy celluloidból, mint annak idején a nagyapja levehető gallérjait? Bármiből is volt, elég merevre sikerült ahhoz, hogy viselője egy pillanatra se felejthesse el helyét ebben és az ezután következő életben.
– Hello, Jack!
– Üdv, atyám. Ez az úriember Charles Alden. Tim Riley atya. Kezet fogtak a jezsuitával, aztán letelepedtek az asztal mellé. Egy pincér jött be, hogy felvegye a rendelést. Miután távozott, diszkréten behúzta maga mögött az ajtót.
– Milyen az új meló, Jack? – kérdezte Riley atya.
– Nagy változások előtt állunk – felelte Ryan. Nem részletezte. Biztos volt benne, hogy Tim atya nagyon is tisztában van mindenkori gondjaikkal.
– Lenne egy ötletünk a közel-keleti helyzet rendezésére, és Jack úgy gondolta, nem ártana kikérni az ön véleményét – tért rá a lényegre Alden. Hosszú perceken át részletezte az elképzelést. Csak akkor hallgatott el egy fél perc erejéig, amikor a pincér visszatért a szobába.
– Érdekes elképzelés – mormogta Riley, miután Alden befejezte. – Roppant érdekes...
Alden várta a folytatást, de az atyát mintha kikapcsolták volna.
– Gondolja, hogy őszentsége... – próbálkozott Alden, de Ryan türelemre intette. Riley nem szerette, ha siettették. Végtére is történész volt, nem pedig orvos, akinek pillanatok alatt kell diagnózist mondania.
– Kétségkívül elegáns – szólalt meg jó fél perc múlva Riley. – A görögök azonban gondot jelenthetnek.
– A görögök? Hogyan? – kérdezte meglepetten Ryan.
– A helyzet az, hogy elég rossz viszonyban vagyunk a görög katolikusokkal. Az időnk felét azzal töltjük, hogy egymást marjuk különféle adminisztrációs kérdések miatt. Szomorú, de a rabbik és az imámok sokkal barátságosabbak egymással, mint a papok és a pópák. Éppen ez a vicces a vallásos emberekben: nem lehet kiszámítani, hogyan reagálnak arra, amit felvetsz nekik. A legtöbb vita éppen a szent helyek miatt van: képtelenek vagyunk megegyezni velük a felügyeletüket illetően. Tavaly például amiatt tört ki a viszály, hogy nem tudtuk eldönteni, ki tartsa az éjféli misét a Születés templomában. Lehangoló, nem?
– Azt akarja mondani, hogy a terv azért vallhat kudarcot, mert két keresztény felekezet...
– Én csak azt mondtam, hogy gondot jelenthetnek, dr. Alden. – Riley tűnődött egy sort. – Erős gyeplővel kell irányítani a trojkát, és akkor menni fog. Mindenesetre úgy gondolom, elég nemes célról van szó ahhoz, hogy minden nehézség ellenére működjön a dolog. A görögöket mindenképpen meg kell nyerni. Ők és a mohameDanok ugyanis nagyon jól kijönnek egymással.
– Hogy lehetséges ez?
– Annak idején, amikor Mohamedet elűzték Mekkából a pogányok, a Szent Katalin-kolostorban talált menedékre a Sínai-félszigeten. Ez egy görögkeleti kegyhely. Gondját viselték, amikor barátra volt szüksége, és ezt a mohamedánok nem felejtették el. A kolostor azóta is a védelmüket élvezi. Csúnya dolgok történtek a térségben az elmúlt ezer év során, de a kolostort és lakóit soha senki nem bántotta. Tudom, hogy most meg fognak lepődni, de lenyűgöző vallásnak tartom az iszlámot. Mi, nyugatiak hajlamosak vagyunk megfeledkezni erről a sok őrült miatt, akik mohameDannak tartják magukat. Mintha a kereszténységet nem járatták volna le éppen elegen. Rengeteg nemes tana van az iszlámnak, arról nem is szólva, hogy soha nem üldözték a tudósokat. Persze erről se tudnak errefelé.
– Egyéb akadály? – kérdezte Jack. Tim atya felnevetett.
– A bécsi zsinat! Hogy felejtetted el, Jack?
– Hogy mi? – hördült fel Alden.
– Ezernyolcszáztizenöt. Mindenki tudja! A napóleoni háborúkat követően Svájcnak meg kellett ígérnie, hogy soha többé nem fog zsoldosokat exportálni. De biztos vagyok benne, hogy ezt a problémát meg lehet oldani. Ah, bocsásson meg, dr. Alden. A pápa testőrségét teljes egészében svájciak alkotják, így volt ez valamikor a francia király esetében is: az ő testőrei az utolsó szálig meghaltak, miközben Lajost és Marie Antoinette-et védték. Majdnem ugyanez történt egyszer a pápa csapataival is, de nekik sikerült elég ideig feltartóztatniuk az ellenséget ahhoz, hogy egy kisebb különítmény biztonságos helyre menekíthesse a pápát. Ha jól emlékszem, a Gandolfo-palotába. Elég az hozzá, hogy Svájc legfőbb „exportárucikkei” rettegett katonák hírében álltak, olyannyira, hogy a bécsi zsinat arra kötelezte a svájciakat, hogy tartsák otthon a harcosaikat. Svájcon kívül csakis és kizárólag a Vatikánban szolgálhatnak. De, mint mondtam, ezen lehet segíteni. A svájciak nyilván nem bánnák, ha nőne a presztízsük a térségben. Ezzel további ügyfeleket csábíthatnának a bankjaikba és a szállodáikba.
– Ráadásként pedig megkaphatnák tőlünk a legújabb haditechnikát – tette hozzá Jack. – M1-es tankokat, Bradley harci járműveket, celluláris kommunikációs eszközöket...
– Ugyan, Jack – csóválta meg a fejét Riley.
– Komolyan beszélek, atyám. A küldetés természete határozott fellépést követel, ehhez pedig nehézfegyverek kellenek. Ha másért nem, hát elrettentő erejük miatt. Demonstrálnunk kell, hogy komolyan gondoljuk. Ha ezt megtettük, akkor a különítmény többi része akár Michelangelo bohócjelmezét is viselheti, és alabárddal a kezében modellt állhat a fényképezőgépeiket kattogtató turistáknak.
Riley nem szállt vele vitába.
– Azt kell mondanom, uraim, hogy tetszik az ötlet eleganciája. A legnemesebb érzésekre apellál, így vagy úgy minden érintett hisz Istenben. Azzal, hogy az ő nevében szólunk hozzájuk... hm... hát éppen erről van szó! Isten városa. Mikorra szeretnének választ kapni?
– Nem életbe vágó – felelte Alden.
Riley vette az üzenetet. A Fehér Ház szeretne lépni az ügyben, de egyelőre csak puhatolózik.
– Nos, akkor annál jobb. A javaslatnak még úgyis át kell vergődnie a bürokrácia útvesztőin. Ne feledjék, a Vatikán „büszkélkedhet” a világ legrégebbi, folyamatosan működő bürokratikus rendszerével.
– Éppen ezért fordultunk önhöz, atyám – bólintott Ryan. – A rendfőnök segíthet megolajozni a rendszer berozsdásodott kerekeit.
– Nem beszélhetsz így a szentszékről, fiam – nevetett Riley. – Ez eretnekség!
– Az nem lehet, én hithű katolikus vagyok – vigyorgott Ryan.
– Jól van, tájékoztatom őket – ígérte az atya. Még ma, tette hozzá a szeme.
– Diszkréten, kérem – mondta Alden.
– Diszkréten – nyugtázta Riley.
Tíz perccel később Timothy Riley atya már az autójában ült, és georgetowni irodája felé robogott. Gondolatban már az üzenet szövegét fogalmazta. Az irodájába érve megkérte titkárát, hogy ne kapcsolja be a hívásokat, aztán bezárkózott a szobájába, és elindította a számítógépét. Legelőször egy lemezt helyezett be, amely lehetővé tette a görög karakterek használatát. Riley nem volt gyakorlott gépíró, még kevésbé görög gépíró, így jó egy órájába beletelt, mire bepötyögte a levelet. Az üzenetet attikai görög dialektusban, a filozófusok – Platón és Arisztotelész – nyelvén írta. Ezt a dialektust a világon mindössze negyven-ötvenezren beszélték, éppen ezért a Vatikán előszeretettel használta bizalmas szövegek rögzítésére.
Miután bevitte az üzenetet, Riley kihúzott egy fiókot, és tárcsázta a kódot az apró, de biztonságos széf ajtaján. A széfben, mint azt Ryan már régóta sejtette, egy kódkönyv lapult. Házilag nyomtatott példány volt, a rendfőnök egyik fiatal beosztottja készítette. Rileynak nevetnie kellett. Mintha nem is pap lett volna, hanem valamilyen szuperügynök. Pedig nem ő volt az első pap, aki kódkönyvet használt. A Vatikán már évszázadok óta alkalmazta a titkosítást, ha kényes természetű adatok továbbításáról volt szó. Ezen a napon a kulcs egy hosszú idézet volt Arisztotelész „A létező mint létező” című értekezéséből, hét elhagyott szóval és négy groteszk helyesírási hibával elferdítve. A többiről egy kereskedelmi forgalomban is kapható rejtjelező program gondoskodott. Riley kinyomtatta a kilencoldalnyi szöveget, elfaxolta a Vatikánba, aztán ledarálta a papírokat. Mire végzett, jócskán benne járt a délutánban, és még rengeteg munka várta a titkár íróasztalán. Egy üzletember ilyenkor káromkodott volna, Riley atya azonban beérte egy csendes sóhajjal.

 

– Nem tetszik ez nekem – morogta a látcső mögül Leary.
– Nekem se – értett vele egyet Paulson. A tízszeres nagyítású táv-csövön át jóval kevesebbet látott, mint társa, de ez is bőven elég volt. Semmi okuk nem volt az elégedettségre. A célpontra már tíz éve vadászott az FBI, mindeddig eredménytelenül. A két különleges ügynök és egy rendőrbíró halálában vétkes John Russellt – egyéb nevein Matt Murphyt, Richard Burtont vagy Vörös Medvét – egy titkos társaság, a Sziú Nemzetség Harcosainak Szövetsége bújtatta éveken át. Nem mintha John Russell valami nagy indián harcos lett volna. A férfi Minnesotában született, távol a sziú rezervátumtól, és piti bűnözőként kezdte. A börtönben fedezte fel etnikai hovatartozását, és kezdett úgy gondolkodni, mint a perverz elképzeléseiben élő bennszülött amerikaiak – amivel Paulsont sokkal inkább emlékeztette Mihail Bakunyinra, mint Kocsizra vagy Tuhulhulzotra. Miután később csatlakozott egy szintén börtönben fogant csoporthoz, az Amerikai Indián Mozgalomhoz, Russell végrehajtott féltucatnyi értelmetlen akciót, kioltotta három szövetségi tiszt életét, aztán eltűnt. De előbb vagy utóbb mindegyik előkerült, és ezen a napon John Russellen volt a sor. A Harcosok Szövetsége óriási hibát követett el: kábítószer-csempészettel próbált pénzt szerezni. Kanadaiakkal készültek üzletet kötni, amikor egy informátor feldobta őket.

 

A kanadai határ közelében voltak, egy kísértetiesen elnéptelenedett faluban. Az FBI túszmentő egysége, megmentésre váró túszok híján, az Iroda elit SWAT [8] teamjeként lépett fel. A helyszínre kiküldött Dennis Black osztagvezető irányította tízfős különítmény a helyi FBI-iroda vezetőjének lett alárendelve; ez volt az a pont, ahol az egyébként hatékony, összeszokott csapat lendülete megtorpant. Az „eredmény” nem is maradt el. Az irodavezető bonyolult csapdát terveit ki, amely már eleve rosszul indult, és majdnem tragédiába torkollt. Öt ügynök már most kórházban feküdt – három közúti baleset miatt, kettő pedig súlyos lőtt sebekkel. Ezzel szemben egy célpontot sikerült hidegre tenni, egy másik pedig úgy tűnt, hogy megsebesült, de ebben senki nem volt biztos. A többiek – három-négy ember, ezt se tudták biztosan – egy hajdani motelben húzták meg magukat. Hogy miként értesítették a médiát, az se volt világos: talán még működött a motel telefonhálózata, talán saját celluláris „téglával” rendelkeztek. De nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy a környéket elárasztották a riporterek. Az irodavezető rajtuk keresztül igyekezett menteni megtépázott szakmai hírét.
– Bill Shaw szét fogja rugdosni a fickó tökét – jegyezte meg Leary.
– Sokat érünk vele – felelte Paulson. – Mellesleg miféle tökét?
– Mi a helyzet? – kérdezte rádión Black.
– Mozgást látok, de nem azonosítható a személy – felelte Leary.
– A célpontok azt kérik, hogy engedjünk be egy tévériportert és egy operatőrt. Az irodavezető már jóváhagyta.
– A francba. Meg se próbáltad...
– De igen – vágta rá Black. – Mire közölte velem, hogy itt ő a főnök. – Az Iroda közvetítője, egy pszichiáter, aki keserű tapasztalatok árán szerezte tudását, még kétórányi távolságra volt; az irodavezető viszont produkálni akart valamit az esti híradónak. Black minden meggyőzőképességét latba vetette, de hasztalan.
– Milyen kár, hogy a hozzá nem értés nem bűn. Most letartóztathatnák ezt a seggfejet – jegyezte meg Leary a társának. Ezeknek a fickóknak már csak egy túsz hiányzik. Miért ne adjunk hát nekik mindjárt kettőt is? Legalább lesz miről tárgyalniuk a közvetítővel.
– Hallgatlak, Dennis – mondta Paulson.
– Saját felelősségemre életbe léptetem a vészhelyzetre vonatkozó szabályzatot – felelte az osztagvezető. – A riporter egy nő. Huszonnyolc éves, szőke és kék szemű, magassága körülbelül százhatvanöt. Az operatőr egy sötét bőrű férfi, magassága nagyjából százkilencven. Dióhéjban elmondtam neki, mire kell figyelnie. Okos fickó, de attól tartok, ez itt nem elég.
– Értettem, Dennis.
– Mióta vagy a távcső mögött, Paulson? – kérdezte Black. A szabályzat értelmében egy mesterlövész legfeljebb harminc percet tölthetett készenlétben a puskája mögött. Legalább mi tartsuk be a szakma szabályait.
– Negyedórája, Dennis. Rendben vagyok. Hoppá! Látom a tévéseket.
Közel voltak a motelhez, alig tizenöt méterre a blokk bejáratától. A fényviszonyok eléggé mostohák voltak; már csak kilencven percük maradt napnyugtáig. A szél se kedvezett, pontosan keresztben nyargalt át előttük a prérin, délről északra, negyvencsomós sebességgel. Ez ekkora távolság esetén akár tízcentis mellétrafálást is eredményezhetett.
– Az irodavezető jóváhagyta a készültségi fokozatot – közölte Black.
– Mégse akkora seggfej... – felelte rádión Leary – ...mintha kétszer akkora lenne. – Dühös volt, nem érdekelte, hogy az irodavezető is hallhatja.
Mind a mesterlövész, mind a megfigyelő terepszínű egyenruhát viselt. Két órájukba telt elfoglalni jelenlegi pozíciójukat, de most gyakorlatilag láthatatlanok voltak. Gubancos álcájukat lehetetlen volt megkülönböztetni a környező bokroktól és a préri füvétől. Leary éberen figyelte a közeledő tévéseket. A lány csinos volt, annak ellenére, hogy frizuráját és sminkjét alaposan tönkretette a por és a szél. Az operatőr akár egy viking testőrének is elmehetett volna. A gond csak az, gondolta Leary, hogy a vikingek idején nem voltak tűzfegyverek.
– Az operatőrön golyóálló mellényt látok. A lányon nem. – Hülye kurva, gondolta Leary. Inkább feldobja a talpát, de nem vesz fel ormótlan cuccokat.
– A fickónak tényleg van némi esze – ismerte el Paulson. Az épületre irányította a puskát. – Mozgás az ajtónál! Egyes számú célpont a célkeresztben. Russell kijön. Egyes számú mesterlövész a célponton.
– Egyes számú célpont befogva – jelentette három másik hang is. John Russell egy nagy testű állat volt. Kétméternyi, százhúsz kilónyi, szétfolyni készülő háj és izom. Öltözéke egy farmernadrágból és egy fejpántból állt. Hosszú, fekete haja volt, mellkasát tetoválások borították. Néhány ezek közül profi kivitel volt, de a többiről lerítt, hogy a börtöntársai készítették. Lustán, arrogánsan mozgott, ezzel is jelezve, hogy törvényen kívülinek tartja magát. Ha ezt megúszná, gondolta Paulson, nem szeretnék összefutni vele egy sötét sikátorban.
– Az egyes számú célpont nagy kaliberű, acélkék revolvert lóbál a kezében – tájékoztatta a csapat többi tagját Leary. Mintha egy „N” méretű Smith lenne... – Hé, Dennis, valami nem stimmel ezzel a taggal.
– Mi a gond? – kérdezte azonnal Black.
– Mike-nak igaza van – szólalt meg Paulson. – Ez készül valamire, Dennis. Be van lőve. Hívd vissza a tévéseket!
De már késő volt.
Paulson a férfi fején tartotta a célkeresztet. Russell már nem ember volt, hanem céltábla, akit a vészhelyzetre vonatkozó szabályok értelmében az első gyanús jelre telibe kellett találni. Paulson újrabecsülte a folyamatosan változó szélerőt, és újrakalibrálta a távcsövet. Az Unertl célkeresztje Russell jobb fülén nyugodott. A fül mindig jó célpontot nyújtott, könnyű volt követni.
A jelenet borzalmasan komikus volt. A riporternő mosolygott, és szorgosan előre-hátra járatta a mikrofont, attól függően, hogy éppen melyikük beszélt. Az operatőr hűségesen vette őket minikamerájával, szembevilágítva Russellt a készülék apró, de erős reflektorával. Russell élénken magyarázott, de a szél miatt Leary és Paulson egyetlen szavát sem értette. A férfi dühös volt, és nem akart lecsillapodni. Eleinte csak gesztikulált a bal kezével, de aztán ökölbe is szorította, ujjai pedig megfeszültek a jobb kezében tartott revolver agyán. A szél a riporternő mellére simította a vékony selyemblúzt, s mint látható volt, a hölgy nem viselt melltartót. Russell azonban, annak ellenére, hogy nagy nőfaló hírében állt, még csak oda sem nézett. Persze érthető volt, hogy ilyen körülmények közt nem a női test kellemein jár az esze. Vagy mégis?
– Gond van!
Russell bal kezével elkapta a riporter jobb karját. A nő ki akarta rántani a szorításából, de Russell ujjai bilincsként tartották. Az operatőr levette fél kezét a Sonyról, és közelebb lépett. Jó erőben volt, talán sikerült is volna lefejtenie Russell kezét a nőről, de a célpont kezében ott volt a pisztoly, és emelkedni kezdett.
– Rajta vagyok! – közölte a többiekkel Paulson. Állj le, te barom, ÁLLJ LE! Nem hagyhatta, hogy Russell ráemelje a revolvert az operatőrre. Russell keze azonban nem állt meg.
A puska dörrenése megállította az időt, akár egy fényképezőgép. A szél a lehető legrosszabb pillanatban szólt közbe, jobbra sodorva a lövedéket, amely így, ahelyett hogy Russell fülén ment volna be, az arccsontján találta el a célpontot. A golyó szétrobbant az ütközéstől, szabályosan letépve az arcot a koponyáról. Az orr, a szemek és a homlok véres köddé párologtak. Csak a száj maradt, egy hatalmasra látott, ordító, véres lyuk. Russell az utolsó erejével meghúzta a ravaszt, aztán nekivágódott a riporternőnek, és elterült. Egy darabig még az arca helyén tátongó üreget markolászta, aztán mozdulatlanná ernyedt. Az operatőr is a földön feküdt, egyedül a riporternő maradt állva. A nő bambán bámulta a lába előtt heverő holttestet. Az egész olyan gyorsan történt, hogy még fel sem fogta. Arcát és blúzát véres emberi szövetdarabok terítették be, de egyelőre még ennek sem volt tudatában. „Gyerünk, gyerünk, gyerünk!” – ordította a fülhallgató. Paulson a csőbe csúsztatta a második töltényt, és az ablakra irányította a célkeresztet. Egy arc bújt elő a függöny mögül. Ismerősnek tűnt a fényképekről. Az egyik célpont volt az, egy rosszfiú. Puskát tartott a kezében, egy özönvíz előtti Winchestert. A férfi felemelte a puskát, de Paulson gyorsabb volt nála. A golyó pontosan az orrnyereg fölött találta el a kettes számú célpontot, bizonyos William Amest.
Az idő megelevenedett. A túszmentő egység fekete Nomex overallt és golyóálló mellényt viselő emberei rohantak be a képbe. Ketten elvonszolták a riporternőt, másik kettő ugyanezt tette az operatőrrel. Egy fény- és hanggránátot dobtak be a kitört ablakon. A robbanást követően Dennis Black és három embere behatolt a nyitott ajtón. Nem lehetett lövéseket hallani. Tizenöt másodperccel később a rádió megreccsent.
– Itt az osztagvezető. Az épületet átkutattuk. Két halott célpont. A kettes számú célpont William Ames. A harmadik Ernest Thorn, aki a jelek szerint már jó ideje halott. Két lőtt seb van a mellkasán. A célpontok fegyvereit semlegesítettük. A hely biztosítva. Ismétlem, a hely biztosítva.
Paulson feltápászkodott, összeszedte a holmiját, és dühösen a helyszínre csörtetett. Az irodavezető már ott volt, és szolgálati fegyverrel a kezében Russell vérbe fagyott teste előtt pózolt.
– Szép munka volt! – vigyorgott Paulsonra. Ez volt az utolsó baklövése ezen a napon.
– Te hülye, nagyképű segg! – rontott neki Paulson. – Ezek az emberek miattad haltak meg! – Elkapta a pasast a zakójánál fogva, és felkente a falra. Leary odaugrott, és elrángatta a föléjük rendelt ügynöktől.
Dennis Black tekintetéből megvetés sugárzott.
– Takarítsd fel a mocskodat – vetette oda az irodavezetőnek, és odébb terelte az embereit. – Hogy vannak a tévések?
Az operatőr a hátán feküdt, és őket kamerázta. A riporternő a járdaszélen térdelt, és hányt. Jó oka volt rá. Egy ügynök már letörölte az arcát, méregdrága blúza azonban még mindig maga volt az iszonyat. A kis cicababa kellemetlen, rémálmokkal teli heteknek nézett elébe.
– Jól van? – kérdezte Dennis az operatőrt. – Nem kapcsolná ki végre azt az átkozott készüléket?
A férfi leengedte a kamerát, és kikapcsolta a reflektort.
– Kösz a jó tanácsot, testvér – tapogatta meg az oldalát. – Levelet fogok írni a mellény gyártójának, hogy megköszönjem... – Elakadt a hangja. Csak most fogta fel igazán, hogy mi történt vele. – Te jó ég! Magasságos isten! – rebegte sokkoltan.
Paulson odament a Chevy Carryallhoz, és elzárta a puskát a tokba. Leary meg egy másik ügynök is ott volt; mindketten azt bizonygatták, hogy jól tette, amit tett. Paulson tudta, hogy ez vár rá az elkövetkező időszakban: addig fogják győzködni, míg maga is el nem hiszi, hogy tényleg helyesen cselekedett. Nem most ölt először embert, de embert ölt, és ezt nem lehetett megszokni.
A riporter végigment a poszttraumatikus sokk összes fázisán. Letépte magáról a véres-ragacsos blúzt, nem törődve azzal, hogy nincs rajta melltartó, és sikítva elhajította. Egy ügynök takarót terített a hátára, és beültette egy autóba. Közben a tévéstábok közelebb merészkedtek az épülethez. A nőben a konkurencia láttán felülkerekedett a riporter; ki akart szállni, hogy beszámoljon a történtekről, mire Dennis közölte vele, hogy kár a gőzért, mert az operatőrét lövés érte. Szerencsére, tette hozzá vádlón, a férfi golyóálló mellényt viselt. A riporternő ezzel át is volt segítve a következő fázisba: remegett, mint a nyárfalevél, s közben örült, hogy még egyáltalán remegni tud. Dennis biztos volt benne, hogy legközelebb nem fog mellény nélkül egy fegyveres bűnöző közelébe menni. Ezt a leckét, míg él, nem felejti el. A felvétel azonban megvolt, és senki nem akadályozhatta meg, hogy a CBS le is adja. Mind az operatőr, mind a riporter számíthattak rá, hogy a hírosztály vezetője elismerésben fogja részesíteni őket, mert a felvételen minden megvolt, ami egy szenzációs híranyagba kellett: dráma, halál és egy bátor riporternő, aki ráadásul még vonzó is.
Mint sejthető volt, az anyag vezető hírként szerepelt a csatorna esti híradójában, s másnap a többi tévétársaság is leadta a reggeli műsoraiban. Minden esetben komor hangon figyelmeztették a nézőket, hogy megrázó képsorok fognak következni – ezzel is biztosítva, hogy minél több kíváncsi szem tapadjon a képernyőkre. Mivel az ismétlések miatt mindenkinek bőven volt alkalma többször is megnézni a felvételt, csak azok kapcsolták be a videofelvevőjüket, akik valamilyen módon érintve voltak az ügyben. Ezen kevesek egyike volt a Harcosok Szövetségének a vezetője is. Marvin Russellnek hívták.

 

Ártalmatlanul kezdődött, enyhe reggeli gyomorfájásokkal. Eleinte nem is zavarta igazán, bár a délelőtti munka egyre nehezebben ment. Hamarabb kifáradt, és mintha nem lett volna a régi önmaga. Elmúltál harminc, mondogatta magának. Meg aztán bármi lehetett: meghűlés, egy kóbor vírus, a rossz minőségű víz okozta gyomorbaj. Valami, ami majdcsak elmúlik magától. Növelte a hátizsák súlyát, és tele tárat rakott a puskájába. A cipekedés nehezebben ment, mint máskor, de nem hagyhatta, hogy ez a hirtelen jött lustaság felborítsa az életét. Végtére is éppen az elszántságáról, a rendíthetetlenségé-ről volt közismert.
Egy hónapig működött is a dolog. Persze még kimerültebb volt, mint azelőtt, de ezen aligha csodálkozhatott az öt kiló plusszal, amit önszántából cipelt. A jó harcosnak este bizony fáradtnak kell lennie, bizonygatta magának. Ez is csak azt bizonyítja, hogy nappal rendesen végezte a dolgát. Az ellenszer: rendszeresebb alvás és egészséges étkezés. Ez segített is. Még szívósabb lett, mint amilyen volt. Hiszen csak egy primitív mikrobát kellett legyőznie. Hát nem győzött már le ennél nagyobb és rafináltabb organizmusokat is?
A helyzet azonban nem volt ilyen egyszerű. Hiába lett vékonyabb és edzettebb, a fájdalom és a hányinger nem akart megszűnni. A dolog kezdte bosszantani, mert most már a bajtársai is felfigyeltek gyakori rosszulléteire. Az elején még elintézte egy tréfával a dolgot – mondván, hogy biztosan állapotos –, de ahogy teltek a hetek, már ez is csak kínszenvedés volt. Egy hónap elteltével rájött, hogy csökkentenie kell a terheit, ha tartani akarja a tempót a többiek élén. Eletében először a kétely felhői borították el határtalan önbizalma kék egét.
A következő egy hónapban naponta egy órával többet aludt, de nem lazított szigorú életrendjén. A kiadós pihenések ellenére az állapota tovább romlott. Pontosabban nem is romlott, csak nem javult. Lehet, hogy mégiscsak öregszik, ismerte el magának. Hiszen ő is csak egy ember, még ha erről hajlamos is volt megfeledkezni időnként. Ez a természet rendje. Az ember öregszik, és ez ellen nincs mit tenni.
Soha nem panaszkodott, és most egyszeriben zsörtölődő öregember lett belőle. A bajtársai megértőek voltak. Mindegyik fiatalabb volt nála, és már elég régóta ismerték ahhoz, hogy így, a gyengeségeivel együtt is tiszteljék. Miért is ne tették volna? Az, hogy hősiesen küzdött a gondjaival, csak még nagyobbá tette a szemükben. Néhányan különféle házi gyógymódokat ajánlottak, egy közeli barátja és bajtársa azonban azt javasolta, hogy menjen inkább orvoshoz. Bármennyire is ódzkodott ettől, ideje volt tiszta vizet önteni a pohárba. Az ismerőse sógorához fordult, aki Nagy-Britanniában tanult, és jó szakember hírében állt.
Az orvos eleinte nem csinált semmi különösebbet. Kikérdezte betegét, aztán elvégzett egy előzetes vizsgálatot. Nem talált szembeötlő rendellenességet. Bizonyára a stressz az oka, mondta betegének. Az évek során felgyülemlő feszültség meglepő dolgokat tud művelni az emberi szervezettel. Ez esetben, fűzte tovább a gondolatait, minden bizonnyal egy kis emésztőszervi rendellenesség lépett fel, amit megfelelő diétával és enyhe gyógyszerezéssel könnyen kúrálni lehet. Felírta a gyógyszert, aztán megdorgálta páciensét, amiért ilyen sokáig kínozta magát. A büszkeség nem old meg semmit, jelentette ki. A betege tisztelettudóan bólogatott, és megígérte, hogy szigorúan be fogja tartani az utasításait. Komolyan gondolta. Ha tanácsot kértek tőle, ő is elvárta, hogy szó szerint megfogadják azt. Ez így volt rendjén.
Egyheti kezelés után sokkal jobban érezte magát. A gyomra sem vacakolt annyit, de mintha nem olyan lett volna, mint régen. Vagy mégis? Ki emlékezett már arra, hogyan ébredt reggelenként hónapokkal ezelőtt! Az agya végtére is más dolgokkal volt elfoglalva – magasztos eszmékkel, célokkal –, nem ért rá a test dolgaival foglalkozni. Az agy és a test olyan, gondolta, mint a parancsnok és a jó katona. A parancsnok utasít, a hűséges katona pedig maradéktalanul végrehajt. A parancsnok így ráér a lényegi dolgokkal törődni. Ha nem így lenne, akkor nem lenne értelme a hierarchiának.
A teste azonban nem bizonyult jó katonának. Nem volt mit tenni, vissza kellett menni az orvoshoz. Alaposabb vizsgálat következett. Hagyta, hogy megtapogassák és megböködjék a hasát, és vért vegyenek tőle – ennél sokkal kellemetlenebb dolgokra számított. Lehet, hogy mégiscsak valami komolyabbról van szó, magyarázta az orvos, például fertőzésről. De nem kell aggódni, mert ezek kezelésére valók a gyógyszerek. A vidéken egykor igen elterjedt malária is hasonló tüneteket okoz, meg még egy sor másik fertőzés is, de bármilyen félelmetesnek hangozzanak is – és voltak régen –, a modern gyógyászat eszközei ellen nincs esélyük. A tesztek meg fogják nevezni a kórokozót, és akkor már csak be kell szedni a megfelelő gyógyszert. Az orvos tudott betege életcéljáról, és a maga eszközeivel támogatni akarta ügyét.
Két nappal később kellett visszamennie a leletekért. Rögtön tudta, hogy baj van. Gyakran látta ezt a kifejezést a hírszerzők arcán. Valami váratlan. Valami, ami keresztülvágja a terveket. Az orvos megfontoltan beszélt, gondosan megválogatta a szavait. Apránként akarta belecsepegtetni a hírt, de a beteg nem volt vevő erre. Veszélyekkel teli életet választott magának, mindenre fel volt készülve. Követelte, hogy az orvos válaszoljon egyenesen a kérdéseire, így is történt. A férfi szenvtelen arccal fogadta a hírt. Hozzá volt szokva a nehézségekhez, és tudta, mi vár rá az út végén. Az, amit nemegyszer ő maga segített kiosztani másoknak. Hát ez volt a helyzet. Megkérdezte, mit lehet tenni, és a válasz kedvezőbb volt, mint remélte. Akadtak lehetőségek, de hogy sikerülni fog-e valamelyik vagy sem, azt az orvos nem tudhatta. Nem akarta hitegetni a betegét. Majd az idő megmondja. A beteg jó fizikai állapota sokat segíthet, és ugyanígy az is sokat jelent, hogy minden erejével küzd a betegség ellen. Az eltökéltség, a gyógyulni akarás nagyon fontos, magyarázta az orvos. A beteg ezt mosolyognivalónak találta, de fékezte magát. Inkább halj meg bátran, mint hogy oktalanul reménykedj. Különben is, mi a halál? Hát nem az igazságért vívott harcnak szentelte életét? Nem Isten akarata szerint cselekedett? Miért kellene félnie a haláltól?
De éppen ez volt a bökkenő. Az a fajta ember volt, aki nem számolt a kudarccal. Egy célt jelölt ki magának, és eltökélte, hogy valóra váltja azt, bármibe is kerüljön. Mindent feláldozott, amije volt, vagy amije lehetett volna – a szülei emlékét, a tanulással eltöltött éveket, a békés házaséletet, a családot –, és választotta helyettük a nélkülözést, a veszélyt, az egyhangúságot. Mindazt, ami a fényes célhoz vezető utat szegélyezte.
És most? Minden hiába? Soha nem élheti meg azt a napot, amikor álma valóra válik? Ennyire könyörtelen lenne Isten? Nem. Ezt nem fogja hagyni. Isten nem teheti ezt vele. Meg fogja érni azt a napot – vagy a közeledtét. Akkor majd nyugodtan hunyhatja le a szemét, mert nem volt hiábavaló az a sok igyekezet, az a sok áldozat. Ebben nem engedhetett.
Ismael Qati eltökélte, hogy hűen követni fogja orvosa utasításait, és le fogja győzni a belső ellenséget – ugyanúgy, ahogyan azt a külső ellenfeleivel tette. Közben pedig meg fogja kettőzni az erőfeszítéseit, és Isten segítségével végrehajtja a küldetését. De nem fogja elkapkodni. Azt fogja tenni, amit eddig is tett: várni fogja az alkalmat. Készenlétben, türelmesen. Lépéseit mindig is hűvös logikával irányította. Ezért volt olyan hatékony.

 

 

2.
Lépések

Riley atya levelét egy római irodában köpte ki a faxgép. Az éjszakai hivatalsegéd letépte a papírkígyót, összehajtogatva a gyűjtőkosárba lökte, aztán visszaült a helyére, és folytatta a magolást: Aquinói Szent Tamás metafizikai értekezéseiből kellett vizsgáznia. Pontban reggel hétkor Alcalde jezsuita rendfőnök személyi titkára, egy Hermann Schörner nevű fiatal pap jelent meg az irodában. Legelső dolga az volt, hogy átnézte az éjszaka érkezett faxokat. Az Amerikából érkezett levél a harmadik volt a kupac tetejétől számítva, így alig pár perccel hét után az ifjú pap már javában dekódolt. Ez is a feladatai közé tartozott, de egyáltalán nem volt szokványos munka. A fax tetején látható számok a feladót és az üzenet prioritását jelölték. Schörner atya gyorsan átnézte az éjszakai termés többi részét, aztán fürgén munkához látott.
Az eljárás pontosan a fordítottja volt annak, amit Riley atya csinált, abban az értelemben is, hogy Schörner gyorsabban gépelt, és rutinosabban használta a számítógépet. A szöveget szkennerrel beolvasta a gépbe, kijavította a betűfelismerő hibáit, majd ráeresztette a dekódoló programot az üzenetre. Nem telt bele sok idő, s a tintasugaras nyomtatóból már elő is bújtak az attikai görög nyelven teleírt papírlapok. Az egész mindössze húsz percig tartott, szemben Riley atya három órájával. Az ifjú pap lefőzött két adag kávét, és a nap második csészéje mellett elolvasta a levelet. Milyen érdekes, tűnődött, miután az utolsó lapot is letette.
Francisco Alcalde rendfőnök egy hatvanöt éves örökifjú volt, aki tekintélyt parancsoló kora ellenére még mindig ördögien püfölte a teniszlabdát, és olyan nyaktörő sebességgel síelt a szentatya alpesi kirándulásain, hogy azt még nézni is rossz volt. Ez az őszülő, kosárlabdázó alkatú férfi tizenegy nyelven beszélt, és Európa egyik legjobb középkorszakértője volt. De mindenekelőtt pap volt, az egyik legrégebbi, és kétségkívül a leghatalmasabb rend főnöke. Ez pedig annyi feladatot rótt rá, hogy se a tanításra, se a lelki szolgálatra nem maradt ideje. Éppen ezért Alcalde atya nem is szándékozott élete végéig hivatalban maradni. Még néhány év, aztán keres magának egy egyetemi tanszéket, hogy továbbadhassa tudását az ifjaknak, a hétvégeken pedig misézni fog egy kisebb templomban, s vigyázó szemmel terelgetni fogja a nyáját. Ez, gondolta, méltó befejezése lesz istenfélő életének.
– Guten Morgen, Hermann! – viharzott át az előszobán.
– Bongiomo – felelte a fiatal német, aztán görögre váltott. – Nem ártana elolvasnia ezt.
Alcalde kíváncsian a levélre pillantott, összevonta bozontos szemöldökét, aztán intett a titkárnak, hogy kövesse. Schörner fogta a főnök kávéját, és beügetett utána az irodába.
– Délután négyre lefoglaltam a teniszpályát – közölte, miközben a kávét szervírozta.
– Szóval megint porig akar alázni? – nevetett Alcalde. Schörner még nála is jobban teniszezett. A fiatalembert azzal ugratták a testvérek, hogy akár profinak is elszegődhetne, csak akkor a rend nevét a „Lelki és Testi Istápolás Kft.”-re kellene módosítani. – Akkor lássuk a medvét.
Schörner átadta neki a kilencoldalas levelet.
Alcalde feltette az olvasószemüvegét, és figyelmesen elolvasta Riley atya üzenetét. Annyira belemélyedt a szövegbe, hogy a kávéról teljesen megfeledkezett.
– Figyelemre méltó – mondta hosszas tűnődés után. – Mintha már hallottam volna erről a Ryan nevű pasasról. Nem a titkosszolgálatnál van?
– A CIA főigazgató-helyettese. Nálunk tanult, a Boston College-ban és Georgetownban. Elméleti szakember, de terepmunkát is végzett nem egy alkalommal. Nem tudunk róla mindent, de amit tudunk, az csupa pozitívum. Riley atya is nagyra tartja őt.
– Igen, tudom. – Alcalde és Riley atya harminc éve jó barátok voltak. – Tim úgy véli, tiszták a szándékai. Maga mit gondol, Hermann?
– Azt, hogy ez minden bizonnyal egy Istennek tetsző elképzelés – felelte komoly arccal a titkár.
– Nekem is ez a véleményem. Éppen ezért mielőbb nyélbe kell ütni. És az amerikai elnök?
– Gondolom, őt még nem tájékoztatták. Vagy úgy értette, hogy róla mi a véleményem? – Schörner vállat vont. – Lehetne jobb ember is.
– Melyikünk nem?
– Igaza van, atyám.
Milyen programom van még mára a tenisz mellett? – Schörner felsorolta a rendfőnök napirendjét. – Köszönöm. Nos... először is kérem, hívja fel D'Antonio bíborost, és mondja meg neki, hogy sürgősen beszélnem kell vele. Ha sikerült időpontot egyeztetnie vele, akkor valahogy rendezze át a programomat. És kérem, Timothyt is hívja fel. Mondja meg neki, hogy köszönjük a figyelmességét, és intézkedünk.

 

Ryan kábán az ablakhoz botorkált, és egy erőtlen mozdulattal kizárta a hálószobából a Maryland keleti partjánál ásítozó napot. Cathynek ma nem kellett bemennie a Hopkinsba, de hogy miért, arra Ryan nem tudott visszaemlékezni. Hadd aludjon... Kivonszolta magát a fürdőszobába, és kinyitotta a gyógyszeres szekrényt. Bekapott két extra erős Tylenolt, s leöblítette vízzel. A tegnapi görbe este már zsinórban a harmadik volt, de nem tehetett róla. Minél többet dolgozott és minél kimerültebb volt, annál nehezebben jött álom a szemére, de nem akart altatókat szedni. Az alkohol sokkal természetesebb kábítószer, érvelt magának.
– A francba... – szörnyedt el a tükörképe láttán. Borzalmasan nézett ki. Kikullogott a konyhába, hogy főzzön egy kávét. A gyomra bűnbánó teniszlabdává zsugorodott a konyhaszekrényen hagyott borosüvegek láttán. Másfél üveg, emlékeztette magát. Nem kettő. Az egyik üveg már fel volt bontva. Nem is olyan sok. Bekapcsolta a kávéfőzőt, és átment a garázsba. Beült az autóba, és kigurult a kapuhoz az újságért. Nemrégen még kigyalogolt érte, de a fenébe is, mentette magát, most nem volt felöltözve. Ez volt az igazi oka... Az autórádió egy nonstop hírcsatornára volt állítva. A bemondó az előző napi focimeccsek eredményét sorolta. Az Orioles már megint veszített. A mindenit, hiszen megígérte Jacknek, hogy elviszi egy meccsre! Mikor is volt ez? Igen, amikor lekéste a legutóbbi Kisliga mérkőzést. És mikor fogsz rá sort keríteni? – kérdezte magától. Jövő áprilisban? A fenébe...
Majdcsak sort kerít rá valamikor. Végül is még csak most kezdődött el a futballidény, s az iskolai szünet is hátra volt még. El fogja vinni a kölyköt. Biztosan. Az anyósülésre hajította a reggeli Postot, és visszagurult a garázsba. A kávé már lefőtt. A nap első pozitív eseménye. Ryan teletöltött magának egy csészét, és úgy döntött, ma sem reggelizik. Ostobaságot művelsz, mondta egy belső hang. A gyomrod már így is selejtes, és ez a méreg nem fog segíteni. Ryan az újságra koncentrált, hogy elnémítsa a hangot.
Szinte hihetetlen, hogy a titkosszolgálatok mennyire függnek a sajtótól. És itt nem arról van szó, hogy a sajtó árgus szemekkel figyeli a munkájukat, hanem valami ennél jóval egyszerűbbről: az újságokról mint információforrásokról. Mind a titkosszolgálatoknak, mind az újságoknak megvannak a maguk informátorai, de míg az előbbiek fizetnek a hírekért, addig az újságírók olyanoktól kapják őket, akik vagy lelkiismereti okoktól vezérelve, vagy bosszúvágyból szivárogtatnak ki információkat. Márpedig ennél hitelesebb nincs, ezt bármelyik hírszerző tiszt megmondhatja. Az érzelem sokkal nagyobb hajtóerő, mint a pénz. Aztán ott vannak a dicsőségre szomjazó oknyomozó riporterek, akik valami olyan érzékkel szagolják ki a bűzt, hogy azt még egy profi hírszerző is megirigyelhetné. Persze sokan szeretik ki is színezni a sztorijaikat, de ezeket hamar megtanulja kiszűrni az ember. Ryan például sokkal jobb információforrásnak tartotta a Postot, mint a német ügyosztályt. Több és részletesebb információt kapott az újságból. A mai szám azt mondta, hogy a Közel-Keleten pillanatnyilag csend van. Úgy tűnt, az irakiakkal is sikerült megegyezésre jutni. Legfőbb ideje volt. Már csak Izrael ügyét kellene rendezni, gondolta Ryan. Milyen szép is lenne végre rendben tudni a térséget. A többséggel ellentétben Ryan lehetségesnek tartotta. A kelet-nyugati szembenállásnak is vége – ki hitte volna ezt tíz évvel ezelőtt?
A dolgok odáig „fajultak”, hogy a jövő héten egy KGB-s vezetőt készültek vendégül látni Langleyben. Ryan nem örült a látogatásnak, mert a Cégnek még mindig voltak fizetett informátorai odaát, és a tudat, hogy a CIA és a KGB vezetői összedugták a fejüket, pánikot kelthetett közöttük. (Ez persze ugyanígy igaz lehetett a KGB által pénzelt amerikai informátorokra is.) Az illető egyébként egy régi barátja volt, Szergej Golovko. Barát, fintorodott el Ryan, és inkább a sporthírekre lapozott. Az egyetlen baja a reggeli újsággal az volt, hogy nem hozta le az esti meccsek eredményét.
Mire újból a fürdőszobai tükör elé állt, már sokkal szalonképesebb látványt nyújtott. A gyomra még mindig kavargóit, de két savsemlegesítő tabletta ezt is megoldotta. Negyed hétre már indulásra készen állt. Megcsókolta még alvó feleségét, és kilépett az ajtón. Az autó ebben a pillanatban gurult a kocsifelhajtóhoz. Ryant szörnyen zavarta, hogy a sofőrjének még korábban kell felkelnie, mint neki, hogy időben ideérjen, arról nem is beszélve, hogy kit ültettek a kormány mögé.
– Jó reggelt, doki – üdvözölte morcosan John Clark. Ryan előreült. Egyrészt itt jobban elfért a lába, másrészt úgy gondolta, hogy a férfi sértőnek találná, ha hátraülne.
– Hello, John – felelte.
Már megint betintáztál este, doki? – gondolta Clark. Te balfácán. Hogy lehet ennyire ostoba egy ilyen okos ember? Lefogadom, hogy ma sem reggeliztél – pillantott a főigazgató-helyettes korgó pocakjára. De nem baj, előbb vagy utóbb te is rá fogsz jönni, hogy az éjszakázás és a vedelés a hormonzavaros tinédzsereknek való. Clark ennyi idősen már maga volt a megtestesült egészség. Szerencsére még időben rájött, hogy rossz úton jár, és változtatott az életmódján. Mint utólag megtudta, döntésével az életét mentette meg.
– Csendes éjszakánk volt – jegyezte meg, miután kihajtottak az udvarról.
– Bárcsak mindegyik ilyen lenne. – Ryan fogta a futárdobozt, és beütötte a kódját. A zár zöld villogással jelezte, hogy elfogadta a kódot. Clarknak igaza volt: a doboz csaknem üres volt. Ryan átnézte az anyagot, és felfirkantott magának néhány megjegyzést.
– Este bekanyarodunk Carolhoz és a gyerekekhez? – kérdezte Clark, amikor áthaladtak a 3-as út felett.
– Igen, ma van a napja.
Minden héten benézett hozzájuk. Carol a légierős Buck Zimmer őrmester laoszi származású özvegye volt. Buck halálakor Ryan megfogadta, hogy gondoskodni fog a családról, és be is tartotta ígéretét. Kevesen tudtak erről, még kevesebben a küldetésről, melyben Buck életét vesztette, de Ryannek nagy megnyugvást jelentett. Carolnak most volt egy 7-Eleven üzlete félúton Washington és Annapolis között. Az üzlet szépen jövedelmezett, s az özvegyi nyugdíjjal, illetve a Ryan által kiharcolt tandíjtámogatással együtt bőven elegendő volt ahhoz, hogy Carol tisztességben felnevelhesse és taníttathassa árváit.
– Vajon a punk barátaink hogy vannak? – vigyorodott el Jack. Clark elmosolyodott. Néhány hónappal azután, hogy Carol átvette az üzletet, néhány helyi keményfiú zaklatni kezdte, mondván, megengedhetetlen, hogy egy laoszi nő és félvér kölykei egy egész szupermarketet birtokoljanak egy fajtiszta amerikai kisvárosban. Amikor a dolgok kezdtek elfajulni, Carol értesítette Clarkot. John előbb szép szóval próbálkozott, de a fickók túlságosan tökfejek voltak ahhoz, hogy értsenek belőle. John és spanyol ajkú barátja kénytelenek voltak helyre tenni őket. A lecke ezúttal hatásos volt: a punkok nem mertek visszatérni a környékre, még azután sem, hogy a bandavezér kikerült a kórházból. A helyi rendőrök hálásak voltak, az üzlet forgalma pedig húsz százalékkal megugrott. És ha a térde nem javult meg valami csoda folytán, gondolta elégedetten Clark, a bandavezér is kénytelen lesz valami tisztességes elfoglaltságot keresni magának.
– Hogy vannak a gyerekek?
– Próbálom szoktatni magam a gondolathoz, hogy a nagyobbik ősztől már egyetemista lesz. Sandy is kétségbe van esve. Hé, doki...
– Tessék, John?
– Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de mostanában állandóan másnapos vagy. Nem ártana egy kicsit csökkenteni a fogyasztást.
– Cathy is mindig ezt mondja – sóhajtott Jack. Hozzá akarta tenni, hogy egyébként meg tényleg semmi közöd hozzá, de végül mégse tette. Clark a barátja volt, és ráadásul igazat mondott.
– Az orvosoknak általában igazuk van – mutatott rá John.
– Igen. Csak ez a munkahelyi stressz, tudod. Sosincs megállás...
– Az ivás helyett inkább sportolj valamit, ember. Te vagy az egyik legokosabb pasas, akit ismerek. Cselekedj hát okosan. Téma lezárva.
– Tudsz róla, John, hogy piszok jó orvos lett volna belőled? – nevetett Jack.
– Hogyhogy?
– Ha velük is ilyen „határozottan” beszélnél, a betegeid nem mernék mellőzni a tanácsaidat.
– Én vagyok a legbékésebb ember, akit ismerek – tiltakozott Clark.
– Ez igaz. Még senki nem élt elég sokáig ahhoz, hogy dühösnek láthasson.
Ezért volt Clark a sofőrje. Cabot, a CIA főigazgatója kerek húsz százalékkal leépítette a terepmunkát végző alkalmazottak számát, és az átszervezést a fegyveres egységekkel kezdte. Ryan nem szeretett volna elveszteni egy ilyen tapasztalt és tehetséges embert, ezért Nancy Cummings és egy személyzetis barátja segítségével meghajlított néhány szabályt, megkerült egy harmadikat, s a műveleti igazgatóságtól a biztonságiakhoz helyezte Clarkot. Mindketten jól jártak. Jack biztonságban tudhatta magát mellette, John pedig tovább kamatoztathatta a tudását: a biztonsági és személyvédelmi osztály, a BSZO újoncait oktatta. Ráadásul piszok jó sofőr volt – mint mindig, most is időben tette ki a pincegarázsban Ryant.
Ryan irodája a hatodik emeleten volt berendezve, a főigazgató szerény lakosztálya mellett. A jelző Ryan irodájára is ráillett; a Cégnél valahogy nem dobálóztak a tágas szobákkal. A kilátás se volt egy nagy szám: az ablak alatt a látogatók részére fenntartott parkoló, azon túl a fenyőfák, amelyek a telket a George Washington főúttól és a Potomac folyó völgyétől elválasztották. Az egyetlen pozitívum az irodában Nancy Cummings volt, akit Ryan a hírszerzési igazgatóságról hozott át magával. Régi irodáját – ahol Ryan rövid ideig az igazgatóság helyettes vezetőjeként dolgozott – Clark vette birtokba. Most éppen a holnapi BSZO-konferenciával volt elfoglalva, melynek célja annak megállapítása volt, mely terrorista csoportok jelenthetnek veszélyt a Cégre. Magas rangú CIA-vezetőt eddig még nem ért komoly támadás, de az osztályt nem a történelem foglalkoztatta, hanem a jövő. Ezt pedig igen nehéz volt megjósolni.
Ryan íróasztalán szokás szerint dossziéhalmok tornyosultak. Ezek voltak azok az anyagok, amelyek túl bizalmasak voltak ahhoz, hogy a futárdobozzal kiküldjék őket. Még egy reggeli kupaktanács is várt Ryanre a főigazgatóval és az igazgatóságok vezetőivel. Volt az irodában egy filteres kávéfőző, és mellette egy csésze, amit soha senki nem használt. Nancy gondoskodott róla, hogy sose legyen poros. A csésze James Greer altengernagyé volt, azé az emberé, aki Ryant a Céghez hozta. Ryan soha nem fogott neki Langleyben a napi munkának úgy, hogy ne gondolt volna halott főnökére. Szóval. Megdörzsölte az arcát és a szemét, s rávetette magát a dossziéhalomra. Lássuk csak, mit is tartogat számunkra a világ...

 

A favágó, mint a favágók általában, magas, jókötésű fickó volt. Fiatalon, az állami válogatott védőjeként akár egyetemre is jelentkezhetett volna – az Oklahoma vagy a Pitt kapva kapott volna utána –, de ő inkább bevonult tengerészgyalogosnak. Tudta, képtelen lenne örökre otthagyni Oregont, márpedig egy egyetemi diploma ezt jelentette volna. Egy darabig talán ellett volna profi játékosként, de előbb vagy utóbb kénytelen lett volna elmenni „öltönyösnek”. Nem. Gyerekkora óta a szabadban, a természet közelében érezte jól magát. Jól élt, egy barátságos kisvárosban nevelte a gyerekeit, egészséges körülmények között, friss levegőn dolgozott nap mint nap, és ő volt a legjobb szaki a cégnél, ha egy szép, erős fát kellett kivágni. Valahogy mindig neki jutottak a különleges pélDanyok.
Megrántotta a zsinórt a behemót, kétemberes láncfűrészen, és egy pillantással jelezte a segítőjének, hogy emelheti. A fát már berovátkolták egy szekeréével. Lassan, óvatosan közelítették a fához a fűrészt. A favágó fél szemét a fűrészláncon, a másikat a fán tartotta. Úgy kivágni a fát, hogy még egy félarasznyi se menjen kárba belőle, művészet volt és presztízskérdés. Ő nem úgy dolgozott, mint a fiúk odalent a fűrészmalomban. Még szerencse, hogy ehhez a szépséghez nem nyúlhattak.
Kiemelték a fűrészt, és nekiláttak a második vágásnak. Ezúttal négy percig tartott. A favágó éberen figyelt. Egy szélfuvallat legyintette meg az arcát; a férfi megállt, hogy ellenőrizze, a megfelelő irányból fúj-e. Egy fa, bármekkora is legyen, játékszer a szél számára – különösen ha éket vágtak a derekába.
A segítőjére nézett. Figyeld a szemem, figyeld a kezem! A kölyök komoly képpel bólintott. Még vagy harminc centi, és elég lesz. Az utolsó centimétereket nagyon lassan vágták. Ez volt a legveszélyesebb rész. A biztonsági fiúk közben a szelet figyelték. És... most!
A favágó kihúzta a fűrészt, és letette. A segítője ugyanezt tette, és elhátrált tíz métert, akárcsak a főnöke. Mindketten a fa tövét figyelték. Ha már most kirúg, akkor gond van. De nem tette. Mint mindig, most is olyan szívfájdítóan lassan történt. Ez volt az a fázis, amit a Sierra Club olyan előszeretettel filmezett, és a favágó – ellentétben azzal, amit gondoltak róla – nagyon is értette, hogy miért. A fa olyan lassan, olyan kétségbeesett nyikorgással dőlt el, mintha tudta volna, hogy haldoklik. Küzdött ellene, de már esélye sem volt. A fenébe is, hiszen ez csak a látszat, gondolta a favágó. Ez itt nem ember – ez csak egy fa! A vágat kitárult, mint egy nagyra tátott száj, és a fa zuhanni kezdett. A teteje most már nagyon gyorsan mozgott, de nem ez volt a veszélyes, hanem a töve. Ahogy a törzs és a vízszintes által bezárt szög negyvenöt fok alá csökkent, a fa kettévált. Ekkor rúgott a fa, jó háromméternyit, át a tönk felett. Egy halálhörgésnek beillő reccsenés, és a lombkorona felső ágai begyorsultak. Visítva szelték át a levegőt, a favágó becslése szerint közel hangsebességgel. Aztán bumm, a fa a talajnak csapódott, pattant néhányat, és mozdulatlanná dermedt. Most már csak rönk volt. Ez a jelenet mindig elszomorította. Gyönyörű fa volt.
A japán küldött odajött, megérintette a fát, és mormogott valamit. Mint egy indián, gondolta a favágó. Milyen érdekes. Azt nem tudta, hogy a sinto ugyanúgy animista vallás, mint a bennszülött amerikaiak hite. A fa szellemével beszélget? Hmm. A japán felegyenesedett, és odament a favágóhoz.
– Ön nagy szakértő – mondta a kis japán, és mélyen meghajolt.
– Köszönöm, uram – biccentett a favágó. Ez volt az első „igazi” japán, akivel dolga volt. Szimpatikus fickó, gondolta. Ha valaki még egy fát is így tud tisztelni, az rossz ember nem lehet.
– Milyen kár megölni egy ilyen csodát.
– Ja, szerintem is. Igaz, hogy egy templomba fog kerülni?
– Ó, igen. Nekünk sajnos már nincsenek ilyen fáink, és négy hatalmas, húszméteres gerendára van szükségünk. Ebből a fából mind a négy ki fog telni, nagyon remélem – nézett bűnbánóan a kidöntött fára a japán. – A templom hagyományai szerint a négy mestergerenDanak ugyanabból a fából kell származnia.
– Értem – bólintott a favágó. – És milyen régi a templom?
– Ezerkétszáz éves. A régi gerendák megsérültek a két évvel ezelőtti földrengés során, ezért mielőbb ki kell cserélni őket. Kis szerencsével az új gerendák is ki fogják bírni annyi ideig. Szép, egészséges fa.
A japán küldött felügyelete alatt a fát kezelhető darabokra vágták – bár a „kezelhetőbb” szó sokkal inkább megfelelő lenne. A halott óriást a Georgia-Pacific külön erre a célra összeállított gépei vitték el a vágásterületről, horribilis összegért. A pénz azonban nem volt gond. Miután a fát kiválasztották, a japánok szemrebbenés nélkül fizettek. A küldött még szabadkozott is amiatt, hogy nem a GP fűrészmalmával vágatják ki a gerendákat. A vallás és a hagyomány miatt, magyarázta. A világért sem szeretné megbántani az amerikai munkásokat, akik mind kiválóan végzik a dolgukat. A GP igazgatója gépiesen bólogatott. Neki aztán mindegy. Ennyi pénzért azt csinálhatnak vele, amit akarnak. Egy darabig még szikkadni hagyják, folytatta a japán, aztán hajóra teszik, és átszállítják Japánba, ahol a mesteremberek szertartásosan meg fogják munkálni. Kézzel – tette hozzá az igazgató döbbenetére. Azt, hogy a fa soha nem fog eljutni Japánba, egyikük sem tudhatta.

 

A „problémamegoldó” megnevezés átkozottul félreérthető lehet, ha az ember egy fegyveres testület tagja, mosolygott magában Murray. A derekára szíjazott 10 mm-es Smith & Wesson súlya azonban nemcsak a fegyver erejére, hanem a viselésével járó felelősségre is emlékeztette. Az automatát az íróasztala fiókjában kellett volna hagynia, de nem tehetett róla, odáig volt ezért a hideg testű monstrumért. Bili különben is megértette; egy hullámhosszon voltak. Bili Shaw nem akármilyen FBI-igazgató volt: utcai rendőrként kezdte a karrierjét, éppen ugyanannál a részlegnél, ahol akkoriban Murray is dolgozott. Shaw akkor került a figyelem középpontjába, amikor egymaga letartóztatott két fegyveres bankrablót, mielőtt még a rohamosztag kivonult volna. Farkasszemet nézett a két fickóval, és elhitette velük, hogy hiába vannak ketten, ő akkor is gyorsabb. Kedvessége mögött acélos akarat és borotvaéles elme rejtőzött. Dan Murray büszke volt rá, hogy egy ilyen ember helyettese és problémamegoldója lehet.
– Mondd, mi a fenét csináljunk ezzel az alakkal? – kérdezte bosszúsan Shaw.
Murray becsukta a Harcosok Szövetsége aktáját, és belehörpölt a kávéjába.
– Én azért nem írnám le teljesen a fickót. A helyzet az, hogy zseniálisnak bizonyult korrupciós ügyekben. Egyszerűen nincs nála jobb. A keményfiúkhoz viszont a jelek szerint nincs érzéke. Szerencsére nem okozott jóvátehetetlen kárt. – Ez így is volt. A média hálás volt az IroDanak, és persze Hoskinsnak, amiért megmentette a tévéseket. Az eszükbe sem jutott, hogy esetleg nem kellett volna beengedni őket. Nem ez volt az első eset, hogy az Iroda vállveregetést kapott a jól megérdemelt fenéken billentés helyett. Ha tehát kirúgják Walt Hoskins területi irodavezetőt az ügyetlensége miatt, azzal többet ártanak, mint használnak az FBI tekintélyének. – Biztos vagyok benne, hogy megtanulta a leckét – folytatta Murray. – Walt nem hülye, Bili.
– Az tényleg nem volt semmi, ahogy tavaly bevarrta a kormányzót – ismerte el Shaw. Hoskins tényleg zseni volt korrupciós ügyekben. A pasasnak köszönhetően az Államok egyik kormányzója most egy börtöncellában merengett az élet dolgain. Éppen ez az ügy volt az, ami irodavezetői pozícióba emelte. – Mondani akarsz valamit, Dan?
– Azt, hogy lehetne helyettes irodavezető Denverben – vigyorgott Murray. – Elegáns megoldás, nem? Egy jelentéktelen helyi iroda vezetői posztjáról az egyik legnagyobb körzet korrupcióellenes osztályának a főnökévé lépne elő. Ezzel visszahelyeznénk abba a közegbe, ahol tényleg tud teljesíteni, és ha a szóbeszéd nem alaptalan, akkor bőven lesz tennivalója Denverben. Úgy tűnik, van egy szenátorunk és egy kongresszusi képviselőnk, akik nem elégedtek meg azzal, amijük van. Ráadásul egyesek szerint ez csak a jéghegy csúcsa. Minimum egy húszmillió dolláros vesztegetés. Valamilyen vízügyi projekt a tét.
Shaw elismerően füttyentett.
– Ezek aztán nem adják olcsón magukat. Mekkorát kaszálhat akkor ezen valaki? Tízmillió két tintanyalónak...
– És mint mondtam, lehetséges, hogy ez csak a jéghegy csúcsa. A legutóbbi információk szerint környezetvédőket is megkentek, kormányon kívül és belül. Kire bízzunk egy ilyen ügyet, ha nem Waltra? Való igaz, képtelen előrántani a pisztolyát anélkül, hogy tökön ne lőné magát, de ha korrupcióról van szó, akkor nincs nála jobb. – Murray összehajtotta az ügynök aktáját. – Nos, ennyit tudtam segíteni. Ha esetleg nem tetszene az ötlet, akkor nyugdíjaztasd a fickót. A denveri állás azonban mindenképpen meg fog üresedni. Mike Delaney szeretne eljönni onnan: a fia a GW-n [9] fog tanulni ősztől, ő maga pedig az Akadémián szeretne oktatni. Ennél sterilebb megoldást elképzelni sem tudok. De te vagy a főnök, Bili, neked kell döntened.
– Köszönöm a tanácsot, Mr. Murray – vágott komor arcot Shaw, aztán hirtelen elvigyorodott. – Emlékszel még azokra a boldog időkre, amikor minden gondunk az volt, hogyan cserkésszük be a gonosztevőket? Istenem, de utálom ezt a sok papírmunkát!
– Nem kellett volna annyit elcsípnünk közülük – nevetett Dan. – Akkor most nem itt ülnénk, hanem egy kedélyes toplessbárban, adatgyűjtés címén. Csak azt tudnám, miért hajszolják annyira az emberek a sikert. Azt hisszük, boldogabbak leszünk tőle. Hát egy nagy frászt!
– Úgy beszélünk, mint két szaros vénember.
– Kettő? Én csak egyet látok, Bill – vigyorgott Murray.
– Hogy merészelsz így beszélni a főnököddel? – röhögött Shaw, magára löttyintve a kávét. – Nézd, mit csináltál!
– Ugye megmondtam? Öregszik, igazgató úr!
– Vissza akar kerülni az utcára, Mr. Murray?
– Ó, ne, csak azt ne! Ígérem, hogy alázatos szolgája leszek! Na és hogy van Kenny manapság? – fordította komolyra a szót Murray.
– A napokban kapta meg a kinevezését a USS Maine tengeralattjáróra. Bonnie is jól van. Előreláthatólag decemberben fog szülni. Dan!
– Igen?
– Tetszik a javaslatod. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen megúszhatjuk. Hálás köszönetem.
– Ezért vagyok, Bill. Walt is odáig lesz érte. Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne.
– Ki dolgozik a Harcosok Szövetsége ügyön?
– Freddy Warder. Úgy néz ki, néhány hónapon belül fel tudjuk számolni őket.
– Az szép is lenne – bólogatott Shaw. – Az tényleg vállveregetést érdemelne.

 

Hajnalodott az indiánok földjén. Marvin Russell egy bölény irháján térdelt, arccal napkeletnek. Farmer volt rajta, de a mellkasát és a lábát mezítelenül hagyta. Alacsony férfi volt, de sugárzott belőle az erő. A börtönben kezdett el gyúrni. Eleinte csak unaloműzésként emelgette a súlyzókat, később kényszerből – hogy megőrizze nehezen kivívott pozícióját a börtönlakók hierarchiájában –, most pedig azért, mert a jó erőnlét elengedhetetlen tulajdonsága volt a sziú nemzetség harcosainak. Az ősei büszkék lettek volna rá: olyan vastag karja volt, mint egy átlagos férficomb, a dereka vékony, a válla széles, mint egy NFL-hátvédé [10]. Arra már nem lettek volna büszkék, hogy egy kerékkel több van a fejében, de Marvin Russellt ez nem zavarta, mert ő maga sem tudott róla.
Az élet nem sok jót adott a Russell fivéreknek. Az apjuk alkoholista volt, aki alkalmi munkákból finanszírozta vedeléseit – de csakis azt. Marvin gyerekkora a nélkülözés és a szégyenkezés jegyében telt el.
Szégyellte az apját, aki állandóan részeg volt, és még jobban szégyellte az anyját, aki férfiakkal hempergett a hálószobában, miközben a férje a nappaliban hortyogott hullarészegen. Miután Minnesotából visszatértek a rezervátumba, legalább annyit javult a helyzet, hogy az állam ellátta őket élelemmel. Az iskola viszont kész katasztrófa volt: a tanulókat nem érdekelte az oktatás, a tanárok pedig nem törődtek a diákokkal. A környék egy nagy, poros puszta volt, területén néhány szétszórt, a kormány által emelt csupasz betonházzal. Sehol egy játszótér, egy kosárlabda- vagy baseballpálya. De minek is, amikor a Russell fiúknak még egy lyukas baseballkesz-tyűjük sem volt. Karácsonyra is mindig ugyanazt kapták: két hét iskolaszünetet. A többi valaki másnak jutott, így nőttek fel, magukra és egymásra utalva. Már korán megtanulták, mit is jelent az, hogy „önellátás”.
Azzal vigasztalták egymást, hogy jó dolguk van, mert legalább azt csinálhatnak, amit akarnak. Ilyen körülmények közt érthető, hogy hamarabb megtanultak lőni és vadászni, mint olvasni. Szükség is volt rá. A vacsora nemegyszer az volt, amit ők hurcoltak haza huszonkettes kaliberű lyukakkal az oldalán. A főzés feladata is általában rájuk hárult. Bár rajtuk kívül még bőven akadtak elhanyagolt kölykök a településen, nem kétséges, hogy ők éltek a legmostohább körülmények között, és míg a többiek közül soknak sikerült felülkerekednie a körülményein, a Russell testvérpár nyomorúsága és a jólét közt áthidalhatatlan szakadék tátongott. Amikor már elég nagyok voltak ahhoz, hogy kilássanak a kormány mögül, elkötötték apjuk tragacsát, és éjszakánként több száz kilométert autóztak, hogy távoli kisvárosokban beszerezzék azt, amit a szüleik nem voltak képesek megadni nekik. A sors iróniájaként éppen egy sziú volt az, aki először tetten érte őket. A férfi istenesen megrakta a két fiút, és azzal bocsátotta őket haza, hogy reméli, egy életre megtanulták a leckét. Meg is tanulták. Attól kezdve csak sápadtarcúaktól loptak.
A következő alkalommal egy vegyesboltban kapta őket lopáson egy rendőr. Ha ekkor alaposan megleckéztetik őket, talán még nem lett volna késő. Balszerencséjükre azonban a bíró egy jószívű, de naiv pasas volt: megszánta a nyomorultakat, és javítóintézet helyett tanácsadásra küldte őket. Itt egy nagyon komoly és nagyon lelkes ifjú pszichológusnő vette kezelésbe a testvéreket. Hónapokon át magyarázta nekik, milyen jót tenne az önbecsülésüknek, ha kemény munkával, a két kezükkel keresnék meg a mindennapi betevőt, így még az étel is jobban ízlene, tette hozzá gyakran. Arról nem is beszélve, hogy nyugodt lelkiismerettel hajthatnák álomra a fejüket. A lelki tréning nem múlt el nyom nélkül. A két Russellnek meggyőződésévé vált, hogy a sápadtarcúakkal bármit meg lehet tenni, csak ügyesen kell csinálni. Egyvalamit nem értettek csupán: hogyan győzhette le és kényszeríthette rezervátumokba az indiánokat egy ilyen idióta nép.
De bármennyire is igyekeztek, nem voltak elég ügyesek. Egy évvel később megint elkapták őket, és ezúttal nem úszhattak meg ilyen könnyen. Másfél évet kaptak – ennyi jár azért, ha valaki egy fegyverüzlet árukészletét próbálja megdézsmálni.
A börtön félelmetes volt. A végtelen prérihez, a határtalan égbolt látványához szokott fiúk most egy akkora cellában találták magukat, hogy annál még a borz ketrece is nagyobb volt a szövetségi állatkertben. A társaság még ennél is rosszabbnak bizonyult. Az első bent töltött éjszakán a borzalmas ordításokból megtanulhatták, hogy nemcsak nők lehetnek nemi erőszak áldozatai. Védelemre volt szükségük, és ezt az indián foglyok közt, az Amerikai Indián Mozgalom kebelén vélték megtalálni.
Soha nem érdekelte őket különösebben a származásuk. Tudat alatt nyilván érzékelték, hogy nem olyanok, mint a nagy többség, és azon ritka alkalmakkor, amikor a családi tévé működött, láthatták a különbséget a rezervátum és a kinti világ között, de sosem tulajdonítottak neki jelentőséget. Az, hogy néha kigúnyolták a westernek „indián” hőseit – akik általában sápadtarcú vagy mexikói színészek voltak, és olyan hozzáértéssel alakították szerepüket, hogy ezzel az erővel akár egy marslakót is eljátszhattak volna –, nem volt több a nagyoktól ellesett mell-veregetésnél. De még ezek az apróságok is bőven elegendőek voltak ahhoz, hogy múltjukat, gyökereiket inkább tehernek, mint ápolandó örökségnek tekintsék. Ebben jelentett száznyolcvan fokos fordulatot az Amerikai Indián Mozgalom. Mindenről a sápadtarcúak tehettek. Miután magukévá tették a mozgalom divatos keleti parti antropológiából, némi rousseau-i filozófiából, jó adag John Ford-féle western-ből – végtére is ez az amerikai kultúra részét képezte –, és még több történelmi félreértésből összekutyult ideológiáját, a Russell fivérek büszkén megállapították, hogy őseik nemes férfiúk voltak és jó harcosok-vadászok, akik tökéletes harmóniában éltek a természettel és a szellemekkel. Az, hogy a bennszülött amerikaiak ugyanúgy marták egymást, mint az európai népek, és az indiánul kígyót jelentő „sziú” szót sem kedvességből akasztották viselőikre, valahogy kimaradt a tájékoztatásból. Az indiánok valamikor sokkal jobban éltek. Földjük urai voltak, vadásztak, bölényeket hajtottak, egészségesen és boldogan éltek a kék ég és a csillagok alatt. Vitáikat kulturált párviadalokon rendezték – akárcsak a középkor lovagjai –, s ha valakit totemoszlop-hoz kötözve megkínoztak, azt is csak azért tették, hogy lehetőséget adjanak neki bátorsága, sztoikus nyugalma bizonyítására.
Minden ember vágyik a magasztosabbra, és nem Marvin Russell hibája volt, hogy a lehetőséget börtöntöltelék indiánok ajánlották fel számára. A mozgalomban mindent megtanultak népükről, amit a sápadtarcúak módszeresen el akartak feledtetni velük. Visszakapták a hitüket, megtanulták tisztelni a földet és az eget, és megtudták, hogyan morzsolták szét a sápadtarcúak a prérik testvéri szövetségét, irtották ki a megélhetésüket biztosító bölénycsordákat, osztották meg, tizedelték meg és börtönözték be népüket, megkeseredett, alkoholista roncsokká degradálva a nemes szívű harcosokat. Mint minden sikeres hazugság, ez is jó adag igazságot tartalmazott.
Marvin Russell hangos kántálással üdvözölte a Nap első sugarait. Az ősei is így tették, a könyvek ezt mondták. A mozgalom mellett éppen ez volt a másik pozitívuma a börtönben eltöltött időszaknak. Russell egy kilencéves fiú tudásával ment be, és egy gimnazista ismereteivel jött ki. Soha nem volt tompa a felfogása; az iskolarendszer áldozata volt, egy olyan rendszeré, amely már születése előtt leírta őt. Rendszeresen olvasott, főleg azokat a könyveket falta, melyek a népe történelméről szóltak. De nem olvasott szemetet. Gondosan megválogatta a könyveket, csak azokat vette kézbe, melyek hitelesek voltak – vagyis csupa jót írtak a népéről. A negatívumokat a sápadtarcúak terjesztették, rosszindulatuktól és előítéleteiktől vezéreltetve. A sziúk azelőtt nem részegeskedtek, nem éltek nyomorúságos kunyhókban, és nem verték a gyerekeiket. Mindez a fehér ember találmánya volt.
De hogyan változtassak ezen? – kérdezte a Naptól. A felkelő Nap vérvörös volt a préri felett kavargó portól, és a szín a fivére arcát juttatta Marvin eszébe. A tévéhíradó lassított képsorait. A helyi adó hírolvasója képkockáról képkockára kielemezte a történteket. Mindent láthatott, a legapróbb részletekig. A golyót, amint belefúródik a testvére arcába; a robbanást a csont és a szövetek alatt; a leváló arcot; a spriccelő vért, az agy- és húscafatokat. A mozdulatot, ami egy Roger Corman-filmre emlékeztette; a feldobott kezeket, az eldurranó pisztolyt – a fene vitte volna el azt a golyóálló mellényt! Ötször nézte meg egymás után, és minden képpont olyan élénken beleégette magát a leikébe, hogy a nap minden percében ez kísértette.
Csak egy újabb halott indián. „Igen, láttam már rendes indiánokat”, mondta egykor William Tecumseh – bennszülött amerikai név!- Sherman. „Mind halottak voltak.” John Russell is halott volt. Lelőtték, mint egy kutyát, aminek a sápadtarcúak a bennszülött amerikaiakat tekintették. De még a kutyákkal is különbül bántak, mint Johnnal. Marvin meg volt győződve róla, hogy a jelenetet előre kitervelték. Az a divatos, agyonsminkelt szuka megérdemelte a leckét, és az FBI gyilkosai úgy döntöttek, hogy móresre tanítják. Semmivel nem voltak különbek a régi idők – Sand Creek, Sebes Térd és más, rég elfelejtett csaták – véreskezű lovasságánál.
Ezért térdelt Marvin Russell a Nap előtt – hogy válaszokat találjon kérdéseire. És a Nap azt mondta neki: nem jó helyen keresed a választ, fiam. A bajtársaid megbízhatatlanok. Nem méltóak hozzád. Johnnak is ezért kellett meghalnia. Kábítószerrel akart pénzt szerezni! Kábítószerrel! Mintha a whisky, amivel a sápadtarcúak tönkretették a népét, nem lett volna éppen elég. A többi „harcos” nem volt méltó őseihez. A sápadtarcúak reménytelenül elferdítették lelküket. Sziú harcosoknak nevezték magukat, de nem voltak egyebek piti, alkoholista bűnözőknél. Megpróbálták, de túlságosan elfajzottak voltak ahhoz, hogy felemelkedjenek. Igen, ismerte el büszkén Marvin, kevesen tudtak arra a szintre eljutni – visszajutni –, mint ő és a fivére. Milyen kár, hogy John hagyta magát elcsábítani a gyors pénzszerzés reményében. Nem volt kétséges, hogy nemes szándék vezérelte, de jobban meg kellett volna gondolnia. Hősies tett volt megölni azt az FBI-ügynököt és a rendőrbírót, de már ez is jó régen történt, és nem biztos, hogy bölcs dolog volt. És azóta? Azóta is ennek az egyetlen, dicsőséges momentumnak az emlékéből éltek. És mit értek el vele? Semmit. A rezervátum még itt volt, ahogyan az ital és a reménytelenség is. Emlékezni fog valaki arra, hogy mit tettek és miért tették? Nem. Csak annyit értek el, hogy felhergelték az elnyomó erőket. Meggondolatlanságuk eredményeképpen a harcosok üldözött vadakká váltak a saját vadászterületükön. Pedig nektek kellene vadásznotok őrájuk, mondta a Nap.
Marvin megborzongott. Igen, neki kellene vadásznia, és a sápadtarcúaknak kellene menekülniük, mint valamikor régen. Még mindig farkas volt, de a birkák úgy elszaporodtak, hogy már nem féltek a farkastól. Azt sem tudták, hogy egyáltalán létezik még; csak a nyájat őrző vérebek vettek tudomást róla. A kopók, amelyek már nem elégedtek meg azzal, hogy távol tartották a nyájtól. A nyomába eredtek, a saját területére is bemerészkedtek, hogy megfélemlítsék és megalázzák.
A farkasnak nem volt más választása, mint elhagyni a vadászterületét, és új falkát keresni magának. Farkasokat, akik még tudják, mit jelent vadászni.

 

 

3.
Fordulat

Ez volt a nap. Az ő napja.
Benjámin Zadin százados állhatatosan, magabiztosan lépdelt felfelé az Izraeli Nemzeti Rendőrség ranglétráján. A szervezet legfiatalabb századosa volt, két fiú – Dávid és Mordeháj – apja, mégis, nem is olyan régen, még azt fontolgatta, hogy véget vet az életének. Az anyja és gyönyörű, de hűtlen felesége ugyanazon a héten hagyták el. Az egyik most a földben feküdt, a másik pedig egy idegen férfi ágyában. Hiába volt minden, amit elért és megszerzett, ezt nem lehetett kibírni. Az élete egyik napról a másikra üressé, értelmetlenné vált. A rangja és a fizetése, a tisztelet, amivel az alárendeltjei felnéztek rá, a krízishelyzetekben tanúsított hidegvére és intelligenciája, a határőri munkáért kapott elismerés mind jelentéktelen apróságok voltak az üres ház és a kísértő emlékek mellett.
Bár Izraelt előszeretettel nevezik „zsidó állam”-nak, a valóságban a lakosságnak csak egy elenyésző hányada vallásos. Benny Zadin soha nem volt az, bármennyire is szerette volna az anyja. Szívesebben élte a „modern” ember élvhajhász életét, és nagy ívben elkerülte a zsinagógát, ahol legutóbb a bar-micvója alkalmával járt. Héberül beszélt és írt, mert ez Izrael hivatalos nyelve, de a hagyományokat elavultnak tekintette, és úgy vélte, semmi szükség rájuk a világ egyik legmodernebb országában. A felesége is így vélekedett. Elin Zadin norvég származású volt, egy magas, karcsú, szőke nő, aki éppen annyira nézett ki zsidónak – ugratta Benny –, mint Éva Braun. Elin imádott szexis bikinikben – néha csak alsóban – kivonulni a tengerpartra. Egy ország vallásosságát a tengerpartján látható bikinikből mérheti le az ember, mondogatta ilyenkor Benny. Házasságuk a féktelen szenvedély jegyében telt. Tudta persze, hogy Elinnek néha elkalandozik a tekintete – amivel ő maga se volt másként –, de az, ahogyan elhagyta őt, váratlanul, minden előzmény nélkül, olyannyira sokkolta, hogy még sírni vagy könyörögni se volt képes. Egyedül maradt egy fegyverekkel teli házban. Ha nem lettek volna a fiai, végzett volna magával. De nem árulhatta el őket, nem hagyhatta őket a sors és egy idegen férfi szeszélyeire. Megmaradt nekik, és megmaradt a fájdalomnak.
Izrael túl kicsi ahhoz, hogy a titkok sokáig titkok maradjanak. Hamarosan az egész rendőrőrs tudta, hogy a parancsnokot elhagyta a felesége. A rendőrök megértették és elfogadták, hogy a főnökük állandóan rosszkedvű, és ha teheti, kerüli a társaságukat. Ez természetes is volt egy hétig, kettőig, de amikor Zadin százados ezután sem akart magához térni a letargiából, az emberei komolyan aggódni kezdtek. Ekkor döntött úgy az egyik osztagparancsnok, hogy ideje segíteni a főnöknek. Egy csütörtöki estén felkereste Zadint a lakásán. Egy rabbi volt vele. Azon az estén Zadin újra felfedezte magának Istent. És nemcsak ezt. Ahogy végignézett Jeruzsálem óvárosán, a Lánc utcáján, minden idegszálával érezte, mit jelent zsidónak lenni. Ami történt vele, Isten akaratából történt. Bűnhődnie kellett a házasságtörése, a feleségével és másokkal elkövetett bujálkodásai miatt. Húsz éven át úgy tett, mintha nagyszerű és bátor katona lenne, holott nem volt egyéb egy mocskos gondolatok hálójában vergődő tisztátalannál. Ma azonban minden meg fog változni. Ma meg fogja szegni az ember törvényét, hogy jóvá tegye az Isten igéjével szemben elkövetett bűneit.
Kora reggel volt, az Arabia felől fújó szél száraz, meleg napot ígért. Negyven férfi sorakozott Zadin mögött, negyven lőfegyverekkel, gázmaszkokkal, gránátokkal felfegyverzett férfi. A lőfegyverek egy része éleslőszerrel volt megtöltve, a többi gumilövedékekkel, pontosabban műanyag rakétákkal, melyek akkorát ütöttek, hogy egy felnőtt embert könnyűszerrel le lehetett vele dönteni a lábáról. Azt már nem reklámozták, hogy ha a szív tájékára céloz a rendőr, akkor az ütés ereje akár meg is állíthatja a delikvens szívét. Az embereire azért volt szükség, hogy lehetővé tegyék az e világi törvények megszegését, és ezáltal egy magasabb akarat érvényre juttatását. Ezt Kohn rabbi fogalmazta meg így. Salamon temploma, magyarázta a rabbi, a judaizmus szellemi otthona volt. Helyét az Úr jelölte ki a Templomhegyen, és hogy ezt a tényt az emberek vitatják, az roppant kellemetlen, de nem szempont. Eljött az ideje, hogy a zsidók visszaköveteljék azt, amit az Isten nekik adott. Tíz konzervatív, haszid [11] rabbi fogja cölöpökkel kijelölni a helyet, ahol az új templomot felépítik az írásnak megfelelően. Zadin századosnak, akit elvileg azért fognak kirendelni, hogy megakadályozza a rabbik kivonulását, az lesz a feladata, hogy a paranccsal ellentétben megvédje azokat az útjukat álló arabokkal szemben.
Zadint meglepte, hogy az arabok olyan korán ott termettek. Ezek az állatok – mert nem voltak egyebek. Két fivérét is megölték. Dávidot és Mottit... A szülei sokat meséltek arról, milyen volt zsidónak lenni a '30-as évek Palesztinájában. Meséltek a támadásokról, a terrorról, a gyűlöletről; arról, hogyan hagyták őket cserben a britek a háború után. A zsidók, mondták, senkire nem számíthatnak, csak önmagukra és az istenükre. Most itt volt az ideje, hogy kimutassák az Úr iránti hálájukat.
Újjá fogják építeni a templomot, akár tetszik a kormánynak, akár nem. Zsidóként előbb Istennek tartozik felelősséggel, a világi hatalmak csak ezután következnek.
Kohn rabbi a megbeszélt időpontban megjelent. Vele tartott Eleázár Goldmark, a tetovált rabbi is, aki Auschwitzban, a halál torkában tanulta meg, mit jelent a hit. Mindketten egy-egy köteg karót szorongattak a hónuk alatt. Ki fogják mérni a földet, és mostantól fogva állandóan őrizni fogják a helyet, előbb vagy utóbb rákényszerítve a kormányt, hogy megtisztítsa azt a mohameDan ocsmányságoktól. A nép támogatásával és az Európából, illetve Amerikából befolyó pénzből öt év alatt újjáépülhet a templom. És ha ez megtörtént, többé már senki nem veheti el ezt a földet azoktól, akiknek Isten odaajándékozta.
– A francba! – motyogta valaki Zadin százados háta mögött. A parancsnok hátraperdült, és komor tekintetével figyelmeztette az embereit: nem szeretne még egyszer ilyet hallani ezen a szent napon. Aztán bólintott a két rabbinak. Kohn és Goldmark elindultak, Zadin pedig ötven méter távolságból követte őket a rendőreivel. Tudta, hogy a két derék rabbi kész feláldozni magát, ahogyan Ábrahám is hajlandó lett volna feláldozni fiát a hegyen, de azért buzgón imádkozott az épségükért.
Zadin sejtette, hogy lesznek kint tévések is, de hogy ennyien, azt nem hitte volna. A Siratófal környéke megtelt velük. Többen – a tapasztaltabbak – az építőmunkások által használt védősisakban jelentek meg, kisebb-nagyobb kőzáporra számítva. Talán jobb is így, gondolta Zadin, miközben a hegytető felé kaptatott a rabbik mögött. Hadd tudja meg a világ, hogy mi folyik itt. Ösztönösen gyorsított a léptein, hogy közelebb kerüljön a rabbikhoz. Lehet, hogy Kohn és Goldmark kész feláldozni magát, de az ő feladata akkor is az, hogy megvédje őket. Jobb kezét a pisztolytáskára csúsztatta, és felnyitotta a tetejét.
Az arabok ott voltak. Undorítóan sokan, mint a legyek vagy a patkányok, egy olyan helyen, amihez semmi közük nem volt. Csak állnának félre az útból. De nem fognak, Zadin tudta. Isten akarata ellen tették. Ez volt a balszerencséjük.
Zadin rádiója ordítozni kezdett, de a százados ügyet sem vetett rá. Csak a főkapitány volt az, tudni akarta, mi a fene folyik odakint. Kit érdekelt egy ilyen napon? Kohn és Goldmark a félelem legkisebb jele nélkül lépdelt az arabok felé. Zadin sírni tudott volna a meghatottságtól hitük és bátorságuk láttán. Biztos volt benne, hogy az osztag fele hasonlóképpen érez. Gondoskodott róla, hogy minden hithű zsidó szolgálatban legyen ezen a napon. A háta mögül kattogást hallott: emberei kibiztosították a fegyvereiket, felkészülve az ilyenkor szokásos kőzáporra.
Ó, Uram, kérlek, kíméld meg, vedd védőszárnyaid alá őket! Kegyelmezz meg nekik, ahogyan Izsáknak is megkegyelmeztél.
A két rabbi – a lengyel születésű, aki túlélte feleségét és gyermekét, hogy teljesíthesse az Úr akaratát, és az Amerikában született, aki világi harcosként érkezett Izraelbe, hogy aztán, ahogyan most Benny is, Isten zászlaja alatt folytassa a küzdelmet – már csak tíz méterre járt a szutykos araboktól, amikor megtörtént. Csak az arabok láthatták a lengyel döbbent és az amerikai fájdalmasan csalódott arckifejezését.
Vezetőjük parancsára az első sorban álló arabok – tizenéves, paradox módon mégis veteránnak számító fiúk – fogták magukat, és leültek. A mögöttük álló százak ugyanezt tették. Aztán az első sor tapsolni és énekelni kezdett.
We shall overcome, We shall overcome, We shall overcome some day...[12]
A tévések közül többen is nevettek a helyzet iróniáján. Köztük volt a CNN tudósítója, Pete Franks is, akinek a riporteri szimata már az első pillanatokban azt súgta, hogy ez a tüntetés más lesz, mint a többi. Ugyanezt érezte a levegőben Moszkvában is, a legfelsőbb tanács első demokratikus gyűlésén, Managuában, amikor a sandinisták elvesztették egyesélyesnek hitt választásukat, vagy Pekingben, ahol a szeme láttára döntötték le a Szabadság Istennőjének szobrát. Az anyjukat! – gondolta. Az araboknak végre megjött az eszük!
– Forog a szalag, Mickey?
– Még szép. De jól hallom, amit hallok?
– Jól hát. De azért gyere, menjünk közelebb.
Az arabok vezetője egy huszonegy éves szociológiahallgató volt. Hashimi Moussa karját örökre elcsúfította egy izraeli gumibot, egy fogát pedig gumilövedékkel lőtte ki egy aznap rossz passzban lévő zsidó rendőr. Senki nem kérdőjelezte meg a fiú halálmegvető bátorságát: tucatszor is bizonyítania kellett azt, mire a csoport vezetőjévé válhatott. Hashimi legalább annyira várta ezt a napot, mint Benny. Öt éve dédelgetett terve válhatott most valóra. Három napjába telt meggyőzni társait, miután egy a konzervatívoktól megcsömörlött izraeli ismerősétől megtudta, hogy mire készülnek a rabbik. Talán a sors akarta, hogy végre összejöjjön, gondolta Hashimi, talán Allah, de az is lehet, hogy csak a véletlen. Bármelyik is, most itt volt a nagy alkalom, amire tizenöt éves kora óta várt – azóta, hogy Gandhiról és Kingről, a passzív ellenállás nagyjairól olvasott.
Nem volt könnyű meggyőzni a társait, akik testükben hordozták a harcos ősök génjeit, de sikerült. Most már csak meg kellett valósítani. Hittel, bátorsággal.
Benny Zadin mindebből csak annyit látott, hogy „a patkányok” elálltak az útját. Kohn rabbi megállt, és mondott valamit Goldmarknak, de egyikük se fordult vissza, mert hátat fordítani az ellenségnek egyet jelentett volna a vereséggel. Hogy miként reagáltak a látottakra, azt sohasem tudta meg. Zadin az embereihez fordult.
– Gázt!
A négy rendőr, aki a gázgránátokat kezelte, kivétel nélkül vallásos ember volt – ami persze nem véletlenül alakult így. Célba vették a tömeget, és belőttek közéjük. A könnygázgránátok veszélyes lövedékek, kész csoda volt, hogy senki nem sebesült meg. Másodpercek alatt sűrű füstfelhő burkolta be a földön ülő arabokat. Csakhogy Hashimi is készült erre a napra: parancsára az emberei gázmaszkot öltöttek. Ez elfojtotta a hangjukat, de a taps nem halkult. Aztán hőszigetelt kesztyűt viselő kezek felemelték az izzó gránátokat, és visszadobták őket a rendőrök közé. A szél hamar elseperte a füstöt – egyenesen a rendőrök felé –, így alig egy perccel később az arabok levehettek a gázmaszkjaikat, és vidáman nevetgélve folytathatták az éneklést.
Zadin előreparancsolta gumilövedékekkel ellátott hat emberét. Az első sortűz tökéletesre sikerült. Hat arabot találtak el az első sorból; ketten felordítottak a fájdalomtól, egy harmadik pedig elterült, de senki nem mozdult, kivéve azokat, akik elvonszolták a sebesültet. A következő sortüzet már a tüntetők fejére irányították. Zadin elégedetten látta, hogy az egyik patkány arcát elönti a vér.
A vezetőjük – Zadinnak ismerős volt, nem először látta a képét – felállt, és mondott valamit az embereinek. Az arabok erre fokozták a hangerőt. Zadin újabb sortűzzel válaszolt. Az arab, akit egyszer már képen találtak, most újabb lövést kapott. A golyó a halántékán találta el, és azonnal kioltotta az életét. A második találat már nem lehetett véletlen. Bennynek látnia kellett volna, hogy az emberei elvesztették önuralmukat – csakhogy, ami még ennél is rosszabb volt, parancsnokuk agyát is elborította a vérgóz.
Hashimit annyira magával ragadta a pillanat varázsa, hogy nem vette észre, mi történt. Nem láthatta a rendőrök arcát, mert maszk takarta őket, de a tetteik, a mozdulataik elárulták, ők maguk is érzik, hogy vesztésre állnak. Kiáltott az embereinek, hogy kitartás, miénk a győzelem, és azok, farkasszemet nézve a golyókkal és a halállal, még jobban kieresztették a hangjukat.
Benjámin Zadin százados lekapta a sisakját, és határozott léptekkel az arabok felé indult. Nem hagyhatta, hogy ezek a zajosan kántáló vadak gúnyt űzzenek Isten akaratából.
– Ejha – mondta rosszat sejtve Pete Franks. A szeme még mindig könnyezett a gáztól.
– Rajta vagyok – mormogta az operatőre. – Nézd az arcát, Pete. Ez bekattant!
Az anyját, gondolta Franks. Ő maga is zsidó volt, és piszokul szerette ezt a földet, ahová mintha hazajött volna, de amit most látott, az nagyon nem tetszett neki, még ha tévés szempontból aranyat is ért. Riporteri beidegződései azonban nem hagyták cserben; gondolatban már a két-három perces bejelentkezés szövegét fogalmazta, s közben azon merengett, vajon rejteget-e egy újabb Peabodyt a jövő jól végzett, veszélyes munkája méltó jutalmaként.
Az egész olyan gyorsan történt, hogy az emberek csak másodpercekkel később fogták fel, mi zajlott le a szemük előtt. Hashimi most már tudta, hogy egy barátja meghalt. Csendben imádkozni kezdett, arra kérve Allahot, hogy méltón jutalmazza meg az elhunytat halálmegvető bátorságáért. A feléje közeledő izraeli ismerős volt számára. Zadinnak hívták. Ő is csak egy volt a sok izraeli közül, akik fegyverrel a kezükben, pleximaszk mögül néztek farkasszemet velük. Egy arc, aki a muzulmánokat söpredéknek, született terroristának, a Szentföld átkának tekintette. Nos, ma meg fogja tanulni, hogy tévedésben élt, gondolta Hashimi. Ma meg fogja tudni, hogy a bátorság és a hit nem csupán az izraeliek privilégiuma.
Benny Zadin azonban csak egy állatot látott benne. Egy csökönyös szamarat, egy... Mit is? Nem tudta eldönteni, hogy mit lát, de hogy nem embert, abban biztos volt. Taktikát változtattak, ez történt mindössze, és taktikájuk nevetséges volt, asszonyokhoz méltó. Ezek tényleg azt hitték, hogy a nyekergésükkel meg tudják állítani? Mint a felesége, amikor közölte, hogy elhagyja egy másik férfiért, hogy nem fél a fenyegetőzéseitől, mert úgyis képtelen lenne valóra váltani azokat. Nem vagy eléggé férfi, mondta megvetően Elin. Ha az lennél, akkor ez soha nem történt volna meg. És miközben ő arra gondolt, hogy miért is nem rakta meg az asszonyt, az csak állt ott, karnyújtásnyira tőle, és gúnyosan kinevette tehetetlenségét.
De ezúttal nem fogja hagyni, hogy visszaéljenek a türelmével.
– Tűnés! – parancsolta arabul.
– Nem megyünk.
– Akkor megöllek!
– Nem fogtok átmenni!
– Benny! – kiáltotta az egyik embere, de már elkésett. Mert két fivére halála, felesége hűtlensége és az, ahogyan ezek a mocskok itt ültek előtte, már túl sok volt Benjámin Zadinnak. Egy villámgyors mozdulattal előhúzta szolgálati fegyverét, és homlokon lőtte Hashimit. Az arab fiatalember előrebukott; az éneklés és a tapsolás abbamaradt. Az egyik tüntető fel akart ugrani, hogy rávesse magát a gyilkosra, de a társai visszatartották. Zadin lassan feléjük fordult, és meghúzta a ravaszt, de mielőtt az a kritikus ponton túlbillent volna, az ujja megtagadta az engedelmességet. A tekintetük tette. Nem a halálmegvető bátorság, hanem valami más... Szánalom, mert Zadin arca maga volt a megtestesült borzadály. Azért süllyedt idáig, mert úgy érezte, összedőlt körülötte a világ. Most tényleg összedőlt. Mindennek vége volt. Megszegte a hitét. Hidegvérrel megölt egy békés, fegyvertelen embert. Gyilkos lett belőle. Zadin a rabbikra nézett; maga sem tudta, mit vár tőlük, de bármi lett volna is az, nem kapta meg. Az arabok újra énekelni kezdtek. Moshe Levin őrmester odaszaladt, és kivette a pisztolyt a százados kezéből.
– Gyere, Benny, menjünk innen!
– Mit tettem?
– Ami történt, megtörtént, Benny. Gyere!
Levin megfogta a parancsnok karját, de képtelen volt elszakadni anélkül a tömegtől, hogy ne vetett volna egy utolsó pillantást az áldozatokra. Hashimi arccal előrebukva feküdt, fejéből vér csordogált az utcakövek repedései közé. Az őrmester mondani akart valamit, mondania kellett volna, de képtelen volt megszólalni. Csak tátogott, és a fejét rázta. Nem kellett volna megtörténnie... nem kellett volna megtörténnie...
Hashimi tanítványai most már tudták, hogy a mesterük győzött.

 

Ryant hajnali fél háromkor verte fel a telefon.
– Mi az? – kérdezte morcosan a kagylótól.
– Itt Saunders a műveleti központból. Kapcsolja be a tévét, uram! Négy perc múlva valami nagyon forrót fog látni a CNN-en.
– Mi a fenét? – Ryan megkereste a távirányítót, és bekapcsolta a hálószobai tévét.
– Nem fogja elhinni, uram. A CNN műholdjáról szedtük le, de Atlanta már pumpálja is felfelé a hálózatra. Nem tudom, hogyan juthatott át az izraeli cenzúrán. Mindenesetre...
– Oké, most jön. – Ryan elnémította a tévét, hogy ne zavarja fel a feleségét, de nem is volt szükség a kommentárra. A látvány önmagáért beszélt. – Te jóságos ég...
– Én is ezt mondtam, uram – jegyezte meg az ügyeletes tiszt.
– Máris küldheti értem az autót. Hívja fel a főigazgatót is, mondja neki, hogy sürgős. Aztán szóljon be a Fehér Ház híradóközpontjába, hogy ők is intézkedjenek. Szükségünk lesz a hírszerzési igazgatóra, Izrael, JorDania... az istenit, az egész térség szakértőire. Mondja meg a híradóközpont ügyeletesének, hogy szeretném, ha az államiak csipkédnek magukat.
– Értettem, uram. Más?
– Igen. Küldjön nekem szépen becsomagolva négy óra alvást is. – Ryan letette a kagylót.
– Jack... – ült fel a felesége. – Menned kell?
– Kénytelen vagyok, bébi.
– Történt valami?
– Csak annyi, hogy az arabok hosszas kísérletezés után rájöttek, hogyan zülleszthetik szét Izraelt.
Kilencven perccel később Ryan bekapcsolta a West Bend kávéfőzőt, és leült az asztalához, hogy átolvassa az éjszakai műszak jelentéseit. Ez kávés nap lesz, gondolta az automatára sandítva. Az autóban megborotválkozott, de a tükör szerint ez annyit is ért. Átfutotta a papírokat, felhajtotta a kávét, aztán már nyargalt is át a főnök irodájába. Charles Alden már ott volt.
– Jó reggelt – üdvözölte a nemzetbiztonsági tanácsadó.
– Mondjon egy jó dolgot benne – felelte rekedt hangon Ryan. – Az elnök már tudja?
– Nem. Nem akartam felkelteni mindaddig, míg nem tárgyaltuk át a történteket. Majd beszélek vele, ha felébredt. Ma ez olyan hat körül lesz. Marcus, mit gondol az izraeli barátainkról?
– Jack? Mit tud? – passzolta át Cabot a kérdést a helyettesének.
– A lövöldöző, a jelvényéből ítélve, egy rendőrkapitány. A nevét, a hátterét nem ismerjük. Az izraeliek eldugták valahová, és hallgatnak, mint a sír. A felvételen két halottat és néhány könnyű sérültet lehet látni. A kapitány felettese nem nyilatkozik. A tévéseket senki nem látta azóta, hogy elküldték az anyagot. Az embereink közül senki nem tartózkodott a helyszínen, így kénytelenek vagyunk teljes egészében a hírműsorok anyagára támaszkodni. – Már megint, gondolta, de nem mondta ki, mert már így is épp elég rosszul kezdődött a reggel. – A Templomhegyet lezárta a hadsereg, se ki, se be senki, és ugyanez a helyzet a Siratófal környékével is. A követségünknek nem volt jelentenivalója, az utasításainkat várják. A szövetségesekkel ugyanez a helyzet. Az európaiak még nem reagáltak, de ez, gondolom, órákon belül változni fog, ugyanis a Sky News is ugyanezeket a képsorokat ismételgeti.
– Elmúlt négy – nézett fáradtan a karórájára Alden. – Három óra múlva az emberek felkelnek, de kétlem, hogy a többségnek lesz étvágya a reggelihez. Uraim, van egy olyan érzésem, hogy sorsfordító események előtt állunk. Ryan, emlékszik még, mit mondott egy hónappal ezelőtt?
– Azt, hogy előbb vagy utóbb az araboknak meg fog jönni az eszük – felelte Jack. Alden bólintott. Ez nagylelkű volt tőle, jegyezte meg magának Jack. Alden is ugyanezt írta az egyik könyvében még évekkel ezelőtt.
– Én azt hiszem, Izrael ezt is ki fogja heverni, mint annyi minden...
– Téved, főnök – vágott a szavába Ryan. Valakinek végre fel kellett nyitnia Cabot szemét. – Izrael az erkölcsi feddhetetlenségének köszönheti támogatottságát. Övék az egyetlen demokrácia a térségben, és ezt a nyugati hatalmak természetesen honorálják. Csakhogy ez a pozitív kép szertefoszlott három órával ezelőtt. Most olyanok az emberek szemében, mint Wallace alabamai kormányzó, akinek történelmünk „Véres vasárnap Selmában” című fejezetét köszönhetjük. A különbség mindössze az, hogy ő gumibotokat használt. A polgárjogi aktivisták őrjöngeni fognak. Egyszerű mit miért kérdés. Amíg az arabok kövekkel és Molotov-koktélokkal dobálóztak, a rendőrségnek volt oka erőszakkal válaszolni. Földön ülő, ártalmatlan tüntetők esetében azonban nem.
– De ez akkor is csak egy őrült magányos cselekedete! – jelentette ki bőszen Cabot.
– Sajnos nem, uram. Azt a pisztolylövést nevezhetjük annak, az első halálesetet azonban két célzottan leadott lövés okozta. Lehet, hogy gumilövedékek voltak, de húsz méterről adták le őket, és nem ismétlőfegyverrel. Ez gyilkosság volt, nem szerencsétlen baleset.
– Biztos benne, hogy meghalt az illető?
– A feleségem orvos, és ő is látta a felvételt. A test görcsösen rángatózott, aztán hirtelen elernyedt, ami Cathy szerint a súlyos fejsérülés egyértelmű jele. Tehát aki azt állítja, hogy a fickó megbotlott és beverte a fejét a járdaszegélybe, az hazudik, így pedig egészen másként fest a dolog. Ha a palesztinoknak van egy csepp eszük, most egy darabig még jobb fiúk lesznek, és akkor nyert ügyük van – vonta le a végkövetkeztetést Jack.
– Egyetértek Ryannel – mondta Alden. – Az ENSZ állásfoglalása délutánra várható. Ha mi is elfogadjuk, az arabok rá fognak döbbenni, hogy van egy sokkal hatásosabb fegyverük, mint a kődobálás. A kérdés inkább az, hogy az izraeliek hogyan fognak reagálni.
Ez költői kérdés volt, hiszen Alden tudta a választ, de azért Ryan válaszolt, hogy a főigazgató is képben legyen.
– Először el fognak zárkózni. Persze hevenyen rugdosni fogják a saját hátsójukat, amiért nem kapták el időben a felvételt, de késő bánat, eb gondolat. Az eset minden bizonnyal spontán, úgy értem, nem az izraeli kormány áll a hátterében, különben a felvételeket időben elkobozták volna. Ami a rendőrkapitányt illeti, gondolom, mostanra már darabokra szedték az agyát. Délre közölni fogják, hogy a fickó őrült, ami valószínűleg igaz is, és hogy az egész nem több egy szerencsétlen kimenetelű ámokfutásnál. Az, hogy miként próbálják meg orvosolni a bajt, megjósolható, de...
– De nem fog működni – vette át a szót Alden. – Az elnöknek reggel kilencre állást kell foglalnia az ügyben. Az izraeliekkel ellentétben mi nem nyilváníthatjuk a történteket „szerencsétlen kimenetelű ámokfutásnak”.
– Nézze, Charlie, ez akkor is csak egy sajnálatos, elszigetelt incidens – próbálkozott megint Cabot.
– Lehet, de én már öt évvel ezelőtt megjósoltam. – A nemzetbiztonsági tanácsadó felállt, és az ablakhoz lépett. – Az igazság az, Marcus, hogy Izraelt csupán egyvalami tartotta egyben az elmúlt harminc évben: az arabok ostobasága. Hogy ők maguk miért csak most jöttek rá erre, az jó kérdés, de pillanatnyilag nincs jelentősége. Ami most sokkal fontosabb, az az, hogy Izraelnek egy feloldhatatlan ellentéttel kell szembenéznie. Ha igazi demokrácia, és tiszteletben tartja az állampolgári jogokat, akkor nagyobb mozgásteret kell adnia az araboknak. Csakhogy ha megteszi ezt, azzal súlyosan veszélyezteti a saját politikai integritását, hiszen a konzervatív mag magasról tesz arra, hogy az araboknak is vannak jogaik. Ha viszont begubóznak, eleget téve a zelótáknak, akkor többé már nem tekinthetjük őket demokráciának. Az Államok katonai és gazdasági támogatása nélkül viszont semmi esélyük. Meg kell értened, Marcus, hogy nem tekinthetünk szövetségesünknek egy olyan országot, ahol a rendőrök fegyvertelen polgárokat gyilkolnak. Ez olyan lenne, mintha Somozát vagy Marcost...
– Az isten áldja meg, Charlie! Izrael nem...
– Tudom, Marcus. Nem olyanok. Tényleg nem. Ezt azonban csak egyféleképpen bizonyíthatják: ha változtatnak a politikájukon, ha megmutatják, hogy tényleg olyanok, mint amilyennek beállítják magukat. Ha elzárkóznak, akkor vége. Ennél rosszabbat nem is tehetnének. Persze nem fogjuk hagyni, hogy megtegyék. Lennie kell megoldásnak, és meg fogjuk találni. – Alden elfordult az ablaktól. – Először is a maga ötletével fogunk próbálkozni, Ryan. Hívja fel a georgetowni tanárát, és mondja meg neki, hogy már nemcsak elméletben érdekel minket a dolog. Legyen a tervezet neve „Zarándokút”. Holnap reggelre szeretném az asztalomon látni a körvonalait.
– Ez nagyon szűk határidő, uram – jegyezte meg Ryan.
– Akkor ne is pazaroljuk tovább az időt, Jack. Ha nem mozdulunk gyorsan, bármi megtörténhet. Ismeri Scott Adlert?
– Találkoztunk már néhányszor.
– Ő Brent Talbot legjobb embere. Javaslom, dugja össze vele a fejét, ha már beszélt a tanárával. Sokat segíthet magának, ha a külügy akadékoskodna. És pakoljon tele magának néhány bőröndöt, mert van egy olyan érzésem, hogy sokat fog utazni az elkövetkező napokban.
– Mi hír Rómából? – kérdezte az egyetem étkezdéjében felszolgált reggeli mellől Ryan.
– Tetszik nekik – felelte két falat közt Riley atya.
– Mennyire?
– Ez gyanúsan hangzik – nézett fel a tányérjáról a jezsuita.
– Alden két órával ezelőtt megkért, hogy kössem fel a gályámat, és álljak rá az ügyre.
Riley atya ezen eltűnődött egy darabig, aztán megkérdezte:
– Meg akarjuk menteni Izraelt, Jack?
– Tudja, hogy van ez, atyám – felelte komolyan Ryan, mert képtelen volt eldönteni, mennyi gúny van a kérdésben. – Én csak felsőbb parancsokat követek.
– Ezzel nem vagy egyedül, fiam. De visszatérve az ügyünkre, nagyon jól időzítettél, amikor felvetetted ezt a dolgot.
– Van ilyen. De hagyjuk a Nobel-békedíjat egy másik alkalomra, rendben?
– Fejezd be a reggelidet, és higgadj le! Még bőven van időnk délig. Egyébként nemcsak a modorod borzalmas, hanem úgy is nézel ki.
– Mert úgy is érzem magam – ismerte el Ryan.
– Negyven körül mindenkinek abba kellene hagynia az ivást – pirított rá Riley. – Utána már késő.
– Maga se tette, atyám – jegyezte meg Jack.
– Én pap vagyok. Az ivás nálam munkaköri kötelesség. Egyébként mi lenne az első lépés?
– Először is meg kell győzni az érintetteket, aztán minél gyorsabban el kell kezdeni a tárgyalásokat. Ez így persze nagyon egyszerűnek hangzik, de egyáltalán nem az, főként a második része nem. Mielőtt azonban belefognék, fel kell mérnem a lehetőségeket, hogy tájékoztatni tudjam az elnököt.
– Mit gondolsz, Izrael bele fog menni?
– Remélem, különben elmehetnek a fenébe. Bocsásson meg az erős kifejezésért, atyám, de tényleg így áll a helyzet.
– Értem, fiam. De vajon ők is értik-e?
– Atyám, én csak egy hírszerző vagyok, aki információt gyűjt és értékel. Sokan azt hiszik, hogy a jövőt is meg tudom jósolni, de ne higgyen nekik, mert hazudnak. Azt viszont tudom, hogy amit a tévében láttunk, az akkorát robbanhat, amekkorára Hirosima óta nem volt példa. Ha nem lépünk sürgősen, az egész térség lángra lobbanhat.
– Egyél, fiam. Ezen el kell gondolkodnom, az ilyesmi pedig akkor megy a legjobban, ha közben rágcsálok valamit.
Ez jó tanács volt, állapította meg tíz perccel később Ryan. Az étel felszívta a gyomrát maró kávét, és elég lendületet adott ahhoz, hogy folytatni tudja a napot. Egy óra múlva már a Külügyminisztériumban volt, déltájban pedig már a bőröndjeit pakolta otthon. A délutáni fehér házi gyűlés előtt még szundikálhatott is három órát. Jól jött, mert a megbeszélés jócskán belenyúlt az éjszakába. Hajnalodon, mire elindulhatott az Andrews légi támaszpontra. Azt tervezgette, hogy szombaton vagy vasárnap elviszi a fiát egy focimeccsre, de úgy tűnt, már megint nem lesz hétvégéje.

 

 

4.
Ígéretek

A US Air Force [13] ramsteini légi támaszpontja egy völgyben bújt meg, aminek Ryan nagyon nem tudott örülni. Azokat a reptereket szerette, amelyeket kopasz síkság vett körül, ameddig a szem ellátott. Persze ezek esetében se garantálhatta senki, hogy a gép nem fog nekivágódni a betonnak, így végeredményben mindegy volt. A támaszpont egy egész repülőosztálynyi F-16-osnak adott otthont, minek következtében a völgyet apró, fákkal körbeültetett dombok tarkították. Minden egyes zöldellő halom – a németeknek mániájuk volt a kertészkedés – egy-egy bombabiztos hangárt rejtett. Némelyiknek még fát is ültettek a tetejére, láthatatlanná és egyben esztétikussá téve a fedezékeket. Volt a támaszpontnak néhány nagy gépe is, köztük egy átalakított 707-es, oldalán „Amerikai Egyesült Államok” felirattal. A különgépet, amely a USAF európai főparancsnokát repítette, az itteniek csak „Miss Piggy”-ként emlegették. Ryannek mosolyognia kellett.
Hetven félelmetes vadászbombázó, egy smaragdzöld park és egy „Malackisasszony” egy helyen. A világ tényleg a feje tetejére állt.
A landolás veszélyeit leszámítva jó volt a légierővel utazni. Az ellátás első osztályú volt, a támaszpont „Cannon” nevű szállója pedig egyenesen exkluzív. Ramstein parancsnoka a VC-20B Gulfstream lépcsőjénél várta Ryant, és rögtön a szálló VIP-szárnyába vezette, hogy vendége kipihenhesse az utazás fáradalmait. Ebben nagy segítséget nyújtott a szoba jól felszerelt bárszekrénye is. Amikor reggel hat körül felkelt, Ryan már majdnem szinkronban volt a helyi időzónával.
Egy kis kocogás teljesen helyrerázta volna, de nem volt hangulata hozzá. Ez persze hazugság volt. Lett volna, csak nem mert belefog ni, mert tudta, még akkor sem bírná fél kilométernél tovább, ha habzó szájú vérebek kergetnék. Inkább sétált egyet, és irigykedve nézte a nála jóval szorgosabbakat, akik nem voltak restek edzőcipőt húzni. Sportos testalkatukból ítélve a legtöbben vadászpilóták lehettek. A reggeli köd még a fák ágai közt lebegett. A levegő itt sokkal csípősebb volt, mint otthon ilyen tájban. A csendet időnként sugárhajtású motorok dübörgése szakította meg. A „szabadság hangja” volt ez, annak a katonai erőnek a jelképe, amely negyven éven át garantálta Európa békéjét – és amit most a németek természetesen nyűgnek éreztek. Az emberek hozzáállása gyorsan változik. Az amerikai jelenlét elérte célját, és idejétmúlttá vált, legalábbis Németországban. A kerítéseket ledöntötték, az őrtornyok eltűntek. A felszántott, elaknásított földsávokat fűvel és virágokkal ültették be. Azokat a helyeket, amelyeket kémholdak figyeltek, ahonnan annyi vér és pénz árán gyűjtöttek információt a nyugati kémszolgálatok, most elözönlőitek a fényképezőgépeket, videokamerákat lóbáló turisták. Talán azok is köztük voltak, akik két nemzedéken át csak a hírszerzőik fotóiról ismerték ezeket a helyszíneket. Éppen ilyennek képzeltem el, gondolhatták. Vagy hogy fújhattuk fel ennyire ezt az egészet?
Ryan megcsóválta a fejét. Ez több volt, mint elképesztő. Németország kettéosztottsága már születése előtt megoldhatatlan problémát jelentett a kelet-nyugati szembenállásban, és úgy tűnt, örökké az is marad. Az ügyben annyi jelentés, javaslat és tanulmány készült, hogy színültig meg lehetett volna tölteni velük a Pentagon épületét. És ez a sok erőfeszítés most mind-mind hiábavalónak bizonyult. Még néhány évtized, és már csak a történészek fognak emlékezni rá. Az egész nem lesz több egy terjedelmes lábjegyzetnél a második világháború végét taglaló történelemkönyvekben. A támaszpontra is hasonló sors várt. Egykor azért épült, hogy távol tartsa a szovjet repülőgépeket, és megállítson egy esetleges támadást, de holnap, holnapután már német családok fogják lakni épületeit, s a hangárokban repülőgépalkatrészek és rakéták helyett bort vagy isten tudja mit fognak tárolni. Ryan a bor mellett szavazott. Finom nedűt termeltek errefelé.
– Állj!
Ryan megtorpant, és a hang irányába fordult. Egy katonai rendőr, azaz rendőrnő, vagyis inkább kislány állt előtte. Bár az M-16-os, amelyet Ryanre szegezett, nem úgy nézett ki, mintha tudatában lenne ezeknek az árnyalatoknak.
– Valami rosszat tettem?
– Az iratait kérem. – Az ifjú hölgy rendkívül vonzó volt, és meglehetősen profi. Ryan odaadta neki CIA-s igazolványát.
– Még sose láttam ilyet, uram.
– Tegnap este érkeztem a VC-20-assal. Odaát szálltam meg, az „Ágyúban”, a 109-es szobában. Ha kétségei vannak, hívja Parker ezredest.
– Emelt szintű biztonsági készültség van, uram – nyúlt a rádiójáért a lány.
– Csak tegye a dolgát, kisasszony... azaz, bocsásson meg, Wilson őrmester.
Becky Wilson váltott néhány szót a központtal, aztán lekapcsolta a rádiót, és Ryanre nézett.
– Elnézést a kellemetlenségért, uram. A bentiek azt üzenik, hogy az ezredes várja önt.
– A Burger Kingnél balra kell fordulnom, ugye?
– Igen, uram. – A lány visszaadta az igazolványt, és bátortalanul elmosolyodott.
– Köszönöm, őrmester.
– Akarja, hogy elvigyük?
– Inkább sétálok. Az ezredes meg csak hadd várjon. Hamarabb jött a megbeszéltnél. – Ryan elköszönt, és magára hagyta az elképedt járőrt.
Annak ellenére, amit a lánynak – poénként – mondott, fürgén szedte a lábait. Tíz perc múlva már a szállodában volt.
– Jó reggelt, ezredes! – üdvözölte a parancsnokot.
– Jó reggelt, Mr. Ryan. Összehoztam egy kis reggelit a COMUSAFE [14] vezérkarával. Szeretnénk, ha megosztaná velünk a nézeteit az európai fejleményekkel kapcsolatban.
Jack kényszeredetten felnevetett.
– Remek! Én is hallani szeretném az önökét!
Ryan felment a szobájába, hogy átöltözzön. Miért képzelik ezek azt, hogy én többet tudok, mint ők? Mire továbbrepült, négy információmorzsával lett gazdagabb: az egykori Kelet-Németországból visszavonuló szovjet katonatisztek határozottan bánatosak voltak, mert már sehol – még otthon sem – volt szükség rájuk; a volt keletnémet hadsereg tisztjeinek egy része legalább ennyire lógatta az orrát, mert a Stasi, a keletnémet titkosszolgálat megszűntével hosszú évtizedek alatt kialakított kapcsolatrendszerük omlott össze; végül pedig a Vörös Hadsereg Frakció nevű terrorszervezet egy részét ugyan sikerült összeszedni és rács mögé juttatni a keleti területekről, de legalább ugyanennyit nem. Ezek még időben megkapták a figyelmeztetést társaiktól, és kereket oldottak, mielőtt a Bundeskriminalamt, a német szövetségi rendőrség lecsaphatott volna rájuk. Ezért volt az emelt szintű biztonsági készültség Ramsteinben.
A VC-20B délelőtt tíz után néhány perccel a levegőbe emelkedett, és délnek fordult. Azok a szegény terroristák, gondolta Ryan. Vajon ők hitték volna, hogy egyszer majd éppen az oroszok húzzák ki a lábuk alól a szőnyeget? Magukra maradtak, mint az anyátlan, apátlán árvák. Vajon hol fognak most menedéket keresni? Oroszországban? Nem valószínű. Lengyelországban? Nevetséges. A világ megváltozott körülöttük, és megint változni fog, mosolygott Ryan. Lesznek még néhányan, akiket meglepetések fognak érni. De remélhetőleg nem mi leszünk azok, tette hozzá óvatosságból.
– Hello, Szergej Nyikolajevics – üdvözölte egy héttel korábban az irodájába betérő férfit.
– Iván Emmetovics! [15] – nyújtott kezet az orosz. Ryannek eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor így álltak, szemtől szemben egymással, a moszkvai Seremetyjevo reptér kifutóján. Golovko akkor pisztolyt tartott a kezében. Egyikük sem emlékezett szívesen erre a napra, mégis mulatságos volt belegondolni, hogy mennyire megváltoztak azóta a dolgok. Golovko, akinek akkor majdnem sikerült megakadályoznia a Szovjetunió történelmének legnagyobb szöktetését, most a KGB első számú igazgatóhelyettese volt. Ha sikerült volna neki, akkor nem lép ekkorát a szamárlétrán, így azonban az elnök felfigyelt az igyekvő fiatalemberre, és lendített rajta egyet. Golovko biztonsági tisztjét Clark látta vendégül Nancy irodájában.
– Nem mondom, hogy le vagyok nyűgözve – nézett végig a sivár falakon Golovko.
Mindössze egy kincstári festmény és egy kötelező Fowler-portré árválkodott a falakon. Az elnök Ryan zakója mögül kandikált ki a KGB-vezetőre.
– Nálam viszont szebb a kilátás, Szergej Nyikolajevics. Mondja, még mindig ott áll a tér közepén „Vas Félix” [16] szobra?
– Igen, de már nem sokáig. – Golovko elmosolyodott. – Jól látom, az igazgató nincs házon belül?
– Épp az elnököt látja el tanácsokkal.
– Mivel kapcsolatban? – kérdezte csibészes mosollyal Golovko.
– Átkozott legyek, ha tudom – nevetett Ryan.
– Nem könnyű helyettesnek lenni, jól mondom? – A KGB legújabb vezetője sem volt szakmabeli, ami egyébként megszokott volt odaát. A rettegett ügynökség igazgatója kötelezően pártember volt a nem is oly régi időkben. Az új idők azonban új gondolkodást követeltek, ezért Narmonov egy komputerszakértőt nevezett ki a KGB élére, így akarta hatékonyabbá tenni a munkát. Annyit mindenképpen sikerült elérnie, hogy most már Golovko moszkvai íróasztalán is egy IBM PC szürkéllett.
– Tudja, Szergej, mindig azt mondogattam, hogy ha a világ észhez térne, munka nélkül találnám magam. És erre mit ad az isten?
– Tökéletesen igaza van, Jack. Ki hitte volna, hogy egy nap csak úgy besétálok ide tanácsot kérni magától... És most íme, itt vagyok. Te jó ég, Jack, maga még sose gondolt arra, hogy ez az egész csak egy rossz vicc? Egy álom, amiből hamarosan fel fog ébredni, és minden menni fog tovább a régi kerékvágásban?
– Gondoltam, de nem lehet az. Tegnap megvágtam magam borotválkozás közben, mégsem ébredtem fel.
Golovko motyogott valamit oroszul. Ryan egy szót sem értett belőle, de ez nem jelentett gondot. Úgyis rongyosra fogják játszani a szalagot, és kiveséznek minden apró mozzanatot. Majd akkor megtudja, hogy mit mondott Szergej.
– Engem ért a megtiszteltetés, hogy összekötő legyek az Iroda és a képviselőház között – folytatta angolul Golovko. – A főnöke volt olyan kedves, és kedvezően válaszolt, amikor arra kértem, hogy adjanak tanácsot ez ügyben.
– Hogyne, Szergej Nyikolajevics. Szívesen. Küldje csak el hozzám a jelentenivalóit, és én majd megmondom, miként érdemes tálalni őket – ajánlotta fel nagylelkűen Ryan.
– Köszönöm, igazán önzetlen, de attól tartok, a főnököm nem értené meg – mosolygott Golovko.- Rendben van – komolyodott el Ryan. – Akkor játsszunk mást. Ismeri azt a játékot, hogy „valamit valamiért”?
– Van benne némi gyakorlatom. Mi lenne a kérés?
– Szeretnénk információt kapni a terroristákról, akiket a KGB a közelmúltban támogatott.
– Ebben nem segíthetek – jelentette ki határozottan Golovko.
– Dehogynem.
– Ha megteszem, hitelünket veszíthetjük mindazok előtt, akik együttműködnek velünk. Maga ugyanolyan jól tudja, mint én, Jack, hogy egy hírszerző ügynökség nem engedhet meg magának ilyet.
– Mondja ezt Castrónak! – vetette oda Ryan.
– Látom, nagyon beletanult a szakmába.
– Kösz az elismerést, Szergej. A kormányunk roppant hálás az elnökének, amiért csatlakozott a terrorizmus elleni harchoz. Kedvelem a fickót. A maguk segítségével tényleg lenne esélyünk rá, hogy megváltoztassuk a világot. Miért ne takarítsuk el a szemetet, ha megtehetjük? Maga sosem értett egyet azzal, hogy a párt támogatta azokat a rohadékokat.
– Miből gondolja ezt? – kérdezte a KGB-s.
– Abból, hogy maga profi, Szergej, és ki nem állhatja, ha bűnözőkkel kell együtt dolgoznia. Én ugyanígy érzek, bár nekem személyesen is megvan rá az okom. – Ryan hátradőlt a székében, és szúrósan az oroszra meredt. Azon túl, hogy mint minden józan gondolkodású ember, elítélte a terrorizmust, alapos oka volt gyűlölni az emberiségnek ezt a söpredékét. Az okot pedig Sean Millernek, bővebben Ulster Felszabadító Hadseregének nevezték: ők voltak azok, akik kétszer is megpróbálták megölni őt és egész családját. Az ügy alig három hete zárult le. Számos fellebbezést és újratárgyalást követően Millert és társait egyenként betessékelték a baltimore-i gázkamrába, ahonnét fél órával később garantáltan holtan kerültek elő. Isten irgalmazzon a lelkűknek, gondolta Ryan. Ha van elég gyomra hozzá. Élete egyik legkellemetlenebb fejezete zárult le ezzel végérvényesen.
– És a legutóbbi incidens?
Az indiánok? Ez is csak azt bizonyítja, hogy mielőbb intézkedni kell. Azok a „forradalmárok” kábítószer-kereskedelemből akartak tőkét szerezni maguknak. Mit gondol, a KGB által pénzelt csoportok mit fognak tenni most, hogy megvonták tőlük a támogatást? Néhány éven belül nagyobb problémát fognak jelenteni maguknak, mint amekkorát nekünk jelentettek.

 

Ryan nem túlzott, és ezzel mindketten tisztában voltak. A terrorizmus és a kábítószer-kereskedelem összefonódása már most nagyon sok fejfájást okozott az oroszoknak. Mint mindenütt, a széthullóban lévő Szovjetunióban is a bűnözés fejlődött a leggyorsabban. Ez Ryant ugyanúgy aggasztotta, mint Golovkót. – Nos?
Golovko megadóan sóhajtott.
– Meg fogom beszélni az igazgatóval. Bele fog menni.
– Emlékszik, mit mondtam Moszkvában pár évvel ezelőtt? Minek diplomatákkal kísérletezni, amikor két szókimondó ember sokkal többre megy egymással?
– Minimum egy Kipling-idézetre számítottam – jegyezte meg csalódottan Golovko. – De most akkor következzen az én kérdésem: errefelé hogyan adagolják be a dolgokat a kongresszusnak?
Jack elvigyorodott.
– Tömören és velősen: mondja meg nekik az igazat.
– Ezért repültem tizenegyezer kilométert?
– Válasszon ki a képviselők közül néhány embert, akikben mind maga, mind a képviselőtársaik megbíznak. Tudom, nem lesz könnyű ilyet találni, de sikerülni fog. Ők lesznek azok, akiknek maga rendszeresen gyónni fog. A játékszabályokat közösen állapítsák meg, és ami a legfontosabb: soha ne hágják át őket.
Golovko összeráncolta a homlokát. Játékszabályok és civil ellenőrzés. Mit tartogathat még számára a jövő?
– Nálunk működik – tette hozzá Ryan. De valóban működik? Szergej biztosan tudja a választ. Persze hiába kérdezné, hogy sikerült-e megkenniük valakit a törvényhozásban Peter Henderson óta.
– A bizalom a lényeg – folytatta Ryan. – A törvényhozásukban hazafiak szolgálnak. Ha nem lennének azok, miért vállalnák azt a rengeteg kellemetlenséget, ami a politikai szerepléssel jár?
– A hatalomért – vágta rá Golovko.
– Nem, nem. Az okosak, azok, akikkel dolga lesz, nem. Persze vannak idióták. Sajnálatos módon nálunk is meglehetősen magas az előfordulási arányuk. De mindig is lesznek olyanok, akik tudni fogják, hogy a kormányzásból eredő hatalom csupán aprópénz a felelősséghez képest. Ne aggódjon, Szergej. A legtöbb esetben ugyanolyan értelmes, becsületes emberekkel lesz dolga, mint amilyen maga is.
Golovkót meglepte a bók, de nem érte váratlanul. Ő maga is abban a hitben jött ide, hogy nem az ellenségével készül tárgyalni. Talán már ellenfeleknek sem nevezhetik magukat. Inkább vetélytársak. Ryan közvetlensége, az a tisztelet, ahogy az amerikai bánt vele, csak tovább erősítette benne ezt az érzést.
Ryan mosolyogva figyelte az orosz arckifejezését, s közben arra gondolt, milyen remek lenne, ha Oleg Kirilovics Kagyisevet is beválasztanák a bizottságba. A népszerű képviselő, akit a zajos szovjet közélet egyik legígéretesebb szereplőjeként tartottak számon, már évek óta a CIA bérlistáján szerepelt „Spinnaker” (Pillangóvitorla) kódnév alatt, és az egyik legjobb informátor volt, akit Mary Pat Foley valaha is beszervezett. A játéknak folytatódnia kell, gondolta Ryan. A szabályok megváltoztak, a világ is megváltozott, de a játék örök. Elég szomorú. Ahogyan az is szomorú, hogy Amerikának még Izrael ellen is kémkednie kell. Persze nem hivatalosan. Ha a felügyelőbizottság buzgó tagjai tudtak volna róla, az információ egy pillanat alatt kiszivárgott volna. Szergej, Szergej, még sok mindent meg kell tanulnod erről a szép új világról!
Közeledett az ebéd ideje. Ryan a vezetőségi étkezőbe tessékelte a vendégét. Miután jóllakott, Golovko elégedetten megállapította, hogy a CIA-nál sokkal jobban főznek, mint otthon a KGB-nél. Ryan ebben erősen kételkedett, de nem firtatta. Az orosz nemcsak a vendéglátással lehetett elégedett, hanem a vendéglátóival is: a vezetőség szinte minden tagja kezet akart rázni vele, és a közös fotóról se akart lemaradni senki. Miután a csoportkép is elkészült, Golovko elbúcsúzott tőlük, és testőre kíséretében elhagyta az épületet.
A Tudományos és Technológiai Igazgatóság, illetve a Biztonsági Igazgatóság emberei gondosan átfésülték minden egyes négyzetcentiméterét mindazon helyeknek, ahol az oroszok megfordultak. Miután nem találtak semmit, megint átvizsgálták a helyiségeket. Aztán megint. A negyedik nekifutás után megállapították, hogy Golovko nem élt vissza a vendégszeretetükkel. Az egyik műszakis csalódottan meg is jegyezte, hogy már semmi sem olyan, mint régen.
Nem is volt, emlékezett vissza mosolyogva Ryan. Az események olyan átkozottul gyorsan peregtek. Hátradőlt az ülésben, és meghúzta a biztonsági övet. A VC-20-as az Alpok felé közeledett, légörvényekre lehetett számítani.
– Akar egy újságot, uram? – kérdezte a légikísérő. Ezúttal hölgy volt, mégpedig igen formás. És férjezett meg állapotos is. Egy áldott állapotú törzsőrmester. Ryan meglehetősen zavarónak találta, hogy egy terhes nő akarja kiszolgálni.
Mije van?
– International Trib'.
– Nagyszerű! – Ryan elvette az újságot, és tátva felejtette a száját. Valamelyik tökfej eladta a fényképet az újságnak, és most ott voltak a címfotón. Golovko, a CIA összes igazgatójának és osztályvezetőjének a társaságában. Persze egyikük személyazonossága sem volt titkos, de még így is...
– Elég rossz kép, uram – jegyezte meg mosolyogva az őrmester. Ryan képtelen volt morcos maradni.
– Mikor lesz itt az ideje, őrmester?
– Öt hónap múlva, uram.
– Nos, azt kívánom, hogy ennél jobb és átláthatóbb világban nevelje fel a gyermekét. De miért nem ül le és lazít egy kicsit? Annyira liberális azért nem vagyok, hogy egy terhes nővel szolgáltassam ki magam.
Az International Herald Tribune a The New York Times és a The Washington Post közös vállalkozása. Az újság, mely az egyetlen megoldás arra, hogy az amerikai Európában utazva is nyomon követhesse a meccseredményeket és kedvenc képregényhőse kalandjait, immár a keleti blokk országaiban is kapható. De nemcsak az egykori kommunista országokat elárasztó amerikai üzletemberek és turisták vásárolják előszeretettel, hanem a helyiek is, akiknek egyrészt kitűnő tananyagot nyújt angoltudásuk csiszolásához, másrészt bepillantást enged a tengerentúl mindennapjaiba is. Az újság népszerűsége újabb példája annak, milyen könnyen meg tudnak szeretni az emberek valamit, amit hosszú évtizedeken át gyűlöltek vagy gyűlölniük kellett volna.
A lap egyik rendszeres olvasója volt a Bulgáriában élő Günther Bock is. A férfi, aki néhány hónappal korábban meglehetősen sietve távozott a volt Kelet-Németországból, a régi szép időkben a Baader-Meinhof-csoport egységvezetője volt a feleségével, Petrával, majd miután a nyugatnémet rendőrség szétzúzta a szervezetet, beállt a Vörös Hadsereg Frakcióba. Miután a Bundeskrimlnalamt majdnem elkapta őket két alkalommal is, átszöktek Csehországba, onnan pedig az NDK-ba, ahol csendben meghúzták magukat. Új személyazonosságot és munkahelyet kaptak – természetesen nem kellett bejárniuk, de a munkahelyi papírok mint in Ordnung voltak –, végre biztonságban érezhették magukat. A népi felkelés, amely megdöntötte a Német Demokratikus Köztársaság kormányát, hideg zuhanyként érte őket, de naívan azt hitték, hogy ha továbbra is kerülik a feltűnést, nem eshet bántódásuk. Tévedtek. Alig néhány nappal azután, hogy megnyíltak a Stasi irattárai, a VHF emberei kezdtek eltünedezni. Az egykori bajtársak egymástól szétszórtan éltek, így Bockék eleinte nem is tudtak a történtekről. Akkor fogtak csak gyanút, amikor az egyik házaspár „elfelejtett” megjelenni az előre megbeszélt vacsorán, de már késő volt. Míg Günther a távozásuk előkészítésével volt elfoglalva, öt állig felfegyverzett GSG-9 [17] kommandós berúgta a keletberlini lakás papírvékonyságú ajtaját. Petra épp az ikerlányok egyikét szoptatta, de bármilyen megható is volt a jelenet, nem feledtette a tényt, hogy az anyuka három nyugatnémet polgárt gyilkolt meg, közülük egyiket igencsak brutálisan. Petra most egy veszélyes bűnözők számára fenntartott börtönben tengette életét, a szabadulás legcsekélyebb reménye nélkül. Életfogytiglanra ítélték egy olyan országban, ahol az „életfogytig” terminust szó szerint kellett érteni. Erikát és Urselt egy müncheni rendőrkapitány és meddő felesége fogadta örökbe.
Különös, gondolta Günther, hogy mennyire bántják a történtek. Végtére is forradalmár. Az ügyért szervezkedett és gyilkolt, abszurd, hogy lelkifurdalást érez a feleségével és a gyerekeikkel történtek miatt. De... De a szemük és az orruk éppen olyan volt, mint a Petráé, és úgy tudtak mosolyogni, ha meglátták. Soha nem fogják megtudni, hogy ki volt az apjuk és az anyjuk, de talán jobb is. Legalább nem fogják gyűlölni a szüleiket, akik feláldozták őket egy nagyobb, magasztosabb eszme érdekében. Bajtársaikkal azért harcoltak, hogy egy új, jobb és igazságosabb világot teremtsenek a kisember számára. Éppen ezért is akartak gyereket Petrával. Hogy legyen, aki majd élvezze fáradozásuk gyümölcsét. Günthert szörnyen dühítette, hogy ez most már sohasem történhet meg.
De még ennél is nagyobb volt a döbbenete. Ami történt, az képtelenség volt. Unmöglich. Unglaublich. A nép, az NDK dolgozó tábora ellenforradalmat indított, és eldobta a majdnem tökéletes szocialista rendszert a nyugatnémet videomagnók és autócsodák kedvéért. Günther Bock ezt végképp nem bírta felfogni. Veleszületett intelligenciája ellenére képtelen volt magyarázatot találni a történtekre. Az, hogy a Volk kipróbálta a „tudományos szocializmust”, és arra a megállapításra jutott, hogy az nem működik, és soha nem is fog, túl nagy falat volt marxista ideológián edzett elméjének. Az ideológia lételemévé vált, a józan ész érvei már nem téríthették el tőle. Érthető, hiszen a marxizmus nélkül csak egy közönséges bűnöző lett volna. Egy gyilkos. És most a nép, azok, akikért küzdött, akik igazolhatták volna a tetteit, cserbenhagyták. Ez egyszerűen lehetetlen volt. Unmöglich.
És most ez. Ahogy kinyitotta az újságot, amit húsz perccel azelőtt vásárolt a néhány háztömbre lévő kioszkban, úgy érezte, mintha arcul ütötték volna.
„A CIA és a KGB közös bankettje”, hirdette a cím a fénykép alatt.
– Was ist das denn für Quafsch? – hördült fel Günther.
„Változásokkal teli napjaink legújabb fordulataként a Központi Hírszerző Ügynökség vendégül látta a KGB igazgatóhelyettesét. A két nagyhatalom titkosszolgálati vezetői a közös gondokat vitatták meg... írta a cikk. Jól értesült források szerint várható, hogy a két fél meg fogja osztani a terrorizmussal és az ezzel egyre szorosabban összefonódó drogkereskedelemmel kapcsolatos információit, és az sem kizárt, hogy közösen...”
Bock letette az újságot, és kinézett az ablakon. Hát megint üldözött vad lesz. A forradalmár örök sorsa... Nemes küzdelem volt, a világosság katonái csaptak össze a sötétség erőivel, az emberi gyarlóság mégis felülkerekedett. De nem baj, még nincs veszve minden, mert ez az átkos állapot nem tarthat örökké. Az emberek előbb-utóbb rá fognak jönni, hogy a birtoklás nem egyenlő a boldogsággal, és ha felnőttek a célhoz, meg fogják érteni, hogy a forradalmárok oldalán a helyük. Addig viszont ki kell húzni valahol, és várni kell az alkalmat. Várni és hinni. Csak ne csappant volna meg ilyen ijesztően a búvóhelyek száma az utóbbi időben...
Amikor el kellett jönnie Németországból, azért döntött Bulgária mellett, mert a rendszerváltás ellenére ezt az országot még mindig a kommunisták irányították – persze más címszó alatt –, így viszonylagos biztonságban érezhette magát. A bolgár titkosszolgálat még mindig tele volt megbízható barátokkal. Csakhogy a barátok még mindig a KGB befolyása alatt álltak, és ha az oroszok komolyan gondolták, hogy együttműködnek a CIA-val, akkor a biztonságos helyek száma már megint egy nagyságrenddel kevesebb lett.
Günther Bock őrjöngeni tudott volna. Nem először érezte úgy, hogy az egész világ összefogott ellene, de ezúttal meg is volt rá minden oka. Azok, akikre eddig támaszkodott, egyik a másik után cserbenhagyták. Még mindig voltak kapcsolatai, még mindig volt hová meneküljön, de vajon meddig? Ki lesz a következő, aki behódol a változásoknak? A szovjetek már elárulták önmagukat és a világszocializmust. A németek, a lengyelek, a csehek, a magyarok, a románok úgyszintén. Hogy lehetnek ennyire vakok? Hát nem látják, hogy ez az egész csak szemfényvesztés, az ellenforradalmi erők világméretű konspirációja? Hogy lehetnek képesek eldobni azt, ami akár tökéletes is lehetne? Hogy áldozhatják fel jól szervezett, egyenlőségen alapuló társadalmukat egy marék hamis ezüstért? Hogy lehetnek az emberek ennyire ostobák?
Vagy ő lenne az? Lehetséges lenne, hogy ekkorát tévedett? Hogy Petrával feleslegesen likvidálták azokat a kizsákmányolókat?
Petra... Az a világosbarna haj, azok a kacagó, égszínkék szemek. Egy nő, aki olyan rideg tudott lenni áldozataihoz, és olyan kedves, melegszívű a barátaival. Egy anya, aki olyan odaadással és türelemmel látta el anyaszerepét, mint mindent, aminek nekifogott. Egy bajtárs, egy szerető, egy imádott feleség, egy odaadó asszony. És mivé lett? Mit tettek vele? Elvették mindenét, ami jelentett valamit számára az életben. Egy sivár cellában kell tengetnie az életét, céltalanul, magányosan. Lennie kell megoldásnak. Nem hagyhatja magára Petrát, nem nyugodhat ebbe bele.
De ehhez először is el kell tűnnie innen.
Elrakta az újságot, és kitakarította a lakást. Miután mindent gondosan eltüntetett maga után, bepakolt a bőröndjébe, és elhagyta a lakást. Gyalog kellett lemennie a negyedik emeletről, mert a lift már megint nem működött. Az utcára kiérve felszállt a legelső villamosra; másfél óra múlva már a reptéren volt. Egy diplomata-útlevéllel ment át a vámon. Az okmány csak egyike volt a hatdarabos készletnek, melynek többi tagja a bőrönd bélésébe varrva várta, hogy használatba vegyék. Ezek segítségével bárhol, bármikor igénybe vehette a nemzetközi terrorista legfontosabb szövetségesének, a nemzetközi légi szállításnak a szolgálatait. Mire eljött az ebédidő, Günther Bock már árkon-bokron túl járt.

 

Ryan repülője délben ért földet a Róma melletti katonai reptéren. Scott Adler külügyminiszter-helyettes alig néhány perccel korábban érkezett meg, szintén a 89-es repülőosztály egyik VC-20-asával. A lépcső aljában várta Ryant.
– Nos? – kérdezte Ryan, miután beültek a kifutópálya szélén várakozó limuzinba. – Hogy ment?
– Nyélbe ütöttük.
– A mindenségit! – mondta elképedve Ryan. – Hány csodát fogunk még megérni ebben az évben?
– Hányat akar? – Adler profi diplomata volt, a külügy oroszokkal foglalkozó osztályáról került fel a csúcsra. Folyékonyán beszélte az oroszt, mindent tudott az ország múltjáról, jelenéről és politikai köreiről, s jobban megértette őket, mint bárki, beleértve magukat az oroszokat is. – Tudja, mi a legnehezebb az egészben?
– Hozzászokni a „dá”-hoz annyi „nyet” után?
– A tárgyalásaink egyre unalmasabbak. Ilyen nagy egyetértés mellett gyakorlatilag nincs is miről beszélgetni velük. Hol van már a régi tűz?
– Nos, csak ennyi gondunk legyen – jegyezte meg bölcs képpel Ryan. Az ablak felé fordulva látta, a gépe már a kifutópálya felé gurul. Adlerrel kellett továbbutaznia.
Hatalmas díszkísérettel hajtottak be Róma központjába. A Vörös Brigádok, amelyet néhány évvel korábban majdnem – de sajnos csak majdnem – sikerült felszámolni, újra tevékennyé vált, de még ha nem is lett volna az, az olaszok imádtak nagy feneket keríteni a dolgoknak. Az első ülésen, a sofőr mellett egy elszánt képű fickó ült, Beretta géppisztollyal az ölében. Két autó ment előttük, kettő mögöttük, körös-körül meg annyi motorbicikli, hogy egy egész motorverseny kitelt volna belőle. A menet olyan fékevesztetten száguldott át a szűk utcákon, hogy Ryan azt kívánta, bárcsak még mindig a repülőgépen ülne. Sokkal nagyobb biztonságban érezte volna magát Clark mellett, egy kevésbé feltűnő autóban, egy találomra megválasztott útvonalon. A vendéglátóik azonban ezzel a nyaktörő mutatvánnyal akarták megtisztelni őket, és ez ellen aligha lehetett tenni valamit.
– Mindig ez van, amikor idejövök – vigasztalta Adler. – Először jár itt?
– Igen, bár nem értem, hogy hagyhattam ki eddig Rómát. Mindig is kíváncsi voltam erre a helyre. A történelem, meg minden.
– Itt aztán van dögivel – bólintott Adler. – Gondolja, hogy mi is hozzájárulhatunk valamivel?
Ryan a kollégájára nézett. Történelmet csinálni? Csábító gondolat volt, de egyben veszélyes is.
– Ez nem az én feladatom, Scott.
– Ha az ötlete beválik, akkor tudja, mire számíthat?
– Hogy őszinte legyek, ezzel még nem foglalkoztam.
– Pedig nem ártana. Jótett büntetlenül nem maradhat.
– Úgy érti, Talbot külügyminiszter...
– Nem, nem ő. Az én főnököm biztosan nem.
Egy teherautó iszkolt le előlük az útszélre. A menet jobb szélén haladó motoros rendőr egy millimétert se mozdult volna odébb.
– Nem az elismerésért teszem. Csak volt egy jó ötletem, és arra gondoltam, kár lenne megtartanom magamnak.
Adler megcsóválta a fejét. Ezzel a lelki alkattal nem sokáig fogod húzni, pajtás. Kész csoda, hogy még nem tűntél el a süllyesztőben.
A Svájci Gárda csíkos egyenruháját még Michelangelo tervezte. Akárcsak a brit testőrök vörös zubbonya, ez is egy olyan korból származott, amikor még volt értelme meghökkentő színezetű egyenruhákat viselni. Ma már csak látványosságul szolgáltak, a turisták legnagyobb örömére. A díszőrség tagjai alabárdokkal voltak felfegyverezve, talán ugyanazokkal az alabárdokkal parádéztak, amelyekkel réges-rég elporladt elődeik az ellenséges szándékú páncélos lovagokat tessékelték le nyergükből – nemegyszer a lovat nyomorítva meg a cél érdekében. A lovak ugyanis köztudottan elég rosszul védekeznek, háborúban pedig ajánlott praktikusnak lennie az embernek. Ha egyszer egy páncélos a földre került, nem volt esélye. Az alabárdosok gyorsabban ízekre szedték, mint ahogy egy főtt homárt trancsíroz szét az ember – és nagyjából akkora lelkifurdalással. Az emberek romantikusnak tartják a középkori fegyvereket, gondolta Ryan, pedig annyira szépek, mint egy csontozókés. Egy modern puska lyukat üt az ember testébe, ezeket viszont arra használták, hogy megcsonkítsák velük az ellenséget. Mindkét módszer halálos, ez igaz, de azért az se mindegy, hogy mit tesznek a koporsóba.
A Svájci Gárda természetesen nem csupán díszőrségből állt. Tagjai svájci SIG puskákkal voltak felszerelve, s a II. János Pál ellen elkövetett merényletkísérlet óta sok minden más egyébbel is, amit nem nagyon reklámoztak, ahogyan azt sem, hogy titokban különleges kiképzéseket kapnak – mindez ugyanis nem nagyon illett bele a Vatikán és az egyház ideológiájába. Ryan kíváncsi lett volna, meddig mehetnek el a testőrök vészhelyzet esetén. Mindenesetre nem irigyelte őket.

 

Egy Shamus O'Toole nevű ír püspök fogadta őket, aki lila öltözékével és dús, lángvörös hajával egy papagájra emlékeztette Ryant. Amikor meglátta a püspököt, első gondolata ez volt: meg kell csókolnom a gyűrűjét vagy sem? Fogalma se volt. Legutóbb a bérmálásakor látott püspököt, az pedig jó régen volt, még az elemi hatodik osztályában, Baltimore-ban.
– Hála az Úrnak, hogy a világ tele van írekkel! – mondta széles mosollyal a püspök.
– Szerencsére, különben ki tenné rendbe a dolgokat, excellenciás uram?
– Milyen igaz, milyen igaz! – O'Toole Adlert is üdvözölte. Zsidó lévén, Scottnak esze ágában sem volt mások gyűrűjét csókolgatni. – Erre parancsoljanak, uraim.
O'Toole püspök bevezette őket az épületbe, mely maga volt a történelem. Jack alig vette észre a második emeleti folyosó ajtajába épített fémdetektort. Olyan nagy szakértelemmel és türelemmel rejtették el, mintha maga Leonardo da Vinci végezte volna el a munkát. A svájci testőrök közül nem viselt mindenki egyenruhát: a folyosón kószáló reverendások némelyike túl fiatal és fitt volt ahhoz, hogy könyvmoly legyen. Ryan azt hitte, csak férfiakat fog látni, de apácák is akadtak szép számmal, és ezek nem az amerikai nővéreik által hordott, félig civil öltözéket viselték. Mintha egy szépművészeti múzeummal keresztezett kolostorba csöppentem volna, gondolta Ryan. A bíboros irodájának előszobáját egy akkora Madonna-kép díszítette, hogy Ryan végig se bírta pásztázni, míg O'Toole bejelentette őket.
– Azon tűnődöm, Tiziano tudott-e egyáltalán kicsiben festeni – motyogta Ryan.
Adler elkuncogta magát.
– Azt nem tudom, de ahhoz értett, hogyan kell megragadni a pillanatot. Nos, készen áll?
– Igen – felelte Ryan. Régen érezte magát ennyire magabiztosnak.
– Uraim! – szólt hátra a nyitott ajtóból O'Toole. – Erre parancsoljanak.
Áthaladtak egy újabb előszobán. Ebben két titkári íróasztal árválkodott, titkárok nélkül, velük szemközt pedig egy sor ajtó, olyan magasak, hogy egy zsiráf is kényelmesen átsétálhatott volna rajtuk.
Giovanni D'Antonio bíboros irodáját Amerikában bálok vagy államfői fogadások rendezésére használták volna. A mennyezetet freskók díszítették, a falakat kék selyemkárpit burkolta, az antik keményfa padlót kosárlabdapálya-méretű perzsaszőnyegek óvták. A bútorok tűntek a legújabb szerzeménynek, brokáthuzataikkal és aranyozott lábaikkal legfeljebb kétszáz évesek lehettek.
A bíboros előjött az asztala mögül, és rájuk mosolygott, valahogy úgy, ahogy néhány évszázaddal ezelőtt egy király mosolyoghatott egy kedves miniszterére. D'Antonio alacsony ember volt, de annál szélesebb, mintegy jelezve, hogy nem veti meg a jó ételt. A szoba levegője arról tanúskodott, hogy az evés mellett a szivarozás is kedvenc időtöltései közé tartozik – amivel pedig jobb lett volna mielőbb felhagynia, mert már jócskán túl volt a hatvanon. Öreg, pufók arca még ötvenévi szolgálat után is őrizte az egykori halászlegény nyers vonásait. Ryan, aki ismerte a bíboros hátterét, könnyen el tudta képzelni őt fiatalemberként, halászhálóval a kezében. D'Antonio talán éppen karakterének köszönhette, hogy annyira sikeres diplomata volt. Harminc éve intézte a pápai állam külügyeit, katonai ütőképesség híján pusztán a saját rábeszélőképességére támaszkodva. Titkosszolgálati fogalmakkal élve „nagy befolyásoló tényezővel rendelkezett”, s mint ilyen, szívesen látott vendég volt mindenütt. Megfontoltsága, bölcs tanácsai, higgadtsága pótolhatatlanná tették. A bíboros először Adlert üdvözölte.
– Örülök, hogy újra láthatom, Scott.
– Részemről az öröm, eminenciás uram. – Adler megszorongatta a feléje nyújtott kezet, és diplomatikusan elmosolyodott.
– Ön pedig bizonyára dr. Ryan. Sokat hallottunk önről.
– Ez igen megtisztelő, eminenciás uram.
– Kérem, kérem. – D'Antonio egy szófához terelte őket. A bútordarab olyan gyönyörű volt, hogy Ryan még a szélére is alig mert ráülni. – Kávét? – mutatott vendéglátójuk az asztalon csillogó-villogó ezüstkészletre.
– Igen, köszönjük – bólintott Adler. O'Toole püspök töltött nekik, aztán ő maga is leült, hogy jegyzeteljen. – Kedves öntől, hogy ilyen hamar fogadott minket – bókolt Adler.
– Ugyan. – A bíboros, Ryan döbbenetére, egy vastag szivart húzott elő a reverendája zsebéből. Egy ezüstözött „nyaktiló” segítségével ügyesen lefejezte a szivart, aztán gondosan megforgatta egy arany öngyújtó lángjában. Még csak elnézést sem kért, amiért a szemük láttára adózik e bűnös testi szenvedélynek. Mintha csak azt akarta volna jelezni nekik, hogy lazíthatnak, mert ő is félretette a méltóságát; vagy egyszerűen csak jobban működik szivarral a kezében?
– Az elképzelésünk lényegét ismeri – nyitotta meg a tárgyalást Adler.
– Sí. Azt kell mondanom, hogy roppant érdekesnek találtam. Bizonyára tudják, hogy néhány évvel ezelőtt a szentatya is tett egy hasonló javaslatot.
Ryan meglepetten felnézett. Nem tudta.
– Valóban, írtam is akkoriban róla egy értekezést – felelte Adler. – A javaslat azonban abban az időben még sajnos nem volt életképes az általános világpolitikai helyzet miatt. Most azonban, hogy túl vagyunk az Öböl-háborún, itt a nagy alkalom. A mi javaslatunk ugyan nem egyezik meg hajszálra azzal, amit...
– A javaslatuk elfogadható számunkra – legyintett nagylelkűen a szivarjával D'Antonio. – Hogy is ne lenne?
– Ez nagyszerű, eminenciás uram. Éppen ezt szerettem volna hallani. – Adler fülön csípte a kávéscsészét. – Nincs ellenvetésük?
– Meg fogja lepni, mennyire rugalmasak tudunk lenni, ha jó szándékot látunk. Ha a felek egyetértenek, feltétel nélkül elfogadjuk a javaslatukat. A kérdés csak az, hogy garantálni tudják-e az egyenlő bánásmódot mindenki számára?
– Azt hiszem, igen – felelte komoly arccal Adler.
– Remélem is, különben semmi keresnivalónk a diplomáciában. A szovjetek mit szólnak hozzá?
– Nem fognak beavatkozni, mi több, nem kizárt, hogy aktívan támogatni fognak minket. Mindenesetre van nekik épp elég bajuk anélkül is, hogy...
– Valóban. Csak profitálhatnak abból, ha a térségben végre stabilizálódik a politikai helyzet. Ez nemcsak biztos piacot teremthet számukra, hanem egyben jó reklám is az országuknak.
Elképesztő, gondolta Ryan. Elképesztő, hogy mennyire természetesnek veszik az emberek az utóbbi idők változásait. Mintha mindenki erre számított volna. Fityiszt. Senki nem számított rá. Ha valaki tíz évvel ezelőtt amerikai-orosz együttműködésről beszélt volna, nagyon csúnyán néztek volna rá az emberek.
– Így igaz. – A külügyminiszter-helyettes letette az ezüstcsészét. – Már csak azt kellene megbeszélnünk, hogy ki jelentse be...
Egy újabb legyintés a szivarral.
– Gondolom, azt szeretnék, ha a szentatya tenné meg a bejelentést. És a sajtó?
– Szeretnénk, ha nem szivárogna ki időnap előtt.
– Ezt nálunk nem nehéz elérni, de mi a helyzet önökkel? Ki tud a kezdeményezésről?
– Nagyon kevesen – jutott szóhoz végre Ryan is. – Ezzel a részével nincs gond.
– És útjuk következő állomásán? – D'Antoniót nem tájékoztatták az útjukat illetően, de nyilvánvaló volt, hogy tovább fognak repülni.
– Ott adódhatnak gondok – ismerte el Ryan –, de majd orvosolni fogjuk őket.
– Imádkozni fogunk önökért a szentatyával.
– Reméljük, hogy az imájuk ezúttal meghallgatásra talál – jegyezte meg Adler.
Ötven perccel később már a repülőn ültek. A VC-20-as belevetette magát az olasz légtérbe, és délkeletnek fordult.
– Ez aztán gyorsan ment – mondta elégedetten Jack. Lazított az övén, de nem csatolta ki. Adler rágyújtott egy cigarettára, és az ablakra fújta a füstöt.
– Ez az a helyzet, Jack, amikor vagy gyorsan lép az ember, vagy cseszheti az egészet. – A kollégája felé fordult, és elmosolyodott. – Elnézést a kifejezésért, de így van.
A légikísérő – ezúttal egy férfi – hátrajött, és átadott nekik egy-egy másolatot a még meleg faxüzenetből.
Lássuk csak – ráncolta össze a homlokát Ryan. – Mi lehet ez?

 

A Fehér Házon belül egy külön apparátus dolgozik éjt nappallá téve azért, hogy a kormány tagjai mindig jól tájékozottak legyenek – és tehessék ezt anélkül, hogy reggeltől estig újságot kellene olvasniuk. Szorgos munkájuk gyümölcse a The Early Bird című házi kiadvány, amelyből többek között az elnök közvetlen tanácsadói is tájékozódnak. Ezek egyike volt dr. Elizabeth Elliot, az elnök különleges nemzetbiztonsági tanácsadója. Liz, vagy „E. E.”, ahogyan sokan szólították, dr. Charles Alden első számú helyettese volt, de akkor is csak a helyettese, ami örök bosszúságot jelentett számára. Magas, jó alakú nő volt, aki imádott jól öltözni – a legújabb trend szerencsére már nem kívánta azt, hogy a nők férfinak álcázzák magukat –, és aki elég szépnek és okosnak érezte magát ahhoz, hogy gyűlöljön másodhegedűs lenni Charlie Alden mellett. Ráadásul Alden a Yale-en oktatott, és odafent ettől el voltak ájulva, ami Liznek, aki „csak” a Bennington politikatudományi tanszékét cserélte fel ezzel a pinceirodával, átkozottul rosszul esett.
Persze bosszantotta még más is. Fowler elnök nem volt egy korán kelő, és sose rendelte magához Charlie Aldent fél kilencnél hamarább. A világ sokkal békésebb volt, mint a korábbi elnökök idején, így Fowler inkább a belföldi gondokra koncentrált, ezekről pedig elegendő tájékoztatást kapott a tévéhíradók által. Gyakran kettőnél is több tévét nézett egyszerre, amitől annak idején a feleségét az agyvérzés kerülgette, s ami azt eredményezte, hogy Charlie Alden ráért nyolcra befáradni az irodájába, miközben Liz már hatkor lent ücsörgött a pincében, hogy átnézze a CIA jelentéseit. Fowler ugyanis ki nem állhatta a titkosszolgálatiakat. Ezzel Liz se volt másként, de őt senki nem kérdezte. A The Early Birdöt is neki kellett Átnéznie, hogy a méltóságos dr. Charles Aldennek még ezzel se kelljen fárasztania magát.
Mintha csak egy üresfejű titkámőcske lennék, füstölgőit magában E. E.
Alden, gondolta, csupa ellentmondás. Egy kemény szavú liberális, egy szoknyapecér, aki nyíltan kiállt a nők jogaiért, egy kedves, figyelmes férfi, aki élvezi, hogy hivatalsegéddé degradálhatta őt. Az, hogy Alden emellett egy rendkívül tehetséges politikai elemző volt, akinek az előrejelzései utólag mindig helytállónak bizonyultak, nem hatotta meg Lizt, ahogyan nem hatotta meg az sem, hogy a férfi már tizenkét kiadott sikerkönyvet tudhatott maga mögött. Bárki is volt Alden, bármennyire jó is volt, akkor is elvette előle az állását, és ezt nem tudta megbocsátani neki. Alden az alelnöknek köszönhette a nyugati szárny sarokirodáját, Liz pedig a pincét, és még elvárták volna, hogy megtisztelve érezze magát, amiért áldozatot hozhatott „az ügy” érdekében. Cserébe a Veep [18] fáradhatatlanul kampányolt, és hozta Kaliforniát, amely nélkül J. Robert Fowler még mindig Ohio kormányzója lett volna. Liz pedig megkapta ezt a kis luxuscellát idelent, és játszhatta egy átkozott yale-i titkárnőjének, illetve udvarhölgyének a szerepét, attól függően, hogy az úr érdekei mit kívántak.
Dr. Elizabeth Elliot a szokásos reggeli hangulatában volt, ami – mint azt a Fehér Ház állandó alkalmazottjai is tanúsíthatták – nem volt kellemesnek nevezhető. Átment a Fehér Ház étkezdéjébe, hogy hozzon magának egy csésze friss kávét. A méregerős feketétől csak még mogorvább lett, annyira, hogy az már neki is feltűnt. Egy pillanatra megtorpant, és kényszeredetten a biztonsági őrre mosolygott, hogy mindkettőjüknek bebizonyítsa, a látszat ellenére minden rendben. Máskor annyi figyelmet sem szentelt a biztonsági személyzet tagjainak, mint a kávéautomatának. Végül is csak zsaruk voltak, unalmas, izomagyú fajankók. Az állandó személyzet tagjai se voltak többek aktatologató bürokratáknál. Liz ezeket is levegőnek tekintette. A fontos emberek ebben az épületben a politikaiak voltak. Szűken mért mosolyát E. E. nekik tartogatta. Azt persze még csak nem is sejtette, hogy a profik, akik a Fehér Házat működésben tartották, ugyanilyen megvetéssel tekintettek rá és a hasonszőrűekre. Számukra a politikaiak nem voltak egyebek felkapaszkodott, törtető senkiknél, akiket egy új választás úgy el fog söpörni, mintha sose lettek volna – miközben ők, a profik maradni fognak, hűen a hivatali esküjükhöz. Ahogy lenni szokott, mindenkinek igaza volt.
Elliot visszatért az asztalához, és letette a kávét, hogy nyújtózzon egyet. A forgószék kényelmes volt – a berendezés első osztályú, sokkal jobb, mint a Benningtonban –, de a kora reggeltől gyakran késő éjszakába nyúló műszakok megtették hatásukat. A mozgás hiánya egyre gyötrőbbé vált. Régen sokat tornázott, most pedig csak ült és ült naphosszat. Ha legalább sétált volna néha egyet, már az is nagy változást jelentett volna. A kollégái közül sokan arra használták fel az ebédidőt, hogy járjanak egyet a közeli bevásárlóközpontban, az energikusabbak pedig kocogni mentek. A nők közül egyesek a biztonsági személyzet tisztjeivel jártak futni – nyilván a rövid haj és az egyenruhával járó egyszerű mentalitás vonzotta őket. E. E.-nek azonban nem volt ideje se futni, se sétálni, se bevásárolni, így hát maradt a nyújtózkodás és az elfojtott káromkodás. Tanszékvezető volt Amerika legjelentősebb női egyetemén, és most íme, egy nyamvadt yalie titkárnője. A kesergés azonban nem old meg semmit, gondolta, és visszatért a munkájához.
A Bird felénél járt, amikor valamin megakadt a szeme. „Apasági kereset Alden ellen” hirdette a Hartford Courantból kiemelt cikk címe. E. E. kezében megállt a szövegkiemelő filc.
Mi?
„A New Havenben élő Ms. Marsha Blum ezen a héten tervezi benyújtani a keresetet Charles W. Alden professzor ellen. A hölgy azt szeretné elérni, hogy Mr. Alden, Fowler elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, a Yale történelem tanszékének egykori vezetője elismerje, ő a kétéves kapcsolatukból született gyermek apja. Ms. Blum orosz történelemből készül doktorálni...”
– A vén bakkecske – motyogta Elliot. Egy percig sem kételkedett benne, hogy a hír igaz. Alden szerelmes kalandozásai már így is számos humoros hangvételű újságcikket ihlettek. „Charlie üldözi a szoknyákat, a pantallókat, mindent, amiben nő rejtőzhet.”
Marsha Blum... Zsidó lenne? Az a szemét az egyik diákját döngette. Még fel is csinálta. Csak azt tudnám, miért nem vetette el a gyereket a kicsike, így akarna bosszút állni Charlie-n, amiért az ejtette őt? Nem elképzelhetetlen...
Te jó ég, hiszen éppen ma kellene Szaúd-Arábiába repülnie a vén kujonnak.
Ezt nem hagyhatjuk.
Az idióta. Senkit sem figyelmeztetett. Ha szólt volna valakinek, tudnék róla. Ezen a helyen addig marad titok a titkod, míg magad sem tudsz róla. Vagy ez történt volna? Ennyire gyűlölné ez a Blum lány, hogy nem figyelmeztette előre? E. E. kárörvendően elvigyorodott. Ez sem elképzelhetetlen.
Felemelte a telefonkagylót – és elgondolkodott. Ha személyesen jár el az ügyben, az isten se mossa le róla, hogy alá akar tenni Charlie Aldennek. Ugyanakkor nem hallgathatja el. Az még nagyobb hiba lenne. A kérdés az, hogy miként fog reagálni az alelnök. Alden az ő embere. Meglehet, de a VP akkor is egy konzervatív ember. Három hónappal ezelőtt ő maga szólította fel Charlie-t, hogy hagyjon fel a nőhajhász életmóddal. És most tessék! Kiderül róla, hogy az egyik diákját kefélte. E. E. gonoszul felvihogott. Ekkora seggfejet! És egy ilyen tahó akarja megmondani az elnöknek, hogyan intézze az állam ügyeit!
A feministák őrjöngeni fognak. Az, hogy kettőn áll a vásár, senkit nem fog érdekelni. Hogy nem élt a női egyenjogúsággal és nem vetette el a gyereket? Na és! Úgy döntött, hogy megtartja. Ehhez is joga van, és kész. Charlie Alden pedig csak egy újabb szemét macsó, aki kihasználta nőtestvérüket, most pedig egy állítólagosan feministaszimpatizáns elnököt szolgál.
Az abortuszt ellenzők ugyanúgy tiltakozni fognak. Hiszen a nem óhajtott gyermeknek is fel kell nőnie valamiből, ehhez pedig apa kell, aki – még ha egy tetű is, és nem hajlandó felnevelni a saját gyermekét – megteremti, vagy legalábbis segít megteremteni ehhez az anyagiakat. A jobboldaliak számára Alden csak egy újabb kéjenc lesz, kirívó példája annak, mekkora erkölcsi fertő az általuk olyannyira gyűlölt kormány.
E. E. gondosan számba vette az érveket és az ellenérveket. Igyekezett objektíven nézni a dolgokat, még Alden szemszögéből is megvizsgálta a kérdést. Mit léphet Charlie? Tagadni fog? Nem valószínű, hiszen egy genetikai vizsgálattal könnyen tisztázható az apaság ténye. Ha viszont elismeri... nos, az biztos, hogy elvenni nem fogja a lányt, aki a cikk szerint még csak huszonnégy éves. Ha peren kívül megegyeznek, és fizetni fogja a gyerektartást, azzal indirekt módon elismeri, hogy lefeküdt a lánnyal, ami ugye a pedagógusi erkölcs súlyos megsértése. Végtére is egy professzornak nem az a dolga, hogy ágyba cipelje a tanítványait. Hogy ez gyakrabban előfordul, mint gondolná az ember, mellékes. Ahogyan a politikában, az egyetemi életben is az a lényeg, hogy ne kapják rajta az embert. Mert ami jópofa csínynek hat egy tanszéki összejövetelen elmesélve, égbekiáltó bűnné avanzsálódik az újságok hasábjain.
E. E. egy eltökélt mozdulattal beütötte az elnöki hálószoba telefonszámát.
– Az elnököt kérem. Itt dr. Elliot. – Várt, hogy a testőr megkérdezze az elnöktől, fogadja-e a hívást. Úristen, remélem, nem a klotyón ül éppen! De most már késő volt emiatt aggódni.
A tenyér levált a mikrofonról a vonal túloldalán. Elliot előbb halk berregést hallott – az elnök borotválkozik! –, aztán egy morcos hang megkérdezte:
– Mi a gond, Elizabeth?
– Elnök úr, van egy kis problémánk, amiről haladéktalanul beszélnünk kellene.
– Máris?
– Igen, uram. Elég kínos ügy. Szükségünk lehet Arnie-ra is.
– Ugye nem arról a tervezetről...
– Nem, elnök úr. Valami egészen más. Potenciálisan veszélyes lehet a kormányra nézve, ezért gondoltam...
– Jól van, jöjjön fel öt perc múlva. Gondolom, addig még várhat az ügy, amíg megmosom a protkómat. – Egy kis elnöki humor.
– Öt perc múlva, uram.
A vonal megszakadt. Elliot letette a kagylót, és szélsebesen szedelőzködni kezdett. Azt hitte, több ideje lesz rá. Gyorsan előkapta a sminkdobozát a fiókból, és elvonult a legközelebbi mosdóba. Előszőr is bekapott egy savsemlegesítő tablettát, a kávé mellékhatásait eltüntetendő. Aztán megigazította a haját és kijavította a sminkjét. Még egy kis púder az arccsontjára, hogy ne legyen olyan fényes...
Három perccel később már megint az irodájában volt. Egy határozott mozdulattal felkapta a The Early Birdöt, vett egy mély lélegzetet, és elindult a lift felé.
– Az elnökhöz – közölte jelentőségteljesen a felvonót kezelő biztonsági őrrel.
– Igenis – felelte mosolyogva a férfi, és gondolatban hozzátette: te arrogáns ribanc.

 

 

5.
Remények

Ryan az amerikai követség VIP-szállásán ücsörgött, és az órát bűvölte. Neki kellett helyettesítenie dr. Aldent Rijádban, s mivel a találkozó időpontja már rögzítve volt, nem maradt más választása, mint várni, és nézni, miként szimulálja az óra mutatója Alden elmaradt repülőútját a földgolyó – azaz a számlap – körül. Háromórányi ül-dögélés után, megunva a tétlenséget, kiment sétálni egy testőr kíséretében. Ilyen esetekben nem habozott megkérni a külföldi szolgálatot teljesítő biztonságit, hogy vezesse körül a városban, de ezúttal nem a nevezetességekre volt kíváncsi, annak ellenére, hogy először járt Izraelben. A küldetése szempontjából most sokkal fontosabb volt az utca emberét, hangulatát megismerni.
Tel-Aviv utcáin a hőség ellenére nagy volt a nyüzsgés. A rendőrök magas létszáma már az első néhány perc után feltűnt Ryannek, de még zavaróbb volt látni az Uzi géppisztollyal felfegyverzett járókelőket – noha a tartalékoskiképzésről hazafelé tartó férfiak és nők látványa ebben a napszakban nem számított különlegességnek. Ekkora tűzerő láttán Ryan érthetőnek találta, hogy errefelé gyakorlatilag nem létezik utcai bűnözés. A bombamerényletek és egyéb terrorcselekmények azonban annál gyakoribb eseménynek számítottak, és a helyzet, ahelyett hogy javult volna, romlani látszott.
Hát ez lenne az, gondolta Ryan. A keresztények, a mohameDanok és a zsidók szent földje, melynek helyét a balszerencse éppen itt, az Európát, Ázsiát és Afrikát összekötő utak kereszteződésénél jelölte ki. Egy keresztút, amelyet – mint minden keresztutat –, mindenki birtokolni szeretett volna. A kereszténység, és hétszáz évvel később az iszlám felemelkedése nem sokat javított a helyzeten, bár átrendezte az erőviszonyokat, s tovább növelte a keresztút vallási jelentőségét. Ez pedig még ádázabbá tette a háromezer éve tartó harcokat.
Nem volt nehéz cinikusan szemlélni a helyzetet. Az első, 1096-os keresztény hadjárat, gondolta Ryan, mindenekelőtt a vagyonról szólt. A lovagok szenvedélyes férfiak voltak, akiknek több sarjuk született, mint amennyit a birtokaik és a hozzájuk tartozó kolostorok el tudtak tartani. Mivel egy nemes nem foghatott kapanyelet a kezébe, a hoppon maradtak kapva kaptak II. Orbán pápa felhívásán, és azzal az ürüggyel, hogy a keresztény hitet kívánják megvédeni a hitetlenektől, lerohanták a Szentföldet. Itt aztán bőven akadt mindenkinek birtokolni való föld és elnyomni való paraszt, a dicsőségről és a kereskedelmi utakon beszedett vámokról nem is beszélve. Jack a járdát taposva azon tűnődött, vajon hányféle nép tette ugyanezt előtte, és hogyan próbálták egyeztetni személyes, gazdasági és politikai érdekeiket vallásuk szentnek vélt ügyeivel. A mohameDanok, miután Mohamed őket is a kiválasztottak sorába emelte, semmivel nem voltak jobbak a keresztényeknél. A kettő közé ékelődve pedig ott voltak a zsidók; azon kevesek, akiket a rómaiak nem űztek el, és azok, akik az évszázadok során visszataláltak ide.
Mint egy velős csont, egy elnyűhetetlen velős csont, amelyen éhes kutyák falkái marakodnak.
Éppen ez, az elnyűhetetlensége volt az oka annak, hogy a falkák még ennyi idő után sem unták el a harcot. A hit ugyanis, minden mással ellentétben, sosem avul el. Hinnivalóban pedig sosem volt hiány ezen a helyen. Az öt világvallásból három is ezen a helyen született, a keresztény Isten fiáról nem is beszélve.
Éppen ezért volt olyan megdöbbentő ez az egész. Mindhárom vallás hívei egyistenhívők voltak. A dolog a zsidókkal kezdődött, akik évezredeken át elkeseredetten védték hitüket az animisták és a pogányok ellenében, hogy aztán újabb ellenségekkel találják szembe magukat azok személyében, akik éppen az általuk őrzött értékekre építették új hitüket. Ez gyalázatos, de hát a vallási háborúk mindig is azok voltak. Hiszen ha az ember magáért Istenért harcol, akkor bármit megtehet, nem igaz? Az ellenség egy ilyen háborúban mindig Isten ellen harcol, ami gyűlöletes bűn, és vért kíván. Megkérdőjelezni magának a Mindenhatónak a fennhatóságát... Egy ilyen ellenséggel szemben minden katona Isten kardjának érezhette magát, egy ilyen ellenséggel szemben semmi nem lehetett elég. Rablás, nemi erőszak, mészárlás, a legaljasabb emberi bűnök ilyenkor kötelességgé lépnek elő, egy szent cél bocsánatos eszközeivé. Bármit megtehetsz, amit csak akarsz, mert Isten a te oldaladon áll, a dicsőség pedig még a síron túlra is elkísér. Angliában azokat a lovagokat, akik részt vettek a keresztes háborúban, keresztbe tett lábbal álló szobraik alá temették, hogy az örökkévalóság láthassa, itt egy szent ügy harcosa nyugszik. Az, hogy kardjukat gyermekek és nők vérével szennyezték be, hogy mindent elloptak, ami nem volt elég szilárdan a földhöz rögzítve, mellékes. És ugyanez igaz a többi félre is. A zsidóknak általában az áldozat szerepe jutott, de azért ők is kivették a részüket a vérengzésből, ha úgy adódott – mert a férfi az férfi, és a háborúban nincs kegyelem.
Hogy imádhatták ezt a kort a bűnözők, gondolta Jack, miközben egy intézkedő rendőrt figyelt. De biztosan voltak jóravaló emberek is. Lenniük kellett! Ők vajon hogyan vészelték át ezeket az időket? Mit gondolhattak? És mit gondolhatott Isten?
Ryan azonban nem volt se pap, se rabbi, se imám. Ryan egy vezető hírszerző tiszt volt, akinek nem a metafizikai dolgokon való elmélkedés, hanem a megfigyelés és az értékelés volt a feladata. Félretette a múlttal kapcsolatos gondolatait, és folytatta a nézelődést.
A nyüzsgés Manhattan utcáira emlékeztette Ryant – még a hordozható rádiót hallgató járókelők sem hiányoztak. Egy étterem terasza mellett haladt el; a vendégek közül legalább tízen a tévéhíradót bámulták. Jack elmosolyodott. Az ő fajtája. Amikor autózott, zene helyett mindig egy nonstop híreket daráló washingtoni rádióadót hallgatott. Az utcakép teljesen normális lett volna, ha az emberek szeme nem jár úgy, mint az asztalfiók. Mintha a saját testőreit látta volna. Ez az állandó, lankadatlan készültség döbbenetes volt, annál is inkább, mert ez egyszer nem az izraeliek éberségére, hanem rövidlátására utalt. A Templomhegyen történtek óta ugyanis Izraelnek nem az erőszakos cselekményektől, hanem éppen ennek az ellenkezőjétől kellett tartania. Persze érthető volt, hogy a zsidók, akiket csupa olyan ország vett körül, melyek nem akartak kevesebbet, mint megszüntetni Izraelt, művészetté fejlesztették a paranoiát. Ezerkilencszáz évvel a diaszpóra és a Maszada után visszatértek egy földre, ahonnan az elnyomás és a fajirtás elől kellett elmenekülniük – és most újra ugyanazokkal a problémákkal kellett szembenézniük. A különbség mindössze az volt, hogy most már meg tudták védeni magukat. De ez sem volt megoldás. A háborúknak békével kell végződniük; ezek azonban csak félbeszakadtak. Izrael számára a béke nem volt több rövid felvonásközöknél, melyek alatt gyorsan eltemették a halottaikat, és kiképezték egy újabb korcsoport harcosait. Isten pedig mindeközben ugyanazt gondolta, mint a keresztes hadjáratok idején. A tengerek szétválasztása, a nap megállítása és más efféle csodák nem voltak összeegyeztethetők az Újszövetség játékszabályaival. Az embereknek maguknak kellett megoldaniuk a gondjaikat. Az ember azonban igen ritkán teszi azt, amit tennie kellene. Nem véletlen, hogy Morus Tamás „Utópiának” keresztelte el azt az eszményi államot, ahol mindenki mindig azt teszi, ami a leghelyesebb. Utópia... ami annyit jelent, hogy „sehol sem”.
Jack megcsóválta a fejét, és befordult a következő utcába.
– Hello, dr. Ryan.
A férfi az ötvenes évei közepén járt, alacsonyabb volt, mint Jack, de jóval súlyosabb. Tömött, gondosan nyírt szakálla volt, és annyira nézett ki zsidónak, mint Szanhérib, az asszír hadak főparancsnoka. Csak egy pallos vagy buzogány hiányzott a kezéből. Ha nem mosolygott volna, Ryan azt kívánta volna, bárcsak mellette lenne John Clark.
– Hello, Avi. Örülök, hogy látom.
Abraham Ben Jákob tábornok Ryan ellenlábasa volt a Moszadnál, az izraeli hírszerző ügynökségnél. Pályáját katonatisztként kezdte az ejtőernyősöknél, ahonnan 1968-ban Ráfi Eitan csábította át a hírszerzéshez. Útja többször is keresztezte a Ryanét az elmúlt években, de eddig mindig Washingtonban.
– Mi újság odahaza, Jack?
– Csak azt tudom, amit a CNN-en láttam. Hivatalosan még semmi. Hogy mi várható, azt ugyanolyan jól tudja, mint én. Ismeri a szabályokat. Nem tud egy jó vendéglőt?
Mindez persze nem volt véletlen. Két perccel később és száz méterrel arrébb már egy csendes, a testőreik által könnyen szemmel tartható kisvendéglő hátsó szobájában üldögéltek. Ben Jákob rendelt két Heinekent.
– Ahová menni fog, ott nem fogják sörrel kínálni. Ha nem tévedek, dr. Aldent fogja helyettesíteni Rijádban. Milyen kár, hogy nem lesz itt, amikor Adler elő fogja adni a mondandóját. Kíváncsi vagyok, mit akar.
– Biztosíthatom, érdemes lesz türelmesen kivárnia.
– Ennyi?
– Ennyi. Vagyis lenne még valami. – Ryan a tábornok elé tolta a héberül írt étlapot. – Rendeljen valamit nekem is, mert egy kukkot sem értek belőle.
– Alden nagy szamárságot művelt – ingatta meg rosszallóan a fejét Ben Jákob. – Velem egyidős, tudhatná, hogy az érett nők sokkal megbízhatóbbak.
– Mondjuk, akkor se jött volna el a világvége, ha a feleségével foglalkozott volna.
A tábornok elvigyorodott.
– Ezer bocsánat. Elfelejtettem, hogy maga egy hithű katolikus.
– Nem erről van szó, Avi, hanem arról, hogy egy nő is bőven elég az embernek. Csak egy holdkóros akarhat egyszerre többet – mondta pléhpofával Ryan.
– Aldennek lőttek.
– Attól tartok. Pedig igazán kedveltem a pasast. Mindig okos tanácsokat adott az elnöknek, és ha nem értett egyet a Céggel, megvolt rá az oka. Zseniális elme, de ekkora bakot lőni... Kellemetlen dolog így elveszíteni egy ilyen jó állást.
– Az ilyen embereknek nincs helyük a kormányban. Túl könnyen kompromittálhatok.
– Az oroszok kezdenek leszokni az ágyba telepített csapdákról. És a lány zsidó volt, nem igaz? Csak nem a maga embere, Avi?
– De dr. Ryan! Miért tennék én ilyet? – Ha a medvék nevetni tudnának, valahogy úgy gurguláznának, mint Avi Ben Jákob.
– Igaza van, nem lehet a maguk ügye. Nem próbálkoztak zsarolással...
A tábornoknak összeszűkült a tekintete.
– Nem a mi akciónk volt! Azt hiszi, megőrültem? Gondolkozzon csak! Ki fog Alden helyébe lépni?
Ryan felnézett a söréből. A francba... Erre nem is gondolt. Dr. Elliot!
– Mindketten a kedvencei közé tartozunk – emlékeztette Avi.
– Hány miniszternek mondott ellent az elmúlt húsz évben, Avi?
– Természetesen egynek sem. Mi ketten egyformák vagyunk. Szolgálni akarunk, nem pedig döntéseket hozni. Ha szerencsénk van, hallgatnak ránk.
– És ha még nagyobb szerencsénk van, akkor nem bánják meg, hogy hallgattak ránk – tette hozzá Ryan.
Ben Jákob tábornok nem vette le fürkésző tekintetét az amerikairól. Ryan megjegyzése újabb tagadhatatlan jele volt annak, hogy a férfi felnőtt a rábízott a feladathoz. A tábornok őszintén kedvelte Ryant, mind emberként, mind szakmabeliként, de a személyes érzelmeknek nem sok helyük van a hírszerzői munkában. Az amerikaiak készültek valamire, és nem kis dolog lehetett, mert előbb Adler Moszkvába látogatott, aztán Ryannel meglátogatták D'Antonio bíborost a Vatikánban, most pedig itt készültek látogatást tenni, a külügyminisztériumban. Pontosabban csak Adler, mert Ryannek ugyanebben az időpontban a herceggel kellett találkoznia Rijádban, a csúfosan lejáratott Alden helyett.
Avi Ben Jákob még a profi hírszerzők körében is különösen jól informáltnak számított. Bármilyen volt is az aktuális világpolitikai helyzet, az amerikaiak többsége még mindig az Államok legmegbízhatóbb szövetségesének tartotta Izraelt. Ez pedig azzal járt, hogy a Moszad sokkal több információt kapott az amerikai kormányhivatalok dolgozóitól, mint bármelyik másik szövetséges, beleértve a briteket is.
Az informátorok azt súgták Ben Jákobnak, hogy Ryan áll az ügy hátterében, ami egész egyszerűen képtelenségnek tűnt. Jack okos fiú volt, majdnem ugyanolyan okos, mint Alden, de akárcsak a tábornok, sosem akart több lenni, mint egy megbízható eszköz a mindenkori kormány kezében. Ryan a vezérelvek végrehajtója volt, nem pedig a szellemi atyjuk. Ráadásul az amerikai elnök köztudottan nem kedvelte őt, és ezt nem is tagadta. Elizabeth Elliot pedig valósággal gyűlölte Ryant. A nő valami apróság miatt húzta fel az orrát, még a választások előtt, és azóta sem tudott megbocsátani Ryannek. Úgy látszik, az államtitkárok mindenütt egyformák, gondolta Ben Jákob. Nem olyanok, mint Ryan meg én. Nemegyszer farkasszemet néztek már a halállal – talán ez kötötte őket össze. Nem értettek egyet mindenben, mégis tökéletes volt közöttük az összhang.
Moszkva, Róma, Tel-Aviv, Rijád. Mire lehet következtetni ebből?
Scott Adler magasan képzett diplomata, Talbot legjobb embere, és maga a külügyminiszter is egy ragyogó elme. Fowler elnök nem egy lángész, de azt el kell ismerni, hogy nagyszerű emberekkel vette körül magát. Leszámítva Elliotot. Ha valami fontos ügyről van szó, Talbot mindig a helyettesét, Adlert küldi előre, hogy előkészítse neki a terepet.
A legkülönösebb az volt, hogy egyetlen informátora sem tudta, mire készülnek az amerikaiak. „Valami nagyszabású terv, a Közel-Kelettel kapcsolatban. Nem tudom, hogy mi... Azt hallottam, hogy Jack Ryan, a Cég igazgatóhelyettese állt elő valami eget rengető ötlettel, de hogy mivel, azt nem tudom.” Jelentés vége.
Avinak minden oka meglett volna dühösnek lenni, de nem ez volt az első eset, hogy sötétben kellett tapogatóznia. A hírszerző munkája már csak ilyen: sosem láthatod a másik fél összes lapját. Ben Jákob fivére, aki gyermekgyógyász volt, hasonló gondokkal küszködött. Egy beteg kisgyerek nem tudja megmondani, hogy mire gyanakszik, másrészt viszont nem azért viszik el a szülei a rendelőbe, hogy félrevezessék az orvost. Miért is nem ment inkább orvosnak?
– Jack, jelentenem kell valamit a feletteseimnek – mondta orrát lógatva Ben Jákob.
– Ugyan, tábornok, én nem féltem magát. – Jack rendelt magának egy újabb üveg sört. – Inkább azt árulja el nekem, mi az ördög történt a Templomhegyen?
– Az a rendőrtiszt megzavarodott. Az elmeosztályon van, huszonnégy órás megfigyelés alatt, nehogy végezzen magával. A felesége nemrég hagyta el, aztán elvesztette az anyját is, majd egy vallási szekta befolyása alá került. – Ben Jákob vállat vont. – Nem tudok mást mondani. Szörnyű volt.
– Így igaz, Avi. Van fogalma róla, mekkora slamasztikában vannak?
– Nem ez az első eset, Jack, hogy...
– Nézze, Avi, én nagyra tartom magát, őszintén, ugyanakkor azt kell mondanom, hogy ez egyszer téved. Úgy látom, még nem fogta fel, mekkora bajban vannak.
– Tényleg nem, de most már szeretném.
– Nem akartam megbántani, tábornok, de az a helyzet, hogy ami a hegyen történt, az örökre megváltoztatta a dolgokat.
– Hogyhogy?
– Többet egyelőre nem mondhatok. Sajnos, nekem is vannak feletteseim.
– Amerika ellenünk fordul?
– Izrael ellen? Ez soha nem történhet meg, Avi. Hogy is kérdezhet ilyet? – Ryan elhallgatott. Már így is túl sokat beszélt, és nem akárkinek.
– Nem mondhatják meg, hogy mit tegyünk.
– Sajnálom, tábornok, de többet nem mondhatok. Legyen türelemmel.
Ben Jákob taktikát változtatott.
– Szép dolog, mondhatom. Meghívom vacsorára, és tessék, ez a hála. Jack elnevette magát.
– Ráadásul még sört is kaptam. Ahova megyek, ott nem lesz ilyen jó dolgom. Ha tényleg oda megyek...
– A legénysége már engedélyeztette a repülési útvonalat. Ellenőriztem.
– Ennyit a titkos küldetésekről. – Jack mosolyogva megköszönte a pincérnek a sört, és megvárta, míg a férfi magukra hagyja őket. – Ejtsük a témát, Avi. Nagyon jól tudja, hogy semmi olyat nem tennénk, ami veszélyeztethetné Izrael biztonságát.
Dehogynem!, gondolta a tábornok, de hallgatott. Ryan, élve a lehetőséggel, témát váltott.
– Azt hallottam, hogy nagyapa lett.
– Valóban! A lányom hozzáadott néhány vonásnyi ezüstöt a szakállamhoz. Leánygyermeket szült, a neve Leah.
– Jól jegyezze meg, amit most mondok, Avi: Leah egy békés és biztonságos Izraelben fog felnőni.
– És ki fog gondoskodni erről? – kérdezte kétkedően Ben Jákob.
– Ugyanazok, akik eddig is ezen munkálkodtak – felelte titokzatosan Ryan. Sajnálta, hogy nem mondhat többet az öregnek, és még jobban sajnálta, hogy Avi ennyire kétségbeesetten igyekszik megtudni tőle valamit. Úgy látszik, az élet időnként még a legjobbakat is sarokba kényszeríti...
Ben Jákob keserűen arra gondolt, hogy ideje lenne felfrissíteni Ryan aktáját. Ha felkészültebben jött volna ide, talán másként alakul a beszélgetés. Gyűlölt veszíteni.
Dr. Charles Alden bánatosan körbenézett az irodájában. Még nem kellett költöznie, de a felmondása, aláírva és lebélyegezve, hó végi dátummal az alján, már a fiókjában hevert. Persze, innentől kezdve az egész csak színjáték volt. A mai nappal a kötelezettségei megszűntek. Még be fog jönni mindennap, elolvassa a jelentéseket, és megjegyzéseket körmöl magának, de az érdemi munkát Elizabeth Elliot fogja elvégezni. Az elnök állítólag sajnálta, hogy így alakult, de nem ejtett könnyeket érte. Úgy sajnálom, Charlie, hogy elveszítjük magát, de nincs más választásunk. Tényleg... Ennyit a háláról és az elismerésről. Még ha őszinte lett volna, mint Arnie van Damm. Ő legalább hozzátette: „A francba, Charlie!” Van Damm dühös volt rá, amiért a hülyesége miatt meg kellett válnia tőle, de éppen ezt várta el tőle, és fenemód jólesett. De nem így Bob Fowler, a szegények és elesettek bajnoka.
Még rosszabb volt a helyzet Lizzel. Az az arrogáns szuka egy szót sem szólt, de nem is kellett. Elég volt ránézni: ordított róla, mennyire örül a „váratlan” fordulatnak – aminek a bekövetkeztét olyan készségesen elősegítette.
A bejelentés holnap reggel volt várható. A hír már kiszivárgott, de hogy ki lehetett az, aki megszellőztette, azt csak találgatni lehetett. Elliot, hogy teljes legyen a kielégülése? Vagy Arnie van Damm, hogy enyhítse a károkat? Vagy valaki más a tucatnyi beavatott közül?
Az átmenet a tündöklés és az ismeretlenség között szédítően gyors tud lenni Washingtonban, de mindig nagy csinnadratta előzi meg. A megfelelő körítésről mi más gondoskodhatna, mint a média. Reggel már legalább húsz riporter várta a háza előtt, kamerákkal, fényképezőgépekkel, arcába világító reflektorokkal.
Az a kis cafka! A nedves szemével, hatalmas tőgyével, széles csípőjével éppen olyan volt, mint egy tehén. Hogy lehettem ennyire barom? – tette fel magának újra és újra a kérdést Charles Winston Alden professzor. A feje lüktetett a fájdalomtól. A stressznek és a dühnek tulajdonította ezt, és részben igaza is volt. Csak arról feledkezett meg, hogy az elmúlt hetekben egyáltalán nem szedte a vérnyomáscsökkentőt, aminek az lett a következménye, hogy a vérnyomása most kétszerese volt a megszokottnak. Éppen ezért érte meglepetésként a roham. Egy kis „üzemzavarral” kezdődött a Willis-érkörben. Az agy saját „körgyűrűje” – melynek az a feladata, hogy áthidalja az elzáródott agyi ereket – tekintélyes mennyiségű vért szállít. A húszévi magas vérnyomás, a rendszertelen gyógyszerszedés és a stressz együttes hatásaként a véredény megpattant a jobb agyféltekében. Alden kirántotta a fiókot, hogy előkapja a piruláit, de elkésett vele. Az oxigénhiány, valamint a megnőtt koponyaűri nyomás azonnali bénulást eredményezett.
Alden még hosszú másodpercekig tudatánál volt. Tudta, hogy meg fog halni, és azt is, hogy nem tehet ellene semmit. Milyen kár... Azért a sok tanulásért, a könyvekért. Harmincöt évembe telt eljutni ide, és olyan közel álltam hozzá, hogy valami maradandót alkossak. Csak egy karnyújtásnyira voltam tőle. Ó, istenem! Miért kell éppen most meghalnom? És így! De ezen már nem lehetett változtatni. Csak abban reménykedhetett, hogy a történtek ellenére odafent meg fognak bocsátani neki. Hiszen nem volt rossz ember, és annyira, de annyira küzdött, hogy jobbá, elviselhetőbbé tegye ezt a világot. Csak az a kis szuka ne...
Ha nem úgy álltak volna a dolgok, ahogy, akkor jóval hamarabb felfedezték volna, így azonban a titkárnője nem kapcsolta be a telefonhívásokat, és ahelyett, hogy percenként zaklatta volna, csak egy bő óra múlva nézett rá. A lényegen ez persze mit sem változtatott, de ahhoz bőven elegendő volt, hogy Alden titkárnőjét hosszú hetekig lelkiismeret-furdalás gyötörje. Épp hazaindulni készült, és becsengetett, hogy közölje ezt a főnökével, de nem kapott választ. Nem értette a dolgot, ezért még egyszer átcsengetett. Még mindig semmi. Felállt, és bekopogott az ajtón. Végül benyitott, és akkorát sikított, hogy még az Ovális Iroda előtt posztoló őrök is hallották. Helen D'Agustino, az elnök egyik testőre érkezett elsőként a helyszínre. A folyosón sétálgatott, hogy megmozgassa a tagjait, amikor meghallotta a sikolyt.
– A francba! – bukott ki belőle, és mire kimondta, már a kezében is volt a szolgálati revolvere. Még soha nem látott ennyi vért. Alden jobb füléből folyt ki, és az egész asztalt beterítette. A testőrnő riadót fújt. A nyomokból fejlövésre következtetett. 19-es Smith & Wessonja célgömbje mögül végigpásztázta a szobát. Az ablakok épek. Körberohant a szobában. Sehol senki. Akkor hát mi a fene történt?
Megfogta Alden bal kezét, és a pulzusát kereste. Természetesen nem volt, erre számított, de a tréning ezt diktálta. Odakint közben lezárták az egész Fehér Házat, az őrök fegyvert rántottak, a látogatóknak mozdulniuk sem volt szabad. A titkosszolgálat emberei átkutatták az egész épületet.
– Azannyát! – dünnyögte Pete Connor, amikor meglátta a halottat.
– Az épület és környéke átfésülve – hallották Helennel a fülhallgatójukban. – A levegő tiszta, a Karvaly biztonságban van. A „Karvaly” az elnök kódneve volt, újabb példájaként a titkosszolgálatiak hagyományosan jó humorának (A „fowler” szó angolul madarászt jelent, a karvaly angol megfelelője, a „hawk” pedig egyebek közt szélhámost és kapzsi embert).

 

– A mentő két perc múlva a helyszínen – jelentették a kommunikációs központból. Mentőautót könnyebb volt keríteni, mint helikoptert.
– Lazíthatsz, Daga – mondta Connor. – Szerintem a pasasnak agyvérzése volt.
– Félre az útból! – szólt rájuk a szanitéc. A titkosszolgálat ügynökeit kivétel nélkül kiképezték az elsősegélynyújtásra, de a biztonság kedvéért mindig készenlétben állt egy egészségügyi haditengerészcsapat. A férfi egy orvosi táskát cipelt, de ki sem nyitotta. Túl sok vér volt az asztalon, és a teteje már kezdett megalvadni. A szanitéc úgy döntött, nem nyúl a holttesthez, mert még mindig nem lehetett kizárni a bűntény lehetőségét. A vér nagy része a jobb fülön távozott, de a balból is folyt. Az arcon már megjelentek az első hullafoltok.
– Körülbelül egy órája lehet halott. Agyvérzés. Nem volt magas a vérnyomása a fickónak?
– De, azt hiszem – felelte némi tűnődés után D'Agustino különleges ügynök.
– Gondolom, azért fel fogják boncolni, de biztosan ez okozta. Az orvos, egy haditengerész százados is befutott. Ő is csak ugyanazt tudta mondani, mint a szanitéc.
– Itt Connor – mondta a biztonsági főnök a rádióba. – Mondjátok meg a mentőknek, hogy nem kell sietni. A „Zarándok” meghalt, a jelek szerint természetes halállal. Ismétlem, a „Zarándok” meghalt.
Az agyvérzés nem zárta ki a gyilkosság lehetőségét. A tüneteket kiválthatta mérgezés is, de ennek csekély volt a valószínűsége. A Fehér Ház vízhálózatát szigorúan ellenőrizték, és ugyanez igaz volt a konyhára is. Az, hogy Alden magas vérnyomással küszködött, tovább csökkentette az idegenkezűség esélyét. A végső szó azonban a kórboncnoké volt.
– Hogy van? – kérdezte az elnök az ajtóból. Testőreitől körülvéve bevonult az irodába. Dr. Elliot is vele tartott. A nő láttán D'Agustino arra gondolt, hogy talán nem ártana megváltoztatniuk a kódnevét. A „Hárpia” például nagyon találó lenne. Nem kedvelte a szajhát, ahogyan a kollégái sem, de persze nem azért fizették őket, hogy szeressék E. E.-t. Vagy akár az elnököt...
– Meghalt, elnök úr – közölte az orvos. – Úgy tűnik, agyvérzést kapott.
Az elnöknek egyetlen arcizma sem rezdült. A biztonságiak mindannyian tudták, hogy Fowler hosszú éveken át látta nap mint nap szenvedni szklerózis multiplexes feleségét. Az asszony végül meghalt, még akkor, amikor az elnök kormányzó volt Ohióban. Az ember vagy belefásul az ilyesmibe, vagy beleőrül. Fowler átvészelte ezt az időszakot, de lelkileg teljesen kiégett. Meglepetten csettintett egyet a nyelvével, elfintorodott, aztán szó nélkül elvonult.
Liz Elliot furakodott a helyére. Helen D'Agustino árgus szemekkel figyelte. E. E. vastagon ki volt sminkelve, mint mindig, de még így is látni lehetett, hogy elsápad az iszonyattól. A látvány eléggé megdöbbentő volt, az egyszer biztos. Mintha egy vödör piros festéket öntöttek volna szét az asztallapon.
– Te jóságos ég! – suttogta E. E.
– Utat kérek! – mondta egy új hang. Egy ügynök jelent meg, hordággyal a háta mögött. Türelmetlenül félrelökte E. E.-t, aki még mindig annyira a látvány hatása alatt állt, hogy elfelejtett tiltakozni.
Azt hitted, kemény csaj vagy, mi? – gondolta Helen D'Agustino. Pedig egyáltalán nem úgy nézel ki, kicsikém, állapította meg kárör-vendően. Ha valaki, ő tudta, mit jelent keménynek lenni. Alig egy hónapja került ki a titkosszolgálati akadémiáról, amikor egy megfigyelés alkalmával az alany – egy pénzhamisító – észrevette őt, és váratlanul, minden ok nélkül tüzet nyitott. A lövés nem talált, másikat pedig nem volt alkalma leadni, mert Daga már elő is kapta S&W-jét, és lőtt. Háromszor egymás után, egyenesen a nyomorult szívébe. Mintha csak egy kartonfigurára lőtt volna, harminchét lépés távolságból. Álmában sem hitte volna, hogy ilyen hidegvérrel fog embert ölni. Mint egy gép. Ez a három lövés helyezte őt a szolgálat céllövőcsapatába, amelynek sikerült „lealáznia” még a Delta Force kommandósait is. Igen. Daga kemény volt, Liz Elliot viszont nem, bármennyire is szerette volna. Az arrogancia még nem tökösség, bébi. Eszébe se jutott, hogy az, akire ilyen megvetéssel gondol, a Karvaly első számú nemzetbiztonsági tanácsadójává lépett elő.

 

Ismael Qati szokatlanul csendes volt. Az öt nyelven folyékonyán szónokló bajtárs, aki minden alkalmat megragadott, hogy forradalmi eszméit népszerűsítse, most olyan visszafogottan viselkedett, hogy Günther Bock nem akart hinni a szemének. A ragadozómosoly is megfakult, s a szavait hangsúlyozó gesztusok sem voltak már olyan lendületesek, mint régen. Egy beteg ember ült Bock előtt.
– Fájdalom töltötte el a szívemet, amikor a feleségeddel történtekről értesültem – mondta Qati.
– Köszönöm, hogy együtt ereztél velem, barátom. De mindez semmiség ahhoz képest, amit a te népednek kellett elviselnie – bókolt gyászosan komor képpel Bock. – Áldozathozatal nélkül nincs győzelem.
Ennél azért jóval többről volt itt szó, és ezt mindketten tudták. Legfőbb fegyverüknek mindig is a hírszerzés számított, de Bock forrásai mostanra teljesen kiapadtak. A Vörös Hadsereg Frakció hosszú éveken át az információdömping zavarában szenvedett. A nyugatnémet kormányban dolgozó szimpatizánsaik, a keletnémet titkosszolgálat és a keleti blokk országai nem fukarkodtak az adatokkal. A legfőbb forrás természetesen a KGB volt, de valami oknál fogva, amit Bock soha nem firtatott, a tőlük származó információkat is a csatlós államok titkosszolgálatai szállították. Aztán jöttek a nagy változások, és a támogatás egyik napról a másikra megszűnt. A helyzet odáig fajult, hogy a csehek és a magyarok a szó szoros értelmében kiárusították a VHF-fel kapcsolatos aktáikat a nyugatiaknak, a keletnémetek pedig a nagy „testvéri együttműködés” címszó alatt tették ugyanezt, ingyen és bérmentve. Kelet-Németország – a Német Demokratikus Köztársaság – többé már nem létezett. Szemérmetlenül beleolvadt a kapitalista Németországba. Na és az oroszok... Az ő közvetett, ám annál hatékonyabb támogatásukra sem számíthatott többé. A szocializmus európai felszámolásával a kormányhivataloknál működő informátoraik vagy lebuktak, vagy kettős ügynökökké váltak, vagy egyszerűen csak nem szállítottak több információt, mert elvesztették hitüket a szocializmus jövőjében. Az emberi butaság egyetlen mozdulattal kitépte a kezükből az európai forradalmárok leghasznosabb fegyverét.
Itt szerencsére másképp alakultak a dolgok. Az izraeliek legalább annyira ostobák voltak, mint amennyire veszélyesek. Qatinak nem kellett attól tartania, hogy Izrael egy jól kiszámított politikai lépéssel lehetetlenné teszi őket. A zsidók, amilyen jó harcosok voltak, olyan botornak bizonyultak, ha békés módszerekről volt – vagyis lett volna – szó. Mintha nem is vágytak volna a békére. Érthetetlen, gondolta Bock, hogyan hihetik azt, hogy a területeikről kiszorított arabokat valaha is legyőzhetik. Hiába férkőzött be az izraeli rendőrség és a titkosszolgálat a lázadók soraiba, az ellenállás, a felszabadító mozgalom évről évre csak nőtt, és egyre nagyobb támogatottságot élvezett az arabok részéről. Bock irigyelte is érte Qatit. Perverz módon az ellensége hatékonysága még előnyére is vált Qatinak. Az izraeli titkosszolgálat már két nemzedék óta folytatta szélmalomharcát az arab szabadságharcosok ellen, jelentősen megtizedelve az élvonalban lévők sorait. Csakhogy azok, akiket elkaptak, a gyengék és az ostobák voltak. A természetes szelekció elvének megfelelően a Qati-félék maradtak életben, és ez tovább növelte a mozgalom ütőerejét.
– Hogy álltok a téglákkal?
– A múlt héten is elkaptunk egyet – felelte fanyar mosollyal Qati. – Sikerült kiszednünk belőle az összekötője nevét, mielőtt meghalt volna. Most megfigyelés alatt tartjuk az illetőt.
Bock helyeslően bólintott. Egykor az izraeli hírszerző tisztet egyszerűen meggyilkolták volna, de Qati azóta sokat tanult. Ha figyelik a hírszerzőt – körültekintően és időszakosan, hogy ne vehessen észre semmit –, újabb beépített ügynököket leplezhetnek le.
– És az oroszok? – A kérdése heves reakciót váltott ki.
– A disznók! Semmi hasznosat nem kapunk tőlük. Magunkra vagyunk utalva. Mindig is így volt. – Qati arca végre életre kelt, még ha csak egy pillanat erejéig is. Többre nem futotta.
– Fáradtnak látszol, barátom.
– Hosszú nap volt. Gondolom, neked is. Bock ásított egyet.
– Azt mondod, tegyük el magunkat holnapra?
Qati a szobájába kísérte vendégét. Bock kezet adott neki, mielőtt visszavonult volna. Közel húsz éve ismerték egymást. Qati visszament a nappaliba, és kilépett a kertbe. A testőreit a helyükön találta, mindegyik éberen figyelt. Qati váltott velük néhány szót; mindig meghallgatta a problémáikat, mert tudta, hogy ez is meghozza a gyümölcsét. Ezután ő is lefeküdt. Előtte természetesen imádkozott. Egy kicsit zavarta, hogy Günther nem hívő ember. Bátor, okos, elkötelezett, de hite az nincs. Qati nem értette, hogy lehet így élni.
Egyáltalán élet ez? – kérdezte magától Qati, miközben végignyúlt az ágyon. A lába és a karja végre megpihenhetett, és bár nem szűnt meg bennük a fájdalom, legalább csillapodott. Bocknak vége, nem igaz? Jobb lett volna, ha a GSG-9 kivégzi Petrát. Biztosan megtették volna, de azt beszélték, hogy az ikreit szoptatta, amikor rátörték az ajtót, és a kommandósoknak nem volt szívük meghúzni a ravaszt. Ő se lett volna képes erre, bármennyire is gyűlölte az izraelieket. Ha valaki megöl egy gyermekét szoptató anyát, az Isten ellen vétkezik. Petra, gondolta mosolyogva a sötétben. Egyszer, amikor Günther távol volt, magáévá tette a nőt. Petra magányos volt, ő pedig győztesen és diadalittasan tért vissza Libanonból – ahol a keresztény milícia izraeli tanácsadóját likvidálták –, így hát megosztották egymással forradalmári hevületüket két gyönyörteljes óra erejéig.
Vajon tud róla Günther? Elmondta neki Petra?
Valószínűleg igen, de nem számít. Bock más, mint az arab férfiak. Az európaiak olyan közönyösek tudnak lenni az efféle dolgokat illetően. Qati képtelen volt megérteni őket, de hát annyi furcsaság volt az életben. Egy dolog azonban biztosnak tűnt: Bock igazi jó barát, ugyanolyan lánglelkű forradalmár, mint ő maga. Szomorú, hogy az európai események így kirántották alóla a talajt. A feleségét bezárták, a gyermekeit ellopták. Qati megborzongott. Nem lett volna szabad gyerekeket vállalniuk egy ilyen világban. Qati nem volt házas, de sosem szenvedett hiányt nőkben. Azok a csodás libanoni idők, tíz évvel ezelőtt! Az európai lányok, nemegyszer tinédzserek, egymást váltották az ágyában, és olyan dolgokat műveltek vele, melyekről az arab nők még csak nem is hallottak. Olyan forróvérűek voltak... Persze tudta, hogy kihasználják őt, ahogyan ő is kihasználta őket, de akkor ez nem érdekelte. Fiatal volt, bolond és szenvedélyes.
De hol volt már az a fiatalos hév? A betegség alaposan megtépázta férfiúi mivoltát, de Qati azért még mindig reménykedett benne, hogy egyszer majd ez is meg fog változni. A kezelésre jól reagált, az orvos szerint sokkal jobban, mint a nagy többség, és ha időnként el is fogta a rosszullét, ezt normális dolognak tartotta. Alapos okuk van a legjobbakat remélni, biztosította az orvosa minden látogatása alkalmával. Legutóbb még azt is hozzátette, hogy nem csupán bátorításképpen mondja ezt, hanem komolyan így gondolja, mert tényleg van esély. Qati hitt neki, mert tudta, hogy mi ennek a titka: az elkötelezettség. Ez tartotta életben.

 

– Mi az ábra?
– Folytassa! – felelte dr. Cabot a zavaróval ellátott műholdtelefonon keresztül. – Charlie agyvérzést kapott, és meghalt. – A férfi szünetet tartott. – Talán így a legjobb neki.
– Liz Elliot veszi át a helyét?
– Igen.
Ryan elfintorodott. Ez keserű pirula volt, de le kellett nyelnie. A karórájára nézett. Cabot jó korán felkelt. Nem voltak a legjobb viszonyban a főnökkel, de a küldetés kedvéért mindketten félretették a személyes ellenérzést. Remélhetőleg E. E. is képes lesz erre, biztatta magát Ryan.
– Rendben, főnök. Másfél óra múlva felszállók. A megbeszéltek szerint egy időben fogjuk előadni a mondandónkat.
– Sok szerencsét, Ryan.
– Köszönöm. – Ryan kikapcsolta a kommunikációs szoba dekódolóját, és visszament a szobájába. Már korábban összepakolt, most csak a nyakkendőjét kellett megkötnie. A zakóját nem vette fel, mert túl meleg volt odakint. Ahova ment, ott még nagyobb volt a hőség, de nem számíthatott kegyelemre: a begombolt zakó és a nyakkendő a protokoll kötelező részét képezte. Az illemszabályok megalkotói, sajnos, nem vették figyelembe a kényelmi szempontokat. Ryan fogta az útitáskáját, és kilépett a folyosóra.
– Akkor egyeztessük az óráinkat – kuncogott az ajtaja előtt várakozó Adler.
– Nem az én ötletem volt!
– Még szerencse. Bár van benne némi ráció.
– Remélem. Nos, mennem kell, mert még lekésem a gépet.
– Maga nélkül úgysem száll fel – emlékeztette Adler.
– Ezért aztán megérte beállni a kormány szolgálatába, nem igaz? – Ryan végignézett a folyosón. Kihalt volt, de arra azért nem mert volna mérget venni, hogy az izraeliek nincsenek jelen néhány poloska erejéig. – Mit gondol?
– Ötven-ötven százalék esélyt adok.
– Ilyen sokat?
– Igen. – Adler elvigyorodott. – És nemcsak azért, mert a maga ötlete volt, Jack.
– Kösz. Nem bánnám, ha szólna, hogy s mint alakult. Sok szerencsét hozzá.
– Azt hiszem, ez esetben a mazeltov stílusosabb. – Adler megszorongatta Ryan kezét. – Jó utat.
A követség limuzinja egészen a gépig repítette Ryant. A VC-20-as hajtóművei már jártak. Öt perc múlva már a levegőben voltak, és célba vették a tőr formájú Izrael hegyét, hogy majd az Akabai-öblön át berepülhessenek a szaúdi légtérbe.
Ryan szokása szerint az ablakra tapadva utazott. Gondolatban még egyszer átvette a mondandóját; hamar végzett vele, mert már egy hete gyakorolta, így minden figyelmét a tájnak szentelhette. A levegő tiszta volt, még felhőfoszlányokat is alig lehetett látni. A kietlen, sziklás-homokos talaj a felületét pettyező bozótokkal olyan volt, mint egy borostás arc – és nem csupán a vidék, hanem csaknem egész Izrael arca. Érthetetlen volt, miért adták és adják életüket annyian ezért a földért, mégis ez ment az idők kezdete óta.
Rijád reptere viszonylag gyér forgalmat bonyolított le, s az időjárási viszonyok is kedvezőek voltak – legalábbis a repülés szempontjából –, így a leszállásnál nem adódtak gondok. A Gulfstream a teherforgalmi terminál elé gurult, és a légikísérő kinyitotta az ajtót.
A légkondicionált térben eltöltött két óra után Jack úgy érezte, mintha egy hatalmas kemencébe lépett volna ki. A pilóta tájékoztatója szerint az árnyékban mért hőmérséklet meghaladta a negyvenhárom fokot, de Ryan sehol sem látott árnyékot. Még ennél is rosszabb volt, hogy a beton visszaverte a napfényt, megkettőzve a vakító napsugarak erejét. Ryan alig várta, hogy bevághassa magát a limuzinba a nagykövet helyettese mellé.
– Jól utazott? – kérdezte a férfi.
– Fogjuk rá. Minden készen áll?
– Igen, uram.
– Akkor essünk túl rajta.
– Azt az utasítást kaptam, hogy csak az ajtóig kísérjem önt.
– Nagyon helyes.
– Bizonyára érdekli önt, hogy senki nem kérdezősködött a média részéről. Washington nagyon diszkréten járt el az ügyben.
– Nos, öt órán belül egészen más lesz a helyzet.
Rijád tiszta, rendezett város volt, de egészen más, mint a modern nyugati metropolisok vagy Izrael városkái. Itt majdnem minden vadonatúj volt. Ez a hely soha nem feküdt keresztutak mentén; az ősi kereskedelmi utak széles ívben elkerülték Arabia forróságát, és bár a part menti halászvárosok és kereskedelmi központok évezredek óta virágzottak, a belső területek lakói nomád életet éltek. Ez részben az első világháború idején változott meg, amikor a britek a törökök elleni felvonulási területnek használták a térséget, végérvényesen pedig akkor, amikor a harmincas években rábukkantak a hatalmas kőolajmezőkre.
A szaúdiak és a Nyugat közti kapcsolat a kezdetektől fogva meglehetősen ingatagnak bizonyult. A szaúdiak még mindig a primitív és a kifinomult különös ötvözetei voltak. A félsziget lakói közül sokan csak egy nemzedékre voltak a nomád életmódtól, amely nem sokban múlta felül a bronzkori vándor népekét. Ugyanakkor ott volt a Korán a maga szigorúan igazságos hagyományaival, melyek észbontó hasonlóságot mutattak a zsidó Talmud tanításaival. Néhány évtized leforgása alatt ezek az emberek olyan mérhetetlen vagyonra tettek szert, amiről legfeljebb az Ezeregyéjszaka mesemondói mertek álmodni. A „kifinomult” Nyugat számára ezek a viccesen öltözködő arabok nem voltak többek felfelé törtető újgazdagoknál. Ryan, aki maga is egy nemrég még ebbe a kategóriába sorolt nemzet fia volt, tökéletesen át tudta érezni a helyzetüket. A született gazdagok, azok, akiknek az ősei olyan régen lopták-rabolták össze vagyonukat, hogy gaztetteik dicső történelemmé aranyozódtak, mindig is kényelmetlenül érezték magukat azok között, akik megdolgoztak a pénzükért. A szaúdiak és szegényebb hittestvéreik még mindig csak tanulgatták, hogyan kell nemzetté válni – éppen ezért volt olyan izgalmas ebben a folyamatban részt vállalni. A leckék közt voltak könnyebbek és kevésbé könnyebbek – az északi szomszédok valahogy mindig bekerültek a „tananyagba” –, de a szaúdiak jól haladtak, és Ryan remélte, hogy a következő lépéssel sem lesznek gondok. Egy nép azáltal válik naggyá, hogy segít másoknak megbékélni – és nem azzal, hogy virtuóznak mutatkozik a háborúban vagy a kereskedelem terén. Amerikának több mint egy évszázadra volt szüksége, hogy megtanulja ezt. A kurzust Washington kezdte, és az a Theodore Roosevelt fejezte be, akinek a Nobel-díja a nevét viselő fehér házi szoba falát díszíti. Milyen morbid, gondolta Jack, miközben az autó lassított. Teddy megkapta a díjat, amiért közel százhúsz év tapasztalatával segített rendezni egy jelentéktelen határvitát, most pedig azt várjuk el ezektől az emberektől, hogy alig ötven évvel nemzetté válásuk után ők legyenek a békebírák egy mindeddig megoldhatatlannak ítélt konfliktusban. Mi jogon nézzük hát le őket?
Az államközi események koreográfiája ugyanolyan merev és precíz, mint egy klasszikus balettelőadás. Az autó – egykor hintó – megérkezik. A lakáj szerepét játszó közhivatalnok kinyitja az ajtaját, a Látogató pedig peckesen kimászik belőle, és ha eléggé udvarias, biccent a lakájnak. A Házigazda eközben türelmesen félrehúzódva vár. Egy újabb, valamivel magasabb rangú hivatalnok üdvözli a Látogatót, majd a Házigazdához vezeti a hőségben némán, mozdulatlanul olvadozó díszőrség sorfala közt.
– Isten hozta a hazámban, dr. Ryan – nyújtott kezet a látogatójának Ali bin Sejk herceg.
– Köszönöm, felség.
– Követne, kérem?
– Örömmel, felség. – Mielőtt még szétfolyok a hőségtől.
A palota – volt belőlük néhány Rijádban, mivel királyi hercegek is akadtak szép számmal – kisebb volt, mint azok, amiket Ryan Nagy-Britanniában látott, ugyanakkor lényegesen jobb állapotban lévő és tisztább is azoknál. Bizonyára a tiszta, száraz levegő volt ennek az oka, amit össze sem lehetett hasonlítani London szmogjával. Az épületet légkondicionáló rendszerrel is ellátták, így a benti hőmérséklet alig lehetett több huszonhét foknál. Ezt már Ryan is elviselhetőnek találta. A herceg bő köntöst viselt, fején lepellel, amit két kerek hogyishívják rögzített. Illett volna utánanéznie ezeknek a dolgoknak, de már elkésett vele. Alden otthonosabban mozgott ebben a térségben, ő bizonyára tudta volna, mi micsoda és miért van, de hát Charlie Alden halott volt, és ezen már nem lehetett változtatni.
A Ryannél fiatalabb Ali bin Sejk tárca nélküli miniszterként, pontosabban külügyi és titkosszolgálati tanácsadóként szolgálta a szaúdi királyt. A brit segítséggel megalakított szaúdi titkosszolgálat vélhetően neki jelentett, de ezt csak sejteni lehetett. Ali CIA-s aktája ugyan vaskos volt, de nagyobbrészt a hátterével foglalkozott. A herceg Cambridge-ben tanult, aztán katonatiszt lett, és az államokbeli Leavenworthben, majd a Carlisle Barracksben folytatta tanulmányait. Huszonhét évesen már ezredes volt, és a harmadik legjobb tanuló egy olyan osztályban, ahonnan a legjobb tíz kivétel nélkül hadosztályparancsnoki vagy más hasonló szintű pozícióba került az iskola elvégzése után. A tábornok, aki Aliról informálta Ryant, úgy emlékezett vissza egykori osztálytársára, mint ragyogó vezetői képességgel megáldott, intelligens fiatalemberre. Ali hercegnek jelentős szerepe volt abban, hogy a szaúdi király elfogadta az amerikai segítséget az Öböl-háború idején. Ismerői komoly játékosnak tartották, aki gyorsan tudott jó döntéseket hozni, és még ennél is gyorsabban el tudta veszíteni türelmét, ha az idejét vesztegették.
A hercegi iroda ajtaját két katonatiszt őrizte. Egy harmadik hajlongva kinyitotta előttük.
– Sokat hallottam önről – jegyezte meg Ali.
– Remélem, csupa jót – igyekezett könnyeddé tenni a társalgást Ryan.
Ali cinkosan rámosolygott.
– Van néhány közös barátunk Nagy-Britanniában. Még mindig olyan jó céllövő?
– Nem tudom, mert elég régen gyakoroltam. Egyszerűen nincs rá időm.
Ali hellyel kínálta.
– Vannak dolgok, amikre feltétlenül időt kell szakítania egy férfinak.
Mindketten leültek, és ettől a pillanattól a társalgás a formalitás medrébe terelődött. Egy szolga jelent meg, ezüsttálcával a kezében. Kávét töltött nekik, aztán gyorsan visszavonult.
– Őszintén sajnálom dr. Aldent. Hogy egy ilyen remek ember ennyire ostoba módon végezze... Ugyanakkor be kell vallanom, hogy már régóta szerettem volna találkozni önnel, dr. Ryan.
Jack belekortyolt a kávéba. Sűrű volt, keserű és átkozottul erős.
– Megtisztel, felség. Egyúttal szeretném megköszönni, hogy hajlandó volt fogadni engem dr. Alden helyett.
– Én pedig megragadom az alkalmat, hogy megkérdezzem: miben segíthetek? – Ali mosolyogva hátradőlt a székében, és türelmetlenül a szakállával kezdett játszadozni.
Ez gyorsan ment, gondolta Ryan.
– A kormányunk fel szeretné mérni, mekkora esélye lenne egy rendezési tervnek, amellyel a térségben felhalmozódott feszültséget kívánnánk enyhíteni.
– Gondolom, Adler ebben a pillanatban ugyanerről tárgyal az izraeliekkel.
– Pontosan, felség.
– Milyen drámai – jegyezte meg szórakozott mosollyal a herceg. – Folytassa, kérem.
Jack belefogott a mondókájába:
– Az Egyesült Államok számára az ügyben a legfontosabb szempont Izrael állam biztonsága. Mielőtt ön vagy én megszülettünk volna, Amerika és több nyugati ország hagyta, hogy a nácik kivégezzenek hatmillió zsidót. A nemzetünket még mindig furdalja a lelkiismeret, amiért szemet hunyt eme gyalázat felett.
Ali komoran bólogatott, mielőtt válaszolt volna.
– Sohasem értettem, miért görcsölnek ennyit emiatt. Meglehet, helyesebben is cselekedhettek volna, de a háború idején a Roosevelt és Churchill által hozott stratégiai döntések jó szándékból születtek. Az, hogy a háború kitörése előtt senki nem volt hajlandó fogadni azt a zsidókat szállító hajót, más kérdés. Nem is értem, miért nem fogadta be a hazája azokat a szerencsétlen menekülteket. Ettől azonban még tény marad, hogy sem a zsidók, sem a Nyugat nem láthatták előre, mi fog következni, és mire feleszméltek, már késő volt: Hitler meghódította fél Európát. A Nyugat vezetői ekkor úgy döntöttek, az egyetlen megoldás az, ha megpróbálják mielőbb megnyerni a háborút. Logikus, bár próbálkozhattak volna politikai megoldásokkal is, mielőtt az Endlösung, ha jól emlékszem, kibontakozhatott volna. A Nyugat azonban úgy vélte, hogy ennek nem sok esélye lenne a gyakorlatban. Ez, utólag visszatekintve, súlyos hiba volt, de nem a rosszindulat szülte. Mindezek dacára megértjük az indokokat, melyek arra késztetik önöket, hogy olyan ádázul védjék Izrael érdekeit. Megértésünknek természetesen elengedhetetlen feltétele, hogy a többi érintett nép érdekei se sérüljenek. A világnak ezt a részét ugyanis nem zsidók és vadak lakják.
– Éppen ez a mi javaslatunk alapja, felség – felelte Ryan. – Ehhez azonban tudnunk kell, hogy ha találnánk egy olyan megoldást, amely garantálná az említettek jogait, akkor önök elismernék-e Amerikát mint Izrael legfőbb gyámját.
– Hogyne. Nem így volt ez eddig is? Ki más garantálhatná a békét, mint Amerika? Ha csapatokat kell állomásoztatniuk Izraelben, hogy szavatolják a nyugalmat, mi azt is elfogadjuk. De mi lesz az arabok jogaival?
– Ön szerint mit kellene tennünk ez ügyben?
Ali herceget meglepte a kérdés. Ez nem lehetett csapda. Ha pedig nem az... Ennyire megváltozott volna az amerikaiak politikája?
– Biztos vagyok benne, hogy ez költői kérdés volt, dr. Ryan. Hiszen ön éppen azért jött, hogy válaszoljon erre, nemde?
Ryan három perc alatt előadta a tervezetet. Miután végzett, Ali szomorúan ingatta a fejét.
– Részünkről nem lenne gond, ebben biztos vagyok, dr. Ryan, de az izraeliek soha nem fognak belemenni. Nem kétséges, hogy az ő érdekeiket is legalább annyira szolgálja, mint a mieinket, de ettől még nem fognak jobb belátásra térni.
– Tehát úgy véli, felség, hogy az önök kormánya kedvezően fog reagálni?
– Igen, szinte biztos vagyok benne.
– Ellenvetések, javaslatok?
A herceg ráérősen felhörpintette a kávéját, aztán a falra szegezve a tekintetét, közölte:
– Lehetne néhány, de egyikük se lényegbevágó. Mi több, úgy hiszem, a tárgyalásokat nagyon hamar lezárhatnánk, mivel olyan apró módosításokról lenne csak szó, melyek a többieket úgysem érintenék.
– A vallásuk képviselőjének kit javasolna? Ali tekintete Ryanre siklott.
– Ez egyértelmű. Az Al-Aksza-mecset imámja egy nagy tudású, köztiszteletben álló férfi. A neve Ahmed bin Juszif. Ahmedet gyakran keresik fel tudóstársai az iszlám egész területéről, hogy kikérjék a tanácsát teológiai ügyekben. A síiták és a szunniták egyaránt hallgatnak rá. Ráadásul palesztin származású.
– Ha nem ügyelünk, még sikerülni fog. – Ryan behunyta a szemét, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Pontosan ezt várta. Juszifot ugyan még jóindulattal sem lehetett politikailag mérsékeltnek nevezni, és azok közé tartozott, akik azt követelték, hogy Izrael vonuljon ki a JorDan nyugati partjáról, de ugyanakkor élesen elítélte a terrorizmust, mert az ellenkezett a Korán tanításával. Nem volt tökéletes jelölt, de legalább hallgattak rá az arabok.
– Ön roppant magabiztos, dr. Ryan – csóválta meg a fejét Ali. – Túlságosan is. Elismerem, hogy a tervezet jóval tisztességesebb, mint amire számítottunk, de sajnos, akkor is azt kell mondanom, hogy nem fog megvalósulni. – Ali rövid hatásszünetet tartott. – Éppen ezért azt kérdezem magamtól, hogy ez vajon tényleg komoly ajánlat-e, vagy csak azért nyújtották be, hogy kedvező képet alakítsanak ki önmagukról.
– Fowler elnök jövő csütörtökön az ENSZ közgyűlése elé fogja terjeszteni a javaslatot. Az én tisztem átadni önöknek a meghívást a Vatikánba, ahol a feleknek módjuk lesz megvitatni a javaslatunkat.
– Komolyan úgy gondolja, hogy össze tudja ezt hozni? – kérdezte kétkedően a herceg.
– Mindent meg fogok tenni ennek érdekében.
Ali felállt, és az íróasztalához lépett. Felemelte a telefont, megnyomott egy gombot, és hadart valamit. Azannyát, gondolta elégedetten Ryan. Még a végén tényleg működni fog!
A herceg befejezte a telefonálást, és a vendége felé fordult.
– Őfelsége vár minket.
– Máris?
– Kormányformánk egyik előnye, hogy mindannyian rokonok vagyunk, így nincsenek kommunikációs akadályok. Ez egy családi vállalkozás – tette hozzá mosolyogva. – Bízom benne, hogy az önök elnöke szavahihető ember.
– Az ENSZ-beszédét már megírták. Saját szememmel láttam. Az otthoni izraeli lobbi biztosan zúgolódni fog, de az elnök fel van rá készülve.
– Sajnos, jól ismerem őket, dr. Ryan. Amikor az Öböl-háború idején amerikai oldalon harcoltunk Irak ellen, és fegyverekre lett volna szükségünk, hogy megvédjük magunkat, ők megtagadták a segítséget. Gondolja, hogy azóta megváltoztak?
– A szovjet kommunizmus az utolsókat rúgja. A Varsói Szerződés ugyanúgy. Annyi minden megváltozott, ami az eddigi világpolitikát alakította vagy befolyásolta, hogy az már-már képtelenség. Miért ne változhatnának meg ők is? Legfőbb ideje rendet rakni a világban. Azt kérdezi, sikerülhet-e. Miért ne? Az egyetlen megbízható tényező az emberi létben a változás.
– Ön megfeledkezik Istenről, dr. Ryan. Jack elmosolyodott.
– Dehogy, felség. Hiszen éppen ez benne a lényeg!
Ali herceg is mosolyogni akart, de nem tudott. Még nem jött el az ideje. Az ajtóra mutatott.
– Menjünk! Őfelsége már vár minket.
A Pennsylvania állambeli New Cumberland-i hadiraktárban, ahol a forradalom idejéből fennmaradt zászlókat őrzik, egy dandártábornok és egy történész hajolt az egykori 10. lovasezred poros lobogója fölé. Az asztalra kiterített zászlót elnézve a tábornok azon tűnődött, vajon a pornak mekkora hányada származhat abból a hadjáratból, amelyet Benjamin Henry Grierson ezredes az apacsok ellen vezetett. Különös, hogy ez történik éppen most, amikor mindenütt leépítések folynak, gondolta a tábornok. Egy zászló újjászületik, s vele együtt újra alakot ölt egy régen – és méltatlanul – elfelejtett ezred is. A 10. lovasezrednek dicső története volt, de Hollywood valami oknál fogva mostohán bánt vele. A fekete ezredekről mindössze egy film készült az idők folyamán. Mert a 10. ezred egyike volt a négy fekete egységnek – a 9. lovasezred és a 24., illetve 25. gyalogezred mellett, melyek mind derekasan kivették részüket a vadnyugat megszelídítésében. A zászló 1866-ban készült. Közepét egy bölény uralta, az indiánokra utalva. A fekete ezred ott volt Geronimo legyőzésénél, a San Juan Hill-i csatában pedig magának Teddy Rooseveltnek mentette meg a bőrét. Legfőbb ideje volt, hogy hivatalosan is elismerjék erényeit.
– Kell rá egy hét – állapította meg a restaurátor –, de magam fogom megcsinálni. Kíváncsi lennék, mit gondolna Grierson, ha látná a 11. ezredet.
– Én is – vallotta be a tábornok. Néhány évvel korábban ő volt a 11. páncélos lovasezred parancsnoka. Az ezred még mindig Németországban szolgált, de nagyon úgy nézett ki, hogy már nem sokáig. 129 tankja, 228 páncélautója, 24 önjáró lövege, 83 helikoptere és ötezer katonája minden bizonnyal lenyűgözte volna a néhai ezredest.
– Hol fog állomásozni az új ezred?
– Fort Stewartban alakul meg. Hogy utána hová kerül, azt még én sem tudom. Talán a 18. repülőhadosztályhoz.
– Vagyis barnák lesznek?
– Úgy néz ki. Az ezred otthon érzi magát a sivatagban, nem igaz? A tábornok megsimogatta a zászlót. Igen, még érezni lehetett a szövet szálai közt a homokszemcséket. Texas, Új-Mexikó és Arizona homokját. A sivatagot...

 

 

6.
Előkészületek

A haditengerészet parancsnokváltási ceremóniája – amely nem sokat változott John Paul Jones [19] óta – a tervezett időre, pontosan 11.24-re ért véget. A távozó Jim Rosselli kapitány volt az, aki „születése” utolsó tizennyolc hónapján végigkísérte a USS Maine-t, a connecticuti Groton hajógyárában, a General Dynamics Electricben végzett végső munkálatoktól a vízre bocsátáson át a különböző tesztekig és próbabevetésekig. Az utolsó megmérettetés a Port Canaveral közelében végzett rakétás lőgyakorlat volt; ezt követően a Maine a Washington állambeli Bangor rakéta-tengeralattjáró támaszpontjára került, ahonnan nem sokkal ezután elindulhatott első szolgálati útjára az Alaszkai-öbölbe. Innen tértek vissza négy nappal ezelőtt, és most már mindennek vége volt, legalábbis Rosselli kapitány számára. A hajót – a haditengerészetnél a tengeralattjárót is hajónak tekintették – Harry Ricks kapitány vette át. A váltásra egyébként akkor is sor került volna, ha Rossellit, szolgálatai elismeréseképpen, nem helyezik a Pentagonba. A rakéta-tengeralattjáróknak már a kezdet kezdete – azaz a már régen borotvapengévé és egyéb hasznos, fogyasztói termékekké alakított USS George Washington – óta két komplett legénységük volt, a „kék” és az „arany” legénység. Kissé drága megoldás volt, de ugyanakkor rendkívül hatékony a hajók kihasználtsága szempontjából. Az „Ohio” osztályú ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjárók így idejük kétharmadát tengeren tölthettek. Rosselli tehát voltaképpen csak a hajó „felét” adta át Ricksnek a pihenni vonuló „arany” csapat egészével együtt.
A ceremónia végeztével Rosselli még egy utolsó alkalom erejéig visszavonult a fülkéjébe. Mint a hajó „palánkőrzőjét”, megillették bizonyos emléktárgyak. A hagyomány szerint ezek közé tartozott egy darab, cribbage-hez használatos, kilyuggatott tíkfa deszka is. A kapitány életében egyszer próbálta ki ezt a kártyajátékot, de ez mellékes volt. A hagyomány az hagyomány, még ha meglehetősen új keletű volt is. Sapkája, elején a „CO.”, hátulján a „Palánkőrző” felirattal a gyűjteményébe vándorolt, akárcsak a hajó emlékplakettje, a legénység tagjai által aláírt fénykép és a hajógyár ajándékai.
– Isten bizony én se mondtam volna rájuk nemet! – jegyezte meg Ricks.
– Higgye el, szívesen cserélnék magával – felelte szomorkás mosollyal Rosselli. Komolyan gondolta, amit mondott. A fenének volt kedve beülni egy irodába, és egy íróasztal kapitányának lenni. Tipikus 22-es csapdája, gondolta keserűen. Ha jól végzed a munkádat, előbb-utóbb egy irodában találod magad; ha nem, akkor meg megette a fene az egészet. Rosselli természetesen jó munkát végzett. Az első hajó, amelyet rábíztak, a USS Honolulu volt. Becsülettel szolgált két és fél évig, aztán jött a USS Tecumseh és arany legénysége, ahol ismét kiválóan teljesített. Ez a harmadik parancsnoki megbízatás azonban, amennyire megtisztelő volt, olyan rövidre sikeredett. Az idő nagy része azzal telt el, hogy a hajóépítést felügyelte. Vízen mindössze száz napot töltött vele, ami csak arra volt elég, hogy fájjon a szíve, amiért búcsút kell vennie tőle.
– Látom, nehezen válsz meg tőle, Rosey – jegyezte meg a hajóraj parancsnoka, Bart Mancuso kapitány.
– Beletrafáltál. Úgy tűnik, mi, macskazabálók egy hullámhosszon vagyunk – igyekezett jó képet vágni Rosselli.
– Sír a lelkem, földi, úgy bizony. Rosselli az utódja felé fordult.
– A legjobb legénység, amit valaha is irányítottam. A másodtiszt tökös fickó, elsőrangú kapitány lesz belőle, ha eljön az ideje. A karbantartási pihenő kész időpazarlás. A hajó egyszerűen tökéletes. A legnagyobb igyekezettel is mindössze egyetlen aprócska hibát találtunk: a gyengélkedőben egy szórakozott villanyszerelő fordítva címkézte fel a kapcsolókat. Azt hiszem, ennyit el lehet nézni az építőknek egy ekkora hajó esetén.
– Az erőmű?
– Négy pont nullás, mind a berendezést, mind a személyzetet tekintve. Gondolom, látta a biztonsági teszt eredményeit.
– Hogyne – bólintott Ricks. A hajó majdnem tökéletesre vizsgázott a reaktorbiztonsági teszten, ami nagy szó volt.
– A szonár?
– A legjobb az egész flottában. A legújabb eszközt kaptuk. A Sonosystems guruja, dr. Ron Jones egy hétig velünk utazgatott, és a tökélyig hangolta a készüléket. A sugár-útvonalelemző egy csoda. A torpedórészleg viszont még némi átszervezésre szorul. Biztos vagyok benne, hogy ha nagyon akarják, le tudnak faragni vagy harminc másodpercet az átlagidejükből. Már így is majdnem megközelítik a Tecumseh teljesítményét. Ha több időm lett volna rá, teljesen felkészítettem volna őket. Fiatal a főnökük, de nagyon igyekszik.
– Nem gond – legyintett Ricks. – Inkább azt árulja el nekem, Jim, hogy hány találkozásuk volt az őrjárat alatt.
– Egyetlen „Akula” osztályú hajó, a Lunin Admirális. Háromszor is kiszúrtuk, és mindhárom alkalommal több mint hatvanezer yardról. Biztos vagyok benne, hogy egyszer sem vettek észre, mert nem fordultak felénk. Egy alkalommal tizenhat órán át követtük. Jó vizet kaptunk – mosolyodott el Rosselli –, és úgy döntöttem, játszadozunk vele egy kicsit. Biztonságos távolságból, persze.
– Ha egy tengeri farkas harapós, öregen is harapni fog-jegyezte meg kényszeredett vigyorral Ricks. Mindig is biztonsági játékos volt, nem örült neki, hogy egy ilyen „virtuóz” kapitány nyomdokába kell lépnie.
– Szép jellemzés – bólintott Mancuso, jelezve, hogy nem neheztel Rossellire a manővere miatt. – Átkozottul jó hajók, nem igaz?
– Az Akulák? Túlságosan is. De nem eléggé – felelte Rosselli. – Míg mi magunk ki nem találjuk a módját annak, hogyan kell detektálni egy lopakodó Ohiót, senki nem fogja kiszúrni őket. Kipróbáltam egyszer, még a Honolulun Richie Seitz hajója, az Alabama ellen. Nagy baklövés volt. Lehet, hogy Isten fel tud deríteni egy Ohiót, de nagyon jó napja kell legyen, hogy sikerüljön neki.
Rosselli nem túlzott. Az Ohio osztály tengeralattjárói több mint csendesek voltak. A zaj, amit kibocsátottak, jóval alatta maradt az óceán háttérzajának – beleveszett, mint suttogás a rockkoncert zsivajába. Nagyon közel kellett kerülni hozzá, hogy hallhatóvá váljék, ami viszont a rendkívül érzékeny szonár miatt volt lehetetlen. A haditengerészet a legjobbat igyekezett összehozni ezzel az osztállyal. A tervezetben 26-27 csomós csúcssebesség szerepelt; ezzel szemben már az első Ohio 28,5 csomót teljesített, a Maine pedig, az új, rendkívül síkos szuperpolimer festésnek köszönhetően, már 29,1 csomót teljesített. A hét szárnyra tagolt hajócsavar még húszcsomós sebességnél is szinte zajtalanul működött, a reaktor pedig úgy lett kialakítva, hogy a hő keltette nyomással keringtesse a hűtővizét, ezáltal feleslegessé téve a zajos szivattyúkat. A haditengerészet csendmániája odáig fajult, hogy még a hajókonyha habverője is vinilbevonatot kapott a fémnek fémmel való koccanását elkerülendő. Ami a Rolls-Royce volt az autók esetében, az volt az Ohio a tengeralattjárók között.
– Nos, most már a magáé, Harry – mondta Ricksnek a leváltott kapitány.
– Remek munkát végzett, Jim. Megérdemel érte egy sört. Jöjjenek, ugorjunk be a tiszti klubba.
– Menjünk – mondta rekedt hangon Rosselli. A folyosón már vártak rá a matrózok, ünnepélyes sorfalat alkotva, hogy méltóképpen, egy utolsó kézszorítással búcsúzzanak parancsnokuktól. Rosselli hősiesen küzdött a könnyeivel, de alulmaradt. Mancuso tudta, mit érez, mert ő is átélte ugyanezt. A parancsnoki hídról, ahonnan istenként irányítod félelmetes erejű hadihajódat, egy szárazföldi iroda karosszékébe kerülsz. Persze néha még ellátogathatsz egy-egy hajóra, hogy ellenőrizd a parancsnok munkáját, de vendég vagy, és még csak azt sem mondhatod, hogy szívesen látott vendég. Ráadásul a régi hajóidat kerülnöd kell, mert a legénység igencsak hajlamos összehasonlítani a főnökeit, ami könnyen az új parancsnokkal szembeni elégedetlenséghez vezethet. Mint amikor emigránsként magad mögött hagysz egy országot: jó darabig sehol sem vagy otthon, csak keresed a helyed a világban.
Beültek Mancuso szolgálati autójába, és a tiszti klub elé hajtottak. Rosselli leadta a csomagjait a ruhatárban, és bánatosan kifújta az orrát. Ez nem igazságos. Nem igazságos. Itt hagyni egy ilyen fantasztikus hajót azért, hogy tintanyaló legyél egy parancsnokságon. Jutalom? Egy frászt! Ki kérte?
Mancuso tapintatosan elfordította a fejét.
Ricks émelyítőnek találta a jelenetet. Minek ez a nagy felhajtás? Már most lett volna néhány megjegyzése, de nem akart kellemetlenkedni. Mi az, hogy a torpedórészleg még nincs teljesen felkészítve? Nos, ezen változtatni fog! És hogy a másodtiszt egy tökös fickó? Melyik parancsnok nem dicséri a másodtisztjét? Ha pedig tényleg olyan buzgómócsing, azzal több kárt okozhat, mint amennyit segít vele. Az ilyen nagyokosok mindig azt hiszik, hogy ők a legjobbak. Egyszer már volt egy ilyen másodtisztje, és az az egy alkalom bőven elég volt. Szerencsére jó hírek is akadtak. Annak kifejezetten örült, hogy a reaktor jól vizsgázott, bár azt nem értette, miért örült annyira Rosselli, hogy átmentek a teszten. Úgy tűnt, nem veszi komolyan ezt a kérdést, ahogyan Mancuso sem tette. Nagy ügy, hogy átmentek! Az ő hajóin a mérnököknek a nap minden percében készen kellett állniuk a reaktorbiztonsági tesztre. Az Ohiók esetében éppen az a fene nagy biztonság jelenthette a veszélyt. Minél biztonságosabb egy rendszer, annál figyelmetlenebbek azok, akiknek a felügyeletére van bízva. Ez kétszeresen igaz egy reaktorbiztonsági tesztet követő időszakban. Az önelégültség a katasztrófa melegágya. Na és ez az incselkedés az ellenséggel! Egy Akulával szórakozni! Még ha hatvanezer yardra voltak is tőle, mi a fenét gondolt ez a holdkóros?
Ricks a harciasabb tábor által „tengeri farkatlanoknak” nevezett karrieristák alapelvét vallotta: „Ha ki akarod húzni, akkor húzd meg magad!” Ha nem találnak meg, akkor nem eshet bajod. A karrierista nem keresi a bajt, hanem menekül előle. A rakéta-tengeralattjárók különben sem harci hajók. Ricks felháborítónak találta, hogy Mancuso nem szúrta le a helyszínen Rossellit a „hősiessége” miatt. Ez rossz jel volt, mert azt jelentette, hogy a rajparancsnok – két hadi érdemérem büszke tulajdonosa – az agresszív kapitányokat szereti. Vagyis ha előléptetést akar, akkor túl kell tennie Rossellin. Márpedig Ricks ambiciózus ember volt, akinek a legközelebbi célkitűzése a rajparancsnoki rang volt. Ezt elképzelése szerint egy rövid pentagonbeli ügyködés követte volna – ami elengedhetetlen az ellentengernagyi rang megszerzéséhez –, majd egy támaszpont-parancsnoki pozíció. Mondjuk Pearl Harborban, mert imádta Hawaiit. Aztán esetleg egy újabb „Pentagon-túra”... Ricks már hadnagyként gondosan megtervezte a karrierjét. Tudta, ha mindent pontosan úgy tesz, ahogy az a Nagy Könyvben meg van írva, nem lehet gond.
Erre persze nem számított, de azért nem esett kétségbe: mindenre van megoldás. Ha legközelebb feltűnik az Akula, akkor ugyanazt fogja tenni, mint Rosselli, csak még jobban. Meg kell tennie, akár tetszik, akár nem, mert Mancuso ezek után elvárja tőle. Csak nem fogja feladni húsz év küzdelmét egy ilyen apróság miatt! Ha változtatni kell a módszerein, hát változtatni fog. Nem szívesen, de ha ez az előléptetés ára, akkor habozás nélkül. Ricks tudta, hogy a sors egy tengernagyi zászlót tartogat számára a Pentagon valamelyik irodájának sarkában. Ha eljön az a nap – és el fog jönni, inkább előbb, mint utóbb –, akkor saját személyzete, sofőrje és külön parkolóhelye lesz a Pentagon VIP-parkolójában. És ha tényleg jól alakulnak a dolgok, akkor még feljebb léphet, a hadműveleti főparancsnok személyzetébe, vagy ami még jobb, a haditengerészeti reaktorigazgatói posztra. Ez ugyan alacsonyabb pozíció, mint a hadműveleti főparancsnoké, mégis nagyobb hatalmat jelent. A reaktorigazgató az, aki koordinálja az egész nukleáris közösséget, és ő az, aki a Nagy Könyvet írja. Ami a Biblia a keresztényeknek és a zsidóknak, az a Nagy Könyv a felfelé kapaszkodók számára. Ricks jól ismerte a Nagy Könyv minden egyes betűjét, ezért joggal érezhette úgy, hogy nincs félnivalója. Az „üdvözülés” garantálva volt számára.
A megbeszélést a lakószinten tartották, mert a nyugati szárny légkondicionálója elromlott, és az ablakon betűző nap elviselhetetlenné tette a hőséget az Ovális Irodában. A helyszín az ebédlő volt. ahol az elnök a „nem formális” vacsorákat tartotta. A szoba berendezése az antik és a történelmi keveréke volt; előbbieket a míves székek és a hatalmas asztal adták, utóbbit a falakat díszítő, a múlt nagy eseményeit megörökítő festmények. A környezet azonban nem akadályozta meg Fowlert abban, hogy ingujjra vetkőzve jelenjen meg. Az elnök köztudottan utálta a pozíciójával járó kötöttségeket. Mielőtt politikai pályára lépett volna, államügyészként és ügyvédként működött, vagyis egy olyan közegben dolgozott, ahol – a tárgyalótermet leszámítva – a laza nyakkendő és a feltekert ingujj dívott. Ennek a lazaságnak némileg ellentmondott a tény, hogy az elnök meglehetősen merev volt a beosztottjaival szemben, de hát elvégre ő is ember volt. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint a Baltimore Sun sportoldala, amelyet még a megbeszélésre is magával hozott. Fowler ugyanis nemcsak elnök volt, hanem fanatikus futballrajongó is.
Ryan némi habozás után magán hagyta a zakóját. Az elnök túl bonyolult személyiség volt, és a bonyolult mindig kiszámíthatatlan. Fowler az asztalfőn ült, közvetlenül a légkondicionáló befúvója alatt, és – hihetetlen – mosolyogva várta, hogy vendégei helyet foglaljanak. Tőle balra G. Dennis Bunker védelmi miniszter ült. Bunker ritka madárnak számított: mind a politikusok, mind a katonák elégedettek voltak vele, sőt felnéztek rá, ami azért nem kis teljesítmény. Az Aerospace vállalat korábbi elnöke a vietnami háború idején a légierő pilótájaként szolgált. A konfliktus után, több mint száz éles bevetéssel a háta mögött, saját céget alapított, amelyet két évtized alatt egy egész Dél-Kaliforniát behálózó nagyvállalattá fejlesztett. Amikor aztán politikai pályára lépett, eladta a részvényeit. Egy vállalkozást azonban mégis megtartott magának: a San Diego Chargers futballklubot. A rossz-szájúak azt rebesgették, hogy éppen ezért választotta őt Fowler: mert Bunker is éppen olyan nagy futballrajongó, mint ő. Lehet, hogy ez is közrejátszott benne, de az igazi ok mégis a „Kiválóságért” repülőkereszttel kitüntetett Bunker tapasztalata és tudása volt.
Bunker mellett Brent Talbot, a külügyminiszter foglalt helyet. Talbot, aki korábban a Northwestern Egyetemen tanított politikatudományt, régi barátja és szövetségese volt az elnöknek. Hetvenéves, sápadt, ősz hajú férfi volt, régi vágású úriember, aki hosszú évek óta szolgálta az Allamok kormányát, eleinte a Külügyi Hírszerzési Bizottság elnökeként, most pedig külügyminiszterként. Fowlernek és a kelet-nyugati enyhülésnek köszönhetően most végre úgy tűnt, eljött az idő, amikor régóta dédelgetett elképzeléseit valóra válthatja, rajta hagyva keze nyomát a világpolitikán.
Az elnök jobbján a személyzeti főnök, Arnold van Damm ült, mellette pedig Elizabeth Elliot, az új nemzetbiztonsági tanácsadó, aki posztjához méltóan a tőle megszokottnál jóval szolidabban volt öltözve. Dr. Elliot asztalszomszédja Marcus Cabot volt, Ryan és a központi hírszerzés főnöke.
A „másodrangú” emberek – Ryan és Adler –, ahogy az várható volt, a hatalomtól távolabb lettek leültetve.
– Azt mondod, hogy ez a te éved lesz, Dennis? – kérdezte Fowler a védelmi minisztert.
– Arra mérget vehetsz! – felelte Bunker. – Ezzel a két új hátvéddel meg se fogunk állni Denverig, meglátod!
– Akkor majd Denverben kell helytállniuk a Vikings előtt – jegyezte meg Talbot. – Ha jól emlékszem, maga választotta ki az első embert, Dennis. Miért nem inkább Tony Willst szerződtette?
– A csatáraimmal elégedett vagyok, inkább hátvédekre volt szükségem, és az az alabamai kölyök a legjobb, akit valaha is játszani láttam.
– Csak nehogy megbánja – figyelmeztette a külügyminiszter. Tony Wills korábban a Northwestern csapatában játszott. Az All-American-tag [20], Rhodes-ösztöndíjas, Heisman-trófea győztes játékos, akinek sikerült újjáélesztenie az egyetemi futballcsapatot, Talbot egyik kedvenc tanítványa volt. A minden tekintetben kivételes fiatalembert sokan a jövő ígéretes politikusaként emlegették. – Alaposan fenéken fogja billenteni magukat a fiú, majd meglátja. Ha egyáltalán kijutnak a Super Bowlra...
– Majd meglátjuk – felelte magabiztosan Bunker.
Liz Elliot rosszul leplezett fintorgással hallgatta ezt a tornatermi öltözőbe illő társalgást. A jegyzetei, a tolla gondosan elő voltak készítve; már alig várta, hogy belevethesse magát a munkába, amit – még ha meglehetősen véres körülmények közt is – sikerült megszereznie magának.
– Ideje lenne rátérnünk a napirendi pontokra – jegyezte meg Fowler. A teremben egy szempillantás alatt csend lett. – Mr. Adler, elmesélné nekünk, mit sikerült elérnie?
– Készséggel, elnök úr. Örömmel mondhatom, hogy a dolgok a lehető legjobban alakulnak. A Vatikán feltétel nélkül elfogadta a javaslatunkat, és készen áll közvetíteni a felek közt.
– És Izrael hogyan reagált? – kérdezte mohón Liz.
– Ahogy vártuk – felelte óvatosan Adler. – El fognak menni, de komoly ellenállásra számíthatunk a részükről.
– Mennyire komolyra?
– Mindent meg fognak tenni, hogy kibúvót találjanak.
– Ez csakugyan várható volt – bólintott Talbot.
– És mi a helyzet a szaúdiakkal? – kérdezte az elnök Ryantől.
– Csupa jót mondhatok, uram. Ali herceg is derűlátó. Közel egy órát töltöttem a királynál, és bár óvatosan nyilatkozott, határozottan pozitívan fogadta a javaslatot. Ugyanakkor megvannak győződve róla, hogy az izraeliek nem fognak kötélnek állni, bármekkora nyomást gyakorolunk is rájuk. A módosítási javaslataik részletkérdésekkel foglalkoznak, semmilyen tekintetben nem érintik a javaslat lényegét.
– A szovjetek?
– Tetszik nekik az ötlet – felelte Scott helyett Talbot –, de ők is attól tartanak, hogy az izraeliek nem lesznek hajlandók együttműködni velünk. Narmonov elnök tegnap táviratban közölte, hogy a kormánya egyhangúan támogat minket. Hajlandóak segíteni nekünk, oly mértékig, hogy a jövőben csak védelmi fegyvereket fognak eladni a térség országainak. Ami nem kis dolog, tekintve, hogy ez sok milliárd dollár bevételkieséstjelent az országnak.
– És mit kérnek cserébe?
– Élelmiszersegélyt és kereskedelmi hitelkeretet. Szolid, nem? A szovjetek támogatása nélkülözhetetlen ebben az ügyben, de azért őket sem kell sajnálni, mert nem árt meg nekik, ha egy kicsit nőni fog a tekintélyük a világ szemében. Különben is ott az a rengeteg búza a silókban, miért ne adnánk oda nekik?
– Tehát csak Izrael jelenthet gondot – mondta Fowler az asztalfőről. – Mekkora ellenállásra számíthatunk?
– Jack? – fordult a beosztottjához Cabot. – Hogy reagált Avi Ben Jákob?
– Találkoztam vele, mielőtt elrepültem Szaúd-Arábiába, és nagyon boldogtalannak találtam. Hogy pontosan mennyit sejthetett, azt nem tudom, de tőlem sem lett sokkal okosabb, és ez szemmel láthatóan idegesítette.
– Mit jelent az, hogy nem lett sokkal okosabb, Ryan? – kérdezte szúrós tekintettel Elliot.
– Semmit – felelte Ryan. – Azt mondtam neki, legyen türelemmel, aminek persze nem örült. Gyanítom, hogy valahonnan megneszelt valamit, de legfeljebb annyit hallhatott, hogy készül valami.
– Az biztos, hogy nagyot néztek, amikor előadtam nekik a mondandómat – szólalt meg Adler. – Mindenre számítottak, csak erre nem.
– Nem csodálom, hogy így fogadták – mondta a külügyminiszter. – Izrael népe évezredek óta abban a hitben él, hogy csakis és kizárólag önmagára számíthat, ha a nemzet biztonságáról van szó, és ezen mit sem változtatott a tény, hogy évente hatalmas fegyvermennyiséggel és egyébbel támogatjuk őket. Még mindig attól tartanak, hogy ha mások jóindulatára bízzák magukat, előbb-utóbb pórul járnak, mert a jó szándék sosem tart örökké.
– Kész paranoia – jegyezte meg gúnyosan Liz Elliot.
Te is az lennél, ha hatmillió rokonodból szappant és műtrágyát gyártottak volna, gondolta dühösen Ryan. Hogy a fenébe ne lennének bizalmatlanok a világgal szemben?
– Biztos vagyok benne, hogy a szenátus nem fog akadékoskodni, ha meg kell szavazni egy kölcsönös védelmi szerződést az Államok és Izrael között – hallatta a hangját Arnie van Damm.
– Öt hétre lesz szükségünk, ha zöld jelzést kaptunk – közölte a védelmi miniszter. – A 10. páncélos lovasezred már alakulófélben van. Ütőképes, jól felszerelt egység lesz, képes arra, hogy a legerősebb arab páncéloshadosztályt is megállítsa, illetve szükség esetén megsemmisítse. Ehhez jön majd még egy csapatszállító hajóraj haifai állomással, plusz a szicíliai F-16-os repülőosztály. A Negev-sivatagi támaszpontunkat fogjuk használni központként. Drága mulatság lesz, de...
– De nem ezen fogunk spórolni – jelentette ki Fowler. – Nem hiszem, hogy a Capitoliumon akadékoskodni fognak. Jól gondolom, Arnie?
– Nem hiszem, hogy a képviselők ágálni fognak – erősítette meg a személyzeti főnök. – Ugyanolyan jól tudják, mint mi, hogy ha megteszik, könnyen szavazók nélkül találhatják magukat.
– Mi a helyzet a kívülállókkal? – kérdezte Fowler.
– A NATO-tagországokkal nem lesz gond – sietett a válasszal Elliot. – A többi ENSZ-tag is kénytelen lesz jó képet vágni a javaslathoz, ami pedig az iszlám országokat illeti, velük sem lesz gond mindaddig, míg a szaúdiak támogatnak minket. Ha tehát Izrael tiltakozni fog, magára lesz utalva.
– Nem tetszik nekem, hogy ekkora nyomást akarunk gyakorolni Izraelre – jegyezte meg Ryan.
– Ez nem az ön hatásköre, dr. Ryan – vetette oda Elliot. A szobában megdermedt a levegő, de senki nem sietett Ryan segítségére.
– Ez igaz, dr. Elliot – ismerte el Ryan. – De az is igaz, hogy ha nagyon megszorongatjuk őket, a dolog a visszájára fordulhat. És nem szabad megfeledkeznünk az erkölcsi aggályokról sem.
– Ez az egész nem szól egyébről, mint az erkölcsi aggályokról, dr. Ryan – mondta az elnök. – Mégpedig arról, hogy túl sok a háborúskodás a térségben, és legfőbb ideje véget vetni ennek. Ez a tervünk lényege.
Tessék, már a ti tervetek, gondolta keserűen Ryan. Van Damm figyelmeztetően rávillantotta a tekintetét, aztán gyorsan elfordította a fejét. Jacknek rá kellett döbbennie, hogy magára maradt, éppen úgy, mint ahogyan Izraelt is magára akarták hagyni. A jegyzeteibe nézett, és befogta a száját. Még hogy erkölcsi aggályok vezérelnek titeket! Egy nagy büdös frászt! Nem akartok ti egyebet, mint megnyerni a következő választást és belekerülni a történelemkönyvekbe. Milyen szépen is hangzana, hogy a „Nagy Békéltető”, nem igaz?
– Na és hogyan szorongassuk meg őket? – várta az ötleteket Fowler.
– A jövő héten indulna egy nagyobb repülőgépalkatrész-szállítmány – felelte Bunker. – Az F-15-öseik radarrendszerét készülünk kicserélni. Mi magunk végeznénk el a munkát. Ugyanez az ábra az F-16-osok új rakétarendszerével is. Az izraelieknek a légierő a mindenük, ezért nagyon fontos számukra ez a két szállítmány. Ha visszatartanánk őket, biztosan vennék a lapot.
– Meg lehet ezt csinálni feltűnés nélkül? – kérdezte Elliot.
– Megmondhatjuk nekik, hogy ha hűhót csapnak, az nem segít – mondta van Damm. – Ha a beszéd elhangzik az ENSZ-közgyűlésen, mielőtt még a lobbijuk tudomást szerezne a szándékainkról, nem lehet gond.
– Én azt mondom, sokkal kedvezőbb lenne további fegyverek felajánlásával rávenni őket az együttműködésre – jegyezte meg Ryan. – Az, hogy szabotáljuk a fegyverrendszereiket, nagyon veszélyes lehet.
– Ezt nem engedhetjük meg magunknak – jelentette ki Elliot.
– Képtelenség ennél több pénzt kipréselni a költségvetésből – értett vele egyet a személyzeti főnök. – Még ha Izraelről van is szó. Egyszerűen nincs rá pénz.
– Én azért örülnék neki, ha legalább előre figyelmeztetnénk őket – jegyezte meg a védelmi miniszter. – Ha már tényleg meg kell szorongatni őket.
Liz Elliot határozottan megrázta a fejét.
– Nem lehet. Úgy nem lesz elég hatásos. Meg kell értetni velük, hogy komolyan gondoljuk.
– Rendben van – bólintott az elnök. – Akkor tehát a jövő héten megtartom a beszédemet. Ebből és a szállítmány körüli késlekedésből rá fognak jönni, hogy mi a helyzet, és vagy beállnak a körbe, vagy viselik a következményeket. Tiszta sor. Azt hiszem, ezzel megvolnánk. Még csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy nem szeretném, ha a sajtó bármit is megneszelne. – Az elnök jelentőségteljesen az asztal túlsó vége felé nézett. – Az ülést ezzel berekesztem.
Ryan összeszedte a papírjait, és kiment a folyosóra. Marcus Cabot utánasietett.
– Igazán tudhatná, mikor kell csukva tartania a száját, Jack.
– Nézze, főnök, ha túl nagy nyomást gyakorolunk rájuk...
– Akkor el fogjuk érni a célunkat.
– Én ebben nem lennék olyan biztos. Szép szóval viszont biztosan eredményre juthatnánk, és nem kellene ilyen drasztikus eszközökhöz folyamodnunk. Lehet, hogy beletelne néhány hónapba, de megérné.
– Az elnök azonban másképpen döntött – jelentette ki dühösen Cabot, és faképnél hagyta Ryant.
– Igen, uram – válaszolta a levegőnek Jack.
Talbot távoztában rákacsintott Ryanre, és biccentett. A többiek, Adlert kivéve, kerülték a tekintetét. A külügyminiszter-helyettes megállt mellette, és halkan megjegyezte:
– Merész próbálkozás volt, Jack. Majdnem sikerült kirúgatnia magát. Ez meglepte Ryant. Nem azért hívták ide, hogy elmondja a véleményét?
– Nézze, Scott, ha nekem nem szabad...
– Nem mondhatja meg az elnöknek, hogy mit csináljon. Ennek nem. Brent egyébként ugyanezt készült mondani, de maga megelőzte, és veszített, ezzel számára is elvágva a lehetőséget. Úgyhogy legközelebb kétszer is gondolja meg, mit mond az elnök és Elliot jelenlétében, rendben?
– Kösz a támogatást – mondta neheztelően Ryan.
– Ezt eltolta, Jack. Jót akart, de nem jókor. Tanuljon ebből az esetből, rendben? – Adler elhallgatott egy pillanatra. – A főnök egyébként gratulált a rijádi ténykedéséhez. Azt mondja, ha hallgatni is ugyanolyan jól tudna, mint tárgyalni, sokkal hatékonyabb lenne.
– Értem. És kösz. – Adlernek természetesen igaza volt, ezt Ryan sem tagadhatta.
– Merre megy?
– Haza. Mára már nincs egyéb tennivalóm.
– Akkor tartson velünk. Brent beszélni akar magával. – Adler a lifthez kísérte Ryant.
– Nos? – kérdezte az elnök, még mindig az ebédlőben.
– Én azt mondom, hogy megfogtuk az isten lábát – felelte van Damm. – Ha sikerül összehozni még a választások előtt, akkor nyert ügyünk van.
– Jól jönne az a néhány plusz képviselői szék, az biztos – bólogatott Fowler. Az elnöksége első két éve elég rázósra sikerült. Egymást érték a költségvetési problémák, és a gazdaság sem tudta eldönteni, hogy mit akar. A választási programból alig sikerült megvalósítania valamit, amivel nem szerzett jó pontokat magának. A novemberi kongresszusi választások eredményei nagymértékben függtek a népszerűségétől, az eddigi becslések nem sok jót ígértek. Márpedig Fowler stabil hátteret akart magának. – Szégyen, hogy így el kell bánnunk az izraeliekkel, de...
– Politikailag meg fogja érni, csak sikerüljön tető alá hozni az egyezséget.
– Sikerülni fog – állította Elliot az ajtóból. – Ha ügyesen csináljuk, október 16-ára túl leszünk a szenátusi jóváhagyáson.
– Maga egy roppant ambiciózus hölgy, Liz – jegyezte meg Arnold. – Nos, nekem még dolgom van. Megbocsát, elnök úr?
– Viszlát holnap, Arnie.
Fowler a Pennsylvania sugarúira néző ablakhoz lépett. Az aszfalt víztükörként csillogott és hullámzott az augusztus eleji kánikulában. Az út túloldalán, a Lafayette parkban két antinukleáris transzparens árválkodott a földbe leszúrva. Fowler gúnyosan elfintorodott. Hát nem tudják azok a bamba hippik, hogy az atomfegyverek már csak a múlt rossz emlékei? A nő felé fordult.
– Van kedve velem vacsorázni, Elizabeth?
Hogyne, Bob – felelte önelégült mosollyal dr. Elliot.

 

Az egyetlen jó dolog a testvére drogügyleteiben ez az ütött-kopott bőrönd volt, belsejében közel százezer dollárral. Marvin Russell fogta a bőröndöt, és Minneapolisba utazott vele, ahol a pénzből rendes ruhákat, utazótáskákat és egy repülőjegyet vett magának. A börtönben tanulta meg, hogyan kell hamis személyazonosságot szerezni. Három is volt belőlük, útlevéllel meg mindennel, ami kell. Azt is megtanulta, hogy a papírok mit sem érnek, ha az ember nem tud elvegyülni a nagy átlag között. A ruhái ízléses holmik voltak, de nem feltűnőek. A jegyet másodosztályra vette, a legolcsóbb járatra, ezzel is megspórolva néhány száz dollárt. Annak a kilencvenegyezer dollárnak sokáig ki kellett tartania, és ott, ahová menni készült, drága volt az élet. Meg olcsó is... De egy harcosnak ezzel mindig számolnia kellett.
Egy kis időt Frankfurtban töltött, aztán délre utazott. Szerencsére nem először utazott ilyen messzire, így tudta, hogyan és hol kell kapcsolatokat keresnie. Négy évvel korábban részt vett egy nemzetközi forradalmárkonferencián, ahol három telefonszámot is kapott. Az egyik, Russell szerencséjére, már régen nem élt. Az összekötő ugyanis kompromittálódott, és két másik Vörös Brigádok-tagot is magával rántott. A második szám viszont működött, és egy athéni vacsorát eredményezett, ahol ellenőrizték, és miután tisztának találták, további segítséget ígértek neki. Russell visszasietett a szállodába, és várta, hogy megcsörrenjen a telefon. Közben jó néhányszor kirohant a mellékhelyiségbe, hogy enyhítsen a gyomorgörcsén. Ezeket a helyi ételeket nem neki találták ki, de mégsem ez volt a legfőbb ok, hanem az idegesség. Mert bármennyire vigyázott is, azt senki nem garantálhatta, hogy az itteniek nem fogják csapdába csalni, vagy a nyakára küldeni a rendőrséget. Még egy zsebkése sem volt, hogy megvédhesse magát, és amit az európai zsarukról hallott, az nem volt valami biztató. Ezek itt fütyültek az alkotmányos jogokra... De talán nem ugyanezt tette az FBI is? Ők mennyire tekintették embernek a fivérét?
Az istenit! Még egy sziú, akit lelőttek, mint egy kutyát. Még arra sem volt ideje, hogy harcoshoz méltóan felkészüljön a halálra. Ezért még meg fognak fizetni, ha addig él is.
Ült a sötétben, és a függöny hasadékán át az utcát leste. Hogy fog bosszút állni Johnért? Fogalma se volt. Egyelőre. De majd tenni fog valamit, az biztos. Nem fogja ennyiben hagyni. Csak jusson tovább innen. Megtapogatta a derekára csatolt pénztartó övet. Ez legalább vele volt. Kissé vastagnak tűnt – főleg azóta, hogy márkát és drachmát is váltott –, s az alkata miatt is elég nehéz volt elrejteni, de ennyi kellemetlenséget megért.
Megcsörrent a telefon. Russell felkapta.
– Igen?
– Holnap fél tízkor legyen a szálloda előtt, indulásra készen. Világos?
– Igen. Fél tízkor. – Mielőtt még bármit is kérdezhetett volna, a vonal megszakadt.
Russell az ajtóhoz lépett, és ellenőrizte, hogy kellően stabil-e a kilincset alátámasztó széktámla. Rendben volt. Az ajtót két zár és egy lánc is védte. Még egy légy se repülhetett be a folyosó felől észrevétlenül. A reggeli találkozóra azonban nem vihette magával se a széket, se az ajtót. Ha kilép az utcára, olyan védtelen lesz, mint a vízen ringatózó kacsa. Jobb félni, mint megijedni alapon farmerben és ingben, derekán a pénzzel heveredett az ágyra. Ha rátörik az ajtót, nem sok esélye lett volna, de így, felöltözve, valahogy mégsem érezte olyan kiszolgáltatottnak magát.
A nap ugyanolyan korán kelt itt is, mint otthon. Mire az égbolt alja meghasadt, Russell már fent volt. Elmondta a napot köszöntő imát – bejelentkezéskor keletre néző szobát kért –, aztán reggelit hozatott magának. Belekerült jó néhány drachmába, de legalább nem kellett lemennie. Reggeli után bepakolt, aztán várt. Kilencre már nem találta a helyét az idegességtől. Ha csapdát állítottak, akkor egy félóra múlva bele fog sétálni. Délre lehet, hogy már halott lesz. Halott egy idegen földön, távol az ősök szellemétől. Talán sosem kerül haza a dakoták földjébe. Eltűnik nyom nélkül, mint a harmat, amit felszárított a napsütés. Nyugtalanul kilesett az ablakon. Az utca tele volt csecsebecséket, édességet és egyéb apróságokat kínáló utcai árusokkal. Ki tudja, hány rendőr van közöttük? A zsaruk nem szeretik a nyílt harcot. Alattomosan megbújnak, és hátulról, falkában támadnak.
9.15: Russell összeszedte minden maradék bátorságát, fogta a csomagjait, és elhagyta a szobát. Lifttel ment le. Az egész nem tartott tovább egy percnél, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán kinyílt a liftakna ajtaja, és eléje tárult az előtér. Üres volt, csak egy londiner téblábolt a lift előtt. Amint meglátta a vendéget, odalépett, hogy segítsen kicipelni a csomagokat, de Russell elküldte. Még volt néhány perce, addig nem akart kimenni. Letette a táskáit a recepciós pult előtt, kiegyenlítette a számláját, aztán megnézte az újságosállványt. Angol nyelvű újságot keresett. Itt, a fojtogatóan szűk falaktól és utcáktól körülvéve, távol a határtalan préritől, kapaszkodnia kellett valamibe, és ez a valami, groteszk módon, egy angol nyelvű újság volt. Az otthon egy papírvékony szelete, még ha oly torz is. Átlapozta, aztán a karórájára nézett. 9.28-at mutatott. Idő volt.
Kiment a taxiállomáshoz, letette a táskáit, és körülnézett. Igyekezett fapofát vágni, de elég nehéz volt ezt tennie abban a tudatban, hogy bármikor körülfoghatják vagy lepuffanthatják. Ki tudja? Lehet, hogy ő is úgy fog meghalni, mint John. Egy golyó a fejbe, minden figyelmeztetés nélkül. Még a vágóhídra terelt állat is méltóságteljesebben hal meg. Nem halhat meg így. Így nem. A gondolat elborzasz-totta és páni félelemmel töltötte el. Egy autó közeledett. Russell ökölbe szorította a kezét, és várta, mi fog történni. Az autó megállt előtte, és a sofőr kiszólt az ablakon:
– Mr. Drake? – Ezen a néven utazott. A sofőr nem az a férfi volt, akivel együtt vacsorázott előző este. Ez jó jelnek tűnt. Ezek profik. Nem keverik a dolgokat.
– Az vagyok – felelte torz vigyorral Russell.
A férfi kiszállt, és kinyitotta a csomagtartót. Russell bevágta a táskáit, aztán beült az autóba, a sofőr mellé. Ha ez csapda, innen legalább beleszólhat a dolgokba.
Ötven méterrel odébb Szpiridon Papanikolaou őrmester sonkás zsemlével tömte a fejét egy taxinak álcázott ócska Opel kormánya mögött. Tele szájával, extravagáns, fekete bajuszával mindennek nézett ki, csak rendőrnek nem. Automatája az autó kesztyűtartójában lapult; Nikon fényképezőgépét viszont kéznél tartotta: ez volt az igazi fegyvere. Papanikolaou a Közrendvédelmi Minisztériumnak dolgozott, és feladata a megfigyelés volt. Munkája nagy türelmet igényelt, de ennek az őrmester soha nem volt hiányában. Valahányszor terrorelhárítással foglalkozó felettesei fülest kaptak, Papanikolaou nyakába vette a várost, és sorra járta a szállodákat, a reptereket, a dokkokat. Nem ő volt az egyedüli, aki ezt csinálta, de kétségkívül ő bizonyult a legjobbnak. Ugyanolyan jó volt a szimata, mint az apjának, aki szagról meg tudta mondani, merre található a legközelebbi halraj. És gyűlölte a terroristákat. Voltaképpen minden bűnözőt gyűlölt, de a terroristákat tartotta a söpredék legaljának. Éppen ezért háborította fel mélységesen, hogy a kormány olyan kiszámíthatatlanul viszonyul a terrorizmus elleni harchoz. Papanikolaou számára egyszerű volt a képlet: semmi keresnivalójuk a terroristáknak Görögországban. Ki kell seperni őket, és kész. A kormány valami oknál fogva most megint rákapcsolt. Újból „vadászidény” volt. Egy héttel korábban valaki jelentette, hogy a PFNF [21] egyik tagját vélte látni a Parthenon közelében. Papanikolaou négy embere a repteret figyelte, néhányan a dokkokban cirkáltak, az őrmester pedig a szállodákat figyelte. Ezt szerette a legjobban. A terroristáknak lakniuk kellett valahol, és ez mindig elég jól behatárolható volt. A rohadékok ugyanis mind a garniszállókat, mind a luxushoteleket kerülték. Egyiket azért, mert túl olcsó volt nekik, a másikat meg azért, mert az ő zsebükhöz mérten túl drága volt. A mellékutcákban meghúzódó, középkategóriájú szállodáknak emellett volt egy nagy előnyük is: mindig tele voltak nyüzsgő fiatalokkal, akik közt könnyen el tudtak vegyülni. Papanikolaou azonban a szemét is az apjától örökölte: hetven méterről is ki tudott szúrni egy ismerős arcot a tömegből.
És a kék Fiat vezetője ismerősnek tűnt. Nem emlékezett a nevére, abban se volt biztos, hogy van aktája az illetőnek, de már látta valahol. Talán valamelyik interpolos körözőlevélben, vagy a katonai elhárítás jelentései közt. A sereg elhárítótisztjei éppolyan ádázul küzdöttek a terroristák ellen, mint Papanikolaou – már amikor a kormány megengedte nekik. De ki lehet a másik?, tűnődött Papanikolaou. Úgy öltözik, mint egy amerikai. És a vonásai... Felkapta a fényképezőgépet, ráközelített az autóban ülő férfiakra, gyorsan lekapta őket, egymás után háromszor, majd leeresztette a kamerát. A Fiat elindult. Az őrmester kikapcsolta a „szabad” jelzést, és kihajtott a forgalomba.
Russell hátradőlt az ülésben. A biztonsági övet nem kapcsolta be, mert csak akadályozta volna, ha szökni kellene. A sofőr értette a dolgát, magabiztosan manőverezett ide-oda az élénk forgalomban, és közben egyetlen szót sem szólt. Russell nem is bánta. Csak elterelte volna a figyelmét. Árgus szemmel figyelte az utcát, a forgalmat, a kereszteződéseket, az autó belsejét. Fegyvert, lehallgatókészülékre utaló drótot nem látott. Ez persze semmit nem jelentett, de legalább megtette, amit megtehetett. Végül mintha megnyugodott volna, féloldalt fordítva a fejét nekitámasztotta a nyaktámlának, így előre is látott, és a jobb oldali visszapillantó tükörben hátra is. Különösen éber volt ezen a reggelen. Ősi ösztönei veszélyt jeleztek.
Az utcák teljesen egyformának tűntek: majdnem mindegyik szűk volt és zsúfolt. Russellnek fogalma sem volt, hol lehetnek, és azt sem tudta, merre tartanak, de nem kérdezte. Úgyse tudta volna eldönteni, hogy a férfi igazat mond-e vagy sem. Ha a pasas tényleg segíteni akart, akkor úgyis rá volt utalva, ha nem, akkor meg hiába faggatta volna. Ez volt a nagy helyzet, akár tetszett, akár nem. Csak egy dolgot tehetett: nyitva tartotta a szemét.
A reptér, gondolta Papanikolaou. Ha tényleg odamennek, az nagyszerű lesz. Az emberei mellett legalább húsz másik rendőr vigyázta a helyet, automatákkal felfegyverezve. Ez könnyű falat lesz. Rájuk állít két civil ruhást, és úgy intézi, hogy két állig felfegyverzett rendőr a közelükben haladjon el járőrözés közben. Mire felfoghatnák, hogy mi készül, le lesznek szerelve. Szerette ezt a futballkifejezést. Aztán irány az őrszoba, ahol majd kiderítik, hogy kik is valójában. Ha mégsem veszélyesek, akkor majd a kapitány elintézi őket. Roppant sajnálatos, fogja mondani nekik, de önökre illett a leírás, amit – itt majd a hasára üt, és mond egy nemzetet, mondjuk az olaszokat vagy a franciákat –, valamelyik másik ország rendőrségétől kaptunk, és az ember nem lehet elég óvatos, ha egy reptér biztonságáról van szó. Az utasok engesztelésül első osztályú jegyet kapnak; a legtöbb esetben ez elfeledtette az ártatlanul elszenvedett kellemetlenségeket.
Másrészről, ha az arc tényleg szerepelt valamelyik fotón, akkor immár a harmadik terroristát fogja elkapni ebben az évben. Vagy lehet, hogy a negyediket. Amiért az a másik férfi úgy öltözködik, mint egy amerikai, még nem feltétlenül az. Négy terrorista nyolc hónap alatt. Nem is nyolc, hanem csak hét. Nem is olyan rossz egy ilyen különc zsarutól, aki legszívesebben egyedül dolgozik. Papanikolaou közelebb húzott az autóhoz. Nem akarta szem elől téveszteni őket a forgalomban.
Russell rengeteg taxit látott. A legtöbb tele volt, s amelyik nem, annak világított a szabad jelzése. Egy kivételével. Russell eleinte nem tudta, hogy mit talál olyan furcsának a mögöttük kullogó taxin, de aztán rájött: nem volt utasa, és a tetőlámpája sem világított. Russell sofőrje lassított, és rákanyarodott egy autópályához hasonlatos útra. A taxik többsége egyenesen továbbhajtott – Marvin ezt nem tudhatta, de a múzeumok irányába tartottak. A jelzés nélküli autó azonban továbbra is mögöttük maradt.
– Követnek minket – közölte Marvin. – A társai?
– Nem. – A férfi a visszapillantóba nézett. – Melyikre gondol?
– Én nemcsak gondolom, pajtás. Az a taxi az, ötven méterre tőlünk, a jobb oldali sávban. Piszkosfehér, a tetőlámpája nem sötét. A típusát nem tudom megmondani. Már mögöttünk van egy ideje. Jobban kellene figyelnie – tette hozzá figyelmeztetően, miközben azon tűnődött, vajon ez lenne-e a kelepce, amitől tartott. A sofőrjére sandított. Apró fickó volt, vékony, törékeny nyakkal. Ha a szükség úgy hozza, egyetlen ütéssel eltörheti a nyakát. Nem jelenthet gondot.
– Köszönöm, hogy figyelmeztetett, és igaza van. Jobban kellene figyelnem – felelte a férfi. – Nos, akkor hát tegyünk egy próbát. – Lekanyarodott az első leágazásnál. A taxi követte őket. – Igaza volt, barátom. Honnan tudta?
– Nyitva tartom a szemem.
– Értem. Nos, ez kissé megváltoztatja a terveinket. – Russell-lel ellentétben a sofőr tudta, hogy ez nem kelepce. Bár senki nem tudott jótállni a vendégéért, biztos volt benne, hogy ha Drake rendőrtiszt lenne, akkor nem figyelmeztette volna. Vagy ki tudja... De ezt csak egy módon lehet kideríteni. A görögökre mindenesetre nagyon dühös volt. Az egyik bajtársa egy pireuszi utcáról tűnt el áprilisban, és most a Wight-szigeti Parkhurst börtönben sínylődött. Régebben félelem nélkül jöhettek-mehettek Görögországban, biztonságos tranzitállomásként használva területét. Ott követték el a hibát, hogy itt is végrehajtottak néhány akciót; de ez nem csillapította a görög rendőrség iránt érzett gyűlöletét.
– Valamit tennünk kell. Russell a sofőrre nézett.
– Nincs fegyverem.
– Nekem van, de nem szeretném használni. Maga elég jókötésű fickónak néz ki.
Russell szemléltetésképpen a férfi jobb lábára tette a kezét, és megszorította a combját.
– Rendben, nemcsak annak néz ki, hanem az is – ismerte el fájdalmas fintorral a sofőr. – De ha megnyomorít, akkor nem tudok vezetni. Ölt már embert?
– Igen – hazudta szemrebbenés nélkül Russell. Embert még nem, de minden mást épp elégszer ölt. – Nem fog gondot okozni.
A sofőr bólintott, és gázt adott. A városhatár közeledett. Ki kellett találnia valamit, mégpedig mielőbb.
Papanikolaou morcosan összevonta a szemöldökét. Ezek mégsem a reptérre tartanak. Milyen kár! Még szerencse, hogy nem szólt oda a fiúknak. Lemaradt, hagyta, hogy a mögötte haladók megelőzzék és elrejtsék a másik autótól. A Fiat elég rikító színű volt, és a forgalom itt már nem volt olyan sűrű, mint a belvárosban. Végre lazíthatott egy kicsit. Nem lepte volna meg, ha kiderül, hogy a két férfi egy vidéki rejtekhelyre tart. Ha így van, rendkívül óvatosnak kell lennie, hogy el ne riassza őket. Egy ilyen rejtekhely felfedezése ugyanis hatalmas fogás lenne. Megfigyelés alá helyezik a házat, aztán, ha a fejesek úgy döntöttek, hogy eljött az ideje, a tökös fiúk megrohamozzák a rosszfiúkat, és akár három-négy terroristát is kivonhatnak a forgalomból egyetlen rajtaütéssel. Ez pedig kitüntetést és előléptetést von maga után. Talán mégis be kellene szólnia... De mit mondjon nekik? Azt, hogy van egy ismerős, de névtelen arc? Ha legalább arra emlékezne, hogy hol látta.
A Fiat behajtott egy külvárosi munkásnegyedbe. Szűk utcák, apró parkok váltották egymást. A környék meglehetősen néptelennek tűnt: a többség a szigeteken nyaralt. Az autó lassított, és bekanyarodott egy sikátorba.
– Készen áll?
– Igen.
Az autó lefékezett. Russell, zakó és nyakkendő nélkül, gyorsan kiszállt a kocsiból, és körülnézett. Ha ez mégis kelepce, akkor most belesétált. De már nem érdekelte. Aminek meg kell történnie, az úgyis meg fog történni. Megropogtatta ízületeit, aztán elindult visszafelé az utcán.
Szpiridon Papanikolaou őrmester rátaposott a gázra. Ha ezek bevetik magukat a sikátorok útvesztőjébe, akkor vagy rájuk tapad, vagy végleg szem elől téveszti őket. Legfeljebb majd erősítést kér, ha kiszúrják. A sarokhoz közeledve egy férfit vett észre, újsággal a kezében. Nem a gyanúsítottak közül való, állapította meg. Ez nem visel zakót, bár a fejét elfordította, és elég fura pózban áll. Mintha egy hollywoodi filmből lépett volna ki. Az őrmester elmosolyodott a megállapításon.
Amint befordult a szűk mellékutcába, lefagyott a mosoly az ajkáról. A Fiat alig húsz méterre volt tőle, és szélsebesen tolatott. Papanikolaou rátaposott a fékre, és nyúlt volna a sebességváltóhoz, hogy hátramenetbe kapcsoljon, amikor egy tenyér tapadt az arcára. Rémülten odakapott, de tehetetlen volt a szorítással szemben, és mozdulni sem tudott, mert egy másik kéz hátulról a vállára nehezedett. A rettenetes erő oldalra fordította a fejét, és Papanikolaou egy pillanat erejéig láthatta a támadóját. Egy indián, állapította meg döbbenten. Aztán a csigolyái reccsentek egyet, és minden elsötétült.
Russell intett a sofőrnek. A Fiat előrelendült, aztán megint hátramenetbe kapcsolt, és teljes sebességgel beletolatott a taxiba. A sofőr feje hátrabicsaklott törött nyakán. Russell ellenőrizte a pulzusát, és megmozgatta a groteszkül lógó fejet. A férfi halott volt. Russell átment a Fiathoz, és elégedetten visszaült a helyére. Nem is volt olyan nagy dolog, gondolta felszabadultan.
– Meghalt. Tűnjünk el innen!
– Biztos benne?
– Eltörtem a nyakát, mint egy fogpiszkálót. Ennél halottabb már nem is lehetne. Könnyű volt. Vékony volt a nyaka, mint...
– Mint az enyém? – nézett rá vigyorogva a sofőr. Az autónak lőttek, de kit érdekelt? Megmenekültek, és még egy görög zsarut is hidegre tettek! Hát nem nagyszerű? Ráadásul egy igen hatékony szövetségesre is szert tett. – Mi a neve?
– Marvin.
– Én Ibrahim vagyok.

 

Az elnök beszéde nagy sikert aratott. A pasas kétségkívül ért hozzá, hogyan kell tálalni a jó híreket, gondolta Ryan a New York-i konferenciateremben tomboló tapsvihar hallatán. Fowler diadalittas mosollyal köszönte meg a hatszáz-egynéhány ország támogatását. A kép az izraeli delegációra siklott. Itt közelről sem tükröződött az arcokról olyan nagy lelkesedés, mint az arab oldalon. A szovjetek viszont nem kímélték a tenyerüket: állva tapsoltak, a közgyűlés jelentős részével együtt. Jack felemelte a távirányítót, és lelőtte a tévét, mielőtt még az ABC kommentátora nekilátott volna elszajkózni mindazt, amit már mindenki hallott. A beszéddel egy időben a vatikániak telexen elküldték a meghívót az összes érdekelt ország külügyminisztériumának. A találkozó tíz nappal későbbre volt tervezve. A szerződés vázlatát más kormányok is elolvashatták, garanciaképpen a javaslatot tevő Államok jó szándékára. Mindenki kedvezően reagált, kivéve az izraelieket, akik még mindig nem tértek magukhoz a sokkból. A javaslat és a repülőgépalkatrész-szállítmány visszatartása túl sok volt nekik. Az izraeli lobbi már működésbe lépett, a kongresszus kulcspozícióban lévő emberei egyik telefont a másik után kapták. Fowler azonban két nappal korábban már tájékoztatta őket, és a bizottsági vezetők támogatásukról biztosították. A szenátus külügyi bizottságának az elnöke megígérte, hogy egy héten belül engedélyezni fogják a szerződés vázlatát. Még a végén működni fog, gondolta Jack. De miért is ne? Hiszen senkinek sem ártanak vele. Ugyanaz a jóakarat vezérli az Allamokat, mint az Öböl-háború idején. Az arabok végre megkapják azt, amit annyira hiányoltak: Amerika végre Izraelt is ráncba szedi. Izrael persze nem örül neki, de meg kell értenie, hogy csak így tudják garantálni a biztonságát. Az egyetlen megoldást az Államok katonai és politikai ereje jelenti. Most, hogy a kelet-nyugati szembenállás megszűnt, Amerika végre a béketeremtésnek szentelheti idejét – természetesen más nagyhatalmakkal karöltve. A kérdés csak az, hogy tartós lesz-e a kikényszerített béke. De akárhogy is süljön el a „Fowler-terv”, mert most már az övé volt, még mindig jobb, mint ez a mostani, áldatlan állapot. Meg kell törni ezt az ördögi kört, kiutat kell találni ebből az örökös ellenségeskedésből. Amerika az egyetlen, amelyikben mindkét fél megbízik, ami nem kevés emberi és anyagi áldozatába került ennek az országnak.
Talbotnak sikerült elérnie, hogy a további költségek negyedét a szaúdiak állják. A külügyminiszter, akárcsak Bunker védelmi miniszter, akinek sikerült rábeszélnie a szaúdiakat egy új fegyverrendszer megvásárlására, belevaló fickó volt. Az elmúlt héten mindketten okosan szolgálták hazájukat. Fowlernek rengeteg hibája volt, de az biztos, hogy a két legfontosabb segítője – mindkettő régi barát – felülmúlhatatlan volt.
– Működni fog – mondta magának Jack az iroda magányában. – Talán... – A karórájára nézett. Három órán belül kiderül.

 

Qati elképedve bámulta a tévé képernyőjét. Lehetséges lenne? A történelem azt mondta, hogy nem, de...
...de a szaúdiak leállították a támogatást, mert megszédítette őket az amerikaiaktól az Öböl-háború idején kapott támogatás. Az emberei most már a saját bőrükön is érezhették ezt, annak ellenére, hogy a korábban kapott pénzek egy részét gondosan befektették, s a svájci és más európai bankokból folyamatosan csordogált befelé a nyereség. A veszteség tehát inkább volt lelki, mint anyagi természetű, az arab ember számára azonban a lelki dolgok éppolyan valóságosak, mint az anyagiak.
A kulcskérdés most az – ez egy percig sem volt kétséges Qati számára –, hogy az amerikaiak meg tudják-e szorongatni a cionistákat. Merthogy eddig meg sem próbálták, az biztos. Mindent elnéztek az izraelieknek, még azt is, hogy megtámadták az egyik hadihajójukat, és amerikai tengerészeket öltek meg; megbocsátottak nekik, mielőtt még az utolsó áldozat kilehelte volna a lelkét. Amikor az amerikai haderőnek keményen meg kell küzdenie a kongresszussal minden egyes dollárért, ugyanaz a gerinctelen, politikai prostituáltakból álló testület két kézzel dobja a pénzt a zsidók után. Amerika még soha nem szorongatta meg Izraelt. Ezért létezhet az még mindig. Mindaddig, míg nincs béke a Közel-Keleten, világos a küldetése: el kell pusztítania a zsidó államot. De ha létrejön ez az egyezség...
Akkor mi lesz vele? A gondolat jobban elborzasztotta, mint a tudat, hogy rákos. Hátradőlt a széken, és behunyta a szemét. Mi lesz, ha az amerikaiak ezúttal tényleg nyomást gyakorolnak az izraeliekre? Mi lesz, ha az oroszok támogatni fogják ezt az abszurd tervet? Mi lesz, ha a palesztinok szemét sikerül kiszúrni néhány engedménnyel? Hogy mi? Az, hogy a terv működni fog, és Izrael megmarad. Létrejön egy modus vivendi, és a palesztin nép hálásan szolgálni fog, mint a ku tya, ha zsíros koncot vetettek eléje. És ettől a pillanattól fogva az életének nem lesz többé értelme. Mindaz, amiért eddig küzdött, amiért annyi áldozatot hozott, most pillanatok alatt kárba vész. Hithű harcosok egész generációja adta életét... és miért?
Gátlástalanul elárulták. Arab testvérei, akik egykor pénzzel és politikai befolyásukkal támogatták. Az oroszok, akik mellette álltak, mióta az eszét tudta. És most az amerikaiak is, a lehető legperverzebb módon: az ellenségétől akarják megfosztani.
Ha a palesztinok is beadják a derekukat, akkor ki marad?
Hát mindenki elfogja árulni?
Nem, ez nem lehet. Isten nem fogja megengedni ezt. Isten kegyelmes az igazhitűekhez.
Úgysem lesz belőle semmi, mondta énje cinikus fele. Nem lehetséges. Túl sok feltételnek kell teljesülnie ahhoz, hogy ez a pokoli látomás valósággá váljon. Nem ez az első alkalom, hogy az amerikaiak békét akarnak diktálni, és mi lett belőle? Semmi. Még a nagy nehezen tető alá hozott Carter-Szadat-Begin szerződés is semmissé vált, mert az izraeliek nem voltak hajlandók engedményeket tenni a palesztinoknak. Hát éppen ez az! – derült fel Qati. Nem számíthat az oroszokra, nem számíthat a szaúdiakra, és persze az amerikaiakra sem, de az izraeliek biztosan nem fogják cserbenhagyni! A zsidók túl ostobák, túl arrogánsak, túl rövidlátóak ahhoz, hogy belássák, hosszú távon egyedül egy ilyen békeszerződés garantálhatja a biztonságukat. Milyen ironikus! Isten így akarja megleckéztetni a zsidókat: velük ásatja meg a saját sírjukat. Ha ez megtörténik, akkor többé senki nem vonhatja kétségbe, hogy a harc, amit eddig vívott – és ezután is vívni fog! –, egy szent és igazságos háború.

 

– Soha! Soha nem fogok belemenni! Ez becstelenség! Aljasság! – ordította magából kikelve a védelmi miniszter, és akkorát csapott az asztalra, hogy a vizespohara nagyot ugrott rémületében. A kilöttyent víz az asztal széle felé kúszott, azzal fenyegetve, hogy az ölébe csorog, de a miniszter tudatosan nem törődött vele. Szikrázó, szédítően kék szemével végigpásztázta a társaságot.
– És ha Fowler még jobban bekeményít?
– Akkor mi is bekeményítünk! – felelte a védelmi miniszter. – Derékba törjük a karrierjét. Nem ő lesz az első amerikai politikus, akivel megtettük.
– Ha ilyen egyszerű lenne – jegyezte meg a szomszédjának a külügyminiszter.
– Kérem?
– Azt mondtam, Ráfi, hogy ebben az esetben ez nem fog működni – felelte Dávid Askenazi. – A washingtoni nagykövetünk azt mondja, hogy Fowlernek sikerült megnyernie a kulcspozícióban lévő képviselőket. A múlt hét végén a szaúdi nagykövet partit rendezett. Nagy volt az érdeklődés. Túlságosan is nagy, a mi szemszögünkből. Jól mondom, Avi?
– Így igaz, miniszter úr – felelte Ben Jákob tábornok. A főnöke külföldön volt, így ő képviselte a Moszadot a megbeszélésen. – A szaúdiak és a „mérsékelt” öbölbeli államok hajlandóak beszüntetni a hadiállapotot és helyreállítani az államközi kapcsolatot az országunkkal, azzal a szándékkal, hogy egy későbbi, meg nem határozott időpontban, elismerjék államiságunkat. Készek továbbá átvállalni a békefenntartó amerikai csapatok állomásoztatásának, illetve a palesztinok gazdasági rehabilitációjának a költségeit.
– Zseniális – jegyezte meg a külügyminiszter. – Nem csoda, hogy ilyen széles körű támogatást élveznek.
– Ez kelepce! – jelentette ki a védelmi miniszter.
– Ha az, akkor briliáns – mondta Ben Jákob.
– Csak nem hisz nekik, Avi? Éppen maga! – hördült fel Ráfi Mandel.
– Nem tudom, Ráfi – felelte óvatosan Ben Jákob. Csak helyettes volt, nem főigazgató, és ez nagy különbség volt, még ha pillanatnyilag ezt nem is éreztették vele.
– Hogy értékeli a helyzetet? – bátorította a miniszterelnök.
– Amerikai barátaink őszintén jót akarnak – felelte Avi. – Meggyőződésem, hogy valóban azért javasolják a kétoldali védelmi egyezményt és a csapatok állomásoztatását, hogy megvédjenek minket. Szigorúan védelmi szempontból nézve a dolgot...
– Ez már az én asztalom! – förmedt rá Mandel. Ben Jákob dacosan egykori parancsnokára nézett.
– Ráfi, maga mindig is felettem állt rangban, de én is derekasan kivettem a részemet a harcból, ezt nagyon jól tudja. – Avi rövid hatásszünetet tartott, majd erőt véve indulatain, halk, visszafogott hangon folytatta: – Ha beengedjük az amerikai katonákat, számolnunk kell azzal, hogy egyhamar nem fognak távozni. Márpedig az a harckocsiezred ütőképesebb, mint a mi legerősebb dandárunk. Hogy ez jó-e vagy sem, nézőpont kérdése.
– Eddig is magunkra voltunk utalva, ezután is megleszünk valahogy – jelentette ki Mandel.
– Igen – mondta a külügyminiszter. – De mit értünk el vele? Mióta is harcolunk egymásnak vállvetve, barátom? Nem gondolja, hogy ideje lenne szusszanni egy kicsit?
– Inkább a háború, mint egy rossz békeszerződés!
– Ebben egyetértünk – bólintott a miniszterelnök. – De mennyire rossz ez a békeszerződés?
– Mindannyian olvastuk a szerződés vázlatát – felelte a külügyminiszter. – Javasolni fogok néhány szerény módosítást, de úgy vélem, barátaim, hogy eljött az idő. Én azt mondom, fogadjuk el a Fowler-tervet, természetesen csak a módosításokkal együtt. – Askenazi elsorolta őket.
– Jóvá fogják hagyni őket az amerikaiak, Avi?
– Panaszkodni fognak a pluszköltségek miatt, de akár tetszik Fowlernek, akár nem, a kongresszusbeli barátaink támogatni fogják.
– Ha elfogadjuk, én felmondok! – kiáltotta Ráfi Mandel.
– Nem, Ráfi, nem fog – jelentette ki gúnyosan a miniszterelnök. – Ha lemond, azzal egy életre kirekeszti magát, és én erősen kétlem, hogy a továbbiakban karba tett kézzel kívánja nézni, hogyan irányítjuk ezt az országot.
Mandel elvörösödött, de nem szólt.
A miniszterelnök végignézett a kormánytagokon.
– Nos, akkor hogyan fogunk dönteni?
Negyven perccel később megszólalt Jack telefonja. A titkos vonal csengett, az, amelyik kikerülte Nancy Cummingst.
– Itt Ryan. – Feszülten figyelt és jegyzetelt néhány percen keresztül. – Köszönöm.
Miután a beszélgetés véget ért, Ryan átsietett Marcus Cabothoz. A főnök a kanapén feküdt, a szoba túlsó végében, és szivart pöfékelt. Akárcsak elődje, Judge Arthur Moore, ő sem vetette meg a finom dohányt, főleg ha unalmas aktákat kellett olvasgatnia, mint ez alkalommal is. Most, hogy tevékenységét félbeszakították, felült, és mint egy pufók, füstölgő tűzhányó, kérdőn a jövevényre nézett.
– Mi az, Jack?
– Most beszéltem az izraeli barátainkkal. Hajlandóak eljönni Rómába, és aláírni a szerződést, ha mi is elfogadjuk a módosítási javaslataikat.
– Mit akarnak? – Ryan elé rakta a jegyzettömbjét. Cabot végigfutotta. – Igazuk volt, magának és Talbotnak.
Cabot felhúzta a cipőjét, és átcammogott az asztalához, hogy telefonáljon egyet.
– Mondja meg az elnöknek, hogy találkozni szeretnék vele a Fehér Házban, amint visszatért New Yorkból. Talbot és Bunker is legyen ott! Halaszthatatlan ügyről van szó. – Letette a telefonkagylót, és elvigyorodott a vastag szivar mögött.
– Mennyi időbe fog telni?
– Nem ígérem, hogy nem lesznek fennakadások, de arra mérget vehet, hogy két hét múlva az elnök fel fog ülni a 747-esére, és Rómába repül aláírni a papírokat.
– Akarja, hogy elkísérjem a Fehér Házba?
– Nem szükséges. Egyedül is elboldogulok.

 

 

7.
Isten városa

A kamerák a helyükre kerültek. A felszerelés és a legújabb, legmodernebb közvetítőkocsik az amerikai légierő C-5B Galaxy szállítógépeivel érkeztek a Leonardo da Vinci reptérre. A nagy felhajtás nem is annyira az aláírási ceremóniának szólt – ha a felek egyáltalán eljutnak idáig, jegyezték meg a kommentátorok –, mint az „előjátéknak”. A digitális, nagy felbontóképességű eszközök élethűbb képet fognak alkotni a Vatikán műremekeiről, mint a hagyományos eszközök, remélték a nézettségi mutatók bűvöletében élő producerek. A helyi ácsok és a New York-i, illetve atlantai szakemberek éjt nappallá téve dolgoztak, hogy a szabadtéri stúdiók, ahonnan a csatornák közvetíteni fognak, időben elkészüljenek. Három tévéhálózat is innen készült közvetíteni reggeli hírműsorát, de kisebb-nagyobb mértékben a világ szinte minden televíziócsatornája képviseltetni igyekezett magát a templom előtti téren. Egy rövid, ám annál hevesebb szélfuvallat vizet permetezett a központi szökőkútból a Deutsche Welle bódéjába, rövidre zárva százezer márkányi felszerelést. A tévések rohamát látva a vatikáni illetékesek hangot adtak aggodalmuknak, hogy nem fog hely maradni a téren a híveknek, de elkéstek vele. Valakinek eszébe jutott, hogy a Római Birodalom idején a Circus Maximus állt ezen a helyen, általános derültséget okozva ezzel, hiszen mindenki egyetértett abban, hogy ez az utóbbi évek legnagyobb cirkusza.
Az amerikai tévések élvezték a római kiruccanást. A Today és a Good Morning America stábja végre kialhatta magát. A közvetítések csak ebéd után – !!! – kezdődtek, és mire elkapta őket a délutáni vásárlási láz, már túl voltak a felvételeken. Aztán jöhetett egy hangulatos vacsora valamelyik elegáns római étteremben – kellett ennél több? Talán néhány látványosság. A háttéranyagot gyűjtő személyzet tagjai szorgalmasan bújták az útikönyveket, olyan néznivalókat keresve, mint például a Colosseum – eredeti nevén az Amphitheatrum Flavium, mint azt egyikük kiderítette –, ahol gladiátorok, keresztények és vadállatok a futball korabeli megfelelőjét játszották az őrjöngő, vérszomjas nézősereg nagy örömére. A legtöbb időt azonban a Forumon töltötték, a régi Róma központjában, azon a helyen, ahol Cicero, Scipio és más hírességek múlatták az időt, találkoztak támogatóikkal, vitáztak ellenfeleikkel, azon a helyen, mely évszázadok óta a zarándokok és a turisták paradicsoma volt. Az örök Róma, egy letűnt, egykor oly hatalmas birodalom szülőanyja, most újból szerepet vállalt a világpolitika alakításában. Középpontban a Vatikánnal, mely alig volt több néhány hektárnál, mégis egy önálló, szuverén állam tudott maradni annyi időn át. „Hány hadosztálya van a pápának?”, idézte Sztálin gúnyos kérdését egy műsorvezető, aztán hosszasan fejtegetni kezdte, miért és miként élte túl a kereszténység a marxizmus-leninizmus eszméjét, hogyan lehetséges az, hogy a Szovjetunió diplomáciai kapcsolatot kezdeményezett a Szentszékkel, és mit jelenthet az, hogy a Vremja, az orosz hírműsor bódéja alig ötven méterre van az ő közvetítőposztjától.
A másik két vallás is megkülönböztetett figyelemben részesült. Az arab vendégek fogadásakor a pápa felidézett egy réges-régi történetet még az iszlám első napjaiból: néhány püspök Arábiába utazott, hogy kiderítse, mit akar Mohamed. Az első, szívélyes találkozás alkalmával a legidősebb püspök megkérdezte, hol tarthatnának áhítatot. Mohamed habozás nélkül felajánlotta a mecsetet, ahol fogadta őket. Hiszen ezt a házat Istennek építették, jegyezte meg a próféta. A szentatya ugyanilyen gálánsan üdvözölte az izraelieket is.
„Isten nevében – aki, bár különböző neveken tiszteljük, egy és ugyanaz a személy, mindannyiunk teremtője – a jóindulattól vezérelt küldöttek rendelkezésére bocsátom városunkat. Különböző vallásokat gyakorlunk, de egyformán hiszünk Istenben és az ő kegyelmében, az ember lelki természetében, a hit és a testvériség legyőzhetetlen erejében. Távolról jött barátaink, üdvözlünk titeket, és imában kérjük Istent, hogy segítsen nektek, ahogyan nekünk is, megmaradni azon a keskeny úton, mely a béke és a megvilágosodás felé vezet minket.”
– Ejha – jegyezte meg adáson kívül az egyik reggeli műsor vezetője. – Kezdem elhinni, hogy ez a cirkusz is véresen komoly.
Az objektivitás, a nézettség növelése és a reklámok közötti adásidő kitöltése érdekében persze az érme másik oldalát is meg kellett mutatni, így került adásba egy zsidó félkatonai szervezet vezetője, aki népe spanyolországi kiűzetésére, a század eleji orosz pogromokra és természetesen a holokausztra utalva kijelentette: Izrael bolond lenne másban bízni, mint önnön ütőerejében. Komból az irániak vallási vezetője, Darjaei ajatollah intézett kirohanást az amerikaiak és minden hitetlen ellen, a pokol gyötrelmeit ígérve mindannyiuknak. A szerencsétlen tolmács nem bírta követni iszonyatos tempójú fröcsögését, így hamarosan lekeverték a pasast. Az adásidő legnagyobb része egy déli, önjelölten „karizmatikus kereszténynek” jutott, aki először az Antikrisztus ezerkarú polipjának nevezte a katolikus egyházat, majd közölte, hogy Isten meg sem hallja a zsidók imáit, a pogány mohameDanokról nem is beszélve.
A nagyhangú szónokok a nézők mély felháborodását váltották ki. Többen is betelefonáltak, követelve, hogy a továbbiakban ne biztosítsanak értékes műsoridőt ilyen fanatikus személyek számára. A producerek a tenyerüket dörzsölték örömükben. Minél nagyobb volt a nézők tiltakozása, annál nagyobb volt rá az esély, hogy ugyanezen réteg a továbbiakban is figyelemmel fogja követni a műsort, a maga igazát keresve. Ez pedig biztos nézettséget jelentett. A képernyő előtt ülők azonban másként reagáltak. Az amerikai bigott bankszámláit tápláló források hozama jelentősen megcsappant, a B'nai B'rith rögtön reagált, kéretlen bajkeverőnek titulálva zsidó hittársát, az Iszlám Nemzetek Szövetségének a vezetője pedig, maga is elismert vallási ember, eretnekséggel vádolta az iráni imámot – akinek a szavait az utolsó betűig idézte, hogy alátámassza okfejtését. A tévéhálózatok pedig teret adtak mindenkinek, hogy senki ne érezhesse úgy, nem volt alkalma előadni érveit.
A második napon aztán kiderült, hogy mindennek nem csupán a pártatlanság az oka, hanem legalább ennyire az is, hogy nincs miről tudósítani. A konferencia olyan szigorú biztonsági körülmények közt zajlott, hogy a résztvevőket még messziről sem lehetett látni. Katonai repülőgépek hozták-vitték őket, többnyire az éj leple alatt, lehetetlenné téve, hogy a riporterek, akár teleobjektíwel, lencsevégre kaphassák őket.
A közvélemény-kutatások szerint a világ ettől függetlenül remélte, hogy ez a konferencia meghozza a várva várt enyhülést. Az embereknek már elegük volt a marakodásból, a terrorizmusból, s a kelet-európai fejlemények láttán méltán érezhették úgy, hogy igenis van okuk a bizakodásra. A kommentátorok nem győzték hangsúlyozni, hogy kemény dió lesz tető alá hozni a szerződést, de az emberek reménykedtek, és imádkoztak nyelvek százain, templomok millióiban világszerte. A tévétársaságok pedig, becsületükre legyen mondva, ezekről az eseményekről is hűen beszámoltak.
A konferenciáról azonban továbbra sem érkeztek hírek. A vatikáni sajtószóvivők áttárgyalt éjszakákról, pápai meghallgatásokról számoltak be, de fejleményeket nem közöltek. A tévéstábok kínjukban már egymást filmezték, az újságírók pedig kapva kaptak minden apróságon, amiről cikket lehetett írni, hogy hazaküldhessenek valamit. Carter maratoni hosszúságúra nyúlt Camp David-i béketárgyalása óta nem volt erre példa.
A világ lélegzet-visszafojtva várt.

 

Az öregember fehér szegéllyel díszített piros fezt viselt. Kevesen hordták már ezt a jellegzetes fejviseletet, de az öreg ragaszkodott a hagyományokhoz. Nem volt könnyű drúznak lenni; az egyetlen menedéket a vallása jelentette számára, amelyhez immár hatvankilenc éve hűen ragaszkodott.
A drúzok egy közel-keleti szekta tagjai, mely az iszlám, a kereszténység és a judaizmus elemeit ötvözi. A szektát a 11. században alapította Al-hakim bi'amrillahi, Egyiptom kalifája, aki Isten reinkarnációjának tartotta magát. A drúzok Libanon, Szíria és Izrael területén élnek kisebbségként. Mivel a mohameDan izraeliekkel ellentétben a drúzok szolgálhatnak Izrael állam hadseregében, a szírek nem nézik jó szemmel a saját drúzaikat. Bár jó néhány drúznak sikerült magas rangot elérnie a szír hadseregben, örökké emlékezetes marad számukra az az eset, amikor egy ezredparancsnokot az 1973-as háború után kivégeztek, mert feladott egy stratégiai fontosságú útkereszteződést. Bár bátran és jól harcolt, s visszavonulásával sikerült megmentenie ezredét a pusztulástól, a keresztút elvesztése két harckocsidandárjába került a szír hadseregnek, minek eredményeképpen az ezredest kivégezték – mert peches volt, és mert drúznak született.
Az öreg farmer nem ismerte a részleteket, de épp eleget tudott. A mohameDan szírek utána egy másik drúzt is kivégeztek, aztán újabbak követték őket a halálba. Az öreg éppen ezért nem bízott se a hadseregben, se a kormányban. Ez azonban nem jelentette azt, hogy az izraelieket kedvelte volna. 1975-ben egy 175 mm-es, nagy hatósugarú izraeli ágyú módszeresen végigbombázta a vidéket, ahová a szírek egy lőszerraktárat telepítettek. Egy elkóborolt lövedék szilánkjai halálosan megsebesítették a farmer akkor negyvenéves feleségét, magánnyal tetézve a férfi nyomorúságát. Pedig sosem volt nagyravágyó. Volt egy kis földje, amelyet szorgalmasan művelt, volt néhány birkája és kecskéje meg egy szerény háza, amelyet a földjéről elcipelt kövekből épített. Nem akart egyebet, mint békében élni. Hogy sok volt-e ez a kérés? Hatvankilenc éven át imádkozott kegyelemért, igazságért és egy kis kényelemért, de soha nem kapta meg egyiket sem. Öt gyermeke közül csak egy érte el a tinédzserkort, és 1973-ban ezt az egy szem fiút is besorozták a szír hadseregbe. Neki legalább szerencséje volt, több, mint az egész családnak együttvéve: amikor BTR-60 típusú páncélozott járművüket telibe találta egy izraeli tank, a légnyomás kirepítette a tetőn át. „Csak” a fél szemét és egyik kezét veszítette el. A civil életbe visszahelyezve megnősült, és unokákkal ajándékozta meg apját. Üzletelésből és pénzkölcsönzésből tartotta el családját. Szerényen, de jól élt. Ez volt az egyetlen örömteli dolog az öreg életében.
A földműves nap mint nap szorgosan gondozta zöldségeskertjét, és legeltette néhány jószágot számláló nyáját a szír-libanoni határ melletti sziklás mezőn. Éldegélt, mert túlzás lett volna életnek nevezni ezt. Nem volt ez egyéb a napok egymásutánjánál, puszta szokásnál, amit nem bírt megszegni. Minden tavasszal, valahányszor a birkái megellettek, csendben azért imádkozott, hogy ne érje meg a lemészárlásukat.
Egy újabb hajnal. Amint az éj függönye meghasadt, a bárányok bégetni, a kecskék mekegni kezdtek – ez volt az öreg ébresztőórája. Kinyitotta a szemét, és megállapította, hogy ez a nap is az ízületi fájdalmak jegyében fog telni. Kinyújtózott az ágyban, aztán felült, majd lassan, hogy elkerülje a szédülést, felállt. Megmosakodott, lekaparta az ezüstös borostát az arcáról, evett egy karéj dohos kenyeret, felhajtotta méregerős, édes kávéját, aztán belevetette magát a munkába. A kertet hajnalban gondozta, amikor még nem volt olyan meleg. Tekintélyes méretű kert volt: a piacra is termelt, hogy a bevételből meg tudja venni azokat a dolgokat, amelyeket ő maga nem tudott előállítani. Már ez is kész gyötrelem volt. A gyomlálás alaposan megviselte köszvényes ízületeit, ráadásul folyton rohangálnia kellett, mert a jószág mindenáron a friss hajtásokat akarta lelegelni. De hát ez volt a dolgok rendje, arról nem is beszélve, hogy a szaporulatért kapott pénz nélkül felkopott volna az álla. A nap még alig bújt elő a látóhatár mögül, ő már kint volt a kertben, hogy megküzdjön a mindennapos gazzal. Ha valaki be tudna idomítani egy kecskét, visszhangozta gondolatban az apja és a nagyapja szavait, egy kecskét, amelyik csak a gazt legeli le, és békén hagyja a haszonnövényt, az lenne a teljesítmény. Csakhogy a kecske alig okosabb, mint egy kupac föld, kivéve persze, ha bajkeverésről van szó. Mert ahhoz értenek. A háromórás „reggeli torna” a kertnek mindig ugyanabban a sarkában kezdődött, az első sorban. Végigment rajta, aztán a következőn vissza és így tovább, olyan fürgén hajladozva, hogy sok huszonéves megirigyelhette volna.
A kert közepénél járt, amikor a kapája csengő-bongó hangon ne-kiütődött valaminek.
Mi volt ez? Az öreg felegyenesedett, és megtörölte verejtékező homlokát. Nem kő, az biztos. Az nem ad ilyen hangot. De akkor mi? Félrehúzta a földet a kapával. Hm...
Az, aki nem foglalkozik földműveléssel, bizonyára nem is sejti, hogy a föld nemcsak növényeket terem, hanem... köveket is, amint azt a New England országútjait szegélyező kőrakások is bizonyítják. A rejtélyesnek tűnő folyamat oka a víz. Az eső beszivárog a talajréteg alatti sziklák repedéseibe, ahol télen megfagy, és kitágul. Mivel a jég lefelé nem tud terjeszkedni, felfelé nyomul, a felszínre tolva az erózió által leválasztott szikladarabokat. Különösen igaz ez a Golán-fennsíkra, amely geológiai értelemben egy fiatal vulkanikus képződmény, és ahol a telek, bármilyen hihetetlennek is tűnjék, igen zordak és fagyosak tudnak lenni.
Ez azonban nem szikla volt, hanem fém. Sárgásbarna, állapította meg az öreg, amikor elhúzta róla a földet. Hát persze... az a nap. Ugyanaz a nap, amikor a fia...
Mi a fenét csináljak ezzel a pokoli szerkezettel? – kérdezte magától a férfi. Nyilvánvaló volt, hogy egy bomba. Ennyit azért még ő is tu dott. De hogy honnan került oda, az már rejtély volt. Repülők nem közelítették meg a földjét azon a napon, de ez már aligha számított. A bomba ettől még ott volt. Bosszantotta, hogy itt van, éppen a kert közepén, és két sor sárgarépát is meg kellett bolygatnia miatta, de nem félt tőle. Hiszen nem robbant fel, ami azt jelentette, hogy működésképtelen. Egy jól működő bomba felrobban, ha ledobják. Ez csak ásott magának egy mély tölcsért, amit ő másnap gondosan betemetett. Akkor még nem tudta, hogy a fia megnyomorodott.
Miért nem maradhatott ott, ahol volt, két méterrel a föld alatt? – tűnődött. Hiába, ez az én formám. A baj sose került el. Hogy fogom ezt innen kicipelni? Nem értette, miért volt mindig is ilyen kegyetlen hozzá Isten. Nem mondott elég imát? Nem követte hűen a drúzok szigorú vallási szabályait? Kért valaha is olyat, amit nem lett volna szabad? Dehogy... De akkor kinek a bűneiért vezekelt?
Nos, hatvankilenc évesen már nem sok értelme volt ezekről morfondírozni. Folytatta a gyomlálást, a bomba környékéről is lelkiismeretesen kicibálva a gazt. Holnap, holnapután majd úgyis meg fogja látogatni a fia, hogy az örege elgyönyörködhessen az unokákban, sivár élete egyetlen örömében. Akkor majd kikéri a fiú tanácsát. Ha valaki, ő biztosan tudni fogja, mit kell tenni ilyen helyzetekben.

 

Az a fajta húzós időszak volt, amit minden kormányhivatalnok szívből gyűlölt: valami fontos zajlott egy távoli időzónában. Hatórányi időeltéréshez kellett alkalmazkodni, amihez az ember bioritmusának ugyanúgy hozzá kellett szoknia, mintha átrepülte volna az óceánt.
– Nos, mi a helyzet odaát? – kérdezte a kormány mögül Clark.
– Jobb már nem is lehetne. – Jack átpörgette a jelentéseket. – A szaúdiak és az izraeliek akaratukon kívül egyetértésre jutottak. Mindkettő változtatni akart a szerződés szövegén, és mindkettő ugyanazt javasolta. – Jack elkuncogta magát. Ez véletlen lehetett, mert ha tudtak volna róla, hogy mire készül a másik, valamelyik biztosan megváltoztatta volna az álláspontját.
– Hát ez elég ciki! – nevetett Clark. – Ezek a szaúdiak jó fejek, nem igaz?
– Mi a véleményed róluk?
– Szerettem ott lenni. Egy fickóval egészen összehaverkodtunk. Őrnagy a seregüknél, ugyanolyan fenegyerek, mint én. Igaz, ő inkább elméleti ember, de abban aztán profi. Néhányszor még az otthonába is meghívott. Van két fia, igazán helyes kölykök. Az egyikük azóta vadászpilóta lett. Az viszont fura, ahogyan a nőikkel bánnak. Sandy nem nagyon díjazná. – Clark megelőzött egy kamiont a gyér éjszakai forgalomban, aztán folytatta: – Szakmai szempontból nézve őket, egy szavam sem lehet ellenük. Ott segítettek, ahol tudtak. Csíptem őket. Mások, mint mi, de mit számít? Nem lehet mindenki amerikai!
– És az izraeliek? – zárta be Ryan a futárdobozt.
– Dolgoztam velük is épp eleget, főleg Libanonban. A hírszerzőik nagyon profik és nagyon arrogánsak, de meg is van rá az okuk, mert tényleg értik a dolgukat. Abszolút maguknak valók, ami szintén érthető. Tipikus „vagy ők, vagy mi” mentalitás, érted? – Clark az utasára pillantott. – Nem lesz könnyű.
– Micsoda?
– Leszoktatni őket erről.
– Hát nem. Pedig legfőbb ideje már, hogy felébredjenek és körülnézzenek egy kicsit. A világ már nem az, mint aminek ők látják – dörmögte Ryan.
– Azért őket is meg lehet érteni, doki. Úgy gondolkodnak, mint a frontszolgálatos katona. Mit vársz tőlük? Az ördögbe is, hiszen a környező országok céltáblának tekintik a hazájukat. Ugyanaz a mentalitás alakult ki bennük, mint bennünk is annak idején, 'Namban. Kétféle ember volt: te meg a tieid, és mindenki más. – Clark szomorúan ingatta a fejét. – Tudod, hányszor próbáltam már ezt elmagyarázni a kölyköknek a Farmon? Háborúban ez a túlélés alapja. Az izraeliek azért gondolkodnak így, mert másként nem gondolkodhatnak. A nácik zsidók millióit mészárolták le, és mi a kisujjunkat se mozdítottuk. Jól van, lehet, hogy tényleg nem állt módunkban cselekedni, a fene tudja. Bár erősen kétlem, hogy ha nagyon akartuk volna, nem tudjuk már jóval hamarabb szétrúgni Hitler seggét. Azzal persze egyetértek, hogy ideje túllépni ezen, de ne feledd, hogy nem kis dolog az, amit kérsz tőlük.
– Kár, hogy nem voltál ott, amikor Avival találkoztam – jegyezte meg Jack két ásítás közt.
– Ben Jákob tábornok? Azt hallottam, tökös fickó az öreg. Az emberei odáig vannak érte, ami mindent elmond. Sajnálom, hogy nem lehettem ott, főnök, de az a két hét horgászás már nagyon rám fért.
– Hallgatom, Mr. Clark.
– Most jut eszembe, hogy ma délután még le kell mennem Quanticóba, letenni az időszakos maroklőfegyver-vizsgát. Ha nem sértelek meg, nagyon úgy nézel ki, mint akire sürgősen ráfér egy kis lazítás. Mi lenne, ha velem tartanál? Szerzek neked egy helyes kis Berettát, hogy legyen mivel játszadoznod.
Ez nem is hangzik rosszul, gondolta Jack. Sőt jól hangzik. Csak ne lenne ennyi munkája.
– Nem érek rá, John.
– Ajaj, sir. Nem gyakorolsz, viszont vedelsz, és úgy nézel ki, mint a mosott szar, dr. Ryan. Ez az én szakvéleményem.
Cathy is nagyjából ezt mondta, csak nem ilyen finoman, tűnődött Ryan. A kormányzati lakópark házainak ablakaiban sorra kigyúltak a fények. Nemcsak az ő életét forgatta fel fenekestül ez a békekonferencia. Bár ez sovány vigasz volt.
– Igazad van. Tennem kellene valamit, de ma nem fog menni.
– És ha holnap ebédszünetben kimennénk futni?
– Holnap az igazgatósági vezetőkkel ebédelek – hárította el az ajánlatot Jack.
Clark befogta, és a vezetésre koncentrált. Mikor fog már végre észhez térni ez a bolond? Egy ilyen okos, értelmes ember, és hagyja, hogy a munkája szép lassan feleméssze.

 

Az elnök nőiesen vékony kar és aranyszőke hajzuhatag ölelésében ébredt. Ez a nap jól kezdődik, állapította meg elégedetten. De kezdődhetett volna már így a tegnap is, vagy a tegnapelőtt... Istenem, már évek óta megtörténhetett volna, hiszen olyan nyilvánvaló volt, hogy ő is akarja. A nő már elmúlt negyven, de karcsú volt és törékeny, ellenállhatatlan egy magányos férfi számára. Márpedig Fowler elnök tagadhatatlanul férfi volt, egy magányos férfi, akit a felesége hosszú, de méltósággal viselt szenvedés után magára hagyott ezen a világon. Egy gyönyörű, elbűvölően szellemes és életvidám nő, a szeme fénye, akiből a szklerózis multiplex alattomosan kiszívta az életet. Fowler sosem tagadta, hogy személyisége pozitív vonásait a feleségének köszönhette; ahogyan azt sem tagadta, hogy a feleségével együtt énje jobbik fele is meghalt. Erősnek kellett lennie, hogy biztos támaszt nyújthasson Mariannek a küzdelemhez. Ha nem emberelte volna meg magát, Marian sokkal hamarabb meghal. Ennek azonban ára volt: mire eljött a magány napja, Bob Fowler egy érzelmek nélküli robottá vált. Ha nem így lett volna, biztosan beleőrül a fájdalomba. De nem őrült, sőt perverz módon, egyre sikeresebbé vált mint politikus. A választóknak egy higgadt, szenvtelen elnök kellett. Nos, pontosan ezt kapták az ő személyében. Mindez két novemberrel ezelőtt történt. Régóta nem volt rá példa, hogy az elnök nőtlen legyen. Ez a tény, továbbá hűvös, távolságtartó modora arra ihlették a sajtót, hogy „technokrata elnöknek” és „Jégembernek” nevezzék. Bárcsak Marian megérhette volna mindezt. Ő tudta, hogy a férje nincs jégből. Szerencsére azért akadtak még néhányan, akik emlékeztek a régi Bob Fowlerre, a szenvedélyes jogászra, a polgári jogok élharcosára, a szervezett bűnözés esküdt ellenségére. A férfira, aki megtisztította Clevelandét a mocsoktól. A többség persze már régen elfelejtette mindezt. Ilyen a győzelem: múlandó, mint minden a politikában. A múltját azonban senki és semmi nem vehette el tőle. A szép emlékeket... A két gyerekük születését, az atyai büszkeséget, felesége sugárzó szeretetét, a meghitt együttlétek pillanatait. Az első találkozást Mariannel – a gimnáziumi focimeccsen, ahol a lány lelkesebben szurkolt, mint ő maga. A harmincévi házasságot, amely még a főiskolán kezdődött, s amelyet az utolsó három évben rémálommá változtatott a betegség. Aztán eljött a halál, túl soká és mégis túl hamar, s csak a magány és az emlékek maradtak.
Lehetséges lenne, hogy most a magány halála jött el?
Isten áldja a titkosszolgálatot. A columbusi kormányzói palotában nem sokáig maradhatott volna titok a kapcsolatuk. Nem így itt. A titkosszolgálat emberei, akik az ajtaját és az egész épületet őrizték, a végletekig hűek voltak hozzá.
Fowler végigsimogatta tekintetével a nőt. Még sosem látott nemzetbiztonsági tanácsadóban ilyen szépet. Kissé sápadt volt ugyan – a munkája nem sok napfényt engedélyezett számára –, de Fowler szerette a fehér bőrű nőket. A takaró félrecsúszott, felfedve izmos, bársonyos hátát. Megcirógatta, mire Elizabeth kedvesen dorombolni kezdett, és még jobban hozzábújt. Lélegzetvétele incselkedően meg-megborzolta a szőrt a mellkasán.
Valaki diszkréten kopogtatott. Az elnök feljebb húzta a takarót, és köhintett. Pontosan öt másodperccel később egy ügynök lépett be kávéskannával és jelentésekkel megpakolt tálcával. A férfi rezzenéstelen arccal jó reggelt kívánt a „főnöknek”, ahogy nevezték őt, aztán elhagyta a szobát. Fowler még mindig nem bírta felfogni, hogyan lehetnek képesek ilyen értelmes, jól képzett, művelt férfiak és nők ennyire alázatosan viselkedni. Ezek az emberek arra esküdtek fel, hogy akár a testükkel is megvédjék őt – „elkapják a golyót” –, ami érthetetlen volt számára, mindazonáltal jól jött, és hálás volt érte. Akárcsak a diszkréciójukért. Nos, a mondás azt tartotta, hogy nehéz jó személyzetet találni. Lehetett benne némi igazság, mert neki is az elnöki posztig kellett felkapaszkodnia ezekért a fiúkért és lányokért. Töltött magának egy csésze kávét – fél kézzel, hogy ne zavarja meg Lizt –, aztán bekapcsolta a tévét a távirányítóval. A készülék a CNN-re volt állítva, és a fő téma természetesen nem más volt, mint Róma.
– Mmmm. – Elizabeth megmozdította a fejét, végigseperve hajával a férfi mellkasát. Mindig később ébredt. Fowler végigzongorázott a hátgerincén az ujjaival, amiért egy újabb ölelést kapott jutalmul. A következő pillanatban a nő szeme kipattant, és elkerekedett a rémülettől.
– Bob!
– Tessék?
– Valaki járt itt! – mutatott a tálcára.
– Kérsz kávét?
– Bob!
– Nézd, Elizabeth, az őrség úgyis tudja, hogy itt vagy. Különben meg nincs kizárva, hogy lehallgatnak minket. – Ezt még soha nem mondta ki hangosan. Nem tudott róla, és nem is feszegette a témát, de logikusnak tűnt. A titkosszolgálat intézményesített üldözési mániája lehetetlenné tette, hogy megbízzanak Elizabethben vagy bárki másban, kivéve az elnököt. Éppen ezért az ajtó előtt strázsáló ügynököknek tudniuk kellett, mi folyik odabent, hogy szükség esetén beronthassanak, fegyverrel a kézben, és megmenthessék a Karvalyt a szeretőjétől. Tehát nagy valószínűséggel lehallgatták a lakosztályt. Hogy kamerákkal is figyelték-e? Nem, ezt nem tudta elképzelni, a mikrofonokat viszont annál inkább. De nem zavarta. Sőt – amit az újságírók képtelenek lettek volna elhinni róla –, még izgatónak is találta, hogy közben figyelik őket.
– Te jó ég! – Liz Elliot még sohasem gondolt erre. Felkönyökölt, Fowler elé tárva vágygerjesztő melleit. Az elnök azonban nem volt a reggeli etyepetyézés híve. A reggel a munkáé volt.
– Kávét? – kérdezte vigyorogva.
Elizabeth elnevette magát. Itt fekszik az elnök ágyában, anyaszült meztelenül, miközben odakint minden bizonnyal azért szurkolnak, nehogy egy agyvérzés után egy szívinfarktust is előidézzen. Még be is kukkantottak a biztonság kedvéért! Hihetetlen, hogy Bob beengedte őket. Legalább betakarta? Megkérdezhette volna, de inkább nem tette, mert tudta, úgyis azt a választ kapná, hogy nem. Ha tényleg nem volt betakarva, akkor azért, és ha mégis, akkor meg az ugratás kedvéért. De tényleg, mit számít mindez? Ezek odakint már úgyis tudnak róla mindent. Többet, mint ő maga. Ergo, ideje előszedni a pozitív gondolatokat. Elégedetten elmosolyodott. Bob nagyon jó szerető volt. Türelmes, gyengéd, és olyan... tisztelettudó. Könnyű volt kezelni. Pontosan azt tette, amit akart, amikor akarta, és ahogyan akarta – mint azok a férfiak, akik imádnak adni a nőknek. Bob az ágyban is olyan volt, mint a politikai életben: azt akarta, hogy emlékezzenek rá. Nos, ezt sikerült elérnie.
– Hangosítsd fel, kérlek! – Az elnök máris eleget tett a kérésének. Annyira igyekezett a kedvére tenni, még ilyen apróságokban is. De akkor meg mi a fenének engedte be azt az ügynököt a tálcával? Képtelen volt kiismerni ezt az embert. Még az ágyban ült, de már a római faxokat olvasta.
– Úgy tűnik, működni fog a dolog – jelentette ki az elnök. – Remélem, készen állnak a bőröndjeid, Elizabeth.
– Mert?
– A szaúdiak és az izraeliek tegnap este egyetértésre jutottak. Fantasztikus! Brent külön tárgyalt mindkét oldallal, és mindegyik ugyanazt a módosítást javasolta. És itt jön a csavar. Nem árulta el nekik, hogy ugyanarra hajtanak, hanem csak annyit mondott, hogy a másik fél remélhetően bele fog menni. Addig ingázott közöttük ide-oda, míg minden a helyére nem került. A mindenit! Brent hozza a formáját! És ez a Ryan nevű fickó is. Látni se bírom azt a tenyérbe mászó képét, de meg kell adni, hogy az ötlete...
– Ugyan, Bob! Tudod, hogy nem ő találta ki. Ryan csak megismételte azt, amit mások már évek óta mondogatnak. Arnie-nak persze új volt, de az ő érdekei csak a Fehér Ház kerítéséig terjednek. Olyan Ryannek tulajdonítani ezt, mint megköszönni neki, hogy tegnap este szép napnyugtát rendezett.
– Van benne valami – ismerte el az elnök. Ennél azért többre becsülte Ryan szerepét, de nem akart vitába szállni érte Elizabethtel. Nem ért annyit az egész.
– Sokkal hatékonyabb lenne a pasas, ha befogná a száját. Rendben, ügyesen tájékoztatta a szaúdiakat. És akkor mi van? Olyan nagy külpolitikai fegyvertény ez? Az a dolga, hogy tájékoztasson. Brent és Dennis hozták össze ezt az egészet, nem Ryan.
– Igazad van, persze. Brent és Dennis simították el a nézeteltéréseket és ültették asztalhoz a feleket. Brent azt mondja, még három, legfeljebb négy nap. – Az elnök Elizabeth ölébe tette a távmásolatokat. Ideje volt felkelni és elkezdeni a napot; de mielőtt megtette volna, még végigsimította a takaró alá rejtett domborulatokat.
– Nem szabad! – kuncogott Liz. Az elnök engedelmesen visszahúzta a kezét, Liz pedig vigaszképpen csókot cuppantott a szájára. Csak egy futó csók volt: az elnök lehelete éppoly áporodott volt, mint bárki másé az ébredés utáni percekben.

 

– Ezek meg mi a fenét keresnek még mindig itt? – kérdezte a rönkszállító sofőrje a diszpécsertől. – Akkor is itt álltak, amikor legutóbb erre jártam.
– Japánba mennek – felelte kurtán a diszpécser.
– És miért vannak még mindig itt?
– Különleges küldemény lesz. Állítólag valami templomépítéshez kellenek. Nemcsak lánccal vannak összekötve, hanem selyemmel is. Látja? A templom hagyománya miatt vagy valami ilyesmi. Együtt kell tartani őket. Kurva nehéz meló lesz így, egy csomóban behajózni őket.
– Azt akarja mondani, hogy csak azért bérlik ezt a négy böhöm nagy trélert, hogy összefogják velük a rönköket? Jesszusom! Ezeknek több pénzük van, mint eszük!
– Az ő dolguk – vont vállat a diszpécser. Már nagyon unta, hogy minden sofőr ugyanazt kérdezi tőle. A fickónak azonban igaza volt. Ezek a japánok tényleg lököttek voltak. Azért hagyták itt a rönköket, hogy szikkadjanak! Itt, ahol többet esett az eső, mint amennyit sütött a nap! Szinte egész nyáron esett, és a farönkök, ahelyett hogy szikkadtak volna, még több vizet szívtak magukba. Letakarhatták volna őket egy ponyvával, de nem biztos, hogy az jobb lett volna. Úgy meg korhadásnak indult volna a saját gőzében. Különben is azt az utasítást kapták, hogy hagyják a rönköket a trélereken, és ne nyúljanak hozzájuk. Az ő dolguk és az ő pénzük. Csak aztán nehogy hoppon maradjanak. A japánok tudniillik ahhoz is ragaszkodtak, hogy ha felrakják a rönköket a George McReady fedélzetére, legfelülre kerüljenek. Ha onnan a folyóba csúsznak, amilyen vizesek, úgy el fognak merülni, mint a nyeletlen fejsze.

 

Az öreg földműves tudta, hogy az unokáit taszítja az egyszerűsége. Viszolyogva fogadták az ölelését és a csókjait, s talán panaszkodtak is az apjuknak egy kicsit, mielőtt az kihozta volna őket, de nem zavartatta magát. A mai gyerekek már csak ilyenek, gondolta. Amilyen nagy szakadék van közte és a fiatalabb generációk közt, nem is csoda. Az ő élete alig különbözött valamivel az apja és tucatnyi előző generáció életétől, de a fia már lényegesen jobban él, a sérülései dacára, és az unokái még jobban fognak élni. A fiúk büszkék voltak az apjukra. Ha az iskolatársaik ellenségesen bántak velük drúz vallásuk miatt, a gyerekek felemelt fővel közölték, hogy apjuk harcolt a háborúban a gyűlölt izraeliek ellen, sőt meg is ölt jó néhányat azok közül. A szíriai kormány nem volt hálátlan. A földművelő fia nyugodtan folytathatta szerény üzelmeit, mert a hatóságok nem szóltak bele a dolgaiba – amint azt másként kétségkívül megtették volna. A fiú későn nősült, ami szokatlan volt errefelé. A felesége elég csinos volt, s ami sokkal fontosabb: tisztelettudó. Talán azért kedvelte annyira az apósát, mert az nem akart mindenáron hozzájuk költözni, ahogyan azt olyan sok öreg tette. Szép család voltak. A gyerekek erősek, egészségesek voltak, és önfejűek, lázadóak, mint általában a fiúk. Így volt ez rendjén.
Ebéd után az öreg és a fia kimentek a kertbe. A fiú végignézett a kerten, amit egykor együtt gyomláltak, és érezte, hogy a bűntudattól összefacsarodik a szíve. Magára hagyta az apját. Az öregnek most mindent egyedül kellett elvégeznie, nap mint nap. De hát felajánlotta neki, hogy költözzön hozzájuk. Pénzt is ajánlott neki. Az öreg azonban elutasította. Szegény volt, de konok és büszke.
– Szépen terem idén a kert.
– Jó volt az időjárás – bólintott az öreg. – A birkák is szépen fialtak. Nem volt ez rossz év. És nálad mi a helyzet?
– Ez volt a legjobb évem! Éppen ezért szeretném, apám, ha nem dolgoznál ilyen sokat.
– Ah! – legyintett az öreg. – Mi mást csinálhatnék? Az én életem a munkáról szól.
Az emberi küzdeni akarás, gondolta a fia. Az öregben aztán volt bőven. Pedig hányszor meglett volna rá az oka, hogy feladja! De nem tette. Nem sokat tudott adni a fiának, de sztoikus bátorságát sikerült beleoltania. Amikor magához tért, húsz méterre a páncélkocsi lángoló roncsától, olyan könnyű lett volna feladni. A fél szeme kifolyt, a bal keze helyén csak egy darab pépes húsdarab lógott; egyszerűbb lett volna visszahanyatlani, és várni a halált, de tudta, hogy az ő helyében az apja biztosan nem ezt tenné, így hát feltápászkodott, és elgyalogolt a hat kilométerrel odébb lévő zászlóalj kórházá ba. Még a puskáját is magával vitte, és csak a jelentéstétel után hagyta, hogy ellássák. A sereg kitüntetéssel jutalmazta kitartását, a zászlóaljparancsnok pedig pénzt adott neki, és meghagyta a helyi városvezetőknek, hogy bánjanak tisztelettel a hőssel. A pénzt, amivel a vállalkozását elindíthatta, az ezredestől kapta, a bátorságát azonban az apjától örökölte. Úgy szerette volna meghálálni valamivel az öregnek.
– Szükségem lenne a tanácsodra, fiam. Ez új volt.
– Hallgatlak, apám.
– Gyere, megmutatom. – A sárgarépaágyáshoz vezette a fiát, és a lábával félreseperte a földet a...
– Állj! – kiáltotta rémülten a fia. Karon ragadta az apját, és elrántotta a bomba közeléből. – Te jóságos isten! Mióta van ez itt?
– Éppen azon a napon pottyant ide, amikor te megsebesültél.
A fiú önkéntelenül is megtapogatta az üres szemgödrét takaró foltot. Egy pillanat erejéig újra átélte a borzalmat. A vakító villanást, a repülést, a lángoló járműben rekedt fiúk halálsikolyát. Az izraeliek műve volt, akárcsak az anyja halála. És most ez is itt.
Miféle bomba lehet? Hátrébb terelte az apját, aztán óvatosan megközelítette a tárgyat. Lassan, tapogatózva lépegetett, mint aki elak-násított területen jár. A seregben az utászoknál szolgált; a feladatuk elvileg aknatelepítés lett volna, de a gyalogsághoz csatolták őket. A bomba jókora volt, olyan ezerkilósforma. Izraeli volt: ezt a színéről tudta. Az apjára nézett.
– Azóta itt van?
– Igen. Ütött magának egy lyukat, én meg betemettem. A fagy dolgozhatta ki a földből. Gondolod, hogy veszélyes? Selejtes, nem?
– Ezeknél a robbanószerkezeteknél sosem lehet tudni. Nagyon veszélyes. Ha ez felrobban, akkor az egész kert, a házzal és veled együtt a levegőbe repül!
Az öreg lekicsinylően legyintett.
– Ha fel akart volna robbanni, akkor már régen megtehette volna!
– Ez nem ilyen egyszerű! Figyelj rám! Nem szabad a közelébe menned!
– És mi lesz a kertemmel? – aggodalmaskodott az öreg.
– Ha elvitettem, akkor majd kedvedre kapálhatsz, de addig kerüld el! – A fiú fontolóra vette a lehetőségeket. A szír hadseregnek kevés tűzszerésze volt, és munka mindig akadt bőven. A leggyakrabban egyszerűen felrobbantották a bombát a helyszínen. Ez gyors és általában költségkímélő megoldás volt, de nem ebben az esetben. Ha a bombával együtt a háza is megsemmisül, azt az apja nem élné túl. A ház és a kert volt az élete. Hogyan segített volna neki újjáépíteni fél kézzel? Nem, a bombát el kell szállítani innen, döntötte el. De ki fogja megtenni? – Meg kell ígérned, hogy nem fogsz bemenni a kertbe – kötötte az apja lelkére.
– Ahogy akarod, fiam – felelte, de esze ágában sem volt megfogadni a tanácsot. – És meddig? Sokáig fog tartani, míg elviszik?
– Nem tudom. Szükségem van néhány napra, hogy utánajárjak a dolognak.
Az öreg bólintott. Lehet, hogy mégis szót fogad a fiának, és ha a kertet nem is, a bombát elkerüli. Pedig biztosan nem veszélyes, bármit is gondoljon a fiú. Ha a bomba meg akarta volna ölni őt, már megtörtént volna. Vagy elkerülte őt valaha is a balszerencse?

 

A riportereknek végre akadt valami érdemi tudósítanivalójuk is. Dimitriosz Sztavarkosz, Konstantinápoly pátriárkája autóval érkezett – a helikoptert az ördög találmányának tartotta –, méghozzá fényes nappal.
– Egy szakállas apáca? – mormogta a mikrofonjába egy operatőr, miközben ráközelített. A svájci őrök tisztelegtek, O'Toole püspök pedig betessékelte a vendéget az épületbe. Ennyi volt.
– Biztosan görög – állapította meg a műsorvezető. – Ortodox püspök, vagy valami efféle. Vajon mit keres itt?
– Mit tudunk az ortodox egyházról? – kérdezte a gyártásvezető.
– Nem tartoznak a pápa fennhatósága alá, és a papjaik megnősülhetnek. Az izraeliek bebörtönözték egyiküket, mert állítólag fegyvereket adott el az araboknak – jegyezte meg a szerkesztőség egy másik tagja.
– Az ortodoxok tehát jól kijönnek az arabokkal, de nem úgy a pápával. És mi a helyzet az izraeliekkel?
– Nem tudom – vallotta be a gyártásvezető. – De nem ártana kideríteni.
– Ezek szerint most már négy vallási csoport is érintett.
– A kérdés az, hogy valóban érintett-e a Vatikán az ügyben, vagy éppen ellenkezőleg, semleges félként ajánlott fel közvetítő szerepet – mélázott a műsorvezető. A háttérelemzés nem volt az erőssége. Az ő dolga az volt, hogy szöveget olvasson fel egy súgógépről.
– Emlékszel hasonló precedensre? Ha semleges területen akarsz tárgyalni, akkor Genfbe mész – mondta az operatőr. Imádta Genfet.
– Mi újság? – lépett be a barakkba a szakértőjük. A gyártásvezető beavatta. – Vissza tudnátok játszani nekem a felvételt? – A vezérlő megtette; a nő kimerevítette a képet. – Dimitriosz Sztavarkosz. Ő Konstantinápoly pátriárkája. Neked Isztambul, Rick. A görög, az orosz és a bolgár ortodox egyházaknak mind saját vezetőjük van, de mindegyik alárendeli magát a pátriárkának. Vagy valami ilyesmi.
– És ezek szabadon házasodhatnak?
– Igen, amíg nem érik el a püspöki rangot. Utána már nekik is cölibátusban kell élniük.
– Baromság – jegyezte meg Rick.
– Sztavarkosz vezette a katolikusok elleni csatát a Születés templomában. Ez tavaly történt. Meg is nyerte, ha jól emlékszem, vagyis kiebrudalta őket. De akkor meg mi a fenét keres most itt?
– Tőlem kérded? Te vagy a szakértő, Angie! – jegyezte meg ingerülten a műsorvezető.
– Nyugalom, Rick. – Angie Mirilesnek már nagyon elege volt ebből az üresfejű szépfiúból. Beleszürcsölt a kávéjába, elmerült a gondolataiban néhány perc erejéig, aztán közölte: – Azt hiszem, tudom.
– Nagyszerű! És hajlandó lennél minket is beavatni?

 

– Isten hozta! – D'Antonio bíboros csókot nyomott Sztavarkosz mindkét arcfelére. Undorítónak találta a pátriárka bozontos szakállát, de nem volt mit tennie. Bevezette vendégét a konferenciaterembe, és leültette az előre odakészített székre. Most már tizenheten ültek az asztal körül.
– Köszönöm, hogy elfogadta a meghívásunkat – üdvözölte a pátriárkát Talbot külügyminiszter.
– Egy ilyen meghívásra nem lehet nemet mondani – felelte az újonnan érkezett.
– Elolvasta a tájékoztatót? – Ezt futár útján küldték el Konstanti-nápolyba.
– Nagyon merész terv – felelte óvatosan Sztavarkosz.
– El tudja fogadni az önnek szánt szerepet?
Lehetne egy kicsit lassabban is, gondolta a pátriárka. Ugyanakkor...
– Igen. Feltéve, hogy teljhatalmú felügyeleti jogot kapok a Szentföld összes kegyhelyére – tette hozzá sietve. – Ha ez megtörténik, akkor örömmel.
D'Antoniónak nem kis erőfeszítésébe került közönyösnek maradni. Visszafojtotta a lélegzetét, és isteni közbeavatkozásért imádkozott. Hogy végül is az Úr avatkozott-e közbe vagy sem, azt soha nem tudta kideríteni.
– Túl késő van egy ilyen komoly felvetéshez – szólalt meg Dimitrij Popov, a Szovjetunió külügyminisztere. – Azt mondom, halasszuk holnapra ezt a kérdést. Azt azonban már most meg kell jegyeznem, hogy rendkívül tapintatlannak tartom a kérését. Mi itt azért gyűltünk egybe, hogy mindannyian engedményeket téve rendezzünk egy igen komoly válságot, nem pedig azért, hogy előnyöket kovácsoljunk magunknak. Azt akarja mondani, hogy amennyiben nem teljesül a kérése, az egyezség ellen lesz?
Sztavarkosz elsápadt.
– A keresztény kegyhelyek kérdése nem lényegbevágó az egyezség szempontjából, eminenciás uram – jegyezte meg Talbot. – Éppen ezért nagy csalódás számunkra, hogy feltételül szabta az ellenőrzésüket.
– Talán félreértettem a tájékoztató anyagát – igyekezett szépíteni a helyzetet a pátriárka. – Kifejtené, kérem, hogy pontosan mi is lenne a szerepem?

 

– Nem létezik – rázta meg a fejét a műsorvezető.
– Miért nem? – kérdezte Angéla Miriles. – Tudsz más magyarázatot?
– Nagyon durva lenne.
– Az is – értett vele egyet Miriles. – De más magyarázat akkor sincs.
– Hiszem, ha látom.
– Lehet, hogy nem fogod. Sztavarkosz ki nem állhatja a római katolikusokat. Tavaly karácsonykor nagyon csúnyán összebalhéztak.
– Akkor hogyhogy nem tudósítottunk róla?
– Mert a népet sokkal jobban érdekelte a karácsonyi eladásokban tapasztalt visszaesés – te seggfej, tette hozzá gondolatban a nő.

 

– Egy különbizottság? – Sztavarkosz nem örült neki.
– A metropolita is szeretné képviseltetni magát – mondta a szovjet külügyminiszter. Dimitrij Popov még mindig inkább hitt Marxban, mint Istenben, de az orosz ortodox egyház orosz volt, és neki az oroszok érdekeit kellett képviselnie. – Azt kell mondanom, hogy roppant morbidnak találom ezt az egészet. Az legyen a mohameDanok és a zsidók közti megegyezés akadálya, hogy a keresztény egyházak nem tudnak dűlőre jutni egymással?
– Én is azt javaslom, hogy a kérdést utaljuk át egy keresztény különbizottság hatáskörébe – mondta D'Antonio. – Ami a római katolikus egyházat illeti, ezennel ünnepélyesen megígérem, hogy részünkről vége a széthúzásnak!
Ezt mintha már hallottam volna, gondolta Sztavarkosz. De mégis... Hogy lehetek ennyire kicsinyes? Hiszen mindannyian ugyanannak a Szentírásnak a tanításait követjük. Istenem, bolondot csináltam magamból a rómaiak és az oroszok előtt! Volt azért egy ennél profánabb szempont is: ha hozzájárul az arabok és zsidók közti megbékéléshez, a törökök, akik eddig csak megtűrték Konstantinápolyban – az ő Isztambuljukban –, másként fognak viszonyulni hozzá és egyházához.
– Kérem, bocsássanak meg. Az igazság az, hogy nem számítottam ennyi jóindulatra. Az én hibám. Tehát igen, támogatni fogom ezt a kiegyezést, és bízom benne, hogy a hittestvéreink tartani fogják az adott szavukat.
Brent Talbot hátradőlt a székében, és elmotyogott egy kurta imát. Ritkán tett ilyet, de itt, ebben a környezetben valahogy olyan természetesnek hatott.
– Nos, ebben az esetben azt hiszem, létrejött a megegyezés. – Talbot végignézett a társaságon. Az emberek egyenként bólintottak; ki lelkesen, ki kevésbé, de mindenki bólintott.
– Mikor fognak elkészülni a dokumentumok, Mr. Adler, hogy aláírhassuk őket? – kérdezte D'Antonio.
– Két órán belül, eminenciás uram.
– Felség – állt fel az asztal mellől Talbot. – Eminenciás uraim, miniszter urak... Megcsináltuk!
Különös volt, de egyikük sem fogta fel, hogy mit vittek véghez. A folyamat hosszú ideig tartott, és mint ilyenkor lenni szokott, a tárgyalás kemény, fárasztó mindennapjainak valósága valami távoli, elérhetetlen fogalommá halványította a célt. Most, hogy végre-valahára elérték az áhított célt, nem akarták elhinni, hogy megtörténhetett, hogy itt vannak. Aztán feltápászkodtak a tárgyalóasztal mellől, kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat, és ahogy a vér újra útjára indult az ereikben, tudatuk utolérte a valóságot. Megcsinálták! – döbbentek rá egyik a másik után. Az, amit lehetetlennek hittek, megtörtént!
David Askenazi az asztalt megkerülve Ali herceg elé lépett, és kezet nyújtott a Szaúd-Arábiát képviselő férfinak. A hercegnek azonban ez nem volt elég. Magához ölelte a minisztert.
– Istenemre, béke lesz a népeink közt, Dávid.
– Annyi év után, Ali – felelte megilletődve az egykori harckocsizó. 1956-ban hadnagyként, 1967-ben pedig századosként harcolt a Sínai-félszigeten, az 1973-as konfliktus idején pedig tartalékos zászlóaljával védte a Golánt. Könnyek szöktek a szemébe.
– Nem kell szégyenkeznie, Dávid – mondta az izraeli zavarát látva Ali. – Mindenki tudja, milyen hősiesen szolgálta a hazáját.
– Az a rengeteg áldozat, Ali. Mindkét oldalon. Az a sok fiatal fiú.
– De nem lesz több.
– Dimitrij, köszönöm a segítségét – mondta az asztal túlsó végén Talbot az orosznak.
– Hihetetlen, mire vagyunk képesek, ha együttműködünk.
– Két generációt sajnos már elvesztegettünk.
– Ezt sajnos visszacsinálni már nem lehet – bólintott Popov. – De arról tehetünk, hogy a jövőben ne történjen ilyen. Sőt már tettünk is – kacsintott cinkosan. – Ez pedig vodkát kíván.
Talbot a herceg felé intett a fejével.
– Ő biztosan nem.
– Hogy tud vodka nélkül élni? – kuncogott Popov.
– Az élet egyik nagy rejtélye, Dimitrij. Úgyhogy inkább azt javaslom, menjünk, és küldjük el a táviratainkat.
– Jó ötlet, barátom.
A római tudósítók bosszúságára a hírt a Washington Post egy otthon tartózkodó riportere közölte elsőként. A riporternő forrása egy légierős őrmester volt, aki a VC-25A-nak, a Boeing-747 elnöki változatának elektronikai karbantartásáért felelt. Az újságíró gondosan felkészítette az őrmesternőt. Azt, hogy az elnök Rómába fog repülni, mindenki tudta, a kérdés csak az volt, hogy mikor. Amint az őrmester megtudta, hogy a gépet elő kell készíteni az indulásra, hazatelefonált, hogy megkérdezze, visszahozták-e a díszegyenruháját a tisztítóból. Csakhogy „véletlenül” rossz számot tárcsázott, és akaratán kívül egy újságíró rögzítőjén hagyott üzenetet. Ezzel kellett volna védekeznie, ha lebukik. De nem bukott le, és úgy nézett ki, hogy nem is fog.
Egy órával később, az elnök sajtószóvivőjének szokásos reggeli tájékoztatóján a Post riportere bejelentette, hogy egy „meg nem erősített” hír szerint úgy tudja, Fowler elnök Rómába fog repülni. Mit jelenthet ez? – kérdezte a szóvivőtől. Azt, hogy sikerült nyélbe ütni az egyezséget, vagy éppen ennek ellenkezője miatt szükséges az elnöki jelenlét? A szóvivőt felkészületlenül érte a kérdés. Ő maga is alig tíz perce értesült az utazásról, és nem kapott felhatalmazást a tájékoztatásra. Az utazást egyelőre titokként kezelték, ami persze semmit nem jelentett. A szóvivő tehát nem nyilatkozott, de a riportereknek már ez is bőven elég volt. Elővették az elnöki napirendről kapott tájékoztatót, és nekiláttak ellenőrizni a neveket. Mire sikerült megkenni az érintettek titkárait, asszisztenseit – akiket főnökükkel szemben már nem kötött a titoktartás –, az elnök már le is mondta a találkozók egy részét. A szabad sajtó újabb diadalt aratott az állambiztonság felett.
Délután közölték a római tévéstábokkal, hogy összesen három operatőrt engednek be az épületbe. Csak az operatőröket és kameráikat, hangsúlyozták, riporterek nélkül. A bódék melletti, „zöld szobaként” [22] szolgáló lakókocsikban a műsorvezetők lázasan készülődtek, hogy mire megkezdődik az élő közvetítés, készen álljanak az események kommentálására.
A kép, amely egyazon pillanatban jelent meg a stúdióbódék monitorain és világszerte a tévénézők készülékein, a konferenciatermet mutatta, közepén a tárgyalóasztallal. Az asztalfőn a pápa ült, előtte egy fólió méretű mappa. A mappa borítója borjúbőrből készült; a riporterek nem tudhatták, milyen kapkodás volt az utolsó pillanatokban, amikor az illetékes rájött, hogy fogalma sincs, milyen bőrből készült a borítás. Szerencséjére sikerült felvennie a kapcsolatot a szállítóval, és miután kiderült, hogy borjúbőrről van szó, a jelenlévők megnyugtatták: nincs kifogásuk ellene.
A közös megegyezés értelmében senki nem nyilatkozott. A Vatikán sajtószóvivője kiosztott egy-egy tájékoztatót minden tudósítónak, melyben arról tájékoztatta őket, hogy a Közel-Kelet kérdését rendező szerződés vázlatát a felek elfogadták, ennek aláírását fogják látni az elkövetkező órákban. A szerződés végleges változatát néhány napon belül az államfők, illetve külügyminisztereik fogják ellátni kézjegyeikkel. Sem a szerződés szövegét, sem annak rendelkezéseit nem fogják nyilvánosságra hozni. A tudósítók ennek egyáltalán nem örültek – ez ugyanis azt jelentette, hogy már megint hoppon maradnak: az otthoniak úgyis meg fogják szerezni az információt a külügyminisztériumi forrásaiktól.
A borjúbőr mappa útjára indult. Az aláírás sorrendjét, írta a vatikáni közlemény, sorsolással állapították meg. Elsőként az izraeli külügyminiszter látta el kézjegyével a dokumentumot, aztán a szovjet, a svájci, az amerikai, a szaúdi herceg, legvégül a Vatikán képviselője. A mappát hordozó pap gondosan felitatta a tintát egy italossal, aztán a sorsolás szerinti következő résztvevőhöz lépett. Miután mindenkit sorra vett, a küldöttek felálltak, és kezet fogtak egymással, majd megtapsolták az egyezményt. Ezzel véget is ért a ceremónia.
– Istenem – motyogta Jack, miután elkapcsoltak a helyszínről. A vázlatot tartalmazó faxra pillantott; nem sokban különbözött az eredeti javaslattól. A szaúdiak módosítottak rajta, ahogyan a szovjetek, a svájciak és természetesen Talboték is, de a lényeg ugyanaz volt, mint amit ő javasolt. Eltekintve persze attól, hogy ő is másoktól vette kölcsön az ötleteket, mert mint mondani szokták, nincs új a nap alatt. Összeállította belőlük az optimális csokrot, és egy alkalmas pillanatban előrukkolt velük. Ez volt minden érdeme, mégis annyira büszke volt magára. Büszkébb, mint valaha. És rosszulesett, hogy senki nem akadt, aki gratulált volna neki.
A Fehér Házban az elnök legjobb szövegírója már javában dolgozott a beszéd vázlatán. Fowleré volt az első szó joga, lévén, hogy ő terjesztette be a javaslatot az ENSZ előtt, de a pápa sem maradhatott szó nélkül, meg a többiek sem. A fenébe, gondolta bosszúsan a szövegíró. Éppen ez volt a gondja, mert minden beszédnek eredetinek és megismételhetetlennek kellett lennie. Ha így halad, állapította meg lógó orral, még a VC-25-ös fedélzetén is a szöveget fogja pötyögni laptopján. De hát ezért fizették.
Egy emelettel feljebb, az Ovális Irodában az elnök a napirendjét tanulmányozta. Az utazás miatt az egész felborult. Egy cserkészküldöttséggel megbeszélt találkozót lemondott, és a wisconsini sajtkirálynőnek – biztosan nem volt egérfogú a hölgy, de Fowler a név alapján nem tudta másként elképzelni – is csalódnia kellett. Rajtuk kívül más, a maguk kiskirályságában kétségkívül befolyásos személyeknek is várniuk kellett, hogy az utazás idejére berendelt, valóban fontos látogatók időpontot kaphassanak az elkövetkező másfél napban. Fowler sűrű programnak nézett elébe, de hát ez is a munkája részét képezte.
– Nos? – nézett az ajtóban álló Elizabethre. – Mit szólsz hozzál Ezt akartad, nem? Hogy az utókor úgy emlékezzen majd rád, mint a kiváló elnökre, akinek sikerült egyszer s mindenkorra véget vetnie a közel-keleti viszálynak. Feltéve, hogy működni fog, ami egyáltalán nem biztos.
– Nagy szolgálatot tettünk, Elizabeth, az egész világnak. – A többes szám első személy alatt természetesen egyes szám első személyt értett, de Elliot nem neheztelt érte. Végül is valahol jogos volt. Hiszen Bob Fowler volt az, aki végigszenvedte a kampány hónapjait, miközben a columbusi feladatait is el kellett látnia, ő volt az, aki vég nélküli beszédeket tartott, gyerekeket csókolt és fenekeket nyalt. Kész vesszőfutás volt eljutni idáig, de íme, a jutalom nem maradt el: ha valami jól alakult, azért az elnök vitte el a pálmát. Igaz, a negatívumokért – az inflációért, a munkanélküliségért, a gazdasági mutatók romlásáért és egyéb ilyen nyalánkságokért – is neki kellett tartania a hátát, de egy ilyen pillanat mindenért kárpótolta. És előbb-utóbb minden elnöknek eljött a nagy pillanat. Reaganre máris úgy emlékeztek a történészek, mint arra a fickóra, aki nem habozott lépni, amikor a szovjetek úgy döntöttek, hogy elegük van a marxizmussal fűszerezett diétából. Bush volt a nagy leszerelő, Nixon a portás, aki szélesre tárta a kaput a kínaiak előtt, Carter pedig az úttörő, aki kitaposta az ösvényt Fowler előtt, így válik egy adóreformot vagy gazdasági felemelkedést ígérő elnökjelölt történelmi alakká. Mert az utókor nem a tettek értékére, hanem azok méretére emlékszik.
– Szolgálatot a világnak? – mormogta hosszas tűnődés után Elliot. – Nem is hangzik rosszul. Sőt tetszik. Azt mondták Wilsonról, hogy ő az, „aki megóvott minket a háborútól”. Te pedig az az elnök leszel, aki véget vetett a háborúnak.
Mindketten nagyon jól tudták, hogy miután újraválasztották, Wilson belevitte Amerikát az első világháborúba. De ez akkor volt. Most minden jel arra mutatott, hogy ezúttal másképp lesz.

 

A férfi drúz volt, egy „hitetlen”, de ennek ellenére köztiszteletben álló ember. Sebhelyeit a cionistákkal vívott háborúban szerezte, még ki is tüntették hősiességéért. Az anyját egy izraeli ágyú ölte meg. És ami még fontosabb, támogatta a mozgalmat, ahogy az erejéből telt. Márpedig Qati ragaszkodott a támogatóihoz. Még gyerek volt, amikor Mao elnök Kis vörös könyvét olvasta. Az, hogy Mao hitetlen volt, mégpedig a legrosszabb fajtából, mert üldözte is azokat, akik Istent imádták, módszertani szempontból mellékes volt. Mao azt mondta, hogy a forradalmár egy hal a parasztok tengerében, és ha nem akar szárazra vetődni, akkor ki kell vívnia a parasztok – azaz ebben az esetben a kereskedők – jóakaratát. Ez a drúz pénzzel segítette a mozgalmat, egyszer pedig még egy sebesült harcost is rejtegetett az otthonában. Ezt nem lehetett elfelejteni. Qati felállt, hogy kézfogással és csókkal üdvözölje vendégét.
– Isten hozta, barátom.
– Köszönöm, hogy fogad, parancsnok. – A kereskedő idegesnek tűnt. Vajon mi lehet a gond?, tűnődött Qati.
– Kérem, foglaljon helyet. Abdullah – kiáltott ki –, hoznál egy kávét a vendégünknek?
– Ön túl kedves hozzám.
– Ugyan. Bajtársak vagyunk. Az ön barátsága nem lankadt... már hány éve is?
A kereskedő szerényen vállat vont. Félt Qatitól és az embereitől, ezért igyekezett elnyerni a jóindulatát. Most legalább visszakaphatott valamit abból, amit beléjük fektetett. Azt persze egyikük sem tudta – különben már nem lett volna életben –, hogy a szír hatóságoknak be szokott számolni a találkozásaikról, mert tőlük is félt. A világnak ezen a fertályán nem volt egyszerű életben maradni.
– Tanácsért jöttem – felelte, miután beleszürcsölt a kávéba.
– Értem. – Qati közelebb hajolt. – Megtisztel, hogy hozzám fordult. Mi a gondja, barátom?
– Az apámról lenne szó.
– Mennyi idős is ő most? – kérdezte Qati. Az öreg néha megajándékozta az embereit, többnyire báránnyal. Csak egy paraszt volt, ráadásul egy hitetlen paraszt, de az ellenségük közös volt.
– Hatvanhat. Ismeri a kertjét?
– Igen, jártam ott valamikor, még évekkel ezelőtt. Amikor a feleségét megölték a cionisták.
– Az apám egy izraeli bombát talált a kertjében.
– Nem inkább gránátot?
– Nem, parancsnok. Egy bombát. Csak egy része látszik ki a földből, de az fél méter átmérőjű.
– Értem. És attól tart, hogy ha a hatóságok megtudják, akkor...
– Igen. Mint ön is tudja, helyben szokták felrobbantani őket. Egy ekkora bomba romba döntené az apám házát, én pedig – emelte fel a látogató a bal karját – nem tudnék segíteni neki az újjáépítésben. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem tudna-e valakit, aki hatástalanítaná a szerkezetet.
– Jó helyre jött. Nem tudja, mióta van ott a bomba?
– Az apám azt mondja, hogy éppen azon a napon hullt a kertbe, amikor én megsebesültem – lendítette meg ismét megcsonkított karját a kereskedő.
– Akkor Allah az atyjára mosolygott azon a napon.
Nekem is juthatott volna belőle, gondolta a kereskedő, de azért bólintott.
– Ön az egyik leghűségesebb barátunk, természetes, hogy segíteni fogunk. Van egy emberem, aki nagy szakértője az izraeli bombáknak. Ő majd szétszereli, és a belsejéből másikat készít, hogy visszavághassunk vele. – Qati egy pillanatra elhallgatott, és figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. – Erről azonban senkinek nem szabad beszélnie.
A látogató hátán végigfutott a hideg.
– Felőlem annyi cionistát ölhetnek meg, amennyit csak akarnak, parancsnok. És ha az apám kertjében talált bombával fogják megtenni, az külön megtiszteltetés számomra.
– Kérem, bocsásson meg, barátom. Nem akartam megsérteni, de kénytelen vagyok figyelmeztetni az embereket, nehogy valaki megfeledkezzen magáról. – Az üzenet világos volt és félreérthetetlen.
– Soha nem árulnám el önöket – sietett kijelenteni a kereskedő.
– Tudom, barátom. – Itt volt a nagy alkalom, hogy megerősítse a paraszttengerrel kötött szövetségét. – Holnap odaküldöm az emberemet az apja házához. Insalláh – tette hozzá. Ha Isten is úgy akarja.

 

 

8.
Pandora szelencéje

Már esteledett, amikor az elnöki 747-es elrugaszkodott az Andrews légi támaszpont kifutójáról. Fowler elnöknek pocsék, egymást érő tárgyalásokkal telezsúfolt másfél napja volt, és két újabb, talán még pocsékabb nap várt rá. A biológia törvényei alól még az államelnökök sem élveznek mentességet, és ebben az esetben nyolcórányi repülés párosult hatórányi időeltolódással. Fowler sűrű programjával „edzett” az útra: a fáradtság garantálta, hogy át fogja aludni az éjszakát. A különgép fedélzetén minden adott volt ehhez: a repülő orrában berendezett elnöki hálóban még egy kényelmes, ággyá alakítható kanapé is helyet kapott. A repülő elég nagy volt ahhoz, hogy az elnök és a többi utas – a sajtó, illetve a kormányhivatalok emberei – biztonságosan és zajmentesen el legyenek szigetelve egymástól. Az elnök így zavartalanul élvezhette a hálóba belibbenő nemzetbiztonsági tanácsadó társaságát, miközben a gép túlsó végében sajtótájékoztató zajlott. Miután az ajtó bezárult E. E. mögött, Pete Connor és Helen D'Agustino jelentőségteljesen egymásra pillantottak. A külső szemlélő csak annyit látott volna, hogy két üres tekintet találkozik egy pillanatra, de a szolgálat egymáshoz nőtt embereinek ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy megértsék egymás gondolatait. A légierős katonai rendész a folyosó ajtajára szegezte tekintetét, és igyekezett nem vigyorogni.

 

– Nos, Ibrahim, mi a véleményed a látogatónkról? – kérdezte Qati.
– Erős, rettenthetetlen és elég ravasz, de nem tudom, mi hasznát vehetnénk – felelte Ibrahim Ghosn, majd elmesélte, hogyan járt a görög rendőr.
– Eltörte a nyakát? – Ez azt jelentette, hogy nem álruhás rendőr a pasas. Feltéve, hogy az a görög tényleg meghalt, és nemcsak megjátszottak az egészet.
– Mint egy gallyat.
– Vannak kapcsolatai Amerikában?
– Nem sok. Vadászik rá az FBI. Azt mondja, hogy a csoportja megölt három szövetségit. A fivérét nemrégen tőrbe csalták és lelőtték.
– Hm... Jól megválogatja az ellenfeleit. Mit tudunk a neveltetéséről?
– Nem tanult, de okos.
– A képzettsége?
– Semmi olyan, ami hasznos lehetne számunkra.
– Viszont amerikai – mutatott rá Qati. – Hány amerikai szövetségesünk volt eddig?
Ghosn bólintott.
– Igazad van, parancsnok.
– Mekkora az esély arra, hogy be akarják építeni?
– Csekély, de azért óvatosnak kell lennünk vele.
– Nagyon helyes. Nos, lenne itt még valami. – Qati elmesélte a kereskedő látogatását.
– Egy újabb bomba? – Ghosn jó szakember volt, de már nagyon unta, hogy folyton bombákat kell szétszerelnie. – Tudom, hol a farm. Ismerem az öreget. Persze, persze, a fia az izraeliek ellen harcolt, te pedig az árvák és a nyomorékok nagy támogatója vagy.
– Az a nyomorék megmentette egy bajtársunk életét. Fazi elvérzett volna, ha nem menekítik be abba a kis üzletbe. Nem volt kötelességük, mégis megtették. Emlékszel, akkoriban nagyon rossz viszonyban voltunk a szírekkel.
– Rendben. Ma már úgysincs egyéb tennivalóm. Szükségem lesz egy teherautóra és néhány emberre.
– Azt mondod, hogy az új barátunk jó erőben van. Vidd hát magaddal!
– Ahogy akarod, parancsnok.
– És légy óvatos! – Insalláh!
Ghosn a bejrúti Amerikai Egyetemen végzett. Vagyis csak majdnem végzett, mert az egyik tanárát elrabolták, másik kettő pedig elmenekült, így Ghosn képtelen volt megszerezni azt a potom kilenc kreditpontot, ami a mérnöki vizsgájához hiányzott. Nem mintha ettől kevesebbet tudott volna. Az évfolyam legjobb tanulója volt, és rengeteg időt töltött a laborban, mert elsősorban a tudása gyakorlati hasznosítása érdekelte. A mozgalom hithű harcosa volt, de soha nem helyezték az első vonalba: mindent tudott, amit a robbanóanyagokról és az elektronikáról tudni lehetett, és ez túl nagy kincs volt ahhoz, hogy elvesztegessék. Ráadásul fiatalos volt, jóképű, és az átlaghoz képest világos bőrű, ami lehetővé tette, hogy feltűnés nélkül mozogjon a nyugati országokban is. Általában ő volt az, aki előkészítette a terepet egy akció számára. Felmérte a lehetőségeket, megtervezte az akciót, kiszámolta a hadianyag-szükségletet, és háttértámogatást nyújtott a műveletet végrehajtó emberek számára, akik jobban tisztelték, mint a saját apjukat. Senki nem kérdőjelezte meg a bátorságát. Hősiesen bizonyította nemegyszer, amikor izraeli bombákat és gránátokat hatástalanított – hogy aztán saját robbanószerkezeteket készítsen belőle. A tehetséges mérnök, akit a világ bármely kutatóintézetében tárt karokkal vártak volna, Palesztinából származott. Családja Izrael megalapításakor menekült el, abban a reményben, hogy hamarosan visszatérhet a megszállókat elsöprő, diadalmas arab seregek oldalán. Az alkalom azonban nem akart eljönni; Ibrahim Ghosn gyermekkora zsúfolt, egészségtelen menekülttáborokban telt el, ahol az izraeliekkel szemben érzett gyűlölet ugyanolyan fontos része volt az értékrendnek, mint az Allahba vetett hit. Nem is lehetett volna ez másként. Az izraeliek disszidenseknek tekintették őket, és egyszerűen nem foglalkoztak velük. Az arab országok sokat lendíthettek volna sorsukon; ehelyett ugyanúgy elfelejtették őket, mint egykori hazájuk új, gyűlölt urai. Hogy volt-e értelme ennyi időn keresztül táplálni a gyűlöletet, azon Ghosn sosem gondolkodott el. Aki gyűlöl, az nem keres alternatívákat.
Ghosn egy cseh gyártmányú GAZ-66-os kulcsait kapta meg. A jármű nem volt olyan megbízható, mint egy Mercedes, de sokkal könnyebben, és főleg olcsóbban hozzá lehetett jutni. A teherautó hátuljára egy házilag készített daru volt szerelve. Ghosn a vezetőfülkében utazott, az amerikai és a sofőr között. Két másik férfi a teherautó platóján kuporgott.
Marvin Russell egy felderítésen lévő harcos érdeklődésével tanulmányozta a tájat. Bágyasztó hőség ülte meg a vidéket, de egyáltalán nem volt rosszabb, mint az otthoni pusztán, és a növényzet – vagy annak hiánya – sem különbözött sokban a rezervátumban untig látottól. A különbséget a hegyek jelentették. Russell még sohasem látott hegyeket. Magas, sziklás szirtek meredeztek a távolban, elég nagyok ahhoz, hogy alaposan megizzasszanak egy hegymászót. Egy átlagos hegymászót, gondolta Marvin. Ő játszva felhágott volna bármelyikre. Jó formában volt; jobb formában, mint bármelyik arab, akit eddig látott.
Az arabok, úgy tűnt, inkább bíznak a fegyverekben, mint a testi erejükben. Úton-útfélen orosz AK-47-essel felszerelt embereket lehetett látni, aztán ahogy kijjebb mentek a városból, légelhárító ágyúk, önjáró lövegek, viharvert föld-levegő rakétaindítók és tankok tűntek fel, egyik a másik után.
– Ezekkel tartják távol a szírek az izraelieket – magyarázta Ghosn vendége érdeklődését látva. – Orosz fegyverek. Az izraelieket az amerikaiak látják el fegyverekkel, minket pedig az oroszok. – Vagy inkább láttak, gondolta keserűen.
– Támadtak már meg bennetek, Ibrahim?
– Sokszor, Marvin. Repülőket, kommandósokat küldenek. Sok ezer embert megöltek. Elűztek minket a földjeinkről. Menekülttáborokba kényszerítették a népemet.
– Igen, ez ismerős. Mifelénk rezervátumnak hívják. Odajöttek, és elvették a földet az őseinktől. Megölték bölényeinket, aztán hadsereget küldtek ránk, és lemészároltak mindenkit. Főleg a falvakban magukra maradt asszonyokat és gyerekeket támadták, mert rettegtek a harcosainktól. Védekeztünk, ahogy tudtunk. Egy egész ezredet elpusztítottunk. Little Big Horn mellett. Ez egy folyó. A vezetőnk neve Zabolátlan Ló volt, az eltiport kutyát pedig Custer tábornoknak hívták. De ez sem állította meg őket. Túl sokan voltak. Csak jöttek és jöttek, katonák és ágyúk vég nélküli oszlopokban, és mindent elvettek tőlünk. Koldust csináltak belőlünk, ember. Nem, ezzel túl keveset mondtam. Állatokká alacsonyítottak minket, mintha nem is emberek lennénk. Mert másképp nézünk ki, mint ők, mert másképp beszélünk, mert más vallást gyakorolunk. De nem zavarta őket. Kellett nekik a hely, így hát szépen kisepertek minket, ahogy a szemetet sepred el az ajtód elől.
– Nem is tudtam erről – vallotta be Ghosn, bár nem lepte meg, hogy az amerikaiak és zsidó vazallusaik másokkal is így elbántak. – Mikor történt ez?
– Több mint száz éve. Valamikor 1865-ben kezdődött. Harcoltunk, ember, az utolsó csepp vérünkig harcoltunk, de nem volt esélyünk. Senki nem segített rajtunk. Nekünk nem voltak támogatóink, mint nektek. Nem kaptunk ágyúkat és puskákat, le se szartak minket, így hát elvéreztünk. Apránként csapdába csalták a vezéreinket, és orvul meggyilkolták őket. Így végezte Zabolátlan Ló és Ülő Bika is. Aztán addig nyomorgattak és éheztettek, míg meg nem adtuk magunkat. Poros, terméketlen pusztákra terelték a népeket, és csak annyi élelmet kaptunk, hogy életben maradjunk, de ne legyen erőnk a harchoz. Amikor néhányan mégis lázadozni mertek... Nos, elmondom neked, mit tettek a fivéremmel. Lelőtték, lesből, mint egy kóbor kutyát. A tévések előtt, ember, hogy mindenki láthassa, hogy jár az az indián, aki ki mer állni a jogaiért.
Ez az ember egy bajtárs, döbbent rá Ghosn. Nem álruhás rendőr, nem titkos ügynök, hanem egy elnyomott, éppen úgy, mint ő. Elképesztő. Mintha a palesztin nép történetét mesélte volna el.
– Miért jöttél hát ide, Marvin?
– El kellett menekülnöm, amíg még lehetett. Nem vagyok büszke rá, de nem tehettem mást. Vagy meg kellett volna várnom, míg a nyakamba teszik a kötelet? – Russell vállat vont. – Gondoltam, keresek egy helyet, ahol még élnek hozzám hasonló harcosok, akiktől majd megtanulhatom, hogyan kell visszaütni. És ha már tudni fogom, akkor talán én is megtaníthatom harcolni a népemet. Nem adhatom fel, ember, érted? Nem adhatom fel!
– Megértelek, barátom. Az én népemmel is ugyanez történt, és mi sem adtuk fel. Nem is fogjuk, míg lesz bennünk annyi erő, hogy kitépjük a biztosítószeget egy kézigránátból. Amíg harc van, addig remény is van. Ezért vadásznak rád odahaza. Mert félnek, hogy reményt adsz a népednek.
– Bárcsak megtehetném, ember. – Russell kinézett a letekert oldalablakon. – Tulajdonképpen hova megyünk?
– Amikor harcba szálltatok a betolakodókkal, honnan szereztek fegyvert a harcosaitok?
– Összeszedtük azt, amit hátrahagytak.
– Mi is azt készülünk tenni, Marvin.

 

Fowler valahol az Atlanti-óceán közepe felett ébredt fel. Nos, elsőnek nem is volt olyan rossz, állapította meg. Repülőn még sohasem csinálta. Ebben minden bizonnyal úttörő volt az amerikai elnökök között. Vagy ha a tettben mégsem, a módjában mindenképpen: száz százalék, hogy nem útban a pápához, és főleg nem a nemzetbiztonsági tanácsadójukkal követték el. Az ablakra nézett. Északon ragyogóan világos volt az égbolt, de itt, Grönland közelében ez semmit nem jelentett. Különben is, mit jelentett a nappal és az éjszaka fogalma egy száguldó repülőgép fedélzetén? Semmit. Az órák és a napszakok ilyenkor a fejük tetejére állnak, jobb nem is figyelni rájuk.
Az elnök inkább az út céljára terelte gondolatait. Ez nagy húzás volt. Példátlan. Az enyhülési folyamat eleje lehetett ilyen jelentős, és talán az lesz a vége is, de senki sem fog túltenni rajta. Egy évtizedek óta tartó háborúnak vetett véget – erős kézzel, de békés eszközökkel. J. Robert Fowler nevét örökre együtt fogják emlegetni ezzel a szerződéssel. Az ő apparátusa indította el a folyamatot, ő hívta az érintetteket a Vatikánba az ENSZ előtt tartott beszédével, és az ő beosztottjai hozták tető alá a szerződést. Az ő neve lesz rajta a szerződés dokumentumain. Az ő hadserege fogja garantálni a békét. Rászolgált helyére a történelem nagyjainak sorában. Egy tollvonás, és eléri azt, amire annyian vágynak, és ami olyan keveseknek adatik meg: halhatatlanná válik.
Valami azonban még ennél is fontosabb volt számára: legrosszabb félelmétől sikerült megszabadulnia. Már akkor nyomasztotta ez, amikor még csak gondolt arra, hogy elnöknek kellene jelöltetnie magát – amikor még ügyészként a clevelandi Cosa Nostra cápáját hajkurászta. Ha elnök leszel, és meg kell nyomnod azt a bizonyos gombot, akkor hogyan fogsz dönteni? – tette fel magának számtalanszor a kérdést. Képes lett volna rá? Lett volna lelkiereje milliók halálának árán megváltani nemzete biztonságát? Valószínűleg nem. Túl jó ember volt ehhez. Az volt a feladata, hogy megvédje az embereket; hogy utat mutasson nekik, hogy jó irányba terelje őket. Lehet, hogy nem mindig úgy cselekedett, ahogyan azt elvárták tőle, de mindig azt tette, amit jónak látott – és az idő mindig őt igazolta. Bízott önmagában, és bízott a tisztánlátásában; egyvalamiben volt csupán bizonytalan: abban, hogy képes lenne-e helytállni egy atomháború esetén.
De most már ez nem volt kérdés. Reagan és Bush elindítottak egy folyamatot, aminek most sikerült pontot tenni a végére. Amit Nixonnak és Kissingernek nem sikerült elérnie, és ami még Carter számára is túl nagy falatnak bizonyult, az neki, Bob Fowlernek első nekifutásra sikerült. Ez bizony okot adott a hiúságra. Arról nem is beszélve, hogy nemcsak az öröklétet sikerült elnyernie vele, hanem elnöksége hátralevő idejét is igencsak megkönnyítette magának. Egy ekkora „fegyvertény” kimondhatatlan népszerűséget és befolyást jelent, mind kül-, mind belföldön. A legnemesebb erő ez, a legnemesebb eszközökkel begyűjtve, a legnemesebb célok érdekében. Egyetlen – pontosabban néhány – tollvonással óriássá válik a jók között, és jótét lélekké a hatalmasok táborában. Nemzedékenként egy embernek ha megadatik ez. Vagy talán egy évszázadban egynek. És senki nem veheti el tőle.
A repülőgép tizenháromezer méter magasságban repült, óránként 633 csomós sebességgel. A kabin elhelyezkedése lehetővé tette, hogy előre is kilásson – végtére is egy elnöknek előre kell tekintenie –, és hogy szemügyre vehesse az alant elterülő világot is. Azt a világot, melynek ügyeit olyan hozzáértően kormányozta. Tökéletes pillanat volt. Diadalittasan a mellette fekvő nőre nézett. Elizabeth a hátán feküdt, meztelenül, derékig kitakarózva. Ez is az övé volt. Ez a csodálatos, egyszerre puha és feszes, illatos kebel, a hozzá tartozó nővel együtt. Gyengéden megmarkolta az egyik halmot. Elizabeth kinyitotta a szemét, és cinkosan rámosolygott. Mintha olvasott volna a gondolataiban.

 

Mint otthon, gondolta Russell. A ház beton helyett kövekből épült, a tető pedig nem nyerges volt, hanem lapos, de a por ugyanaz volt, és a kert növényei is ugyanolyan szánalmasan satnyára nőttek, mint odahaza, a rezervátumban. Az öregember pedig, hajlott hátával, fáradt tekintetével, bütykös kezével akár sziú is lehetett volna.
– Az öreg fia az izraeliek ellen vívott harcban nyomorodott meg – magyarázta Ghosn. – Mindketten régi barátaink.
– A barátságot ápolni kell – bólintott egyetértően Marvin.
– Gyere, bemutatlak neki.
A bemutatkozás elképesztően szertartásos volt. Russell egy szót se értett belőle, de nem is volt rá szükség. Mindenesetre jó volt látni, mennyire tiszteli Ghosn a nála öregebbet. Egy idő után az öreg feléje fordult, és fejet hajtott előtte. Russell zavarba jött, mint egy szűz lány, de azért nem felejtett el kezet nyújtani az öregnek, sőt még motyogott is valamit, amit Ghosn hűségesen lefordított a földművesnek. A házigazda megint fejet hajtott, aztán bevezette őket a kertbe.
– Azannyát! – füttyentett Russell, amikor meglátta a szerkezetet.
– Kétezer fontos amerikai Mark 84-esnek néz ki – állapította meg első ránézésre Ghosn, de rögtön rájött, tévedett. Az orr nem úgy nézett ki, ahogy kellett volna... Az rendben, hogy az ütközésnél eldeformálódott, de akkor is... Megkérte az öreget, hogy menjen a teherautó fedezékébe, aztán Marvinra nézett. – Először is szabaddá kell tennünk.
– Nem gond – felelte Russell, és már indult is a teherautóhoz ásóért.
– Vannak embereink...
– Hadd csináljam én – vágott szavába az amerikai. – Óvatos leszek, ígérem.
– Ne érj hozzá az ásóval! Ha körülástad, kézzel távolítsd el róla a földet! Figyelmeztetlek, Marvin, hogy nagyon veszélyes.
– Akkor vonulj fedezékbe! – vigyorodott el Russell. Meg kellett mutatnia ennek a pasasnak, hogy van vér a pucájában. Gyerekjáték volt kinyírni a zsarut, nem jelentett kihívást. De ez... ez már igen!
– És hagyjam magára a bajtársamat egy ilyen vészhelyzetben? – kérdezte pátosszal Ghosn. Ha Marvin nem szól közbe, az embereivel ásatta volna ki a bombát. Nem gyávaságból, hanem gazdaságossági okokból: az emberei pótolhatóak voltak, ő viszont – képzettsége miatt – nem. De azt mégsem hagyhatta, hogy az amerikai azt higgye, fél a bombától.
Az amerikai nem okozott csalódást. Félmeztelenre vetkőzött, a tenyerébe köpött, és nekilátott körülásni a bombát. Még arra is ügyelt, hogy ne okozzon feleslegesen kárt a veteményesben – Ghosn embereinek ez eszébe sem jutott volna. Beletelt egy órába, mire eltakarította a földet a bomba mellől, de egyetlen perc pihenőt sem tartott. Ahogy a bomba alakot öltött, Ghosn egyre biztosabb volt benne, hogy nem Mark 84-es. Nagyjából akkora volt, de az alakja nem stimmelt, ahogyan a köpenye sem. A Mark 84-es tömör öntöttacélból készült, hogy robbanásnál legyen minek millió szilánkra hasadnia. Nem úgy ez. A köpeny két helyen is beszakadt. Túl vékony volt ahhoz, hogy repeszbomba legyen. De akkor mi a fene ez?
Russell letérdelt a bomba mellé, hogy a kezével félreseperje róla a földet. Óvatosan dolgozott, és alapos munkát végzett. Teste verejtékben fürdött, mozdulatai azonban egy pillanatra sem lankadtak. Izmai valósággal hullámzottak fényes bőre alatt. Ghosn még soha nem látott ilyen erős embert. Ez a Marvin még az izraeli ejtőernyősöknél is jobb formában volt. Kiásott vagy három tonna földet, de még mindig ugyanolyan gőzzel dolgozott, mint amikor nekifogott. Akár egy gép, gondolta Ghosn.
– Állj meg egy percre! – szólt az amerikainak. – Ide kell hoznom a szerszámaimat.
– Rendben – bólintott Russell, és a sarkára kuporodott.
Ghosn egy hátizsákkal és egy műanyag kannával tért vissza. A kannát az amerikai kezébe nyomta.
– Kösz, ember. Kissé meleg van idekint. – Russell legurított vagy fél liter vizet. – És most?
Ghosn elővett egy ecsetet, és sepregetni kezdte vele a port a bombáról.
– Most már tényleg fedezékbe kellene vonulnod.
– Ha nem zavarlak, akkor inkább maradnék, Ibrahim.
– Most következik a veszélyesebbik része.
– Te is mellettem maradtál, nem?
– Ahogy akarod. Akkor hát lássunk neki! Először is megkeresem a gyújtószerkezetet.
– Nem elöl szokott lenni? – mutatott a bomba orrára Russell.
– Ott is szokott lenni egy, de mint látod, az hiányzik. Lennie kell azonban egynek középen, egy harmadiknak pedig hátul.
– Hogy lehet az, hogy nincsenek szárnyai? – kérdezte Russell. – Hátul, mint a nyílvesszőnek.
– Biztosan leváltak, amikor becsapódott. Ez gyakran előfordul.
– Akarod, hogy szabaddá tegyem a hátsó részét is?
– Igen, Marvin, de legyél nagyon óvatos.
– Oké, ember. – Russell megkerülte a barátját, és folytatta a föld eltakarítását a bomba mögött. Átkozottul higgadt a fickó, állapította meg Ghosnról. Ő maga halálra volt rémülve, ami nem is csoda egy ekkora bomba közelében, de mégsem mutathatta ki egy ilyen tökös fickó előtt. Fél kézzel a hóna alá tudná venni Ibrahimot, de hogy sose lesz annyi vér a pucájában, mint neki, az biztos. Megfigyelte, hogy Ghosn olyan óvatosan sepregeti a port a bombáról, mintha egy lány mellét cirógatná, és igyekezett ő is ugyanilyen körültekintő lenni. Tíz perc alatt szabaddá tette a bomba hátulját.
– Ibrahim!
– Tessék? – kérdezte Ghosn anélkül, hogy felnézett volna.
– Itt nincs semmi, ember. Csak egy nagy lyuk!
Ghosn letette az ecsetet, és hátrament. Ez furcsa volt, de akadtak még ennél is furcsább dolgok ezen a bombán.
– Köszönöm, Marvin. Most már tényleg visszamehetsz a többiekhez. Még mindig nem találtam meg a gyújtószerkezetet.
Russell leült egy földkupacra, és kiürítette a vizeskannát. Tűnődve visszasétált a teherautóhoz. Az öreg és három társuk tétlenül álldogáltak, és várták a fejleményeket. Az öregember a bomba körül szorgoskodó Ghosnt figyelte, a többiek elővigyázatosan a ház kőfala mögé húzódtak. Russell odaadta az egyiknek az üres kannát, és kapott helyette egy másikat, tele vízzel. Megköszönte, és visszaindult a bombához.
– Tarts egy perc szünetet, és igyál egyet! – javasolta Ghosnnak.
– Jó ötlet.
– Találtál valamit?
– Csak egy külső csatlakozót. – Ez is furának tűnt. Néhány vörös sávot leszámítva kódjelzéseket sem talált. A színkód sem volt ritka a bombáknál, de ilyet még soha nem látott. Mi a fene lehet hát ez az izé? Légbomba? Vagy valamilyen lőszertartály? Bármi is, régi és elavult lehet, mert még soha nem látott ilyet. Végtére is '73-ban pottyant ide. Ez viszont nem jó, határozottan nem jó, mert így könnyen előfordulhat, hogy olyan gyújtószerkezete van, amivel még nem találkozott. Az oroszok által – arab nyelven – összeállított bombahatástalanítási kézikönyvet betéve tudta, de ehhez hasonló nem szerepelt benne. Ez megrémítette. Ivott a kannából, és meglocsolta a fejét.
– Nyugalom, ember – mondta Russell a feszültségét látva.
– Átkozott egy meló ez, barátom.
– De nagyon jól csinálod, Ibrahim. – Tényleg így volt. Ahogy a port sepregette, úgy nézett ki, mint egy műtéthez készülődő orvos. Ennek a fickónak aztán tényleg van vér a pucájában, szögezte le Marvin.
Ghosn elmosolyodott.
– Pedig rendesen be vagyok tojva. Utálom ezt a munkát.
– Tökös gyerek vagy, Ibrahim, bármit is mondjál.
– Kösz. De most már tényleg arra kérlek, hogy menj vissza a többiekhez.
Russell a földre köpött.
– Ne sértegess, bazdmeg!
– Az nagyon nehéz lenne – vigyorodott el Ghosn. – De ha mégis sikerülne, és tűzbe jönne a kislány...
– El tudom képzelni. Gondolom, még a föld is pattog, amikor ezek eldurrannak.
Ghosn önkéntelenül elvihogta magát.
– Kérlek, Marvin, ne mondj ilyeneket, amikor dolgozom! – Kedvelem ezt a fickót, gondolta Ghosn. Mi errefelé, túlságosan komolyak vagyunk. Ez az amerikai viszont jó fej!
Miután kiröhögte magát, folytatta a munkáját. Kerek egyórányi sepregetés után még mindig semmit nem talált. Volt néhány illesztés a bombán, meg valamilyen szerelőlyuk is, de a gyújtószerkezet hegyét nem találta. Ha van, akkor alul kell lennie. De előbb megnézi azt a szerelőlyukat. Lefeküdt a bomba mellé, és bevilágított az elemlámpájával. Drótokat látott, meg valamilyen fémhálót, de ezenkívül semmit. Legalább nyolcvan centiméterre be lehetett látni. Ha igazi bomba lenne, akkor nem volna benne ennyi üres hely, döntötte el.
Lekattintotta az elemlámpát, és felült.
– Elvesztegettünk öt órát. – Hogy?
– Nem tudom, mi ez, de hogy nem bomba, az biztos.
– Akkor mi?
– Valamilyen elektronikus berendezés. Detektor vagy kamera, a fene tudja. Mindegy. A lényeg az, hogy nem bomba.
– Akkor most mi legyen?
– Elvisszük, és szétszereljük. Lehet, hogy a szíreket vagy az oroszokat érdekelni fogja.
– Az öreg tehát feleslegesen aggódott?
– Úgy tűnik. – Ghosn feltápászkodott. A két férfi visszament a teherautóhoz. – Minden rendben – mondta Ghosn a földművesnek.
Nem akarta összezavarni a részletekkel, és végül is ez volt a lényeg: a bomba, vagy ez az izé, nem árthatott neki.
Az öreg elkapta Ghosn kezét, és hálásan megcsókolgatta. Russell sem menekülhetett.
A sofőr behátrált a teherautóval a kertbe. A két másik palesztin megtöltött vagy hat zsákot földdel, és felrakta a teherautó platójára. Aztán hurkot kötöttek a bombára, és a daru csörlőjével emelni kezdték. A bomba azonban nehezebb volt, mint gondolták, és sehogyan sem akart elválni a földtől, ahol annyi ideig pihent. Russell átvette tőlük a csörlőt, és újabb tanúbizonyságát adva emberfeletti erejének, egyedül felemelte. Az arabok a zsákokból rakott fészek fölé irányították a darut, Russell pedig szépen leengedte a bombát. Két kötéllel rögzítették a szállítmányt, és készen is voltak.
A házigazda nem hagyta, hogy étlen elmenjenek. Kenyeret és teát hozott nekik, Ghosn pedig alázatosan elfogadta. Mielőtt a teherautó kikanyarodott volna a kertből, az öreg még négy bárányt is felhajított nekik.
– Szép volt tőled, hogy segítettél neki, ember – jegyezte meg Russell, amikor már úton voltak.
Ghosn fáradtan vállat vont. A stressz sokkal kimerítőbb volt, mint maga a munka, bár úgy tűnt, az amerikai mindkettőt jól viseli. Két órával később már a Bekaa-völgyben jártak. A bombát – Ghosn nem tudta, mi másnak nevezhetné – leengedték a műhelye elé, aztán továbbmentek, hogy lakomát készítsenek az öregtől kapott bárányokból. Ghosn döbbenetére az amerikai azelőtt még nem evett bárányhúst. Legfőbb ideje volt hát, hogy megismertessék vele az arab konyha ínyencségeit.

 

– Mutatok neked valami érdekeset, Bill – jött be az igazgató szobájába Murray.
– Mi az, Danny? – nézett fel a határidőnaplójából Shaw.
– Kinyírtak egy zsarut odaát, Athénban, és azt gyanítják, hogy egy amerikai tette. – Murray beavatta Shaw-t a részletekbe.
– Puszta kézzel eltörte a nyakát? – kérdezte megrökönyödve Bili.
– Úgy van. A zsaru egyébként egy keszeg kis fickó volt, ugyanakkor...
– Jesszusom! Hadd nézzem! – Murray odaadta neki a fényképet. – Ismerjük ezt az alakot, Dan? Láttam már jobban sikerült fotót is.
– Al Denton szerint Marvin Russell. Most próbálja összehozni a pasas fotóját ezzel a dagerrotípiával. Ujjlenyomatot vagy egyéb használható nyomot nem találtak. Az autót egy harmadik személy bérelte ki, de ő is eltűnt. A leírás mindenesetre ráillik Russellre. Alacsony, erős testalkatú, az arccsontja és a bőrszíne alapján feltehetően indián. Az öltözéke és az útitáskája jellegzetesen amerikai.
– Vagyis elhúzott az országból, miután elkaptuk a fivérét? – tűnődött Shaw. – Okos húzás volt. Ő volt az eszesebbik a párosból, jól emlékszem?
– Ahhoz mindenesetre elég eszes, hogy egy arabbal szövetkezzen.
– Gondolod? – Shaw megnézte a másik arcot. – Lehet akár görög is, vagy bármelyik másik mediterrán nép fia. A bőre túl világos ahhoz, hogy arab legyen... Megérzés, Dan?
– Aha – bólintott Murray. – Átolvastam Marvin Russell aktáját. Egy informátor jelentése szerint a pasas néhány évvel ezelőtt Európába repült, és kapcsolatba lépett a PFNF-fel. Athén tökéletes helyszín a kapcsolat újraélesztésére. Semleges terület.
– Egy kábítószerüzlet lebonyolításához sem utolsó – jegyezte meg Shaw. – Van valami friss infónk Marvin testvérről?
– Nincs. Az informátorunk már megint visszakerült a kóterbe. Összeakaszkodott a rezervátum rendőreivel, és ő húzta a rövidebbet.
Shaw elfintorodott. Ez volt a legnagyobb gond az informátorokkal. A legtöbben bűnözők voltak, akiket időnként elkerülhetetlenül bevarrtak. Ez ugyan jót tett a „betyárbecsületüknek”, ám erre az időre használhatatlanná tette őket. De hát ez egy ilyen játék volt.
– Nos, hallgatlak – nézett Murrayre az FBI igazgatója. – Gondolom, javasolni akartál valamit.
– „Jó magaviselet” ürügyén szabadlábra helyezhetnénk az informátorunkat, és visszaküldhetnénk a Harcosok Szövetségéhez, hogy szaglásszon körül. Ha Russell arab terroristákkal konspirál, akkor nem ártana mielőbb a körmére nézni. Ha kábítószerről van szó, dettó. Az Interpol már a sofőrnél elakadt. Nem szerepel a nyilvántartásukban. A görögöknél ugyanez a helyzet. Az autót lenyomozták, de nem lettek okosabbak tőle. Van egy halott őrmesterük, és két arcuk, akikhez nem tudnak neveket kapcsolni. Mi vagyunk az utolsó reményük.
– A szálloda? – bújt elő Shaw-ból a nyomozó.
– Igen, az is megvan, pontosabban két szomszédos szálloda. Aznap tíz amerikai jelentkezett ki belőlük, de rajtuk kívül még sokan jöttek-mentek... egyszóval a személyzet nem emlékezett az emberünkre. Éppen ezért szeretnék a görögök, ha átnéznénk a két szálloda nyilvántartását.
Bili Shaw visszaadta a fényképet.
– Hogyne. Nézzétek át!
– Már megtörtént.
– Értem. Nos, tegyük fel, hogy ennek a két alaknak köze van a gyilkossághoz. Rád bízom az ügyet, járj el a legjobb megérzésed szerint. A főügyésszel tudatni fogjuk, hogy az informátorunk lerótta tartozását a társadalomnak. Legfőbb ideje, hogy egyszer s mindenkorra leszámoljunk azokkal a „harcosokkal”. – Shaw-t a terrorelhárításban szerzett érdemei tették azzá, aki volt, és még mindig a terroristákat gyűlölte a legjobban az összes bűnöző közül.
– Rendben. Két hetet kérek.
– Megkaptad. Mit szólsz ehhez a vatikáni békeszerződéshez?
– Nem akarom elhinni. Ha ez így megy tovább, Kennynek hamarosan új munka után kell néznie. Kitör a béke.
Shaw elvigyorodott.
– Ki gondolta volna? De azért nem aggódom miatta. Az apja elég jó pozícióban van. Csak tud keríteni neki egy stukkert meg egy jelvényt, hogy ne kopjon fel az álla.

 

Az elnöki különgép biztonságát a haditengerészet négy Tomcat típusú vadászgépe és egy radaros felderítőgép biztosította. A kereskedelmi forgalmat elterelték, így feltűnés nélkül lehetetlen volt megközelíteni a VC-25A-t. A fogadó repteret a legutolsó porszemig átvizsgálták, és annyi olasz katonát, illetve rendőrt telepítettek a környékére, hogy még a legelszántabb terroristának se legyen kedve próbálkozni. Az elnök páncélozott limuzinját már előzőleg a helyszínre szállította a légierő C-141B repülője.
Az elnök frissen, rózsaszínre borotválva bukkant elő a fülkéjéből. és olyan jókedvű volt, hogy Pete és Daga tátva felejtették a szájukat. Lehet, hogy Liz egy arrogáns szuka, gondolta Connor, de ha ilyen jó hatással van az elnökre, akkor a fene bánja. Az elnöknek is kijár a lazítás, különben kiég, és azt az egész ország meg fogja szenvedni. Amíg ez a nő nem fenyegeti a biztonságát, és amíg egyikük sem követ el valami ostobaságot, addig számíthatnak a diszkréciójukra. Pete ezzel el is intézte a dolgot. Daga nem értette, hogyan tud kijönni egy ilyen boszorkánnyal az elnök, de végtére is ez az ő dolga volt. E. E. valamivel korábban hagyta el az elnöki részleget, kirittyentve, mint egy lotyó. Nem sokkal a leszállás előtt csatlakozott az elnökhöz az étkezdében, egy kávé és néhány fánk erejéig. Helen D'Agustino ügynöknek el kellett ismernie, hogy jól néz ki a drága, és ahogy elnézte, azt sem tartotta kizártnak, hogy jól ficánkol az ágyban. Mindenesetre E. E. és az elnök voltak a legkipihentebbek az egész gépen. A firkászok – a titkosszolgálatiak elvből ki nem állhatták őket – gyűröttek és morcosak voltak a nyolcórányi üldögéléstől, de még náluk is rosszabb formában volt az elnök beszédírója, aki egész éjszaka megszakítás nélkül dolgozott, és alig húsz perccel a leszállás előtt adta át Arnie-nak a kész szöveget. Fowler átolvasta a reggeli alatt, és odáig volt érte.
– Callie, ez egyszerűen gyönyörű! – mondta sugárzó mosollyal a beosztottjának, akinek a stílusát egy költő is megirigyelhette volna. Nagylelkűen megölelte az ifjú hölgyet, könnyeket csalva a szemébe. – Pihenje ki magát, és élvezze Rómát.
– Örömmel, elnök úr – ígérte Callie Weston.
A repülőgép begurult a kijelölt helyre. A lépcsőt a gép oldalához gördítették, és egy kisebb, vörös szőnyegcsíkkal összekötötték a pódiumhoz vezető, már leterített szőnyeget. Az olasz elnök és a miniszterelnök, az amerikai követ és a szokásos kíséret társaságában felsorakozott a szőnyeg mellett. Egy légierős őrmester kinyitotta a repülőgép ajtaját, és a titkosszolgálat emberei előbújtak, hogy szétnézzenek. Kollégáik, akik odalentről biztosították a terepet, jelezték, hogy minden rendben. Az elnök megjelent a lépcső tetején, az olasz légierő fúvószenekara pedig rázendített az üdvözlőfanfárra.
Az elnök egyedül ment le a lépcsőn – a középszerűségből a halhatatlanságba, fogalmazta meg magának ebben a fennkölt pillanatban. A riporterek figyelmét nem kerülte el, hogy milyen rugalmasan, milyen kipihenten lépked, amit az elnöki részleg puha ágyának tulajdonítottak, s amiért szívből irigyelték is. Brooks Brothers öltönye frissen volt vasalva – az Air Force One jobban fel volt szerelve, mint egy luxusszálló –, a cipői szikráztak a reggeli napsütésben, a frizurája pedig maga volt a tökély. Fowler a nagykövet és felesége elé lépett, akik az olasz elnökhöz vezették őt. A rezesbanda a „The Star-Spangled Banner”-t [23] kezdte játszani. Ezután a díszalakulat szemléje következett, majd egy rövid üdvözlőbeszéd. Érkezése után húsz perccel Fowler már az autójában ült a nagykövet, dr. Elliot és a testőrei között.
– Elizabeth, szeretném, ha a közelemben maradna – mondta E. E.-nek Fowler. – Felmerült néhány kérdés a szerződéssel kapcsolatban. Brenttel is beszélnem kell még. Hogy boldogult? – kérdezte a nagykövettől.
– Fáradt, de elégedett magával – felelte Coates. – A legutóbbi tárgyalásuk több mint húszórásra sikerült.
– Mit ír a helyi sajtó? – akarta tudni E. E.
– Lázban égnek, de nincsenek egyedül vele. Mindannyian nagyon drukkolunk.
A Nemzeti Honvédelmi Műveleti Központ – az NHMK – a Pentagon D gyűrűjében található, a folyó felőli bejárat közelében. Egyike azon kevés kormányzati intézményeknek, melyek tényleg úgy néznek ki, mint hollywoodi megfelelőik. Méretre nagyjából akkora, mint egy fedett kosárlabdapálya, kétszintes galériával. Az NHMK voltaképpen egy telefonközpont. Nem az egyetlen – legközelebbi rokona a marylandi dombok közé telepített Fort Ritchie-ben található –, hogy ha támadás érné, ne bénuljon meg a rendszer, de kétségkívül ez a hálózat lelke. Előszeretettel mutogatják a látogatóknak mint a Pentagon egyik legszexisebb részlegét – a személyzet bosszúságára, akik számára ez nem cirkusz, hanem munkahely.
Az NHMK szomszédságában van az a terem, amely meglehetősen ódon – még 5,25 colos lemezolvasóval felszerelt – IBM PC-ivel az Egyesült Allamok és a Szovjetunió közötti forródrótot alkotja. Létezését nem reklámozzák, arról azonban gondoskodtak, hogy a szovjetek tudják, hol rendezték be. A hadvezetés ugyanis meg volt győződve róla, hogy jelenléte miatt az oroszok nem támadnák az épületet egy atomháború esetén.
Ez egy hatalmas baromság, úgy, ahogy van, gondolta James Rosselli kapitány. Az pedig, hogy ezt a tételt mindeddig senki nem kérdőjelezte meg, csak egyet bizonyít: azt, hogy Washingtonban, és különösképpen a Pentagonban baromnak lenni sikk. „Rosey” Rosselli számára Washington D. C. nem is volt más, mint néhány száz négyzetkilométer a valóságtól körülvéve. Néha már abban sem volt biztos, hogy a fizika törvényei ugyanúgy érvényesek errefelé, mint másutt. A logikáról már nem is beszélve...
Közös szolgálat, morogta magának Rosey. A kongresszus legutóbb azt találta ki a honvédelem megreformálása címen, hogy azoknak a tiszteknek, akik tengernagyi rangra pályáznak – és ki nem pályázott? –, bizonyos ideig együtt kell dolgozniuk más haderőnemek magas rangú tisztjeivel. Azt azonban még senki nem magyarázta el Rossellinek, hogy miért lesz jobb tengeralattjáró-parancsnok belőle, ha egy darabig együtt lóg egy tüzérrel. A jelek szerint azonban ő volt az egyetlen, akit ez aggasztott. Egyszerűen elfogadták, mondván, hogy biztosan ez is jó valamire, ha már kitalálták, és tűrték, hogy elvonják őket a munkájuktól, és olyan dolgokat végeztessenek velük, amikről halvány gőzük se volt. Arra természetesen nem hagytak időt, hogy ha már valami újba kell belefognia az embernek, legalább rendesen megtanulhassa. Hogyisne! Bőven elegendő volt, hogy a tisztek még azt is elfelejtették, amihez addig értettek. Ez volt a kongresszus elképzelése a reformról.
A hely egyetlen dologra volt jó: arra, hogy feljebb rúgasd magad a szamárlétrán. Na jó, volt azért még néhány apróság: például a saját parkoló, meg a könnyű megközelíthetőség. Valaha még a munka is izgalmas volt itt. Például az Öböl-háború idején. Azt mesélték, annyira izzottak a telefonok, hogy nem győzték lecsapkodni őket. De most? Mint azt a tévében bárki láthatta, az elnök hatástalanítani készült a világ egyetlen, még működő diplomáciai bombáját. Az NHMK hamarosan nem lesz több egy mentőállomásnál – bajba jutott hajósok segélykéréseivel, lezuhant utasszállítókkal, részegen halálra gázolt katonák ügyeivel fognak foglalkozni. Persze hogy ezek is komoly dolgok, de szakmailag érdektelenek. Hát ide jutott. A papírmunkájával már elkészült. Ehhez mindig is értett, most ráadásul egy külön apparátus segített neki benne. Most tehát nem volt egyéb dolga, mint ülni ölbe tett kézzel, és várni. A kérdés csak az volt, hogy mire. A hivatali idő végére? Szép kilátások.
– Csendes napunk lesz – jegyezte meg Richard Barnes ezredes, Rosselli helyettese, aki, mielőtt ide került volna, egy F-15-össel repkedett a légierőnél.
– Attól tartok, hogy igazad van, Rocky. – A karórájára nézett. Tizenkét órás váltásokban dolgoztak, még hátravolt négy teljes órája. – Az ördögbe is, mi lesz velünk, ha aláírják ezt a szerződést? Bele fogunk dögleni az unalomba.
– Még szerencse, hogy időben lelőttem azt a két MiG-et a Perzsa-öböl felett.
Rosselli úgy döntött, jár egyet. Látva, hogy közeledik, a beosztottjai igyekeztek úgy tenni, mintha csinálnának valamit. Halálos unalom volt ez is. A kapitány átment a forródrótosokhoz. Szerencséje volt, mert éppen ebben a pillanatban jött át egy új üzenet. A dekódoló program pillanatok alatt helyére rázta a látszólag értelmetlen betűhalmazt. A szöveg oroszul íródott, de ebben a szobában ez nem jelenthetett gondot. Egy tengerész rögtön le is fordította:
Azt hiszed, ismered a félelmet?
Hát persze, mondod, de én kétlem.
Ha egy menhelyen kuporogsz, és bombák rázzák a mennyezetet,
Ha odakint lángolnak a házak, mint óriás fáklyák,
Arra azt mondom, hogy amit átéltél,
Az valóban maga az iszonyat, a borzadály.
De aztán jön a vége riadó, és fellélegzel.
Élsz, s ez lelkedbe reményt táplál.
Az igazi félelem valami egészen más.
A félelem egy hatalmas kő a mellkasod mélyén.
Hallasz engem? Egy kő, nem más.
– Hja Szelvinszkij – tette hozzá a tengerész hadnagy.
– Tessék?
– Orosz költő. A második világháború idején alkotott. Ismerem ezt a versét. A címe: Sztrah. Félelem. Kitűnő vers. – A fiatal tiszt elvigyorodott. – Az ellenlábasom meglehetősen művelt. Nos... „AZ ÜZENETET MEGKAPTAM. A VERS TÖBBI RÉSZE MÉG ENNÉL IS JOBB, ALEKSZEJ – gépelte be a hadnagy. – MARADJ A KÖZELBEN, MERT MINDJÁRT KÜLDÖM A VÁLASZT.”
– Mit fog visszaküldeni neki? – kérdezte Rosselli.
– Talán egy kis Emily Dickinsont. Eléggé morbid volt a spiné, mindig a halálról írt meg más efféle nyalánkságokról. Nem is őt, hanem inkább Poe-t. Őt imádják odaát. Hmm... melyik is legyen? – A hadnagy kihúzott egy fiókot, és elővett egy könyvet.
– Nem készül előre?
– Nem, uram, az csalás lenne. Régen úgy csináltuk, de két évvel ezelőtt, amikor lazábbá vált a viszony, változtattunk a játékszabályon. Ő kiválaszt egy verset, és én válaszolok neki egy amerikai költőtől vett idézettel. Segít elütni az időt, kapitány, és jó nyelvgyakorlás. A versfordítás embert próbáló feladat.
– Egyébként milyen a forgalom a vonalon?
– Eddig még csak tesztüzeneteket láttam, kapitány. Ja, és néha megkérdezzük tőlük, hogy milyen odaát az időjárás. A külügyminisztert szokta érdekelni, ha hozzájuk készül. Egyszer még cseteltünk is velük. A jégkorong-válogatottjuk az NHL-es fiúk ellen játszott tavaly augusztusban. A legtöbbször azonban csak ülünk itt és bámulunk kifelé a fejünkből. Ezért találtuk ki ezt a játékot. Ha még ez se lenne, begolyóznánk az unalomtól. Jó lenne, ha legalább CB-n dumálhatnánk egymással. De hát a szabály az ugyebár szabály.
– Úgy bizony. Nem írtak semmit az oroszok a római üggyel kapcsolatban?
– Egy szót sem, uram. Nem lehet.
– Értem.
A hadnagy az „Annabel Lee” mellett döntött. Pedig sokkal stílusosabb lett volna, ha „A holló”-t választja, gondolta Rosey. Soha már...

 

Az érkezés napja a ceremóniák, a pihenés és a rejtély jegyében telt. A szerződés feltételeit még mindig nem szivárogtatták ki, és hiába vetettek be minden rendelkezésükre álló eszközt a hírügynökségek, egyetlen szót sem sikerült kicsikarniuk az illetékesekből. Az állam- és egyházfők, valamint diplomatáik egy masszív, tizenötödik századbeli asztal köré telepedve ünnepelték a találkozást. A szaúdiakra való tekintettel a pohárköszöntőket ásványvízzel és narancslével mondták, de ez senkit nem akadályozott meg abban, hogy jó kedve legyen. Andrej Iljics Narmonov, a szovjet elnök különösen kedélyes volt ezen az estén. Meg is volt rá az oka. Részvétele a megegyezés létrejöttében rengeteg piros pontot hozott országának, s az, hogy az orosz ortodox egyházat is sikerült bevonni a keresztény kegyhelyek felügyeletét ellenőrző bizottságba, máris megnövelte otthoni népszerűségét. A vacsora három órán át tartott, aztán a vendégek szét-széledtek a sugárút ellenkező végében felállított kamerák vizslató tekintetétől kísérve. A riporterek nem akartak hinni a szemüknek: Fowler és Narmonov ugyanabba az autóba ült be, majd az amerikai elnök szállodájába hajtottak.
– Kissé lemaradtak a rakéták leszerelésével, barátom – jegyezte meg két korty bor között Fowler.
– Sajnos ez az igazság, elnök úr. Mint a múlt héten elmondtuk az embereinek, szétszerelő üzemünk kapacitása kevésnek bizonyult. Nem tudjuk elég gyorsan szétszerelni azokat a szörnyeket, és hogy még nehezebb legyen a dolgunk, a környezetvédők is belénk kötöttek. Nem tetszik nekik az, ahogyan a hajtóanyagot semlegesítjük.
Fowler együtt érzően elmosolyodott.
– Ismerős a probléma, elnök úr. – A zöldek mozgalma előző tavasszal indult el a Szovjetunióban, amikor a parlament elfogadott egy amerikai mintájú, de annál sokkal szigorúbb környezetvédelmi törvénycsomagot. Az egészben az volt a legérdekesebb, hogy míg Fowler képtelen volt érvényt szerezni az amerikai törvényeknek, addig az orosz kormány maximálisan betartotta és betartatta azokat. Ez persze nem volt véletlen. Hetvenévnyi felelőtlen környezetszennyezés után egyszerűen nem volt más választásuk. – Hogyan érinti ez a szerződésbe foglalt határidőt?
– Szavamat adtam, Robert – felelte ünnepélyesen Narmonov. – Március elsejére a rakéták hatástalanítva lesznek, még ha nekem magamnak is kell felrobbantanom őket.
– Rendben, Andrej. Bízom magában.
A fegyverzetcsökkentési szerződés, amit még az előző kormányzat kötött meg az oroszokkal, az interkontinentális rakéták felének leszerelését irányozta elő a következő év márciusáig. Az Államok összes Minuteman II. típusú rakétájára a megsemmisítés várt, és a munka jól haladt. A rakétákat szétszerelték, és alkatrészeiket bezúzták vagy más módon semlegesítették, megfigyelők felügyelete alatt. A folyamat elejét a sajtó is figyelemmel kísérte, aztán valahogy beleuntak a tudósításba. A kilövősilókat is leszerelték, és tizenötöt már el is adtak belőlük. Négy esetben farmerek voltak a vásárlók, akik gabonasilókká alakították az építményeket. Az egyik parancsnoki bunkert egy észak-dakotai érdekeltséggel rendelkező japán konglomerátum vette meg, hogy borpincévé alakíttassa a környékbeli üdülőt használó vállalatvezetők számára.
A Szovjetunióban ténykedő amerikai megfigyelők arról számolhattak be, hogy az oroszok nagyon igyekeznek, de a szétszerelést végző üzem nem tudja kellő mennyiségben fogadni a leszállított rakétákat. Ebből következően a szovjetek harminc százalékkal le voltak maradva az amerikaiakhoz képest. A gyár udvarán kereken száz rakéta és tréler várta, hogy sorra kerüljön; silóikat már régen berobbantották. Bár a szovjetek mindegyikről leszerelték a vezérlőberendezést, voltak a titkosszolgálatnál olyanok, akik attól tartottak, hogy a trélerek kilövőállványai ezek nélkül is el tudják indítani őket. Az idősebbek egy része még mindig nem gyógyult ki az oroszokkal szembeni gyanakvásból, ami bizonyára hasonlóképpen lehetett az orosz hírszerzők esetében is, gondolta Fowler.
– Ez a szerződés nagy lépés, Róbert – váltott témát Narmonov. – Elismerést érdemelnek, maga és az emberei.
– Az ön segítsége nélkül nem jöhetett volna létre, Andrej – bókolt Fowler. Mindketten tudták, hogy ez nem igaz, de ettől még jól hangzott. Paradox módon mégis igaz volt, csak ezt egyikük sem sejtette.
– Eggyel kevesebb gócpont, amiért aggódnunk kell. Milyen vakok voltunk!
– Valóban, barátom, de a lényeg az, hogy szerencsésen túl vagyunk rajta. Hogy boldogulnak az emberei Németországban?
– A katonáink, képzelheti, nem valami boldogok.
– Az enyéim se, de ez az ő bajuk – legyintett Fowler. – A katonák olyanok, mint a kutyák. Hasznosak, de tudniuk kell, hogy ki az úr a háznál. Akárcsak a kutyák, hajlamosak megfeledkezni erről, ezért időnként emlékeztetni kell őket.
Narmonov tűnődve bólintott, miután a tolmács lefordította neki az amerikai szavait. Elképesztő, gondolta, hogy mennyire arrogáns ez az ember. A hírszerzői nem túloztak. Persze egy ilyen szilárd politikai rendszerrel a háta mögött könnyű nagyképűnek lennie. Mekkora luxus megfélemlíthető kutyáknak nevezni a hadsereg katonáit. Furák ezek az amerikaiak. Míg a kommunisták voltak uralmon a Szovjetunióban, az amerikaiak a Vörös Hadsereg politikai befolyásától rettegtek, holott – miután Sztálin kiiktatta Tuhacsevszkijt – ez gyakorlatilag nem létezett. Most viszont, hogy a marxizmus-leninizmus vasökle megszűnt, olyan eszmék kaptak lábra a hadseregen belül, amelyekért néhány évvel ezelőtt még kivégzés járt volna. De ez nem a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy kiábrándítsuk amerikai barátunkat, nem igaz?
– Árulja el nekem, Róbert, hogy voltaképpen kitől származik ennek a békeszerződésnek az ötlete? – kérdezte Narmonov. Kíváncsi volt, mit fog hazudni Fowler, mert természetesen tudta a választ.
– Csapatmunka volt – felelte faarccal Fowler. – A fő mozgatórugó szegény megboldogult Charles Alden volt. Amikor az izraelieknél megtörtént az a sajnálatos incidens, rögtön akcióba lépett, és sikerre vitte az elképzelést.
Az orosz megint bólintott, és jól megjegyezte magának a hallottakat. Fowler ügyesen hazudott. Hruscsovnak igaza volt: a politikusok mindenütt egyformák. Mindenesetre hasznos volt tudni, hogy Fowler is a „tizenkettő egy tucat” fajtából való. Nem szeret osztozni a sikeren, és habozás nélkül a szemedbe hazudik, még ha csak egy ilyen apróságról van is szó. Narmonov csalódott volt. Nem mintha másra számított volna, de azért jó lett volna kellemesen csalódni. Fowler most pontosan úgy viselkedett, mint egy körzeti párttitkár, egy apparatcsik. Hiszen mit nyert ezzel a hazugsággal? Semmit. Csupán a természetének engedelmeskedett.
– Késő van, barátom – jegyezte meg Narmonov. – Akkor holnap délután.
Fowler az ajtóhoz kísérte az oroszt.
– Holnap délután, Andrej.
Miután Narmonov elment, Bob Fowler bement a hálószobájába, és elővette a kézzel írt listát a zsebéből.
– Nos? Sikerült megkérdezni mindent? – kérdezte dr. Elliot.
– A rakétákkal kapcsolatban pontosan azt mondta, mint a megfigyelőink. Remélem, ezzel sikerül befogni a DIA-s [24] fiúk száját – mondta fintorogva, ami azt jelentette, hogy erősen kételkedik benne. – Azt hiszem, aggódik a katonaság miatt.
Elizabeth leült.
– Egyéb?
Az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója kezébe nyomott egy pohár bort, és leült melléje.
– A szokásos bájcsevely. Nagyon elfoglalt, nagyon aggodalmaskodó ember. De ezt eddig is tudtuk, nem igaz?
Liz meglötykölte a pohárban a bort, és beleszagolt. Nem szerette az olasz borokat, de ez nem volt rossz.
– Azon gondolkodtam, Róbert...
– Hallgatlak, Elizabeth.
– Charlie jutott eszembe. Valamit tehetnénk érte. Nem fair, hogy így eltűnt a süllyesztőben. Végtére is ő indította el ezt a folyamatot, nem igaz?
– De, igen – helyeselt Fowler a borát szürcsölgetve. – Igazad van, Elizabeth. Tényleg az ő érdeme.
– Nos, arra gondoltam, hogy ki kellene ezt szivárogtatnunk. Diszkréten persze. Ez a legkevesebb...
– Igen! Így legalább nem csak egy teherbe ejtett diáklányról emlékeznének a nevére. Ez igazán nagylelkű gesztus, Elizabeth. – Fowler a nő poharához koccintotta a poharát. – Te kezeled a médiát. Mikor fogod nyilvánosságra hozni a szerződés részleteit? Holnap délelőtt?
– Kilenc óra körül.
– Akkor, ha túl vagy rajta, hívj félre néhány újságírót, és avasd be őket a kulisszatitkokba. Halottakról vagy jót, vagy semmit.
– Rendben, elnök úr – felelte Liz, és közben arra gondolt, hogy egész könnyen sikerült elűznie ezt a démont. Vajon van olyan dolog, amire nem tudná rábeszélni az elnököt?
– Holnap nagy nap lesz.
– A legnagyobb, Bob. A legnagyobb. – Elliot hátrahajtotta a fejét, és levette a selyemkendőt a nyakáról. – Sose hittem volna, hogy egyszer majd részese leszek egy ilyen nagy horderejű eseménynek.
– Én igen – jegyezte meg cinkos mosollyal Fowler. Egy pillanatra elfogta a lelkiismeret-furdalás. Valaki mással kellett volna megélnie ezt a pillanatot, de hát ilyen az élet, nem igaz? Nem is annyira lelkifurdalás ez, mint fájdalom, állapította meg. Hiszen mi oka lenne rá, hogy bűnbánatot érezzen? Azon munkálkodik, hogy szebb, jobb, biztonságosabb hellyé tegye ezt a világot. Hol itt a bűn? Az, hogy Elizabethtel éli át ezeket a perceket? Nem! Eleget szenvedett, és eleget gyászolt.
Elliot behunyt szemmel, szinte dorombolva hagyta, hogy az elnök lemeztelenített nyakát simogassa. Legvadabb álmaiban se gondolta volna, hogy egyszer az elnök szeretője lesz.
Az egész szállodai szint az elnök számára volt lefoglalva, a két alsóbb szinttel egyetemben. A bejáratokat amerikai és olasz biztonságiak őrizték, s a környező épületekbe is bőven jutott belőlük. Az elnöki lakosztály előtti folyosó azonban az Elnöki Személyvédelmi Különítmény kizárólagos területe volt. Connor és D'Agustino szokásos esti ellenőrző kőrútjukon jártak. Összesen húsz ügynökük volt szolgálatban, tíz a folyosókon, tíz pedig zárt ajtók mögött. A folyosón posztolók közül hárman diszkrét fekete táskát viseltek a mellkasukon. A „gyorstüzelő táskának” nevezett tok egy-egy Uzi géppisztolyt tartalmazott, amit a gyakorlatok során átlagosan másfél másodperc alatt tudtak előrántani és célra tartva elsütni az ügynökök. Ha valaki feljutott volna idáig, forró fogadtatásban részesült volna.
– Látom, a „Karvaly” és a „Hárpia” államügyekkel vannak elfoglalva – jegyezte meg Daga.
– Nem lenne szabad ennyire prűdnek lenned, Helen – vigyorodott el Pete Connor.
– Semmi közöm hozzá, csak nem értem. Mit gondolnak ezek rólunk? Hogy fából vagyunk?
– Ha ilyen csúnyákat beszélsz, a Mikulás szenet fog rakni a zoknidba!
– Megelégednék azzal az új automatával is, amit most vezetett be az FBI – kuncogta el magát Daga. – Olyanok, mint a tinédzserek. Arcátlanok és meggondolatlanok.
– Daga...
– Igen, tudom: ő a főnök, és már nagy fiú, meg nekünk el kell fordítanunk a tekintetünket. Nyugi, Pete, nem fogok kitálalni a sajtónak. – Kinyitotta a tűzlépcső ajtaját, és lekukkantott a három ügynökre. Kettőnek készenlétben tartott „gyorstüzelő táska” lógott a mellkasán.
– Úgyis azt terveztem, hogy leitatlak ma este – kacsintott a kolléganőjére Connor. Ez persze csak vicc volt. Egyikük sem ivott szolgálatban, márpedig szinte mindig szolgálatban voltak. Ugyanez volt a gond kettejük kapcsolatával is. Pete szívesen megnézte volna, mit rejt Daga bugyija, és biztos volt benne, hogy a nő fejében is megfordultak hasonló gondolatok, hiszen mindketten elváltak voltak, de mindketten tudták, hogy a dolog úgysem működne.
– Nem mondom, hogy nem esne jól egy-két üveggel – nevetett Daga.
– Ezeken a borokon nőttem fel, akár hiszed, akár nem. Micsoda átkozott egy szakma! – Egy utolsó pillantást vetett a folyosóra. – Mindenki a helyén, Pete. Szerintem nyugodtan lefeküdhetünk, szivi.
Connor megtorpant, és elnevette magát.
– Jézusom, Daga!
– Még meghallja valaki? – kérdezte vádlón D'Agustino. – Mi az, talán mégsem én vagyok itt az egyetlen puritán?
– Egy puritán digó? Ez tetszik!
Helen D'Agustino oldalba bokszolta felettesét, aztán a lift felé indult. Pete-nek nem volt igaza. Nem volt prűd, csak szerette elválasztani a munkáját az érzelmeitől. A „Karvaly” pedig most éppen az ellenkezőjét tette. Nem az zavarta őt, hogy az elnök felcsípett egy nőt, hanem az, hogy szemmel láthatóan kezdett belehabarodni. Minden bizonnyal nem ő volt az első amerikai elnök, akivel ez megtörtént – csakhogy egyik sem a nemzetbiztonsági tanácsadójába szeretett bele, és nem egy ilyen nőbe. Vagy éppen ez a szerencse? Nem tudta, mit gondoljon. Túl fáradt volt. Hosszúra nyúlt ez a nap, és rövid éjszakára számíthatott. Öt, legfeljebb hat óra alvás, aztán megint szolgálatban lesz. A fene vinné el ezeket a tengerentúli utakat...

 

– Akkor hát mi? – kérdezte hajnalban Qati. Előző nap távol volt: gerillavezérekkel találkozott, és Ghosn sejtése szerint az orvosát is meglátogatta, de a mérnök ezt nem merte megkérdezni tőle.
– Nem tudom – felelte Ghosn. – Valami radarzavaró berendezés vagy ilyesmi.
– Akkor hasznunkra lehet – állapította meg a parancsnok. A kelet-nyugati közeledés ellenére a kémkedés még mindig kémkedés volt. Az izraeliek a szírek ellen vetették be ezt a valamit, és a szírek orosz fegyvereket használtak. Az oroszok tehát nagy valószínűséggel vevők lesznek erre a még Ghosn számára is ismeretlen berendezésre. Az izraeli fegyvereknek különösen örültek, amióta az amerikaiak is lemásolták őket. És még ha ez az izé meglehetősen régi is volt, támpontokat adhatott az újabb generációs rendszerek kiismeréséhez.
– Igen, remélhetően vevők lesznek rá az orosz barátaink.
– Hogy viselkedett az amerikai?
– Nagyon jól. Megkedveltem a fickót, Ismael. Most már sokkal jobban megértem őt. – Ghosn elmagyarázta, hogy miért. Qati bólintott.
– Akkor hát mi legyen vele? Ghosn vállat vont.
– Talán kapjon fegyveres kiképzést? Próbáljuk meg, be lehet-e illeszteni a csapatba.
– Legyen. Még ma reggel kiküldőm, és majd meglátjuk, hogy teljesít. Te mikorra végzel ennek a gépezetnek a szétszerelésével?
– Úgy terveztem, hogy még ma.
– Kitűnő. Ne hagyd, hogy feltartsalak a munkában.
– Hogy érzed magad, parancsnok?
Qati gondterhelten összevonta a szemöldökét. Pocsékul volt, de azzal magyarázta magának, hogy ez csak a békeszerződés műve. Még mindig nem akarta elhinni, hogy csakugyan megtörtént. Pedig így volt, hiába mondott mást a történelem. A szaúdiak behódoltak. Persze nem is lehetett mást várni az Öböl-háború után. Az amerikaiak megvédtek őket Iraktól, és most benyújtották a számlát. Kiábrándító. Ráadásul ezzel az ügyes húzással az amerikaiak elérték, hogy mindenki megfeledkezett az arabokat ért legutóbbi, igen csúnya atrocitásról. Nos, azért nem mindenki... Qatit mélységesen felháborították a történtek, de képtelen volt megérteni azokat az embereket. Férfiak, akik araboknak nevezik magukat, bambán tűrik, hogy a cionisták lemészárolják társaikat. Ez nem ellenállás. És most tessék, meg is lett az eredménye. Mindenki vigyorog, és igyekszik besöpörni az ügyet a szőnyeg alá. De nem fogják! Nem fogja hagyni, hogy kiszúrják a palesztin nép szemét! Hamarosan sokkal jobban fogja érezni magát!
– Semmi bajom. Ha sikerült kiderítened, hogy mi ez, értesíts! Ghosn megígérte, aztán magára hagyta a parancsnokot. Aggódott miatta. Ismael beteg volt – ennyit azért elárult a sógora –, de hogy mennyire és mi baja, azt már nem tudta. A rá váró feladat azonban hamar elterelte a gondolatait.
A műhely egy kidőlt-bedőlt, falemezekből és hullámlemezből összetákolt bódé volt. Ennek is megvolt az oka: ha masszívabbra építették volna, már régen kilőtték volna az izraeliek F-16-osai.
A bomba – még mindig nem talált rá jobb elnevezést – a műhely padlóján, vagyis a porban hevert. Egy csörlővel ellátott csigasor lógott felette, hogy szükség esetén elmozdíthassa, de előző nap már beállították. Ghosn felkapcsolta a lámpákat – szerette, ha fényárban úszik a műhely –, és tűnődve végignézett a bombán.
Miért hívom még mindig bombának? – tette fel magának a kérdést. Nos, majd meglátjuk. Kiválasztott egy csavarhúzót a szerszámok közül, és munkához látott.

 

Fowler sokáig aludt. Kifárasztotta a repülés, és... vigyorogva a tükörképére kacsintott. Te jó ég, háromszor huszonnégy óra leforgása alatt! Jól számolta? Az időeltolódással bonyolított matekfeladat kifogott koffeint szomjazó agyán. Nos, a lényeg az volt, hogy háromszor csinálta igen rövid idő leforgása alatt, amire már nagyon régóta nem volt példa. De pihent is előtte rendesen. A zuhany után frissnek és kiegyensúlyozottnak érezte magát, s a fehér habréteget eltakarító borotva is mintha egy fiatalabb, életvidámabb arcot fedett volna fel. Három perccel később az elnök kiválasztott egy csíkos nyakkendőt, amely tökéletesen illett mind fehér ingéhez, mind szürke öltönyéhez. Nem akart túlzottan elegáns lenni. Biztos volt benne, hogy beszéde sokkal nagyobb sikert fog aratni, ha egy jónevű, magabiztos üzletember benyomását keltő politikus adja elő. Egy ilyen embernek könnyebben el fogják hinni, hogy az, amit tenni készül, működni fog.
Valaki kopogtatott.
– Tessék!
– Jó reggelt, elnök úr – nyitott be Pete Connor különleges ügynök.
– Hogy van, Pete? – kérdezte a tükörből Fowler. Megkötötte a nyakkendőt, de nem volt elégedett a csomóval. Kibogozta, és újra-kezdte.
– Köszönöm, uram, remekül. Szép napunk van.
– Pedig ma éjjel se alhatott túl sokat. Lefogadom, még nem volt ideje szétnézni a városban. Én vagyok a ludas, nemde? – No, most már tökéletes, simított végig a nyakkendőn Fowler.
– Semmi gond, elnök úr. Senki nem kényszerített minket erre a munkára. Mit szeretne reggelizni, uram?
– Jó reggelt, elnök úr! – furakodott be Connor mellett dr. Elliot. – Hát eljött a nap!
Bob Fowler mosolyogva a nő felé fordult.
– El, hála istennek! Nincs kedve velem reggelizni, Elizabeth?
– Lenne, de mindjárt kezdődik a sajtótájékoztató.
– Akkor jobb lesz, ha sietünk. Pete, reggelit két személyre! De kiadós legyen, mert farkaséhas vagyok.
– Nekem csak kávét – vetette oda a „szolgának” Liz. Connor legszívesebben elküldte volna a jó édesanyjába, de nem lehetett. Hűvösen bólintott, és ment, hogy eleget tegyen az utasításnak. – Csodásan nézel ki, Bob – mondta E. E. az elnöknek, amikor kettesben maradtak.
– Te is, Elizabeth – vágta rá Fowler, és ő nem túlzott. Elizabeth a legelegánsabb kosztümjét vette fel ebből az alkalomból, és őrjítően elegáns volt benne.
A nő leült, és belefogott a reggeli tájékoztatóba.
– A CIA azt mondja, hogy a japánok készülnek valamire – jegyezte meg az összefoglalója végén.
– Mire?
– Ryan szerint a kereskedelmi tárgyalások következő fordulóján akarnak előrukkolni vele. A miniszterelnökük állítólag valami nagyon durvát mondott.
– Éspedig?
– Idézem: „Ez az utolsó eset, hogy hagytuk kirekeszteni magunkat a nemzetközi porondról, de nem marad válasz nélkül. Meg fognak fizetni érte!” Ryan úgy gondolja, hogy komolyan kellene vennünk a szavait.
– Te mit gondolsz?
– Szerintem Ryannek már megint üldözési mániája van. Kimaradt a szerződés-előkészítés látványos részéből, és most emlékeztetni akar minket arra, hogy mennyire nélkülözhetetlen. Marcus is ezen a véleményen van, de az objektivitás kedvéért továbbította a jelentést.
– Csalódtál Cabotban?
– Nem elég erélyes. Hagyta, hogy a beosztottjai a fejére nőjenek. Különösen ez a Ryan.
– Nem csíped a fickót, ugye?
– Arrogáns alak. Egy...
– De lenyűgöző az anyaga. Én se kedvelem őt mint embert, de hírszerző tisztként rengeteg érdemet szerzett magának. Egy szavam se lehet ellene.
– Akkor is csak hátráltat minket. Azt képzeli magáról, hogy ő James Bond. Jól van, elismerem, hogy vannak érdemei, de azokat a múltban szerezte. Az a része már történelem. Nekünk egy széles látókörű személyre van szükségünk, és az nem Ryan.
– A kongresszus nem menne bele – mondta az elnök, miközben begurították a reggelit. Az ételt alaposan átszkennelték radioaktív anyagok meg elektronikus ketyerék után, sőt még egy robbanóanyagokra „szakosodott” kutyával is megszagoltatták, ami nagy megrázkódtatást jelenthetett a derék négylábú számára. – Köszönjük, majd kiszolgáljuk magunkat – küldte el a haditengerészet alá tartozó stewardot Fowler. – Imádják a fickót. A kongresszusban nagyon népszerű. – Azt felesleges volt hozzátennie, hogy Ryan mint a CIA helyettes főigazgatója nem egyszerű elnöki kinevezéssel kapta meg pozícióját. Szenátusi jóváhagyással, meghallgatások hosszú sorozata után került oda. Az ilyen embert nem könnyű eltávolítani. Komoly indok kell hozzá.
– Csak azt tudnám, mit esznek rajta! Különösen Trent. Éppen ő!
– Ezt tőle kérdezd – felelte tele szájjal Fowler.
– Megtettem. Körültáncolta a kérdést, mint primadonna a New York-i balett színpadát.
Fowler majdnem megfulladt a nevetéstől.
– Te jó ég, kislány, ezt meg ne ismételd mások előtt!
– Pedig nagy szarkeverő a pasas, és ezt te sem tagadhatod!
– Ez igaz – értett vele egyet Fowler. – Nos, akkor mit javasolsz, Elizabeth?
– Legfőbb ideje, hogy Cabot helyre rakja Ryant.
– Csak nem vagy rá irigy, amiért ő rukkolt elő az ötlettel? Elliot szeme szikrákat szórt. Szerencsére az elnök a reggelijével volt elfoglalva, így E. E. gyorsan lehűlhette magát. Nem tudta eldönteni, hogy az elnök ugratni akarja-e vagy komolyan kérdezte, egyvalami azonban biztos volt: Bob nem szokta hagyni, hogy az érzelmei befolyásolják a döntéseit.
– Nézd, Bob, ezt egyszer már megbeszéltük. Ryan egyszerűen összegyűjtötte mások ötleteit. Ő csak egy hírszerző, az ég szerelmére! Az a dolga, hogy minél több hasznos információt és ötletet szedjen össze.
– Ő azért ennél jóval többet tett – jegyezte meg somolyogva Fowler. Elliot most már biztos volt benne, hogy Fowler csak játszik vele.
– Nem értem, mi olyan különleges benne? Az, hogy embereket ölt? Az amerikai James Bond! Hagytad, hogy kivégeztesse azokat a...
– Azok a terroristák hét titkosszolgálati ügynököt öltek meg. Az életem függ ezektől az emberektől, Elizabeth. Hálátlan idióta lennék, ha kegyelmet adtam volna azoknak, akik meggyilkolták a kollégáikat. – Fowler morcosan összeráncolta a szemöldökét. Ezt azért mégsem kellett volna mondania. Majdnem úgy hangzott, mintha...
– És most már képtelen vagy kordában tartani őket, különben még azt mondják rád, hogy személyes érdekből végeztetted ki őket! – vesztette el az önuralmát Elliot.
– Badarság, Elizabeth. Talán én vagyok az egyetlen exügyész egész Amerikában, aki nem hisz a halálbüntetésben. De demokráciában élünk, és az emberek másképp gondolják. Azok az emberek terroristák voltak. Nem mondhatom, hogy boldogsággal tölt el a haláluk, de ha valaki rászolgált, akkor ők igen. Az idő nem volt alkalmas arra, hogy állást foglaljak az ügyben. Talán a következő terminusban. Meg kell várnunk a megfelelő alkalmat. A politika a lehetőségek művészete. Ez azt jelenti, hogy egyszerre csak egy dolgot, Elizabeth. Ezt te is nagyon jól tudod, nem igaz?
– Ha nem lépsz idejében, egy nap arra fogsz ébredni, hogy Ryan irányítja a CIA-t. Alkalmas lenne rá, ehhez nem fér kétség, de egy másik időben. Ő a múlt árnyéka, Bob. Új időket élünk, új módszerekre van szükségünk.
Te jó ég, te aztán rosszindulatú vagy, asszony. De mindenkinek megvan a maga hibája. Ideje volt véget vetni a játéknak.
– Mire készülsz?
– Meg kell szabadulnunk tőle.
– Majd gondolkodom rajta, de most arra kérlek, hogy fejezzük be ezt a vitát. Ne rontsuk el ezt a szép napot, rendben? Mennyit fogsz elmondani a sajtónak a szerződésről?
Elliot ivott egy korty kávét, és felsóhajtott. Gyűlölte magát, amiért ennyire meggondolatlanul, és főként ilyen indulatosan viselkedett. Gyűlölte Ryant, de Bobnak igaza volt. Bőven lesz még ideje megtervezni a lépéseit.
– Egyszerű. Megkapják az egész szerződés szövegét.
– És el tudják olvasni ennyi idő alatt? – nevetett Fowler. A média tele volt analfabétákkal.
– Látnod kellene, mennyire spekulálnak. Reggel elfaxolták a Times vezércikkét. Majd megőrülnek, annyira várják a tájékoztatót. Zabálni fogják a szöveget. Mellesleg elláttam széljegyzetekkel, hogy könnyebben boldoguljanak vele.
– Ahogy gondolod – hagyta rá az elnök, és jóízűen bekapta az utolsó kolbászfalatkát. A karórájára nézett. Hat óra különbség volt Róma és Washington közt, ami azt jelentette, hogy délután kettőnél hamarabb nem írhatják alá a szerződést, különben az otthoni hírműsorok lekésnek az eseményről. A szerkesztőségeknek ehhez már keleti idő szerint háromkor meg kellett kapniuk az anyagot, hogy meg tudják emészteni az oly régóta áhított részleteket. Ezért fogja Liz kilenckor megtartani a sajtótájékoztatót. – Charlie szerepéről is említést fogsz tenni?
– Természetesen. Rajtad kívül ő az, aki a legtöbbet tett az ügy érdekében.
Akárcsak Ryan, gondolta Fowler. Bár Charlie volt az, aki elindította a folyamatot, nem igaz? Nem kedvelte Ryant, de azért sajnálta a fickót. Ryan tényleg a múlt árnyéka volt, de olvasta az anyagát, és lenyűgözte mindaz, amit az az ember a hazájáért tett. Van Damm is sokra tartotta, márpedig Arnie volt a legjobb emberismerő a személyzetében. Elizabeth viszont a nemzetbiztonsági tanácsadója volt. Mégse hagyhatta, hogy a nő és a CIA igazgatóhelyettese egymás torkának ugorjának. Nem, ez lehetetlen volt. Szó sem lehetett róla.
– Nyűgözd le őket, Elizabeth.
– Nem lesz nehéz – mosolyodott el magabiztosan E. E., és elhagyta a szobát.

 

Nehezebben ment, mint gondolta. Már azon volt, hogy segítséget kér, de aztán letett róla. A szervezet tagjai éppen azért néztek fel rá, mert mindig egyedül dolgozott – leszámítva persze a kulimunkát, amire mindig akadt önkéntes jelentkező.
A bomba – vagy zavarókészülék, vagy isten tudja, mi – hihetetlenül masszív szerkezetnek bizonyult. Miután Ghosn gondosan megtisztította, egy sor megmagyarázhatatlan részletre derült fény. Például apró csatlakozónyílásokra, melyeket csavaros fémkupakok takartak. A legjobban az lepte meg, hogy mennyire vastag a burkolat. Korábban már szétszerelt egy izraeli zavarókészüléket, és bár az is alumíniumból készült, több helyen is a rádióhullámok számára transzparens üvegszál ablakok voltak rajta.
A szerelőnyílás ajtajával próbálkozott, de az annyira eltorzult a becsapódáskor, hogy nem boldogult vele. Valami könnyebb támadási felületet keresett, de nem látott ilyet. Órák óta vesződött ezzel az izével, és még semmire sem jutott. Leült, és rágyújtott egy cigarettára. Mi vagy te? – kérdezte a tárgytól.
A burkolat túl vastag volt ahhoz, hogy valamilyen elektronikai eszköz legyen. De ugyanakkor bomba sem lehet. Nincsenek gyújtószerkezetek, és odabent csak egy halom drótot látott. Talán mégis valamilyen elektronikus szerkezet. Ghosn elnyomta a cigarettacsikket, és a munkapadhoz lépett.
Egy dízelmotoros körfűrészt választott ki a szerszámkészletéből. Úgy döntött, megint a szerelőnyílás ajtajával fog próbálkozni. Az biztosan vékonyabb anyagból készült, mint a burkolat többi része. Kilenc milliméterre állította a vágómélységet, ráhelyezte a fűrészt az ajtóra, és elindította a motort. A gyémántélű korong visítva belemart a fémbe. A fűrész kezeléséhez elvileg két emberre lett volna szükség, de a készülék elég súlyos volt ahhoz, hogy a puszta súlyával helyben tartsa magát, így Ghosn egyedül is elboldogult. Húsz perc múlva leállította a fűrészt, és ellenőrizte a vágatot egy vékony dróttal.
Végre! Sikerült átvágnia a fémlapot. Annyira örült a sikernek, hogy eszébe sem jutott eltűnődni azon, vajon miért van szükség ilyen vastag dúralumínium páncélra egy elektronikai berendezés esetében. Mielőtt folytatta volna a „konzervnyitást”, keresett magának egy zajvédőt, így is épp elég ingerült volt, már csak egy fejfájás hiányzott.

 

A „Különleges kiadás” felirat szinte egyazon pillanatban jelent meg az összes tévéhálózaton. A műsorvezetők, akik ezen a napon hajnalok hajnalán keltek – legalábbis római ittlétük mércéjével mérve –, hogy jelen lehessenek dr. Elliot sajtótájékoztatóján, nyelvüket lógatva loholtak vissza a stábhoz jegyzeteikkel.
– Tudtam! – kiáltott fel Angela Miriles, miután végigfutotta a feljegyzéseket. – Én megmondtam neked, Rick!
– Jövök neked egy ebéddel, Angie. Meg egy vacsorával, és talán egy reggelivel. Az éttermet te választod ki.
– Szavadon foglak – kuncogott a szakértő. Miért is ne? Ez a seggfej megengedhette magának.
– Hogy csináljuk? – kérdezte a gyártásvezető.
– Rögtönözni fogok. Adjatok két percet, és indulhat az adás. Rick utált rögtönözni, de ki nem állhatta a firkászokat, és ezzel most jól betarthatott nekik. Ezt kapd ki, New York Times! A két perc arra volt elég, hogy kisminkeljék őt és az egyik szakértőt, akit mindenképpen meg akart szólaltatni a műsorban.
– Öt! – kiáltotta a rendezőasszisztens. – Négy, három, kettő, egy! Adás indul!
– A hír igaz – jelentette be Rick. – Négy óra múlva az Egyesült Allamok elnöke, a Szovjetunió elnöke, Szaúd-Arábia királya, Izrael és Svájc miniszterei, valamint két egyház vezetője aláírják azt a várva várt békeszerződést, mely a közel-keleti helyzet tartós rendezésének a reményével kecsegtet. A szerződés részletei döbbenetesek. – Három percen át beszélt megszakítás nélkül, pergő nyelvvel, mintha versenyt akart volna szavalni a többi hálózat hírolvasójával. – Emberemlékezet óta nem volt példa ekkora összefogásra. Egy újabb mérföldkő a világbékéhez vezető úton. Mit gondolsz, Dick? – kérdezte a szakértőt, az Államok egykori izraeli nagykövetét.
– Egy félórája böngészem a szerződés szövegét, Rick, de még mindig nem akarom elhinni. Egy csoda szemtanúi lehetünk. Úgy tűnik, illően lett megválasztva a helyszín. Az izraeli kormány által vállalt engedmények megdöbbentőek, de ugyanígy azok a békefenntartást vállaló Amerika által ígért garanciák is. Most már értem, hogy miért volt ez a nagy titokzatosság a szerződés körül. Ha ezekre a részletekre csak két nappal hamarabb fény derült volna, az egész folyamat a szemünk láttára eshetett volna szét. De ez nem történt meg, és most itt vagyunk, megértük ezt is, Rick. Ahogy mondtad, a hír igaz, bármilyen hihetetlen is. Még néhány óra, és a világ örökre meg fog változni.
– Ami soha nem történt volna meg a Szovjetunió példátlan együttműködési készsége nélkül, amiért a köszönet Andrej Narmonov elnököt illeti. De mi a véleményed a vallási felekezetek engedményeiről, Dick?
– Egyszerűen hihetetlen. A Közel-Keleten a bibliai idők óta dúlnak vallási háborúk, gyakorlatilag szünet nélkül. De talán éppen itt lenne illő megjegyezni, hogy a vallási megbékélésre építő szerződés atyja nem más, mint a néhai dr. Charles Alden, az az ember, akiről néhány héttel ezelőtt még egészen más okokból cikkezett a sajtó. Milyen kegyetlen a sorstól, hogy éppen ő az, aki nem érhette meg ezt a napot, amikor látomása valóra válik. Őszintén remélem, hogy ennek ellenére az utókor nem fogja elfelejteni, hogy dr. Charles Aldennek, a Yale Egyetem egykori professzorának köszönhetjük ezt a csodát. – Az exnagykövet szintén a Yale-en végzett, ugyanabban az évfolyamban, mint Charlie Alden.
– És a többiek? – kérdezte a műsorvezető.
– Egy ekkora horderejű kezdeményezésnél mindig rengeteg ember működik közre. A vatikáni szerződés többek között Talbot külügyminiszter műve is, és ne feledkezzünk meg Scott Adlerről, a helyetteséről sem, aki egy briliáns diplomata. Ugyanakkor Fowler elnök volt az, aki jóváhagyta ezt a kezdeményezést, aki minden tekintélyét és hatalmát latba vetette, hogy valóra válhasson Charlie nagyszerű látomása. Nem volt még egy olyan elnök, akiben kellő bátorság és eltökéltség lett volna ahhoz, hogy egy ilyen bizonytalan kimenetelű ügyet fel merjen vállalni. Elképzelni is rossz, mi lenne, ha kudarcot vallottak volna, de Fowler elnöknek sikerült. Nagy nap ez az amerikai diplomácia számára, hatalmas előrelépés a kelet-nyugati barátság megerősítésében, és talán az egyik legdicsőségesebb pillanata az emberiség történetének.
– Én se mondhattam volna szebben, Dick. És mi a helyzet a szenátussal, amelynek még jóvá kell hagynia a vatikáni szerződést, valamint a kétoldali izraeli-amerikai védelmi szerződést?
A szakértő jóindulatúan elmosolyodott.
– Olyan gyorsan jóvá fogják hagyni őket, hogy a tintának nem lesz ideje megszáradni a szerződéseken. Az egyetlen hátráltató tényező a szenátoraink bőbeszédűsége lehet.
– De az amerikai csapatok állomásoztatásának a költsége...
– A katonáinknak az a dolguk, Rick, hogy őrködjenek a béke felett. Ezért tartunk fenn ekkora hadsereget, és Amerika bármekkora anyagi áldozatra hajlandó érte. Mert ez nem áldozatot jelent az adófizető számára, hanem megtiszteltetést. Erről szól Amerika, Rick. Hát persze, hogy meg fogjuk csinálni!
– Nos – fordult az egyes kamera felé Rick –, két és fél óra múlva újra jelentkezni fogunk az aláírási ceremónia élő közvetítésével. Most visszaadjuk a szót New Yorknak. Rick Cousinst hallották a Vatikánból.

 

– A szemetek! – sziszegte Ryan. A tévé felébresztette a feleségét, így ő is mindent hallott.
– Hát... ez tényleg nem volt szép tőlük. Meg se említették a nevedet.
– Ez van, szivi. – Egyvalamiben azért egyetértett velük. Charlie Alden tényleg nem érdemelte volna meg, hogy eltűnjön a süllyesztőben. Egyébként pedig az idő és a történelem úgyis mindent megold. Az igazi játékosok már tudják az igazat, és ő is tudja, a többiek pedig nem számítanak. Már megszokta, hogy mindig a háttérben marad, hogy olyan dolgokat művel, amiről mások nem tudnak és nem tudhatnak. A feleségére mosolygott.
Cathy is tudta. Néhány hónappal ezelőtt hallotta a férjét magában beszélni. Jack nem tudott róla, de borotválkozás közben mindig motyogott. Arról sem tudott, hogy bár Cathy nem kelt fel reggelente, sőt még a szemét sem nyitotta ki, amikor ő elment otthonról, sosem mulasztotta el legalább gondolatban az ajtóig kísérni. Jobb volt így, mert ha felkelt, úgyis csak nyafogott a kevés együtt töltött idő miatt. Most itt lett volna az alkalom, hogy azt mondja neki: látod, hát érdemes ezekért annyira kihajtanod magad? De inkább hallgatott.
Ez nem volt fair, gondolta Caroline Muller Ryan szemészorvos. Jack ötlete volt, legalábbis részben. De vajon hány egyéb ügye van még, amiről nem tud? Ritkán tette fel magának ezt a kérdést, mert úgyse volt sok értelme ezen rágódni, de nem tehetett úgy, mintha Jack rémálmai nem léteztek volna, az ivásról nem is beszélve. Mintha valami bántotta volna. De mi? Milyen terhet cipelt magával, amit nem oszthatott meg vele? Milyen bűnt követett el a férje?
Bűnt? De hát egyáltalán hogy juthatott eszébe ilyesmi?

 

Háromórányi küzdelem után a szerelőnyílás ajtaja megadta magát. Ghosn elvesztett ugyan egy vágókorongot, de az önbecsülését megvédte: segítség nélkül birkózott meg a feladattal. Már csak egy ügyes mozdulat kellett egy feszítővassal, és szabad volt az út a valami belsejébe. A mérnök a nyílás fölé irányította teleszkópos asztali lámpája fényét.
Ugyanaz a masszív fémháló tárult eléje, amit már az öreg kertjében, a hátulsó szerelőlyukon át is látott. A rostély belsejébe egy henger alakú tartály volt rögzítve vastag csavarokkal. Ghosn egy elemlámpával oldalról is megvilágította a hengert. Drótokat látott, mindegyik a hengerhez volt csatlakoztatva. Egy elektronikus alkatrész szélét is megpillantotta. Ez lehet a rádióadó, gondolta. Aha! Tehát mégis egy... de miért alumíniumburkolatban? Most már biztos volt benne, hogy valami nem stimmel ezzel az izével. Valami nagyon nem stimmel. De mi? A henger oldalán héber jelek voltak, de nem ismerte elég jól ezt a másik sémi nyelvet, így semmit nem mondtak neki. Úgy tűnt, a keret nemcsak rögzítésre szolgál, hanem arra is, hogy ütközésnél megvédje a hengert. Tervezői kiváló munkát végeztek, mert bár a rostély elgörbült, a henger sértetlen maradt. Bármi is volt a belsejében, érzékeny szerkezet lehetett, ha ennyire vigyáztak rá. És mi lehetne érzékenyebb, mint egy kényes műszer? Tehát mégis valamilyen zavaróberendezés lenne? Nos, ha ki akarja deríteni, ahhoz előbb ki kell szerelnie. Keresett egy megfelelő méretű csavarkulcsot, és nekilátott eltávolítani a hengert rögzítő csavarokat.

 

Fowler egy tizenhatodik századbeli székből figyelte a protokoll-tisztek fejvesztett rohangálását. Az átlagember azt hiszi, hogy az efféle ceremóniák simán zajlanak, egy profi személyzettel a háttérben. Ez így is van, gondolta Fowler, ha a személyzet elég időt kap a felkészülésre – mondjuk néhány hónapot. Ezúttal azonban csak néhány napjuk volt rá, így a tucatnyi protokolltisztnek még arra sem volt ideje, hogy eldöntsék, melyikük legyen a főnök. Amint az a Fowler szeme előtt zajló eseményekből kiderült, a svájci és az orosz protokolltiszt volt a leghiggadtabb. Ők hamar egyetértésre jutottak, szövetséget kötöttek, majd a többiek elé tárták tervüket, amelyet aztán közös erővel meg is valósítottak. Mint egy jól irányított focicsapat, mosolyodott el az amerikai elnök. A Vatikán protokollfőnöke túl öreg volt erre a munkára. A pasas – püspök lehetett, vagy talán bíboros – jócskán túl járhatott a hatvanon, és annyira izgult a nagy esemény miatt, hogy Fowler már-már attól tartott, szívrohamot kap. Aztán az orosz félrehívta, váltott vele néhány szót, kezet fogtak, s a társaság mozgásba lendült. Fowler elhatározta, hogy ha alkalma adódik rá, megkérdezi az orosz nevét. Nagyon profi volt a fickó.
Végül – alig öt perccel később, ami csoda volt – az állam- és egyházfőket felállították és felsorakoztatták. Hanyag kézfogások következtek, majd elhangzott néhány vicc is, amit az illusztris vendégek, tolmácsok hiányában, kézzel-lábbal igyekeztek előadni a többieknek. A szaúdi király meglehetősen morcosnak tűnt. Talán a késlekedés miatt, talán azért, mert már több halálos fenyegetést is kapott, bár nem úgy nézett ki, mint aki megijedt tőlük. Lehet, hogy nincs valami jó humorérzéke, gondolta Fowler, de az kétségtelen, hogy van benne tartás, és a címéhez nélkülözhetetlen méltóság sem hiányzik belőle. Ő volt az első, aki igent mondott a javaslatra, mindössze két órával azután, hogy Ryan elé tárta azt. Ez azért nem is olyan rossz, nem igaz? Ryannek Charlie Alden helyett kellett beugrania, teljesen váratlanul, mégis olyan ügyesen tárgyalt, mintha hetekig készült volna rá. Ő is és Scott is remek munkát végeztek. Nem lett volna szabad megfeledkezni róluk, de hát ilyenek a játékszabályok. Ha nemzetközi elismerésre vágynak, legközelebb ők is induljanak az elnökválasztáson...
Két libériás svájci testőr kitárta a hatalmas bronzajtókat. Giovanni D'Antonio testes alakja bukkant fel, tévélámpák glóriájától övezve. Fowler alig tudta magába fojtani a röhögést.
A ceremónia kezdetét vette.

 

Akárki is építette ezt a szerkezetet, merengett Ghosn, nagyon meg akarta óvni a belsejét. Éppen ez volt benne a különös. Az izraeliek precíz, hatékony és takarékos mérnökökkel dolgoztattak. Mindig pontosan annyi anyagot használtak fel, amennyire szükség volt, se többet, se kevesebbet. Még az egyedileg készített eszközeik is gondos tervezésről és kivitelezésről tanúskodtak. De ez... ezt aztán jócskán túlbiztosították, és látszott rajta, hogy kevés időt kaptak a megtervezésére és az összeszerelésére. Mondhatni, egy durva alkotmány volt. Ghosn persze nem bánta, így legalább nem jutott idejük, hogy különféle önmegsemmisítőket dugdossanak el benne, ami jelentősen megkönnyítette a munkáját. Öt hónappal ezelőtt egy ilyen alrendszer kis híján megölte, de most nem kellett ilyen veszélyektől tartania. A hengert tartó csavarok beszorultak, de nem torzultak el, így csak egy megfelelő méretű csavarkulcs kérdése volt az eltávolításuk. Ghosn csavarlazító olajat spriccelt rájuk, aztán várt egy negyedórát – közben elszívott két cigarettát –, és ráillesztette a csavarkulcsot az első csavar fejére. Az elején egy kicsit erőlködnie kellett, de végül egész könnyen kijött a csavar. Már csak öt volt hátra.

 

A délután hosszúnak ígérkezett. Először a beszédek következtek. A pápa kezdte – mint házigazda –, egy meglepően visszafogott szónoklattal, mely a Szentírás tanításaira hivatkozva a jelenlévők vallásai közti hasonlóságokat ecsetelte. Vendégei tolmácsgép közvetítésével hallgathatták a szinkronfordítást, ami merőben felesleges volt, hiszen mindannyian megkapták a beszédek lefordított, szöveges változatát is. Különben se érdekelt senkit, mit mondanak a többiek – mert az asztal körül ülők, így vagy úgy, mind politikusok voltak, és a politikust nem érdeklik más ember szavai, még ha az illető pápa vagy államfő is. Fowler volt a legnyűgösebb. Őt sorsolták ki utolsónak, és addig még másfél órát kellett végigszenvednie. Ha legalább ásítozni lehetett volna!

 

Újabb háromnegyed óráig vesződött, de végre az összes csavar engedett. Hosszú, vaskos, korrózióálló csavarok voltak. Ezt az izét arra tervezték, hogy jó állapotban maradjon, állapította meg Ghosn, de ennek csak örülhetett. Gyűlölt rozsdás csavarorsókkal és -anyákkal vesződni. Jöhetett a henger. Megint ellenőrizte, nincs-e mégis elrejtve valahová egy önmegsemmisítő szerkezet – ebben a szakmában nem lehetett elég óvatos az ember –, aztán körbetapogatta a hengert. Csak a rádióadó volt rákötve; bár látott még három csatlakozást, de mindegyik üresen árválkodott. Az eltorzult fémrostély még mindig szilárdan tartotta a hengert, de ez már nem jelenthetett akadályt.

 

Andrej Iljics Narmonov nem vesztegette a szót. Beszéde rövid volt, de hatásos. Fowler biztos volt benne, hogy a kommentátorok ódákat fognak zengeni az orosz intelligenciájáról és szerénységéről.

 

Ghosn talált egy akasztót a hengeren; Allahnak hála, az izraeliek se szerették feleslegesen pazarolni az energiájukat. Maga a burkolat jóval könnyebb volt, mint arra számított, és a henger magával emelte az egész szerkezetet. Ghosn befecskendezett még egy adag olajat a henger és a rostély közé, s várta, hogy a gravitáció felülkerekedjen a súrlódási erőn. Néhány percnyi tétlen topogás után aztán elunta a dolgot, és fogott egy feszítővasat. Óvatosan feszegette a rostélyt, nehogy kárt tegyen a hengerben, de így sem telt bele sok idő, s a fém sikítva megadta magát. A henger kicsúszott a helyéről, az alumíniumköpeny pedig hangos döndüléssel a földre zuhant.
A henger zöldre volt festve, és ugyanúgy egy szerelőajtón keresztül lehetett a belsejéhez férni, mint a külső burkolat esetében. Ghosnnak már csak négy csavart kellett eltávolítania, hogy végre megtudja, mi van a birtokukban. A csavarokat jól meghúzták, de engedtek a csavarkulcsnak. Ghosn lázasan dolgozott, mint mindig, amikor közel járt a megoldáshoz. A józan esze azt súgta, hogy vegyen vissza a tempóból, de képtelen volt úrrá lenni az izgatottságán.

 

Végre ő következett.
Fowler egy barna, bőrborítású mappával a kezében a pulpitushoz lépett. Az inge bádogkeményre volt merevítve, és már kikezdte a bőrt a nyakán, de ez most jelentéktelen aprósággá zsugorodott. Ez volt a pillanat, a nagy pillanat, amire egész életében készült. Belenézett a kamerába, majd a partnereire irányította derűs tekintetét.
– Szentatyám, felség, elnök úr, miniszterelnök úr és excellenciás uraim! Embertársaim, minden népe ennek az agyontépázott, gyönyörű bolygónak! Egybegyűltünk ebben az ősi városban, mely háromezer éve tanúja háborúknak és békének, s mely egykor a világ egyik vezető civilizációjának volt bölcsője, ma pedig az egyik vallás központja. Mindannyian messziről érkeztünk, hegyeken, sivatagokon és tengereken túlról, de ellentétben sok hívatlan látogatóval, mi a béke nevében jöttünk. Ugyanaz a cél vezetett minket ide: a vágy, hogy véget vessünk a háborúnak és a szenvedésnek, hogy a béke áldását hozzuk a világnak arra a szegletére, ahonnan mindannyiunk hite származik. – Csak annyi ideig vette le tekintetét a közönségéről, amíg lapozott. Tudta, hogyan kell hatásos beszédet tartani: harminc éven át gyakorolta. Most is olyan meggyőzően, olyan magabiztosan beszélt, mintha egy esküdtszéket kellett volna meggyőznie. Lassan, megfontoltan ejtette ki a szavakat, „Jégember” imázsát meghazudtolva nemcsak mély mondanivalóval, hanem érzelemmel is megtöltve őket. – Ennek a városnak, Vatikán államnak az a rendeltetése, hogy Isten és az ember békéjét szolgálja. Ma, ezen a különlegesen szép napon elmondhatjuk, hogy ennek a feladatának maradéktalanul eleget tett. Mert ma, embertársaim, ma valóra váltunk egy álmot. Csak töredékét annak, amiről ennek a világnak minden fia és lánya álmodik, de ki mondja, hogy itt meg kell állnunk? Most, hogy már tudjuk, van erőnk felülkerekedni félelmeinken, van erőnk úrrá lenni kicsinyességünkön és egymás iránti bizalmatlanságunkon, a béke felé fordítjuk orcáinkat. Engem ért az a megtiszteltetés, hölgyeim és uraim, hogy bejelentsek önöknek egy békeszerződést, mely örökre véget vet minden ellenségeskedésnek a világnak azon a táján, mely mindannyiunk számára olyan sokat jelent. Ez a szerződés elismeri minden egyes, a térségben élő férfi és nő szabadsághoz, biztonsághoz és szabad vallásgyakorláshoz való jogát, abból a megfontolásból kiindulva, hogy mi mindannyian Isten teremtményei vagyunk, hogy mindannyian egyenlőnek születtünk, és mindannyian egyformák vagyunk az Ő szemében...

 

A fedél lejött. Ghosn behunyta a szemét, és elrebegett egy gyors imát. Hosszú órák óta dolgozott, még az ebédet is kihagyta, de végre eljött a pillanat. Letette a fedelet, a csavarokat pedig gondosan a homorú felületre rakta, nehogy eltűnjenek. A hengeren belül, nagy ámulatára, egy újabb, műanyag szigetelést talált. Nagyon érzékeny műszer lehet, gondolta, és nagyon értékes, hogy ennyire védik. Óvatosan megérintette a szigetelést. Nem tartalmazott védőgázt. Egy szikével metszést ejtett rajta, és félrehajtotta. Elég volt egy pillantást vetnie a henger tartalmára, hogy jeges rémület markolja meg a szívét. Egy sárgásszürke, az élesztőhöz hasonló anyagból gyúrt labda volt előtte.
Egy bomba.
Vagy legalábbis egy önmegsemmisítő szerkezet. Ráadásul nem is akármilyen. Ötvenkilónyi nagy erejű robbanóanyag...
Elhátrált a szerkezettől, és lerogyott egy székre. Remegő kézzel előkotort egy cigarettát a zsebéből, de csak harmadik nekifutásra sikerült rágyújtania. Nyugodj meg, parancsolta önmagának. Még nem öltek meg. Eltaposta a cigarettát, és visszament a hengerhez. A rádióadó drótja még rá volt kötve, de más nem. A másik három csatlakozó üres volt.
Mit tudok erről a szerkezetről?
Rádió adó-vevő, vastag burkolat, szerelőnyílás, robbanótöltet a rádióhoz kötve...
Közelebb hajolt a tárgyhoz. A labda tele volt tűzdelve gyújtószerkezetekkel. Szabályos, szimmetrikus elrendezésben. A drótok mindegyikből a...
Lehetetlen. Nem, ez nem lehet igaz!
Ghosn egyenként kihúzta a detonátorokat, leválasztotta őket a vezetékeikről, és egy pokrócra helyezte valamennyit. Lassan, megfontoltan dolgozott, mert a detonátorok a legvirgoncabb jószágok, amit ember alkotott. A nagy erejű robbanószer ezzel szemben olyan biztonságos, hogy akár le is téphetsz belőle egy darabot, és meggyújthatod, hogy teát főzz rajta. Ghosn feldarabolta a töltetet a szikével.

 

– Egy ősi legenda szerint élt egyszer egy Pandora nevű asszony, akire rábíztak egy dobozt. Azt mondták, nem szabad kinyitnia, de a balga nem tudott ellenállni a kísértésnek, és felnyitotta a doboz tetejét, a világra szabadítva a gyűlölködés és a háború démonait. Egyedül a remény maradt a dobozban, annak aljához lapulva. Sok gyűlölködésben és háborúban volt részünk, de most végre a remény is megadatik nekünk. Hosszú, keserves, vérrel átitatott út vezetett idáig, de felfelé vezető út volt, mert ezen a napon végre visszagyömöszölhetjük a gyűlöletet és a háborúskodást a dobozba. Megtartjuk viszont a reményt, Pandora egyetlen, de annál fontosabb ajándékát, megtartjuk és megőrizzük az egész emberiség számára. Ma, hölgyeim és uraim, az emberiség leghőbb álma fog megvalósulni!
Az elnök barátságosan a kamerákba mosolygott, majd a többiek lelkes tapsától kísérve visszament a helyére. Ideje volt aláírni a szerződést. Fowler, utolsó lévén a beszélők sorában, elsőként írhatta alá a dokumentumot. Csak egy pillanat volt az egész, de J. Robert Fowler örökre beírta magát a világ történelmébe.

 

Ghosn türelmetlenül tépkedte le a tömböket a labdáról. Tudta, hogy óvatlan és könnyelmű, de nem érdekelte. Végre tudta, mit tart a kezében, de annyira hihetetlennek tűnt számára, hogy minél hamarabb bizonyosságot kellett szereznie róla.
És ott volt. Egy fényes, nikkelbevonatú fémgömb, a drúz kertjében eltöltött évtizedek ellenére tökéletes állapotban. Nem volt nagy – alig valamivel volt nagyobb, mint egy játék labda –, de a méret még sosem volt olyan megtévesztő, mint ezúttal. Ghosn, kíváncsian, mint egy kisgyermek, megérintette a felületét. Meleg volt.
– Allah akbar! – motyogta az izgalomtól reszketve.

 

 

9.
Döntések

– Ez elég érdekesen hangzik.
– Soha vissza nem térő alkalom – bólintott Ryan.
– Mennyire megbízható? – kérdezte Cabot.
Ryan elmosolyodott.
– Az örök kérdés, uram. A mi szakmánkban semmiben nem lehetünk biztosak. Ez egy olyan játék, amelynek nincsenek szabályai, és ahol soha nem hirdetnek eredményt. Mindenesetre ez nemcsak egy egyszerű disszidálás. – A férfit Oleg Jurijevics Ljalinnak hívták, bár ezt Cabot még nem tudta, és KGB „illegálisként”, azaz a diplomáciai mentesség védelme nélkül, egy szovjet vállalat képviselőjeként, „Bogáncs” fedőnév alatt végzett kémtevékenységet Japánban. – Ez a fickó egy vérbeli kém. Nagyobb és hatékonyabb hálózatot működtet, mint a KGB tokiói rezidense, és még a japán kormányon belül is van forrása.
– És?
– És felajánlotta nekünk a hálózatát.
– És ez tényleg olyan jó lenne nekünk, mint kezdi elhitetni velem? – merengett hangosan Cabot.
– Ki tudja, mikor lesz még egy ilyen lehetőségünk? Japán egyébként is szűz terület számunkra. Kevés japánul beszélő emberünk van, még fordítónk sincs elég, hogy ne menjünk messzire, és az erőink javát eddig más területekre kellett koncentrálnunk. Ha saját hálózatot akarnánk kiépíteni, az hosszú évekbe telne. Az oroszok viszont már a bolsevizmus kezdete óta működnek odaát. Az ok nyilvánvaló: a japánok és az oroszok hosszú időn át háborúskodtak egymással, így az oroszok már azelőtt is nagy hangsúlyt fektettek a japánok elleni kémkedésre, hogy azok technológiája érdekessé vált volna számukra.
– De amit kér érte...
– A pénz? Ugyan! Mi az ahhoz képest, amennyit ezzel nyerhet az ország?
– Havi egymillió dollár? – tiltakozott Cabot. Adómentesen! Ryannek sikerült megőriznie komolyságát, de hajszálon múlt, hogy nem röhögte el magát.
– Nem mondom, hogy nem kapzsi a pasas, de mennyi is volt legutóbb a deficitünk a japánokkal folytatott kereskedelemben? Az emberünk tálcán kínálja nekünk a megoldást. Még azt se mondhatjuk, hogy ezzel kárt okozunk újdonsült szovjet barátainknak, hiszen semmi olyat nem fogunk kapni tőle, amit ők is ne kapnának meg. Azért pedig igazán nem neheztelhet rá senki, hogy nem Moszkvába akar visszavonulni. Majdnem tizenegy éve él Japánban. Hozzászokott a jóléthez. Szereti a jó autókat, a jó minőségű elektronikai cuccokat; nem szeret viszont sorban állni krumpliért meg kenyérért, ami azt hiszem, érthető. Egyedül a japánok mentalitásával nincs kibékülve, de minket, amerikaiakat nagyon csíp. Éppen ezért szeretne létrehozni nálunk egy elit hírügynökséget. Erre kell neki a pénz.
– Vagyis hozzuk neki létre mi...
– Megéri. A tőle kapott információk dollármilliárdokat érhetnek a kereskedelmi tárgyalásokon. Nézze, igazgató úr, én egy időben tőzsdei alkuszként dolgoztam. Ebből szereztem a pénzemet. Ilyen befektetési lehetőség tíz évben egyszer ha adódik. A műveleti igazgatóság vezetője csak az ön engedélyére vár. Én is azt mondom, csapjunk bele. Őrültség lenne nemet mondani a pasasnak. A bemutatkozó anyag... olvasta már, uram?
Az anyag a legutóbbi kormányülés utolsó tíz percét tartalmazta, az utolsó szóig, az utolsó sóhajig. Ha másra nem, hát pszichológiai elemzésre kiváló volt. A kormányülés hangulata sok mindent elárulhatott az amerikai elemzőknek arról, hogyan gondolkodnak a japán kormánytagok, és hogyan hozza meg döntéseit a testület. Erről több feltételezés is született, de nem voltak konkrétumok, amikkel igazolni tudták volna őket.
– Rendkívül tanulságos volt, különösen az, amit az elnökről mondtak – mosolyodott el Cabot. – Ezt a részt nem továbbítottam neki. Nem akartam elrontani a jó hangulatát. Rendben, a művelet engedélyezve, Jack. Hogy megy ez nálunk?
– Az emberünk fedőneve „Mushashi” lesz. Ez egyébként egy híres japán kardforgató neve. A művelet neve „Niitaka”. Japán neveket fogunk használni – magyarázta Jack a szakmában még új Cabotnak –, hogy ha veszélybe kerülne a művelet, úgy tűnjön, mintha a forrásunk japán lenne, és nem orosz. A valódi nevek ezen az épületen belül maradnak. A többi résztvevő számára számítógép generálta neveket fogunk használni, amiket havonta megváltoztatunk.
– És mi a valódi neve az illetőnek?
– Önnek kell eldöntenie, uram, hogy valóban tudni akarja-e. Természetesen joga van tudni. Szándékosan nem árultam még el, hogy előbb képet alkothasson magának az ügyről. A hírszerzési műveletek egyik alapelve az, hogy minél kevesebben tudnak valamiről, annál kisebb az esélye annak, hogy illetéktelenek fülébe juthat az információ. Greer altengernagy azt mondogatta, hogy a kudarc mértéke a részletekbe beavatott emberek számának a négyzetével arányos. Ön dönt, uram.
Cabot bólintott. Az okfejtés világos volt, de időre volt szüksége, hogy döntésre jusson.
– Maga kedvelte Greert, nem igaz? – kérdezte, hogy ezzel is időt adjon magának.
– Apámként szerettem, uram. Miután apám meghalt abban a repülőszerencsétlenségben, a tengernagy úgyszólván örökbe fogadott.
– Vagy inkább én fogadtam őt örökbe, tette hozzá gondolatban Ryan.
– Ami „Mushashi”-t illeti, nem kell most válaszolnia, uram. Előbb gondolja át.
– És ha a Fehér Ház tudni akarja a részleteket? – kérdezte Cabot.
– Nézze, uram, az emberünk ugyan közvetlenül nem okoz károkat a hazájának azzal, hogy rendelkezésünkre bocsátja a hálózatát, de jogilag ettől még hazaáruló. Narmonov rendes fickó meg minden, de ne feledjük, hogy a szovjetek már negyven embert végeztek ki kémkedés miatt. Köztük voltak „Kürtőkalap” és „Napszámos” nevű ügynökeink is, továbbá egy Tolkacsev nevű személy, aki szintén nekünk dolgozott. És ki tudja, hányan voltak még, akikről nem tudunk... Megpróbáltuk kicserélni őket, de az oroszok szóba sem álltak velünk. Kivégezték őket, mielőtt még tárgyalni kezdhettünk volna az ügyletről. A Szovjetunióban meglehetősen gyors lefolyásúak ezek a perek. A helyzet az, hogy ha az emberünk megégeti magát, nagy valószínűséggel tarkólövést fog kapni, glasznoszty ide vagy oda. Ezért vesszük olyan komolyan ügynökeink kilétének védelmét. És még valami.
– Hallgatom.
– „Mushashi” csak személyesen hajlandó átadni a jelentéseit. Ha nem megyünk bele, akkor nincs üzlet. Nem is lenne ezzel gond. Megoldható, és nekünk tökéletesen megfelel.
– De akkor...
– Ami aggaszt, az az, hogy nem bízik meg a kommunikációs csatornáinkban. Ez eléggé ijesztő.
– Úgy gondolja...
– Nem tudom. Az utóbbi néhány évben nem sok sikerrel igyekeztünk megfejteni az oroszok kódjait. Az NSA [25] feltételezése szerint az oroszoknak ugyanez a gondjuk a miénkkel, amire én azért nem vennék mérget. Már eddig is kaptunk utalásokat arra, hogy a kommunikációs csatornáink nem teljesen biztonságosak, de ilyen fentről még sohasem. Azt hiszem, nem ártana komolyan vennünk a figyelmeztetést.
– Mennyire veszélyeztetheti ez a működésünket?
– Abszolút – felelte szépítés nélkül Jack. – Több kommunikációs rendszerünk is van, nyilvánvaló okokból. Itt van nekünk a Mercury, néhány emelettel lejjebb. A kormányzat többi része túlnyomórészt az NSA rendszerét használja; Walker és Pelton már régen kompromittálták a sajátjukat. Igaz, Olson tábornok odaát Fort Meade-ben azt állítja, hogy azóta túljutottak ezen, de gazdasági okokból még mindig nem indították el a TAPDANCE programot, amellyel olyan régóta kísérleteznek. Amit tehetünk: figyelmeztethetjük az NSA-t, bár biztos vagyok benne, hogy a fülük botját sem fogják mozdítani, és átvizsgáltatjuk a Mercuryt. – Ez utóbbi a CIA saját kommunikációs központja volt, saját rejtjelezési rendszerrel.
– Az rengeteg pénz – komorodott el Cabot. – Ennyi költségvetési gond mellett...
– Feleannyiba se kerül, mint amennyi kárt okozhat a rendszer kompromittálása. Semmi nem lehet olyan fontos, uram, mint az, hogy a kommunikációs csatornáink biztonságosak legyenek. E nélkül fabatkát sem ér az egész tevékenységünk. Ehhez kapcsolódik, hogy nemrégen sikerült kifejlesztenünk egy saját, úgymond „egyszer felhasználható” rendszert. Csak az engedélyre és a pénzre várunk, hogy beüzemelhessük.
– Meséljen róla! Erről engem még senki nem tájékoztatott.
– Ez lényegében a saját TAPDANCE verziónk. Lényege az, hogy egyszer felhasználható kulcsokat használ, melyeket CD-ROM-on tárolunk. A kulcsokat atmoszferikus rádiózajból generáljuk, amit egy újabb, később vett rádiózajjal keverünk meg. A rejtjelezést végző számítógépprogram valós időben lemezre írja a kulcsot. Az év minden napján külön lézerlemezt használunk. Minden lemezből csupán két pélDany létezik, az egyik itt, a Mercurynál, a másik pedig a felhasználónál. A lézerolvasó olvasás közben azonnal meg is semmisíti a kiolvasott adatot egy felturbózott lézernyaláb segítségével. Ha a lemezt elhasználták, vagy a nap véget ért, a lemez egy mikrohullámú sütőben végzi. Elég két percig „melegíteni”, és többé az atyaúristen se tudja beolvasni. A rendszer szuperbiztonságos, ami azt jelenti, hogy csupán három fázisban kompromittálható: először is a lemezek gyártásakor, másodszor a tárolási helyen, harmadszor pedig a felhasználói végen. Ez azonban bármilyen rendszerre igaz. Az egyetlen hátránya az, hogy fel kellene vennünk még legalább húsz technikust. Ez jelenti egyben a legnagyobb kiadást. A terepmunkát végző ügynökök, akiket megkérdeztünk, szívesen használnák a rendszert, mert mint mondják, felhasználóbarát.
– Mennyibe kerülne elindítani a programot?
– Ötvenmillióba. Bővíteni kellene a Mercury kapacitását, és létre kellene hozni egy gyártórészleget. A hely megvan hozzá, de a gépek sokba kerülnek. Ha megkaptuk a pénzt és jóváhagyást, három hónap alatt beüzemelhetjük a rendszert.
– Értem. Sikerült meggyőznie, de attól tartok, nem lesz rá keret.
– Ha megengedi, uram, beszélnék Mr. Trenttel.
– Hm. – Cabot az asztallapra szegezte tekintetét. – Jól van. Beszéljen vele, de legyen körültekintő. Ha az elnök hazatért, én is beszélek vele. „Mushashi”-t pedig magára bízom. Ki tud még róla rajtunk kívül?
– A műveleti igazgató, a tokiói állomásunk vezetője és az összekötő tiszt. – A műveleti igazgatót, Harry Wrent annak idején Cabot jelölte ki. Egy évvel ezelőtt Jack még hibának tartotta a döntést, de Wren jól végezte a munkáját. A helyetteseit is jól választotta meg: Ed és Mary Pat Foley legendás ügynökök voltak – Ryan kettejük valamelyikét szerette volna műveleti igazgatónak, de hogy melyiket, azt máig sem tudta eldönteni. Ed volt a szervező, Mary Pat pedig a cowboy tagja a legjobb férj-feleség párosnak, amelyet az ügynökség valaha is alkalmazott. Ha Mary Patből igazgatót csináltak volna, az unikum lett volna a hírszerzés történetében, és minden bizonnyal megért volna néhány szavazatot. Mary Pat terhes volt a harmadik gyermekükkel, de ez nem lassította volna le munkájában a Szuper-görlt. Az ügynökségnek saját napközije volt, szökésbiztos ajtókkal, állig felfegyverzett őrséggel és a legklasszabb játékokkal, amelyeket Jacknek valaha is alkalma volt kipróbálni.
– Jól hangzik, Jack. Már sajnálom, hogy elküldtem azt a faxot az elnöknek. Várnom kellett volna.
– Semmi gond, uram. Az információ alaposan át volt kozmetikázva.
– Tájékoztasson, ha beszélt Trenttel a támogatásról.
– Igen, uram. – Jack mosolyogva ment ki az irodából. Egészen jól alakultak a dolgok. Ez a Cabot pedig nem is volt olyan szörnyű alak, mint amilyennek mutatta magát.

 

Ghosn leült a műhely egyik sarkába, és órákon át a döngölt padlón heverő fémlabdát bámulta. Közben egyik cigarettát a másik után szívta, és félpercenként megkérdezte magától: vajon mennyire radioaktív? Ha a gömb gamma-sugarakat bocsát ki, akkor már halott. A kérdés tehát az, hogy mennyire radioaktív. Bárcsak többet tudna ezekről a szerkezetekről...
Hosszú évek óta ez volt az első alkalom, hogy a tudománya csütörtököt mondott. Nagy szakértelemre tett szert mind az elektronika, mind a vegyészet területén, de sosem szánt időt az atomfizika és a nukleáris fegyverek tanulmányozására. Mi hasznom lehet belőle? – tette fel a kérdést, valahányszor kezébe került egy ilyen témájú könyv. Biztos volt benne, hogy semmi, így hát tovább szélesítette tudását a gyakorlatban is hasznosítható területeken. A tökélyig kiismerte a mechanikus és elektronikus gyújtókészülékeket, a robbanószereket, és az azokat detektáló szerkezeteket. Ez utóbbi különösen hasznosnak bizonyult, amikor bombát kellett átcsempészni a repülőtéri ellenőrző kapukon.
Hát persze! – csapott a homlokára az ötvenharmadik és az ötvennegyedik cigaretta között. A detektálás! Az izraeliek 1973-ban vesztették el ezt a bombát. Biztosan bevetettek már mindent, amivel feltűnés nélkül keresni lehet, de mégsem találták meg. És miért? Mert a Golán vulkanikus eredetű, és a talaj, amiből a szegény parasztok megpróbálnak élni, bazaltos. A bazaltnak pedig viszonylag magas a háttérsugárzási értéke. A bomba két-három méternyi sziklás talajba volt temetve, és a sugárzása beleveszett a háttérsugárzásba. De ha beleveszett, akkor nem lehet olyan erős.
Biztonságban vagyok! – döbbent rá Ghosn. – Allah legyen áldott!
A válasz azonban rögtön egy újabb kérdést szült.
Ezek szerint ez azt jelenti, hogy nyugodtan babrálhatok vele. Vagyis... De képes lennék rá?
Miért ne?
– Miért ne? – mondta ki hangosan Ghosn. – Miért ne lennék képes rá? Hiszen megvan minden alkatrész. Némelyik sérült, de...
Beletaposta cigarettáját a porba a többi mellé, és felállt. Testét görcsös köhögésroham rázta meg. Tudta, hogy a cigaretta meg fogja ölni – ha nem végeznek vele addig az izraeliek –, de füstölés közben jobban tudott gondolkodni.
Felemelte a gömböt. Mit csináljon vele? Egyelőre félretette egy zugba, és eltakarta egy szerszámládával. Elhagyta a műhelyt, és beült a dzsipjébe. Egy negyedóra múlva már a főhadiszálláson volt.
– Beszélnem kell a parancsnokkal – mondta az őrség főnökének.
– Már visszavonult – felelte az őr. Amióta a parancsnok betegeskedett, az őrök szinte senkit nem engedtek a közelébe.
– Fogadni fog – jelentett ki Ghosn, és beviharzott az őr mellett a házba.
Qati lakosztálya az emeleten volt. Ghosn elhaladt egy másik őr mellett, és benyitott a hálószobába. A szomszédos fürdőszoba felől öklendezés hangja hallatszott.
– Ki az ördög az? – kérdezte egy mogorva hang. – Megmondtam, hogy ne engedj be senkit!
– Ghosn vagyok. Beszélnünk kell.
– Nem várhat? – Qati jelent meg a kivilágított ajtókeretben. Az arca hamuszürke volt. A mondat kérdés volt és nem parancs, ami mindennél többet elárult a parancsnok állapotáról.
– Mutatnom kell neked valamit, barátom – felelte lelkesen Ghosn. Biztos volt benne, hogy a parancsnok jobb kedvre fog derülni, ha megtudja, miről van szó. – Még ma este.
– Annyira fontos? – kérdezte fáradtan Qati.
– Igen.
– Akkor halljuk, miről van szó.
Ghosn megrázta a fejét, és a fülére mutatott.
– Látnod kell. Az izraeli bombában egy újfajta gyújtórendszert találtam. Majdnem megölt. Figyelmeztetnünk kell a kollégáinkat.
– Bomba? Azt hittem... – Qati elhallgatott. – Azt mondod, még ma este?
– Én magam foglak odavinni.
Qati jelleme felülkerekedett testi gyengeségén.
– Rendben. Felöltözöm, és mehetünk. Ghosn lement a ház elé.
– Kimegyünk a parancsnokkal.
– Mohamed! – kiáltotta az őrség főnöke, de Ghosn leintette.
– Hozzám megyünk, a műhelybe. Tiszta a terep, nem kell aggódnotok.
– De...
– Úgy jajveszékelsz, mint egy öregasszony! Ha az izraeliek ennyire szemfülesek lennének, már régen halottak lennénk, a parancsnokkal együtt!
Túl sötét volt, hogy láthassa az őr arckifejezését, de e nélkül is érezte a férfi – egy harcedzett veterán – fortyogó dühét.
– Majd meglátjuk, mit mond a parancsnok!
– Mi a gond? – jött elő az ingét igazgatva Qati.
– Én magam foglak odavinni, parancsnok. Nincs szükségünk kíséretre.
– Jól van, Ibrahim. – Qati beült a dzsipbe. Az őrök tátott szájjal bámulták őket.
Ghosn kihajtott a kapun.
– Mi ez az egész? – kérdezte Qati, amikor már hallótávolságon kívül jártak.
– Kiderült, hogy mégsem zavaróberendezés, hanem bomba.
– Na és? Nem ez az első bomba, amit találtunk. Mi olyan különös benne?
– Egyszerűbb lesz, ha megmutatom – felelte a mérnök. – Ha azután is úgy fogod gondolni, hogy hiába vesztegettem az idődet, akkor nyugodtan véget vethetsz az életemnek.
Qati elmosolyodott. Nem szerette volna szaván fogni Ghosnt. Az út hátralevő része csendben telt. A parancsnok ült és szenvedett. Az új gyógyszerektől azt remélte, hogy meg fogják hozni az étvágyát, de most már annak is örült volna, ha legalább segítettek volna bent tartani azt a keveset, amit le bírt gyűrni a torkán.
Egy negyedórával később Ghosn leparkolta az autót a műhely közelében, és némi kerülővel – a biztonság kedvéért – az épülethez vezette a parancsnokot.
– Nos, miről van szó? – kérdezte türelmetlenül Qati.
– Gyere ide! – Ghosn a rejtekhelyhez vezette, és félrehúzta a ládát. – Íme!
– Mi ez? – Olyan volt, mint egy fényesre suvikszolt ágyúgolyó.
– Plutonium – felelte vigyorogva Ghosn.
A parancsnok megrándult, mintha áramütés érte volna.
– Mi? Ugye nem...
– Nem viccelek, parancsnok. Ez egy atombomba lelke. Egy izraeli atombombáé.
– Lehetetlen! – motyogta Qati.
– Érintsd meg!
A parancsnok lehajolt, és megérintette a rautatóujjával.
– Meleg. Miért?
– Az alfa-részecskék bomlásától. Egy ártalmatlan sugárzásfajta. Ez plutónium, az atombomba robbanótöltete. Egyszerűen nem lehet más.
– Biztos vagy benne?
– Határozottan. Csakis az lehet. – Ghosn a burkolathoz lépett, és felemelt mellőle néhány apró alkatrészt. – Olyanok, mint valami üvegpókok, nem igaz? Krytonkapcsolónak hívják őket. Átkozottul pontosak, márpedig egy bombán belül ekkora precizitásra csak egy esetben lehet szükség. Látod ezeket a robbanószertömböket? Egyesek öt-, mások hatszögletűek, mint a focilabda foltjai. Erre azért van szükség, hogy tökéletes gömböt alkossanak. Mint a páncélököl töltete, csak ez esetben befelé fókuszálva. Feladatuk az, hogy gesztenye nagyságúra zsugorítsák azt a gömböt.
– De hát ez fém! Lehetetlen!
– Nézd, parancsnok, nem tudok annyit ezekről a szerkezetekről, mint amennyit tudnom kellene, de azért tudok róluk egyet s mást. A robbanóanyagnak össze kell nyomnia a gömböt, mint egy gumilabdát. Lehetséges! Láttad, mit képes művelni egy páncélököl a tankkal, nem? Itt annyi robbanóanyag van, hogy száz páncélököl is kitelne belőle. Összeroppantanák a fémet, mintha papírból lenne. Ha összenyomódott, az atomok olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy létrejön a láncreakció. Gondold csak végig: a bomba az októberi háború első napján zuhant az öreg kertjébe. Az izraeliek annyira megrémülhettek a szír támadás erejétől, valamint a szovjet légvédelmi rakéták hatékonyságától, hogy atomcsapást készültek mérni Szíriára. A repülőt azonban lelőtték, és a bomba elveszett. De nem is ez a lényeg, hanem az, Ismael, hogy van egy atombombánk. – Ghosn a szájába biggyesztett egy cigarettát, és rágyújtott.
– És meg tudod...
– Valószínűleg – felelte a mérnök. Qati arca hirtelen kisimult. A fájdalom, ami már egy hónapja gyötörte, egyik percről a másikra eltűnt.
– Allah felénk fordította orcáját.
– Úgy van, parancsnok. De azért óvatosnak kell lennünk, és nagyon alaposan át kell gondolnunk, meg kell terveznünk ezt az egészet.
Qati bólintott.
– Igen. Jól tetted, hogy egyedül engem hoztál ide. Senkiben nem bízhatunk. Ez túl nagy falat ahhoz... Senkiben. – Qati egy pillanatra elhallgatott, aztán az emberére emelte tekintetét. – Miben segítsek? Mire lesz szükséged?
– Először is információra. Könyvekre. És tudod, honnan fogom megszerezni őket?
– Az oroszoktól? Ghosn megrázta a fejét.
– Nem, parancsnok. Izraelből. Ott kell megszereznem őket. Hol másutt?

 

Alan Trent képviselő a Fehér Ház egyik bizottsági termében fogadta Ryant. A helyiséget zárt meghallgatásokra használták, ezért a biztonságiak naponta átkutatták poloskák után. Itt nyugodtan beszélgethettek.
– Hogy bánik magával az élet, Jack? – kérdezte a képviselő.
– Nem panaszkodom, Ál. Az elnöknek mindenesetre jó napja volt.
– Valóban. Ahogyan az egész világnak is. A haza köszönettel tartozik magának, dr. Ryan.
Jack ironikusan elmosolyodott.
– Csak meg ne tudja valaki, rendben? Trent széttárta a kezét.
– Ez egy ilyen játék. De épp magának mondom? Nos... Mi hozta ide ilyen váratlanul?
– Van egy műveletünk. A fedőneve „Niitaka”. – Ryan beavatta az ügy részleteibe a képviselőt.
– Egymillió dollár havonta? Ez minden, amit akar? – nevetett fel Trent.
– Cabot az állat keresgélte, amikor meghallotta.
– Mindig is kedveltem Marcust, de ez még nem változtat a tényen, hogy egy szűkmarkú strici. Ha nem tudná, két megrögzött rizsszemkalapálónk is van a felügyeleti bizottságban, Jack. Nehéz lesz megzabolázni őket egy ilyen fegyverrel a kezükben.
– Három, ha magát is beleszámoljuk, Al. Trent sértődött képet vágott.
– Még hogy nekem valami bajom lenne a japcsikkal? Csak azért, mert valamikor két tévéüzem is volt a körzetemben, és mert a legnagyobb autóalkatrész-gyárból el kellett küldeni a munkások felét? Miért lennék ettől akárcsak egy icipicit is dühös? Inkább lássuk azt a jelentést a kormányülésről!
Ryan Trent elé tette a dossziét.
– Nem másolhatja le őket, nem idézhet belőlük. Ez egy hosszú távú együttműködés lesz, Al, és...
– Hé, Jack! Ha nem emlékezne, nem egy isten háta mögötti csirkefarmról lovagoltam ide. Mi a fene van magával, ember?
– A kimerültség – mentegetőzött Jack.
Mialatt a férfi – pimasz tempóban – a lapokat falta, Ryan az arcát fürkészte, de nem sok eredménnyel. Trent nemcsak profi gyorsolvasó volt, hanem profi politikus is. Higgadt, számító. Beállítottsága szerint a középtől balra helyezkedett el, de soha nem hagyta, hogy az ideológia befolyásolja döntéseit. Az érzelmekkel is hasonlóan bánt: otthon tartotta őket, a hálószoba falai közt.
– Fowler el fog szállni, ha meglátja ezt. Még életemben nem találkoztam ennyire arrogáns emberekkel. Vett már részt kormányülésen, nem? Hallott valaha ilyen beszédet?
– Igen, de akkor politikáról volt szó. Egyébként engem is meglepett a nyelvezetük, de ne feledjük el, hogy egy egészen más kultúráról van szó.
A képviselő felnézett.
– Milyen igaz. Olyan szépen tudnak hajlongani és vigyorogni. Ha előttük állsz... Jézusom, Jack, ez robbanni fog. Ki szervezte be ezt az embert?
– A pasas gyakran megfordult különböző fogadásokon, és a tokiói állomásunk vezetője felfigyelt rá. Néhány hétig megfigyelés alatt tartotta, aztán lépett. Az orosz átadta neki ezt a csomagot és a feltételeit tartalmazó listát.
– Miért éppen „Niitaka” művelet? Ismerős a név, de fogalmam sincs, hogy honnan.
– „Mászd meg a Niitaka hegyet!” Ez volt a művelet kezdetét jelző jelszó, amikor megtámadták Pearl Harbort. Stílusos, nem? Ön itt az egyetlen, képviselő úr, aki tud a mi „Niitaka” műveletünkről. A fedőneveket havonta cserélni fogjuk, hogy megvédjük az embereinket.
– Nagyon helyes – bólintott Trent. – De mi van, ha ez az orosz egy provokátor?
– Ezt is számításba vettük, de nem tartjuk valószínűnek. Ha a KGB erre vetemedne, azzal az összes játékszabályt felrúgná, a jó viszonyról nem is beszélve.
– Várjunk csak! – Trent újra elolvasta az utolsó oldalt. – Mi a fene ez a kommunikációs csatornákkal?
– Gáz – felelte egyszerűen Ryan.
– Ötvenmillió? Biztos benne?
– Ez csak a rendszer elindításához szükséges összeg. Ha beindul, akkor ehhez jön még évi tizenötmillió fenntartási költség.
– Méltányos összeg. Az NSA jóval többet kér az új rendszeréhez. Mikorra kellene?
– A múlt hétre jó lenne, uram.
– Rendben, meglátom, mit tehetek – ígérte Trent. – Gondolom, „feketén” akarják.
– Feketébben, mint a legsötétebb éjszaka – erősítette meg Ryan.
– A fenébe! Mi van, ha az egész kommunikációs rendszer kompromittálódott?
– Akkor hálát adhatunk Istennek, hogy glasznoszty van – vigyorgott Ryan.
– Tisztában van Marcus a helyzet súlyosságával?
– Elmagyaráztam neki ma reggel. Megértette. Nézze, Ál, lehet, hogy Cabot nem olyan tapasztalt, mint az, akit a helyén szerettünk volna látni, de gyorsan tanul. Voltak már rosszabb főnökeim is.
– Maga túlságosan lojális, Jack. A haditengerészetnél töltött időből maradhatott vissza ez a rossz szokása. Jó igazgató lenne magából.
– De soha nem lesz.
– Meglehet. Újdonsült nemzetbiztonsági tanácsadónőnk nem kedveli túlzottan. Mi a fenével bosszantotta fel ennyire?
– Egyszer nagyon megrángatta a pórázomat, és visszarángattam – magyarázta Ryan. – Fáradt voltam, két hosszú út állt mögöttem, nem tudtam visszafogni magam.
– Tanuljon meg kedvesebb lenni hozzá – javasolta Trent.
– Greer altengernagy is ezt mondta. Trent visszaadta a papírokat Ryannek.
– Nem könnyű, ugye?
– Hát nem.
– Azért csak próbálkozzon. Ez a legjobb, amit tehet. – Bár valószínűleg úgysem fog sikerülni.
– Sajnos.
– Visszatérve a pénzügyeinkre, ennél jobb időpontot nem is választhatott volna. A bizottság le lesz nyűgözve az új művelettől, a rizsszemkalapálók pedig egyenesen eksztázisban lesznek, és elárulom, hogy jó kapcsolataik vannak a költségvetési bizottságnál. Kis szerencsével két hét múlva megkaphatják a pénzt. Nos, köszönöm, hogy eljött.
Ryan elrakta a dossziét, és felállt.
– Önhöz mindig szívesen jövök. Ismét kezet fogott vele.
– Maga jó ember, Ryan. Csak ne lenne ennyire becsületes. Jack elnevette magát.
– Senki sem tökéletes, Ál.
Ryan visszatért Langleybe, hogy biztonságos helyre zárja a „Niitaka”-dokumentumokat, majd Clarkkal autóba ültek, hogy felkeressenek egy Washingtontól negyven percre lévő 7-Eleven áruházat. Rendszeresen, nagyjából kéthetenként megtették ezt.
– Hello, Ryan doki! – üdvözölte Jacket a pénztárgép mögül Carol Zimmer. Odaintette az egyik fiát, hogy vegye át tőle a munkát, és betessékelte Jacket az irodába. Clark addig ellenőrizte az üzlet környékét. Nem Ryan biztonsága miatt aggódott; abban akart biztos lenni, hogy a helyi vagányok még nem felejtették el a leckét, amit ő és Chavez adott nekik a bandafőnök kárára. A három bandatag közül csak az egyik mert a főnök segítségére sietni; Chavez azzal honorálta bátorságát, hogy nem döngölte a földbe. A fickó megúszta kórházi ápolás nélkül. Ez is annak a jele volt, gondolta somolyogva Clark, hogy Chavez kezd felnőni.
– Hogy megy az üzlet? – kérdezte az irodában Jack.
– Huszonhat százalékkal növeltük a bevételt a tavalyi év ugyanezen időszakához képest.
Carol Laoszban született, nem egészen negyven évvel korábban. Az amerikai légierő deszantosai helikopterrel mentették ki egy hegyi erődből, közvetlenül azelőtt, hogy az észak-vietnami hadsereg az amerikaiak utolsó észak-laoszi helyőrségét is lerohanta volna. Akkor tizenhat éves volt, egy Hmong törzsfőnök egyetlen élő gyermeke. Apja az amerikaiak oldalán vesztette életét. A lány később férjhez ment Buck Zimmer őrmesterhez, aki helikopter-balesetben vesztette életét, egy áruló miatt. Itt lépett be a képbe Ryan, aki a kormányzatban eltöltött idő ellenére még nem vesztette el teljesen az üzleti érzékét. Mint kiderült, ennél jobb helyet nem is választhatott volna az üzlet számára. A vállalkozás olyan jól profitált, hogy egyelőre nem is kellett igénybe venniük a tanulmányi alap támogatását. Ehhez járult hozzá a Georgetownban tanuló fiú a jó tanulmányi eredményéért kapott ösztöndíjjal. Volt kiről példát vennie. Mint minden távol-keleti, Carol is fanatikus szorgalommal, fáradhatatlanul képezte magát, az üzletét pedig olyan mechanikus precizitással vezette, hogy abban még egy porosz kiképző őrmester se tudott volna hibát találni. A pénztárpult olyan tiszta volt, hogy Cathy Ryan akár műthetett volna is rajta. Jack elmosolyodott. Laurence Alvin Zimmer Jr. büszke lett volna rá.
Ryan átnézte a könyvelést. A mérlegképes könyvelői engedélye már lejárt, de azért még ki tudott értékelni egy pénztárkönyvet.
– Velünk vacsorázik?
– Szívesen maradnék, Carol, de nem lehet. A fiamnak kisliga-mérkőzése lesz ma este. Egyébként minden rendben? A punkok nem zaklatták?
– Dehogy! Mr. Clark jól rájuk ijesztett!
– Ha visszajönnének, azonnal értesítsen!
– Úgy lesz – ígérte a nő.
– Rendben. Vigyázzanak magukra! – Ryan indulni készült.
– Ryan doki!
– Igen?
– A légierő azt mondja, hogy Buck balesetben halt meg. Én ezt soha nem firtattam, de most mégis megkérdem: tényleg baleset volt?
– Nézze, Carol, Buck kötelességteljesítés közben vesztette életét. Miközben mások életét mentette. Ott voltam, és Clark is ott volt.
– És azok, akik megölték? Azokkal mi lett?
– Már nem kell félnie tőlük – felelte egyértelműen Ryan.
– Köszönöm, Ryan doki. Többé soha nem fogom kérdezni, de tudnom kellett.
– Semmi baj. – Kész csoda volt, hogy ilyen sokáig várt vele.

 

– Itt a szonár – recsegte a fali hangszóró. – Zajforrást azonosítottam, iránya zéró-négy-hét. Kódnév Sierra-5. Egyelőre nincs további információ. Észlelés folyamatban.
– Nagyszerű. – Ricks kapitány visszatért a térképasztalhoz. – Nyomkövető egység, elemezzék az adatokat! – A kapitány a műszerekre pillantott. A sebességük hét csomó volt, az irány három-zéró-három. A kapcsolat tőlük jobbra helyezkedett el, merőlegesen a hajóra.
– Megvan a szög – jelentette a támadóközpont jobb hátsó sarkában berendezett nyomkövető részleg zászlósa. – Most számolja a gép. – Az egész nem tartott tovább két másodpercnél. – Távolságbecslés kész! Egy konvergenciazónában van. Ha a KZ-1-ben, akkor a távolság harmincöt-negyvenötezer yard, ha a KZ-2-ben, akkor ötvenöthatvanegyezer yard.
– Gyerekjáték lesz – jegyezte meg az első tiszt.
– Igaza van, hadnagy. Komputert lekapcsolni – parancsolta Ricks. Wally Claggett hadnagy, a USS Maine „arany” legénységének első tisztje hátrament, és kikapcsolta a gépet.
– A komputerünk elromlott – magyarázta. – Úgy tűnik, órákba fog telni a javítása. Sajnálom, de nélküle kell elboldogulniuk.
– Kösz – mormogta Ken Shaw zászlós a fölé görnyedő szállásmesternek.
– Ne aggódjon, Mr. Shaw – felelte elfojtott hangon az első tiszt. – Majd mi segítünk. Menni fog számítógép nélkül is.
– Csendet a támadóközpontban! – szólt rájuk Ricks kapitány. Tíz perccel később a nyomkövető részleg jelezte, hogy elkészült az elemzéssel.
– Kapitány – jelentett Shaw zászlós –, a Sierra-5-ös kódnevű, feltételezett kapcsolatunk az első konvergenciazónában tartózkodik. Eredő irány dél, sebesség nyolc és tíz csomó között, távolsága nagyjából harminckilencezer yard.
– Gyerünk! Ennél azért többre is képes! – szúrta le a parancsnok.
– Kapitány, itt a szonár. Úgy tűnik, a Sierra-5 egy Akula osztályú támadóhajó, előzetes becslés szerint a hatos számú Akula, a Lunin Admirális. Egy kis türelmet... – néhány másodpercnyi csend – ...úgy tűnik, Sierra-5 irányt változtat. Igen, most már biztos. Felénk fordítja az oldalát.
– Kapitány – mondta az első tiszt –, így maximális lesz a vontatott hidrofonjuk hatékonysága.
– Valóban. Szonár, végezzenek el egy önzajtesztet!
– Értettem, uram, kérem várjon. – Újabb másodpercek. – Csörgésszerű zajt keltünk, valahol a hátsó ballaszttartályok környékén. Eddig nem jelentkezett, uram. Határozottan a far környéke, és határozottan fémes.
– Kapitány – szólalt meg Shaw –, Sierra-5 most ellenkező irányban halad. Délkelet felé, durván egy-három-zéró irányban.
– Lehet, hogy hall minket – morogta Ricks. – Felmegyünk a réteg fölé. Mélységet száz lábra.
– Mélységet száz lábra, értettem – felelte késedelem nélkül a merülőtiszt. – Kormányos, terelőlapátokat öt fokkal felfelé fordítani.
– Vettem, uram. Terelőlapátokat öt fokkal felfelé fordítani. Megtörtént. Terelőlapátok öt fokkal felfelé fordítva, száz láb közeledik.
– Kapitány, itt a szonár. A csörgés megszűnt, amikor emelkedni kezdtünk.
– Mi a fenét jelenthet ez? – nézett a kapitányra az első tiszt.
– Valószínűleg azt, hogy egy nagyeszű hajógyári munkás valamelyik tartályban felejtette a szerszámosládáját. Nem ez lenne az első eset. – Ricks dühös volt, de be kellett látnia, hogy ha helyük van efféle apró malőröknek, akkor jobb, ha ilyen körülmények közt történnek meg. – Ha felértünk a réteg fölé, észak felé fordulunk, és eltűnünk innen.
– Én inkább várnék, uram. Tudjuk, hol a konvergenciazóna. Hagyjuk inkább, hogy kiússzanak belőle, és akkor nyugodtan odébb manőverezhetünk, nem kell attól tartanunk, hogy meghallanak minket.
– Felesleges – legyintett Ricks. – Most, hogy sikerült megszüntetni azt a zajt a farban, nem kell attól tartanunk, hogy hallanak minket. A réteg fölött különben is nagy a háttérzaj, ott már nem kell tartanunk tőlük. Az ő szonárjuk nem egy nagy szám. Biztos vagyok benne, hogy még nem is tudnak a jelenlétünkről. Valamit érzékeltek, de még nem tudják, mi lehet az. Nincs akadálya a manőverezésnek.
– Igen, uram – felelte semleges hangon az első tiszt.
Száz lábnál, jóval a termoklinréteg felett egyenesbe hozták a Maine-t. A hideg mély és a viszonylag melegebb felszíni víz határát alkotó réteg drasztikusan megváltoztatta az akusztikai viszonyokat. Ricks meg volt győződve róla, hogy a réteg alatt tartózkodó Akula most már nem hallhatja őket.
– Itt a szonár. Elvesztettük a Sierra-5-öt.
– Nagyszerű. Kormánylapátot tíz fokkal balra, irány három-öt-zéró.
– Kormánylapátot tíz fokkal balra, irány három-öt-zéró. Uram, a kormánylapát tíz fokkal balra fordítva.
– Nagyszerű. Gépház, sebességet tíz csomóra növelni.
– Itt a gépház, uram. Vettük. Sebességet tíz csomóra növelni. Növeljük a fordulatszámot.
A Maine észak felé fordult, és gyorsulni kezdett. Beletelt néhány percbe, mire a vontatott hidrofon irányba állt, és újra használhatóvá vált. A tengeralattjáró ez idő alatt fél „fülére” süket volt.
– Kapitány, itt a szonár. Megint halljuk azt a zajt a farból!
– Sebességet öt csomóra lassítani!
– Itt a gépház, uram. Sebességet öt csomóra lassítjuk.
– Vettem. Szonár, mi a helyzet a zajjal?
– Nem változott uram. Még mindig halljuk.
– A fenébe! Hadnagy, vigyék le egy csomóra!
Claggett megtette. A kapitány már nem ura a helyzetnek, gondolta. Ez bizony nem jó. Eltelt tíz perc. A zaj csillapodott, de nem szűnt meg.
– Itt a szonár. Váratlan kapcsolat, iránya zéró-egy-öt. Egészen biztos, hogy a Sierra-5 az, uram. Egyenesen felénk tart. Valószínűleg most bukkant fel a réteg alól.
– Lát minket? – kérdezte Ricks.
– Valószínűleg igen, uram.
– Állj! – lépett a szobába Mancuso rajparancsnok. – A gyakorlatnak vége! Megkérem a tiszteket, hogy jöjjenek velem!
Mancuso átvezette embereit a szimulátor melletti tárgyalóba.
– Rossz lépés volt, kapitány – jelentette ki minden köntörfalazás nélkül. Nem szerette a mellébeszélést. – Első tiszt, mit is tanácsolt maga a kapitánynak? – Claggett szó szerint idézte. – Nos, kapitány, miért nem fogadta meg az első tiszt tanácsát?
– Úgy gondoltam, uram, hogy az akusztikai előnyünk bőven elegendő a célponttól való szeparáció kivitelezésére.
– Wally? – fordult Mancuso a Vörös csapat parancsnokához. Wally Chambers, akire a USS Key West parancsnoki pozíciója várt, és aki korábban Mancuso alatt szolgált a Dallason, harcias tengerésztiszt hírében állt. Úgy tűnt, rászolgált a hírnevére.
– Az emelkedés és az irányváltoztatás keltette fémes zaj egyértelművé tette, hogy tengeralattjáróval van dolgom. Ha nem mozdult volna, nem tudtam volna azonosítani. A jelek olyan gyengék voltak, hogy okozhatta volna őket bármi. Amikor felemelkedtek, gyanút fogtam, és én is a réteg alá emelkedtem, felengedve a vontatott hidrofont a termoklin fölé. Ekkor huszonkilencezer yardra voltam a Maine-től. Én tisztán hallottam a Maine-t, de önök nem hallhattak engem. A kezemben voltak.
– A gyakorlat lényege az volt, hogy kiderítsük, hogyan reagálnának egy olyan helyzetben, amikor elvesztették akusztikai fölényüket – közölte Mancuso. – Rendben, tudom, hogy nem volt fair. De ki mondta, hogy az élet az?
– Az Akula egy nagyszerű hajó, de a szonárja...
– Nem tudjuk, milyen jó a szonárja. Feltételezéseink szerint nagyjából olyan, mint egy 688-asnak, de nem tudjuk biztosan. Éppen ezért azt kell feltételeznünk, hogy legalább olyan jó, mint a miénk.
Marhaság, gondolta Ricks.
Vagy sokkal jobb, tette hozzá gondolatban Mancuso.
– Jól van – mondta a körülötte állóknak. – Most értékeljék ki az adataikat, aztán még beszélünk.
Mancuso és Chambers elhagyták a szobát. Ricks figyelmét nem kerülte el fölényes mosolyuk. Mancuso tapasztalt, hatékony tengeralattjáró-kapitány volt, de túl heves vérmérsékletű, akire Ricks véleménye szerint nem lett volna szabad rábízni egy egész hajóraj irányítását. Az pedig, hogy egy régi emberét – egy másik cowboyt – jelölte ki ellenfelének a gyakorlatra, nos, ez nem volt tisztességes. Ricks meg volt győződve róla, hogy helyesen járt el. Ezeknek a teszteknek egyébként sincs sok közük a valósághoz. Nem megmondta Rosselli, hogy a Maine olyan zajtalan, mint egy fekete lyuk? A francba. Itt lett volna az alkalom, hogy megmutassa a parancsnoknak, mire képes, de ez az irreális teszt, meg az idióta emberei keresztülhúzták számítását. És még ezekre volt olyan büszke Rosselli!
– Mr. Shaw, kérem mutassa az elemzését!
– Tessék, uram. – Shaw zászlós alig két hónappal korábban végzett a grotoni tengeralattjáró-iskolában. Nem csoda, hogy feszült volt egy ilyen megmérettetés, és főként a kapitánya csúfos veresége után.
Ricks kikapta a térképet és a jegyzetfüzetet a szobormereven álló fiatalember kezéből, és türelmetlenül átnézte őket.
– Felületes számítások. Ezt egy perccel gyorsabban is elvégezhette volna.
– Igen, uram – felelte Shaw. Fogalma se volt, hogyan lehetett volna gyorsabb, de a kapitány azt mondta, hogy lehetett volna, és a kapitánynak igaza volt.
– Az az egy perc mindent megváltoztatott volna – mondta elfojtott dühvei Ricks.
– Sajnálom, uram. – Ez volt Shaw zászlós első igazi hibája. Ricks felegyenesedett, de még így is fel kellett emelnie a fejét, hogy Shaw szemébe nézhessen. Ez sem tett jót az önbecsülésének.
– A sajnálat itt nem segít, mister. A „sajnálom” csak veszélybe sodorja a hajóját és annak legénységét. A „sajnálom” embereket öl. Ezt a szót csak egy feladatára alkalmatlan tisztjelölt használja. Megértett, Mr. Shaw?
– Igen, uram.
– Nagyszerű – sziszegte Ricks olyan hangon, hogy káromkodásnak is beillett volna. – Akkor tegyen róla, hogy ez még egyszer ne forduljon elő.
A következő fél óra azzal telt, hogy végigvettek minden adatot. Amikor ezzel megvoltak, átmentek egy másik terembe, hogy meghallgassák a győztes Vörös csapat beszámolóját. Mielőtt beléptek volna, Claggett megállította a kapitányt.
– Kapitány, túl szigorú volt Shaw zászlóssal.
– Hogy érti ezt? – kérdezte a meglepett, és ettől bosszús Ricks.
– Nem hibázott. Én magam is legfeljebb fél perccel hamarabb tudtam volna elvégezni azt a számítást. A szállásmester, aki segített neki, öt éve végez nyomkövetési elemzéseket. Tanította is az iskolában. Rajtuk tartottam a szemem. Mindketten jól végezték a munkájukat.
– Tehát az én hibám volt? – kérdezte megtévesztően barátságos hangon Ricks.
– Igen, uram – felelte őszintén az első tiszt.
– Ez tény? – vetette oda Ricks, és méltóságteljesen bevonult az ajtón.

 

Azt mondani, hogy Petra Bock nem volt boldog, enyhe kifejezés lett volna. A harmincas évei végén járó nő tizenöt éven keresztül folyamatosan rejtőzködött és menekült a nyugatnémet rendőrség elől, egészen addig, míg a helyzet olyan forróvá nem vált, hogy át kelljen szöknie a keleti zónába. Pontosabban az egykori keleti zónába, mosolygott magában a bűnügyi főtanácsos. A nő azonban meglepően jól viselte a dolgot, mintha a stressz, az állandó feszültség lett volna az életeleme. A vastag dosszié minden egyes fotója egy vonzó, életerős, mosolygó, kislányos arcú nőt ábrázolt. Ugyanez a kislányos arc három ember halálát nézte végig. Egyikük napokig kínlódott, miután késsel megdolgozták. Ez utóbbi egy politikai állásfoglalás kinyilatkoztatása volt: akkor történt, amikor arról kellett szavazni, engedjék-e meg az amerikaiaknak, hogy Pershing-2-es és Cruise rakétákat telepítsenek Németországba. A Vörös Hadsereg Frakció így akarta elvenni az emberek kedvét az igennel való szavazástól. A céljukat természetesen csak annyiban érték el, hogy rémtettükkel örökre beírták magukat a bűnözés történetébe.
– Árulja el nekem, Petra: élvezetet okozott magának, hogy halálra kínozhatta Wilhelm Mansteint? – kérdezte a nyomozó.
– Egy disznó volt – felelte dacosan Petra. – Egy túlsúlyos, verejtékező, kurvahajcsár disznó.
Éppen ez lett a veszte. Manstein nem tartozott a legszebb német férfiak közé, de Petra a cél érdekében bármire képes volt. Különös, gondolta a nyomozó, hogy a Baader-Meinhof és a VHF legkegyetlenebb tagjai nők voltak. Egy pszichológus szerint ennek az volt az oka, hogy a német férfiak elnyomják feleségeiket, a konyhára, a gyereknevelésre és a templomba járásra korlátozva életüket. A bűnügyi tanácsos nem tudta, mennyi ebből az igazság, de az kétségtelen volt, hogy pályafutása során nem találkozott még egy ilyen elvetemült gyilkossal. Az első testrész, amit elpostáztak Manstein családjának, éppen az a testrész volt, amelyet olyan nagylelkűen felajánlott Petrának. A patológus megállapítása szerint Manstein ezután még tíz napig élt, zajos és véres szórakozást biztosítva ennek a még mindig fiatal asszonynak.
– Azért ágyba bújt vele néhányszor – mondta megvetően a nyomozó. – El tudom képzelni, mennyire örült neki Günther. Hány éjszakát is töltött el Mansteinnel, mielőtt elrabolták? Ötöt? Nem kapkodta el! Ezt a részt is annyira élvezte, mein Schatz? – A sértés célba talált. Petra egykor vonzó volt, de ma már csak árnyéka volt régi önmagának. Bőre sárgásra fakult, szemei körül vastag karikák sötétlettek, és legalább nyolc kilót fogyott. Megtört tekintetéből dac sugárzott, de csak egy pillanatra futotta belőle. – Biztosan élvezte, ha Manstein többször is visszament magához. Látta, hogy maga nem csak megjátssza magát, mint a többi kurva, nem igaz? Tetszett neki, hogy végre élvezetet okoz egy jó nőnek, mi? Mondja, Petra, hol szerzett akkora tapasztalatot, hogy még egy ilyen ínyencet is így le tudott nyűgözni, mint Herr Manstein? Kikkel gyakorolta a forradalom és a bajtársiasság nevében? Maga még a legrosszabb kurvánál is rosszabb, Petra. Még a kurváknak is van erkölcsük, de maga ezt aligha mondhatja el saját magáról. Na és a maguk imádott ügye! – gúnyolódott a detektív. – Milyen érzés azt látni, hogy az egész német nép elutasította? – A nő megfeszült, de nem volt ereje tiltakozni. – Mi az, Petra? Kifogyott a hősies jelszavakból? Mondja, milyen érzés az, ha egy egész nép megveti magát? Az egyik tüntetés éppen a maguk utcájában zajlott. Az egészet végignézhették az ablakból Güntherrel. Milyen érzés volt látni, hogy a „szabad” szocialista állam polgárai a Nyugathoz akarnak csatlakozni? Vagy ez is csak az ellenforradalmárok trükkje lett volna? Ezt mondták egymásnak Güntherrel? – A nyomozó megcsóválta a fejét. – Biztosan. Hiszen már csak a hazugságok tartották életben az ügyüket. Vagy már az sem? Hiszen mindig is hazudtak... önmaguknak!
A nyomozó előredőlt, és belenézett az üres, élettelen szempárba. Az ő műve volt ez, és határtalanul élvezte.
– Mondja, Petra, hogy magyarázták meg a választási eredményeket? Maga sem tagadhatja, hogy szabad választás volt. Minden, amiért dolgozott, amiért küzdött, amiért kurválkodott és ölt, egyszeriben idejétmúlt kacatnak bizonyult. Az emberek, akik már kipróbálhatták, egyszerűen kihajították az ablakon. Azért mégse volt olyan felesleges az egész, nemde? Legalább lefeküdhetett Wilhelm Mansteinnel. – A nyomozó hátradőlt, és rágyújtott egy cigarettára. – És most, Petra? Remélem, kiélvezte a légyottokat, mert többé már nem lesz módja ilyet csinálni. Emlékszik, mein Schatz? Nem fogja élve elhagyni ezt a börtönt. És a kutya se fogja sajnálni, ha feldobja a talpát. Csak a gyilkosságokra fognak emlékezni, ha valaha eszükbe jut a neve. Csak a rosszra, Petra. Az, hogy miért tette, senkit nem fog érdekelni. Nem is fognak emlékezni rá. Maga egy nagy nulla, Petra. Hiába élt, és hiába fog megrohadni ebben a börtönben.
Petra felemelte a fejét. Mondani akart valamit, de meggondolta magát.
A nyomozó kedélyesen folytatta:
– Apropó... Günthernek nyoma veszett. Majdnem elkaptuk Bulgáriában, de harminc órával megelőzött minket. Tudja, az oroszok átadták nekünk a maguk és a barátaik aktáit. Nos, elég az hozzá, hogy Günther eltűnt. Talán Libanonban húzta meg magát, a többi patkánnyal együtt. De már nem sokáig lesz maradása ott sem. Az amerikaiak, az oroszok és az izraeliek összefogtak, ugye hallotta? Hamarosan őt is elkaphatjuk, hát nem csodálatos? Már csak azért imádkozom, hogy ellenálljon, és telepumpálhassuk ólommal. De ne aggódjon, megígérem, hogy hozok majd magának egy szép fotót a testéről. Jut eszembe a fotókról... Hoztam magának valamit.
Egy videokazettát vett elő a fiókból. Betette a videóba, és bekapcsolta a tévét. A felvétel amatőr kamerával készült, és két kislányt lehetett látni rajta. Egyforma rózsaszín, fodros ruhácskát viseltek, és egy tipikusan német szőnyegen üldögéltek egy tipikusan német lakásban.
– Komm, Erika, Komm, Ursel! – mondta egy női hang, mire a két kislány felállt a szőnyegről, és odatotyogott. A kamera hűségesen követte bizonytalan lépteiket.
– Mutti, Mutti! – csacsogták mindketten. A nyomozó kikapcsolta a tévét.
– Beszélnek és járnak. Ist das nicht wunderbar? Az új anyjuk nagyon szereti őket, Petra. Gondoltam, látni akarja, hogy jó helyük van. Nos, mára ennyi. – A nyomozó megnyomott egy rejtett gombot; szinte azonnal megjelent egy fogdaőr, hogy visszakísérje a nőt a cellájába.
A cella egy csupasz kocka volt, fehérre festett téglafallal. Nem volt ablaka, az ajtaja pedig tömör acélból készült. A mennyezet tövében lévő téglák közül az egyik valójában egy műanyag lap volt, amely mögött egy hőérzékeny kamera rejtőzött, de Petra Hassler-Bock erről mit sem tudott.
A fogoly méltóságteljesen lépdelt egészen a cellájáig, de amint bezárult mögötte a súlyos vasajtó, összeomlott. Lerogyott az ajtó tövébe, és hosszú ideig mereven a padlót bámulta. Ez is hófehér volt, mint minden ebben az átkozott cellában. Ugyanolyan üres és sivár, mint az élete. Günther, az ikrek, az ügy... mind odalettek. A nyomozók, ezt már régóta tudta, csak szórakozásból hallgatták ki. Soha nem próbáltak használható információt kiszedni belőle, és ennek oka volt. Nem tudott volna újat mondani nekik. Megmutatták neki a Stasi-aktákat. Minden bennük volt, amit tudniuk kellett. És megmutatták a letartóztatottak névsorát is. Szinte minden bajtársa börtönben volt.
Vége volt. Mindennek vége.
Az ujjába harapott, hogy ne hallják a zokogását, és utat engedett a könnyeinek. Még az ikrek is... A jövőbe vetett hite élő bizonyítékai is idegen közegbe kerültek. Most teszik meg az első lépéseiket, és még azt sem tudja, merre lehetnek. Talán már nem is emlékeznek rá. Egy idegen nőt szólítottak anyjuknak! Egy rendőrkapitány felesége – ennyit tudott róla. Még ez is! A legádázabb ellenségei fogják felnevelni őket. Keservesen zokogott, legalább egy félórán át, de egyetlen hangot se ejtett. Tudta, hogy lennie kell valahol egy mikrofonnak, és nem akarta, hogy gyengének lássák. Már csak ez az egy maradt számára. A büszkesége. A tartása.
Pedig minden elveszett.
Élni – itt? Az első és egyetlen alkalommal, amikor kint járt az udvaron, az őrök alig tudták kimenekíteni a többiek közül. „Kurva”, „gyilkos”, „állat”, üvöltöttek utána. Itt élni még vagy negyven évig, magányra kárhoztatva ebben a szűk dobozban, várni, hogy megőrüljön, hogy a teste lassan szétbomoljon. Mert az életfogytiglan szó élete végéig tartó rabságot jelentett számára. A nyomozó nem hagyott kétséget efelől. Senki nem fogja megszánni, senki nem fog kegyelmet adni neki. Nem lesznek barátai. Elveszve, elfeledve fog vegetálni itt, a három fal és a vasajtó közé bezárva. Csak azok fognak emlékezni rá, akik gyűlölik.
Higgadtan, tiszta elmével hozta meg döntését. Havonta egyszer megengedték, hogy leborotválja a lábát egy egyszer használatos borotvával. Legutóbb sikerült letörnie egy darabot a pengéből, anélkül hogy észrevették volna. Elővette a rejtekhelyéről, aztán lehúzta a lepedőt – ez is fehér volt – a matracról. Ez utóbbi egy közönséges matrac volt, ugyanolyan, amilyet kint is használnak, merev, műanyag zsinórral kitöltött szegéllyel a szélén. Petra kivágta a szegélyt, és kihúzta belőle a zsinórt. Több mint két méter hosszú volt. Egyik végére hurkot kötött, a másik végét pedig az ajtó feletti lámpára csomózta. A kötél hosszát úgy mérte ki, hogy még akkor se érhessen le a lába a földre, ha a zsinór megnyúlna.
Nem habozott megtenni. Bugyira vetkőzött, aztán odavitte a széket a lámpa alá, és háttal az ajtónak, rátérdelt. Nyaka köré tette a hurkot, és szorosra húzta. Ezután a háta mögé emelte mindkét lábát, és a melltartója segítségével a derekához rögzítette a bokáit. Nem akart esélyt adni magának. Bátorságról, elkötelezettségről kellett tanúbizonyságot tennie. Nem húzta az időt, egyetlen pillanatig sem. Imára nem volt szüksége, keseregni, elbizonytalanodni nem akart. Ellökte magától a széket. Öt centiméternyit esett, mielőtt a zsinór megfeszült, még szorosabbra húzva a hurkot. A teste ekkor szembeszállt akaratával, de már késő volt. Felhúzott lába hiába küzdött a melltartó ellen, csak annyit ért el vele, hogy a rángatózással tovább fokozta a hurok szorítását.
Ahogy a hurok felcsúszott az állkapcsa alá, eltörte a gégéjét. Ekkor fogta el a pánik Petrát. Az ideológiának is megvannak a maga határai. Nem halhatott meg, nem akart...
Ujjaival a hurokhoz kapott, de a zsinór a bőrébe vágott, nem tudott alá nyúlni. Azért küzdött, harcolt nyomorúságos életéért, még akkor is, amikor elvörösödött előtte a világ. Kínjában véresre kar-molta a nyakát, de a vér csak síkosabbá tette a zsinórt, és a hurok még jobban elszorította a nyaki ütőeret. Kitátotta a száját, sikítani akart, nem akart meghalni... segítséget akart kérni. Hallja valaki? Hát senki nem akar segíteni? De már késő... már csak két másodperc maradt az életéből, már csak egy, számolta pislákoló tudata... Ha ki tudná lazítani a csomót a melltartón, akkor leengedhetné a lábát, és...
A nyomozó mindent látott a tévé képernyőjén. Látta, hogy a keze a melltartó felé kap, de mielőtt még odaérne, a test elernyedt, és néhány rángatózás után mozdulatlanná dermedt. Majdnem, gondol ta a férfi. Majdnem sikerült megmentenie magát. Kár volt érte. Csinos lány volt – valaha –, de rossz útra lépett, most pedig a halál mellett döntött. Milyen fanatikus volt, és lám, mégis megijedt az utolsó pillanatban. Mind ezt csinálta... Na jó, talán nem mind, de a brutálisabbak, akik a lelkük mélyén egytől egyig gyávák voltak, mindig berezeltek az utolsó percben. Nicht war? Aber natürlich.
– Ez a tévé elromlott – kapcsolta ki a készüléket. – Hozzon egy másikat, hogy szemmel tarthassuk Petra Hassler-Bockot.
– Beletelik egy órába, mire vételezni tudok egyet – felelte az őr.
– Nem gond. – A nyomozó kivette a videokazettát, és a táskájába tette. Összecsukta a táskát, és felállt. Nem mosolygott, de elégedettnek tűnt. Nem az ő hibája volt, hogy a Bundestag és a Bundesrat képtelen volt elfogadtatni a halálos ítéletet engedélyező törvényt. Ez is a nácik miatt alakult így, persze, mint annyi minden más. Átkozott barbárok. Mindenkit kivégeztek, aki csak az útjukba került. Persze akadtak köztük olyanok is, akik rászolgáltak... És ha valaki rászolgált a halálra, akkor az Petra Hassler-Bock volt. Kötél általi halál. Ez elég fair, gondolta a nyomozó. A Wilhelm Manstein-ügyet az első pillanattól figyelemmel kísérte. Ott volt, amikor a férfi nemi szervét meghozta a postás. Látta a boncolást, és részt vett a temetésen. Hetekig nem aludt utána – még mindig képtelen volt kitörölni emlékezetéből azt a borzalmas látványt. Most talán menni fog. Az igazságszolgáltatás lassú volt, de megtörtént. Kis szerencsével az a két kedves kis csöppség normális, tisztességes polgárként fog felnőni, és soha nem fogja megtudni egyikük sem, hogy milyen anya szülte őket.
A nyomozó elhagyta a börtön épületét, és beült az autójába. Nem akart a közelben lenni, amikor megtalálják a holttestet. Az ügy lezárult.

 

– Hé, ember!
– Marvin! Hallottam, hogy jól teljesítettél a lövészeten – mondta Ghosn a barátjának.
– Nem nagy ügy. Kölyökkorom óta lövöldözök. Ott, ahonnét jövök, puskával szerzünk vacsorát magunknak.
– Jobban lőttél, mint a kiképző – emlékeztette a mérnök.
– A ti célpontjaitok sokkalta nagyobbak, mint egy nyúl, és nem mozognak. Én ugrándozó tapsifülesekhez vagyok szokva, pajtás. Ha az ügyességeden múlik az, hogy lesz-e mit enned vagy sem, akkor kurva hamar megtanulsz ám lőni, fiú. Hogy boldogultál azzal a bombával?
– Sok munka, kicsi haszon – felelte Ghosn.
– Azért egy rádiót csak össze tudsz dobni belőle, nem? – biztatta az amerikai.
– Valamire majd csak jó lesz – bólintott Ghosn.

 

 

10.
Az utolsó akadály

Nyugatra repülni mindig könnyebb, mint ellenkező irányba. Az emberi szervezet sokkal könnyebben alkalmazkodik a hosszabb naphoz, mint a rövidebbhez, különösen ha ezt jó étel és hozzáillő bor segítségével teheti. Az Air Force One fedélzetén van egy tágas konferenciaterem is, amit a legkülönfélébb célokra szoktak használni. Ezúttal vacsorát rendeztek benne magas rangú kormányhivatalnokok és a sajtó néhány képviselője számára. Az étel, mint mindig, remek volt – itt nem előre csomagolt, műanyag tálcás ételeket szolgálnak fel, mint más repülőjáratokon. A légikísérők mindig frissen vásárolják az alapanyagokat, amit tizennégy kilométer magasságban, hatszáz csomós sebességen száguldva készítenek el a légierő legjobb szakácsai.
A bor ez alkalommal New Yorkból származott. Kiváló minőségű chablis volt – az elnök leggyakrabban ezt szürcsölgette, amikor nem sört ivott. A 747-es gyomrában három rekesszel tároltak belőle. Két fehér kabátos őrmester gondoskodott róla, hogy a poharak ne maradjanak üresen, miközben a fogások jöttek-mentek. A hangulat oldott volt, de azért senki nem feledkezett meg arról, hogy elég lehet egy rossz szó, és soha többé nem fog ennek a gépnek a fedélzetén vacsorázni.
– Na és mit gondol, elnök úr – kérdezte a The New York Times riportere –, mennyi időbe kerül végrehajtani ezt?
– Már elkezdődött. A svájci hadsereg képviselői már Jeruzsálemben vannak, hogy felmérjék a terepet, Bunker miniszter úr pedig ebben a pillanatban megbeszélést tart az izraeli kormánnyal az amerikai erők elhelyezésének kérdéséről. Reményeink szerint két héten belül minden a helyére kerül.
– És mi lesz azokkal, akiknek el kell hagyniuk az otthonaikat? – akarta tudni a The Chicago Tribune újságírója.
– Tisztában vagyunk vele, hogy komoly kár éri őket, de mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy mielőbb új otthonra találjanak. Ez sok ezer embert fog érinteni, de remélhetőleg sikerülni fog fájdalommentesen megoldani a kérdést.
– Annál is inkább – szólt közbe Liz Elliot –, mivel az élet minősége nem csupán lakás és lakhatás kérdése. Azok az emberek életükben először fognak békében élni, és ez megfizethetetlen.
– Bocsásson meg, elnök úr – mondta pohárral a kezében a Tribune riportere. – Nem kötekedni akartam. Én is úgy gondolom, mint mindannyian, hogy ez a béketerv az ég ajándéka az emberiségnek. – Az asztal körül ülők egyetértően bólintottak. – Ugyanakkor az olvasóinkat az is érdekli, hogy mivel jár és mibe fog kerülni a végrehajtása.
– Az átköltöztetés lesz a legkellemetlenebb része – mondta az elnök. – Az izraeli kormány nagy terhet vállalt, amikor belement, és ezért minden elismerés megilleti.
– És milyen amerikai egységek fogják védeni Izraelt? – kérdezte egy harmadik riporter.
– Örülök, hogy megkérdezte – válaszolt Fowler. Tényleg örült: annak, hogy a Tribune embere nem kérdezte meg, vajon jóvá fogja-e hagyni mindezt az izraeli knesszet. – Mint bizonyára már hallották, éppen e célból újraalakítottuk hadseregünk egy régi egységét, a 10. lovasezredet a georgiai Fort Stewartban. Már kiadtam a parancsot a Nemzeti Tartalékos Védelmi Flottának, hogy kezdje el az átszállításukat Izraelbe. A 10. lovasezred nagy múltra tekint vissza. Egyike volt azoknak a fekete egységeknek, melyekről a westernfilmek sajnálatos módon megfeledkeztek. Tiszta szerencse – a szerencsének természetesen semmi köze nem volt hozzá –, hogy parancsnoka egy afroamerikai férfi lesz, Marion Diggs ezredes, egy kiváló katona, West Point végzőse. Ez a szárazföldi haderő. A légi kiegészítését egy F-16-os repülőosztály és egy különítmény AWACS fogja alkotni. Az izraeliek rendelkezésünkre bocsátották a haifai kikötőt, így mindig lesz a helyszínen hajónk is.
– De a leépítések...
– Dennis Bunker állt elő az ezred feltámasztásának ötletével, és azt kell mondanom, hogy irigylem érte. Majd beillesztjük valahogy a költségvetésbe a többivel együtt.
– Tényleg szükség van erre, elnök úr? Úgy értem, ennyi költségvetési vita mellett, különösen a védelmi kiadásokat érintő viták mellett tényleg kell nekünk...
– Hát persze, hogy kell – hallgattatta el a nemzetbiztonsági tanácsadó. Te seggfej, sugározta Elliot arckifejezése. – Izrael békéjét garantálni kell. Ez a szerződés alapfeltétele.
– Jézusom, Marty – motyogta egy másik riporter.
– Majd kompenzálni fogjuk a kiadást, és ha kell, emelünk egy parányit az adókon – vette vissza a szót az elnök. – Biztos vagyok benne, hogy az amerikai nép meg fogja érteni, és támogatni fogja ezt – jelentette ki magabiztosan Fowler.
A riporterek ezt jól megjegyezték maguknak. Az elnök tehát újabb adóemelést fog javasolni. Békerészvény már volt, kétféle is, de ez lesz az első „békeadó”, gondolta egyikük fanyar mosollyal. A kongresszus persze zúgolódás nélkül el fogja fogadni a többivel együtt. A mosolynak másik oka is volt. A riporternő észrevette a változást az elnök tekintetében, amikor az Elliotra siklott. Ez szöget ütött a fejébe. A római út előtt kétszer is megpróbálta elérni a nőt az otthoni telefonján, de mindkét alkalommal csak a rögzítőig jutott. Merész feltételezés volt, de a szimata azt mondta, hogy nem alaptalan. Na de akkor mi van? Semmi köze hozzá, vagy talán mégis? Az elnök egyedülálló ember, és mindaddig, amíg nem veszélyezteti a közügyeket, a magánélete nem tartozik a közvéleményre. A riporternő biztos volt benne, hogy ő az egyetlen, aki felfigyelt erre. De a fenébe is, gondolta, ha az elnök és nemzetbiztonsági tanácsadója ilyen jó viszonyban vannak egymással, az talán nem is olyan rossz az ország számára. A vatikáni szerződés is milyen remekül összejött nekik...

 

Abraham Ben Jákob dandártábornok újra átolvasta a szerződést irodája magányában. Sosem esett nehezére egyoldalúan szemlélni a dolgokat. Ez a „luxus” a paranoia ajándéka volt. Mert amióta csak felnőtt fejjel gondolkodott – és ez korán kezdődött, tizenhat éves korában, amikor először fogott fegyvert hazája védelmében –, a katona szemével nézte a világot. Az izraeli katona számára pedig két tábor létezik: az övé és a többieké. A többiek közül a legtöbben ellenségek vagy potenciális ellenségek. Akad néhány szövetséges, vagy éppenséggel barát is, de Izrael számára még a barátság is egyoldalú dolog. Avi öt műveletet is vezetett Amerikában, az amerikaiak „ellen”. Az „ellenük” természetesen relatív fogalom volt. Sosem akart ártani az amerikaiaknak, csak tudni akart egy-két dolgot, amit az amerikai kormány tudott, és amire Izraelnek szüksége volt. Az információt vagy a haditechnikát persze sosem használták volna fel Amerika ellen, de ettől még az amerikaiak nem örültek volna neki, hogy engedély nélkül megszerezték tőlük. Nem mintha ez Ben Jákob tábornokot zavarta volna. Az ő dolga az volt, hogy megvédje Izraelt, nem az, hogy a külföld kedvére tegyen. Az amerikaiak tisztában voltak ezzel. Néha még meg is osztották vele az értesüléseiket, s nagy ritkán az is előfordult, hogy a Moszad adott át információt az amerikaiaknak. A két titkosszolgálat viszonya meglehetősen civilizált volt. Voltaképpen úgy működtek, mint két konkurens vállalat: néha összefogtak, ha közös volt az érdek, de soha nem bíztak meg egymásban.
Ez fog most megváltozni, merengett a tábornok. Mert meg kell változnia. Amerika csapatokat küld Izraelbe, hogy segítsen megvédeni békéjét. Ez felelőssé teszi Amerikát Izrael biztonságáért, ugyanakkor Izraelt is felelőssé teszi az amerikaiakért. Ez pedig az ő asztala. Az információ megosztása óhatatlanul fel fog élénkülni, aminek Avi személy szerint nem örült. Az emberei nem azért szerezték meg verejtékük és nemegyszer vérük árán ezeket az adatokat, hogy most csak úgy az amerikaiak ölébe pottyantsa őket. Hamarosan meg fog érkezni a CIA képviselője, hogy kidolgozzák a részleteket, emlékeztette magát. Valószínűleg Ryant fogják küldeni.
Avi jegyzetelni kezdett. Kideríteni mindent Ryanről, amit csak lehet. Ez volt most a legfontosabb, hogy ne fordulhasson elő másodszor is az, ami az előző találkozásukkor történt. A lehető legkedvezőbb feltételeket kell kicsikarnia Izrael számára.
Ryan... igaz lenne, hogy ő indította el ezt az egészet? Az amerikai kormány tagadta, de Avi tudta, hogy Ryan nem tartozik Fowler elnök és nemzetbiztonsági szajhája kedvencei közé. A nő aktája mindent elmondott. Amikor még a Bennington politikatudományi professzora volt, Elizabeth Elliot meghívott egy palesztint, egy PFSZ-képviselőt, hogy előadást tartson a diákjainak a szervezet Közel-Kelettel kapcsolatos nézeteiről. Tette mindezt az objektivitás és az igazságosság kedvéért! Az, hogy a szervezet emberei izraeli gyerekeket támadtak meg Ma'alot mellett, és izraeli sportolókat öltek meg Münchenben, mellékes volt Elliot professzor asszony számára. Mint oly sokan az amerikai kormányban, Elliot is elfelejtette, mit jelent elveket vallani. Ryan azonban nem tartozott ezek közé.
A szerződés az ő munkája. A forrásainak igaza volt. Fowler és Elliot soha nem lettek volna képesek előállni egy ilyen ötlettel. A vallásra építeni egy békét... nos, ez nem vallott rájuk.
A szerződés. Folytatta az olvasást és a jegyzetelést. Hogy a csudába hagyhatta a kormány, hogy beletereljék ebbe?
We shall overcome...
Ilyen egyszerűen. A rémült telefonok és táviratok Izrael amerikai barátaitól, az a nagy igyekezet, amivel segíteni akartak, mintha...
De mi mást tehettek volna? Különben mindegy, döntötte el Avi. A vatikáni szerződés már megköttetett, ezen már nem lehet változtatni. Vagy mégis? A lakosság máris zúgolódott. Forrongó napoknak néztek elébe. Az okokat nem volt nehéz megérteni: Izraelnek gyakorlatilag ki kellett üríteni a nyugati partot. A hadsereg néhány egysége maradni fog – ahogyan még mindig állomásoznak amerikai katonák Németországban és Japánban –, de a nyugati part önálló, demilitarizált palesztin állam lesz, melynek határait elméletileg az ENSZ, gyakorlatilag pedig Amerika fogja garantálni. Szaúd-Arábia és a többi öbölbeli állam fogja állni a palesztinok gazdasági rehabilitációjának költségeit. Jeruzsálem vatikáni fennhatóság alá kerül, de izraeli katonák fogják felügyelni békéjét. Választás útján kijelölt polgármestere – talán éppen a mostani, hiszen rátermett ember, miért ne tudná megtartani pozícióját? – fogja intézni a civil adminisztrációs ügyeket, nemzetközi és vallási kérdésekben azonban a Vatikán fog dönteni. A Vatikánt három pap fogja képviselni. A rendőrség szerepét egy motorizált svájci ezred látja el...
Papíron roppant ígéretesnek hatott ez az egész.
Izrael utcáin azonban már most elkezdődtek a tüntetések. Izraeli polgárok ezreire várt az átköltöztetés réme. Két rendőrtiszt és egy katona sebesült meg a zavargásokban, izraeliek által. Az arabok következetesen kimaradtak mindenből. A földek újraelosztását a szaúdiak vállalták magukra. Az egykori tulajdoni viszonyok kiderítése kemény diónak ígérkezett, de ez már az ő gondjuk volt. Avit valami más foglalkoztatta.
Működni fog-e egyáltalán?

 

Nem fog működni, mondogatta magának Qati. A hírre, hogy a békeszerződést aláírták, kidobta a taccsot, most pedig, hogy a szövegét is olvashatta, a halál torkában érezte magát.
Béke? Izrael fennmaradhat? Akkor hát mi értelme volt a sok küzdelemnek, az izraeli fegyverek által megölt sok száz, sok ezer szabadságharcos áldozathozatalának? Miért haltak meg? Miért szentelte ő maga egész életét az ügynek? Hiszen ezzel az erővel akár fel is adhatta volna. Mennyi mindent megtagadott magától. Élhetett volna normálisan, lehetett volna felesége, lehettek volna gyerekei, háza, békés munkája. Lehetett volna orvos, bankár, mérnök vagy kereskedő. Sikeres lehetett volna, mert megvolt hozzá az esze. De nem, neki mindig külön utakon kellett járnia. Nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint talpra állítani a nemzetet, otthont szerezni nekik, és biztosítani számukra az emberi méltóságot, amire már olyan régen rászolgáltak. Vezetni akarta a népét, és legyőzni a betolakodókat.
Azt akarta, hogy emlékezzenek rá.
Erre vágyott. Az igazságtalanság bárkinek szemet szúrhat, de ha segít legyőzni azt, ha segít egy nemzetnek, bármilyen parányi legyen is az, megtalálni a boldogságot, akkor emléke örökké élni fog.
Ez volt eddig. De most? Mi lesz most? Az ő népe, a nemes és bátor palesztin nép – hogyan lehetett ilyen vak? A szíve azt mondta, hogy ez lehetetlen, de a szeme mást látott. A szerződés ott hevert előtte. Az átkozott szerződés.
Felállt és kiment a fürdőszobába, mert már megint elfogta a hányinger. Ez, gondolta, miközben a vécékagyló fölé görnyedt, ez a válasz a kérdésre. Amikor már nem volt mit kihánynia, felegyenesedett, és megivott egy pohár vizet, hogy kiöblítse szájából a keserű ízt. Az epe ízét sikerült is. A másikkal nem tudott mit kezdeni.
Az utca túloldalán, egy másik, szintén a szervezet által fenntartott rejtekhelyen Günther Bock a Deutsche Welle német adását hallgatta. Politikai nézetei és csalódottsága ellenére Bock még mindig németnek tekintette magát. Forradalmár-szocialista németnek, de igazi németnek. A rádió szerint odahaza kellemes, meleg nap volt, felhőtlen égbolttal. Bock arra gondolt, milyen szép is lenne sétálni egyet a napfénytől csillogó Rajna partján, kéz a kézben Petrával...
A „hírek röviden” egyik mondata lefagyasztotta ajkáról az ábrándos mosolyt.
„A gyilkosságért életfogytiglanra ítélt Petra Hassler-Bockot ma délután felakasztva találták cellájában. Az elítélt az elsődleges vizsgálat szerint öngyilkos lett. A szökésben lévő terrorista, Günther Bock feleségét Wilhelm Manstein brutális meggyilkolásáért zárták börtönbe. Petra Hassler-Bock harmincnyolc éves volt. Sporthíreink következnek. A drezdai futballklub...”
Bock az iszonyattól tágra nyílt szemmel bámulta az elsötétített szoba padlóját.
Petra halott?
Tudta, hogy igaz, de nem akarta elfogadni. Azt pedig főleg nem, hogy öngyilkos lett. Persze... mint a Baader-Meinhof-csoport minden elfogott tagja, akik közül az egyik háromszor is fejbe lőtte magát. „Görcsbe rándult a keze az automata agyán”, magyarázták a rendőrök.
Bock biztos volt benne, hogy megölték a feleségét. Az ő gyönyörű Petráját. A legjobb barátját, a leghűbb bajtársát, a szerelmét. Petra nincs többé. A tudat jobban megviselte, mint várta. Hiszen tudta, érezte, hogy ez fog történni. Mi másra is számíthattak? Meg kellett ölniük őt. Petra volt a kapocs a múlt és a német szocialista jövő közt. Azzal, hogy likvidálták, még jobban megszilárdították az új Németország, a Negyedik Birodalom politikai stabilitását.
– Petra – suttogta. Petra több volt, mint egy politikai harcos, több, mint egy egyszerű forradalmár. Még mindig emlékezett minden arcvonására, fiatal, ruganyos teste minden hajlatára és domborulatára. Emlékezett rá, mennyire várták közös gyermekeiket, és milyen boldogan fogadta őt Petra a kis Ursellel és Erikával a karjaiban. Ők is elmentek. Kitépték őket az életükből. Mintha meghaltak volna.
Nem bírta tovább az egyedüllétet. Felöltözött, és átment az utca másik oldalára. Qati örült neki, de látszott rajta, hogy pocsék állapotban van. Bock se nézett ki sokkal jobban.
– Mi a baj, barátom? – kérdezte a parancsnok.
– Petra meghalt.
Qati őszintén elborzadt.
– Mi történt?
– Azt állítják, hogy öngyilkos lett. Felakasztotta magát a cellájában. – Csak most fogta fel igazán, hogy milyen szörnyűséges dolog történt. Maga előtt látta Petrát, kidülledt szemmel, véres kötéllel a nyakán. Látott már így meghalni embert. Ő és Petra ezzel a módszerrel végeztek ki egy osztályellenséget, és végignézték, ahogy előbb elsápadt, aztán ellilult a feje... A látvány elviselhetetlen volt. Nem akarta így látni Petrát, még gondolatban sem.
Qati együtt érzően meghajolt.
– Allah legyen kegyes a mi szeretett bajtársunkhoz.
Bock nem tiltakozott. Már úgyis mindegy volt. Mit számított, hogy Petrával nem hittek Istenben? A lényeg az, gondolta, hogy Qati együtt érez vele. Erre volt most szüksége. A figyelmére és a barátságára.
– Mindkettőnknek rossz napja volt, Ismael.
– Mit gondolsz a szerződésről? – Qati tudta, hogy Günther őszinteségére mindig számíthat. A német mindig objektív volt.
Bock elvett egy cigarettát a parancsnok asztaláról, és rágyújtott. Szélsebesen fel-alá kezdett járkálni a szobában, és beszélt, sorolta a megállapításait, hogy addig se kelljen Petrára gondolnia.
– Be kell látnod, hogy ez az egész egy nagyobb terv része. Amikor az oroszok elárulták a szocializmust, szabad utat adtak a kapitalistáknak. Eleinte azt hittem, hogy az oroszok csak taktikáznak, hogy azért közelednek a Nyugathoz, mert pénzre van szükségük további terveik megvalósításához. De az oroszok primitívek, Ismael. Még a kommunizmust se tudták rendesen megvalósítani. Azt mondanom sem kell, hogy a kommunizmust is egy német találta fel. – Azt tapintatosan elhallgatta, hogy Marx mellesleg zsidó volt. Tartott egy lélegzetvételnyi szünetet, aztán folytatta. Hálás volt, hogy félretehette személyes bajait, és újra úgy beszélhetett, mint a régi időkben, lánglelkű forradalmárként. – Szóval tévedtem. Szó se volt taktikázásról. Árulás történt. A reakciós elemek pénzt és cirkuszt ígértek a népnek, ahogyan az az NDK-ban is történt. A Szovjetunió közeledése a Nyugathoz és Amerikához őszinte közeledés. Eszük ágában sincs folytatni a szocializmus építését. Az amerikaiak busásan fizetnek az együttműködésükért, miért hagynák hát ki ezt a nagyszerű lehetőséget? Undorító. A Szovjetunió most úgy táncol, ahogy Amerika, egészen pontosan az izraeli lobbi fütyül neki. Ki tudja, mióta készültek erre? Azt mindenesetre sikerült elérniük, hogy most már nem csupán Amerikával, hanem egy világméreteket öltő összeesküvéssel kell szembenéznünk. Már nincsenek barátaink, Ismael. Láthatod, még a szaúdiak is elfordultak tőletek. Magunkra maradtunk.
– Azt mondod, hogy legyőztek minket?
– Nem! – gyúlt ki Bock tekintetében a régi tűz. – Ha most megtorpanunk... már így is nagy előnyre tettek szert, barátom. Adj nekik még egy kis időt, hogy koordinálják erőiket, és le fognak vadászni minket az utolsó emberig.
– Ki hitte volna, hogy az amerikaiak és az oroszok valaha is...
– Senki. Leszámítva azokat, akik a nyakunkra hozták ezt. Az amerikai elit és fizetett zsoldosai, Narmonov meg a többi talpnyaló. Roppant ügyesen csinálták, barátom. Észre kellett volna vennünk, de nem tettük. Te nem láttad meg az előjeleit itt, én nem vettem észre a jeleket Európában. Csak magunkat okolhatjuk.
Qati tudta, hogy az igazságot kell hallania, de a gyomra másképp gondolta.
– Van valami ötleted? Mit kellene tennünk? – kérdezte a parancsnok.
– A válasz egyszerű. Mi az, ami gondot okoz? Az oroszok és az amerikaiak szövetkezése. A válasz tehát: szét kell robbantani ezt az együttműködést. Történelmi tény, hogy ha egy szövetség felbomlik, akkor annak tagjai még inkább tartanak egymástól, mint azelőtt. Hogy ezt mivel érhetnénk el? – Bock vállat vont. – Nem tudom, de biztosan megvan a módja. Csak meg kell találnunk.
– Tehát azt mondod, hogy egymásnak kell ugrasztani az amerikaiakat és az oroszokat.
– Pontosan. A kérdés csak az, hogyan lehetne ezt elérni. Amilyen nagy buzgalommal hajbókolnak egymásnak, eléggé reménytelen.
– Talán nem is annyira, mint gondolod, Günther – bukott ki Qatiból.
– Hogy mondod?
– Csak merengtem, barátom. Holnap még beszélünk. Most pihennem kell.
– Bocsáss meg, ha felkavartalak.
– Megbosszuljuk Petrát, barátom. Fizetni fognak a bűneikért! – ígérte Qati.
– Köszönöm. – Bock visszatért a szálláshelyére. A bekapcsolva felejtett rádió nosztalgiazenét sugárzott. A magány elemi erővel tört rá a férfira. Sírni akart, de egyetlen könnycseppet sem sikerült kipréselnie magából. Pedig jobb lett volna, mert a fájdalom így gyilkos düh formájában igyekezett utat törni magának megkínzott elméjéből. Fizetni fognak érte, ígérte halott feleségének Bock. Az egész beteg világ meg fog fizetni értük. Petráért, az ikrekért, a júdáspénzért eladott eszmékért.
Qati álmatlanul hánykolódott. Neki is megvoltak a maga emlékei Petráról, és a gondolat, hogy érzéki testét egy kötél végén találták meg... A német rendőrség szerint öngyilkos lett. Qati ki nem állhatta a rendőröket, de ez egyszer hitt nekik. Az európaiak könnyen megtörnek. Intelligensek és elszántak, de hamar feladják. Az előnyük inkább széles látókörükben rejlik. Ez a kozmopolita környezet és a magas szintű állami oktatás folyománya. Míg ő és emberei hajlamosak a közvetlen problémáikra koncentrálni, addig az európai bajtársak a mélyebb összefüggéseket sem hagyják figyelmen kívül. Igaz, hogy kevésbé aktívak, mint a közel-keleti szervezetek harcosai, de ennek is megvan a maga oka: az európaiak többsége elégedett helyzetével, esze ágában sincs forradalmat csinálni. Az európaiak elkötelezettségével és rátermettségével tehát semmi gond. Bockból jó operatív tiszt lenne. Van rálátása a dolgokra.
És most? – tette fel a nagy kérdést Qati. Ez jó kérdés volt. Egy olyan kérdés, ami mély megfontolást igényel. Nem fogja elkapkodni, döntötte el. Alszik rá néhány napot. Vagy inkább egy hetet, fogadta meg, miközben arra várt, hogy az álom végre megtalálja.

 

„Hölgyeim és uraim, az Egyesült Államok elnöke!”
A kongresszusi képviselők egy emberként felálltak. A Ház első sorában ülő kormánytagok, az egyesített vezérkar tisztjei és a legfelsőbb bíróság bírái késlekedés nélkül ugyanezt tették, akárcsak az erkélyen helyet foglaló szaúdi és izraeli nagykövet, akik emberemlékezet óta először ültek egymás mellett. A tévékamerák végigpásztázták a termet, amelyben az amerikai történelmet alakították a mindenkori honatyák. A bevonuló elnököt hatalmas tapsvihar fogadta.
Fowler a pulpitusra tette jegyzeteit, aztán oldalra fordult, hogy kezet fogjon a házelnökkel, a szenátus „pro tempore” elnökével, valamint az alelnökkel, Roger Durlinggal. A pillanat eufóriájában senkinek nem tűnt fel, hogy az alelnök maradt utolsónak. Fowler ezután a gyűlésterem felé fordult, és széles mosollyal, karlengetéssel üdvözölte az egybegyűlteket. A tapsvihar fokozódott. Fowler repertoárjának összes gesztusa sorra került: az egykezes integetés, a kétkezes, a vállmagasságba emelt kéz és a fej fölött összekulcsolt változat. A válasz pártatlanul lelkes volt, és Fowler ezt rendkívül felemelőnek találta. Még legzajosabb ellenfelei is őszintén örültek sikerének, és nem is haboztak tanújelét adni ennek. A hazafias szellem – ki gondolta volna? – még nem halt ki a kongresszusból. Az elnök végül csendet kért, és a taps fokozatosan elhalkult.
„Tisztelt amerikai honfitársaim! Azért jöttem ide e napon, hogy beszámoljak önöknek a legutóbbi európai és közel-keleti eseményekről, és hogy az önök bölcsességében és belátásában bízva jóváhagyásra terjesszek elő két dokumentumot.” Újabb taps. „Ezen szerződésekkel, együttműködve más nemzetekkel, melyek közül egyesek régi szövetségeseink, mások új barátok, az Egyesült Államok a béke korszakát hozhatja el egy olyan térség számára, mely békességet ajándékozott a világnak, miközben neki nem volt alkalma megismerni azt. Ha visszatekintünk a történelemre, azokra a derék férfiakra és nőkre, akik önfeláldozásukkal, imáikkal és álmaikkal segítettek nekünk eljutni idáig, azt mondhatjuk, hogy ez a pillanat ennek betetőzése. Mert ez a pillanat lesz az utolsó lap a háborúk történetében...”
– Hát ez elég giccses volt – jegyezte meg Cathy Ryan.
– Ahogy illik – morogta Jack, és a borért nyúlt. – Olyan ez, bébi, mint az opera. Szabályok, kellékek, díszletek. Egyébként tényleg nagy... mit nagy, kolosszális eredmény. Végre-valahára kitör a béke.
– Mikor indulsz? – kérdezte Cathy.
– Hamarosan.
„Nagy árat kell fizetnünk érte, de ez természetes, hiszen ha valaki alakítani próbálja a történelmet, akkor felelős is érte – mondta Fowler a tévében. – A mi tisztünk lesz garantálni a békét. Amerikai férfiakat és nőket fogunk Izraelbe küldeni. Megesküdtünk, hogy meg fogjuk védeni ezt a kicsiny, de bátor országot minden ellenségétől.”
– Miféle ellenségekről beszél ezek után? – kérdezte Cathy.
– Szíria nem örül a szerződésnek, ahogy Irán sem. Ami pedig Libanont illeti, nos, valójában nem is létezik. Csak egy hely, ahol emberek halnak meg. Aztán ott van Líbia, meg a terroristák. Még mindig akad épp elég ellenség, akik gondot okozhatnak. – Ryan kiment a konyhába, hogy teletöltse a poharát. Kész szégyen így elpazarolni a drága bort, gondolta savanyúan. Amilyen mohón vedeli, akár sört vagy málnaszörpöt is ihatna.
„Anyagi vonzatai alól sem vonhatjuk ki magunkat”, mondta Fowler, amikor Ryan visszatért.
– Már megint emelik az adókat – vonta le a következtetést Cathy.
– Miért, mire számítottál? – Ötvenmilliót nekem „köszönhet” az ország. Egymilliárd ide, egymilliárd oda...
– Tényleg működni fog ez?
– Illene. Most majd kiderül, mennyire komolyan gondolják a vallási vezetők azt, amiről prédikálnak. Szavukon fogtuk őket, bébi. Vagy a hitüknek megfelelően cselekszenek, vagy bebizonyítják magukról, hogy szélhámosok.
– És ha...
– Nem hiszem, hogy szélhámosok lennének. Bízom benne, hogy hűek lesznek az elveikhez. Különben sincs más választásuk.
– Ez azt jelentheti, hogy hamarosan munka nélkül maradhatsz? – reménykedett Cathy.
Jack felnevetett.
– Erről nem tudok.
Az elnöki beszéd után a kommentárok következtek. Az ellenzék nevében Solomon Mendelev beszélt, egy öreg New York-i rabbi, aki Izrael egyik legelszántabb – egyesek szerint legvadabb – támogatója volt. Különös módon a rabbi még sosem járt Izraelben. Jack nem tudta, mi lehet ennek az oka, ezért elhatározta, hogy amint lesz rá egy kis ideje, kideríti. Mendelev vezette az izraeli lobbi egyik legkisebb, ám legaktívabb frakcióját. A rabbi nem rejtette véka alá, hogy azok közé tartozik, akik helyeslik a templomhegyi incidensben főszerepet játszó rendőrkapitány fellépését.
„Ez árulás Izrael állam ellen – felelte higgadtan a rabbi. – Azzal, hogy jogosan őt megillető területek átadására kényszerítette Izraelt, az Egyesült Államok megsértette a zsidó nép történelmi jogát az ősi földhöz, továbbá komoly veszélybe sodorta az országot. Zsidókat fognak fegyverrel arra kényszeríteni, hogy elhagyják otthonaikat, éppen úgy, ahogy a nácik tették”, tette hozzá komoran.
„Na várjunk csak egy percet!”, kiáltott fel izgatottan egy másik kommentátor.
– Ez kezd izgalmas lenni – jegyezte meg Jack.
„Családtagokat vesztettem el a holokausztban – folytatta rendíthetetlen nyugalommal Mendelev. – Izrael állam létrehozásának éppen az volt a célja, hogy legyen a világon egy hely, ahol a zsidók biztonságban élhetnek.”
„De az elnök amerikai csapatokkal kívánja...”
„Vietnamba is küldtek amerikai csapatokat – mutatott rá Mendelev. – Ott is tettünk ígéreteket, és szerződés is köttetett. Izrael csak akkor lehet biztonságban, ha védhető határai vannak, s azokat saját maga őrzi. Amerika belekényszerítette ebbe az egyezségbe Izraelt, azzal, hogy megvonta tőle a védelmi támogatásokat, és az igenlő választ tette a további támogatás feltételévé. Ezt bizonyítani is tudom, és fogom is a szenátus külügyi bizottsága előtt.”
– Ejha – dünnyögte Jack.
„Scott Adler külügyminiszter-helyettes személyesen adta át az üzenetet, miközben John Ryan, a CIA igazgatóhelyettese a szaúdiakat azzal biztatta, hogy Amerika térdre fogja kényszeríteni Izraelt. Nem szép Adlertől, hogy zsidó létére részt vett ebben.” Mendelev rosszallóan megcsóválta a fejét.
– Ennek a fickónak remek forrásai lehetnek.
– Igaz, amit mond, Jack? – nézett kérdőn a férjére Cathy.
– Nem egészen, de amit odaát csináltunk, annak titokban kellett volna maradnia. Nem kellene az egész világnak tudnia, hogy az országhatáron kívül tárgyaltam.
– Én tudtam, hogy elutaztál...
– De azt nem, hogy hova. Egyébként mindegy. Felkavarhatja a kedélyeket, de nem fog vele változtatni a dolgokon.
A demonstráció másnap kezdődött. Mindent erre tettek fel. Ez volt az utolsó, kétségbeesett dobásuk. A vezetőjük két orosz zsidó volt, akik nemrégen érkeztek egy olyan országból, ahol nem voltak többek megtűrt egyéneknél. Amikor idejöttek, haza, a nyugati parton telepítették le őket – azon a földön, amelyet Izrael a hatnapos háborúban, 1967-ben vett el JorDaniától. Előre gyártott – amerikai szemmel nézve apró, orosz szemszögből hihetetlenül fényűző – házaik a vidékre oly jellemző sziklás lejtők egyikén állt. Itt minden olyan új és szokatlan volt nekik, de ez lett az otthonuk, és az ember ragaszkodik az otthonához. Anatolij fia, aki a Nathan nevet vette fel, már hivatásos tisztként szolgált az izraeli hadseregben. Dávid lánya úgyszintén. Az, hogy kivándorolhattak, és itt befogadták őket, maga a megváltás volt számukra. És most azt mondják, hogy el kell hagyniuk az otthonaikat? Már megint? Épp eleget hányódtak életükben. Betelt a pohár.
Mivel a kis településen csak orosz emigránsok laktak, a két fiatalnak nem okozott különösebb gondot kialakítani egy helyi termelőszövetkezetet. Rabbijuk nem volt, de nem kellett sokáig könyörögniük, hogy egy ismerős ortodox pap melléjük álljon. A menet, zászlókkal és a szent Tórával felszerelkezve a knesszet elé indult. Gyalog vonultak fel, hogy a médiának legyen ideje felfigyelni rájuk, így mire a parlament épülete elé értek, már az egész világ tudott a tüntetésről és annak céljáról.
Az izraeli knesszet a világ egyik legzajosabb törvényhozó testülete. Tagjai közt a szélsőjobboldalitól a szélsőbalosig mindenki megtalálható – elenyésző számban még a mérsékelt középhez tartozók is. A felemelt hang, az ökölrázás, a különböző, kézre eső felületek dühödt püfölése mindennapos kellékek itt. Mindez Theodor Herzlnek, a cionizmus atyjának, Izrael állam megálmodójának a fényképe alatt. A képviselő urak és asszonyok vérmérséklete oly heves, hogy a kívülálló nem is értheti, hogyan lehetséges az, hogy egy olyan országban, ahol szinte mindenki tartalékos katona és automatát tart az otthoni gardróbban, még senki nem lőtte szitává mélyen tisztelt képviselőtársát. Hogy Theodor Herzl mit gondolt volna minderről, azt sosem fogjuk megtudni. Az mindenesetre tény, hogy a zsibongó parlament és a mind politikai, mind vallási értelemben polarizált kormány átok Izrael fején. Szinte minden vallásos szektának megvan a maga földterülete, és ennélfogva parlamenti képviselete. Ez a sokszínűség azt eredményezte, hogy Izraelnek gyakorlatilag egy egész nemzedéken át nem volt egy erőskezű, jól meghatározott nemzeti politikát folytató kormánya.
A tüntetők, akikhez menetelésük közben mások is hozzácsapódtak, egy órával azelőtt érkeztek meg, hogy a szerződés jóváhagyása napirendre került volna. Azok a képviselők, akik szimpatizáltak a tömeggel, kijöttek az épület elé, és az egybegyűltekkel együtt azt követelték, hogy a kormány lépjen vissza a szerződéstől.
– Nem tetszik ez nekem – jegyezte meg Liz Elliot. Az izraeliek reakciója sokkal negatívabb volt, mint amire számított, ezért úgy döntött, behívatja Ryant, és kikéri a véleményét.
– Nos – felelte a CIA igazgatóhelyettese –, ez az a tényező, amelyet nem befolyásolhatunk.
– Köszönöm, ez nagy segítség, Ryan. – Elliot az egyik legnagyobb izraeli közvélemény-kutató intézet jelentését tartotta a kezében. A jelentés szerint az ötezer megkérdezett személy harmincnyolc százaléka támogatta a szerződést, negyvenegy százaléka elutasította, huszonegy pedig nem tudta eldönteni, mit gondoljon. A számok durván megfeleltek a knesszet erőviszonyainak: a jobboldal erősebb volt, mint a baloldal, a közép pedig elszigetelt csoportokra szakadt, melyek mindegyike azt várta, melyik oldal tesz kedvezőbb ajánlatot neki.
– Scott Adler már hetekkel ezelőtt ismerte ezeket az adatokat. Tudtuk, hogy az izraeli kormány meglehetősen ingatag, de az isten szerelmére, mikor nem volt az az utóbbi húsz évben?
– De ha a miniszterelnök nem tudja...
– Akkor jöhet a B terv. Maga akart nyomást gyakorolni a kormányukra, emlékszik? Az óhaja teljesül. – Ez volt az egyetlen tényező, amit nem elemeztek ki elég alaposan, de nem is lett volna értelme. Az izraeli parlament az anarchizmus mintapéldája volt. Jobb híján így arra építettek, hogy ha a felek aláírták a szerződést, a knesszet kénytelen lesz jó képet vágni és jóváhagyni azt.
– A követség politikai tisztje azt mondja, hogy a Mendelev ellenőrizte párt segíthetne a mi javunkra billenteni a mérleget – mondta Elliot, nyugalmat erőltetve magára.
– Talán – vont vállat Jack.
– Ez abszurd! – csattant fel Elliot. – Az a szaros vénember még nem is járt...
– Vallási okokból. Utánanéztem. Nem akar odamenni, amíg el nem jön a Messiás.
– Jézusom! – nyögött fel a nemzetbiztonsági tanácsadó.
– Pontosan. Eltalálta – nevetett fel Ryan. Liz majd keresztüldöfte a tekintetével. – Nézze, Liz, a pasasnak joga van azt hinni, amit akar, nekünk pedig kötelességünk tolerálni és tiszteletben tartani. Vallásszabadságnak hívják, ugye emlékszik?
Elliot a tévé felé intett.
– De hát ezek az őrültek mindent elcsesznek! Nem lehet tenni valamit?
– Például? – vonta fel a szemöldökét Jack.
– Nem tudom... valamit.
Ryan előrehajolt, és a nő szemébe nézett.
– Az érdekli, dr. Elliot, hogy mik a történelmi precedensek a hasonló helyzetekre? Mert ha igen, akár úgy is feltehette volna a kérdést, hogy „ki fog megszabadítani minket ettől a nyűgös rabbitól”? Beszéljünk hát nyíltan, rendben? Azt akarja, hogy manipuláljuk egy demokratikus, baráti ország parlamentjét? Vagy inkább az Államokban kövessünk el valami törvénytelent? – Még közelebb hajolt, és elfojtott hangon folytatta: – Egyik sem fog megtörténni, dr. Elliot! Hagyni fogjuk, hogy döntésre jussanak. Ha azt kívánja tőlem, hogy belekavarjak Izrael belügyeibe, holnap reggelre az elnök asztalán lesz a lemondásom. Ha pedig elég meggondolatlan lenne ahhoz, hogy azt mondja, el kellene tenni láb alól egy nagyhangú New York-i öregembert, akkor emlékeztetnem kell rá, hogy ezzel legalább két törvénycikkelyt megsért. Nem szeretném feljelenteni önt összeesküvés vádjával, dr. Elliot.
Elliot arca eltorzult a dühtől.
– A fene vigye el, Ryan! Én nem mondtam...
– Vigyázzon, asszonyom, nehogy elkapja a kormánytisztviselők legveszélyesebb betegségét. Ön kezdi azt hinni, hogy a cél szentesítheti az eszközt. Nem gátolhatom meg, hogy ilyen gondolatai legyenek, de biztosíthatom, hogy amíg én vagyok az igazgatóhelyettes, az ügynökség nem lesz partner a megvalósításukban. – Ez úgy hangzott, mint egy lecke, de Elliotnak szüksége volt rá. Veszélyes útra tévedt.
– Én soha nem mondtam ilyet! Fenét!
– Ha tényleg így van, akkor elnézését kérem. Tévedtem. Ez esetben tehát hagyni fogjuk az izraelieket, hogy döntsék el ők, akarják-e a szerződést vagy sem. Joguk van hozzá. Ugyanígy nekünk is jogunk van az általunk helyesnek tartott irányba terelni őket, de nem úgy, hogy közvetve beavatkozunk az ország működésébe. Van egy határ, amit nem léphet át, még akkor sem, ha „ön” az Egyesült Államok kormánya.
Dr. Elliotnak sikerült mosolyt erőltetnie az arcára.
– Köszönöm, hogy megosztotta velem a nézeteit a megfelelő kormányzati politikai irányelveit illetően, dr. Ryan. Ez minden.
– Szívesen, dr. Elliot. De ha már azért hívott ide, hogy értékeljem a helyzetet, közlöm, hogy véleményem szerint hagynunk kell, hadd történjen, aminek történnie kell. A szerződést el fogják fogadni, annak ellenére, amit a tévében és a jelentésekben lát.
Elliot nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg:
– Miért?
– Mert a szerződés minden tekintetben előnyös Izrael számára. Az emberek rá fognak jönni, amint lesz elég idejük, hogy megemésszék az információt. Izrael demokrácia, és a demokráciák általában a saját javukra szoktak dönteni. A történelem, tudja. A demokrácia azért vált olyan népszerűvé, mert működik. Ha pánikba esünk és kapkodni kezdünk, csak még jobban bonyolítjuk a helyzetet. Hagynunk kell, hadd menjenek a dolgok a maguk útján, és nagy valószínűséggel az fog történni, amit mi is szeretnénk.
– Nagy valószínűséggel?
– Az életben semmi sem biztos – magyarázta Ryan. Miért nem értik ezt meg az emberek? – A beavatkozás rizikója azonban sokkal nagyobb, mint a várakozásé. Hagyjuk, hadd működjön a rendszerük. Mert szerintem működni fog. Ez az én véleményem.
– Köszönöm, hogy megosztotta velem – mondta Elliot, és elfordult.
– Szívesen, mint mindig.
Elliot megvárta, míg az ajtó becsukódik Ryan mögött, csak azután fordult vissza.
– Te arrogáns pöcs – sziszegte. – Ezért kicsinállak.
Ryan beült az autójába a nyugati vezetőségi behajtón. Túl messzire mentél, mondta magának. Nem, nem mentél túl messzire. Ez a tyúk kezdte elbízni magát, ideje volt rákoppintani a csőrére.
Veszélyes gondolatok voltak ezek egy ilyen magas rangú kormánytagtól. Látott már hasonló eseteket. Washington D. C. rossz hatással volt az emberekre. Idejöttek, tele szebbnél szebb ideálokkal, de a sűrű, fülledt politikai közeg egykettőre elpárologtatta ezeket. Voltak, akik azt mondták erre, hogy „a rendszer magával rántotta az illetőt”. Ryan egyfajta környezetszennyezésnek tartotta. Washington légköre kikezdte az ember lelkét.
És te mitől lennél védett ellene?
Ryan eltűnődött ezen, észre sem véve Clark pillantását, miközben a folyó felé hajtottak. Talán az, válaszolt saját kérdésére, hogy soha nem adta be a derekát. Egyetlenegyszer sem. Vagy mégis? Voltak dolgok, amiket utólag másképp csinált volna. És voltak dolgok, amiket egyáltalán nem kellett volna megtennie.
Te sem vagy más. Csak hiszed, hogy az vagy.
Amíg szembe tudok nézni a kérdéssel és a válaszokkal, addig biztonságban vagyok.
Nagyon remélem.

 

– Nos?
– Nos, sok mindent ki lehet hozni belőle, de segítségre van szükségem – felelte Ghosn. – Egyedül nem fog menni.
– És a biztonság?
– Ez jó kérdés. Először ki kell derítenem, mik a lehetőségek. Utána majd megmondom, hogy mire van szükségem. Az azonban már most biztos, hogy néhány területtel segítség nélkül nem fogok boldogulni.
– Mint például? – kérdezte a parancsnok.
– Például a robbanóanyag.
– De hiszen te a szakértőjük vagy – tiltakozott Qati.
– Nézd, parancsnok, itt olyan pontos számításokra és kivitelezésre van szükség, ami meghaladja az erőmet. A megszokott anyagokat, például a plasztikot sem használhatjuk, mert nem tartja meg az alakját. A plutónium berobbantását végző anyagnak merevnek kell lennie, mint a kő, és formáját ezredmilliméteres pontossággal kell megtervezni és kialakítani. Ennek az elméleti részét meg tudom tanulni, de hónapokba telik, és... szívesebben szentelném az időmet a hasadóanyag átalakításának, hogy...
– Igen?
– Azt hiszem, növelni tudom a bomba pusztító erejét, parancsnok.
– Valóban? És hogyan?
– Információim szerint ezt a fajta bombát nemcsak bombaként, hanem detonátorként is fel lehet használni.
– Mihez? – nézett nagyot Qati.
– Egy termonukleáris fúziós bombához. Egy hidrogénbombához, Ismael. A bomba erejét ezzel tíz- vagy akár százszorosára növelhetjük. Fél Izraelt elpusztíthatjuk vele.
A parancsnoknak ezt meg kellett emésztenie.
– De ehhez segítségre van szükséged – mondta hosszas rágódás után. – Honnan lehetne segítséget szerezni? Van elképzelésed?
– Talán Günther kapcsolatain keresztül. Ha meg lehet bízni benne – tette hozzá Ghosn.
– Meg lehet bízni benne – bólintott Qati, és elmagyarázta, hogy miért.
– Biztos, hogy igaz a történet? – kérdezte gyanakvóan Ghosn.
– Láttam róla egy fényképet az egyik német újságban. Eléggé eredetinek tűnt. – Egy német bulvárlapnak sikerült szert tennie egy fekete-fehér fotóra, amellyel az akasztás minden borzalmát olvasói elé tárhatta. Az, hogy Petra félmeztelen volt rajta, csak még szaftosabbá tette a felvételt. Végtére is a német férfiaknak, akiknek egyik jeles pélDanyát kasztrálta Petra Bock, joguk volt ehhez az elégtételhez.
– A gond az, Ismael, hogy minimálisra kell csökkentenünk azoknak a számát, akik tudnak erről.
– De ugyanakkor segítségre van szükséged. Nos, rendben – mosolyodott el Qati. – Itt az ideje, hogy beavassuk a mi német barátunkat is. Azt javaslód, hogy Izraelben robbantsuk fel a bombát?
– Hol másutt? Nem az én tisztem eldönteni ezt, de azt gondoltam...
– Én még nem gondolkodtam rajta. Egyszerre csak egy dolgot, Ibrahim. Mikor mész Izraelbe?
– Úgy terveztem, hogy a jövő héten.
– Várjunk vele, míg ez a szerződésügy elrendeződik. – Qati egy pillanat erejéig a távolba révedt. – Addig is kezdd el a tanulmányaidat, derítsd ki, mire és kire lesz szükséged! Ha ez megvan, majd keresünk egy biztonságos helyet, hogy munkához láthassatok.

 

Egy örökkévalóságnak tűnt, pedig nem tartott tovább három napnál. A knesszet előtt tüntető tömeg újabb ötvenezer fővel gyarapodott. Csakhogy a háborús veteránok által vezetett menet nem azért jött, hogy a szerződés ellen tiltakozzon. Azért jöttek, hogy támogassák azt. A kiabálás és az ökölrázás nem maradt el, de ennél súlyosabb incidensekre nem került sor, mert a rendőrségnek sikerült távol tartania egymástól a két csoportot.
Az eseményekre való tekintettel a kormány újabb, zárt tanácskozást tartott. A védelmi miniszter meglepően hallgatagnak tűnt a megbeszélés során. Amikor kérdezték, elismerte, hogy az amerikaiak által ígért pluszfegyverzet rendkívül hasznos lesz. Negyvennyolc F-16-os vadászbombázóról, M-2-es és 3-as Bradley harckocsikról, Hellfire tankelhárító rakétákról és a legújabb, még fejlesztés alatt álló tanklövegtechnológia megosztásáról volt szó. Az amerikaiak azt is vállalták, hogy állni fogják egy a Fort Irwin-i Nemzeti Katonai Kiképzőközponthoz hasonló létesítmény létrehozásának költségeit. A Negev-sivatagban felépíteni tervezett támaszponton, szögezte le a szerződés, a 10. lovasezred és az izraeli haderő katonái közösen fognak gyakorlatozni. A védelmi miniszter jól ismerte az NKK hatását az Egyesült Államok hadseregére, amely a II. világháború óta még soha nem volt ilyen jól felkészült. A védelmi miniszter úgy becsülte, hogy az új hadi felszerelések és a kiképzőközpont hosszú távon akár ötven százalékkal is megnövelhetik a hadsereg ütőképességét. Ehhez jön még hozzá az USAF F-16-os repülőosztálya és a harckocsiezred, amelyet a kölcsönös védelmi egyezmény izraeli parancsnokság alá helyez vészhelyzet esetén. Erre még soha nem volt példa az Államok történetében, mutatott rá a miniszter.
– Akkor tehát a szerződés előnyös, avagy hátrányos a biztonságunk szempontjából? – kérdezte a miniszterelnök.
– Előnyös – felelte a védelmi miniszter.
– Tehát támogatja?
A védelmi miniszter az asztalfőn ülő férfi szemébe fúrta tekintetét. Támogatni fog engem, ha miniszterelnöknek jelöltetem magam a következő választási kampányban?, kérdezték a szemei.
A miniszterelnök bólintott.
– Beszélek a tömeggel. A szerződés a javunkat szolgálja.
A beszéd nem nyugtatott meg mindenkit, de elég őszinte volt ahhoz, hogy a szerződést ellenzők egyharmada visszavonuljon. A sorsdöntő közép tagjai szívükre tették kezüket a parlamentben, és döntöttek. A szerződést – minimális többséggel – jóváhagyták.

 

 

11.
Robotkatonák

Mintha nem is emberek lettek volna. A Svájci Gárda katonái egytől egyig legalább száznyolcvanöt centi magasak voltak, és egyikük se nyomott kevesebbet mint nyolcvanöt kiló színtiszta csont és izom. Táborukban – a városon kívül helyezkedett el, egy két héttel korábban kiürített zsidó település helyén – külön tornaterem állt rendelkezésükre, ahol olimpikonokat megszégyenítő buzgalommal edzették és erősítették magukat, amikor csak idejük engedte. Felgyűrt ingujjuk alól kilátszó alkarjuk vastagabb volt, mint egy átlagos férfilábszár. Kék szemüket plexisisak, illetve a tisztek esetében foncsorozott napszemüveg takarta.
Fekete, fehér és szürke árnyalatú csíkokkal mintázott egyenruhájukban észrevétlenül bele tudtak olvadni a csupa kő és beton környezetbe. Bakancsaik is az álcázást szolgálták, nem voltak tükörfényesre sikálva, mint a közönséges katonáké. Egyenruhájuk fölé hasonló mintájú, amerikai gyártmányú golyóálló mellényt öltöttek, amely még szélesebbé, még robusztusabbá tette őket. Kézifegyvereik mellett mindegyikük négy repeszgránátot és két füstgránátot is hordott magánál. Ezek súlya a lőszeres táskával, a literes kulaccsal és az elsősegélycsomaggal együtt meghaladta a tizenkét kilót.
Ötös csoportokban járőröztek – egy tiszthelyettes és négy közlegény. Minden katona SIG gépkarabéllyal volt felfegyverezve, kettő közülük gránátvetős változattal. Az őrmesternek pisztoly is járt, és minden csapathoz tartozott két rádiókészülék is. A tizenkét járőrcsapatot számláló szakasz egységei állandó rádió-összeköttetésben álltak egymással.
A szolgálatot teljesítő szakasz egyik fele gyalog járőrözött, míg a többiek amerikai HMMWV-kkel cirkáltak. A brutális méretű, „hummer”-nek becézett terepjárók mindegyike nehéz géppuskával volt ellátva, némelyikre pedig még egy hatcsövű miniágyút is felszereltek. A legénységet Kevlar páncélzat védte az alkalmi ellenségtől. A parancsnokságnak volt néhány páncélozott harci járműve is – angol gyártmányok, melyek épphogy el tudtak lavírozni az óváros szűk utcái közt. A táborban mindig készenlétben állt egy azonnal bevethető század. Ez volt a gyorsreagálású egység. Őket már nehézfegyverekkel is ellátták, többek közt svéd Carl Gustav M-2-esekkel, melyek tökéletesen megálltak a helyüket, ha például lyukat kellett ütni egy eltorlaszolt épület falába. A századot egy utászszakasz támogatta. Az egységnek bőven volt hol gyakorolnia: velük romboltatták le a kiürített zsidó települések épületeit. Mindig akadt közönség is: nem tilthatták meg az embereknek, hogy – néhány száz méteres távolságából – végignézzék a „tereprendezést”. A művelet hamarosan turistákat vonzó attrakcióvá vált. Elmés arab üzletemberek már elő is rukkoltak egy „ROBOTKATONA” feliratú pólóval, s a turisták erre is vevők voltak. A jó kereskedő már csak ilyen: minden helyzetből profitálni próbál.
A svájci gárdisták nem mosolyogtak, nem beszélgettek és nem válaszoltak a kérdésekre. Az újságíróknak be kellett érniük a parancsnokkal, Jacques Schwindler ezredessel, aki néha megengedte nekik, hogy bekukkantsanak az edzőterembe, vagy a táboron belül – de sohasem az utcán! – szóba álljanak egy-egy katonával. A lakossággal való érintkezést természetesen nem lehetett elkerülni, hiszen a helyi civil rendőrség megalakulásáig a kivonulóban lévő izraeli rendőrség feladatait is el kellett látni, de a legtöbbször elég volt feltűnnie az utcán egy öttagú „robotkatona”-egységnek, és még a legpimaszabb vagányok is alázatos polgárokká szelídültek. A katonák ugyanakkor nem azért tartózkodtak itt, hogy rettegésben tartsák a lakosságot. Erre emlékeztette őket a váll-lapjukra varrt jelvény is. A pajzs alakú folt közepén a svájciak fehér keresztje virított, egy Jézus-kereszttel, egy mohameDan félholddal és egy hatágú Dávid-csillaggal körülvéve. A foltnak három változata létezett, hogy mindhárom vallás jelképének legyen esélye felül lenni.
A helyőrség parancsnoka a vallási vezetőknek tartozott beszámolni tevékenységéről. Schwindler ezredes naponta találkozott a várost irányító hármassal. A rabbi, az imám és a pátriárka nagy becsben tartották a svájcit, és szívesen megfogadták tanácsait. Schwindler az összes környező állam fővárosát felkereste. A svájciak jól döntöttek, amikor őt nevezték ki ide. Az ezredes becsületes, lelkiismeretes, igazságszerető férfi hírében állt. Az ember azt hihetne, hogy ezekkel a tulajdonságokkal nem sokra lehet menni a való világban, de Schwindler köztiszteletben álló személynek számított. Ezt tanúsította az irodája falát díszítő aranyozott kard – a szaúdi király ajándéka –, valamint a pompás mén, amelyet kellő gyakorlat híján egyelőre nem tudott megülni.
A vallási hármas sikeresen intézte a város dolgait, sokkal hatékonyabban, mint azt bárki is remélni merte volna. A jámborságuk és intellektusuk miatt kiválasztott papok hamar megkedvelték egymás társaságát. Közös megegyezés szerint hetente egyszer egyikük nyilvános ájtatosságot tartott, amelyen mindannyian részt vettek, jelezve, hogy tiszteletben tartják egymás hitét. Ezzel nemcsak rendkívül jó munkahangulatot sikerült biztosítaniuk, hanem egyben követendő példát is mutattak a lakosság számára. Hiszen éppen ez volt a küldetésük. Kávézás közben, miután sikerült vita nélkül megegyezni egy vallási kegyhellyel kapcsolatban felmerült kérdést illetően, a görög pátriárka kuncogva megjegyezte, hogy ez volt az első csoda, amit saját szemével látott. Nem, felelte a rabbi, az aligha csoda, hogy Isten fiai engedelmeskedtek Atyjuk akaratának. Mindannyian egyszerre? – kérdezte mosolyogva az imám. Ha nem is csoda, az tény, hogy ezer év óta nem volt példa erre. Nehogy azon vesszünk össze, hogy miért nem vesztünk össze, nevetett hasát fogva a görög. Inkább azt mondjátok meg, hogyan érthetném meg magam ugyanilyen jól a keresztény testvérekkel!
Odakint az utcán, ha két különböző hitközség papja találkozott egymással, hangosan üdvözölték egymást, hogy ezzel is jó példát mutassanak. A svájci gárdisták tisztelgéssel köszöntötték őket, s ha vallási vezetővel találkoztak, tisztelettudóan levették napszemüvegüket, illetve sisakjukat. Ez volt az egyetlen emberi megnyilvánulás, amit a svájciak megengedtek maguknak. Egyesek azt mesélték róluk, hogy még csak nem is verejtékeznek...
– Ijesztő pasasok, az biztos – jegyezte meg egy utcasarkon állva Ryan. Amerikai turisták fényképezőgépeket kattogtattak a közelben. A zsidók még mindig bánatosnak tűntek, az arabok viszont mosolyogtak. A keresztények, akik a fokozódó erőszak miatt menekültek el Jeruzsálemből, kezdtek visszaszivárogni. Az öttagú, megállíthatatlanul trappoló járőrcsapat előtt szétnyílt a tömeg. – Ezek tényleg olyanok, mint valami robotok.
– Az lehet, de amióta itt vannak, még senki nem mert rájuk támadni – jegyezte meg Avi.
– Nem szeretnék összetűzésbe kerülni velük – bólintott Clark. Az első héten egy arab fiatalember leszúrt egy idős izraeli nőt.
Nem politikai indíttatású támadás volt, hanem „egyszerű” rablás, de a tettes elkövette azt a hibát, hogy a svájciak szeme láttára ölt. Az egyik járőr pillanatok alatt lefegyverezte – akár egy mozifilm akcióhőse –, majd társaival együtt a három elöljáró elé cipelte. A támadó választhatott, hogy arab avagy izraeli törvények szerint kéri ügye tárgyalását. A második, és egyben utolsó hibát azzal követte el, hogy az előbbit kérte. Kapott egy hetet, hogy kigyógyuljon sérüléseiből egy izraeli kórházban, aztán az Ahmed bin Juszif által elnökölt bíróság elé kellett állnia, amely kirótta rá a Korán által előírt büntetést. Másnap Rijádba repítették, és nyilvánosan lefejezték. Az izraelieket megdöbbentette az arab igazságszolgáltatás gyorsasága, de a mohameDanok csak vállat vontak, mondván, hogy a Korán könyörtelen szigorral büntet, és bizony jól teszi, mert meg is látszik a hatása.
– A népe még mindig boldogtalan, nem igaz?
– Az igazság az, hogy sokkal jobban éreznék magukat, ha a mi ejtőernyőseink járőröznének. De ez maradjon köztünk, Ryan.
– Rendben.
– Aggodalomra azonban nincs ok. Majd megszokják. Bele fog telni néhány hétbe, de menni fog. Az arabok már most egészen jól kijönnek a svájciakkal, és ez itt a lényeg. Akkor most kérdezhetek én?
– Kérdezni lehet – mosolygott Ryan.
– Mekkora része volt ebben magának, Ryan?
– Semekkora – felelte Jack a svájciakat megszégyenítő géphangon. – Charlie Alden ötlete volt, hát nem emlékszik? Én csak a futár voltam.
– Legalábbis Liz Elliot mindenkinek ezt mondta...
– Miért kérdez, Avi, ha úgyis tudja a választ?
– Gratulálok, Ryan. – Ben Jákob leült, és odaintette a pincért. Rendelt két sört, aztán folytatta: – Az elnökük nagyon megszorongatott minket. A katonai támogatás megvonása...
– Szebben is lehetett volna, de sajnos nem rajtam múlt. A maguk emberei kezdték azzal, hogy belelőttek a tüntetőkbe. Nem szerettük volna, ha megismétlődik történelmünk egy igen kellemetlen, közelmúltbeli fejezete. Lépni kényszerítettek bennünket, Avi. Ezt maga is tudja. Mellesleg... – Ryan hirtelen elhallgatott.
– Hallgatom.
– Ez a dolog működni fog, Avi! Nézzen körül! – mondta Jack, miközben a sört eléjük rakták. A meleg annyira kitikkasztotta, hogy a korsó felét egyetlen hajtásra kiitta.
– Van rá némi esély – ismerte el Ben Jákob.
– Magának nagyobb és jobb hálózata van Szíriában, mint nekünk – mondta Ryan. – Azt hallottam, hogy már ők is kezdenek megbarátkozni az egyezménnyel. Igaz, még nem verték nagydobra, de azért ez is valami, nem?
– Ha igaz – dünnyögte Avi.
– Tudja, mi a legnehezebb a békecsinálásban?
Ben Jákob a szemközti falra meredve eltűnődött a kérdésen. Mi lehet az?
– Hinni benne?
Jack igent intett a fejével.
– Ezen a téren előnyben vagyunk magukkal szemben, barátom. Mi már túl vagyunk rajta.
– Ez igaz, bár a szovjetek nem fenyegetőztek azzal egy emberöltőn át, hogy eltörlik Amerikát a föld színéről. Mondja meg Fowler elnöknek, hogy az ilyesmit nem könnyű feledni.
Jack felsóhajtott.
– Megtettem, Avi. Épp eleget tud rólam ahhoz, hogy tisztában legyen vele: nem vagyok az ellensége.
– De nem is a szövetségesem.
– Már hogyne lennék! Most már az vagyok, tábornok. A szerződés életbe lépett. Az én dolgom az, hogy információt gyűjtsék és helyzetelemzést végezzek a kormányom számára. A politikát fölöttem álló emberek csinálják. Nálam okosabb emberek, Avi – tette hozzá ironikusan.
– Ó, igen? És kik azok? – mosolygott Ben Jakob a fiatalemberre.
– Még tíz éve sincs a szakmában, Jack, de a tengeralattjáró-ügy, a moszkvai akció, a legutóbbi választások idején játszott szerepe...
Ryan megpróbált uralkodni magán, de nem ment.
– Jesszusom, Avi! – Ezt meg honnan a fenéből tudhatja?
– Hiába ne vegye a szájára az Úr nevét, dr. Ryan – pirított rá a Moszad igazgatóhelyettese. – Ez Isten városa. Azok a svájci fickók még lelövik. Mondja meg a drága Miss Elliotnak, hogy ha nagyon keménykedik, egy izgalmas sztorival fogjuk feldobni az újságok eladási statisztikáját.
– A gond az, Avi, hogy Liz nem fogja tudni, miről van szó.
– Badarság! – legyintett Ben Jákob. Jack felhörpintette a sörét.
– Attól tartok, Avi, hogy félretájékoztatták. A helyzet ugyanis az, hogy ha mégis volt bármiféle egyezség, engem kihagytak belőle. Jól van, beismerem, hogy magam is gyanítottam egyet s mást, de ha bíróság elé állítanának, és azt kérdeznék tőlem, hogy mit tudok, azt kellene válaszolnom, hogy semmit. Erre tehát ne építsen, barátom.
– Nem is tudom. Az, ahogyan Moore és Ritter olyan szépen előkészítették a terepet... Roppant elegáns volt, nemde? Ryan letette a korsóját.
– Ilyen csak a filmeken van, tábornok. A való élet képtelen lépést tartani a képzelettel. – Ryan úgy érezte, jól alakítja a szerepét. Még vigyorgott is hozzá, hogy minél meggyőzőbb legyen.
– Nézze, dr. Ryan... Amikor 1972-ben a PFSZ Fekete Szeptember szárnya felkérte a japán Vörös Hadsereg terroristacsoportot, hogy intézzen támadást a Ben Gurion reptér ellen, aminek, megjegyzem, többségükben amerikai protestáns zarándokok estek áldozatul, egyetlen terroristát sikerült élve elfogni. Amikor kivallatták, a gazember azt mondta, hogy lelőtt bajtársai és áldozataik csillagképként fognak egyesülni az ég kárpitján. A börtönben aztán a judaizmus követőjévé nyilvánította magát. Még körül is metélte a micsodáját a fogaival, ami nagy hajlékonyságra utal – tette hozzá megvetően Ben Jákob. – Úgyhogy ne mondja nekem, hogy a valóság képtelen lépést tartani a képzelettel. Több mint húsz éve vagyok hírszerző tiszt, és most is csak egyvalamiben lehetek biztos: abban, hogy még nem láttam mindent.
– Ejha, Avi! Még én se vagyok ennyire paranoiás.
– Mert maga nem tapasztalta meg a holokausztot, Ryan.
– Igen? És Cromwell meg a nagy írországi éhínség? Szálljon le a magas lóról, tábornok! Amerikai csapatokat küldünk magukhoz. Ha valami gond lenne, akkor amerikai vér is folyna a Negev homokjában, vagy a Golánon, vagy ahol kell.
– És mi van, ha...
– Ha az a „mi van ha” megtörténne, tábornok, akkor személyesen fogok iderepülni. Mint tudja, tengerészgyalogos voltam. Nemegyszer kerültem tűzvonalba. De nem lesz második holokauszt. Amíg én élek, legalábbis. Nem fogjuk hagyni, Avi. Sem a kormány, sem a honfitársaim. Még ha amerikaiaknak kell is meghalniuk, hogy meg-védjük ezt az országot.
– Ezt mondták Vietnamban is. Mondani akar valamit? – nézett a tábornok Clarkra, mert látta, hogy a férfi felkapta a fejét.
– Nézze, uram, én többet harcoltam a világ legkülönbözőbb hadszínterein, mint bárki ebben az országban, mégis azt kell mondanom, hogy megijeszt az, ami itt folyik. És hogy miért? Mert önök mindig elcseszik a dolgot, ugyanúgy, ahogy mi is tettük azt annak idején. Csakhogy mi legalább tanultunk belőle, míg önökről ez nem mondható el. Ami pedig dr. Ryant illeti, ha azt mondja, hogy jönni fog, akkor tényleg jönni fog. Ahogyan én is, ha szükség lesz rám.
– Egy újabb tengerészgyalogos? – kérdezte Avi, noha tudta a választ.
– Majdnem – felelte Clark. – De nem kevesebb.
– És a társa? – nézett Avi az utcasarkon álldogáló Chavez felé.
– Van olyan jó, mint én, akárcsak a fiúk a 10. lovasezredben. De mindketten tudják, uram, hogy ez a háborús szöveg marhaság. Ha biztonságban akarnak élni, akkor rendezni kell a belviszályokat. Ennyi.
– És tanuljunk a hibáikból...
– Azt nagyon jól tennék. És ha csakugyan megtennék, akkor olyan stabil békét teremthetnének, amiről mi akkor még csak nem is álmodhattunk.
– De azzal, hogy ránk erőltették...
– Nézze, uram: ha működni fog, akkor egy nap majd úgyis hálásak lesznek nekünk. Ha pedig nem, akkor majd jövünk, és vállaljuk érte a felelősséget. – Clark észrevette, hogy Ding elmozdul, és céltalanul, akár egy turista, az utca ellenkező oldala felé indul.
– Maga is?
– Arra mérget vehet, tábornok – felelte Clark az utcát fürkészve. Mit vehetett észre Chavez? Mi lehet az, ami elkerülte a figyelmét?
Kik lehetnek ezek? – tűnődött Ghosn. Hát persze! Abraham Ben Jákob dandártábornok, a Moszad igazgatóhelyettese. Eddig csak fényképen látta, de ő volt az. Egy amerikaival beszélget. És ő vajon ki? Közönyös tekintettel körbekémlelt. Az amerikainak biztosan vannak testőrei. A mellette álló férfi szemmel láthatóan az volt. Jókötésű, negyven körüli fickó. A férfi feltette a napszemüvegét. Ez lett volna a jel? Lennie kell még legalább egy társának, plusz izraelieknek...
– Ah! – Egy férfi ütközött neki, valamivel alacsonyabb és vékonyabb, mint ő. Sötét bőrű, talán éppen egy arab testvér, bár angolul beszélt. Mire Ghosn ráeszmélt, hogy egy gyors, de annál alaposabb motozáson esett át, a férfi már tovább is állt. – Bocsánat!
Ghosn nevetni tudott volna. Ártalmatlannak nyilvánították, mert csak egy könyvekkel teli bevásárlótáska volt nála. Ha tudták volna, hogy mire kellenek azok a könyvek...
Clark látta, hogy Ding leadja a „minden rendben” jelet – mintha egy legyet akart volna elhessenteni a nyakáról. De akkor miért érezte úgy, hogy a célpont felismerte valamelyiküket? Miért állt meg nézelődni? Clark hátrasandított. Két asztallal odébb egy csinos európai lány üldögélt. Őt bámulta volna a férfi? Talán. Egy testőr számára embert próbáló feladat meghúzni a határvonalat az éberség és a paranoia közt, még akkor is, ha ismerős terepen mozog – amit erről a helyről nem mondhatott el. Ugyanakkor véletlenszerűen választották ki az utcát és az éttermet. Senki nem tudhatta, hogy itt vannak, annyi embere pedig egyetlen ügynökségnek sem volt, hogy egy egész várost figyeltethessen – kivéve talán az oroszokat, Moszkvában. Akkor tehát kinek szólt az a csillanás a férfi szemében?
Clark jól az emlékezetébe véste az arcot. Több száz másik mellé.
Ghosn folytatta beszerző körútját. Sikerült összeszednie a szükséges könyveket, de mégsem volt elégedett. Hogy is lehetett volna, amikor maga Avi Ben Jákob került az útjába, és semmit nem tehetett! Elmulasztani egy ilyen lehetőséget! Mekkora csapás lett volna az izraeliek számára! Sietősre fogta a lépteit. Alig várta, hogy hazatérhessen. Úgy érezte, megfullad ebben a közegben.
– Szép munka volt – jegyezte meg Ben Jákob. – Az embere nagyon jól képzett.
– Ígéretes fiatalember – bólintott Clark. Ding Chavez visszakanyarodott a posztjára. – Nem volt ismerős az arc?
– Nem, de az embereim biztosan lefotózták. Ellenőrizni fogjuk, bár meggyőződésem, hogy csak egy szexuálisan túlfűtött fiatalember volt – intett fejével a holland lány felé Avi.
Clarkot meglepte, hogy az izraeliek nem mozdultak. Egy bevásárlótáska bármit rejthet. A „bármi” pedig általában rosszat jelentett ebben a városban. Gyűlölte ezt a munkát. Ha egyedül volt, sosem időzött túl sokáig egy helyen, váltakozó tempóban mozgott, és mindig olyan útvonalat választott, hogy legyen menekülési lehetősége.
Ez már a vérében volt. De Ryan, akinek ugyanígy kellett volna viselkednie, annyira bízott benne és Dingben, hogy teljesen rájuk hagyta magát.
– Nos, Avi? – szólalt meg Ryan.
– A lovasságuk egy része már megérkezett. A tankosaink kedvelik Diggs ezredest. Csak az ezred jelképét találják meglehetősen furcsának. A bölény végtére is csak egy túlfejlett tehén – kuncogott Avi.
– Azért nem ajánlom, hogy az útjába álljon, ha egyszer beindul – figyelmeztette Ryan. Kíváncsi volt, mi fog kisülni az izraeliekkel közös hadgyakorlatból. Az Államok hadseregében elterjedt nézet volt, hogy az izraeliek túlbecsülik önmagukat, és Diggs nagy leckéztető hírében állt. – Akkor tehát jelenthetem, hogy a helyzet biztató?
– Lesznek nehézségek.
– Hát persze, hogy lesznek, Avi. De hitte volna, hogy ilyen simán fog zajlani ez az egész?
– Nem, nem hittem volna – vallotta be a tábornok. Fizetett, aztán mindhárman felálltak. Clark kiment Chavezhez.
– Nos?
– Csak az az egy fickó. Egy táska tele könyvekkel. Most vásárolta őket. Az egyikben még benne volt a blokk. Nukleáris fizika, hitted volna? Legalábbis az egyiknek ez volt a címe. Jó vaskos könyv, nem irigylem érte. Biztosan egyetemi hallgató a tag... az a kis csaj pedig odaát igazán csinos.
– Koncentráljunk a munkára, Mr. Chavez.
– Nem az én esetem, Clark.
– A svájciakról mi a véleményed?
– Szép nagy szál legények. Láttad, hogy megbámulta őket az emberünk?
– Nem.
– Nagyon úgy nézett ki, mint aki tudja, hogy mire kell figyelni – folytatta Domingo Chavez. – Először ez tűnt fel. Csak utána kezdett el felétek kacsingatni. A fickónak nagyon értelmes tekintete volt.
– Más?
– Elegánsan mozgott, a keze ápolt volt, nem durva, mint egy katonáé. Egyetemistának kissé öreg, de végzősnek még elmegy. Jesucrísto! – dünnyögte Chavez. – Egyre paranoiásabb leszek, ember! Nem volt nála fegyver, a kezéből ítélve nem gyakorol küzdősportokat. Csak végigjött az utcán, megbámulta a svájciakat, jól megnézte magának a spinét, és eltűnt az utcasarok mögött. Történet vége. – Chavez már régen megbánta, hogy nem maradt a seregben. Azóta már tiszt lenne, és nem kellene estire járnia a George Masonra, miután egész nap Ryan seggét őrizte. Az egyetlen vigasza az volt, hogy a doki rendes pasas, Clark pedig... érdekes fickó, de ez a titkosszolgálati munka... ez az agyára ment.
– Ideje indulni – mondta Clark.
– Értem. – Ding ellenőrizte az inge alá rejtett automatát. Az izraeli testőrök már elindultak felfelé az utcán.
Az utcán egy öreg imám állt, és egy svájci őrjárat parancsnokával próbálta megértetni magát. Ghosn látta, hogy nem boldogulnak egymással: az imám nem beszélt angolul, a svájci pedig csak néhány szót tudott arabul.
– Bocsásson meg – lépett Ghosn az imámhoz. – Segíthetek? – Az öreg pergő nyelvvel előadta a problémáját. Ghosn a svájcihoz fordult, és lefordította: – Az imám Szaúd-Arábiából érkezett. Utoljára gyermekkorában járt Jeruzsálemben, ezért nehezen igazodik el a városban. Az elöljárók hivatalát keresi.
Látva, hogy nem akárkivel van dolga, az őrmester levette a sisakját, és tisztelettudóan biccentett.
– Kérem, mondja meg neki, hogy szívesen elkísérjük.
– Ah, hát itt van! – kiáltott egy hang. Zsidó volt, de elég jól beszélte az arabot. – Jó napot, őrmester – üdvözölte angolul a svájcit.
– Jó napot, Ravenstein rabbi. Ismeri ezt az úriembert?
– Ő Mohammed Ál Faisal, egy köztiszteletben álló medinai imám és történész.
– Igaz, amit mondtak nekem? – kérdezte kíváncsian Ál Faisal.
– De még mennyire! – felelte izgatottan a rabbi.
– Megbocsát? – szólalt meg Ghosn.
– Ön ki? – nézett rá a rabbi.
– Csak egy diák. Az imámnak nyelvi nehézségei akadtak, és segíteni próbáltam.
– Ah, értem – bólintott a rabbi. – Nagyon kedves. Mohammed azért jött, hogy megnézzen egy kéziratot, amely egy ásatásnál került elő. MohameDan értekezés egy nagyon régi tóráról, feltehetőleg a tizedik századból. Fantasztikus lelet! Őrmester, innen már boldogulunk. Köszönöm a segítségét, és önnek is köszönet, fiatalember.
– Akarja, hogy elkísérjük, uram? – kérdezte az őrmester. – Mi is abba az irányba tartunk.
– Nem,- köszönöm. Túl öregek vagyunk ahhoz, hogy lépést tudjunk tartani magukkal.
– Értem. – Az őrmester tisztelgett. – További jó napot. A svájciak odébbálltak.
– Az értekezést maga Ál Qalda írta – folytatta lelkesen a rabbi –, és úgy tűnik, hogy az akkói Nuchem munkájából idéz. A lelet állapota egyszerűen lenyűgöző.
– Már alig várom, hogy láthassam! – A két tudós, minden másról megfeledkezve, elindult valamerre. Olyan gyorsan szedték inas lábaikat, ahogy csak bírták.
Ghosn arckifejezése nem változott. Úgy tett, mintha álmélkodna a svájciak előzékenységén, és mintha mulattatná a két öreg lelkendezése, de valójában csalódott volt. Csalódott és keserű. Amit az imént látott, az legrosszabb álmát is felülmúlta.
Mohammed Ál Faisal egyike volt az iszlám öt legnagyobb tanítójának, egy nagyra becsült történész, a szaúdi királyi család távoli rokonsága. Akár ő is egyike lehetett volna a Jeruzsálemet irányító hármaknak, de öreg volt – majdnem nyolcvanéves –, és köztudottan a legkonzervatívabb közül való, Izrael megrögzött ellensége. Mit keresett hát egy ilyen ember egy zsidó pap társaságában? A látottak hányingerrel töltötték el a mérnököt.
A helyzet egyszerűen elkeserítőnek tűnt. Ha már Ál Faisal is kezes báránnyá vált, akkor mit lehet elvárni az átlag palesztintól? Ezek után még a legszemérmesebbek se fogják szégyellni, hogy élvezik az ölükbe pottyantott békét. Akik csak elmentek mellettük, mind mosolyogva, toleranciával nézték őket. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy egy arab és egy zsidó pap izgatottan cseverészik.
Milyen gyorsan tud alkalmazkodni az átlagember, mélázott Ghosn. Az izraeliek eleinte tiltakoztak, amiért el kellett hagyniuk az otthonaikat, de egyre kevésbé lehetett hallani a hangjukat. A szaúdiak már elkezdték kiosztani a visszaadott földeket jogos tulajdonosaiknak, és egy új arab egyetem alapköveit is lerakták Jeruzsálem határában. Az események fénysebességgel követték egymást. Egyesek már azt számolgatták, hogy mekkora nyereségre fognak szert tenni, ha újra beindul a turizmus, aminek már most biztató előjelei mutatkoztak. A szobafoglalások soha nem tapasztalt rekordokat döntöttek. Két szálloda építését is tervbe vették, és szinte biztosnak látszott, hogy egyedül a turizmus fellendülése a jólét korszakát fogja elhozni a palesztin lakosság számára.
De Izrael ettől még Izrael fog maradni.
Ghosn megállt egy utcai kávéárusnál, és kért egy pohár narancslevet. Míg a gyümölcslevet kortyolgatta, a szűk utca forgalmát figyelte. Zsidók és arabok sétáltak, jöttek-mentek. Hamarosan megérkeznek a turisták is. A világ minden tájáról özönleni fognak, hogy lássák a „csodát”, és hogy gazdaggá, tegyék Jeruzsálemet. Csakhogy a gazdagság az elégedetlenség gyilkosa. Éppen ezért Ibrahim Ghosn nem gazdagnak szerette volna látni a népét. Persze ez is cél volt, de a legutolsó, és addig még sok mindennek meg kellett történnie. Kifizette a narancslevet – amerikai dollárral –, és keresett egy taxit. Egyiptom felől jött Izraelbe, és most a biztonság kedvéért ellenkező irányban távozott. Sok tennivalója volt, alig várta már, hogy nekikezdhessen. Remélte, hogy a könyvek, amelyeket az amerikaiak veszélytelennek ítéltek, a segítségére lesznek.

 

Ben Goodley posztdoktori hallgató volt a Harvard Egyetem Kennedy Államigazgatási Iskoláján. Az alig huszonhét éves; jóképű fiatalemberbe annyi ambíció szorult, hogy az az egész Kennedy családnak bőven elég lett volna. Doktori értekezése a vietnami kudarcot elemezte a hírszerzés szempontjából, mégpedig olyan sikeresen, hogy Goodley tanára Liz Elliothoz továbbította véleményezésre. A nemzetbiztonsági tanácsadónak az volt az egyetlen baja Goodleyval, hogy férfi. De hát senki sem lehetett tökéletes.
– Pontosan mit is akar kutatni? – kérdezte Liz.
– A hírszerzés döntési és elemzési mechanizmusát szeretném tanulmányozni, különös tekintettel a legújabb európai és közel-keleti fejleményekre. A gondot az jelenti, hogy nem tudok hozzáférni az anyagokhoz.
– És mi lenne a végső célja? Tanítani szeretne? Vagy írni? Netán a kormánynak dolgozni?
– Ez utóbbi, természetesen. Végre olyan kormányunk van, amely azt meri tenni, amit helyesnek lát, és úgy, ahogyan helyesnek látja. Mint azt az értekezésemben is kifejtettem, a hírszerzői közösség rosszul szolgált minket már a '60-as évek óta. Mintha valami egészen más irányba akarnának menni. Legalábbis... – Goodley hátradőlt, és igyekezett úgy tenni, mintha egy cseppet sem lenne feszélyezett -...a kívülálló gyakran érezheti így.
– Minek tulajdonítja ezt?
– A toborzás az egyik legfőbb gond. Az, ahogyan a CIA kiválasztja a munkatársait, közvetlenül meghatározza az adatszerzés és -elemzés mikéntjét. Ha ez így megy tovább, az ügynökség lassan önmagáért valóvá válik. Hol marad az objektivitás, hol marad a kor igényeihez való igazodás képessége? Megjósolták 1989-et? Persze hogy nem. És vajon mit tévesztenek még szem elől? Bizonyára sok mindent. Pedig nem ártana idejében felfigyelni a dolgokra. Mielőtt még válsággá fajulnak.
– Egyetértek. – Elliot figyelmét nem kerülte el, hogy a fiatalember diszkréten fellélegzik. Úgy döntött, játszik még vele egy kicsit, csak annyit, hogy Goodley láthassa, ki a főnök. – Azon tűnődöm, mihez kezdhetnének magával... Marcus Cabot, ha jól emlékszem, kutatási asszisztenst keres. Át kell esnie egy biztonsági vizsgálaton, és alá kell írnia egy titoktartási szerződést. Na és még valamit: semmit sem publikálhat előzetes engedélyeztetés nélkül.
– Ez már-már a személyes szabadság korlátozása – jegyezte meg Goodley. – Hol marad itt az alkotmányosság?
– Titkok nélkül nincs kormányzás, márpedig Mr. Cabot mellett maga értékes információkhoz fog hozzáférni. Döntse el, hogy mi a célja: publikálni vagy a kormánynak dolgozni. A közszolgálati munka sok áldozathozatalt kíván.
– Nos...
– Az elkövetkező években jó néhány izgalmas álláslehetőség fog adódni a CIA-nál – ígérte Elliot.
– Értem – bólintott Goodley. – Természetesen soha nem állt szándékomban titkos információkat közzétenni.
– Természetesen – engedélyezett magának egy mosolyt Elliot. – Azt hiszem, az én irodámon keresztül is el lehet intézni ezt a felvételt. Tetszett az értekezése. Éppen egy ilyen emberre van szükségem, feltéve, hogy el tudja fogadni a megszorításokat.
– Feltétlenül.
– Remek. Akkor máris szólok a titkáromnak, hogy kísérje át az utca túloldalán található biztonsági irodába. Készüljön fel, hogy rengeteg űrlapot kell majd kitöltenie. Általában hónapokba telik a különböző jogosultságok jóváhagyása, de gyorsítani fogunk rajta. Emiatt nem kell aggódnia. Az illetmény megfelel?
– Igen. Azt hiszem.
– Nagyszerű. Fel fogom hívni Marcust, és megbeszélek vele egy találkozót. Szeretném, ha mielőbb megismerkednének. – Elliot kezet nyújtott a férfinak. – Nos, üdvözlöm a csapatban.
– Ígérem, nem fogok csalódást okozni.
Milyen könnyű elcsábítani az embereket, gondolta Elliot, miután Goodley elhagyta a szobát. A szex is roppant hatásos eszköz, de a hatalomvágy és az ambíció még inkább. Elliot elmosolyodott. Minden oka megvolt rá, hogy elégedett legyen.

 

– Egy atombomba? – kérdezte elhűlve Bock.
– Mint mondtam – felelte Qati.
– Ki tud még róla?
– Ghosn, aki megtalálta. Egyedül ő.
– Használható? – kérdezte a német. Csak azt tudnám, mi a fenéért mondtad el nekem?
– Megsérült, és javításra szorul. Ibrahim most gyűjt anyagot a munkához. Nagyon bízik benne, hogy tud kezdeni vele valamit.
Günther hallgatott egy sort.
– Nem lehet, hogy ez egy csapda? – szólalt meg egy idő után. – Az izraeliek vagy az amerikaiak műve?
– Ha igen, akkor nagyon rafinált csapda. – Qati elmesélte, hogy találtak rá a bombára.
– Ezerkilencszázhetvenhárom. Ez stimmel. Emlékszem, mennyire közel álltak a szírek ahhoz, hogy eltöröljék a föld színéről Izraelt... De mit lehet kezdeni egy ilyen monstrummal?
– Éppen ez itt a kérdés, Günther.
– Túl korai erről beszélni. Először ki kell derítenetek, hogy meg lehet-e javítani. Aztán ki kell számolni, hogy mekkora pusztításra képes. Nem is, előbb azt kell tudni, hogyan szállítható. Ez a legfontosabb. A többi csak ezután következik. Gondolom... A helyzet az, hogy nem sokat tudok ezekről a fegyverekről. Az biztos, hogy egy húsz centi kaliberű ágyúból ki lehet lőni egy ilyet. Ez az egyetlen, amit tudok.
– Ez a pélDany sokkal nagyobb, barátom.
– Nem lett volna szabad beavatnod, Ismael. Egy ilyen ügyben a legfontosabb a biztonság.
– Szükséges volt. Ghosnnak segítségre lesz szüksége. Milyen kapcsolataid vannak a volt NDK-ban?
– Mire gondolsz? – Qati elmondta neki. – Ismerek néhány mérnököt, akik az NDK nukleáris programjában dolgoztak. Amiből végül is nem lett semmi.
– Miért nem?
– Honecker néhány orosz típusú reaktort szeretett volna építtetni, de aztán jött az újraegyesítés, és a környezetvédelmi aktivisták látni akarták a terveket. El tudod képzelni, mit szóltak hozzá. Az orosz atomerőműveknek nincs valami jó hírük. Mint mondtam, Ismael, az oroszok primitívek. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a reaktoraikat elsősorban atombomba-alapanyag gyártására használják.
– Ez azt...
– Ez azt jelenti, hogy valószínűleg az NDK-nak is volt atomfegyverkezési programja. Érdekes, ezt eddig még nem is gondoltam végig. – Bock elhallgatott egy pillanatra. – Akkor hát mit tegyek?
– Utazz Németországba, és keríts egy szakértőt. Biztonsági okokból egyetlenegy embert szeretnénk.
Vissza Németországba? Bock megborzongott.
– Szükségem lesz...
Qati egy borítékot tett barátja ölébe.
– Ezek az iratok jobbak, mint az igaziak.
– Haladéktalanul el kell hagynotok ezt a helyet – mondta Bock. – Nem ígérhetem, hogy ha elkapnak, hallgatni fogok. Ha Petrát sikerült megtörniük, akkor engem is meg fognak.
– Imádkozni fogok, hogy biztonságban érj vissza. A borítékban találsz egy telefonszámot is. Mire visszatérsz, mi már nem leszünk itt.
– Mikor indulok?
– Holnap.

 

 

12.
Lakatosmunka

– Emelek tíz centtel – közölte Ryan, miután megnézte a lapjait.
– Blöfföl – mondta Chavez egy korty sör után.
– Sohasem blöffölök – tiltakozott Jack.
– Mind ezt mondja – jegyezte meg Clark. – Tartom a tétet, és emelek huszonöt centtel.
– Tartom – jelezte Chavez.
– Három bubi.
– Üti a nyolcasaimat – dünnyögte csalódottan az őrmester.
– De nem sor, doki. – Ding elégedetten belehörpintett a sörbe. – Lássuk csak... Most már öt zöld hasúval vezetek.
– Soha ne számold a nyereséged az asztalnál, fiam – tanácsolta Clark.
– A vesztesek mindig ezt mondják – vigyorgott Chavez. – Imádom ezt a játékot.
– És én még azt hittem, hogy a seregben nincs egyetlen valamirevaló zsugás sem – mondta az orrát lógatva Clark. Három dollárt veszített, pedig igazán jó pókerjátékos volt. Volt ideje gyakorolni a politikusokkal a hosszú repülőutakon. – Az első dolog, amit a CIA-nál megtanítanak, az a cinkelés – kacsintott. Felkelt, hogy egy újabb kör vedelnivalót hozzon.
– Mindig is tudtam, hogy el kellett volna végeznem a tanfolyamot a Farmon. – Pénzénél volt, de valahányszor jó lapjárása volt, Chaveznek még jobb lapok jutottak. – Legközelebb a feleségem ellen fogsz játszani.
– Nagy zsugás? – kérdezte Chavez.
– Sebész. Ügyesebb keze van, mint egy bűvésznek. Soha nem engedem, hogy osszon – vigyorgott Ryan.
– Mrs. Ryan soha nem csalna – ült vissza a helyére Clark.
– Te vagy az osztó – mondta neki Chavez.
Clark keverni kezdett. Ezt is jól csinálta, mint mindent, amibe belefogott.
– Szóval mit gondolsz, doki?
– Jeruzsálemről? A helyzet rózsásabb, mint remélni mertem. És szerinted?
– Amikor legutóbb itt jártam, azt hiszem, '84-ben, olyan volt a hely, mint a Fülöp-szigetek. Szinte tapintani lehetett a levegőben a balhét. Látni nem láttál semmit, de ott volt a levegőben. Érezted, hogy az emberek bámulnak. Tudod, mint amikor valaki a tarkódra mered. Ahhoz képest most csend van és rend. Mit szólnátok egy stud-pókerhez?
– Az osztó dönt – vont vállat Ding.
Clark kiosztotta a két-két lefelé fordított lapot, majd az első sorozat felfelé fordított kártyát.
– Pikk kilences a légierőnek. Karó ötös a latin barátunknak. Treff királynő a dokinak és az osztó... lássuk csak, mi is ez? Nahát, egy ász. Az ász megkockáztat egy negyeddollárost.
– Nos, John? – kérdezte Ryan az első kör után.
– Túlságosan bízol a megfigyelőképességemben, Jack. Néhány hónap múlva ki fog derülni, de addig is azt mondom, hogy rendben van a dolog. – Kiosztott újabb négy lapot. – Ha nem ügyelünk, még megint sorozata lesz a barátunknak.
– Negyed dollárral emelem. – Az őrmester szerencsésnek érezte magát. – Az izraeli biztonságiak is feloldódtak egy kicsit.
– Hogy érti ezt?
– Az izraeliek mindig is biztonsági játékosok voltak. Valahányszor leszálltunk náluk, valóságos falat építettek a gép köré. Csakhogy ezúttal a fal nem is volt olyan magas. Beszéltem néhányukkal, és azt mondják, hogy most sokkal lazább a hangulat. Nem hivatalosan persze, hanem emberileg. Régebben alig lehetett szóba állni velük, most meg nem bírtam leállítani őket. Nagy különbség ez, uram. Nekem legalábbis ez volt az érzésem.
Ryan úgy döntött, eldobja a lapokat. A nyolcasokkal, a királynővel és a kettessel nem sokra ment volna. Az információ viszont annál többet ért. Egy őrmester mindig többet tudott mondani, mint egy tábornok.

 

– Ami a kezünkben van – lapozott a megfelelő oldalra Ghosn –, az egy Mark 12-es típusú amerikai fissziós bomba izraeli másolata. Egy felturbózott fissziós modell.
– Az mit jelent? – kérdezte Qati.
– Azt, hogy a reakció beindulásakor tríciumot fecskendeznek a magba. Ez növeli a létrejövő neutronok számát, fokozva a reakció hatását. Következésképpen kevesebb hasadóanyagra van szükség...
– De? – Qati érezte, hogy ez fog következni. Ghosn a bombára pillantott.
– De a trícium befecskendezéséért felelős szerkezet megsérült a becsapódásnál. A hagyományos robbanóanyagot begyújtó kryton-kapcsolók sem megbízhatóak már, ki kell cserélni őket. Elegendő ép darab maradt belőlük ahhoz, hogy ki tudjuk deríteni a működési elvüket, de nem lesz könnyű előállítani őket. A bomba sajnos nincs javítható állapotban. Újat kell csinálni, de ehhez előbb meg kell alkotni a modellt, ki kell számolni, mire lesz képes és mire nem, aztán le kell gyártani az alkatrészeket. Van fogalmad róla, hogy eredetileg mibe került ez?
– Nincs – vallotta be Qati, sejtve, hogy ez hamarosan változni fog.
– Sokkal többe, mint a holdra szállás. A tudománytörténet legragyogóbb, legzseniálisabb elméi dolgoztak rajta: Einstein, Fermi, Bohr, Oppenheimer, Teller, Alvarez, von Neumann, Lawrence és sokan mások. Tudósok, kutatók százai.
– Azt akarod mondani, hogy nem tudod megcsinálni? Ghosn elmosolyodott.
– Dehogy, parancsnok. Meg fogom csinálni. Nekem már csak le kell koppintanom azt, amit nekik meg kellett alkotniuk. Ez már csak lakatosmunka. Ne felejtsd el, hogy amikor ők kidolgozták ezt a technológiát, még nem voltak szuperszámítógépek. Azt, amit Einstein hónapokig számolt, én néhány másodperc alatt kiszámolom egy személyi számítógéppel. Abszurd! De ami még fontosabb, én tudom azt, amit ők előre nem tudhattak: hogy működik. Aztán itt vannak ezek a könyvek is. Minden bennük van, amit nekik annyi fejtörés, annyi álmatlan éjszaka árán kellett kiötleniük, kiszámolniuk, ellenőrizniük. És végül itt van ez a bomba. Ha nem is tudom újjáépíteni, mintának mindenképpen hasznos lesz. Nem akarok szerénytelennek tűnni, de a helyzet az, hogy ha lenne rá két-három évem, egyedül is elboldogulnék vele.
– És gondolod, hogy van annyi időnk?
Ghosn megrázta a fejét. Már beszámolt Qatinak a Jeruzsálemben tapasztaltakról.
– Nincs, parancsnok. Sajnos, nincs.
Qati elmesélte, hogy mire jutottak a némettel.
– Nagyszerű – bólintott lelkesen Ghosn. – Na és hova fogunk költözni?

 

Berlin újra Németország fővárosa volt. Bock is így tervezte, de nem ilyen Németországról álmodott. Szíriából előbb Görögországba repült, onnan pedig Olaszországba. Innen repült át Németországba, ahol a vámnál egyetlen hanyag kézmozdulatra méltatták. A repülőtéren bérelt egy autót, és az E-74-esen Greifswald felé vette az irányt.
Egy Mercedesre esett a választása. Nem szerette ezt a márkát, a német kapitalizmus jelképét, de üzletembernek álcázta magát, és az üzletemberek Mercedesszel jártak. Különben sem a legnagyobb típust választotta. Bock úgy képzelte el a szövetségi kormány által felújított utat, mint egy pontonhidat, amelyen BMW-kben és Mercedesekben pöffeszkedő nyugati tőkések hadai kelnek át, hogy zsebre vágják a német nép elkótyavetyélt tulajdonát.
Greifswald mellett lekanyarodott az autópályáról, és keletre kanyarodva áthajtott Kemnitz városán. Miután kikerült vagy fél tucat kátyút – a másodlagos utak felújítása még váratott magára –, megállt egy kereszteződésnél, és elővette a térképet. Három kilométer és jó néhány kanyar után egy sorsára hagyott lakóparkban találta magát. A ház előtt, amit keresett, egy rozzant Trabant állt. A füvet természetesen gondosan nyírták és a ház is gondozottnak tűnt – végtére is ez Németország volt –, de még ez sem leplezhette a szinte kézzel tapintható feszültséget. Bock megállította az autót néhány házzal odébb, és gyalog visszasétált a házhoz.
– Herr Doktor Frommot keresem – mondta a kopogtatásra válaszoló nőnek, vélhetően Frau Frommnak.
– Mit mondjak neki, ki keresi? – kérdezte a nő. Negyven körüli, szigorú arcú nő nézett vissza rá, idő előtti szarkalábakkal vizeskék szemei és összepréselt, színtelen ajkai körül. Érdeklődve, és talán reménykedve tanulmányozta a lépcső tetején álló férfit. Bocknak fogalma sem volt, minek köszönheti ezt, de nem habozott kihasználni.
– Egy régi barátja – felelte cinkos mosollyal. – Meglephetem?
A nő elbizonytalanodott egy pillanatra, de végül győzött a jó modor.
– Kérem, jöjjön be.
Míg az asszony hátrament, hogy szóljon a férjének, Bock szétnézett a nappaliban. A ház belseje régi berlini lakására emlékeztette. Még a bútor is ugyanolyan volt, az átlag NDK-bútornál jobb minőségű és elegánsabb. Valami azonban nem volt rendben vele. De mi? Már hallotta a folyosó felől a közeledő lépteket, amikor rájött, hogy mi az, ami nem stimmel. A por. Frau Fromm nem tartja olyan tisztán a házat, mint az egy Hausfrautól elvárható. Ez pedig biztos jele annak, hogy valami nagyon nincs rendben.
– Igen? – szólalt meg közömbös hangon dr. Manfred Fromm, mielőtt a szeme elkerekedett volna a felismeréstől. – Ó, örülök, hogy újra látlak!
– Már azt hittem, nem ismered meg a te jó öreg Hans barátodat – ölelte meg Bock. – Rég volt, Manfred.
– De még milyen régen, Junge! Gyere, menjünk a dolgozószobámba! – A két férfi, Frau Fromm kérdő tekintetétől kísérve, elvonult.
Dr. Fromm gondosan becsukta a szoba ajtaját, és Bock felé fordult. – Fogadd őszinte részvétem. Hajmeresztő, amit a feleségeddel műveltek.
– Ami volt, elmúlt. Hogy megy sorod?
– Még nem hallottad? A zöldek háborút indítottak ellenünk. Le fogjuk húzni a rolót.
Dr. Manfred Fromm papíron a lubmini atomerőmű igazgatóhelyettese volt. A reaktort húsz évvel korábban a szovjet VVER-230 modell alapján építették, de bármennyire elavult szerkezet is volt, kielégítően működött a nagy szakértelemmel rendelkező német mérnökcsapat felügyelete alatt. Mint a korszak minden szovjet típusú atomerőműve, ez a reaktor is plutóniumot termelt, ugyanakkor, ellentétben a csernobilivel, biztonsági kupolával is ellátták. 816 megawattjával nem volt különösebben hatékony, de nem is tűnt különösebben veszélyesnek.
– A zöldek – bólogatott Bock. A Zöld Párt a német lélek szülöttje volt. A német szellemé, amely egyik kezével ápolni, támogatni kíván mindent, ami ígéretesnek látszik, a másikkal pedig megfojtani igyekszik azt, mert retteg tőle. A környezetvédelmi mozgalomból formálódott pártnak és a kommunistáknak sok közös ellenségük volt. De míg a zöldek sikertelenül harcoltak az amerikai nukleáris rakéták Németországba való telepítése ellen, addig annál több bosszúságot okoztak az egykori Német Demokratikus Köztársaság területén. A „keleti szennyezés” rémétől rettegő zöldek vesszőparipája az általuk botrányosan veszélyesnek tartott keleti atomenergia-ipar volt. Nem is csoda, hogy ennyire kapkodnak, gondolta Bock. A zöldek mögött sosem állt igazi politikai erő. Vagy most már igen? Ugyanannak a kormánynak az eszközei lettek volna, amit annak idején annyit támadtak? Hiszen azzal, hogy folyamatosan támadták a keletet, hogy belerondítottak mindenbe, amibe csak belerondíthattak, sikerült megadniuk a kegyelemdöfést a szocializmus számára. Sem Bock, sem Fromm nem csodálkozott volna, ha kiderül, hogy a zöldek a kezdet kezdete óta a tőkések eszközei voltak.
A két férfi öt évvel korábban ismerkedett meg egymással. A Vörös Hadsereg Frakció egy nyugatnémet reaktort akart szabotálni, ehhez volt szükségük Fromm szaktudására. Bár ezt nem kötötték a nyilvánosság orrára, a tervet csak az utolsó pillanatban sikerült meghiúsítani. A „majdnem” a nyugatnémet atomipar végét jelenthette volna.
– Még egy év, és végleg bezárják az erőművet. Már így is csak heti három napot dolgozom. Egy nyugati „technikai szakértő” vette át a helyemet – panaszkodott Fromm.
– Más is van még, nem igaz? – jegyezte meg Bock.
Fromm volt a főmérnök Erich Honecker legdédelgetettebb katonai projektjében. Bár a világszocializmusban testvérek voltak, az oroszok és a németek soha nem váltak igazi barátokká. Az oroszok képtelenek voltak megbocsátani a második világháborút, és mindig is úgy tekintettek a keletnémet hadseregre, mint a Wehrmacht utódjára. Honecker, attól tartva, hogy ez az ellenszenv erőszakban is megnyilvánulhat, úgy döntött, hogy a Greifswaldban és egyéb helyeken megtermelt plutónium egy részét vissza fogja tartani. Manfred Frommnak azonban, aki ugyanannyit tudott az atombombákról, mint amerikai és orosz kollégái, soha nem nyílt alkalma felhasználni a titokban összegyűjtött készletet. Jött ugyanis az újraegyesítés, és a keletnémetek, a marxizmus iránti hűségük utolsó jeleként, átadták a készletet az oroszoknak. Ebből lett aztán a baj. Az oroszok megsértődtek, amiért eltitkolták előlük a készletet, a nyugatnémetek pedig – érthetően – bosszúsak voltak, amiért kicsúszott a kezükből a fogás, így történt, hogy Manfred Fromm saját atombomba és orosz kapcsolatok nélkül maradt.
– Na igen... Kaptam egy remek ajánlatot. – Fromm felemelt egy manilapapírból készült borítékot zsúfolt asztaláról. – Azt akarják, hogy menjek Argentínába. A nyugati kollégák már voltak ott néhány évet, és az itteniek közül is kimentek már néhányan.
– Mit ajánlanak?
– Évi egymilliót, amíg a projekt be nem fejeződik. Adómentesen – tette hozzá közönyös hangon Fromm. Természetesen nem érdekelte az ajánlat. Ugyanúgy képtelen lett volna a fasisztáknak dolgozni, ahogyan képtelen lett volna vizet lélegezni. A nagyapja, egyike a legelső spartakistáknak, egy koncentrációs táborban halt meg, nem sokkal Hitler felemelkedése után. Az apja a földalatti kommunista mozgalomban dolgozott, s tagja volt egy kémhálózatnak. A Gestapo és az SD szisztematikusan vadászott reájuk, de valami eszméletlen szerencse folytán sikerült túlélnie a háborút. Halála napjáig a párt megbecsült embere volt. Fromm az anyatejjel együtt szívta magába a marxizmus-leninizmus eszméit, és pozíciója elvesztése sem segített megkedvelni az új rendszert. Elvesztette a munkáját, elvették az álmait, és mindennek a tetejébe még meg is alázták. Egy pufók, pirospozsgás göttingeni tacskó asszisztensévé degradálták! A legrosszabb azonban az volt, hogy a felesége azt akarta, fogadja el az argentínai ajánlatot, és hogy elérje ezt, nem habozott pokollá tenni az életét. – Miért vagy itt, Günther? – nézett a barátjára. – Az egész ország téged keres, és bármilyen jól álcázod is magad, veszélyben vagy. Bock magabiztosan elmosolyodott.
– Elképesztő, hogy mire nem képes egy új frizura és egy szemüveg.
– Nem válaszoltál a kérdésemre.
– A barátaimnak szükségük van a segítségedre.
– Miféle barátok? – kérdezte bizonytalanul Fromm.
– Politikailag elfogadhatók mind számomra, mind számodra. Tudod, nem felejtettem el Petrát.
– Jó kis terv volt, nem igaz? Hol rontottuk el?
– Volt egy áruló közöttünk. Miatta változtatták meg az erőmű biztonsági rendszerét három nappal a tervezett támadás előtt.
– Egy zöld?
Günther keserűen elmosolyodott.
– Ja. Aggódott az esetleges polgári áldozatok és a környezetszennyezés miatt. Nos, most már ő is része a környezetnek. – Petra húzta meg a ravaszt, emlékezett vissza. Nem ismertek nagyobb bűnt, mint az árulás, és mivel egy nőről volt szó, Petrát illette meg a jog, hogy végezzen vele.
– A környezet része... Milyen költői. – Fromm valami frappáns megjegyzést akart hozzáfűzni, de semmi nem jutott eszébe. A jópofáskodás sose volt erőssége.
– Én nem tudok pénzt ajánlani neked. Mi több. semmit sem tudok ígérni. Neked kell eldöntened, hogy ennek ellenére érdekel-e vagy sem. – Ez persze nem volt teljesen igaz. Bocknál nem volt pisztoly, de egy kést mindig magánál tartott, és Manfred elég értelmes ember volt ahhoz, hogy tudja, mi vár rá, ha nemet mond.
– Mikor indulunk?
– Figyelnek?
– Nem. Svájcba kellene utaznom az „üzleti ajánlat” miatt, tehát nem lesz feltűnő, ha összepakolok. Nem hiszem, hogy figyelnének.
– Akkor máris mehetünk. Ne hozz magaddal semmit!
– A feleségemnek mit mondjak? – kérdezte Fromm, aztán eszébe jutott, hogy fütyül a feleségére. Már elege volt az asszony nyavalygásából.
– Ezt rád bízom.
– Hadd pakoljak be néhány holmit. Úgy kevésbé lesz feltűnő. Mennyi ideig...
– Nem tudom.
Egy félóra múlva elhagyták a házat. Fromm azt mondta a feleségének, hogy üzleti ügyben kell elutaznia. Az asszony hálásan megcsókolta. Argentína szép ország, gondolta, és még szebb lesz az a rengeteg pénz a folyószámlán. Ez a régi barát térítette volna jobb belátásra? Hiszen Mercedesszel érkezett. Ő talán már tudja, milyen lehetőségeket tartogat számukra a jövő.
Három órával később felszálltak a római repülőjáratra. Az olasz fővárosból, egyórányi várakozás után, Törökországba repültek. A következő úti cél Damaszkusz volt, ahol bejelentkeztek egy szállodába, hogy kipihenjék az utazás fáradalmait.

 

Ha lehetséges, gondolta Ghosn, Marvin még jobban néz ki, mint azelőtt. Azt a kevés súlyfelesleget is leizzadta magáról, és a napi gyakorlatozás tovább acélozta izmait. Arcát olyan barnára cserzette a szél és a nap, hogy azok, akik nem ismerték, arabnak nézték. Az egyetlen dolog, amivel kilógott a sorból, a hite volt. A bajtársak arról számoltak be, hogy igazi pogány: reggelente a Naphoz szokott imádkozni. Ez nyugtalanította őket, az viszont biztató volt, hogy Marvint őszintén érdekelték a Korán tanításai. A beszámolók arra is kitértek, hogy a férfi halálpontosan célba talál bármilyen távolságból, bármilyen fegyverrel, ami pedig a közelharcban tanúsított képességeit illeti – nos, erről elég volt annyit mondaniuk, hogy majdnem megnyomorította az egyik kiképzőt. Tájékozódási képességét, hallását és szaglását még egy róka is megirigyelte volna. Az általános vélemény az volt, hogy Marvin Russell egy okos és ravasz harcos. Fura vallási szokásaitól eltekintve a többiek kedvelték és csodálták őt.
– Ha még ennél is keményebb leszel, Marvin, félni fogok tőled! – kuncogott Ghosn.
– Ibrahim, ez volt a legjobb döntés az életemben. Az, hogy idejöttem. Sose hittem volna, hogy van még egy nép, amellyel úgy kicsesztek, mint az enyémmel. De ti, fiúk, sokkal jobban összetartotok. Nektek van vér a pucátokban. – Ghosn csak pislogott. Nem semmi volt ezt annak az embernek a szájából hallani, aki puszta kézzel eltörte egy rendőr nyakát. – Szeretnék segíteni nektek, ember. Amiben csak tudok.
– A jó harcosokra mindig szükség van – felelte Ghosn. Ha jobban megtanulja a nyelvet, remek kiképző lehet belőle. – Most mennem kell.
– Hová mész?
– Van egy műhelyünk innen keletre. – Valójában északra volt. – Ott kell megbütykölnöm valamit.
– Azt az izét, amit kiástunk? – kérdezte közönyösen Russell. Talán túlságosan is közönyösen, gondolta Ghosn. De nem, ez nem lehetséges. Az óvatosság, figyelmeztette magát, nem jelenti azt, hogy paranoiásnak kell lenned.
– Valami más, barátom. Ne haragudj, de komolyan kell vennünk a biztonsági szabályokat.
– Semmi gond, ember – bólintott Marvin. – Értem én. A fivéremet is ez ölte meg. Nem volt elég óvatos. Akkor hát... viszlát később.
Ghosn beült az autójába, és kihajtott a táborból. Egy óra múlva már Damaszkusz közelében járt. Azok, akik nem ismerik a Közel-Keletet, el sem tudják képzelni, milyen parányi térségről van szó – legalábbis ami a fontosabb helyeket illeti. Jeruzsálemből például röpke két óra alatt el lehetne jutni Damaszkuszig, ha jók lennének az utak. Az igazán nagy távolságok a politikában vannak – vagy csak voltak? – merengett Ghosn. Valaki azt mondta, hogy már a szír kormány is belefáradt az állandó ellenségeskedésbe. Lehetséges lenne? Nem tartotta kizártnak. A „lehetetlen” szó lassan jelentését vesztette.
Damaszkusztól öt kilométerre megpillantotta a másik autót a megbeszélt helyen. Továbbhajtott, és két kilométeren át figyelte, hogy nem követik-e. Amikor már biztos volt benne, hogy nem, visszafordult. A másik autó két utasa kiszállt, a sofőrjük pedig, a szervezet tagja, elhajtott.
– Jó reggelt, Günther!
– Neked is, Ibrahim. Ez az úriember az én Manfred barátom – mutatta be Bock a fizikust.
Beszálltak Ghosn autójába, és a mérnök gázt adott. A visszapillantó tükrön át szemügyre vette a jövevényt. Idősebb volt, mint Bock, és soványabb, mélyen ülő szemekkel. Lengén volt öltözve, mégis úgy izzadt, mint egy disznó. Ghosn hátranyújtott neki egy műanyag kannát. A férfi gondosan megtörölte a kanna száját zsebkendőjével, mielőtt ivott volna belőle. Mi az, nem elég tiszták neked az arabok? – gondolta sértődötten Ghosn.
Az út az új rejtekhelyre majdnem két óráig tartott. Ghosn szándékosan került és kacskaringózott, bevetett minden trükköt, amit csak megtanítottak neki. Nem tudhatta, Manfred kapott-e valamilyen kiképzést, és ha igen, milyet, ezért igyekezett annyira összezavarni a németet, amennyire csak lehetett. Mire megérkeztek, biztos volt benne, hogy utasai nem tudnának még egyszer visszatalálni ide.
Qati jól választott. A hely néhány hónappal korábban a Hezbollah egyik parancsnokságaként működött. Az épület félig egy meredek domboldalba volt beásva, a másik felét pedig – ez enyhén ívelő hullámbádog volt – gondosan beterítették földdel, amit fűvel és bozóttal ültettek be. Az álcázás olyan jól sikerült, hogy messziről lehetetlen volt észrevenni. Informátoroktól sem kellett tartani, mert a Hezbollah különösen értett hozzá, hogyan lehet megszabadulni tőlük. A dombhoz egy elhagyatott farmot átszelő földúton lehetett eljutni. A föld annyira terméketlen volt itt, hogy se ópiumot, se hasist nem lehetett termeszteni rajta, más pedig nemigen termett meg ezen a vidéken. Az épület egyetlen hátránya az volt, hogy földrengés esetén – ami pedig nem volt ritka jelenség errefelé – nemigen lett volna menekvés belőle. De hát valamit valamiért, gondolta Ghosn. Beállt a garázsba – ez is volt itt –, és miután kiszálltak, visszaengedte a függönyként szolgáló álcahálót.
A helyet Qati személyes testőrségének tíz embere védte. A legjobb az lett volna, ha senki nem tud a helyről, de nem maradhatott őrizetlenül. Ezek az emberek Qati legmegbízhatóbb, leghűségesebb harcosai voltak. Ghosnt és Bockot látásból már ismerték, és most a főnökük előjött, hogy megnézze magának Manfredét.
– Ő az új emberünk – mondta neki Ghosn. Az őr végigpásztázta Frommot a tekintetével, aztán magukra hagyta őket.
– Was gibt's hier? – kérdezte feszülten Fromm.
– Valami nagyon érdekes, majd meglátja – felelte Ghosn. Manfred vette a jelzést.
– Kommen Sie mit, bitte. – Ghosn egy ajtóhoz vezette őket. Az ajtót az egyik emberük őrizte. A mérnök biccentett neki, az pedig visszabiccentett. Ghosn belépett a sötétbe, és megrántott egy zsinórt, nappali fénnyel öntve el a helyiséget. A műhelyasztalon egy ponyvával letakart tárgy hevert. Ghosn minden ceremónia nélkül leleplezte. Elege volt a drámából. Legfőbb ideje volt munkához látni.
– Gott im Himmel!
– Még én sem láttam – motyogta megilletődve Bock. – Hát így néz ki?
Fromm szemüveget tett, és jó egy percen át vizsgálgatta a szerkezetet. Közben egyetlen szót sem szólt.
– Amerikai modell – egyenesedett fel végül –, de nem ők készítették. Elég gyenge az elektronikája. Lehet vagy harmincéves, ha nem több. Ezek az áramkörök... A hatvanas évek vége, talán a hetvenes évek eleje. Szovjet? Talán az azerbajdzsáni raktárból?
Ghosn némán megrázta a fejét.
– Izraeli? Ist das möglich?
– Láthatja, barátom – bólintott Ghosn. – Itt van.
– Gravitációs bomba. Tríciumbefecskendezéssel feljavított romboló erő. Ötven-hetven kilotonnás lehet, gondolom. Radaros és talán mechanikus gyújtószerkezettel.
– Úgy tűnik, soha nem volt élesítve. Amit találtunk, azt mind maga előtt láthatja – válaszolta Ghosn. Lenyűgözőnek találta Manfred tudását.
Fromm végighúzta kezét a bomba köpenyén. Csatlakozókat keresett.
– Igaza van. Milyen érdekes... – Hosszú ideig nem szólt. – Lehet, hogy meg tudjuk javítani... sőt talán...
– Talán? – kérdezte Ghosn, noha már tudta a választ.
– Ezt a modellt könnyen gyújtószerkezetté alakíthatnánk.
– Minek? – kérdezte Bock. – Mit lehetne begyújtani vele?
– Egy hidrogénbombát – felelte Ghosn. – Sejtettem.
– Átkozottul ormótlan, semmiben nem emlékeztet a mai modern bombákra. Ellenben annál hatékonyabb... – Fromm felnézett. – Azt akarja, hogy segítsek megjavítani?
– Segítene?
– Tíz éve... nem is, lassan már húsz éve tanulmányozom és tervezem őket. Hogyan akarják felhasználni?
– Számít ez magának?
– Ugye nem használnák Németország ellen?
– Természetesen nem – felelte Ghosn már-már bosszúsan. Mi köze lett volna a szervezetnek Németországhoz?
Bock felkapta a fejét. Németország ellen? Két társára nézett. Szerencsére egyikük sem vett észre semmit.
– Ez esetben szívesen segítek.
– Jól meg fogjuk fizetni – ígérte Ghosn.
– Mit képzel? – sértődött meg Fromm. – Sose csinálnék ilyesmit pénzért. Nem vagyok zsoldos!
– Bocsásson meg! Nem akartam megsérteni. Egy szakember tudását azonban meg kell fizetni. Nem vagyunk koldusok, tudja.
Én sem, gondolta Fromm, de a józan esze nem hagyta, hogy ki is mondja ezt. Ezek nem argentinok, gondolta. Nem fasiszták és nem tőkések, hanem forradalmárok. Bajtársak, akiknek nehéz időket kell átélniük. Abban persze nem kételkedett, hogy tényleg van pénzük. A szovjetek nem ajándékba adták nekik a fegyvereket.
– Én kérek bocsánatot. Nem akartam megbántani. Nem a pénzükkel van bajom, és jótékonykodni sem akarok. Egyszerűen csak arról van szó, hogy meggyőződésből vállalom. Önök forradalmárok és szabadságharcosok. Megtiszteltetésnek veszem, hogy segíthetek önöknek. Ha ez segít, fizessenek, amennyit jónak látnak. De kérem, értse meg, nem pénzért árulom magam.
– Számomra megtiszteltetés, hogy egy ilyen nagyszerű ember munkatársa lehetek – felelte elégedetten Ghosn.
Bock sejtette, hogyan fognak fizetni Frommnak, de ez most a legkevésbé sem számított.
– Nos – nézett kérdőn új kollégájára Ghosn –, mivel fogjuk kezdeni?
– Papírral és ceruzával – felelte izgatottan Fromm.

 

– Maga kicsoda? – kérdezte Ryan.
– Ben Goodley, uram.
– Boston? – Az akcentusa rögtön elárulta.
– Igen, uram, a Kennedyből.
– Nancy? – fordult a titkárnőjéhez Ryan.
– Az igazgató úr már feljegyeztette Mr. Goodleyt az ön határidőnaplójába.
– Rendben, dr. Goodley – mosolyodott el Ryan. – Akkor hát fáradjon beljebb!
– Kér egy kávét?
– Van koffeinmentes?
– Ha itt akar dolgozni, fiam, akkor azt ajánlom, szokjon rá az igazira. Foglaljon helyet. Biztos, hogy nem kér?
– Inkább kihagynám, uram.
– Ahogy gondolja. – Ryan töltött magának a bögréjébe, és leült az asztal mögé. – Nos, mesélje el, hogy keveredett mihozzánk.
– A rövidebbik változata az, uram, hogy munkát kerestem. A hírszerzés történetéről, módszereiről és kilátásairól írtam a disszertációmat, és szükségem lenne némi információra, hogy befejezhessem a tanulmányaimat a Kennedyben. Egyúttal azt is kideríteném, hogy mennyire fűlik a fogam az effajta munkához. Jack bólintott. Ez elég ismerősen hangzott.
– Az engedélyei rendben vannak?
– Igen, uram. Most csináltattam meg őket. A titkos anyagok egy részéhez már korábban is hozzáfértem, mert a Kennedyben végzett munkámhoz szükségem volt az elnöki archívum néhány dokumentumára, továbbá tagja voltam annak a csapatnak, amely a kubai rakétaválság utólagos elemzését végezte a legújabb információink fényében.
– Dr. Nicholas Bledsoe?
– Igen, uram.
– Nos, ami azt illeti, nem értek egyet Nick minden megállapításával, de el kell ismernem, hogy nagy falat volt. – Jack beleszürcsölt a kávéjába.
Goodley írta a monográfia csaknem felét, köztük a következtetéseket.
– Megkérdezhetem, hogy mi az, amivel nem ért egyet, uram?
– Hruscsov akciója alapvetően irracionális volt. Úgy gondolom, és a feljegyzések is ezt igazolják, hogy ötletszerűen helyezte el éppen ott a rakétákat.
– Azt kell mondanom, hogy nem így történt. Mint rámutattunk, a szovjetek legfőbb gondja az volt, hogy interkontinentális rakétákat telepítettünk Törökországba. Miután ez a közvetlen szomszédságukban volt, logikus, hogy hasonló válaszlépésre szánták el magukat.
– Ez akár igaz is lehetne, ha önök nem feledkeztek volna meg valamiről – reagált Ryan.
– Éspedig? – kérdezte bosszúságát jól leplezve Goodley.
– A Penkovszkijtól és másoktól kapott jelentésekről. Azok a dokumentumok szigorúan bizalmas minősítést kaptak, és még húsz évig azok is maradnak.
– Nem sok egy kicsit ez az ötven év?
– Dehogynem – felelte Ryan. – De megvan az oka. Az információk, pontosabban az, ahogyan hozzájuk jutottunk, olyan trükkökre deríthetnének fényt, amiket mi nem akarunk felfedni.
– Nem túlzott ez az óvatosság? – kérdezte olyan szenvtelenül Goodley, amennyire csak telt tőle.
– Mondjuk, volt egy „Banán” fedőnevű ügynökünk, aki akkoriban odaát működött. Neki már nem sok bajt okozhatunk, ha leleplezzük, mert meghalt, remélhetően öregség miatt. De van egy „Körte” kódnevű emberünk, akit ő szervezett be, és aki még mindig tevékenykedik. Ha a szovjetek megtudják, ki volt „Banán”, jó eséllyel kideríthetik, hogy ki „Körte”. A baseballt már százötven éve játsszuk, de a szabályok változatlanok. Ugyanez a helyzet itt is, Ben. Kezdő koromban én is hasonlóképpen gondolkodtam, mint maga, de idővel be kellett látnom, hogy mindennek megvan az oka. A rendszer rabja, gondolta Goodley.
– Na és ahhoz mit szól, hogy Hruscsov legutolsó magnófelvételsorozata szerint Nick Bledsoe valami másban is tévedett?
– Nevezetesen?
– Tegyük fel, hogy Kennedynek jó értesülései voltak 1961-ben, igazán ütős információk arról, hogy Hruscsov meg akarta változtatni a rendszert. '58-ban hatásosan kigyomlálta a Vörös Hadsereget, és a pártot is meg akarta reformálni. Tegyük fel, hogy Kennedynek azt súgta egy kismadár, hogy ha egy kicsit hosszabb pórázra engedi az oroszokat, akkor jó esélye van arra, hogy véget vessen a hidegháborúnak. Glasznoszty a '60-as években, na, ehhez mit szól? Tegyük fel, hogy az elnök mégsem tette ezt meg, mert úgy látta, hogy politikailag ezzel többet ártana, mint segítene pártjának. Ami azt jelentené, hogy az egész hatvanas évek egy nagy bakisorozat volt. Vietnam meg a többi. El lett cseszve az egész.
– Ezt nem hiszem el! Mindaz, amit Kennedy elnökről tudunk, nem enged arra következtetni, hogy...
– Következetesség egy politikusnál? – vágott a szavába Ryan. – Ez valami új.
– Ha azt akarja mondani, hogy ez tényleg így volt...
– Én csak hipotézisekről beszéltem – húzta fel a szemöldökét Ryan. A fenébe is, gondolta, az információ odakint van, szabadon hozzáférhetően mindenki számára. Csak össze kell gereblyézni.
– Senki nem hinné el.
– Hogy ki mit hisz? A legtöbben azt hiszik, hogy Lyndon Johnson a Tet elleni bombatámadás miatt vesztette el az esélyt egy újabb elnöki ciklusra. Isten hozta a hírszerzés világában, dr. Goodley. Tudja, miért olyan nehéz felismerni az igazságot?
– Miért?
– Mert nem mindig az, amit látni szeretnénk.
– Na és a Varsói Szerződés felbomlása?
– Jó példa. Nem láttunk tovább az orrunknál. Mindannyian csinálhattuk volna jobban, és ez sajnos rám is igaz.
– Éppen ezért vagyok itt – jegyezte meg Goodley. – Hogy a kákán is csomót keressek.
– Én is valahogy így kezdtem – vigyorodott el Jack. – Isten hozta a fedélzeten. Hol szeretne kezdeni, dr. Goodley?
Bennek voltak elképzelései. Ha Ryan még nem sejtette, az az ő baja volt.

 

– Na és honnan fogod beszerezni a számítógépeket? – kérdezte Bock. Fromm elvonult egy sarokba a ceruzával és a papírral.
– Izraelből vagy JorDaniából, esetleg Törökországból – felelte Ghosn.
– Drága mulatság lesz – figyelmeztette Bock.
– Már utánanéztem a számítógép-vezérlésű szerszámgépek árának. Valóban drágák. – De nem annyira. Ghosn nem akarta Bock orrára kötni, hogy mekkora pénzösszeg felett rendelkezik. Attól tartott, még kísértésbe vinné ezt a hitetlent. – Majd meglátjuk, mire lesz szüksége a barátunknak. Bármi legyen is az, megszerezzük neki.

 

 

13.
Folyamat

Mi a fenéért vállaltam ezt a munkát?
Roger Durling hiú ember volt. Mint egykori szenátor, majd Kalifornia történetének legfiatalabb kormányzója, tisztában volt vele, hogy a hiúság gyengeség, de ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy minden oka megvan rá, hogy büszke legyen magára.
Várnom kellett volna néhány évet, aztán visszatérni a szenátusba, és felküzdeni magam a Fehér Házba. Ostobaság volt megkötni ezt az üzletet Fowlerrel. Hiszen mit kaptam érte? Ezt?
Az „ezt” az Air Force Two volt, ami az elnöki géppel ellentétben nem egy bizonyos repülőt azonosított, hanem azt a repülőt, amelyikkel éppen az alelnök repült. Az Air Force One és Two közötti kontraszt csak egy újabb vicc volt azon a széles palettán, amely az elnök és az ország állítólag második legfontosabb embere közti különbséget jellemezte. Igaz, nem olyan szaftosan, mint John Nance Garner [26], aki csak annyit mondott, hogy az egész nem egyéb, mint „egy korsó habos nyál”. Az alelnöki poszt létrehozása, állapította meg Durling, az alapító atyák egyik legnagyobb baklövése volt. Az, hogy régebben még ennél is rosszabb volt a helyzet, nem sok vigaszt jelentett számára. Az alelnök eredetileg a vesztes elnökjelölt volt, akit veresége után beleerőltettek az ellenfele által alakított kormányba, és a szenátus elnökévé tettek. Mindent a hazafiság nevében, bagatellnek tekintve a politikai nézetkülönbségeket. Hogy James Madisonnak hogyan juthatott eszébe ekkora baromság, az örökre az ő titka maradt. A honatyák szerencsére elég hamar rájöttek, hogy ez így nem fog működni, és az 1803-as 12. módosítással orvosolták a hibát. Az alelnök tehát többé nem legyőzött ellenfél volt, hanem afféle „függelék”. Az, hogy olyan sok alelnöknek mégis sikerült feljebb kapaszkodnia, a körülményeken múlt, és nem az egyénen.
Durling nem számíthatott ilyen „körülményekre”. Bob Fowler jó egészségi állapotnak örvendett, és politikailag is rendben állt a szénája. Ez még nem is lett volna baj. Az volt a baj, hogy Fowlernek már nem volt szüksége Durlingra, és ezt nem is rejtette véka alá.
Az alelnöknek tehát be kellett érnie a harmadlagos – még csak nem is a másodlagos! – feladatokkal, és hol egy ilyen géppel, hol egy olyannal. Míg Fowler a saját, átalakított 747-esével furikázott, addig Roger Durling arra ült fel, ami éppen kéznél volt, ez esetben egy VC-20B Gulfstreamre. A szenátorok és a különböző bizottságok elnökei is ezeket használták, s ilyenen szálltak azok a képviselők is, akiknek az elnök a kedvükre akart tenni.
Szánalmas vagy, mondta magának Durling. Hagyod, hogy így semmibe vegyenek. Nem csoda, hogy meg is teszik!
Nem csoda, hogy Fowler tojik rád, gondolta keserűen, miközben a gép a kifutópályára gurult. Ahogyan az sem csoda, hogy jobban figyel a kongresszusi képviselőkre, mint rád. Hiszen velük meg kell küzdenie, míg téged már zsebre vágott. Te már nem vagy ellenfél számára.
Hogy süllyedhetett idáig? Ezerszer feltette már magának a kérdést, és ezerszer válaszolt rá. A hazaszeretet volt az oka. Pontosabban annak politikai változata. Fowler neki köszönhette a kaliforniaiak szavazatait. Ha nem lépett volna vissza, most mindketten kormányzók lennének. Cserébe csak annyit kért, hogy Charlie Aldent nevezzék ki nemzetbiztonsági tanácsadónak. És a jutalom? Jutalomképpen érdektelen beszédeket tarthatott mindenféle gyűléseken, hogy hűségben tartsa a hűségeseket és kipróbáljon rajtuk új ötleteket – általában rosszakat, és ritkán a sajátjait –, mert valamit csinálnia kellett. A mai napon a közel-keleti béke megfizetéséhez szükséges adóemelésről kellett prédikálnia. Milyen páratlan lehetőség! Karrierje csúcspontja...
De hát elfogadta az alelnöki pozíciót, és megesküdött rá, hogy legjobb tudása szerint fogja ellátni a teendőit. Mert ha nem – akkor mi lesz? Észrevenné egyáltalán valaki?
A repülő elgurult a hangárok és néhány repülőgép, köztük a NEACP [27], vagy ahogyan becézték, a „Végítélet repülője” előtt. A gép, amelynek mindig két órával az elnök előtt kellett járnia, bárhová látogatott is (nem kevés fejfájást okozott az illetékeseknek egy oroszországi vagy kínai látogatás esetén), az egyetlen olyan hely volt, ahol az elnök egy nukleáris krízishelyzet esetén is biztonságban lehetett – de ez már nem volt téma, nem igaz? A gép körül karbantartók sürögtek-forogtak. A kiadáscsökkentés az elnöki repülőgépparkot egyelőre elkerülte. Durling azon tűnődött, vajon meddig lesz ez még így. Mint annyi mindennek, előbb vagy utóbb ennek is változnia kell.
– Már megint? – bosszankodott Ryan.
– Igen, uram – felelte a vonal túlsó végéről egy hang.
– Jól van, adjon nekem öt percet.
– Rendben, uram.
Ryan felhörpintette a maradék kávéját, és átsietett Cabot irodájába. Nem számított rá, hogy Goodleyt is ott találja. A fiatalember óvatos távolságban ült a főigazgató szivarjától, de a mindent elborító füsttől így sem menekülhetett.
– Mi az, Jack?
– „Camelot” – felelte leplezetlen ingerültséggel Ryan. – Azok a fehér házi idióták már megint nem veszik komolyan. Azt akarják, hogy én ugorjak be helyettük.
– Biztosan nem érnek rá. Szokás szerint – legyintett fáradtan Cabot.
– Hogyne... Hetekkel előre rögzíteni szoktuk az időpontot. Meg volt beszélve, mégis ez már a negyedik alkalom, hogy...
– Tudom, Jack.
Ryan nem hagyta magát.
– Nézze, uram, azt hiszem, önnek kellene beszélnie velük. A fejükbe kell verni végre, hogy mennyire fontos!
– Már megtettem, az istenit! – vesztette el a türelmét Cabot. Valóban így volt, és ezt Ryan is tudta.
– Próbálta Talbot külügyminiszteren vagy Dennis Bunkeren át? – kérdezte Jack. Rájuk legalább hallgat az elnök.
Cabot vette az üzenetet.
– Nézze, Jack, nem adhatunk parancsot az elnöknek. Tanácsot igen, de hogy megfogadja-e, az már rajta múlik. Maga jóban van Dennisszel. Miért nem beszél vele?
– Ezt önnek kell megtennie, uram. Egyáltalán elolvassák az üzeneteinket?
– Charlie Alden megtette. Gondolom, Liz Elliot is.
– Na, erre nem vennék mérget – jegyezte meg epésen Ryan. – Nem értem, hogy lehetnek ennyire felelőtlenek.
– Ez azért egy kicsit erős, Jack.
– Ez egy kicsit igaz – kontrázott Ryan.
– Megkérdezhetem, mi az a „Camelot”? – szólalt meg Ben Goodley.
– Egy játék – felelte Cabot. – Válságkezelés.
– Mint a „Saga” vagy a „Global”?
– Igen – bólintott Ryan. – Az elnök sose vesz részt közvetlenül a játékban. Ez azért van így, mert nem lenne biztonságos tudnunk, hogyan reagálna az adott helyzetben. Tudom, elég furán hangzik, de mindig így volt. Helyette a nemzetbiztonsági tanácsadó vagy valamelyik másik magas rangú kormánytag dönt, az elnököt pedig tájékoztatják a „fejleményekről”. A gond az, hogy Fowler magasról tojik az egészre – kelt ki magából Ryan. – Egyszerűen nem érdekli a dolog.
– És tényleg szükség van erre? – kérdezte Goodley.
– Kötött baleset-biztosítást az autójára, Ben? – kérdezett vissza Ryan.
– Igen, hogyne.
– Volt valaha balesete?
– Az én hibámból még nem – felelte Goodley.
– Akkor minek a biztosítás? – válaszolta meg a kérdést Ryan. – Mert biztosítás, nem igaz? Nem hiszi, hogy valaha is szüksége lesz rá, nem akarja, hogy szüksége legyen rá, de mert szüksége lehet, pénzt költ rá. A mi esetünkben ugyanez a helyzet, csak itt nem kell a zsebébe nyúlnia senkinek. Csupán egy kis időt kellene szánniuk rá.
Goodley jóindulatúan elmosolyodott.
– Kissé sántít a példa.
– Hát persze. Ha nekimegy egy fának, csak maga dobja fel a talpát – vetett véget a vitának Ryan. – Oké, főnök, mára végeztem. Visszavonulok.
– Megfigyeléseit és javaslatait vettük, Jack. Az első adandó alkalommal szóba hozom őket. De mielőtt még elmenne, tudni szeretném, hogy a „Niitaka”...
Ryan megmerevedett.
– Uram, Mr. Goodleynak nincs jogosultsága az ügyhöz.
– Semmi olyat nem fog hallani, amit nem lenne szabad. Mikor lesznek készen odalent a módosításokkal? Szeretném, ha gyorsabban menne a kommunikáció.
– Hat hét. Addig még a régi, megbeszélt módszert kell alkalmaznunk. Az igazgató bólintott.
– Rendben. A Fehér Ház türelmetlenül várja az üzembe helyezést. Jó ötlet volt.
– Örömmel hallom, uram. Akkor viszlát holnap. – Jack kisétált.
– „Niitaka”? – kérdezte Goodley, miután az ajtó bezárult. – Ez valami japán dolog?
– Sajnálom, Goodley. Felejtse el, hogy hallotta. – Cabot csak azért hozta fel, hogy helyre tegye Ryant, de már megbánta.
– Igen, uram. Kérdezhetek valami egészen mást?
– Hogyne.
– Tényleg olyan jó Ryan, mint ahogyan mondják?
Cabot, látogatója kimondhatatlan örömére, elnyomta a szivarját.
– Tekintélyes anyaga van, az biztos.
– Hallottam róla. Tudja, éppen ezért vagyok itt. Hogy elemezzem azok személyiségét, akik igazán számítanak a cég szempontjából. Voltaképpen az érdekel, hogyan kerülhet valaki ilyen magasra a hírszerző szakmában. Ryan rakétaként röppent fel mostani pozíciójába. Kíváncsi lennék, hogyan csinálta.
– Úgy, hogy többször volt igaza, mint ahányszor tévedett. Na és persze a terepen végzett munkája sem elhanyagolható. Olyan hajmeresztő dolgokat vitt végbe, hogy még én is alig akarom elhinni. És amiről soha senkinek nem beszélhet, dr. Goodley.
– Világos, uram. Belenézhetnék Ryan aktájába? Cabot morcosan összehúzta a szemöldökét.
– Minden, amit látni fog benne, szigorúan titkos. Ha valaha publikálni merne...
– Bocsásson meg, hogy közbevágok, uram, de tisztában vagyok vele. Aláírtam a papírokat: csak olyan anyagot adhatok ki, amit előzetesen engedélyeztettem. Engem csak az érdekel, hogyan kerülhet valaki döntéshozói pozícióba, és Ryan személye ideálisnak ígérkezik a folyamat tanulmányozására. Mindössze erről van szó, uram.
– Ez esetben nincs akadálya – bólintott nagylelkűen Cabot.

 

Ryant egy repülőtiszt várta a Pentagon folyó felőli bejáratánál. A tiszt átvitte a fémdetektorral védett kapun, és levezette az otromba épületmonstrum alá rejtett föld alatti termek egyikébe.
– Hello, Jack – üdvözölte Ryant a helyiség túlsó végéből Dennis Bunker.
– Miniszter úr – biccentett Ryan, és elfoglalta a nemzetbiztonsági tanácsadó helyét. A játék kezdetét vette. – Mi a gond?
– Eltekintve attól, hogy Liz Elliot nem volt hajlandó megtisztelni minket lénye bájával? – kérdezett vissza kuncogva a védelmi miniszter, aztán komolyra fordította a szót. – Támadás érte egyik cirkálónkat a Közel-Keleten. Az adatok egyelőre hézagosak, de azt már tudjuk, hogy súlyos károkat okoztak a hajón, és az nagy valószínűséggel süllyed. Nagy emberi veszteségre számítunk.
– Mi az, amit még tudunk? – ment bele a játékba Ryan. Egy színkóddal ellátott kitűző jelezte, hogy melyik szereplőt alakítja. Ugyanezt a célt szolgálta a feje felett, a mennyezetről lógó tábla is.
– Nagyjából ennyit.
Egy tengerész hadnagy lépett a terembe.
– Uram, a USS Kidd jelenti, hogy a Valley Forge öt perccel ezelőtt felrobbant és elsüllyedt. Eddig mindössze húsz túlélőt találtak, de a mentés még folyik. A hatodik flotta parancsnoka teljes készültséget rendelt el. A USS Theodore Roosevelt repülőket küld a helyszínre, hogy átfésüljék a környéket túlélők és támadók után.
– Jól ismerem a TR repülőparancsnokát, Robby Jacksont – jegyezte meg Ryan. Nem mintha számított volna. A Theodore Roosevelt valójában Norfolkban volt, és Robby éppen a következő útjukra készült. A játékban használt nevek valósak voltak, de a személyeket nem tekintették azoknak. De ha azok lettek volna, és tényleg támadás érte volna a hatodik flottát, Robby gépei lettek volna az első vasmadarak, amelyek elrugaszkodnak úszó fészkükről. Ezt nem ártott tudni egy igazi támadás esetén. – Háttérinformáció? – Elolvasta a forgatókönyv erre vonatkozó részét, de nem emlékezett minden részletre.
– A CIA jelenti, hogy zendülés tört ki a Vörös Hadsereg egyik kazahsztáni laktanyájában, és két haditengerészeti támaszponton is zavargások voltak – felelte a játék „narrátora”, egy tengerészkapitány.
– Szovjet egységek a Valley Forge közelében? – dünnyögte Bunker.
– Talán egy tengeralattjáró – tapogatózott a kapitány.
– Üzenet érkezett – recsegte a fali hangszóró. – A USS Kidd jelenti, hogy semlegesített egy feléje tartó föld-föld rakétát. A hajót kisebb sérülések érték, áldozatok nincsenek.
Jack a sarokba sétált, hogy töltsön magának egy csésze kávét. Mosolyogva szürcsölt bele a kávéba. Imádta ezeket a játékokat. Remek móka volt, a szervezők átkozottul élethűvé tudták tenni. Kiragadták a mindennapok robotjából, bezárták egy áporodott levegőjű, föld alatti szobába, és rázúdítottak egy halom információtöredéket. Ebből kellett kideríteni, hogy mi történt, és ennek alapján kellett megoldani a helyzetet. Izgalmasabb volt, mint egy pókerparti. Jacknek a régi vicc jutott eszébe: miért olyan a válságmenedzser, mint a gomba? Mert sötétben tartják és lószarral etetik.
– Uram, üzenet érkezett a forródróton.
Aha. Tehát ma ilyet játszunk, állapította meg Ryan. Úgy látszik, a Pentagon állította össze a forgatókönyvet. Nos, akkor hát lássuk, fel lehet-e még robbantani a világot.

 

– Még több beton? – csodálkozott Qati.
– Még annál is több kell – felelte Fromm. – A gépek mindegyike több tonnát nyom, és teljesen stabilan kell állniuk. Az egész teremnek tökéletesen stabilnak és hermetikusan zártnak kell lennie. Olyan tisztaságnak kell lennie itt, mint egy kórházban. Nem, még annál is nagyobb tisztaságnak. – Fromm a listájába pillantott. De nem nagyobb tisztaságnak, mint egy német kórházban. – A következő az elektromos energia. Szükségünk lesz három tartalék generátorra és legalább két UPS-re.
– Mire?
– Szünetmentes áramforrásokra – tolmácsolta Ghosn. – Az egyik tartalék generátort pedig állandóan járatni fogjuk, nem igaz?
– Igen – bólintott Fromm. – Mivel csak egy bombát fogunk gyártani, igyekezni fogunk egyszerre csupán egy gépet használni. Az igazi gondot a megfelelő áramellátás jelenti. Az őrlést végző gépek komputerei érzékenyek az áramingadozásra. Reméljük, az UPS-ek segíteni fognak ezen. A következő pont... Jól képzett kezelőszemélyzet.
– Ez nem lesz könnyű – jegyezte meg Ghosn. A német magabiztosan elmosolyodott.
– Könnyebb lesz, mint hinné.
– Valóban? – vonta fel a szemöldökét Qati. Jó hírek egy hitetlentől?
– Körülbelül öt szakképzett emberre lesz szükségünk, de biztos vagyok benne, hogy bőven akad ilyen a régióban.
– Hol? Errefelé nincs egyetlen műszergyár sem.
– Viselnek itt szemüveget az emberek?
– Már hogyne...
– Hát persze! – csapott a homlokára Ghosn.
– A megmunkálás éppen akkora precizitást igényel, mint egy szemüveg elkészítése – magyarázta Fromm. – A gépek nagyon hasonlítanak azokra, amelyekkel ezt a műveletet végzik. Itt is merev anyagot kell a megfelelő formájúra csiszolni. A különbség inkább a méretekben van, de ez nem jelenthet problémát. Nos, akkor hát tudnak optikusokat keríteni?
– Nem látom akadályát – válaszolta Qati. Bosszantotta a német nagyképűsége, de nem mutatta.
– Jól képzetteknek kell lenniük – tette hozzá Fromm. – A legjobbaknak. Tapasztaltaknak, lehetőleg olyanoknak, akik Németországban vagy Angliában tanulták a szakmát.
– Biztonsági szempontból ez gondot jelenthet – jegyezte meg Ghosn.
– Ah, valóban? – kérdezte gúnyosan Fromm.
– Valóban – mondta faarccal Qati.
– Nos, ez a maguk dolga. Szükségem lesz továbbá masszív asztalokra...

 

Félúton vagyunk, mondta magának Walter Claggett első tiszt. Még negyvenöt nap, és a USS Maine felszínre emelkedik a Juan de Fuca-szorosban. Addig azonban még negyvenöt nap, egy perccel sem kevesebb.
Walter Claggett, akit barátai „Holland”-nak hívtak – a név még az akadémián ragadt rá, de hogy miért, arra már ő sem emlékezett -. harminchat éves fekete volt, két válással a háta mögött. Szerencsére egyik házasságából sem született gyermeke, így ez a tengerészeknél meglehetősen gyakori „jelenség” nem okozott igazi törést az életében. Annál is inkább, mert a haditengerészet volt az élete. A tengeren lenni, szelni a sötét vizet egy hatalmas, méltóságteljes hajóval – Claggett számára ez volt az élvezetek netovábbja. Jó társaságban, derék hazafiak, remek szakemberek között, akik hozzá hasonlóan minden idejüket a tanulásnak és a tapasztalatszerzésnek szentelték. Kellhet-e egy tengerésznek ennél több?
A parancsnok volt az egyetlen negatívum az életében.
Hogy a fenébe juthatott el idáig Kicks? – tette fel magának legalább huszadjára a kérdést Claggett. Nem tagadta, hogy a férfi egy briliáns elme, aki akár egy boríték hátán is képes lenne megtervezni egy atomreaktort – sőt talán még fejben is, ha nagyon unatkozna –, és hogy olyan dolgokat tud a tengeralattjárókról, amiről az Electric Boat tervezőmérnökei még csak nem is hallottak. Az is kétségtelen volt, hogy órákig tudott beszélni a periszkóptervezésről, a műholdas navigációs rendszerekről és a tengeri indítású Trident-II ballisztikus rakétákról – két héttel korábban például fejből idézett egy egész oldalt a karbantartási kézikönyvből. Műszaki szempontból nézve a dolgokat tehát a haditengerészet egyik legjobban felkészült tisztje volt, csakhogy...
Csakhogy fingja sincs a hajózásról, és képtelen megértetni magát az embereivel.
– Uram – felelte Claggett –, én remek tisztnek tartom őt. Fiatal még, de roppant tehetséges.
– Nincs elég tekintélye az emberei előtt – érvelt Ricks.
– Ezt hogy érti, kapitány?
– A gyakorlatozási módszerei nem megfelelőek.
– Lehet, hogy eltérnek a hagyományostól, de ne felejtsük el, sikerült lefaragnia hat másodpercet az átlagos újratöltési időből. Kellhet ennél több?
– De még mennyire! Például az, hogy úgy csinálja a dolgait, ahogy én elvárom tőle! – mondta elfojtott dühvei a hangjában Ricks.
Claggett nem akarta még jobban felhergelni a kapitányt, de mint első tisztnek kötelessége volt megvédeni a legénységet a helytelennek tartott parancsnoki döntéssel szemben.
– Tisztelettel, uram, tiltakoznom kell. Én azt hiszem, hogy az eredményt kellene néznünk, márpedig az eredmény több mint kielégítő. Ha most leszólja, az negatív kihatással lehet az egész szakasz lelkesedésére.
– Nézze, első tiszt, én támogatást várok el a tisztjeimtől. Elsősorban magától.
Claggett úgy érezte, mintha felképelték volna. Kihúzta magát, és összeszedve minden maradék nyugalmát, közölte:
– Kapitány, nem hiszem, hogy valaha is oka lett volna kételkedni a hűségemben és elkötelezettségemben. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lehet saját véleményem. Egyébként pedig azért vagyok itt, hogy alternatívákat javasoljak. Legalábbis ezt tanították – tette hozzá. Mire kimondta, már meg is bánta, de már elkésett vele.
Nagy butaság volt ezt mondani, Walter Martin Claggett hadnagy úr, gondolta rezzenetlen arccal Ricks.
– A következő próbatételünk a reaktorgyakorlat.
– Még egy? Ilyen hamar? – Az isten szerelmére, a legutóbbi hibátlanul sikerült. Majdnem, javította ki magát Claggett. A fiúk megspórolhattak volna vagy tíz-tizenöt másodpercet. De hogy hol, azt már maga Claggett sem tudta.
– Ismétlés a tudás anyja, első tiszt.
– Valóban, uram, de már a kisujjukban van. A reaktorbiztonsági teszten, még Rosselli kapitánnyal, hajszál híján teljesítettük a raj rekordját, a legutóbbi gyakorlaton pedig meg is döntöttük azt!
– Nem számít, mennyire jók az eredmények. Még jobbakat akarok! Mit, világrekordot? Vagy intergalaktikusat? Netán Istentől akarsz egy bizonyítványt, hogy te vagy a legjobb?
A fedélzeti telefon villogni kezdett. Ricks felemelte a kagylót.
– Tessék? Máris megyek! – Az első tiszt felé fordult. – A szonár észlelt valamit.
Claggett két másodperc alatt a szonárszobában volt. Egy pillanattal később a kapitány is.
– Mi a helyzet? – kérdezte Claggett. Parancsnokhelyettes lévén neki kellett elsőként reagálnia a riasztásra.
– Beletelt jó néhány percbe, mire rájöttem, hogy mi ez – felelte a szonárt kezelő altiszt. – Azt hiszem, egy 688-as. Helyzete tőlünk durván egy-kilenc-öt irányban. Keresztezni fogja az utunkat.
– Visszajátszás! – parancsolta Ricks. A szonáraltiszt átgurult egy másik képernyő elé, és lejátszatta a számítógéppel az elmúlt néhány perc történéseit. – Látja, kapitány? Ez az! Itt kezdett felerősödni. Ekkor jöttem rá, hogy nem egyszerű háttérzajról van szó.
A kapitány a képernyőre bökött az ujjával.
– Már itt látnia kellett volna, tengerészaltiszt. Elvesztegetett két percet.
– Értem, kapitány. – Mi mást mondhatott volna egy huszonhárom éves, másodosztályú szonáraltiszt? Ricks elhagyta a szonárszobát. Claggett vigasztalóan megveregette az altiszt vállát, és a kapitány után eredt.
– Irány kettő-hét-zéró, sebesség öt, mélység ötszáz. A réteg alatt vagyunk – jelentette az ügyeletes tiszt. Sierra-11-es kódnevű kapcsolat egy-kilenc-öt irányban, tőlünk balra. Nyomkövető egység készenlétben. Torpedók az egyes, a hármas és a négyes vetőcsövekben. Kettes vetőcső üres. Ajtók lezárva, csövek szárazak.
– Mit tudunk még Sierra-11-ről? – kérdezte Ricks.
– A pályáink keresztezik egymást. A réteg alatt van, távolság ismeretlen.
– Környezeti feltételek?
– Felszín nyugodt, moderált réteg száz láb mélységben. Körülöttünk izotermális víz. Észlelési feltételek kitűnőek.
– Első becslés szerint Sierra-11 távolsága több mint tízezer yard – jelentette Shaw zászlós a nyomkövető csoportból.
– Kapitány, itt a szonár. Sierra-11 határozottan 688-as, amerikai gyártású támadóhajó. A sebessége tizennégy-tizenöt csomó lehet.
– Azt a! – bukott ki Claggettből. – Elcsíptünk egy Los Angelest több mint tízezer yard távolságból! Valaki nagyon pipa lesz!
– Szonár, itt a kapitány. Adatokat akarok, nem becsléseket! – mondta Ricks.
– Dicséretet érdemel, amiért kiszúrta a jelet a háttérzajból – jegyezte meg Claggett. Nyáron az Alaszkai-öböl tele volt halászhajókkal és bálnákkal. Szép teljesítmény volt kiszűrni a 688-ast ebből a „zsivajból”. – Nagyon érti a dolgát.
– Azért fizetjük, hogy értse, első tiszt. Vagy talán már ezért is aranyérmet kellene osztogatni?
– Kapitány, itt a szonár. Nagyon halvány a csavarszárnycsapások jele. Újfent csak becsülni tudok. Tizennégy-tizenöt csomó.
– Vettem, szonár.
– Kapitány, a távolság kevesebb mint tízezer. A legújabb számítások szerint kilencezer-ötszáz yard, a helyzete három-zéró-öt irányban – közölte Shaw, és várta a fejmosást.
– Tehát nem több tízezer yardnál?
– Nem, uram. Kilenc és fél ezernek látszik.
– Majd szóljon, ha megint meggondolja magát! – vetette oda Ricks. – Sebességet négy csomóra csökkenteni!
– Engedjük magunk elé? – kérdezte Claggett.
– Uhum – bólintott a kapitány.
– Megvan a lőpályaelemzés – jelentette a fegyvertiszt. Claggett a karórájára nézett. Ennél gyorsabban el sem készülhettek volna vele.
– Nagyszerű. Örülök, hogy hallom – reagált Ricks.
– A sebesség négy csomó.
– Most megvan! Sierra-11 helyzete kettő-zéró-egy irányban, távolsága kilencezer-egyszáz yard, iránya három-zéró-zéró, sebessége tizenöt csomó.
– Végük van! – állapította meg Claggett. – Ilyen sebesség mellett nem is csoda.
De mi ezt nem bánjuk, ugye? Jól fog mutatni a jelentésben.

 

– Nagyon trükkös – jegyezte meg Ryan. – Nem tetszik ez nekem.
– Nekem se – értett egyet Bunker. – Javaslom, hogy engedélyezzük a fegyverhasználatot a TR-nek.
– Egyetértek és javaslom az elnöknek. – Ryan telefonált. A játék sztorija szerint az elnök ebben a pillanatban valahol a Csendes-óceán felett volt az Air Force One fedélzetén, útban Washington D. C.-be egy meg nem nevezett szigetországban tett látogatást követően. Az elnök szerepét egy bizottság alakította valahol a Pentagon egy másik zugában. Jack, vagyis a nemzetbiztonsági tanácsadó megtette javaslatát, és várta.
– Csakis önvédelmi céllal, Dennis – jött a válasz.
– Marhaság – dünnyögte Bunker. – Hadd beszéljek vele én. Jack nemet intett a fejével.
– Egyetértek az elnökkel. A TR mindent megtehet annak érdekében, hogy megvédje a hajórajt, de nem kezdeményezhet támadást.
A védelmi miniszter a műveleti tiszt felé fordult.
– Továbbítsa ezt a Theodore Rooseveltnek! Mondja meg nekik, hogy jelentést kérek minden idegen objektumról, a Valley Forge kétszáz mérföldes körzetében! A sugáron belül a parancsnok belátása szerint cselekedhet. Tengeralattjárók esetében a sugár ötven, azaz öt-zéró mérföld. Azon belül minden idegen tengeralattjárót megsemmisíteni.
– Nagyon hatásos – jegyezte meg Jack.
– Megtámadtak minket, vagy nem? – A rendelkezésre álló információk alapján azt feltételezték, hogy egy szovjet tengeralattjáró lőtt ki rakétát a Valley Forge-ra. A jelek szerint a szovjet flotta néhány egysége önállóan cselekedett, vagy legalábbis nem moszkvai utasításokat követett. Aztán a helyzet tovább romlott.
– Üzenet érkezett a forródróton. Földi erők támadást intéztek egy stratégiai rakétaezred, az SS-18 ellen Közép-Ázsiában.
– Készenlétben álló bombázókat elindítani! Mindet! Jack, tájékoztassa az elnököt a parancsomról!
– Hiba a kommunikációs hálózatban – recsegte a hangszóró. – Megszűnt a rádiókapcsolat az Air Force One-nal.
– Mit tud még erről? – kérdezte Jack.
– Ez minden, amit tudunk, uram.
– Hol van most az alelnök?
– A NEACP 2 fedélzetén, hatszáz mérföldre Bermudától délre. A NEACP l négyszáz mérfölddel az Air Force One előtt. Landolni készül Alaszkában, hogy az elnök átszállhasson.
– Ez elég közel van Oroszországhoz. Fennáll a veszély, hogy elfoghatják – merengett Bunker. – Míg a kapcsolat helyre nem áll, addig az alelnök...
– Uram, én...
– Bízza rám, Jack! Az elnök nem érhető el, és fennáll a veszélye, hogy az oroszok elfogják. A rádiócsend bármit jelenthet. Míg helyre nem áll a kapcsolat, és az elnök nem azonosítja magát, az alelnököt tekintem döntéshozónak. A fegyveres erőket ezennel DEFCON-1 [28] állapotba helyezem.
Ez a pasas aztán kemény dió, gondolta Ryan. Nem habozik döntéseket hozni, és nem habozik kitartani mellettük. Kész szerencse, hogy általában jól szokott dönteni. Mint most is.

 

Ryan aktája jó vastag volt. Majdnem arasznyi, állapította meg Goodley hetedik emeleti fülkéje magányában. Az eleje, az anyag mintegy tizedrésze a férfi hátterével és a személyét érintő biztonsági ellenőrzésekkel foglalkozott. A tanulmányait illető feljegyzések lenyűgöző adatokat közöltek, különösen a doktori dolgozatát taglaló kivonat. A Georgetown Egyetem persze nem a Harvard, gondolta Goodley, de azért elég tekintélyes intézmény. Ryan első munkáját James Greer tengernagy ösztöndíjas programjának keretében kapta; első témája az „Ügynökök és ügynökségek” című jelentés volt, és a terrorizmussal foglalkozott. Különös véletlen, gondolta Goodley, amikor megtudta, hogy mi történt a későbbiekben.
A Ryan elleni londoni támadást harminc oldalon át részletezték. Még a rendőrségi jelentések és a helyszínelés fotóiról készített másolatok is mellékelve voltak. Goodley jegyzetelni kezdett. Az első szó, amit papírra vetett, a „cowboy” volt. Az, nem? Akivel ilyen dolgok történnek. Goodley rosszallóan megcsóválta a fejét. Húsz perccel később elolvasta a Ryan második jelentéséről írt véleményezést is. A jelentés azt tárgyalta, hogy kell-e a terroristák támadásától tartani Amerikában. Ryan arra a következtetésre jutott, hogy nem – néhány nappal azelőtt, hogy megtámadták a családját.
Úgy tűnik, tévedtél, Ryan. Nem igaz? – kuncogott magában Goodley. Bármennyire is okos a fickó, azért hibázik, mint bárki más.
Angliai tartózkodása alatt is elkövetett egy-kettőt. Először is, nem jósolta meg, hogy Csernyenko fogja követni Andropovot. Igaz, Narmonovban már felismerte a jövendő vezért, hamarabb, mint bárki más, leszámítva Kantrowitzot a Princetonról. Goodleynak erről eszébe jutott, hogy ekkoriban még hallgató volt, és azt a helyes kis csajt, Debra Frostot izélte. Vajon mit csinálhat most?
– Azannyát! – dünnyögte pár perccel később. – Azt a kurva anyját!
A Vörös Október, egy szovjet, ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjáró átállt... És Ryan volt az első, aki rájött, hogy nem támadni akarnak, hanem szökni. Ryan, a londoni állomás elemzője vezette a műveletet a tengeren! Megölt egy orosz tengerészt. Már megint a cowboymotívum. Nem tudta csak úgy letartóztatni a fickót. Nem, neki mindjárt le kellett puffantania az oroszt, mint valami kémfilmben.
Csesszék meg! Egy orosz atom-tengeralattjáró meglép, és ezek titokban tartják...
Ryan visszatért Londonba, ahonnét néhány hónappal később Greer maga mellé emelte asszisztensnek és örökösnek. Ezután következett egy érdekes munka a fegyverellenőrökkel kapcsolatban...
Ez nem lehet igaz! A KGB igazgatója repülőgép-balesetet szenvedett...
Goodley lázasan jegyzetelt. Liz Elliot biztosan nem fér hozzá ezekhez az adatokhoz, gondolta. A nő sosem említette, hogy mit akar megtudni, de Goodleynak az volt az érzése, hogy inkább a negatívumokra kíváncsi. Nagyon remélem, ha már így beleástam magam. Csak most döbbent rá, milyen veszélyes játékot játszik.
Ryan embereket öl. Már legalább hármat kinyírt. Ez azt képzeli, hogy a vadnyugaton van. Csakhogy azok az idők már elmúltak. Az emberek nem hordanak revolvert, és nem strigulázzák a kilőtt ellenfeleket. Goodley nem érezte, hogy libabőrös lenne, de eldöntötte, hogy ezentúl óvatosabb lesz Ryannel szemben. A James Greer halála körüli fehér foltok is ezt sugallják, jegyezte le. Nem akkor volt ez, amikor azok a csúnya dolgok történtek Kolumbiában? Ryan akkoriban műveleti igazgató volt, de aztán jött Fowler, s Arthur Moore meg Robert Ritter visszavonultak, helyet adva az új elnöki adminisztrációnak. Ryant a szenátus jóváhagyásával kinevezték főigazgató-helyettesnek. Ennyit Ryan hivatali ténykedéséről. Goodley rátért a férfi magánéletét és üzleti ténykedését elemző részre.

 

– Rossz döntés volt – állapította meg Ryan. Sajnos húsz perccel később, mint kellett volna.
– Attól tartok, igaza van.
– Elkéstem vele. Hol rontottuk el?
– Nem tudom – felelte Bunker. – Talán ott, hogy nem parancsoltuk vissza a TR-t, mielőtt még komolyra fordulhatott volna?
Ryan a falitérképre szegezte a tekintetét.
– Lehet. Akkor most mi legyen? Sikerült sarokba szorítanunk Andrej Iljicset... valahogy ki kell engednünk onnan, különben még nagyobb baj lesz belőle.
– De hogyan? Hogyan tegyük meg anélkül, hogy ne kerüljünk mi a helyére?
– Azt hiszem, a forgatókönyvvel volt gond... Nem tudom, mi, de...

 

– Ugrasszuk ki az ágyból! – gondolkodott hangosan Ricks.
– Hogy akarja csinálni, kapitány? – kérdezte Claggett.
– Kettes vetőcső állapota?
– Üres. Rutinellenőrzést hajtottunk végre rajta – felelte a fegyvertiszt.
– Rendben van?
– Tökéletes, uram.
– Nagyszerű – vigyorgott Ricks. – Lőjünk oda nekik egy kis levegőt! Azt akarom, hogy igazinak tűnjön.
A fenébe! – gondolta Claggett. Mancuso vagy Rosselli is valami hasonlót csinált volna. Valami hasonlót.
– Nem lesz túl zajos, uram? Miért nem adunk le inkább egy „Tangó”-! a Gertrude-jukra?
– Tüzelésre felkészülni! – adta ki válasz helyett a parancsot Ricks. Mancuso agresszív kapitányokat akar? Most majd megmutatjuk neki, hogy mennyire agresszívek tudunk lenni. – Odapörkölünk nekik egy kis sűrített levegővel a kettesből.
– Uram, megerősítem, hogy a kettes torpedóvető cső üres. Az egyes, hármas és négyes vetőcsövekben a torpedók biztosítva – olvasta le a műszerekről a tiszt, majd átszólt a torpedószobába, ahol a saját szemével is meggyőződött róla, hogy valóban nem fognak kilőni semmit.
– Kettes vetőcső vizuálisan ellenőrizve. A cső üres. Sűrített levegő bepumpálása folyamatban – közölte a főnök. – Kész! A kettes vetőcső tüzelésre kész.
– Külső ajtót kinyitni!
– Értem. Külső ajtót kinyitni! Külső ajtó kinyitva, uram.
– Weps?
– Rajta vagyunk. – Célozz és... TŰZ!
A fegyvertiszt lenyomta a megfelelő gombot. A USS Maine meg-rázkódott a testéből kirobbanó sűrített levegő lökésétől.
Hatezer yarddal odébb, a USS Omaha fedélzetén a szonáros már percek óta azt próbálta kideríteni, hogy az észlelt jel több-e egyszerű zajnál, amikor egy pont izzott fel a képernyőn.
– Itt a szonár. Villanás zéró-nyolc-nyolc irányban! Torpedótámadás valószínűsíthető!
– Mi a fene? – kapta fel a fejét az ügyeletes tiszt, a hajó navigátora. – Miről beszél?
– Villanás! Ismétlem, villanás. Torpedótámadás valószínűsíthető zéró-nyolc-nyolc irányból.
– Riadó! – kiáltotta halálsápadtan a hadnagy. – Öthüvelykes szoba, álljanak készenlétben!
– Mi az ördög folyik itt? – rohant elő félig felöltözve a kapitány.
– Villanást észleltünk a far felől, uram. Szonár, tudnak már azóta valamit?
– Semmit, uram. A villanás után nem volt újabb jel. Torpedóvető cső volt, uram, sűrített levegő került a vízbe, de... elég fura volt a hangja. Nem látok semmit a vízben.
– Jobbra fordulni! Kormánylapátot ütközésig! – parancsolta az ügyeletes tiszt. A kapitány még nem mentette fel, így még mindig ő felelt a hajóért. – Mélységet száz lábra. Öthüvelykes szoba, lőjenek ki egy csalit. Most!
– Jobb kanyar, uram. Kormánylapát ütközésig fordítva, irányt nem kaptam. Sebesség húsz csomó és gyorsul – közölte a kormányos.
– Nagyszerű. Irányt zéró-egy-zéróra.
– Ki van még a közelben? – kérdezte higgadt hangon a kapitány, bár cseppet sem tűnt higgadtnak.
– A Maine – felelte az ügyeletes tiszt.
– Harry Ricks. – Az a seggfej. Ez reá vallott. – Szonár, jelentést kérek!
– Kapitány, nem látok semmit a vízben. Ha torpedó lett volna, akkor látnám.
– Sebességet egyharmadra csökkenteni.
– Értettem. Sebesség egyharmadra csökken.
– Úgy tűnik, sikerült rájuk hozni a frászt – jegyezte meg Ricks a szonár képernyője előtt állva. Másodpercekkel a pukkanás után egy csali gurgulázását lehetett hallani, aztán a 688-as leállította a reaktorát.
– Csökken a csavar fordulatszáma. Leállnak.
– Igen, közben rájöttek, hogy nincs mitől félniük. Leadunk nekik egy hívást a Gertrude-ra.
– Az a majom! Hát nem tudja, hogy egy Akula ólálkodik a közelben? – fakadt ki az Omaha parancsnoka.
– Most már nem láthat minket, uram. A halászhajók elnyomják a jeleinket.
– Nagyon helyes. Majd meglátjuk, ki nevet a végén. – A kapitány elfintorodott. – Az én hibám volt. Tíz csomóval kellett volna vonszolnunk magunkat tizenöt helyett. Legyen úgy!
– Értettem, uram. Irány?
– Délkelet.
– Értettem, uram.
– Szép volt, nav'. Kicseleztük volna, ha tényleg torpedó. Tanulság?
– Amit mondott, uram. Túl gyorsan haladtunk.
– Tanuljon a kapitánya hibájából, Mr. Auburn.
– Úgy lesz, uram.
A kapitány megveregette a fiatalember vállát, és visszament a kabinjába, hogy befejezze az öltözködést.

 

Harminchatezer yarddal távolabb a Lunin Admirális háromcsomós sebességgel lebegett egy termoklinréteg felett, hidrofonját a réteg alá lógatva.
– Nos? – kérdezte a kapitány.
– Volt egy villanásunk itt, egy-három-zéró felől – mutatta a képernyőn a szonártiszt –, aztán csend. Tizenöt másodperccel később újabb villanást észleltünk innen. A hangminta szerint egy Los Angeles osztályú tengeralattjáró volt. Teljes sebességgel vágtatott, aztán hirtelen lelassult, és eltűnt a képernyőről.
– Azon tűnődöm, Jevgenyij, nem egy Ohio osztályú tengeralattjáró az első villanás forrása? Hacsak nem állnak már egy ideje, akkor nem lehet más. Mit szól hozzál – kérdezte Dubinyin kapitány.
– Még senki nem detektált Ohiót mély vízben.
– Legfőbb ideje hát.
– És most?
– Lebegünk és várunk. Az Ohio csendesebb, mint egy alvó bálna, de most már legalább tudjuk, hogy itt van a közelben. Nagy ostobaság az amerikaiak részéről, hogy ekkora zajt csaptak. Ritkán fordul elő.
– De lehet, hogy ezentúl gyakrabban fog, kapitány – válaszolta a szonártiszt. Már nem kellett hozzátennie, hogy „elvtárs”. – Megváltoztak a játékszabályok.
– Valóban, Jevgenyij. Most már tényleg csak játék. Már nem ellenségei vagyunk egymásnak, hanem ellenfelei. Bátran összemérhetjük erőinket, mint az atléták az olimpián.

 

– Vélemény?
– Én közelebb mentem volna a lövés előtt, uram – mondta a fegyvertiszt. – Így biztosan kikerülte volna.
– Egyetértek, de nem az volt a cél, hogy eltaláljuk, hanem hogy felrázzuk őket – felelte elégedetten Ricks.
Akkor meg mi a célja a gyakorlatnak? – tűnődött „Holland” Claggett. Ah, hát persze! Demonstrálni, hogy milyen agresszív vagy!
– Ezt megcsináltuk! – állt a kapitány mellé az első tiszt. A kont-rollszobában mindenki önelégülten vigyorgott. Már megint az Ohio került ki győztesen, ahogy az elő volt írva. Persze könnyű dolguk volt, mert tudták, hogy az Omaha valahol itt lesz. A P-3-as szem elől tévesztett egy orosz Akulát az Aleut-szigetek közelében, ezt kellett felkutatnia az Omahának. Az oroszoknak persze nyomuk sem volt.
– Forduljunk délre! Arra megyünk, amerről az Omaha jött. Ott biztonságban leszünk.
– Értettem, uram.
– Jól dolgoztak, emberek – mondta kegyesen Ricks.

 

– Az új irány?
– Dél – mondta Dubinyin. – Kihasználják, hogy a Los Angeles már átfésülte azt a környéket. Tartani fogjuk a pozíciót a réteg felett, hidrofonnal a réteg alatt. Hátha megint elcsípünk egy jelet... – Erre persze nem sok esély volt, de a kapitány hitt a mondásban, hogy bátraké a szerencse. És ha mégsem, akkor sincs veszve semmi, gondolta. Egy hét múlva vissza fognak menni a kikötőbe, ahol remélhetőleg felszerelik azt az új szonárt, amelyet annyira ígérnek. Azzal sokkal jobb eséllyel fog ringbe szállni az amerikaiak ellen. A USS Maine vagy a USS Nevada – a hírszerzés szerint ezek valamelyike portyázott a környéken – februárban megint itt fog járőrözni, ami éppen egybeesik azzal az időszakkal, amikor ő lesz itt szolgálatban.
Már alig várta, hogy bebizonyíthassa, méltó tanítványa volt a hős Marko Ramiusnak. Milyen kár, hogy egy ilyen ragyogó tehetségű tisztnek ilyen ostoba módon – egy balesetben! – kellett végeznie. A tengeri szolgálat mindig is veszélyes volt, és az is lesz. Markónak sikerült kimenekítenie a legénységét, mielőtt elsüllyedt volna... Dubinyin megrázta a fejét. Ha most történne, az amerikaiak biztosan segítséget nyújtanának neki. Vagy nem? De igen, éppen úgy, ahogy egy szovjet hajó sem hagyná cserben egy amerikai tengeralattjáró legénységét. A hazájában és a nagyvilágban történt változások jót tettek Dubinyin közérzetének. A játék még így is komoly volt, de már nem halálosan komoly. A kapitány biztos volt benne, hogy hamarosan a tengeralattjárókról is le fognak kerülni az atomfegyverek. Éppen ezért volt olyan ironikus, hogy a szovjet haditengerészet éppen most kezd technikailag is egyenrangúvá válni az amerikaival, amikor lassan már nem lesz szükség egyikre sem.
– Sebesség, kapitány?
– A célpont távolsága nagyjából húsz tengeri mérföld, sebessége feltehetően tíz csomó. Ez azt jelenti, hogy hét csomó tökéletes lesz. Így zajtalanok maradhatunk, és ha szerencsénk van, akár el is kaphatjuk. Kétóránként meg fogunk fordulni, hogy maximálisan kihasználjuk a hidrofon kapacitását. – Legközelebb, Jevgenyij, két új szonártiszt fog segíteni neked. A szovjet tengeralattjáró-flotta leépítését követően rengeteg fiatal tiszt munka nélkül maradt. Ezeket át-, illetve továbbképezték, és egy részüket a megmaradt hajókra helyezték. Dubinyin számíthatott rá, hogy a tiszti személyzet meg fog duplázódni, ez pedig még az új felszerelésnél is nagyobb garanciát jelentett arra, hogy a Lunin még félelmetesebb ragadozóként fog portyára indulni a felújítás után.

 

– Elcsesztük! – bosszankodott Bunker. – Pontosabban elcsesztem. Rossz tanácsot adtam az elnöknek.
– Nem ön az egyedüli – nyújtózkodott ki Ryan. – De vajon reális volt a forgatókönyv? És ha igen, mennyire?
Mint kiderült, a zűrt egy keményvonalas szovjet vezető okozta, aki úgy akart nélkülözhetetlennek látszani, hogy leverte a provokátorai által fellázított egységeket.
– Nem reális, de még valóra válhat.
– Bármi valóra válhat – értett vele egyet Ryan. – Kíváncsi lennék, ők vajon miket feltételeznek rólunk a háborús játékaikban.
Bunker elnevette magát.
– Nem sok jót, ebben biztos vagyok.
A végén Amerikának bele kellett nyugodnia a USS Valley Forge elvesztésébe – cserébe a Charlie osztályú tengeralattjáróért, amit a USS Kidd helikoptere derített fel és süllyesztett el. Ráadásul a szovjet erőket riadókészültségbe helyezték Kelet-Európában, ami automatikusan későbbi időpontra tolta kivonulásuk határidejét. Ryan erőltetettnek találta a forgatókönyvet, de végül is az volt a cél, hogy kiderítsék, mennyire sikeresen kezelnének egy válsághelyzetet, és ezt sikerült is elérni.
Ezúttal rosszul vizsgáztak. Nagyon rosszul.

 

 

14.
Felfedezések

– Talált valami érdekeset?
– Érdekes ember – felelte Goodley. – Volt egy-két olyan ügye, hogy nem akartam elhinni.
– A tengeralattjáró-ügy és a KGB-igazgató átszöktetése? Ezekről én is tudok. Valami más? – kérdezte Liz Elliot.
– Nagy népszerűségnek örvend a nemzetközi hírszerzői közösségben. Sir Basil Charleston is nagy tisztelője, de ugyanez a helyzet a NATO-országokban is, különösen Franciaországban. Hogy miért, azt nem nehéz kitalálni. A francia DGSE például neki köszönheti, hogy sikerült elcsípnie egy rakás Action Directe-es alakot – magyarázta Goodley. Meglehetősen kényelmetlenül érezte magát az informátor szerepében.
A nemzetbiztonsági tanácsadó nem szeretett várni, de be kellett látnia, hogy nem lenne értelme sürgetni a fiatalembert.
– Úgy kell ezt értenem, hogy kezdi csodálni Ryant? – lőtt ki egy kis mérgezett nyilat.
– Remek munkát végzett, de voltak rossz döntései is. Az NDK-ban zajló folyamatot jócskán alulbecsülte, és az ismert időpontnál jóval távolabbira helyezte a német újraegyesítés dátumát is. – Tudta, hogy szinte mindenki így volt ezzel, de ettől még nem tartotta bocsánatos „bűnnek”. Ő maga hajszálpontosan megjósolta az eseményeket a Kennedyben írt dolgozatában. Többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy itt ült, a nemzetbiztonsági tanácsadó irodájában.
– Továbbá?
– Továbbá a magánéletével sincs minden rendben. Végre valami!
– Mit talált?
– Mielőtt a CIA alkalmazásába állt volna, az Állampapír- és Tőzsdeügyi Bizottság alaposan a körmére nézett, mert visszaélt a rendelkezésére álló információkkal. Egy szoftverfejlesztő cég szerződést készült kötni a haditengerészettel, és Ryan, megelőzve mindenkit, bevásárolt a részvényeiből. Mondanom sem kell, hogy egy kisebb vagyont keresett vele. A bizottság azonban rájött, és vizsgálatot kezdeményezett, Ryannek azonban sikerült megúsznia egy egészen apró trükkel.
– Kifejtené ezt bővebben?
– Ryan és a vállalatvezetők, akik szintén benne voltak az ügyletben, bebiztosították magukat. A cég közölt egy rövid cikket egy védelmi lap ikszedik oldalán, amelyben célzást tett a haditengerészettel való együttműködésre. Ezzel az információ gyakorlatilag nyilvánossá vált, Ryant tehát nem lehetett azzal vádolni, hogy visszaélt a pozíciójával. De még ennél is érdekesebb az, ami ezután történt: Ryan megszüntette a brókerszámláját, és négy független személyt bízott meg a pénze kezelésével. – Goodley rövid hatásszünetet tartott. – Tudja, mekkora lehet most a vagyona?
– Nem. Mekkora?
– Több mint tizenötmillió dollár. A leggazdagabb pasas az ügynökségnél. Elég az hozzá, hogy a pénzből, amit az ügyleten nyert, nemrégen létrehozott egy ösztöndíj-alapítványt.
– A gyerekei számára?
– Nem. A kedvezményezettek... Hadd javítsam ki magam. A pénz egy részéből egy vegyesüzletet, egy 7-Elevent vásárolt egy özvegynek és a gyerekeinek. A többit az említett alapítványba fektette.
– Ki a nő?
– A neve Carol Zimmer. Laoszi születésű, egy légierős őrmester özvegye. A férje egy gyakorlat során, balesetben vesztette életét. Ryan gondoskodik a családról. Még a legkisebb gyerek, egy kislány születésénél is jelen volt. Rendszeresen látogatja a családot.
– Értem – bólintott Liz, bár egy szót sem értett az egészből. – Van köztük szakmai kapcsolat?
– Nem tudok róla. Mrs. Zimmer, mint mondtam, laosziként látta meg a napvilágot. Az apja egyike volt azon törzsfőknek, akik a CIA támogatásával az észak-vietnamiak ellen harcoltak. A vietnamiak az egész falut kiirtották. Még nem sikerült kiderítenem, hogyan menekült meg a lány, de elég az hozzá, az őrmester feleségül vette, és hazahozta. Aztán jött a baleset, nem is olyan régen. Itt lép be a képbe Ryan. Ez érdekes, mert semmi olyat nem találtam Ryan aktájában, ami arra utalna, hogy ezt megelőzően kapcsolatban állt volna a családdal. A laoszi események idején még egyetemi hallgató volt, nem sok köze lehetett a CIA-hoz. Ennek ellenére, néhány hónappal a legutóbbi elnökválasztás előtt, egyszer csak fogta magát, és létrehozta az alapítványt. Azóta is rendszeresen látogatja a családot, átlag heti egy alkalommal. Na és még valami.
– Éspedig?
– Egy másik aktában bukkantam erre az adalékra. Valami gond volt a 7-Elevenben: néhány helyi punk zaklatta a Zimmer családot. Ryan testőre egy Clark nevű CIA-tiszt. Korábban terepmunkát végzett, most a biztonsági és személyvédelmi osztálynak dolgozik. Az ő aktájához nem tudtam hozzáférni – jegyezte meg jelentőségteljesen Goodley. – Nos, a lényeg az, hogy ez a Clark nevű pasas felhergelte magát, és elpáholt néhány utcakölyköt. Az egyik kórházba került. Megvan az idevonatkozó újságcikk is. A lap szerint Clarkot és CIA-s kollégáját – az újságíró szövetségieknek nevezte őket –, bandatagok támadták meg az üzlet közelében. Ez a Clark nagyon kemény fickó. A bandavezérnek eltört a térde, egy emberét pedig kiütötték. A többiek csak álltak ott, és a csendben beeresztettek. A helyi zsaruk nem mozdultak. Örültek, hogy megszabadultak a bandától, mert azóta sem látták őket a környéken.
– Mit tud még erről a Clarkról?
– Láttam néhányszor. Nagydarab, ötven körüli férfi. Csendes, visszahúzódó típusnak tűnik. De a mozgása... Tudja, régebben karatéztam. Az edzőnk egy exzöldsapkás volt, vietnami veterán. Úgy mozog, mint ő. Harmonikus, gazdaságos mozdulatokkal. És a szemei... Mindig mozgásban vannak. Csak rád néz, és máris tudja, hogy veszélyt jelentesz-e. – Goodley elhallgatott. Most döbbent rá, hogy mi valójában Clark. Ben Goodley minden volt, csak ostoba nem. – Clark egy veszélyes pasas.
– Hogy? – Liz Elliot nem értette, miről beszél Goodley.
– Bocsásson meg. Az edzőm azt mondta, hogy az igazán veszélyes alakok nem látszanak veszélyesnek. Éppen ezért olyan veszélyesek, mert nem is figyel rájuk az ember. A mestert egyszer ki akarták rabolni, amikor a metróra várt, a Harvard melletti állomáson. A támadók hárman voltak, és mindhárman bevert orral húzták el a belüket. Azt hitték, egy egyszerű házmesterrel vagy valami effélével van dolguk. Hozzá kell tennem, tényleg eléggé igénytelenül öltözködik az öreg. Nos, Clark is éppen ilyen. Szóval arra következtettem, hogy Ryan tudomást szerzett a Zimmer családot zaklató punkokról, és odaküldte a testőrét, hogy helyre rakja őket.
– Következtetés?
– Ryannek kétségkívül vannak érdemei, de követett el baklövéseket is. Úgy tűnik, még mindig a múltban él. Képtelen felfogni, hogy a hidegháború véget ért. A kormányzattal sincs kibékülve. Néhány nappal ezelőtt például azért volt a plafonon, mert ön nem vett részt a „Camelot”-ban. Úgy gondolja, hogy ön nem veszi elég komolyan a munkáját.
– Ezt mondta?
– Szó szerint. Cabotnál voltam, amikor bejött, hogy panaszkodjon.
Elliot rosszallóan megcsóválta a fejét.
– Nem értem, minek ez az állandó készültség. Végtére is azon vagyunk, hogy ne legyen több krízis, nem igaz? Ha az elnök jól végzi a dolgát, ha én jól végzem, akkor nem is lesz.
– Úgy van – bólintott lelkesen Goodley. – És eddig, úgy tűnik, jól végezték.
A nemzetbiztonsági tanácsadó önelégülten elmosolyodott.

 

A falak a helyükre kerültek, s a lég- és vízmentesen záró műanyag burkolat is elkészült. A helyiség légkondicionált hűvösében Fromm a gépasztalokkal bíbelődött, bár az „asztal” szó igencsak sánta kifejezés volt ezekre a berendezésekre, melyeket többtonnás terhelés elviselésére terveztek, és még véletlenül sem sántítottak. Éppen ez utóbbi kiküszöbölésére szolgáltak a lábmagasságuk állítását lehetővé tevő csavarok.
– Tökéletes – egyenesedett fel Fromm háromórányi csavargatás után. A keretbe épített vízmérték tanúsága szerint az utolsó asztalt is sikerült abszolút vízszintesre „belőnie”. Már csak hozzá kellett csavarozni a lábakat a méternyi vastag betonhoz, hogy az asztalok a földkéreg elmozdíthatatlan részeivé váljanak.
– Ennyire mereven kell rögzíteni a szerszámgépeket? – kérdezte Ghosn.
Fromm nemet intett a fejével.
– Éppen ellenkezőleg. A gépek légpárnán fognak lebegni.
– De hiszen azt mondta, hogy mindegyik többtonnás lesz! – tiltakozott Qati.
– Látott már a tévében légpárnás hajót? Egy olyan legalább száz tonna, mégis lebeg. Nincs benne semmi ördöngösség. A légpárna egyébként a föld rezgéseit hivatott elnyelni.
– Mekkora a tolerancia? – érdeklődött Ghosn.
– Durván annyi, mint egy csillagászati teleszkóp esetében – felelte a német.
– De az első bombák...
Fromm nem várta meg, hogy befejezze.
– A Nagaszakira és Hirosimára ledobott atombombák durva tákolmányok voltak. Szinte a teljes reakciós tömegük kárba ment. Ma már nem csinálunk ilyet, ahogyan gyújtózsinóros-puskaporos bombát sem, nem igaz? Ha ráértek volna, minden bizonnyal hatékonyabbá teszik a bombákat, de ne felejtsük el, hogy háború volt, az idő sürgette őket. Aztán eljött a béke ideje, és az atombombák tervezése lázas háborús projektből tudományos kutatássá szelídült, ;a? Ugyanakkor kiderült, hogy a hanfordi plutóniumreaktor évente legfeljebb néhány tucat kilogramm plutóniumot tud termelni. A képlet világos volt, a megoldás még inkább: hatékonyabbá kellett tenni az anyag felhasználását. A Mark 12-es bomba volt az első ilyen, és az izraelieknek sikerült továbbfejleszteniük. Ez a bomba ötször kisebb, mint a hirosimai, ugyanakkor ötször erősebb is annál. Ez huszonötszörös növekedés, ja? És mi ezt még tízszeresére, vagyis a hirosimai kétszázötvenszeresére fogjuk növelni. Ez durván négyszázötven kilotonna. Persze nem lesz olyan kicsi és kecses, mint a ballisztikus rakéták robbanófejei. Egy hozzávetőleg egy köbméteres, féltonnás szerkezetre számítsanak. Ugyanakkor sokkal rafináltabb modell lesz, mint bármelyik, amit az amerikaiak vagy az oroszok az atomkorszak első tizenöt évében készítettek, ami egyáltalán nem rossz.
– A robbanótöltet miatt? – kérdezte Ghosn.
– Igen. – Ennek az arab fiatalembernek nagyon jól vág az esze, gondolta Fromm. – A gyújtás pillanatában tríciumot fogunk befecskendezni a magba. Akárcsak az eredeti izraeli változatban, ez nagy mennyiségű neutront fog termelni, felpörgetve a hasítás folyamatát. A láncreakció folytán nyert neutronokat egy újabb tríciumkészletre fogjuk irányítani, fúziót hozva létre. Az így felszabaduló energia durván ötven kilotonna lesz az első, és négyszáz a második fázisból.
– Mennyi tríciumra lesz szükség? – Kis adagokban nem volt nehéz hozzájutni: az óra-, illetve a fegyvertávcső-gyártásban is használták, de csak mikroszkopikus mennyiségben. Tíz milligrammnál nagyobb készletet azonban gyakorlatilag lehetetlen volt szerezni belőle.
– Nekem van ötven grammom – jelentette ki büszkén Fromm. – Ez jóval több, mint amit valaha is fel tudunk használni.
– Ötven gramm!? – kiáltott fel Ghosn. – Ötven?
– A reaktorkomplexumunk speciális anyagokat termelt a bombaprojektünk számára. Amikor a szocialista kormány elbukott, a plutóniumot a szovjeteknek ajándékozták, a szocializmus ügye iránti elkötelezettségük jeleként. A szovjetek azonban nem úgy reagáltak, mint várták. Azt mondták... – Fromm legyintett. – Ezt inkább a képzeletükre bízom. Elég az hozzá, annyira felhergeltek, hogy úgy döntöttem, inkább elrejtem a tríciumkészletünket. Mint tudják, nagyon értékes anyag. Úgy fogtam fel, mint végkielégítést – vigyorodott el Fromm.
– Hová rejtette?
– A házam pincéjébe, néhány nikkel-hidrogén akkuba. Qatinak ez nem tetszett, mert sejtette, hogy mi fog következni.
– Haza kell mennem érte – folytatta Fromm. – De nem gond, mert mindenképpen vissza kell mennem a gépekért.
– Pontosan hol is vannak?
– Öt kilométerre a házamtól, a Kari Marx Asztrofizikai Intézetben. Optikai és röntgenteleszkópokat kellett volna gyártanunk, de az intézet soha nem nyithatta meg kapuit. Milyen kár. Remek „fedőcég” lett volna. Pedig egyenesen az Államokból kaptuk a gépeket. A gépteremben, „Asztrofizikai műszerek” feliratú ládákban hat darab rendkívül pontos, öttengelyes gép várja, hogy értük menjek. A legjobbak, amit csak be lehet szerezni. Az amerikaiak is ezeket használják Oak Ridge-ben, Rocky Flatsben és a Pantexben.
– A kezelőszemélyzet? – vetette fel Ghosn.
– Húsz, egyetemi végzettségű személyt képeztünk ki a használatukra. De rájuk nem számíthatunk. Túl kockázatos lenne. A gépek különben is „felhasználóbarátok”, ahogy mondani szokták. Mi magunk is kezelni tudnánk őket, de ez túl sok időt venne igénybe. Bármely képzett lencsekészítő alkalmas a kezelésére, de akár még fegyverlakatosok is szóba jöhetnek. Amivel ötven évvel ezelőtt még Nobel-díjasok vesződtek, azt ma már játszva elvégzi egy jól képzett műszerész. Ezt hívjuk fejlődésnek, ja?

 

– Lehet, hogy igen, és lehet, hogy nem – mondta Jevgenyij. Már negyven órája szolgálatban volt, és alig hatórányi alvás választotta el az előző, még hosszabb ügyelettől.
Követni egy láthatatlan tengeralattjárót, és úgy követni azt, hogy közben ők maguk is észrevétlenek maradjanak, nem volt könnyű feladat. A közelében kellett maradnia – feltételezve, hogy délnek halad, ötcsomós sebességgel –, és a környezeti viszonyokat figyelembe véve úgy kellett manővereznie, hogy elkerülje a konvergenciazónákat. A különböző hőmérsékletű vízrétegek által alkotott, gyűrű alakú KZ-k megtörik a hangot, és csigavonalban szétszórják a hullámokat. Azzal, hogy gondosan elkerülték őket, Dubinyinék csökkentették a detektálás kockázatát. Ezenközben végig a termoklinréteg felett tartózkodtak – bízott benne, hogy az amerikaiak alatta fognak maradni –, miközben a vontatott hidrofont a réteg alá lógatták. Ezzel elméletileg elszigetelték magukat az amerikai tengeralattjárótól, ugyanakkor kitették magukat annak a veszélynek, hogy a felderítőrepülők észreveszik őket. Dubinyin úgy döntött, vállalja ezt a kockázatot. A zsákmányt, amire vadászott, eddig még egyetlen orosz tengeralattjárónak sem sikerült „elejtenie”.
A kapitány és a szonártiszt, Jevgenyij Nyikolajevics Rikov főhadnagy órák óta a hangradar képernyőjét bámulták. Ezúttal nem egy, a háttérnél erősebb jelet figyeltek, hanem egy szaggatott, alig észrevehető, a környezeténél halványabb vonalat. Mindketten tudták, hogy az amerikai Ohio csendesebb, mint az óceán háttérzaja – talán ezt, a tengeralattjáró akusztikai árnyékát észlelték a képernyőn? Vagy csak a kimerültség okozta hallucináció lett volna?
– Egy villanás kellene – nyúlt a teájáért Rikov. – Egy leejtett szerszám, egy bevágott ajtó... egy hiba. Csak egy apró hiba...
Megpengethetnénk... Lebukhatnánk a réteg alá, és meglőhetnénk egy aktív szonárjellel. Milyen egyszerű is lenne. De nem lehet. Dubinyin félrefordította a fejét, és halkan elkáromkodta magát. Türelem, Valentin. Csak türelem.
– Kimerültnek látszik, Jevgenyij Nyikolajevics.
– Majd kipihenem magam Petropavlovszkban, kapitány. Egy egész hétig álhatók, és végre a saját ágyamban. Na jó, lehet, hogy nemcsak alvás lesz, mert az asszony igencsak megorrolna érte – tette hozzá fáradt vigyorral. Arca még nyúzottabbnak tűnt a képernyő sárgás fényében. – Nem szalaszthatok el egy ekkora lehetőséget!
– De tudja, hogy nem lesz több villanás.
– Tudom, kapitány. Azok az átkozott amerikaiak... Tudom, hogy az, kapitány! Tudom, hogy egy Ohio. Mi más lehetne?
– A képzelet, Jevgenyij. A képzelet és egy nagy adag fáradtság. Rikov főhadnagy a felettesére nézett.
– A kapitány ennél jobban ismer engem.
– Igen, főhadnagy. Azt hiszem, igaza van.
Ilyen ez a játék! Hajók és elmék párharca. Sakk három dimenzióban, egy örökkön változó környezetben. És az amerikaiak mesterei a játszmának. Dubinyin ezt sosem vonta kétségbe. Jobb felszerelés, jobb kiképzés, jobb körülmények. Persze az amerikaiak is tudták ezt, és a kétnemzedéknyi előny egyeseket arrogánssá tett. Ha egy kapitány tiszteli az ellenfeleit, nem követhet el ekkora baklövést, mint az Ohio parancsnoka. Ha nekem ilyen hajóm lenne, az amerikaiak soha nem vennék észre, hogy a közelükben járok.
– Még tizenkét óra, aztán kénytelenek leszünk visszafordulni. Hazamegyünk.
– Milyen kár – mondta Rikov, de nem gondolta komolyan. Hat hét a tengeren bőven elég volt.
– Mélységet hatvan lábra – mondta az ügyeletes tiszt.
– Mélységet hatvan lábra, értettem – nyugtázta a merülési tiszt. – Terelőlapátokat tíz fokkal felfelé fordítani.
A rakéta-lőgyakorlat kezdetét vette. Rendszeresen sort kerítettek rá, hiszen háborús helyzetben a legénység elsődleges feladata éppen a huszonnégy UGM-93 Trident-II D-5 rakéta kilövése lett volna. A rakéták mindegyike tíz darab, egyenként négyszáz kilotonnás Mark 5-ös robbanófejet tartalmazott. Ez összesen kétszáznegyven robbanófej volt, kilencvenhat megatonnányi pusztító erővel. A Mark 5 RV ötvenméteres találati pontossággal tudta célba juttatni töltetét, ami a több mint négyezer mérföldnyi, ballisztikus pályán megtett úthoz viszonyítva fantasztikusan jó eredménynek számított. Paraméterei folytán a D-5 lehetővé tette, hogy az amerikai haditengerészet ballisztikus rakétákkal is ellencsapást indíthasson őrjáraton lévő hajóiról. Tekintve, hogy általában két robbanófejet irányítottak egy célpontra, optimális esetben egyedül a Maine százhúsz szovjet rakétától vagy irányítóbunkertől tudta volna megszabadítani a világot. Ez a szovjet interkontinentális ballisztikus rakétaarzenál tíz százalékát jelentette!
A silók mögötti rakétairányító központban a rangidős tengerészaltiszt életre keltette a kezelőpultot. Mind a huszonnégy madárka repülésre készen állt. A fedélzeti navigációs rendszerből a szükséges adatok automatikusan átmásolódtak a rakéták irányítórendszereibe. Ahhoz, hogy célba tudjanak érni, a rakétáknak nemcsak a célpontjuk, hanem a saját kiindulási helyük koordinátáit is ismerniük kellett. A NAVSTAR globális helymeghatározó rendszer ezt ötméteres pontossággal meg tudta adni. Az irányítópult státuslámpái sorra kigyúltak, jelezve, hogy az adatok feltöltése befejeződött.
Az emelkedés minden száz lábja négyzetlábanként 2,2 tonnával csökkentette a tengeralattjáró burkolatára nehezedő nyomást. Ahogy a hajótest megkönnyebbült, az acél halkan, diszkréten felsóhajtott.
Csak egy nyögésnek tűnt, alig hallhatónak még az érzékeny szonárkészüléken keresztül is, és megtévesztően hasonlónak egy bálna hangjához. Rikov annyira kába volt, hogy ha néhány perccel később érkezik a jel, biztosan nem veszi észre.
– Kapitány... ott! – tért magához révületéből. Ujjával az árnyék aljára bökött. – Ott! Egy nyikorgás. Tágul a hajótest. Emelkednek!
Dubinyin átrohant a kontrollterembe.
– Merüléshez felkészülni! – Feltette a fejhallgatót, hogy közben Rikowal is kapcsolatban lehessen. – Jevgenyij Nyikolajevics, most nagyon ügyesnek kell lennünk. Abban a pillanatban kell lemerülnünk a réteg alá, amikor ők föléje emelkednek.
– Ne, kapitány, várjon! A vontatott hidrofónjuk ettől még a réteg alatt fog maradni egy darabig, ahogy az a miénkkel is lenne.
– A fenébe! Erről teljesen megfeledkeztem – nevetett a kapitány. – Ezért jövök magának egy üveg Sztarkával, hadnagy!
– Az ön egészségére fogom elfogyasztani az asszonnyal, kapitány... Ez az! A zajok megszűntek. Felért a réteg fölé!
– Egy, kettő, három... – számolt Dubinyin. Az amerikaiak vagy rakétagyakorlatot tartanak, vagy rádiózni akarnak. Bármelyik is legyen, a felszíntől húsz méterre fognak megállni. Ötszáz méteres kötélen vontatott hidrofon esetén, ötcsomós sebességnél... Most! Kormányos, orrlapokat öt fokkal lefelé! A réteg alá megyünk. Sztarpom, regisztrálja a vízhőmérsékletet! Óvatosan, kormányos, csak óvatosan...
A Lunin Admirális előrebukott, és átsiklott a két különböző hőmérsékletű vízréteg határán.
– Távolság? – kérdezte Dubinyin a nyomkövető tisztet.
– Ötezer és kilencezer méter között, kapitány. Ennél pontosabban nem tudom megbecsülni a rendelkezésre álló adatokból.
– Szép munka volt, Kolja.
– A réteg alatt vagyunk, a vízhőmérséklet öt fok! – jelentette a sztarpom.
– Orrlapátokat kiegyenesíteni!
– Lapátok kiegyenesítve, kapitány. Hajó zéró fokon.
Ha lett volna rá elég helye, a kapitány felugrott volna örömében. Az imént megtette azt, ami eddig egyetlen szovjet tengeralattjáróparancsnoknak sem sikerült – sőt ami a titkosszolgálati jelentések szerint még az amerikaiak közül is csak néhánynak. Azonosított és követett egy Ohio osztályú rakétahordozót! Háborús helyzetben pontosabban is bemérhette volna az aktív szonárral, és torpedókat lőhetett volna ki rá. Megborzongott a gyönyörűségtől. Semmihez nem tudta hasonlítani ezt az érzést. Semmihez.
– Jobbra fordulunk. Irány három-zéró-zéró – adta ki a következő parancsot. – Sebességet tíz csomóra növelni.
– De kapitány... – tiltakozott a sztarpom, az első tiszt.
– Amíg még el vannak foglalva a gyakorlattal, elhúzunk innen. Ha végeztek, könnyen kiszúrhatnak minket. Jobb, ha most elmegyünk. Nem akarjuk, hogy tudják, mit vittünk véghez. Különben is biztos vagyok benne, hogy még találkozni fogunk velük. A feladatot mindenesetre teljesítettük. Követtük, és elég közel kerültünk hozzá, hogy megtámadhassuk... Nagy ivás lesz Petropavlovszkban, emberek, és a számlát a kapitányuk fogja állni! Most pedig tűnjünk el innen, mintha sosem lettünk volna itt.

 

Robert Jefferson Jackson kapitány azt kívánta, bárcsak fiatalabb lenne. Egy olyan igazi zöldfülű pensacolai végzős, aki lázas izgalommal készülődik első „igazi” repülésére a fedélzeti kifutó mellett kuporgó hatalmas vasmadarak egyikével. Az, hogy mind a huszonnégy F-14D Tomcat az övé volt, vajmi kevés vigaszt jelentett, amikor egyikük sem lehetett csakis az övé. Ehelyett mint a repülőcsoport parancsnoka két Tomcat, két F/A 18 Hornét, egy A-6E Intruder, egy S-3 tengeralattjáró-vadászrajt, továbbá tankereket, elektronikus hadviselésre alkalmas Prowlereket és mentéshez, illetve tengeralattjárók ellen használt helikoptert tudhatott „magáénak”. Összesen hetvennyolc madarat, melyek összértéke... Mennyi is lehetett? Egymilliárd dollár? És akkor még nem is számolta a költséget. Na és ott volt az a háromezer ember, akik használták és működtették a repülőket. Egytől egyig felbecsülhetetlenül értékes emberek. És mindezért ő felelt. Ezért irigyelte hát a fiatal pilótákat. Nekik csak a gépükre kellett ügyelniük, a többit a vezetésre bízták. A „vezetés” pedig ő volt, Robby, a fickó, akinek társaságát a fiatalok kerülték, mert tartottak tőle – ki nem tart a főnökétől? Repülni sem igazán szerettek vele, mert egyrészt vén trottyosnak tartották, másrészt féltek attól, hogy mindenbe bele fog kötni, amit csinálnak.
Milyen ironikus, gondolta a kapitány. Az előző munkahelyén, a Pentagonban, ahol egész nap papírokat kellett tologatnia, s ahol a munkanap legmozgalmasabb momentumát a parkolóhely utáni vadászat jelentette, azért imádkozott, hogy újra repülők közelébe kerülhessen. Aztán rábíztak egy egész repülőosztályt, és még több adminisztrációs munka szakadt a nyakába. De legalább repülhetett, hetente kétszer – ha szerencséje volt. Ez a mai is ilyen nap volt.
– Vigyázzon a boltra, altiszt – köszönt el a titkárától.
– Vettem, kapitány. Itt leszek, amikor visszajön. Jackson megtorpant az ajtóban.
– Még valami. Ha valaki el akarná lopni a papírmunkát, ne akadályozza meg benne.
– Nincs ellenvetésem, uram.
Jackson már a kabinjában magára öltötte Nomex pilótaoverallját. Az elnyűtt, fakó szürkésbarnára mosott kezeslábast már régen újra cserélhette volna, de a pilóták babonás emberek; Robby és az overall sok mindent megéltek már.
– Üdv, kapitány! – üdvözölte az öltözőben a VF-l-es repülőraj parancsnoka. Bud Sanchez tipikus „spanyol” volt: barna bőrű, tekintélyes bajusszal, csillogó szemekkel, fogpasztareklámba illő vigyorral. A kapitány és Sanchez azóta ismerték egymást, hogy Jackson a VF-41-es parancsnoka volt a John F. Kennedyn. – A madárkád indulásra kész. Készen állsz seggbe rúgni az ellenséget?
– Ma ki fogja alakítani őket?
– Néhány tökfej Cherry Pointból, 18-Deltákkal. Egy Hummerünk már kint köröz, néhány száz mérföldre innen. A gyakorlat jellege: BarCAP [29].
– Akkor menjünk, és adjunk nekik – nyúlt pikk ásszal díszített sisakjáért Robby.
– Gyerünk, fiúk!
– Itt vagyunk, Bud – jött elő a szekrénysor mögül Michael „Ordas” Alexander, nyomában Jackson radarelfogó tisztjével, Henry „Gőzkalapács” Waltersszel. Az öltözőben mindenki egyenlő volt. Ez a testvériség, a század közössége ugyanolyan eltéphetetlen összetartó erő volt, mint a hazaszeretet.
Odakint a járatfőnökök – a repülőgépek karbantartásáért felelős tengerészaltisztek – repülőikhez vezették a pilótákat és „nyeregbe” segítették őket [30]. Jackson madara az orrán dupla nullás sorszámmal azonosított gép volt. A pilótafülke alatt az „R. J. »Pikk Ász« Jackson kapitány” felirat hirdette, hogy ezzel a géppel szokta hasítani az eget a repülőosztály parancsnoka. A név alá egy MiG-29-est jelképező zászló volt festve. Iraki pilótája, nem is olyan régen, túl közel merészkedett a Tomcathez...
Öt perccel később mind a négyen be voltak szíjazva, s a hajtóművek már türelmetlenül dübörögtek mögöttük.
– Készen állsz, Gőzkalapács? – kérdezte Jackson a mikrofonon át.
– Naná! Alig várom, hogy odapörköljünk nekik. De mi lesz, fel-szállunk még ma?
– Mindjárt kiderül. – Jackson átkapcsolt rádióra. – Bud, itt Pikk Ász. Készen állunk.
– Vettem, Pikk Ász. Tiéd az elsőbbség.
A járatfőnök megadta a „szabad az út” jelet.
– Pikk Ász vezet. – Jackson kiengedte a féket. – Gurulok.

 

– Halló, mein Schatz – üdvözölte Manfred a feleségét. Traudl eléje rohant és átölelte.
– Hol voltál?
– Nem mondhatom meg – felelte cinkos mosollyal a férfi, és elhümmögött egypár ütemet Lloyd Webber Miért kell, hogy sírj, Argentínájából.
– Tudtam, hogy előbb vagy utóbb jobb belátásra fogsz térni – mondta sugárzó mosollyal Traudl.
– Ne beszélj róla senkinek! – figyelmeztette Fromm, és hogy megerősítse a nő gyanúját, a kezébe nyomott egy köteg pénzt, ötvenezer márka értékben. Ezzel elleszel egy darabig, nagyon remélem. – Csak ma éjszakára maradhatok itthon. Volt egy kis elintéznivalóm, és természetesen...
– Ó, Manfred! – A nő, pénzzel a kezében, megint megölelte. – Miért nem telefonáltál?
A szállítást már-már nevetségesen könnyű volt megszervezni. Hetvenkét óra múlva egy teherhajó indult Rotterdamból a szíriai Latakiába. A közúti szállítást – „háztól házig”, Németországból a holland kikötőig – Bock intézte egy fuvarozócéggel. Rotterdam, a világ legforgalmasabb kikötője lévén, tökéletes választás volt: a vámügyintézők túl voltak terhelve, a hatóságokat pedig annyira lekötötte a kábítószer-csempészet elleni küzdelem, hogy mással nemigen értek rá foglalkozni.
Míg felesége a konyhában a kávét főzte, Fromm leosont a pincébe az akkukért. A kazántól legtávolabb eső sarokban tartotta őket, egy közönséges faládában. Egyenként vitte fel – jó nehezek voltak –, és a bérelt BMW csomagtartójába helyezte őket. Mire a kávé elkészült, ő is végzett a rakodással.
– Jó színed van – jegyezte meg Traudl, mielőtt férje elé rakta volna a tálcát. Gondolatban már el is költötte az imént kapott pénz felét. Manfred tehát végre jobb belátásra tért. Tudta, hogy sikerülni fog. Úgysem hagyta volna, míg be nem adja a derekát. És most... végre elérte. Az életük visszatért a normális kerékvágásba. Ma éjjel, határozta el, kivételesen gyengéd lesz hozzá.

 

Erwin Keitel nyugdíjas volt, méghozzá szegény nyugdíjas, de nem érdekelte. A Stasi egykori alezredese szerette munkáját, és harminc éven át hűen szolgálta hazáját. Ez volt az, ami számított. Míg a legtöbb kollégája beletörődött a változásokba, és nemcsak beállt a szekértolók közé, de ki is tálalt az NSZK hírszerzésének, a Bundesnachrichten-dienstnek, Keitel úgy döntött, hogy nem fog a kapitalistáknak dolgozni, így hát hagyta, hogy nyugdíjazzák. A nyugati kormány nem bánta – sokkal egyszerűbb volt nyugdíjazni az alezredest, mint olyan munkahelyet és beosztást találni neki, ahol nem köphet bele a levesükbe, így néztek ki a dolgok a szövetségi kormány szemszögéből. Mert Keitel szerint sokkal kíméletesebb megoldás lett volna, ha kivégzik vagy száműzik. Bár hogy hova száműzhették volna, azt maga sem tudta. Eleinte azt fontolgatta, hogy átmegy az oroszokhoz – jó kapcsolatai voltak a KGB-nél –, de hamar be kellett látnia, hogy nincs szükségük rá. A szovjetek árulóknak tartották a keletnémeteket... Na és akkor ők mik voltak azok után, amiket a tévében láthatott az ember?
Keitel leült Bock mellé. Egy csendes kelet-berlini – hiszen az volt, nem? – Gasthaus szeparéjában találkoztak.
– Ez nagyon veszélyes, barátom.
– Tisztában vagyok vele, Erwin. – Bock odaintette a pincérnőt, és rendelt két korsó sört. A kiszolgálás gyorsabb volt, mint néhány évvel ezelőtt, de ez egyiküket sem hatotta meg.
– El nem tudom mondani, mennyire sajnálom a Petrával történteket – mondta Keitel, miután a pincérnő magukra hagyta őket.
– Nem tudod, pontosan mi is történt? – kérdezte szenvtelen hangon Bock.
– A zsaru, aki az ügyében nyomozott, rendszeresen felkereste a börtönben. De nem azért, hogy információt szedjen ki belőle... Ki akarta készíteni. Petra hősiesen küzdött ellene, de ő is ember volt, Günther. Meg kell értened. Bárkit meg lehet törni, csak idő kérdése. Végignézték a halálát... – tette hozzá a nyugalmazott ezredes.
– Igen? – Bock arckifejezése nem változott, de öklén kifehéredtek az ízületek.
– Volt egy rejtett kamera a cellájában. Videóra vették az öngyilkosságát. Látták, hogy mit csinál, de nem avatkoztak közbe.
Bock nem szólt, a helyiségben pedig túl sötét volt, hogy látni lehessen arcán a színek viharos játékát. Mintha a sivatag forró szele csapta volna meg, nyomában a sarkkör jeges leheletével. Egy pillanat erejéig behunyta a szemét, hogy erőt vegyen magán. Nem hagyhatta, hogy az érzelmei vezéreljék. Petra sem akarta volna. Kinyitotta a szemét, és a barátjára nézett.
– Ez tény?
– Még vannak barátaim – bólintott Keitel.
– Ebben biztos vagyok, Erwin. Szeretném, ha segítenél nekem.
– Neked bármiben.
– Azokról lenne szó, akiknek ezt az egészet „köszönhetjük”. Gondolom, sejted, hogy kikre célzok.
– Attól függ, hogy érted – felelte Keitel. – Nagyot csalódtam az emberekben. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen hagyják elcsábítani magukat. De a köznép mindig is ilyen volt. Hiányzik belőlük a fegyelem, képtelenek felismerni, mi igazán jó nekik. Balszerencsénk igazi okai az...
– Pontosan! Az amerikaiak és az oroszok.
– Mein lieber Günther, még az újraegyesített Németország sem elég...
– De igen, Erwin. De előtte ki kell iktatnunk mindkét ellenségünket.
– Jó, de hogyan?
– Megvan a módja. Bízol bennem annyira, hogy egyelőre megelégszel ennyivel?
Keitel megitta a sörét, és hátradőlt. Bock az ő tanítványa volt. Egy gondos, könyörtelen és precíz ember. Éppen olyan, mint Keitel maga.
– Mi legyen a nyomozóval? Bock megrázta a fejét.
– Semmi. Bármekkora elégtételt is jelentene számomra, nem lehet. Még nem jött el a személyes bosszú ideje. Első a mozgalom. Egy egész ország sorsa a tét. – Voltaképpen nem is egyé, tette hozzá gondolatban. De ez nem tartozott Keitelre. A terv, ami kezdett alakot ölteni a fejében, egy nagyszabású manőver volt, egy igazi nagy húzás, amellyel talán – volt annyira őszinte magához, hogy a „talán”-! ne hagyja ki belőle – sokkal képlékenyebb állapotba hozhatja a világot.
– Mióta is ismerjük egymást? Tizenöt éve? – Keitel elmosolyodott. – Aber natürlich. Hát persze, hogy bízom benned.
– Hány megbízható embered van még?
– Mennyi kell?
– Még nyolc. Se több, se kevesebb.
Keitel elkomorodott. Nyolc abszolút megbízható ember?
– Túl nagy szám, Günther. Rizikós. Mire kellenének? – Bock elmondta neki. – Megnézem, mit tehetek. A képesítés nem jelenthet gondot, de nem garantálhatom, hogy össze tudok gyűjteni ennyi embert.
– Ahogy néhány barátom mondani szokta, segíts magadon, és Isten is megsegít.
– Barbárok – legyintett Keitel. – Sohasem kedveltem őket.
– Ja, doch. Még egy üveg sört se ihat meg náluk az ember. De elszántak, Erwin. Bármit képesek megtenni az ügy érdekében.
– Kinek az ügye az?
– Pillanatnyilag mindannyiunké. Mennyi időre lesz szükséged?
– Két hétre. Ha el akarnál érni...
– Nem, az túl kockázatos. Szabadon mozoghatsz? Nem figyelnek?
– Kit? Engem? – nevetett Keitel. – Az összes beosztottam hűséget fogadott az új kormánynak, a KGB pedig szóba se hajlandó állni velem. Én már a légynek sem árthatok, Günther. Legalábbis ők ezt gondolják rólam.
– Csak nehogy pofára essenek. – Bock átadott neki egy pénzzel teli borítékot. – Cipruson, két hét múlva. Gondoskodj róla, hogy senki ne követhessen.
– Meglesz, barátom. Még nem felejtettem el, hogyan kell.

 

Fromm hajnalban felkelt. Csendben felöltözött; nem akarta felébreszteni Traudlt. Az asszony több szeretetet adott neki ezen az egy éjszakán, mint az elmúlt egy évben, és Manfred lelkiismerete azt súgta, hogy kapcsolatuk kihűlése nem egyedül Traudl hibája. Meglepetésére, mire visszatért a fürdőszobából, a reggeli már az asztalon várta.
– Mikor jössz vissza?
– Nem tudom biztosan. Talán néhány hónap múlva.
– Olyan sokára?
– Mein Schatz, azért vagyok ott, mert szükségük van a tudásomra, és jól fizetnek érte. – Ne felejtsek el szólni Qatinak, hogy rendszeresen küldjön pénzt neki. Amíg lesz költenivalója, Traudl nem fog aggódni.
– Nem mehetnék veled én is? – kérdezte őszinte vágyódással a hangjában a nő.
– Nem nőknek való hely. – Ami igaz is volt. Fromm felhörpintette a kávét. – Most mennem kell.
– Siess haza!
Manfred Fromm megcsókolta a feleségét, és kiment az autóhoz. Intett Traudlnak, és elhajtott. A tükörből – úgy sejtette, és jól, hogy utoljára – egy búcsúpillantást vetett a házra.
A következő megálló a Karl Marx Asztrofizikai Intézet volt. Az egyszintes épületeken már kezdett meglátszani, hogy nincs gazdájuk, de csodával határos módon a vandálok még egyetlen ablakát sem törték be. A teherautó már ott várta. Fromm – még megvolt a kulcsa – kinyitotta a gépterem ajtaját. A ládák, oldalukon az „Asztrofizikai műszerek” felirattal, rendben ott sorakoztak. A teherautó sofőrje értett a propánműködésű villástargonca kezeléséhez, így pillanatok alatt berakodtak. Fromm kivette az akkukat a csomagtartóból, beletette őket egy kisebb ládába, és a sofőr gondjaira bízta. Elköszöntek egymástól, és ki-ki útjára indult.
Fromm Greifswaldban találkozott Bockkal. Ez utóbbi autójával indultak tovább nyugat felé – Bock jobban vezetett.
– Milyen volt otthon?
– Traudl nagyon örült a pénznek – felelte Fromm.
– Majd még küldünk neki, rendszeres időközönként. Mondjuk kéthetente.
– Az jó lesz. Épp azon rágódtam, hogy meg kellene kérnem rá Qatit.
– Gondoskodunk a barátainkról – jegyezte meg Bock, miközben áthajtottak az egykori határátkelőhelyen. A senki földje helyén most zsenge fű zöldellt.
– Mennyi időbe fog telni a „gyártás”?
– Három hónapba, talán négybe. Lehetne gyorsabban is, de ne feledd, hogy eddig még soha nem csináltam élesben – mentegetőzött Fromm. – Semmiképp sem hibázhatunk. Január közepére kész lesz. Onnantól azt csináltok vele, amit akartok. – Fromm kíváncsi lett volna, mihez akarnak kezdeni a bombával, de nem kötötték az orrára, ő pedig nem feszegette a kérdést. Tudós volt, nem katona.

 

 

15.
Fejlemények

Kész kabaré, gondolta Ghosn. Könnyebb volt Németországból Latakiáig elhozni a cuccokat, mint teherautót keríteni, hogy a műhelyéig szállítsa őket. Igaz, ebben az is közrejátszott, hogy erről az „apróságról” mindannyian megfeledkeztek – még a precíz Fromm is, vigyorgott magában kajánul Ghosn. De bármilyen arrogáns disznó is volt a német, azt meg kellett adni, hogy érti a dolgát. Még az asztalokat is pontosan az ideális méretűre építette: akkorák voltak, hogy a gépek körül még pontosan tíz centiméternyi hely maradt, hogy a műszerészeknek legyen hova letenniük a könyveiket, jegyzeteiket. A tartalék generátorok és a szünetmentes áramforrások már működtek, a tesztek tanúsága szerint kifogástalanul. Már csak a gépeket kellett beállítani, ami a legrosszabb esetben is még egy hetet jelentett.
Bock és Qati a terem távolabbi végéből figyelték a rakodást.
– Van egy tervem. Még csak körvonalakban, de alakul – közölte Günther.
– Valóban? – kérdezte Qati. Ő volt az, akinek terveznie és döntenie kellett, de sosem volt a jó ötletek ellensége. – És beavatnál engem is?
– Hogyne. – Bock megtette.
– Érdekes... Na de mennyire biztonságos?
– Egyetlen személy jelenthet csak gondot: a mi Manfredunk felesége. Az asszony tisztában van férje képességeivel, és azt is tudja, hogy valami titkos projekten dolgozik.
– Nem jelent mégis nagyobb kockázatot megölni a nőt?
– Nem. Fromm legtöbb kollégája külföldön dolgozik, és az asszonyt is magával vitte. Ha Frau Fromm eltűnik, azt fogják hinni, hogy a férje után utazott. Ha viszont életben hagyjuk, kiderülhet, hogy Manfred mégsem Argentínában dolgozik, és gyanússá válhat a dolog.
– Értem – bólintott fáradtan Qati. – Tehát el kell tüntetni. Miféle nő?
– Egy kapzsi, pénzéhes, hitetlen szuka – felelte Bock. Qati elmosolyodott a „hitetlen” szó hallatán. Morbid volt egy ateista szájából ilyet hallani.
– Hogy akarod csinálni? Bock elmagyarázta.
– Egyúttal azt is tesztelhetjük vele, mennyire megbízhatóak az embereink. A részleteket rájuk bízom.
– És honnan fogjuk tudni, hogy valóban megtették?
– Videofelvételt fognak készíteni a likvidálásról – felelte közönyösen Bock.
– Barbár dolog – mondta Qati. – Mindazonáltal szükséges.
– Akkor ezt megbeszéltük. Ha Ciprusra megyek, elintézem a dolgot.
– Kíséretre lesz szükséged, barátom.
– Igen, tudom. És köszönöm. – Bock tisztában volt vele, hogy ez mit jelent. Ha olyan helyzetbe kerülne, hogy elkaphatják... Nos, ez egy ilyen „szakma”, gondolta, és Qatinak óvatosnak kell lennie. Ő maga se csinálta volna másként.
– Megvan a trícium? – kérdezte tizenöt méterrel odébb a némettől Ghosn.
– Az akkukban. Hűvös helyen tartottam őket. Melegítéssel lehet kinyerni. Precíz, de jól leírt művelet.
– Igen, tudom, hogyan kell csinálni. – Ghosn még emlékezett az egyetemi laboratóriumi gyakorlatra.
Fromm a kezébe nyomott egy pélDanyt a gépek használati útmutatójából.
– Tanulmányozza! Mire megjön a személyzet, betéve kell tudnunk.

 

Dubinyin kapitány a hajógyár „vezető hajóácsának” irodájában üldögélt. A hol 199-es számú hajógyárnak, hol Leninszkaja Komszomolának, hol csak egyszerűen Komszomolszknak nevezett gyár volt a Lunin Admirális „szülőhelye”. A vezető hajóács, aki egykor maga is tengeralattjáró-parancsnok volt, jobban kedvelte ezt a címet, mint a hivatalos „főbiztos” titulust – két évvel korábban, amikor elfoglalta ezt a pozíciót, ki is cseréltette a táblát az ajtaján. Lelkes hagyományőrző volt, de egyben kiváló mérnök is. Ezen a napon azonban mindenekfelett boldog volt.
– Míg távol volt, szereztem magának valami nagyszerűt!
– És mi lenne az, tengernagy?
– Egy új reaktorpumpa prototípusa. Böhöm nagy, ormótlan öntöttvas szerkezet, nem lesz könnyű beszerelni és karbantartani, de...
– Csendes?
– Mint egy besurranó tolvaj – vigyorgott a tengernagy. – A mostani két százalékára fogja csökkenteni a reaktorzajt.
– Komolyan? És honnan lopta? A vezető hajóács felnevetett.
– Ezt nem kell tudnia, Valentin Boriszovics. Most pedig kérdezek valamit: igaz, hogy valami nagyon nagyot hajtott végre tíz nappal ezelőtt?
Most Dubinyinen volt a sor, hogy mosolyogjon.
– Erről nem beszélhetek, tengernagy.
– Dehogynem, dehogynem. Beszéltem a parancsnokával. Mondja, mennyire sikerült megközelítenie a USS Nevadát?
– Azt hiszem, valójában a Maine volt – felelte Dubinyin. A titkosszolgálatiak másképp gondolták, de Dubinyin bízott a megérzéseiben. – Körülbelül nyolcezer méterre. Először gyakorlatozás közben keltettek egy hangvillanást. Követni kezdtük őket, néhány merész feltevésre alapozva a...
– Ugyan! Ne szerénykedjen, kapitány. Folytassa!
– Miután követtük azt, amit a hangárnyékának véltünk, egy hajótestroppanással megerősítette feltételezésünket. Felemelkedtek, valószínűleg azért, hogy végrehajtsanak egy rakéta-lőgyakorlatot. Ekkor, tekintettel a taktikai helyzetre és az ütemtervünkre, úgy döntöttem, visszavonulok a helyszínről, amíg még észrevétlenül megtehetem.
– Ez volt a legokosabb döntése – bólogatott hevesen a tengernagy. – Mert legközelebb, ha kimegy, a magáé lesz a legcsendesebb tengeralattjáró, amit valaha is vízre bocsátottunk.
– De még így is előnyben lesznek velünk szemben – mutatott rá Dubinyin.
– Ez igaz, de a különbség ezúttal sokkal jelentéktelenebb lesz, mint amennyivel maga jobb az amerikainál. Mert jobb, különben nem tudta volna megközelíteni. Bárcsak Marko Ramius élhetne, hogy lássa ezt!
– És az új szonár?
– A szeveromorszki laborunkból való. Egy nagy sávszélességű szerkezet, nagyjából negyven százalékkal érzékenyebb, mint a mostani. Ha ezt is beszereljük, a Lunin szinte minden tekintetben egyenrangú lesz a Los Angeles osztállyal.
Kivéve a legénységet, gondolta Dubinyin. A kiképzés hiányosságainak – mint mindennek – a pénzhiány volt az oka, és nem is remélhette, hogy ez egyhamar változni fog. De... három hónap múlva övé lesz a legjobb tengeralattjáró, amit szovjet kapitány valaha is irányíthatott. Ha rá tudná beszélni a hajóraj parancsnokát, hogy adjon még alá néhány tisztet, akkor megszabadulhatna néhány tehetségtelen hadkötelestől, és tovább képezhetné a többieket. A kiképzés is az ő feladata volt, mint minden egyéb, ami a Lunin Admirális-sal volt kapcsolatban. A hajó és ő egyek voltak. Ez volt a legelső lecke, amit Ramius a fejébe vert.
Jövőre megint találkozni fogunk, amerikai kapitány. Ott leszek!

 

– Egyetlen találkozásunk se volt – mondta Ricks a tiszti étkezdében. – Iván már nem a régi. Még csak nem is próbálkozik.
– Mintha kiszállt volna a buliból – tette hozzá sajnálkozóan a navigátor.
– Talán mert attól félnek, hogy megint lefényképezzük őket – jegyezte meg kajánul az egyik hadnagy.
Ezen még Ricks is nevetett. Régen volt, de tényleg megtörtént néhányszor, hogy orosz tengeralattjárók látótávolságon belülre kerültek, és „megörökíttettek” a haditengerészet fotóarchívuma számára. Ez azonban a múlt volt. Az oroszok most sokkal jobbak voltak, mint tíz évvel ezelőtt. A gyengébbik sohasem lankadhat, ha versenyben akar maradni.
– Nos, ideje rátérnünk a következő műszaki gyakorlatra – vetett véget a jókedvnek Ricks.
– Hello, Robby! – Joshua Painter előresietett az asztala mögül, hogy üdvözölje vendégét.
– Jó reggelt, uram!
– Foglaljon helyet! – Egy őrmester kávét hozott nekik. – Hogy van az osztálya?
– Úgy tűnik, időben készen leszünk, uram.
Joshua Painter tengernagy, az Egyesített Atlanti-óceáni Szövetséges Erők főparancsnoka, az atlanti terület főparancsnoka és az Egyesült Államok atlanti flottájának főparancsnoka egy fizetésért látta el mindhárom feladatát – igaz, három személyzet gondolkodott helyette. A hajdani vadászpilóta ezzel elérte karrierje csúcspontját. A következő létrafok a „tengeri műveletek főparancsnoka” lett volna, de politikailag nem volt megfelelő erre a posztra. Painter azonban nem bánta. A műveleti főparancsnok csak afféle báb volt: parancsokat nem adhatott, csak tanácsot, de azt is csupán a nemzetbiztonsági tanácsadónak. A parancsokat a védelmi miniszter adta ki, a műveleti főparancsnokot átugorva, közvetlenül a területi parancsnokoknak. Painter pozíciója, még ha nem is volt a legmagasabb, legalább igazi, parancsnoki pozíció volt. Hajók, repülők, tengerészek tartoztak alá, akiknek a miniszter által engedélyezett határokon belül ő mondhatta meg, mit csináljanak, hová menjenek. Két komplett flotta, a 2. és a 6. tartozott neki engedelmességgel. Ez összesen hét repülőgéphordozót, egy csatahajót – Painter szerette a csatahajókat; a nagyapja is egy ilyennek volt a parancsnoka –, több mint száz cirkálót és rombolót, hatvan tengeralattjárót, másfél hadosztálynyi tengerészgyalogost és harci repülők ezreit jelentette. Igazság szerint egyetlen ország volt a világon, amelyiknek nagyobb tűzereje volt, mint Joshua Painternek, de ez az ország már nem jelentett veszélyt. Remélhetőleg.
– Jól hallom, a szovjetek megint pilótákat küldtek Líbiába? – kérdezte Jackson.
– Az igazság az, hogy sose vonták ki őket. A líbiaiak új fegyvereket akarnak, és kemény valutával fizetnek érte. Az oroszoknak szükségük van a pénzre. Ez üzlet.
– Azt hittem, hogy a líbiaiak tanultak a hibáikból – csóválta meg a fejét Robby.
– Talán fognak... hamarosan. Nem könnyű magányos farkasnak lenni. Ezért akarnak mindenáron bespájzolni maguknak, amíg még megtehetik.
– És az oroszokról mit tudunk?
– Jó néhány szerződéses pilótakiképzőjük és SAM-technikusuk tartózkodik ott.
– Jó tudni, hogy ha a líbiaiak próbálkoznának, a legmodernebb fegyverekkel fogják tenni.
– Annyira azért nem modernek, Robby. Téged nem tudnak megállítani.
– Annyit azért tudnak ártani, hogy leveleket kelljen majd írnom. – Jackson épp eleget írt belőlük. Az anyahajók még békében is ritkán tértek vissza úgy a hosszabb utakról, hogy ne történt volna egy-két halálos baleset a fedélzetükön. És ha most még a líbiaiak is ugrálni kezdenek... „Szolgálata teljesítése közben...” Gyűlölte ezt a mondatot. Negyvenéves fejjel már régen túl volt azon a korszakon, amikor az ember halhatatlannak érzi magát és bajtársait. Néha azon kapta magát, hogy az eligazításon tűnődve a pilóták arcát fürkészi: vajon melyikük lesz, aki nem tér vissza? Öregszel, vallotta be magának. Talán mégiscsak jobb lenne egy iroda, ahol nem kellene nap mint nap szembenézned a bevetésre induló fiúkkal? És ahonnan nem kellene leveleket írnod...
– Gondok? – kérdezte Painter.
– Az alkatrészellátással – felelte Jackson. – Egyre nehezebb levegőben tartani a madarainkat.
– Igyekszünk javítani a helyzeten, kapitány.
– Tudom, uram, de attól tartok, a helyzet egyre csak romlik. – Újabb három repülőgép-hordozót készültek kivonni a forgalomból.
– Valahányszor megnyerünk egy háborút, létszámcsökkentés a jutalom – panaszkodott Painter. – De ne aggódjon, magának mindig lesz helye. Maga a legjobb osztályparancsnokom, kapitány.
– Köszönöm, uram. Jólesik ezt hallani.
– Annak idején nekem is jólesett – nevetett Painter.

 

– Van az angoloknak egy mondásuk: „Ilyen barátok mellett kinek van szüksége ellenségre?” – merengett Golovko. – Mit tudunk még?
– Úgy tűnik, hogy valóban a teljes plutóniumkészletüket átadták – felelte a szarovai fegyverkutató intézet képviselője. – Én magam végeztem el a számításokat. Elméletileg lehetséges, hogy tovább növelték a termelés hatékonyságát, de még így is valamivel több plutóniumot termeltek, mint amennyit mi a hasonló típusú reaktorokban, itt a Szovjetunióban. Egyszóval az a véleményem, hogy hiánytalanul megvan a plutónium.
– Igen, ezt már tudjuk. De nem ezért jött, ugye?
– A tanulmányból kimaradt valami.
– És mi lenne az? – kérdezte a KGB igazgatóhelyettese.
– A trícium.
– Pontosan mi is az? Valami hidrogénfajta?
– A hidrogén a legegyszerűbb elem, mindössze egy pozitív töltésű protont és egy negatív töltésű elektront tartalmaz. Ha hozzáadunk egy neutront, amely töltésre semleges, deutériumot kapunk, egy újabb neutron hozzáadásával pedig tríciumot. Ez háromszor nehezebb, mint a hidrogén, a plusz két neutron miatt. Ha a neutronokat felszabadítjuk, elhagyják a magot, megbombázva más atomok magját, újabb neutronokat szabadítva fel. Ez egy láncreakció, aminek az eredményeként mérhetetlen mennyiségű energia szabadul fel. A trícium azért különösen hasznos, mert a hidrogén eredetileg nem tartalmaz egyetlen neutront sem, nemhogy mindjárt kettőt. Ennélfogva instabil. Ha tehát tríciumot helyezünk egy atomtöltet belsejébe, neutronjai „felturbózzák” a maghasadást az urániumban, illetve a plutóniumban, negyven-ötvenszeresére növelve a folyamat hatékonyságát. Ezzel tehát lehetővé válik a drága hasadóanyagok gazdaságosabb felhasználása. Másodszor pedig, ha tríciumot helyezünk a hasadóanyag közelébe – amelynek a felrobbanása ebben az esetben csupán az „első lépés” –, fúziót hozhatunk létre. Ebben az esetben inkább lítium-deuteridet és lítium-hidridet használnak a hatékonyság miatt, de a tríciumot is előszeretettel alkalmazzák bizonyos megoldásokbán.
– És hogyan készít az ember tríciumot?
– Lényegében úgy, hogy nagy mennyiségű lítium-alumíniumot helyez az atomreaktorba, és hagyja, hogy a neutronáram tríciummá alakítsa a lítiumot. A trícium apró buborékokat alkot a fém belsejében. Meggyőződésem, hogy a németek tríciumot is gyártottak a greifswaldi erőműben.
– Miből jutott erre a következtetésre? Van rá bizonyíték?
– Elemeztük a tőlük kapott plutóniumot. Az elemnek két izotópja van, a 239-es és a 240-es. E kettő arányából visszaszámolható a reaktor neutronárama. A német mintában túl kevés a 240-es. Valami legyengítette a neutronáramot. Ez a valami pedig, nagy valószínűséggel, szinte biztosan a trícium volt.
– Biztos benne?
– A számok nem hazudnak. Az izotópok aránya a reaktor „lenyomata”. Vizsgálatával akár a plutónium származási helyét is azonosítani tudjuk.
– Az erőművek folyamatos nemzetközi ellenőrzés alatt álltak, nem igaz? A trícium termelésére milyen nemzetközi szabályok vonatkoznak?
– Nincsenek ilyen szabályok. De még ha lennének is, gyerekjáték lett volna elrejteniük a lítium-alumíniumot.
Golovko halkan elkáromkodta magát.
– Mekkora mennyiségről lehet szó? A kutató vállat vont.
– Lehetetlen megmondani. Az erőművet végleg be fogják zárni. Már nem tudunk bejutni.
– Mi másra lehet még használni a tríciumot?
– Sok mindenre. A piaci értéke ötvenezer dollár grammonként. Mivel erősen foszforeszkáló anyag, előszeretettel használják az óragyártásban, illetve a fegyvertávcsőgyártásban, meg egyéb hasonló területeken.
– Várjunk csak – emelte fel a kezét Golovko. – Ez akár azt is jelentheti, hogy a mi német szocialista bajtársaink nem csupán atombombát, de hidrogénbombát is akartak készíteni?
– Igen, valószínűleg. Minden adva volt hozzá! Ne felejtsük el, hogy a technológiát mi adtuk a kezükbe.
– Hogy követhettünk el ekkora baromságot? – motyogta Golovko.
– És ugyanezt tettük a kínaiakkal is.
– Nem próbálta meg senki... A mérnök a szavába vágott.
– De igen. A mi intézetünk és a kistimi is, de senki nem hallgatott ránk. Politikailag kifizetődőnek tartották a technológia átadását a szövetségeseinknek.
– Maga szerint mit tehetnénk?
– Gondolom, értesítenünk kellene a kollégákat a külügynél, de ugyanakkor nem ártana tőlük függetlenül is lépni az ügyben. Ezért vagyok itt.
– Lehetségesnek tartja, hogy az egyesített Németország atomfegyvert akart készíteni?
– Nincs kizárva. Mint tudja, rengeteg német atomfizikus dolgozik például Dél-Amerikában. Ki tudhatja, mivel foglalkoznak valójában? Ha nem a német kormány áldásával tennék, akkor kijutottak volna? Nem hiszem. Nagyon valószínű, hogy céltudatosan engedték ki őket, hiszen így más számlájára szerezhetik meg azt a tudást és tapasztalatot, amit aztán Németországban fognak kamatoztatni.
Golovko összeráncolta a homlokát. Látogatója paranoiásabb volt, mint legcinikusabb hírszerző tisztjei. De éppen ezek voltak a legjobbak.
– Mit tud még?
– Harminc nevet. – A férfi átadott egy dossziét. – Beszéltünk az embereinkkel, azokkal, akik segítettek a németeknek felépíteni a greifswaldi erőművet. Azt mondják, volt néhány nagyon intelligens ember a németek között. Elsősorban rájuk kellene koncentrálni.
– Volt közöttük, aki különös kíváncsiságot mutatott...
– Nem, erre nem volt szükség. Ha valaki működtetni tud egy reaktort, az, ha nagyon akarja, és ha a rendelkezésére állnak a szükséges anyagok, illetve felszerelések, képes lehet megtervezni és létrehozni egy atombombát. Márpedig a mi reaktoraink igenis megtermelték a szükséges anyagokat.
– Van néhány nagyon jó emberem a főigazgatóság T igazgatóságánál – mondta Golovko. – Miután megemésztették az információt, át fogom küldeni valamelyiküket magához.
– Ismerek közülük egyet-kettőt. Tényleg jó szakemberek. Remélem, Németországban is vannak jó kapcsolatai.
Golovko nem reagált. Még mindig voltak kapcsolatai odaát, de vajon hányban bízhatott meg közülük? A legutóbbi tanulmány szerint egyikben sem – legalábbis azok közül, akik még használhatóak lettek volna. A jobbakat mind nyugdíjba küldték, de még értük sem tette volna tűzbe a kezét. Éppen ezért már most eldöntötte, hogy kizárólag a saját embereit fogja bevetni.
– Ha minden a rendelkezésükre áll, mennyi idő alatt állíthatnak össze egy bombát?
– Figyelembe véve a műszaki hátterüket, valamint azt, hogy NATO-tagok lévén hozzáférhetnek az amerikai technológiákhoz, nem tartom lehetetlennek, hogy már most vannak saját atomfegyvereik. Az újraegyesítés óta bőven volt rá idejük, és anyaguk is, hogy akár kétfázisú bombát is építsenek. Ami a háromfázisút illeti... talán még egy év.
– A helyükben maga hol csinálná?
– Ha el akarnám kerülni a feltűnést, és miért ne akarnám, akkor egy optikai műszerek gyártásával foglalkozó gyár területén. Ugyanis éppen ilyen gépekre lenne szükség az anyagok megmunkálásához. A röntgenteleszkóp, amelyet nemrégen Föld körüli pályára állítottunk, a hidrogénbomba-kutatás közvetlen mellékterméke. A röntgensugarak kezelése ugyanis rendkívül fontos egy többfázisú bomba esetében. Nagyon sok adalékot tudtunk meg az amerikai hidrogénbomba-technológiáról a röntgenteleszkópok tulajdonságait taglaló asztrofizikai lapokból. A fizika már csak ilyen. Ha egyszer az ember felfedezett valamit, azt nem rejtheti véka alá. Bárki lemásolhatja, ellophatja, magáévá teheti a technológiát, a képleteket, csak legyen elég kitartása és szaktudása.
– Most megnyugtatott – dünnyögte Golovko. Nem is tudta, kire legyen inkább dühös. Erre az emberre, akinek sikerült elrontania a napját, vagy a természetre, amiért ilyen ledér módon hagyja feltárni titkait. – Köszönöm, hogy tájékoztatott, professzor. Kézbe fogom venni az ügyet.
– Az apám matematikatanár. Az egész életét Kijevben élte le. Nem tudja elfelejteni a németeket.
Golovko kikísérte a férfit, aztán visszament az asztalához, és lerogyott a székre. Miért hagytuk, hogy egyesüljenek? – kérdezte magától. Már megint területet akarnak? Életteret? Már megint Európa vezető erejévé kívánnak válni? Vagy te is paranoiás lettél, Szergej? De hát ezért fizették: hogy paranoiás legyen. Kihúzta magát, és a telefon után nyúlt.

 

– Nem nagy ügy, és ha szükséges, akkor megtesszük – felelte a kérdésre Keitel.
– Az emberek?
– Megvannak, és mind megbízhatóak. Mindannyian dolgoztak már külföldön, főként Afrikában. Mindegyik tapasztalt ügynök. Ezredesek, alezredesek, őrnagyok. Ugyanolyan „ártalmatlan nyugdíjasok”, mint én.
– A megbízhatóság nagyon fontos kritérium – emlékeztette Bock.
– Tisztában vagyok vele, Günther. Ha nem változott volna ekkorát a világ, ezek az emberek egy napon tábornokok lennének. Egytől egyig feddhetetlen előéletű párttagok. Mit gondolsz, miért nyugdíjaztatták őket? A mi drága új Németországunk nem bízik bennük.
– Mennyi időre van szükséged?
– Öt napra. Az egyetlen gondot a tetem eltüntetése jelentheti. Bock bólintott. A VHF-nek ritkán kellett törődnie ezzel – kivéve az áruló zöld nő esetét. Ő azonban alkalmi, elszigetelt eset volt. Hovatartozása folytán magától értetődő volt, hova kell temetni: egy állami tulajdonban lévő erdő lett a végső nyughelye. Visszaadták a természetnek, amit annyira imádott...
– Hogyan juttatom el hozzád a videokazettát?
– Valaki meg fog keresni itt. Nem én, hanem valaki más. Szállj meg ugyanabban a szállodában mához két hétre. Keresni fognak. Rejtsd a kazettát egy könyvbe!
– Rendben. – Keitel nevetségesnek tartotta a kivájt könyv ötletét, de nem akadékoskodott. – Hamarosan kifogyok a pénzből.
Bock átadott neki egy borítékot.
– Százezer márka.
– Ez bőven elég lesz. Akkor két hét múlva. – Keitel magára hagyta honfitársát.
Günther rendelt még egy sört, és miközben iszogatott, a kobaltkék tengert bámulta. Hajók tűntek el és bukkantak elő a láthatár enyhén ívelő vonalánál. Az egyik hadihajó volt, de hogy kié, azt Bock ilyen messziről nem tudta megállapítani. Nem messze a terasztól gyerekek játszottak a vakítóan fehér parti fövényen. Beljebb, a víz szélén mezítlábas szerelmespárok andalogtak a lábukat nyaldosó vízben. Petra és a lányok jutottak eszébe. Már nem érzett se fájdalmat, se szomorúságot. Elapadt könnyei elmosták, kiölték belőle az érzéseket. Csak a gyűlölet maradt, a vak düh, a bosszúvágy. Egy ilyen szép nap, és nincs kivel élveznie. S ez most már mindig így lesz. Nőt találhat magának, amennyit csak akar, akkor se pótolhatja őt. A tátongó űrt, amit Petra hagyott maga után, senki és semmi nem töltheti ki. Egész életét magányban töltheti. Nem volt valami kellemes gondolat. Szerelem, gyerekek, magánélet nélkül. Körülötte a bár terasza tele volt zajos turistákkal; többnyire európaiakkal, akik „jól megérdemelt” szabadságukat töltötték itt. Tudatlanságukban azt hitték, tényleg szabadok. Mennyire gyűlölte őket, ezeket a barmokat, a mosolyukat, a bárgyú örömüket, az együgyűségüket. Hagyják, hogy évi ötven héten át kíméletlenül hajszolják őket a tőkések, és még hálásak is nekik, hogy két hétre kiengedik őket a karámbol. Gyűlölte őket, és már nem érdekelte, hogy mi lesz velük. Ha többé nem lehet része a boldogságban, akkor miért legyen részük benne éppen ezeknek a birkáknak? Hiszen megtagadták Petrát, megtagadták őt és Qatit... a rossz oldalra álltak, és ezért bűnhődést érdemeltek. Kit érdekel, ha meg fognak ritkulni a soraik? Kit érdekelnek ezek a... ezek a hangyák? Ha egy részüket el kell taposni, akkor hát el fogja taposni őket. Kit érdekel? Engem aztán nem!

 

– Elnök úr!
– Hallgatom, Elizabeth – felelte kuncogva Fowler.
– Mikor mondták magának utoljára, hogy nagyszerű szerető?
– Kormánytagoktól még soha nem hallottam ilyet – simogatta meg a mellkasán pihenő fejet az elnök. A helyzet az, gondolta elégedetten, hogy tényleg jól csinálja. Türelmes ember, és ez elengedhetetlen, ha az ember teljesíteni akar az ágyban. Mert emancipáció ide vagy oda, még mindig a férfi dolga, hogy becézze és kényeztesse a nőt.
– Ennek igazán örülök.
– Meghiszem azt, drága dr. Elliot!
Elizabeth felé fordult, és végigcsúsztatva mellbimbóit a férfi mellkasán, feljebb húzta magát, hogy csókot kérjen.
– Bob, te nem is tudod, mit jelentesz nekem.
– Ó, dehogynem – kacsintott az elnök. Elliot megrázta a fejét.
– Nem. Az a sok unalmas egyetemi év. Sose volt időm semmire. Annyira lekötött a tanítás, hogy közben elfelejtettem élni. De te most újra megtanítottál.
– Akkor hát érdemes volt várni, nem igaz?
– De még mennyire! – A mellére húzta a férfi kezét, az pedig engedelmesen cirógatni kezdte.
Mit mondjak még neki? – kérdezte magától Liz. Az igazat mondta. Bob Fowler egy gyengéd, türelmes, ugyanakkor szenvedélyes szerető. Ám az is igaz volt, hogy az elnök egyre inkább a befolyása alá került. Nem volt nehéz elérni ezt. Egyetlen férfi sem tud ellenállni a női csáberőnek, még egy elnök sem. Egyelőre nem mondok semmit, határozta el. Minek sietni? Hagyta, hogy az elnök eljátszadozzon a mellével, és időnként kéjesen felsóhajtott, ahogy azt ilyenkor elvárták a férfiak egy nőtől.
Kezdte őszintén megkedvelni Bobot. Fura, nem? Vagy mégsem? Elidőzött a kérdésnél. Volt mit kedvelni rajta, ezt nem tagadhatta. Ahogyan azt sem, hogy legalább ennyi zavaró tulajdonsága van az elnök úrnak. Fowler, gondolta az elemző szemével, a melegség és a távolságtartás valami hihetetlenül abszurd elegye. Megfejthetetlen humorérzékéről nem is beszélve... Mély érzéseit szinte sohasem a szenvedély irányítja, hanem a hűvös logika, az elveiből fakadó kötelességtudat. Éppen ezért van az, hogy annyira meg tud rökönyödni, amikor valakiről kiderül, hogy nem osztja a nézeteit. Mint a matematikus, aki képtelen felfogni, hogy lehet nem gyönyörűségesnek találni egy jól kidolgozott képletet. Na és alkalmi könyörtelenségével is ugyanez a helyzet. A legcsekélyebb rosszindulat nélkül is képes ártani másoknak, ha erre van szükség. Ha valaki az útjában áll, és el lehet taposni az illetőt, akkor eltapossa, minden lelkifurdalás nélkül. Talán azoktól a maffiózóktól tanulta ezt, akiket börtönbe juttatott. Igen. Pontosan olyan, mint egy szicíliai keresztapa.
Ugyanakkor csodálatosan gyengéd és figyelmes az ágyban. Liz felsóhajtott. Kénytelen volt megállapítani, hogy lehetetlenség kiismerni ezt az embert.
– Láttad a japán jelentést? – tért rá a munkára Fowler.
– Uhum. Jó, hogy szóba hoztad. Tegnap valami olyat tudtam meg, aminek nem fogsz örülni.
– Miről van szó? – fokozta Fowler a masszírozást a nő mellén, mintha így akarta volna kifejni belőle a választ.
– Ryanről – felelte Liz.
– Már megint? Mi van vele?
– A jelentések, amelyeket a pénzügyi manővereiről kaptunk, nem tévedtek. Sajnos, egy apróság miatt sikerült megúsznia, különben most nem lehetne becses kollégánk.
– Ha megúszta, hát megúszta. Mi más van még?
– Házasságtörés, és az ügynökség alkalmazottainak személyes célokra való alkalmazása.
– Házasságtörés? Ez undorító!
Elliot nevetett. Tetszett neki az elnök reakciója.
– Lehet, hogy gyerek is lett a kapcsolatból.
Fowler keze megállt. Nem szerette az ilyesmit. A gyerek mindennél szentebb volt számára.
– Mit tudsz még erről?
– Nem eleget, de nem ártana többet tudni. – Liz újra mozgásba hozta a férfi kezét.
– Jól van, ráállítom az FBI-t.
– Nem fog menni.
– Miért nem?
– Ryan túl jó kapcsolatban van az Irodával. Könnyen elsimíthatja az ügyet.
– Bili Shaw nem az a fajta ember. A legjobb zsaru, akit valaha is ismertem. Még én sem tudom rávenni mindenre, és ez így is van rendjén.
Logika és elvek, már megint. Egyszerűen kiismerhetetlen.
– Shaw is részt vett a Ryan-ügyben. Tudod, amikor terroristákkal gyűlt meg a bajuk. Elfogultsággal vádolhatnák.
– Ez igaz – ismerte el Fowler. Akármilyen derék fickó is Bill, a látszat az látszat. – Akkor mit javasolsz?
– Kérjük meg a főügyészt, hogy állítson rá valakit ő.
– Miért ne a titkosszolgálatot? – kérdezte Fowler. Tudta a választ, de kíváncsi volt, mit mond rá Liz.
– Annak boszorkányüldözés-íze lenne.
– Meggyőztél. Rendben, szólni fogok a főügyésznek. Holnap hívd fel Greget!
– Akkor ezt megbeszéltük, Bob. – Ideje volt témát váltani. Liz az ajkához emelte a férfi kezét, és megcsókolta. – Az igazság az, hogy majd meghalok egy cigarettáért.
– Füstölgés szex után? – szorította magához az elnök.
– Nincs láng füst nélkül, nem igaz? – A férfi felé fordult, és mélyen a szemébe nézett.
– Mi lenne, ha egy kicsit megpiszkálnám azt a tüzet?
– Azt mondják – dorombolta a nemzetbiztonsági tanácsadó –, hogy az Egyesült Allamok elnöke a világ legerősebb embere.
– Igyekszem, Liz.
Fél órával később Liz Elliot megállapította, hogy a mondás igaz. Kezdett beleszeretni a férfiba. Na és ő? Ő vajon mit érzett iránta?

 

 

16.
Olaj a tűzre

– Guten Abend, Frau Fromm!
– Ki maga?
– Peter Wiegler a Berliner Tageblatt-tól. Beszélhetnék önnel?
– Miről? – kérdezte meglepetten a nő.
A férfi fázósan összehúzta magát, és átázott kabátjára sandított. Frau Fromm vette a lapot. Nem örült a látogatónak, de mégsem hagyhatta, hogy szó érje a ház elejét. Mit szólnának a szomszédok, ha meglátnák, hogy hagyja bőrig ázni a vendégét?
– Kérem, kerüljön beljebb. Igazán elállhatna már ez az undok eső.
– Köszönöm. – A férfi bement a házba, és levetette a kabátját. Az asszony elvette tőle, és a fogasra akasztotta. – Arra tessék.
A férfi, a KGB főigazgatóságának századosa bement a nappaliba, és leült egy kényelmetlen, tömött székre. Fiatal volt, mindössze harmincéves, de több nyelvet beszélt, és két diplomája is volt: egy pszichológiából, egy másik pedig gépészetből. Abból, amit kint és a találkozásuk első percében látott, levonhatott néhány fontos következtetést. A ház előtt parkoló új Audi kényelmes autó volt, de nem a legdrágább fajta. Ugyanígy a nő ruhája is: jól állt neki, jó minőségű volt, de nem méregdrága, egyedi darab. A nő az a felvágós fajta volt, aki szereti a pénzt, de nem szórja két kézzel. Nem kínálta kávéval vendégét, vagyis szeretett volna minél hamarabb megszabadulni tőle. Ez elég gyanúsnak tűnt. Talán valami rejtegetnivalója lett volna? A százados bízott benne, hogy igen. A nő volt a harmadik a rábízott tízes listán; nem bánta volna, ha végre talál valamit.
– Az ön férje a Greifswald-Nord atomerőműnél dolgozik?
– Csak dolgozott. Be fogják zárni az erőművet.
– Igen, éppen ezért vagyok itt. Meg szeretném kérdezni, hogy ön és a férje mit gondolnak erről. Dr. Fromm itthon van?
– Nincs – felelte kínos hangon a nő.
– Ah, milyen kár. Megkérdezhetem, merre van?
– Üzleti úton.
– Akkor talán visszajöhetnék néhány nap múlva.
– Az lenne a legjobb. Fel tudna előtte hívni?
Az, ahogyan ezt mondta, mindent elárult. „Wiegler” most már biztos volt benne, hogy a nő titkol valamit.
Valaki kopogott. Traudl Fromm kiment az előszobába, és kinyitotta az ajtót.
– Guten Abend, Frau Fromm! – mondta egy hang. – Manfredtól hoztunk üzenetet.
– Éppen vendégem van – felelte tanácstalanul Traudl.
A következő mondatot már suttogva mondta az újonnan érkezett. A százados lépteket hallott, de nem állt fel. Végzetes hibának bizonyult.
Az ajtóból előbukkanó alak mintha egy második világháborús filmből lépett volna ki, csak a fekete SS-egyenruha hiányzott. Zord, középkorú férfi volt, világoskék, üresen csillogó szemekkel. Egy profi, aki abban a pillanatban felmérte, kivel áll szemben, ahogy végignézett rajta.
A százados felállt.
– Jó estét! Épp indulni készültem.
– Ő ki? – Traudlnak nem volt ideje válaszolni.
– Riporter vagyok a... – Elkésett. A német pisztolyt rántott. – Mi folyik itt?
– Hol van az autója? – kérdezte a fegyver mögül a férfi.
– Az utca végében parkoltam le.
– Miért nem a ház előtt? A riporterek lusták. Ki maga?
– Riporter vagyok.
– Ezt is – mondta a háttérből egy második figura. A századosnak valahonnan ismerős volt az arca. Csak semmi pánik, nyugtatta magát. Ez is hiba volt.
– Ide hallgasson! Most elmegy egy kis kirándulásra. Ha hajlandó együttműködni, három óra múlva visszajön ide. Ha nem, az végzetes körülményekkel járhat. Verstehen Sie?
Biztosan titkosszolgálatiak, gondolta a százados. És biztosan németek, ami azt jelenti, hogy be fogják tartani a játékszabályokat, biztatta magát. Ez volt ígéretes pályája legsúlyosabb, és egyben legutolsó tévedése.

 

A ciprusi futár, a megbeszélt helyen és időben, átadta a csomagot. Az átvevő odébb sétált két utcával, majd felpattant a sarok mögött várakozó Yamahájára, és kirobogott a városból. Olyan gyorsan tépett a motorral, ahogy csak lehetett; nem kellett attól tartania, hogy feltűnést kelt: errefelé minden motoros veszettül száguldozott. Két órával azután, hogy átvette, tovább is adta a csomagot. Ezután még tovább motorozott egy félóráig, s miután megbizonyosodott róla, hogy nem követték, hazament.
Günther Bock – ő volt az, aki a második futártól átvette a küldeményt –, bosszúsan állapította meg, hogy egy videokazetta, a Tűzszekerek dobozát tartja a kezében, és nem egy kivájt könyvet, amint azt kérte. Betette a kazettát a videóba, és elindította a lejátszást. A filmet, mint sejtette, nem törölték le. Előrepörgette a szalagot, és valahol a kilencvenedik percnél egy megkötözött férfit pillantott meg.
– Ki maga? – kérdezte a kamera mögül egy hang.
– Péter Wiegler, a Berliner Tageblatt... – a hangja üvöltésbe torkollt. Az eszköz egy egyszerű vezeték volt, amit egy asztali lámpáról vagy egy rádióról vágtak le, s a végét lehámozták. A laikus nem is hinné, mennyire hatásos lehet egy ilyen hevenyészett kínzóeszköz egy hozzáértő kezében. A férfi, aki Péter Wieglernek nevezte magát, torkaszakadtából ordított. Ajkait már korábban véresre harap-dálta fájdalmában. Éppen ez volt a nagyszerű az elektromos áramban: látható sérüléseket legfeljebb az alany okozott magának, az áram nem.
– Miért nem látja be, hogy feleslegesen hősködik? A bátorsága lenyűgöző, de értelmetlen. Átkutattuk az autóját, és megtaláltuk az útleveleket. Tudjuk, hogy nem német. Akkor hát mi? Lengyel? Orosz? Miféle?
A férfi kinyitotta a szemét, és vett egy mély lélegzetet.
– Oknyomozó riporter vagyok a Berliner Tageblattnál.
Megint hozzányomták a drótot, és ezúttal elájult. Egy férfi lépett be a képbe, háttal a kamerának, hogy ellenőrizze a fogoly pulzusát. A vállalón vegyvédelmi szkafander volt, sisak és kesztyű nélkül.
– Valószínűleg hírszerző tiszt, talán orosz. Nincs körülmetélve, a fogait amalgámmal tömték, elég gyatra munka. Ez a keleti blokkra vall. Bátor fickó, igazán kár érte. – A hang hűvös, szenvtelen volt, mint a boncmesteré, aki magnóra diktálja a megállapításait.
– Milyen kábítószerünk van? – kérdezte egy másik hang.
– Van egy elég hatásos nyugtatóm. Adjam be most?
– Igen. De ne túl sokat!
– Rendben. – A szkafanderes kilépett a képből, és egy fecskendővel tért vissza. Megragadta a fogoly karját, és a vénájába döfte a tűt. Mire a férfi magához tért, az anyag már elárasztotta az idegrendszerét.
– Sajnálom, hogy ezt kellett tennünk magával. Átment a teszten – tette hozzá a hang, ezúttal oroszul.
– Miféle teszten? – kérdezte anyanyelvén a fogoly. Mire kimondta, elkábított agya kapcsolt, de már késő volt. – Miért kérdezte oroszul?
– Mert biztos akartam lenni benne. Jó éjszakát!
A szkafanderes férfi egy kis kaliberű pisztolyt nyomott a fogoly mellkasának, és meghúzta a ravaszt. A kamera elhátrált, hogy látni lehessen a szék alá terített hatalmas műanyag fóliát. A fólia azért kellett, hogy „megkíméljék” a padlót a vértől és az egyéb szennyeződésektől. A sebből azonban nem sok vér folyt – a szívlövéseknél ez általában így volt –, ami a szkafanderre és a fóliára fröccsent, az inkább a bőr alá berobbanó torkolatgáztól eredt. Az áldozat néhány másodperc után mozdulatlanná ernyedt.
– Még eljátszadozhattunk volna vele, de ami érdekelt minket, azt megtudtuk – hallatszott Keitel hangja. – Majd később elmagyarázom. Hozzátok Traudlt!
A kamera elé vonszolták a megkötözött, meztelenre vetkőztetett, beragasztott szájú nőt. Traudl az iszonyattól kerek szemmel a kamerába nézett, és mondani akart valamit, de a ragasztó nem engedte. A felvétel másfél napos volt, látni lehetett a híradóból, ami a sarokba állított tévén ment. Az „előadás” egy profin megrendezett erődemonstráció volt, éppen olyan, mint amit elvárt Keiteltől és embereitől.
Bock szinte hallotta a férfi gondolatait: ezt meg hogyan csináljuk? Günther egy gyenge pillanat erejéig megbánta, hogy ilyen szigorú utasításokat adott Keitelnek. De a bizonyítéknak meggyőzőnek kellett lennie. A titkosszolgálatok gyakran alkalmaztak illuzionistákat és trükkmestereket, de bizonyos dolgokat még ők sem tudtak meghamisítani, és Bock biztos akart lenni benne, hogy Keitel valóban képes borzalmas dolgokat véghezvinni. Ehhez pedig nyers ábrázolásra volt szükség.
Egy férfi kötelet vetett a mennyezeten futó vízvezetékre, és a csuklójánál fogva felhúzta a nőt. A szkafanderes ezután odalépett, és a pisztollyal Traudl bordái közé lőtt. Legalább nem szadista, gondolta Bock. Azok, akik élvezetből ölnek, mindig megbízhatatlanok. A látvány azonban ettől még lehangoló volt. A golyó kilyukasztotta a nő szívét, de az áldozat túl rémült volt ahhoz, hogy ilyen könnyen megadja magát a halálnak. Még jó fél percig rángatózott, tágra nyílt szemmel, levegőért kapkodva, és mintha mondani vagy kérdezni akart volna valamit. Segítséget kérni, megkérdezni, hogy miért... Aztán ő is elernyedt. A szkafanderes ellenőrizte a pulzusát, majd leengedték a földre.
– Remélem, most elégedett – mondta a szkafanderes, háttal a kamerának. – Nehogy azt higgye, hogy élveztük.
– Nem kértem azt – válaszolta Bock a tévének.
Az oroszt levették a székről, és Traudl mellé fektették. Míg a testeket feldarabolták, Keitel folyamatosan beszélt. Bock hálás volt ezért a figyelemelterelésért, mert a látvány szörnyű volt. Bock nem volt se finnyás, se szívbajos, de a darabokra szedett tetemek látványa mind a gyomrát, mind a lelkét felkavarta.
– Az orosz minden kétséget kizáróan hírszerző. Az autóját Berlinben bérelte. Holnap Magdeburgba visszük, és bepréseltetjük. Az utca végében parkolt, ami megszokott eljárás profik esetében, de áruló lehet elfogáskor. Az autóban találtunk egy névsort tíz atomfizikus nevével. Úgy tűnik, az oroszokat hirtelen érdekelni kezdte Honecker bombaprojektje. Milyen kár, hogy nem sikerült befejezni...
Két-két ember dolgozott mindegyik holttesten. Mindegyik szkafanderben volt, kesztyűben és hermetikusan záró sisakkal a fejükön – ez egyrészt eltakarta az arcukat, másrészt megkímélte őket a szagoktól. Akárcsak egy vágóhídon, itt is fűrészporral igyekeztek felitatni a rengeteg vért. Bock személyes tapasztalatból tudta, mennyire mocskos munka tud lenni egy brutális gyilkosság. Gyorsan dolgoztak, elektromos ipari vágókésekkel. Előbb a végtagokat távolították el, aztán a fejeket, amiket a kamera elé tartottak, hogy Bock szemügyre vehesse őket. Ezt nem lehetett meghamisítani. Keitel emberei tényleg megöltek és feltrancsíroztak két emberi lényt. A háttérben villogó tévé abszolút hitelessé tette a műveletet. A testrészeket gondosan becsomagolták, és nejlonzsákokba helyezték. Miután a tetemeket eltüntették, összehajtogatták a fóliát, közepén a fűrészporral, és azt is belegyömöszölték egy zsákba.
– A testrészeket két különböző helyen fogjuk elégetni. Mire megkapod a kazettát, már túl leszünk rajta. Üzenet vége. Várjuk a további utasításokat.
A kép visszaváltott az 1920-as olimpia eseményeinek drámai ábrázolására. Vagy a '24-es lett volna? – tűnődött Bock. Nem mintha számított volna.

 

– Ezredes?
– Az egyik tisztem nem jelentkezett. – Az ezredes a T igazgatóságon dolgozott. Ez a főigazgatóságnak azon ága volt, amely a műszaki ügyekkel foglalkozott. A „műszaki tudományok doktora” címmel rendelkező férfit a rakétarendszerek elismert szakértőjeként tartották számon. Mielőtt jelenlegi pozíciójába emelték volna, amerikai és franciaországi fegyvergyárakban kémkedett.
– Részletesebben?
– Jevgenyij Sztyepanovics Fjodorov, harmincéves, nős, egy gyermek apja. Egyike volt a három emberemnek, akiket az ön utasítására Németországba küldtem, hogy utánanézzenek a greifswaldi ügynek. Az egyik legjobb hírszerzőm.
– Mikor kellett volna jelentkeznie? – kérdezte Golovko.
– Hat nappal ezelőtt. Párizson keresztül repült Berlinbe a múlt héten. Német papírjai voltak, a legjobb minőségűek. A feladata az volt, hogy ellenőrizzen tíz atomfizikust, és ha talál valamit, jelentse a berlini állomásunknak. Természetesen arra is utasítást kapott, hogy rendszeresen jelentkezzen. Ez most nem történt meg, és huszonnégy órával a mulasztása után riasztottak.
– Nem lehet, hogy egyszerűen lusta volt vagy megfeledkezett róla?
– Az ő esetében ez elképzelhetetlen – jelentette ki az ezredes. – Nem mond semmit a neve?
– Fjodorov? Hát persze! Az apja...
– Iván Jurijevics. Jevgenyij a kisebbik fia.
– Te jó ég! Iván volt a mentorom! A disszidálás lehetősége kizárható?
– Teljességgel. A felesége az operakórusban énekel. Az egyetemen ismerkedtek meg, és a szülők tiltakozása ellenére már korán összeházasodtak. Igazi gerlepár. A lány álomszép, és olyan hangja van, mint egy angyalnak. Csak egy zsulik [31] szökne meg tőle. Aztán ott van a gyerek is. Jevgenyij imádja.
Golovko sejtette, mi lesz a végkövetkeztetés.
– Letartóztatás?
– Nem hallottunk letartóztatásról. A legrosszabbtól tartok. – Az ezredes a földre szegezte tekintetét. Nem szeretett volna ő lenni az, aki beállít Natalia Fjodorovához a hírrel.
– Képtelenség – motyogta Golovko.
– De ha mégse, az azt fogja jelenteni, hogy darázsfészekbe nyúltunk. Sürgősen tennünk kell valamit.
Szergej Nyikolajevics Golovko altábornagy hosszú másodpercekig nem jutott szóhoz. Ez nem lehet igaz, tűnődött. A hírszerzői munka már nem olyan, mint régen. Nem kergetjük, nem öldössük egymást. Ez egy civilizált világ. Már évek, évtizedek óta nem történt ilyen...
– A többi lehetőség tehát gyakorlatilag kizárható? Az ezredes igent intett a fejével.
– Úgy tűnik, Jevgenyij valami csúnya ügynek bukkant a nyomára. Elég csúnyának ahhoz, hogy a németek képesek legyenek ölni érte. Egy titkos atomfegyverkezési program elég csúnya dolog, nem igaz?
– Kétségkívül. – Golovkónak tetszett, ahogyan az ezredes kiállt az alárendeltjéért. Derék fickó, gondolta, és a munkáját is jól végzi. – Elküldött már valakit Szarovába?
– Csak holnapután tudok odaküldeni valakit. A legjobb szakértőnk most jött ki a kórházból. Leesett a lépcsőn, és eltörte a lábát.
– Ha kiengedték, akkor már szállítható állapotban kell lennie. Vitesse el valahogyan az intézetbe! Szeretném, ha kiszámolná nekünk, mekkora plutóniumkészletet halmozhatott fel az NDK a legrosszabb esetben. Egy másik ember menjen Kistimbe, és végezze el ugyanazokat a számításokat az ottaniak segítségével, hogy összevethessük a két elemzést. A Németországba küldött embereit hívja vissza! Újra fogjuk kezdeni a vizsgálatot, de ezúttal sokkal óvatosabban. Az embereink kettesével fognak járni, és egyiknél mindig lesz fegyver. Az ügy veszélyesebb, mint hittem.
– Altábornagy úr, szükségem lenne valakire Fjodorov helyett. Ha nekem kell kiképeztetnem, az rengeteg pénzbe fog kerülni, és legalább két évbe telik. Ha megtenné, hogy...
– Rendben, intézkedni fogok. Tapasztalt szakértőket fog kapni... még az is lehet, hogy egyenesen az akadémiáról.
– Köszönöm, Szergej Nyikolajevics.
– Ez a legkevesebb, Pavel Ivanovics. Köszönöm, hogy tájékoztatott.
– Én köszönöm, altábornagy úr, hogy időt szakított rám. Golovko kezet fogott az ezredessel, és állva maradt, míg be nem csukódott az ajtó. Még tíz perce volt a következő megbeszélésig.
– A fenébe! – mondta az asztallapnak.

 

– Újabb csúszás?
– Időt takarítunk meg! – felelte megvetően Fromm. – Az anyag, amin dolgozni fogunk, megmunkálás szempontjából a rozsdamentes acélhoz hasonlít leginkább. Továbbá sablonokat is kell készítenünk az öntéshez. Látja? – Fromm széthajtogatta az egyik tervrajzát. – Van itt egy berilliumhengerünk, ez a plutónium köré fog kerülni. A berilliumot mintha egyenesen nekünk találták volna ki. Rendkívül könnyű, rendkívül merev, és míg a röntgensugarakat átengedi, a neutronokat visszaveri. Sajnos elég nehéz megmunkálni, éppen ezért boron-nitrid szerszámokat fogunk használni. Ez az anyag ugyanolyan kemény, mint az ipari gyémánt: acéllal itt nem sokra mennénk. Továbbá az egészségügyi szempontokat is figyelembe kell vennünk...
– A berillium nem mérgező – jelentette ki Ghosn. – Utánanéztem.
– Valóban, de a feldolgozás során berillium-oxid keletkezik, ami aztán belélegezve berillium-hidroxiddá alakul, ez pedig berillózist okoz, ami halálos. – Fromm elhallgatott, és kérdőn Ghosnra nézett. – Értem? Nos – folytatta a tennivalók taglalását –, a berillium körül egy volfrám-rénium henger lesz, amire a sűrűsége miatt van szükségünk. Por alakban fogunk beszerezni tizenkét kilogrammot, ezt fogjuk két megfelelő méretű acélhenger közé szinterezni. Tudja, mi a szinterezés? A felhevített fémpor formába tömködése. Sokkal egyszerűbb, mint megolvasztani és kiönteni, s a célnak így is tökéletesen meg fog felelni. A volfrám-rénium henger köré fog jönni a robbanóanyag. És ez még csak az első fázis, Ghosn. A teljes robbanóerő töredéke.
– Honnan fogunk volfrám-réniumot szerezni?
– Egy elektromos berendezéseket gyártó cégtől. Izzószál készítésére használják. Sokkal könnyebben kezelhető, mint a tiszta volfrám.
– A berilliumot pedig, ha jól emlékszem, giroszkópokban. Harminc kilogramm elég lesz?
– Huszonöt is... de inkább legyen harminc. Fogalma sincs, mennyire szerencsések vagyunk.
– Mert?
– Az izraeli plutónium gallium-stabilizált. A plutóniumnak van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy bizonyos hőmérsékletsávokban akár húsz százalékkal sűrűbbé válhat.
– Más szóval egy szubkritikus tömeg...
– Pontosan – bólintott Fromm. – Ami szubkritikus tömegnek látszik, bizonyos körülmények létrejötte esetén kritikussá válhat. Nem fog felrobbanni, de a létrejövő gamma- és neutronsugárzás halálos mértékű lehet a közvetlen, tíz-harminc méteres körzetében. Erre már a Manhattan-terv tudósai rájöttek, szerencséjükre...
– Fogalmam se volt erről – vallotta be Ghosn. Magasságos isten!
– Nincs minden benne a könyvekben, barátom, vagy mondhatnám úgy is, hogy nem minden könyvben van benne minden. Mindenesetre a galliumról kiderült, hogy stabilizálja a plutóniumot. Egészen kezelhetővé teszi, feltéve hogy az ember betartja az alapvető biztonsági szabályokat.
– Bízom benne, hogy nem lesz gond az embereinkkel. Úgy tűnik, egészen jó munkaerőt sikerült felhajtani – mondta Ghosn.
A férfiakat valójában „behívták”. Tíz palesztinról volt szó, akik környékbeli optikai szaküzletekben dolgoztak. Miután felkészítették őket a gépek használatára, próbaképpen legyártatták velük a bombaburkolat néhány részegységét. Mind az optikusok, mind a gépek jól teljesítettek. Fromm nem túlzott, a készülékek valóban a csúcstechnológiát képviselték. A lézeres interferometer tanúsága szerint az elkészült alkatrészek paraméterei hajszálpontosan megegyeztek a vezérlőegység memóriájába betáplált adatokkal.
– Nos – folytatta lelkesen Fromm –, ami a robbanóanyagot illeti...

 

– Sokat hallottam magáról.
– Remélem, csupa jót – felelte félszeg mosollyal Marvin Russell. Életem első indiánja, gondolta Bock. Csalódott volt. A férfi alig különbözött egy kaukázusitól, sőt akár szlávnak is elmehetett volna. Azok is le tudnak bámulni a napon, nem? Russell nyers fizikai ereje persze őt is lenyűgözte. Nem szeretett volna összetűzésbe kerülni vele.
– Hallottam, hogy elroppantotta egy görög rendőr nyakát.
– Nem tudom, miért csinálnak belőle olyan nagy ügyet az emberek – felelte szerényen, és némileg unottan Russell. – Csenevész kis faszi volt.
Bock elmosolyodott.
– Értem, de akkor is hatásos. Jó dolgokat hallottam magáról, Mr. Russell, és...
– Szólíts Marvinnak! Mindenki így hív.
– Ahogy óhajtod. Én Günther vagyok. Szóval azt mondják, hogy különösen a lőfegyverekhez értesz nagyon.
– Nem nagy ügy – vont vállat Russell. – Bárki megtanulhat lőni, csak gyakorolni kell.
– Szeretsz itt lenni?
– Egész jól elvagyok. Ezek az itteniek egészen... hogy is mondjam... helyén van a szívük, érted? Nem adnák fel semmi pénzért. Csodálom őket érte. És ahogy bánnak velem, Günther... Mintha mindannyiuknak rokona lennék.
– Azok vagyunk, Marvin. Rokon lelkek. Egy nagy család. Együtt jóban és rosszban. Az ellenségeink kötnek össze minket.
– Igen, jól mondod.
– Előfordulhat, hogy szükségünk lesz a segítségedre, Marvin.
– Nem gond – vont vállat Russell.
– Nem is kérdezed, hogy miről lenne szó?
– De igen. Miről lenne szó? – vigyorodott el Marvin.
– Lehet, hogy néhány hónap múlva vissza kell menned Amerikába. Mennyire veszélyes ez neked?
– Attól függ. Biztos tudod, hogy ültem már. Megvan nekik az ujjlenyomatom meg a fényképem, bár ez utóbbi elég régi, azóta sokat változtam. Gondolom, a dakoták földjén keresnek. Ha oda küldesz, kissé rizikós lesz.
– Nem, Marvin. Más helyre kellene menned.
– Akkor nem lehet gond. Persze attól függ, mit kell csinálni.
– Képes lennél embereket ölni, Marvin? Amerikaiakat? – kérdezte Bock, az indián arcát fürkészve.
– Amerikaiakat... – mondta megvetően Russell. – Hé, ember, én vagyok amerikai, nem ők! Oké? Ők ellopták az én hazámat, ahogyan az itteniekét is ellopták a cionisták. Ha az amerikai sápadtarcúakra gondolsz, akkor igen. Mondj nekem egy jó okot, és megteszem, amit akarsz. Nem állítom, hogy szívesen ölök, mert nem vagyok pszicho, de megteszem, ha értelmét látom.
– Nem csak egy emberről lenne szó...
– Figyeltem a szavaidra, ember! Tudom, hogy többes számot mondtál. Nem vagyok hülye! Na de mindegy. Az egyetlen kikötésem, hogy legyenek köztük zsaruk is, meg szövetségiek. Akkor megteszek neked bármit. Valamit azonban tudnod kell.
– Mégpedig?
– Ők se süketek. Elkapták a bátyámat, ne feledd. Nem tréfálnak.
– Mi sem – biztosította Bock.
– Erre már magam is rájöttem. Mit szabad tudnom az ügyről?
– Hogy érted ezt, Marvin? – kérdezte pléhpofával Bock.
– Oké, tudom, hogy biztonsági okokból nem tudhatok mindent, s azt is tudom, hogy a barátaink jó fejek és értenek az akciók tervezéséhez meg minden, de ne feledd, hogy nem ismerik a terepet. Én viszont annál inkább. Az én vadászterületem.
– Éppen ezért kérem a te segítségedet, Marvin – bólintott Bock.

 

Andrej Iljics Narmonov a világ legnagyobb hajóját kormányzó kapitánynak érezhette magát. Ez volt a dolog szebbik része. Az már egyáltalán nem tűnt ennyire kellemesnek, hogy a hajófenéken lékek tátongtak, a kormánylapát eltört, és a gépházban is gondok adódtak. A lázongó legénységről nem is beszélve. A kremli iroda tágas volt, bőven akadt benne hely a fel-alá járkáláshoz; Narmonov az utóbbi időben becsületesen ki is használta ezt a lehetőséget. Ez pedig nem jó jel, figyelmeztette magát. A gyengeség jele, márpedig a Szovjetunió elnökének nem szabad gyengeséget mutatnia – különösen egy ilyen fontos vendég jelenlétében nem.
Független Államok Közössége, gondolta keserűen Narmonov. Hivatalosan még nem fogadták el az új elnevezést, mert ennek szükségszerűségét sokan nem voltak hajlandóak belátni. Ez volt itt a gond.
Az állam hajója darabokra készült hullani. Erre még nem volt precedens. Sokan a brit birodalom széthullásához hasonlították a folyamatot, de a kettőnek semmi köze nem volt egymáshoz. Az valami egészen más volt, nem igaz? Más példát nemigen tudtak ők sem. A régi Szovjetunió egyedi politikai képződménynek számított. Precedensek nélkül nehéz jó döntéseket hozni, márpedig neki kellett meghoznia azokat. Honnan tudhatná, hogyan kell jól csinálni, amikor még rosszul sem csinálták előtte? A Nyugat úgy tartotta számon, mint minden idők egyik legtehetségesebb politikusát, ő azonban nem tudott másként magára gondolni, mint válságok sorozatának okozójára. Ki is volt az? Gladstone? Nem ő hasonlította magát a vadvízi evezőshöz? Az egyetlen, amit tehetsz, hogy távol tartod a kenudat a szikláktól. Milyen találó... A csónakodat egy feneketlen szakadék felé sodorja az ár, de te annyira el vagy foglalva a sziklákkal, hogy tudomást sem veszel róla. Hát ilyen egy tehetséges politikus. Nap mint nap megküzd az árral, a holnapot pedig a holnapra bízza.
– Sokat fogyott, Andrej Iljics – jegyezte meg a karosszékből Oleg Kirilovics Kagyisev.
– A sok kocogás – felelte savanyú mosollyal az elnök.
– Csak nem az olimpiára készül? Narmonov egy pillanatra megtorpant.
– Nem is lenne rossz csak külföldiek ellen küzdeni. Ők legalább jó fejnek tartanak.
– Miben lehetek az elnököm segítségére?
– A támogatására van szükségem. Az önére és minden jobboldaliéra.
Most Kagyiseven volt a sor, hogy mosolyogjon.
– Nézze, Andrej Iljics... Tudom, hogy gyakran nem értünk egyet a módszereket illetően, de a céljaink mindig is közösek voltak. Tudom, hogy gondjai vannak baloldali barátainkkal.
– Ahogyan az ön barátaival is – tette hozzá a kelleténél élesebb hangon Narmonov.
– Valóban – ismerte el Kagyisev. – Talán mindenben egyet kellene értenünk önnel, Andrej Iljics?
Narmonov a mennyezetre emelte tekintetét.
– Ne, kérem, ma ne!
– Hogyan segíthetnénk? – Kezded elveszteni az önuralmadat, elnök elvtárs? Rossz jel, nagyon rossz...
– Az etnikumok ügyében lenne szükségem a támogatásukra. Nem hagyhatjuk, hogy az egész unió széthulljon.
Kagyisev széttárta a kezét.
– Ez pedig elkerülhetetlen. A baltiak és az azeriek kilépése egyébként sok gondtól szabadíthat meg minket.
– Szükségünk van az azerbajdzsáni olajra. Ha elengedjük őket, a gazdasági helyzetünk tovább fog romolni. A Baltikummal együtt pedig a fél országot elveszítjük.
– A lakosság felét, való igaz, de a területeinknek csak húsz százalékát. Na és a gondjaink javát – érvelt Kagyisev.
– És mi lesz a különváló nemzetekkel? Káosz és polgárháború vár rájuk? Hányan fognak meghalni? Hánynak a halála fog a mi lelkünkön száradni?
– Ez a dekolonizáció elkerülhetetlen, mondhatni természetes velejárója. Nem tehetünk ellene semmit, így legalább a határainkon kívül tarthatjuk a bajt. Ellenkező esetben a hadsereg szerepe felértékelődne, aminek egyikünk se örülne. Ugyanúgy nem bízom bennük, mint ön.
– Puccstól nem kell tartanunk – állította Narmonov. – A szovjet hadseregben nincsenek bonapartisták.
– Úgy látom, mégiscsak jobban bízik bennük, mint jómagam. Én ugyanis attól tartok, hogy a tábornokaink kihagyhatatlan lehetőséget látnak a jelenlegi állapotokban. A Tuhacsevszkij-ügy óta nem voltak gondjaink velük, de a katonák nem felejtenek. Mi lesz, ha úgy fogják gondolni, hogy eljött az ő idejük?
– Azok az emberek azóta vagy meghaltak, vagy nyugdíjba mentek – felelte indulatosan Narmonov. Végtére is már több mint ötven éve volt ennek!
– De a gyerekeik, az unokáik nem. És ne feledje, hogy nemcsak a katonáknak, de magának a seregnek is van emlékezete. – Kagyisev hátradőlt a székben, és mérlegre tett egy gondolatot, ami ebben a pillanatban ötlött fel benne. Lehetséges lenne...
– Az ön segítségével egységes frontot képezhetnénk azokkal szemben, akik idő előtt szét akarják bomlasztani az országot. Ez elbátortalanítaná őket, nekünk pedig lehetőséget teremtene normalizálni a helyzetet, és elkezdeni az unió átalakítását gazdaságilag együttműködő, politikailag független államok közösségévé.
Ez az ember nagyon elkeseredett, állapította meg Kagyisev. Kezd összeroppanni az állandó nyomás alatt. A hős, íme, megtorpanni készül... A kérdés az, hogy talpon fog-e maradni a segítségem nélkül.
Talán, gondolta Kagyisev. Sajnos nem lehetetlen. Kagyisev – kettejük közül a fiatalabbik – a jobboldali erők vezetője volt, azon erőké, melyek nem bánták volna, ha az ormótlan Szovjetunió felbomlik, s egy sokkal hatékonyabb és stabilabb Orosz Szövetség lép át a huszonegyedik század piacgazdaságába. Ehhez azonban Narmonovnak el kell buknia.
És nekem kell a helyére emelkednem.
A kérdés az, hogy támogatnának-e az amerikaiak?
Miért ne támogatnák a saját ügynöküket, „Spinnaker”-t?
Kagyisevet hat évvel korábban szervezte be Mary Patricia Foley. A férfi nem tartotta árulásnak tettét. A hazája érdekében tette ezt is, mint annyi minden mást. Az amerikaiaknak csak olyan adatokat adott át, melyek nem árthattak Oroszországnak, de így is a CIA leghasznosabb orosz informátora volt. Hogy is ne lett volna az, amikor az új parlamentnek közel negyven százaléka az ő ellenőrzése alatt állt? Harminckilenc százalék, hogy pontosak legyünk, javította ki magát. Ha megtenné a megfelelő lépéseket, akkor jó esetben akár negyvenhétre is emelhetné az arányt. Mindig vannak olyanok, akiket el lehet csábítani. De a negyvenhét még mindig nem elég.
Ha nem, akkor kijátszom az utolsó kártyámat. Da. Feltéve, hogy lesz hozzá merszem.
– Andrej Iljics – mondta szelíd hangon –, ön arra kér engem, hogy elveimet feladva segítsek önnek elérni közös célunkat. Nehéz helyzetbe hoz. Attól tartok, hogy a támogatóim könnyen elfordulhatnak tőlem.
– Badarság! Nagyon is jól tudom, mennyire megbíznak önben és az ön ítélőképességében.
És nem ők az egyedüliek, gondolta kajánul Kagyisev.

 

Mint a legtöbb vizsgálat, ez is nagyobbrészt papíron zajlott. Ernest Wellington fiatal ügyvéd volt, és abból is az ambiciózusabb fajta, aki a kormányszolgálatban látta boldogulása garantált lehetőségét. Itt mellesleg bátran politizálhatott is, amit az FBI-nál – itt is tárt karokkal várták volna – aligha tehetett volna meg. Jelenlegi pozíciója tökéletesen megfelelő volt arra, hogy szakmai presztízst szerezzen, és „bedolgozza” magát az Igazságügyi Minisztériumba. Előbb egy asszisztensi állás valamelyik részlegfőnök mellett, aztán – talán öt év múlva – vezetői poszt valamelyik nagyvárosban. Ügyészként, esetleg egy igazságügyi „kommandó” vezetőjeként. Mindkettő jó ugródeszka lett volna a politikai életbe, ahol – Wellington úgy érezte – méltó partner lett volna a „nagy washingtoni sakkjátszmában”. Éppen ezért, huszonhét éve és a csábító ígéretek dacára, egyre-másra utasította vissza a jobbnál jobb állásajánlatokat, melyekkel a legnagyobb cégek bombázták a Harvard kitüntetettjeit.
Wellington előtt egy köteg papír tornyosult. Irodája egy padlásszoba volt a minisztérium legfelső szintjén, egyetlen apró ablakkal, amely ráadásul a zsúfolt parkolóra nézett, de az övé volt, és Wellington egészen otthonosan érezte magát benne. Ha elfogadta volna valamelyik cég ajánlatát, most havi nyolcezret kereshetett volna – de milyen áron? Nem azért tanult ennyit, hogy hibák után bogarásszon az „öregek” által megírt szerződésekben. Igaz, az első hónapokban itt is ezt kellett tennie, de már túl volt rajta, és most végre egy igazi gyöngyszem került a kezébe.
John Patrick Ryan, a CIA főigazgató-helyettese. Két évvel ezelőtt nevezte ki az elnök. Előtte a hírszerzési igazgatóság vezetője volt, James Greer halálát megelőzően pedig az altengernagy asszisztense. Korábban a Cég angliai képviselőjeként dolgozott. Történelmet tanított a tengerészeti akadémián, diplomáját a Georgetown Egyetemen szerezte. Előtte bróker volt a Merrill Lynch baltimore-i irodájában. Rövid ideig a tengerészgyalogságnál is szolgált, hadnagyi rangban. Változatos életút, az egyszer biztos, figyelte meg Wellington, miközben gondosan lejegyezte a dátumokat.
Anyagi helyzet. Nem szűkölködik, ez tény. Lássuk, honnan is szerezte a pénzét. Bróker korában Ryan igazi cowboy volt. Több mint százezer dollárt kockáztatott a Chicagói és Északnyugati Vasúti Társaság tulajdonosváltása idején, és hatmilliót akasztott le, amikor a részvények ára a magasba szökkent. És nem ez volt az egyetlen jó húzása. Amikor összeszedett vagy nyolcmilliót, otthagyta az irodát, és visszament a Georgetownra, hogy megszerezze a doktorátusát történelemből. Közben „amatőr” szinten tovább tőzsdézett, egészen addig, míg az állam szolgálatába nem lépett. A vagyonát, mely azóta húszmillió dollárra nőtt, most független befektetési tanácsadók kezelték. Ryan csak a negyedéves kimutatásokat láthatta. Persze ezt is meg lehetett kerülni, de látszólag minden rendben volt. Ha akadt is valahol valami stikli, azt gyakorlatilag lehetetlen lett volna kinyomozni. Hacsak nem szerelnek lehallgatókészüléket a pénzt kezelő személyek telefonjára – amire viszont alapos gyanú hiányában sosem kapnának engedélyt.
Az Állampapír- és Tőzsdeügyi Bizottság korábban egyszer a körmére nézett, de Ryan csak mellékszereplője volt az ügynek: a vizs gálatot voltaképpen egy a haditengerészetnek bedolgozó cég ellen indították, melynek részvényeiből Ryan alaposan bevásárolt. A bizottság végül arra a megállapításra jutott, hogy – az akkoriban a haditengerészetnek dolgozó – Ryan nem vádolható szabályszegéssel, mert a cég képviselői valamelyik újságban elkottyantották, mire készülnek. Az információ ezáltal nyilvánosan is hozzáférhetővé vált, tehát nem lehetett visszaélni vele. Az érdekes csak az volt, hogy az ügyet követően Ryan megszüntette a brókerszámláját. Peren kívüli megegyezés? – rótta fel a jegyzettömbjére Wellington. Talán. Vagy lelkiismeret-furdalás? Meglehet. Ryan a tranzakción nyert pénzéből kincstárjegyeket vásárolt, majd néhány év múltán létrehozott belőle egy... Nocsak. Ez érdekes. Egy ösztöndíj-alapítvány. Ki ez a Carol Zimmer? Mi köze Ryannek a gyerekeihez? És az időzítés? Van valamilyen jelentősége?
Elképesztő volt, de nem lepte meg, hogy ennyi papírból ilyen keveset tudott meg. Talán éppen ez a lényege a kormányzati papírmunkának, elmélkedett Wellington: a tartalom látszatát kelteni minél kevesebb információ felhasználásával. A fiatalember elkuncogta magát. A jogi életben is ez van, nem? Kétszáz dolláros órabér mellett az ügyvédek szívesen pepecselnek körmondatokkal és egyéb „lényegi” dolgokkal. Wellington rövid szünetet tartott, aztán megpróbálta összegezni mindazt, amit eddig megtudott. Valami elkerülte a figyelmét.
Fowler és kabinetje nem kedvelte Ryant. De akkor miért nevezték ki ilyen magas pozícióba? Politikai okokból? Ahhoz túl jó szakember. Ilyen jó kapcsolatai lennének Ryannek? Az aktáiból nem derült ki. Wellington végigpörgette a dokumentumokat, és talált egy levelet Alan Trent és Sam Fellows aláírásával. Ez aztán a fura páros, gondolta. Egy meleg és egy mormon. Ryan simán megkapta a szenátus jóváhagyását; könnyebben és hamarabb, mint Marcus Cabot vagy akár Bunker és Talbot, az elnök két kedvence. Igaz, hogy a második vonalba tartozott, de ez még nem magyarázott meg mindent. Ez politikai kapcsolatokat sejtetett, mégpedig nem is akármilyeneket. De miféle kapcsolatokat? Trent és Fellows... mi lehet annyira fontos, hogy ezek ketten képesek voltak szövetkezni egymással?
Abban az egyben biztos lehetett, hogy Fowler és emberei ki nem állhatják Ryant. Ha nem így lenne, nem állították volna rá éppen őt, a főügyész egyik emberét az ügyre. Ügyre? Van itt egyáltalán ügy? Ha tényleg van, akkor miért nem az FBI-t kérték fel? Nyilván politikai okokból...
Wellington még sok mindent nem értett, de abban az egyben biztos volt, hogy ezúttal megfogta az isten lábát. Ha most nagyot alakít, vigyorgott a szemközti falnak, azzal jó néhány évnyi fáradságot megspórolhat magának.

 

 

17.
Értékelés

A nappalok egyre rövidebbek, győzködte magát Jack. Nem ő dolgozik többet, csak hamarabb nyugszik a nap. A föld pályája a nap körül, meg az ellipszis síkjára állított merőlegeshez képest ferde forgástengely... valami ilyesmi. Fáradtan kikászálódott az autóból, és bevánszorgott a házba. Már a napját sem tudta, mikor látta utoljára napfényben fürödni a házat – a hétvégéket leszámítva. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy legalább nem hozta haza magával a munkáját. Bár ez se volt teljesen igaz, hiszen ha nem is cipelt haza papírokat, a gondolatait, a gondjait nem hagyhatta az irodában.
Bentről egy normális család zajai hallatszottak, amit a Nickelodeonra állított tévé uralt. A mosógép elnyűtten morgott a konyhában; meg kell javíttatni, állapította meg Ryan, immár nem először. Megállt a nappali ajtajában, hogy üdvözölje a családot.
– Apa! – rohanta le az ifjabbik Jack. Megölelte az apját, aztán szemrehányóan felnézett rá. – Azt ígérted, hogy elviszel egy meccsre!
A fenébe... Hát persze. De mikor? Lassan véget ér a bajnokság, és az iskola is megkezdődött. Hogyan szabadulhatnék el? Az új kommunikációs központ már félig elkészült, de csak félig, és a kivitelező egy hét késésben volt, amit valahogyan be kellett hozatni vele. Ehhez viszont a nyakukon kellett ülni, reggeltől estig.
– Meg fogom próbálni, Jack. – Ez is elhangzott már jó néhányszor.
– Megígérted, apa!
– Tudom – felelte bűnbánóan Ryan.
– Lefekvés – jelentette be Cathy. – Reggel iskolába kell menni. Ryan magához ölelte és megcsókolta mindkét gyerekét, de a nagy igyekezettől csak még bűnösebbnek érezte magát. Miféle apa lett belőle? Jack áprilisban vagy májusban lesz első áldozó, jutott eszébe. Jobb lesz, ha kideríti a pontos dátumot, és már most intézkedik, hogy legalább akkor szabad legyen. A gyerekek annyira komolyan tudják venni a legapróbb ígéreteket is...
Apró ígéretek? Istenem, mi lett belőlem? Úgy gondolkodom, mint egy politikus.
Megvárta, hogy a gyerekek felmenjenek a szobájukba, aztán a konyha felé vette az irányt. A vacsorája a sütőben várta. A reggelizőpultra tette a tányért, és a hűtőhöz lépett. Újabban ládaszámra vette a bort, hogy sose legyen belőle hiány. Legutóbb ausztrál bort vásárolt – már nem válogatott, mint régen. Legyen fogyasztható, és meglegyen az alkoholtartalma, ez volt a lényeg. A faliórára pillantott. Ha szerencsés, hat és fél, talán hét órát is alhat, mielőtt elkezdődne egy újabb munkanap. Az irodában kávén élt, és a szervezete annyira telítődött koffeinnel, hogy bor nélkül – inkább ez, mint az altató – képtelen volt elaludni. Az álmatlanság persze nem jelentette azt, hogy nem fáradt. Estére már alig állt a lábán, de amint ágyba bújt, pörögni kezdett az agya. Őrjítő volt. Még a végén begolyózok. Vagy már megtörtént volna? Amíg nem tagadom, addig talán nem.
Néhány perc, és végzett a vacsorával. A sütőben egy kicsit kiszáradt, de azért finom volt. Cathy készítette – szegény remélte, hogy hamarabb hazaér. De hát mindig is így volt, nem igaz? Cathy várt, ő meg lekéste a vacsorát. Felállt a pult mellől. A nappaliba menet megállt a gardrób előtt, és kivett egy levél savsemlegesítőt a kabátja zsebéből. Már megint rakoncátlankodott a gyomra. Összerágott két tablettát, s leöblítette őket borral. Már a harmadik pohárnál tartott.
Cathy nem volt a szobában. Biztosan felment zuhanyozni, gondolta Jack. Remek. Leült a tévé elé, és átkapcsolt a CNN-re. A híradásban éppen Jeruzsálemről volt szó.
Ez igen, gondolta elégedetten. Működik. A riport a turizmus fellendülését ecsetelte. Az üzlettulajdonosok az évtized legnagyobb bevételt hozó karácsonyára készültek. Jézus, magyarázta egy zsidó, végül is egy jól nevelt betlehemi fiú volt, aki ilyenformán népétől sem lehet idegen. Arab üzlettársa körbevezette a stábot az üzletben.
Arab üzlettárs? Miért is ne? Hiszen erről szól az egész, nem igaz? Jól csináltad, Jack. Életeket mentettél, még ha ezt mások nem is tudják. Te tudod. Isten tudja. Nem elég ez?
Nem, vallotta be magának Jack. Elismerést érdemelnél. És ha majd eljön az idő, néhány sornyi helyet a történelemkönyvek oldalain. Már a margó is szép lenne. De vajon megfogod kapni?
Jack dühösen belehörpintett a borába. Fenét! Liz Elliot mindent meg fog tenni, hogy ne történhessen meg. Úgy állította be a dolgokat, mintha az egész Charlie Alden érdeme lett volna. Milyen okos. Esélyed sincs tisztázni a kérdést, hiszen ha megpróbálnád, azzal egy halottat fosztanál meg az érdemeitől. Ilyet pedig nem teszünk, nem igaz? Mert Charlie jó ember volt, még ha nem is tökéletes. De sebaj, Jack. Fel a fejjel! Te még élsz.
Akkor sem volt igazságos. De hát ki mondta, hogy az élet az? Veszélyes gondolat, figyelmeztette magát. Veszélyes, mert a következő kérdés már az lehet: akkor én miért legyek igazságos? S ha idáig eljutott, akkor innen már csak egy lépés az „Akkor én miért legyek tekintettel másokra?” és „Miért ne legyek korrupt, mint a többiek?” Ettől rettegett a legjobban. Hogy túlságosan megkeményedik. Hogy egy napon majd úgy fog dönteni, az éppen aktuális ügy fontosabb, mint néhány emberélet.
Amikor megölted a terroristát... Az lett volna az első lépés? Nem, nem valószínű, még ha Elliot valószínűleg másképp is gondolja. Jack keserűen elmosolyodott. Nem akármilyen nap volt az. Nem egészen kétszáz méterre attól a helytől, ahol most ült, belepumpált három golyót egy terrorista mellkasába. Halálpontosan, hidegvérrel, ahogyan Quanticóban tanulta. Az, hogy a szíve másodpercenként ezret vert, hogy majdnem bevizelt, hogy alig bírt felülkerekedni a hányingerén, jelentéktelen apróságok voltak. Azt tette, amit tennie kellett, és megmentette a felesége, a gyerekei életét. Ezek után még mondja azt valaki, hogy nem vagy talpig férfi! Meghódítottál és feleségül vettél egy gyönyörű lányt, nemzettél két csodaszép gyereket, s megvédted őket, úgy, ahogyan sokan nem tudták volna megvédeni a családjukat.
Igen, vigyorgott a tévére. Cseszd meg, Liz Elliot! Neked mid van? Egy átkozott posztod. Na és azon túl? Férj? Gyerek? A lendületes, szexi és okos nemzetbiztonsági tanácsadó... Milyen megható! Mit rejtegetsz a púder alatt? Talán még rejtegetnivalód sincs. Egyszerűen szánalmas vagy.
Te vagy a legjobb, Jack. Tökéletes végszó volt egy újabb pohárhoz. Miért is ne jöhetne még egy? Ez a bor nem is olyan rossz.
Mire visszatért a konyhából, Cathy már a kedvenc karosszékében ült, és a műtéti kiírás másolatát tanulmányozta.
– Egy pohár bort, bébi?
Dr. Caroline Ryan nemet intett a fejével.
– Holnap két műtétem is lesz.
Jack bambán visszabaktatott a helyére, és lehuppant. Csak most vette észre, milyen csinos a felesége.
– Tyűha!
Cathy felnézett a papírjaiból, és a férjére mosolygott. Ki volt sminkelve, a frizurája pedig, a zuhanyzás ellenére – hogy a fenébe csinálhatta? – maga volt a tökély.
– Hol vetted?
– Rendeltem.
– A Frederickstől?
Ez értelmes kérdés volt, gondolta maró öngúnnyal Ryan. Itt ül veled szemben egy bombázó, selyemköntösre és falatnyi alsóneműkre vetkőzve, téged meg az érdekel, honnan szerezte őket. Meg sem érdemled ezt a nőt, Jack. De akkor mégis... ml ez az egész?
– Gondolkoztam, Jack.
– Min?
– Jack hétéves, Sally pedig tíz. Egy harmadikat akarok.
– Egy harmadik mit? – tette le Jack a poharat.
– Egy harmadik gyereket, te csacsi!
– Miért? – bukott ki Jackből.
– Mert még nem vagyok túl öreg hozzá, és mert szeretnék. De ha a feladat meghaladja a képességeidet...
– Azt hiszem, elboldogulok vele.
– Reggel fél ötkor kelek. Hétre már a műtőben kell lennem.
– És?
– És. – Cathy felállt, és megcsókolta a férjét. – Fent leszek. Várlak.
Ryan lent maradt még néhány percig. Megitta a bort, kikapcsolta a tévét – közben végig vigyorgott magának –, aztán ellenőrizte az ajtókat és a riasztórendszert. Az emeletre érve beugrott egy fogmosásra a fürdőszobába, és ha már ott volt, bekukkantott Cathy sminkes fiókjába is. Meg is találta azt, amit keresett: egy hőmérőt és egy kis kártyát dátumokkal meg testhőmérsékletekkel. Aha. Tehát nem viccelt. Régóta tervezte, és csak most avatta be. Végül is nő, nem igaz? A nők pedig szeretnek titkolózni. Nincs ezzel semmi gond.
Jack bement a hálószobába, gondosan vállfára tette az öltönyét, aztán magára öltött egy háziköntöst, és letelepedett az ágy szélére. Cathy felült, és átölelte a nyakát.
– Biztos vagy benne, hogy akarod? – cuppantott egy csókot a szájára Jack.
– Zavar?
– Ugyan, Cathy. Tudod jól, hogy bármire képes vagyok érted. Bármire.
Akkor hagyd abba az ivást, gondolta Cathy, de nem mondta ki. Nem akarta elrontani az estét. Jack megsimogatta a selyemköntösön keresztül. Olcsó trükk volt így kiöltözni – vagy levetkőzni –, de minden nőnek szüksége van időnként érzékinek és szexinek érezni magát, még a Wilmer Szemészeti Intézet docensének is. Jack szája fogkrém-és borízű volt, az illata azonban igazi férfiillat, azé a férfié, aki valóra váltotta egy kislány minden álmát – illetve majdnem mindet. Az életük akár tökéletes is lehetett volna... ha Jack nem dolgozik ilyen keményen, ha nem iszik annyit, és ha többet pihen. De ettől még talpig férfi volt. Amit hamarosan be is fog bizonyítani. Nagyon remélem...
Cathy halk nyögéssel jelezte, hogy Jack jó úton jár. A melltartó csatja trükkös volt, a rajta matató ujjak pedig ügyetlenek, de a kiszabadítására várakozó, szaporán pihegő kebel kellő ösztönző erőt jelentett ahhoz, hogy Jack ne adja fel. Végre. Jack keze végigsimított meztelen és még mindig fiatalosan bársonyos bőrén. Harminchat évesen még nem is lehet öreg, mosolygott behunyt szemmel. Egy újabb terhesség. Már csak erre az egyre vágyott, arra, hogy még egyszer érezhessen kifejlődni egy új életet a szíve alatt. Nem félt a reggeli rosszullétektől, a lábduzzanattól, az egyéb kényelmetlenségektől – mind jelentéktelen apróság volt a születés csodája mellett. A szülési fájdalom, gondolta, az igen, az már nem gyerekjáték, de ha Jack mellette lesz, mint Sally és a kis Jack esetében is volt, akkor nem lehet gond. Együtt végigcsinálni, együtt átélni az élet legnehezebb és egyben legszebb pillanatait. Kellhet ennél több egy nőnek?
Jack megfosztotta az összes ruhadarabjától, és gyengéden az ágyra fektette. Jól csinálta, nagyon jól – az első félénk alkalomtól fogva, amikor Cathy már biztos volt benne, hogy Jack meg fogja kérni a kezét. Mennyire rettegett Jack attól, hogy vissza fogja utasítani! Látta a félelmet a szemében. Ha tudta volna, mennyire várta a pillanatot. Még sírt is egy héttel korábban, mert attól félt, hogy Jack megijedhet a felelősségtől, vagy közben talál magának valaki mást. Az első szeretkezésüktől fogva tudta, érezte, hogy Jack az, aki mellett le akarja élni az életét, akinek gyereket akar szülni, akit a sírig, vagy ha igaz az, amit a papok mondanak, még azon túl is szeretni fog. Nem az ereje, nem a termete, még csak nem is a bátorsága miatt – aminek kétszer is tanújelét adhatta, meg még ki tudja, hányszor és hol, amikor ő nem láthatta. A jósága, a kedvessége, az eltökéltsége volt az, ami annyira megragadta, s ami azóta is fogva tartotta. Jack egy csodálatos férfi volt, rengeteg jó – és persze néhány rossz – tulajdonsággal.
Jack ma éjszaka egy újabb gyerekkel fogja megajándékozni, gondolta Cathy ujjongva. A havi ciklusa mindig is megbízható volt, s a ma reggeli lázmérés megerősítette a peteérés tényét. Rajta, Jack, mindent bele!
A bőre szinte lángolt a hévtől. Jack annyira jól csinálta. A csókjai gyengédek voltak és szenvedélyesek, a keze férfiasan határozott és rutinos. Cathy máskor sokkal aktívabb volt, de ma este azt akarta, hogy Jack irányítsa az eseményeket. És Jack jól irányította őket. Nagyon is jól. Cathy egy elégedett sóhajjal jelezte, hogy kedvére való a dolog. Nem volt szükség szavakra. Most a test beszélt. Cathy szerelmesen, szenvedélyesen megcsókolta a férjét, és kéjesen a hátába mélyesztette körmeit. Ez azt jelentette, hogy most!
De semmi nem történt.
Cathy megfogta Jack kezét, és segítőkészen lejjebb csúsztatta.
Jack szokatlanul feszültnek tűnt. Gyors lenne neki a tempó? Végül is ő akarta, hogy Jack irányítson. Ha most átveszi, azzal... Visszacsúsztatta Jack kezét a mellére. Nem bánta meg. Hálásan megcsókolta a férjét, aztán kezelésbe vette a mellkasát. Végigsimított rajta, majd belemarkolt a szőrébe, és gyengéden meghúzta. Ez mindig hatott Jackre, különösen akkor, ha utána a keze elindult lefelé, a...
Mi ez?
– Mi a baj, Jack?
– Nem tudom – felelte magába roskadva a férfi. Lefordult Cathyről, és a mennyezetre szegezte a tekintetét.
– Fáradt vagy?
– Azt hiszem, az a gond – motyogta Jack. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam.
A fenébe! A fenébe! A fenébe! Mielőtt még valami értelmesebb is eszébe juthatott volna Cathynek, Jack szeme becsukódott. A sok túlóra, meg az ivás. De akkor sem fair! Itt volt a tökéletes alkalom, a tökéletes pillanat...
Önző vagy!
Felkelt az ágyból, és belebújt a hálóingébe. A selyemköntös a padlón árválkodott. Cathy felmarkolta, és gondosan beakasztotta a szekrénybe.
Jack férfi, de nem gép, gondolta a fürdőszobába menet. Kimerítette a sok munka, a gondok. Egyébként is, mindenkinek lehet rossz napja. Hányszor van, hogy ő akarná, de te nem. Csodálatos házasságban élsz, de nem lehet tökéletes. Jack csodálatos férfi, de ő sem lehet tökéletes.
Csakhogy én akarom azt a gyereket, és az időzítés igenis tökéletes volt. Most kellett volna megtörténnie!
A szemei megteltek könnyel. Tudta, hogy igazságtalan, de akkor is csalódott volt. És egy egészen kicsit dühös is.

 

Mancuso átadta a csomagjait a sofőrnek, és beült a szolgálati Plymouthba a „potyautas” Jones mellé.
– Hogy van a család? – kérdezte a férfitól.
– Köszönöm, jól, kapitány.
– Nevezzen nyugodtan Bartnak, dr. Jones. Egyébként most tudtam meg, hogy én is bekerültem az ellentengernagyi rangra jelöltek közé.
– Gratulálok, és köszönöm. Bart! Ez tetszik. Szóval a család... Kim visszament az egyetemre, hogy letegye a doktorátust. A kölykök iskolások. Napközibe járnak. Belőlem meg lassan öltönyös-nyakkendős üzletember lesz. De azért ügyelek arra, hogy néha nekem is koszos legyen a kezem. A papírmunkát egy könyvelőre bíztam, így szinte minden időmet a fejlesztésnek szentelhetem. Múlt hónapban lent voltam az AUTEC-ben [32], kipróbálni egy új rendszert. – Jones a sofőrre pillantott. – Beszélhetek róla?
– A tengerészaltiszt még nálam is jobb belbiztonsági minősítésekkel rendelkezik. Nem igaz, Vincent?
– De igen, uram – felelte a sofőr, miközben Bangor felé kanyarodott az autóval.
– Van egy kis gondjuk, Bart.
– Mekkora?
– Azt majd eldönti ön, Bart – felelte rejtélyesen Jones. – Mindenesetre még sose fordult elő ilyen.
Mancuso látta a tekintetén, hogy nem akar az autóban beszélni. A helyzet a Dallas fedélzetén együtt töltött időkre emlékeztette.
– Van fényképe a gyerekekről?
– Még szép – ragyogott fel Jones arca. – Hogy van Mike és Dominic?
– Jól. Mike a Légierő Akadémiára készül, Dominic pedig a CalTechen gondolkodik.
– Komolyan? Ha gyakorlati tapasztalatot akar szerezni, tárt karokkal várjuk.
Az út további része fecsegessél telt, de amint beértek az irodába, és a hangszigetelt ajtó bezárult mögöttük, Mancuso rátért a lényegre:
– Mi a gond, Ron?
– Úgy tűnik, valaki követte a Maine-t – felelte némi habozás után Jones.
– Egy Ohiót? Ne vicceljen!
– Hol van most?
– Most ment vissza a nyílt tengerre, a kék legénységgel a fedélzetén. Egy darabig egy 688-assal fognak gyakorlatozni, aztán őrjáratra indul. – Mancuso szinte bármit elmondhatott Jonesnak. A férfi cége látta el hangradarral az egész amerikai flottát, ehhez pedig sok mindent tudnia kellett a hajókról és mozgásukról.
– Van itt valaki az arany legénységből?
– A kapitány vakációzik, de az első tiszt, „Holland” Claggett itt van. Ismeri?
– Az a fickó a Norfolkról? Egy fekete, ugye?
– Igen.
– Sok jót hallottam róla. Szépen bizonyított a parancsnoki vizsgáján. Éppen azon a P-3-ason voltam, amit sikerült alaposan fenéken billentenie.
– Úgy van. Tökös gyerek. Jövőre saját hajója lesz, meglátja.
– Ki az arany legénység kapitánya?
– Harry Ricks. Gondolom, róla is hallott már.
Jones lehajtotta a fejét, és motyogott magának valamit.
– Van egy új emberem, aki nem is olyan régen még Ricks alatt szolgált. Tényleg olyan tetű, mint beszélik?
– Ricks nagyszerű mérnök – felelte Mancuso. – De tényleg. Egy műszaki zseni.
– Remek. De vajon kapitánynak is ugyanolyan jó?
– Akar egy kis kávét? – tért ki a válasz elől Mancuso.
– Ide kellene hívatnia Claggettet. – Jones felállt, és kiszolgálta magát kávéval. – Mikor lett magából diplomata, Bart?
– A parancsnoki felelősség, Ron. Gondolom, maga sem felejtette még el, milyen őrült dolgokat követett el a Dallason. Nos, arról sem beszéltem kívülállóknak.
Jones felnevetett.
– Így mindjárt más, Bart. Igaza van. Nálam van a szonáradatokról készített elemzés, de tudnom kellene még néhány dolgot, ezért kell Claggett. Nagyon úgy néz ki, hogy a Maine-nek árnyéka volt, és ez, Bart, nem semmi.
Mancuso felemelte a telefonkagylót.
– Keressék meg Claggett hadnagyot, és mondják meg neki, hogy haladéktalanul jelentkezzen az irodámban.
– Az egyik emberemnek feltűnt egy halvány jel, és rögtön szólt nekem – folytatta Jones. – Ötven órán keresztül fejtem az adathalmazt, és arra a következtetésre jutottam, hogy valakik követték a Maine-t.
Bart Mancuso letette a kávéscsészéjét.
– Nehéz elhinni.
– Tudom. Bárcsak ne lenne igaz, mert ha tényleg így történt, az alaposan rácáfol az elemzésemre. Hihetetlen. Egyszerűen hihetetlen.
Jones arra az elemzésére utalt, melyben azt bizonygatta, hogy az Egyesült Államok haditengerészetének egyetlen ballisztikus rakétákat hordozó tengeralattjáróját sem sikerült még senkinek követnie vagy megfigyelnie őrjáratozás közben. Jones ugyanakkor figyelmeztette a haditengerészet illetékeseit arra, hogy a tengeralattjáró-támaszpontok diszkréciója nem megoldott. A haditengerészet, gazdaságossági okokból, civil biztonsági őröket alkalmazott a támaszpontjain. Azokon a helyeken viszont, ahol nukleáris fegyverek is előfordultak, tengerészgyalogosok teljesítettek őrszolgálatot. Már ez elég volt arra, hogy bárki tudhassa, hol kell keresni a ballisztikus rakétákkal felszerelt tengeralattjárókat. Ráadásul a tengerészek sapkájára nemcsak a hajó neve, hanem annak azonosítója is fel volt hímezve. A szovjeteknek elég volt azt figyelniük, mikor melyik tengeralattjáró legénysége indul el felpakolva a támaszpont felé. Ezután már csak lesbe kellett állítani saját tengeralattjáróikat, és kezdődhetett a bújócska.
Eleinte ez nem jelentett gondot. Hiába próbálkoztak a szovjetek, hajóik olyan zajosak voltak, hogy minden egyéb jelet elnyomtak. A Viktor-III osztállyal ez megváltozott. A tengeralattjáró zajkibocsátása megközelítette az amerikai 594-es osztályét, és a szonárja is egészen használható volt. A Viktor-III-asok elég sűrűn feltűntek a Juan de Fuca-szoros közelében – és másutt is –, s a kereskedelmi hajózás számára tiltott övezetet figyelve néha sikerült is kiszúrniuk egy-egy őrjáratra induló amerikai rakétahordozót. Amerikai részről ezt azzal igyekeztek elhárítani, hogy csak támadó tengeralattjárók kíséretében engedték ki a kikötőből a rakétahordozókat. Ezek aztán összezavarták a szovjetek szonárját, vagy egyszerűen elkergették őket. A rakétahordozókat tehát többször is kiszúrták és követték az oroszok, de minden esetben csak a kikötő közelében, sekély vízben és rövid ideig. Amint az amerikai tengeralattjárók elérték a mélyvizet, felgyorsítottak, lerázták árnyékukat, majd leálltak, és vártak. A kapcsolat megszűnt, az üldözőből üldözött lett.
Az Ohiók esetében valóban nem fordult elő még egyszer sem, hogy más nemzetek tengeralattjárói követték volna őket. Még a legmodernebb amerikai támadó tengeralattjárók, a 688-asok is legfeljebb négy-öt alkalommal detektálták őket, és minden alkalommal az Ohio kapitányának a hibájából. Az is figyelemre méltó volt, hogy minden esetben maga a 688-as is detektálva lett, vagyis nem tudta észrevétlenül megközelíteni az Ohiót. Az Omahát a csendes-óceáni flotta egyik legjobb kapitánya irányította, de még neki sem sikerült lefülelnie a Maine-t, annak ellenére, hogy a gyakorlat során a hírszerzés bőségesen ellátta adatokkal – olyan információk birtokában volt, amikhez egy szovjet tengeralattjáró kapitánya sohasem juthat hozzá.
– Jó reggelt, uram – lépett be az ajtón „Holland” Claggett. – Épp a közelben tartózkodtam, a személyzeti osztályon.
– Hadnagy, engedje meg, hogy bemutassam dr. Ron Jonest.
– Maga az a Jonesy, akiről annyi jót hallottam? – fogott kezet a civillel Claggett.
– Ne higgyen nekik – felelte komoran Jones. Claggett arcáról lehervadt a mosoly.
– Mi az, valaki meghalt? Vagy baleset történt?
– Üljön le – javasolta Mancuso. – Ron úgy gondolja, hogy követték magukat a legutóbbi útjukon.
– Marhaság! – vágta rá Claggett. – Elnézést, uram.
– Nagyon magabiztos – jegyezte meg Jones.
– A Maine a legjobb tengeralattjárónk, dr. Jones. Egy fekete lyuk. Nemhogy nem sugároz zajt, hanem egyenesen magába szívja.
– Talán éppen ez a gond. – Ron kicsatolta az aktatáskáját, és kivett belőle egy köteg papírt. – De kezdjük az elején! Az őrjáratuk kellős közepén kezdődött.
– Ja, hát persze! Akkor lopakodtunk az Omaha mögé!
– Nem erről van szó. Az Omaha maguk előtt volt – kereste ki a megfelelő lapot Jones.
– Még mindig nem akarom elhinni, de azért lássuk.
A lapok a szonár számítógéppel kinyomtatott adatbázisát értelmezték grafikusan, a pontos idő, az irány és a környezeti változók megjelölésével.
– Sok mindenre kellett figyelniük – mutatott a lap aljára írt megjegyzésekre Jones. – Tizennégy halászhajó, fél tucat mélymerülésű kereskedelmi hajó, és úgy látom, púpos hátú barátaink is beugrottak néhány tonnányi krillre. A szonár kezelőszemélyzete tehát elfoglalt volt, talán túlterhelt is.
– Ez mind igaz – ismerte el Claggett.
– Ez mi? – mutatott egy zajforrást jelölő foltra Jones.
– Követtük az Omahát, és a kapitány úgy döntött, hogy rájuk ijeszt egy kis léglökettel.
– Aha. Ez megmagyarázza a reakciójukat. Látom, gatyát cseréltek és elhúztak észak felé. De nézzük tovább! – Az ábra pöttyök látszólagos zűrzavara volt, mintha egy hangyasereg járta volna végig a lapot tintába mártott lábbakkal. Voltak helyek, ahol a hangyák egy darabig helyben járást tartottak, és akadtak olyan helyek, melyeket a legtöbben elkerültek. – Ez a csík, itt. A minta nyolcszor is visszatér.
– Azt mondja, nyolc? – dünnyögte Claggett. – Ezt a kettőt például okozhatták halászhajók, vagy lehettek távolabbi hajók, melyek jeleit felerősítette egy konvergenciazóna. – Claggett átpörgette a lapokat. – Ez nem sok.
– Ezért nem tűnt fel az embereinek, és ezért vagyok én, hogy utólag kiértékeljem az adatokat – mondta Jones. – Ki volt a közelükben?
– Egy Akula osztályú tengeralattjáró. A P-3-asok Kodiaktól délre szem elől tévesztették, ami azt jelenti, hogy valahol ott kellett lennie egy hatszáz mérföld sugarú körön belül.
– Melyik hajó?
– A Lunin Admirális – felelte Claggett.
– Dubinyin kapitány?
– Jézusom, maga aztán tényleg minden adathoz hozzáfér – felelte Mancuso. – Azt mondják, nagyon jó a pasas.
– Annak kell lennie. Van egy közös barátunk. Beszélhetek erről Claggett hadnagy előtt?
– Nem. Sajnálom, Holland, de ez tényleg szigorúan titkos.
– Értem – bólintott Jones. – Nos, úgysem ez a lényeg, hanem az, amit az utolsó lapon láttam. – Ron odalapozott. – Épp feljöttek antennamélységbe...
– Igen. Rakéta-lőgyakorlatot végeztünk.
– ...amikor a hajótest zajt produkált.
– Gyorsan emelkedtünk, és a hajótest acélból van, nem műanyagból – felelte sértődötten Claggett. – És?
– És a hajótest gyorsabban felment a réteg fölé, mint a vontatott hidrofon, amely így rögzítette ezt.
A papíron egy függőleges csíkot lehetett látni a szovjet tengeralattjárókra jellemző frekvenciatartományban. Ez még mindig nem volt cáfolhatatlan bizonyíték, de miként az előző hét jel, ez is a Maine mögött helyezkedett el.
– Nem szoktam fogadni, de kettőt tennék egy ellen, hogy míg maguk a réteg alatt voltak, valaki követte a Maine-t fentről, a réteg alá lógatva hidrofonját. Aztán regisztrálta a hajótest roppanását, rájött, hogy emelkednek, és bebújt a réteg alá, pontosan abban a pillanatban, hogy maguk feljöttek alóla. Ügyes húzás volt, de a Maine meredek emelkedése következtében a hidrofon tovább lent maradt, mint ők várták, és így rögzítette ezt.
– Utána viszont semmi.
– Semmi – bólintott Jones. – Eltűntek, mint szürke szamár a ködben.
– Ez eléggé sovány, Ron – állt fel Mancuso, hogy kiegyenesítse a hátát.
– Tudom. Éppen ezért jöttem ide. Ha írásban közlöm, még ennyit se mondott volna.
– Mit tud az orosz szonárokról, amit mi nem?
– Egyre jobbak. Mint a mieink tíz-tizenkét évvel ezelőtt. És sokkal nagyobb figyelmet szentelnek a széles sávnak, mint mi. De ez változni fog. Már rávettem a Pentagont, hogy nézzék meg a széles sávú integrálórendszert, amin a Texas Instruments dolgozik. Amit pedig a fekete lyukról mondott, hadnagy... Ez is kétélű dolog, mint minden. A fekete lyukat nem látjuk, de következtetni tudunk a jelenlétére. Mi van, ha úgy követték a Maine-t, hogy azt figyelték, mit nem látnak?
– A háttérzaj hiányára gondol?
– Igen. Lyukat fúrtak bele. Egy fekete foltot hoztak létre a háttérzaj közepében. Ha az oroszok tudták, hogy ezt kell keresniük, akkor egy jól képzett szonártiszt, megfelelő szűrők birtokában, miért ne találhatta volna meg?
– Mert kicsi az esélye.
– Kicsi – ismerte el Jones –, de nem lehetetlen. Arról nem is beszélve, hogy ma már a környezeti zajnál halkabb neszeket is ki tudjuk szűrni. Mi van, ha ők is? Azt hallottam, hogy új hidrofonokkal szerelik fel a hajóikat. A Murmanszk melletti kutatólaborban fejlesztették ki. Állítólag van olyan jó, mint a BQR-15 volt.
– Ezt kétlem – mondta Mancuso.
– Én nem. Nem a legújabb technológiánk. Mit tudunk a Luninról?
– Karbantartáson van. Lássuk csak! – Mancuso az északi sarkkört és környezetét ábrázoló falitérképhez lépett. – Ha ők voltak azok, és egyenesen visszamentek a támaszpontra... Éppen belefér. Nem is tudom, mit mondjak.
– Én igen. Azt mondom, hogy a Lunin ott volt a közelben, amikor a Maine-ről levegőt lőttek a vízbe, hogy ők is délnek indultak, amikor a Maine arra fordult, hogy érzékelte a hajótest roppanását, hogy eltűnt, mielőtt még észrevették volna. Miért ne lenne lehetséges? Ha valakinek olyan jó tanítója volt, mint Dubinyinnek...
– Miért, ki volt a tanítója? – kérdezte kíváncsian Claggett.
– Gondolkozott már azon, honnan van annyi információnk a Tájfun osztályról? És még több a torpedóikról? Még sose tette fel magának a kérdést, hogy vajon kitől származhatnak?
– Az isten szerelmére, Ron!
– Pedig nem ártana tudnia róla a hadnagynak.
– Igaza van, de nem lehet.
– Jól van, Bart. Nos, hadnagy, a képzeletére bízom. Nem lesz nehéz kitalálnia, hogyan jutottunk egyetlen adagban ennyi bizalmas információhoz.
Claggett hallott néhány mendemondát arról, miért volt olyan sokáig lezárva a nyolcszáztízes dokk Norfolkban. Azt rebesgették, hogy a haditengerészetnek sikerült rátennie a kezét egy orosz rakétahordozóra, sőt egyesek azt is tudni vélték, hogy egy szokatlan felépítésű reaktort teszteltek az akadémia laborjában. Aztán a reaktor váratlanul eltűnt, került viszont helyette egy rakás komplett tervrajz szovjet torpedókról. A legrejtélyesebbek a Vanderberg légi támaszpont felett látott tűzcsóvák voltak, amelyek egyáltalán nem úgy néztek ki, mintha amerikai rakétákból lövelltek volna ki. Aztán ott volt az a rengeteg taktikai információ; csupa hasznos adat – olyan embertől származhatott, aki tudta, miről beszél (amit a hírszerzésről nem lehetett minden esetben elmondani). Ha Mancuso is benne volt a dologban, akkor érthető volt, hogyan sikerült ilyen fiatalon megszereznie a békeidő legmagasabb kitüntetését, a „Kiváló Szolgálatért” medált – melynek szalagján egy csillag ékeskedett, másodszori kitüntetését jelezve. Aztán itt volt ez a fickó is, egykori tengerész, aki Bartnak hívta a hajórajparancsnokot. Ha mindketten benne voltak az ügyben, akkor ez is érthető, állapította meg Claggett.
– Ricks hibája? – kérdezte Mancuso. Jones vállat vont.
– Inkább a balszerencse okolható érte. Vagy akár jó szerencsének is nevezhetnénk, hiszen nagyobb baj nem történt, és még okulhatunk is belőle. A körülmények véletlen egybeesése. Lehet, hogy csak száz év múlva fog újra előfordulni egy hasonló eset. Ricks kapitány a körülmények áldozata, Dubinyin pedig, ha ő volt ott, sőt ha volt egyáltalán ott valaki, egy ördögien ügyes fickó. Fel a fejjel, uraim. A hibák azért vannak, hogy tanuljunk belőlük, nem igaz?
– Harry tíz nap múlva tér vissza – mondta Mancuso. – Vissza tudna jönni akkor, Ron?
– Sajnálom, de nem. Angliában leszek. Őfelsége Turbulensével fogunk bújócskázni odakint az óceánban. A britek kifejlesztettek egy új processzort, és szeretnének eldicsekedni vele.
– Ugye nem nekem kell jelentenem a parancsnoknak az itt hallottakat? – kérdezte kedvetlenül Claggett.
– Nem, Holland. Emiatt nem kell aggódnia. Majd én elintézem.
– Köszönöm, uram.
– Mondja, hadnagy, hogy van Mr. Chambers?
– Mostanában vette át a Key Westet. Ha jól tudom, az új szonártisztje, Billy Zerwinski, az ön tanítványa volt.
– Tényleg? Gratulálok mindkettőjüknek. Azt sejtettem, hogy Mr. Chambers még sokra fogja vinni, de hogy Billy Z-ből tiszt lesz? Hová süllyed a haditengerészet nélkülem?

 

– Ez így sose lesz kész – jegyezte meg keserűen Qati. Az arca falfehér volt; a gyógyszerek már megint kikészítették a máját.
– Tévedés – felelte hivatalos hangon Fromm. – Azt mondtam, hogy néhány hónapra lesz szükségem, és így is lesz. Amikor először hoztak létre ilyet, három évre és dollármilliárdokra volt szükségük. Én nyolcadannyi idő alatt fogom megcsinálni magának, ráadásul bagóért. Néhány nap, és nekilátunk megmunkálni a ródiumot.
– És a trícium? – kérdezte Ghosn.
– Azt hagyjuk utoljára, nyilvánvaló okokból. Eléggé instabil, mi pedig azt akarjuk, hogy minél tisztább legyen – felelte gépiesen Fromm, miközben arra gondolt, hogy megfeledkezett a palládiumról. Hogy fordulhatott elő? A hosszú munkaórák, a kellemetlen klíma, a sok savanyú pofa... No persze, csekély ár egy ekkora lehetőségért. Kevés embernek adatott meg, hogy ilyen nagyot alkosson, hogy olyan óriásokhoz mérhesse magát, mint Fermi és társai. Néha eltűnődött azon, hogy vajon mire fogják használni a bombát, de csak a kíváncsiság szintjén. Egyébként nem érdekelte. Tudós volt, nem katona.
Fromm átment a gépterembe, ahol az egyik technikuscsapat a berilliumon dolgozott. Rendkívül bonyolult alakzat volt, csupa konvex és konkáv görbület. A marógép tökéletesen megfelelt a német elvárásainak. A számítógép vezérelte fejeket lézerek ellenőrizték, olyan nagyfokú pontosságot téve lehetővé, hogy az már szinte felfoghatatlan volt: a kijelző angströmben, a milliméter tízmilliomod részében jelölte az eltéréseket. A fejek huszonötezres percenkénti fordulatszámmal dolgoztak, nem is annyira csiszolva, mint inkább égetve az anyagot. A gép megalkotói arról sem feledkeztek meg, hogy a szerszám egy idő után elfárad. Ezt külön áramkörök figyelték, és ha eljött az ideje, jelezték a számítógépnek, hogy cserélnie kell. Egyszerűen tökéletes volt.
Elsőként a mag hüvelye készült el. Kilencvennyolc centiméter hosszú volt, legvastagabb átmérője ötvenkét centiméter, anyaga egy centiméter vastagságú acél. Első leckének jó volt, de nem elég komplex a többi alkatrészhez képest. Ezek előállítását acéltömbökön gyakorolták a technikusok, egy másik gépen. Pillanatnyilag a plutóniumtöltet egyik darabjával voltak elfoglalva. Ez már a hetedik próbálkozásuk volt. Természetesen nem a géppel volt gond; a feladat volt túl összetett a technikusok számára, és a rutin is hiányzott. Az első két darab, mint várható volt, teljesen félresikerült. Az ötödik nekifutásra már tudták, hogyan kellene csinálniuk, a hatodik pélDany pedig már használható volt, de nem elég jó, legalábbis Frommnak. A németnek nem volt választása: tökéleteset kellett alkotnia, mert ez az egy lehetőség adatott meg számára. Nem kísérletezhetett, és nem bízhatott semmit a véletlenre. Ehhez pedig olyan emberekre volt szüksége, akik maradéktalanul betartják az utasításait.
Ugyanez volt az oka annak is, hogy túlbiztosította magát. A bombát úgy tervezte, hogy optimális esetben jóval túlteljesítse a beígérteket. Tríciumot például ötször annyit készült felhasználni, mint amire elméletileg szüksége lett volna. Egyrészt megtehette, mert volt miből, másrészt számolnia kellett azzal, hogy az anyag régi, és egy része héliumizotóppá alakulhatott. Pontosan erre kellett a palládium: hogy kiszűrje vele a tríciumot. Palládium, emlékeztette magát. El ne felejtsem. De még bőven volt ideje.
– Elkészült – jelentette a csapat felelőse. Kivette a gépből az idomot, és átadta Frommnak. A mű leginkább egy ivópohárhoz hasonlított, aminek a peremét valaki visszatűrte, és lehúzta egészen a talpáig. Harminc centiméter hosszú volt, és lehetett vagy három kilogramm. Felülete tükörsimának tűnt. Fromm felemelte, és megmozgatta a fényben. Olyan sima volt, olyan tükörfényes, hogy a tekintete hanyatt vágta magát a felületén. A gép kijelzője szerint a legdurvább eltérés sem volt több egy ezred mikronnál, a fény hullámhosszának töredékénél.
– Ez egy ékszer – mondta Ghosn a büszkeségtől dagadó technikusnak.
– Megfelel – véleményezte Fromm. A gépészre nézett. – Ha készítenek belőle még ötöt, akkor elégedett leszek. Minden alkatrésznek ilyen minőségben kell elkészülnie. Kezdjenek neki a következőnek! – A német Ghosn kezébe nyomta az idomot, és magukra hagyta őket.
– Hitetlen – motyogta a gépész.
– Igen, az – értett egyet Ghosn. – De akkor is a legjobb szakember, akit valaha is ismertem.
– Szívesebben dolgoznék egy zsidónak...
– Kitűnő munkát végeztek – váltott témát Ghosn.
– Ez a gép egyszerűen fantasztikus. Bármit képes lennék elkészíteni vele. Sose hittem volna, hogy a fémet ilyen precizitással is meg lehet munkálni.
– Akkor fogjanak neki a következő pélDanynak – mosolygott rá biztatóan Ghosn.
– Ahogy óhajtja.
Ghosn átment Qati szobájába. A parancsnok egy tányér előtt ült, de képtelen volt hozzányúlni az ételhez.
– Ettől talán jobb kedvre derülsz – mondta neki Ghosn.
– Mi ez? – vette el tőle az idomot Qati.
– Így fog kinézni a plutónium egyik darabja.
– Mintha üvegből lenne.
– Még annál is simább. Jobb minőségű, mint egy lézertükör. Megmondhatnám a pontosságát, de úgyse tudnád felfogni. Ez a Fromm egy zseni.
– Fromm egy arrogáns, elviselhetetlen...
– Igen, igen, ez mind igaz, parancsnok, de nélküle nem sokra mennénk. Lehet, hogy egy-két év alatt újra tudnám építeni az izraeli bombát, a feladat azonban sokkal bonyolultabb, mint képzeltem. De ez a Fromm... Hogy mi mindent tanulok tőle nap mint nap! Mire elkészülünk, egyedül is képes leszek atombombát tervezni.
– Valóban?
– Tudod, mihez hasonlít legjobban a mérnöki munka, parancsnok? – kérdezte Ghosn. – A főzéshez! Bárki képes rá, ha van egy jó szakácskönyve, és rendelkezésére állnak az összetevők. A különbség annyi, hogy itt nem zöldségekkel és fűszerekkel dolgozol, hanem képletekkel. Elég jó mérnöknek vagy fizikusnak lenned, meg kell hozzá egy ilyen tanító, mint ez a szarházi Fromm, és...
– Akkor miért nem csináltak eddig...
– Azért, mert nem álltak rendelkezésükre az összetevők. A legnehezebb a plutóniumot vagy a 235-ös urániumot megszerezni. Ehhez speciális reaktorra van szükség, vagy a legújabb centrifugás technológiára. Mindkettő embertelen összegekbe kerül, és nehéz elrejteni. Magát a bombát elkészíteni azonban nem nehéz. Ilyen gépekkel mondhatni gyerekjáték.

 

 

18.
Haladás

Wellingtonnak három, politikai ügyekben jártas nyomozó segített, de még így sem volt könnyű dolga. Politikusok után szaglászni általában sem volt könnyű dolog, de magának a CIA-nak az aligazgatóját megfigyelni... nos, ez eléggé rázós feladatnak bizonyult. Az ügyet olyan diszkréten kellett kezelni, amennyire csak lehetett. Óvatosan, lassú – de nem túl lassú – „előrenyomulással”. Az egyetlen könnyebbséget az jelentette, hogy a vizsgálat célja nem vádemelés volt. Ez sokkal nagyobb mozgásteret engedélyezett a fiatal ügyvéd számára, de Wellingtonnak egyelőre csak annyit sikerült kiderítenie, hogy a részvényvásárlási üggyel nem sok mindent tud kezdeni. Ryan nem szegett meg semmilyen törvényt, és ez volt a lényeg. A tőzsdeügyi bizottság még csak el sem marasztalhatta, sőt az újságcikkes trükk miatt „jóhiszeműnek” titulálta. Ez tehát kiesett.
Carol Zimmer, tért rá a következő kérdésre Wellington. Az aktában megtalálta a bevándorlási hivatal fényképét. A nő itt még nagyon fiatal volt, szinte gyermek. Ártatlan arcú, bájos, mint egy porcelánbaba. Az egyik nyomozótól kapott egy friss fotót is. Ez már egy érett, negyven közeli nőt mutatott. Az egykori porcelánarcon már megjelent néhány ránc, de a nő gyönyörűbb volt, mint valaha. A laoszi menekült riadt tekintetéből magabiztos, céltudatos nézés lett. A mosolya viszont még mindig bájos volt.
A nőről egykori évfolyamtársa, Cynthia Yu jutott eszébe. Jó kis nő volt... de még mennyire! Ugyanaz az álmodozó szem, ugyanaz a keleties vonzerő...
Erről lenne szó?
Ilyen egyszerű lenne?
Ryan nős. A felesége csinos, vonzó nő. Senki nem mondaná meg róla, hogy két gyereket szült. És mindennek a tetejébe még okos is.
Na de amiért valakinek jó nő a felesége, attól még...
Ryan létrehozott egy tanulmányi alapot... Wellington kinyitott egy újabb aktát: az alapító okirat fénymásolatát tartalmazta. A pasas egyedül hozta létre – és nem a család ügyvédjén keresztül! Caroline Ryan neve sehol sem szerepelt a dokumentumokon. Talán nem is tudott az egészről. Valószínűleg nem.
Wellington talált még valamit, ami érdekes lehetett. A legkisebbik Zimmer gyerek nagyjából akkor foganhatott, amikor a nő férje meghalt. Nagyjából. Hányadik gyereke is volt ez? A hetedik? Vagy a nyolcadik? A nők általában túlhordják az első gyereket, de a többiek sokszor korábban jönnek. Persze a nő ázsiai... ki tudja, náluk hogy van ez? Apróbb termetűek, nyilván a csecsemőik is kisebbek. Vagy nem ezen múlik?
Hát ez nem sok, állapította meg. Egy „lehet” meg egy „nyilván”. Tények kellenek ide, nem feltételezések.
A punkok. Ryan testőrei – Clark és Chavez – megnyomorították az egyiket. Az egyik nyomozó utánanézett a dolognak az Anne Arundel megyei rendőrkapitányságon. A rendőrök megerősítették Clark sztoriját. A punkok nem voltak ismeretlenek számukra; nem is tagadták, hogy örültek a történteknek. „Felőlem akár le is lőhettek volna azokat az anyaszomorítókat”, mondta nevetve az egyik őrmester. „Nem szeretnék ujjat húzni azzal a Clark nevű fickóval. Na persze a társával sem. Ha azok a punkok voltak olyan ostobák, hogy meg merték tenni, nos, akkor magukra vessenek. Két másik bandatag megerősítette a jófiúk verzióját, úgyhogy az ügyet lezártuk.”
De miért küldte rájuk Ryan a két testőrt?
Ölt, hogy megvédje a családját. Ez a fickó nem tűri el, hogy bántsák a hozzá közel állókat. De mennyire közel állókat?
Szóval az aligazgató úr félrekavar. Nem illegális, de ízléstelen, és sehogy sem passzol a dr. John Patrick Ryanről kialakított „szentképhez”. A szeretőjét felbosszantja néhány kisstílű bűnöző, és testőröket küld rájuk. Mint egy maffiafőnök. Egy kiskirály, aki előtt még a rendőrök is fejet hajtanak, mert félnek a hatalmától.
De mihez elég ez?
Semmihez. Ennél jóval többre van szüksége. Bizonyítékra. Nem kell megdönthetetlen bizonyíték, mert nem pert akar nyerni... hanem mit is akar? Hivatalos vizsgálatot, dr. Ryan.

 

– Igen, elmondhatjuk, hogy ez valóban egy kis előleg a Super Bowlból. Két ilyen csapat! – lelkendezett a riporter. – Mindkettő igazi klasszis. A San Diego Chargers és a Minnesota Vikings. A pontszámaikat tekintve egyenrangú ellenfelek, de ezen a meccsen nagy valószínűséggel valamelyikük felül fog kerekedni. Lássuk, melyik lesz az!
– Tony Willsről elmondhatjuk, hogy még látványosabban kezdte profi pályafutását, mint egyetemi karrierjét – vette át a szót a társa. – Az első két meccs alatt háromszázhat yardot futott, mindössze negyvenhat labdaérintés során. Ez, akárhogy is számolom, hat egész hét tized yard nekifutásonként. És tette mindezt a Bears, illetve a Falcons, két remek védelemmel bíró csapat ellen! Tony Wills egy gőzhenger. Ha egyszer beindul, képtelenség megállítani.
– Azért a Chargers se panaszkodhat. Lehet, hogy Maxim Bradley egy zöldfülű, de az biztos, hogy Dick Butkus óta nem láttam hozzá fogható középhátvédet. Nem hiába hívják védelmi miniszternek a fickót. Mondanom se kell, hogy ő is Leroy JorDan tanítványa. – Bradley az egyesület tulajdonosától, Dennis Bunkertől örökölte ezt a címet, a sportújságírók jóvoltából.
– Az az érzésem, Tim, hogy izgalmas meccsnek nézünk elébe.
– Ott kellene lennem – jegyezte meg Brent Talbot. – Dennis is ott van.
– Ha választania kellene a foci és a minisztérium közt, nem kétséges, hogy melyik mellett döntene – mondta Fowler. – Mentségére legyen mondva, hogy a saját gépével repült oda. – Bunkernek saját sugárhajtású repülője volt, amit alkalmanként maga vezetett. Többek közt ezért tartották olyan nagyra a seregbeliek. A védelmi miniszter, aki egykor kiváló harci pilóta volt, szinte bármit el tudott vezetni, ami képes volt a levegőbe emelkedni.
– Mik az esélyek?
– Három az egyhez a vikingek javára – felelte az elnök. – De csak azért, mert otthon játszanak. A csapatok szerintem is nagyjából egyforma erősek. Láttam Willst a múlt héten a Falcons ellen játszani. Tökös gyerek.
– Irtó rendes pasas. Okos, van stílusa, és rengeteg időt tölt a kölykökkel.
– Mi lenne, ha megkérnénk, hogy legyen a drogellenes kampányunk szószólója?
– Már részt vesz valami hasonlóban Chicagóban. Megkérdezem, ha akarja.
– Megtenné, Brent? – Fowler a kanapén terpeszkedő testőrökre pillantott. – Kér valaki egy sört?
Képtelen volt sör nélkül focimeccset nézni.
– Majd én hozok – ajánlkozott Helen D'Agustino. Feltápászkodott, és átvonult a szomszéd szobában található hűtőszekrényhez. Ez a „kér valaki egy sört” természetesen parancs volt. Mi más lett volna? Nem várhatta el, hogy az elnök tényleg ki is szolgálja. Fura fazon vagy, hallod-e? Úgy öltözöl, mozogsz és beszélsz, mint egy arisztokrata, az arroganciád is ennek megfelelő, de ha levágod magad a tévé elé, focimeccset nézni, akkor semmiben nem különbözöl a pattogatott kukoricát majszoló, sört vedelő átlag amerikaitól.
Daga fogott egy üveg sört meg egy diétás kólát. Talbot nem ivott, Pete pedig nem ihatott, mert szolgálatban volt.
– A mindenségit! – ordította a kommentátor. – Bradley úgy nekivágódott Willsnek, hogy idáig felhallatszott a csattanás. – A képernyőn a két játékos felpattant, és tovább rohant, mintha mi sem történt volna.
– Kezdetnek nem rossz, Tim – mondta a társa. – De van egy olyan érzésem, hogy fogunk mi még látni ennél cifrábbat is. Ez a Bradley fiú nagyon ügyes kölyök. Látta, hogy gond lesz, és elszakadt a középtől, hogy betömje a lyukat.
– Egy zöldfülűtől egyáltalán nem rossz – értett egyet a kommentátor. – Úgy látom, kezd oldódni a hangulat...
– Egyszer engem is két vállra fektethetne ez a Bradley fiú – jegyezte meg csillogó szemmel Daga.
– Igaza van a fickónak. Tényleg elég oldott a hangulat – vigyorgott Pete, és incselkedően közelebb húzódott a kanapén kolléganőjéhez.

 

Günther Bock és Marvin Russell a Fehér Ház előtti járDan ácsorogtak, bámész turisták tucatjai közé vegyülve. Előző este érkeztek Washingtonba, hogy felderítsék a terepet. Ez a nap a Fehér Házé volt, a következő pedig a Capitoliumé. Mindketten baseballsapkát viseltek, Russell nyakából pedig fényképezőgép lógott, amit a tisztesség kedvéért időnként el is kattintott. Ez azonban csak az álcázás kedvéért volt; Bock a helyszínen akarta kiértékelni a látottakat. A Fehér Ház sokkal nehezebb célpont volt, mint azt az átlátható kerítések sugallták. A környező épületek díszes oromzatai kiváló rejtekhelyet biztosítottak a mesterlövészek számára – akik minden bizonnyal ebben a pillanatban is figyelték a tömeget, annak ellenére, hogy látni nem lehetett őket. A tudat azonban nem aggasztotta Bockot. Annyi ember megfordult itt naponta, hogy lehetetlenség lett volna mindenkit lefotózni és ellenőrizni. De még ha meg is tették volna, nem sokra mentek volna vele: Marvinnal alaposan elváltoztatták a külsejüket, még az anyjuk se ismerte volna meg őket.
Azt már tudták, hogy a bombát teherautóval fogják a célpont közelébe csempészni – feltéve, hogy sikerül behozni az Államokba. A szigorú repülőtéri vizsgálatok miatt úgy döntöttek, hogy hajóval fogják átszállítani az óceánon. Hogy Baltimore-ba vagy inkább Newport Newsba, az még nem dőlt el. Mindkettő ideális célállomás volt nagy konténerforgalma miatt.
Úgy tervezték, hogy egy hétvégén fogják „meglepni” az elnököt. A terv bonyolultsága miatt mindenképpen hétvégének kellett lennie. Bocknak az egyik legfontosabb alapelvét, az egyszerűség elvét kellett megszegnie, de nem maradt más választása. Ahhoz, hogy működjön a terv, több incidenst kellett szerveznie, és az eseménynek hétvégén kellett bekövetkeznie. Az elnök azonban a hétvégéinek csak durván felét töltötte a Fehér Házban, és hogy mikor tartózkodik ott, azt lehetetlen volt előre kiszámítani. Egyszerű, de hatékony trükk, gondolta Bock. Az elnök napirendjének részleteit még a hozzá közel állók se ismerték, Bocknak pedig jó egy héttel előre ismernie kellett volna őket ahhoz, hogy meg tudja tenni az előkészületeket. Sokkal egyszerűbb dolga lett volna, ha hagyományos fegyverekkel próbálja meg likvidálni Fowlert. Például egy SA-7-es rakétákkal felszerelt kisgéppel. Vagy mégsem? Nem volt kétséges, hogy az elnök helikoptere a legmodernebb érzékelőkkel és zavarókkal van felszerelve.
Egyetlen esélyed van. Csak egy.
Mi lenne, ha türelmesek lennénk? Ha ülnénk a bombán egy évig, és majd akkor, az év eleji elnöki beszámoló idején robbantanánk fel? Nem kellett volna túl közel vinni a bombát a Capitoliumhoz, hogy porig rombolják vele. A másik helyszín felderítése a következő nap programja volt, de Bock már most is tudott annyit róla, hogy régi épület, rengeteg kőből, minimális acélszerkezettel. Talán nem is lesz szükségük másra, mint egy kis türelemre.
Csakhogy Qati nem fog várni. Fél lábbal a sírban van, és senki sem garantálhatja, hogy egy év múlva még az élők sorában lesz.
De vajon működni fog a terv? Hogyan őrzik az amerikaiak azokat a helyeket, ahol az elnök előreláthatóan meg fog jelenni? Használnak sugárzásmérőket?
A helyükben te használnál, nem igaz?
Egyetlen esély. Ha elszúrja, nem lesz még egy lehetősége. Szüksége van legalább egy hét előnyre, és egy olyan helyszínre, ahol nagy valószínűséggel nem fognak sugárzásmérőket alkalmazni. Ez eleve kizárja Washingtont.
Bock hátat fordított a fekete vaskerítésnek, és az utca túloldala felé indult. Csalódott volt, de nem mutatta.
– Vissza a szállodába? – kérdezte Russell.
– Igen, miért is ne? – Mindketten hullafáradtak voltak az utazástól.
– Helyes. Úgyis szerettem volna megnézni a focimeccset. Tudod, ez az egyetlen közös bennünk Fowlerrel.
– Hm? Micsoda?
– A foci – nevetett Russell. – Ne mondd, hogy nem tudod, mi az. Futball. Na nem baj, majd úgyis meglátod.
Negyedórával később már a szobájukban voltak. Russell bekapcsolta a tévét, és átváltott a helyi NBC csatornára.
– Ez volt a szép rúgás! – kiáltott fel a kommentátor. – A vikingek nagyon beindultak.

 

– Az előzőt szerintem vonalon belülről rúgták – jegyezte meg Fowler.
– A bíró viszont nem így látta – nevetett Talbot.
– Tony Wills húsz yardon át rohant a labdával anélkül, hogy meg tudták volna fogni. Ehhez mit szólsz? – kérdezte társától a Tim nevű kommentátor.
– Azt, hogy jó nagyot loholt azért a három pontért, de szépen csinálta.
– És most itt a lehetőség a Chargersnek, hogy támadjon. A vikingek védelme egy kicsit megrendült, hiszen két emberüket is lehívták a pályáról kisebb sérülések miatt. Nem látom őket, de biztos vagyok benne, hogy a körmüket rágják a kispadon.
A Chargers összekötője átpasszolta a labdát a leválónak, pontosabban csak akarta, mert valaki belenyúlt a dobásba, és a labda egy meglepett viking arcán landolt. Miután felocsúdott a meglepetésből, az ellenfél védője magához szorította a labdát, és a negyvenes vonal felé rohant vele.
Bock érdekesnek találta a játékot – és teljességgel átláthatatlannak. Russell megpróbálta felvilágosítani, de egy kukkot sem értett belőle. A sör azonban jólesett, és az ágyon elnyúlva az elmélkedés is jobban ment. Günther végiggondolta a látottakat. Pontosan tudta, mit akar elérni, de a kivitelezés nehezebbnek ígérkezett, mint hitte volna. Hacsak...
– Mit mondott a riporter az előbb?
– Védelmi miniszter – felelte készségesen Russell.
– Ez valami vicc? Marvin feléje fordult.
– Aha. Így hívják a középhátvédet, az alabamai Maxim Bradleyt. Az igazi védelmi miniszter azonban a csapat tulajdonosa, Dennis Bunker. Nézd csak! Épp őt mutatják.
Ez érdekes, gondolta Bock.
– Mi ez a Super Bowl, amiről annyi szó esett?
– A bajnoki döntő.
– Olyasmi, mint a focivébé?
– Igen, csak ezt minden évben lejátsszák. A legközelebbi a jövő év elején, januárban lesz. Denverben fogják tartani, az új stadionban. Ha jól emlékszem, Skydome a neve.
– Sokan meg szokták nézni?
– Rengetegen. Nem érted, ember? Ez a csúcs! Mindenki ott akar lenni. Kurva nehéz jegyet szerezni rá, szinte lehetetlen.
– Mintha azt mondtad volna, hogy Fowler is focirajongó.
– Azt beszélik róla. Állítólag minden Redskin meccsre elmegy itt a D. C.-ben.
– Milyen a biztonsági rendszer?
– Durva. Egy spéci páholyban szokott ülni. Tuti, hogy golyóálló üveg van előtte.
Bock behunyta a szemét. Gondolatai ide-oda cikáztak, a probléma hagyományos és rendhagyó megoldását megcélzó lehetőségek között. Lehet, hogy tévúton járnak? Nem is annyira az elnök likvidálására kellene koncentrálniuk, mint arra, hogy minél több embert öljenek meg minél látványosabb módon?
– Minden meccs körül ilyen nagy felhajtást csinálnak a tévések? – kérdezte az indiántól.
– Ja. Műholdas közvetítőkocsik, meg minden.
– Szakítottak már félbe meccset? Úgy értem bombariadó, terrortámadás vagy ilyesmi miatt.
Marvin kelletlenül a németre nézett. A tévét szerette volna nézni; a Chargers most nagyon belelendült. Volt mit pótolniuk, a vikingek tíz nullára vezettek.
– Nem is tudom. Talán az Öböl-háború idején. Akkoriban nagyon be voltak fosva. Ja, és emlékszel arra a filmre?
– Melyikre? – kérdezte Bock.
– Fekete vasárnap, vagy valami ilyesmi. Egy közel-keleti fickóról szólt, aki fel akart robbantani egy stadiont. – Russell felnevetett. – Megelőztek, ember! Legalábbis a hollywoodiak. Léghajóval csinálták. He-he. Biztos látták a filmet a zsaruk is, mert amikor az irakiakkal háborúztak, nem engedték a tévések léghajóját a Super Bowl fölé.
– Van ma meccs Denverben?
– Nincs, de holnap lesz. A Broncos játszik a Seahawksszal. Nem lesz nagy meccs. A Broncos újjászervezés alatt áll.
– Értem. – Bock lement a recepcióhoz, és megkérte a portást, hogy szerezzen nekik két repülőjegyet Denverbe.

 

Cathy már napok óta minden reggel felkelt, hogy munkába bocsássa. Még reggelit is készített neki. Aggályoskodó szeretete nem tett jót Ryan közérzetének. De nem szólhatott neki – hogy tehette volna? Még a nyakkendőjét is kisimította, mielőtt egy csók kíséretében kiengedte volna az ajtón. És tette mindezt egy olyan férfiért, aki képtelen ellátni ágybéli kötelességeit. Megalázó volt. Egy tolószékhez kötött, „lesajnált” nyomorék sem érezhette magát pocsékabbul.
– Jó reggelt, doki! – Hello, John!
– Láttad a tegnapi Vikings-Chargers mérkőzést?
– Nem. A fiammal voltam az Orioles-meccsen. Hat egyre kikaptak. – A kudarc mindenhová elkísérte. De legalább beváltotta a fiának tett ígéretét. Ez is valami, nem?
– Huszonnégy huszonegy hosszabbítással. Ez a Tony Wills egyszerűen hihetetlen. A hatvankilencesnél feltartóztatták, de továbbadta a labdát a tőle húsz yardra lévő társának, és megszerezték a pontot.
– Fogadtál valakire?
– Öt dollárt tettem fel a vikingekre odabent. A nyeremény természetesen a tanulmányi alapba ment.
A CIA-nál, ahogyan más kormányhivataloknál is, tilos volt sportfogadásokat kötni. Ugyanakkor ha megpróbálta volna tűzzel-vassal betartatni ezt, az palotaforradalmat idézett volna elő. Jack egyébként biztos volt benne, hogy az FBI-nál – a törvény végrehajtásáért felelős szervnél – is ugyanez a helyzet. A cégnél úgy oldották meg ezt, hogy a győztessel befizettették a nyereséget a CIA tanulmányi alapjába, így aztán mindenki jól járt. Az emberek fogadhattak, a kassza pedig gyarapodott.
– Csak nem aludtál az éjszaka? – kérdezte Clark, miközben ráfordult az 50-es útra.
– Nyolc órát aludtam – válaszolta Jack. Este szeretett volna egy újabb lehetőséget, de Cathy nemet mondott. Túlságosan fáradt vagy, Jack. Ennyi az egész. Túl keményen dolgozol. Szeretném, ha a jövőben lazítanál egy kicsit.
Mint egy nyomorult, túlhajszolt igásló.
– Jó neked – irigykedett Clark. – Az asszony nem haragudott érte? Ryan az útra szegezte tekintetét.
– Hol a doboz? – Itt.
Ryan kinyitotta, és beletemetkezett a hétvégi jelentésekbe.

 

A kora reggeli járattal érkeztek a denveri Stapleton nemzetközi reptérre. Szép időt fogtak ki, végig jók voltak a látási viszonyok. Bock, aki még sohasem repült át Amerika felett, megbabonázva ült az ablak mellett. Az ország mérete és változatossága megbéklyózta figyelmét. Kansas öntözőcsatornák szabdalta hatalmas termőföldjei, az Appalache- és a Sziklás-hegység végtelen vonulatai felfoghatatlanok voltak az európai szem számára. Bock már várta, mikor fogja megjegyezni Marvin, hogy egykor mindez a népéé volt. Micsoda baromság! Nomád barbárok voltak, akik arra mentek, amerre a bölénycsordák vezették őket. Lehet, hogy Amerika az ellenségük, de civilizált ország – éppen ezért annyira veszélyes.
Tíz perccel a landolás után béreltek egy autót, és szemügyre vették a térképet. Bocknak zúgott a feje az oxigénhiánytól. Közel ezerötszáz méter magasságban voltak. Nem is értette, hogy bírnak itt futballt játszani az amerikaiak.
A reggeli csúcs már elmúlt, és a térképen sem volt nehéz eligazodni. Az új Skydome a várostól délnyugatra, egy hatalmas parkoló közepén terült el. Bock beállt az autóval a legközelebbi jegypénztár elé.
– Van még jegyük a ma esti meccsre? – kérdezte a pénztárost.
– Hogyne. Maradt még néhány száz. Hova szeretne ülni?
– Sajnos egyáltalán nem ismerem a stadiont.
– Bizonyára új itt – mosolygott rá a nő. – Csak a felső szinten van hely. A hatvanhatos, illetve a hatvannyolcas szektorban.
– Kettőt kérek. Fizethetek készpénzzel?
– Hát persze. Honnan való?
– Daniából – hazudta Bock.
– Tényleg? Isten hozta Denverben! Remélem, élvezni fogja a mérkőzést.
– Megnézhetném, hova szól a jegyem?
– Elméletileg nem, de senki nem fogja megakadályozni benne.
– Köszönöm – mosolygott vissza a nőre Bock.
– Még volt jegyük ma estére? – csodálkozott Russell. – Nem hittem volna.
– Gyere, megnézzük, hol fogunk ülni.
A kapu közelében közvetítőkocsik parkoltak. Bock elhátrált, hogy ránézzen a szomszédos kapukra is, de egyik környékén se látott tévéseket. A közvetítőkocsik tehát nagy valószínűséggel itt szoktak állni, az ötös kapunál, vonta le a következtést. Bement a stadionba, és szándékosan rossz irányba indult.
A nézőtéren körülbelül hatvanezer embernek volt hely, talán valamivel többnek. Három szintből állt, plusz két sor üvegezett páholyból. Masszív, acélbeton szerkezet volt, ívelt tartógerendákkal alátámasztott felső szintekkel. Egyetlen oszlopot se lehetett látni. Elsőrangú mérnöki munka, gondolta elismerően Bock. És remek célpont. Az északi parkolón túl lakóövezet húzódott, ameddig a szem ellátott. Keleten kormányépületek sorakoztak. A városközpont elég messze terült el innen, de ez mindenhol így volt. Bock megtalálta a helyét, és leült. – Hé!
– Igen? – nézett le Bock a biztonsági őrre.
– Nem volna szabad itt lennie.
– Elnézést. – Bock felmutatta a jegyeket. – Az imént vettem őket, és meg akartam nézni, hol van a helyem, hogy tudjam, hova parkoljak. Még soha nem voltam amerikai futballmeccsen – tette hozzá erős akcentussal. Azt hallotta, hogy az amerikaiak nagy becsben tartják az európaiakat.
– Az „A” vagy a „B” parcellában érdemes parkolnia. Próbáljon meg hamarabb jönni, mondjuk öt előtt, így elkerülheti a csúcsforgalmat, és biztosan fog találni egy jó helyet az autójának.
– Köszönöm – bólintott Günther. – Máris kimegyünk.
– Semmi gond, uram. Engem nem zavar, csak tudja, rengeteg kellemetlen alak van a szurkolók között. Idejönnek ittasan, megsérülnek a lépcsőn, aztán perbe fognak minket, hogy nem elég biztonságos a stadion. Pedig láthatja, mi nagyon igyekszünk.
– Valóban.
Bock elköszönt, és Russell kíséretében elhagyta a szektort. Mielőtt kimentek volna, az alsó szinten még csaptak egy kört, hogy Bock memorizálhassa a látottakat.
– Megtudtad, amit tudni akartál? – kérdezte Marvin.
– Igen, azt hiszem.
– Nagyon cseles, hallod-e – dünnyögte az indián.
– Mire gondolsz?
– A tévésekre akarsz építeni, mi? Ez volt a baj az én harcostársaimmal. Megfeledkeztek a pszichológiai tényezőről. Nem kell megölni túl sok embert, nem igaz? Elég, ha beléjük rakod a frászt.
Bock megállt a parkoló szélén, és a társára nézett.
– Sokat fejlődtél, barátom.
– Hát, ez nem semmi – lapozta végig a jelentést Ryan.

 

– Nem gondoltam, hogy ennyire súlyos a helyzet – bólintott Mary Patricia Foley.
– Hogy vagytok?
A hírszerző tekintete felcsillant.
– Clyde már nagyon ki akar jönni. Bármikor elfolyhat a magzatvíz.
Jack felnézett.
– Clyde?
– Így hívom, akármi is legyen.
– Mennyi ideig szeretnél otthon maradni vele?
– Négy, esetleg hat hétig.
– Jó lenne, ha ezt átnéznéd otthon – lapozott vissza a második oldalra Ryan.
– Ha megfizeted – nevetett Mary Pat.
– Te mit gondolsz, MP?
– Azt, hogy „Spinnaker” a legjobb forrás, akivel valaha is dolgoztunk. Ha ő mondja, akkor biztosan úgy van.
– Ő az egyetlen, aki felhívta a figyelmünket erre.
– Erről beszélek. Éppen ezért olyan értékes.
– Van benne valami.
„Spinnaker” jelentése, ha nem is volt eget rengető, elgondolkodtatta Ryant. Mióta az oroszok a reform útjára léptek, a Szovjetunión politikai skizofrénia lett úrrá. Öt jól elhatárolható politikai csoport versengett egymással: az igazhitű kommunisták, akik mindenáron visszarendeződést akartak; a progresszív szocialisták, akik még mindig hittek benne, hogy lehet emberarcú szocializmust építeni; a középutasok, akik a szabadpiaci kapitalizmusban és az erős szociális hálóban látták a megoldást; a lazább szociális hálót és az agresszívebb kapitalizmust preferáló reformerek; valamint a forradalom előtti rendszer visszaállításáért küzdő szélsőjobboldaliak. A jobb, illetve a balszél mintegy tíz-tíz százaléknyi szavazattal rendelkezett, a többi, a nyolcvan százalék nagyjából egyenlően oszlott el a közép, illetve a középhez közelebb álló csoportok között. A kép természetesen nem volt ilyen egyértelmű. A fajsúlyosabb kérdések, mint a környezetvédelem vagy az elszakadni kívánó köztársaságok ügye az egyes pártokon, csoportokon belül is nézeteltéréseket keltettek. A szélsőjobb egyes politikusai például szerették volna visszahívni a Romanov-örököst. Állításuk szerint csak azért, hogy a nemzet bocsánatot kérhessen tőle, amiért elődeit kivégezték... Bárki is találta ki ezt az őrültséget, vagy nagyon ostoba lehetett, vagy nagyon ravasz; kész szerencse, hogy a Párizsban élő hercegnek több esze volt, mint támogatóinak.
A rossz hír az volt, hogy a szovjet gazdaság gyakorlatilag padlóra került. Andrej Iljics Narmonov kétségbeesetten próbálta menteni a helyzetet, de kifogyott a lehetőségekből, kifogyott az ötletekből és az időből. Jobb híján, írta „Spinnaker”, a hadsereg, a belügy és a KGB feletti ellenőrzését igyekszik erősíteni, hogy egyben tarthassa birodalmát.
A hadseregnek illett volna jó képet vágnia ehhez, de azok után, hogy Sztálin a harmincas évek végén lefejezte – noha utólagos elemzések szerint nem lett volna félnivalója Tuhacsevszkij marsalltól –, majd Hruscsov is meggyomlálta – bár ő már a tömeges kivégzések mellőzésével –, nagyon rossz néven vették Narmonov takarékossági akcióját, melynek során jó néhány tábornok és ezredes nyugdíjba kényszerült vonulni.
A történészek hajlamosak „átmenetinek” bélyegezni a kort, amelyben élnek. Ez egyszer azonban, gondolta Jack, igazat kell adnia nekik. Mert ha az, ami most folyik odakint a világban, nem átmenet, akkor mi a nyavalya? A szovjetek számára hatványozottan, hiszen két politikai és gazdasági rend között ingadoznak, és az istennek se tudják eldönteni, merre induljanak el. Ez pedig vészesen sebezhetővé teszi őket.
Ahhoz, hogy megnyerje magának a hadsereget, írta „Spinnaker”, Narmonovnak alkut kell kötnie a vezérkarral, amely köztudottan hátrafelé kacsingat. Fennáll tehát a veszély, hogy a Szovjetunió visszarendeződik kvázi katonai diktatúrává, amely el fogja nyomni a haladó elemeket.
– Azt mondja, négyszemközt beszélt Andrej Iljiccsel – mutatott rá Mary Pat. – Az infó tehát első kézből való.
– Annál szomorúbb – felelte Jack.
– Én nem aggódnék a marxisták visszatérése miatt. Sokkal inkább aggaszt az, hogy...
– Hogy polgárháború törhet ki? – Polgárháború egy harmincezer nukleáris robbanófejjel rendelkező országban. Vidám gondolat.
– Az álláspontunk eddig az volt, hogy Narmonovot hagyni kell, hadd csinálja a dolgát. De ha az emberünknek igaza van, akkor nagy baklövést követtünk el ezzel.
– Ednek mi a véleménye? – kérdezte Jack.
– Ugyanaz, mint nekem. Megbízunk Kagyisevben. Én szerveztem be. Jól teljesít, és még soha nem okozott csalódást. Vagy igen?
– Nem tudok róla.
– Én se, Jack.
Ryan hátrahanyatlott a székében.
– Nem is tudom, MP Tudod, hogy személyesen is ismerem Narmonovot. Kemény, ravasz fickó benyomását keltette. Igazi tökös gyerek. – Amit nem mondhatsz el magadról.
– Senki sem elnyűhetetlen. Még a tökös pasasok sem – mosolygott Mrs. Foley. – Az élet mindannyiunkat meggyötör. Mit gondolsz, én miért veszek ki szülési szabadságot? A terhesség csak ürügy. Nem mondom, hogy nem nehéz tisztességesen ellátni egy újszülöttet, de ez a kis szünet arra is jó lesz, hogy végre élhessek egy kicsit. Hogy apró-cseprő dolgokkal foglalkozzak a benti „nagy” ügyek helyett. Ez a mi nagy előnyünk veletek, férfiakkal szemben. Ti sohasem lazíthattok, sohasem engedhetitek el magatokat. Lehet, hogy Andrej Iljiccsel is éppen ez a gond. Kihez fordulhatna támaszért? Kitől kérhetne tanácsot? Túl nagy teher nyomja a vállát, túl régóta. Kezd megrogyni alatta. Erre akart figyelmeztetni minket „Spinnaker”, és miért ne lenne igaza? Szerintem nagyon is hihető.
– Leszámítva azt, hogy más forrásból nem kaptunk erről hírt.
– Amivel visszakanyarodtunk a beszélgetésünk elejére. Ez van, doki. Hallhattad a véleményemet, és láttad a jelentést.
– Igenis, asszonyom – csukta be vigyorogva a dossziét Jack.
– Akkor hát mit fogsz mondani nekik? – A „nekik” Fowlert, Elliotot és Talbotot jelentette.
– Valószínűleg azt, amit tőled hallottam. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy valóban ez a helyzet, de ellenérveim sincsenek.
– Ez esetben semmi akadálya, hogy visszakacsázzak az irodámba, nem igaz?
Jack felugrott, hogy kinyissa neki az ajtót.
– Mikorra is vagy kiírva?
– Október harmincegy. Halloween. De mindig kések, és a kölykök mindig óriásiak.
– Vigyázz magadra! – Jack megvárta, míg eltűnik, aztán átment a főigazgatóhoz.
– Nem ártana átnéznie ezt.
– Narmonov? Ki fogja értékelni?
– Én. De előtte szeretnék alaposan utánanézni.
– Jó lenne, ha holnapra meglenne. Kivitelezhető?
– Hogyne. Még ma este megcsinálom.
– Nagyszerű. Maga nagy segítség, Jack.

 

Ez lesz a helyszín, döntötte el Günther már az első negyed közepén. A stadion hatvankétezer-hétszázhúsz szurkolónak biztosított ülőhelyet. Bock úgy becsülte, hogy lehet még rajtuk kívül legalább ezer büfés és mozgóárus. A meccs nem volt különösebben fontos a bajnokság szempontjából, de azt világosan látni lehetett, hogy az amerikaiak ugyanolyan komolyan veszik a saját futballjukat, mint az európaiak a magukét. Rengetegen ültek a lelátókon a csapatok színeire festett arccal, és olyanok is akadtak, akik félmeztelenre vetkőztek, és focimezt mázoltak a felsőtestükre. A felsőbb szintek elején hatalmas zászlók lógtak, hajrára buzdítva a csapatokat. Lent, a pálya szélén pom-ponlányok tüzelték bájaikkal a játékosokat és a szurkolókat egyaránt. Mindez nem is lett volna különös, az azonban már annál inkább, hogy az Amerikában isteni hatalomnak számító televízió kedvéért még a meccset is félbeszakították. A lelkes, feltüzelt tömeg alázatosan hallgatott, miközben az ABC, felfüggesztve szórakozásukat, reklámokat sugárzott. Próbálták volna meg Európában elkövetni ugyanezt! A tömeg meglincselte volna őket. A pálya tele volt csíkos mezben szaladgáló bírókkal, akiket kamerák és – tudta meg Russeltől a német – egy videofelvételeket elemző felügyelő ellenőrzött. Ráadásul mindezt két hatalmas kivetítőn is látni lehetett. Ha ez az öreg kontinensen is így ment volna, nem lett volna meccs cafatokra tépett bíró nélkül. Lenyűgöző volt a játék iránti zajos lelkesedésnek és az alázatos civilizáltságnak ez a sajátos keveréke. A játék maga nem volt annyira érdekes, bár Russell szemmel láthatóan élvezte. Az amerikai foci brutális vadságát hosszú, érdektelen lötyögések szakították meg. Az alkalmanként fellángoló, rövid ütközetek izgalmát is tompította a tény, hogy a játékosok gyakorlatilag páncélt viseltek. Ahhoz, hogy valóban kárt tudjanak tenni egymásban, pisztolyt kellett volna ragadniuk. Az se volt szimpatikus, hogy mindannyian ilyen nagy melákok. Egy se volt köztük, aki ne lett volna legalább százkilós. Igaz, némelyik meglepően fürgének bizonyult, ugyanakkor egyik sem bírta sokáig szusszal. Ráadásul a játékszabályok is túl bonyolultak, már-már felfoghatatlanok voltak az európai ember számára. Bock egyébként se szeretett meccsekre járni. Gyerekkorában persze sokat rúgta a bőrt, de az már régen volt.
Günther inkább a stadionnak szentelte figyelmét. Masszív, monumentális építménynek tűnt, merészen ívelt acél tetőszerkezettel. Durván hatvanötezer ember, a rendőröket, a tévéseket és a kiszolgáló személyzetet is beleszámítva. A közelben egy hatalmas lakópark.
Günther úgy számolta, hogy mindenképpen százezres nagyságrendű lesz az áldozatok száma. Vajon hányan lesznek itt közületek? – nézett végig a tömegen. A többség bizonyára a Super Bowlt sem fogja kihagyni. Itt fognak ülni, a kényelmes székeken, hot dogot és mogyorót zabáivá, híg amerikai sört vedelve, és egyszer csak. paff, elpárolognak. Bock már részt vett egy repülőgép felrobbantásában. Annak idején sokat fantáziáit az áldozatokról. Elképzelte, ahogy ott ülnek a plUSSel bevont üléseken, és valami ostoba videofilmét bámulnak, miközben konzervkajával tömik a fejüket, s nem is sejtik, hogy az életük néhány elszánt ember kezében van. Ez volt benne a legszebb. Az, hogy ő tudta, az áldozatoknak pedig fogalmuk sem volt róla. Szeretett rendelkezni mások élete felett. Olyan volt ez, mint istennek lenni. Ki ne imádta volna ezt az érzést?
Igen, erősítette meg elhatározását. Ezt a helyet fogom javasolni.

 

 

19.
Fejlemény

– Ez eléggé hihetetlen – mondta színlelt közönnyel Ricks. Bronzbarna volt, és szemtelenül kipihent a hawaii nyaralástól. Természetesen Pearl Harborba is ellátogatott, hogy megnézze a tengeralattjáró-bázist, és elálmodozzon az egyes számú hajóraj parancsnoki tisztéről. A raj támadó tengeralattjárókból állt, de ez cseppet sem zavarta. Ha a megrögzötten agresszív Mancuso el tud boldogulni a „békésebb” rakétahordozó hajókkal, gondolta, akkor fordítva miért ne lenne lehetséges?
– Dr. Jones igazán jó szakember – reagált Bart Mancuso.
– Nem kétlem, de az embereim tüzetesen átnézték a felvételeket.
– Ez a Jones egykor jó hírű szonáros volt, de ma már beszállító és szerződéses szakértő, érthető hát, hogy fontosnak akarja feltüntetni magát. Távol áll tőlem azt állítani, hogy csalt, de talán nem kellett volna ilyen nagy feneket keríteni néhány véletlen egybeesésnek. Azzal, amit mondott, végeredményben azt állította, hogy az a legénység, amelyik észrevétlenül meg tudott közelíteni egy 688-ast, képtelen volt detektálni egy orosz hajót. Ez azért eléggé meghökkentő.
– Van benne valami, Harry. A vezérkar mindenesetre hasonló véleményen van. Három nappal ezelőtt járt nálam néhány fickó az OP-02-től [33], és szinte szóról szóra ugyanezt mondták.
Akkor meg mi értelme ennek a beszélgetésnek? – szerette volna megkérdezni Ricks, de nem tehette.
– Kifelé menet elvégezték a zajmérést a Maine-en, nem igaz?
– Hogyne – felelte Mancuso. – Egy frissen felújított 688-assal, úgy, ahogy kell.
– És?
– Továbbra is egy fekete lyuk. A 688-as már háromezer yardnál elvesztette.
– Akkor hát mi legyen? – kérdezte Ricks olyan lazán, amennyire csak telt tőle. Holott egyáltalán nem volt mindegy, mi kerül bele az aktájába.
Mancuso sem volt könnyű helyzetben. Még nem döntött. Énje bürokrata fele azt mondta, hogy minden rendben. Végigcsinálta a hivatalos eljárást, meghallgatott mindenkit, akit kellett, és a többség véleménye szerint dr. Jones rémeket látott. A gond csak az volt, hogy Mancuso három évig dolgozott együtt Jonesszal a Dallason, és ez alatt a három év alatt egyszer sem fordult elő, hogy a férfi rémeket látott volna. Egyszerűen nem volt az a típus. Ráadásul egy Akulának ott kellett lennie valahol az Alaszkai-öbölben, ahol a P-3-as repülőőrjárat elvesztette. De akkor miért nem vette észre se a Maine, se az Omaha? Hogy lehet az, hogy egy orosz hajónak két amerikai hajót is sikerült kijátszania?
– Tudod, mi aggaszt igazán? – szólalt meg Mancuso. – Mi?
– Harminc éve ólálkodunk ballisztikus rakétákkal az óceánok mélyén. Ez idő alatt egyetlenegyszer se sikerült felderíteniük minket mély vízben. Amikor első tiszt voltam a Hammerheaden, egy gyakorlat során megpróbáltuk elkapni a Georgiát, de a végén ők kaptak el minket. A Dallasszal soha nem próbáltam Ohiót követni, volt viszont egy gyakorlatunk a Pulaski ellen. Életemben nem izzasztottak meg annyira, mint akkor. Szovjet hajókat viszont követtem minden mennyiségben. Deltákat, Tájfunokat, mindent, amivel az oroszok víz alá merültek. Még a Viktorok se jelenthettek gondot: fotókat készítettünk róluk. Jók vagyunk, Harry... – A parancsnok összeráncolta a homlokát. – A legjobbak voltunk.
– Még mindig azok vagyunk, Bart – állította magabiztosan Ricks. – A britek az egyedüliek, akik megközelítették ezt a színvonalat, de soha nem fognak utolérni minket. Ugyanakkor igazad van. Egy pillanatra sem lankadhatunk. Ezt az ügyet mindenképpen tisztázni kell. Miért nem javasolod a vezérkarnak, hogy állítsák rá a támadóhajókat az Akulákra? Felőlem akár a stratégiai rakétahordozók is megközelíthetik őket, ha a helyzet úgy alakul, így egyrészt friss információkat szerezhetnénk róluk, másrészt letesztelhetnénk az új rendszereiket. Ha vannak ilyenek.
– Nem fog tetszeni nekik, Harry. – Mancusónak viszont tetszett, és ez nem kerülte el Ricks figyelmét.
– Meggyőzzük őket, Bart. Biztonságosan fogjuk csinálni. Mi volt a legnagyobb távolság, ahonnan sikerült detektálni egy Ohiót?
– Négyezer yard. Mike Heimbach követte el a Scranton fedélzetén Frank Kemény Tennessee ellen. De még így is Kemény vette észre előbb a Scrantont. Körülbelül egy perccel előzte meg őket.
– Értem. Nos, akkor szorozzuk be ezt a távolságot... mondjuk öttel. Ez több mint biztonságos, Bart. Mike Heimbach vadiúj hajóval, a legmodernebb szonárrendszerrel és három kölcsönbe kapott szonárossal indult el felkutatni a Tennessee-t.
– Emlékszem – bólintott Mancuso. – Előre megtervezett teszt volt. Arra voltak kíváncsiak, hogy észrevétlen tud-e maradni az Ohio a legmostohább körülmények között is.
– Igen. És minden nehézség dacára mégis a Tennessee győzött – mondta ki a lényeget Ricks. – Frank azt a parancsot kapta, hogy ne strapálja magát, de még így is gyorsabb volt Mike-nál.
– Rendben – mondta Mancuso. – Legyen akkor huszonötezer yard a távolság, de egy arasszal sem kevesebb.
– Így is jó lesz. Ebből a távolságból még lazán követni lehet egy Akulát. És ha horogra akad, akkor szép csendben begyújtunk róla mindenféle adatot. Kizárt dolog, hogy huszonötezer yardról észre tudjanak venni egy amerikai tengeralattjárót.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy a javaslatod a washingtoniak elé fog kerülni?
– Állok elébe! – jelentette ki harciasan Ricks. – Elég volt a „húzd meg magad” elvéből! Mik vagyunk mi, Bart, az isten szerelmére? Vénasszonyok vagy hajóskapitányok? Engem eddig még egyetlen orosz hajónak sem sikerült bemérnie, és nem is fog. Készen állok bebizonyítani ezt.
A beszélgetés egyáltalán nem úgy alakult, mint azt Mancuso várta. Ricks úgy beszélt, mint egy igazi tengeralattjáró-parancsnok. Mancuso ezt a fajta beszédet szerette.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Számíthatsz rá, hogy sokan fognak piszkálni.
– Téged is, Bart.
– Én vagyok a raj parancsnoka, Harry. Ez elkerülhetetlen.
– Vállalom a kellemetlenségeket. Addig is orrvérzésig gyakorlatozni fogok az embereimmel, különösen a szonárosokkal. Bőven van időm, és a legénység is nagyszerű.
– Jól van. A javaslatot te fogod megírni. Én majd írok mellé egy ajánlást, és feljebb küldöm.
– Látod, milyen egyszerű? – vigyorgott Ricks. Ha vinni akarod valamire, akkor ki kell tűnnöd a többiek közül, gondolta. Az OP-02 nem lesz elájulva a javaslattól, de elkerülhetetlenül rá fog jönni, hogy szüksége van erre, és akkor ki lesz a derék, áldozatkész fiú? Harry Ricks kapitány. A jófiúk pedig jutalmat érdemelnek.
– Na és hogy telt a nyaralás Hawaiin? – váltott témát Mancuso. A kapitány viselkedése nagyon meglepte, de őszintén örült a változásnak.

 

– Ez roppant érdekes. A Karl Marx Asztrofizikai Intézet – tett Golovko asztalára egy köteg fekete-fehér fényképet az ezredes. Az igazgatóhelyettes átnézte őket.
– Üres épület?
– Volt. Találtunk egy elismervényt öt amerikai marógépről. A legmodernebb típus, rendkívül drága.
– Mire való?
– Általában a teleszkópok tükreinek elkészítésére használják, ami tökéletesen bele is illik az intézet profiljába. Ugyanakkor azt mondják szarovai barátaink, hogy ugyanezekkel a gépekkel állítják elő az amerikaiak az atomtöltetek alkatrészeit.
– Mit tud még az intézetről?
– Látszólag teljesen legális vállalkozás volt. A vezetője egy elismert keletnémet kozmológus lett volna. Most a berlini Max Planck Intézetnek dolgozik. Chilében akarnak építeni egy óriásteleszkópot, továbbá az Európai Űrkutatási Hivatallal együttműködve egy röntgenteleszkópos műholdon dolgoznak. Lényeges lehet, hogy a röntgenteleszkópok a felhasznált technológia révén igen közeli rokonságban állnak az atomfegyverekkel.
– Honnan lehet tudni, hogy valaki tudományos kutatást folytat-e avagy...
– Sehonnan – felelte az ezredes. – Utánanéztem az esetleges információ-forrásoknak. Tőlünk is megtudhattak egyet s mást.
– Mit? Hogyan?
– Számos cikk jelent meg az asztrofizikával foglalkozó lapokban. Az egyik például így kezdődik: „Képzeljünk el egy csillagot, melynek belsejében ilyen és ilyen a röntgensugár-fluxus.” A gond csak az vele, hogy a fluxus tizennégy nagyságrenddel nagyobb, mint bármelyik csillag belsejében.
– És ez mit jelent? – kérdezte értetlenül Golovko.
– Egy olyan fizikai környezetet írt le, ahol az aktivitás a százezer millárdszorosa bármely csillagmag fluxusának. Vagyis valójában azt írta le, mi történik egy termonukleáris bomba belsejében a robbanás pillanatában.
– És ez hogy az ördögbe kerülhette el a cenzorok figyelmét? – kiáltott fel Golovko.
– Mit gondol, tábornok, mennyire tanultak a cenzoraink? Amint az illetékes meglátta, hogy a cikk a „képzeljük el egy csillag belsejét” szöveggel kezdődik, úgy döntött, hogy nem jelenthet veszélyt az állambiztonságra. A cikk egyébként tizenöt évvel ezelőtt jelent meg, és nem az egyetlen. Kutatás közben rá kellett döbbennem, mennyire hiábavalóak az erőfeszítéseink. Képzelje el, mi mindent meg lehet tudni az amerikaiaktól, ha mi is ennyire szószátyárak vagyunk! Szerencsére még így is egy zsenire van szükség az adatok összefésüléséhez. Ugyanakkor nem lehetetlen. Beszéltem néhány fiatal kistimi mérnökkel. Ha ezt a vonalat továbbvisszük, egy igen értékes felmérést kaphatunk a hozzáférhető tudományos irodalom részletességét illetően. Bele fog telni öt-hat hónapba, de szerintem megéri. Igaz, hogy nem elengedhetetlen ehhez a vizsgálathoz, de még hasznunkra válhat. Attól tartok, alulbecsültük a harmadik világ által jelentett veszélyt.
– Nem, ezt nem hiszem – tiltakozott Golovko. – Hiszen...
– Én magam is részt vettem a tanulmány elkészítésében, és sajnos azt kell mondanom, hogy három évvel ezelőtt túl optimista voltam.
Az őszintesége hatott.
– Pavel Ivan'ics, maga egy talpig becsületes ember.
– Én egy rémült ember vagyok – felelte az ezredes.
– Térjünk vissza a németekre!
– Igen. Azok közül, akik részt vehettek a keletnémet atombombaprojektben, ketten családostul eltűntek. A többiek máshol kerestek munkát. Tudjuk, hogy többen is Argentínába szerződtek, ezért talán ott lenne érdemes elkezdeni a keresésüket. De ki tudhatja?
– Az amerikaiak? – tűnődött Golovko.
– Nem tudok semmi konkrétumot, és egyébként is kétlem, hogy érdekük lenne továbbadni a technológiájukat.
– Na és akkor az izraelieknek honnan vannak atomfegyvereik?
– Az igaz, hogy az izraeliek húsz évvel ezelőtt kaptak a Savannah folyóból származó plutóniumból, illetve a Pennsylvaniában tárolt dúsított urániumból, de mindkét esetben illegálisan. Legalábbis minden jel erre utal. Feltétezéseink szerint ez volt minden idők egyik legnagyobb Moszad-akciója, melyben több zsidó származású amerikai is részt vett. Az amerikaiak nem hozták nyilvánosságra az ügyet, mert egyrészt nem volt elegendő bizonyíték a kezükben, másrészt nem akartak pánikot kelteni. Nem – zárta le okfejtését az ezredes –, nem hiszem, hogy az amerikaiaknak érdekükben állna atomfegyvert adni a németek kezébe. Ahogyan nekünk sem.
– A következő lépés?
– Nem tudom, tábornok. Argentínában mindenesetre szét fogunk nézni, és talán nem ártana utánanézni annak sem, milyen fejlesztések folynak a német hadseregben.
– Tegyük fel, hogy atombombákat készítenek. Milyen szállítóeszközre van szükségük, hogy eljuttassák őket ide?
– A repülőgép bőven elegendő. Nincs szükség ballisztikus rakétákra. Moszkva viszonylag közel van Németország keleti részéhez, és jól ismerik légvédelmünk képességeit. A keletieknek bőven volt idejük tanulmányozni őket, míg a csapataink ott állomásoztak.
– Valami jót is fogok hallani, Pavel Ivan'ics?
Az ezredes széttárta a kezét, és kényszeredetten elvigyorodott.
– Jóval sajnos nem szolgálhatok. Csak azt érteném, miért áradoznak a nyugatiak arról, hogy mennyire biztonságossá vált a világunk...

 

A volfrám-rénium szinterezése szinte gyerekjáték volt a munkafolyamat többi részéhez képest. A hevítést egy mikrohullámú sütőre emlékeztető rádiófrekvenciás kemencében végezték. A fémport egy mintába öntötték, és a kemencébe helyezték. Amikor az anyag már fehéren izzott – sajnos ez sem volt elég ahhoz, hogy a magas hőtoleranciával bíró volfrám megolvadjon –, nyomást gyakoroltak rá. Tizenkét konvex felületet készítettek a masszából, majd félretették őket hűlni, hogy később a marógéppel elvégezhessék rajtuk a finomításokat.
A gép közben az utolsó berillium alkatrészen dolgozott. Ez egy durván fél méter hosszú, húsz centi széles hiperboloid volt, amely formájával alaposan feladta a leckét mind a technikusoknak, mind a gépnek.
– Mint láthatja, a kezdeti neutronáram gömbszerűen fog terjedni, míg a berillium csapdába nem ejti – magyarázta Fromm a parancsnoknak. – Ezek a fém alkatrészek tulajdonképpen tükrökként szolgálnak a neutronok számára. A fény sebességének nagyjából ötödrészével fognak ide-oda pattogni odabent, míg meg nem találják a kúpba vezető kijáratot. A hiperboloid belsejébe fog kerülni ez a tríciummal dúsított lítium-deuterid henger.
– Nem kell attól tartani, hogy a robbanás tönkreteheti az alkatrészeket, mielőtt még a láncreakció beindulna? – kérdezte Qati.
– Bármennyire is gyorsan tágulnak a hagyományos robbanóanyagok, nem elég gyorsak ahhoz, hogy kárt tehessenek magában a bombában. A teljes folyamathoz mindössze három shake-re van szükségünk.
– Három mire?
– Shake-re. – Fromm engedélyezett magának egy halvány mosolyt. – Tudja, mi a nanoszekundum? A másodperc ezermilliomodrésze, ja? Ennyi idő alatt a fény alig harminc centimétert képes kúszni. Ennyit – állt terpeszállásba.
Qati bólintott. Ez valóban rövid időnek tűnt.
– Helyes. Nos, a shake tíz nanoszekundum, vagyis három méter a fény számára. A fogalmat az amerikaiak vezették be valamikor a negyvenes években. Azt mondták, ennyi időre van szüksége a birkának, hogy egyszer meglendítse a farkát. Afféle mérnökvicc, ugye érti? Más szóval három shake alatt, vagyis az alatt, míg a fény nagyjából kilenc métert halad, az atombombánkban az összes folyamat lejátszódott. Ez sok ezerszer kevesebb idő, mint amire a vegyi bombáknak szükségük van arra, hogy kárt tudjanak tenni valamiben.
– Értem – mondta Qati. Jó munkát kívánt, és magára hagyta Frommot. Ennyi bőven elég volt neki erre a napra a tudományból.
Günther kint várta. – Nos?
– Megvan a terv amerikai része – közölte Bock. Kinyitott egy térképet, és a földre terítette. – Ide fogjuk tenni a bombát.
– Mi ez a hely? – kérdezte a parancsnok. Bock elmondta neki. – Hány áldozatra számíthatunk? – hangzott el Qati második kérdése.
– Csak a stadionban bő hatvanezerre. Ha a bomba robbanóereje akkora lesz, mint Fromm ígérte, akkor ebben a sugárban tarolni fog. Ez száz-kétszázezer halottat jelenthet.
– Ez minden? Csak ennyire képes egy atombomba?
– Ismael, ez csak egy nagy bomba.
– Igazad van – sóhajtott Qati. – De miért nem visszük inkább Washingtonba? Az lenne az igazi fegyvertény, ha magát az elnököt ölnénk meg.
– Az lenne, valóban, de nem elengedhetetlen a sikerhez. Azért vetettem el a szövetségi fővárost, mert túl nagynak ítéltem a lebukás veszélyét. Figyelembe kell vennünk, Ismael, hogy csak egy bombánk van, és csupán egy lehetőségünk.
– Német részről mi a helyzet?
– Ott minden rendben. Amiatt nem kell aggódnunk.
– Vajon sikerülni fog? – tette fel a mindannyiukat leginkább foglalkoztató kérdést Qati.
– Működnie kell. Hatvan százalék esélyt adok neki.
Végre megbüntethetjük az amerikaiakat és az oroszokat, gondolta a parancsnok Libanon poros hegyeit bámulva. De vajon tanulni fognak ennyiből?
Ennyiből? Hiszen emberek százezreiről volt szó. De mit számít mások élete vagy halála, amikor hamarosan ő maga is halott lesz? Már nem voltak illúziói. A betegség, nézett szembe a ténnyel, előbb vagy utóbb – és inkább előbb – végezni fog vele. Mit számít hát mások élete? Hiszen mindannyian hitetlenek. De valóban azok?
Günther az, és Marvin Russell is – egy igazi pogány. De az amerikaiak többsége... ők nem azok. Ők Isten gyermekei, akiket Jézus papjai félrevezettek ugyan, de ettől még ugyanabban az Istenben hisznek. Az egyetlen, igaz Istenben.
Ahogyan a zsidók is, akik Ábrahám által az arabok vér szerinti testvérei. A konfliktus, merengett Qati, már régen nem a vallásról szól, hanem a népéről, akit elkergettek földjéről. Igaz, hogy a nép, amely ezt tette velük, a vallására hivatkozott, de ez csak ürügy volt.
A harcuknak tehát, nyugtatta meg magát Qati, semmi köze Istenhez.
Jól döntöttél. Folytasd az előkészületeket, Günther!

 

 

20.
Verseny

Az NFL-idény közepén még mindig a Vikings és a Chargers vezette az élmezőnyt. A San Diego otthon 45-3-ra verte az Indianapolist, a Vikings pedig, kemény küzdelem árán, 21-17-re győzött a Giants ellen a hétfő esti meccsen. Tony Wills ezer yardot futott a harmadik negyedben. A közvélemény egyhangúan őt ítélte a legesélyesebbnek az „idény újonca” címre, s az a hír járta, hogy Tony Wills lesz az elnök által szponzorált drogellenes kampány vezérszónoka. A Vikings alulmaradt a Forty-Niners ellen vívott küzdelemben, 16-24 arányban, elveszítve a San Diegóval szembeni 7-1-es előnyt, amihez aztán csekély egy pontot szerzett a Bearsszel játszott 4-3-as meccsel. Az idény további részében már csak a Dolphins és a Raiders okozhatott meglepetést. Mindkettő a Chargers „tánckártyáján” szerepelt.
Mindez azonban nem javított Ryan hangulatán. A gondok és a kimerültség lassan kiszívta az erejét. Esténként már annyira kimerült volt, hogy állni is alig bírt a lábán. Régebben, ha gyötörte valami, vagy ha nem jött álom a szemére, kiállt az ablakba, és a Chesapeake-öbölben ringó hajókat bámulta. Most csak ült a kanapén, mert már állni sem volt ereje, és bambán maga elé meredt. A lába elsatnyult a mozgáshiánytól, a gyomra az utolsókat rúgta, az agya pedig képtelen volt lassítani, mintha egy kerékbe kényszerített mókus rohangált volna odabent. Egy kis lazításra lett volna szüksége, és mozgásra, edzésre, meg még sok egyéb mindenre. Többek közt arra, hogy újra férfinak érezze magát. Ehelyett virrasztóit, s rágódott a nappal gondjain és az esték kudarcán.
Most már biztos volt benne, hogy Liz Elliot ártani akar neki. Még azt is sejtette, hogy miért. Évekkel korábban, amikor először találkoztak Chicagóban, mindketten rossz passzban voltak, és durva szavakat vágtak egymás fejéhez. A különbség csak abban mutatkozott, hogy míg ő hajlamos volt elfelejteni az effajta, számára jelentéktelen összetűzéseket, Liz Elliot nem. És most Liz volt nyeregben – a kis szajhának sikerült az elnök közvetlen közelébe férkőznie. Ő tehetett róla, hogy vatikáni szerepéért nem kapott elismerést, és már soha nem is fog. Olyan nagy dolog lett volna őt is megemlíteni? Huszonnégy órákat dolgozott, napjai felét az autójában töltötte, háromszor is kockára tette az életét a hazájáért, és mit kapott cserébe?
Nélkülem sehol se lennél, te benningtoni szuka! És a főnököd se, Mr. Jégember.
Csakhogy ezt egyiküknek se mondhatta meg. Szavát adta. Jó nagy marha volt...
A legrosszabb azonban az volt, hogy mindez a magánéletén csapódott le. Már megint csalódást okozott a feleségének. Ma este is... Felfoghatatlan volt. Mint amikor felkattintod a kapcsolót, és a fény nem akar kigyulladni. Vagy amikor elfordítod a kulcsot az autóban, és...
Mintha nem lennél férfi. Ez a legtalálóbb.
De az vagyok. Mindent megtettem, amit egy férfi csak megtehet.
Próbáld ezt megmagyarázni a feleségednek, te barom!
Harcoltam a családomért, harcoltam a hazámért. Öltem is mindkettőért. A legjobb, legférfibb férfiak elismerését vívtam ki. Olyan dolgokat hajtottam végre, amikről az átlagember álmodni se mer.
Akkor hát minek bámulod a sötétséget éjjel kettőkor, nagymenő?
Én akkor is tudom magamról, hogy...
És akkor? Mit érsz vele, ha más meg nem?
Na és a barátok?
Sok segítséget kaptál tőlük. De te? Te vajon foglalkoztál velük? Mikor láttad utoljára Skip Tylert vagy Robby Jacksont? A barátaid Langleyben – miért nem osztod meg velük a gondjaidat?
A hajnal meglepetésként érte. Azaz nem is a hajnal, hanem az, hogy elaludt. Ha ezt ugyan alvásnak lehet nevezni, mondta magának, miközben a fürdőszoba felé vonszolta elgémberedett lábait. Inkább csak nem volt ébren. Az alvás pihentet, és megnyugtatja az embert, de Jack nem érezte magát kipihentnek, és zaklatottabb volt, mint valaha. Ráadásul a feje is zakatolt az este elfogyasztott olcsó bortól. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy Cathy még nem ébredt fel. Jack főzött magának egy kávét, aztán kiment az ajtó elé, hogy a friss levegőn várja meg Clarkot.
– Látom, megint jól kipihented magad a hétvégén, doki – jegyezte meg a férfi, miután Ryan elhelyezkedett mellette.
– És te, John?
– Maradjunk csak nálad, igazgatóhelyettes úr. Már hónapok óta úgy nézel ki, mint a mosott szar, és ahelyett, hogy javulna a helyzet, csak tovább romlik. Mikor voltál utoljára szabadságon egy-két napnál tovább, hogy legalább úgy tehess, mintha te is ember volnál, nem egy átkozott tintanyaló, aki attól retteg, hogy ha elmenne, senki sem hiányolná?
– Te aztán értesz hozzá, hogyan vidítsd fel az embert már kora reggel.
– Nézd, ember, én csak egy biztonsági vagyok, de komolyan veszem az életvédelemmel kapcsolatos részt, oké? – John lehúzódott az útról, és megállította az autót. – Nézd, doki, én már láttam ilyet. Az emberek kiégnek. Te két végéről égeted a gyertyát, és ráadásul a közepével is nagyon próbálkozol. Húszéves korában kutya baja se lesz tőle az embernek, de te már nem vagy húszéves, ha még nem mondták volna neked.
– Sajnos nagyon is tisztában vagyok a korral járó gyengeségekkel – felelte vigyorogva Ryan, de nem tűnt valami meggyőzőnek.
Johnt nem lehetett ilyen könnyen átverni. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy ezen a reggelen Cathy nem kísérte ki Jacket. Zűr lett volna otthon? Erre mégse kérdezhetett rá. Épp elég volt az, amit Ryan arcáról leolvasott. Nemcsak a kimerültség jelei mutatkoztak rajta, bár az is bőven elég lett volna neki. Cabot rendes fickó volt, de itt ki is fújt a dolog, mert a vezérigazgató annyit tudott a hírszerzésről, mint egy óvodás az asztrofizikáról. A kongresszust azonban el kellett látni jelentésekkel, ahogyan az igazgatóságok munkáját is koordinálnia kellett valakinek. És Jack megcsinált mindent. Még azt is, amit az igazgatóságok átvehettek volna tőle, ha nagyon rájuk ugat. De nem tette, nem akart ugrálni. A fehér háziak már így is rossz szemmel néztek rá, mert attól tartottak, hogy Cabot helyére pályázik.
Így van ez, ha teszi a kötelességét az ember, gondolta keserűen Clark, miközben besorolt a forgalomba. A fenébe a politikával! És a fenébe a politikusokkal! Kit érdekelnek?
Sokkal inkább foglalkoztatta az, mi lehet a gond otthon Ryanéknél. Sejtelme sem volt, de valami nagyon nem lehetett rendben.
Doki, te túl jó ember vagy ehhez!
– Javasolhatok valamit?
– Ki vele! – felelte Jack, miközben a futárküldeményeket lapozta.
– Vegyél ki két hetet, és vidd el a kölyköket Disneylandbe! Vagy a tengerpartra. Mit tudom én. Mindegy, csak húzz el innen a városból!
– A srácok suliba járnak.
– Elemibe járnak, az isten szerelmére, nem egyetemre! Ne félj, nem fog megártani az intellektuális fejlődésüknek, ha két hétig matekozás helyett az apjukkal lesznek. El kell menned, hogy kicseréld az elemeidet, és feltöltődj. Gyönyörködj a természetben, hallgasd a madarak énekét, és szagold a virágok illatát! Amíg még fentről teheted, ember!
– Túl sok a munkám, John.
– Ide hallgass! Tudod, hány jó barátomat temettem el? Tudod te, hány olyan embert kísértem utolsó útjára, aki sohasem érhette meg, hogy ilyen szép családja és saját tengerparti háza legyen? Sokat, ember, rengeteget! Neked megadatott mindez, de te minden erőddel azon vagy, hogy feldobd a talpad, és itt hagyd őket egy idegen pasasnak. Mert előbb-utóbb ki fogsz purcanni, ember! Ha így folytatod tovább, nem adok neked tíz évnél többet.
– És mi lesz a melóval, John?
– Kit érdekel? Olyan fontos, hogy megéri tönkretenned magadat? Különben is, mit képzelsz magadról? Lehet, hogy valamikor nélkülözhetetlen voltál, de amilyen ramaty állapotban vagy, még az a Goodley kölyök is jobb nálad. – Ez hatott. – Mit gondolsz, mennyire lehetsz hatékony mostanság?
– Megtennél nekem egy nagy szívességet? Vezesd az autót! – A küldemény szerint újabb „Spinnaker”-jelentés várta, és volt egy másik is a „Niitaka” hálózatából. Zsúfolt napnak nézett elébe.
Pontosan erre volt szükségem, gondolta Jack, mielőtt egy pillanatra behunyta volna a szemét.
A pillanatból negyven perc lett. Mire felébredt, már a garázsban voltak. Jack tudomásul vette Clark „ugye megmondtam” pillantását, és felsietett a hatodikra, hogy belevesse magát a munkába. Hamarosan a jelentések is megérkeztek, egy üzenettel együtt, melyben Cabot közölte, hogy később fog bejönni. Ez aztán nem strapálja magát, állapította meg Jack. Több esze van, mint nekem.
Először a „Niitakát” vette elő. A japánok, írta a jelentés, felbontani készülnek egy alig hat hónapja kötött kereskedelmi megállapodást, azzal az ürüggyel, hogy „sajnálatos módon váratlan körülmények adódtak”. Ez részben igaz is volt, hiszen a japán kormánynak is megvoltak a maga belpolitikai gondjai, de a lényegen ez aligha változtatott: a szigetország Mexikóval óhajtotta növelni kereskedelmi forgalmát. Amerikai mezőgazdasági termékek helyett olcsóbb mexikói árukat készültek vásárolni; ehhez persze jelentősen növelniük kellett volna saját árubevitelüket is, amihez vámkedvezményekre volt szükségük. Ezt azonban a jelentés szerint csak úgy tudták volna megszerezni, ha megvesztegetik az illetékeseket.
– Jézusom – dünnyögte Ryan. Ha ezt nyélbe ütik, akkor a japán piacnak termelő amerikai farmoknak annyi. A japánok persze jól járnak. Olcsóbban fognak kajához jutni, és ráadásul még meg is nyílik számukra egy új piac. Az amerikaiaknak meg majd az orruk alá dörgölik, hogy nem kellene annyi vegyszert használniuk, mert a közegészségügyi intézetük ezt és ezt mutatta ki. Gyönyörű.
A kenőpénz méltó volt az üzlet nagyságrendjéhez. Huszonötmillió dollár, részvények formájában. Az összeg jelentős részének maga a mexikói elnök lett volna a jövőbeli haszonélvezője. A japánok úgy gondolták, majd akkor fogja megkapni őket, ha lejárt a mandátuma – ami a következő évben volt esedékes. Hogy a tranzakció legálisnak látsszon, az elnök által birtokolt céget vették volna meg annak sokszoros értékéért, és egészen takaros fizetést adtak volna a szolgálatkész államfőnek.
– Nem túl eredeti – hümmögte magának Ryan. De hatásos, tette hozzá gondolatban. Az Államokban is ugyanezt csinálták a japánok. Nem egy hivatalnok állt ily módon a szolgálatukba, miután lejárt kormányszolgálati megbízatása.
Volt azonban egy kis gond: amit Ryan a kezében tartott, az bizonyíték volt, és nem kevesebbre, mint egy államszintű összeesküvésre. Az világos volt, hogy ha szereznének is újabb bizonyítékokat, hivatalosan nem léphetnének fel a japánokkal szemben. Hiszen ők se legálisan jutottak hozzá az információhoz. Ha viszont Fowler négyszemközt megbeszélné a dolgot a japán miniszterelnökkel...
Megcsörrent a telefon.
– Igen, Nancy?
– Az igazgató úr most telefonált be. Influenzás.
– Jó neki. Köszönöm, hogy szólt. – Influenzás a seggem, tette hozzá, miután letette a kagylót. Az a pasas egy lajhár.
...szóval vagy Fowler veszi kézbe a dolgot, és beszél a japánnal, mint férfi a férfival, vagy kiszivárogtatjuk az információt a sajtónak, fűzte tovább a gondolatot.
A második lehetőség kellemetlen következményekkel járhat, és nemcsak a japán, hanem a mexikói kapcsolatokat is veszélyeztetheti. Fowler ki nem állhatja a mexikói elnököt, sem annak kormányzópártját, az Intézményesített Forradalom Pártját, az IFP-t. Bárki bármit is mondjon Fowlerre, azt nem tagadhatja, hogy talpig becsületes ember, aki a korrupció minden formáját mélységesen megveti.
Tehát marad az első lehetőség. Erről értesítenie kell Al Trentet is, nemde? De mi van, ha Trent képtelen lesz objektív maradni ez ügyben? De megteheti, hogy nem avatja be? Ryan maga elé húzta a telefont.
– Nancy, szólna a jogtanácsosunknak, hogy beszélnem kell vele? Köszönöm.
Jöhetett „Spinnaker”. Lássuk csak, mit tartogat ma számunkra Kagyisev úr...
– Te jóságos ég – nyögött fel az első néhány sor után. Nyugalmat erőltetett magára, és végigolvasta a jelentést. Aztán másodszor is nekifutott. Megint telefonálnia kellett, ezúttal Mary Pat Foleynak.
A telefont csak félpercnyi kicsöngés után vették fel.
– Igen?
– Ki van ott?
– Ott ki van?
– Itt Ryan igazgatóhelyettes. Hol van Mary Pat?
– Épp vajúdik, uram. Bocsásson meg, nem tudtam, hogy kivel beszélek – folytatta a férfihang. – Ed természetesen mellette van.
– Rendben, köszönöm. – Ryan letette a telefont. A fenébe! De hát haragudhatott érte? Francot! Felállt az asztal mellől, és kiment a titkárnőjéhez.
– Mary Pat vajúdik, Nancy.
– Ó, ez csodálatos. Vagy nem is annyira – helyesbített Mrs. Cummings. – Nem olyan jó móka ám. Küldjék neki virágot?
– Igen, az jó lenne. Valami szépet. Magára bízom. Terhelje a hitelkártyámra!
– Ne várjuk meg, amíg minden rendben lesz?
– De igen. – Ryan visszament a szobájába. – És most? – kérdezte magától.
Tudod, mit kell tenned. A kérdés csak az, hogy hajlandó vagy-e. Jack rábökött az egyik gyorstárcsázó gombra.
– Elizabeth Elliot – hallatszott a közvetlen vonal másik végéről.
– Jack Ryan.
A hang, ha lehet, még hűvösebbé vált.
– Mi a helyzet?
– Beszélnem kell az elnökkel.
– Miről? – kérdezte a nő.
– Nem telefontéma.
– Ez biztonságos vonal, Ryan!
– De nem eléggé. Mikor mehetnék át? Fontos.
– Mennyire fontos?
– Épp eléggé ahhoz, hogy felborítsam a napirendjét! – csattant fel Ryan. – Azt hiszi, szórakozok?
– Higgadjon le és várjon! – Ryan hallotta, hogy a nő fellapoz valamit. – Legyen itt negyven perc múlva! Tizenöt percet kap.
– Köszönöm, dr. Elliot – préselte ki magából Ryan. Nem kevés önuralom kellett hozzá, hogy ne vágja le a kagylót. Visszament Nancy irodájába. Clark épp ott volt.
– Melegítsd a motort, John!
– Hova megyünk? – pattant fel Clark.
– A belvárosba. Nancy, hívja fel az igazgatót, és mondja meg neki, hogy át kell mennem a nagyfőnökhöz, és hogy nagyon nem ártana, ha bevonszolná a seggét. – Ezzel oda lesz a mai nyugi, gondolta kár-örvendően Jack. Cabot vidéken lakott, jó egyórányira Washingtontól.
– Rendben. – Ha valakire lehetett számítani, akkor az Nancy Cummings volt.
– Szükségem lenne három másolatra ebből. Készítsen egy negyediket az igazgatónak, az eredetit pedig helyezzék biztonságba!
– Két perc.
– Remek. – Ryan kiment a mosdóba. A tükör előtt állva az jutott eszébe, hogy Johnnak igaza volt. De még mennyire! Sose látott ilyen ronda, elnyűtt fickót. De hát ez volt a helyzet. – Indulhatunk?
– Felőlem igen, doki. – A másolatok már Clarknál voltak, egy zipzáras aktatáskában.
A hétfő nem hazudtolta meg önmagát. Valahol az I-66-os leágazás környékén egy szerencsétlen ördögnek sikerült balesetet okoznia, káoszt teremtve az egész útszakaszon. A tíz-tizenöt perces útból harmincperces vánszorgás lett. Az utolsó pillanatban esett be Liz Elliot ajtaján.
– Mi olyan sürgős? – kérdezte flegmán a nemzetbiztonsági tanácsadó.
– Nem szeretném kétszer elmondani ugyanazt. Jelentést kaptunk egy magas pozícióban lévő informátorunktól. Nem valami biztató.
– Nem állíthatunk be úgy az elnökhöz, hogy semmit nem tudok az ügyről. – Elliotnak ez egyszer igaza volt.
– Narmonov, a tábornokai és az atomrakéták. A nő bólintott.
– Menjünk!
Rövid séta volt, mindössze két folyosón és nyolc diszkréten ügyelő testőrön kellett túljutniuk.
– Remélem, jót hallok – mondta Fowler anélkül, hogy felállt volna.
– Jóval nem szolgálhatok, elnök úr – felelte Ryan. – Mint tudja, van egy magas pozícióban szolgáló ügynökünk a szovjet kormányban.
– Igen, emlékszem. Arra kértem, hogy ne árulja el nekem a nevét.
– Valóban. Most mégis kénytelen leszek. A neve Oleg Kirilovics Kagyisev. A fedőneve „Spinnaker”. Néhány évvel ezelőtt szervezte be Mary Pat Foley és a férje.
– Miért mondta el mindezt?
– Hogy kellő nyomatékot adjak annak, amit mondani készülök. Eddig „Pivot” és „Restorative” aláírással olvashatta a jelentéseit.
– „Pivot”? Azt a szeptemberi jelentést is ő írta, ugye, ami Narmonov gondjairól szólt. Mármint arról, hogy gondjai vannak a biztonsági erőkkel.
– Így igaz, elnök úr. – Ryant meglepte, hogy az elnök emlékszik a jelentésre. Tehát valaki el is olvassa őket.
– Gondolom, romlott a helyzet, különben nem lenne itt. Folytassa!
– Kagyisev azt írja, hogy az elmúlt hétvégén találkozott Narmonov elnökkel...
– Várjon csak! Kagyisev... ő parlamenti képviselő, ugyebár, ha nem tévedek, az egyik ellenzéki tömörülés vezetője.
– Jól emlékszik, uram. Gyakran beszélget négyszemközt Narmonovval, ezért olyan értékes számunkra.
– Értem.
– Nos, a legutóbbi beszélgetésükön Narmonov arról panaszkodott neki, hogy a helyzete tovább romlott. Hagyta, hogy a hadsereg tovább növelje belföldi befolyását, de a tábornokoknak, úgy tűnik, ez nem elég. Várható, hogy kemény ellenállásba fog ütközni a fegyverzetcsökkentési egyezmény végrehajtásában. A jelentés szerint a szovjet hadsereg meg szeretné tartani az összes SS-18-ast, ahelyett hogy az egyezség szerint leszerelne belőlük hat ezredet. Az emberünk attól tart, hogy Narmonov be fogja adni a derekát. Ha ez megtörténik, uram, az komolyan veszélyeztetheti a leszerelést.
– Mennyire súlyos a helyzet? – kérdezte Liz Elliot.
– Azt hiszem, ideje lenne tisztáznunk ezt a kérdést. Bunker védelmi miniszter úr tisztában van a helyzettel, de a kongresszusiak még mindig nem értik, miről van szó: azzal, hogy a felénél valamivel kevesebbre csökkentjük a nukleáris fegyverek számát, egyszersmind gyökeresen megváltoztatjuk az egyensúlyi helyzetet is. Míg mindkét fél tízezernél is több nagy hatósugarú ballisztikus rakéta felett rendelkezett, mindenki számára világos volt, hogy fizikai lehetetlenség lenne megnyerni egy háborút. Ennyi robbanófejet lehetetlen százszázalékos pontossággal semlegesíteni. Egy atomcsapás esetén a megtámadottnak bőven maradt volna annyi rakétája, hogy megsemmisítő válaszcsapást mérhessen. A rakéták számának csökkentésével azonban a kalkulus megváltozik. Immár nem lehetetlen egyetlen támadással megbénítani a másik felet, legalábbis elméletileg. Éppen ezért lett olyan gondosan kiszámolva a szovjet, illetve az amerikai erők összetétele a szerződés megkötésekor.
– Azt akarja mondani, hogy a fegyverzetcsökkentés sokkal inkább veszélyt jelent, mint haladást? – kérdezte döbbenten Fowler.
– Nem, uram, nem egészen ezt. Néhány évvel ezelőtt, még amikor Ernie Allen vezette a leszerelési bizottságot, konzultáltam a szakértőkkel, és arra a következtetésre jutottam, hogy az ötvenszázalékos fegyverzet-csökkentésnek a biztonságunkra gyakorolt hatása nem létezik, mondhatni illuzórikus.
– Ugyan, gyerünk – szólalt meg gúnyos hangon Elliot. – A fele akkor is a...
– Ha vette volna magának a fáradságot, dr. Elliot, hogy legalább egy „Camelot” játékot végigüljön, akkor most tudná, hogy miről beszélek. – Ryan elfordította a tekintetét, mielőtt még a nő feje ellilulhatott volna. Nem érdekelte, hogyan reagált. Fowlert viszont annál inkább, sőt mulattatta is az, ahogyan Ryan kiosztotta Lizt. – Ha nem hisznek nekem... – folytatta Ryan –, kérdezzék csak meg Bunker védelmi minisztert vagy Fremont tábornokot a Stratégiai Légi Parancsnokságtól. A döntő tényező nem a rakéták száma, hanem az erők összetétele. Ha azok az SS-18-as ezredek megmaradnak, a szovjetek jelentős előnyhöz jutnak. De ez még nem minden.
– Hallgatom.
– A jelentés szerint a hadsereg és a KGB kezd összemelegedni. Mint tudja, a rakéták a szovjet hadsereg birtokában vannak, de a robbanófejeket mindig is a KGB ellenőrizte. Kagyisev attól tart, hogy ha a két szervezet túl szorosan összefonódik, az bajokat okozhat.
– Egészen pontosan mitől fél?
– Hogy robbanófejek tűnhettek el.
– És ezekkel sakkban tarthatják Narmonov elnököt? – kérdezte Fowler.
Nem rossz, elnök úr.
– Igen, uram.
Fowler jól megrágta a hallottakat, aztán feltett egy újabb kérdést:
– Mennyire megbízható ez a Kagyisev?
– Immár öt éve alkalmazzuk, uram. Rendkívül hasznos információkkal látott el minket, és egyszer sem próbált félrevezetni bennünket.
– Mekkora az esélye annak, hogy lebukott? – vetette fel Elliot.
– Csekély, sőt valószínűtlen. Előre megbeszélt frázisaink vannak arra az esetre, ha ez megtörténne. Eddig csak az ennek ellenkezőjét tanúsító kódokat kaptunk.
– Jó lenne megerősíteni az információt más csatornákon keresztül is – javasolta Elliot.
– Sajnálom, dr. Elliot, de nem tudjuk.
– Képes volt ideállítani egy ellenőrizetlen jelentéssel? – kapott az alkalmon a nő.
– Úgy van – felelte fáradtan Ryan. – Nem sok ügynököm van, akivel megtenném ezt, de „Spinnaker” ezen kevesek egyike.
– Hogy lehetne mégis megerősítést nyerni? – kérdezte Fowler.
– A britek segítségével. Van egy emberük a Kremlben, akitől nagyon jó infókat kapnak. A gond csak az, hogy ehhez fel kell fednünk az értesüléseinket, legalábbis részben. Valamit valamiért alapon. Ehhez pedig szükségem van az ön beleegyezésére. Ezért voltam kénytelen így ideállítani, dr. Elliot.
– Értem. Adjon egy nap gondolkodási időt.
– Korábban azt mondta, hogy a szovjet hadsereg politikailag megbízható – jegyezte meg Elliot.
– Valóban, dr. Elliot. Azok voltak, bármennyire is féltünk attól, hogy megpróbálják átvenni a hatalmat. Ha Kagyisevnek igaza van, akkor ez most megváltozott. A lehetőség, hogy a KGB és a hadsereg szövetségre lép, rendkívül aggasztó.
– Tehát korábban tévedett? – erőltette Elliot.
– Nincs kizárva – felelte Ryan.
– És most? – kérdezte Fowler.
– Engem sokkal inkább aggasztanak az eltűnt robbanófejek, mint a rakéták – mondta Elliot. – Ha Narmonovot tényleg zsarolni próbálják vele...
– Kagyisev a szovjet elnök potenciális riválisa – merengett Fowler. – Miért bízik meg hát benne Narmonov?
– Ön is rendszeresen találkozik a kongresszusi vezetőkkel, uram. Az sem mellékes, hogy Narmonov több támogatást kapott Kagyisevtől, mint bárki mástól. Lehet, hogy riválisok, de a céljaik közösek.
– Rendben, azt akarom, hogy erősítsék meg az információt, amilyen gyorsan csak lehet. Hogy miként, azt magukra bízom.
– Értettem, elnök úr.
– Hogy boldogul Goodley? – érdeklődött Elliot.
– Ügyes kölyök. Jó érzéke van a keleti blokkhoz. Olvastam a dolgozatát, amit a Kennedyn írt néhány évvel ezelőtt. Jobban átlátta a helyzetet, mint az embereink.
– Akkor vegye be őt is! Jól jöhet a friss ész – tette hozzá kétértelműén Elliot.
– Nem lehet – ingatta meg a fejét Ryan. – Túl bizalmas az ügy. Goodley még nagyon új nálunk.
– Ő az a tehetséges fiatalember, akiről mesélt nekem? – kérdezte az elnök. – Tényleg annyira jó, Elizabeth?
– Tényleg.
– Akkor vegye be őt is, Ryan! – parancsolta az elnök.
– Rendben, uram.
– Más?
– Ha van még egy perce, uram... Kaptam egy jelentést Japánból is. – Jack beavatta őket.
– Ez tény? – mosolygott fölényesen Fowler. – Mit gondol, Ryan?
– Azt, hogy szeretnek játszadozni. Nem irigylem azokat, akiknek alkudniuk kell velük.
– Hogyan deríthetjük ki, hogy igaz-e a hír?
– Biztos forrásból jött. Rajta tartjuk a szemünket.
– Remélem, még nem ütötték nyélbe az üzletet. Kezdem már unni ezt a huzavonát a japánokkal. Derítse ki, Ryan, hol tartanak a tárgyalások! Találja meg a módját!
– Megpróbálom, elnök úr.
– Köszönöm, hogy tájékoztatott. – Az elnök nem állt fel, de még kezet sem nyújtott. Ryan köszönt, és elhagyta a szobát.
– Mit gondolsz? – kérdezte Fowler, miután átfutotta a beszámolót.
– Megerősíti Talbot véleményét Narmonov sebezhetőségéről.
– Egyetértek. Ryan nagyon kimerültnek látszik.
– Nem kellene egyszerre két kapura játszania.
– Tessék?
– Megkaptam az előzetes jelentést az igazságügytől. Úgy tűnik, szeretőt tart, és egy gyerek is van a dologban. A nő egy légierős pasas özvegye. A férfi gyakorlatozás közben halt meg. Balesetben. Ryan egy vagyont költött a családra, persze a felesége tudta nélkül.
– Ez most igazán nem hiányzik. Épp elég volt Charlie Alden ügye. – Kész szerencse, hogy mi még nem buktunk le. Bár Alden és Ryan esete azért mégis más volt. Az egyik a diákját csinálta fel, a másik meg nős. De ki vádolhat erkölcstelenséggel egy özvegyet, aki egy érett nőt kívánt meg? – Biztos vagy benne? Nem azt mondtad, hogy előzetes jelentésről van szó?
– De igen.
– Akkor szerezzetek bizonyítékot, s ha megvan, értesítsetek! Liz bólintott.
– Ez a szovjet rakétaügy... Eléggé ijesztő.
– Az – értett egyet Fowler. – Nagyon is. Majd még visszatérünk rá ebédnél.

 

– Elérkeztünk a félidőhöz – jelentette be ünnepélyesen Fromm. – Kérhetnék egy szívességet?
– Miről lenne szó? – kérdezte Ghosn, remélve, hogy a német nem akar hazautazni a feleségéhez. Az kissé rázós lett volna.
– Nem ittam már két hónapja. Ibrahim elmosolyodott.
– Tudja, hogy én nem ihatok.
– És én? – vigyorodott el a német. – Én végtére is hitetlen vagyok. Ghosn szívből felnevetett.
– Ez igaz. Meg fogom említeni a parancsnoknak.
– Köszönöm. Holnap rátérünk a plutóniumra.
– Nem hittem volna, hogy ilyen sok időt fog igénybe venni a megmunkálása.
– Ez van. A plutónium és a robbanóblokkok emésztik fel a legtöbb időt. De nincs gond, mert minden terv szerint halad.
– Még mindig nem akarom elhinni, hogy eljutottunk idáig. Január 12-e megállíthatatlanul közeledett.

 

– Ki is lehetne hasznomra a KGB-ből? – töprengett Ryan irodája magányában. Abból a feltételezésből indult ki, hogy a KGB nagy része még mindig lojális Narmonovhoz. A gondokat valószínűleg a Kettes Igazgatóság okozhatta, az a szekció, amely a belbiztonságra szakosodott. Az Egyes Számú, más néven „Külföldi” Igazgatóság feladata volt, élén Golovkóval, az igazgatóhelyettessel, felügyelni az egész rendszert. Golovko vérbeli profi volt, és határozottan apoliti-kus. Ryan azt fontolgatta, hogy felhívja a közvetlen vonalon, de aztán elvetette az ötletet. Inkább találkoznia kellene vele. Úgy sokkal biztonságosabb lenne. De hol találkozzanak?
Sehol. Ez is túl veszélyes lett volna.
– Kéretett? – dugta be a fejét az ajtón Goodley. Jack intett neki, hogy kerüljön beljebb.
– Akar egy előléptetést?
– Ezt meg hogy érti, uram?
– Úgy, hogy az Egyesült Államok elnöke javaslatára belecsöppent egy ügybe, amihez szerintem még nagyon zöldfülű. – Jack átadta neki „Spinnaker” jelentését. – Olvassa el!
– Miért éppen én, és miért mondta, hogy...
– Azt is mondtam neki, hogy szép munkát végzett, amikor megírta a Varsói Szerződés felbomlását taglaló dolgozatát. Jobban ráérzett a dolgokra, mint bármelyikünk a cégnél.
– Ez fura – válaszolta Goodley. – Azt hittem, hogy ki nem állhat. Ryan hátradőlt a székben, és behunyta a szemét.
– A helyzet sajnos az, Ben, hogy én se vagyok tévedhetetlen. Gyakran követek el baklövéseket, sőt alkalmanként szarvashibákat is, de annyi eszem azért még van, hogy tisztában legyek velük. Ezért nem bánom, hogy olyanok is vannak a közelemben, akik más szemszögből nézik a dolgokat, így talán még idejében felocsúdhatok, ha tévúton járok. Ezt Greer tengernagytól tanultam. Jól vésse az eszébe, dr. Goodley: mi itt nem hibázhatunk. Tévedések voltak és lesznek, de nem engedhetjük meg őket magunknak. Az a dolgozat, amit Kennedyről írt, nagyságrendekkel jobb volt, mint amit én kínlódtam ki magamból. Elméletileg tehát lehetséges, hogy egy napon megint igaza lesz, amikor én tévedni fogok. Ez így kielégítő?
– Igen, uram – felelte meglepetten Goodley. Persze, hogy igaza lesz, ha Ryan tévedni fog. Ezért volt itt.
– Olvasson!
– Rágyújthatok?
Jack kinyitotta a szemét.
– Maga dohányos?
– Két évvel ezelőtt abbahagytam, de amióta a Cégnél vagyok...
– Próbáljon felhagyni ezzel a rossz szokásával, de mielőtt megtenné, adjon egy cigarettát.
Mindketten rágyújtottak, és csendben pöfékeltek. Goodley olvasott, Ryan a tekintetét követte. A gyakornok végül felnézett.
– A fenébe!
– Én is ezt gondoltam, amikor először elolvastam. Nos, mi a véleménye?
– Hihetőnek tűnik.
– Én is ezt mondtam egy órával ezelőtt az elnöknek. Nem lehettem benne biztos, de tájékoztatnom kellett őt.
– Nekem mi lenne a szerepem?
– Szeretném, ha megcsócsálná a jelentést. A műveleti igazgatóság szovjetszakértőit is ráeresztjük néhány nap erejéig. Mi ketten azonban egy kis csavar alkalmazásával fogjuk megközelíteni a kérdést.
– Mégpedig?
– Mégpedig úgy, hogy figyelembe vesszük az imént elhangzottakat. Maga azt mondta, hogy hihetőnek tartja, én pedig azt, hogy nem vagyok biztos benne. Ezen fogunk csavarintani egyet. Mindketten megpróbálunk ellentmondani önmagunknak. Maga azt igyekszik majd bebizonyítani, hogy a jelentés téved, én pedig azt, hogy mégiscsak hihető. – Jack pillanatnyi szünetet tartott, hogy Goodley megemészthesse a hallottakat. – Szakértőink a rutin által diktált módon fognak hozzáállni az ügyhöz. Túl szervezettek odalent. Nekünk pedig most nem erre van szükségünk.
– Tehát azt akarja, hogy...
– Azt akarom, hogy tornáztassa meg az agyát. Maga okos fiú, Ben. Bizonyítsa be! Ez egyébként parancs.
Goodley ki nem állhatta, ha parancsolgattak neki.
– Nem is tudom...
– Mit nem tud?
– Nem tudom, hogy képes leszek-e ellentmondani önmagámnak. Ez olyan...
– Logikátlan? Értelmetlen? Nézze, Ben, én tudom, hogy begyepesedett agyú vénembernek tart... De akkor mégis miért maga az, aki nem mer megszabadulni a saját nézeteitől? Ha kezdeni akar itt valamit, akkor meg kell tanulnia objektívnek lenni. Nem könnyű, úgyhogy gyakorolja csak szorgalmasan.
Goodley hallgatott. Lehetséges lett volna, hogy félreismerte Ryant?

 

– Számíthatunk Russellre?
– Igen, Ismael – felelte a sörét szürcsölve Bock. Fromm kérésére szerzett egy karton eredeti német sört, és néhány dobozt félretett magának. – Úgy tudja, hogy egy nagy erejű hagyományos bombát fogunk felrobbantani, hogy megzavarjuk a döntő televíziós közvetítését.
– Értelmes fickó, bár nem túlzottan intelligens – jegyezte meg Qati. Szívesen megivott volna egy pohár sört, de nem tehette. Különben sem tett volna jót a gyomrának, vigasztalta magát. Már három napja nem voltak panaszai, nem akart kitolni magával.
– Eléggé korlátozott a gondolkodásmódja, de harctéri taktikában verhetetlen. Egyszóval szükségünk lesz rá.
– Fromm jól halad.
– Tudtam, hogy nem fog csalódást okozni. Milyen kár, hogy nem láthatja munkája gyümölcsét. Ugyanez vár a technikusokra is?
– Sajnos igen – komorodott el Qati. Nem habozott ölni és öletni, ha ezt kellett tennie, de nem lelte örömét benne. Korábban is ki kellett már végeztetnie embereket biztonsági megfontolásból, de sohasem ilyen sokat egyszerre. De miért tépelődni néhány miatt, amikor százezreket készülnek likvidálni?
– Elkészítetted a terved kudarc vagy lebukás esetére? – kérdezte Bock.
– Igen – felelte ravasz mosollyal Qati, és elmagyarázta a németnek.
– Zseniális. Nem árt minden eshetőségre felkészülni.
– Gondoltam, hogy tetszeni fog.

 

 

21.
Kapcsolatok

Két hétbe telt, mire sikerült megtudni valamit. Egy a CIA bérlistáján lévő KGB-tiszt körbeszaglászott, és jelentette: azt hallotta, hogy Németország vélhetően atomfegyverek kifejlesztésén dolgozik. Az ügyet maga Golovko vizsgálja. A berlini KGB-állomáson dolgozó embereket kihagyták a műveletből. Ennyi, nem több.
– Nos? – nézett Goodleyra Ryan. – Mit gondol?
– Egybevág „Spinnaker” jelentésével. Ha valóban tűntek el robbanófejek, akkor nagy az esélye, hogy a Németországból kivonuló csapatok „hagyták el” őket. Minél nagyobb a felfordulás, annál könnyebben lába kel az értékes holmiknak. Én is elvesztettem valahol kétdoboznyi könyvet, amikor átköltöztem ide.
– Szeretném azt hinni, hogy az oroszok azért ennél jobban vigyáznak az atomfegyvereikre – jegyezte meg Ryan. – Más?
– Igyekeztem ellenérveket gyűjteni. A szovjetek azért is késlekedhetnek az SS-18-asok leszerelésével, mert nincs elég kapacitásuk. Azt mondják, a szerződés szövegezésével van gondjuk. Az egyezmény szerint sértetlenül kell a szétszerelő csarnokba szállítaniuk a rakétákat, ehhez azonban előbb ki kell emelniük azokat a silókból. Csakhogy eközben a rakéták megsérülnek. Ráadásul az üzemet sem jó helyre építették. Túl közel van a város, mindössze három kilométerre, és a hajtóanyag mérgező, túl sok gond van a tárolásával. A magyarázatuk hihető, az viszont érthetetlen, hogyan cseszhették el ennyire az egészet.
– Ez strukturális probléma – magyarázta Jack. – Azért nem telepítik ki az isten háta mögé a gyáraikat, mert odaát sokkal kevesebb embernek van autója, mint nálunk. A tömegközlekedés sem az igazi, szóval komoly gondot jelentene a dolgozók fuvarozása. Sokszor éppen az efféle apróságok miatt nem jelent gondot megérteni, mit is akarnak az oroszok.
– Másrészt viszont lehet, hogy előre megtervezett ürügy.
– Nagyon ügyes, Ben – dicsérte meg Jack. – Kezd úgy gondolkodni, mint egy igazi kém.
– Őrület.
– A hajtóanyagok valóban veszélyesek. Mérgezőek, gyúlékonyak, korrodálnak. Emlékszik még, mennyi gondunk volt a Titán-II-es rakétákkal?
– Nem – vallotta be Goodley.
– Átkozottul nehéz karbantartani őket. Bármilyen óvintézkedéseket is hozzál, ők rendületlenül csepegnek. A csepegés korrodálja az alkatrészeket, azok pedig megsértik a technikusokat...
– Ez jó. Szóval ez is éppolyan hihető, mint „Spinnaker” verziója. Akkor hát kinek van igaza? – sóhajtott Goodley.
– Jó kérdés. Fogalmam sincs.
– Azt hittem, ennél nagyobb információbázis áll rendelkezésünkre. Azért vagyunk itt, hogy minél többet megtudjunk potenciális ellenségeinkről, nem?
– Hogyne – mosolygott Ryan. – Valamikor én is így gondoltam. Az emberek elvárják tőlünk, hogy mindent tudjunk, hogy mindent számon tartsunk, hogy mindent előre jelezzünk. Csakhogy ilyen nincs, nem volt, és nem is lesz. Kiábrándító, nem? A mindenütt jelen lévő, mindent látó CIA. Itt van egy ilyen fontos kérdés, és csak találgatni tudunk. Hogyan hozzon az elnök jó döntést, ha tények helyett spekulációkkal traktáljuk? Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy az esetek többségében mi csak hivatalos véleményt adunk. Ugyanakkor az, amit a műveleti igazgatóság emberei adtak ki a kezükből, egy nagy nulla – mutatott a jelentésre Ryan. A szovjetszakértők kerek egy hétig boncolgatták a beszámolót, és végül arra a következtetésre jutottak, hogy az ügynök vélhetően igazat mondott, de állításai akár félreértésen is alapulhatnak. – Jack behunyta a szemét. Az agya úgy lüktetett, mintha szét akart volna robbanni. – Ez a mi strukturális problémánk. Rettegünk attól, hogy hülyeséget mondhatunk. Ha határozott véleményt adsz, fennáll a veszély, hogy tévedsz. Márpedig az emberek sokkal inkább emlékeznek a tévedéseidre, mint arra, amikor igazad volt. Ezért aztán mindenki kétértelműén fogalmaz, hogy legyen mi mögé bújnia. Nagyon ravasz, a gond csak az, hogy ki lehet vágni az egészet a szemétbe. Persze a klienseinket se kell félteni. Olyan dolgokat képesek kérni tőlünk, hogy se köpni, se nyelni nem tudunk. Hát ez van, Ben. Isten hozta a hírszerzés világában.
– Nem hittem volna, hogy ennyire cinikus is tud lenni.
– Nem vagyok az. Realista vagyok. Bizonyos dolgokat tudunk, egyebeket pedig nem. Az embereim nem robotok. Ők is csak emberek, akik válaszokat keresnek, és közben még több kérdéssel találják magukat szembe. Sok jó szakemberünk van, Ben, de a bürokrácia elfojtja az egyén hangját. Márpedig a felismerések mindig egyénektől, és nem bizottságoktól származnak. – Kopogtak. – Tessék!
– Dr. Ryan, a titkárnője nem volt...
– Ebédelni ment. Vagy inkább uzsonnázni...
– Egy küldeményt hoztam, uram. – A férfi átadott egy borítékot. Ryan aláírta, és elbocsátotta a futárt.
– A jó öreg Nippon Airlines – motyogta Ryan, miután felbontotta a borítékot. Egy újabb „Niitaka”-jelentés volt. Beleolvasott, és hirtelen felpattant a székéből. – Te jó ég!
– Rossz hír? – kíváncsiskodott Goodley.
– Sajnálom, de nem válaszolhatok.

 

– Mi a gond? – kérdezte Narmonov.
Golovko már nem is tudta, örüljön-e vagy sem a sikernek. Az, amit véghezvittek, szép volt, az eredmény azonban nem adott okot az ünneplésre.
– Elnök úr, jó ideje dolgozunk egy projekten, melynek célja az amerikai rejtjelező rendszerekbe való behatolás. Sikerült eredményeket elérnünk, különösen a diplomáciai rendszerüket illetően. Ezt az üzenetet több nagykövetségüknek is elküldték.
– És?
– Ki küldte ezt szét?

 

– Nézze, Jack – felelte Cabot –, Liz Elliot komolyan vette a legutóbbi „Spinnaker”-jelentést, és kíváncsi volt a külügyiek véleményére.
– Remek! Egyszerűen remek! Nos, pozitívan szemlélve a dolgokat, legalább annyi hasznunk volt belőle, hogy most már tudjuk, az oroszok megfejtették a diplomáciai kódjainkat. „Niitaka” ugyanazt az üzenetet küldte el nekem, amit a diplomatáink kaptak a kormánytól. Most már Narmonov is tudja, hogy miért aggódunk.
– A Fehér Ház azt fogja mondani, hogy nem nagy ügy. Mi hátrányunk származhat abból, hogy Narmonov megtudta, mennyire aggódunk érte? – vont vállat az igazgató.
– Hogy mi? Az, hogy ha ezt megtudták, akkor mást is tudni fognak. Erről a körlevélről még én se tudtam, és erre mit ad isten? Elküldi nekem egy KGB-tiszt Tokióból!
– Az egészet sikerült megfejteniük?
– Akarja látni a fordítást?
– Menjen, beszéljen Olsonnal – sóhajtott Cabot.
– Már itt se vagyok.
Negyven perccel később már Ronald Olson altábornagynak, a Nemzeti Biztonsági Ügynökség igazgatójának az irodájában volt. A marylandi Fort Meade-ben található létesítmény az Alcatrazra emlékeztette Ryant, azzal a különbséggel, hogy innen hiányzott a szép rálátás a San Francisco-öbölre. A főépületet dupla kerítés vette körül, s a két kerítés közt éjszakánként kutyás biztonságiak járőröztek. Látványként roppant hatásos volt, de Ryan szerint inkább máshol kellett volna jobban vigyázniuk.
– Nagy baj van, Ron.
– Ne ijesztgessen!
Jack átadta neki a „Niitaka”-küldeményt.
– Már figyelmeztettem.
– Mikor ment ez ki?
– Alig hetvenkét órával ezelőtt.
– Foggy Bottomból? [34]
– Igen. Nyolc órával később már az oroszok is ismerték a szövegét.
– Lehet, hogy valaki a külügytől elkottyantotta magát, és az oroszok értesítették Moszkvát – vont vállat Olson. – Vagy éppenséggel eladta nekik valaki az infót.
– És ha egyik sem? Ha feltörték a kódot?
– A STRIPE biztonságos, Jack.
– Miért nem fejlesztették tovább a TAPDANCE-et, Ron?
– Adjon pénzt, és megteszem.
– Ez az ügynökünk egyszer már felhívta rá a figyelmünket, hogy feltörték a rendszereinket. Elolvassák a leveleinket, Ron. Kell ennél jobb bizonyíték?
A tábornagy nem hagyta magát.
– Ez még semmit nem jelent, Jack. Az információ ezer más módon kiszivároghatott.
– Akkor miért kért az emberünk személyes garanciát magától Cabottól arra, hogy soha nem fogjuk elektronikus csatornákon továbbítani az üzeneteit? Hogy nyomatékot adjon kérésének, elküldte nekünk ezt. Hányan használják ezt a rendszert?
– A STRIPE kizárólag a külügyé, de a Védelmi Minisztérium is hasonlót használ. A haditengerészetnél különösen kedvelik, mert felhasználóbarát – tette hozzá Olson.
– Már három éve rendelkezésünkre áll a véletlenszám generátoros módszer. A TAPDANCE nagyon jó kezdeményezés volt, de sajnos leálltak vele. Mi továbbfejlesztettük a technológiát, szalagos meghajtóról CD-ROM-ra. A rendszerünk működik, és könnyű használni. Néhány hét, és áttérünk a használatára.
– És azt akarja, hogy lemásoljuk maguktól?
– Ha beválik, miért ne?
– Tudja, mit szólnának az embereim, ha a CIA-tól vennénk át a technikát?
– A fenébe, Ron! Mi voltunk azok, akik elloptuk maguktól az ötletet.
– Mi is valami hasonlón dolgozunk, Jack. Könnyű lesz használni, és biztonságosabb lesz. Vannak még gondjaink, de a technikusaink azt ígérik, hogy hamarosan elindulhat a tesztüzem.
Hamarosan, gondolta Ryan. Ez nálatok bármit jelenthet, három héttől három évig.
– Rendben. Ezennel hivatalosan figyelmeztetem, tábornagy. Alapos okunk van azt gyanítani, hogy a rendszereik kompromittálódtak.
– És?
– És kénytelen leszek beszámolni erről a kongresszusnak, illetve az elnöknek.
– Én akkor is azt mondom, sokkal nagyobb az esélye annak, hogy valakinek eljárt a szája, vagy hogy a CIA dezinformáció áldozata lett. Mit küld maguknak ez az ügynök?
– Rendkívül hasznos anyagokat, a japánokról és rólunk.
– De semmit a szovjetekről...
Jack habozott a válasszal, de Olson lojalitásához nem férhetett kétség.
– Valóban.
– És maga ennek ellenére biztos abban, hogy nem félrevezetésről van szó? Ismétlem, biztos benne?
– Maga is éppolyan jól tudja, mint én, Ron, hogy a mi szakmánkban semmi sem biztos.
– Ha azt akarja, hogy kérjek néhány száz milliót a kongresszustól rendszereink fejlesztésére, akkor szolgáltasson tényeket. Ez egy régi, jól bevált módszer, Jack. Mi is alkalmaztuk. Ha nem tudod megfejteni az ellenség kódját, akkor vedd rá őket, hogy változtassák meg. Tégy úgy, mintha feltörted volna.
– Lehet, hogy ez ötven évvel ezelőtt így volt, de ma már nem igaz.
– Ismétlem, bizonyítékokra van szükségem, mielőtt beszélnék Trenttel. Mi itt nem tudjuk olyan könnyen összecsapni, mint tették azt maguk a Mercuryval. Ezernyi dolgot meg kell változtatnunk hozzá, s ez rengeteg időbe, és még több pénzbe kerül. Egy ilyen fejlesztésbe nem kezd bele megalapozott indok nélkül az ember.
– Jól van, Ron. Én megtettem a kötelességem.
– Utánanézünk, Jack. Holnap reggel ráállítom a fiúkat az ügyre. Értékelem az aggódását. Remélem, a nézetkülönbségeink ellenére barátok maradunk.
– Hát persze, Ron. Bocsásson meg, ha nyers voltam. Rengeteget dolgozom mostanság.
– Nem ártana pihenésre is szakítania egy kis időt. Kimerültnek látszik.
– Mindenki ezt mondja.
Ryan következő megállója az FBI volt.
– Hallottam róla – mondta Dan Murray. – Szerinted komoly a helyzet?
– Attól tartok. Olson persze másképp gondolja. – Jacknek nem kellett megmagyaráznia. Egy kormány stabilitására semmi nem jelenthet nagyobb veszélyt, mint a kommunikációs csatornák megbízhatatlansága. Gyakorlatilag minden azon múlik, sikerül-e az információt biztonságosan egyik helyről a másikra mozgatni. Háborúkat vesztettek el és nyertek meg azért, mert valakinek sikerült tudomást szereznie arról, amiről nem lett volna szabad. A washingtoni haditengerészeti egyezményt például azért sikerült az Államok számára oly kedvezően megkötni, mert a külügy elcsípte, és megfejtette a részt vevő országok diplomatái és kormányaik közti információforgalmat. Az a kormány, amelyiknek nincsenek titkai, képtelen ellátni feladatait.
– Ami azt illeti, van éppen elég Walker, Pelton és a többiek – jegyezte meg Murray. A rejtjelező írnokok töltötték be a legkényesebb állást az amerikai követségeken, de rosszul fizették őket, és nem voltak megbecsülve. Már maga az „írnok” megnevezés is ezt sugallta. A „technikus” mindjárt másképp hangzott volna. Emiatt aztán sokan.megkeseredetté váltak, egyesek annyira, hogy úgy döntöttek, bosszút állnak a rendszeren, és ha lehet, egy kis mellékesre is szert tesznek. Ez utóbbival nem sokra mentek. Az ügynökségek elég gyatrán honorálták az árulást, ez alól az egyetlen kivétel a CIA volt, amely pénzzel fizetett érte. Csakhogy mire erre rájöttek, már nem volt visszaút. Walker volt az, akitől az oroszok megtudták, hogyan épül fel egy amerikai sifrírozó berendezés, és milyen módszerekkel végzik a titkosítást. Az azóta eltelt tíz év alatt nem sokat változott a rendszer. A technológiai fejlődés hatékonyabbá és kezelhetőbbé tette ugyan a gépeket, de az elv maradt ugyanaz, az úgynevezett „komp-lexitási elv”, amit távközlési mérnökök dolgoztak ki még valamikor hatvan évvel korábban. Egyes szakértők szerint egy jó matematikus a működés ismeretében képes lehetett feltörni az egész rendszert, márpedig az oroszok nem voltak hiányában elméleti szakembereknek. Vajon tényleg sikerült nekik?
– A legrosszabbat kell feltételeznünk, így nem érhetnek minket kellemetlen meglepetések.
– És mivel minket ez nem érint, azt szeretnéd, ha én is utánanéznék az ügynek.
– Eltaláltad.
– A kongresszus elé viszed az ügyet?
– Kénytelen vagyok, Dan.
– Nem irigyellek érte.
– Nagy kár – vigyorgott Jack. – Szívesen átengedtem volna a megtiszteltetést.

 

– Az agyamra mennek ezek az amerikaiak! – dühöngött Narmonov.
– Már megint mi a gond, Andrej Iljics?
– Van fogalma róla, Oleg Kirilovics, milyen bosszantó tud lenni az, ha egy magát barátinak nevező ország elnöke szaglászik az ember háta mögött?
– Még nincs – vallotta be Kagyisev. – Eddig csak önmagukat barátnak beállító képviselőkkel volt dolgom. – A Politburo megszüntetésével a tanoncidő is megszűnt létezni, így az új szovjet politikai figuráknak egyszerűen nem volt hol elsajátítaniuk az államvezetés művészetét. A képviselők többsége semmivel sem volt különb, mint amerikai kollégái. – Mi lenne a probléma?
– Ígérje meg, hogy senkinek nem tesz említést róla.
– Ígérem.
– Az amerikaiak körlevelet intéztek nagykövetségeikhez, felszólítva diplomatáikat, hogy diszkréten puhatolózzanak politikai sebezhetőségemet illetően.
– Valóban? – Kagyisevet nem is annyira a hír döbbentette meg, mint az, amit jelentett. Az amerikaiak komolyan vették a jelentést, és ez eddig rendben is volt, de Narmonovnak nem kellett volna tudnia róla. Csakhogy tudott, és ez potenciális veszélyt jelentett Kagyisevre nézve. A játék orosz ruletté durvult. De hát ez várható volt. – Honnan tudjuk ezt?
– Erre nem válaszolhatok.
– Értem. Miben segíthetek?
– Szükségem van a támogatására, Oleg. Már megint...
– Meg kell beszélnem a kollégáimmal.
– Igyekezzen, ha kérhetem.
– Hogyne. – Kagyisev elköszönt, és lement az autójához. Ő maga vezetett, ami nem is olyan régen még elképzelhetetlen lett volna egy vezető szovjet politikus esetében. A képviselők most már tényleg a népet szolgálták, ez pedig azt jelentette, hogy le kellett mondaniuk minden kedvezményről, ami a régi rendszerben megillette őket. Nem voltak kizárólagosan használható belső sávok Moszkva utcáin, se dácsák a fővárostól keletre zöldellő erdőkben, se luxusapartmanok. De ha nem is volt egyedi gyártású limuzinja és saját sofőrje, egy privát parkoló azért jutott neki az irodája közelében.
Az irodába érve bezárta maga mögött az ajtót, és lepötyögött egy rövid levelet az írógépén. Miután megvolt vele, összehajtogatta, a kabátja zsebébe rakta, és átsietett az utca másik oldalán lévő épületbe, a kongresszusi palotába. A hatalmas előcsarnokban leadta a kabátját a ruhatáros nőnek, illedelmesen megköszönte a tőle kapott számot, és felment az emeletre. Miközben a nő felakasztotta a kabátot, kivette a zsebéből a levelet, és a köpenyébe rejtette. Négy órával később az amerikai nagykövet kézhez kapta az üzenetet.
– Nos, ki vele, Jack – kortyolt bele a teájába Trent.
– Újabb jelét tapasztaltuk annak, hogy a kommunikációs rendszereink már nem biztonságosak.
– Már megint? – emelte a mennyezetre tekintetét Trent.
– Ugyan, ez már lejárt lemez – morogta Fellows. – Részleteket, Jack, részleteket!
Ryan beavatta őket.
– És a Fehér Házban mit szóltak hozzá?
– Odáig még nem jutottam el, de a következő utam hozzájuk visz. Előbb önökkel akartam beszélni, uraim, meg egyébként is van még megbeszélnivalónk. – Jack belefogott a Narmonov gondjait taglaló „Spinnaker”-jelentés ismertetésébe.
– Ez mikor érkezett?
– Két hete...
– És mi miért nem hallottunk róla? – akarta tudni Trent.
– Odafent mindenáron bizonyítékot akartak – felelte Jack.
– És?
– Semmi. Csak annyit sikerült kideríteni, hogy a KGB vélhetően eltűnt atomtöltetek után nyomoz Németországban.
– Te jóságos ég! – szörnyedt el Fellows. – Hogy érti azt, hogy eltűntek?
– Egyelőre még erről sem tudunk semmi konkrétumot. Ha köze van ahhoz, amit „Spinnaker” írt nekünk, akkor lehet, hogy a szovjet hadsereg próbálkozik valamilyen trükkel.
– Maga mit gondol, Jack?
– Tanácstalan vagyok, uraim. Teljesen tanácstalan. A szakértőink egyik fele ezt mondja, a másik meg azt. Kinek higgyek?
– Azt már tudjuk, hogy a katonáik elégedetlenek. Leépítések, pénzhiány, a presztízsveszteségről nem is beszélve. De hogy ennyire elégedetlenek lennének...
– Vidám gondolat – mosolygott kényszeredetten Trent. – Kormányválság egy atomrakéták ezreivel rendelkező országban... Mennyire volt eddig megbízható ez a „Spinnaker”?
– Abszolút. Öt éve szolgál minket.
– Parlamenti képviselő? – kérdezte Fellows.
– Igen.
– Nyilvánvalóan magas pozíciót tölt be, ha ilyeneket tud küldözgetni nekünk. Hm... Azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk, hogy jobb, ha nem tudjuk a nevét.
– Ki tudja, talán személyesen is ismerjük – dünnyögte Trent. Talált, gondolta Jack. – Maga komolyan veszi, Jack?
– Igen, és mindent elkövetek annak érdekében, hogy megerősítsem.
– A „Niitaká”-val kapcsolatban van valami új?
– Attól tartok...
– Fentről hallottam, hogy Mexikóban készül valami – fojtotta bele a szót Trent. – Az elnök a támogatásomat akarja, úgyhogy nyugodtan elmondhatja. Az elnök rajtam keresztül felhatalmazta rá.
Ezt szabályosnak aligha lehetett volna nevezni, de ha Trent azt mondta, hogy az elnök szóbeli felhatalmazást adott, az minden bizonnyal úgy is volt. Ryan összefoglalta a jelentést.
– Szemét kis törpék! – húzta fel magát Trent. – Tudják, hány szavazómat vesztettem el, amikor tető alá hoztam azt az átkozott kereskedelmi szerződést? És most fel akarják bontani!
– Nagyon úgy néz ki.
– Maga szerint hány farmer fog munka nélkül maradni a körzetében, Sam? Mert ezek képesek rá, és megcsinálják!
– Ebbe bele se merek gondolni – sóhajtott Fellows. – Sikerült megerősíteni az értesülést?
– Még nem.
– Nem lehetne bedrótozni a repülőjét? – javasolta bőszen Trent. – Ha ezt meg tudjuk erősíteni, mielőtt idejönne, nagyon szeretnék ott lenni, amikor Fowler seggbe rúgja! A francba! Én szavazatokat vesztettem el miattuk! – Az, hogy ötvennyolc százalékos támogatottsággal bírt a körzetében, az most mellékes volt. – Nos, az elnök azt szeretné, ha melléállnánk ebben az ügyben. A maguk fertályán mi a helyzet, Sam? Van ennek akadálya?
– Nincs. Remélem.
– Hálás lennék, uraim, ha a politikai részéből engem kihagynának. Ne feledjék, én itt csak hírvivő vagyok.
– Jack Ryan, az utolsó amerikai szűz – nevetett Trent. – Nos, akkor hát köszönjük a tájékoztatást, Jack. Ez jó fogás volt. Ha az elnök engedélyezni óhajtja a TAPDANCE program folytatását, csak szóljon.
– Nem fogja – jegyezte meg Fellows. – Két-háromszáz millió dollárról lenne szó, és már minden zöldhasúnak van gazdája. Szeretnék biztos lenni a fejlesztés szükségességében, mielőtt bármit is lépnénk.
– Én csak azt tudom mondani, képviselő úr, hogy komolyan vettem a figyelmeztetést. Ahogyan az FBI is.
– És Ron Olson? – kérdezte Trent.
– Vérig van sértődve.
– Sokkal jobbak lennének az esélyeink, ha ő maga kérné – mondta Fellows.
– Tudom. Nos, ami a mi rendszerünket illeti, három héten belül beüzemeljük. Az első lemezek már kimentek, most teszteljük őket.
– És azt hogyan csinálják?
– Egy szuperkomputerrel, a Cray YMP-vel szabályszerűségek után kutatunk. A MIT mesterséges intelligenciát kutató laboratóriumából hozattunk egy szakértőt. Még egy hét, legfeljebb tíz nap, és tudni fogjuk, hogy azt kaptuk-e, amit akartunk. Aztán indulhat a nagyüzem.
– Őszintén remélem, hogy ez egyszer téved, Ryan – zárta le a beszélgetést Trent.
– Én is. De az ösztöneim mást súgnak.

 

– És mennyibe kerülne ez nekünk? – kérdezte ebéd közben Fowler.
– Ha jól tudom, két-háromszáz millióba.
– Nem. Már így is gondjaink vannak a költségvetéssel.
– Egyetértek – bólintott Liz Elliot. – De előbb veled akartam konzultálni. Természetesen ez is Ryan ötlete. Olson az NSA-tól azt mondja, hogy semmi gond, a rendszereik biztonságosak, de Ryan teljesen odáig van ezért az új kódrendszerért. Tudod, hogy a cégnél már elindították a programot. Képes volt egyenesen a kongresszushoz folyamodni érte.
– Valóban? – nézett fel a tányérjából Fowler. – Megkerülte a költségvetési bizottságot?
– Még engem is megkerült, Bob! Trentet és Fellowst kereste fel először!
– Mi a fenét képzel ez az alak?
– Én megmondtam, hogy vigyáznunk kell vele, Bob.
– Ki van rúgva, Elizabeth! Ki van rúgva! Gondoskodj róla, hogy mielőbb megválhassunk tőle!
– Rendben. Azt hiszem, már tudom, hogyan fogom csinálni.

 

A helyszín ideális volt a megfigyeléshez. Ernest Wellington egyik nyomozója már egy hete a 7-Eleven környékén tanyázott. A Zimmer család üzlete az 50-es út közvetlen közelében, félúton Washington és Annapolis között helyezkedett el, annak a hatalmas lakóparknak a szomszédságában, mely forgalma jelentős hányadát adta. A nyomozó furgonjával az utca végében parkolt, ahonnan kitűnő rálátás nyílt mind az üzletre, mind a tőle alig ötven méterre lévő házra. A furgon különleges, megfigyelésre épített jármű volt, szellőzőkürtőjében egy periszkóppal, melynek lencserendszere egy tévére és egy 35 mm-es Canon fényképezőgépre volt rákötve. A berendezéshez egy üdítőkkel telepakolt hűtő, egy nagy termosz kávé és egy vegyi WC is hozzátartozott. A nyomozó második otthonának tekintette a járművet, és büszke volt a műszerekre, melyek közül nem egynek a párját csak a NASA űrsiklóiban lehetett megtalálni.
– Bingó! – recsegte a rádió. – Az alany most fordult le az autópályáról. Továbbhajtunk.
A nyomozó ráhajolt miniatűr mikrofonjára.
– Vettem. Nyugodtan rám bízhatjátok őket.
Clark már két nappal korábban kiszúrta a Mercuryt, de nem tulajdonított neki jelentőséget. Az ingázásból adódóan sok időt töltöttek az autópályán, és elkerülhetetlen volt, hogy ne találkozzanak időnként hivatali járművekkel. Amíg nem kerültek túl közel hozzájuk, nem is volt gond. Ez is továbbhajtott, amikor ők letértek a mellékútra. Igaz, gondolta Clark, egy szakszerűen megszervezett követésnél pontosan ezt kell tennie a megfigyelőnek. Bekanyarodott a 7-Eleven parkolójába, és végigpásztázta a terepet. Sehol senki. Kiszállt, és kigombolta a felöltőjét, így sokkal könnyebben hozzáférhetett a csípőjére szíjazott 10 mm-es Berettához. Biztos, ami biztos.
– Hello, dr. Ryan! – üdvözölte őket az üzletben az egyik Zimmer kölyök. – Anya otthon van.
– Kösz. – Ryan kijött, és Zimmerék háza felé vette az irányt. Carolt a hátsó kertben pillantotta meg. A nő a legkisebb gyermekét hintáztatta. Már december elején jártak, de az idő még mindig kellemes volt.
Clark hűségesen követte a főnökét, éber tekintetével a környék házait és az előttük parkoló autókat fürkészve. Néhány portával odébb egy csapat kisiskolás focizott az aszfalton, de őket leszámítva nem volt mozgás a környéken.
– Hello, Carol! – kiáltott be az udvarra Jack. Mrs. Zimmer hátranézett, és elmosolyodott.
– Tetszik az új hinta, Ryan doki?
Jack bűnbánóan igent intett a fejével. Segítenie kellett volna a hinta összeszerelésében. Nem nőnek való munka volt ez.
– Hogy van a kis gézengúz?
– Nem akar kiszállni, pedig már jócskán benne vagyunk a vacsoraidőben.
– A többiekkel mi újság?
– Petert felvették az egyetemre. Nappali szakra, a MIT-re.
– Ez igazán nagyszerű! – Jack megölelte a büszkeségtől sugárzó anyát. Istenem, milyen büszke lenne Buck, ha láthatná ezeket a gyerekeket. Lehajolt, hogy ölbe vegye a legújabb Zimmert, aki tárt karokkal várta, hogy Jack bácsi felemelje.
– Gyere, Jackie. – Magához szorította a kicsit, aki egy nedves puszival jutalmazta fáradozását.
– Megvagy!
Egyszerű, mondhatni primitív trükk, de mindig beválik. A furgonba több olyan gomb is be volt szerelve, amit ha megnyomtak, az autó dudált egyet. Aki hallotta, ösztönösen arra pillantott – és belenézett az objektívbe. Ryan sem tett másképp, kezében egy ölnyi gyerekkel.
A nyomozó az ölelést is felvette, meg a gyerek csókját is, s most megszerezte a nélkülözhetetlen arcfotót is. Ilyen egyszerűen. Minden megvolt, amire Ryan kompromittálásához szükség lehetett. Elképesztő, gondolta a nyomozó, hogy valaki, akinek ilyen felesége van, félrekeféljen. De hát ilyen az élet...
– Remélem, ez egyszer itt marad vacsorára. Peter felvételét ünnepeljük.
– Erre nem lehet nemet mondani – jegyezte meg Clark.
– Rendben, megadom magam. – Ryan becipelte a házba Jacqueline Theresa Zimmert. Se ő, se Clark nem vették észre, hogy az ötven méterrel odébb parkoló furgon elhúz a ház előtt.

 

A folyamat legkényesebb része következett. A plutóniumot cérium-szulfid kerámia olvasztótégelyekbe tették, és az elektromos kemencébe helyezték. Fromm bezárta az ajtót, beindította a pumpát, amely argonra cserélte a belső tér levegőjét.
– Az argon inert gáz – magyarázta Fromm. – A plutónium rendkívül gyúlékony, mi pedig nem akarunk kockáztatni. A kerámia is semleges anyag. Azért használunk több tégelyt, hogy elkerüljük a kritikus tömeg kialakulását.
– Mennyi ideig fog tartani? – érdeklődött Qati.
– Két óráig. Nem fogjuk elkapkodni. Ha kivettük a tégelyeket a kemencéből, egy ugyanígy légmentesített kamrában fogjuk elvégezni az öntést. Most már érti, miért volt szükség ilyen drága kemencére?
– Nem lesz veszélyes az öntés?
– Ha vigyázunk, nem. Régebben előfordultak balesetek, de ez még akkor volt, amikor nem rendelkeztek kellő tapasztalattal a plutónium megmunkálásában.
– És a gépi megmunkálás mennyi időt fog igénybe venni?
– Három hetet, ehhez jön még hozzá két hét összeszerelés és tesztelés.
– A tríciumot mikor vonjuk ki? – kérdezte Ghosn. Fromm lehajolt, és benézett a kemencébe.
– Közvetlenül a behelyezés előtt. Az lesz az utolsó tennivalónk.
– Lát bármi hasonlóságot? – kérdezte Wellington.

 

– Jó kérdés – felelte a nyomozó. – Az mindenesetre látszik, hogy kedvelik egymást a poronttyal. A kicsit egyébként Jacqueline Theresának hívják...
– Tényleg? Ez érdekes. – Wellington fel is jegyezte magának.
– Megkérhetem a laboros fiúkat, hogy nagyítsák fel a felvételeket – ajánlotta a nyomozó. – Úgy könnyebb lesz kielemezni őket.
– Jó ötlet. Cáfolhatatlan bizonyítékra van szükségem.
– Meglesz. Megkérdezhetem, hogy mi fog történni Ryannel?
– Gondolom, bátorítani fogják, hogy lépjen ki a kormány szolgálatából.
– Tudja, ha magánszemélyként csinálnánk ezt, azt zsarolásnak neveznék...
– De nem vagyunk magánszemélyek, és ő sem akárki. Ha nem zsaroljuk meg, akkor megteheti más, és az már sokkal súlyosabb következményekkel járhat. Ha valaki ilyen kényes pozíciót tölt be, vigyázzon a jó hírére.
– Arról pedig nem mi tehetünk, hogy nem vigyáz, nem igaz?
Így igaz. Ő kereste magának.

 

 

22.
Elemzés

– Az istenit, Ryan, ezt nem teheti meg!
– Mit?
– Már megint megkerült!
– Hogy érti ezt? Én csak tájékoztattam Trentet és Fellowst, hogy gond lehet. Kötelességem.
– Még nem nyert megerősítést – tiltakozott az igazgató.
– Lehetünk száz százalékig biztosak bármiben is?
– Nézze ezt! – Cabot egy új aktát tolt Ryan elé.
– Ez egy „Spinnaker”-jelentés. Miért nem láttam még?
– Olvassa csak el! – parancsolt rá Cabot.
– Megerősíti, hogy információ szivárgott ki... – A jelentés meglehetősen kurta volt, Jack hamar végzett vele.
– Csakhogy szerinte a delikvens a moszkvai nagykövetségen dolgozhat. Talán egy rejtjelező írnok.
– Ő is csak találgat. Az üzenet lényege nem ez, hanem az, hogy ezentúl csakis futáron keresztül hajlandó jelentést küldeni.
– Hogy is néz ki pontosan a szarkatelefon az ő esetében?
Ryan önkéntelenül elfintorodott. Cabot kötelességének érezte a cég zsargonját használni, de a „szarkatelefon” kifejezés már meglehetősen idejétmúlt volt.
– Semmi spéci nincs benne. Kagyisev a kongresszus ruhatárában hagyja a kabátját, zsebében az üzenettel. A ruhatáros kiveszi, és hazafelé menet egy mellette elhaladó emberünk kezébe nyomja. Gyors, de semmivel nem biztonságosabb más módszereknél.
– Most már tehát két ügynökünk is van, aki elégedetlen a kommunikációs rendszereinkkel. Én meg repülhetek Japánba, hogy megnyugtassam az emberünket.
– Egyáltalán nem szokatlan, hogy egy informátor egy magas rangú hivatalnokkal szeretne találkozni. Ezek az emberek állandó feszültségben élnek, és ha kiborulnak, sokat segíthet rajtuk a személyes biztatás.
– Egy egész hetem rá fog menni! – panaszkodott Cabot.
– Január végén úgyis Koreába kell repülnie – emlékeztette Ryan. – Visszafelé jövet összeröffenhet a barátunkkal. Nem azt mondta, hogy azonnal látni akarja önt, hanem azt, hogy mielőbb. – Ryan visszatért a „Spinnaker”-jelentésre.
A beszámoló Narmonov aggodalmairól szólt. A szovjet elnök attól félt, hogy Nyugatnak tudomására juthat, mennyire elkeserítő a viszonya a hadsereggel és a KGB-vel. Eltűnt atomtöltetekről nem esett szó, annál inkább a parlamenti erőviszonyok változásairól. Ryan-nek az volt az érzése, hogy a jelentést összecsapták. Úgy döntött, megmutatja Mary Patnek. Ő volt az egyetlen ember a Cégnél, aki képes volt kiigazodni a pasason.
– Gondolom, az elnök elé viszi a jelentést – jegyezte meg Ryan.
– Igen, kénytelen vagyok.
– Javasolhatnék valamit? Említse meg neki, hogy még nem sikerült megerősítenünk a Kagyisev által leírtakat.
Cabot felkapta a fejét.
– Miért? Én hiszek neki.
– Én is, de ezúttal nem vagyok biztos benne, hogy az emberünk jól látja a helyzetet.
– A szovjetszakértők hihetőnek tartják – vetette ellen Cabot.
– Ez igaz, de én akkor is nyugodtabb lennék, ha független forrásból is megerősítést nyernénk. Ekkora horderejű kérdésnél ez elengedhetetlen.
– Szóval azt akarja, hogy járuljak az elnök elé, adjam elő neki ezt, aztán közöljem vele, hogy egyelőre nem kell komolyan venni? – Cabot dühösen elnyomta a szivarját.
– Igen, uram.
– Nem fogom megtenni!
– Kénytelen lesz, uram. Ez a szabály.
– Nézze, Jack, kezdem unni, hogy folyton a Cég szabályaira figyelmeztet. Ne feledje el, hogy én vagyok itt az igazgató.
– Ne forgassa ki a szavaimat, igazgató úr. Inkább azon tűnődjön el, hogy jogunkban áll-e veszélyeztetni kormányunk politikáját egy rövid levél néhány sorára alapozva. – A kormány érdekeinek emlegetésével mindig hatni lehetett Cabotra.
– Értem, hogy mire akar kilyukadni, Jack. Rendben. Az autó már vár. Két óra múlva itt vagyok.
Cabot fogta a felöltőjét, és a lift felé indult. Mint főigazgatónak, két testőre volt – az egyik az autót vezette, a másik az utat pásztázta –, de a forgalommal ugyanúgy meg kellett birkóznia, mint mindenki másnak. Ryan, gondolta, miközben végigvánszorogtak a George Washington sugárúton, kezd egyre kellemetlenebb nyűggé válni. Az rendben, hogy új vagyok itt, azt is aláírom, hogy tapasztalatlan vagyok, sőt még azt se tagadom, hogy szeretem a beosztottaimra hagyni a napi intéznivalókat. De végtére is igazgató vagyok, nem titkár. Nem foglalkozhatok minden apró-cseprő dologgal. Nagyon unta már, hogy Ryan folyton megkerüli, hogy állandóan helyreigazítja, ha mond valamit. Mire beértek a Fehér Házba, már nagyon pipa volt.
– Jó reggel, Marcus! – fogadta Liz Elliot az irodájában.
– Jó reggelt! Van egy újabb „Spinnaker”-jelentésünk. Az elnöknek látnia kellene.
– Mit talált már ki megint ez a Kagyisev?
– Ki árulta el magának a nevét? – kérdezte döbbenten Cabot.
– Ryan. Nem említette?
– A fenébe! Hát persze hogy nem.
– Üljön le, Marcus. Még van néhány percünk. Mi a véleménye Ryanről?
– Néha elfelejti, hogy ki nálunk az igazgató, és ki a helyettes.
– Néha eléggé arrogáns tud lenni, nem gondolja?
– Az – felelte ingerülten Cabot.
– Jól végzi a munkáját, a maga módján, de a magatartása, hogy őszinte legyek, eléggé fárasztó.
– Pontosan erről van szó. Mindig ő akarja megmondani nekem, hogy mit csináljak. Mint például most is.
– Talán nem bízik meg az ön ítélőképességében? – döfött belé a nemzetbiztonsági tanácsadó a gondosan megválasztott tűvel.
Cabot homlokán mély redők jelentek meg.
– Igen, a viselkedése ezt sejteti.
– Sajnos nem sikerült mindent megváltoztatni az előző kormányzat óta. Ryan különösen nehéz eset, mert bármilyen legyen is, ő egy igazi profi...
– Mert én nem vagyok az? – kapta fel a fejét Cabot.
– Hogyne lenne az, Marcus. Tudja jól, hogy soha nem mondanék ilyet.
– Bocsásson meg, Liz. Igaza van. Csak ez a Ryan annyira felhúzott.
– Menjünk, nézzük meg a főnököt.
– Mennyire komoly ez? – kérdezte öt perccel később Fowler.
– Kagyisev már öt éve dolgozik nekünk, és mind ez idáig csalhatatlannak bizonyult.
– Sikerült megerősíteni?
– Nem egészen – vallotta be Cabot. – De a szakértőink szerint hihető, és én is így gondolom.
– Ryan viszont kételkedik benne...
Cabotnak már kezdett elege lenni Ryan nevéből.
– Én viszont nem, elnök úr. Meggyőződésem, hogy Ryan azért akarja a valóságosnál jobb színben feltüntetni a szovjet kormányt, mert így akarja bebizonyítani, hogy már nem tartozik a hidegháborúpártiak közé.
Fowler tekintete a nőre siklott.
– Elizabeth?
– Szerintem is eléggé hihető, hogy a szovjet biztonsági erők előnyösebb helyzetet akarnak kivívni maguknak – búgta E. E. – Elégedetlenek a liberalizációval, nem tetszik nekik, hogy elvették tőlük a hatalmukat, és szúrja a szemüket a Narmonov-rezsim gyengesége. A jelentés tehát nagyon is egybevág a tényekkel. Azt hiszem, el kellene fogadnunk.
– Ha ez igaz, akkor a továbbiakban nem támogathatjuk Narmonovot. Nem lehetünk részesei egy esetleges visszarendeződésnek.
– Egyetértek – bólintott Liz. – Inkább veszítsük el Narmonovot, mint az egész Szovjetuniót. Ha nem tudja megfékezni a katonáit, akkor majd megteszi helyette más. Amiben persze nekünk is segédkeznünk kell. Nem akarjuk, hogy a Szovjetunió a hadsereg kezére kerüljön, nem igaz?
– De nem ám – felelte komoran Fowler.

 

A pallón álltak a hatalmas csarnokban, ahol a Tridenteket készítették elő tenger alatti útjukra, és a USS Georgia járőrözni készülő legénységét figyelték.
– Szóval kimagyarázta magát – állapította meg Jones.
– Volt benne ráció, Ron.
– Mikor tévedtem utoljára?
– Mindig van egy első alkalom.
– Ezúttal nincs – jelentette ki magabiztosan Jones. – Érzem, hogy valami nincs rendben.
– Jól van, akkor vegye be magát a szimulátorba Ricks szonárcsapatával.
– Az is megteszi. – Jones révetegen a vízre meredt. – Az igazi persze az lenne, ha kimennék velük.
– Vállalná, Ron? – kérdezte kíváncsian Mancuso.
– Nem. Kim nem bocsátana meg nekem, hogy három hónapra magára hagyom. A két hét is bőven elég. Még sok is. Kezdek elkényelmesedni, Bart. Már nem vagyok olyan fiatal és friss, mint azok a kölykök.
– Mi a véleménye róluk?
– A szonáros fiúkról? Az, hogy jók. Akárcsak az útvonalelemzők. Ha jól tudom, Jim Rossellitől vette át őket Ricks.
– Úgy van.
– Rosselli jól kiképezte őket. Mondhatok valamit?
– Csak ki vele!
– Ricks nem kapitánynak való. Túl nyers az embereivel, és teljesíthetetlen elvárásai vannak. Egyáltalán nem olyan, mint amilyen maga volt, Bart.
– Mindenkinek más a stílusa – válaszolta szerényen Mancuso.
– Ez való igaz, de akkor se szeretnék tengerre szállni vele. Hét ember, egy tiszt és hat altiszt kérte az áthelyezését más hajóra.
– Családi okok miatt.
– Ugye maga sem hiszi, Bart? Valamire hivatkozniuk kellett.
– Nézze, Ron, én csak a teljesítményük alapján értékelhetem az embereimet. Ricks nem véletlenül került parancsnoki pozícióba, és éppen a Maine-re.
– Maga felülnézetből látja a dolgokat, Bart. Én viszont alulról. Az én perspektívámból nézve Ricks nem való kapitánynak. A legénység nem kedveli, és nem bízik benne.
– Ebből elég, Ron! Nem hagyhatom, hogy bárki is befolyásoljon a döntéseimben.
– Igen, tudom, de akkor is ez az igazság.
– Nem egy olyan kapitánnyal hajóztam, akit ki nem állhattam. De elfogadtam őket.
– Ahogy gondolja, Bart. Valamit azért hadd mondjak: egy feljebbvalót sokféleképpen lenyűgözhet az ember, de a legénységét csak egy módon.

 

Miután az öntvény kihűlt, Fromm áttette a marógépbe, és légmentesen lezárta a munkateret. Még egyszer ellenőrizte a programot, amelynek a szerszámot kellett vezérelnie, majd ünnepélyesen elindította a megmunkálást. A robotkar pozícióba lendült, és groteszk sebességgel dolgozni kezdett a plutóniumon. A rendszer közben folyamatosan freonnal spriccelte az anyagot, állandó hőmérsékleten tartva azt.
– Mennyit fogunk veszíteni? – kérdezte Ghosn az első forgácsdarabkák láttán.
– Mindössze húsz grammot – felelte Fromm. – Jelentéktelen mennyiség. – Fromm ellenőrizte a nyomásmérőt, s miután mindent rendben talált, átadta a gépet technikusainak. Fromm elégedett volt velük. Minden eddigi feladatot jól oldottak meg, és rendkívül fogékonyak voltak. Majdnem olyan jók voltak, mint az otthoni emberei, annak ellenére, hogy képzettségben jócskán elmaradtak azoktól. Ezt jelentette a mély víz és az elmélet közti különbség.
– Mennyi időbe fog telni? – akarta tudni Qati.
– Hányszor kell még elmondanom? Minden a terv szerint megy. A projektnek ez a fázisa igényli a legtöbb időráfordítást. A plutó-niumtöltetnek tökéletesnek kell lennie. Ha ez csütörtököt mond, akkor az egész szerkezet csütörtököt fog mondani.
– Ez igaz mindenre, amit eddig csináltunk – tiltakozott Ghosn.
– Hogyne, barátom, csakhogy ezt a legkönnyebb elrontani. A plutóniumot nehéz megmunkálni, és a fém fázisváltozásai csak tovább nehezítik a dolgot. Gyerünk, nézzük meg inkább a robbanótömböt!
Ghosnnak igaza volt: mindennek tökéletesen kellett működnie. A tömböt közönséges TNT-ből alakították ki, amit állagjavító anyaggal kevertek össze, hogy megtartsa formáját. Ez lényeges volt, hiszen a robbanóanyag alakja határozta meg a környezet felé áramló energia irányát. Ghosn hatszáz szegmenst hozott létre; ezekből pontosan hetven darabra volt szükség egy harmincöt centiméter átmérőjű ellipszoid kialakításához. Minden egyes szegmenshez külön gyutacs és krytonkap-csoló tartozott, melyeket tökéletesen egyforma hosszúságú vezetékekkel kötöttek rá az áramforrásra. Fromm kiválasztott egy elemet.
– Azt mondja, hogy tökéletesen egyformák?
– Igen. Mindent úgy csináltam, ahogy mondta.
– Fogjon meg találomra hetvenet, és hozza őket! Kipróbáljuk, hogy válnak be.
A helyszín már elő volt készítve. Voltaképpen egy bombatölcsér volt, amit egy izraeli F-4 Phantomról ledobott Mark 84-es bomba robbantott a földbe, még évekkel korábban. Qati emberei cölöpökből és gerendákból egy épületet ácsoltak a gödör fölé. A halálra ítélt kunyhó tetejét három réteg homokzsák és egy álcaháló alkotta. A robbanótöltet szerepét betöltő, acél próbadarabba egy elektronikus feszültségmérőt helyeztek, amit egy vezetékpár kötött össze a kétszáz méterrel odébb lévő kráterrel, melyben Fromm és a többiek lapultak.
– Kész! – jelentette Ghosn.
– Akkor kezdjük – felelte Fromm, és a feszültségmérőre kötött oszcilloszkópra tapasztotta tekintetét.
Ibrahim megnyomta a gombot. Az épület egy villanás alatt össze-roskadt, aztán mindent belepett a por. Az oszcilloszkóp rögzítette a felületi feszültség csúcsértékét, mielőtt még a légnyomás elsüvített volna a fedezékben kuporgok feje felett. Bock és Qati csalódottak voltak a robbanás erejét illetően. Lesz elég ereje egy ekkora robbanásnak elindítani a láncreakciót?
– Nos? – kérdezte kíváncsian Ghosn.
– Tíz százalék eltérés – felelte Fromm, aztán elvigyorodott. – Pozitív irányban.
– Az mit jelent? – kérdezte aggódva Qati.
– Azt, hogy fiatal tanítványom jól megtanulta a leckéjét. – Negyedórával később, amikor a próbadarab előkerült, a saját szemükkel is meggyőződhettek róla. A férfiököl méretű acéldarab szivar vékonyságúra zsugorodott. Ha plutónium lett volna, a láncreakció minden kétséget kizáróan beindul. Fromm biztos volt benne.
– Herr Ghosn – mondta ünnepélyesen –, ön született tehetség. Nekünk az NDK-ban három próbálkozásra volt szükségünk, mire sikerült. Magának elsőre összejött.
– Hány teszt lesz még?
– Ahány próbadarabunk van. Holnap is csinálunk egyet. Miközben visszafelé sétáltak, Bock újra átkalkulálta az egészet.
Fromm tájékoztatása szerint a robbanás várható ereje több mint négyszázötven megatonna volt. Bock óvatosságból csak négyszáz megatonnával számolt, és igyekezett úgy gondolni az eszközre, mint egy közönséges, nagy erejű bombára, nem mint valami misztikus csodafegyverre. A köztudat szerint az atombomba körzetében minden elpárolog, de Bock most már tudta, hogy ez csak a közvetlen közelében igaz. Még a stadion se fog molekuláira hullni, de lesz bőven törmelék, amit a légnyomás repeszként fog szétszórni a környéken. A port, pontosabban a hamut a tűzgomolyag – a „gomba” – fogja felszippantani, és szétteríteni a szél segítségével. A hamu nagyobb része harminc kilométeres körzeten belül fog leülepedni, de az időjárástól függően juthat belőle Chicagóba, St. Louisba vagy akár Washingtonba is.
Bock úgy becsülte, hogy maga a robbanás mintegy kétszázezer életet olthat ki, a radioaktivitás pedig további ötvenezret. Qati csalódott volt a számokat illetően. Míg bele nem fogtak a projektbe, azt hitte, az atombomba egyfajta égi pallos, amit istene azért adott a kezébe, hogy egyetlen csapással megtizedelhesse vele ellenségeit. De nem volt az. Csak egy elképesztően nagy robbanóerejű bomba volt, „érdekes” mellékhatásokkal, ideális eszköz egy terrorcselekményvégrehajtására.
Bock megtorpant.
Terrorcselekmény... Terrorista lennék?
Nézőpont kérdése, döntötte el. Persze, a másik oldalnak mindenki terrorista, aki mást akar. Bockot azonban már régen nem érdekelte a másik oldal véleménye.

 

– John, egy kis segítségre lenne szükségem.
– Éspedig? – kérdezte Clark.
– A japán miniszterelnök februárban Mexikóba látogat, onnan pedig ide fog repülni, hogy találkozzon Fowlerrel. Szeretnénk tudni, miről beszélgetnek útközben.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne légikisasszonynak álcáznom magam, doki. Ráadásul a teaszertartást se sikerült megtanulnom.
De komolyra fordítva a szót... Bepoloskázni egy repülőt? Ez aztán a kihívás!
– Van ötleted?
John a kávéjába nézett, mintha onnan várt volna segítséget.
– Helyeztem már el nemegyszer különböző adatgyűjtő eszközöket, de mindig csak a földön. Egy repülő esetében rengeteg zajforrással és zavaró tényezővel kell számolni. Ráadásul fel kell juttatni a cuccot a gépre, és tudni kell, hova fog ülni a fickó. Kemény dió. A technikai oldaláról nem is szólva. Japánban semmiképpen nem lenne érdemes próbálkozni. Túl veszélyes. Ha esetleg megállna Detroitban... De lehet, hogy még jobb lenne Mexikóvárosban csinálni. Elég jól beszélek spanyolul, Dingről nem is szólva. Magammal vinném őt is. Milyen gépen utazik a japcsi?
– JAL-747-esen. A pilótafülke mögötti szakaszban rendezték be a konferenciatermet, és van egy hálószoba is. Az emberünk szeret alukálni repülés közben, hogy ne legyenek gondjai az időzónákkal.
– Értem – bólintott Clark. – De azért nagyon remélem, hogy időnként ébren is van... Különben minek lehallgatót szerelni? Szóval arra gondoltam, hogy japán lévén biztosan szereti a tisztaságot, és ezen belül a tiszta ablakokat. Mi lenne, ha szereznék odalent Dingnek egy jó kis ablakpucolói munkát? Apropó... az elnök jóváhagyta már?
– Azt mondta, hogy találjam meg a módját.
– Rendben. Beszélni fogok a technikusainkkal. A legnagyobb gondot a zaj fogja jelenteni. Azt a... megint terepmunkát fogok végezni! Odaát leszek, az új épületben. Kell egy-két nap, hogy alaposan átgondoljuk a fiúkkal. Amint kiderítettük, hogy megvalósítható-e vagy sem, szólok. Ez egyébként azt jelenti, hogy nem megyek Nagy-Britanniába?
– Nagy baj? – kérdezte Jack.
– Dehogy. Most egész jól elvagyok itthon.
– Jó neked. Rám még vár egy karácsonyi bevásárlás a Hamley's-ben.
– Nem is tudod, mennyire szerencsés vagy, hogy a gyerekeid még igazi gyerekek. Az én lányaim folyton új ruhát akarnak. Minden pénzem bugyikra és „cuki” dolgokra költőm.
– Nálunk egyelőre a játékokon van a hangsúly. Bár igaz, Sally már kezd kételkedni a Mikulásban.
Clark szomorúan megcsóválta a fejét.
– És aztán rájön, hogy a világ tele van hazugságokkal.
– Nem mondod komolyan...

 

 

23.
Vélemények

– Jack, maga szörnyen néz ki – állapította meg Sir Basil Charleston.
– Na ne! Hát senki nem látja bennem a bájt és a szépséget?
– Rosszul utazott?
– Egész úton rázott a gép. Mintha egy mosógép tetején ültem volna. Alig aludtam valamit.
– Nos, reméljük, hogy az ebéd segíteni fog.
– Szép idő van – jegyezte meg Ryan, miközben a Westminster Bridge Roadon a Parlament felé sétáltak. A korai tél ellenére ragyogóan kék, felhőtlen égbolt virított a ködhöz és esőhöz szokott Londonban. A Temze fölött száguldozó szél viszont csípős volt, de Ryan nem bánta. A hideg frissítőként hatott elcsigázott elméjére. – Gond van az irodában, Bas?
– Poloskát találtak. Alig két emelettel alattam! Az egész épületet átfésülik.
– Látom, itt sem könnyű az élet. Kik tehették oda? A KGB?
– Még nem tudjuk biztosan. Orosz barátaink még mindig nem szoktak le a hallgatózásról, de mások is lehettek. Maguknál mi a helyzet, Jack? Vannak hasonló gondjaik?
– Gond az van bőven, de a poloskák elkerülnek minket. Talán azért, mert jóval elszigeteltebb az épület, mint a Century House. És mert leárnyékoltuk a rádióhullámok ellen. Lehet, hogy itt sem ártana megtenni.
– Jó ötlet, de egy vagyonba kerülne. Kinek van rá pénze?
– Soha nem lesz vége. A hidegháborút megnyertük, de nyugalom sohase lesz.
– Melyik görög is volt az, akinek fel kellett gurítania azt a sziklát a hegyre, de valahányszor sikerült volna, a kő a másik oldalon legurult?
– Sziszüphosz? Vagy Tantalosz? Rég volt már, amikor az Oxfordra jártam. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy valahányszor megmászunk egy hegyoldalt, egy völggyel találjuk magunkat szembe. – Kikerültek egy csapat amerikai turistát. – Van egy kis gondunk, Bas.
– Mi lenne az? – kérdezte Charleston.
– Van egy informátorunk a Kremlben. Elég sok időt tölt Narmonvval. Azt mondja, Andrej Iljics attól tart, hogy a KGB és a hadsereg át akarja venni a hatalmat. Továbbá nem tartja kizártnak, hogy eltűnt néhány nukleáris robbanófej az NDK-ból való kivonuláskor.
– Szívmelengető hírek.
– Nem ismerősek?
– Nem. Egyáltalán nem.
– Mennyire jól értesült az emberük, Bas?
– A miénk? Eléggé jól értesült.
– És semmit nem hallott?
– Csak pletykákat. De azt eddig is tudtuk, hogy Narmonovnak ezer gondja van. A Baltikum, Grúzia, a muzulmánok... Nem tett jót neki. Minek is nevezik maguk, amerikaiak az ilyen embert? Félkarú falkárpitos? Nincs megállása, az biztos, de hogy a biztonsági erők puccsra készülnének ellene? Nem hinném. Nálunk mást mutat a ká-vézacc.
. – És a robbanófejek?
– A mi emberünk sajnos nincs abban a pozícióban, hogy ilyen információkhoz hozzáférhessen. Mennyire veszik komolyan a dolgot, Jack?
– Nagyon. Kénytelenek vagyunk. Az informátorunk hosszú évek alatt egyszer sem okozott csalódást.
– Akkor őt is bizonyára Mrs. Foley toborozta – nevetett Charleston. – Fantasztikus az ifjú hölgy. Hallom, már megint szült.
– Kislány. Emily Sarah. Szakasztott anyja. Mary Pat nem sokáig lesz otthon vele. Január elején már munkába akar állni.
– Hát igen. Ha egy olyan óvodaerődítmény áll az ember rendelkezésére, mint a maguké, akkor könnyű.
– A CIA legjobb befektetésének bizonyult. Kár, hogy nem én találtam ki.
– Maguk amerikaiak aztán tudnak élni! – nevetett Sir Basil. – Szóval eltűnt nukleáris robbanófejekről van szó. Attól tartok, ezt valóban nem árt komolyan venni. Ha a KGB és a szovjet hadsereg valóban összejátszik, az komoly gondokat okozhat. Eléggé ijesztő. Sajnos nem tudok mit mondani. Nem hallottunk róla.
– KGB-s körökben azt rebesgetik, hogy valaki nukleáris fegyvereket fejleszt Németországban, és a KGB is érdekelt lehet.
– Erről viszont mi is hallottunk. – Charleston a rakpart felé kanyarodott, ahol a Tattersall Castle, egy étteremmé alakított gőzhajó ringott a Temze vizén.
– És?
– Utánanéztünk a dolognak. Úgy tűnik, Erich Honeckernek megvolt a saját kis Manhattan-terve. Szerencsére nem sokra jutottak, a rendszerváltozás keresztbe tett nekik. A dolog pikantériája az, hogy Iván se tudott róla. A változások előtt döbbentek rá, amikor az NDK megajándékozta őket egy jó adag plutóniummal. Gyanítom, hogy a KGB ezt vizsgálja.
– Miért nem figyelmeztettek minket, Bas? – Az isten szerelmére! Hát nem tudtok felejteni?
– Nem volt mire, Jack. – A főpincér tiszteletteljesen üdvözölte őket, és a legtávolabbi sarokba vezette vendégeit. A testőrök az asztal és a többi ebédelő közé telepedtek. Öten voltak, így sikerült hermetikusan elszigetelniük a sarkot az étterem többi részétől. – Német barátaink rendkívül készségesek voltak. A projektet végleg felszámolták. A technikusaink megvizsgálták a helyszíneket, a dokumentációt, és mindent rendben találtak.
– Mikor volt ez?
– Hét hónappal ezelőtt. Járt már itt, Jack? – kérdezte Charleston, amikor a pincér megjelent.
– Még nem, de már voltam néhány hasonló londoni hajón. Basil egy pint keserűt rendelt, Jack viszont a világos sör mellett döntött.
– Valószínűnek tartjuk, hogy az oroszokat is ugyanez érdekli, csak egy kicsit később mozdultak rá a dologra, mint mi.
– Még hogy ők? – Ryan határozottan megrázta a fejét. – Orosz barátainkat nem ejtették a fejükre, Bas, és ha atomfegyverekről van szó, nem ismernek tréfát.
– Vagyis tanultak a kínai esetből... Gondolja, hogy valami másról van szó?
– Remélem, hogy nem.
A pincér meghozta az italokat, és felvette az ételrendelést.
– Köszönöm. Akarja, hogy körbeszimatoljunk? – kérdezte Sir Basil, miután a pincér elment.
– Nem ártana.
– Rendben. Más?
– Ez minden, Bas.
– Az informátora nagyon jól tájékozott lehet. – A brit belekortyolt az italába. – Fenntartásai vannak, Jack?
– Igen, de... Az ördögbe is, Basil, kinek nincsenek?
– Ellentmondó adatok?
– Nem, csak az zavar, hogy nem tudtuk megerősíteni. A forrásunk annyira jó, hogy nincs még egy olyan emberünk, aki hozzájuthatna ugyanehhez az információhoz. Ezért jöttem ide. Az anyagokból ítélve a maguk embere is elég jó lehet. Ő az egyetlen reményem.
– És ha ő is csalódást okoz?
– Akkor is lépni fogunk. Valószínűleg.
– És a fenntartásai?
– Az senkit sem fog érdekelni.
– Ugyanazért, amiért nem kapott elismerést a szerződés miatt? Ryan fáradtan elvigyorodott. Nem sokat aludt az elmúlt harminchat órában.
– Nem vagyok hajlandó meglepődni ezen, sem megkérdezni, hogy honnan veszi. Ugyanakkor...
– Ugyanakkor?
– Nem bánnám, ha valaki kiszivárogtatná a sajtónak! – tette hozzá nevetve Ryan.
– Mi itt sajnos ilyesmivel nem foglalkozunk. Csak egyvalakinek szivárogtattam ki.
– A miniszterelnöknek?
– Őfelségének, a walesi hercegnek. Ma este vele vacsorázik, rendben? Gondoltam, nem árt, ha őfelsége tud róla.
– Kösz, Basil.
– Mindannyian vágyunk az elismerésre, így vagy úgy. Nekünk persze nem sok jut belőle. Nem igazságos, de tudomásul kell vennünk. Az azonban, amit maga tett, Jack, olyan átkozottul nagyszerű dolog, hogy még a saját szabályaimat is hajlandó voltam megszegni a kedvéért. Ha lenne igazság a földön, őfelsége, a királynő lovaggá ütné.
– Be ne avassa őt is, Bas. Még a végén megteszi...
– És akkor már nem lesz titok, nem igaz? – Az ebéd megérkezett, a pincér felszolgálta.
– Egyébként Charlie Alden nélkül tényleg nem sikerült volna. Na és persze Talbot, Bunker, Scott Adler, meg még sokan mások.
– A szerénység mindig is nagy erőssége volt, Jack.
– Úgy érti, hogy a „hülyeség”, Bas? Sir Basil válasz helyett elmosolyodott.

 

Fromm nem akart hinni a szemének. Öt próbadarabot készítettek, és a robbanóanyagtömbök mind az öt esetben tökéletes munkát végeztek. Ghosn egy rendkívül tehetséges fiatalember, szögezte le magában Fromm. Igaz, hogy gondosan elkészített terveket kellett követnie csupán – amiket maga Fromm generált egy nagy teljesítményű számítógéppel –, de elsőre ilyen precízen teljesíteni... Ez szokatlan volt egy mérnöktől.
A plutónium megmunkálásának első fázisa véget ért. A robotkar egy dobozba helyezte az autóalkatrészre emlékeztető fémdarabot, légmentesen lezárta – ez is argonnal volt töltve –, és a zsilipkamrába tolta. Fromm kivette, és áthelyezte az esztergapadra. A folyamat ugyanaz volt, mint az előbbi, csak éppen fordított sorrendben. A robotkar behúzta a dobozt, aztán működésbe lépett a szivattyú és a pumpa, s a távozó levegő helyére argongáz került. Miután a benti légkör semlegessé vált, a szerszámgép karja kinyitotta a dobozt, és kivette belőle a plutóniumot. A következő, előre beprogramozott mozdulatsor a csúcsok közé helyezte a munkadarabot. A pontosság itt minden eddiginél kritikusabb volt. Fromm felügyelete alatt az orsó forogni kezdett, és fokozatosan tizenötezer RPM-re gyorsult.
– Úgy tűnik... Nem! – Fromm elkáromkodta magát. Azt hitte, jó lesz, de nem volt az. Az orsó lelassult, és a kar hajszálnyival odébb tolta a munkadarabot. Fromm ellenőrizte az egyensúlyi helyzetet, és újra elindította a gépet. Ezúttal tökéletes volt. Húszezerre növelte a fordulatszámot, de a műszerek a legparányibb rezgést sem észlelték. – Az embereik rendkívül jó munkát végeztek – szólt hátra a válla felett.
– Mennyit veszítettünk belőle? – kérdezte Ghosn.
– Mindössze nyolc egész ötszázhuszonhét ezred grammot. – Fromm kikapcsolta a gépet, és felállt. – Nem győzöm dicsérni a technikusainkat. Javaslom, hagyjuk a polírozást holnapra. A kapkodás semmire nem vezet. Mindannyian fáradtak vagyunk, és egy kiadós vacsora se lenne ellenemre.
– Ahogy mondja, Herr Fromm.
– Manfred – mondta a német a fiatalabbik döbbenetére. – Ibrahim, beszélnünk kell.
– Odakint?
Kimentek az udvarra. Már esteledett.
– Nem szabad megölniük ezeket az embereket. Túl értékesek. Mi lesz, ha újabb bombát kell gyártanunk?
– De megbeszéltük, hogy...
– Nem gondoltam, hogy a dolgok ilyen jól fognak alakulni. Arra számítottam, hogy mindent nekem kell majd megcsinálnom, de maga, Ibrahim, lenyűgözött az ügyességével. Sikerült összehoznunk egy egészen kiváló csapatot. Meg kellene tartanunk!
Na és honnan szerezzünk tíz kiló plutóniumot egy újabb bombához? – szerette volna megkérdezni Ghosn.
– Manfred, magának tökéletesen igaza van. Meg fogom beszélni a parancsnokkal. De ne feledje...
– A biztonság. Ich weiss és schon. Nem kockáztathatunk. Én csak arra kérem, hogy gondolják meg, ja?
– Hogyne, Manfred. Én egyetértek magával. – A német kezd emberként viselkedni, gondolta Ghosn. A gond csak az, hogy egy kicsit elkésett vele... – Abban is egyetértek, hogy nem ártana enni és aludni egyet, mielőtt rátérünk az utolsó fázisra. Ma este gyenge bárányhús a menü, és szereztem néhány doboz német sört is. Bitburger. Remélem, megfelel.
– Tájjellegű világos sör. Milyen kár, Ibrahim, hogy maga nem kóstolhatja meg.
– Allah bocsássa meg a vétkemet, de ma este engedni fogok a kísértésnek.

 

– Jack, nem dolgozik ön túl sokat mostanság?
– Az ingázás merít ki, uram. Napi két-három órát töltök az autóban.
– Nem talált közelebbi lakhelyet? – sugallta a megoldást a herceg.
– Otthagyni Peregrine Cliffet? Nem, nem lehet. Cathynek ott a kórház, a gyerekeknek pedig az iskola. Nem akarom kiszakítani őket a megszokott környezetből.
– Bizonyára emlékszik, hogy mikor legutóbb találkoztunk, ön meglehetősen kemény szavakkal figyelmeztetett testi és lelki állapotomra. Pedig én akkor nem néztem ki ilyen szörnyen. – Sir Basil tehát nem csak a szerződés megkötésében szerzett érdemeiről tájékoztatta a herceget, állapította meg Jack. Nem lehetett véletlen, hogy nem szolgáltak fel szeszes italt a vacsorához.
– Nem tudok mit tenni, felség. Mostanában elég forró a helyzet odabent.
– Mit is mondott Truman? „Aki nem bírja a meleget, az menjen ki a konyhából.”
– Inkább megvárom, míg kihűl a kályha. Reméljük, hamarosan meg fog történni. Addig azonban derekasan tűrni kell. Ilyen az élet.
– És a család? Ők hogy tűrik? Nem volt értelme hazudni.
– Nehezen. Nem sok időm jut rájuk.
– Valami bántja, Jack. Ez eléggé nyilvánvaló.
– A stressz. Túl sokat iszom mostanában, és keveset mozgok. A szokásos. De rendbe fogok jönni, csak rendeződjenek a dolgok. Értékelem az aggodalmát, felség, de rendbe fogok jönni. – Jack olyan komolyan mondta ezt, hogy ő maga is majdnem elhitte.
– Ha ön mondja...
– Mondok még valamit: ez volt a legjobb vacsora, amit valaha is elém raktak. Mikor lesz szerencsém viszonozni? Nem akar átrándulni a pocsolya túloldalára? – váltott témát Jack.
– De igen. Késő tavasszal. Lovakat fogok vásárolni egy wyomingi tenyésztőtől. Pólópónikat.
– Őrült egy játék! Lóhátról focizni!
– Járt már Yellowstone-ban?
– Még nem – felelte pironkodva Ryan.
– Akkor elkísérhetne. Megtanítanám lovagolni.
– Érdekes ötlet – fintorodott el Jack. Megpróbálta elképzelni magát lóháton. Már ezt sem volt könnyű, azt pedig, hogy miként tudna elszabadulni a Cégtől egy egész hétre, végképp nem. – Lehet róla szó, feltéve, hogy nem fogja lóbálni nekem azt a hatalmas klopfolót.
– Kalapácsot, Jack. Eszem ágában sincs pólózni önnel. Még megnyomorítaná valamelyik szerencsétlen lovat. Bízom benne, hogy időt tud majd szakítani.
– Én is. Ha szerencsém lesz, addigra megnyugszik a világ.
– Már most sokkal nyugodtabb az ön fáradozásának köszönhetően.
– Basil bizonyára eltúlozta az érdemeimet, felség. Csak egy fogaskerék voltam a gépezetben.
– A szerénységet sem szabad túlzásba vinni. Kiábrándítónak tartom, hogy nem kapott semmilyen elismerést – jegyezte meg a herceg.
– Ilyen az élet... – Ezt nem kellett volna. Az érzéseidet tartsd meg magadnak.
– Úgy van, Jack. Az élet ritkán igazságos. Nem gondolt még arra, hogy változtatni kellene? Más munka után nézni?
Jack kényszeredetten elvigyorodott.
– Ugyan, ennyire rosszul azért nem nézhetek ki. Szükségük van rám odabent.
– Fordítsuk komolyra a szót, Jack. Barátok vagyunk?
– Nem sok barátom van, de ön közéjük tartozik.
– Bízik az ítélőképességemben?
– Igen, felség.
– Akkor szálljon ki! Tudja jól, hogy bármikor szívesen visszafogadják, mert szükségük van a tehetségére. Nem tetszik nekem, ahogy kinéz. Túl régóta viaskodik. Fel tudja fogni, milyen szerencsés, hogy bármikor kiléphet? Bárcsak én is megtehetném. Éljen a lehetőséggel!
– Szép próbálkozás volt, felség, de kérdem én: a helyemben otthagyná őket? Erősen kétlem.
– Olykor éppen a büszkeség a legnagyobb ellenségünk – figyelmeztette a herceg.
– Ez nem büszkeség – tiltakozott Jack. – Ez tény. Szükségük van rám. Bárcsak ne lenne, de ez van. A gond csak az, hogy ők nem tudnak erről.
– Ennyire használhatatlan az új igazgató?
– Marcus nem rossz ember, csak lusta. Jobban szereti a pozícióját, mint a kötelességét. De gondolom, ez nem csak az amerikai kormányban gyakori.
– Legalább hallgatnak önre? – kérdezte komoran a herceg. Jack vállat vont.
– Nem mindig. Rendben, én se vagyok tévedhetetlen, de legalább igyekszem jól csinálni. Ami nem mondható el mindenkiről. Ezért nem tudok elszabadulni, felség. Ahogyan ön sem. Az most teljesen mellékes, hogy ön beleszületett a pozíciójába, én pedig balgán magamra vállaltam. A lényeg az, hogy nem adhatjuk fel.
– Még akkor sem, ha rámegy az egészsége?
– Még akkor sem.
– Az ön kötelességtudata csodálatra méltó, Sir John.
– Jó tanáraim voltak. Ha az ember tudja, hogy célpont, nem hátrálhat meg. Ha hátat fordítasz, és menekülőre fogod, akkor a rosszfiúk győznek. Meglepi, felség, ha azt mondom, hogy ön volt az egyik tanítómesterem?
– Igen – vallotta be a herceg.
– Önt még sohasem láttam meghátrálni.
– Jack, ön aztán tudja, hogyan kell lefegyverezni valakit.
– Látja? Mégsem olyan reménytelen az állapotom. – Jack elégedett volt magával.
– Ragaszkodom hozzá, hogy hozza magával a családját is Wyomingba.
– Ha tényleg ezt szeretné, akkor kerüljön meg! Beszéljen Cathyvel! A herceg felnevetett.
– Lehet, hogy rá fogok kényszerülni. Holnap hazarepül?
– Igen, uram. Csak előbb még bevásárolok a gyerekeknek a Hamley'sben.
– Nagyon helyes. Szakítson több időt rájuk, Jack. De azért a pihenésről se feledkezzen meg.

 

Bob Holtzman fehér házi tudósító sok kormánytagot látott már jönni és elmenni, így meglehetős szkepticizmussal szemlélte pöffeszkedésüket. A politikusok természetesen igyekeztek eltitkolni előle mindent, amit nem volt érdekük kiszivárogtatni, de a tapasztalt újságírót nem lehetett egykönnyen félrevezetni. Ha valami bűzlött, azt ösztönösen megérezte, és ha sztori nem is lett belőle – soha vagy csak évek múltán –, az idő mindig igazolta őt.
– Bizalmas információ? – kérdezte az íróasztal mögött ülő nőtől.
– Igen – felelte a nemzetbiztonsági tanácsadó.
Holtzman bólintott. Ez különleges játékszabályokat kívánt. Nem lesznek idézetek, nem lesz diktafon, és E. E.-t csak „kormányhivatalnok”-ként vagy „jól értesült forrás”-ként fogja megnevezni a cikkben. Előkészítette a noteszt, a tollat, és várt. Liz Elliot szerette a teatralitást. Okos nő volt, kissé sznob – ami nem számított ritkaságnak a D. C-nek ezen a fertályán –, és nagy valószínűséggel az elnök szeretője. A Fehér Ház profi személyzete diszkrétebb volt, mint valaha, amit emberileg nehéz volt megérteni, hiszen Fowler nem tartozott a rajongásig szeretett elnökök közé. Talán azt remélték, hogy az affér megolvasztja a szívét? Nehéz volt elképzelni, hogy E. E. képes lenne erre. Sokkal valószínűbb volt, hogy azért tartják a szájukat, mert vérbeli profik, nem úgy, mint a kormány emberei, akiknek semmi sem szent. Mindenesetre a fehér házi tudósítók megtárgyalták az ügyet a Bizalmas Információk Forrásában – a sajtóklub bárjában –, és arra a következtetésre jutottak, hogy semmi közük Fowler szerelmi életéhez mindaddig, míg az nem veszélyezteti a nemzetbiztonságot.
– Úgy néz ki, hogy gondjaink lesznek az oroszokkal – szólalt meg Elliot.
– Hogyan? – kérdezte meglepetten Holtzman.
– Okunk van azt hinni, hogy Narmonov képtelen kordában tartani a tábornokait. Ez pedig komoly veszélyt jelenthet a leszerelési szerződés végrehajtására.
– Közelebbről?
– Okunk van azt hinni, hogy a hadsereg nem hajlandó leszerelni SS-18-as egységeit. Már így is le vannak maradva a rakéták szétszerelésével.
Okunk van azt hinni. Kétszer is. Nagyon megbízható forrásból származhat az információ, gondolta Holtzman.
– Az ellenőreink azt mondják, hogy a szétszerelő üzem kapacitásával van gond – jegyezte meg az újságíró.
– Nem kizárt, hogy az üzemet eleve így tervezték – reagált E. E.
– És mit mond a Cég? – körmölt Holtzman olyan gyorsan, ahogy csak tudott.
– Kaptunk tőlük egy előzetes jelentést, de mindmáig képtelenek voltak állást foglalni.
– És Ryan? Ő nagyon ért az oroszokhoz.
– Ryan teljesítménye egyre kiábrándítóbb – felelte Liz. – Ami azt illeti, és ez bizalmas információ, nem említhet nevet, vizsgálat folyik ellene.
– Miért kellett vizsgálatot indítani?
– Mert úgy tűnik, hogy manipulált adatokat szolgáltat nekünk, továbbá viszonya van egy külföldi születésű nővel, és a jelek szerint gyerek is van a dologban.
– Ryanről beszél?
Liz Elliot kárörvendően elvigyorodott.
– Erre nem válaszolhatok. A gond az, hogy az emberünk tudja, hogy elégedetlenek vagyunk a munkájával, így hát pozitív irányba ferdíti az adatokat, azt remélve, hogy ezzel javíthat a megítélésén. Éppen most, amikor olyan nagy szükségünk lenne megbízható információkra.
Holtzman zavarban volt. Ha ez tényleg igaz volt, nem először fordult elő Langleyben, de hogy Ryan csináljon ilyet? A riporter függővé tette a kérdést.
– És Narmonov?
– A jelek szerint kifelé áll a szekere rúdja. De hogy a jobboldal vagy a bal fogja-e leváltani, azt nem tudom megjósolni.
– Ez komoly?
– Nagyon úgy néz ki. De hát azok mellett, ahogy Langleyben mennek a dolgok... – E. E. tehetetlenül széttárta a kezét.
– Na és Cabotra sem lehet számítani?
– Vele semmi gond. Ügyesen beletanult a munkájába. Ha lenne, kire támaszkodjon...
– Aggasztónak tartja a helyzetet?
– Nagyon is. Nagy szükség lenne megbízható információkra, de egyszerűen nem jutunk hozzá. Hogy a fenébe találjuk ki, mit tegyünk Narmonovval, amikor nincs mire építenünk? – kérdezte kétségbeesetten Liz. – A hősünk mindent csinál, csak éppen azt nem, amit tennie kellene. A kongresszushoz rohangál különféle ötletekkel, de hogy rendes elemzéseket adjon ki, arra már nincs ideje. Na persze, aki feleség és gyerekek mellett még szeretőt is tart, az nem is érhet rá mindenre...
A hősünk, jegyezte meg Holtzman. Érdekes szóhasználat. Nagyon gyűlölheti a fickót. Holtzman számára felfoghatatlan volt, hogy mit gyűlölhet valaki Ryanben. Nem volt az a törtető típus, tőle aztán igazán nem kellett féltenie a pozícióját E. E.-nek. Holtzman jó embernek ismerte Ryant. Egyetlen negatív szereplésére emlékezett – amikor Al Trenttel szállt vitába –, de Holtzman biztos volt benne, hogy az megrendezett jelenet volt. Ryan és Trent nagyon is jól kijöttek egymással. Hogy mi oka lehetett annak a színjátéknak, az rejtély maradt az újságíró számára, ahogyan az is, hogy mivel érdemelte ki Ryan a két hírszerzői csillagot. Csak mendemondákat sikerült begyűjtenie, négy különböző sztori öt változatát, de egyik sem volt valami meggyőző. A sajtó egyébként nem kedvelte Ryant, mert túl komolyan vette a titoktartási kötelezettségét. A jelek szerint Fowlerék se tudták értékelni a pasast. Pedig megérdemelte volna...
Manipulálni akar, állapította meg Holtzman. Ez a spiné hülyének néz. Az lehet, hogy az oroszoknál valami tényleg nincs rendben, de hogy Ryan elferdítené a jelentéseket, mert népszerűvé akarja tenni magát Fowler szemében... Ez nevetséges volt. A képlet egyszerű: információt akarnak kiszivárogtatni általam. Bevált módszer volt ez a Fehér Ház nyugati szárnyában.
Most akkor mi lesz, Bobby fiú? Alaposan feladták neked a leckét.

 

Visszafelé jövet ritka jó légköri viszonyok közt repültek, így Ryan alhatott egyet. Míg durmolt, a fülkében szolgálatot teljesítő őrmester a fajátékokhoz mellékelt összeszerelési útmutatókat tanulmányozta.
– Hahó, őrmester – jött hátra a pilóta nyújtózkodni egyet. – Mit böngész?
– A főnök vett néhány holmit a gyerekeinek. – A tiszthelyettes a pilóta kezébe nyomta az egyik füzetet. – „1-es csapot az A furatba illeszteni. Keressen egy 7/8-ad méretű facsavart, húzza meg, de óvatosan, hogy ne szaladjon meg a menet...”
– Azt hiszem, én inkább maradok a repülőgépmotoroknál.
– Bölcs döntés, őrnagy – vigyorgott az őrmester.

 

 

24.
Leleplezés

– Utálom, ha kihasználnak – nyújtózkodott ki a széken Holtzman.
– Ez teljesen mellékes – felelte a tárgyalóasztal túloldaláról a főszerkesztő, aki egykor maga is fehér házi firkászként kereste kenyerét. – Szerinted van olyan, aki szereti? Szóval mi is az, ami ténynek látszik?
– Először is az, hogy a Fehér Ház nem kap megfelelő információt. Ez nem újdonság a CIA részéről, bár azt kell mondanom, az utóbbi időben sokat javult a helyzet. Ha Cabot nem rúgott volna ki annyi embert, akár egészen jól is működhetne a Cég. A másik, amiben a spinének igaza lehet, az a Narmonov és a hadsereg közti viszony.
– Na és Ryan?
– Társasági eseményeken találkoztam vele, hivatalosan sose. Egész kellemes fickó, jó humorérzékkel megáldva. Szép kis aktája lehet. Két hírszerzői csillaga van, de hogy miért kapta őket, azt ne kérdezd. Derekasan küzdött, amikor Cabot leépítést kezdett a műveleti igazgatóságnál, és sikerült is megmentenie néhány állást. Gyorsan haladt felfelé. Al Trenttel jóban vannak, annak ellenére, hogy pár évvel ezelőtt összetűzésbe keveredtek. Gyanítom, hogy meg volt rendezve a jelenet, de Trent nem volt hajlandó beszélni róla, amikor kérdeztem.
– Értem, Bob. De mire is akarsz kilyukadni ezzel?
– Arra, hogy nem tudom eldönteni, írjak-e róla vagy sem.
– Most komolyan beszélsz? – A szerkesztő nem akart hinni a fülének. – Már hogy ne írnánk cikket egy ilyen sztoriból?
– Nem szeretem, ha kihasználnak.
– Ezt egyszer már megbeszéltük. Én se szeretem, de ha nem írjuk meg mi, akkor megteszi a Times. Mikor leszel kész vele?
– Mielőbb – ígérte Holtzman. Most már biztos volt benne, hogy jól döntött, amikor nem vállalta el a főszerkesztő-helyettesi állást. Egyébként se volt rászorulva: a könyve jól jövedelmezett, és még akkor is jól megélt volna belőle, ha egyáltalán nem dolgozik. De imádta a munkáját, még mindig idealista volt, és komolyan vette az újságírást. Kész áldás volt, hogy nem kellett vezetői döntéseket hoznia.

 

Egy egész fülkét szét kellett szereljenek, hogy beférjen az új reaktorpumpa, ráadásul a hajótesten is lyukat kellett vágni. Ha felnézett, Dubinyin kapitány a kék eget látta a feje fölött. A nyílást mindaddig nem foldozhatták be, míg nem győződtek meg róla, hogy a pumpa tökéletesen működik. Persze rosszabb is lehetett volna a helyzet. A Lunin törzse legalább acélból készült. Azokat a szovjet tengeralattjárókat, amelyek titánból voltak építve, szinte lehetetlen volt hegeszteni.
A reaktorpumpa közvetlenül a reaktorblokk mögötti helyiségben lett elhelyezve, úgy, hogy a falon át érintkezett azzal. A reaktort hűtő víz keringetésével gőzzé alakította a külső csőrendszerben keringő vizet, az így létrehozott nyomáskülönbséggel mozgásban tartva a turbinákat. Ezek aztán meghajtották a hajócsavart, illetve áramot szolgáltattak. A folyamat nagy mennyiségű víz állandó mozgásban tartását igényelte, ami óhatatlanul nagy zajjal járt. Legalábbis eddig.
– Zseniális konstrukció – mondta elismerően Dubinyin.
– Meghiszem azt – bólintott a „vezető hajóács”. – Az amerikaiak tíz éven át tökéletesítették rakétahordozóik számára, aztán úgy döntöttek, hogy mégse használják fel. A fejlesztőcsapat teljesen maga alatt volt.
– El tudom képzelni – dünnyögte a kapitány. Az új amerikai reaktorokat úgy alakították ki, hogy a víz-gőz keringés folyamata önfenntartó legyen. Ebben is előbbre jártak.
Míg beszélgettek, a reaktor felmelegedett. A kezelőszemélyzet felemelte a fékezőrudakat, lehetővé téve az elszabadult neutronok számára, hogy beindítsanak egy gondosan kordában tartott láncreakciót.
– Még nem látta működés közben? – kérdezte a kapitány.
– Nem.
Dubinyin felnézett. Félelmetes volt a kék eget látni a tengeralattjáró belsejéből.
– Mi volt ez?
– A pumpa beindult.
– Viccel? – Dubinyin közelebb lépett a masszív szerkezethez. Még mindig nem hallott semmit.
– Működik, kapitány – jelentette be diadalittasan a géptiszt.
– Fokozzák a teljesítményt!
– Most tíz százalékon van, de emeljük.
– Vigyék fel száztíz százalékra!
– De kapitány...
– Tudom, nem szoktunk száz fölé menni. – A reaktort ötvenezer lóerőre hitelesítették, de ez a korlát is csak azért volt, hogy valaki túllépje. A gyári próbák során egyszer majdnem elérték vele az ötvennyolcezret, de ez túl sok volt, a reaktorpumpa alapos javításra szorult utána. A valós határérték ötvennégyezer-hatvankilenc lóerő volt. Dubinyin csak egyszer merészkedett el idáig, nem sokkal azután, hogy kinevezték a Lunin parancsnokává. Nem virtusból tette. Egyszerűen csak tudni akarta, mire képes a gondjaira bízott hajó.
– Rendben – törődött bele a géptiszt.
– Azért tartsa rajta a szemét, Iván Sztyepanovics, és ha valami rendellenességet észlel, azonnal állítsa le.
A géptiszt átment a vezérlőbe, Dubinyin és az öreg pedig szemügyre vették a reaktorpumpa lábazatát. A szerkezet egy emelvényen nyugodott, ami tulajdonképpen egy rugólábakkal ellátott asztal volt. A rugóknak kellett elnyelniük a rezgések jelentős részét, mielőtt még azok a hajótestbe és azon át a vízbe juthattak volna. A pumpával ellentétben ez eléggé primitív szerkezet volt, de egyikük sem tett megjegyzést rá. Minek elrontani egy ilyen szép napot?
– Teljesítmény huszonöt százalék – jelentette a gépház.
– Most mintha hallanék valamit – suttogta Dubinyin.
– Teljesítmény?
– Normális hotelterheléssel – ez a kényelmi rendszerek által igényelt energiát jelentette – tíz csomó. – Az Akula osztályú hajók belső rendszere rengeteg energiát felemésztett. Ennek elsősorban a légkondicionáló rendszer volt az oka, ami a maximális teljesítmény tíz százalékát elvitte. – Hetven százalékra van szükségünk a hotelterhelésre, mielőtt beindíthatnák a propellert. A nyugati rendszerek sokkal hatékonyabbak.
A tengernagy morcosan bólintott.
– A klímaberendezésekhez nagyon értenek. Egész iparág foglalkozik náluk ezzel.
– Nem is csoda, amilyen meleg az éghajlatuk. Egyszer Washingtonban voltam nyár derekán. A pokol legmélyebb bugyrában se lehetett nagyobb a hőség.
– Komolyan mondja?
– A kísérőm, akit a nagykövetség adott mellém, azt mondta, hogy a város helyén egykor egy szúnyogoktól hemzsegő mocsár terült el. Régebben volt is néhány maláriajárványuk.
– Erről nem is tudtam.
– Harminc százalék – jelentette a géptiszt.
– Mikor járt ott? – kérdezte a tengernagy.
– Több mint tíz évvel ezelőtt, a „Tengeri incidensek” tárgyalássorozat idején. Ez volt az első és az utolsó diplomáciai megbízásom. Valami őrült tintanyaló kitalálta, hogy egy tengeralattjárósra van szükség a tárgyalásokon. Szóval kirendeltek Frunzéból. Kár volt.
– Miért?
– Halálra untam magam. Az amerikai kollégák meglehetősen arrogánsak, pontosabban voltak akkoriban. De hát az régen volt, egy egészen más politikai légkörben. Visszafogottak, de udvariasak voltak velünk. Még egy baseballmeccsre is elvittek minket.
– Milyen volt?
A kapitány elmosolyodott.
– Az étel és a sör tűrhető, de a játék érthetetlen. Persze megpróbálták elmagyarázni, de csak még jobban összezavartak minket.
– Negyven százalék.
– Tizenkét csomó – jegyezte meg Dubinyin. – A zaj erősödik...
– De?
– De csak töredéke annak, amit a régi keltett. Az embereimnek zajvédővel kellett dolgozniuk idebent. Teljes sebességnél elviselhetetlen volt a zaj.
– Kíváncsi vagyok, hogy ez milyen lesz. Na és tapasztalt valami érdekeset Washingtonban?
Dubinyin megvetően legyintett.
– Azt, hogy nem tanácsos egyedül kimenni az utcára. Békésen sétáltam, amikor a szemem láttára kitépték a retikült egy asszony kezéből. Alig néhány utcára a Fehér Háztól!
– Tényleg?
– A csirkefogó balszerencséjére mellettem akart eliszkolni a zsákmánnyal. Mint a filmeken. Elképesztő!
– Akart?
– Említettem már, hogy valamikor egészen tehetséges futballista voltam? Szóval elgáncsoltam, méghozzá igen lelkesen. A nyomorultnak eltört a térdkalácsa. – Dubinyin kárörvendően elvigyorodott. Nem tehetett róla, hogy a járda aszfaltja sokkal keményebb a füves pályánál.
– Ötven százalék.
– Aztán mi történt?
– A nagykövetségen nagy ribilliót csaptak. A nagykövet rekedtre ordította magát. Haza akartak küldeni, a helyi rendőrség azonban ki akart tüntetni, így végül maradtam, de többet nem küldtek ki. – Dubinyin felnevetett. – Végül is csak nyertem az ügyön. Tizennyolc csomó.
– Miért avatkozott bele?
– Fiatal voltam és meggondolatlan. Eszembe se jutott, hogy a fickó esetleg CIA-s provokátor is lehet. A nagykövetünk épp emiatt aggódott annyira. Persze nem az volt, csak egy közönséges csirkefogó, meg egy rémült fekete asszony. A gazfickó térde tropára ment. Kíváncsi lennék, hány retikült rabolt el azóta... Ha pedig tényleg CIA-s volt, akkor egy potenciális ellenséggel kevesebb...
– Teljesítmény hatvan százalékon. Még mindig stabil – mondta a gépház. – Nyomásingadozásnak nincs jele.
– Huszonhárom csomó. Most ugrik a majom a vízbe. Ez az a pont, ahol a hajótest kezd ráhangolódni a rezgésekre. Növeljék tovább, Ványa!
– Igenis, kapitány.
– Mi volt a legnagyobb sebessége?
– Harminckét csomó teljes gőzzel, harminchárom túlterheléssel.
– Szó van egy újfajta hajófestékről is.
– Az, amit az angolok találtak ki? A hírszerzés szerint több mint egy csomóval növelte az amerikai vadász-tengeralattjárók sebességét.
– Így igaz – erősítette meg a tengernagy. – Úgy hallottam, megvan a képlet, csak hát nem olyan könnyű előállítani, mint hitték.
– És használni sem lesz. Huszonöt csomó felett már fennáll a veszélye, hogy a víz feltépi a hangszigetelést. Egyszer megtörtént. A Szverdlovszkij Komszomolecen voltam sztarpom. Azok az átkozott gumilapok olyan dühödten püfölték a hajótestet, hogy majdnem meg-süketültünk.
– Ez elkerülhetetlen.
– Teljesítmény hetvenöt százalék.
– Vegyük le a gumikat, és meglesz az egy csomó.
– Ugye nem mondja komolyan?
Dubinyin felnevetett. A beszélgetés itt félbe is maradt, mert a gépház közölte, hogy elérték a száz százalékot. A pumpa most már elég hangos volt, de még mindig nem elég zajos ahhoz, hogy ne hallják egymás hangját. A régi pumpa mellett rekedtre ordíthatta magát az ember. Mint egy rockkoncerten, gondolta Dubinyin. Érezhetted a mellkasodban a dübörgést. A tengernagy nem túlzott: a reaktorpumpa valóban jelentős zajcsökkenést eredményezett. Tíz perccel később, miután mindent hallott, amit akart, Dubinyin leállíttatta a reaktort.
– Nos. Valentin Boriszovics?
– Azt mondja, a KGB lopta el ezt az amerikaiaktól?
– Amennyire én tudom – felelte a tengernagy.
– A legelső kémet, aki szembejön velem, a keblemre fogom ölelni.

 

A George McReady jól megtermett tengerjáró hajó volt, harmincezer tonna fűrészáru – vagy ebben az esetben farönk – befogadására képes raktérrel. A japánok maguk dolgozták fel a fát, mert ezzel is súlyos valutaösszegeket spórolhattak meg a nemzetgazdaság számára. Az, hogy legalább a szállítást amerikai hajó végezhette, „nagylelkű engedmény” volt részükről, egy tíz hónapos alkudozás eredménye. A japánok kedvesek tudtak lenni, de ha az üzleti érdekeikről volt szó, nem ismertek tréfát.
Az első tiszt felügyelete alatt a daruk leemelték a rönköket a trélerekről, és beengedték őket a tárolókba. A gépesítésnek köszönhetően kevesebb mint negyven óra alatt meg tudták rakodni a George McReadyt. A kirakodás még ennél is kevesebb időt, alig harminchat órát vett igénybe, lehetővé téve, hogy a hajónak minél kevesebb időt kelljen kikötőben töltenie. Az, hogy ez visszavetette a part menti bárok és egyéb „szolgáltató intézmények” forgalmát, teljesen mellékes volt a tulajdonosok számára. Ők nem abból csináltak pénzt, hogy a hajó a kikötőben horgonyzott.
– Megkaptam az időjárás-jelentést, Pete – jelentette a harmadik tiszt.
Az első tiszt a térképre pillantott.
– Azannyát!
– Úgy tűnik, néhány napig nem fogunk unatkozni. Túl nagy lesz ahhoz, hogy elkerüljük.
Az első tiszt elfüttyentette magát a számok láttán.
– A fedélzeten lesznek rönkök? – kérdezte Jimmy.
– Csak azok ott – mutatott a partra az első tiszt.
A társa levett egy látcsövet a tartóról, és szemügyre vette a rakományt.
– Jézusom, ezek össze vannak láncolva!
– Ezért nem tudjuk a hajóűrbe helyezni őket.
– Nagyszerű... – dünnyögte Jimmy.
– Már beszéltem róla a hajósmesterrel. Lekötözzük őket, jó szorosan.
– Csak kitartson a viharban.
– A kapitány még a parton van?
– Igen, Pete. Tizennégy órára ígérkezett.
– A tankolással végeztünk. A géptiszt délután tizenhétre beizzítja a dízeleit. Indulás tizennyolc harminckor. Jól tudom?
– Igen. Nem változott. Tájékoztatni fogom a kapitányt az időjárásról. Lehet, hogy késni fogunk a vihar miatt.
– A kapitány örülni fog neki.
– A japánokról nem is szólva.
– Inkább nézzük a jó oldalát. Ha a késés miatt borul a menetrend, akkor egy darabig a kikötőben kell rostokolnunk. És ha már más dolgunk úgyse lesz, akkor talán keríthetnénk magunknak...
– Valami finomat és meleget? – vigyorgott az első tiszt. Mindketten egyedülállók voltak.

 

– Hát nem gyönyörű? – kérdezte Fromm. Lehajolt, hogy még egyszer megcsodálja a fémdarabot a plexiüvegen keresztül.
– Elképesztő – suttogta Ghosn. A plutónium olyan sima volt, mintha fúvott üvegből lett volna, sőt a számítógép tanúsága szerint még annál is simább. Ha volt is rajta a szem számára láthatatlan egyenetlenség, az a megmunkálás után keletkezett, az atomokra ható gravitáció miatt. Ez azonban jóval a terv megengedte tűréshatáron belül maradt. – Nem hittem volna, hogy ilyen tökéleteset tudunk alkotni.
– Néhány évvel ezelőtt nem is tudtunk volna – felelte Fromm. – A légpárnás esztergát alig tizenöt évvel ezelőtt fejlesztették ki, a lézervezérlés pedig még annál is fiatalabb technológia.
Milyen hátborzongató, gondolta Ghosn, hogy valami, ami ennyire szép, ilyen veszélyes tud lenni.
– Azt hiszem, mára befejezhetjük – fordított hátat a gépnek a német.
– Egyetértek. – Már tizennégy órája bent voltak a műhelyben. Ghosn elküldte a technikusokat, majd ő és Fromm is kimentek. Csak a két őr maradt.
Az őrök nem voltak tanult emberek. A parancsnok testőrségéből kiválasztott férfiak egyedül a harchoz értettek, de perverz módon ezt is inkább arab testvéreik ellen gyakorolták. Terroristákból nem volt hiány errefelé, és mivel mindannyian ugyanannak a palesztin közösségnek a támogatását igyekeztek elnyerni, állandó versengés volt a csoportok között, ami nemritkán fegyveres összecsapásokhoz vezetett.
Ahmed, az egyik őr cigarettára gyújtott, és gondterhelten nekivetette hátát a falnak. Újabb unalmas éjszakának nézett elébe. Ha kint kellett járőröznie, vagy ha Qati szállását őrizte, legalább volt mivel lekötnie a figyelmét. Bármelyik parkoló autó, bármelyik ablak mögött izraeli kommandósok vagy rivális harcosok rejtőzhettek, az embernek minden pillanatban ébernek kellett lennie. Nem így itt, ahol csak álmosan ásítozó gépeket láttak maguk körül. Nappal jobb volt a helyzet, mert nagy volt a sürgés-forgás, és mindig akadt valami érdekes néznivaló. Ahmed éles eszű férfi volt. Gyorsan tanult, és miután hónapok óta szemmel tartotta a technikusokat, meggyőződésévé vált, hogy ő is el tudná végezni a munkájukat, ha alkalmat adnának neki, hogy beletanuljon. A fegyverekhez például nagyon értett, nem volt olyan hiba, amit ne tudott volna megtalálni és kijavítani.
Mint minden éjszaka, ezúttal is a gépek kijelzőit és a plexiüvegek mögött hagyott alkatrészeket nézegették unalmukban. Elsőként azt a darabot vették szemügyre, amit Fromm és Ghosn olyan nagy lelkesedéssel bámultak.
– Szerinted mi lehet ez? – kérdezte a társa.
– Azt nem tudom, de ilyen simát és fényeset még sosem láttam.
– Lehet, hogy egy atombomba része. Ahmed a társára nézett.
– Honnan veszed?
– Az egyik gépkezelő mondta, hogy nem lehet más.
– Az kell az izraelieknek!
– Amennyien meghaltak a mieink közül miattuk... igen, megérdemelnék. Szép ajándék lenne. – Továbbsétáltak a gépek közt. – Csak azt tudnám, minek sietnek annyira.
– Nem tudom, de nagyon be akarják fejezni.
Ahmed megállt a szerelőasztal mellett, és végignézett a fém és műanyag alkatrészek tömkelegén. Atombomba? – kérdezte magától. De hát ezek a tárgyak mindennek kinéztek, csak atombombába való holmiknak nem. Például ezek a szifoncsőre hasonlító izék. Egy köteg megcsavart szódavízcső. Egy atombombában? Nem, ez lehetetlen. Egy atombombának... De milyennek is kell lennie? Be kellett látnia, hogy elképzelése sincs róla. Nem volt buta ember, rendszeresen olvasta a Koránt és az újságokat, s szorgalmasan böngészte a fegyverek használati útmutatóit, de csak eddig terjedt a tudománya, és nem tovább. Nem az ő hibája volt, hogy a családja nem tudta kitaníttatni, mint ahogyan Ghosnnal tették az övéi. Kedvelte a fickót, de irigyelte is emiatt. Talán ha az apja nem egyszerű paraszt lett volna, hanem valamicskével több, legalább kereskedő, hogy félre tudjon tenni egy kis pénzt a fiának...
A következő körnél észrevette a – mit is? Festékesdobozt? Annak nézett ki. Ebbe gyűjtötték az eszterga által lenyesett, hajszálvékony fémforgácsokat. A dobozt egy légmentesen zárt kamrában tartották, és reggelenként vitték át a szomszéd helyiségbe, ahol aztán újraön-tötték.
– Kimegyek pisilni egyet – jelentette be a társa.
– Jó levegőzést – nézett utána irigykedve Ahmed. Elege volt a bezártságból. A sok számítógép és modern műszer közt úgy érezte magát, mintha egy tengeralattjáróba vagy egy űrállomásra lett volna bezárva. Nem élet ez, gondolta keserűen. Szeretett volna tanult ember lenni, de nem azért, hogy egész nap egy irodában üljön és papírokat tologasson. Mérnök szeretett volna lenni, az a fajta, aki utakat és hidakat épít. Talán majd a fia, ha valaha megadatik neki, hogy megnősüljön és gyereket nemzzen. Milyen szép is lenne...
De mindent a maga idejében, figyelmeztette a józan ész. Először is a cionistákkal kell végezni.
Halálosan unta magát. Odakint legalább az őrök felnézhetnek a csillagokra, járhatnak egyet az épületek körül, friss levegőt szívhatnak. Úgy érezte, ha nem talál most azonnal valami tennivalót, megőrül.
A festékesdobozra tévedt a tekintete. Azért tették oda, hogy reggel átvigyék újraönteni. Épp elégszer látta a technikusokat ezt csinálni. Kivette a dobozt a kamrából, és átment a másik helyiségbe. Be szokták tenni az elektromos kemencébe, és... Nem nagy ügy, és legalább csinálhat valamit. Talán még segít is vele.
A doboz könnyű volt, mintha teljesen üres lett volna. Tényleg az lenne? – tűnődött Ahmed. A tetejét kapcsok rögzítették, csak ki kellett volna pattintani őket. A kemencéhez lépett, és kinyitotta az ajtaját.
A dobozt a kemencébe helyezte, aztán gumikesztyűt húzott, és felpattintotta a kapcsokat. Amint megemelte a doboz tetejét, a beáramló oxigén reakcióba lépett a plutóniumszálakkal, és az anyag egy halk pukkanással az arcába robbant. Aprócska robbanás volt, túl erőtlen ahhoz, hogy megsebesítse Ahmedet – még füstöt is alig produkált –, de a férfit mégis elfogta a rémület. Nem lett volna szabad hozzányúlnia a dobozhoz. Most mit fog szólni a parancsnok? A szellőzőre pillantva egy füstcsíkot vélt látni. Kész szerencse, hogy működik, gondolta. A szűrők majd elintéznek mindent, neki csak...
Lezárta a dobozt, és visszavitte a műhelybe. A társa még nem tért vissza. Nagyszerű. Ahmed rágyújtott egy cigarettára, és felsóhajtott. Ezt sikerült megúsznia. Remélhetőleg. De a cigarettáról ideje lenne leszoknia, figyelmeztette magát. Ujabban majd kiköpte a tüdejét, ha futnia kellett. Tisztában volt vele, hogy minden egyes szál egy szög a koporsójában, de nem volt ereje felhagyni szenvedélyével.
Honnan is tudhatta volna, hogy már e nélkül is halott ember?

 

– Meg tudom csinálni – vonult be megdicsőülten Clark.
– Halljuk, mire jutottál?
Clark leült, és lelkesen magyarázni kezdett:
– Most értem vissza a Dullesról. Beszéltem néhány emberrel, és kiderült, hogy a miniszterelnök által használt 747-es belső tere ideális a mi szempontunkból. Az emeleti társalgó tele van ágyakkal, valahogy úgy elrendezve, mint egy vasúti hálókocsi. Ez sokat segíthet, ahogyan az is, hogy a fülkének jó az akusztikája. – Papírra vetette a fülke vázlatát. – Itt meg itt van egy-egy asztal. Két rádiós poloskát fogunk használni, és négy csatornát.
– Miért négyet? A poloskák egyirányú eszközök, nem?
– Kettő a poloskáknak, két másik pedig a háttérzajt közvetítő mikrofonoknak. A technikusaink már jó ideje dolgoznak ezen a trükkön. A háttérzaj és a poloskák által közvetített hang között interferenciát hoznak létre, kioltva a számunkra érdektelen hangokat, frekvenciákat. Az erősítőt egy palackba helyezzük, egy ablak közelében. Ez is menni fog. Már csak egy repülő kell, amivel követhetjük a japánokat.
– Milyen gépre lenne szükség?
– Egy jól felszerelt Gulfstream Jet is megteszi, de egy EC-135-ös még jobb lenne. Kettőt javasolnék belőlük, hogy időnként leválthassák egymást.
– Mekkora az adó hatósugara?
– Ötven kilométer, ráadásul nem is kell egy magasságban lenniük a gépeknek. Szóval nem kell formációban repülni a japcsikkal.
– Ezt a palackos dolgot hogy képzeltétek el?
– A palackra az akku miatt van szükség. Ez a legnagyobb alkatrész. Úgy gondoltuk, egy márkás konyak vagy valami hasonló senkiben nem kelthet gyanút. Olyan fajtát fogunk választani, amit nem üvegbe, hanem kerámiapalackba töltenek. Mint például a Chivas. A japánok szeretik ezt a márkát.
– A lebukás esélye? – kérdezte Ryan. Clark cinkosan elvigyorodott.
– Kizárólag japán alkatrészekből fogjuk elkészíteni a rendszert, és egy vevőt is el fogunk helyezni a repülőn, a megfelelő frekvenciára állítva, így ha megtalálják az adót, azt fogják hinni, hogy a miniszterelnökkel utazó újságírók valamelyike akart többet megtudni, mint amit szabad lenne. Ráadásul ez is rögzíteni fog mindent, így ha visszaszereztük, lesz biztonsági másolatunk az anyagról.
Ryan elismerően bólintott.
– Nagyon ügyes, John.
– Gondoltam, hogy tetszeni fog. Ha a gép leszáll, egy emberünk eltávolítja a palackot. A dugóját majd megkezeljük valamivel, mondjuk pillanatragasztóval, hogy ne tudják kinyitni.
– A szűrés valós időben fog történni?
– Nem, itt azért még nem tartunk. Rögzíteni fogjuk, aztán átfuttatjuk az anyagot a lenti komputereken. A szoftver eléggé bonyolult, ráadásul nagyon új. Ez egyben előny is, mert így legalább senki nem tud róla, hogy van ilyen. Szóval a lényeg az, hogy a japánok teljes nyugalomban lesznek, és ha valami oknál fogva mégis megtalálják a poloskákat, azt fogják hinni, hogy csak egy amatőr próbálkozása. Repülőgépet ugyanis eddig még tudtommal senkinek nem sikerült úgy lehallgatnia, hogy használható adatot nyert volna.
Ryan ünnepélyesen megemelte a kávésbögréjét.
– Gratulálok, John. Szép munka. Már csak a művelet operatív részét kell kidolgozni.
– Meglesz, Jack. El se tudod hinni, mennyire élvezem, hogy újra terepmunkát végezhetek! Minden tiszteletem a tiéd, de az, hogy egész nap egy ilyen lerobbant fickóra kell vigyáznom, nem teszi próbára a képességeimet.
– Én is szeretlek, John – nevetett Ryan. Régen, túlságosan is régen volt ilyen jókedvű. Ha ez a művelet sikerrel jár, Elliot remélhetően befogja a száját egy időre, az elnök pedig megérti, hogy igenis még mindig szükség van igazi, terepmunkát végző ügynökökre. Ha sikerül ezt elérnie, akkor talán lazíthat egy kicsit.

 

 

25.
Hullámok

– Mire is kellenek nekik ezek? – nézett le a teherfedélzetre a másodtiszt.
– Valami templomban lesz belőlük mestergerenda. Egészen pici templom lehet... – jegyezte meg az első tiszt. – Meddig akarnak még nőni ezek a hullámok?
– Jó lenne lassítani, Pete.
– Már kétszer is javasoltam a kapitánynak, de ő azt mondja, hogy tartani akarja magát a menetrendhez.
– Mondd ezt a hullámoknak!
– Lehet, hogy többre mennék vele.
Az első tiszt – rangban a második a hajón – azért jött fel a hídra, hogy ellenőrizze, rendben mennek-e a dolgok. Ez valójában a kapitány dolga lett volna, a hajó ura azonban a lóbőrt húzta a kabinjában.
A George McReady tízméteres hullámokkal dacolva igyekezett tartani húszcsomós sebességét, de reménytelen próbálkozás volt, annak ellenére, hogy a motorok maximális fordulatszámon dolgoztak. Az égbolt felhős volt, a telihold csak rövid másodpercek erejéig bírt áttörni rajta. A vihar elcsendesült, a szél azonban még mindig stabil hatvan csomóval fújt, egyre magasabbra korbácsolva a hullámokat. Tipikus észak-csendes-óceáni vihar volt, ebben mindkét tiszt egyetértett. A levegő -12 Celsius-fokos volt, röptében jéggé fagyasztva a vízpermetet. Az egyetlen jó hírt az jelentette, hogy a hajó az orr felől kapta a hullámokat, így legalább nem dülöngéltek. Persze ennek is, mint mindennek, ára volt: a hajó, méretéből adódóan nehezen lassult, így valahányszor hullámmal találkozott, panaszos rázkódás és nyikorgás közepette „összeugrott” néhány hüvelyknyit.
– Valamikor repülőgép-hordozón szolgáltam. Azok több mint harminc centit ugranak össze minden egyes alkalommal. Egy alkalommal...
– Előttünk, uram! – kiáltotta a kormányos.
– A francba! – bukott ki a másodtisztből. – Hullámhegy!
Az eddigieknél másfélszer nagyobb, tizenöt méter magas vízfal száguldott a George M tompa orra felé. Nem volt ritka jelenség, sem pedig váratlan. Két hullám találkozott, és néhány pillanat erejéig egyesült erővel haladt tovább, hogy aztán megint kettéváljon.
A hajó felágaskodott egy átlagos méretű hullám hátán, aztán zuhanni kezdett a feléje rohanó zöld fal irányába. A hullámvölgy túl rövid volt, a hajónak nem volt ideje ezt is megmászni. A víz átcsapott rajta, elöntve a százötven méter hosszú fedélzetet. A két tiszt lenyűgözve figyelte a jelenetet. A haragoszöld tömeg elrohant a vaskos teherrögzítő árbocok mellett, óránként harmincmérföldes sebességgel száguldva a taton lévő felépítmény felé. A hajó eközben még mindig a lassulással volt elfoglalva. Megrázta magát, mintha a vizet akarta volna levetni hátáról, de a hullám nem tágított. Csúcsa ugyan nem érte el a híd magasságát, de a tiszti szint kabinablakai nem kerülhették el a fürdőt.
– Kapaszkodni! – kiáltotta a másodtiszt.
A víztömeg nekivágódott a felépítménynek, fehér csillámfelhőbe burkolva a hidat; aztán egy örökkévalóságnak ható pillanat után a jeges pára eloszlott, és a fedélzet ott volt, ahol lennie kellett, és ahogyan lennie kellett: színültig megtelve vízzel. Miközben a vízelvezetők szörcsögve dolgoztak, a George M megdőlt tizenöt fokban, ki-löttyintve a víz egy részét, majd visszaült a tengerre.
– Sebességet tizenhat csomóra csökkenteni az én felelősségemre! – parancsolta az első tiszt.
– Értem – válaszolta a kormányos. – Sebességet tizenhat csomóra csökkenteni!
– Jó döntés volt, Pete. – A másodtiszt a vészpulthoz lépett, hogy megnézze, nincs-e gond valahol. Minden rendben volt. A hajót ennél nagyobb hullámok és viharok túlélésére tervezték, de azért nem ártott óvatosnak lenni. – Itt minden oké, Pete.
Megcsörrent a „dörmögő”.
– Itt a híd. Az első tiszt beszél.
– Mi az ördög volt ez? – kérdezte ingerülten a géptiszt.
– Csak egy nagy hullám, gété – közölte Pete. – Van valami gond?
– Majdnem lefejeltem az ablakot. Kész szerencse, hogy nem tettem meg, mert úgy tűnik, megrepedt. Nem ártana lassítani egy kicsit. Nem szeretnék az ágyban elázni.
– Már kiadtam az utasítást.
– Nagyszerű. – A vonal megszakadt.
– Mi a helyzet? – jelent meg pizsamában és háziköntösben a kapitány. Az egészből csak annyit látott, hogy a hajó kétoldalt vizet pisil.
– Egy tizenöt-tizennyolc méteres hullám. Tizenhatra csökkentettem a sebességet. A húsz túl soknak bizonyult.
– Igaza van – dörmögte a kapitány. Minden egyórányi késés tizenötezer dollár pluszkiadást jelentett a tulajdonosoknak. – Amint lehet, vegyék vissza húszra. – A kapitány visszahúzódott, mielőtt még megfázhatott volna a talpa.
– Rendben – felelte Pete az üres ajtókeretnek.
– Sebesség tizenöt egész nyolc tized – jelentette a kormányos.
– Remek. – A két tiszt letelepedett kávézni. Az első tiszt két korty közt a fedélzetre pillantott. Nem akart hinni a szemének.
– Kapcsoljátok fel a reflektorokat!
– Mi történt? – A másodtiszt a műszerfalhoz lépett, és felkattintotta a kapcsolókat.
– Az egyik még megvan.
– Az egyik mi? – A másodtiszt lenézett, és tátva felejtette a száját. – Te jó ég! A másik három...
Az első tiszt némán ingatta a fejét. Ki tudná megbecsülni a víz erejét? Úgy eltépte azokat a vastag láncokat, mintha cérnából lettek volna.
A másodtiszt felemelte a dörmögőt, és benyomott egy gombot.
– Hajósmester, odalett három farönk a fedélzetről. Jó lenne, ha megnéznék, nem esett-e kár a felépítményben.
Egy órával később megtudták, hogy átkozottul szerencsések voltak. A víz által lesöpört farönkök csak egy helyen ütköztek neki a felépítménynek, éppen ott, ahol a szerkezet masszív acélgerendákkal volt megerősítve. A kár minimális volt, egy kis hegesztésre és némi festékre volt csupán szükség. Ez persze mit sem változtatott a tényen, hogy egy újabb fát kell majd kivágni. A japánok megint várhattak.

 

Cathy Ryan a távolodó szolgálati autót nézte, és arra gondolt, hogy Jack minden megtett kilométerrel egyre jobban eltávolodik tőle. Hogy miért, arról lehetetlen volt beszélni vele. A férfiúi méltóság törékeny dolog, állapította meg Cathy, és éppen ez a legérzékenyebb pontja. Jack már mentegetőzni se próbált – inkább kerülte az intim helyzeteket, és vele együtt kerülte őt is. Cathy már hónapokkal korábban felfigyelt a tünetekre, de tehetetlen volt. Figyelmeztette Jacket, hogy a túl sok munka, az állandó utazás és ivás nem tesz jót, de szavai süket fülekre találtak.
De biztos, hogy tényleg erről van szó? – kérdezte magától. Vagy nem is Jackkel van gond, hanem velem?
Bement a fürdőszobába, és megállt a tükör előtt. Rendben, már nem az a pirospozsgás arcú tini lány. A szája és a szeme körül éktelenkedő szarkalábakat se tagadhatja le. Na és legfőbb ideje lenne szemüveget íratni magának. Biztos volt benne, hogy emiatt szokott műtét közben fájni a feje – végtére is szemész volt. De nem mintha ez meglátszott volna a szemén. Még mindig szép szeme van, ismerte el magának, és a vonalait is sikerült megőriznie a két szülés dacára. Jól van, lehet, hogy nem ártana leadni egy-két kilót, de ez igazán nem szembetűnő, sőt nem is igazi felesleg, csak nem jó helyen van. Egy kicsit feljebb, két porcióra elosztva tökéletes lenne. Ahogyan a férfiak is nagyobb péniszre vágynak, úgy vágyott ő is nagyobb keblekre a formás apróságok helyett, amikkel a természet megáldotta. Annyira azonban nem, hogy mindenféle műanyagokat ültessen be magának. Sebész volt, tudta, hogy hányféle mellékhatást okozhatnak a szilikonimplantátumok.
Ami a többit illeti... a haja ritkán öltött frizuraalakot, de ez elkerülhetetlen volt a műtéti higiénia miatt – a sapka pillanatok alatt tönkretette a legdrágább hajkölteményt is. Ettől azonban még selymes volt és natúr szőke, és Jack élvezettel simogatta, ha jutott rá ideje. A lába mindig is formás volt, s a napi lótás-futás csak még izmosabbá tette. Egy szó, mint száz, vonta le a következtetést, még mindig elég vonzó ahhoz, hogy elvárhasson egy-két dolgot Jacktől. Az biztos, hogy még a fiatalabb orvosoknak se kellene könyörögnie...
Anyaként is megállta a helyét, sőt amióta Jack szinte minden idejét a munkájával tölti, még az apa szerepét is neki kell eljátszania. A helyzet odáig fajult, hogy ő játszott T-ballt a kis Jackkel az apja helyett (amitől aztán Jacknek ugyancsak pocsék hangulata támadt, amikor tudomást szerzett róla). Az ellátásra se lehetett panasz. Ha az ideje megengedte, szívesen főzött, ha pedig nem, akkor is gondoskodott róla, hogy mindig kerüljön friss, tápláló étel az asztalra.
Még mindig szereti Jacket, és ha a férje nem látja ezt, akkor benne van a hiba. A munkahelyi gondokat nem hozza haza, ugyanakkor mindig meghallgatja Jacket, ha lelki támaszra van szüksége. Nem fukarkodik az ölelésekkel, a csókjai még mindig őszinték és szenvedélyesek. Ha Jack kételkedik benne, hát magára vessen.
De akkor miért nem tud a férje...?
A tükörbeli arc tanácstalanul nézett vissza rá. Mit tehetnék érte?
Semmit.
Megpróbálta félretenni a dolgot. Egy új nap áll előtte. A gyerekek iskolába mennek, reggelit kell készítenie nekik. Na igen. Ezt is neki kell megtennie minden egyes nap, mert Jackre ebben sem számíthat. Igazságos ez? Hiszen neki is van munkája, nem is akármilyen. Persze, hogy nem igazságos. Ennyit a női egyenjogúságról. Belebújt a háziköntösébe, és lement a konyhába. Lehetett volna rosszabb is. Mindkét gyereke szerette a zabpelyhet, ráadásul az instant fajtát. Feltette főni a vizet, aztán visszament felébreszteni a gyerkőcöket. Tíz perccel később Sally és a kis Jack felöltözve, megmosakodva letrappoltak a konyhába. Sally rögtön bekapcsolta a tévét, és átkapcsolt a Disney csatornára, ahol a kedvencét, az Egérűzőt adták. Cathy tíz perc erejéig megszusszanhatott. Átnézte a reggeli újságot, és elszürcsölt egy kávét.
A címoldal jobb alsó sarkában egy Oroszországról szóló cikket pillantott meg. Talán ez is egyike azoknak a dolgoknak, amik mostanában Jacket foglalkoztatják. Úgy döntött, elolvassa. Hátha okosabb lesz tőle.
„...elégedetlenek a CIA által szolgáltatott adatokkal. Továbbá azt beszélik, hogy belső vizsgálat folyik egy nagyon magas beosztású CIA-alkalmazott ellen, gazdasági bűncselekmény és szexuális tévelygés alapos gyanúja miatt. Az illető kilétét nem fedték fel, de állítólag vezető beosztású, a kormány és a Cég közti információcsere koordinálásáért felelős személyről van szó...”
Szexuális tévelygés? Az meg mi a fenét jelent? Ki lehet az?
Ő.
Vezető beosztású, a kormány és a Cég közti információcsere koordinálásáért felelős személy.
Ez Jack. A férje! Ha valakire, hát Jackre ráillett ez a nyakatekert megnevezés. Mérget mert volna venni rá, hogy Jackről írnak.
Jack a zavarosban halászik? Az énJackem?
Lehetetlen.
De tényleg lehetetlen?
A tehetetlensége, a kimerültsége, az ivás, a szórakozottsága... Lehetséges lenne, hogy mindennek egy másik nő az oka?
Nem. Ez képtelenség. Jack nem ilyen. Az én Jackem nem.
De akkor mi másért...? Még mindig vonzó – mindenki annak tartja. Még mindig jó feleség – ez nem kétséges. És Jack nem beteg. Ez nem impotencia. Ez nem az, hanem valami más...
Cathy félrelökte az újságot. Őrültség. Ez az ember nem lehet Jack.

 

– Még nem magyarázta el, hogyan működik az egység második fázisa – mondta a parancsnok. Az utóbbi időben csak „egység”-ként emlegette a bombát.
Fromm nem örült, hogy megzavarják a munkájában, de tudta, hogy hálásnak kellene lennie az érdeklődésért.
– Mire kíváncsi?
– Azt értem, hogy mi az első fázis lényege, de a másodikról fogalmam sincs – vallotta be Qati.
– Értem. Nos, a lényegi rész rendkívül egyszerű, ha az elvvel már tisztában van az ember. Éppen ez volt a nehéz annak idején, tudja, felfedezni az elvet. Eleinte azt hitték, hogy a második fázis elindítása egyszerűen hőmérséklet kérdése. Hiszen a csillagok belseje forró, ja? Csakhogy a fizikusok megfeledkeztek egy lényeges paraméterről: a nyomásról, így utólag eléggé balgán hangzik, de az úttörő felfedezések esetében gyakran van ez így. A második fázis elindításának kulcsa az energia nyomássá való alakítása, ami nem kis feladat egy hetven kilotonna erővel robbanó bomba esetében – mondta önelégült vigyorral Fromm. – Ugyanakkor, ha az ember ezzel már tisztában van, a megvalósítás egyáltalán nem olyan nagy bravúr. A gondot inkább az jelentette a nagyhatalmak számára, hogyan tegyék hordozhatóvá a bombát. Ez azonban már mérnöki munka.
– A szifoncsövek? – vetette közbe Bock, mert tudta, hogy honfitársa, ez az önelégült seggfej, alig várja, hogy beszélhessen róla.
– Lehet, hogy csak feltaláltam a spanyolviaszt, de amennyire én tudom, ez az én újításom. Az anyag egyszerűen tökéletes. Könnyű, üreges, tetszőlegesen hajlítható. – Fromm a szerelőasztalhoz lépett, és felemelt róla egy csövet. – Az alapanyaga polietilén, de mint láthatja, a külsejét vörösrézzel vontuk be, a belsejét pedig ródiummal. A cső hossza hatvankilenc milliméter, a belső átmérője valamivel kevesebb, mint három milliméter. A második fázist sok ezer ilyen cső veszi körül, száznyolcvan fokban visszahajlítva, oly módon, hogy a kötegek spirált alkossanak.
– De voltaképpen mire valók? – kérdezte Qati.
– Az elsődleges fázisban a hő mellett jelentős gamma- és röntgensugárzás is keletkezik. Mindkét esetben nagy energiájú fotonokról beszélünk, olyan kvantumrészecskékről, melyek energiát hordoznak, de nem rendelkeznek tömeggel.
– Fénysugarak – jegyezte meg Bock, visszaemlékezve a gimnáziumi fizikatananyagra.
– Pontosan. A látható fénynél nagyobb frekvenciájú, pusztító erejű elektromágneses hullámok. Nos, ezt az energiát kell nekünk elhajlítani és a második fázis felé irányítani. A veszteség persze tetemes lesz, de akkora energiamennyiség fog rendelkezésre állni, hogy a töredéke is bőven elegendő lesz. A csövek bevonata elnyeli a sugárzás egy részét, a többit pedig ügyesen odébb veri, teljes hosszában felvéve a sugárzás energiáját. A polietilén is jelenetős mennyiségű energiát tud felvenni. És mit gondolnak, mi lesz, ha telítődnek?
– A csövek felrobbannak – mondta Bock, mielőtt még Qati kinyithatta volna a száját.
– Ügyes, Herr Bock – vágta rá affektálva Fromm. – Amikor a csövek felrobbannak, pontosabban plazmává alakulnak, sugárirányban fognak tágulni, befelé, a második fázisra irányítva a robbanás energiájának jelentős részét.
Qati fejében végre világosság gyúlt.
– Briliáns! De nem vész el így az energia fele? A kifelé irányuló rész?
– Igen is meg nem is. A kifelé távozó rész energiagátként is működik egyben, és éppen erre van szükségünk. A második fázist körülvevő urániumszárnyak szintén plazmává alakulnak, de ez a folyamat lassabban játszódik le, mint a csövek esetében, mégpedig a tömeg miatt. Ez a plazma sokkal sűrűbb, és szintén befelé van irányítva. A második fázis burkolatában vákuumot hozunk létre, ezzel késztetve a plazmát arra, hogy ide irányuljon.
– Tehát az első fázis energiáját derékszögben elfordítva ugyanazt éri el a második fázisnál, mint az elsőnél a hagyományos robbanóanyaggal? – összegezte Qati.
– Kitűnő, parancsnok! – mondta leereszkedően Fromm. – Van tehát egy viszonylag sűrű, befelé áramló plazmatömegünk, amely a vákuumnak köszönhetően kellőképpen felgyorsulva csapódik neki a második fázisnak, összepréselve azt. A második fázis magját tríciummal dúsított lítium-deuterid és lítium-hidrid alkotja, amit 238-as uránium vesz körül. Ezt sűríti össze a berobbanó plazma. Az első fázis ugyanakkor neutronokkal is bombázza a magot. A hő, a nyomás és a neutroneső együttes hatására a lítium tríciummá hasad, a tríciummolekulák pedig fuzionálni kezdenek, újabb neutronokat szabadítva fel, melyek megtámadják a 238-as uránt, gyorsított maghasadást hozva létre.
– Biztos benne, hogy működni fog? – aggodalmaskodott Qati.
– Tökéletesen – felelte magabiztosan Fromm.
– De tesztelés nélkül...
– Nézze, parancsnok, az elejétől fogva világos volt, hogy nem lesz lehetőségünk tesztelni. Mit több, ugyanez volt a gond az NDK-ban is. Ezért van az, hogy az „egység” ötször akkora, mint egy hasonló erejű amerikai, orosz vagy francia bomba: mert túlbiztosítottuk. De ettől még bomba, és ha én azt mondom, akkor működni fog!

 

– Mit tudsz erről az egészről, Dan? – kérdezte Ryan a titkos vonalon. Otthon nem nézte meg a reggeli újságokat, de az íróasztalára tett Birdből természetesen nem hiányzott a cikk kivonata.
– Az biztos, hogy mi ilyet nem mondtunk. Biztosan tőletek volt valaki.
– Nos, épp most szabtam át a biztonsági igazgatónk seggét. Azt mondja, nem érti. Mi a fenét jelent az, hogy „nagyon magas beosztású”?
– Azt, hogy ez a Holtzman nevű fickó túlfokozza a mellékneveit. Tudod jól, Jack, hogy nem szoktam nyilatkozni a nálunk folyó vizsgálatokról.
– Nem is miattad aggódom, Dan. Valakinek azonban akkor is járt a szája, és az a valaki nagyon közel ülhet a tűzhöz. Ha lenne még ráció ebben a világban, behozatnám Holtzmant és kikérdezném! – morogta Ryan a telefonba.
– Bekeményítettél, fiú?
Ryan vett egy mély lélegzetet, és nyugalmat erőltetett magára. Végtére is nem Holtzman hibája volt, nem igaz?
– Jól van, csak egy kicsit bepörögtem.
– Bármilyen vizsgálatról legyen is szó, azt nem az Iroda végzi.
– Ez biztos?
– Szavamat adom – felelte Murray.
– Kösz, Dan. – Ryan megkönnyebbült. Ha nem az FBI volt, és nem a CIA belső vizsgálattal foglalkozó részlege, akkor a sztorinak ez a része nagy valószínűséggel mese.
– Ki szivárogtathatta ki?
Jack kényszeredetten felnevetett.
– Hogy ki? Tíz-tizenöt ember jöhet számításba a kongresszusból, legfeljebb öt a Fehér Házból, és maximum húsz tőlünk.
– Vagyis ez a hír a vizsgálatról, lehet, hogy csak kamu. Talán így akar valaki elégtételt venni? – Ez elég gyakori volt. Minden harmadik ilyen eset erről szólt. – Van tipped, ki lehetett a forrás?
– Annyira azért nem biztonságos ez a vonal.
– Vettem. Nézd, én beszélhetek Holtzmannel, ha akarod. Rendes pasas, van benne felelősségtudat, és vérbeli profi. Találkozhatnék vele nem hivatalosan, és felhívhatnám rá a figyelmét, hogy az ehhez hasonló cikkekkel ügynökök életét veszélyezteti.
– Előbb egyeztetnem kell Marcusszal.
– Nekem pedig Bill-lel, de ő nem jelenthet gondot.
– Oké. Ha beszéltem az igazgatóval, visszahívlak. – Ryan befejezte a beszélgetést, és átment Cabothoz.
– Olvastam – fogadta a főigazgató.
– Az iroda nem tud semmiféle nyomozásról, ahogyan a mieink sem. A hír egy része tehát nagy valószínűséggel kacsa, az viszont annál aggasztóbb, hogy a „Spinnaker”-jelentésből is kiszivárogtattak adatokat. Ez könnyen az emberünk életébe kerülhet.
– Mit javasol? – kérdezte Cabot.
– Dan Murrayvel meg fogjuk keresni Holtzmant, és nem hivatalosan figyelmeztetni fogjuk, hogy több kárt okoz, mint hasznot, ha efféle cikkeket írogat. Meg fogjuk kérni, hogy hagyjon fel vele.
– Megkérik?
– Megkérjük. Egy riporternek nem parancsolgathat az ember. Legfeljebb akkor, ha az illető a zsebében van – tette hozzá Jack. – Még soha nem csináltam ilyet, de Dan igen. Az ő ötlete volt.
– Ehhez fentről kell engedélyt kérnem.
– Az istenit, Marcus! Maga a „fent”!
– A sajtó nem az én hatásköröm. Döntsön róla más!
– Nagyszerű! Üljön csak be az autójába, és szaladjon, hogy alázatosan engedélyt kérjen tőlük! Hátha megsimogatják érte! – Ryan hátat fordított és kiviharzott, mielőtt még Cabot elvörösödhetett volna.
Mire visszaért az irodájába, minden ízében remegett. Miért nem tud soha semmiben támogatni? Olyan nagy dolog lenne? Újabban semmi nem ment jól. Ingerülten rácsapott az asztalára. A fájdalom kijózanította. Legalább Clark akciója jó úton halad. Ez is valami.
Cathy és a gyerekek fényképére pillantott. A helyzet mégsem volt olyan reményteli.
Liz Elliot nem kis megelégedéssel olvasta a cikket. Holtzman pontosan azt hozta, amit várt. A riportereket olyan könnyű manipulálni. Lehetőségek egész tárháza nyílt meg számára ezzel, döbbent rá. Marcus egy báb, és most, hogy Ryan félre lesz seperve, a CIA-t is kénye-kedve szerint irányíthatja. Ez azért nem semmi!
Brent és Talbot nem érdekelte. Hadd tartsák meg maguknak a hatalmukat. Ha a nemzetbiztonság az övé lesz, közvetve úgyis a markában lesznek, így, hogy az elnök füle – és minden egyebe – az övé, nem lehet gond.
A telefon zavarta meg álmodozását.
– Cabot főigazgató van itt.
– Küldje be! – Liz felállt az asztal mellől, és az ajtó felé indult. – Jó reggelt, Marcus!
– Hello, dr. Elliot.
– Mi hozta ide? – Liz a kanapé felé terelte a férfit.
– Ez az újságcikk.
– Láttam – mondta együttérzően Liz.
– Bárki szivárogtatta is ki ezt, komoly veszélybe sodorta az informátorunkat.
– Tudom. De ki lehet az? Maguktól valaki, Marcus? Mi ez az egész ezzel a házon belüli vizsgálattal?
– Nincs ilyen vizsgálat. Nálunk nincs.
– Biztos ez? – Dr. Elliot hátradőlt a kanapén, és szórakozottan játszani kezdett kék selyem nyakkendőjével.
– Nem tudok róla – felelte kényelmetlenül fészkelődve Cabot. A nőnek nevethetnékje támadt. Ez a tahó azt hiszi, hogy róla írtak az újságban? Érdekes ötlet. – Szeretnénk beszélni Holtzmannel.
– Hogy érti ezt?
– Szeretnénk találkozni vele, és nem hivatalosan az értésére adni, hogy az, amit művel, felelőtlenség.
– Kinek az ötlete volt ez?
– Ryannek és Murraynek az FBI-tól.
– Aha. – Liz úgy tett, mintha mélyen elgondolkodott volna a javaslaton. – Nem hiszem, hogy jó ötlet. Tudja, milyenek a riporterek. Ha oda kell cserdíteni nekik, akkor erős kézzel kell megtenni, különben nem tanulják meg a leckét. Hm... Mi lenne, ha inkább én beszélnék vele?
– Rendben, de ne feledje, „Spinnaker” rendkívül fontos számunkra.
– Tisztában vagyok vele. Ryan nem győzte hangsúlyozni, amikor maga beteg volt. Még mindig nem sikerült megerősíteni az orosz állításait?
– Nem. Jack még Angliába is átrepült, hogy segítséget kérjen a britektől, de csak az idejét vesztegette.
– Mit akar, mit mondjak Holtzmannek?
– Mondja meg neki, hogy az egyik legfontosabb informátorunk biztonságát veszélyezteti. Az emberünknek akár az életébe is kerülhet ez az ügy, a politikai következmények pedig beláthatatlanok.
– Igen, ez könnyen előfordulhat – bólintott Elliot.
– Ha „Spinnaker”-nek igaza van, akkor nagy lehet odaát a felfordulás. Ha kiderül, hogy erről mi is tudunk, az könnyen kompromittálhatja őt. Ne feledje, hogy...
– Természetesen – vágott a szavába Elliot. – Kagyisev az utolsó ütőkártyánk, és ha elvesztjük, akkor igen kellemetlen helyzetben találhatjuk magunkat. Világos, Marcus. Ezt az embert meg kell becsülnünk. Intézkedni fogok. Köszönöm, hogy tájékoztatott. Más?
– Nincs. Csak ezért jöttem.
– Akkor mutatok valamit. Kényes ügy – tette hozzá Elliot.
– Miről van szó? – kérdezte óvatosan Cabot.
– Ez abszolút bizalmas. – Elliot egy nagy, sárga borítékot vett elő az íróasztala fiókjából. – Komolyan gondolom, hogy abszolút, Marcus. Az égvilágon senkinek nem beszélhet róla. Rendben?
– Rendben – ment bele Cabot, mert mást úgysem tehetett.
Liz kinyitotta a borítékot, és eléje tett néhány fényképet. Cabot megnézte őket.
– Ki ez a nő?
– Carol Zimmer. Egy légierős katona özvegye. – Elliot beavatta a részletekbe.
– Ryan félrekefél? Hihetetlen!
– Remélhetem, hogy a Cégen belülről is kapunk némi információt?
– Anélkül, hogy felkeltenénk Ryan gyanúját? Aligha. A pasas mindenről tud, ami a Cégnél történik. A testőrei, Clark és Chavez is nagyon észnél vannak. Ryan a barátaiként kezeli őket.
– Ryan barátkozik a testőrökkel? Ez komoly? – Elliot meg volt rökönyödve. Ez úgy hangzott, mintha valaki azt mondta volna, hogy ő a bútoraival került bizalmas viszonyba.
– Clark régi motoros. Régen terepmunkát végzett. Chavez pedig fiatal kölyök. Ő is volt kint terepen, de most egyetemre jár, ezért vette maga mellé Ryan. Clark néhány év múlva visszavonul. Ryan azért szerezte neki a biztonsági tiszt állást, hogy legyen, ahol kihúzza addig. Clark jó ember, és jó tiszt.
Elliot nem örült neki, de kénytelen volt hallgatni.
– Szeretném, ha kirúgná Ryant.
– Az nem olyan egyszerű. A kongresszusiak kedvelik. Ha meg akarunk szabadulni tőle, az elnöknek kell lemondásra bírnia.
Ami ugyancsak nem tetszene a kongresszusnak, gondolta Liz. Ebből is látszott, hogy Cabot segítségére aligha számíthat. Ami nem is csoda. Ez az ember túlságosan puhány.
– Ha akarja, én majd intézkedem.
– Az lenne a legjobb. Ha kitudódik, hogy én is benne vagyok, az megoszthatja a Céget. Ezt pedig senki sem szeretné, nem igaz?
– Rendben. – Liz felállt, és Cabot is ezt tette. – Köszönöm, hogy megkeresett.
Amint az ajtó becsukódott a férfi mögött, Liz levetette magát a székébe, és az asztalra tette a lábát. A dolgok egészen jól alakultak. Éppen úgy, mint tervezte. Jól csinálod, kislány. Nagyon jól.

 

– Nos?
– Ez egy mai washingtoni lapban jelent meg – felelte Golovko. Este hét volt Moszkvában, sötét, borongós, hideg este, az a konok fajta, amilyen csak a moszkvai tud lenni. Az, hogy egy amerikai újságban megjelent cikkről kell az elnököt tájékoztatnia, parányit sem melegítette fel Golovko szívét.
Andrej Iljics Narmonov elvette a fordítást az igazgatóhelyettestől, és végigolvasta. Miután végzett, megvetően az asztalra hajította az egymáshoz tűzött lapokat.
– Mi ez a badarság?
– Holtzman elismert washingtoni riporter. A Fowler-kormányzat legfontosabb tagjaival áll kapcsolatban.
– És nyilvánvalóan szeret mesét írni, mint a mi riportereink.
– Mi nem így gondoljuk. A cikk hangvételéből arra lehet következtetni, hogy az információ a Fehér Házból származik.
– Tényleg? – Narmonov elővett egy zsebkendőt, és bánatosan bele-trombitáit. Elege volt ebből az időjárásból, a náthából pedig végképp. Most még meghalni se lett volna ideje, nemhogy ágynak esni. – Kétlem. Személyesen beszéltem Fowlerrel a rakéták leszerelésével kapcsolatos gondokról, éppen ezért nem hiszem, hogy okuk lenne kételkedni. A hírszerzésük is csak ezt tudja megerősíteni, mert ez az igazság.
– Elnök elvtárs... – Golovko egy pillanatra elhallgatott. Erősen igyekezett, de még mindig nem bírt leszokni az elvtársazásról. – Ahogy nálunk is vannak elemek, akik bizalmatlanok az amerikaiakkal szemben, ugyanúgy náluk is akadnak szép számmal olyanok, akik bennünk nem bíznak. Sokan még mindig képtelenek feldolgozni ezt a rengeteg változást. Túl sok és túl gyors nekik a tempó. Éppen ezért nem tartom elképzelhetetlennek, hogy akadnak olyan amerikai politikusok, akik hinni fognak az újságírónak.
– Fowler gyengébb, mint aminek mutatja magát. Talán ezért olyan arrogáns, hogy leplezze bizonytalanságát. De nem ostoba. Lehet, hogy lesznek amerikai politikusok, akik inkább fognak hinni az újságírónak, mint a saját szemüknek, de Fowler felől nyugodt vagyok. – Narmonov visszaadta a fordítást Golovkónak.
– Az elemzőim ezt másképp látják. Szerintük nagyon is valószínű, hogy az amerikai kormány nem bízik bennünk.
– Tisztelem a véleményüket, de nem értek egyet.
– Ha az amerikaiak valóban ilyen adatok birtokába jutottak, akkor az azt jelenti, hogy valaki kémkedik nekik a kormányunkból.
– Ebben nem kételkedem, hiszen mi is ezt tesszük, nem igaz? De még ha ez így is van, ezúttal nem erről van szó. Hogy miért? Egyszerű. Az informátoruk nem tehetett jelentést olyasmiről, amiről én nem beszéltem. Merthogy én ilyet nem mondtam. Maga mit tenne egy olyan kémmel, aki félrevezeti?
– Nem kapna tőlem dicséretet, az egyszer biztos.
– Nos, ez bizonyára az amerikaiakkal is így van. – Narmonov elmélázott pár pillanat erejéig. – Tudja, mire gondolok?
– Nem, elnök úr, de szívesen meghallgatom.
– Politikus fejjel elemezve az esetet, nekem nagyon úgy néz ki, mintha hatalmi harc folyna a kormányukon belül. Könnyen előfordulhat, hogy csak ezért szedtek elő minket, mint régi mumust.
Golovko eltűnődött az elnök kijelentésén.
– Azt hallottuk, hogy Fowler nem kedveli túlságosan Ryant, a CIA főigazgató-helyettesét.
– Ryan... Ah, igen, emlékszem rá. Méltó ellenfél, Szergej Nyikolajevics, nem igaz?
– Valóban az.
– És becsületes ember. Egyszer szavát adta nekem, és be is tartotta az ígéretét.
Ez tényleg meglepő lehet „politikus fejjel”, gondolta Golovko.
– Mi bajuk lehet vele? – kérdezte Narmonov.
– Állítólag nem szívelik.
– Ezt elhiszem. Fowler és az ő hiúsága. – Narmonov széttárta a kezét. – Máris megvan a magyarázat. Lehet, hogy jó elemző lett volna belőlem?
– A legjobb – bólintott Golovko.
Az elnök szavai bogarat ültettek a fülébe. Geraszimov KGB-igazgató disszidálása alaposan „betett” a tengerentúli műveleteknek. Hat amerikai hálózat menthetetlenül összeomlott – nyolc nyugat-európaival együtt –, az új hálózatok pedig még kiépülőben voltak. Ennek következtében elég nehéz volt friss, megbízható információt szerezni a Fehér Házon belülről. Az egyetlen pozitívumot az jelentette, hogy sikerült megfejteni az amerikaiak kódrendszerét. Amióta ez megtörtént, havi négy-öt százalékra emelkedett az elolvasott és megfejtett katonai és diplomáciai üzenetek aránya. A kódtörés azonban nem pótolta az informátorokat. Valami bűzlött odaát, de Golovkónak fogalma se volt, hogy mi. Vagy mégis? Igaza lett volna az elnöknek?

 

– Chaveznek igaza volt – mondta ragyogó arccal Clark. – Gyerekjáték lesz, csak rendesen meg kell kenni a megfelelő személyt. Ennek fejében beteget fog jelenteni aznap, a többit pedig kitalálhatod. Holnap az asztalodon lesz a hivatalos terv, de addig is röviden annyit, hogy meg tudjuk csinálni, és a lebukás veszélye minimális.
– És ha mégis bekövetkezik?
– Előveszem a legjobb spanyoltudásomat, és elmagyarázom a japánoknak, hogy az egyik riporterük fizetett le. Ez benne a legszebb, Jack. Ha sikerül meggyőzni őket, hogy az öveik közül volt valaki, nem fogják nagydobra verni a történteket. Kínos lenne.
– Ezt jól kiagyaltad, te utolsó, körmönfont gazember!
– Én csak a hazámat szolgálom, uram! – nevetett Clark. – Remélem, nem késtünk el vele.
– Rosszul kezdődött ez a nap.
– Igen. Olvastam a cikket. Mit fogunk lépni?
– Liz Elliot beszélni fog Holtzman fejével. Rá fogja venni, hogy kussoljon.
– Tőlünk köpött valaki?
– Nem hiszem.
– Vagyis velünk takarózik valaki.
– Nagyon úgy néz ki.
– Ezt utálom – jegyezte meg morcosan Clark.
Zimmerék háza előtt feldíszített karácsonyfa fogadta őket. A két férfi ölébe tornyozta az ajándékokat – melyek egy részét Jack vásárolta Londonban –, és a lépcső felé vette az irányt. Az ajtóban gyereksírás fogadta őket.
– Semmi gáz, Ryan doki – mondta nekik az egyik gyerek a konyhában. – Jackie egy kicsit eláztatta magát, de anya már sikálja a fürdőszobában.
– Szóval ott bújtak el! – Ryan kiment a folyosóra, és bekopogott a fürdőszoba ajtaján.
– Jöjjön be nyugodtan, dr. Ryan! – kiáltott ki Carol. Jacqueline a fürdőkádban ült, és bűnbánóan bömbölt. A padlón egy halom gyermekruha púposodott, de nem szag áradt belőlük, mint arra Jack számított, hanem tömény virágillat.
– Mi történt?
– Jackie elcsente a parfümömet, és magára öntötte – nézett fel Carol. – Az egész üveget! Rossz kislány!
Jacqueline megújult erővel folytatta a bőgést. Carol kivette a kádból, és alaposan megdörgölte egy törülközővel, de az illat nem akart eltűnni.
– Ez aztán a parfüm! – emelte Ryan az ölébe Jackie-t. A kislány azonban vigasztalhatatlan volt.
– Nyolcvan dollárért vettem! – méltatlankodott Carol, de ezzel már túl is tette magát a történteken. Hamarosan Jackie is elfelejthette a „megrázkódtatásokat”. Amint megpillantotta az ajándékokat, elhallgatott, és Ryanhez bújt.
– Túl jók hozzánk, Ryan doki – tiltakozott Carol.
– Ugyan, semmiség. Csak vásárolgattam ezt-azt.
– Szégyen, de mi nem vettünk semmit magának, doki – szabadkozott Carol.
– Pedig én már kaptam valamit. Egy fincsi ölelést Jackie-től.
– Na és velem mi lesz? – kérdezte Clark.
Jack átadta neki a kislányt. Mulatságos volt látni, mennyire vonzódnak a gyerekek ehhez az emberhez, akit a felnőttek többsége inkább kikerült. A Zimmer gyerekek azonban egy nagy, élő plüss-macinak tekintették Clarkot.
Néhány perccel később Ryan és Clark már az autópályán száguldottak.
– Szép volt tőled, John.
– Nem nagy ügy. Tudom, hogy úgyse fogod elhinni, de tiszta élvezet volt a kiskölyköknek vásárolni. Azok után, hogy Maggie szexis melltartót kért tőlem karácsonyra... El tudsz képzelni egy apát, amint bemegy az áruházba, és provokatív melltartót vesz a saját lányának?
– Ez van, John. Kinőttek a Barbie-korszakból.
– Nagy kár, doki. Nagy kár. Jack gonoszul elvihogta magát.
– Sejted már, hogy ki fogja azt a melltartót...
– Nem, de ha megtudom, kitekerem a nyakát!
Ryan hálát adott az égnek, hogy az ő lánya még nem randevúzik. Már előre rettegett a perctől, amikor majd egy másik „férfira” kell bíznia féltve nevelt gyöngyvirágját.
– Holnap a szokásos időben?
– Aha.
– Akkor viszlát reggel, doki.
Ryan este 8.55-kor lépett a házba. A vacsorája a szokásos helyen várta. Kitöltötte magának a szokásos adag bort, ivott egy kortyot, aztán levette a kabátját, beakasztotta a gardróbba, és felment átöltözni. Cathy épp lefelé tartott a lépcsőn. Jack rámosolygott, de nem csókolta meg. Nem volt hozzá ereje. Ez a legnagyobb baj, állapította meg nem először. Ha végre szakítani tudna egy kis időt magára, ha lazíthatna... Clarknak igaza van. El kellene utazni valahová, legalább néhány napra. Az sokat segítene.
Cathy kinyitotta a gardrób ajtaját, hogy kivegye a kabátja zsebében felejtett beteglapokat. Megszerezte, amit akart, és már vissza akarta zárni az ajtót, amikor egy ismeretlen szag, vagy inkább illat csapta meg az orrát. Behajolt, és hagyta, hogy orra az illat forrásához vezesse. Jack teveszőr kabátja volt az.
Parfümtől bűzlött.

 

 

26.
Bosszúság

Az egész nap azzal telt, hogy megpróbálták beilleszteni az egyik urániumtömböt a köpeny hátsó részébe.
– Pepecselős munka – mondta Fromm már-már mentegetőzve. – Ott, ahol külön iparág szakosodott a bombák gyártására, speciálisan erre a célra tervezett eszközökkel, rutinszerűen végzik ezt a munkát. Nem kelhetünk versenyre a tapasztalatokkal.
– Ugyanakkor mindennek éppen olyan pontosan kell illeszkednie, mint az ő esetükben – tette hozzá Ghosn.
– Ifjú barátomnak igaza van. A fizika törvényei nem ismernek kivételt.
– Akkor ne hagyja, hogy feltartsuk – felelte diplomatikusan Qati.
Frommot nem kellett biztatni. Csak a technikusoknak a fele dolgozott magán a robbanótölteten, a többiek a burkolatot és a vázat készítették a német tervei alapján. Minden alkatrésznek pontosan meg volt határozva a helye, sőt Fromm még azt is aprólékosan leírta, mikor és hogyan, milyen szempontok figyelembevételével kell beszerelni. A gondos tervezésnek és a gépek precizitásának köszönhetően nem volt fennakadás. Az alkatrészek olyan pontosan illeszkedtek egymáshoz, mint egy kirakójáték darabjai. A technikusok nem győzték csodálni a németet. Még mindig nem tudták, hogy pontosan ki is ez az ember, sőt néhányan már abban sem voltak biztosak, hogy egyáltalán ember-e...
– Jöjjön, mutatok valamit – intette magához Fromm a fiatal arab mérnököt. – Eddig csak darabokban látta a tükröket. Legfőbb ideje, hogy mint egészet is szemügyre vegye őket. A kétrétegű, ellipszoid tükör tizenkilenc-tizenkilenc, különböző anyagból készült darabokból volt összeillesztve. – Az első fázis energiája nekiütközik az első rétegnek, szétbomlasztva azt, de közben...
– Igen, így mindjárt világosabb, mint képletekkel leírva. – A fegyvernek ez a része a fénynek azon tulajdonságát használta ki, hogy a fotonnak nincs tömege, viszont van lendülete. A tükröknek ezt a mozgásenergiát kellett a második fázisra fókuszálniuk, mielőtt elpárolognak.
– Ez több mint elegendő energiát fog biztosítani a második fázisnak, Herr Fromm – jegyezte meg Ghosn.
– Ennek így kell lennie – felelte a német. – Ha az ember nem tud tesztelni, akkor biztosítsa túl magát. Az első amerikai atombomba, a hirosimai, egy ilyen példány volt. Hatalmas, ormótlan, de túlbiztosított. És működött. Egy jól megtervezett tesztsorozattal...
– És az ön szakértelmével, Herr Fromm, egy vödör méretére lehetne zsugorítani az egységet.
Ez aztán bók volt a javából.
– Köszönöm, Herr Ghosn. Olyan kicsire talán nem, de elég kicsire ahhoz, hogy elférjen egy rakéta csúcsában.
– Ha iraki testvéreink nem kapkodták volna úgy el...
– Akkor Izrael már nem létezne. De nagyon ostobán csinálták, nem igaz?
– Türelmetlenek voltak – bólintott Ibrahim. Átkozottak legyenek érte!
– Az embernek nem szabad az érzelmeire hagyatkoznia ilyen nagy dolgokban. Itt, kérem, csak a logika, a céltudatosság hozhat eredményt.
– Valóban, Herr Fromm.
Ahmed még soha nem érezte magát ennyire betegnek. A parancsnok, aki maga is sokat szenvedett, észrevette, hogy valami nincs rendben vele, és elküldte a saját orvosához. Ahmednek nem sok tapasztalata volt az orvosokkal. Csak annyit tudott róluk, hogy addig jó, amíg az embernek nincs dolga velük. Nem volt gyenge gyomrú ember – látott már golyó és kézigránát tépte sebet is, nem egyet –, sem gyáva, de ez a rejtélyes kór, ami ilyen gyorsan és alattomosan meglepte, még őt is aggodalommal töltötte el.
Az orvos meghallgatta a panaszait, aztán feltett néhány kérdést, melyekből megtudta, hogy Ahmed megrögzött dohányos. Ebbe rögtön bele is kötött, hosszasan kifejtve, mennyire káros az egészségre a dohány füstje. Ostobaság, gondolta Ahmed. Hát nem futott hat kilométert minden reggel? Bár az utóbbi időben...
Qati orvosa elővette sztetoszkópját, és hallgatózni kezdett. Ahmednek azonnal feltűnt, mennyire megváltozott a férfi arckifejezése.
– Vegyen levegőt! – parancsolta a férfi. Ahmed engedelmesen megtette. – Most sóhajtson! – A sztetoszkóp odébb csúszott. – Megint, kérem. – A művelet megismétlődött még vagy hat alkalommal, előbb a mellkasán, majd a hátán.
– Nos? – kérdezte Ahmed, miután az orvos jelezte, hogy felöltözhet.
– Nem tudom. El szeretném vinni valakihez, aki jobban ért a tüdőbetegségekhez, mint én.
– Nincs időm erre.
– Akkor csináljon! Ha másképp nem megy, beszélek a parancsnokkal.
– Rendben – morogta kedvetlenül Ahmed.

 

Ryan hálás volt a feleségének, amiért újabban nem sürgött annyit körülötte. Jót tett neki. Enyhítette a vállára nehezedő nyomást. Úgy tűnt, Cathy végre megértette, hogy az lesz a legjobb, ha békén hagyja egy darabig. Míg nem rendeződnek odabent a dolgok. Akkor majd összeszedi magát, és újra a régi Jack lesz. Mert rendeződni fognak, és mert képes lesz összekapni magát. Ebben biztos volt. Ha lazíthat a gyeplőn, és többet pihenhet, akkor nem lesz szüksége az italra sem. És ha eljön a tavasz, újra ki fog járni kocogni. Beáll a többiek közé, a „rohanjcsapatba”, és körbeloholja a CIA grundját. Clark biztos partner lesz benne. Inkább ő, mint Chavez, aki olyan ellenszenvesen fitt. Igaz, már nem sokáig, gondolta kárörvendően Jack. Lassan ő is túllépi a harmincat, ezt a mágikus választóvonalat, amely egyszer csak rádöbbent, hogy már te sem vagy elnyűhetetlen.
A karácsony jobban is alakulhatott volna, gondolta Jack az íróasztalánál ülve. Ráadásul hét közepére esett, ami kiesést jelentett a munkából Cathynek. A gyerekek persze nem bánták, mert így két hétig tartott a szünet. Igazságtalanság volt Cathyvel szemben, hogy mindig neki kellett helyt állnia otthon – emiatt gyakran „cserbenhagyva” a betegeit –, de hát szemészből több ezer volt az országban, szemészprofesszorból is akadt néhány száz, míg CIA-igazgatóhelyet-tesből csak egy. Ez viszont tény volt.
Annál inkább bizonyítania kell, szögezte le Ryan. Óriási baklövés volt Cabot részéről, hogy Elliotra bízta azt az átkozott újságírót. Na nem mintha mást várt volna tőle. Az a pasas egy here. Élvezi a pozíciójával járó előnyöket, de nem tesz semmit cserébe. Jack ebben a pillanatban szívből gyűlölte főnökét. Mindent neki kellett megcsinálnia, és persze ő vitte el a balhét is. Elismerés meg semmi, ahogy az lenni szokott. De ezúttal másképp lesz, biztatta magát. Saját kezűleg irányítja a mexikói műveletet, és saját kezűleg fogja besöpörni az elismerést, így talán minden jóra fordul végre.
Elővette az ügy aktáját, és újra átolvasta az egészet, gondosan kiértékelve minden részletet, számba véve minden lehetőséget. Azt akarta, hogy az akció tökéletes legyen, és hogy azok a fehér házi majmok szájukat tátva bámuljanak rá, ha eléjük áll az eredménnyel.
– Menj a szobádba! – kiáltott rá Cathy az ifjabbik Jackre, és könnyes szemmel kirohant a nappaliból. Tudta, hogy ostobán viselkedik, amikor a gyerekekkel kiabál, ahelyett hogy a férjével beszélne, de hát mit mondjon neki? Hogyan kérdezze meg tőle, van-e szeretője? És ha tényleg van? Bevallaná Jack? Szerette volna azt hinni, hogy nincs, sőt bízott benne, de nehezen tudott magyarázatot találni Jack viselkedésére és a rejtélyes kölniillatra.
Lehetséges lenne, hogy Jack megunta őt? Hogy már nem találja izgatónak? Ha így van, miért nem? Nem elég csinos neki? Nem tesz meg mindent, sőt még annál is többet, amit egy feleségtől elvárhat valaki? Már a puszta elutasítás gondolata is borzasztó volt, de az, hogy a férje valaki másra pazarolja értékes idejét és energiáit, egy arctalan, olcsó parfümtől bűzlő idegen nőcskére, több volt, mint elviselhetetlen.
Tisztáznia kell ezt a kérdést. De hogyan? Bárcsak tanácsot kérhetne valakitől... Hogyisne! Hogy aztán kiszivárogjon a dolog, és mindenki rajta csámcsogjon? Hogy az emberek összesúgjanak a háta mögött: nocsak, nocsak, hiába a diploma és a karrier, ha a férjét nem tudta megtartani. Szegényke...
Hát nem! Őt nem fogják sajnálni, és nem fognak összesúgni a háta mögött! Lépnie kell, és fog is, de nem teregeti ki a szennyesét senki előtt.
– Mi a baj, anyu? – jött be Sally, kezében egy Barbie babával.
– Semmi, drágám. Csak egy kicsit szeretnék pihenni, rendben?
– Jack azt mondja, hogy sajnálja, és kérdezi, hogy most már kijöhet-e a szobából.
– Igen, ha megígéri, hogy jó fiú lesz.
– Megmondom neki! – Sally kiszaladt, hogy közölje a jó hírt. Ilyen egyszerű lenne? Csak meg kellene bocsátani, ugyanígy, a férjének is? Úgy érezte, képes lenne rá. Nem azért, mert annyira jóságos, vagy mert annyira retteg attól, hogy elveszti Ryant, hanem mert sokkal többről van itt szó, mint az ő büszkesége. Gyerekeik vannak, és a gyerekeknek apa kell, még ha az alig foglalkozik is velük. Na de milyen család az, ahol anyu és apu külön utakon jár?
Megint elpityeredett. Sírt, mert sajnálta magát, mert képtelen volt dönteni, mert úgy érezte, hogy semmibe vették. Mire elapadtak a könnyei, nemhogy megkönnyebbült volna, hanem még nyomorultabbul érezte magát.

 

– Remélem, érti, hogy ez szigorúan bizalmas – kezdte a nyomozó. Az előtte ülő férfi alacsony volt és túlsúlyos, puha, rózsás arcú és kezű. Orra alatt félelmetes Bismarck-bajusz terpeszkedett, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy tekintélyt kölcsönözzön fizimiskájának, nem sok sikerrel. De csak a felületes szemlélő számára nem volt markáns jelenség. Ha valaki ugyanis vette magának a fáradtságot, és belenézett sötétbarna szemébe, egy impozáns személyiséget fedezhetett fel a jelentéktelen burkolat mögött.
– Orvos lévén nap mint nap bizalmas adatokkal dolgozom – nyújtotta vissza a férfi igazolványát Bernie Katz. – Fogja rövidre, kérem! Húszpercenként körbe kell járnom az osztályt.
A nyomozó úgy vélte, nem kell szégyenkeznie megbízatása miatt. Azt ugyan el kellett ismernie, hogy a házasságtörés nem főbenjáró bűn, de az is kétségtelen volt, hogy az érintett pozíciója miatt nemzetbiztonsági szempontból kockázatot jelentett. Végtére is ha egy férfi meg tudja szegni Isten előtt tett esküjét, könnyen megteheti ugyanezt a hivatali esküjével is.
Bernie Katz hátradőlt a székben, és igyekezett türelmes képet vágni, ami nem volt könnyű, mert sebész lévén ahhoz szokott hozzá, hogy ő kérdez, és nem ahhoz, hogy őt faggatják.
– Mennyire jól ismeri dr. Caroline Ryant?
– Idestova tizenegy éve dolgozunk együtt.
– Mit tud elmondani róla?
– Rendkívül tehetséges sebész. Jól képzett, ügyes kezű és higgadt. Az egyik legjobb oktatónk, és jó barátunk. Mi a gond vele? – szűkült össze Katz szeme.
– Sajnálom, de most én kérdezek.
– Vettem észre. Menjünk tovább! – mondta hűvösen Katz, éber tekintettel méregetve a férfit. Nem tetszett neki a pasas.
– Nem tett említést arról, hogy otthon nincs rendben valami?
– Nem – felelte kurtán az orvos.
– Nem tett megjegyzéseket a férjére, arra, hogy furán viselkedik, hogy más, mint régen?
– Nem. Jól ismerem Jacket, és kedvelem a fickót. Amennyire én ezt kívülről meg tudom ítélni, nagyszerű férj. Bizonyára hallotta, milyen hősiesen megvédte a családját néhány évvel ezelőtt.

 

– Hallottam. De az akkor volt. Az emberek változnak.
– Ők nem – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Katz.
– Mitől ilyen biztos benne?
– Orvos vagyok. Emberek élete múlik az ítélőképességemen. Amit maga rá akar bizonyítani, az badarság.
– Én nem akarok rábizonyítani semmit – állította a nyomozó, ami hazugság volt, és egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy ezt Katz is tudja. Jól ítélte meg a férfit. – Visszatérek az eredeti kérdésemhez. Nem tapasztalta azt, hogy Caroline Ryan mostanában másképp viselkedik, mint mondjuk egy évvel ezelőtt?
– Hogyne viselkedne másképp, amikor egy évvel idősebb! Gyerekeik vannak, a gyerekek nőnek, és minél nagyobbak, annál jobban ki tudják készíteni az embert. Nekem is van belőlük néhány.
– Ez minden?
– Hé, ember, én szemész vagyok, nem házassági tanácsadó! Ez nem az én szakterületem.
– Miért épp házassági tanácsadó? Én nem mondtam, hogy a házasságukkal lenne baj.
– Mi másra kellett volna gondolnom, amikor azt kérdezte tőlem, hogy szerintem minden rendben van-e náluk? Még egyszer megismétlem: nem tudok róla, hogy gondjaik lennének.
– Jól van, dr. Katz. Köszönöm, hogy időt szakított rám. – Az orvos kezébe nyomott egy névjegykártyát. – Ha hallana valamit, hívjon fel!
– Hogy képzeli? – hördült fel Katz. – Én nem kémkedek mások után.
– Nézze, dr. Katz. A doktornő férje magas beosztásban dolgozik, és nem is akárhol. Rajta kell tartanunk a szemünket, ahogyan ön is rajta tartja a beosztottjain. Ha valaki ittasan jelenik meg a műtőben, nem hagyja szó nélkül, nem igaz?
– Olyan itt még sohase fordult elő! – felelte sértett méltósággal Katz.
– De intézkedne, ha mégis megtörténne, nemde?
– Arra mérget vehet.
– Örömmel hallom. Nos, mint bizonyára tudja, Jack Ryan gyakorlatilag bármilyen titkos információhoz hozzájuthat. Ha nem tartanánk rajta a szemünket, az nagy felelőtlenség lenne részünkről, nem gondolja?
– Hogyne.
– A helyzet az, hogy úgy néz ki, a doktornő férje... félrelép. Ennek kell utánanéznünk. Kellemetlen, de meg kell tennünk. Ugye megérti?
– Értem.
– Tehát számíthatunk önre?
– Igen – felelte kelletlenül Katz.
– Nagyszerű. Nos, köszönöm az együttműködését, uram. – A nyomozó kezet fogott az orvossal, és távozott.
Katz nem akart hinni a fülének. Öt-hat alkalommal találkozott Jackkel különböző partikon, és bár nem ismerte olyan jól, mint azt állította – az ember ritkán bonyolódik mélyenszántó beszélgetésekbe egy fogadáson –, kellemes embernek tartotta Cathy férjét. Sohase fontoskodott, annak ellenére, hogy megtehette volna, és tisztelettudóan bánt Cathyvel. Arról nem is beszélve, hogy a felesége szerint jó apa volt. De nagyjából ez volt minden, amit tudott róla.
Annál jobban ismerte viszont Cathyt, ezt a csodálatos, tündén teremtést. Három ember van a világon, akikre rá merné bízni a gyerekeit, ha valaha szemműtétre lenne szükségük, és ezek egyike Cathy. Egy szemsebész ennél nagyobb bókot nem mondhat egy kollégájának. Számtalan műtétben voltak már egymás segítségére, és ha tanácsra volt szükségük, elsőnek mindig egymáshoz fordultak. Nemcsak kollégák voltak, hanem barátok is. Ha valaha úgy döntöttek volna, hogy kilépnek az intézettől, együtt indítanak praxist, mert a jó orvoskolléga még a jó házastársnál is ritkább. Ha az életük nem úgy alakult volna, ahogy, akkor szívesen feleségül vette volna. Cathy az a fajta lány volt, akit nem nehéz szeretni. És az, ahogyan a gyerekekkel bánt... Aránytalanul sok beteg gyereket kezelt, mert a kis páciensek rajongtak érte, és mert olyan apró, kecses kezei voltak – mintha éppen hozzájuk méretezték volna őket. De nemcsak a betegek, hanem a nővérek is imádták végtelen türelméért. Ami azt illeti, mindenki imádta és tisztelte.
Gond lenne otthon? Jack félrekacsingatna a háta mögött? Képes lenne rá? Éppen vele? Éppen Cathyvel?
A kis szarházi.

 

Már megint későn jött haza, gondolta bosszúsan Cathy. Hát nem tud legalább egyszer tisztességes időben megjönni? És ha nem, miért nem?
– Szia, Cath – vonult át a nappalin Jack. – Bocs a késésért.
Amíg a férje fent volt az emeleten, Cathy a gardróbhoz lopakodott, és ellenőrizte a kabátot. Semmi. Jack kitisztíttatta előző nap, azzal az indokkal, hogy foltos lett. Persze az is volt...
Mit tegyen?
Megint sírhatnékja támadt.
Mire Jack lejött, hogy a konyha felé vegye az útját, Cathy már a karosszékében ült. Jacknek nem tűnt fel a szokatlan csend, és az sem, hogy a felesége a tévét bámulja réveteg tekintettel, ahelyett hogy a papírjait tanulmányozná.
Cathyt elöntötte a harag. Tudta, hogy nem lenne szabad átadnia magát az indulatoknak, hagyni, hogy a sértett hiúság felülkerekedjen a józan észen és a szerelmen, de képtelen volt kontrollálni magát. Felállt, és kiment a konyhába, hogy keverjen magának egy italt. Reggel nem volt műtétje, miért ne ihatott volna? A férjére pillantott, de Jack nem vett róla tudomást. Mi a fene? Miért nem veszi észre? Ezt érdemli ennyi áldozat után? Azok után, hogy olyan hűségesen őrizte az otthon tüzet, míg Jack ide-oda röpködött a világban, és a kémet játszotta? Még abba is beletörődött, hogy nem kérdezheti meg tőle, merre járt. Nemzetbiztonsági ügy, hát legyen. És ha mégsem? Ha Jack élt a lehetőséggel, és nemcsak hivatalos utakon járt, hanem külön utakon is? A lebukás veszélye nélkül...
Visszaült a tévé elé, és belekortyolt az italba. Majdnem visszaköpte. Nem volt hozzászokva a színtiszta bourbonhöz.
Ez az egész képtelenség.
Úgy érezte, háború dúl a fejében. Egyik oldalon a jó erői, a másikon a gonoszéi. Vagy inkább a naivitás és a realitás hadai? Nem tudta, és túl zaklatott volt ahhoz, hogy mérlegelni tudjon.
Nos, ma este úgyis mindegy, gondolta törődötten. Menstrual, úgyhogy még akkor is nemet mondana Jacknek, ha minden rendben lenne. De nincs, és Jack nem fogja ostromolni. Minek is tenné, ha már jóllakott máshol? És miért mondana ő igent? Miért érje be a maradékkal? Miért legyen megtűrt második?
Ezúttal óvatosabban szürcsölt bele az italba.
Tanácsra van szükségem. De kivel beszélhetném meg?
Talán Bernie-vel. Benne megbízhat. Amint lehet, beszélni fog vele, döntötte el.

 

– Hogy mennek a dolgok a Pentagonban, Dennis? – kérdezte az edző.
– Jól, de azért a foci sokkal izgalmasabb, Paul.
– Ilyen az élet, főnök. Nem lehet egyszerre mindent. Vagy a sport, vagy a politika.
– Mindenki jól van?
– Hála az égnek. Ebben a szezonban eddig még nagyon egészségesek voltunk. Csak kitartson a bajnokság végéig, hogy elpáholhassuk azokat az átkozott vikingeket.
– Úgy legyen! – válaszolta Dennis Bunker az „E” gyűrűben lévő irodájából. – Gondolod, hogy ezúttal meg tudjuk állítani Tony Willst?
– Nagyon remélem. Mindenesetre meg fogjuk próbálni. Isten a fickó, nem igaz? Gayle Sayers óta senkit nem láttam így futni. De akárhogy is szedje a lábát, előbb-utóbb elkapjuk a tökét.
– Nagyon remélem, hogy ott tudok lenni Denverben, hogy a saját szememmel lássam. Lehet már tudni, ki lesz a következő ellenfél?
– Még nem. Jó lenne, ha az L. A.-t kapnánk. Ők nem jelenthetnek gondot. Utána valószínűleg a Miamival kell megmérkőznünk. Ez már keményebb dió lesz, de meg tudjuk csinálni.
– Bízom benne. Ne felejtsétek: mindig csak egy meccsre koncentrálni! Egyszerre csak egyet. De aztán kijöjjön a három győzelem!
– Meglesz! Mondd meg az elnöknek, hogy szeretettel várjuk Denverben. Ez a San Diego éve. A Chargers tarolni fog.

 

Dubinyin a szárazdokk szélén állt, és a zsilipen beáradó vizet nézte. A Lunin Admirális felújítása befejeződött. Az új hidrofonsor feltekerve, a kormánylapát fölötti üregében lapult, a hétszárnyú mangán-bronz propeller ellenőrizve, megtisztítva fénylett, a hajótest újra légmentesen zárt. A tengeralattjáró készen állt következő tengeri útjára.
Akárcsak a legénység. Dubinyin megszabadult tizennyolc sorkatonaságát töltő matróztól, akiknek a helyére tiszteket vett fel. A szovjet tengeralattjáró-flotta radikális leépítése rengeteg tisztet munka nélkül hagyott. Kár lett volna elpazarolni tehetségüket, és visszaküldeni őket a civil életbe. Inkább átképezték egy részüket, és szakértőként alkalmazták őket a hadrendben hagyott hajókon. A kapitány szonárrészlege most már kizárólag tisztekből állt, csupa olyan emberből, akikkel a legmesszebbmenőkig elégedett volt. A legénység új tagjai is elégedettek lehettek, hiszen Dubinyin, behajtva egy sor régi adósságot, újjávarázsoltatta a hajó belsejét, lecseréltette az ágyneműket, és rogyásig töltötte az éléskamrák polcait. A jóllakott legénység elégedett legénység, és az emberek szívesen engedelmeskednek egy olyan parancsnoknak, aki mindent megtesz értük. Valentin Boriszovics Dubinyin úgy gondolta, semmi akadálya annak, hogy ő legyen az új Marko Ramius. Övé volt a szovjet haditengerészet legjobb hajója, övé volt a legjobb legénység, amit csak össze lehetett verbuválni, és övé a lehetőség, hogy új mértéket állítson fel a csendes-óceáni flotta számára.
Már csak egy kis szerencse kellett hozzá.

 

– Látom, változtatott a terven – jegyezte meg Ghosn.
– Igen, úgy döntöttem, hogy inkább két tríciumtartályt fogunk beszerelni, így rövidebb csöveket kell használnunk. Az időzítés nem kritikus, és a nyomás biztosítani fogja, hogy megfelelően működjön.
A bomba belseje ijesztően bonyolulttá vált az elmúlt néhány nap alatt. Mintha egy sci-fi kelléktárából szedték volna elő. De hát az is, gondolta Ghosn. Majdnem az. H. G. Wells még csak fikcióként emlegette a nukleáris fegyvereket, nem is olyan régen.
– Voltam az orvosnál, parancsnok – jelentette Ahmed.
– És még mindig betegnek látszol, barátom – állapította meg Qati. – Mi bajod?
– Azt akarja, hogy keressek fel egy másik orvost Damaszkuszban. Qati nem örült neki. Egyáltalán nem. De Ahmed régi, hűséges embere volt, és jól szolgálta a mozgalmat. Hogyan is mondhatna nemet annak, aki kétszer is megmentette az életét, egyszer a testével állítva meg a golyót?
– Ugye tisztában vagy vele, hogy amit itt láttál...
– Inkább meghalok, parancsnok, de egy szót sem fog kihúzni belőlem senki.
Qati számára nem volt kétséges, hogy Ahmed komolyan gondolja. A parancsnok jól tudta, mit jelent betegnek lenni; nem tagadhatta meg Ahmedtől az orvosi kezelést, amikor ő maga is rendszeresen látogatta orvosát. Mit gondolnának róla az emberei, ha megtenné...
– Adok melléd két embert, hogy biztonságban légy.
– Köszönöm, parancsnok. Kérlek, bocsásd meg gyengeségemet!
– Te, gyenge? – Qati a férfi vállára tette a kezét. – Te vagy a legerősebb mindannyiunk közül. Szükségünk van rád. Menj, és gyógyíttasd meg magad!
Ahmed bólintott, és restelkedve elvonult. Tudta, hogy a parancsnok halálos beteg. Biztosan rákos, gondolta, azért jár annyit kezelésre. De bármi baja volt is, a parancsnok nem hagyta, hogy a kór megváltoztassa életét. Ez volt az igazi bátorság!
– Ne tartsunk egy kis szünetet? – kérdezte Ghosn.
– Nem – rázta meg a fejét Fromm. – Addig nem, míg be nem szereltük a robbanóanyagot. Még nem vagyok fáradt.
– Tartani tudják a határidőt? – akarta tudni a parancsnok.
– Herr Qati, bármire is készüljön, mi egy nappal hamarabb készen leszünk – felelte Fromm. – Ibrahim megspórolt nekünk egy napot a robbanóanyagok használatában szerzett tapasztalatával. – A német felemelt egy hatszögletű tömböt. A gyutacsok már a helyükön voltak, csak a drótokat kellett rákötni az áramforrásra. Fromm jelentőségteljesen a másik kettőre nézett, aztán lehajolt, hogy helyére illessze a robbanóanyag első darabját, majd tisztelete jeléül felkérte Qatit, hogy kösse a vezérlőpanelre a vezetéket. Miután megtörtént, Fromm ellenőrizte, hogy a megfelelő helyre lett-e kötve, aztán elégedetten bólintott. Minden a legnagyobb rendben volt. Ennél többet nem is kívánhatott volna.

 

 

27.
Elhatározás

– Én megmondtam, Bart – mondta a reptérre menet Jones.
– Ennyire rossz a helyzet?
– A legénység ki nem állhatja. Valósággal gyűlölik, és ez a tréning csak tovább mélyítette ellenszenvüket. Ott voltam velük a szimulátorban, és csak azt mondhatom, hogy nem szeretnék mellette dolgozni. Majdhogynem kiabált velem is.
– Valóban? – Ez meglepte Mancusót.
– Mondott valamit, amivel nem értettem egyet, és ezt közöltem is vele. Látnia kellett volna a reakcióját! Azt hittem, gutaütést kap. És tévedett, Bart! Az én szalagom volt. Letolta az embereit, amiért nem vettek észre valamit, ami nem volt ott. Az egyik trükkös szalagom volt. Az emberek látták, hogy átverés, de Ricks nem, és kiverte a dilit. A szonárrészleg emberei kiválóan végzik a munkájukat, a kapitány viszont nem áll a helyzet magaslatán. Csak ahhoz ért, hogy csesztesse az alárendeltjeit. A gépészeket az őrületbe kergeti a reaktorbiztonsági tesztjeivel. Igaz, hogy rekordot döntöttek a teszten?
– Majdnem sikerült nekik – felelte Mancuso. Nem tetszett neki, amit hallott, de tudta, hogy igaz.
– A tag egy maximalista – folytatta Jones –, de a rosszabbik fajtából. Az a típus, aki még a tökéletességet is tökéletesíteni akarja. Ha a hajóján szolgálnék, az első adandó alkalommal dezertálnék tőle. Inkább, mint hogy egy ilyen nyál alaknak dolgozzak! – Jones elhallgatott. Nem kellett volna hagynia, hogy ennyire elragadja a hév. – Van egy kölyök a nyomkövetőknél, akire nagyon rászállt. A fedélzetmester azt mondja, hogy tehetséges a srác, és jól is végzi a munkáját, de Ricks valóságos hadjáratot folytat ellene. Ha jól emlékszem, Shaw-nak hívják.
– És mit kellene tennem?
– Fogalmam sincs, Bart. Ne felejtse, én zászlósként vonultam vissza. – Mentsd fel azt a szemetet!, tette hozzá gondolatban, bár tudta, hogy ez nem olyan egyszerű. Egy kapitány felmentéséhez alapos indokra van szükség.
– Beszélni fogok vele – ígérte meg Mancuso.
– Nem akartam bekavarni – mondta Jones, miközben a terminál felé közeledtek –, de nem hagyhattam szó nélkül. Ez az ember szétzülleszti a legénységét. Maga viszont semmit nem változott, Bart. Még mindig hallgat a jó szóra.
– Muszáj, Ron. Muszáj. Az ember nem tudhat mindent magától.
– A baj csak az, hogy egyesek ezt nem látják be. – Jones kinyitotta az ajtót. – Minden jót, Bart.
Mancuso tűnődve nézett utána. Jones soha nem koptatta a száját feleslegesen. Ha ennyire Ricks ellen volt, hát jó oka lehetett rá.
Visszament az autójához, és szótlanul leroskadt a hátsó ülésre. A sofőrje kérdés nélkül a támaszpont felé indult. Látta, hogy a főnök gondterhelt, nem akarta zavarni. Mancuso valóban gondban volt, és erről nem Jones tehetett. Talán még Ricks sem. A rendszer volt rossz: a haditengerészet túl sok szakembert képezett, szakbarbárokat, akik értették a dolgukat, de a vezetésről fogalmuk sem volt. Márpedig ha valaki az embereit is csak számjegyeknek tekinti, az soha nem lesz hatékony tengerésztiszt.
Ez mind igaz, de most mi legyen?
Nem volt alapja felmenteni Rickset. Ha nem Jones hozta volna fel a vádakat, hanem valaki más, elintézte volna egy kézlegyintéssel, mondván, hogy személyeskedésről van szó. És ezzel valószínűleg nagy hibát követett volna el... Hiszen az, hogy az utóbbi időben annyian kérték áthelyezésüket Ricks legénységéből, magáért beszélt. És „Holland” Claggett kétértelmű szavai sem voltak olyan kétértelműek. Az első tiszt kényes helyzetben volt. Már kijelölték parancsnoknak – Ricksnek csak egy rossz szót kellett szólnia, és a jelölésből soha nem lesz kinevezés. Arról nem is beszélve, hogy hűségesnek kell lennie a kapitányhoz, még akkor is, ha a haditengerészet érdekei azt kívánnák, hogy feljelentést tegyen ellene. Lehetetlen helyzet volt, és Claggett megtett mindent, ami tőle telt.
A felelősség most már őt, a hajóraj parancsnokát terhelte. Ő felelt a hajókért, és mindenekelőtt ő felelt az emberekért. A parancsnokokat is neki kellett értékelnie.
De milyen alapon tegye? Amit tudott, azt csak hallomásból tudta. Egyedül Jones hozott fel vádakat Ricks ellen – éppen ő, aki alig ismeri. Mi van, ha ennek az áthelyezési hullámnak semmi köze a kapitányhoz? Hiszen mindig is voltak ilyen statisztikai ugrándozások.
Csak nem akarsz kibújni a felelősség alól, Bart? Pedig azért fizetnek, hogy nehéz döntéseket hozz. Megbíznak benned, és elvárják tőled, hogy meg is tedd. Hiszen egy kivénhedt kapitánynak bölcsnek és igazságosnak kell lennie, nem igaz? Legalábbis erről szólt a fáma a haditengerészetnél.
Mancuso felemelte a kocsitelefon kagylóját.
– Mondja meg a Maine első tisztjének, hogy egy félóra múlva legyen az irodámban!
– Igenis, uram – válaszolta az írnok.
A hajórajparancsnok behunyta a szemét, és átszundította az út hátralevő részét. Semmi sem tisztítja meg jobban az agyat, mint egy egészséges kis szunyókálás. A módszer eddig még mindig bevált.

 

Kórházi kaja, fintorodott el Cathy. Mintha lenne valahol egy iskola, ahol azt tanítják, hogyan kell kórházízű ételeket főzni, és ahová értelemszerűen csupa olyan embert vesznek fel, aki nem ismeri a fűszer szó jelentését, sőt még olvasni se tud, nehogy véletlenül rátegye a kezét egy jó receptre, és egyszer az életben valami élvezhetőt készítsen a népnek. A gyümölcskocsonya volt az egyetlen étel, amit még ők se tudtak elrontani.
– Tanácsot szeretnék kérni tőled, Bernie.
– Mi a gond, Cathy? – kérdezte a férfi, noha sejtette, hogy miről lesz szó. Elég volt ránézni Cathyre.
– Jackről van szó – hadarta Cathy, mielőtt még meggondolhatta volna magát.
A szeméből sugárzó bánat több volt, mint amit Katz el tudott viselni.
– Gondolod, hogy...
– Hogy mi? Én nem... Hogyan? Miből gondolod, hogy...
– Nem lenne szabad beszélnem róla, de túl jó barát vagy ahhoz, hogy elhallgassam előled. A fenébe a szabályokkal! A múlt héten bent járt nálam egy pasas, és rólad meg Jackről kérdezősködött.
Cathy tekintete, ha lehet, még bánatosabbá vált.
– Hogy érted ezt? Ki volt bent nálad? Honnan?
– Valaki a kormánytól. Egy nyomozóféle. Az a tahó azt akarta tudni, nem beszéltél-e nekem az otthoni gondjaidról.
– És te mit mondtál neki?
– Azt, hogy amennyire én tudom, minden rendben van köztetek. Azok a varázslatosan kék szemek könnytől csillogtak. Katz ebben a pillanatban meg tudta volna fojtani Jacket. Vagy inkább kigolyózni a műtőasztalon egy szikével.
– Nem akarom elhinni, Bernie. Egyszerűen képtelenség.
– Gyere, menjünk át az irodámba! Itt túl sokan vagyunk. A kaja egyébként sem ér egy fabatkát se ma.
Két perccel később már a férfi irodájában voltak. Katz letakarította az aktákat a székről, és hellyel kínálta Cathyt.
– Annyira más mostanában.
– Gondolod, hogy van valakije?
Beletelt egy fél percbe, mire Cathy ki bírta nyögni a választ.
– Attól félek, hogy igen. A rohadék!
– Beszéltél vele erről? – Katz igyekezett higgadt maradni, ami nem volt könnyű dolog. Ha valakit igazán kedvel az ember, akkor annak a gondjai az ő gondjai is egyben.
Cathy kétségbeesetten megrázta a fejét.
– Nem. Nem tudtam.
– Tudod, hogy meg kell tenned.
– Igen – motyogta Cathy.
– Hátha kiderül, hogy csak félreértés az egész – biztatta Katz. Amit nagyon kétlek, tette hozzá gondolatban.
Cathy felnézett. Könnyes volt az arca.
– Valami baj van velem, Bernie?
– Dehogy! – vágta rá, szinte kiáltotta Katz. – Ha van is nálad jobb ember a kórházban, én még sohasem találkoztam vele! Hallasz engem? Bármi legyen is, nem te vagy a hibás.
– Nem akarom elveszíteni Jacket. Szeretnék tőle még egy gyereket.
– Ha tényleg így van, akkor vissza kell hódítanod őt.
– De nem tudom! Ő nem... Jack nem... – Teljesen magába roskadt.
Katz őrjöngeni tudott volna a haragtól, de nem tehette. Cathynek most egy józan, megértő barátra volt szüksége.

 

– Holland, a most következő beszélgetés szigorúan kettőnk közt marad!
Claggett hadnagy megmerevedett. Rosszat sejtett.
– Értettem, parancsnok úr.
– Meséljen nekem Ricks kapitányról!
– Uram, én az ő első tisztje vagyok.
– Én pedig a hajóraj parancsnoka – mondta Mancuso. – Ha gond van egy kapitányommal, akkor gond van egy hajómmal is. Ezek a teknők egyenként egymilliárd dollárba kerülnek, és én felelősséggel tartozom értük. Gondolom, ez érthető, hadnagy.
– Igen, uram.
– Beszéljen! Ez parancs!
„Holland” Claggett kihúzta magát, és darálni kezdett:
– Uram, a kapitány még egy hároméves kiskölyköt se tudna kivezetni a vécébe. Úgy bánik az emberekkel, mintha gépek lennének. Sokat követel, de soha nem dicsér meg senkit, és senkire nem hallgat. Se rám, se a többiekre. Komoly hiányosságok ezek egy parancsnok esetében.
– Ez az oka annak, hogy olyan sokan kérték az áthelyezésüket?
– Igen, uram. Pokollá tette a torpedófőnök életét. Getty rendet tartott a torpedószobában, és az embereivel állandóan gyakorlatozott, de Ricksnek ez sem volt elég. Addig csesztette, amíg Getty besokallt, és lelépett. Ricks persze örült, hogy megszabadult tőle.
– Bízik a kapitányban? – kérdezte Mancuso.
– Szakmailag nincs gond vele, a műszaki érzéke pedig felülmúlhatatlan. Az emberekkel viszont nem tud bánni, és taktikai érzéke sincs.
– Mi a véleménye, rábízhatom a hajót a következő küldetésre?
– Hogyne, uram. Remek hajónk van és nagyszerű legénységünk. Ez bőven pótolja Ricks kapitány fogyatékosságait.
Mancuso komoran bólintott.
– Ha bármi gond lenne, azonnal értesítsen! Maga sokkal jobb első tiszt, Holland, mint amit Ricks megérdemel.
– A kapitány nem rossz ember, uram. Azt hallottam, hogy jó apa és férj. A felesége egy tündér. A gond csak az, hogy nem tanult meg bánni az emberekkel, és senki nem vette magának a fáradságot, hogy megtanítsa rá. Ha csak egy parányival is emberségesebb lenne, igazi legenda válhatna belőle.
– Nem aggasztja a következő út?
– Már miért aggasztana, uram? Olyan csendesek vagyunk, hogy nincs mitől tartanunk. Lehet, hogy Ricks nem a kapitányok gyöngye, de egy ilyen hajóval bárki elboldogulna.

 

Behelyezték a második fázist is. A lítiumvegyületeket egy 105 mm-es gránáthüvelyre emlékeztető, hatvanöt centiméter hosszú fémhenger tartalmazta. Még talpa is volt, hogy stabilan álljon a helyén. Egy apró, görbe cső kötötte össze az egyelőre üres tríciumtartállyal. A 238-as urániumból készült szárnyak a henger külső felületén kaptak helyet. Olyanok, mint valami vastag, feketére pirított kétszersültek, gondolta Fromm. A henger alá kerültek az első „szifoncső”-kötegek – már Fromm is így nevezte őket. Mindegyik köteg száz, egyenként hatvan centiméter hosszú műanyag csőből állt, spirál alakban megcsavarva. A nehézséget itt a spirál alakzatok egymáshoz való illesztése jelentette. Fromm két teljes napon át vesződött ezzel, mígnem sikerült megtalálnia a – rá jellemzően – tökéletes megoldást. A kötegek most már tökéletesen illeszkedtek egymáshoz, és éppen úgy néztek ki, mint... mint egy halom tökéletesen elrendezett szifoncső, állapította meg jókedvűen Fromm.
A bomba belsejében mikrométeres pontossággal bevésett rovátkák segítettek tájékozódni. A német precizitásnak ez az újabb megnyilvánulása mély benyomást tett Ghosnra.
Fromm ellenőrizte a tervet, aztán megint megnézte magának a szifoncsöveket, majd ismét a tervrajzzal konzultált. Ghosn ugyanezt tette. Bock és Qati, akik tisztességes távolságból szemlélték a műveletet, megjegyezték egymásnak, hogy ilyen pepecsmunkát még nem láttak.
– Eddig azt hittem, hogy a sugárzás jelenti a legnagyobb veszélyt ebben a szakmában – mondta a német. – Most már tudom, hogy sokkal inkább az unalom.
– Van benne valami – bólogatott Qati.
– A következő köteget, a harminchatost! – parancsolta Fromm.
– Harminchatos – felelte Ghosn. Felemelt egy köteget, és ellenőrizte a címkéjét. – Ez az. Harminchatos.
– Harminchatos – nyugtázta Fromm, miután ő is megnézte a címkét. Átvette, és behelyezte a henger mellé. Qati közelebb merészkedett. Ez is tökéletesen illeszkedik, állapította meg. Fromm intett a mérnöknek, hogy nézze meg ő is. Ghosn megtette, és jelezte, hogy szerinte is rendben.
– Egyetértek – jelentette ki önelégülten Fromm. A két férfi rögzítette a köteget.
– Mint egy sebész műtét közben – súgta Günther fülébe a parancsnok, miközben hátrébb húzódtak.
– Nem. Inkább egy elmélyülten játszó kisfiú – felelte Bock. Egymásra néztek, és kipukkant belőlük a nevetés.
– Ebből elég! – kelt ki magából Fromm. – Itt komoly munka folyik! Csendet kérünk! A következő köteget, a harminchetest!
Bock és Qati kivonult a műhelyből. A német rágyújtott egy cigarettára.
– Jó munkát végeztek az emberek. Milyen kár értük. Mikor fogod „kifizetni” őket?
– Hamarosan. – Qati elhallgatott egy pillanatra. – Veszélyes szerepet vállaltál, Günther.
Bock hanyagul a csillagos égbolt felé fújta a füstöt.
– Az én tervem, nem? Tisztában vagyok a kockázattal. A lebukás veszélye nagy, de meg fogom csinálni, és túl fogom élni. Nézd, Ismael, ha biztonságban szeretnénk élni, mindketten irodai munkát választottunk volna... és akkor sohasem találkozunk. Éppen ez köt össze minket: a veszély és a küldetés. Elvesztettem Petrát, és elvesztettem a lányaimat, de a küldetésemet nem. Nem mondom, hogy ez elég a boldogsághoz, de jóval több, mint amit sokan magukénak mondhatnak. – Günther felnézett a csillagokra. – Hogyan változtathatná meg az ember a világot, ha nem az életét kockáztatva? Ha nem lennének a magunkfajták, akkor nem lenne fejlődés sem. Még mindig a feudalizmusban élnénk. Mi vagyunk azok, akik nemcsak a szájukat jártatják, hanem tesznek is valamit, akik feláldozzák az életüket, és ha kell, magukat is a köz javáért. Ez a mi küldetésünk, barátom. Ezt választottuk.
– Nekem könnyű, Günther. Én már egy halott ember vagyok. De nem lehetek olyan önző...
– Mindannyian meghalunk egyszer, Ismael. Számtalanszor kibabráltunk a halállal, incselkedtünk is vele, de a végén úgyis ő fog győzni, és arra mérget vehetsz, hogy nem ágyban, párnák közt fogunk jobblétre szenderülni. Szóval miattam csak ne aggódj! Tudtam én, mit veszek a nyakamba.
– Bevallom, félek a haláltól.
– Ki nem? – Günther a porba fricskázta a cigarettacsikket. – De mi legalább sejthetjük, mikor fog lecsapni ránk. Ez a mi jutalmunk. A kisember nem tudhatja, mikor fogja utolérni a vég. Így van ez, ha valaki a homokba dugja a fejét: nem lát ki belőle. Az ember vagy irányítója a sorsnak, vagy játékszere. Mindenki maga dönti el, hogy melyik szerepet akarja, és mindenkinek megvan a döntési lehetősége. – Visszamentek a műhelybe. – Mi döntöttünk – zárta le a beszélgetést Bock.
– Harmincnyolcas köteg! – harsogta Fromm.

 

– Hívattál, parancsnok?
– Ülj le, Harry. Meg kell beszélnünk néhány dolgot.
– Nos, ami azt illeti, készen állunk. A szonárosaim alig várják, hogy a munkába vethessék magukat.
Én ebben nem lennék olyan biztos, gondolta cinikusan Mancuso.
– Aggaszt, hogy az utóbbi időben olyan sokan kérték az áthelyezésüket a legénységedből.
Ricks még nem érezte a bajt.
– Néhány emberünknek családi gondjai voltak. Úgy vélem, semmi értelme olyan embereket tartani egy atom-tengeralattjárón, akiknek az eszük egészen másutt jár. Statisztikai mélyhullám. Van ilyen.
Nálad biztosan, azt meghiszem.
– És a morál? – kérdezte Mancuso.
– Láttad a legutóbbi gyakorlatok és vizsgák eredményeit – felelte Ricks. – Kell ennél több?
Vág az eszed, mint a borotva.
– Jól van, ne kerülgessük, mint macska a forró kását. Hallottam, hogy volt egy kis összetűzésed dr. Jonesszal.
– És?
– És megbeszéltem vele a dolgot.
– Mennyire formális ez a beszélgetés?
– Semennyire, Harry.
– Értem. Nos, ez a Jones egészen ügyes technikus, de hajlamos megfeledkezni róla, hogy zászlósként szerelt le a haditengerészettől. Ha egyenlőként akar beszélni velem, jöjjön vissza, és küzdje feljebb magát, de addig tartsa tiszteletben a rangomat!
– Annak az embernek doktorátusa van fizikából, Harry. Ricks nem értette.
– És akkor?
– Ő az egyik legokosabb ember, akit valaha is ismertem, és bár valóban zászlósként szerelt le, a legjobb szakemberem volt.
– Ez remek, de ha a zászlósok tényleg olyan jók és okosak, akkor mi szükség tisztekre?
Ha eddig voltak is kételyei Mancusónak, a kapitánynak sikerült eloszlatnia őket.
– Amikor én voltam a Dallas parancsnoka, kapitány, és Jones tanácsot adott, mindig meghallgattam. Ha az élete másképpen alakul, és marad, most első tiszt lenne, egy-két év múlva pedig egy tengeralattjáró kapitánya. Ronból jó parancsnok lett volna.
Ricks megvetően legyintett.
– Hogy valóban így lett volna-e, azt már sohase fogjuk megtudni. Azok, akik nem tudnak felmutatni valamit, előszeretettel keresnek kifogásokat. Jól van, nagyszerű szakember. Ezt nem vitatom. Nagyszerű munkát végzett a szonárrészlegen, és ezért hálás vagyok neki, de azért nem kell túlzásba vinni. Sok jó szakember van, annyi, hogy dokkot lehetne rekeszteni velük.
Mancuso kénytelen volt belátni, hogy így semmire nem megy. Ideje volt rátérni a lényegre.
– Nézd, Harry, arról van itt szó, hogy jelzéseket kaptam, miszerint baj van a legénységed moráljával. Ez a sok áthelyezési kérelem is arra utalt, hogy gondok lehetnek. Úgyhogy körülszaglásztam, és a gyanúm beigazolódott. Gondok vannak a hajódon, még ha nem is vetted ezt észre.
– Ez képtelenség, Bart. Egy huszonkettes csapdája. Olyan ez, mint amikor az antialkoholistát ivással vádolják. Hiába bizonygatja, hogy még sosem volt részeg, nem hisznek neki. Hiszen éppen az alkoholista ismérve a részegség tagadása! Ha gond lenne a legénységemmel, az a teljesítményükön is meglátszana. Csakhogy nincs erre utaló jel. A referenciáim is jók. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a legjobbak közé tartozom, amióta csak egyenruhát öltöttem. Jól van, a modorom talán hagy némi kívánnivalót maga után, de azt hiszem, abban egyetértünk, hogy nem diplomata vagyok, hanem tengerész. Tegyél elém csak egy olyan mutatót, amely arra utal, hogy nem végzem jól a munkámat, és hallgatni fogok a tanácsaidra. Addig azonban vallom, hogy jól végzem a dolgomat, és nincs szükségem mások beavatkozására.
Bartolomeo Vito Mancuso csak azért nem pattant fel a székéből, mert a szicíliai ősök vére már csak töredékében volt jelen haragtól lüktető ereiben. Az óhazában, ebben biztos volt, ük-üknagyapja felemelte volna a luparái, és véres lyukat lőtt volna Ricks mellkasába. Megfelelő temperamentum és lefűrészelt csövű puska híján azonban veszteg maradt, és faarcot erőltetve magára eldöntötte, hogy Ricks soha nem fog feljebb kapaszkodni a haditengerészeti ranglétrán. Hatalmában áll megtenni ezt. A tisztek közül csak kettőt, legfeljebb hármat fognak előléptetni, úgyhogy Ricks majd a negyedik lesz a sorban. Reklamáljon csak, pattogjon, amiért negyedik lett egy tizennégyes listán. Majd azt fogja mondani neki: Sajnálom, Harry. Én nem mondom, hogy nem vagy elég jó, de az a helyzet, hogy Andy, Bill és Chuck egy hangyányival mégiscsak jobbak nálad, így van ez, ha az ember ászokkal dolgozik.
Ricks közben rájött, hogy túllépett egy bizonyos határt, és hogy a haditengerészetnél nincsenek „nem formális” beszélgetések. Ellentmondott a parancsnokának, annak az embernek, akitől az előléptetése függött, és ez bizony nagy ostobaság volt.
– Bocsáss meg, Bart, amiért ilyen határozott voltam. Csak hát tudod, hogy van ez. Senki nem szereti, ha kételkednek a...
– Semmi baj, Harry – torkolta le Mancuso. – Mi, olaszok már csak ilyenek vagyunk. Lobbanékonyak. – Elkéstél vele, pajtás.
– Lehet, hogy igazad van. Hadd gondoljam át. Addig is hátha a nyomára bukkanunk annak az Akulának, és akkor megmutathatom, mire képesek az embereim az én irányításommal.
Hamarabb is rájöhettél volna, hogy azok a „te embereid”, gondolta gúnyosan Mancuso. Most már egy kicsit késő, nem gondolod? De meg kellett adnia neki az esélyt, nem tehetett mást. Még a végén Ricks összekapja magát, és akkor kénytelen leszek meggondolni magam, bosszankodott.
– Rendben van – egyezett bele, de már tudta, hogy Ricksnek nem sok van hátra a tengerészeinél. Amilyen arrogáns, biztosan le fog szerelni, ha elmarad az előléptetése. Mancuso nem sajnálta. Egy ilyen jó mérnök sosem fog kenyér nélkül maradni, és az sem olyan nagy szégyen, ha az ember kapitányként távozik a haditengerészettől. Végül is nem zászlósként fog kilépni, nem igaz?

 

– Semmi egyéb? – kérdezte Golovko.
– Semmi – felelte az ezredes.
– És a tisztünk?
– Tegnapelőtt meglátogattam az özvegyét. Megmondtam neki, hogy a férje meghalt, de nem találtuk meg a holttestét. Rosszul fogadta a hírt. Megrázó élmény könnyesen látni egy ilyen szép arcot – fejezte be komoran jelentését az ezredes.
– Mi a helyzet a nyugdíjjal és a többi tennivalóval?
– Gondoskodni fogok róluk.
– Nagyon helyes. Azok az átkozott aktatologatók semmire nem valók. Ha valami gond van, csak szóljon.
– Műszaki szempontból nem tudok többet mondani a plutónium-ügyről. Ön mit tudott meg, uram?
– Még mindig nem sikerült teljesen újraépíteni a hálózatot a német védelmi minisztériumban, de annyi azért kiderült, hogy valóban leállították az NDK-s projektet – mondta Golovko. – Értesüléseink szerint a britek és az amerikaiak is vizsgálódtak ez ügyben, és elégedettek azzal, amit kiderítettek.
– Nem tartom valószínűnek, hogy akár az amerikaiak, akár a britek veszélyeztetve éreznék magukat a németektől.
– Ez is igaz. Mindenesetre folytatjuk a nyomozást, bár személy szerint nem számítok látványos eredményekre. Talán nincs is ügy.
– De akkor mi a fenének ölték meg az emberünket, Szergej Nyikolajevics?
– Ez az, amit én sem értek.
– Lehet, hogy az argentinoknak dolgozott...
– Ezredes! Jól gondolja meg, hogy mit mond!
– Jól meggondoltam, uram, és arra a következtetésre jutottam, hogy egy hírszerző tisztet nem gyilkolnak meg alapos ok nélkül.
– De semmit nem találtunk. Három ügynökség is dolgozik rajta, de semmi. Az argentínai embereink se jutottak semmire.
– És a kubaiak?
– Rájuk már aligha számíthatunk.
Az ezredes fáradtan legyintett. Hová jutott a KGB?
– Azért csak meg kellene próbálni.
– Nem fogom elfelejteni a javaslatát. Az ügyet még nem zártuk le.
Miután az ezredes elment, Golovko számba vette a lehetőségeit. Illetve csak próbálta, mert semmi új nem jutott eszébe. Az ügynökök jelentős része különböző szálak után kutatott, de egyelőre hiába. Ez az átkozott meló semmivel nem volt különb a közönséges rendőri munkánál.

 

Qatiék rendkívül nagylelkű emberek, állapította meg Marvin Russell. Még mindig megvolt a pénz, amit magával hozott. Mivel teljes körű ellátásban részesült, felajánlotta a parancsnoknak, hogy fordítsák az ügyre, de Qati hallani sem akart róla. A költségeket természetesen most is a szervezet állta: ha visszatért Amerikába, egy angol bank fogja átutalni neki a pénzt. Ebből először is megszerzi a hamis igazolványok előállításához szükséges hardvert, és persze kerít egy biztonságos búvóhelyet.
Mielőtt felszállt volna a repülőre, egy egész napot vásárlással töltött Bejrútban. A háború ellenére zajlott az élet a városban, és jó pénzért mindenhez hozzá lehetett jutni. Egy méregdrága öltönyben – kettő másikkal a bőröndjében –, tükörfényes, kissé szűk cipőben, konzervatívan megnyiratkozva szállt fel a British Airways gépére.
– Egy újságot, uram? – kérdezte a légikísérő.
– Köszönöm – felelte mosolyogva Russell.
– Amerikai?
– Az bizony. Vár a haza.
– Gondolom, nem unatkozott Libanonban.
– Az biztos!
– Egy italt?
– Egy sör jólesne – vigyorgott Russell. A fülke harmadáig sem volt tele, és úgy tűnt, a nő örökbe fogadta az út idejére. Russellnek nem volt ellenére a dolog.
– Tessék, uram. Sokáig marad Londonban?
– Nézőpont kérdése. Két órát kell várnom a chicagói járatra.
– Milyen kár – mondta csalódottan a nő.
Milyen kedves emberek ezek a britek, gondolta Russell. De ha vendégszeretetről van szó, az arabok felülmúlhatatlanok.

 

Az utolsó köteg hajnali háromkor került a helyére. Fromm ugyanolyan akkurátusan ellenőrizte ezt is, mint az elsőt, és csak akkor rögzítette, amikor tökéletesen elégedett volt vele. Utána felegyenesedett, és jólesően kinyújtózkodott.
– Na, ebből elég!
– Egyetértek, Manfred.
– Holnap ilyenkor készen leszünk. Ami hátravan, az már gyerekjáték, tizennégy óra alatt bőven végzünk vele.
– Ebben az esetben hunyjunk egyet – javasolta Ghosn. Kifelé menet a parancsnokra kacsintott.
Qati megvárta, míg eltűnnek, aztán odalépett az egyik őrhöz.
– Hol van Ahmed?
– Orvosnál.
– Hm... Mikor jön vissza?
– Holnap vagy holnapután, nem tudom biztosan.
– Ez esetben téged foglak megbízni egy roppant kényes feladattal.
Az őr rezzenéstelen arccal végighallgatta, aztán megkérdezte:
– Hol ássuk ki a gödröt?

 

 

28.
Teljesítmény

Marvin Russell a hosszú repülőúttól elcsigázva hagyta el az O'Hare repteret egy bérelt Mercuryval. Des Moines-tól nyugatra, egy motelben szállt meg. A recepciós igencsak meglepődött, amikor Russell – azzal az indokkal, hogy ellopták a pénztárcáját, benne a bankkártyájával – készpénzzel fizetett neki, az új brifkó és a borravaló azonban rögvest eloszlatta minden kételyét.
Az alvással nem volt gond ezen az estén. Russell este hétkor letette a fejét a párnára, és reggel ötig meg sem moccant. Miután rendbe szedte magát, jól megreggelizett – amilyen vendégszeretők voltak a libanoniak, annyira nem konyítottak a főzéshez; Marvin nem is értette, hogy tudnak meglenni szalonna nélkül –, és elindult Coloradóba. Délre már Nebraska szívében járt, a vacsoraidő pedig már Roggenben, Denvertől alig egyórányira találta. Az utazástól holtfáradtan keresett magának egy motelszobát, és lerogyott az ágyra. Annyi ereje azért még maradt, hogy be tudja kapcsolni a tévét, és megnézzen néhány régen látott amerikai műsort, köztük az NFL-bajnokság egyik meccséről készített összefoglalót. Csak most fogta fel igazán, mennyire hiányzott neki a foci, és főként – miután meghúzta az útközben vásárolt Jack Daniel'st – mennyire hiányzott az alkohol. Éjfélre már egészen jó hangulatban, vigyorogva bámult maga elé, és örült, hogy újra Amerikában lehet. A hazatérésnél azonban sokkal fontosabb volt az, amiért hazajött. Legfőbb ideje volt megfizetni ezeknek. Russell még nem felejtette el, kié volt egykoron Colorado, és nem tudta feledni a Sand Creek-i mészárlást sem.

 

Várható volt. A dolgok túl gördülékenyen mentek, márpedig a valóság nem híve a tökélynek. Az első fázis egyik alkatrészét figyelmetlenül munkálták meg, és a hiba lehetetlenné tette néhány további alkatrész beszerelését. A javítás harminc órát vett igénybe, amiből mindössze negyven perc volt a megmunkálás; a többi a ki- és visszaszerelésre ment el. Fromm rettenetesen dühös volt, és a javítást mindenáron saját kezűleg akarta elvégezni.
– Mindössze három milliméter... – jegyezte meg Ghosn. A számítógép nem vette észre a hibát, mert rosszul volt megadva neki az érték. Az egyik technikus olvasta félre a számjegyet Fromm tervrajzán, s szemrevételezéskor elkerülte a figyelmüket az eltérés. – ...és ráment egy egész napunk.
Fromm csak morgott a védőmaszkja mögül, miközben felemelték és óvatosan behelyezték a plutóniummagot. Miután többszöri ellenőrzés után meggyőződtek róla, hogy stabilan fekszik, beszerelték a volfrám-rénium hengereket, aztán a berilliumhengert, és végül a vaskos uránium félgömböt, amely a két fázist elválasztotta egymástól. Már csak a robbanóanyagot kellett elhelyezni. Ez volt a legaprólékosabb munka, és egyszer már elvégezték. Itt már Fromm lendülete is megtört; a német rövid pihenőt javasolt.
– Már készen kellene lennünk – panaszkodott.
– Emberek vagyunk, Manfred. Nem vagyunk tévedhetetlenek.
– Az a rohadék nem tudott olvasni, vagy mi?
– A számjegyek el voltak maszatolódva a tervrajzon. – És ez a te hibád, tette hozzá gondolatban.
– Akkor miért nem kérdezett rá?
– Igaza van, megkérdezhette volna. De nem értem, miért ilyen ideges. Még így is időben készen leszünk. Sőt!
Ezt te nem értheted, gondolta Fromm. Ez életem fő műve. Tökéletesnek kellett volna lennie!
– Gyerünk, folytassuk!
Beletelt újabb tíz órába, mire az utolsó alkatrész is a helyére került, de végre elkészültek. Készen voltak. Nem akartak hinni a szemüknek. Ghosn kezet nyújtott a németnek, aki elfogadta, és lelkesen megszorongatta.
– Gratulálok, Herr Doktor Fromm.
– Ja. Köszönöm, Herr Ghosn. Már csak le kell zárnunk a köpenyt, és... Ah, de botor vagyok! Hát a trícium! Hogy feledkezhettem meg róla?
– Majd én megcsinálom – ajánlotta fel Ghosn. Az ajtó felé intett. – Mi lenne, ha szívnánk egy kis friss levegőt? Most, hogy már megvagyunk, elégedett?
– Teljesen – felelte magabiztosan Fromm. – Tökéletes. Úgy fog működni, ahogy megígértem.
– Ez nagyszerű – mondta Qati, aki odakint várakozott egy őr társaságában.
Fromm a parancsnok felé fordult. Piszkos, rosszul öltözött emberek, de a méltóság mégsem hiányzik belőlük, gondolta, miközben tekintetével végigpásztázta az éjszakai völgyet. Félhold volt, alig lehetett látni a domborzat körvonalait. Olyan barátságtalan, olyan száraz itt minden, állapította meg. Nem csoda, hogy ezek az emberek így néznek ki. Az égbolt, éles kontrasztot alkotva a földdel, kristálytiszta volt. Ennyi csillagot sosem láthatott volna Németországban – főleg a szennyezett levegőjű keleti részen. A csillagokról az asztrofizika jutott eszébe, és az, hogy talán az egész élete másképp alakult volna, ha annak idején azt választja. De nem bánta. Ezen az estén nem.
Ghosn, aki a háta mögött állt, Qatira nézett, és bólintott. A parancsnok jelt adott az őrnek.
– Már csak a trícium van hátra – mondta háttal az araboknak Fromm. Hozzá akart még tenni valamit, de mielőtt még kinyithatta volna a száját, Abdullah elővett egy hangtompítós pisztolyt, és tarkón lőtte. Kíméletesen akartak végezni vele, úgy, hogy semmit ne sejtsen. Ennyit igazán megérdemelt. A technikusok is hasonló bánásmódban részesültek. Qati mindannyiukat sajnálta. Igazán kár volt értük, de meg kellett tenni, és ezen nem tudott változtatni.
A golyó a német nyakszirtjén hatolt be, és a homlokán távozott. Fromm összerogyott, mint egy rongybaba. Abdullah megvárta, míg az áldozata fejéből spriccelő vér elapad, aztán magához intett két őrt, akik a közelben várakozó teherautóhoz cipelték a halottat. Fromm végső nyughelyéül ugyanaz a tömegsír volt kijelölve, amelyben a technikusok is nyugodtak. Legalább méltó helyre kerül, gondolta Qati. A tanítványai mellé.
– Kár érte – jegyezte meg Ghosn.
– Igen, de elkerülhetetlen volt. Már úgysem vettük volna hasznát.
– Betöltötte a feladatát. Különben sem bízhattunk volna meg benne. Nem hitt az ügyben.
– Az egység?
– Működni fog. Ellenőriztem a számításokat, legalább hússzor. Sokkal jobb, mint amit egyedül ki tudtam volna hozni belőle.
– Mi van a tríciummal?
– Még mindig az akkukban van. Csak fel kell melegíteni, és át kell szivattyúzni a gázt a tartályokba.
– Miért hagyta ezt utoljára Fromm? Ghosn vállat vont.
– Valamit csak hagynia kellett utolsó feladatnak. Nem nagy ügy, talán éppen ezért. Ha akarod, megcsinálom most.
– Rendben.
Qati szótlanul figyelte Ghosn ténykedését. A mérnök betette az akkumulátorokat a kemencébe, és alacsony hőfokon melegíteni kezdte őket. Az akkukból távozó gázt egy-egy szivattyú vezette el. A folyamat nem tartott tovább egy óránál.
– Fromm hazudott nekünk – állapította meg Ghosn, miután elzárta a szivattyúkat.
– Hogyan? – kérdezte riadtan a parancsnok.
– Tizenöt százalékkal több tríciuma volt, mint amit nekünk mondott. Ami persze nem gond.
A következő lépés még egyszerűbb volt. Ghosn gondosan ellenőrizte mindkét tríciumtartályt – immár hatodik alkalommal; az ifjú mérnök sokat tanult a némettől –, majd áttöltötte beléjük a gázt. Amikor ezzel is megvolt, elzárta a tartályok szelepét, és egy-egy sasszeggel rögzítette őket.
– Kész – jelentette ki. Az őrök egy csörlő segítségével felemelték a bombaköpeny tetejét, és Ghosn irányításával a helyére engedték. Olyan pontosan illeszkedett, mint egy karóra hátlapja. Ghosn lehegesztette, aztán rákötött egy szivattyút, hogy légmentessé tegye a belsejét.
– Mennyit is mondott Fromm? – kérdezte Qati. – Egymilliomod atmoszféra? Nem fog kárt tenni az egységben?
– De parancsnok, hogy lehet ilyet kérdezni? – méltatlankodott Ghosn. – A kívülről a köpenyre nehezedő nyomás nem több annál, mint ami bennünket is nyom. Levegő, semmi több. Láthatod, téged sem és engem sem lapított össze. Hogyan tehetne hát kárt az egységben? – Hangja türelmetlen volt és arrogáns. Mintha Fromm beszélt volna belőle. A válasz nemcsak Qatit lepte meg, hanem őt magát is. – Most már nyugovóra térhetünk – folytatta Ghosn megszégyenülten. – A pumpa ráér dolgozni.
– Mikor lesz szállításra kész állapotban?
– Reggel. Mikor indul a hajó?
– Két nap múlva.
– Akkor még bőven van idő – derült fel Ghosn.

 

Marvin első útja a Colorado Szövetségi Bank helyi fiókjába vezetett, ahol öt perc alatt átutaltatták a pénzét – ötszázezer dollárt – Angliából. A bankigazgató, miután úgy találta, hogy minden rendben, számlát nyitott Mr. Robert Friend számára, és elhelyezte rajta a pénzt.
– Nem tud egy megbízható ingatlanügynököt? – kérdezte Russell a buzgó bankigazgatótól.
– Ha kimegy az utcára, balra a harmadik üzlet. Míg elkészül a csekkfüzete, nyugodtan átmehet. – A bankár megvárta, míg kimegy, aztán gyorsan áttelefonált a feleségének. A nő az ingatlanközvetítő iroda ajtajában várta a kuncsaftot.
– Isten hozta Roggenben, Mr. Friend!
– Köszönöm. Jó újra itt lenni.
– Távol volt?
– Szaúd-Arábiában dolgoztam – felelte Russell –, de elegem lett belőle.
– Mit szeretne venni?
– Nos, egy közepes nagyságú farmot, ahol marhákat is nevelhetnék.
– Lakóház és melléképületek?
– Igen, egy lakályos házat, de ne túl nagyot, mert minek? Egyedül vagyok, tudja. De nem ez a lényeg, hanem a jó környék és a föld.
– Eredetileg hol lakott?
– A dakoták földjén, de már elegem van az elzártságból. A régi farmom az isten háta mögött volt.
– Szüksége lesz segítségre a farmon?
– Igen, éppen ezért kellene egy kisebb ház is, akkora, hogy két ember, vagy akár egy házaspár is megférjen benne. És tartozzon hozzá jó sok legelő.
– Azt hiszem, van néhány hely, ami tetszeni fog.
– Akkor menjünk, és nézzük meg őket! – mosolygott Russell a nőre.

 

A második tökéletesen megfelelt a célnak. Az autópálya közelében lévő, hatalmas birtok a szépen felújított, ódon farmházzal, a három melléképülettel és a két férőhelyes garázzsal pontosan olyan volt, amilyet elképzelt. A környéket minden irányból jól be lehetett látni, fák csak fél mérfölddel odébb, egy tó partján voltak. Legelőből viszont – a marhák számára, amiket Russellnek esze ágában sem volt megvenni – nem volt hiány.
– Ezt még csak öt hónapja hirdetik. A tulajdonos megbízottja négyszázezret kér érte, de biztos vagyok benne, hogy le tudjuk alkudni háromszázötvenre – mondta a nő.
– Rendben. Ha visszamentünk leteszek ötvenezer dollárt foglalónak, a többit pedig megkapják akkor, ha elkészült a szerződés. A pénzzel nem lesz gond. Egyetlen feltételem van: szeretnék azonnal beköltözni. Gyűlölöm a szállodákat. Egyszerűen elegem van belőlük. Gondolja, hogy belemennek?
– Biztos vagyok benne – felelte fülig érő szájjal az ügynök.
– Remek. Szóval hogy teljesített idén a Broncos?
– Egész jól. Nagyon összekapták magukat a fiúk. Gondolom, szeretne ott lenni a Super Bowlon.
– De még mennyire!
– Nem lesz könnyű jegyet szerezni – figyelmeztette a nő.
– Csak kerül valahonnan – mondta bizakodóan Russell.
Egy órával és egy telefonhívással később a nő átvett egy ötvenezer dollárról szóló csekket bankár férjétől. A bankból Russell átment a bútorüzletbe, majd vett magának egy fehér, zárt szekrényű Ford teherautót, és kihajtott vele a farmra. Az autót a garázsban hagyta, és visszament a városba. Az éjszakát a motelben töltötte, másnap pedig beköltözött a házba. Egy átlagember leitta volna magát örömében, de Russell nem látott okot a vigadozásra. Még rengeteg tennivalója volt.

 

Cathy Ryan újabban az újságokat bújta. Régebben nem érdekelték se a politikai, se a magánéleti botrányok, de amióta gyanakodott Jackre, rosszabb volt egy kíváncsi vénasszonynál. Mindent elolvasott, ami kapcsolatban lehetett a férjével, különösen Robert Holtzman cikkeit. A legújabb riportoktól azonban nem lett okosabb: többnyire a Szovjetunióban zajló változásokat taglalták, és egy kukkot sem értett belőlük. Nem igazán érdekelte a téma, ahogyan Jacket se tudták lázba hozni a szemsebészet legújabb vívmányai. Végül aztán megjelent egy cikk, amely egy „nagyon magas beosztású” tisztviselő pénzügyi manővereivel foglalkozott. Miután elolvasta, rögtön az jutott eszébe, hogy ha Jackről van szó, akkor a vizsgálati anyag dokumentációjának valahol otthon kell lennie. Vasárnap volt, de Jack már megint dolgozott. A gyerekek jobb híján a tévé előtt üldögéltek, egyelőre lekötötte őket a hétvégi műsor. Cathy előszedte a papírokat, és átnyálazta őket.
Sosem merült bele a pénzügyekbe, így a papírok jelentős része ismeretlen volt számára. Csak annyit tudott, hogy a befektetési alap kezelői jól végzik a dolgukat, mivel mindig pozitívum szerepel az év végi kimutatásokon. A pénz nem izgatta. A házat már kifizették, a gyerekek oktatására is megvolt a fedezet. Kettejük keresete bőven elegendő volt a mindennapokra, így a befektetésekből származó nyereséghez nem kellett hozzányúlniuk. A szokásos decemberi kimutatáson szereplő nettó összeg azonban még így is meglepte Cathyt. Rögtön el is határozta, hogy felírja az alap kezelőit a karácsonyi üdvözlőlaplistára. De nem ezért szedte elő a papírokat. Délután fél három múlt, mire megtalálta, amit keresett. Az aktán csak annyi állt, hogy „Zimmer”, és természetesen az utolsó fiókban lapult.
Az akta jó vaskos volt. Cathy törökülésbe telepedett a padlón, és az ölébe vette. Már fájt a feje a sok számjegytől és Tylenoltól, amit nem vett be, de nem akarta most, a végén feladni. Az első dokumentum egy levél volt Jacktől egy ügyvédnek – nem a sajátjuknak, hanem valaki másnak –, és arra utasította a férfit, hogy hozzon létre egy tanulmányi alapot hét gyermek számára. Ez a szám, állapította meg Cathy a továbbiakból, időközben nyolcra nőtt. Az alap több mint félmillió dollárral indult, és ugyanúgy részvénypakettként létezett, mint a Ryan család vagyona, sőt ugyanazok a személyek kezelték. Cathy döbbenten állapította meg, hogy a felajánlások jelentős része Jacktől származott. Az alap vagyona szépen gyarapodott, ebben az évben huszonhárom százalék nyereséget hozott. Újabb százezer dollár egy vállalkozásba lett befektetve, amely a Southland Corporation lánc – ez a 7-Eleven, jött rá némi fejtörés után Cathy – egyik vidéki üzletét működtette. A címe...
De hiszen ez alig néhány mérföldre van innen! Az 50-es út közvetlen közelében volt, ami azt jelentette, hogy Jack napjában kétszer is elmegy mellette.
Na de ki ez a Carol Zimmer?
Orvosi számlák? Nőgyógyász?
Dr. Marsha Rosen! Ismerem őt! Marsha Rosen a Yale-en végzett, és igen jó hírű orvos volt.
Egy gyerek. Jacqueline Zimmer. Éppen Jacqueline? Cathyben felment a pumpa. Ez nem lehet igaz! Ez nem... Te rohadék! Nekem nem tudsz gyereket csinálni, de ennek a nőnek igen, mi?
Megnézte a születési dátumot, és megpróbálta felidézni azt a napot. Jack aznap későn, nagyon későn ment haza. Jól emlékezett erre, mert le kellett mondania miatta egy vacsorameghívást.
Ott volt! Apás szülést akart a drága! Hát kell ennél több bizonyíték? A felfedezés diadalát kétségbeesés követte.
Ennyi volt? Ilyen könnyen véget érhet? Csak egy papír, néhány számjegy, és vége.
Tényleg vége?
Már hogy ne lenne? Ezek után?
Na és mi lesz a gyerekekkel?
Cathy becsukta az aktát, és a helyére tette. Orvos vagy, mondta magának. Gondolkodnod kell, mielőtt cselekszel.
A gyerekeknek apára van szükségük. De miféle apa Jack? Napi tizennégy órát dolgozik, gyakran még vasárnap is. Egyetlen – csupán egy! – meccsre volt képes elvinni a fiát sűrű ígérgetései ellenére. Hiányzott minden iskolai eseményről, még a karácsonyi előadásokról is. Éppen ezért volt olyan meglepő, hogy karácsony reggel otthon maradt. Előző este, miközben a játékokat szerelte össze, Jack megint berúgott, és szinte tudomást se vett róla. Na és az ajándéka... Kedves kis ajándék volt, szó se róla. Az a fajta, amit az ember az első áruházban, öt perc alatt beszerezhet...
Karácsonyi vásárlás.
Cathy leült Jack íróasztalához, és megnézte a postát. A hitelkártyanyugták gondosan egy kupacba voltak gyűjtve. Az egyik roppant tanulságos volt. Egy londoni játékbolt, a Hamley's állította ki, hatszáz dollárról. Tekintve, hogy Jack csak egyetlen játékot kapott, Sally pedig két kisebbet, hatalmas összeg volt. Hatszáz dollár!
Csak nem két családnak kellett játékokat vásárolnod, Jack?
– Kell ennél több bizonyíték, Cathy? – motyogta magának. – Mit akarsz még?
Jack este hét előtt ért haza, igen jó hangulatban. Elégedett volt, mert sikerült egy órával hamarabb hazajönnie, és elégedett, mert a mexikói művelet sikeresen pályára lett állítva. Fowlert nem kellett sokáig győzködnie: bármennyire undorodott is az elnök a titkos műveletektől, bármennyire kockázatosnak is tartotta, a lehetőség túl vonzó volt. Most már csak Clarkon és Chavezen múlt, hogy mit sikerül visszaszereznie a Cégnek régi ázsiójából. Ha összejön, akkor végre egyenesbe jöhet. Először is kivesz egy-két hét szabadságot, és elviszi a gyerekeket Disneylandbe. És ha oda meri dugni az orrát egy futár, kitekeri a nyakát. Holnap le is foglalja a repülőjegyeket.
– Megjöttem! – jelentette be az otthoniaknak. Sehol senki. Felment az emeletre, és benyitott a gyerekszobába. A kölykök már megint a tévét bámulták. Túl sokat nézték újabban, de ez is az apjuk hibája volt. Na ez se lesz már így sokáig, ígérte meg magának Jack. Vissza fog venni a tempóból, és több időt tölt velük. Marcus pedig csak végezze a dolgát. Eleget lustálkodott, legfőbb ideje, hogy tegyen is valamit a Cégért.
– Hol van anyu?
– Nem tudjuk – felelte Sally anélkül, hogy levette volna a szemét a tévéről.
Ryan átment a hálószobába, hogy valami kényelmesebbet öltsön magára. Azt hitte, itt találja Cathyt, de csalódnia kellett. Végül odalent csípte el az asszonyt, egy kosár ruhával a hóna alatt. Jack az útjába állt, és előrehajolt, hogy megcsókolja, de Cathy elhúzódott tőle. Jack furcsállta a dolgot, de nem tulajdonított neki túlzott jelentőséget.
– Mi lesz a vacsora, bébi?
– Az, amit készíteni fogsz magadnak! – vetette oda ellenségesen Cathy.
– Mit tettem? – kérdezte elképedve Jack. Mintha nem is Cathy lett volna az, aki válaszolt neki, hanem egy másik bolygóról jött idegen.
– Semmit, Jack. Semmit. – Cathy átnyomult, és eltűnt az ajtó mögött. Jack tátott szájjal bámult utána. Nem értette, mi zajlik itthon, csak az volt világos számára, hogy a felesége megveti.

 

A konténert másfél nap alatt szállították át Latakijából Pireuszba. Itt Bock talált egy hajót, ami éppen Norfolkba tartott, így a rotterdami átrakodást megspórolhatták. Qati nem örült, hogy változtatniuk kell az eredeti terven, de öt napot nyertek vele, és ez végül őt is meggyőzte. Ghosnnal a partról figyelték, mint emeli át a kikötődaru a konténert. A Carmen Vita nevű hajó az esti dagállyal indult, és tizenegy nap múlva kellett megérkeznie az Államokba. Tizenegy nap, gondolta Qati. Bőven elég, hogy felkeresse az orvosát, és utána Amerikába repüljön, ellenőrizni az előkészületeket.
A munkások rögzítették a konténert. Jó helyen volt, a hajó közepén, más konténerekkel körülvéve, védve a téli viharok szilaj hullámaitól. A férfiak elégedetten visszavonultak egy kikötői bárba. Itt üldögéltek, míg a hajó ki nem futott a nyílt tengerre, aztán kimentek a reptérre, és Damaszkuszba repültek. Másnap már a főhadiszálláson voltak.
A műhelyt már korábban eltüntették. A villanyvezetékeket elvágták, és földet toltak a bejáratokra. Ha valaki ráhajtott volna a tetejére, meglepő dolgokat tapasztalhatott volna, de ennek igen csekély volt a valószínűsége, sokkal kisebb, mint annak, hogy újra szükségük lehet a műhelyre, vagy hogy szemet szúrnak valakinek, ha megpróbálják átköltöztetni a gépeket. Inkább eltemették az egészet, ahogyan Frommot és a technikusait is eltemették. Egyszerű és kézenfekvő megoldásnak tűnt.

 

Russell Chicagóba repült, hogy megnézze a döntő egyik mérkőzését. Vele volt jól bevált Nikon F4-es fényképezőgépe is, amivel két filmtekercset is sikerült rálőnie az ABC egyik kellékesautójára. A meccs papírforma szerint alakult, azaz a Chicago nyert 23-20-ra a Monday Night ellen. Ez egyben a saját vereségüket is jelentette, hiszen a következő héten a Vikings ellen kellett játszaniuk a Metrodome-ban, és ez már túl nagy falatnak ígérkezett számukra. Tony Wills felépült ágyéksérüléséből, és az újonc, hallotta Russell a rádióban, hajszál híján kétezer yardot futott az első szezonban, nem számolva azt a nyolcszáz yardot, amit fogóként loholt össze. Az elődöntő többi játéka sem tartogatott meglepetéseket, de Russell mégsem unatkozott. Ez is foci volt, még ha nem is túl izgalmas, és azért akadt egy-két forró pillanat.

 

A USS Maine fennakadás nélkül hagyta el a dokkot. A vontatóhajók megfordították, orral a csatorna kijárata felé, aztán odébb húzódtak, és várták, nem lesz-e megint szükség rájuk. Ricks kapitány a tengeralattjáró tetejéről, a korlátnak támaszkodva figyelte az eseményeket. A kontrollszobát Claggett első tiszt felügyelte, de az érdemi munka a navigátoré volt, aki a periszkóp és a térképet olvasó fedélzetmester segítségével tartotta a csatorna közepén a tengeralattjárót.
A legénység közben tette a dolgát, azok pedig, akik nem voltak szolgálatban, aludni próbáltak. A szárazföldi lét napjai véget értek, ideje volt visszaszokni a víz alattihoz, melyet hatórás turnusok jellemeztek. A családok és a barátok emlékéi a szárazfölddel együtt a távolba enyésztek. Az elkövetkező két hónap idejére a világ egy acélhenger belsejére korlátozódott számukra.
Mancuso most is jelen volt a kihajózásnál, mint minden alkalommal, ha a raj valamelyik hajója őrjáratra indult. Szégyen, gondolta a korlát mögött pöffeszkedő kapitányt nézve, hogy nem tudta megszabadítani a legénységet ettől az embertől. Mindenesetre ki fogja fejteni a csoportfőnökségnek az aggályait. Ennél többet nem csinálhat egyelőre, de világossá fogja tenni, hogy kételkedik a kapitány képességeiben.
A palaszürke test apró ponttá zsugorodott a láthatáron. A Maine megkezdte ötödik „elrettentő” őrjáratát, így ment ez harminc éve, és bár nem minden rakétahordozó kapitánya volt egy újabb Mush Morton [35], eddig még mindegyik visszahozta a hajóját. Mancuso őszintén remélte, hogy ezúttal is így lesz. Visszasétált az autójához, és megkérte a sofőrt, hogy vigye a parancsnokságra. Várta a papírmunka.
Legalább a gyerekek nem vettek észre semmit, vigasztalta magát Jack. Ők még csak arról vettek tudomást, amit fel tudtak fogni, márpedig az, hogy apu és anyu nem állnak szóba egymással, idegen és felfoghatatlan volt számukra, így hát ügyet sem vetettek rá. Jack nem tudta, mi lehet a baj, de azt igen, hogy rendbe fogja hozni. Lehet, hogy el fog tartani egy ideig, de akkor is megcsinálja. Minden úgy lesz, mint régen. Haza fog menni hamarabb – idejében –, és többet foglalkozik a családjával. Néha elviszi vacsorázni Cathyt, és mindig figyelmes lesz vele. Ez a legfontosabb: otthon lenni esténként, és törődni vele. És ha Cathy gyereket akar, akkor... De mi lesz, ha megint csütörtököt mond? Egy újabb kudarc csak tovább fogja rontani a helyzetet.
Felnézett az íróasztalról, majd ki az ablakon, a CIA-birtok kerítésén túl zöldellő fenyőkre. A szimmetria tökéletes, gondolta. A munkája már tönkretette a családi életét, és most a családi élete veszélyeztette a munkáját. Hamarosan itt is csődöt fog mondani. Hát nem gyönyörű? Felállt az íróasztal mellől, és kiment a legközelebbi trafikba, hogy vegyen magának egy doboz cigarettát. Itt vette magának az első koporsószögeket. Mikor is? Öt évvel ezelőtt? Vagy inkább hat? Lényegtelen. Lefejtette a celofánt a dobozról, és kipöckölt magának egyet. Mire visszaért az irodába, már érezte a nikotin nyugtató hatását. Olyan ez, gondolta, mint az alkohol: megiszod, és hat. Ezért fogyasztják olyan előszeretettel az emberek, annak ellenére, hogy a média nap mint nap szembesíti őket a dohányzás és az ivás káros következményeivel. Hogyan is lehetne lemondani róluk, ha elviselhetőbbé teszik az életet? Miközben – valamit valamiért – meg is kurtítják neked.
Ryan elröhögte magát. Hát nem groteszk? A nikotinnal és a piával riogatnak, miközben a napi stressz a legnagyobb ellenséged. A munkahelyi mókuskerék, amiből kiszállni nem, csak kizuhanni lehet.
– Nancy, kérem szóljon Mr. Clarknak, hogy várom. John két perc múlva már ott is volt.
– Ejnye, doki! – tolta le Ryant. – Mi ez már megint?
– Miről beszélsz?
– Miről-miről... – Clark rosszalló arckifejezéssel az ablakhoz lépett, és szélesre tárta. Már régen leszokott a dohányzásról. Azután, hogy az apja tüdőrákban meghalt... – Miért hívattál?
– Mi a helyzet a poloskával?
– Csak a te áldásodra várunk, és máris indulhat az összeszerelés.
– Akkor ezennel megáldalak – felelte Jack. – Mennyi idő?
– Azt mondják, három nap. Szükségünk lesz egy szakértőre a légierőtől.
– A szoftvert sikerült letesztelni?
– Igen, és nagyon elégedettek vele. Hat repülőgépről is vettek egy-egy órányi hang- és zajmintát, és mind a hat esetben sikerült kioltani a zajt. Egyik esetben se kellett hozzá két-három óránál több.
– Mennyire is van Mexikóváros D. C.-től?
– Az időjárástól függően legfeljebb négy óra. Ez azt jelenti, hogy egész éjszaka dolgozni fognak a felvételen. Hogy néz ki az elnök programja?
– Érkezési ceremónia hétfő délután. Az első tárgyalás másnap reggel. Díszvacsora kedd este.
– Te is ott leszel?
– Nem, a mi meghívásunk egy héttel korábbra szól. Nahát... ez már nincs is olyan messze. Fel fogom hívni a 89-es repülőosztályt az Andrewson. Ők biztosan tudnak segíteni.
– Már kiválasztottam az embereimet. Három csapat, csupa exlégierős és -haditengerész, az elektronikus hírszerzés szakértői. Nagyon értik a dolgukat.
– Jól van, akkor csapjunk a lovak közé!
– Meglesz, doki.
Jack megvárta, hogy Clark mögött becsukódjon az ajtó, és rágyújtott egy újabb cigarettára.

 

 

29.
Árnyak

A Carmen Vita a tervezett időben hagyta maga mögött a Gibraltári-szorost. A hajó és szállítmánya már csak hét napra volt Virginia partjaitól. A fedélzet jelentős részét elfoglaló, egymásra rakott konténerek tartalma ismeretlen volt a kapitány és negyvenfős legénysége számára, de ez egyiküket sem zavarta. Nekik csak az számított, hogy a szabványméretű fémtartályok súlya ne legyen több a megengedettnél – a többi a hatóságok dolga volt. A súllyal pedig általában nem adódott gond, hiszen a konténerek vagy vasúton érkeztek, vagy közúton, és a szállítóknak egyik esetben sem volt érdekük túlterhelni a járműveket.
A déli útvonal eseménytelen, és egyben unalmas utazást biztosított. A zord téli viharok jobban kedvelték az északot, amiért a hajó fiatal – mindössze harminchét éves – hindu kapitánya igen hálás volt. A jó idő ugyanis nemcsak megkönnyítette a dolgát, hanem gyorsabb utat és gazdaságosabb üzemanyag-felhasználást is jelentett. Ez pedig szinte garancia volt az előléptetésre, ami egy nagyobb és elegánsabb hajó parancsnoki hídját jelentette.

 

Clarknak nem tetszett, amit az utóbbi időben látott. Amióta Jacket fuvarozta, még egyszer sem fordult elő, hogy Mrs. Ryan búcsúzkodás nélkül engedte volna el a férjét. Most azonban sorozatban ez történt. Az ablakon át látta, hogy a doktornő a kivilágított konyhában üldögél, és ügyet sem vet Jackre, miközben az elkullog mellette, és kisomfordál a házból. És ez így ment már tizedik napja. Máskor Mrs. Ryan egészen az ajtóig kísérte férjét, de most semmi. Mintha nem is létezett volna számára. Itt valami nagyon nagy gond lehet, gondolta aggódva Clark.
Jack lógó orral állt meg az autó mellett.
– Jó reggelt, doki! – üdvözölte Clark derűt színlelve.
– Hello, John – motyogta Jack. Morcosan beült az autóba, és szó nélkül nekilátott átnézni a futárdoboz tartalmát. Újabban mindig ez történt. Átrágta magát a papírokon, mint egy gépegér, és mire elérték D. C. körgyűrűjét, csak bámult maga elé, és vég nélkül szívta gyilkos cigarettáit. Legfőbb ideje volt tenni ellene.
– Gondjaitok vannak az asszonnyal, Jack?
– Igen, de ez csakis rám tartozik.
– Hogyne. A kölykök jól vannak?
– Nem velük van gond, de inkább hagyjuk, rendben?
– Ahogy akarod. – Clark az út további részében a vezetésre koncentrált, Jack pedig folytatta reggeli rituáléját.
Hetven perccel azután, hogy felvette Ryant – a forgalom viszonylag gyér volt ezen a reggelen –, Clark átment a CIA adattárába, és munkára fogta az embereket. Nem volt nehéz dolguk. A Cég gondosan megőrzött minden újságcikket, ami nemzetbiztonsági szempontból valaha is érdekes lehetett, és tette ezt a megjelenés időpontja, valamint a szerző neve szerint szortírozva. Clarkot Holtzman legújabb cikkei érdekelték, és hamarosan kézbe is kapta a róluk készült fénymásolatokat. Fogta őket, és félrevonult velük az udvarra. Csendre, magányra és tiszta fejre volt szüksége. Körbeballagott a „birtokon”, és újraolvasta a cikkeket. Az összefüggés olyan világos volt, hogy nem is értette, miként kerülhette el eddig a figyelmét. A vasárnapi cikk. Ryan korábban ment haza azon az estén. Teljesen fel volt dobva, arról beszélt, hogy ha sikeresen megoldották a mexikói ügyet, szabadságot vesz ki, és elviszi a családot Floridába. Aztán másnap reggel úgy jött be, mint aki egy szemhunyást sem aludt egész éjszaka. És otthon felejtette az újságot. Az asszony biztosan elolvasta a cikket, és Jackre ismert a „nagyon magas beosztású CIA-vezető”-ben. Ez így elég logikusnak tűnt. Clark nem is vesztegette tovább az idejét. Visszament az épületbe, átverekedve magát a számítógép ellenőrizte ajtókon, és addig bolyongott az épületek közt, míg meg nem találta Chavezt.
– Fogd a kabátod, Ding, és gyerünk! Tíz perc múlva a körgyűrűn voltak.
– Ez az! – bökött rá Chavez az autóstérképre. – A Broadway és a Monument sarka, a kikötő mellett.
A Johns Hopkins környéke rossz hírben állt, annak ellenére – vagy éppen ezért –, hogy több volt itt a rendőr, mint a járókelő. Clarknak sikerült egy parkolóhelyet találnia a kórházkomplexum bejáratával átellenben. Atkeltek a Broadwayn, megcsodálták Jézus márványszobrát, aztán belevetették magukat az kórházépületek szövevényes rengetegébe. Beletelt jó tíz percbe, mire megtalálták a Wilmer Szemészeti Intézetet, de megtalálták, és pár perccel később már Caroline M. Ryan docens szobája előtt üldögéltek. A doktornő valahol az osztályon volt, ezért Clark magazinok olvasásával próbálta elütni az időt, Chavez pedig a recepcióst bámulta olyan szorgalommal, mintha még sose látott volna nőt.
A „másik Ryan doki”, ahogy Clark gondolt rá, öt perccel fél egy után jelent meg, egy halom dossziéval az ölében. Gyanakvóan végigmérte a két idegent, aztán gyorsan eltűnt az irodájában. Clarknak ez a néhány pillanat is bőven elég volt arra, hogy megállapítsa: ez a nő, akit mindig is egy vonzó, büszke asszonynak tartott, most még a férjénél is rosszabb bőrben van. Legfőbb ideje közbeavatkozni, gondolta. Elszámolt tízig, aztán felállt, és bekopogott.
– Tessék? – nézett fel morcosan Cathy. – Ma nem rendelek.
– Csak néhány percet kérnék öntől, asszonyom.
– Ki maga? Jackről akar kérdezni?
– A nevem Clark, asszonyom. – Az ingzsebébe nyúlt, és felmutatta a nyakába akasztott láncról lógó CIA-igazolványt. – Van néhány dolog, amiről tudnia kell.
Cathy tekintete megkeményedett.
– Épp eleget tudok.
– Nem, asszonyom, erről még biztosan nem hallott. De nem ez a megfelelő hely erre a beszélgetésre. Meghívhatom ebédelni?
– Ezen a környéken? Az utcák itt egyáltalán nem...
– Nem biztonságosak? – nevetett fel Clark.
Cathy csak most vette alaposabban szemügyre a férfit. Nagyjából akkora volt, mint a férje, de kétszer olyan széles, és míg Jacket egykor férfiasnak találta, ez az ember mintha nem is férfiból, hanem kőből és acélból lett volna. Magabiztos fellépése, erélyes mozdulatai félreérthetetlenül a szemlélő tudtára adták, hogy nem ismer lehetetlent, és nem ismer félelmet sem. De még ennél is szembetűnőbb volt a modora. Ez az ember bárkit képes lenne frászba tenni, döbbent rá Cathy, mégis mindent megtesz annak érdekében, hogy szimpatikus legyen – a maga suta módján, mint a futballisták, akik időnként felkeresték a kórházat, hogy jobb kedvre derítsék a beteg gyerekeket. Mint egy hatalmas plüssmackó, kereste a hasonlatot Cathy.
– Ismerek egy helyet a Monument Streeten.
– Remek. – Clark megfordult, és leemelte Cathy felöltőjét a fogasról. Olyan óvatosan segítette rá az asszonyra, mintha hajszálvékony, törékeny kristályból lett volna. Chavez kint csatlakozott hozzájuk. Ő sokkal karcsúbb volt, mint Clark, mégis veszélyesebbnek tűnt, amolyan rablóból lett pandúrnak.
A menetet Chavez vezette, komikus módon utat vágva nekik a járókelők között. Az utcák nem voltak valami biztonságosak errefelé, de akkora talán mégsem volt a veszély, amekkorának Chavez gondolta. Cathy egy pillanat erejéig felengedett, és halványan elmosolyodott. Hamar az étterembe értek, ahol Clark egy félreeső szeparéba terelte őket. A két férfi háttal a falnak ült, hogy szemmel tudja tartani a terepet. Mindketten kigombolták a kabátjukat, készen rá, hogy ha kell, pisztolyt rántsanak, de ennek ellenére mindketten nyugodtnak tűntek.
– Egészen pontosan ki maga? – kérdezte Cathy. Ez az egész olyan volt, mint egy rossz akciófilm.
– A férje sofőrje – felelte John. – Egyébként operatív tiszt vagyok, és húsz éve dolgozom a Cégnek.
– Szabad ilyenekről beszélnie egy civilnek?
– Nem, asszonyom, de még csak ezután fogom igazán megszegni a törvényt. Most többnyire a biztonsági és személyvédelmi osztálynak dolgozom, akárcsak a kollégám, Ding.
– Hello, dr. Ryan. Az igazi nevem Domingo. – Chavez kezet nyújtott. – Én is a férjével dolgozom. John meg én furikázzuk őt és látjuk el a védelmét az utazásai meg effélék során.
– Mindketten fegyvert viselnek?
Ding, maga sem tudta, miért, de zavarba jött a kérdéstől.
– Igen, asszonyom.
A kalandos rész ezzel véget ért, gondolta Cathy. Ez a két marcona alak megpróbált jó benyomást tenni rá, és mi tagadás, sikerült is nekik. De ez mit sem változtatott az ő gondjain. Mondani akart valamit, de Clark gyorsabb volt.
– Nekem az az érzésem, asszonyom, hogy önnek és a férjének gondjaik vannak. Nem tudom, pontosan mi, bár néhány okot sejtek, abban viszont biztos vagyok, hogy Jacket nagyon bántja a dolog. Ez pedig nem jó a Cégnek.
– Nézzék, uraim, én nagyra értékelem az igyekezetüket, de ez magánügy.
– Igen, asszonyom – felelte hátborzongatóan nyájas hangon Clark. A zsebébe nyúlt, és az asztalra tette a Holtzman-cikkek fénymásolatait. – Ez az oka?
– Ehhez magának semmi... – Cathy elharapta a mondat végét.
– Gondoltam. Asszonyom, ez az egész szemenszedett hazugság. Egy szó sem igaz belőle. Mármint a vádakból. Az ön férje nem lép félre. Ha nem így lenne, tudnánk róla, hiszen gyakorlatilag egyetlen lépést sem tesz nélkülünk. Munkahelyére és pozíciójára való tekintettel sohasem hagyhatja el az irodáját anélkül, hogy ne adná meg, hova ment. Mint az orvos, ha házi ügyeletet tart. Ha óhajtja, megszerezhetem önnek a listát, tetszőleges időre visszamenőleg.
– Megszerezheti? Akkor ez aligha lenne legális.
– Nem az – vallotta be Clark. – Nos? Cathy hinni akart neki, de képtelen volt rá.
– Az önök hűsége igazán tiszteletre méltó, Mr. Clark, de én tudom, rendben? Átnéztem a pénzügyi kimutatásait, és tudok arról a Zimmer nevű nőről, meg a gyerekről is.
– Valójában mit tud róluk?
– Azt, hogy Jack ott volt a szülésnél. A pénzről is tudok, amit az én tudtom nélkül utalt át annak az alapnak. Azt is tudom, hogy a kormány vizsgálatot folytat ellene.
– Hogy érti ezt?
– Itt járt egy nyomozó a Hopkinsban.
– Nos, dr. Ryan, azt kell mondanom, hogy sem a CIA, sem az FBI nem indított vizsgálatot az ön férje ellen. Ez tény.
– Akkor ki volt az?
– Ezt sajnos én sem tudom. – Ez nem volt teljesen igaz, de nem is bírt jelentőséggel az ügy szempontjából, legalábbis pillanatnyilag.
– Tudok Carol Zimmerről – mondta ismét a nő.
– Mit tud róla? – ismételte meg a kérdést Clark. A válasz segélykérő sikolynak is beillett volna.
– Jack megcsal vele! Van egy közös gyerekük is, és Jack olyan sok időt tölt velük, hogy rám és a... – A hangja zokogásba fulladt.
Clark megvárta, míg lecsillapodik.
– Rendben van. Most én beszélek.
– Gyerünk, ki vele! – mondta vádló hangon Cathy. – Mondja azt, hogy Jack még mindig szeret, hogy nagyon sajnálja, csak nincs mersze elém állni, és személyesen közölni ezt velem.
– Először is le kell szögeznem, hogy nem ő küldött minket ide. Ha tudomására jut, az valószínűleg az állásomba fog kerülni, de nem érdekel. Különben is, amiről a későbbiekben beszélni fogok, még ennél is nagyobb bajba sodorhat. De hol is kezdjem? – Clark rendbe szedte a gondolatait, aztán belevágott: – Carol Zimmer özvegy. Egykori férje Buck Zimmer őrmester a légierőnél szolgált, és szolgálatteljesítés közben vesztette életét, éppen az ön férjének karjai között.
Én is ott voltam... Buck öt lövést kapott a mellkasába. Tüdőlövéseket. Hét gyermeket hagyott hátra, legalábbis ő így tudta. Valójában nyolcat, mert a felesége terhes volt, csakhogy erről Buck akkor még nem tudott. Zimmer őrmester volt a parancsnoka egy különleges műveletet támogató helikopternek. Egy idegen országba kellett repülnünk, hogy kimenekítsünk egy csapat amerikai katonát, akik titkos küldetésen voltak.
– Az egyikük én voltam, asszonyom – szólalt meg Ding, Clark bosszúságára. – Ha a férje nem szervezte volna meg a mentőakciót, most nem lennék itt.
– Valaki szándékosan elvágta a katonákat az utánpótlási vonaltól. Valaki, akiben megbíztunk...
– Ki?
– Már nem él az illető – zárta le a témát Clark. – A mentőakciót a férje és Dan Murray, az FBI igazgatóhelyettese szervezte. Elég rázós volt, örülhettünk, hogy nem hagyta ott mindenki a fogát. Meglep, hogy nem gyanított semmit, asszonyom.
– A rémálmokra gondol? Nagyon rosszul alszik egy ideje.
– Egy golyó majdnem levitte a fejét. Egy dombtetőről kellett kimenteni a katonákat, akik folyamatos tűz alatt álltak. Jack kezelte az egyik géppuskát, Buck a másikat. Az őrmestert akkor lőtték le, amikor már emelkedtünk a helikopterrel. Jackkel megpróbáltuk ellátni, de reménytelen volt. Szörnyű volt. Úgy halt meg... – Clark elhallgatott egy pillanatra, és a távolba révedt. Tekintetében őszinte fájdalom tükröződött. – A gyerekeiről beszélt. Aggódott értük, ahogy csak egy családfenntartó aggódhat. Jack, aki a karjaiban tartotta, megígérte neki, hogy gondoskodni fog róluk és az édesanyjukról. Asszonyom, én már akkor nyakig benne voltam ebben a szakmában, amikor ön még középiskolás volt, és elmondhatom, hogy olyan tisztességes emberrel, mint Jack, még nem volt dolgom. Miután visszatértünk, Jack valóra váltotta az ígéretét. És hogy ön miért nem tudott minderről? Vannak olyan részletek, amikről még én se tudhatok. Egyvalami azonban bizonyos: Jackre lehet számítani. A családot felköltöztettük ide Floridából, és beindítottunk nekik egy kis üzletet. Az egyik gyerek már a Georgetownban tanul, a másodikat most vették fel a MIT-re. Az anyjuk... Még nem is említettem, hogy laoszi származású, a Carol csak felvett név. Zimmer akkor hozta haza, amikor a lány faluját lemészárolták az észak-vietnamiak. Összeházasodtak, és jöttek a gyerekek, futószalagon. Mint minden ázsiainak, Carolnak is meggyőződése, hogy a tanulás Isten adománya. És a gyerekek nagyon jó tanulók. Minden héten legalább egyszer benézünk hozzájuk. Zimmerék szemében Jack egy földön járó angyal.
– Szeretnék hinni önnek – suttogta Cathy. – És a gyerek?
– Én is ott voltam, amikor megszületett. Mi több, a feleségem is segédkezett. Mi persze kint vártunk. Az én gyomrom nem bírja az ilyesmit. Gondolta volna? – nevetett Clark. – Ha akarja, bemutatom a Zimmer családnak. Dan Murrayn keresztül is ellenőrizheti az általam mondottakat, amennyiben ezt szükségesnek tartja.
– Nem kerülhetnek bajba emiatt? – Cathy tudta, hogy Murrayben megbízhat. Meglehetősen prűd férfi volt, az a fajta, aki a házasságtörést bűnnek tekinti.
– Az állásomba fog kerülni. Vizsgálatot is indíthatnak ellenem, hiszen szövetségi törvényeket sértettem meg azzal, hogy beszéltem önnek minderről, de nem hiszem, hogy erre vetemednének. Ding is ugyanígy járna, mert nem tudja tartani a száját.
– A francba – motyogta Ding. – Elnézést, asszonyom. Tudod mit, John? Nem érdekel! Ez becsületbeli ügy. Ha nem lenne a doki, most trágya lennék egy kolumbiai dombtetőn. Neki köszönhetem az életemet. Ez sokkal fontosabb, mint egy átkozott állás, 'mano.
Clark az asztalra tett egy indexkártyát.
– Ezek a művelet dátumai. Bizonyára emlékszik, hogy Jack nem vett részt Greer tengernagy temetésén.
– Igen! Bob Ritter felhívott, és...
– Pontosan. Ezt is egyeztetheti Mr. Murrayvel.
– Istenem – suttogta megrendültén Cathy.
– Igen, asszonyom. Az a sok szemét az újságokban. Mind hazugság.
– Kinek a műve?
– Nem tudom, de ki fogom deríteni. Most pedig fordítsuk a szót a férjére, doktornő. Jack lába alól kezd kicsúszni a talaj. Láttam már épp elég ilyet Vietnamban, csakhogy most nem a hadszíntéren vagyunk. Az is nagyon megviselte, hogy semmilyen elismerést nem kapott, miután tető alá hozta a vatikáni szerződést. Hogy pontosan mi volt a szerepe ebben, azt nem tudom, mert a doki nagyon ért a titkolózáshoz, és talán éppen ez itt a legnagyobb baj. Mindent magába fojt. A bánat pedig olyan, mint a rák: belülről emészti el az embert. Ez a sok hazugság, amit összehordtak róla az újságokban... végképp nem hiányzott neki. Én csak azt mondhatom, doktornő, hogy nem ismerek jobb embert, mint az ön férje, pedig jó néhánnyal akadt már dolgom. Jack többször is kockára tette az életét ezért az országért és az embereinkért, mégis vannak olyanok, akik nem kedvelik őt, és nem riadnak vissza semmilyen mocskos eszköztől, hogy kompromittálják. Azok a gazemberek tudják, hogy Jack soha nem folyamodna hasonló eszközökhöz, ezért tehetetlen velük szemben. És ez felemészti.
Cathy csendesen sírdogált. Clark a kezébe nyomta a zsebkendőjét.
– Gondoltam, tudnia kell róla. Ha ellenőrizni akarja az általam elmondottakat, kérem, tegye meg, és ne törődjön azzal, hogy ez milyen következményekkel járhat rám vagy Dingre nézve. Rendben? El fogom vinni, hogy megismerje Carol Zimmert és a gyerekeket. Ha elvesztem az állásomat, hát elvesztem. A pokolba vele! Úgyis túl régóta vagyok a szakmában.
– A karácsonyi ajándékok? – szipogta Cathy.
– Amit a Zimmer gyerekek kaptak? Én csomagoltam be őket. Jack úgy csomagol, mint egy óvodás, de gondolom, ezt már eddig is tudta. Tőlem is kaptak néhány csekélységet. Az én gyerekeim sajnos már kinőttek ebből, de ezek a Zimmer srácok... Tündériek. Jó dolog a bácsikájuknak lenni – mosolygott Clark.
– Minden hazugság, amit felhoztak Jack ellen?
– A pénzügyeiről nem tudok, de a többi igen. Cathy megtörölte a szemét, és felnézett.
– Azt mondja, nem tudja, hogy ki áll a háttérben?
– Nem, de ki fogom deríteni – ígérte Clark.
– Szeretném, ha tájékoztatna a fejleményekről. És igen, meg szeretnék ismerkedni a Zimmer családdal.
– Ez a beszéd! – derült fel Clark. Fantasztikus ez a kislány, tette hozzá gondolatban.
– Még van egy kis elintéznivalóm. Mit szólna, ha egy óra múlva találkoznánk?
– Akkor inkább megvárjuk.
– Jól van, máris indulhatunk. – Cathy előreindult, de az ajtónál Chavez tapintatosan átvette a vezetést. A kórház elé érve a két férfi úgy döntött, levegőznek egyet, míg a doktornő végez. Épp csapni akartak egy kört, amikor észrevették, hogy két siheder ül az autójuk motorháztetőjén.
Clark harciasan átvágtatott az úton. A délelőtt folyamán felgyülemlett feszültség, most hogy célpontot talált, kirobbanni készült belőle.
– Le az autóról, tapló!
– Nyugalom, John! – szólt a háta mögül Ding.
– Lássuk csak, kinek van ekkora szája – fordult hátra az egyik vagány. Egy lapátnyi tenyér markolta meg a vállát, és segített neki hátraperdülni. – Anyád! – A fiatalember hátraugrott, és előkapta a kését. A társa is lepattant az autóról, és ugyanezt tette.
Clark vészjóslóan rájuk mosolygott.
– Na, ki lesz az első?
A fiúk elbizonytalanodtak.
– Szerencséd, hogy nincs nálam fegyver, papa!
– Igen? Akkor tegyétek csak le szépen azt a kést a földre, fiacskáim!
– Maga zsaru?
– Nem, nem vagyok az. – Clark hanyagul feléjük indult. Chavez oldalról fedezte, kezét a szétgombolt kabát alá csúsztatva. A mozdulat nem kerülte el a két csibész figyelmét. Ledobták a késüket, aztán hirtelen hátat fordítottak és elrohantak.
Clark felemelte a késeket, és a csatornába hajította őket.
– Ez jólesett, ember – mondta vigyorogva.
– Melegítésnek elment. De ha elkapjuk azt a szemetet, aki a dokinak ilyen csúnyán alátett, nem fogja ennyivel megúszni. Tényleg nem tudod, ki lehet az?
– Még nem vagyok biztos benne.
– Aha. Így már másképpen hangzik – jegyezte meg Ding.
– Előbb beszélnem kell Holtzmannel.
– Gondolod, hogy a doktornő találkozni fog Murrayvel?
– Számít?
– Nem. – Chavez végigpásztázta az utcát. – Már mondtam, Mr. C.: ez egy becsületbeli ügy.
– Tudtam, hogy lehet rád számítani, fiú.
Ez egy kis angyal, gondolta Cathy Jacqueline Zimmerrel az ölében. Akarok még egy gyereket, muszáj szülnöm még egyet. Egy kislányt, ha lehet.
– Annyit hallottunk magáról – mondta Carol. – Maga doktor?
– Igen. Szemsebész vagyok.
– A nagyobbik fiamnak meg kell ismernie magát. Ő is doktor szeretne lenni. Ő most a Georgetownba' diák.
– Szívesen elbeszélgetek vele. Kérdezhetek valamit?
– Igen.
– A férje...
– Buck? Meghalt. Nem ismerek részleteket, csak azt tudom, hogy szolgálatteljesítés közben. Titkos dolog. Nagyon nehéz nekem – tette hozzá Carol, de nem látszott igazán szomorúnak. Már túltette magát rajta. – Buck jó ember volt. A maga férje is jó ember. Legyen jó hozzá! – tanácsolta Mrs. Zimmer.
– Az leszek – ígérte Cathy –, de arra kérem, maradjon ez köztünk.
– Mi?
– Jack nem tudja, hogy tudomást szereztem magáról.
– Nem? Akkor lesz egy újabb titok. Jól van, köztünk marad.
– Majd beszélni fogok róla Jackkel, de addig maradjon titok.
– Jól van.
– Köszönöm. – Cathy visszaadta a kislányt az édesanyjának. – Hamarosan találkozni fogunk.
– Megnyugodott, doki? – kérdezte Clark a ház előtt.
– Nem is tudom, hogy köszönjem meg, Mr. ...
– Szólítson Johnnak!
– Köszönöm, John – bólintott sugárzó mosollyal Cathy.
– Szívesen.
Clark nyugatra fordult az 50-esen, Cathy pedig hazaindult, az ellenkező irányba. Most, hogy egyedül maradt a gondolataival, megint dühös volt, de ezúttal nem Jackre, hanem önmagára. Hogy hihette el ezt Jackről? Olyan ostobán viselkedett, olyan kicsinyes volt, olyan önző. De alapjában véve nem az ő hibája. Valaki beavatkozott a családi életükbe, alattomosan tönkre akarta tenni a házasságukat, és ezáltal Jacket. Alig lépett be a házba, máris felkapta a telefont. Még volt egy elintéznivalója. Biztos akart lenni a dolgában.
– Hello, Dan.
– Cathy! Hogy megy a szemtrancsírozó biznisz, kislány? – kérdezte vidáman Murray.
– Szeretnék kérdezni valamit.
– Ki vele!
Cathynek nem volt könnyű dolga. Úgy kellett kiszednie az információt Murrayből, hogy közben ne okozzon kárt Clarknak és Dingnek.
– Van egy kis gond Jackkel.
– Mi a baj? – komorodott el Murray.
– Rémálmai vannak. – Ez nem volt hazugság, de ami ezután következett, az már igen. – Egy helikopterről meg egy Buck nevű pasasról szokott motyogni álmában. Tőle nem merem megkérdezni, hogy mi ez, de...
– Erről nem beszélhetek telefonon, Cathy – vágott a szavába a férfi. – Ez nemzetbiztonsági ügy.
– Tényleg?
– Tényleg, kislány. Tudok az ügyről, de nem beszélhetek róla. Sajnálom, de ilyen ez a meló. A szabály az szabály.
– De ugye nem folyóban lévő ügy? – kérdezte riadt hangon Cathy.
– Ez az ügy már a múlté, Cathy. Csak ennyit mondhatok. De ha úgy gondolod, hogy Jack segítségre szorul, ismerek egy jó szakembert...
– Nem, erre azt hiszem, nincs szükség. Néhány nappal ezelőtt sokkal rosszabb volt a helyzet, de mostanában már nem olyan vészes. Csak aggódtam, hogy valami gond van a munkahelyén, és...
– Ez már lezárt ügy, Cathy. De tényleg. Nem kell aggódnod miatta.
– Biztos vagy benne, Dan?
– Határozottan. Ilyesmivel nem viccel az ember.
Cathy most már biztos volt benne, hogy Clark igazat mondott. Dan ugyanolyan becsületes ember volt, mint Jack.
– Köszönöm, Dan – rebegte Cathy.
– Tudod, hogy mindig számíthatsz rám, Cathy. – Murray furcsának találta a hívást, és egy pillanatra az is felötlött benne, hogy Cathy esetleg tudomást szerzett az akcióról, de végül elhessentette a gondolatot. Badarság volt. Honnan tudhatott volna Cathy a kolumbiai ügyről?
Cathy azonban tudott. Gyakorlatilag mindent tudott, két „apróságot” leszámítva. Ki gyűlölheti ennyire Jacket? És miért?
Bárki legyen is az illető, döntötte el egy felhergelt anyatigris elszántságával, beavatkozott a családja életébe, tönkre akarta tenni őket, és ez semmivel sem volt bocsánatosabb bűn, mint az, amit annak idején a terroristák műveltek. Sőt sokkal alattomosabb annál.
Bárki legyen is az illető, ezért fizetni fog.

 

– Merre jártál?
– Bocs, doki, de dolgom volt. – Clark jövetben benézett a műszakiakhoz, és a fiúk nem hagyták üres kézzel távozni. – Ezt nézd!
– Tehát megcsinálták – vette kézbe a kerámiapalackot Ryan.
– Egyik a négy közül. Szép munka, nem igaz? – Clark egy zöld pálcát tett Jack elé. – Úgy néz ki, mint az az izé, amit a virágok mellé szoktak dugni támasznak. Ebből hármat fogunk használni. A fiúk azt mondják, így jobb lesz a vételi minőség, és valami, számomra érthetetlen oknál fogva a feldolgozás ideje is egy az egyhez arányra javul. Azt is mondják, hogy ha lett volna még egy hónapjuk, valós idejűvé tudták volna fejleszteni a feldolgozást.
– Így is tökéletesen megfelel – sietett megjegyezni Jack. – Már így is épp elég pénzt öltünk kutatásba.
– Egyetértek. Mikor lesz a tesztelés?
– Holnap tízkor.
– Nagyszerű. – Clark felállt. – Mi lenne, ha most szépen hazamennél, doki? Mára elég volt, és elég pocsékul nézel ki.
– Azt hiszem, igazad van. Adj még egy órát, és mehetünk.
– Rendben. Egy óra, de egy perccel sem több!

 

Russell Atlantában várta őket. Mexikó felől érkeztek, mert az Államoknak ezen a fertályán sokkal inkább érdekelték a vámosokat a kábítószercsempészek, mint a „görög” üzletemberek, akik kérés nélkül kinyitották nekik a táskáikat. Russell, vagyis Mr. Robert Friend a coloradói Roggenből, kezet fogott velük, és segített nekik begyűjteni a poggyászokat.
– Minden rendben? – kérdezte Qati.
– Eddig igen. – Russell egy pillanatra elhallgatott. – Egyetlen aprócska gond van csak.
– Micsoda? – kérdezte aggódva Ghosn. Idegen terepen mindig ideges volt, ráadásul most járt először Amerikában.
– Kegyetlenül hideg van ott, ahová készülünk. Nem ártana beszerezniük egy-egy jó meleg télikabátot.
– Az még várhat – jelentette ki a parancsnok. Iszonyúan érezte magát. A legutóbbi kemoterápiás kezelés óta egyetlen falatot sem bírt legyűrni a torkán. Már két napja nem evett, de hiába kopogott a szeme az éhségtől, ételre még csak gondolni sem bírt. – Mikor indul a gépünk?
– Másfél óra múlva. Addig szerintem menjünk és vegyünk valami meleg holmit, mert nem viccelek, tényleg átkozottul hideg lesz. Nulla fok körüli a hőmérséklet odafent.
– Celsius? Az nem is olyan vészes – okoskodott Ghosn. Russell megtorpant.
– Nem Celsius, ember, hanem Fahrenheit. Az egy kicsit hidegebb. Egy kicsit...
– Ahogy gondolja – ment bele Qati. Fél óra múlva vastag gyapjúholmikkal felpakolva tértek vissza. A Delta félig üres járata időben indult. Három órával később már Denverben voltak, Ghosn még soha életében nem látott ennyi havat.
– Alig kapok levegőt – mondta Qati.
– Holnapra már sokkal könnyebben fog menni. Hozzá kell szokni a magassághoz. Menjenek a csomagjaikért, addig én beállók az autóval, és rákapcsolok a fűtésre.
– Ha elárult minket – súgta Qati az emberének, miután Russell magukra hagyta őket –, az pillanatokon belül ki fog derülni.
– Ettől nem kell tartanod – nyugtatta meg Ghosn. – Russell fura fickó, de hűséges.
– Russell egy hitetlen. Egy pogány.
– Ez igaz, de türelmesen végighallgatott egy imámot a jelenlétemben. Tiszteli a vallásunkat. Én mondom neked, hogy hűséges ember.
– Majd kiderül – sóhajtott kimerültén Qati. Lementek a poggyászkiadóhoz, sűrű pislantásokkal vizslatva környezetüket. Tekinteteket kerestek. Ez mindig segített: még a legügyesebb profinak is roppant nehéz elvonnia a tekintetét a célszemélyről.
Gond nélkül begyűjtötték a csomagjaikat, és Marvin is kint volt, ahogy ígérte. Csak néhány lépést kellett tenniük az autóig, de ez is bőven elég volt a csontig hatoló hidegben. A kellemesen befűtott utastérben aztán végre fellélegezhettek.
– Hogy boldogult az előkészületekkel?
– Minden terv szerint alakul, parancsnok – felelte Russell.
A széles autópálya, a környék gazdagsága és az indián magabiztossága mély benyomást tett a két arabra. Qati nem tartotta valószínűnek, hogy Russell el fogja árulni őket, de most, ahogy egyre közelebb értek a célhoz, betegesen rettegett attól, hogy valami balul üthet ki. Ami persze érthetőnek tűnt.
A farm tekintélyes méretű volt, és ami a legfontosabb, minden irányban jól védhető. Marvin bevezette őket a házba, majd becipelte a bőröndjeikét.
– Fáradtak lehetnek. Miért nem alszanak egyet? Itt biztonságban vannak.
Qati megfogadta a tanácsot, Ghosnnak azonban nem volt kedve ágyba bújni. Inkább követte Marvint a konyhába. Legnagyobb meglepetésére az indián főzni készült.
– Miféle hús ez?
– Szarvas. Azt tudom, hogy disznót nem ehetnek, de ezzel nincs gond,ugye?
– Nincs, de még sose ettem – felelte Ghosn.
– Ízleni fog. Ma reggel vettem egy helyi hentesnél. Igazi, ősi amerikai kaja, ember. Egy farmer tenyészti őket valahol itt a közelben. Beefalókat is tart, egyszer majd azt is kipróbáljuk.
– Az mi?
– A beefalo? Helyi sajátosság, a bölény és a marha keveréke. A bölényhús volt az őseim legfőbb eledele. Ha lesz időnk, megnézhetjük azt a farmot. Akkora marhákat még nem láttál, Ibrahim! – vigyorgott Russell. – Jó sovány hús, egészséges meg minden. De a szarvas a legjobb.
– Ne nevezz Ibrahimnak! – nyomott el egy ásítást Ghosn. Már huszonhét órája talpon volt, és az időzónákkal nem is számolt.
– Elkészítettem a vezetői engedélyeket neked és a parancsnoknak. Russell kivett egy borítékot a konyhaszekrény egyik fiókjából, és az asztalra tette. – Már csak a fényképek hiányoznak.
– Nehéz volt? Marvin felnevetett.
– Amerikában semmi sem nehéz. Errefelé a kereskedelemben kapható készülékkel segítik a hamisítók munkáját. Sok cég ad fényképes beléptető kártyát az alkalmazottainak, és egy ilyennel gyerekjáték elkészíteni egy jogosítványt. Az útlevelem és a nemzetközi vezetői engedélyem alapján csináltattam magamnak egy coloradói jogosítványt, és ezt használtam alapnak. Három óra alatt megvoltam vele.
– Kitűnő munka, Marvin – vetette össze Ghosn a két hamis igazolványt az eredetivel.
– Akarsz egy italt?
– Úgy érted, alkoholt?
– Hé, ember, ne játszd meg magad! Láttam, hogy sört ittál azzal a némettel. Mi is a neve?
– Herr Frommra gondolsz?
– Gyerünk már, azért csak nem olyan nagy bűn, mint disznóhúst enni!
– Köszönöm, de inkább nem élek vele. Így mondjátok?
– Ha nagyon urasan akarjuk mondani... Jól van, te tudod, pajtás. Na és hogy van Fromm? – kérdezte Marvin, miközben a húst forgatta. Már csak egy kicsit kellett sütögetni rajta.
– Jól – hazudta szemrebbenés nélkül Ghosn. – Hazautazott meglátogatni a feleségét.
– Voltaképpen min dolgozott ő, ha szabad tudnom? – Russell megkínálta magát egy pohár Jack Daniel'sszel.
– A robbanóanyagok előállításában segédkezett. Nagy szakértője a témának.
– Remek – bólintott Russell, de hogy ez Fromm szakértelmének szólt vagy a sült állapotának, azt Ghosn nem tudta megállapítani.

 

Ryan napok – vagy hetek? – óta először jól érezte magát az otthonában. Cathy korábban hazaért, és remek vacsorát főzött, aztán beszélgettek egymással, és Jacknek még a gyerekekre is jutott egy kis ideje. Miután lefektették a kölyköket, közösen rendet raktak a konyhában, majd átvonultak a nappaliba.
– Meg tudod bocsátani, hogy olyan hűvös voltam veled? – kérdezte bűnbánóan Cathy.
– Hát persze. Biztosan rászolgáltam. – Ryan bármit hajlandó lett volna magára vállalni, csak jöjjenek rendbe a dolgaik.
– Nem a te hibád, Jack. Én voltam nyűgös és fáradt, ráadásul meg is jött. A gond veled csak az, hogy túl sokat dolgozol, és túl sokat iszol. – Közelebb húzódott Jackhez, és megcsókolta. – Te dohányzol?
Jack el volt képedve. Nem számított a csókra, mi több, azt várta, hogy alapos letolást fog kapni a cigizés miatt.
– Sajnálom, bébi. Rossz napom volt az irodában. Tudom, tudom, a gyengeség jele...
Cathy megfogta a kezét, és mélyen a szemébe nézett.
– Azt szeretném, Jack, ha kevesebbet innál, és többet pihennél. Ez a te bajod, meg a stressz. A cigarettázásra majd visszatérünk később, egyelőre csak arra kérlek, hogy ne a gyerekek előtt csináld. Az utóbbi időben nem voltam valami megértő, de ha megígéred, hogy te is mindent megteszel a kapcsolatunk érdekében, én is azon leszek. Amit most csinálsz, az neked is rossz, és nekünk is.
– Tudom.
– Akkor most bújj ágyba, és aludd ki magad! Már nagyon rád fér. Sok előnnyel jár, ha az ember orvost vesz feleségül, de hátrányai is akadnak bőven. Ezek közül az egyik legkellemetlenebb az, hogy nincs helye tiltakozásnak. Jack hálás csókot cuppantott Cathy arcára, és szófogadóan felvonult a hálószobába.

 

 

30.
Visszavágó

Clark a szokott időben ért a ház elé, ahol megtörtént vele az, ami eddig még egyszer sem: várnia kellett. Ötpercnyi malmozás után már azon volt, hogy kiszáll, és bekopog, de ekkor nyílt az ajtó, és dr. Ryan (a férfi) lépett ki, hogy aztán rögtön vissza is forduljon, és lelkes csókot nyomjon dr. Ryan (a nő) ajkára. Miután előbbi hátat fordított, és az autó felé vette az irányt, utóbbi Clarkra nézett, és hálásan elmosolyodott.
Sikerült! – ujjongott magában Clark. Ha kirúgnak, elmegyek házassági tanácsadónak. Jack is viszonylag jól nézett ki ezen a reggelen, amit Clark nem habozott „szóvá tenni”, amikor kigurultak az udvarról.
– Ja, korán ágyba küldtek tegnap este – kuncogott Jack. – Még inni is elfelejtettem.
– Még néhány ilyen éjszaka, és megint úgy fogsz kinézni, mint egy emberi lény.
– Lehet, hogy igazad van – bólintott Jack, de azért rágyújtott egy cigarettára, Clark nem kis bosszúságára. Aztán leesett Clarknak: az asszony okosan dolgozik. Egyszerre csak egy dolgot. A mindenségit, ez aztán egy belevaló csaj!
– Készen állunk a tesztre. Akkor tíz óra?
– Igen. Jó látni, hogy végre igazi munkát végzel, John. Ez a testőrködés elég unalmas lehet számodra. Főleg egy ilyen alak mellett – tette hozzá Jack, miközben a futárdoboz zárjával bíbelődött.
– Azért vannak sikerélményeim – jegyezte meg rejtélyesen Clark.
A Falcon's Nest Roadon jártak. Ezen a napon nem sok küldeményt hozott a futár, így Ryan hamarosan már a Reggeli Birdöt bújhatta. Ezúttal nem felejtette otthon.
Három órával később Clark és Chavez már az Andrews légi támaszponton volt. Két VC-20B állt a kifutón, felszállásra készen. A szokásos gyakorlórepülésre készültek – a 89-es, „elnöki” repülőosztály pilótáinak szigorúan jó formában kellett lenniük. Néhány perccel később a repülőgépek levegőbe emelkedtek, és kelet felé fordultak, hogy végrehajtsanak egy sor manővert, amiket a pilóták bekötött szemmel, háttal a menetiránynak ülve is képesek lettek volna végigcsinálni, de ez mellékes volt.
Hátul, a gép utasterében egy műszaki őrmester a gép kommunikációs berendezéseivel játszadozott. Akit „be kellett fognia”, az alig néhány méterre ült tőle, civil volt, és egy virágcseréppel beszélgetett. Elég furcsa felállás volt, de hát ilyen az élet, és ilyen a sereg, vigasztalta magát az őrmester: vannak dolgok, amiket nem kötnek az ember orrára. Tökéletesen igaza volt.
Két órával később a Gulfstreamek visszatértek a támaszpontra, és a VIP-terminál elé gurultak. Clark összeszedte a felszereléseit, és ugyanezt tette a másik gépen utazó civil is. A páros a parkoló felé vette az irányt.
– A szavaid egy részét tisztán értettem – mondta Chavez. – Durván egyharmadát, talán valamivel kevesebbet.
– Kíváncsi vagyok, mit tudnak kezdeni vele odabent a fiúk. – Alig harminc perc múlva már Langleyben voltak. Leadták az anyagot, aztán átruccantak Washingtonba egy késői ebédre.

 

Bob Holtzman előző este kapta meg a telefonüzenetet. Az otthoni, titkosított vonalra érkezett. A rövid, tömör üzenet rögtön felkeltette érdeklődését. Délután kettőkor ott volt a georgetowni Estebanban, egy mexikói jellegű, aprócska étteremben. Az ebédelők áradata már levonult, csak néhány diák és két marcona férfi üldögélt az asztaloknál. Egyikük intett neki, hogy menjen hátra.
– Hello – telepedett le melléjük az újságíró.
– Maga Holtzman?
– Igen. És önökben kit tisztelhetek?
– Két barátot – felelte az idősebbik férfi. – Meghívhatom egy ebédre?
– Köszönöm.
A fiatalabbik felállt, és megetette a zenegépet negyeddollárosokkal. A gép, ahogy az elvárható volt, bömbölve kezdte játszani a hely hangulatához illő mexikói zenét. Holtzman kénytelen volt megállapítani, hogy a zsebébe rejtett magnónak semmi esélye.
– Miért akartak találkozni velem?
– Írt néhány cikket a Cégről – fogott bele az öregebbik. – A cikkei célpontja dr. Ryan, a vezérigazgató-helyettes.
– Én ezt soha nem mondtam – tiltakozott Holtzman.
– Bárki szivárogtatta is ki magának az információt, hazudott. Ez egy kelepce.
– Ki állítja?
– Mennyire becsületes riporter maga?
– Ezt meg hogy érti? – vonta fel a szemöldökét Holtzman.
– Ha elmondok valamit így, hatszemközt, meg tudja állni, hogy ne nyomtassa ki?
– Ez az információ természetétől függ. Voltaképpen mit akar?
– Be szeretném bizonyítani, Mr. Holtzman, hogy becsapták önt. Ezt azonban soha nem hozhatja nyilvánosságra, mert komoly veszélybe sodorhat egyes személyeket. Cserébe szeretném megtudni, ki volt az illető.
– Tudja jól, hogy nem fedhetem fel a forrásaimat. Ezzel az újságírói etika egyik legfontosabb szabályát sérteném meg.
– Egy erkölcsös riporter – mondta cinikusan Clark. – Ezt már szeretem! De mit mond az etika arra az esetre, ha a forrás szándékosan félrevezeti az újságírót? Ekkor is jár neki a védelem?
– Nem, ez esetben nem jár.
– Nos, akkor elmesélek önnek egy rövid történetet. De meg kell ígérnie, hogy nem fog cikket írni belőle. Nos?
– És ha rájövök, hogy félrevezetett?
– Akkor megírhatja. Elég fair? – A riporter bólintott. – De tudjon róla – folytatta Clark –, hogy nagyon morcos leszek, ha meglátom kinyomtatva, mert az igazat mondom. És még valami: nem kutathat a témában.
– Nem kér túl sokat?
– Ezt döntse el ön, Mr. Holtzman. Vannak dolgok, amelyekről nem lehet írni... Mondjuk azt, hogy mindenkinek jobb, ha hosszú évekig nem kerülnek a figyelem középpontjába. Aztán ott van ön, akit félrevezettek, akivel hazugságokat írattak le azért, hogy ártsanak valakinek. Én nem vagyok riporter, de ha az lennék, akkor nagyon dühös volnék rájuk. A helyzet ugyanis az, Mr. Holtzman, hogy hülyét csináltak magából.
– Köszönöm, ez igazán jólesett... Rendben, elfogadom a feltételeit.
– Nagyszerű. – Clark mesélni kezdett.
– Nem tudhatnék meg többet erről a küldetésről? Pontosan hol is halt meg ez az ember?
– Sajnálom, de ez minden, amit elmondhatok. És felejtse el, hogy utánanyomoz. Legfeljebb tíz ember ha tud róla, és egyikük se az a fajta, aki szívesen fecseg egy riporternek.
– Na és Mrs. Zimmer?
– Őt ellenőrizheti. Hol él, mivel foglalkozik, hol és mikor született a gyerek, ki volt ott, ki vezette le a szülést.
Holtzman eltűnődött.
– Valami nagy disznóság lehet itt a háttérben – motyogta. – Nem igaz?
Clark nem felelt.
– Csak egy nevet akarok – mondta válasz helyett.
– Mit fog kezdeni vele?
– Semmi olyat, aminek köze lenne önhöz.
– És Ryan? Ő mit fog lépni?
– Dr. Ryan még arról sem tud, hogy mi itt vagyunk.
– Na persze...
– Ez az igazság, Mr. Holtzman.
Bob Holtzman már olyan sok hazugságot hallott, olyan meggyőzően előadva, hogy rosszabb pillanataiban már saját magának se hitt. A politikai közegben eltöltött idő cinikus embert faragott belőle, de a hajdanvolt columbiai diák idealizmusát még ez se tudta teljesen kiölni belőle. Nem sok hasonló ívású újságíró akadt Washingtonban.
– Na és mi hasznom van nekem ebből az egészből? – kérdezte.
– Visszaszerezheti az önbecsülését.
Holtzman ezt sztoikus nyugalommal elengedte a füle mellett.
– Valójában mivel is foglalkozik ön a Cégnél? Clark elmosolyodott.
– Erről nem beszélhetek.
– Volt egyszer, hol nem volt egy magas rangú szovjet hivatalnok, akit a nyugati legények megszöktettek, egyenesen a moszkvai reptér kifutójáról.
– Hallottam a sztorit. Ha kinyomtatta volna...
– Igen, az nagyon betett volna a szovjet-amerikai „barátságnak”, nem igaz?
– Mióta tud róla?
– Még a választások előtt kért meg az elnök, hogy ne beszéljek róla.
– Fowler?
– Nem ő. Az, akit Fowler legyőzött.
– És ön tartotta a száját. – Clark mindjárt más szemmel nézett a pasasra.
– Az orosznak volt felesége és egy lánya. Tényleg meghaltak egy repülőbalesetben, mint azt a szovjetek egy sajtótájékoztatón állították?
– Le fogja írni ezt valaha?
– Nem tehetem, legalábbis egyelőre nem, de lehet, hogy egyszer majd könyvet fogok írni belőle.
– Ők is kijutottak. És itt ül önnel szemben az, aki kijuttatta őket.
– Nem hiszek a véletlenekben.
– Az asszony neve Maria, a lányuké Katrin.
Holtzman fapofával bólintott. Nem tett egyebet, csak feltett egy megfelelően tálalt kérdést, és megkapta a választ.
– A mai naptól számított öt év múlva várni fogom ugyanitt, hogy elmondja az ügy minden részletét.
Clark megőrölte magában a kérést, és bólintott.
– Rendben. Öt év múlva.
– Jézusom, John! – szólalt meg Chavez.
– Valamit valamiért, nem igaz, Mr. Holtzman?
– Hányan ismerhetik az ügy részleteit?
– A mi oldalunkon nem sokan. Ha jól számolom, húszan. Ezek közül öten a cég alkalmazottai, öten kiléptek, tízen pedig nem a mieink.
– Akkor kik?
– Ezt tényleg nem mondhatom meg.
– Légideszantosok? – válaszolta meg a saját kérdését Holtzman. – Vagy a hadsereg 160. bevetési egysége? Azok az őrült fickók Fort Campbellből, akiket elsőként vetettek be Irakban?
– Találgathat, ameddig csak akar, úgyse fogom megmondani. Egyáltalán honnan tud minderről?
– Az emberek szeretnek fecsegni – vont vállat Holtzman.
– Ez igaz. Akkor megkötöttük az üzletet?
– Ha megbizonyosodtam róla, hogy igazat mondott, és ha biztos leszek abban is, hogy hazudtak nekem, akkor igen, fel fogom fedni a forrásomat. De meg kell ígérnie, hogy nem lesz belőle nyilvános botrány.
Jézusom, ez rosszabb, mint egy diplomata, sóhajtott Clark.
– Jól van, jól van. Két nap múlva felhívom. Csak hogy tudja: ön az első riporter, akivel szóba álltam.
– És mi a véleménye? – kérdezte vigyorogva Holtzman.
– Az, hogy egyben az utolsó is.

 

– Mekkora ennek a súlya?
– Hétszáz kilogramm. – Ghosn gyors fejszámolást végzett. – Háromnegyed tonna. A ti tonnátokban számolva.
– Akkor jó – bólintott Russell. – El fogja bírni a teherautó. De hogy fogjuk áttenni a kamionról a teherautómra?
Ghosn elsápadt.
– Erre nem is gondoltam.
– Hogy tettétek fel?
– Egy raklapon volt.
– Vagyis villás targoncával?
– Igen – bólintott Ghosn.
– Szerencsénk van. Gyere, mutatok neked valamit. – Russell hátravezette az arabot a csűrbe, s megmutatta neki az előző tulajdonostól örökölt rozsdás, propánnal hajtott villás targoncát. Az egyetlen gondot már csak az jelenthette, hogy a csűrhöz vezető út havas, jeges volt. – Mennyire kényes a bomba?
– A bombák mindig kényesek, Marvin – felelte Ghosn. Russell ezen jót nevetett.
– Hát persze. Hülye kérdés volt.

 

Szíriában kerek tíz órával előrébb jártak. Dr. Vlagyimir Mojszejevics Kaminszki most kezdte el a rendelést, szokása szerint kora reggel. A moszkvai professzor a damaszkuszi egyetem vendégtanáraként a légzőszervi megbetegedésekről tartott előadásokat, és szaktekintély lévén, alkalmanként rendelt, illetve gyógyított is. Szakterülete nem sok okot adott az optimizmusra: a tüdőrákosok száma itt is, a Szovjetunióban is szükségtelenül magas volt. Szükségtelenül, mert ezt a halálos betegséget, ha időben felismerik és megfelelő módon kezelik, gyógyítani lehet.
A nap első páciensét egy szír kollégája küldte hozzá. A kolléga, akit dr. Kaminszki őszintén tisztelt, és aki mellesleg Franciaországban végzett, mindig alapos munkát végzett, s csak akkor küldött át betegeket, ha valóban különleges esetről volt szó.
A vizsgálóba egy látszólag egészséges, erőtől duzzadó férfi lépett be. Közelebbről azonban már egyáltalán nem mutatott ilyen jól: az arca nyúzott volt, palaszürke, meggyötört. Kaminszki első ránézésre rákra gyanakodott, de óvatos ember lévén, fontolóra vette a többi lehetőséget is. A fertőzést sem lehetett kizárni. A vizsgálat végül tovább tartott, mint amire számított. Több röntgenfelvételt is kért a betegről, és elvégeztetett néhány más vizsgálatot is, de mielőtt az eredmények megjöttek volna, félbe kellett szakítania a rendelést, mert berendelték az orosz nagykövetségre.

 

John olyan türelmetlenül számolta a napokat, mint a karácsonyt váró kisgyermek. A harmadik napon aztán, este fél kilenc körül, bevágta magát az autójába, és elhajtott egy benzinkúthoz. Megkérte a kutast, hogy töltse tele a tankot – máskor is ezt tette, mert utálta ezt a melót –, és behúzódott a nyilvános fülkébe.
– Igen? – szólt bele a telefonba Holtzman. Clark nem mutatkozott be.
– Ellenőrizte a sztorit?
– Igen, aminek sikerült utánanézni, az stimmel. Úgy tűnik, igazat mondott. Sajnos, mert gyűlölöm, ha átvernek.
– A neve?
– Én Liznek hívom, az elnök Elizabethnek. Akar egy ingyenráadást? – kérdezte Holtzman.
– Hát persze.
– Tekintse ezt a jóindulatom jelének. Fowler és a spiné összeszűrik a levet. Csak azért nem lett még cikk belőle, mert úgy gondoljuk, hogy nem tartozik a közvéleményre.
– Azt nagyon jól tették – dörmögte Clark. – Köszönöm. Jövök magának eggyel.
– Öt év múlva, ember.
– Ott leszek. – Clark letette a kagylót. Hát így állunk. Sejtettem, hogy az a kis ribanc lesz az. Felkapta a telefonkagylót, és bedobott egy újabb negyeddollárost. Elsőre sikerült: egy női hang szólt bele a telefonba.
– Halló?
– Dr. Caroline Ryan?
– Igen. Kivel beszélek?
– A név, amit tudni akart, asszonyom: Elizabeth Elliot. Az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója. – Clark úgy döntött, nem tesz említést az elnök és Elliot viszonyáról. Az ügy szempontjából nem volt jelentősége.
– Biztos benne?
– Igen.
– Köszönöm. – A vonal kattant egyet és elhallgatott.
Cathy leült a konyhaasztalhoz – Jacket már korábban ágyba küldte –, és számba vette a lehetőségeket. Néhány nappal ezelőtt még azt tervezte, hogy egyedül engedi el Jacket arra a hivatali díszvacsorára, de most...
Istenem, hogyan is csináljam...?

 

– Jó reggelt, Bernie – mondta Cathy könyékig habosan.
– Szia, Cath. Hogy vagy?
– Sokkal jobban, Bernie.
– Tényleg? – Dr. Katz beállt melléje, és ő is sikálni kezdte a kezét.
– Tényleg.
Cathy befejezte a bemosakodást, és a könyökével elzárta a vízcsapot.
– Úgy néz ki, Bernie, hogy túllihegtem a dolgot.
– Na és az a fickó, aki vallatóra fogott engem?
– Nem volt igaz. Most nem tudom megmagyarázni, viszont szeretnék kérni tőled egy szívességet.
– Kérd csak! Miről lenne szó?
– A szaruhártyaműtét, amit szerdára terveztem. Át tudnád vállalni?
– Mi a fene?
– Jack és én hivatalosak vagyunk egy díszvacsorára a Fehér Házba. Állami vacsora a finn miniszterelnök tiszteletére, gondoltad volna? A műtét rutineljárásnak ígérkezik, nem hiszem, hogy felmerülhet komplikáció. Délután odaadom a dokumentációt. A műtétet Jenkins fogja végezni, nekem csak ott kellett volna lennem. – Jenkins egy tehetséges rezidens volt.
– Rendben, átveszem.
– Kösz. Majd meghálálom – kacsintott rá Cathy az ajtó felé menet.

 

A Carmen Vita alig egyórás késéssel futott be a Hampton Roads csatornába. A közelben, a haditengerészeti kikötőben feleségek és gyerekek búcsúztatták az indulni készülő Theodore Roosevelt anyahajó legénységét. Két cirkáló, két romboló és egy fregatt már elhagyta a kikötőt. Ezek, magyarázta a révkalauz, a TR-t voltak hivatva biztosítani.
Fél órával később a konténerhajó kikötött a Boulevard terminál dokkjában. Még jóformán mozgásban volt, amikor a daruk elkezdték a lerakodást.
– Roggen, Colorado? – kérdezte a kamionsofőr. Fellapozta az autósatlaszt, és megkereste benne az I-76-os megfelelő szakaszát. – Ez, megvan.
– Mennyi idő? – akarta tudni Russell.
– Ezernyolcszáz mérföld... Két nap, esetleg negyven óra, ha szerencsés vagyok. Nem lesz olcsó.
– Mennyit kér? – A sofőr megmondta az összeget. – Készpénz jó lesz?
– Hogyne. Még kap is érte tíz százalék kedvezményt. Mindketten jól járunk – vigyorodott el cinkosan.
– Felét kifizetem előre. – Russell leszámolta a bankjegyeket. – A többit megkapja átvételkor, és jutalomra is számíthat, ha le tud faragni a negyven órából.
– Jól hangzik. A konténerrel mi legyen?
– Visszahozza ide. Jönni fog még néhány holmi egy hónap múlva – hazudta Russell. – Ha mindketten elégedettek leszünk a másikkal, rendszeresen elláthatjuk munkával.
– Jól hangzik.
Russell visszatért a barátaihoz, és egy közeli büfé ablakából figyelték tovább a rakodást.

 

A Teddy Roosevelt rekordidő alatt hagyta el a kikötőt. Mire elérte a tengert jelző bóját, már húszcsomós sebességgel haladt. Felette fészküket őrző sasokként köröztek az Oceana haditengerészeti támaszpontról indított F-14 Tomcat vadászgépek. Amint nyílt vízre értek, az anyahajó szembefordult az északi széllel, és felkészült a gépek fogadására. Elsőnek a repülőcsoport-parancsnok, Robby Jackson kapitány gépe landolt a fedélzeten. A gép hátsó vezérsíkját meglökte egy hirtelen támadt fuvallat, így a Tomcat, Jackson bosszúságára, csak a kettes számú kötelet kapta el. A következő gép, amit Rafael Sanchez rajparancsnok vezetett, tökéletes leszállást hajtott végre, a hármas számú fékezőkötél segítségével. Jackson félregurult a géppel, kipattant a pilótafülkéből, és már rohant is fel a helyére, a „saslesre”, hogy figyelemmel kísérje a többi madár landolását. Minden bevetés ezzel kezdődött: a csoport, illetve a rajok parancsnokai végignézték és videóra vették a landolást, később pedig alaposan kielemeztek minden mozzanatot. Mehetett volna jobban is, gondolta Jackson, miközben első „fedélzeti” kávéját kortyolta. Még ő sem alakított valami fényesen: mint azt a légiirányítók főnöke csillogó szemmel közölte, ezúttal nem érdemelte ki szokásos „OK” minősítését.
– Hé, kapitány, hogy teljesítettek a fiaim? – foglalt helyet a háta mögött Sanchez.
– Egész jól, Bud – felelte Jackson. – Hozták a formájukat.
– Nem nagy ügy, kapitány. Csak figyelni kell a szélre. Láttam a fuvallatot, ami elkapta a gép farkát. Szólnom kellett volna.
– Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, parancsnok – jegyezte meg Robby. Sancheznek ez volt egymás után a tizenhetedik „OK”-ja. Lehet, hogy tényleg látja a szelet, gondolta a kapitány. Hetven eseménytelen perccel később a TR keletnek fordult, és célba vette Gibraltárt.

 

A kamionsofőr ellenőrizte, hogy megfelelően rögzítve van-e a konténer, aztán felmászott a Kenworth vezetőfülkéjébe, és beindította a motort. A szélvédőn át integetett Russellnek, aki visszaintett neki.
– Nem kellene követnünk a pasast? – tűnődött Ghosn.
– Észrevenné, és gyanút fogna – felelte Marvin. – Na és ha valami balul üt ki, mit csinálsz? Betemeted a gödröt, amit az autópályába robbantott? A hajót se követted, nem igaz?
– De. – Ghosn a parancsnokra nézett, és vállat vont. Visszamentek az autójukhoz, hogy Charlotte-ba hajtsanak, ahonnan közvetlen légi járat volt Denverbe.

 

Jack hamar elkészült, mint mindig, Cathy viszont nem kapkodta el a dolgot. A legtöbb időt frizurája elkészítése emésztette el, ami érthető volt, hiszen sebészként nem sok gondot fordított a hajára: a sapka úgyis tönkretette egy perc alatt. Két teljes órát töltött el fésűvel a kezében, de az eredmény magáért beszélt. Mielőtt lement volna a földszintre, elővett két bőröndöt a gardróbból, és a hálószoba közepére tette őket.
– Segítenél? – fordult a nappaliban Jackhez.
– Hogyne, bébi. – Ryan elvette az arany nyakláncot, és felcsatolta Cathynek. A láncot még a kis Jack születése előtti karácsonyon ajándékozta a feleségének, és kellemes emlékek fűzték hozzá. – Fordulj meg! – mondta Cathynek, és elhátrált.
Cathy engedelmeskedett. Királykék selyemből komponált estélyit viselt, amely olyan sima és fényes volt, mintha üvegből öntötték volna. Jack Ryan sohasem értett a divathoz – könnyebben megértette a szovjet politikusok gondolkodását, mint az amerikai nőkét –, de ha valami szép volt, azt tudta értékelni.
– Tetszel, bébi – ismerte el vigyorogva. – Készen állsz?
– Máris indulhatunk, Jack – mosolygott vissza Cathy. – Melegítheted a motort.
Miután Jack eltűnt a garázsban, Cathy eligazította a gyermekfelügyelőt, aztán magára öltötte a bundáját – az állatvédők közt igen kevés sebészt találni –, és lement Jack után. Egy perccel később kihajtottak az udvarról, és rákanyarodtak az útra.
Clark jót mosolygott magában. Jack nem vette észre, ami rendjén is volt. Várt, míg az autó lámpái eltűntek a kanyarban, aztán behajtott a ház elé.
– Maga Mr. Clark? – kérdezte a gyermekfelügyelő.
– Az vagyok.
– A hálószobában vannak – mutatott az emeleti lépcső felé a nő.
– Köszönöm. – Clark felment az emeletre. Cathy rendkívüli nő, de mégiscsak nő, gondolta, miközben lecipelte a durranásig pakolt bőröndöket. Mindig mindent magukkal akarnak vinni. – Jó éjszakát!
– Éjszakát. – A gyermekfelügyelő transzba esve ült a tévé előtt.
A marylandi Annapolistól D. C. központja csak egy óra. Ryan szívesebben ment volna a hivatali autóval, de Cathy azt akarta, hogy ő vezessen. Lekanyarodtak a Pennsylvania sugárútról, és áthajtottak a keleti kapun. Az udvaron az egyenruhás rendőr egy üres parkolóhelyre irányította őket. Ötajtós családi autójuk meglehetősen szerényen mutatott a Caddyk és Lincolnok között, de Jacket ez egy cseppet sem zavarta. Karonfogva felsétáltak a keleti bejárathoz, és némi bonyodalom után – a Jack zsebében lapuló autókulcs beindította a fémdetektort – bejutottak az épületbe.
Mindegy, hányszor járt valaki itt, a Fehér Ház minden újabb látogatás alkalmával lenyűgözi az embert hangulatával, múltjával, puszta látványával. Ryan a színházterem felé vezette feleségét. Itt leadták a kabátjukat, és továbbmentek. A hajtűkanyarból természetesen nem hiányozhattak a társasági lapok riporterei, három hatvan körüli nő, akik mindenkit tetőtől talpig végigmértek, és közben bőszen jegyzeteltek. Jack szerint olyanok voltak, mint azok a boszorkák a Machbethből. A katonai szolgálatok tisztjei díszegyenruhában – főpincérnek öltözve, ahogy Ryan mondani szokta – várták a vendégeket, hogy kíséretet biztosítsanak számukra. Mint mindig, most is a tengerészek néztek ki a legjobban bíbor selyemövükkel. Egy ilyen, undorítóan jóképű fickó tessékelte fel őket a lépcsőn a második szintre. Jack észrevette a nyálcsorgató pillantást, amiben a nyalka legény a feleségét részesítette, de csak mosolygott rajta.
A márványlépcső tetején egy újabb tiszt – ezúttal egy hadnagynő a seregtől – irányította a házaspárt a „Keleti szoba” felé. Itt bejelentették őket, mintha bárki is figyelte volna, és egy libériás felszolgáló lerohanta őket egy ezüsttálcával.
– Autóval vagyunk, Jack – suttogta Cathy. Jack megragadott egy Perrier-t, Cathy pedig egy pohár pezsgőt.
A Fehér Ház Keleti szobája akkora, mint egy kisebb tornaterem. A falak elefántcsontszínűek, az áloszlopokat aranyozott levelek díszítik. Az egyik sarokban vonósnégyes játszott zongora kíséretében. A vendégek fele már megérkezett, csupa fekete csokornyakkendős férfi és estélyi ruhás nő. Biztosan akadnak olyanok, akik remekül elvannak az efféle eseményeken, gondolta Ryan, de nem értette őket, mert ő maga irtózott mindenféle hivatalos összeröffenéstől. Azért hősiesen bevették magukat a vendégek dzsungelébe, s hamarosan rábukkantak Bunker védelmi miniszterre és feleségére, Charlotte-ra.
– Hello, Jack!
– Üdv, Dennis. Ismeri a feleségemet?
– Caroline – nyújtott kezet Cathy.
– Örvendek.
Néhány rövid, a jó modor által megkívánt mondat után Bunker és Jack a futballról kezdtek értekezni. A két asszony kétségbeesetten nézte egymást, majd végül Charlotte elnézést kért, és elvonult. Cathy tétován körülnézett. Itt volt az alkalom, még ha nem is a megfelelő alkalom, de nehéz volt rászánnia magát a lépésre. Ugyanakkor, látta be, még nehezebb lenne lebeszélnie magát róla. Otthagyta a férfiakat, és nyílegyenesen, mint egy lecsapni készülő sólyom, átvágott a termen.
Dr. Elizabeth Elliot szinte ugyanúgy volt öltözve, mint dr. Caroline Ryan. A ruha kivágása és a redők kissé különböztek, de a két méregdrága estélyi elég hasonló volt ahhoz, hogy egy szemfüles divatlapszerkesztő eltűnődjön rajta, vajon nem ugyanabból az üzletből öltözködik-e a két nő. Elliot egy házaspárral beszélgetett.
– Hello, dr. Elliot. Emlékszik rám? – kérdezte bájos mosollyal Cathy.
– Nem. Kellene?
– Caroline Ryan? Ez sem mond semmit?
– Sajnálom, de nem. – Liz természetesen tudta, kivel áll szemben, de jobbnak látta elhallgatni ezt. – Ismeri Bob és Libby Holtzmant?
– Olvasom a cikkeit – fogta meg Holtzman feléje nyújtott kezét Cathy.
– Ezt jó hallani. – A selymesen puha kéz érintése áramütésként hatott Holtzmanre. Hát ennek a nőnek, egy ilyen gyengéd teremtésnek készült ő tönkretenni a családi életét. – Ő a feleségem, Libby.
– Ön is riporter – jegyezte meg Cathy. Libby Holtzman jóval magasabb volt, mint ő, és úgy volt öltözve, hogy bőséges keble még véletlenül se kerülhesse el a sóvár tekinteteket. A feléből kitelne mindkét mellem, állapította meg sajgó szívvel Cathy.
– Néhány évvel ezelőtt műtötte az egyik unokahúgomat – jegyezte meg Libby. – Az anyja azt mondja, ön a legjobb szemsebész a világon.
– Minden orvos ezt szeretné hallani – mosolyodott el Cathy. Ki-sebbrendűségi érzése dacára rokonszenvesnek találta a nőt.
– Azt most már tudom, hogy sebész, de mi ketten honnan ismerjük egymást? – kérdezte gúnyosan Liz.
– A Benningtonról. Elsőéves koromban ön tanította a politikai tudományokat.
– Valóban? Meglep, hogy emlékszik rá. – Ezzel arra akart utalni, hogy ő bizony nem.
– Tudja, hogy van ez – mosolygott rá Cathy. – Örültünk, hogy meg tudjuk tanulni azt, ami tényleg kell ahhoz, hogy orvos lehessen az emberből. A lényegtelen dolgokban nem jeleskedtünk.
Elliot arckifejezése nem változott.
– Ez roppant érdekes, mert én mindig is szigorú vizsgáztató hírében álltam.
– Az lehet, de minket se ejtettek a fejünkre.
Bob Holtzman csak most döbbent rá, hogy itt vihar készül. A felesége már korábban megérezte, s most tátott szájjal figyelte a fejleményeket.
– Hogy van dr. Brooks?
– Kicsoda? – kérdezte Liz.
Cathy a Holtzman házaspár felé fordult.
– A hetvenes években más időket éltünk. Dr. Elliot akkoriban szerezte meg a diplomáját, és a politikatudományi tanszékre került, ahol, hogy úgy mondjam, radikális nézetek uralkodtak. Pozitív értelemben, a felszabadultság jegyében, ugye értik. – Cathy most Liz felé perdült. – Csak nem felejtette el dr. Brooksot és dr. Hemmingset? Hol is állt az a ház, amit megosztott velük?
– Nem emlékszem – vágta rá Liz elfojtott dühvei.
– Nem az volt, ott a hármas keresztül sarkán? A campustól néhány háztömbnyire? Stan és Pannak hívtuk őket – kuncogott Cathy. – Brooks soha nem viselt zoknit, még télen sem, Hemmings pedig soha nem mosott hajat. Szép kis tanszék volt. Aztán dr. Brooks elment a Berkeleyre, és később ön is követte, hogy letegye a doktorit. Gondolom, szeretett alatta dolgozni... Na és milyen mostanság a Bennington?
– Családias, mint volt.
– Nem voltam ott a találkozón.
– Én sem jártam ott több mint egy éve – állította Liz.
– Na és mi történt dr. Brooksszal? – akadékoskodott Cathy.
– Ha jól tudom, a Vassaron tanít.
– Ó, hát mégiscsak érdekelte a sorsa? Na és még mindig olyan szoknyabolond, mint volt? Gondolom. A szexuális forradalom lelkes híve... Milyen gyakran látogatja?
– Már évek óta nem láttam.
– Sosem értettük, mit csípett bennük – jegyezte meg Cathy.
– Ugyan, Caroline, egyikünk se volt már szűz akkoriban. Cathy belekortyolt a pezsgőjébe.
– Ez igaz, akkoriban sok őrültséget műveltünk. De nekem szerencsém volt. Jack tisztességes nőt nevelt belőlem.
Puff neki! – gondolta Libby Holtzman.
– Nekem sajnos nem sok időm jut a magánéletre.
– Nem értem, hogy bírja család nélkül. Én képtelen lennék egyedül élni. A magánynak még a gondolata is elborzaszt.
– Az egyedüllétnek is megvannak a maga előnyei, így legalább nem kell attól rettegnem, hogy a férjem félrelép – próbált orvul támadni Liz, nem tudva, hogy ő maga is be van kerítve.
Cathy rejtélyesen elmosolyodott.
– Bizony, sok nő van ezzel így. De nekem, hála istennek, nem kell aggódnom.
– Biztos benne? – kérdezte kajánul Liz.
– Igen.
– Azt szokták mondani, hogy mindig a feleség az, aki utoljára tudja meg.
Cathy édesen oldalra döntötte a fejét, és megkérdezte:
– Most csak filozofál, vagy a szemembe akar mondani valamit, ahelyett, hogy a hátam mögött tenné?
Jézusom! Bob Holtzman legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében.
– Félreértett, Caroline.
– Semmi gond, Liz.
– Ne haragudjon, de jobban szeretem, ha...
– Én is tanárféle vagyok, tudja. A Johns Hopkinsban.
– Azt hittem, hogy csak tanársegéd. Cathy bólintott.
– Úgy van. Kaptam egy ajánlatot a virginiai egyetemre egy tanszékvezetői pozícióra, de nemet mondtam, Jack és a gyerekek miatt. Nem akartam kiszakítani őket megszokott környezetükből, és nem akartam tönkretenni Jack karrierjét a nagyravágyásommal. Úgyhogy maradtam. Az ön esetében, gondolom, jóval könnyebben ment a költözködés. Hiszen semmi nem volt, ami visszatartsa.
– Nem kell sajnálni engem. Én így érzem jól magam.
– Ó, hát hogyne – vágta rá diadalittasan Cathy. – Nem is tagadhatná. A bolond is láthatja.
– És ön,professzor?
– Nálam is minden tökéletes. Ami azt illeti, csupán egyetlen különbség van kettőnk között – tette hozzá Cathy.
– Éspedig?
– ...nem látta a feleségemet? – nézett körül Bunker. – A magáé ott áll Holtzmanék mellett. Liz Elliot is ott van. Kíváncsi lennék, mivel traktálja őket Liz...
– Otthon, éjszakánként, én egy férfival alszom – felelte negédes hangon Cathy. – És tudja, mi ebben a jó? Az, hogy nem kell elemet cserélnem benne!
Jack hátrafordult, és azt látta, hogy a feleségével szemben álló Elliot elfehéredik. Cathy alacsonyabb volt, mint a nemzetbiztonsági tanácsadó, Libby Holtzman mellett pedig valósággal eltörpült – vagyis inkább „eltündérült” –, de bármi történt is odaát, látni lehetett, hogy Cathy állja a sarat. Jack odasietett.
– Szia, édes.
– Hello, Jack – felelte Cathy, tekintetét egy pillanatra sem véve le Elliotról. – Ismered Bobot és Libbyt?
– Üdvözlöm – nyújtott nekik kezet Ryan. A házaspár sokatmondó pillantásokat lövellt feléje, de ettől még nem lett okosabb. Mrs. Holtzman majd szétdurrant a visszafojtott nevetéstől, de hősiesen fékezte magát.
– Maga az a szerencsés fickó, aki feleségül vehette ezt a nagyszerű hölgyet? – kérdezte Holtzman. Ez volt az a pont, ahol Elliot feladta. Elfordította a tekintetét, és hátrált egy lépést.
– Valójában ő vett el engem – jópofáskodott zavarában Jack.
– Ha megbocsátanak... – mondta Elliot, és elvágtatott a csatatérről, olyan méltóságteljesen, amennyire csak telt tőle ebben a pillanatban.
Cathy karonfogta Jacket, és a zongora felé kormányozta.
– Mi a fene volt ez? – kérdezte Libby Holtzman a férjétől. A nevetés még mindig csiklandozta, de már túl volt a nehezén.
– A helyzet az, drágám, hogy megszegtem egy etikai szabályt. És tudod, mit?
– Jól tetted – fejezte be helyette Libby. – Stan és Pan? Hármas kereszteződés? Liz Elliot, a szexforradalmár angolszáz puritán. Te jóságos ég!
– Jack, borzasztóan fáj a fejem – mondta Cathy a férjének.
– Nem érzed jól magad?
– Menjünk innen, mielőtt még rosszul leszek.
– Egy ilyen fogadásról nem lehet csak úgy elhúzni, Cathy.
– Dehogynem.
– Miről beszélgettél Lizzel?
– Ki nem állhatom azt a nőt!
– Ezzel nem vagy egyedül. Jól van. – Jack az ajtó felé indult. A lépcső tetején posztoló hadnagy rendkívül megértőnek bizonyult, öt perc múlva már kint is voltak. Jack besegítette feleségét az autóba, és kihajtott az utcára.
– Menj egyenesen! – utasította Cathy.
– De...
– Menj egyenesen – ismételte meg Cathy a sebész ellentmondást nem tűrő hangján. Ryan elhajtott a Lafayette Park mellett. – Most balra!
– Voltaképpen hova megyünk?
– Ott jobbra, és be a felhajtóra!
– De...
– Kérlek, Jack.
A Hay Adams Hotel portása az autóhoz sietett, és egy elegáns, jól begyakorolt mozdulattal kinyitotta a Cathy felőli ajtót. Jack átadta neki az autó slusszkulcsát, és követte Cathyt a szállodába. Mire utolérte, Cathy már átvette a kulcsot a recepcióstól, és a liftek felé indult. Jack engedelmesen utánakullogott. Az asszony végül az akárhányadik emeleten, a folyosó végén, egy lakosztály ajtaja előtt fékezett le.
– Mire készülsz, bébi?
– Túl sokat dolgoztunk mostanában, Jack. Csak a munka és a gyerekek. Legfőbb ideje, hogy egymásra is időt szánjunk. – Jack nyaka köré fonta a kezét, és csókot követelt magának. – Most pedig nyisd ki az ajtót, mielőtt még megijesztünk valakit – nyomta férje kezébe a szobakulcsot.
– De mi lesz a...
– Csitt. Nyissad!
Cathy elégedetten állapította meg, hogy a személyzet, méltóan a szálloda jó híréhez, maradéktalanul végrehajtotta az utasításait. A terített asztalon egy könnyű vacsora és egy üveg jégbe hűtött Moet várta őket. Cathy a kanapéra lökte a bundáját.
– Töltenél egy pohár pezsgőt? Egy pillanat, és itt vagyok. – Azzal eltűnt a hálószobában.
– Hogyne – motyogta Jack. Nem tudta, mire készül Cathy, felfoghatatlan volt számára ez az egész este, de nem firtatta. Hamarosan úgyis kiderül, gondolta. Ráhajította zakóját felesége bundájára, és kibontotta a pezsgőt. Töltött, de nem kóstolta meg. Bízott a névben. Inkább az ablakhoz lépett, és kinézett a fényben fürdő Fehér Házra. Nem hallotta, hogy Cathy visszajött, rejtélyes módon mégis megérezte a jelenlétét.
Felesége a hálószoba ajtajában állt, ugyanabban a fehér selyemkölteményben, amit a nászéjszakájukon viselt először. Ez volt azóta a második alkalom. Cathy odajött hozzá. Mezítláb volt, szinte siklani látszott a vastag szőnyeg felett, mint egy jelenés.
– Látom, már elmúlt a fejfájás.
– Igen, de még mindig szomjas vagyok – mosolygott rá Cathy.
– Azt hiszem, ezen tudok segíteni. – Jack felemelte az egyik poharat, és Cathy ajkához érintette. Cathy ivott belőle egy kortyot, aztán Jack ajkához tolta.
– Éhes vagy?
– Nem.
Cathy hozzásimult, és megfogta mindkét kezét.
– Szeretlek, Jack. Akarsz engem?
Jack megfordította, és átkarolva a derekát, a hálószoba felé irányította. A szobában nem égett a villany, de nem tévesztették el az ágyat.
– Emlékszel az első éjszakára? Az esküvő után? Jack elnevette magát.
– Mindegyikre emlékszem, bébi.
– Ez egy újabb első alkalom lesz, Jack. – A férfi háta mögé nyúlt, és lecsatolta a derékövet. Jack vette a lapot. Tíz másodperc múlva már meztelen volt. Cathy magához húzta, és olyan hevesen megölelte, amennyire csak erejéből telt. Már csak a leheletfinom selyemköntös volt kettejük között. – Feküdj le!
– Gyönyörű vagy, Cathy.
– Nem akarlak elveszíteni, Jack.
Cathy felemelte a köntös elejét, és ráült Jackre. Ütemesen ringatózni kezdett, nem túl lassan, de nem is túl gyorsan, mert tudta, hogy Jack nem fogja sokáig bírni, ahogyan ő sem.
Hogy lehetek ennyire szerencsés? – kérdezte magától Jack. Nem teljesített valami fényesen, de nem is vallott kudarcot, és Cathy ezért olyan hálás volt neki, hogy majd megszakadt a szíve.
– Nem rossz – mondta egy perccel később Cathy, és megcsókolta a kezét, amely olyan szorgalmasan és szakértően játszadozott melleivel.
– Egy kicsit kijöttem a gyakorlatból.
– Fiatal még az éjszaka – heveredett le melléje Cathy. – Most már éhes vagyok.
A vacsora csendben telt. Nem is volt szükség szavakra: a mosolyuk, a pillantásaik magukért beszéltek. Végül a desszert is elfogyott, s az utolsó korty pezsgő is a poharakba került.
– Abba kellene hagynom az ivást – jegyezte meg bűnbánóan Jack. Cathy az asztalra tette a poharát.
– Nem ártana, de nem vagy alkoholista. A múlt héten bebizonyítottad. Pihenésre volt szükséged, és megkaptad. Ma éjszaka azonban mindent bepótolunk.
– Te jó ég!
Cathy felállt, és megfogta a kezét.
– Én nem aggódom miattad. Vannak még benned tartalékok.
Ezúttal Jack irányított. Amint beértek a hálószobába, lekapta a selyemköntöst Cathyről, és lelökte magáról a szálloda emblémájával ellátott fürdőköpenyt. Az első csók egy örökkévalóságig tartott. Aztán Jack az ölébe vette Cathyt, és lefektette az ágyra. Az események innen megint felgyorsultak, de Jack most már ura volt önmagának, és ura volt a helyzetnek. Amikor aztán Cathy elégedetten és boldogan elernyedt, Jack a háta alá bújtatta a kezét, felemelte az ágyról, és magához szorította. Cathy imádta, amikor ezt tette, mert ilyenkor egyszerre érezte a férjéből áradó szeretetet és a férfias erőt. Aztán, mint minden, ez is véget ért. Jack visszaengedte az ágyra, és melléje heveredett. Cathy magához húzta, és szánalmasan lapos mellére – Libby lufijai után még kisebbnek látta – fektette Jack fejét.
– Köszönöm, hogy ilyen jó férjem vagy – suttogta Jack fülébe. Nem lepte meg, ami ezután következett. Túlságosan jól ismerte a férjét – éppen ezért volt olyan érthetetlen és megbocsáthatatlan az, ahogyan viselkedett vele. Remélte, egyszer majd meg tudja bocsátani magának.
Jack testét zokogás rázta meg. Cathy érezte, hogy könnycseppek potyognak a mellére. Egy ilyen erős, bátor férfi, gondolta szomorúan, és sír, mint egy kisgyermek.
– Nem vagyok jó férj... és nem vagyok jó apa. Cathy arca a férfiéhoz simult.
– Egyikünk se dicsekedhet, de ami volt, elmúlt, Jack. Rendben?
– Rendben. – Jack egy puszit adott a mellbimbójára. – Hogy találhattam rád?
– Nyertél engem, Jack. Az élet nagy lottójátékán. Te engem, én téged. Gondolod, hogy másoknak olyan könnyű? Annyi házaspárt látok nap mint nap, akiknek nem sikerült. Lehet, hogy nem próbálkoznak eléggé, de az is lehet, hogy csak elfelejtették...
– Elfelejtették? Mit? Amit én is majdnem...
– Szegénységben és gazdagságban, jóban és rosszban, míg a halál el nem választ. Emlékszel? Én is megígértem. Jack, én tudom, hogy mennyire jó tudsz lenni, és ez nekem elég. Olyan gonosz voltam veled a múlt héten. Sajnálom, és kérlek, hogy bocsásd meg nekem.
A rázkódás abbamaradt.
– Köszönöm, bébi.
– Én köszönöm, Jack. – Végigzongorázott Jack hátgerincén a mu-tatóujjával.
Jack felült.
– Komolyan mondod?
– Azt hiszem – felelte sugárzó arccal Cathy. – Úgy érzem, kislány lesz.
– Az csodálatos lenne.
– Aludj!
– Egy perc.
Jack kiment a fürdőszobába, aztán átlépett a nappaliba telefonálni, de hamar visszatért, és tíz perc múlva már aludt is. Cathy csendben felkelt, lezuhanyozott, majd kiosont a másik szobába, és csendben lemondta az ébresztést, amit Jack kért néhány perccel korábban. Visszafelé jövet megakadt a szeme a fényárban úszó Fehér Házon. Még soha nem látta ilyen szépnek a világot – már csak egyvalami hiányzott a boldogságához: elérni, hogy Jack otthagyja ezt a társaságot.

 

 

31.
Jutalom

Ryan arra ébredt, hogy a hasára süt a nap. A karórája után tapogatózott, és amikor sikerült nyitva tartania a szemét, rémülten állapította meg, hogy már elmúlt negyed kilenc. Ülő helyzetbe pattant, aztán visszahanyatlott. Végül is már teljesen mindegy, indokolta meg magának. Felesleges így begyulladni: nem oszt, nem szoroz. Végül mégis kimászott az ágyból, és átment a nappaliba, ahol a felesége már a reggeli kávét kavargatta.
– Nem kellett bemenned?
– Asszisztálnom kellene egy műtétnél, de Bernie megcsinálja helyettem. De azért nem ártana, ha magadra kapnál valamit.
– Hogy jutok el innen Langleybe?
– John kilencre itt lesz.
– Helyes. – Ryan elvonult borotválkozni és zuhanyozni. Útközben bepillantott a gardróbba, és látta, hogy egy öltöny várja, egy tiszta ing és egy nyakkendő társaságában. Cathy alaposan eltervezett mindent, mosolygott magában. Nem gondolta volna, hogy ennyire ért a konspirációhoz. Nyolc negyvennyolckor már a reggelije előtt ült.
– Tizenegykor odaát van megbeszélésem – jegyezte meg két falat között.
– Nem is tudtam. Mondd meg annak a repedtsarkúnak, hogy üdvözletemet küldöm.
– Látom, te sem csíped.
– Mit lehet rajta szeretni? Ráadásul csak egy vacak kis egyetemi tanár, és egyáltalán nem olyan nagy ész, mint képzeli magáról. Reménytelen eset.
– Vettem észre. Ki nem állhat engem.
– Igen, ez feltűnt. Tegnap volt egy kis szópárbaj közöttünk. Azt hiszem, én nyertem meg – mondta Cathy.
– Min kaptatok hajba?
– Női dolog – legyintett Cathy. – Jack...
– Tessék, bébi?
– Azt hiszem, ideje lenne indulnod.
– Igazad van. Van még egy-két elintéznivalóm. De ha megleszek velük...
– Mennyi időre van szükséged?
– Legfeljebb két hónapra. Most nem hagyhatom ott őket, bébi. Az elnök nevezett ki a szenátus jóváhagyásával. Ha most lelépnék, az olyan volna, mintha dezertálnék.
– Én megértem, Jack – bólintott Cathy. Már ez is sokkal jobb volt, mint amire számított. – A két hónap egészen méltányos. És utána mihez fogsz kezdeni?
– Keresek magamnak egy kutatói állást, mondjuk a Stratégiai Kutatóintézetnél vagy a Johns Hopkins Külpolitikai Intézetében, időnként tanácsot adok az újaknak, és ha időm engedi, írok egy újabb könyvet...
– Azt kihagytad, hogy előtte vakációzunk egyet a gyerekekkel.
– Azt hittem...
– Annyira terhes azért akkor még nem leszek.
– Tényleg úgy érzed, hogy tegnap éjjel teherbe estél?
– Hát persze! – felelte megrökönyödve Cathy. – Az időzítés tökéletes volt, és két lehetőséget is kaptál. Mi a baj, Jack? Úgy érzed, kihasználtalak?
Ryan elmosolyodott.
– Ezentúl gyakrabban is kihasználhatsz.
– Ma este?
– Mondtam már, mennyire imádom ezt a fehér selyemizét?
– Egy kicsit ódivatú, de megtette a hatását. Kár, hogy ma reggel nincs több időnk egymásra, nem igaz?
Jack úgy látta, jobban jár, ha eltűnik, amíg még nem késő.
– Igen, bébi, de dolgom van, ahogyan neked is.
– Ó... – adta a csalódottat Cathy.
– Mégse mondhatom az elnöknek, hogy azért késtem, mert meg kellett tömöckölnöm a feleségemet az utca túloldalán. – Jack megkerülte az asztalt, és homlokon csókolta a feleségét. – Köszönöm, édes.
– Örömömre szolgált.
Mire leért, Clark is ott volt. Ryan beszállt az autóba.
– Jó reggelt, doki.
– Hello, John. Egyetlen hibát követtél el csupán.
– És mi az?
– Cathy tudta a nevedet. Honnan?
– Muszáj neked mindent tudnod? – tette az ölébe a futárdobozt Clark.
– Látom rajtad, hogy valami nagy disznóságot csináltál.
– Igen, eltaláltad. – Clark kihajtott a forgalomba. – Mikor kapunk zöld lámpát Mexikó-ügyben?
– Ezért megyek ma a Fehér Házba.
– Tizenegyre?
– Pontosan.
Megnyugtató volt látni odabent, hogy a Cég nélküle is működőképes. Ez egyszer még Marcus is ott volt, ahol lennie kellett.
– Készen áll az útra? – kérdezte Jack a főigazgatót.
– Igen, ma este indulok. A tokiói állomásunknak sikerült megszerveznie a találkozót Ljalinnal.
– „Mushashi”, Marcus. A művelet neve pedig „Niitaka”. Ne használja az igazi nevét! Könnyen hozzászokik az ember, és nagy a veszélye, hogy önkéntelenül elkotyogja valahol.
– Igaza van, Jack. Ma találkozik az elnökkel a mexikói művelet ügyében?
– Igen.
– Szépen megtervezett akció. Elismerésem.
– A dicséret Clarkot és Chavezt illeti. Javasolhatok valamit?
– Ki vele, Jack!
– Vegye vissza őket a műveleti osztályra!
– Ha sikerrel járnak, akkor ez nem jelenthet gondot.
– Köszönöm. – Ez könnyen ment, gondolta Jack. Hogy lehetséges?

 

Dr. Kaminszki még egyszer átnézte a röntgenfelvételeket, és el-káromkodta magát. Hogy a fenébe nem vette észre tegnap? Amit látott, az képtelenségnek tűnt, de... Az is volt. Lehetetlen. Itt? Hogy a fenébe? Még mindenképpen el kellett végeznie néhány vizsgálatot, de előbb beszélt szír kollégájával, és áthelyeztette a beteget egy másik kórházba, ahol volt csíramentes szoba. Még ha nem is az a baja, mint amit sejt, gondolta Kaminszki, ezt az embert izolálni kell.

 

Russell beindította a villás targoncát, és néhány percen át az irányítógombokkal kísérletezett. El nem tudta képzelni, mire használhatta az előző tulajdonos a gépet, de nem is ez volt a lényeg. A propántartályban még elegendő nyomás volt ahhoz, hogy emiatt se kelljen aggódnia. Visszament a házba.
A coloradói emberek barátságosak voltak. A helyi újságterjesztő már fel is szerelte a bekötőút végére a postaládákat, így Russell a reggeli kávét már a friss lapokkal élvezhette. Az újságolvasás azonban nemcsak időtöltésnek volt jó, hanem hasznosnak is bizonyult.
– Azt a... – mormogta magának.
– Mi a baj, Marvin?
– Erről nem is tudtam. A Vikings-rajongók egy több mint ezer járműből álló konvojjal fognak Denverbe vonulni. A fenébe! Ezzel teljesen megbénítják a forgalmat. – Az időjárás-jelentéshez lapozott.
– És ez hogyan érint minket?
– Az I-76-oson kell jönniük, ráadásul éppen akkor, amikor mi is menni akartunk.
– Konvoj? Miféle konvoj? Rendőri kíséret? – kérdezte Qati.
– Nem, semmi ilyesmiről nincs szó – magyarázta Russell. – Csak felvonulnak a szurkolók, hogy megmutassák magukat országnak-világnak. Én azt mondom, foglaljunk le egy motelszobát, és menjünk oda egy nappal hamarabb. Jézusom... remélem, találunk még kiadó szobát. – Russell a telefonhoz lépett, és fellapozta az Aranyoldalakat. Belekerült néhány telefonba, de végül sikerült találnia egy kétszobás apartmant, nem messze a reptértől. Szobafoglalási szándékát a hitelkártyájával igazolta.

 

– Jó reggelt, Liz. – Ryan besétált az irodába, és leült a nővel szemben. – Hogy van?
Liz Elliot ugyanúgy nem szerette, ha ugratják, mint bárki más. Hogy Ryannek köze volt-e vagy sem a felesége esti kirohanásához, azt nem tudhatta, de biztos volt benne, hogy este jót röhögött rajta. Az a kis szuka! Volt mersze így lejáratni őt a riporterek előtt! De túllőtt a célon a kis drága. Tudtán kívül az elnököt is kifigurázta Holtzman előtt, és Bob ennek egyáltalán nem örült, amikor tudomást szerzett róla.
– Mehetünk? – kérdezte. Ryan bólintott.
– Akkor gyerünk! – Majd megkapod a magadét Bobtól.
Helen D'Agustino tűnődve figyelte őket az Ovális Iroda előtti folyosón. Természetesen tudott az este történtekről. Az egyik ügynök hallotta az egész beszélgetést, és most mindenki E. E.-n röhögött a háta mögött.
– Jó reggelt, elnök úr. – Ryan becsukta maga mögött az ajtót.
– Jó reggelt, Ryan. Ki vele!
– A tervünk roppant egyszerű, uram. Két CIA-tiszt Mexikóvárosban, reptéri alkalmazottnak álcázva felmegy a gépre, és friss virágokat helyez az asztalokra, majd kiegészíti az italkészletet. A virágkompozíciókba ilyen mikrofonok lesznek elrejtve. – Ryan megmutatta a pálcaszerű szerkezetet. – A beszélgetést egy erősítőnek fogják továbbítani, amit egy palackban rejtettünk el. Az erősítő ultramagas frekvencián fogja sugározni a jeleket a 747-est diszkréten követő három repülőnek. Lesz egy negyedik vevő is, egy magnóra kötve, amit szintén a 747-es fedélzetén rejtenek el. Ez egyrészt tartalék felvételt fog készíteni, másrészt, ha gond van, a miniszterelnököt kísérő japán újságírókra fogja terelni a gyanút. Ennek azonban igen csekély a valószínűsége. A Dulleson az embereink szépen eltávolítják a kütyüket. Néhány órával a landolás után ön kézhez fogja kapni a feldolgozott, kiszűrt hanganyagot.
– Nagyszerű. Mik az esélyek? – kérdezte Arnold van Damm. – Mert az igaz, hogy nyerhetünk az ügyön, ha sikerrel járnak, de az is tény, hogy nagyot bukhatunk rajta, ha mégsem.
– A lebukástól nem tartunk – felelte Ryan –, bár az ördög nem alszik. Mégis azt mondom, a legrosszabb, ami történhet, az az, hogy nem jutunk hozzá használható információhoz. A felszerelés megbízható és hatékony, teszteltük. Az akciót vezető tiszt tapasztalt ember, voltak már hasonló fajsúlyú ügyei.
– Mint például? – kérdezte van Damm.
– Mint például Geraszimov feleségének és lányának kimenekítése néhány évvel ezelőtt.
– Megéri a kockázatot? – aggódott Fowler. A kérdés meglepte Ryant.
– Uram, ezt önnek kell eldöntenie.
– A véleményét kértem.
– Igen, elnök úr, megéri. A „Niitaka” által felfedett információk arra utalnak, hogy a japánok nagyon elbízták magukat, és ki akarnak játszani minket. Ha még időben az orrukra koppintunk, talán sikerül megelőznünk a válságot.
– Maga egyetért a Japánnal szemben gyakorolt politikánkkal? – kérdezte döbbenten van Damm.
– Hogy egyetértek-e vagy sem, az nem mérvadó, de a válaszom a kérdésére: igen.
A személyzeti főnök nem győzött csodálkozni.
– De az előző kormány... Miért nem mondta ezt nekünk sohase, Jack?
– Mert nem kérdezték, Arnie. Ne feledje, nem én alakítom a kormánypolitikát. Én csak egy kém vagyok. Teszem, amit mondanak, feltéve, hogy nem ütközik törvénybe.
– Ezek szerint a mexikói akció nem ütközik törvénybe? – kérdezte rosszul leplezett vigyorral Fowler.
– Ön a jogász, elnök úr, bízom az értékítéletében. Feltételezem, hogy mint egykori ügyész, nem adná áldását egy törvénytelen akcióra.
– Megadom az engedélyt – mondta szúrós szemmel Fowler. – Ha megvan az információ, mi legyen a következő lépés?
– Ezt még meg kellene beszélnünk a külügyiekkel – szólalt meg Liz Elliot.
– De csak óvatosan – figyelmeztette Ryan. – A kereskedelmi osztály dolgozóinak java a japánok zsebében van.
– Gazdasági kémkedés? – vonta fel a szemöldökét Fowler.
– Miért ne? A „Niitaka” nem produkált erre utaló bizonyítékot, de gondoljuk csak végig: ha valaki ott akarja hagyni a hivatalát, és szeretne évi félmilliót keresni a japán érdekeket képviselve, mivel tehet jó benyomást leendő alkalmazóira? Azzal, hogy átad nekik valami szaftosat. Az nyilvánvaló, hogy Talbot külügyminiszterrel meg kell beszélni a kérdést, de hogy biztonságos lenne-e a szakértőiket is bevonni, nos, efelől már kétségeim vannak. Továbbá azt se felejtse el, elnök úr, hogy ha szembesíti a miniszterelnököt a saját szavaival, azzal könnyen kompromittálhatja legújabb hírszerzési technikánkat.
– Tegyünk úgy, mintha Mexikóban szivárogtatták volna ki? – kérdezte van Damm.
– Ez a legbiztonságosabb módja.
– A fenébe! – húzta fel magát Fowler. – Állítólag azért jön ide, hogy megbeszéljünk néhány részletkérdést... Miért nem meri a szemünkbe mondani, hogy fel akarja rúgni az egyezményt? Mert nincs gerince? Különben is, hogy folyamodhat valaki ilyen undorító módszerekhez? Egy elnököt megvesztegetni! Legfőbb ideje, hogy megtanítsuk őket arra, mit jelent a tisztesség fogalma! – Az elnöki kirohanás véget ért. – Hiányoltuk magát tegnap este, Ryan.
– A feleségemnek megfájdult a feje, elnök úr. Idő előtt kellett távoznunk. Sajnálom.
– Most már jobban van?
– Igen, uram. Köszönöm az érdeklődését.
– Akkor hát rajta, Ryan! Sok sikert az embereinek! Ryan felállt.
– Igyekezni fogunk, uram.
Van Damm kikísérte egészen a nyugati kapuig.
– Szép munka, Jack.
– Ha nem ügyelek, még a végén kedvelni fog – fintorodott el Ryan. A megbeszélés túl jól sült el.
– Nem tudom, mi történt tegnap este, de Liz nagyon pipa a feleségére.
– Beszélgettek, de fogalmam sincs, hogy miről.
– Mondanom kell valamit, Jack – komorodott el van Damm. Ryan sejtette, hogy nem pusztán baráti figyelmesség volt ez a rövid beszélgetés, és a felvezetés egyértelművé tette, hogy miről lesz szó.
– Mikor, Arnie?
– Szeretném azt mondani, hogy politikai ügy, és nincs benne semmi személyeskedés, de ez nem lenne igaz. Sajnálom, Jack, de nem tudok változtatni rajta. Az elnök meg akar válni magától.
– Ki gondolta volna? – vont vállat Jack.
– Én megpróbáltam jobb belátásra téríteni, Jack. Tudja, hogy kedvelem.
– Ne aggódjon, nem fogok cirkuszt rendezni.
– Azért remélem, még számíthatunk magára tanácsadóként és összekötőként. Anyagilag sem fog rosszul járni, erre szavát adta az elnök. Nem rossz ember, Jack, de tényleg. Átkozottul konok, és toleránsnak sem nevezhető, talpig becsületes és jót akar ennek az országnak. A gond csak az, hogy nem egyeznek a módszereik, és ő az elnök...
Jack mondhatta volna, hogy tolerancia hiányában elég nehéz lehet jót akarni egy egész országnak, de nem akart kellemetlenkedni.
– Mint mondtam, csendben fogok lelépni. Túl régóta vagyok már a szakmában, legfőbb ideje lazítani egy kicsit. Játszani a kölykökkel, szagolgatni a rózsákat a kertben, érti...
– Maga jó ember, Jack – veregette meg a vállát van Damm. – Ha sikerrel jár ez a küldetés, a főnök szentté avatja.
– Így már mindjárt más, Arnie... – Ryan kezet fogott vele, és az autójához sietett. Van Damm meg lett volna lepődve, ha látta volna az arcát: mosolygott.
– Minek ez a diszkréció? – kérdezte csalódottan Elliot.
– Nézd, Elizabeth, lehet, hogy sok mindenben nem értek vele egyet, de az vitathatatlan, hogy legjobb tudása szerint szolgálta a hazáját.
– De hát hallottad, mi történt tegnap este!
– Megkaptad, amit akartál, nem? Ryan távozni fog, de ne várd el, hogy páros lábbal rúgjam ki. Határozottak és megfontoltak leszünk, nem pedig kicsinyesek és ostobák. Ez nem vall ránk, ugye? Tudtommal nem mi vagyunk a dinoszauruszok, hanem Ryan.
– De...
– Semmi de! Megértem, hogy a felesége kellemetlen perceket szerzett neked tegnap este, és sajnálom. De mégse várhatod el, hogy azért büntessem, amit a felesége művelt!
– Én úgy érzem, hogy joggal várhatnám el tőled, Bob, hogy mellém állj!
Fowlernek nem tetszett ez a hisztérikusan parancsoló hang, de ura volt önmagának.
– Hát persze, Elizabeth. Ezt majd még megbeszéljük.

 

Marcus Cabot ebéd után rögtön az Andrews légi támaszpontra sietett. A repülőgép, egy C-141B Starlifter, sokkal kényelmesebbnek bizonyult, mint amire számított. A gép hosszúkás, szivar alakú törzsébe egy egész lakókonténert építettek be, konyhával, nappalival és hálóval. Ez és a vaskos hangszigetelés egészen elviselhetővé tette a Starlifter hírhedten zajos belsejét. Marcus üdvözölte a legénységet, aztán hátrament az utastérbe, és unalmában olvasni kezdett. Magányát egy pohár borral – a légierő ajándékával – oldotta. Már tudott róla, hogy az elnök meneszteni akarja Ryant, és valahogy nem tudott örülni neki. Akárki akármit mondott is Jackre, dolgozni tudott.
A pilóta felszólította, hogy kapcsolja be az övét, és a gép pillanatokon belül a levegőbe emelkedett.
Néhány órával később a mexikóvárosi járat is elrugaszkodott a kifutópálya betonjáról, utasai között John Clarkkal és Chavez Domingóval. Korábban indultak, hogy legyen idejük hozzászokni a klímához: ahogyan Denver, úgy Mexikó is magasan fekszik, de itt az alacsony légnyomáshoz súlyos levegőszennyezettség is társul. A felszerelést a poggyászukban szállították, gondosan becsomagolva. A vámvizsgálattól nem kellett tartaniuk, nem volt okuk rá. Fegyvert nem viseltek, de nem is volt rá szükségük. A küldetés veszélytelennek ígérkezett.

 

A kamion pontosan harmincnyolc és fél órával az indulás után hajtott be a birtokra. Beletelt jó negyedórába, mire az arasznyi sárban sikerült hátratolatnia a csűr melletti dokkhoz, de végül ezzel is megvolt. A sofőr megkönnyebbülten leugrott a vezetőfülkéből, és kezet fogott Russell-lel.
– Hogy kell ezt kinyitni? – kérdezte tőle a kuncsaft.
– Mindjárt megmutatom. – A sofőr megállt egy percre, hogy levakarja a sarat a bakancsáról, aztán gyakorlott mozdulatokkal kinyitotta a konténer ajtaját. – Segítsek a rakodásnál?
– Nem szükséges, egyedül is elboldogulok. A konyhában talál kávét.
– Köszönöm, uram. Az jól fog esni.
– Nos, ez eddig elég könnyen ment – mondta Russell a parancsnoknak, miután a férfi eltűnt a házban. Marvin bement a konténerbe, és kioldotta a „Sony” feliratú ládát rögzítő hevedereket. A villás targonca segítségével gyerekjáték volt kivenni és a helyére rakni az „árut”. Az egész nem tartott tovább két percnél. Mire a sofőr visszajött, Russell már le is takarta egy ponyvával a dobozt.
– Nos, kiérdemelte a jutalmat – nyomott Russell egy köteg bankjegyet a férfi kezébe.
A sofőr megszámolta a pénzt, és elégedetten zsebre vágta. Már csak egy kiadós alvás hiányzott, hogy tökéletes legyen a nap.
– Öröm volt üzletelni önnel, uram. Említette, hogy előreláthatóan a jövő hónapban is lesz egy szállítmány.
– Úgy néz ki.
A kamionos odaadta a névjegykártyáját.
– Itt tud elérni.
– Visszamegy Norfolkba?
– Igen, de csak ha kialudtam magam. Most hallottam a rádióban, hogy éjszaka havazni fog. Azt ígérik, nagy havazás lesz.
– Ez már csak így van az évnek ebben a szakában, nem igaz?
– Sajnos. Minden jót, uram.
– Vezessen óvatosan, ember – köszönt el tőle Russell.
– Nem kellett volna elengedni – súgta Ghosn a parancsnoknak.
– Miért nem? Csak Marvint látta.
– Ez igaz.
– Megnéztétek?
– A láda sértetlen. Holnap majd tüzetesen átvizsgálom. Hitted volna, hogy egyszer eljön ez a nap is?
– Reméltem, Ibrahim. Nagyon reméltem.

 

– Mivel kezdjem? – kérdezte Jack. – A jó hírrel vagy a rosszal?
– Természetesen a jóval – felelte Cathy.
– Azt akarják, hogy mondjak le.
– És mi a rossz hír?
– Egy ilyen pozíciótól soha nem szabadul meg teljesen az ember. Néha be kell majd segítenem nekik. Tanácsadás, közvetítés meg ilyesmi.
– De nem bánod, ugye?
– A véremben van ez a munka, Cathy. Vagy te képes lennél végleg elhagyni a Hopkinst úgy, hogy életed hátralevő részében csak szemüvegrecepteket írsz fel?
– Mennyi elfoglaltságot jelent ez?
– Néhány alkalmat évente. Minden rendszeresség nélkül.
– Akkor nincs gond. És nem, nem tudnék meglenni tanítás és műtétek nélkül. Mikor adod be a felmondásodat?
– Még van két elintéznivalóm, aztán kerítenem kell valakit a helyemre. – Foleyék tökélesek lennének, tette hozzá gondolatban. Na de pontosan melyikük is?

 

– Kontroll, itt a szonár.
– Kontroll, hallgatom – felelte a navigátor.
– Kapcsolat kettő-kilenc-öt irányban halad. Nagyon halvány a jel, de ismétlődik.
– Máris ott vagyok. – A szonárszobát mindössze öt lépés választotta el a hídtól. – Mutassa!
– Itt, uram. – A kijelzőn egy halvány, egymástól szabályos távolságra elhelyezkedő pontokból álló csíkot lehetett látni. – Még nem tudom, mi lehet.
– És azt tudja, hogy mi nem lehet?
– Nem felületi kapcsolat, és nem is véletlen zaj, uram.
– Mi van még a közelünkben?
– A Sierra-15, ez itt, kereskedelmi hajó. Délkeletnek tart, és jó messze van a jeltől. A másik egy KZ-kapcsolat, amit őrségváltás óta figyelünk. Ez minden, Mr. Pitney. Túl viharos a tenger a halászhajóknak, ezért ez a nagy mozdulatlanság.
Pitney hadnagy megkocogtatta a képernyőt.
– Nevezzük el akkor Sierra-16-nak, és indítsunk el egy nyomkövetést. Milyen a víz?
– Az alsó áramlatok eléggé csendesek ma, de a felszínen nagy a zaj. Nem lesz könnyű rajta maradni.
– Azért próbálja meg!
– Igen, uram.
Jeff Pitney hadnagy visszatért a kontrollterembe, felemelte a dörmögőt, és beütötte a kapitány számát.
– Itt a navigátor, kapitány. Van egy valószínű kapcsolatunk, iránya kettő-kilenc-öt. Nagyon halvány a jel. Lehet, hogy a barátunk tért vissza, uram... Igen, uram. – Pitney letette a kagylót.
Egy perccel később megjelent Ricks, papucsban és kék kezeslábasban. Először a kontrollszobában állt meg, hogy ellenőrizze az irányt, a sebességet és a mélységet, aztán átlépett a szonárosokhoz.
– Lássuk!
– Már megint elhalványult az átkozott – mentegetőzött az altiszt. Egy darab vécépapírral letörölte a képernyőt, és berajzolt egy újabb pozíciójelet. – Valaminek lennie kell itt, uram.
– Remélem, nem keltett fel hiába – dörmögte Ricks.
– Visszajön, uram. Nem tudom, mi lehet. Ha Akula lenne, akkor vennünk kellene a szivattyú jelét is.
– A hírszerzés szerint a Lunin Admirális birizgáláson volt – mondta gúnyosan Ricks. – Úgy tűnik, az oroszok lassan megtanulják, hogyan kell csendben közlekedni a víz alatt. Nem lehet, hogy felszíni kapcsolat?
– Nem, uram. Ha dízel lenne, vagy ne adj' isten gőzös, azt látni lehetne a jelekből. A jel karakterisztikája egyértelműen mélyvízi zajforrásra utal.
– Kettő-nyolc-egy irányba haladunk, Pitney?
– Igen, uram.
– Akkor kanyarodjunk kettő-hat-öt felé, és próbáljuk meg onnan is bemérni. Aztán, ha megvan a távolság, rástartolunk.
Te jó ég, borzongott meg Pitney. Egy stratégiai rakétahordozóval nem startolhat az ember vaktában. De azért kiadta a parancsot.
– Hol van a réteg?
– Százötven láb, uram. A felületi zajból ítélve huszonöt láb körüliek lehetnek odafent a hullámok – tette hozzá a szonáros. – A fenébe, megint elvesztettem őket!
– Valószínű, hogy mélyebbre húzódtak a felszíni áramlatok elől. – Ricks kidugta a fejét a szobából, és csak egy szót mondott: – Kávét! – Az eszébe sem jutott, hogy esetleg a szonáros is kérhet.
Beletelt öt percbe, mire megint megjelentek a fehér pöttyök.
– Visszatért – sóhajtott megkönnyebbülten a szonáros. – Az iránya most három-zéró-kettő.
Ricks átment a térképasztalhoz. Shaw zászlós éppen ebben a pillanatban végzett a távolságbecsléssel.
– Durván százezer yard, irány északkelet. Sebesség kevesebb, mint tíz.
Ricks bólintott, és visszament a szonárszobába.
– Erősödik a jel, főként az ötvenhertzes tartományban. Nagyon Akula-szaga van, uram.
– Mr. Shaw? – szólt ki a kapitány.
– Legújabb becslés száztizenötezer yard, irány északkelet, sebesség öt-hét csomó.
– Jól van. Forduljunk szépen, lassan zéró-nyolc-zéró irányba!
– Kormány öt fokkal jobbra! Uram, a kormány öt fokon, irány zérónyolc-zéróhoz közelít.
– Vettem.
Lassan, hogy ne zavarja meg a vontatott hidrofont, a USS Maine irányt változtatott. A manőver teljes három percig tartott. Nem sokkal később Claggett első tiszt jelent meg a kontrollszobában.
– Mit gondol, meddig fogja tartani az irányt? – kérdezte Rickset, miután beavatták a részletekbe.
– Maga szerint? – kérdezett vissza a kapitány.
– Nem lennék meglepve, ha hamarosan irányt váltanának, és kiderülne, hogy létramintában manővereznek. A földrajzi adottságokat figyelembe véve előbb délkeletnek, majd délnyugatnak kellene következnie. Ha tényleg egy Akula, és ilyen csendes, akkor nagy fogást csinálhatunk a beazonosításával. Ugyanakkor nem árt óvatosnak lennünk. A hírszerzés szerint a Lunin Admirálist új hidrofonsorral szerelték fel.
– Nos, semmiképpen sem fogunk harmincezer yardnál közelebb férkőzni hozzá. Megközelítjük ötvenezer yardnyira, és ha nem fogott gyanút, közelebb óvakodunk.
– Csak azt nem értem, kapitány – mondta tűnődve Claggett –, hogy mehetett bele ebbe a csoportfőnökség.
– Vagyis nem ért egyet azzal, hogy utánuk vetjük magunkat? Maga inkább elkerülné őket?
– Igen, kapitány.
– Csak nem kételkedik benne, hogy meg tudjuk csinálni?
– Dehogy, kapitány, de nem tartom biztonságosnak.
– Erről beszélgettek Mancusóval?
– Tessék? – kérdezte meglepetten Claggett. – Nem, uram. Arra volt kíváncsi, hogy véleményem szerint meg tudjuk-e csinálni, és én azt mondtam neki, hogy igen. Másról nem esett szó.
Tényleg? Ricks nem mert volna mérget venni rá.

 

Oleg Kirilovics Kagyisev csalódott az amerikaiakban. Azért bérelték fel, hogy bennfentes információkat szállítson a szovjet kormányról, és ő éveken át maradéktalanul teljesítette vállalását. Tanúja volt az országban bekövetkezett, mindent elsöprő változásoknak; előre látta őket, mert ismerte Andrej Iljics Narmonovot, s tudta, mire képes. És mire nem. Az elnök született politikus volt, tehetséges, gyors felfogású és bátor, de mindhiába, ha nem tudta, voltaképpen mit is akar elérni. Tönkretette a régi rendszert, kiiktatta a Varsói Szerződést, és hagyta, hogy a keleti blokk országait vezető exkommunisták a saját fejük után menjenek. Csakhogy, míg utóbbiaknak egy-egy nemzetet kellett csupán irányítaniuk, addig Narmonovnak erőszakkal „testvériségre” kényszerített népek sokaságát kellett a nagy bizonytalanságba terelnie. A Vörös Hadsereg tankjaival Moszkva mögé terelt Moldávia, Litvánia, Tádzsikisztán stb. lakói ugyanis legalább annyira gyűlölték a pártot, mint dédnagyapáik a cárt. Ezt a vezető erőt zsigerelte ki Narmonov, anélkül hogy megfelelő pótlásról gondoskodott volna. A birodalom, amit nyolcvan éven át tervek irányítottak, terv nélkül maradt. És lön káosz... Narmonov minden trükköt bevetett, látványosan balettozott és zsonglőrködött a politika színpadán, de mindhiába. Kagyisev előre látta ezt, és figyelmeztette az amerikaiakat. Ők azonban a fülük botját sem mozdították, hanem éppen ellenkezőleg, arra használták a jelentéseit, hogy konzerváljanak valakit, aki minden jóindulata ellenére egyre nagyobb károkat okozott az országnak, és ezzel együtt a világnak. Zavargások Grúziában és a balti államokban, polgárháborús helyzet a déli köztársaságokban, eltűnt fegyverek Afganisztánban. A kivonulás során nem kevesebb mint félmillió fegyver maradt hátra. Többnyire puskák, de akadtak köztük szép számmal jóval komolyabb harci eszközök is. A szovjet hadsereg tehetetlen volt, mert Narmonov megkötötte a kezüket, és Narmonov tehetetlen volt, mert nem volt mire építenie hatalmát. A Szovjetuniónak egy célra, egy vízióra lett volna szüksége, és Narmonov nem tudta megadni ezt sem a népnek, sem a hadseregnek. A következmények beláthatatlanok voltak.
Az elnökkel ellentétben Kagyisev tudta, hogy mit akar. Az uniónak fel kell bomlania. A mohamedán köztársaságokat el kell engedni, a baltiakat és Moldáviát ugyanúgy. Nyugat-Ukrajna is mehet, a keleti részre viszont szükség van. Az örményeket meg kell védeni a mohamedánoktól, az azerbajdzsáni olajat pedig meg kell tartani, legalábbis addig, míg nyugati segítséggel be nem indul a szibériai kőolaj kitermelése.
Oroszország az unió szülőanyja, és mint jó anya, el fogja engedni a gyermekeit, amikor eljött az ideje. És az idő megért rá. Ami maradni fog, az egy homogén népességű, erőforrásokban gazdag, a Balti-tengertől a Csendes-óceánig nyúló ország lesz, a jövő egyik gazdasági, tudományos és művészeti nagyhatalma, egy igazi szuperhatalom, barátja és partnere Európa fejlett, demokratikus államainak. Kagyisevnek meggyőződése volt, hogy az ő feladata véghezvinni mindezt, átvezetni Oroszországot a sötétségből a fénybe. Ez volt az ő víziója. És ha ehhez el kell engedni a lakosság felét és a terület huszonöt százalékát, hát legyen.
Az amerikaiak azonban nem segítettek. Képtelen volt megérteni, hogy miért. Hiszen látniuk kellett, hogy Narmonov egy zsákutca, hogy csak káoszt és pusztulást hozhat a hazájára és az egész világra. De ha nem látják be maguktól, majd ő felnyitja a szemüket. Elsősorban ezért hagyta, hogy Mary Foley beszervezze.
Kora reggel volt, de Kagyisev, aki beérte néhány órányi alvással is, már a jelentését írta egy régi, diszkréten kopogó írógépen. Többször is felhasználta ugyanazt a szalagot – így senki nem olvashatta le róla a szöveget –, a papírt pedig a központi raktárból szerezte, ahonnan képviselők százai vételeztek. Mint minden profi szerencsejátékos, Kagyisev is óvatos volt. A papírt csak kesztyűvel fogta meg, és csak addig tartotta magánál, míg a kabátjával együtt átadta a ruhatárosnak. Két órával később az üzenetet továbbították, és húsz óra múlva már a címzett kezében volt.

 

– Ezúttal hova, doktor? – kérdezte a sofőr.
– Csak tegyen egy kört!
– Hogyan?
– Beszélnünk kell – felelte Kaminszki.
– Miről?
– Tudom, hogy maga KGB-s.
– Én csak egy követségi sofőr vagyok – nevetett a férfi.
– Láttam a követségen az egészségügyi lapját. Dr. Fjodor Iljics Gregorijev írta alá. Évfolyamtársak voltunk, tudom róla, hogy KGB-orvos. Folytathatom?
– Beszélt róla valakinek?
– Természetesen nem. A sofőr felsóhajtott.
– Nos, legyen. Miről van szó?
– Maga a „külföldi” igazgatóságnak dolgozik?
– Igen. – Most már mindegy volt. – Remélem, fontos.
– Úgy néz ki. Szükségem van valakire Moszkvából. Van egy betegem, akit egy igen különös tüdőbetegséggel kezelek.
– Miért érdekelné ez Moszkvát?
– Egyszer már volt egy hasonló esetem: egy belojarszkiji munkás. Ipari baleset. A kezelőorvosa velem konzultált.
– Igen? És mi van Belojarszkijban?
– Atombombákat gyártanak. A sofőr a fékre taposott.
– Ugye csak ugrat?
– Eszem ágában sincs. Lehet, hogy másról van szó, de ezt csak egy alapos vizsgálat derítheti ki. Ehhez pedig különleges felszerelésre van szükség. Nem tudhatjuk, ki vagy mi áll a háttérben, ezért az lenne a legbiztonságosabb, ha Moszkvából küldenének berendezéseket.
– Mennyire sürgős?
– A beteg nagyon rossz állapotban van. Bármikor meghalhat.
– Beszélni fogok a rezidenssel, de csak vasárnap jön vissza.
– Megfelel.

 

 

32.
Vita

– Segíthetek?
– Köszönöm, Marvin, de én inkább egyedül csinálnám, hoy semmi ne vonhassa el a figyelmemet – felelte Ghosn.
– Értem. Ha valami kell, csak kiálts!
Ibrahim magára öltötte a legmelegebb pulóverét, és kilépett az udvarra. Havazott, sűrű, hatalmas pelyhekkel. Ghosn már látott havat Libanonban, de ehhez foghatót még soha. A jeges szél kavarta hózápor egy félóra alatt vastag takarót borított az egész tájra, és áthatolhatatlan függönytvont a ház köré. A közeli autópálya fényfolyama eltűnt, és a járművek zaját is alig lehetett hallani. Egyedül a csontig hatoló északi szél volt az, amiben Ghosn nem talált semmi idillit. Mire megtette a házat és a csűrt elválasztó hatvan métert, vacogott a hidegtől. Bent sem volt sokkal jobb a helyzet, mert az épület nem volt fűtve. De ilyen csekélységek nem tántoríthatták el az ifjú mérnököt.
A láda teteje érintetlen volt, ahogyan a videoszerkesztő pult kasznija is, amibe a bombát rejtették a kíváncsi szemek elől. Ghosn a pult szerelőnyílásán át szemügyre vette az „egységet”. A nyomásmérő tanúsága szerint a bomba köpenyébe nem szivárgott levegő – amin Ghosn nem lepődött meg, hiszen ő maga hegesztette le a Fromm által tervezett burkolatot –, és a három nikkel-kadmium akkumulátor sem igényelt töltést. Ghosn ezután az időzítőszerkezetet ellenőrizte. A készüléket már otthon helyi időre állították, és mindössze három másodperc eltérést mutatott a karórájához képest. Ez tökéletesen megfelelt a célnak. A láda belsejébe három üvegpoharat is tettek, hogy ellenőrizni tudják, megfelelően bántak-e a szállítók a küldeménnyel. Mindhárom pohár sértetlen volt.
– Készen állsz, barátom – suttogta a bombának Ghosn. Visszazárta a szerelőnyílást, aztán a láda tetejét is, és visszasietett a melegbe.
– Milyen időjárást mondanak holnapra? – kérdezte tőle a parancsnok.
– Holnap éjszakára újabb havazást ígérnek. Ha este elindulunk, talán nem ér minket az úton. Aztán ha már a motelben leszünk, jöhet a hóvihar, a tervünket nem fogja befolyásolni, nem igaz?
– Nagyszerű. És a teherautó?
– Még ma átfestem – felelte Russell, miután felhörpintette a kávéját. – A sablonokat már elkészítettem a fotók alapján. Nem jelenthet gondot. A bombát majd a festés után tegyük fel, rendben?
– Mennyi idő kell a festéknek a száradáshoz? – kérdezte Ghosn.
– Legfeljebb három óra.
– Remek, Marvin.
Russell nekilátott eltakarítani a reggeli romjait, aztán elröhögte magát.
– Azon tűnődök, ember, mit fognak gondolni azok, akik a filmet csinálták. – A két arab értetlenül bámulta. – Nem mesélte nektek Günther? A tévében láttam egy filmet, Fekete vasárnap volt a címe. Egy fickó egy tévéközvetítős léghajóval akarta megsemmisíteni a Super Bowlt.
– Viccel? – vonta fel a szemöldökét Qati.
– Nem. Az izraeliek aztán rájöttek, hogy mi készül, és se perc alatt ott voltak a CIA-sokkal együtt. Százhússzal, ahogy az a filmeken lenni szokott. A népem esetében a lovasság vágtat be egy szempillantás alatt a filmekben, hogy minél több gonosz indiánt ölhessen le.
– És ebben a filmben az egész stadiont el akarták pusztítani? – érdeklődött Ghosn.
– Uhum, ha jól emlékszem. – Russell a mosogatógépbe tette a tányérokat. – Sokkal komiszabbak voltak, mint mi. De ne aggódj, cimbora, az is bőven elég, hogy kiiktatjuk a népnek a tévéközvetítést, így is gutaütést fognak kapni pár ezren országszerte. Különben se menne ez a dolog a léghajóval. A stadion fedett. Egy atombombára lenne szükséged, hogy letarold az egész kócerájt.
– Jó ötlet – kuncogott Ghosn, várva, hogy mit szól hozzá a másik.
– És hogy kirobbants egy atomháborút – folytatta Russell. – Á, ember, én nem lennék képes erre. Mit gondolsz, miért tették éppen a dakoták földjére azokat az FBI-központokat? – Russell beleöntötte a gépbe a mosogatószert, és elindította a programot. – Pontosan mi is van abban a bombában?
– Egy nagyon sűrű és nagyon nagy erejű robbanóanyag. Persze nem fog tőle összedőlni a stadion.
– Azért remélem, sikerül megszakítani a közvetítést. Elég érzékenyek azok a műszerek, nem jelenthet gondot kiiktatni őket. Már előre látom, hogy be lesznek tojva az emberek. Talán végre ráébrednek arra, hogy ez az ország egyáltalán nem olyan tökéletes, mint amilyennek képzelik. Végül is ez a lényeg az egészben, nem igaz? Ezek a barmok azt hiszik, hogy itt biztonságban vannak. Errefelé még soha nem történt terrorcselekmény, és ezek abban a hitben élnek, hogy nem is fog. Tévednek! Ez az akció majd mindent megváltoztat. Az életük már soha nem lesz olyan, mint amilyen azelőtt volt.
– Jól beszél, Marvin – bólintott Qati.
– Segíthetek a festésben? – kérdezte Ghosn. Nem szerette volna, hogy Marvin a festés ürügyén a láda körül szaglásszon. Az egyiküknek se tett volna jót.
– Az jó lenne, ember.
– De ígérd meg, hogy bekapcsolod a fűtést – mosolygott a mérnök.
– Naná, hogy bekapcsolom, ember. Különben soha nem szárad meg a festék. Hideg van nektek, mi?
– A néped nagyon szívós lehet, hogy ilyen zord körülmények között él.
Russell a kabátért és a kesztyűért nyúlt.
– Még szép. De ez a mi földünk, hallod-e?

 

– Gondolja, hogy meg fogja találni? – kérdezte a sztarpom.
– Úgy vélem, van rá esélyünk – hajolt a térkép fölé Dubinyin. – Valahol itt kell lennie, távol a parti vizektől és a halászhálóktól. Talán itt, ettől északra.
– Kiváló, kapitány! Sikerült kétmillió négyzetkilométerre szűkítenie az átvizsgálandó területet.
– Aminek csak kétharmadát kell átfésülnünk – tette hozzá a kapitány. – Azt mondtam, van rá esélyünk, nem azt, hogy biztosan megtaláljuk. Ha meg nem, akkor azt mondom, hogy ami késik, nem múlik. Még három-négy év, és ha igaz, amit a tudósaink mondanak, a mélytengeri csatornákon keresztül fogjuk figyelni az amerikaiakat. – Ez az ezer és kétezer méter közötti réteget jelentette, ahol az elméleti kutatók szerint sokkal jobbak voltak a hangterjedési viszonyok. Ahhoz, hogy ezt a lehetőséget kiaknázhassák, olyan miniatűr robot-tengeralattjáróra lett volna szükség, amit optikai kábelen át irányítanak az anyahajóról.
– Mutatnak valamit a turbulenciaszenzorok?
– Semmi szokatlant, kapitány – felelte az egyik hadnagy.
– Jók egyáltalán valamire? – morgolódott az első tiszt.
– Legutóbb működtek.
– Akkor nyugodt tengerünk volt. Milyen gyakran fordul ez elő télen az Északi-Csendes-óceánon?
– Attól még adhatnak némi támpontot. Minden trükköt be kell vetnünk. Miért nem bizakodik egy kicsit?
– Még magának Ramiusnak is csak egyszer sikerült követnie egy Ohiót, és az is csak próbaúton volt kint, gyári tengelyhibával. Na és akkor is mindössze tizenhét percig látta.
– Mi már elkaptuk egyszer őket.
– Ez igaz, kapitány. – A sztarpom megadóan a térkép fölé görnyedt.
Lelke mélyén Dubinyin se tudta, mit higgyen. Az amerikai hajó kapitánya egyszer már hibázott, és a józan ész azt mondta, hogy ez egyhamar nem ismétlődhet meg.

 

– Pontosan ötvenezer yard – jelentette Shaw zászlós.
– Még egyszer se fordultak hátra – jegyezte meg Claggett –, márpedig Ivánék nagyon paranoiásak tudnak lenni.
– Azért nem néznek hátra, mert nem is sejtik, hogy követjük őket – mondta elégedetten Ricks.
– Úgy tűnik, az új hidrofonjuk nem egy nagy szám – állapította meg Claggett.
Az Akula valóban szintén létramintában haladt. A létra fokai délnyugat-északkeleti irányba mutattak, a lábak pedig délkeletre. A létrafokokat ötvenezer yard, azaz huszonöt mérföld választotta el egymástól – az orosz vontatott hidrofon hatósugara tehát durván tizenhárom mérföld lehetett.
– Azt hiszem, tanácsos lesz ötvenezer yard távolságot tartani – mondta némi tűnődés után Ricks.
Claggett nem tiltakozott. Borsódzott a háta attól, hogy Ricks támadó tengeralattjárónak próbál használni egy egymilliárd dolláros stratégiai rakétahordozót.
– Ugyanakkor – bújt elő a kisördög Ricksből –, ha nagyon ügyesek vagyunk, negyvenezer vagy akár harmincötezer yardra is megközelíthetjük őket.
– Gondolja, kapitány? És ha lassítanak? Az mennyit fog javítani a hidrofonjuk hatékonyságán?
– Jó kérdés. Valamennyit biztosan, de nem hiszem, hogy emiatt aggódnunk kellene – legyintett lekicsinylően Ricks. Az aranycsillag miatt sem aggódott. Már a váll-lapján érezte.

 

– Szóval mit gondolsz, MP? – Jack a fordítást tartotta a kezében, Mrs. Foley pedig az eredeti, orosz szöveget.
– Én szerveztem be, Jack. Az én fiam.
Ryan a karórájára pillantott. Sir Basil Charleston pontosabb volt, mint egy atomóra, és ezúttal sem okozott csalódást. Másodpercre a megbeszélt időpontban jelentkezett a közvetlen vonal végén.
– Ryan.
– Itt Bas.
– Mi újság?
– Utánanézettem az emberünkkel annak, amiről beszélgettünk. Semmit nem talált, fiam. Az égvilágon semmit. Sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudta az értesüléseiket. Nagyon furcsának találtam, de végül is nem lehetetlen, hogy a mi emberünk elől el vannak zárva ezek az információk.
– Köszönöm, hogy megpróbálta, barátom. Az adósa vagyok.
– Sajnálom, hogy nem segíthettem. – Sir Basil letette a telefont. Ez bizony rossz hír volt. Nagyon rossz.
– A britek képtelenek voltak megerősíteni vagy cáfolni „Spinnaker” állításait – mondta Ryan a többieknek. – Most legyünk okosak...
– Tényleg így működik ez? – szólalt meg Ben Goodley. – Végül minden néhány ember véleményén múlik?
– Ha meg tudnánk jósolni a jövőt, Ben, akkor nem itt üldögélnénk, hanem lottóznánk vagy halálra keresnénk magunkat a tőzsdén – felelte morcosan Ryan.
– Ön ezt már megtette, nem? – mutatott rá Goodley.
– Szerencsés voltam – engedte el a füle mellett a megjegyzést Jack.
– Az nem ugyanaz. Mit gondolsz, Mary Pat?
Mrs. Foley kimerültnek látszott, de ez nem is volt csoda, hiszen a munkája mellett még egy újszülöttet is el kellett látnia. Neked sem ártana egy kis pihenés, gondolta aggódva Jack.
– Én megint csak azt mondhatom, Jack, hogy „Spinnaker” a legjobb ügynököm, és a legjobb forrásunk. Az pedig, hogy nem tudjuk megerősíteni az értesüléseit, aligha meglepő. Mégse kérdezhetjük meg Narmonovtól, hogy miről beszélt az emberünkkel. Az azonban kétségtelen, hogy eddig nem okozott csalódást.
– Az ijesztő az, hogy kezdek hinni neki.
– Miért találja ezt ijesztőnek, dr. Ryan? Jack rágyújtott egy cigarettára.
– Mert ismerem Narmonovot. Az az ember simán eltüntethetett volna engem egy hűvös moszkvai éjszakán. Egyezséget kötöttünk, kezet fogtunk, és ki-ki tette azt, amit megígért. Csinálhatta volna másképp is, de nem tette. Jó nagy adag magabiztosság kellett hozzá. De ha ez az ember most elvesztette az önbizalmát, abból nagyon nagy bajok lehetnek. Egy gyors visszarendeződés vagy totális anarchia. Nem is tudom, melyiktől féljek jobban.
– Ennek a fele sem tréfa – bólintott a szovjet ügyosztály vezetője.
– Sürgősen tennünk kell valamit.
– Egyetértek – bólintott Mary Pat.
– Ben? – kérdezte Jack. – Maga mit szól ehhez?
Dr. Benjamin Goodley nem örült a megtiszteltetésnek. Mert egy dolog kutatóként kritizálni, okoskodni és elemezni, s egészen más itt, a CIA-nál véleményt nyilvánítani. Azzal, amit itt mond, hatással lehet az elnöki döntésekre, és ezáltal a nemzetpolitikára. Nagy felelősség – és a gépszíj könnyen elkaphatja az embert.
– Azt hiszem – felelte, mert a kérdésre válaszolnia kellett –, hogy valamiről még nem esett szó.
– És mi lenne az? – kérdezte a szovjetügyosztály vezetője.
– Tegyük fel, hogy Narmonov belebukik ebbe. Ki fog akkor a helyébe lépni?
– Kagyisevnek egy a háromhoz az esélye, hogy őt választják – vágta rá Mary Pat Foley.
– Éppen erről van szó. Hogy is szokták ezt mondani a bűnügyi filmekben? – tűnődött Goodley. – Van... mije is van? Indítéka!
– MP? – siklott Ryan tekintete a nőre.
– És akkor? Ez még semmit nem jelent. Mikor hazudott nekünk a pasas? Hazudott valaha?
Goodley most már nem hátrálhatott meg.
– Mrs. Foley, nekem az volt a legutóbbi feladatom, hogy bebizonyítsam, „Spinnaker” tévedett. Nos, ez nem sikerült, ugyanakkor a jelentéseit tanulmányozva arra a megállapításra jutottam, hogy az utóbbi néhány hónapban megváltozott az üzenetek hangvétele. A kijelentései sokkal határozottabbak, a korábbi óvatosságnak nyoma sincs. Lehet, hogy ez összefügg a jelentések mondanivalójával, de az is lehet, hogy sokkal többről van itt szó.
– Arra építi az értékelését, hogyan teszi a pontot az i-re az emberünk? – fintorodott el a szovjetszakértő. – Ilyesmire nekünk nincs időnk, fiam.
– Nos, nekem át kell mennem ezzel az elnökhöz. Azt fogom mondani neki, hogy „Spinnaker” nagy valószínűséggel igazat mond. A biztonság kedvéért azért ki fogom kérni Andrews és Kantrowitz véleményét is. Van ellenvetés? – Senki nem tiltakozott. – Rendben, köszönöm, hogy idefáradtak. Ben, tudna még maradni egy percet? Mary Pat, vegyél ki egy hosszú hétvégét! Ez parancs!
– A kicsi hasfájós, nem sokat alszom mostanában – magyarázta Mrs. Foley.
– Akkor bízd rá az éjszakai pesztrálkodást Edre – javasolta Jack.
– Ednek nincsenek mellei, ha elfelejtetted volna – felelte fáradt humorral Mary Pat. – Viszlát hétfőn.
Miután a másik kettő elment, Goodley visszaült a helyére.
– Jól van, várom a feketelevest.
Jack elvigyorodott.
– Miről beszél?
– A letolásról, amiért hülyeséget mondtam.
– Hülyeség egy fenét. Jó munkát végzett, és amit felvetett, azt nagyon is érdemes megfontolni.
– Jó, de hogyan lehet megerősíteni? – tárta szét a kezét Goodley.
– Hát ez jó kérdés. Éppen ezért fogom meghívni Jake Kantrowitzot és Eric Andrewst. Van valami terve a hétvégére?
– Nincs.
– Most már van. Azt akarom, hogy még egyszer nézze át „Spinnaker” összes üzenetét, nézze át a jegyzeteit, és készítsen nekünk egy ütős jellemrajzot. – Ryan megkopogtatta az asztalát. – Hétfőre itt legyen!
– Mi értelme? Hiszen sohasem ért velem egyet...
– Általában nem, de azt el kell ismernem, hogy remekül ért az adatbányászathoz. És alapos, Ben. Ha valamit megcsinál, azt jól csinálja. Senkinek sem lehet állandóan igaza, de ugyanígy senki sem tévedhet állandóan. A folyamat a fontos, az intellektuális fegyelem, és maga ebben nagyon jó, dr. Goodley. Remélem, szereti Washingtont, mert állandó munkát fogok ajánlani magának. Létre akarok hozni egy különleges részleget a hírszerzési igazgatóságon. A feladatuk az lesz, hogy ellenvéleményt alakítsanak ki a többiek véleményével szemben. Maga lesz a kettes számú vezető a szovjetügyosztályon, és közvetlenül álam fog tartozni. De jól gondolja meg, mert nem sok köszönet lesz benne. Az osztály többi része gyűlölni fogja, a pénz kevés lesz, a munka pedig rengeteg, és sikerélményekben se fog bővelkedni. Ugyanakkor különleges ügyekkel foglalkozhat, és még néha az is előfordulhat, hogy valaki hallgatni fog magára. Ha érdekli az állás, ez a jellemrajz lehet a felvételi vizsgája. Nos, mit szól?
Goodley sokáig fészkelődött a székén, mielőtt válaszolt volna.
– Van valami, amit el kell mondanom. – Ki vele!
– Dr. Elliot azért küldött ide...
– Hogy amiben csak lehet, belém kössön – fejezte be helyette a mondatot Ryan. Mulatságosnak találta a helyzetet. – Szépen elcsábítottam, nem?
– Ennél jóval többről van szó, Jack. Azt akarta, hogy ellenőrizzem... Hogy olyan adalékokkal szolgáljak, amiket felhasználhat maga ellen.
Ryan arcáról lehervadt a mosoly.
– És?
Goodley elvörösödött.
– És megtettem neki. Beleolvastam az aktáiba, s megtaláltam a tőzsdeügyi bizottság által készített jelentést, valamint a Zimmer családdal kapcsolatos kiadások nyomait. – Goodley egy pillanatra elhallgatott. – Borzasztóan szégyellem magam.
– És most?
– A pokolba Liz Elliottal! Az a nő egy rosszindulatú, fontoskodó szuka. Nem is értem, miért hagytam, hogy ennyire kihasználjon. Sajnálom, Jack. Nem ezt érdemelte. Maga jó ember.
Ryan hosszú ideig nem szólt, csak nézte a fiatalembert. Goodley hol elvörösödött, hol elsápadt, de állta a tekintetét. Jack végül elnyomta a cigarettáját, és felállt.
– Várom a jelentését, Ben.
– Hétfőre meglesz. Nem fog csalódni bennem.
– Abban biztos vagyok.

 

– Nos? – kérdezte Fowler.
– Elnök úr, „Spinnaker” azt jelenti, hogy több taktikai nukleáris fegyver is hiányzik a szovjet hadsereg készleteiből, és a KGB kétségbeesetten keresi őket.
– Hol?
– Az egész Szovjetunióban és Európában. A KGB állítólag lojális Narmonovhoz, legalábbis a szervezet jelentős része, bár az emberünk ezt nem tudta megerősíteni. A szovjet hadsereg viszont határozottan nem az. „Spinnaker” azt mondja, nem kizárt egy katonai puccs lehetősége sem, Narmonov azonban semmit nem tesz ennek megakadályozására. A zsarolás lehetősége is fennáll, sőt nagyon valószínű. Ha a jelentésben leírtak megállják a helyüket, akkor bármelyik pillanatban bekövetkezhet egy hatalomváltás, ami beláthatatlan következményekkel járhat.
– És maguk mit gondolnak erről, Jack? – kérdezte Dennis Bunker.
– Hajlamosak vagyunk hinni neki, de azért igyekszünk ellenőrizni az állításait. Hétfőn a Princeton, illetve a Berkeley két legjobb szakértője fogja megvizsgálni a jelentést.
– Ez a „hajlamosak vagyunk” és „igyekszünk” nem túl meggyőző, Jack – szólalt meg Talbot külügyminiszter. – Mikor tudnak biztosat mondani?
– A jövő hét végére remélhetően többet fogunk tudni, de a „biztos”-ra még várni kell. Megpróbáltunk megerősítést nyerni brit kollégáinkon keresztül, de nem jutottak semmire.
– Hol bukkanhatnak fel azok a fegyverek? – kérdezte Liz Elliot.
– Szinte bárhol a világon – felelte Jack.
– És mi a legrosszabb forgatókönyv? – akarta tudni Bunker.
– Nukleáris fegyverek esetében a legrosszabbra jobb nem is gondolni. Ezzel egyébként még nem volt időnk foglalkozni.
– Van okunk azt feltételezni, hogy a fegyvereket ellenünk használhatják fel? – kérdezte Fowler.
– Nincs, elnök úr. A szovjet hadvezetés racionális. Tökéletesen tisztában vannak vele, hogy ez végzetes ballépés lenne.
– Megható az egyenruhások intelligenciájába vetett hite – jegyezte meg gúnyosan Liz Elliot. – Biztos benne, hogy az öveiknek több eszük van, mint a mieinknek?
– Őszintén örülnék neki, ha több tisztelettel beszélne a katonáinkról! – csattant fel Bunker.
– Nem akarok civakodást! – torkolta le őket Fowler. – Mit nyerhetnének, ha minket fenyegetnének meg?
– Semmit, elnök úr – felelte egyszerűen Ryan.
– Egyetértek – bólintott Talbot.
– Én is, de azért nagyon tudnék örülni, ha végre leszerelnék azokat az SS-18-asokat – dünnyögte Bunker.
– Erről is akarok egy értékelést – vetette oda Jacknek a nemzetbiztonsági tanácsadó. – Mégpedig mielőbb!
– Meg fogja kapni – ígérte Jack.
– Mi a helyzet a mexikói művelettel?
– Az ügynökeink már a helyszínen vannak, elnök úr.
– Megtudhatom én is, hogy miről van szó? – kérdezte a külügyminiszter.
– Legfőbb ideje, hogy magát is beavassuk, Brent. Megtenné, Ryan?
Jack néhány perc alatt összefoglalta a hátteret és a művelet lényegét.
– Nem akarom elhinni, hogy képesek rá. Ez felháborító!
– Szóval ezért nem akarsz jönni a meccsre – mosolygott Bunker. – Mennyi időbe fog telni kiszűrni a gép zaját?
– Míg ideér a repülő, plusz néhány óra. Mondjuk este tízre kész lesz az anyag.
– Akkor még bőven lesz időd kijönni a meccsre, Bob – nevetett Bunker.
Fowler nemet intett a fejével.
– Majd megnézem Camp Davidben. Fel kell készülnöm a találkozóra. Ráadásul a meteorológusok azt ígérik, hogy a Denverben tomboló hóvihar vasárnapra ideér.
– Pedig nagyon jó meccsnek ígérkezik – jegyezte meg Talbot. – Én is Dennisszel tartok, feltéve, hogy nem ő fogja vezetni a gépet.
– Nos, annál is inkább maradnom kell, nem igaz? Valakinek mégiscsak vezetnie kell az országot – mosolygott Fowler. Érdekes mosoly, gondolta Ryan. – De térjünk vissza a politikához. Azt mondja, Ryan, hogy a szovjet rakétaügy nem jelent fenyegetést számunkra?
– Igen, uram, de hadd tegyem hozzá még egyszer, hogy nem tudtuk megerősíteni „Spinnaker” állításait.
– Amit ha mégis sikerül megtenniük, kiderülhet, hogy nincs is miért aggódnunk. Jól értettem?
– Igen, elnök úr.
– És mégis van?
– Akkor a legrosszabb esetben polgárháború robbanhat ki a Szovjetunióban.
– Mennyiben jelentene ez veszélyt számunkra?
– Közvetlenül semmiképpen. Fowler tűnődve hátradőlt a székében.
– Remélem, hogy igaza van. Mindenesetre szeretném, ha mielőbb megbízható értékelést nyújtanának be a kérdésről.
– Igyekszünk, uram. Elhiheti, hogy mindent megteszünk.
– Köszönöm a tájékoztatást, Ryan.
Jack elköszönt, és magukra hagyta őket. Mennyivel emberibbek voltak vele most, hogy már kirúgták, gondolta a kijárat felé menet.

 

A piacok gombamód tűntek elő a semmiből, főként Berlin keleti részében. A szovjet katonák, akik számára a szabadság a gyakorlatban ismeretlen fogalom volt, egyszeriben egy újraegyesített, nyugati városban találták magukat, ahonnét bármikor eltűnhettek, leléphettek volna, ha kedvük úgy tartja. Különös módon kevesen éltek a lehetőséggel, és ennek egyik oka éppen a virágzó szabadpiac volt. A városban sétáló szovjet katonákat szinte folyamatosan bombázták a németek, az amerikaiak és egyéb nyugatiak visszautasíthatatlan ajánlataikkal: kisebb vagyont érő dollár- és márkaösszegeket lehetett kapni egy-egy derékszíjért, bundasapkáért, bakancsért vagy egyenruháért. A magasabb pozícióban lévők persze nem érték be ennyivel: ők ennél jóval nagyobb és értékesebb „árucikkekkel” kereskedtek. Előfordult olyan is, hogy egy T-80-as gurult át újdonsült nyugati gazdájához egy ezredes jóvoltából, aki szemtanúkkal és dokumentumokkal igazolta, hogy a harckocsi tűzvész martaléka lett. A tank árából az ezredes egy Mercedes 560SEL-t vásárolt magának, s még maradt annyi pénze, hogy boldog nyugdíjas éveket biztosíthasson belőle magának. A nyugati hírszerző ügynökségek bármit megszerezhettek ezekben a napokban, amit csak szemük és fülük megkívánt. A bőség időszaka volt ez mindenki számára.
Erwin Keitel megközelített egy szovjet őrmestert, és németül jó napot kívánt neki.
– Nichtspreche – közölte az orosz. – Beszél angolul?
– Tíz egyenruhára lenne szükségem – váltott át angolra Keitel. Folyékonyán beszélt oroszul is, de nem akarta elijeszteni a férfit. – Ezredesi egyenruhát, érti? Mindegyik ezredesi legyen!
– Polkovnik? Ezredparancsok? Három csillag itt? – mutatott a vállára.
– Igen – bólintott Keitel. – És tankos legyen. Páncélos. _
– Minek kell? – kérdezte udvariasságból az őrmester. Ő maga is harckocsizó volt, és nem jelenthetett gondot megszerezni a cuccot.
– Filmet készítünk. Tévéfilmet.
– Tévéfilmet? – csillant fel a férfi szeme. – Öv? Csizma?
– Kell.
A férfi szétnézett, aztán halk hangon megkérdezte:
– És pisztoly?
– Tudna szerezni?
Az őrmester magabiztosan elmosolyodott, jelezve, hogy az ügyfél komoly üzletemberrel áll szemben.
– Sokba kerül.
– Orosz pisztoly legyen, igazi.
– Meglesz, meglesz.
– Mikor?
– Egy óra.
– Mennyit kér?
– Tíz egyenruha ötezer márka, tíz pisztoly is ötezer. Kész rablás, gondolta Keitel.
– Tízezer márka. Rendben. – Hogy szándéka komolyságát jelezze, elővett egy köteg százmárkást, és az őrmester zsebébe nyomott egy bankjegyet. – Egy óra múlva ugyanitt.
– Jönni fogok. – Az orosz eliszkolt, Keitel pedig átment a közeli Gasthausba, és rendelt egy korsó sört.
– Ment, mint a karikacsapás – jegyezte meg a kollégájának.
– Hallottál a tankról?
– A T-80-asról? Igen. Miért?
– Willi Heydrich adta el az amerikaiaknak.
– Willi? – csóválta meg a fejét Keitel. – Mennyiért?
– Ötszázezer márkáért. Ostoba amerikaiak. Bárki lebonyolította volna nekik tizedannyiért.
– Csakhogy ők ezt akkor még nem tudták – nevetett fakó hangon Keitel. A félmillió márka sok pénz volt. Ha Wilhelm Heydrich alezredes ügyesen megforgatja, több pénzt kereshet vele, mint amit a Stasitól valaha is remélhetett volna. Ez azonban nem volt mentség arra, hogy beállt a többi újnémet közé, megtagadva politikai örökségét. – Na és az orosz?
– Aki a tankot leírta? Kétmillió márkát kapott! Gondolom, lefizette a hadosztályparancsnokot, megvette magának a Mercit, a többit meg betette a bankba. Az egysége nem sokkal ezután visszament a Szovjetunióba, na és egy tankkal több vagy kevesebb egy hadosztályban... Lehet, hogy észre se vették.
Ittak még egy kört, és közben a bárpult végébe szerelt tévét bámulták – ez is egy amerikaiaktól átvett, undorító szokás, gondolta Keitel. Amikor már majdnem letelt az egy óra, Keitel kiment. A barátja árnyékként követte.
Az orosz őrmester már ott álldogált, és vigyorgott.
– Hol van? – kérdezte Keitel.
– Teherautóban. Körben – intett a sarok felé a férfi.
– Ecke? Sarok?
– Da, ez a szó. Sarok mögött – bólogatott az orosz. Keitel intett a társának, hogy nézze meg.
A katonai GAZ-69-es teherautó néhány háztömbbel odébb parkolt. Nem kellett egyebet tenniük, mint odatolatni mögéje az autóval, és kinyitni a csomagtartót, hogy átpakolhassanak. Tíz terepszínű harci egyenruha, s ugyanennyi sapka, csizma és derékszíj vándorolt át a személyautóba. A sapkák fekete barettek voltak, a homlokrész fölött az elmaradhatatlan vörös csillaggal és a harckocsizok jelvényével, a váll-lapokat pedig három-három aranycsillag díszítette. Minden rendben volt, csak a pisztolyok hiányoztak.
– Pistolen? – kérdezte Keitel.
Az oroszok körbekémleltek, aztán fürgén előszedtek tíz kartondobozt. Keitel egyenként ellenőrizte őket. Mindegyik egy-egy 9 mm-es Makarov PM-et rejtett. Az automata a német Walther PP orosz változata volt. Az oroszok, egy hirtelen nagylelkűségi rohamtól vezérelve, öt doboz, egyenként tizennyolc lőszert tartalmazó dobozkát is mellékeltek a fegyverekhez.
– Ausgezeichnet – bólintott elismerően Keitel, és leszámolt kilencezer-kilencszáz márkát.
– Köszönöm – vágta zsebre a pénzt az orosz. – Kell még, szól nekem, igen?
– Rendben. – Keitel kezet fogott vele, és beszállt az autóba.
– Mivé lett a világ? – merengett a társa, miután maguk mögött hagyták az „árusokat”. – Néhány évvel ezelőtt még hadbíróság és kivégzés járt volna ezért. Most meg? A szovjet állam szinte támogatja az üzérkedést.
– Így próbálnak tőkét beáramoltatni az országba – jegyezte meg dühös gúnnyal Keitel. – Szovjet barátaink gyorsan tanulnak. Ezen a bolton is legalább három-négyszeres extraprofitra tettek szert.
– Sajnos a küldetésünk ettől még nem lesz kevésbé veszélyes.
– Ez igaz, de legalább jól megfizetnek minket.
– Szerinted én ezt a pénzért csinálom? – kérdezte sértődötten a másik.
– Nem, ahogyan én sem. De ha már kockára tesszük az életünket, honorálják is méltóképpen.
– Van benne valami, ezredes.
Az fel sem merült bennük, hogy esetleg éppen ennek az ellenkezője fog történni, hogy Bock félrevezeti és kihasználja őket.

 

Ghosn úgy élvezte a havat, mint egy kisgyermek. A hóesés nem akart elállni, és a vakítóan fehér, szikrázó takaró már jó fél méter vastag volt. Kint, az udvaron nagyobb volt a csend, mint egy jól szigetelt hangstúdióban. Szinte hallani lehetett.
– Tetszik, mi? – kérdezte Marvin.
– Igen.
– Emlékszem, milyen hóviharok voltak gyerekkoromban. Volt olyan, hogy egy méternél is magasabb hó hullott egyetlen éjszaka alatt. Na, akkor aztán tényleg hideg volt, pajtás. Mínusz húsz-harminc fokok. Kimentél, és úgy érezted, mintha egy másik bolygón lennél, s eltűnődtél, milyen lehetett itt az élet a sápadt arcúak előtt, abban a háborítatlan nyugalomban, a tipi meghitt melegében, a pattogó tűz mellett. Bent zsivajgó gyerekhad, kint, a sátor mellett békésen nyihogó, dobogó lovak.
Költői lélek, gondolta Ibrahim, és mint a legtöbb költő, bolond. Milyen életük lehetett azoknak a szerencsétlen primitíveknek? A gyerekek többsége egyéves kora előtt meghalt a hideg, a betegségek és az alultápláltság miatt. Na és mit ettek a lovaik ekkora hóban? Hány ember és hány ló fagyott meg egyetlen tél alatt? Mégis annyira idealizálja azt az életet. Ostobaság. Marvin bátor fickó, erős és elszánt, de a helyzet az, hogy nem érti a világot és nem érti Istent. Az álmait vetíti ki a régmúltra. Kár érte. Milyen jó harcos lenne, ha nem volna ilyen bolond és hitetlen.
– Mikor indulunk?
– Adunk néhány órát az útfenntartóknak, hogy elvakarják a havat. Te mész az autóval. Négykerék-meghajtású, nem lesz vele gond. Én viszem a teherautót. Nem sietünk, rendben? Csak szép komótosan. Kerüljük a feltűnést.
– Rendben.
– Akkor menjünk be, mielőtt még idefagyunk.

 

– Itt aztán tényleg pocsék a levegő, hallod-e? – jegyezte meg Clark, miután abbahagyta a köhögést.
– Az – értett egyet vele Chavez.
A reptér mellett béreltek szobát. A kapcsolatot már sikerült felvenni a mexikói embereikkel, minden a terv szerint haladt. A megszokott takarítópáros mindkét tagja beteget fog jelenteni, és orvoshoz fog menni. Ekkor lép a színre Clark és Chavez. A mexikóiakat egyébként nem volt nehéz meggyőzni. Szerették a pénzt, és gyűlölték a japánokat, legalábbis a politikusokat és az üzletembereket, akiket még az amerikaiaknál is arrogánsabbnak tartottak – ami nem kis dolog volt.
Még kilenc órájuk maradt a gép érkezéséig.

 

Éjfélkor indultak útnak. A coloradói útfenntartó vállalat emberei, mint mindig, ezúttal is alapos munkát végeztek. A máskor egyórás út mindössze egy negyedórával tartott tovább. A motelbe való bejelentkezést Marvin intézte. Készpénzzel fizette ki a három éjszakát, és nagy hűhót csapott, amikor elfelejtettek számlát adni neki. A recepciós csak azután vette észre az „ABC”-logót a teherautón, hogy odaadta a vendégnek az egyik hátsó lakosztály kulcsát. Ha elöl parkoltak volna le, odavonzottak volna egy csomó kíváncsi utazót. Miután megint magára maradt, a recepciós tovább folytatta a bóbiskolást a tévé előtt. A Minnesota szurkolóit a következő napra várták; nem sok jóra számíthatott.

 

Miután Cabot találkozott a koreai titkosszolgálat új vezetőjével, tovább folytatta útját Tokióba. A helyi CIA-állomás vezetője a követséget övező utcácskák egyikében, egy vendégszállásnak használt lakásban hozta össze a találkozót.
– A legújabb jelentésem – nyújtott át egy borítékot „Mushashi” ügynök.
– Az elnökünk nagyon elégedett az ön által szolgáltatott információkkal – jegyezte meg Cabot.
– Én pedig az ellenértékével.
– Mit tehetek önért?
– Tudni akartam, hogy komolyan vesznek-e – felelte Ljalin.
– Azt tesszük – biztosította Marcus. Ez azt hiszi, hogy mi viccből fizetünk neki milliókat? Ez az ember volt az első külföldi ügynök, akivel találkozott. Mondták neki, hogy nagyjából mire kell számítania, és a beszélgetés tényleg kezdett úgy alakulni, de ez az egész akkor is nevetségesnek tűnt számára.
– Azt tervezem, hogy egy év múlva disszidálok a családommal. Mire számíthatok?
– Mindenben segíteni fogunk. Kihozzuk, és kap házat, munkahelyet. – Hol?
– Ahol akarja, a racionalitás határain belül. – Cabot, még ha ezt jól leplezte is, bosszús volt. Nem értette, miért kell ő ehhez. Egy közönséges ügynök is elvégezhette volna ezt a munkát.
– Hogy érti azt, hogy a racionalitás határain belül?
– Nem fogjuk hagyni, hogy az orosz nagykövetséggel szemközti házban lakjon. Hol szeretne élni?
– Még nem tudom.
Akkor meg mi a fenének hoztad fel a témát?
– Milyen éghajlatot szeret?
– A meleget.
– Nos, ez esetben Florida tökéletes lenne. Rengeteg ott a napsütés.
– Még meggondolom. – A férfi elhallgatott, aztán váratlanul megkérdezte: – Nem hazudik?
– Mr. Ljalin, mi gondoskodunk a barátainkról.
– Rendben. Akkor továbbra is el fogom látni információval. – Azzal a férfi felállt, és köszönés nélkül otthagyta.
Cabot arckifejezését látva a főnök elnevette magát.
– Ez az első ilyen randevúja?
– Azt akarja mondani, hogy ez mindig így megy? – Cabot nem akarta elhinni. – Ennyi az egész?
– Ez egy fura szakma, igazgató úr. Bármilyen különösen is hangzik, amit most tett, az nagyon fontos volt az emberünk számára – mondta Sam Yamata. – Most már tudja, hogy valóban törődünk vele. Egyébként jó húzás volt, hogy megemlítette neki az elnököt.
– Gondolja? – Cabot kinyitotta a borítékot, és olvasni kezdett. – Te jóságos ég!
– Újabb adalékok a miniszterelnök útjáról?
– Igen, a részletek. Melyik bank, ki mennyit kap. Úgy tűnik, felesleges bedrótozni a repülőt.
– Bedrótozni egy repülőt? – csodálkozott Yamata.
– Ezt nem hallotta. A főnök bólintott.
– Hogyan hallhattam volna? Hiszen ön nem is járt itt!
– Mielőbb el kell küldenem ezt Washingtonba. Yamata megnézte az időt a karóráján.
– A gép már felszállt. Ma nem tudjuk elküldeni.
– Akkor faxoljuk el egy kódolt vonalon.
– Mi erre itt nem vagyunk felkészülve, igazgató úr.
– Na és az NSA-s fiúk?
– Ők igen, de a központból figyelmeztettek minket, hogy a rendszerük nem biztonságos.
– Az elnöknek meg kell kapnia ezt a jelentést! Küldjék el! Vállalom a felelősséget!

 

 

33.
Hóesés

Jó volt otthon, emberi időpontban – nyolc órakor –, fejfájás nélkül ébredni. Évek óta nem volt ilyen szombatja. Délelőttre nem volt egyéb programja, mint egy alapos borotválkozás; ezt is csak azért iktatta be, mert el akart menni az esti misére. Miután átnézett a gyerekszobába, megtudta, hogy a gyerekei szombat reggelenként a tévéhez vannak láncolva, és rajzfilmeket bámulnak. Ezúttal éppen egy teknőcökről szóló sorozat ment. Jack hallott már a szarupáncélos ifjú hősökről, de csak most látta őket először. Egy darabig a gyerekekkel együtt nézte a történetet, aztán úgy döntött, ennyi elég volt belőle.
– Hogy vagy? – kérdezte Cathytől a konyhában.
– Még kérded? Hát persze, hogy jól! Ó, ne...
Cathy a hivatali telefon jellegzetes trillázására reagált ilyen kétségbeesetten. Jack beügetett a könyvtárszobába, és felkapta a kagylót.
– Igen?
– Dr. Ryan, itt a műveleti szoba. Swordsman – mondta az ügyeletes tiszt.
– Értem. – Jack letette a telefont. – A francba!
– Mi a baj? – kérdezte az ajtóból Cathy.
– Be kell mennem. És valószínűleg holnap is.
– Ne ugrass, Jack...
– Nézd, bébi, van még egy-két dolog, aminek a végére kell járnom, mielőtt kilépnék. Az egyik épp most zajlik, de erről nem beszéltünk, oké?
– Hova kell menned?
– Csak Langléybe. Tengerentúli útjaim vélhetően már nem lesznek.
– Havazást ígérnek estére.
– Nagyszerű... Ha nagyon rossz lesz az út, akkor az irodában maradok éjszakára.
– El se tudod képzelni, milyen boldog leszek, ha otthagyod azt az átkozott CIA-t.
– Azért kibírsz még néhány hónapot?
– Néhányat?
– Április elsején már nem fogok ott dolgozni. Megegyeztünk?
– Ne érts félre, Jack. Nem mintha nem tetszene, amit csinálsz, csak...
– Túl sokat vagyok távol. Tudom, és én is unom már. Egészen hozzászoktam a gondolathoz, hogy újra normális emberként élhetek.
Cathy, mivel mást úgysem tudott tenni, visszament a konyhába. Jack felöltözött. Hétvégenként nem kellett öltönyt viselni, s úgy döntött, ezúttal a nyakkendőt is mellőzni fogja. Clark Mexikóban volt, így neki kellett vezetnie. Fél órával később már úton volt.

 

Ragyogóan sütött a nap a Gibraltári-szoros felett. Egyik oldalon Európa, tőle délre Afrika. A keskeny átjáró a geológusok szerint egykor hegyvonulat volt, a Földközi-tenger pedig egy száraz medence, míg az Atlanti-óceán be nem tört ide. Micsoda látvány lett volna innen, harmincezer láb magasról, gondolta Jackson kapitány. Na és a légi forgalom miatt se kellett volna aggódnia, mint most.
– Társaságunk van – jegyezte meg a kapitány.
– Még soha nem láttam – felelte Walters hadnagy.
Az említett „társaság” a szovjet Kuznyecov anyahajó volt, az orosz flotta első igazi repülőgép-hordozója. Kíséretét a Slava és Usztyinov Marsall cirkálók, illetve egy „Szovremennij” és két Udaloj osztályú romboló alkotta. Kelet felé haladtak, szoros taktikai alakzatban, mintegy kétszáznegyven mérfölddel a 77? hajóraja mögött.
– Üdvözöljük őket? – kérdezte Walters.
– Ne, még megijednek.
– Úgy tűnik, nagyon sietnek. Olyan huszonöt csomóra becsülöm a sebességüket.
– Gondolom, mielőbb át akarnak jutni a szoroson.
– Nem tudom, kapitány. Szerinted miért vannak itt?
– Ugyanazért, amiért mi. Hogy meglobogtassák a zászlajukat, barátokat szerezzenek, és befolyással legyenek az emberekre.
– Nem volt neked egyszer egy kellemetlen találkozásod...?
– De, pár évvel ezelőtt. Egy Forger kilőtt rám egy hőkövető rakétát. Azért persze sikerült visszahoznom a jó öreg Tomot. – Robby elmélázott pár pillanat erejéig. – Azt mondták, tévedés történt, és megbüntették a pilótát.
– És te elhitted nekik?
Jackson egy búcsúpillantást vetett az orosz hajórajra.
– Igen, legalábbis a pilótára kirótt büntetést illetően.
– Megértem a reakciójukat. Amikor először láttam Forgert, én is egyből arra gondoltam, hogy „itt egy Tengeri Kereszt, amit még nem osztottak ki”.
– Higgadj le, Gőzkalapács! Láttuk őket, megmutattuk magunkat, de most már forduljunk vissza! – Robby egy elegáns csuklómozdulattal keletnek fordította a gépet. Ha fiatalabb lett volna, temperamentumosan oldalra dönti a repülőt, és hátrarántja a botkormányt; de minek? Így kíméletes volt a vázszerkezettel, még ha nem is tudatosan vigyázott erre. A hátsó ülésben Henry „Gőzkalapács” Walters persze arra gondolt, hogy a parancsnok kezd megöregedni.
Lehet, hogy kezdett megöregedni, de az ébersége még mindig a régi volt. Ahogy ott ült a legmagasabb pozícióba állított ülésében – hogy az alacsony termetéből hiányzó centimétereket pótolja –, és hol a légteret, hol a műszerfalat pásztázta, arra lett figyelmes, hogy valami előbukkant a semmiből. Először azt hitte, hogy egy magángép repült ki a szárazföld felől, tele turistákkal, akik fényképeket akarnak készíteni a sziklákról, de túl gyorsan mozgott.
– Repülőgép kilenc óránál!
Mire kimondta és balra fordította a fejét, a MiG-29 Fulcrum-N, az orosz szupergép haditengerészeti változata már mellettük volt, mindössze ötven lábra tőlük. A pilóta sisakszélvédővel takart arca feléjük nézett. Robby gépiesen megállapította, hogy a fickónak négy rakétája van, míg nekik pillanatnyilag csak kettő.
– Alulról jött – jelentette Gőzkalapács.
– Okos – felelte egykedvűen Robby. Az orosz integetett. Robby viszonozta a gesztust.
– Jézusom, ha ez ki akart volna minket...
– Csigavér, Gőzkalapács! Közel húsz éve játszadozom ivánékkal, és több összetűzésem volt velük, mint ahány muffot te láttál. Szóval tudom, mikor kell tartani tőlük. Most szagolgatjuk egymást. Mi megnéztük, milyen alakzatban haladnak, ők pedig feljöttek ide, hogy viszontkíváncsiskodjanak. Te is ezt tetted volna a helyükben, nem? – Robby előrenyomta a botkormányt, és lejjebb ereszkedett néhány lábbal. Meg akarta nézni a MiG-et alulról is. Tartalék üzemanyagtartályt nem látott, csak négy AA-11, a NATO-ban „Archer”-nek becézett rakétát. A farokkampó kisebbnek tűnt, mint az amerikai vadászrepülőké – egyesek szerint ez okozta, hogy az oroszoknak gondjaik voltak a leszállással. Persze az sem volt elhanyagolható tény, hogy még újnak számítottak az anyahajós repülés területén. A repülő viszont lenyűgözte Robbyt. Frissen volt festve, azzal a kellemes szürkével, amit az oroszok használtak az infravörös-elnyelő szürkével szemben, amit néhány éve vezetett be az amerikai haditengerészet. Az orosz változat sokkal szebbnek tűnt, míg az amerikai hatékonyabban álcázott, viszont határozottan ronda volt. A kapitány megjegyezte a farokfelületre festett számot – ez mindig érdekelte a hírszerző fiúkat. A pilótából nem sokat látott, csak egy sisakot és egy kesztyűs kezet. Az ötvenlábnyi táv szűk volt, de nem veszélyes. Az orosz talán így akarta értésére adni, hogy jó pilóta, de nem őrült. Ez tetszett Robbynak. Visszaemelkedett a MiG mellé, és intett az orosznak. A másik barátságosan visszaintett neki.
Robbynak eszébe jutott a pilótafülke ablaka alá festett győzelmi zászló, és az alatta büszkélkedő „MiG-29, 17-1-91” felirat. Talán nem is volt olyan jó ötlet felfesteni.

 

A 747-es szerencsésen földet ért. A gép kitaxizott a kifutópályáról, és megállt a szokásos, fúvószenekarral, katonákkal és újságírókkal szegélyezett vörös szőnyeg mellett.
– Tizenkét órányi repülés után én képtelen lennék vigyorogni és szellemeseket mondani – jegyezte meg Chavez.
– Akkor ne jelöltesd magad elnöknek – vágta rá Clark.
– Értettem, Mr. C.
A lépcsőt a géphez gurítottak, az ajtó kinyílt. A rezesbanda rázendített valamire – a két CIA-tiszt túl messze volt ahhoz, hogy tisztán hallhassa. A tévések izgatott körözésbe kezdtek, a mexikói külügyminiszter előrelépett. A japánok lejöttek a lépcsőn, miniszterelnökük elhadart egy rövid beszédet, a mexikói is elmondta a magáét, elsétált a másfél órája szobrozó díszalakulat előtt, és elkövette a nap első értelmes tettét: beszállt a rá váró limuzinba, és elhajtott a nagykövetségre, hogy lezuhanyozzon, vagy ami még valószínűbb, vegyen egy forró fürdőt. Az, ahogyan a japánok csinálják, tökéletes ellenszere a hosszú repülőúttal járó kimerültségnek, gondolta Clark. Elmerülni egy kád tűzforró vízben, és csak ázni, ázni... Garantáltan kisimítja a bőrt és elernyeszti az elgémberedett izmokat. Kár, hogy az amerikaiak nem ismerik ezt a kitűnő lazítási módszert.
Tíz perccel azután, hogy az árván maradt vörös szőnyeg feltekeredett, a repülőhöz szólították a kiszolgáló személyzetet. A pilóta összedugta a fejét a szerelőkkel: az egyik hatalmas Pratt and Whitney hajtómű hajszálnyival jobban melegedett a kelleténél. Clark és Chavez megmutatták az engedélyüket a repülőt őrző három biztonsági ember egyikének, és a fedélzetre léptek. Ding a mosdóban kezdte, ahol alaposan elidőzött – a japánok állítólag roppant kényesek voltak a vécék tisztaságára. Sajnos megengedett volt dohányozni a repülőgépen, így minden egyes hamuzót ellenőrizni, és majd minden másodikat üríteni kellett. Aztán ott voltak még a szanaszét hagyott újságok és a képeslapok. Ding ezeket is összeszedte. A többi, például a porszívózás, már külön takarító dolga volt.
Clark közben az italszekrényben garázdálkodott. Az üres üvegeket látva komoly aggodalmai támadtak a japánok egészségét illetően. A társaság fele másnapos lehetett, és a jelek szerint jó néhány megrögzött alkoholista is akadt közöttük. A CIA technikusai jól tippeltek a japánok ízlését illetően: a scotch tökéletesen illett a készlet többi palackja közé. Miután itt végzett, Clark felment a pilótafülke mögötti társalgóba. A gép belső tere pontosan úgy nézett ki, ahogyan azt a számítógépen mutatták neki. Mire ezzel is kész lett, biztos volt benne, hogy nem lesz gond eltávolítani a poloskákat. Segített Dingnek kivinni a szemeteszsákokat, aztán elhúztak az épületből. Az autó felé menet Clark egy rá váró CIA-tiszt kezébe nyomott egy cetlit.

 

– A fenébe! – mérgelődött Ryan. – Tényleg az NSA-n keresztül jött?
– Igen, uram. Cabot főigazgató parancsára küldték el faxon. Időt akart spórolni.
– Sam Yamata meg se próbálta elmagyarázni neki, hogy az időkülönbség miatt úgyis késve fogja megkapni az elnök?
– A jelek szerint nem.
Nem volt értelme tovább gyötörni a japánügyosztály szakértőjét. Ryan még egyszer elolvasta a jelentést.
– Nos, mi a véleménye?
– Attól tartok, hogy itt valakit át fognak verni.
– Te jó ég, hová fajul még ez? – sóhajtott Ryan. – Küldje át ezt egy futárral a Fehér Házba! Az elnöknek mielőbb látnia kell.
– Értettem. – A férfi elrohant. Ryan felhívta a műveleti osztályt. – Hogy haladnak Clarkék?
– Azt jelentette, hogy jól. A repülők felszállásra készek. Úgy tudjuk, nincs változás a miniszterelnök programjában.
– Köszönöm.
– Meddig lesz bent?
Jack kinézett az ablakon. Már javában kavarogtak a hópelyhek.
– Lehet, hogy egész éjszaka.
Kiadós hózápor ígérkezett. Alig néhány órával korábban a meteorológiai szolgálat még kettő-négy hüvelyk havat ígért, de most már a hat-nyolcat sem tartották elképzelhetetlennek. Ha most elindul, gondolta Jack, talán még van esélye hazaküzdeni magát a hóban. Talán. Vagy maradhat. Sajnos ez utóbbi tűnt jobb választásnak.

 

Golovko is az irodájában tartózkodott, annak ellenére, hogy Moszkvában nyolc órával előrébb járt az idő. Az időpont persze nem tett jót Szergej humorának.
– Nos? – kérdezte a kommunikációs hírszerző részleg ügyeletesét.
– Szerencsénk volt. Ezt az Egyesült Államok tokiói nagykövetségéről faxolták Washingtonba. – Odaadta a küldeményt az aligazgatónak.
A papírt javarészt értelmetlen karakterkombinációk tarkították, de a szöveg egyötöde értelmes szavakból állt, s egy teljes bekezdést, illetve két mondatot is sikerült megfejteni.
– Nos? – kérdezte megint Golovko.
– Amikor megmutattam a japánrészlegnek, ők ezt rakták elém. – Egy újabb papírt adott oda Golovkónak. – Bejelöltem a bekezdést.
Golovko elolvasta az orosz nyelvű bekezdést, és összehasonlította az angollal.
– Ez fordítás. Hogy küldték a mi üzenetünket?
– Futárral, mivel Tokióban mindkét rejtjelező készülékünk javítás alatt áll. Tokióból lehetett valaki.
– Ki dolgozik ezen az ügyön? Ljalin? Igen – felelte magának Golovko. Fel is hívta az első főigazgatóság ügyeletesét. – Ezredes, itt Golovko. Villám-prioritású üzenet a tokiói rezidensünknek. Ljalin haladéktalanul jöjjön Moszkvába!
– Mi a gond?
– Újabb szivárgás.
– Ljalin rendkívül hatékonyan dolgozik. Ismerem az anyagát.
– Ahogyan az amerikaiak is. Azonnal küldjék el az üzenetet, aztán hozzanak fel ide minden, „Bogáncs”-csal kapcsolatos anyagot! – Golovko letette a kagylót, és az asztal előtt álló őrnagyra nézett. – Remek munkát végzett a matematikusuk. Kár, hogy nem dolgozott nekünk már öt évvel ezelőtt is!
– Tíz éven át dolgozott a káoszrendezési elméletén. Ha valaha nyilvánosságra jut a munkája, minden bizonnyal megkapja érte a Planck-díjat. A Harvardon és a cambridge-i MacKenzie-n foglalkozott Mandelbrot elméletével, és...
– Hiszek magának, őrnagy, de kérem, ne folytassa. Legutóbb is csak annyit ért el vele, hogy megfájdította a fejemet. Nem értek én a maguk mágiájához. Inkább azt mondja meg, hogy haladnak?
– Egyre jobban. Az egyetlen akadály, amivel egyelőre nem tudunk mit kezdeni, a CIA új rendszere. Valamilyen új elvet használnak, de teljes erőbedobással dolgozunk rajta.

 

Mire Fowler elnök felszállt a haditengerészet VH-3-as helikopterére, már javában havazott. Az alján zöldesszürkére, felső részén fehérre festett Marine-One hívójelű gép a személyes madárkája volt. Elizabeth Elliot közvetlenül az elnök mögé ült, figyelték meg az újságírók. Előbb vagy utóbb nyilvánosságra kell hozni kettejük kapcsolatát, gondolták közülük néhányan. Hacsak az elnök feleségül nem veszi ezt a szukát, törvényesítve viszonyukat.
A pilóta teljes fordulatszámra állította az ikerturbinát, hagyta, hogy a helikopter elrugaszkodjon a földtől, majd északnyugati irányba fordította a gépet. Már a repülés első pillanataitól a műszerekre kellett hagyatkoznia, ami igazi gondot nem jelentett ugyan – egy ütközésradar és két, kizárólag ezt a gépet figyelő légiirányító segítette őket –, de azért kellemesnek sem volt mondható. Főleg arra kellett vigyáznia az embernek, hogy ne nézzen ki a kavargó hóesésbe: ez könnyen megzavarhatta a térérzékét. Paradox módon sokkal biztonságosabb volt hóesésben repülni, mint tiszta időben. Az alezredesnek így legalább nem kellett az útját keresztező kisgépektől tartania.
– A szél rohamosan erősödik – jegyezte meg a másodpilóta, egy őrnagy.
– A hegyek közelében rázós lesz.
– Hamarabb kellett volna indulni.
A pilóta hátrakapcsolt a titkosszolgálatiakhoz.
– Kérem, ellenőrizzék, hogy mindenki be van-e kötve. Rázós utunk lesz.
– Rendben, köszönöm – felelte Pete Connor. Körülnézett az utastérben. A biztonsági övek rendben voltak. A fedélzeten ülők gyakorlott utazónak számítottak, nem volt gond velük. Az elnök ügyet sem vetett a viharra; egy aktát olvasott, amit néhány perccel a felszállás előtt nyomtak a kezébe. Connor is elfészkelte magát az ülésben. Szeretett Camp Davidben lenni, akárcsak Daga, mert ott ők is lazíthattak. A farm jól őrizhető volt, ráadásul a válogatott tengerészgyalogos-legényekből álló őrséget a legmodernebb megfigyelő- és riasztóberendezések támogatták, a titkosszolgálat láthatatlan egységeiről nem is beszélve. Lehetetlen volt észrevétlenül eljutni a házig.
– Ez egyre rosszabb.
– Nyolc hüvelyket mondanak.
– Nekem van egy zöldhasúm, felteszem arra, hogy lesz az egy láb is.
– Nem fogadok ellened időjárás ügyében – emlékeztette az alezredest a másodpilóta.
– Okos fiú vagy, Scotty.
– Holnap estére állítólag kitisztul.
– Hiszem, ha látom.
– Nulla fok alatti hőmérséklet várható.
– Na, ezt már hajlok elhinni – bólintott az alezredes, miközben a műszerfalat ellenőrizte. Egy pillanatra kinézett az ablakon. – Látási viszonyok?
– A látótávolság száz, időnként százötven láb. Mennyi lehet odakint a hőmérséklet? – mormogta magának, mert attól félt, hogy a hó rá fog tapadni a helikopter oldalára.
– Mínusz 12 Celsius-fok – mondta az alezredes, mielőtt még a társa leolvashatta volna a hőmérőt.
– Emelkedik?
– Igen. Vigyük le egy kicsit! Ott hidegebb lesz.
– Átkozott washingtoni időjárás!
Egy félórával később már Camp David fölött köröztek. Villogó fények segítettek megtalálni a leszállóhelyet – most kifejezetten jól jött, hogy jobban láttak lefelé, mint bármely másik irányban. A másodpilóta kinézett az oldalablakon.
– Jég a kerékburkolat felett – jelentette. – Tegyük le a madárkát, mielőtt még magától leül. A szél harminc csomó három-zéró-zéró irányból.
– Érzem is, hogy nehezebbek vagyunk. – A VH-3-as akár négyszáz font jeget is képes volt magára szedni rossz időjárási viszonyok közt. – Átkozott meteorológusok! Megvan a leszállóhely.
– Kétszáz láb, légsebesség harminc – olvasta le a műszerekről az őrnagy. – Százötven és huszonöt... Száz és húsz... Eddig úgy néz ki, minden rendben. Ötven láb és nulla talajsebesség.
A pilóta lejjebb nyomta a rotorlapátok dőlésszögét szabályozó kart. Ahogy a helikopter lejjebb ereszkedett, a rotor által felkavart hó azt a keveset is eltakarta, amit eddig látni lehetett. Mintha egy pingponglabda belsejébe kerültek volna. A szél belekapott a helikopter farkába, és körbeperdítette, majd hirtelen oldalra billentette. A pilóta ösztönösen a mesterséges horizontra pillantott. Látta, hogy megdőlt a gép, és tudta, hogy amilyen váratlanul történt ez, éppolyan veszélyes. Függőlegesre állította a rotortengelyt, és ütközésig nyomta a lapátkart – inkább egy rázós landolás, mint egy jóval kellemetlenebb ütközés a környező fák ágaival. A helikopter leesett, mint egy kő, pontosan három láb magasságból. Mielőtt még az utasok felfoghatták volna, hogy valami gond van, biztonságban földet értek.
– Na látod, ezért hagyják, hogy te repítsd a nagyfőnököt – jegyezte meg az őrnagy. – Szép volt, alezredes.
– Azt hiszem, eltörtem valamit.
– Nem kizárt.
A pilóta bekapcsolta a hangosbemondót.
– Elnézésüket kérem. A leszállóhely felett elkapott minket egy szélroham. Mindenki jól van?
Az elnök bedugta a fejét a pilótafülke ajtaján.
– Igaza volt, alezredes. Hamarabb el kellett volna indulni. Az én hibám – tette hozzá kegyesen.
Az őrség egyik tagja kinyitotta az ajtót, és lesegítette az utasokat, akiket néhány lépéssel odébb egy zárt HMMWV várt. Miután a katonai terepjárót elnyelte a hóesés, a helikopter személyzete nekilátott felderíteni a kárt.
– Sejtettem.
Az őrnagy a jobb kerék fölé hajolt.
– A lengéscsillapító. Aha. Eltört a csap.
– Megnézem, van-e tartalék – mondta a szerelő. Tíz perccel később kénytelen volt megállapítani, hogy nincs. Egyetlen megoldás maradt: áttelefonáltak az Anacostia Haditengerészeti Légiállomásra, és segítséget kértek.

 

– Mi a helyzet, Ben?
– Csak azon tűnődöm... Tudom, hogy őrülten hangzik, de eszembe jutott, hogy senki nem ellenőrizte, vajon tényleg találkozott-e Kagyisev a szovjet elnökkel.
– Egészen pontosan mire gondol?
– Narmonov az elmúlt hét nagy részét vidéken töltötte. Ha be tudnánk bizonyítani, hogy nem találkoztak, az egyben azt is jelentené, hogy a pasas hazudott nekünk.
Jack oldalra hajtotta a fejét, és behunyta a szemét.
– Nem rossz, dr. Goodley. Egyáltalán nem rossz.
– Azt már tudjuk, merre járt Narmonov. Most épp azt próbálom kideríttetni, hogy Kagyisev mit csinált az elmúlt hónapokban, egészen augusztusig visszamenőleg. Lehet, hogy késni fogok a jelentéssel, de csak ma reggel jött a megvilágosodás. Egész nap ezen dolgoztam. Nem hittem volna, hogy ilyen kemény meló lesz.
Jack az ablakon túl tomboló hóvihar felé intett.
– Úgy néz ki, hogy be leszek zárva ide egy darabig. Mi lenne, ha segítenék?
– Annak nagyon tudnék örülni.
– Rendben, de van egy feltételem: előbb megvacsorázunk.

 

Oleg Jurijevics Ljalin vegyes érzelmekkel szállt fel a moszkvai gépre. Abban nem volt semmi különös, hogy ilyen váratlanul Moszkvába rendelték, az azonban már aggodalomra adott okot, hogy ez közvetlenül a CIA-vezetővel megejtett találkozója után történt. Persze lehetett véletlen is, sőt ugyancsak valószínű volt, hogy a japán miniszterelnök amerikai látogatását taglaló jelentéséről akarnak beszélni vele. Volt ugyanis valami, amit nem kötött a CIA orrára: a japánok a Szovjetunióval is kereskedni akartak. Elektronikát és egyéb modern technikát ajánlottak fel, cserébe a szovjet kőolajért és fáért. Azt már a szovjet kormány sem tudta, hogy az egyezség része Ljalin öt éve csiszolgatott tervének. A férfi helyet foglalt a repülőgép kényelmes ülésében, és lazítani próbált. Végtére is semmi oka nem volt az aggodalomra. Hiszen nem árulta el a hazáját, nem igaz?

 

A közvetítőkocsik két helyre csoportosulva parkoltak. Közvetlenül a stadion falai alatt tizenegy hálózati jármű állt, kétszáz méterrel odébb pedig harminc kisebb, a helyi tévé közvetítőstábját kiszolgáló furgon. A hóvihar elült, a gigantikus parkoló aszfaltját hókotrók hadosztálynyi serege kaparta, tisztította.
Közvetlenül az ABC „A” egysége mellett volt egy jó húszméternyi szabad terület. Ideális helynek látszott, annál is inkább, mert a közelben egyetlen rendőrt sem lehetett látni. Ghosn felháborítónak találta, hogy az amerikaiak ilyen biztonságban merik érezni magukat. Megszelídítették az oroszokat, eltaposták Irakot, megfélemlítették Iránt, még az ő népét is lecsendesítették, és most úgy érzik, nincs mitől félniük. Nagyon odáig vannak magukért, gondolta gúnyosan Ghosn. De már nem sokáig lesznek.
– Még nem sejtik a fiúk, hogy feleslegesen takarítanak – jegyezte meg a kormány mögül Marvin. – Mi majd egy perc alatt elseperjük nekik a havat.
– De még mennyire! – bólintott lelkesen Ghosn.
– Én mondtam, hogy alig lesz itt zsaru.
– Bocsásd meg, hogy kételkedtem a szavaidban, barátom.
– Azért nem árt az óvatosság. – Russell tett egy újabb kört a létesítmény körül. A fényszóró szállingózó hópelyheket világított meg, de ez már nem volt az igazi. Túl hideg van, magyarázta Russell az araboknak. Ilyenkor a kanadai légtömegek egész Texasig gördülnek, és csak ott, felmelegedve adják le páratartalmukat.
Ghosnnak persze ennyi hó is bőven elég volt. Legalább fél méter, állapította meg. Mármint ott, ahonnan még nem takarították el. A hókotrók gyorsan és hatékonyan dolgoztak. Az amerikaiak ugyanolyan görcsösen ragaszkodtak a kényelmükhöz, mint minden máshoz, ami az övék volt. Hideg időjárás? Építs tetőt a stadion fölé! Hó az utakon? Takarítsd el! Palesztinok? Vedd meg őket! Ghosn még soha nem gyűlölte ennyire az amerikaiakat, mint ebben a pillanatban. Ezek azt hiszik, hogy az egész világ arra való, hogy kiszolgálja őket, gondolta dühösen. Mindenki más csak kellék, eszköz számukra.
Allah rogyassza rájuk az eget!

 

Az elnök Camp David-i nyaralója látszólag semmiben nem különbözött a hagyományos, gömbölyded gerendákból épített amerikai nyaralóktól. A látszat azonban csak látszat volt. A ház hőszigetelését kevlarral erősítették meg, az ablaküveg golyóálló polikarbonátból készült, s a nyaralókban megszokott bútorokon faxkészülékek, nyomtatók és tévékészülékek sorakoztak. A három tévé egyike általában a CNN-re volt kapcsolva, ezen az estén azonban a Cinemax ment rajta. Fél mérfölddel odébb egy diszkréten elrejtett antennaerdő olvasta az égen keringő kereskedelmi és katonai műholdakat, ingyenes és párját ritkító műsorválasztékkal látva el az elnököt.
Fowler töltött magának egy pohár sört. Dortmunder Uniont ivott – a német sör apró figyelmesség volt egy európai légi támaszpont részéről. Liz francia fehérbort szürcsölgetett, és hagyta, hogy az elnök bal keze a hajával játszadozzon.
A film egy gügye romantikus komédia volt, de tetszett Fowlernek. A női főszereplőt mintha egyenesen Lizről mintázták volna: csökönyös volt és akaratos, de nem szűkölködött a társadalmi értékek iránti fogékonyságban sem. Most, hogy Ryan eltűnt a színről – vagyis eltűnőben volt –, az elnök bízott benne, hogy simábban fognak menni a dolgok.
– Jól csináltuk, nem igaz?
– De igen, Bob. – Liz ráérősen kortyolt egyet a borból. – Igazad volt Ryant illetően. Jobb így elengedni, tisztességben. – Csak tűnjön el végre azzal a hárpia feleségével együtt.
– Örülök, hogy ezt hallom. Nem rossz ember, csak nagyon ódivatú. Eljárt felette az idő.
– Elavult.
– Igen – értett egyet az elnök. – De miért éppen róla beszélgetünk?
– Ami azt illeti, én is tudnék jobb elfoglaltságot – felelte búgó hangon E. E.

 

– Az utak járhatatlanok – mondta Cathy. – Jól tetted, hogy maradtál.
– Holnap estig azért megpróbálok hazajutni. Ha más nem, elkötök egy terepjárót a garázsból.
– John hol van?
– Nincs bent.
– Értem – felelte Cathy. Na és vajon éppen min ügyködik?
– Ha már itt vagyok, elintézek néhány dolgot. Reggel hívlak.
– Várni fogom. Jó éjt!
Jack letette a kagylót, és Goodleyra nézett.
– Nos, hogy állunk?
– Rendben vagyunk egészen szeptemberig.
– Alig áll a lábán. Mióta van fent?
– Tegnap óta, azt hiszem.
– Jó magának, hogy még a harmincon innen van. Menjen ki, és heveredjen le Nancy kanapéjára! Meglátja, jót fog tenni.
– És ön?
– Én átolvasom ezt még egyszer. – Jack megkopogtatta az asztalán heverő dossziét. – Na, menjen, vágja be a szunyát!
– Viszlát reggel!
Az ajtó becsukódott Goodley mögött. Jack nekilátott átrágni magát a „Niitaka”-aktán, de hamar elvesztette érdeklődését. Bezárta a dossziét az asztalfiókba, és ő is leheveredett. Az álom azonban makacsul elkerülte. Miután hosszú perceken át a mennyezetet bámulta, Ryan rájött, hogy ezzel az erővel akár a tévét is nézhetné. Az egyik hírcsatornára akart kapcsolni, de mellényúlt a távirányítón, és a Channel 20-ra váltott. Épp jóvá akarta tenni tévedését, amikor beugrott neki a film. Gregory Peck és Ava Gardner... fekete-fehér... Ausztrália... Hát persze! A parton. Igazi klasszikus, még a hidegháborús időkből. Ki is volt a rendező? Nevil Shute, nem igaz? Jack úgy döntött, a hírek még várhatnak. Egy Gregory Peck-filmet már önmagában is vétek kihagyni, főleg ha Fred Astaire is szerepel benne!
A film cselekménye egy nukleáris háború után játszódott, és egészen érdekfeszítő volt, csak ne lett volna olyan álmos. Pedig mostanában nem hajtotta túl magát, és mégis...
Mégis elszenderült, és mint oly sokszor, az esti film ezúttal is belopta magát az álmai közé. Az agya úgy döntött, belülről nézi tovább a filmet, és ha már adott a lehetőség, akkor színesben. Jack egyik szerepből a másikba bújt. Fred Astaire Ferrariját vezette az utolsó, véres ausztrál Grand Prix-n. Aztán San Franciscóba hajózott a USS Sawfish, az SSN-623 fedélzetén (itt alvó tudata tiltakozott, mert valójában a 623-as egy másik tengeralattjáró, a USS Nathan Hale száma volt). Aztán jött a morzejel, s ott volt a kólásüveg a rolón, ami egyáltalán nem volt mulatságos, mert azt jelentette, hogy neki és a feleségének meg kell innia azt a csésze teát, amit nem akart megtenni, mert akkor fel kellett volna írni a babának azt a pirulát, amitől meghalt volna, és erre a felesége, aki orvos volt, nem tudta rászánni magát, ezért a felelősség ezúttal is rá hárult, mert mindig ő cipelte a vállán, és annyira sajnálta, hogy ott kellett hagynia Ava Gardnert a parton, és elhajózott a fiúkkal, hogy ha elérik úti céljukat, otthon haljanak meg, ahol az utcák konganak az ürességtől. Cathy, Sally és a kis Jack már mind halottak voltak, és erről ő tehetett, mert beadta nekik a pirulát, hogy ne valami sokkal rosszabb végezzen velük, de ez ostobaság volt akkor is, meg helytelen, még ha nem is volt más választása, és nem sokban különbözött attól, mintha pisztolyt fogott volna rájuk, és...
– Nem! – Jack ülő helyzetbe pattant a kanapén. A keze még mindig remegett, de most már tudta, hogy az egész csak álom volt. – Csak egy rémálom, fiú, és ha pozitívan akarjuk nézni a dolgokat, legalább nem a helikopterrel meg Buckkal. Negatívan nézve pedig még annál is rosszabb...
Rágyújtott egy cigarettára, és felállt. A hóesés nem akart megszűnni, hiábavalóvá téve a parkolót kaparó takarítók erőlködését. Ryan a fehér, néma kavargás látványával igyekezett nyugtatni felaj zott idegeit. Eggyel több ok, hogy itt hagyd ezt a helyet. Elég volt a rémálmokból!
Túl sok rossz emlék fűzte ide. A családja elleni támadás, a tengeralattjáróban töltött órák, a Seremetyevo reptéri malőr, Szergej Nyikolajevics egy pisztoly túloldalán. És a legrosszabb mind közül: a kolumbiai helikopterút. Túl sok volt mindez, így együtt. Legfőbb ideje volt lezárni életének ezt a fejezetét. Fowler és Liz Elliot jót tettek vele. Még ha ők ezt nem is tudták.
Olyan szép világ vár rád odakint. Megtetted a kötelességedet. Legfőbb ideje, hogy másnak is lehetőséget adj.
– Igen – fújta az ablakra a füstöt. És legfőbb ideje, hogy leszokj erről is. Na és utána? Egy hosszú nyári vakáció. Lehet, hogy vissza kellene menni Angliába? Szép nyugodtan áthajózni az óceán túlpartjára, és körbejárni Európát. Akár az egész nyarat is el lehetne lógni, aztán jöhetne a munka. Annapolis? Nem, az kizárt. Egy magánvállalat? Vagy inkább a tanítás? Mondjuk a Georgetown?
Kémkedés szak – röhincsélt magának. Biztosan nem lenne hiány jelentkezőkből. Hogy a fenébe bírtad ilyen sokáig ebben a bolondokházában, James Greer? Ezt a leckét már nem volt alkalma átadni az öregnek. – Pihenésre van szükséged, ember – figyelmeztette magát.
Visszafeküdt, és behunyta a szemét. Ezúttal gondosan ügyelt rá, hogy a tévé ki legyen kapcsolva.

 

 

34.
Helyezés

Reggel még mindig ádázul havazott. Az ablak alatti járdán jó két láb magas volt a hó, s a parkolóban se sokkal kevesebb. A takarítók végleg alulmaradtak az időjárás ellen vívott küzdelemben. Évek óta nem volt ilyen hóvihar Washingtonban. A híradások szerint a hó több kisebb települést, farmot is elzárt a külvilágtól, egyszóval az itteniek számára ez a hóesés felért egy kisebb tragédiával. Jack kíváncsi volt, hogyan vélekedik erről Ben, aki tudomása szerint valahonnan északról származott. Kifelé menet felrázta az alvó fiatalembert. – Ébresztő, dr. Goodley!
566
– Hány óra van? – motyogta álmosan Goodley.
– Hét húsz. Mondja csak, honnan is származik maga?
– A New Hampshire-i Littletonból.
– Nos, akkor lépjen az ablakhoz, és nézzen ki! Otthon fogja érezni magát.
Mire visszajött, Goodley már az ablak előtt állt.
– Jó másfél láb lehet, esetleg kettő. Mi olyan nagy dolog ebben? Nálunk, odahaza ezt hószállingózásnak hívják.
– D. C.-ben ez maga a jégkorszak. Egy perc, és kész a kávé. – Ryan a titkárnő asztalához lépett, és felhívta a portát. – Mi a helyzet?
– Többen is betelefonáltak, hogy nem tudnak bejönni. Az éjszakai műszak meg persze nem tud hazamenni. A G. W., a körgyűrű marylandi oldala és a Wilson híd járhatatlan.
– Nagyszerű. Most akkor jól figyeljen, mert ez nagyon fontos: ha valaki be akarna jönni az épületbe, lője le, mert csakis egy orosz KGB-s képes elverekedni magát idáig ekkora hóban. – A szoba másik végében ülő Goodley is hallhatta a telefonkagylóból kirobbanó nevetést. – Ha változna odakint a helyzet, tájékoztasson. És tegyen nekem félre egy terepjárót, a GMC-t. Lehet, hogy később szükségem lesz rá. – Jack letette a kagylót, és Goodleyra nézett. – A felelős beosztásnak is vannak azért előnyei.
– Mi lesz azokkal, akik nem tudnak bejönni?
– Ha tényleg még az autópálya is járhatatlan – nézte tűnődve Jack a szörcsögő kávéfőzőt –, akkor az emberek kétharmada otthon fog maradni. Most már értem, miért öltek annyi pénzt az oroszok az időjárás-befolyásoló programba.
– De hát...
– De hát ez van, dr. Goodley. Errefelé az emberek úgy tudják, hogy hó valójában csak a sípályákon létezik. Hacsak hamarosan el nem áll a hóesés, bele fog telni vagy három-négy napba, mire újra beindul az élet a városban.
– Ennyire rossz a helyzet?
– Majd meglátja, Ben.
– Ha én ezt tudom, dehogy hagyom Littletonban a síléceimet.

 

– Nem is zuhantunk akkorát – tiltakozott az őrnagy.
– A biztosítéktábla mást mond – felelte a szerelő. Helyére pattintotta a műanyag fedelet. – Ezért nem működik a rádió, és azért nem a hidraulika. Attól tartok, egy darabig a földre leszünk kényszerítve.
Az alkatrészt már hajnali kettőkor meghozták – második próbálkozásra. Előbb el kellett akadnia egy autónak az autópályán, hogy rájöjjenek, ide katonai terepjáró kell. Még így se volt könnyű dolga a HMMWV sofőrjének a Washington és Camp David közt veszteglő járművek miatt, de végül szerencsésen célba ért. A javítás könnyű feladatnak ígérkezett, de közben kiderült, hogy egyéb gondok is vannak.
– Nos? – kérdezte az őrnagy.
– Valahol meglazulhatott egy vezeték. Szét kell szednem az egész műszerfalat, hogy megkeressem a hibát. Ez még szerencsés esetben is jó egy nap munka. Jobb lesz, uram, ha szól nekik, hogy készítsenek elő egy tartalék gépet.
Az őrnagy kinézett a helikopter ablakán. Nem szeretett volna még egyszer felszállni ilyen időben.
– Leghamarabb holnap reggel indulunk. Addigra meg tudja csinálni?
– Ha most nekilátok, akkor mondjuk éjfélre meglesz.
– Reggelizzen meg, aztán mindent bele!
– Vettem, őrnagy úr.
– Kihúzunk magának egy vezetéket, és kerítünk egy villanymelegítőt meg egy rádiót is. – A szerelő San Diegó-i volt.
Az őrnagy visszacaplatott a kunyhóba. A hó jó háromlábnyi volt ott, ahol nem vájtak bele folyosót. Nem irigyelte a birtok határán járőröző tengerészeket.
– Mennyire komoly? – kérdezte a borotva mögül a pilóta.
– Az áramkör is meghibásodott. Éjfélnél hamarabb nem lesz kész.
– Akkorát azért nem zuhantunk – tiltakozott az alezredes.
– Szerintem se. Szóljak a bázisnak?
– Tegye! Mi a helyzet a vésztáblával?
– A világban béke van.
A „vésztábla” jobbára egy kifejezés. A különböző kormányzati ügynökségek készenléti szintje a külső és belső fenyegetettség mértékétől függ. Mivel pillanatnyilag az Egyesült Államok nem volt veszélyben, csupán egy tartalék gépet tartottak készenlétben arra az esetre, ha az elnöki VH-3-as használhatatlanná válna.
Az őrnagy felhívta az anacostiai támaszpontot.
– Igen, tartsák melegen a kettest! Az egyes földre kényszerült elektromos hiba miatt... Igen, boldogulunk vele. Ha minden igaz, éjfélre készen lesz... Rendben. Viszlát.
Pete Connor lépett a házikóba.
– Mi a helyzet?
– A madárkánk szárnyaszegett – felelte az alezredes.
– Pedig nem zuhantunk nagyot – jegyezte meg Connor.
– Harmadik az isten igaza – nevetett fel az őrnagy. – Ezek szerint mégsem bennünk van a hiba, hanem a madárkában. Túlságosan érzékeny a drága.
– Sajnálom, Pete – mondta az alezredes, miután befejezte a borotválkozást. – Elektromos hiba, lehet, hogy semmi köze a leszálláshoz. A cseregép harmincöt perc alatt ideér, csak szólnunk kell. A vésztábla azonban üres. Vagy van valami, amiről tudnunk kellene?
Connor megrázta a fejét.
– Tudomásom szerint nincs.
– Ha akarja, szólok, hogy küldjék a madarat. De megvallom, nem örülnék neki. Kár lenne érte ebben az időben. Semmivel se lenne könnyebb dolguk, mint nekem.
– Akkor csak maradjon ott, ahol van.
– A főnök itt akarja megnézni a meccset, nem igaz?
– Úgy van. Mindannyian szabadnapot kaptunk, csak holnap reggel fél hétkor indulnánk vissza. Gondot jelenthet?
– Nem, már hamarabb készen kell lennünk vele.
– Nagyszerű. – Connor visszament Dagához.
– Valami gond van? – kérdezte a nő.
– A helikopter kipurcant.
– Lehettek volna egy kicsit óvatosabbak – mondta Daga, miközben a haját fésülte.
– Nem rajtuk múlt. – Connor a telefonhoz lépett, hogy beszéljen a központtal. A kunyhó közvetlen összeköttetésben állt a titkosszolgálat főhadiszállásával, így elég volt felemelnie a kagylót, és odaát, a Fehér Háztól néhány utcára, máris jelzett egy készülék. – Itt Connor. A helikopterünk lerobbant. Már javítják, és készenlétbe helyeztettük a tartalék gépet is az Anacostián. Van valami a táblán, amiről tudnom kellene?
– Nincs, uram – felelte a nála alacsonyabb beosztású ügynök. A tábláján az elnököt takaró „POTUS” kódnév alatt csak annyi állt, hogy az államfő Camp Davidben tartózkodik. A „FLOTUS”, vagyis a First Lady alatt üres volt a mező. Az alelnök otthon tartózkodott a családjával együtt, hivatalos rezidenciáján, a Massachusetts Avenue-n. – Tudomásunk szerint minden a legnagyobb rendben.
– Milyen az utak állapota arrafelé? – kérdezte Pete.
– Rossz. Minden teherautónk kint van. Valahogy csak be kell hozni az embereket.
– Isten áldja a Chevroletet. – Az FBI-hoz hasonlóan a titkosszolgálatnál is négykerék-meghajtású Chevy teherautókat használtak. A megbízható, bivalyerős járművekre a legszélsőségesebb körülmények közt is számítani lehetett. – Nos, itt fent is minden rendben. Jól elvagyunk.
– Az őrség is? Nem szeretnék a helyükben lenni.
– Mi hír a Dullesról?
– A miniszterelnököt tizennyolc nulla-nullára várják. A fiúk azt mondják, hogy csak egy kifutópálya üzemel. A mókás az egészben az, hogy...
– ...hogy a hó megkönnyíti a munkánkat – fejezte be helyette Connor. – Rendben, tudja, hol érhet el.
– Persze. Viszlát holnap, Pete.
Kintről gépzúgás hallatszott. Egy hókotró próbált ösvényt vájni a kunyhók közé. Két másik gép az utakon dolgozott. A hókotrók még a nyári zöld-barna színeket viselték, a vezetőfülkében ülő tengerészek azonban már téli hófehérbe voltak öltözve. Még M-16A2-es gépkarabélyaik is fehér álcát kaptak. Nem volt túlzás azt mondani, hogy ezen a napon az elnököt egy szellemcsapat őrzi. Az őrség minden egyes tagja harcedzett veterán volt, akikre Connor a legnagyobb lelki nyugalommal rá merte bízni az életét.

 

– Sierra-16 irányt változtatott! – jelentette a szonártiszt. – Célpont balról.
– Remek – felelte „Holland” Claggett. – Mr. Pitney, átadom az irányítást.
– Értettem, uram. Irányítás átvéve – közölte a navigátor.
Az első tiszt átment a szonárszobába. A nyomkövető csoport feszülten figyelt, várva a parancsot egy újabb számítás végrehajtására.
– Itt, uram – mutatott a szonáros a képernyőre a filctollával. – Az oldalát mutatja nekünk. Irányítás, itt a szonárszoba. Célpont tőlünk balra, iránya egy-hét-zéró. Hangkibocsátás szintje állandó, becsült sebessége nem változott.
– Vettem, szonár, köszönjük.
Ez volt a harmadik irányváltás, amit sikerült érzékelni. Claggett sejtése beigazolódott: a szovjetek létramintában haladtak, pontosan úgy, ahogyan a 688-asok is tenni szokták, ha orosz tengeralattjáró után kutatnak. A „létrafokok” durván negyvenezer yard távolságra voltak egymástól.
– Uram, ez az új reaktorpumpa elképesztő – jegyezte meg a szonártiszt. – Alig hallani a zaját, holott az átkozott nem kevesebb mint tízcsomós sebességgel hajtja a hajót.
– Még néhány év, és igazi fejtörést fognak okozni a fiúk.
– Villanás! Villanás! Mechanikus eredetű zaj Sierra-16 felől. Az irány most egy-hat-négy, és még mindig balra sodródik. – A tengerészaltiszt bekarikázta a jel helyét a képernyőn. – Úgy tűnik, még bőven van mit tanulniuk, uram.
– A távolságunk negyvennyolcezer yard.
– Mr. Pitney, növeljük a távolságot! Hozza át jobb oldalra! – parancsolta az első tiszt.
– Értettem. Kormányos, öt fokot balra. Új irány kettő-zéró-négy.
– Újabb létrafok? – lépett be Ricks a szonárszobába.
– Úgy néz ki. Eddig nagyon szabályosan csinálták.
– Átkozottul módszeresek, mi?
– Pontosan úgy mozognak, ahogy kiszámoltuk. Az eltérés mindössze két perc – felelte Claggett. – Jobbnak láttam növelni a távolságot.
– Ha ennyire kiszámíthatóak, nem gond. – Ricks kezdte élvezni ezt a macska-egér játékot. Egészen kezdő korában szolgált csak támadó-tengeralattjárón, és tizenöt éven keresztül egyebet se tett, csak menekült az orosz hajók elől. Ha nagy ritkán meg is közelítette őket, csak addig tartott, míg elvégezte az azonosítást, aztán letért, és merőlegesen az ellenség pályájára, elkotródott a körzetből. Csak akkor lassított, amikor az orosz hajó jelei már beleolvadtak a háttérzajba.
Ez persze nem tarthatott így mindörökké. Az oroszok elkerülhetetlenül fejlődtek, a hajóik egyre csendesebbek lettek. Ami eleinte csak aggasztó tendencia volt, mostanra komoly fejfájássá vált az amerikai haditengerészet számára.
– Lehet, hogy ezentúl ez lesz a rutineljárás? – merengett hangosan Ricks.
– Ezt hogy érti, kapitány?
– Ha ezek a fickók ilyen csendesek lesznek, akkor nem tehetünk mást.
– Hogy? – Claggett egy kukkot sem értett Ricks szavaiból.
– Ha követi őket, legalább tudja, merre járnak. De ha csak detektálta őket, és szépen leválik, akkor ki garantálja, hogy néhány nap múlva nem botlik megint beléjük. Amilyen átkozottul csendesek lettek... Ilyenformán egyszerűbb, ha biztonságos távolságból követjük, egyszóval szemmel tartjuk, így legalább nem okozhatnak meglepetést.
– Ez eddig rendben, kapitány, de mi van, ha ők is észrevesznek minket, vagy ha csak egyszerűen vaktában a hátunk mögé lőnek?
– Jó kérdés. A válasz pedig: nem hátulról fogjuk követni, hanem oldalról, így nem leszünk a torpedó hatósugarában, ha megelőzésképpen hátralőnének, továbbá a hidrofonjaink is jobb vételi helyzetbe kerülnek.
Ebben van valami, gondolta Claggett.
– Ahogy akarja, kapitány. Tartsuk az ötvenezer yardot?
– Hogyne. Nem akarunk fejjel a falnak rohanni, nem igaz?

 

A hóvihar második nekifutása, mint azt a hozzáértők megjósolták, nem tartott sokáig. Ilyet még Libanonban is lehet látni, gondolta Ghosn, bár nem sűrűn.
– Mit szólnátok egy reggelihez? – kérdezte Marvin. – Utálok üres hassal dolgozni.
Ez az ember vagy nagyon bátor, gondolta idegességtől remegő gyomorral Ibrahim, vagy... Már többször is elmerengett ezen, és mindig ugyanarra a következtetésre jutott: Marvin őrült. Egy normális katona ugyanis még akkor is szorong, ha már több száz bevetést tud maga mögött. Nem így Marvin. Ő egyszerűen nem tud félni. És ez itt a gond. Ha ez a pasas tényleg hibbant, akkor bármennyire hasznos legyen is, veszélyt jelenthet a küldetésre – amit Ghosn most egyáltalán nem bánt.
A reggelit a motel büféjében költötték el. Befelé menet Russell felkapott egy újságot, hogy megnézze, mit írnak a meccsről.
A vendégeknek kiadott ételek láttán a két arabnak fölfordult a gyomra. Szinte mindenki sertésből, az állatok legtisztátalanabbjából készült hústerméket evett: kolbászt, sonkát, szalonnát. Még nézni is borzasztó volt. Ráadásul Marvin is disznóhúst rendelt magának. Meg se fordult a fejében, hogy tette társai visszatetszését válthatja ki. A parancsnok zabkását kért, de félig se ette meg, felugrott az asztaltól, és kirohant az épületből.
– Mi van vele? – kérdezte Russell. – Csak nem beteg?
– De igen, Marvin. Súlyos beteg. – Ghosn az indián tányérjában csillogó szalonnaszeletre sandított. Bizonyára ennek a bűzétől lett rosszul a parancsnok.
– Remélem, azért el tudja majd vezetni az autót.
– Hát persze. Nem lesz gond. – Azt már nem tehette hozzá, hogy Qati élete legfontosabb küldetését készül végrehajtani, és ebben nem akadályozhatja meg egy reggeli rosszullét.
Russell kifizette a reggelit, bőkezű borravalót hagyva a pincérnőnek, aki szerinte „bennszülött amerikainak” nézett ki. Mire visszaértek a szobába, Qati már túl volt a nehezén. Az arcát törölgette egy megnedvesített törülközővel.
– Hozhatok valamit? – kérdezte tőle Russell. – Tejet, vagy valami mást, ami jót tenne a gyomrának?
– Nem, Marvin, de azért köszönöm.
– Ahogy gondolja. – Russell leült, és kinyitotta az újságot a Vikings-cikknél. Még volt néhány órájuk, és már semmi tennivalója nem akadt.

 

Walter Hoskins különleges ügynök ez egyszer nem örült a tisztségének. A feleségétől karácsonyi ajándékként egy belépőt kapott a kupadöntőre, a jegy azonban – egy kétszáz dollár értékű üzlet eredményeképpen –, a területi irodavezető tárcájában lapult. A denveri korrupcióellenes osztály vezetőjét máshová szólította a kötelesség, köszönhetően az egyik informátorának, aki érdekes dolgot hallott az előző este tartott NFL-partin. Az estély szokás szerint a gazdagok, a híresek és a hatalmasok találkozója volt. Kormányzók, szenátorok, kongresszusi képviselők és egyéb illusztris személyek mutatták meg itt magukat, összesen mintegy háromszázan. Az informátor Colorado kormányzója mellett ült, néhány szenátor és a hármas körzet képviselőnője társaságában. Mindannyian a korrupciós ügy gyanúsítotjai voltak. In vino veritas, szokták mondani, és a bor valóban megoldotta a nyelveket. Az este folyamán megegyezés született: a duzzasztógát meg fog épülni. Miután a kivitelező egy jelentős összegű adományt helyezett kilátásba, és ígéretet tett egy park létrehozására, a környezetvédőket képviselő Sierra Klub aktivistája is beadta a derekát. Groteszk módon szó se volt itt érdekütközésről, hiszen a környéknek szüksége volt a vízre. Ha a projekt megvalósul, gondolta Hoskins, mindenki jól fog járni, még a horgászok is. Ehhez azonban nem kevesebb mint öt szövetségi törvényt kell áthágniuk az érintetteknek. Még belegondolni is rossz volt, mekkora botrány lesz belőle. Az informátor nem más volt, mint a kormányzó személyi asszisztense, egy fiatal, idealista hölgy, aki nyolc hónappal korábban úgy döntött, hogy elege van. A nőket mindig is könnyebb volt bedrótozni, különösen a dúsabb keblűeket, mint amilyen ő is volt. A mikrofont gyerekjáték volt elrejteni a melltartóban, az idomok geometriája pedig kiváló hangminőséget biztosított. A rejtekhely biztonságos is volt, hiszen a kormányzó egyszer már megkóstolta bájait, és nem találta őket repetára érdemesnek. A régi mondás újfent igaznak bizonyult: nincs veszélyesebb, mint a hiúságában sértett nő.
– Nos? – kérdezte Murray. Bosszús volt, amiért ezt a vasárnapot is az irodában kellett töltenie. Ráadásul itt rekedt: a hó miatt helyiérdekűvel jött be, és most már a vonatok se jártak.
– Nézd, Dan, a bizonyíték már így is elegendő a vádemeléshez, de a biztonság kedvéért szeretném tetten érni őket. Így megcáfolhatatlan bizonyíték lesz a kezünkben.
– Még a végén szobrot emelünk neked, Walt. – Murray már el is felejtette, hogy mennyire bosszús volt. Ízig-vérig zsaru lévén, szívből gyűlölte a korrupciót. A megvesztegetett politikus ugyanolyan bűnöző volt számára, mint az emberrabló.
– El se hiszitek, mennyire jól jött ez az áthelyezés – lelkendezett Hoskins. – Ha sikeresen túl leszek ezen az ügyön, talán meg kellene pályáznom a megüresedett szenátusi pozíciók valamelyikét.
– Sok sikert hozzá – bólintott a telefon mellől Dan. Legalább megszabadulunk tőled. – Nos, ha megvan az átirat, haladéktalanul faxold át nekem! – Miután Hoskins lelépett, Murray felhívta az igazgatót Chevy Chase-i otthonában. – Hoskins tarolt az este. Azt mondja, sikerült magnóra venni az egész beszélgetést. Mindenki megszólalt, akinek hallani akartuk a hangját.
– Belegondoltál abba, hogy most majd elő kell léptetnünk a fickót? – nevetett Shaw.
– Akkor csinálj belőle igazgatóhelyettest – vont vállat Murray.
– Jól meggondoltad? Remélem, nem kell bemennem.
– Nincs miért. Milyen arrafelé az idő?
– Nézőpont kérdése. Síelésre például kitűnő.
– Te legalább otthon vagy. Én sajnos itt ragadtam. A helyiérdekű váltói befagytak, nem indulnak járatok.
– És Washington D. C.-n eluralkodott a pánik – dünnyögte Shaw. – Hát ez van. Kénytelen leszek lustálkodni és meccset nézni.
– Miközben én fáradhatatlanul robotolok az Iroda dicsőségéért...
– Nagyon helyes. Kapsz is érte egy szóbeli vállveregetést. Egyébként itt van a kis unokám is – tette hozzá büszkén Shaw.
– Na és hogy van az ifjabbik Kenny?
– Amilyen lelkesen vedel a cumisüvegből... szerintem már alig várja, hogy felnőjön, és szövetségi ügynök lehessen.
– Nos, akkor jó nagypapásdit, Bill. Csak el ne felejtsd visszaadni az anyjának, ha tele a pelus.
– Rendben. Ha valami van, feltétlenül hívj, mert tájékoztatnom kell az elnököt.
– Mire számíthatunk Fowler részéről?
– Támogatni fog minket, teljes mellszélességgel. Tudod, mennyire gyűlöli a korrupciót.
– Amint van valami új, hívlak. – Murray átment a kommunikációs szobába. Pat O'Day felügyelő egy másodperccel előtte lépett be az ajtón. – Te jöttél azzal a tankkal, amit az ablakból láttam?
O'Day egy négykerék-meghajtású monstrummal járt.
– Látom, azért még akadnak köztünk olyanok, akik nem szeretnek lógni – vigyorodott el a felügyelő.
– Mi keresnivalód itt ilyenkor?
– Én vagyok itt az ügyeletes, körülbelül tavaszig... Fredericknek kellene leváltania engem, de az I-270-es járhatatlan.
– Ez aztán egy város! Alig hull egy kis hó, és megáll az élet.
– Hja... Bezzeg Wyomingban! – O'Daynek legutóbb ott volt bevetése, és azóta sem tudta feledni a tájat, a vadászatokat.
Murray meghagyta a felügyelőnek, hogy azonnal értesítse, ha megérkezett az átirat, aztán visszavonult az irodájába.

 

– Ez itt sehogy sem stimmel – dünnyögte Goodley.
– Mi nem stimmel?
– Ezen a ponton sehogy se tudom összeegyeztetni Narmonov és „Spinnaker” napirendjét.
– És ez jelent valamit? Én nem vennék rá mérget.
– Én se, de azért furcsa. Emlékszik, mit mondtam a hangvételbeli eltérésről?
– Igen, de sajnos elég gyatra az orosz nyelvtudásom. Csak nem talált összefüggést a kettő között?
– De igen. Éppen ebben az időben írta azt a jelentést, amelyiknél először észleltem stílusbeli eltéréseket. Talán éppen azért, mert ekkor valójában nem is találkozott Narmonovval – mutatott rá Goodley.
– Lehet benne valami. Már csak az a kérdés, hogyan fogja ezt eladni a szovjetügyosztálynak.
– Ezt én is szeretném tudni.
– Nem lesz könnyű – bólintott együttérzően Ryan.

 

Clark az egyik biztonsági ember segítségével felvitte a rekeszeket a gépre, és feltöltötte a bárszekrényt. Chavez közben zöld pálcákkal megtámasztott rózsákat helyezett a vázákba. A régieket kidobta, aztán lement az alsó szintre, s az egyik mosdó szeméttárolójába rejtette a japán gyártmányú magnót. Mire végzett, Clark már a csigalépcső aljában várta. Elhagyták a gépet, és átmentek a terminálba, ahol egy kulcsra zárható öltözőben átvedlettek jól fésült, öltönyös-napszemüveges üzletemberekké.
– Mindig ilyen könnyen megy, Mr. C.?
– Sajnos nem. – Átsétáltak az épület másik végébe, ahonnan kitűnő rálátás nyílt a JAL-747-esére, valamint egy Gulfstream-IV-es magángépre. Clark kivett egy Sony sétálómagnót az aktatáskájából, belehelyezett egy kazettát, és feltette a fejhallgatót. A japán óriásgépet és Clarkot elválasztó fél mérföld mintha megszűnt volna létezni. Tisztán hallani lehetett a biztonságiak beszélgetését – bár Clark egy kukkot sem értett belőle, mert japánul karattyoltak. Miközben a magnó mindent hűségesen rögzített, Clark egy ponyvát olvasgatott. Egyelőre nem volt egyéb tennivalójuk, mint várni és figyelni. Közben odakint megint leterítették a vörös szőnyeget, és a katonák felsorakoztak. Unalmas egy meló lehet, gondolta Clark.
A politikusok is unhatták a parádét, mert gyorsan lezavarták. A mexikói elnök a lépcsőhöz kísérte a japán miniszterelnököt, és lelkesen megrázta a kezét. Az egyezség tehát létrejött, állapította meg Clark. A japán felment a gépbe, és az ajtó bezárult mögötte. A lépcsőt elgurították, s néhány perccel később a 747-es hajtóművei fel-üvöltöttek, zajukba olvasztva a társalgóból hallatszó beszédet. A Gulfstream-IV-es is indulásra kész volt. Kigurult a pályára, és még a Jumbo Jet előtt felemelkedett. A sorrend szükségszerű volt: egy 747-es keltette légörvénybe nem lett volna ajánlatos felengedni egy nála jóval kisebb gépet. Miután a japánok gépe is felszállt, Clark és Ding elhagyták a repülőteret. Az ő feladatuk ezzel véget ért.
Odafent a Gulfstream zéró-kettő-hat irányba, azaz New Orleans felé fordult, és negyvenezer lábra, utazómagasságba emelkedett. Nem messze tőle, jobb oldalon, a 747-es ugyanezt tette, zéró-három-egy irányba fordulva, miközben az ablak közelében elhelyezett kerámiapalack folyamatosan sugározta a jeleket, a vevőt kezelő fiúk szerint igen jó minőségben. Amikor a két repülő már messze kint járt a tenger felett, egy EC-135-ös váltotta le a Gulfstreamet. Miután az oklahomai Tinker légi támaszpontról küldött gép átvette helyét, a Gulfstream leszállt New Orleansban, leadta a személyzetet és a felszerelést, teletankolt, és visszafordult Mexikóvárosba.
Clark ezalatt a mexikói nagykövetségen a hírszerzési igazgatóság japán tolmácsával a tesztfelvételt tanulmányozta. Legépelve és lefordítva az egész nem tett ki többet két oldalnál.
– „Bárcsak az ellenzékkel is ilyen könnyű lenne alkut kötni – olvasta a tolmács válla felett Clark. – Már csak néhány jelentéktelen mellékszereplőnek kell betömnünk a száját.”
– Úgy tűnik, megvan, amit akartunk – jegyezte meg a nyelvész.
– Hol van a rejtjelező? – kérdezte Clark az állomásfőnöktől.
– Én is meg tudom csinálni. – A művelet nevetségesen egyszerű volt. A főnök bevitte a szöveget a számítógépbe, majd átküldte az adatot egy videolemez-lejátszóra emlékeztető berendezésre. A készülék a lézerlemezen tárolt véletlen számok segítségével átalakította a szöveget, majd elküldte azt a Langleyben működtetett Mercury központba. Itt a technikus kiválasztotta a megfelelő lemezt, behelyezte a saját készülékébe, és megnyomott egy gombot. Néhány másodperc elteltével már kész is volt a kétoldalnyi nyomtatott szöveg. Az üzenetet zárt borítékba tették, és felküldték a hatodik emeletre a vezérigazgató-helyettesnek.
– Dr. Ryan, a küldemény, amit várt.
– Köszönöm. – Jack aláírta az átvételi elismervényt. – Dr. Goodley, kérem, bocsásson meg egy pillanatra.
– Csak nyugodtan. Ráérek – felelte Ben, és folytatta az előtte magasió papírhalom átnyálazását.
Ryan elolvasta a fordítást, aztán felemelte a telefont, és kérte, hogy kapcsolják Camp Dávidet.
– Itt az elnök – szólt bele a kagylóba Fowler.
– Ryan vagyok, elnök úr. Nálam van egy részlet a 747-esen elhangzott beszélgetés fordításából.
– Máris?
– Ez még azelőtt készült, hogy beindították volna a hajtóműveket. Van egy azonosítatlan hangunk, feltehetően a miniszterelnöké, amely arról beszél, hogy sikerült nyélbe ütniük az üzletet. – Jack felolvasta a szóban forgó sorokat.
– A szemétláda – morogta Fowler. – Egy ilyen bizonyítékkal a kezemben akár bíróság elé is állíthatnám.
– Ha óhajtja, átfaxolom, uram. A teljes változatra várnunk kell este kilencig.
– Legalább lesz egy kis olvasnivalóm elalvás előttre. Jól van, küldje. – A vonal elhallgatott.
– Szívesen, uram – motyogta Jack a telefonkagylónak.

 

– Itt az idő.
– Oksi. – Russell magára öltötte a kabátját. Még mindig átkozottul hideg volt odakint, bár a meteorológusok szerint enyhült az idő, „mindössze” tizenöt fokkal volt alatta a hőmérséklet a fagypontnak. A Nebraska felől üvöltő szélnek azért haszna is volt: legalább kitakarította a szmogot a városból. Ritka tiszta idő volt, még a távoli Fronthegység csúcsait is látni lehetett. Ez jó jel volt, mert így nem kellett attól tartaniuk, hogy a Stapletonon törlik a járatokat, és ők a városban ragadnak. Russell beindította a motort, és hagyta járni, hogy melegedjen. Pár perccel később Ghosn is csatlakozott hozzá. Remegett az idegességtől, akárcsak a parancsnok, aki a bérautóba szállt be.
– Készen állsz, ember?
– Igen.
– Jól van. – Russell hátramenetbe kapcsolt, és kitolatott a parkolóból. Qati követte.
Néhány perccel később már a stadionnál voltak. A parkoló, Ghosn rémületére, tele volt rendőrökkel. Marvin nem izgatta magát, mert tudta, hogy a zsaruk a forgalom miatt vannak kint, bár ennek még se híre, se hamva – az „ostromig” még majdnem hat óra volt hátra. A média- és VIP-bejárat előtti parkolónál egy rendőr állta útjukat. Qati már korábban levált, és most néhány utcával odébb körözött. Marvin megállította a teherautót, és letekerte az ablakot.
– Hogy s mint? – üdvözölte a zsarut.
Peter Dawkins közrendőr már egészen átfagyott, noha született coloradói volt, és megélt már jó néhány kemény telet. Persze nem véletlenül osztották rá ezt a helyet: a kollégák közül neki volt a legalacsonyabb a rangja; a többiek kellemesebb, szélvédett helyeken posztoltak.
– Ki maga? – kérdezte a sofőrt.
– Karbantartás – felelte Russell. – Ez a médiabejárat, nem?
– Igen, de nem látom a listámon. – A VIP-parkolóban nem sok autónak jutott hely, Dawkinsnak jól meg kellett néznie, kit enged be.
– Az „A” csapatnak bedöglött a videoszerkesztője – sóhajtott Russell. – Le kellett hoznunk egy cserekészüléket.
– Erről engem senki nem tájékoztatott – jegyezte meg a rendőr.
– Nekem is csak tegnap este szóltak. Omahából kellett idecipelnünk ezt az átkozott masinát. – Russell hanyagul a raktér felé intett. Ghosn levegőt is alig mert venni.
– Miért nem küldték repülővel?
– Mer' a FedEx vasárnap nem szállít, ember, és ez a görényláda túl nagy ahhoz, hogy beférjen egy Lear ajtaján. De nem panaszkodom, ember. Én chicagói vagyok, és azért, hogy lejöttem ide ebben az időben, hétvégén, háromszoros lét kapok. Szóval én egyáltalán nem bánom, hogy engem küldtek.
– Ez jól hangzik – bólintott Dawkins.
– Fél heti pénz egyetlen nap alatt, de ha még sokáig feltart, akkor lesz az több is – vigyorgott Russell. – Órabérben dolgozom. Minden perc egy dollár huszonöt cent.
– Átkozottul kemény szakszervezeti vezetőjük lehet.
– Azt meghiszem – nevetett Marvin.
– Tudja, merre kell menni?
– Nem lesz gond. – Russell elhúzott. Ghosn megkönnyebbülten fellélegzett. Már a legrosszabbtól tartott.
Dawkins felírta az autó rendszámát és az áthaladás időpontját. A kapitány valami oknál fogva pontosan tudni akarta, ki mikor jön és megy. Dawkins nem sok értelmét látta, de végül is nem ez volt a kapitány első képtelen ötlete. Csak most vette észre, hogy az ABC-s autónak coloradói rendszáma van. Fura, gondolta, miközben átengedett egy Lincolnt. Ez már rajta volt a listáján. Az NFL elnöke érkezett rajta, meglehetősen korán, de hát az ő dolga volt. Talán attól félt, hogy valaki elfoglalja a páholyát? Vagy alig várta már, hogy folytathassa a dorbézolást? Dawkins az esti partin is szolgálatot teljesített, és végignézhette, mint issza hullarészegre magát az Államok „elitje”. Siralmas látvány volt.
Kétszáz yarddal odébb Russell megállt, és behúzta a kéziféket, de a motort járni hagyta. Miután meggyőződtek róla, hogy tiszta a levegő, Ghosn hátrament, s felnyitotta az „egységet”. Az időzítőt már hetekkel korábban beállították, délután ötre. A meccsnek elvileg négy húszkor kellett kezdődnie, öt órára tehát még késés esetén is meg kellett érkeznie minden fontos személyiségnek. A bombát meglehetősen primitív kapcsolószerkezetekkel biztosították, és csak azokon a helyeken, ahol ki vagy fel lehetett nyitni a videoszerkesztő szekrényét. Rafináltabb csapdák kivitelezésére nem volt idő, de ez így volt jól. Az északkeleti szél vadul rángatta a furgont, egy érzékeny kapcsoló könnyen működésbe hozhatta volna az egységet.
Még egyszer – százegyedszerre – ellenőrizte a tesztáramköröket. Minden rendben volt, a hideg nem tett kárt az akkukban. Ghosn az időzítőre csatlakoztatta a vezetékeket. Vagyis csak próbálta, mert idegességtől remegő keze sehogy sem engedelmeskedett. Ghosn tartott egy kis szünetet, és igyekezett összeszedni magát. Második próbálkozásra sikerült. Meghúzta a vezetékeket rögzítő csavarokat, és lezárta a szekrényt. A művelet beélesítette az ajtót biztosító kapcsolót. Ghosn elhátrált, és szemügyre vette gyermekét. Szörnyszülött volt, de mégiscsak az övé.
– Kész? – kérdezte Russell.
– Igen, Marvin – felelte csendesen Ghosn.
– Akkor húzzunk innen! – Megvárta, hogy az arab kiszálljon az utas felőli ajtón, és lenyomta a biztosítógombot, aztán leállította a motort, kiszállt, és gondosan kulcsra zárta az ajtót. Nyugat felé indultak, maguk mögött hagyva a hatalmas parabolaantennákkal felszerelt közvetítőkocsikat. Mindegyik dollármilliókat ér, gondolta Marvin, de már nem sokáig. Füstölgő roncs lesz belőlük, ahogyan a tévés girnyókból is, akik ugyanolyan lelkesedéssel közvetítették fivére kivégzését, mint bármelyik focimeccset vagy autóversenyt. Egy cseppet sem bánta, hogy fel fogják dobni a talpukat. Átvágtak a parkolón, ahol a korai időpont ellenére már egyre több autót lehetett látni. Vastagon öltözött, mogyorós tasakokat lóbáló emberek igyekeztek felajzottan a stadion felé. Nem egy közülük – a minnesotaiak szurkolói –, szarvakat viselt a sapkáján.
Qati és a bérautó egy mellékutcában várta őket. A parancsnok átcsúszott az anyósülésre, Marvin pedig elfoglalta helyét a kormány mögött.
– Bármennyire is benne vagyok, azért szégyen belerondítani egy ilyen meccsbe – jegyezte meg vigyorogva az indián.
– Mitől olyan fontos ez a meccs? – kérdezte Qati.
– Ez az ötödik alkalom, hogy a vikingek kijutottak a Super Bowlra, és úgy néz ki, hogy most nyerni is fognak. Azt mondják, Willshez fogható ember Sayers óta nem játszott a csapatukban. És most miattunk senki nem fogja megtudni, hogy mi lett volna a végeredmény. – Russell elnyihogta magát. Qati és Ghosn nem reagált, de Russell nem is számított rá. Ezeknek egyszerűen nem volt humorérzékük.
A motel parkolója kihalt volt. Hogy itt milyen türelmetlen mindenki, gondolta Russell. Biztosan ezek is kihúztak a meccsre.
– Bepakoltatok? – kérdezte a parancsnok.
– Igen. – Ghosn jelentőségteljesen Qatira pillantott. Gyűlölte magukat, de nem volt mit tenni.
A szobát még nem takarították ki, de ez nem jelentett gondot. Marvin bement a fürdőszobába. Amikor néhány perccel később kijött, Qati és Ghosn az ajtó előtt állt.
– Levenné nekem azt a táskát, Marvin? – kérdezte Qati.
– Persze. – Russell megfordult, hogy levegye a fogas feletti polcról a táskát. Nem hallotta sem a vasdorong suhogását, sem a reccsenést. Összecsuklott, és elterült az olcsó padlószőnyegen. Qati nagyot ütött, de nem elég nagyot. Napról napra fogyott az ereje. Ghosn segített neki kivonszolni az indiánt a fürdőszobába. Eredetileg úgy tervezték, hogy beemelik a fürdőkádba, de a hely túl szűk volt, Russell pedig túlságosan nagydarab, így egyszerűen csak hanyatt fektették a férfit, és Qati letérdelt melléje. Ghosn fintorogva a törülközőért nyúlt, és Russell nyaka köré tekerte. Az amerikai inkább volt kábult, mint öntudatlan, és kezdett magához térni. Nem késlekedhettek. Ghosn odaadta a parancsnoknak a bifsztekkést, amit előző este a büféből emelt el. Qati egy mély vágást ejtett vele Russell füle alatt, és gyorsan odanyomta a törülközőt, hogy felfogja vele a meleg, spriccelő vért. A másik oldalon is elmetszette a verőeret. Most már mindketten a törülközőt tartották, mintha a vérzést akarnák csillapítani.
Ez volt az a pillanat, amikor Marvin szeme sarkig tárult. Nem értette, mi történik vele, de tiltakozni próbált. Az ereje azonban már nem volt a régi, s a két férfi teljes testsúlyával ránehezedett. Valamit mondani akart, de nem jött ki hang a torkán. Vádlón Ghosnra nézett, aztán elfátyolosodott a tekintete, s egy pillanat múlva kiakadt a szeme. A fürdőszoba padlóján tócsában állt a vér, s a törülköző is merő vér volt, de az erekből már alig csordogált valami. Ghosn a kádba lökte a törülközőt, és másikat kért Qatitól.
– Remélem, hogy Allah kegyes lesz hozzá – mondta komoran.
– Pogány volt.
– De vajon az ő hibája-e, hogy nem élhetett istenfélő emberek között?
– Moss kezet! – parancsolta Qati. Alaposan lesikálták a kezüket, aztán ellenőrizték egymás ruháját. Egyikük se lett véres. – Mi lesz ezzel az épülettel, ha felrobban a bomba?
– A tűzgomolyag nem fog elérni idáig, de... – Ghosn az ablakhoz lépett, és félrelibbentette a függönyt. A szobából rá lehetett látni a stadionra. – A hőhullám azonban telibe fogja találni. Hamuvá fog égni.
– Helyes. – Qati összegyűjtötte az eddig használt iratokat, és a szemetesbe dobta őket. A reptéren át kellett menniük a vámon, és már így is eleget kockáztattak. Ghosn kivitte a táskákat az autóhoz, aztán még egyszer átnézték a szobát. Miután mindent rendben találtak, bezárták az ajtót, kitették a „Ne zavarjanak” táblát, és beszálltak az autóba. Már csak két órájuk volt a gép indulásáig.

 

A parkoló hamar megtelt. Három órával a meccs kezdése előtt a VIP-parkolóban már egyetlen üres helyet sem lehetett találni. Nem sokkal később elkezdődött a meccs előtti gála. A tévéseket azonban, legalábbis az egyik stábot, nem a benti, hanem a kinti műsor érdekelte. Kivonultak egy hordozható kamerával, és miniinterjúkat készítettek a Vikings-rajongókkal, akik a parkoló egyik sarkában hatalmas grillpartit csaptak. Dawkins tudta, hogy a Vikings szurkolói lököttek, de ez akkor is nevetséges volt. Odabent finomabbnál finomabb kaják és italok várták őket, a kellemesre fűtött levegőről és a párnázott ülésekről nem is beszélve. De nem, ezeknek mindenáron be kellett bizonyítaniuk, hogy ők tökös gyerekek, akik jól bírják a dermesztő hideget. Dawkins, aki diákkorában hegyi mentőként kereste zsebpénzét, az aspeni évek alatt egy életre megtanulta, mire képes a hideg, és mit ér a jó meleg. A hideget semmivel nem tudod meghatni. A széllel és a faggyal szemben a hősiesség mit sem ér.
– Hogy mennek a dolgok, Pete? Dawkins hátraperdült.
– Minden rendben, őrmester. Mindenki megérkezett, aki a listán szerepelt.
– Felváltom néhány perc erejéig. Menjen be melegedni egy kicsit. A biztonságiaknál, közvetlenül a kapu után, kávét is ihat.
– Köszönöm. – Dawkins örült, hogy feltöltheti magát egy kis meleggel. Szüksége is volt rá, mert egészen a meccs végéig kint kellett járőröznie a parkolóban, hogy távol tartsa az autótolvajokat. Most még lazíthatott, mert a civil ruhás nyomozókollégák kint voltak, elvegyülve a nép közé – zsebesekre és jegyüzérekre vadásztak –, de várható volt, hogy amint a meccs elkezdődik, behúznak a stadion fűtött légterébe. Ő meg maradhat kint. Ami persze várható volt, hiszen alig három szolgálati évével még szinte zöldfülűnek számított. A kapu felé menet az ABC-s furgon mellett ment el. Kíváncsian bekukkantott az ablakán. Egy Sony márkájú szerkesztőpultot látott odabent, és semmi mást. Se személyzetet, se vezetékeket. Semmit. Eléggé különös, gondolta. Vajon hol lehetnek a szerelők? De ezzel le is volt zárva a téma. A kávé sokkal fontosabbnak tűnt, s a fűtött portásfülkét se akarta megváratni.

 

A Dallas-Fort Worth járatra várni kellett. Az MD-80-as már az induláskor késett az időjárás miatt, s az itteni reptér betonját sem sikerült még biztonságossá tenni.
– Mindenképpen el kell érnünk a mexikói gépet – mondta a pultnál Ghosn. – Más irányba nem mehetnénk?
– Van egy gép Miamiba. Ugyanakkor indul, mint az önök dallasi járata, és ha jól emlékszem, van hozzá csatlakozás Mexikóvárosba. – A nő lehívta az adatokat a számítógépből. – Igen, és alig tizenöt perccel később ér oda, mint a dallasi gép.
– Akkor kérem, foglaljon helyet arra. Lehetséges?
– Hogyne. – A fiatalasszony a számítógép képernyőjére mosolygott. Ghosn azon tűnődött, mekkora esélye lehet a túlélésre. Az épület hatalmas üvegablakai éppen a stadionra néztek. Talán ha gyorsan lebukik a pult mögé... De addigra már vak lesz a villanástól. Ez az elbűvölően fekete szempár... Milyen kár érte. – Arra menjenek. A poggyászról majd gondoskodom.
– Köszönjük szépen.
A nő tűnődve utánuk nézett. A fiatalabbik utas egész jóképű volt, de a bátyja – vagy a főnöke? – mintha citromot nyelt volna. A repüléstől félne?
– Nos? – kérdezte Ghosntól a parancsnok.
– Mindössze egy negyedórát veszítünk. Mexikóban már valószínűleg nem lesz gond az időjárással, így további késésekre sem kell számítanunk.
A terminál szinte üres volt. Aki tehette, otthon maradt meccset nézni. Húsz ember ha lézengett a csarnokban.

 

– Sehogy sem sikerül egyeztetnem az időpontokat – jelentette ki Goodley. – Elkaptuk a fickót!
– Csak ne olyan hevesen – figyelmeztette Ryan. – Akkor hát hogy is állunk?
– Narmonov csak kétszer járt Moszkvában a múlt héten. Hétfőn és pénteken. Kedden, szerdán és csütörtökön Lettországban, Litvániában illetve Nyugat-Ukrajnában tartózkodott. A péntek kiesik, mert a jelentés akkor már úton volt, hétfőn pedig a barátunk egész nap a kongresszusban időzött. Nem hiszem, hogy találkoztak a múlt héten, ugyanakkor az üzenet mégis ezt állítja. Szerintem hazudik.
– Mutassa!
Goodley az asztalra tette a papírjait.
– Nos, ez tényleg érdekes – jelentette ki néhány perccel később Ryan. – Az a szemétláda!
– Elég meggyőző? – akarta tudni Goodley.
– Nem – felelte habozás nélkül Jack.
– Miért nem?
– Mert lehet, hogy az adataink tévesek. Lehet, hogy titokban találkoztak, mondjuk múlt vasárnap, amikor Andrej Iljics kint volt a dácsájában. Egy fecske nem csinál nyarat. További információra van szükségünk, ha figyelembe akarjuk venni a felfedezését, de ez persze mit sem von le annak értékéből. Szép munka volt, Ben.
– De hát...
– Az ilyesmit nem kapkodja el az ember, Ben. Nem nyilváníthatunk megbízhatatlannak egy ilyen kaliberű informátort spekulációk alapján.
– De ettől még lehet, hogy az, nem igaz?
– Lehet, Ben. De ezt még be kell bizonyítani. Szóval, mit gondol? Kettős ügynöknek tartja?
– A tőle kapott információk alapján nem. Túl értékesek ahhoz, hogy megosszák velünk beetetés címén. A KGB saját magát járatná le velük.
– Pontosan, így tehát, ha tényleg az orrunknál fogva vezetett minket, a maga magyarázata a legvalószínűbb, vagyis az, hogy a saját számlájára dolgozik, és Narmonov kompromittálásával akar előnyt kovácsolni magának. Az indíték megvan. Kíváncsi vagyok, mit szólna mindehhez Mary Pat.
– Behívja? – kérdezte Goodley.
– Ilyen időben?

 

Qati és Ghosn az első hívásra beszállt a gépbe. Elfoglalták helyüket az első osztályon, és beszíjazták magukat. Tíz perccel később a gép levált a terminálfolyosóról, és kigurult a kifutópályára. Ghosn örült neki, hogy Miami mellett döntött. A dallasi járat indulási ideje még mindig nem volt kint a táblán, amikor elhagyták a várótermet. A gép nekilendült, és Florida melegebb tájai felé vette az irányt.

 

A szobalánynak rossz napja volt. A vendégek többsége későn hagyta el a szobáját, aminek persze ő itta meg a levét: jócskán lemaradt a takarítással. A kilincsre akasztott „Ne zavarjanak” tábla láttán már csak sóhajtani tudott. Aztán észrevette, hogy a lakosztály másik ajtaján üres a kilincs, és arra gondolt, hogy biztosan rosszul tették ki – a másik felén ugyanis az állt, hogy „Takarítást kérek”. Azért a biztonság kedvéért előbb a másik szobával kezdte. Nem sok tennivalója akadt. Villámgyorsan áthúzta az ágyneműt – naponta legalább ötven garnitúrát cserélt le, ment, mint a karikacsapás –, kicserélte a törülközőket, új szappant tett és kiürítette a szemetest, aztán a két szoba közötti ajtóhoz lépett. Bekopogott, és mivel senki nem válaszolt, benyitott. Nem lépett be, csak benézett. Az ágyak vetetlenek voltak, a földön azonban nem látott szétdobált ruhákat. Beljebb óvakodott, és a fürdőszoba felé lesett. Az ajtó nyitva volt, mozgást nem észlelt. Akkor hát rajta, gondolta, és nekilátott rendbe szedni az ágyakat. Miután a szobával végzett, a fürdőszoba felé indult.
Hogy nem vette ezt észre eddig? Egy férfi lábai... Mi ez? Közelebb ment, és...
Beletelt néhány percbe, mire az igazgatónak sikerült annyi lelket öntenie bele, hogy beszélni tudjon vele. Kész szerencse volt, hogy a meccs miatt senki nem tartózkodott a motel érintett részében. A fiatalember fogta a kulcsait, és nyugalmat erőltetve magára – a kávézóban még lehettek vendégek – átvágott a parkolón.
– Te jó ég – nyögte a férfi láttán. Legalább nem érte felkészületlenül... Tudta, hogy nem szabad semmihez hozzányúlnia, még a telefonhoz sem. Visszament az irodájába, és onnan hívta a rendőrséget. – Egy gyilkosságot szeretnék bejelenteni – mondta olyan higgadtan, amennyire csak telt tőle.

 

Fowler elnök az asztalra ejtette a távmásolatot, és megcsóválta a fejét.
– Hihetetlen, hogy lehet valaki ennyire ostoba.
– Mit fogsz lépni? – kérdezte Liz.
– Még ellenőriznünk kell, természetesen, de nem hiszem, hogy ez gondot fog jelenteni. Az ügy a maffiatörvény hatályába tartozik, nem kegyelmezhetünk.
– Ez nálad elvi kérdés, nem igaz? Fowler felbontott egy üveg sört.
– Úgy van, Elizabeth. Egy ügyész mindig ügyész marad.

 

A Japán Airlines 747-ese a tervezettnél három perccel korábban landolt a Dulles kifutóján. Az időjárásra való tekintettel – a japán nagykövet beleegyezésével – az érkezési ceremóniát lerövidítették. Scott Adler külügyminiszter-helyettes őszintén szívmelengető üdvözlete után a társaság terepjárókba szállt, és a Fehér Háztól mindössze néhány utcányira lévő Madison Hotel elé vonult. Az elnök, tájékoztatták a japánokat, még Camp Davidben tartózkodik, és csak reggel fog visszatérni. A miniszterelnök, akit a hosszú repülés alaposan megviselt, nem is bánta, hogy az estéje szabad lesz.
Eközben a reptéren a takarítóbrigád birtokba vette a gépet. Egyikük összeszedte az üres üvegeket, nem feledkezve meg a kerámiapalackról sem, amely használhatatlan volt beragadt dugója miatt, egy másik férfi pedig egy hatalmas zsákba ürítette a mosdók szemeteseit. Egy negyedóra múlva már úton voltak Langleybe. Ugyanebben az időpontban az Andrew légi támaszpontról is elindult egy autó a 747-est kísérő gépeken készített felvételekkel.
A gépezet beindult.

 

– Vigyázz a sörrel, vagy elalszol, mielőtt még véget érne a meccs – figyelmeztette Liz az elnököt.
– Ez még csak a második üveg – tiltakozott Fowler, és teletömte a száját sós mogyoróval. Liz még mindig nem akarta elhinni, hogy akit lát, az tényleg az Egyesült Államok elnöke. Ahogy ott ült a kanapén elnyúlva, sörtől és tévétől hipnotizáltán, semmiben nem különbözött egy hétköznapi, elkényeztetett családapától.
– Az egyik hibát kijavítottam, de a másikkal sehogy sem boldogulok – jelentette a szerelő.
– Jöjjön be, lazítson egy kicsit – mondta neki a pilóta. – Épp eleget fagyoskodott.

 

– Szerintem kábítószerügy – jegyezte meg a fiatalabbik nyomozó.
– Akkor amatőrök – felelte a társa. A halál okát illetően egyetértés volt a rendőrök között: különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkossággal álltak szemben. A jelek szerint a tettesek – ketten lehettek – lefogták a férfi karját, elmetszették a nyaki verőereit, aztán végignézték, mint szenved ki áldozatuk. Közben még arról sem feledkeztek meg, hogy egy törülközővel felfogják a vért, tisztán tartva a ruhájukat. Az ügynek leszámolás szaga volt. A fickó talán lelépett a szajréval, vagy elárulta a társait.
A nyomozóknak szerencséjük volt. Az áldozat hátsó zsebében egy levéltárcát és három jogosítványt találtak; ezek ellenőrzése már folyamatban volt. A szálloda nyilvántartásában a szobákhoz tartozó autók rendszámát is megtaláltak.
– A fickó indián volt – lépett hozzájuk a halottkém. – Úgy értem, bennszülött amerikai.
– Mintha ismerős lenne valahonnan – merengett az ifjabbik detektív. – Várjunk csak! – Lehajolt, és kigombolta a halott ingét. A férfi mellkasa tetoválva volt.
– Az biztos, hogy már ült az emberünk – dünnyögte az öregebbik. A tetoválás kezdetleges volt, tipikus „varrás”. A nyomozó meg mert volna esküdni rá, hogy már látta valahol.
– A Harcosok Szövetsége!
– Hát persze! Volt valami ügyük a szövetségiekkel, emlékeztek? Az a lövöldözés tavaly Észak-Dakotában... Ha a közlekedésiek jelentkeznek, mondd meg nekik, hogy azonnal küldjék fel a jelentést Washingtonba. Rendben, most már kivihetik. – A halottkém emberei zsákba emelték és kicipelték a hullát. – Küldjék be a szobalányt és az igazgatót!

 

Pat O'Day felügyelőt az a megtiszteltetés érte, hogy az FBI parancsközpontjában, a Hoover-épület 5005-ös szobájában teljesíthetett ügyeleti szolgálatot. A háromszög alakú helyiség falai mentén íróasztalok és tévéképernyők sorakoztak. Csendes nap lévén – a fél országban hóvihar tombolt, még a legádázabb bűnözőket is négy fal közé kényszerítve – az egyik képernyőn az egymással szemben felsorakozott, érmefeldobásra váró kupadöntősöket lehetett látni. Mielőtt még Pat O'Day megtudhatta volna, hogy mit lépnek a vikingek, akiknek az érme kedvezett, egy ifjú kollegina viharzott be a kommunikációs részlegről.
– Most érkezett a denveri rendőrségről – lobogtatott meg két faxot. – Gyilkossági ügy. Gondolták, minket is érdekelhet.
Az autóvezetői jogosítványról lemásolt, felnagyított, majd átfaxolt kép minősége olyan pocsék volt, hogy a felügyelőnek még jó fél percnyi tanulmányozás után sem tűnt ismerősnek a kép. Már épp vissza akarta adni, amikor bevillant valami a wyomingi időkből.
– Ismerős a fickó... Indián. Marvin Russell. Stan, láttad már ezt a tagot? – kérdezte az egyik ügynöktől.
– Soha.
O'Day átolvasta az üzenetet. Bárki volt is a fickó, a denveri zsaruk szerint alaposan meggyilkolták. „Kábítószerügy valószínűsíthető”, írták le első benyomásként a gyilkosságiak. A jelentés további részéből kiderült, hogy találtak még más vezetői engedélyeket is a helyszínen, de mindegyik hamis volt. A recepciós bejegyzése szerint a „Robert Friend” nevet használó férfi furgonnal érkezett, de volt egy bérautó is a nevén. A denveriek most ezeket az autókat keresték, és tudni szerették volna, hogy az Iroda rendelkezik-e információkkal az áldozatot illetően.
– Hívja fel őket, és mondja meg nekik, hogy küldjék át a másik két jogosítványon szereplő fényképet is.
– Igen, uram.
Pat megvárta, hogy a csapatok felsorakozzanak a kezdőrúgáshoz, aztán felemelte a telefont.
– Dan? Itt Pat. Nincs kedved lejönni ide? Úgy néz ki, hogy egy régi barátunk feldobta a talpát... Nem, nem jó barátra gondolok.

 

Murray időben megjelent ahhoz, hogy végignézhesse a kezdőrúgást, ami mégiscsak fontosabb volt, mint a faxok. A Minnesota kirúgta a labdát a huszonnégy yardos vonalra, aztán támadásba lendült, mégpedig igen jól szervezetten. A hálózat erre lelkesen teleszórta a képet mindenféle információkkal, eltakarva a játékosokat a nézők elől.
– Szerinted is Marvin Russell? – kérdezte Pat.
– Hát persze. Hol van? O'Day a képernyőre mutatott.
– Denverben. Hát nem érdekes? Másfél órával ezelőtt találták meg, elnyiszált nyakkal. A helyiek szerint kábítószerügy.
– A fivére nyakig benne volt, ez kétségtelen. Mit írtak még? – vette ki a kezéből a papírokat Murray.
Tony Wills kapta el az első labdát. Öt yardot tudta vinni, és nem rajta múlt, hogy nem sikerült áttörnie a védelmet. A második labda is az övé volt, itt már húsz yardot sikerült szlalomoznia vele.
– Ez a kölyök tényleg tud valamit – mondta elismerően Pat. – Emlékszem, amikor egyszer Jimmy Brown...

 

Bob Fowler nekilátott a harmadik üveg sörnek – ha már itt kellett rostokolnia ahelyett, hogy kint ült volna a meccsen. A biztonságiak persze nem bánták, hogy nem ment ki. Alaposan meggyűlt volna a bajuk, arról nem is beszélve, hogy a szurkolók fele még mindig a kapuk előtt tolongott volna a szigorított ellenőrzés miatt. Szóval politikailag se lett volna jó lépés...
Liz Elliot az elnök mellett ült, de egy másik tévé képernyőjén csüngött. A mozicsatornára állított készüléket fejhallgatón át hallgatta, hogy ne zavarja a nagyfőnököt a tévézésben, és hogy kizárja a futball zajait. Egyszerűen nem értette, hogy lelheti örömét egy ilyen férfi ebben a gyerekes labdakergetésben. Szánalmas volt.

 

Pete Dawkins lezárta a parkoló reá bízott bejáratát. A meccs végéig már csak két másik bejáratot tartanak nyitva, a felszabadult kapacitást pedig járőrözésre fogják használni. A legutóbbi Super Bowlon egy leleményes bandának több ezer dollár értékű szajrét – többnyire autórádiót – sikerült összelopkodnia a stadion parkolójából. Ez nem fog megtörténni Denverben, fogadta meg Dawkins, miközben elindult, hogy körbejárja a stadiont. Jólesett mozogni egy kicsit, a sok álldogálástól egészen átfagytak és elgémberedtek a tagjai. Persze a rossz időjárásnak is megvoltak az előnyei: most legalább nem kellett autótolvajok inváziójától tartani: melyik lenne olyan hülye, hogy ilyen időben kint fagyoskodjon?
Dawkins a parkolónak abba a részébe ért, ahol korábban a Minnesota szurkolói ünnepeltek. Jól szervezett tábor lehetett, mert a gondosan összehajtogatott kerti székeket és néhány kávétócsát leszámítva nyoma sem volt a banzájnak. Talán mégsem olyan őrültek...
A rendőr, ha már így kívül rekedt a stadionon, egy fülhallgatós rádión keresztül igyekezett követni a meccs eseményeit. Nem volt az igazi, de legalább tudta, miért őrjöngenek odabent. A Minnesota megszerezte az első pontját, mindössze négy perccel és ötven másodperccel a kezdés után. A vikingek formában vannak ma, gondolta Dawkins.
– Dennis biztosan az öklét harapdálja – jegyezte meg Fowler, de Liz, aki fejhallgatóval barikádozta el magát a meccs ellen, nem reagált. A védelmi miniszternek minden oka megvolt rá, hogy a körmét rágja. A Chargers futóbekkje az ötösnél elkapta a labdát, és egészen a negyvenesig rohant, ott azonban megtorpant, és egy viking elszedte tőle a labdát.

 

– Nagyon cseles fickó volt ez a Marvin – mondta Murray. – Látod a másik két jogsi sorozatszámát? Az első két számjegytől eltekintve teljesen egyformák. Lefogadom, hogy kártyamásolóval készítette. Nagyon profi munka.
– Akárcsak az útlevelek – felelte szórakozottan O'Day. A tévében éppen Willst mutatták. Nyolc yardot sikerült rohannia a labdával. – Ha nem találnak ki valamit, amivel leszerelhetik ezt a kölyköt, akkor semmi esélyük.
– Milyen útlevél?
– Azt nem mondták, de megígérték, hogy átküldik a másolatot, ha visszaértek az irodába.

 

Denverben zümmögtek a számítógépek. A bérautót és az autókölcsönző céget sikerült azonosítani, s azt is kiderítették, hogy a járművet a Stapleton Nemzetközi Repülőtér közelében adták le. Miután kihallgatták az első két tanút, a nyomozók a kölcsönzőhöz hajtottak. Az itt kapott személyleírás tökéletesen illett a két gyanúsított útlevélképére. Mindketten közel-keletiek voltak, ami még jobban megerősítette a gyanút, miszerint kábítószer van a dologban. Már csak az áldozat teherautója hiányzott.

 

Dawkins az első kör végénél járt, amikor a Minnesota megszerezte a második touchdownt. Már megint Wills volt az, ezúttal egy négyyardos passzolással a Chargets térfeléről. A kölyök már ötvenegy yardot futott, és két fogadása is volt. Miközben a közvetítést hallgatta, Dawkins megint az ABC-s furgon elé ért. Miért coloradói a rendszám? – tette fel magának a kérdést. Azt mondták, Chicagóból vannak, és Omahából hozták a szerkezetet. Mi közük akkor Coloradóhoz? És miért szerepel az autó oldalán a központi ABC-logó, amikor a helyi tévécsatornák mindegyike a sajátját használja, még ha apró betűkkel jelzi is, hogy az ABC leányvállalata? Jobb lesz, ha megkérdezi az őrmestert, döntötte el Dawkins, és bekarikázta a jegyzettömbben a furgon rendszámát. Néhány perccel később belépett a biztonsági portára.
– Hol van az őrmester?
– Kiment járni egyet – felelte egy kolléga. – Az a seggfej egy húszast tett a Chargersre. Szerintem már most búcsút inthet neki.
– Majd beszélek vele, hátha ki tudok fejni én is belőle néhány zöldhasút – vigyorgott Dawkins. – Merre indult?
– Azt hiszem, észak felé.
– Kösz.

 

Megint a vikingek rúgtak. Az eredmény tizennégy-nulla volt. Ugyanaz a játékos kapta el a labdát, ezúttal három yard mélyen a hátsó zónában. Tizenhatnál sikerült áttörnie a védelmi vonalat, és a szélvonal felé rohant. Tizenöt yarddal később már világos volt, hogy csak az átlövőnek van esélye, de az átlövő lassú volt. Százhárom yardnál a védelem levette a labdát, és visszalőtte, tizennégy-hétre javítva az eredményt.
– Tessék vigyorogni! – bökte oldalba a külügyminiszter Dennis Bunkert.
A védelmi miniszter letette a kávéját. Nem ivott egész nap, mert színjózan akart lenni, amikor átadják neki a Lombardi-kupát.
– Ja, most már csak azt kellene kiötlenünk, hogyan szerelhetjük le a kölyködet.
– Sok szerencsét hozzá.
– Nagyszerű a srác, Brent, ezt el kell ismernem. Nem is fut, hanem repül.
– És több mint atléta. Van esze, és van szíve is.
– Ha te tanítottad, Brent, akkor ez nem is lehet másként – mondta nagylelkűen Bunker. – De azért nagyon nem bánnám, ha megrándítaná a bokáját.

 

Néhány perccel később Dawkins beérte az őrmestert.
– Van valami, amit meg kellene néznie, őrmester.
– Mi az?
– Egy kisteherautó. Egy furgon a közvetítőkocsi-sor keleti végén, „ABC” felirattal. Coloradói rendszáma van, de állítólag Chicagóból vagy Omahából jött. Azt mondták, hogy egy cserekészüléket hoztak, valami vágó- vagy keverőpultot, de otthagyták az autót, és azóta se jöttek vissza a cuccért.
– És?
– Jó lenne, ha ellenőrizné.
– Rendben, megskubizom. – Az őrmester felírta magának a rendszámot. – Épp a Fargo Wellses fiúkhoz indultam, hogy segítsek nekik pénzt rakodni. Jó lenne, ha helyettesíteni tudna.
– Hogyne, őrmester. – Dawkins a teherkapuhoz indult. Az őrmester leakasztotta a rádióját.
– Vernon hadnagy, itt Yankevich őrmester. Le tudna jönni a közvetítőautókhoz?
Yankevich visszaindult a stadion mentén. A San Diego hárította a vikingek downjait, harsogta a zsebrádiója, ezzel átvéve tőlük a támadás jogát. A Vikings fergeteges labdalevétellel válaszolt, de a Chargersnek sikerült leszerelnie Willst a harmincas vonalnál. Talán még van remény a döntetlenre, bizakodott az őrmester. Valaki igazán bokán rúghatná már ezt a Willst.
Dawkins ezalatt az ellenkező irányba haladva megpillantotta a Fargo Wells páncélautóját. Egy férfi állt a raktér nyitott ajtajában; zömök, ólomnehéznek látszó zsákokkal szerencsétlenkedett.
– Mi a gond?
– A társam beütötte a térdét, most kötözik. Tudna segíteni?
– Bentről vagy kintről? – kérdezte Dawkins.
– Adogassa ki őket, rendben? De vigyázzon, mert átkozottul nehezek.
– Oké. – Dawkins fellépett. A jármű belsejét polcokkal bélelték ki, amelyek roskadásig tele voltak negyeddollárosokat tartalmazó zsákokkal. Leemelt egyet. Tényleg volt súlya. Dawkins elrakta a noteszét, és munkához látott. Leadogatta a zsákokat, a pénzszállító pedig egy taligafélére pakolta őket. Most már értette, hogy miért ment olyan lelkesen az őrnagy ABC-s furgont nézni.
Yankevich a médiabejáratnál találkozott a hadnaggyal. Megkeresték a furgont, körüljárták, és bekukkantottak az ablakain.
– Egy hatalmas doboz, „Sony” felirattal az oldalán – mondta a hadnagy. – Valamilyen videokészülék.
Az őrmester továbbadta a felettesének mindazt, amit Dawkinstól hallott.
– Lehet, hogy semmi különös, de...
– Igen, csak ne lenne ott ez a „de”. Megkeresem az ABC-s fickót, és beszélek a tűzszerészekkel. Addig maradjon itt, és tartsa rajta a szemét!
– Van egy feszítővas az autómban. Ha akarja, feltöröm a zárat.
– Jobb lesz, ha ezt inkább a tűzszerészekre bízzuk. Különben is lehet, hogy nincs itt semmi gond. Lehet, hogy megjavították az elromlott készüléket, és erre már nem volt szükség.
– Rendben, hadnagy. – Yankevich beugrott a portára felhörpinteni egy forró kávét, aztán visszasietett a parkolóba. A nap lenyugodni készült a Sziklás-hegység szirtjei mögött, és ez, a mínuszok és a jeges szél dacára, még mindig lenyűgöző látvány volt, sokkal izgalmasabb, mint egy focimeccs. Az őrmester megállt a közvetítőautók mellett, és várta, hogy az erőtlen fényű narancssárga gömböt elnyelje a láthatár. Miután a nap felső karimája is eltűnt, Yankevich továbbindult, hogy még egyszer megnézze magának a furgont. Erre azonban már soha nem került sor.

 

 

35.
Három shake

Az időzítő 5:00:00-ra váltott, elindítva a folyamatot. A nagyfeszültségű kondenzátorok töltődni kezdtek, a tartályok dugattyúi pedig – két miniatűr robbanás által hajtva – a helyükre préselték a tríciumot. Az egyik adag az első fázisba, a másik pedig a másodikba került. Ez mintegy tíz másodperc alatt zajlott le. A sietség itt nem lett volna célravezető, hiszen a lényeg az volt, hogy a lítium-deuterid és a fúzióbarát trícium megfelelően összekeveredjen.
5:00:10-kor az időzítő kiadott egy újabb jelet. Az impulzus egy egész kétharmad nanoszekundum alatt átszáguldott az ötven centiméter hosszú vezetéken, és a krytonhálózatba folyva szétoszlott. A kapcsolók – melyekben önionizált, radioaktív kripton szabályozta a kisülést – hetven jelre osztották az impulzust, és továbbküldték őket egy-egy pontosan ezer milliméter hosszú vezetéken. A jeleknek mindössze háromtized shake-re, azaz három nanoszekundumra volt szükségük, hogy leküzdjék ezt a távolságot. A vezetékeknek tökéletesen egyforma hosszúaknak kellett lenniük, hogy a hetven robbanóanyagtömb egyazon pillanatban robbanjon.
Az impulzusok egyszerre futottak.be a gyújtószerkezetekbe, berobbantva a hagyományos robbanóanyagot. A tömbök két rétegből álltak; a külső lassabban tágult, „mindössze” 7000 m/s sebességgel, a tömb külsejétől – ahová a gyutacsot helyezték, a belseje felé. A külső és a belső réteg közt buborék, un. „űr” volt, ami a szférikus alakban terjedő lökéshullámot síkhullámokká alakította. Ez ütközött a blokkok közti magban elhelyezkedő fémtestnek, a „vezetőnek”.
Az immár 9800 m/s sebességgel támadott volfrám-rénium össze-roskadt, beleolvadva a belsejébe helyezett berilliumhengerbe, amit egy milliméter vastag U-235-tel béleltek ki. A fémtömeg a légüres térben akadálytalanul robbant a középpontban elhelyezett, tíz kiló-grammnyi 239-es plutónium felé. Az ólomnál is sűrűbb magot a nyomás atmoszféramilliói tovább sűrítették, s a kihajtott szélű kelyhet formázó alak külső és belső falai egybeolvadtak. A folyamatnak gyorsan kellett lejátszódnia, mivel a mag rendkívül instabil 240-es plutóniumot is tartalmazott.
Az utolsó külső tényező az „ágyú” volt. A még mindig ép elektronika által gerjesztett harmadik jel életre keltette az ágyút, egy miniatűr ciklotront, amely formáját és méretét tekintve egy kézi hajszárítóra hasonlított. A ciklotron deutériumatomokat lőtt egy berilliumfelület-re, a fénysebesség tizedével repülő neutronokat szabadítva fel. Ezek egy fémcsövön át az első fázisba, a „Pit”-be verődtek. A folyamat úgy volt időzítve, hogy a neutronok abban a pillanatban érjenek a „Pit”-be, amikor a plutónium elérte csúcssűrűsége felét. Az ólomnál normális körülmények közt is kétszer nehezebb fém immár tízszer sűrűbb volt, és részecskéi még mindig befelé gyorsultak. A neutronok behatoltak a zsugorodó plutóniumba.
Az anyagot bombázó „lassú” neutronok között milliószámra akadtak olyanok, amelyek olyan közel haladtak el a plutóniummagok mellett, hogy a nukleáris erő az atomok középpontjába rántotta őket. A beszippantott neutron megnövelte az atommag energiaszintjét, instabillá téve azt. Az eredetileg szimmetrikus mag vadul pörögni kezdett, és szétesett. A leggyakoribb esetben egy neutron vagy proton eltűnt – Einstein tiszteletére E=mc² mennyiségű energiává alakult, és gamma- vagy röntgensugárzás formájában (vagy egyéb módon, de ezek nem bírtak jelentőséggel ebben az esetben) szétszóródott. Végül az atommag elengedett még két-három neutront, amelyek a fénysebesség tizedrészével – 30 ezer km/s sebességgel – vágtak neki a víznél kétszázszor sűrűbb plutónium által kitöltött térnek. A legtöbb szabad neutron megtalálta célpontját.
Láncreakcióról akkor beszélünk, ha az elindított folyamat önfenntartóvá válik, elegendő energiát termelve ahhoz, hogy külső segítség nélkül is tovább működjön. A plutónium fissziója során az energia minden lépésben megduplázódik. A lépések számát – ami a láncreakció gyorsulása – „alfának” nevezik, és a fissziós folyamat legfontosabb mérőszáma. Egy 1000 értékű alfa azt jelenti, hogy a duplázódások száma mikroszekundumonként 2¹⁰⁰⁰. A fisszió csúcspillanatában, 2⁵⁰ és 2⁵³ között a bomba tízmilliárd milliárd watt energiát termel, ami a világ energiatermelésének a százezerszerese. Fromm erre a teljesítményre tervezte a bombát – és ez alig tíz százaléka volt a bomba eredeti teljesítményének.
A második fázis még hátravolt. A tőle alig néhány hüvelykre lejátszódó események eddig érintetlenül hagyták.
A fénysebességgel haladó gamma-sugarak egy része már akkor elhagyta a bombaköpenyt, amikor a plutónium berobbantása még javában tartott. Még a nukleáris reakcióknak is időre van szükségük. Más gammasugarak a második fázis elemeibe ütköztek, többségük azonban abba a gázfelhőbe hatolt, amely nem is olyan régen még a robbanóanyag volt, és olyan magas hőmérsékletre hevítette, amit a vegyületek önmaguktól képtelenek lettek volna elérni. A rendkívül könnyű szén- és oxigénatomokból álló felhő alacsony frekvenciájú, „lágy” röntgenhullámokat kezdett sugarazni. Eddig a pontig az eszköz pontosan úgy működött, ahogyan azt Fromm és Ghosn tervezte.
A fissziós folyamat a hetedik nanoszekundumnál – három shake-nél – tartott, amikor valami balul sült el.
A hasadó plutónium által kibocsátott sugárzás belobbantotta a tríciummal dúsított lítium-deuteridet, amely a „Pit” mértani középpontjában volt elhelyezve. Ha Manfred Fromm vonta volna ki a tríciumot az akkukból, nem lett volna baj. Csakhogy erre már nem volt módja, Ghosn pedig nem tudta, hogy a gázt palládiumon kell átszűrni. A 12,3 év felezési idejű trícium ugyanis a tárolás során mintegy húszszázalékos arányban He-3-má alakult. A trícium minősége tehát minősíthetetlenül pocsék volt, és ezt Ghosn még csak nem is sejtette.
A közeli fissziós reakció összepréselte a lítiumvegyületet. A konyhasónál kétszer ritkább fém sűrűbbé vált, mint a Föld magja. Az energia fúziós reakciót indított be, amely miniatűr volt ugyan, de hatalmas mennyiségű neutront szabadított fel, s a lítium atomjait tríciummá alakította, amely a nyomás hatására további neutronokat bocsátott ki. A neutronáradatnak a plutóniumot kellett volna elárasztania, felturbózva az alfát, és legalább kétszeresére növelve a bomba fissziós teljesítményét, így működtek a nagyhatalmak által előállított második generációs atomfegyverek első példányai is. A He-3 jelenléte azonban megfékezte a reakciót, csapdába ejtve a neutronok csaknem negyedét.
A következő néhány nanoszekundum alatt ez még nem okozott érzékelhető változást. A plutónium alfája tovább nőtt, és az energia kezdett átáramolni a második fázisba. A fémbevonatú csövecskék plazmává hevültek, az elliptikus tükrök elpárologtak, de előtte még átverték a sugarakat a második fázisra, a „Holraum”-ra. A Holraum burkolatán kívül elhelyezett U-238-as szárnyak szintén izzó plazmává olvadtak, és a vákuumnak engedve a lítium-deuteridet tartalmazó tartályra roskadtak, összepréselve azt, olyan erővel, hogy az még egy csillag belsejének is dicsőségére vált volna.
De ez mégsem volt elég.
Az első fázisban a reakció lelassult. A He-3 okozta neutronhiány miatt a láncreakció már nem volt képes lépésenként megkettőzni energiáját, így az elsődleges fázis, ahelyett hogy elérte volna a hetvenezer tonna TNT-teljesítményt, tizenegyezer-kétszáz tonna TNT robbanásának megfelelő energiánál leállt.
Fromm óvatos ember volt, ezért úgy tervezte meg a bombáját, hogy a „Holraum” akkor is működésbe léphessen, ha a „Pit” csak a számolt teljesítménye felét nyújtja. A bomba így, szakzsargonnal élve, csak egy „petárda” volt.
Ez a petárda azonban egy 75x75x75 láb méretű robbanóanyagkupacnak felelt meg még így is. Ekkora mennyiséget nem kevesebb mint négyszáz teherautóval vagy egy közepes méretű hajóval lehetne célba juttatni, arról nem is beszélve, hogy a megfeleltetés csak elméleti, hiszen a hagyományos robbanóanyag sosem lenne képes akkora pusztításra, mint radioaktív kis öccse.
A bombaköpenyen ekkor még nem lehetett volna semmilyen változás jelét látni. Az acélburkolat érintetlen volt, de már nem sokáig. A gamma- és röntgensugarak már kiszöktek, ezek azonban láthatatlanok maradtak a szem számára. A szó hétköznapi értelmében vett fény még nem hagyta el a plazmafelhőt, amely alig három shake-kel ezelőtt még ezerfontnyi gondosan megtervezett és összeszerelt alkatrész volt, ugyanakkor már minden lejátszódott, aminek le kellett játszódnia. Már csak az energiának kellett elszabadulnia, a nyers elemi erőnek, amely nem ismert se Istent, se könyörületet.

 

 

36.
Hatás

Ed Yankevich őrmesternek kellett volna lennie az elsőnek, aki észreveszi, hogy mi történik. Negyven lépés sem választotta el a kisteherautótól, és a járművet nézte tűnődve – az emberi idegrendszernek azonban milliszekundumokra van szüksége az ingerületek továbbításához, és ennyi idő nem állt rendelkezésére.
A láncreakció épphogy elérte csúcspontját, amikor az első sugáradagok elérték a tiszthelyettest. Ezek gamma-sugarak voltak, a látható fény rokonai, hiszen ugyanúgy fotonok alkotják őket, csak sokkal nagyobb energiával mozognak. A furgon karosszériáját már átitatták, fluoreszkálásra késztetve az acéllemezeket. A gamma-sugarakat röntgensugárzás követte; ezt is fotonok alkották, viszonylag alacsonyabb energiaszinten. Yankevich azonban mindebből semmit nem észlelt. A sugárzás felforralta csontjait, és szétpukkantotta agysejtjeit, mint holmi túlterhelt villanykörtéket. Az őrmesternek még annyi sem adatott meg, hogy felkészüljön a halálra. A szó szoros értelmében szétpukkant a testében felhalmozódott többletenergiától.
Az energiának azonban csak elenyésző töredéke volt az, amit teste felfogott; a gamma- és röntgensugarak többi része akadálytalanul száguldott tovább a mit sem sejtő célpontok felé.
Az atomjaira hullott furgon mellett az ABC „A” műholdas egysége parkolt, belsejében néhány technikussal, akiknek ugyanaz lett a sorsuk, mint Yankevichnek. Ugyanez volt igaz a teherautó ultramodern, méregdrága elektronikai berendezéseire is. Volt azonban a jármű tetején egy hatalmas parabolaantenna, amely az adást egy az egyenlítő fölött 22600 mérföld magasságban keringő műholdra sugározta. A gamma- és röntgensugarak elérték az adófejet, elektronokat ütve ki a fématomokból, újabb energiákat szabadítva fel fotonok formájában. A fotonok frekvenciája durván azonos volt a tévéadás frekvenciájával, de volt egy hatalmas különbség: míg maga az adás legfeljebb ezer watton, de a legtöbb esetben kevesebb teljesítményen történt, addig a radioaktív sugárzás által keltett energia ennek ezerszerese volt, még ha csak egy rövid pillanat erejéig is, mielőtt az antenna – és az egész teherautó – elpárolgott volna. A szomszédos „B” egység, s a következő, a TWI teherautója is ugyanígy járt, és a Japánba sugárzó NHK sem úszta meg további nyolc szomszédjával együtt. Az egész nem tartott tovább tizenöt shake-nél. A műholdak, amelyekre ezt az irdatlan energiamennyiséget fellőtték, messzire voltak innen, a sugaraknak durván egynyolcad másodpercre volt szükségük, hogy elérjék őket, ami a nanoszekundumokhoz mérten egy örökkévalóság.
A robbanás következő terméke a fény- és hőenergia volt. Az első fénysugarak a szétesőben lévő teherautó részecskéivel együtt keltek útjukra, mielőtt még a táguló tűzgomolyag útjukat állta volna. A második adag csak ezután szóródhatott szét, hogy létrehozza az atomrobbanásokra jellemező kétfázisú pulzálást.
Ezt követte a léghullám, amely már másodlagos hatásnak számított. A levegő elnyelte a lágy röntgensugarak nagy részét, opálos masszává égve, amely útját állta az elektromágneses sugárzásnak, mechanikai energiává alakítva azt. Ez a hangsebesség többszörösével terjedt; mielőtt azonban még kárt tehetett volna a stadionban, ezer mérföldekkel odébb további események történtek.
Az ABC közvetítőautóiból a Net-1 és -2, valamint a Telstar-301 és -302 műholdakra továbbítódtak a jelek. Ugyancsak a Telstar-301-est használta a Trans World International, amely az NFL-meccsek közvetítési jogait birtokolta, és Európa jelentős részének, valamint Izraelnek és Egyiptomnak szolgáltatott műsort. A TWI ugyanazt a videojelet küldte el összes európai kliensének, de országonként legalább egy audiocsatornát is biztosított a kommentátorok számára. Voltak országok, melyek több audiocsatornát is igényeltek, mint például Spanyolország, ahol öt különböző dialektus beszélőit kellett kiszolgálni. A Japánnak közvetítő NHK mind a JISO-FR2-n, mind állandó műholdján, a Hughes Aerospace birtokában lévő Westar-4-en sugárzott. Az olasz tévé az Intelsat Konglomerátum Teleglobe l-esén keresztül látta el hazai és közel-keleti nézőit, a dél-amerikai adók pedig a Teleglobe 2-t használták.
A stadion közelében összesen harminchét aktív műholdas közvetítőautó állt, 48 videó- és 168 audiocsatornán keresztül körülbelül egymilliárd embert látva el a meccs képeivel és zajaival. A parabolatükrök többségénél ugyanaz zajlott le, mint az ABC „A” kocsija esetében. A fejegységekben létrejött rezonanciák és más – egyébként jelentéktelen – mellékhatások eredményeképpen a zaj a műholdfrekvenciák csaknem teljes spektrumára szétterült.
A nyugati félteke felett keringő kommunikációs holdak közt csupán két olyan akadt, amit a denveri meccs közvetítéséhez nem vettek igénybe. Hogy mi történt velük? Egyszerű. A műholdak érzékeny antennáit arra fejlesztették ki, hogy ezermilliomod watt energiájú jeleket vegyenek. Ehelyett váratlanul ennek ezer-tízezerszerese jelentkezett a bemeneteiken, egyszerre több csatornán is. A műholdak működését felügyelő szoftverek érzékelték ezt, és nekiláttak lezárni azon áramköröket, ahol túlfeszültséget észleltek. Ha a történtek csupán egy csatornát érintettek volna, a veszély elmúltával minden visszatérhetett volna a rendes kerékvágásba. A kereskedelmi kommunikációs műholdak azonban súlyos százmilliókat érő jószágok. A szoftverek tehát, amikor egyszerre több csatornán is túlfeszültséget érzékeltek, egyszerűen felfüggesztették az összes csatorna működését, és vészjelzést küldtek a földi irányítóközpontnak. Televíziós- és telefonhálózatok omlottak össze egyetlen szempillantás alatt, és senki nem tudta, hogy mi történt.

 

Pete Dawkins lazított egy kicsit, azzal az ürüggyel, hogy a páncélautót őrzi. Miközben a pénzszállító néhány száz fontnyi negyeddollárossal talicskázott valahol a stadion területén, a rendőr az autó szélvédett belsejében ülve rádiót hallgatott. A Chargers épp harmadötösre készült a Vikings ellen a negyvenhetesnél...
Az alkonyi égbolt vakítóan sárga lett, aztán vörös – de nem a napnyugta barátságos, rózsaszín-narancssárgás vöröse, hanem valami képtelen neonbíbor, sokkal fényesebb, mint amit még a szem el tudott viselni. Aztán a föld megemelkedett az autó alatt, és elhajította azt. Az ajtó iszonyatos zajjal bevágódott, aztán minden elcsendesedett. A stadion megvédte Dawkinst a lökéshullámtól, a villanás azonban még így is majdnem megvakította. Ha nem lett volna ennyire rémült és tanácstalan, azt hihette volna, hogy földrengés van; így viszont csak egyvalamire tudott gondolni: arra, hogy az autó benzintartálya bármelyik pillanatban felrobbanhat, és neki mielőbb ki kell jutnia innen. Megdörzsölte a szemét, és az autó kitört szélvédőjén át a fény felé mászott. Észre sem vette, hogy a kézfeje hólyagosra égett, és hogy a légnyomástól megsüketült. Ki akart jutni a fényre, és most csak ez számított.

 

Moszkva mellett, egy hatvanméternyi betonnal befedett föld alatti bunkerben található a Vojszka PVO, a szovjet légvédelmi főparancsnokság. A modern létesítmény vezérlőtermét, a nyugatiakhoz hasonlóan, amfiteátrum formájúra tervezték, mert így egyszerre sokan és jól láthatták a hatalmas falra szerelt kijelzőket. A kijelző feletti óra szerint 03:00:13 volt a helyi, 00:00:13 a zulu (a greenwichi), és 19:00:13 a washingtoni idő. Az ügyeletet az ötvenegy éves Iván Grigorijevics Kuropatkin altábornagy, egykori – ő azt mondta volna, hogy „aktív” – vadászpilóta vezette. Magas rangja ellenére ugyanolyan ügyeleti beosztásban dolgozott, mint a nála alacsonyabb ran-gúak, mert azt vallotta, hogy egy tisztnek példát kell mutatnia az alárendeltjeinek.
Kuropatkint szokásos, néhány ezredesből és őrnagyból, valamint századosok és hadnagyok garmadájából álló személyzete vette körül. Az ügyeletet teljesítők feladata volt megvédeni a Szovjetuniót egy esetleges, a légtérből érkező támadás ellen. Ez az atomrakéták elleni kezdetleges védelem korában – ezen mindkét félnek bőven volt még mit fejlesztenie – azt jelentette, hogy az altábornagy munkája nem kizárólag védekezésre korlátozódott. Kuropatkin ezt nagyon nem szerette, de változtatni nem tudott rajta. Peru partjai felett, geostacionárius pályán, két kémhold keringett: a Sas-l és a Sas-2. Ezekkel egészen Alaszkáig be lehetett látni a két Amerikát, bár az északi területeket csak akkor, ha az időjárás is úgy akarta – amit most nem lehetett elmondani. A holdak többnyire az infravörös tartományban kémkedtek, mert így lehetett a legjobban kiszűrni a rakétaindításokkal járó hőjelenségeket. Kuropatkin az egyik emberét figyelte, aki épp valamit számolt, amikor a szeme sarkából észrevett valamit az egyik kijelzőn. Ösztönösen odafordította tekintetét. Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogta, hogy mit lát.
Egy folt fehérlett a képernyő közepén.
– Izolálni és kinagyítani! – kiáltotta izgatottan.
– Az Amerikai Egyesült Államok középvidéke – jelentette a műholdat kezelő ezredes. – Kétfázisú hőjelenség, valószínűleg nukleáris robbanás – tette hozzá bizonytalanul, mert ő sem akart hinni a szemének.
– A koordinátákat! – A táguló tűzgömb láttán az altábornagy érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra.
– A térkép szerint Denszva városa, altábornagy.
– Denver? Mi a fene? Derítsék ki, hogy mi folyik ott!
– Igenis, tábornagy.
Kuropatkin már nyúlt is a telefonért. A központ közvetlen összeköttetésben állt mind a védelmi minisztériummal, mind az elnöki rezidenciával.
– Figyelem! Itt Kuropatkin altábornagy a PVO moszkvai központjából. Néhány másodperccel ezelőtt egy nukleáris robbanást észleltünk az Egyesült Államokban. Ismétlem: nukleáris robbanást észleltünk az Egyesült Államokban.
Valaki elkáromkodta magát a vonal másik végén. Narmonov ügyeletes biztonsági tisztje lehetett. A védelmi miniszter embere már jóval higgadtabb volt.
– Biztos benne?
– Kétfázisú hőjelenség – felelte Kuropatkin. Az izgalom elmúlt, az emberen felülkerekedett a katona. – Még most is tágul. Minden kétséget kizáróan nukleáris esemény. Amint többet tudok mondani, jelentkezem. Tessék? – fordult az egyik emberéhez.
– Tábornagy, a Sas-2 áramkörei túlvezérlődtek, és az elektronika négy csatornát lekapcsolt. Az ötödik kiégett – jelentette az őrnagy.
– Mi okozhatta?
– Még nem tudjuk.
– Akkor derítsék ki!

 

Az adás akkor ment el, amikor a San Diego felvonult a negyvenheteshez. Fowler felhajtotta a negyedik üvegből megmaradt sört, és bosszúsan lecsapta a poharat. Átkozott tévések! Valaki biztosan belebotlott egy vezetékbe. Ha jobban a lábuk elé néznének, akkor most nem maradt volna le egy ilyen izgalmas pillanatról... Jobb lett volna, ha a titkosszolgálatiak tanácsa ellenére mégis elmegy a meccsre. A másik tévére pillantott, arra, amit Elizabeth nézett; azon sem volt adás. Valamelyik hókotró ráhajtott volna a kábelekre? Már csak az hiányzik. De nem, mégsem ez történt. A tévén a „Műszaki hiba” felirat jelent meg. Mi a fene, dünnyögte az elnök, és a távirányítóért nyúlt. A CNN adását sem lehetett fogni, a helyi tévéadókat viszont igen.
Fowler épp azon tűnődött, hogy vajon mit jelenthet ez, amikor megszólalt a telefon. Személytelen, szigorú hangon csörgött. Az elnök csak akkor döbbent rá, hogy melyik készülék az, amikor már felvette: az alsó polcon lévő piros telefon jelzett, az, amelyik a coloradói Cheyenne-hegységben berendezett NORAD [36] központtal volt összekötve.
– Itt az elnök – szólt bele rémülten Fowler.
– Elnök úr, itt Joe Borstein vezérőrnagy, a NORAD ügyeletes tisztje. Uram, jelentenem kell, hogy nukleáris robbanást észleltünk az Egyesült Államok középső részében.
– Micsoda?! – kérdezte döbbenten az elnök.
– Atomrobbanás, uram. A pontos helyzet még nem ismert, de valahol Denver környékén történt.
– És ez biztos? – kérdezte reménykedve az elnök.
– Még egyszer ellenőrizni fogjuk a műszereinket, uram, de úgy néz ki, hogy igen. Nem tudjuk, hogy mi robbant és hogyan, de az biztos, hogy atomrobbanás volt. Javaslom, uram, hogy vonuljon biztonságos helyre, amíg kivizsgáljuk az ügyet.
Fowler felnézett. Egyik tevén se változott a kép, de már a rezidencia egész területén szirénák vijjogtak.
A nebraskai Omaha mellett található Offutt légi támaszpontot az egykori Fort Crook területén alakították ki. A tisztek ugyanazokban az elegáns, ódon házakban laknak, mint néhai elődeik, a Stratégiai Légiparancsnokság azonban egy sokkal modernebb épületben kapott helyet, amit 1989-ben egy föld alatti bunkerrel bővítettek ki. Ez utóbbiról azt a viccet terjesztették, hogy azért építették olyan tágasra, mert a légierőnek már elege lett abból, hogy csak a hollywoodi filmekben lehet ilyet látni, és úgy döntött, valóra váltja a fikciót.
Chuck Timmons vezérőrnagy, a vezérkari főnök helyettese emeleti irodája helyett ezúttal a bunkerben ügyelt. Az ok egyszerű volt: a központ nyolc hatalmas képernyőjének egyikén a Super Bowlt lehetett látni. A másik kettő azonban a szokásos, valós idejű műholdképeket közvetítette, és az egyiken látható kettős villanás elég feltűnő volt ahhoz, hogy mindenki észrevegye. Timmons felemelte a telefonkagylót, és felhívta a hírszerzők főnökét.
– Láttam, uram – közölte a férfi, mielőtt még Timmons megszólalhatott volna.
– Nem lehet, hogy meghibásodott a műhold?
– Nem, uram. A tesztáramkörök szerint semmi baja.
– Ha megtud valamit, azonnal jelentkezzen! – Timmons a segédjére nézett. – Hívassa be a főnököt, és mindenki mást. Vészhelyzet van! Siessen! – A kommunikációs tiszt felé fordult. – Küldjék fel a Looking Glasst, a készenléti osztályok pedig legyenek felszállásra készek!
Régen volt az, amikor a Stratégiai Légiparancsnokság a nap huszonnégy órájában a levegőben tartott bombázókat, de gépeinek a harminc százaléka még most is állandó készenlétben állt. Húsz másodperc sem telt bele, és New York államban, a Róma melletti Griffiss légi támaszponton, valamint a kansasbeli McConnell légi támaszponton mozgásba lendültek a 416., illetve a 384. repülőosztály pilótái. Előbbiek B-52-esekkel repültek, míg a kansasiek B-lB-sekkel. A McConnellen a legénység tagjai, akiket az adáshiba már megzavart a tévézésben – természetesen ők is a Super Bowlt nézték –, felpattantak és a terepjárókhoz rohantak, melyek kiszáguldottak velük a fegyveres katonák által őrzött gépekhez. A négytagú csapatok tagjai közül az, aki az élen haladt, rácsapott az orrkerék fölé szerelt vészindító gombra, aztán rohant is tovább, hogy felszaladjon a gépbe a farnál elhelyezett létrán. A hajtóművek már bömböltek, mielőtt még a legénység tagjai becsatolhatták volna magukat. A földi személyzet kirángatta a biztonsági peckeket, az őrség pedig a pálya két oldalára húzódott, hogy szabad utat adjon – és biztosítson – a gépeknek. Eddig a pillanatig senki sem sejtette, hogy ezúttal nem egy rosszul időzített gyakorlatról van szó.
Az első gépet a repülőosztály parancsnoka, egy atlétatermetű, negyvenöt éves ezredes vezette. A parancsnok kigurult a kifutópálya végébe, és várta, hogy kiadják a felszállási engedélyt.
Az Offutton a KC-135-ösnek nem kellett várnia. A huszonöt éve szolgáló Looking Glassnak, vagyis Tükörnek nevezett Boeing-707-es fedélzetén egy tábornok és egy komplett, bár csökkentett létszámú harci vezérkar utazott. A gép már a levegőbe emelkedett, de a személyzet még mindig nem tudta, hogy mi történt. Lent, a kifutópályán három hasonló repülőgép készült felszállni.
– Mi történt, Chuck? – jött be a bunker vezérlőtermébe a parancsnok. Civilben volt, még a cipőjét is elfelejtette bekötni.
– Atomrobbanás Denverben, és valami gond van a műholdakkal is. A készenléti egységeket felvonultattam, a Looking Glass pedig az imént szállt fel. Még mindig nem tudjuk, hogy voltaképpen mi történt, de nagy gáz lehet Denverben.
– Akkor hát induljanak a bombázók – adta meg az engedélyt a parancsnok. Timmons továbbította a parancsot a kommunikációs tisztnek, aki máris intézkedett. Húsz másodperccel később az első B-1B felszállt a McConnellről.

 

Nem volt idő a formaságokra. Egy tengerészgyalogos kapitány belökte az elnök kunyhójának ajtaját, és egy-egy fehér hóköpenyt lökött a kanapén ülők ölébe.
– Siessenek, uram! A helikopter sajnos még mindig használhatatlan.
– Hova? – futott be Pete Connor, még időben ahhoz, hogy hallja a kapitány szavait.
– A parancsnoki bunkerbe. A helikopter még mindig használhatatlan – ismételte meg. – Igyekezzenek, uram!
– Bob! – kiáltott fel riadtan Elliot. Nem tudta, hogy mit telefonált Fowler, de látta az arcán, hogy nagy baj van. Mindketten magukra öltötték a köpenyt, és kimentek. A ház körül egy osztag tengerészgyalogos hasalt a hóban, csőre töltött gépkarabélyokkal biztosítva a területet. Hat másik a közönyösen pöfögő Hummert őrizte.
A washingtoni Anacostia haditengerészeti állomásról a Marine-Two – nem válhatott Marine-One-ná mindaddig, míg az elnök nem szállt fel a fedélzetére – útjára indult. Miközben északnyugat felé fordult a helikopterrel, a pilóta azon tűnődött, vajon mi oka lehet ennek a nagy felfordulásnak. Nem tudhatta, hogy még az illetékesek is csak azt tudják, hogy szinte semmit nem tudnak. Mint minden olajozottan működő szervezetnél, a döntéshozóknak itt is előre elkészített – és begyakorolt – tervek szerint kellett cselekedniük: így pánik esetén sem követhettek el meggondolatlanságot.

 

– Mi a fene folyik Denverben, amiről tudnom kellene? – kérdezte Kuropatkin a hírszerzés tisztjétől.
– Fogalmunk sincs – felelte őszintén a férfi.
Ez nagy segítség, gondolta az altábornagy. Maga elé húzta a katonai hírszerzésre, a GRU-ra kötött telefont.
– Műveleti igazgatóság, ügyelet – jelentkezett egy hang.
– Itt Kuropatkin altábornagy, PVO Moszkva.
– Tudom, miért hív – közölte az ezredes.
– Mi történt Denverben? Van ott atomfegyverek tárolására használt létesítmény, vagy valami hasonló?
– Nincs, altábornagy. A Sziklás-hegységben található fegyverraktár viszonylag közel van a városhoz, de ott csak vegyi fegyvereket tárolnak, melyek szétszerelés alatt állnak. A felszabadult helyet a tartalékos hadsereg, az úgynevezett Nemzeti Gárda hagyományos fegyvereivel töltik fel. A Denver melletti Rocky Flats területén régebben gyártottak robbanótölteteket, de...
– Az pontosan hol is van? – akarta tudni Kuropatkin.
– A várostól északnyugatra. A robbanás viszont a város déli részében történt.
– Valóban. Folytassa!
– Tudomásunk szerint a Rocky Flatsben tárolt rakétafejeket is leszerelték.
– És az nem lehet, hogy ott szállítottak át fegyvereket? Valamit találjanak ki végre! Az a bomba csak odakerült valahogyan! – vesztette el türelmét az altábornagy.
– Nem tudok ennél többet mondani. Ugyanúgy sötétben tapogatózunk, mint önök. Talán a KGB... Őket is meg kellene kérdezni.
Kuropatkin, mint a katonák többsége, nem szerette a KGB-seket, de ez most nem volt szempont.
– Állambiztonság, parancsnoki központ – felelte egy férfihang.
– Adja az Amerika-részleg ügyeletesét.
– Kérem, várjon.
A szokásos csipogás és kattogás hallatszott, aztán megszólalt egy női hang:
– Amerika, tessék.
– Kuropatkin altábornagy vagyok a moszkvai PVO-központból. Tudnom kell, hogy mi minden történt ma Denverben.
– Nem sok minden. Denver nagyváros, Washington után az Egyesült Államok második legfontosabb kormányzati központja, de most hétvége van, és a vasárnap ott is vasárnap. – Kuropatkin hallotta, hogy a nő valamit fellapoz. – Ó, igen.
– Mi az?
– Ma játsszák az amerikai futball szuperkupájának döntőjét az új denveri stadionban. Ha jól tudom, ez egy zárt, fűthető létesítmény.
Kuropatkin alig tudta megállni, hogy ne tolja le a nőt, amiért ilyen jelentéktelen dolgokkal rabolja az idejét.
– Nem erre vagyok kíváncsi. Történtek zavargások, terrorcselekmények, valami efféle? Van-e olyan titkos fegyverraktáruk, támaszpontjuk, amiről nem tudok?
– Minden, amit tudunk, az önök rendelkezésére áll, altábornagy. Talán ha tudnám, hogy miért érdeklődik...
– Atomrobbanás történt, asszony!
– Denverben?
– Igen!
– Pontosan hol? – kérdezte higgadt hangon a nő.
– Várjon egy percet... Szükségem van a koordinátákra!
– Harminckilenc fok negyven perc északi szélesség, százöt fok hat perc nyugati hosszúság – felelte a segédje. – A felbontás nem a legjobb az infravörös spektrumban.
Kuropatkin megismételte a számokat.
– Máris nézem – mondta a nő. – Csak elő kell keresnem a térképet.

 

Andrej Iljics Narmonov aludt. Hajnali 3.10 volt Moszkvában. Először a telefon csörrent meg, aztán valaki berontott a hálószoba ajtaján. Narmonov majdnem infarktust kapott az ijedtségtől. A „betolakodó” Pavel Hrulev KGB-őrnagy volt, az elnöki testőrkülönítmény alparancsnoka.
– Vészhelyzet van, elnök úr. Velem kell jönnie.
– Mi a gond, Pasa?
– Atomrobbanás történt Amerikában.
– Mi? Ki csinálta?
– Ez minden, amit tudunk. A parancsnoki bunkerbe kell mennünk. Az autó már várja. Az öltözködéssel ne törődjön. – Hrulev az elnök vállára terített egy háziköntöst.

 

Ryan elnyomta a cigarettáját, és dühösen a „Műszaki hiba – Kérem, várjon” feliratra nézett. Goodley visszatért, két doboz Coke-kal a kezében. A vacsorát már megrendelték, de még nem érkezett meg.
– Mi történt?
– Se kép, se hang. – Ryan elvette tőle az egyik dobozt, és felpattintotta a tetejét.
A Stratégiai Légiparancsnokság bunkerében egy alezredes a tévécsatornákat ellenőrizte. Először a CNN-re kapcsolt, aztán annak alcsatornájával, a CNN Headline Newszal próbálkozott, de egyiket sem lehetett fogni. Ugyanez volt a helyzet az HBO-val és az ESPN-nel, valamint a Showtime-mal is. A nő ellenőrizte a katalógust, és megállapította, hogy ez legalább négy üzemképtelen műholdat jelent. Ezt mindenképpen jelentenie kellett. Felállt, és a parancsnokhoz lépett.
– Van valami, amiről tudnia kell, uram.
– Éspedig? – kérdezte a parancsnok anélkül, hogy odafordult volna.
– Legalább négy kereskedelmi műhold nem működik. Köztük a Telstar, két Intelsat és egy Hughes.
Ez már elég érdekes volt ahhoz, hogy a parancsnok odafordítsa a tekintetét.
– Mit tud még?
– A NORAD jelentése szerint – felelte a hírszerző – a robbanás Denver belterületén történt, a Skydome közelében, ahol a Super Bowlt játszották. A külügyminiszter és a védelmi miniszter is kint volt a meccsen, uram.
– Jézusom, igaza van – döbbent rá a parancsnok.

 

Jim Rosselli kapitány alig egy órája volt szolgálatban, amikor a rémálom elkezdődött. A Nemzeti Honvédelmi Műveleti Központ válságkezelő termében ült, és azt kívánta, bárcsak ott lenne mellette egy flottaparancsnok. Régebben mindig volt egy ügyeletes tábornok vagy tengernagy szolgálatban, de a kelet-nyugati közeledés óta ezt otthoni készenlétre módosították, és a kapitányoknak, illetve az ezredeseknek kellett állniuk a sarat. Persze rosszabb is lehetne, vigasztalta magát Rosselli. Ő legalább tudta, hogy mekkora felelősség nukleáris fegyverek felett rendelkezni.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezte Richard Barnes alezredes. Költői kérdés volt, hiszen Rosselli pontosan ugyanannyit tudott, mint ő.
– Hívassuk be Wilkes tábornokot! Hadd dolgozzon meg a pénzéért – mondta szenvtelen hangon Rosselli. Arcán nyoma sem volt izgatottságnak vagy félelemnek, azt pedig, hogy a tenyere merő víz, csak ő tudta.
– Helyes – bólintott Barnes, és már hívta is a dandártábornokot, aki a Boiling légi támaszponton lakott, a Potomac túloldalán.
– Tessék? – morogta Wilkes.
– Itt Barnes, uram. Szükségünk van önre a központban, mégpedig azonnal. – Ennyi elég is volt. Az „azonnal” szó a pilóták szótárában különleges jelentéssel bír, márpedig a dandártábornok régebben bombázókat vezetett.
– Máris megyek. – Wilkes letette a kagylót, magára kapta zöldesszürke kabátját, és már rohant is a parkolóba a terepjáróhoz. A Toyota Land Cruiser pöccenésre indult, és egészen könnyen vette az akadályt, amit az utakat borító hó jelentett.

 

A Camp David-i elnöki krízisszoba a hidegháborús korszak idejétmúlt öröksége volt. Az Eisenhower-adminisztráció idején épített bunkert úgy tervezték, hogy ellenálljon egy atomcsapásnak – egy olyan korban, amikor a rakéták pontosságát még nem yardokban, hanem mérföldekben mérték. A nyugat-marylandi Catoctin-hegység gránitjába robbantott lyukat legalább hatvanlábnyi masszív kőzet védte minden oldalról. A harmincszor negyven láb alapterületű, tíz láb magas létesítményben egy tizenkét fős személyzet teljesített szolgálatot, többségükben kommunikációs tisztek a haditengerészettől. A felszerelés nem volt olyan modern, mint amivel a NEACP büszkélkedhetett, sőt mondhatni, ez volt a leggyatrább mind közül, amivel az elnöknek eddig dolga akadt. A konzol például, ami elé leültették, a hatvanas évek NASA-központját idézte; még beépített hamuzót is tartalmazott... A pult felett közönséges televíziók sorakoztak. A szék is özönvíz előtti volt, és persze vastagon párnázott, ahogyan azt a hatvanas évektől elvárja az ember.
Elizabeth Elliot az elnök melletti székre roskadt le.
– Nos – szólalt meg az elnök –, elmondaná valaki, mi az ördög folyik itt?
– A helikopterét nem sikerült megjavítani, elnök úr – felelte az ügyeletes tiszt. – A Marine-Two ellenben már úton van, hogy felvegye és a Kneecapre szállítsa önöket. A Stratégiai Légiparancsnokság és a NORAD már vonalban van, ezekkel a gombokkal pedig a többi főparancsnokságot kapcsolhatja. – A tengerész hadnagy ezalatt az atlanti erők főparancsnokságát és ennek csendes-óceáni megfelelőjét, valamint a szárazföldi erők atlantai, panamai és bahreini parancsnokságait értette. Voltak még mások is, például az európai főparancsnokság. A döntéshozatali rendszer értelmében a főparancsnokok csupán végrehajtók voltak, akik javaslataikat a védelmi miniszter közvetítésével terjeszthették az elnök elé. A parancsokat az elnök adta ki a védelmi miniszter közvetítésével. Csakhogy a védelmi miniszter...
Fowler megkereste a NORAD címkéjű gombot, és megnyomta.
– Itt az elnök. A Camp David-i bunkerben vagyok.
– Borstein vezérőrnagy jelentkezik, uram. A parancsnok nincs itt. Ő is Denverben volt a Super Bowlon. Kötelességem tájékoztatni önt, uram, hogy a műszereink szerint a robbanás Denverben, a Skydome stadionban vagy annak közvetlen közelében történt. Valószínűnek tartjuk, hogy a védelmi miniszter, a külügyminiszter úr és a NORAD főparancsnoka halott.
– Értettem – vette tudomásul Fowler. Hangjában nyoma sem volt érzelmeknek. A hír nem érte felkészületlenül, már számított rá.
– A parancsnokhelyettes elutazott. A legmagasabb rangú tisztünk kötelessége ellátni a feladatait mindaddig, míg vissza nem tér.
– Rendben. Arról tudnak már valamit, hogy hogyan következett be a robbanás?
– Még nem, uram. Csak annyit tudunk, hogy nem, ismétlem, nem észleltünk ballisztikus rakétát a robbanást megelőzően. Most próbáljuk felvenni a kapcsolatot a Stapleton nemzetközi reptérrel, hátha ők láttak valamit a radarjaikon.
– Ha repülőgép lett volna, azt önök észlelték volna?
– Nem szükségszerűen, uram – felelte Borstein vezérőrnagy. – A rendszerünk egészen hatékony, de ki lehet játszani, különösen ha egyetlen repülőgépről van szó. Mindenesetre vannak dolgok, amiket mielőbb meg kellene tenni, uram. Beszélhetünk erről?
– Igen.
– A NORAD rangidős ügyeletes tisztjeként a parancsnokságot DEFCON-1 állapotba helyeztem. Javaslom továbbá, hogy kezdeményezzünk konferenciabeszélgetést a Stratégiai Légiparancsnoksággal.
– Csinálja – hagyta jóvá Fowler. Egy pillanat múlva már élt is a kapcsolat.
– Légiparancsnokság, Peter Fremont tábornok – jelentkezett a főparancsnok.
– Tud valami újat?
– Egyelőre nem, de van néhány dolog, amit feltétlenül meg kell tennünk.
– Folytassa!
– Javaslom, uram, hogy azonnal helyezzük DEFCON-2 fokozatba a stratégiai erőinket. Egy esetleges atomcsapás esetén így reagálhatunk a leggyorsabban.
– Jobb lenne, ha szelektíven tennénk, Robert – szólalt meg Elliot.
– Hallottam. Ki volt az? – kérdezte Borstein.
– A nemzetbiztonsági tanácsadó – közölte Elliot, gőgjével igyekezvén leplezni ijedtségét.
– Még nem lalálkozlunk, dr. Elliot. Az irányítási rendszerünk sajnos nem leszi lehelővé, hogy szelektíven csináljuk, legalábbis nem ilyen rövid idő alatt. Ha most a megfelelő készültségbe helyezzük az egységeinket, később még lesz időnk végrehajlani a módosításokat. Ezzel kerek egy órát nyerhelünk.
– Osztom a vezérőrnagy véleményét – mondta Fremont tábornok.
– Ez elég logikusnak hangzik – bólogatott Fowler. – Rendben, akkor tegyék.
Az Egyesült Államok harminchat rakétahordozó tengeralattjárójából tizenkilenc a tengeren volt – úgynevezett „elrettentő” őrjáraton –, kettő javításon, a többi pedig készletfeltöltésen. Utóbbiakon csökkentett létszámú legénység látta el a szolgálatot, vasárnap lévén parancsnok nélkül. Ami persze nem jelenthetett gondot, hiszen minden hajónak két legénysége volt, s az egyik kapitányának készenlétben kellett lennie, úgy, hogy szükség esetén fél órán belül a helyén lehessen. Csipogóik szinte egyazon pillanatban szólaltak meg. Amint a riasztás elhangzott, a tengeralattjárók legénysége azonnal munkához látott. A stratégiai rakétahordozókon az ügyeletes tiszt minden esetben olyan személy volt, aki átment a „parancsnoki posztra alkalmas” vizsgán. A szabályzat értelmében DEFCON-2-es riasztás esetén a tengeralattjáróknak a lehető legrövidebb időn belül neki kellett vágniuk a tengernek. A vontatóhajók már járatták dízelmotorjaikat, készen rá, hogy elvontassák a palaszürke acélhengereket az ellátóhajók mellől. Miután a tengeralattjárókat hermetikusan lezárták, a tisztek és segédeik ellenőrizték, hogy kik vannak és kik nincsenek a fedélzeten. Mivel a tengeralattjárók, ahogyan a hadihajók is, sosem küzdenek létszámhiánnyal, a szabályzat kimondta, hogy DEFCON-2-es készültség esetén fél legénységgel is bevethetőek.
A hagyományos haderőt Rosselli kapitány és a Nemzeti Honvédelmi Műveleti Központ személyzete riasztotta az orrvérzésig gyakorolt séma szerint. A szárazföldi erőket hadosztályszinten, a légierőt repülőosztályonként, a haditengerészetet pedig hajórajonként kellett értesíteni. Mindhárom esetében a DEFCON-3-as készültségi fokozat lett elrendelve. Az érdeklődő aranycsillagosok kíváncsiságát Rosselli kapitány és Barnes ezredes igyekezett kielégíteni. A válasz minden esetben így szólt: „Nem, uram, ez nem, ismétlem, nem gyakorlat.”
Az amerikai hadsereg egységei hamarosan bevetésre kész állapotban voltak. Mint várható volt, azok reagáltak a leggyorsabban, amelyeket egyébként is magasabb készültségi fokozatban tartottak. Ezek közé tartozott a berlini dandár is.

 

 

37.
Reakció

– Kapitány úr, riasztás érkezett a vészfrekvencián.
– Tessék? – fordult el Ricks a térképasztaltól.
– Riasztás, uram. – A kommunikációs tiszt átadta az üzenetet.
– Ennél jobb időt nem is találhattak volna a gyakorlatozásra – dünnyögte minden lelkesedés nélkül Ricks. – Harckészültség! Egyes fokozat!
– Figyelem, figyelem! Mindenki foglalja el a harci pozícióját! – kürtölte szét egy tengerészaltiszt, és hogy nyomatékot adjon a parancsnak, bekapcsolta a szirénát, amely idegtépő hangjával garantáltan kiugrasztotta az embereket ágyaikból.
– Mr. Pitney! – kiabálta túl a zajt Ricks. – Antennamélységbe!
– Igenis, kapitány úr. Merülőtiszt, mélység hat-zéró láb.
– Mélység hat-zéró láb, vettem. Kormányos, terelőlapátokat tíz fokkal felfelé fordítani!
– Terelőlapátokat tíz fokkal felfelé fordítani, értettem. – A kormányos, aki fiatal volt, mint a kormányosok általában, hátrahúzta a repülőgépkormányra hasonlító kereket. – Uram, a terelőlapátok tíz fokkal felfelé fordítva.
– Nagyszerű.
Egy pillanattal később az emberek betódultak a vezérlőbe. A legénységfőnök – a Maine rangidős közlegénye – elfoglalta helyét a levegőrendszer vezérlőpultjánál. Claggett hadnagy is megjelent, hogy szükség esetén a kapitány segítségére legyen. Pitney, a hajó navigátora a toronyban foglalta el harci állását. Mások a fegyverrendszer vezérlőpultja elé telepedtek le. A kontrollszoba jelentése szerint a hajó többi részében is mindenki elfoglalta a helyét.
– Mi a helyzet? – kérdezte Claggett. A kapitány válaszképpen a kezébe nyomott egy darab papírt. – Gyakorlat?
– Hát persze. Végtére is vasárnap van, nem igaz? – morogta Ricks.
– Még mindig vihar van odafent?
Mintegy végszóra, a Maine dülöngélni kezdett. A mélységmérő még csak 290 lábat mutatott, de a hajótest már tízfokos szögben kilengett. Fent, a felszínen egy edzett matróz ezt észre se vette volna. Itt azonban, ebben az ablakok nélküli konzervdobozban, egészen más volt a helyzet. A belső fül által érzékelt egyensúlyzavar és a környezet látszólagos mozdulatlansága közti ellentét zavarba hozta az agyat. Ugyanaz játszódott le, mint amit az Apolló asztronautái tapasztaltak az első űrséta során. Tudták, hogy mi történik velük, de azért rázták, ütögették a fejüket, mintha bogár mászott volna a fülükbe, és remélték, hogy mielőbb visszatérhetnek a mélybe, ahová tartoznak, és ahol teljes a nyugalom.
– Hatvan lábon vagyunk, uram.
– Vettem – felelte Pitney.
– Parancsnok, itt a szonár. Elvesztettem Sierra-16-ot. A felszíni zaj tönkreteszi a vételt.
– Mi a legutolsó pozíciója? – kérdezte Ricks.
– Legutóbbi helyvektora kettő-hét-zéró, becsült távolsága négykilencezer yard – közölte Shaw zászlós.
– Értem. Küldjék fel az URH-antennát. Periszkópot fel – parancsolta Ricks az ügyeletes fedélzetmesternek. A Maine-nek most már húszfokos kilengései voltak, és Ricks tudni akarta, hogy miért. A fedélzetmesíer nekiveselkedett a piros-fehér keréknek; az olaj sziszegve dolgozni kezdett a hidraulikában.
A kapitány megmarkolta a periszkóp szarvát.
– A mindenit! – Még innen is érezni lehetett a periszkóp felső részét csapkodó hullámok erejét.
– Fogom a jelet, uram – jelentette a kommunikációs tiszt.
– Nagyszerű! – nyugtázta Ricks. – Nos, szép időnk van. Harminc láb magas hullámok, csillag egy szál sem. De sebaj, hamarosan úgyis lent leszünk, hiszen már alig várjuk, hogy folytathassuk a barátunk utáni hajszát. Végtére is ez csak gyakorlat, nem igaz?
Ricks annyira biztos volt ebben, hogy máris át akart szólni a rakétairányítóba, hogy ha véget ért a gyakorlat, mielőbb álljanak vissza normál vezérlésre. De mielőtt még lenyomhatta volna a gombot a telefonon, a kommunikációs tiszt rohant be a vezérlőterembe.
– Kapitány úr! Ez nem gyakorlat!
– Hogy érti ezt? – kérdezte Ricks. Nagyon nem tetszett neki a hadnagy rémült ábrázata.
– DEFCON-2, uram. – A tiszt átadta a parancsot.
– Micsoda? – Ricks átfutotta az üzenetet. Rövid volt és hátborzongató. – Mi a fene folyik odafent? – Továbbadta a papírt Claggett-nek.
– DEFCON-2? Még sose voltunk DEFCON-2-n. Egyszer voltunk 3-ason, de annak már az idejét sem tudom...
A teremben egyszeriben csend lett. Az amerikai hadigépezet öt készültségi szinten működhet, melyeket öttől egyig számoznak. A DEFCON-5 a mindennapi, békeidőbeli működést jelöli. A 4-es szint a stratégiai pontok fokozott ellenőrzését jelenti. A 3-as már jóval komolyabb, itt a katonáknak, pilótáknak, tengerészeknek már nem csupán ugrásra, hanem bevetésre késznek kell lenniük. A DEFCON-2-es háborús fenyegetést feltételez, és ennek megfelelően bevetési helyükre irányítja az egységeket. A DEFCON-1-es az a szint, amelyen az amerikai haderők még sohasem voltak. Ez már maga a háború.
A tengeralattjárók esetében azonban nem ilyen egyértelmű a helyzet. Az állandó készenlét mindennapi működésük része; egy stratégiai rakétahordozónak például alig néhány percre van szüksége, hogy útnak indítsa nukleáris robbanófejjel felszerelt rakétáit, ami gyakorlatilag DEFCON-2-es állapotot jelent. A parancs tehát csupán hivatalossá tette a készültséget – és ettől még baljósabb volt az egész.
– Valami más? – kérdezte Ricks.
– Ez minden, uram.
– Semmi hír, semmi figyelmeztetetés?
– Tegnap megkaptuk a szokásos hírcsomagot, de nem volt benne semmi említésre méltó. A következőt öt óra múlva várom, a Super Bowl eredményeivel – tette hozzá a kommunikációs tiszt.
– Akkor hát mi a fene történhetett? – merengett Ricks. – Bár nem oszt, nem szoroz, jól mondom?
– Én azt mondom, kapitány, hogy először is váljon le a mi kettőhét-zéró felé tartó barátunkról – javasolta Claggett.
– Igen. Kénytelenek leszünk. Akkor tehát irány északkelet!
Claggett ellenőrizte a térképen, hogy megfelelő lesz-e a vízmélység az új útvonalon. Formaság volt, hiszen az Akula üldözése közben a Seattle és Japán közti hajózási útvonalra tévedtek. A hadnagy kiadta a parancsot a kormányosnak. A Maine balra fordult, oldalát mutatva a hullámoknak, amelyek nem tétováztak megostromolni azt. A hajó hevesen dülöngélni kezdett, kilengései elérték a negyven fokot. A fedélzeten ülők egyik kezükkel biztos fogódzó után kaptak, a másikkal pedig a pultokon csúszkáló tárgyakat igyekeztek helyükre terelni.
– Lejjebb vigyük, kapitány? – kérdezte a Holland.
– Még várjon vele pár percet. Hátha kapunk valami hírt.

 

A George McReady által elhagyott gigantikus farönkök már hetek óta a Csendes-óceán vizében áztak. A felszívott nedvesség és a lánc súlya a felszín alatt tartotta őket; úgy lebegtek a vízben, a vad hullámok által hajtva, mint három egymáshoz kötözött, miniatűr tengeralattjáró.
A Maine egyik szonárosa hallott valamit zéró-négy-egy felől, ami majdnem megegyezett a menetiránnyal. Fura hang volt, tompa fémes csörgés, semmihez sem fogható, amivel eddig dolga volt. Hajó nem lehetett, élőlény még kevésbé. Olyan halk volt, hogy alig lehetett kiszűrni a felszíni zajból, pedig...
– A francba! – A tengerészaltiszt bekapcsolta a mikrofonját. – Vezérlő, itt a szonár. Kapcsolat a közelben!
– Mi az? – rohant át a szonárszobába Ricks.
– Nem tudom, de nagyon közel van, uram. – Hol?
– Nem tudom megállapítani. Úgy tűnik, hogy az orr mindkét oldalán... Nem hajó, de fogalmam sincs, hogy mi lehet, uram! – A tengerészaltiszt behunyta a szemét, és csak a hangra koncentrált. – Nem pontszerű a forrás, uram, és nagyon közel van.
– De... Gyorsmerülés! – kiáltotta Ricks, de elkésett vele.
Az egyik farönk az orrban elhelyezett hidrofonok üvegszál burkolatának ütközött. A Maine törzse megkondult, mint egy nagyharang. A zaj iszonyú volt, de az ütés nem okozott komolyabb kárt: a tengeralattjáró alig néhány csomós sebességgel haladt, és ennél komolyabb ütközéseket is el kellett viselnie. A hajótest félrevetette az első rönköt, de volt még kettő. A középső a vezérlőterem falának csapódott, a harmadikat azonban sikerült elkerülni: a kormányos tövig nyomta a kormányt, és a Maine a feléje lendülő rönk alá bukott. Csakhogy ezzel az ügy még nem ért véget. A hullámok tovább sodorták a rönköket, egyenesen a vízből kiemelkedő far felé, ahol a lánc megakadt a jobb oldali vezérsík szélére merőleges szenzortartó rekeszben, és visszarántotta őket. Kettő átlendült a vezérsík alatt, a harmadik azonban becsúszott a felső kormánylapát és a hajócsavar közé, majd fülsiketítő zajt produkálva a propeller lapátjainak ütközött. A Maine mangán-bronz propellere hét hónap alatt nyerte el gyakorlatilag tökéletes formáját – a farönknek néhány másodperc is elég volt, hogy tönkretegye. A zaj hallatán a manőverszoba parancsnoka úgy döntött, hogy nem várja meg a parancsot, és saját felelősségére leállította a főtengelyt. A szenzortartó rekesz azonban így sem bírta tovább a terhelést, és leszakadt a vezérsíkról.
– Mi a fene volt ez? – kérdezte Ricks a reccsenés hallatán.
– Elvesztettük a jobb oldali hidrofonokat, uram – felelte az egyik szonáros.
Ricks szó nélkül hátrarohant.
– Vezérlő, itt a manőverszoba – mondta a hangszóró. – Valami nekiütközött a hajócsavarnak. Most ellenőrizzük a főtengelyt.
– A hátsó vezérsíkok megsérültek, uram, és a terelőlapátok is nagyon lassan reagálnak – jelentette a kormányos.
A legénységfőnök félreállította a fiatalembert, és elfoglalta helyét a kormány előtt. Óvatosan megmozgatta a kormánykereket.
– Úgy tűnik, megsérült a hidraulika. A stabilizátorokkal viszont nincs gond. – A stabilizátorok elektromos árammal működtek. – És a kormánylapátokkal sem.
– Akkor állítsuk zéró fokra a hátsó lapokat – felelte az első tiszt. – Terelőlapókat tíz fokkal fel!
– Igenis.
– Nos, mi volt az? – kérdezte Dubinyin.
– Fémes zörej. Elnyújtott, zajos tranziens, iránya zéró-öt-kettő. – A tiszt megkocogtatta a képernyőn parázsló pontot. – Előbb alacsony frekvencián, mintha valami megkondult volna, aztán nem sokkal később, itt, jóval magasabb hangon. Hallani lehetett a fejhallgatóban. Mintha géppuskáztak volna. Várjunk csak egy percet... – tűnődött el Rikov főhadnagy. – A frekvencia, mármint az impulzusok közt eltelt idő megegyezik a csavarlapátok körfrekvenciájával. Ez csakis a propeller lehetett...
– És most mi a helyzet?
– Sehol semmi.
– Akkor keressék meg őket! Rendelje ide a többieket is! – Dubinyin visszatért a vezérlőbe. – Új irány zéró-négy-zéró. Sebesség tíz csomó.

 

Éjfél múlt Berlinben. A szovjet katonai tehergépkocsi – Bock emberei nemes egyszerűséggel elkötötték valahonnan egy vezérkari autóval együtt – bekanyarodott a laktanya elé, és lefékezett a sorompó előtt. A szovjet laktanya és az amerikai között régebben zord betonfal meredt, miként a város keleti és nyugati oldala között is, de azóta ez is eltűnt, s a hidegháború esküdt ellenségeit csak egy zöld folt, egy nevetséges fűpacni választotta el egymástól. Egy húszéves, pattanásos homlokú őrmester viharzott ki az őrbódéból. A háromcsillagos váll-lap láttán megtorpant, és ellátottá a száját.
– Vi-gyázz! – ordította kifogástalan orosz kiejtéssel Keitel. A kölyök rémült vigyázzállásba vágta magát koszos egyenruhájában. – A hadtestparancsnokságról jöttem, hogy ellenőrizzem az ezred készültségét. Nem tudnak az érkezésemről, és maga sem fog szólni senkinek, világos?
– Igen, ezredes!
– Mire visszajövök, cserélje le ezt a szennyes egyenruhát, vagy a kínai határon fogja találni magát, mielőtt még felfogta volna, hogy mi történt! – Keitel a kormány mögött ülő Bock felé fordult. – Mehetünk!
Az autó átlendült a kapun, és megállt a parancsnokság előtt. A Hitlertől „örökölt” épületet az oroszok inkább használták, mintsem fenntartották. Bock lefékezett a viharvert bejárati ajtó előtt. Keitel és kísérete zajosan felvonult a lépcsőn.
– Hol van ennek a kuplerájnak az ügyeletese? – bömbölte Keitel. A folyosón posztoló tizedes az egyik közeli szobába irányította a tiszteket.
– Mi az? – kérdezte ingerülten az íróasztal mögött terpeszkedő, harmincévesforma őrnagy.
– Ivanenko ezredes vagyok az ellenőrzési osztályról. Készenléti ellenőrzés! Látni akarom, milyen gyorsak az embereik, ha ki kell pattanni az ágyból. Riadó! – Az őrnagy felugrott, és rátenyerelt á falra szerelt gombra. A laktanya területén felüvöltöttek a szirénák.
– Most pedig hívja fel a parancsnokot, és mondja meg neki, hogy vonszolja ide azt a részeg seggét. Milyen készültségi fokozatban vannak, őrnagy? – Keitel, tudatosan, még annyi időt sem hagyott az őrnagynak, hogy az levegőt vehessen. Az orosz keze, félúton a telefon felé, megállt a levegőben. Látni lehetett az arcán, hogy nem tudja eldönteni, melyik fontosabb: a kérdés vagy a parancs. – Nos?
– Helyzetünknél fogva állandó készültségben vagyunk, Ivanenko ezredes.
– Igen? Roppant kíváncsi vagyok rá! Most bebizonyíthatják. – Keitel az egyik emberéhez fordult. – írja fel ennek a kölyöknek a nevét!
Alig két kilométerrel odébb, az amerikai oldalon – az egykori Nyugat-Berlin területén – fények gyúltak ki.
– Úgy látom, ők is gyakorlatoznak-jegyezte meg Keitel-Ivanenko.
– Nagyszerű. Nagyon remélem, hogy gyorsabbak leszünk náluk, különben itt fejek fognak hullani! – tette hozzá baljós hangon.
– Mit jelentsen ez? – loholt be félig felöltözve az ezredparancsnok.
– Nos, ez eléggé szánalmas kezdés – jegyezte meg gúnyosan Keitel. – Készenléti ellenőrzést tartunk, ezredes! Javaslom, hogy tegye a dolgát.
– De...
– De mi? – mordult rá Keitel. – Talán nem voltam elég érthető? Keitel értett az oroszok lelkéhez. Jól ismerte őket. Arrogánsak voltak, erőszakosak, és gyűlölték a németeket, bármennyire is igyekeztek ennek ellenkezőjét elhitetni. Másrészről viszont, ha még náluk is erőszakosabb és arrogánsabb ember vette kezelésbe őket, kezes báránynak bizonyultak. „Ivanenko” nem volt magasabb rangú, mint a parancsnok, de hangosabb volt, és nem is kellett ennél több.
– Majd meglátja, hogy mire képesek a fiaink.
– Kint leszünk, és nézni fogjuk – biztosította Keitel.

 

– Kérem, jöjjön le, dr. Ryan. – A vonal elhallgatott.
– Megyek – morogta Jack. Felkapta a cigarettáját, és lement a 7-F-27-es szobába, a CIA műveleti központjába. Az épület északi felében található helyiség volt a műveleti osztály lelke. A számkódos ajtóval védett, hússzor harminc láb alapterületű terem közepét egy hatalmas, kerek asztal uralta. Az asztal körül hatan ültek: az ügyeletes rangidős tiszt, a sajtótiszt, valamint a négy területi felügyelő, akik Afrikáért és Latin-Amerikáért, Európáért és a Szovjetunióért, a Közel-Keletért és a terrorelhárításért, illetve Dél-, Kelet-Ázsiáért és a Csendes-óceán térségéért feleltek. A faliórák a helyi idő mellett a moszkvai, a pekingi, a bejrúti, a tripoli és természetesen a greenwichi időt mutatták.
– Történt valami? – kérdezte vidáman Jack.
– A NORAD szerint néhány perccel ezelőtt atombomba robbant Denverben.
– Ez valami vicc? – kérdezte automatikusan Jack, de az ösztönei mást súgtak. A gyomra görcsbe rándult, még mielőtt a férfi válaszolhatott volna.
– Bárcsak az lenne – felelte komoran az ügyeletes tiszt.
– Mit tudunk a történtekről?
– Nem sokat.
– Azért mégis. A vésztábla? – Még nem adta fel a reményt. Ha valami történt volna, akkor már tudnia kellene róla. – Hol van Marcus?
– Hazafelé tart a C-141-essel. Valahol félúton lehet Japán és az Aleut-szigetek közt. Önnek kell átvennie az irányítást, uram – tette hozzá az ügyeletes, hálát adva magában a jóistennek, hogy nem neki. – Az elnök Camp Davidben tartózkodik. A védelmi miniszter és a külügyminiszter...
– Meghaltak? – mondta ki helyette Ryan.
– Nagyon valószínű, uram. Ryan behunyta a szemét.
– Szentséges ég! És az alelnök?
– Egyelőre a rezidenciáján. Az NHMK ügyeletes tisztje egy bizonyos James Rosselli kapitány. Wilkes tábornok már úton van. Az elnök DEFCON-2-es készenlétet rendelt el a stratégiai erők számára.
– Az oroszok?
– Semmi különös. Valahol Kelet-Szibériában légi hadgyakorlatot tartanak, ez minden.
– Értem. Riadóztassa az állomásokat! Azt akarom, hogy keressenek meg minden használható forrást, amilyen gyorsan csak lehet, és ha bármiről tudomást szereznek, azonnal jelentsék. – Jack lélegzetvételnyi szünetet tartott. – Mennyire biztosak benne, hogy tényleg megtörtént?
– Két műhold is lefotózta a villanást. Egy KH-11-esünk húsz perc múlva a helyszínre ér, akkor majd még többet tudok mondani. A NORAD szerint határozottan nukleáris eseményről van szó, de a robbanás erejét, a pusztítás mértékét ők sem tudták megbecsülni. A robbanás a stadion közvetlen közelében történt, ahogyan a Fekete vasárnap című filmben is, csakhogy ezúttal, sajnos, a valóságban. Az is biztos, hogy ez nem gyakorlat. DEFCON-2 esetén nem lehet.
– Észleltek ballisztikus rakétát vagy gyanús repülőgépet Denver környékén?
– Előbbi negatív, uram.
– És mi a helyzet a FOBS-szal [37]? – kérdezte Goodley. A szovjet orbitális bombázórendszert olyan műholdak alkották, melyekkel akár nukleáris fegyvereket is célba lehetett juttatni.
– Az sem maradhatott volna észrevétlen – felelte a tiszt. – Ami pedig a repülőgépeket illeti, ezek ellenőrzése még folyik. Most nézik át a denveri légi irányításnál készített felvételeket.
– Vagyis szart se tudunk.
– Így van.
– Az elnök még nem érdeklődött? – kérdezte Ryan.
– Nem, de a vonal él. Úgy tudjuk, mellette van a nemzetbiztonsági tanácsadó is.
– Melyik a legvalószínűbb forgatókönyv?
– Szerintem az, hogy terrorcselekmény történt. Ryan bólintott.
– Nekem is ez jutott eszembe. A tárgyalóban leszek – intett Jack a szomszédos terem felé. – Szükségem lesz a műveleti, a hírszerzési és a kutatási igazgatóra. Ha helikopterrel kell behozni őket, akkor küldjenek értük helikoptereket. – Ryan átment a tárgyalóba.
Goodley hűségesen követte.
– Jézusom – motyogta a fiatalember. – Biztosan azt akarja, hogy én is itt legyek?
– Igen, és ha van valami jó ötlete, bátran mondja ki. Teljesen megfeledkeztem a FOBS-ról. – Jack leült a telefon elé, és beütötte az FBI hívógombját.
– Parancsközpont.
– Itt a CIA. Ryan főigazgató-helyettes vagyok. Kivel beszélek?
– Pat O'Day felügyelő vagyok, és itt van mellettem Murray igazgatóhelyettes úr is. A telefont kihangosítottuk, uram.
– Beszélj, Dan! – Jack is kihangosította a készüléket. Valaki hozott neki egy csésze feketekávét.
– Egyelőre semmit sem tudunk. Gondolod, hogy terroristák voltak?
– Pillanatnyilag ez tűnik a leghihetőbb változatnak.
– Értem. Egyelőre még mi is csak tapogatózunk. Azt tudtad, hogy szinte egyetlen kommunikációs műhold sem működik? Ezért nem lehet fogni a CNN-t sem.
– Ezt nem tudtam. – Jack intett Goodleynak, hogy nézzen utána. – Ha ez igaz, akkor a terroristákat ejthetjük. Félelmetes!
– És igaz, Jack. Már ellenőriztük.
– Legalább tíz kereskedelmi műhold befuccsolt – tért vissza Goodley. – A katonai műholdak viszont működnek. A mi műholdas kapcsolatainkkal sincs gond.
– Kerítsen elő valakit a technológiai igazgatóságról, és derítsék ki, mi nyírhatta ki a műholdakat. Igyekezzen! – parancsolta Jack. – Hol van Shaw?
– Még úton. Eltart egy darabig, mire ideér. Az utak még mindig nehezen járhatóak.
– Ha megtudunk valamit, azonnal továbbítom, Dan.
– Szintén.
Ryan letette a telefont, és a falra meredt. Ez borzasztó, gondolta. Itt ül, szemben az üres fallal, és fogalma sincs, hogy mit kellene tennie. Az elnök adatokat vár tőle, de nincsenek adatok. Az a kevés is, amit tud, a hadseregtől jött be. A CIA már megint kudarcot vallott. Valaki támadást intézett az Államok ellen, talán százezrek haltak meg, és ő még csak nem is sejtette, hogy mi készül. Most pedig csak ül itt, és malmozik.
Megkereste a NORAD hívógombját, és lenyomta.
– NORAD – felelte egy hang.
– Ryan főigazgató-helyettes vagyok a CIA műveleti központjából. Információra van szükségem.
– Alig tudunk valamit, uram. Úgy tűnik, hogy a bomba a Skydome közelében robbant. A pusztítás mértékéről egyelőre semmilyen információnk nincs. Egy helikopterünk már útnak indult a Lowry légi támaszpontról.
– Kérem, tájékoztasson, ha valamit megtudnak.
– Készséggel, uram.
– Köszönöm. – Ez nagy segítség volt. Most már legalább annyit tudott, hogy tudatlanságával nincs egyedül.

 

Mike Callaghan, a denveri tűzoltóság zászlóaljparancsnoka nem talált semmi különöset a gomba alakú felhőben. Már látott ilyet, még zöldfülű tűzoltóként. Volt egy nagy tűz 1968-ban, a Burlington rendező pályaudvaron. Egy propán-bután gáz tartálykocsi repült levegőbe, egy egész tehervonatnyi robbanóanyag közvetlen közelében. A parancsnoka akkor bölcsen úgy döntött, hogy biztonságos távolságba húzódik az embereivel, és negyed mérföld távolságból végignézte velük, mekkora tűzijátékot képes produkálni száztonnányi bomba. Callaghan akkor látott először gombafelhőt. A forró levegő gyűrű alakban felemelkedett, és belsejébe szippantotta a füstöt és a port, létrehozva a gomba kalapját...
Ez a mostani azonban sokkal nagyobb volt. Callaghan vörösre festett parancsnoki autója kormánya mögött ült, és az első riasztást követte, amely három Seagrave fecskendőből, egy kosaras létrából és két mentőautóból állt. Szánalmasan kevés, állapította meg Callaghan, és beszólt rádión, hogy fújjanak általános riadót. Következő lépésként utasította az embereit, hogy szélirányból közelítsék meg a helyszínt.
Őszintén remélte, hogy nem... De nem, az nem lehetett. Hiszen a város nagyobbik része érintetlen maradt.
Callaghan nem tudta, mi okozta a robbanást, de azt igen, hogy tűz van, amit el kell oltani, és amiből embereket kell kimenteni. Ahogy bekanyarodott a stadionhoz vezető sugarúira, megpillantotta a tűzfészket. A parkoló volt az. Szétszórt autóalkatrészek, lángoló benzin és motorolaj. Egy erősebb széllökés egy pillanatra félrelebbentette a füstöt, eléje tárva a stadion romjait. Nem sok maradt belőle...
Megérkeztek. Mialatt a tűzoltók rákötötték tömlőiket a tűzcsapokra, Callaghan kipattant az autójából, és felmászott az egyik Seagrave tetejére, hogy szétnézzen. Nem messze, jobboldalt egy hatalmas fémszerkezet hevert – feltételezhetően a stadion teteje. További darabok egy negyed mérfölddel odébb, egy áruház üres parkolójában landoltak. Callaghan elővette hordozható rádióját, és szólt a második hullámnak, hogy ellenőrizzék az áruházat és a mögötte elterülő lakóövezetet.
Tekintete végigsiklott a stadion romjain és a parkolón. Remélte, hogy még lesz kit kiszabadítaniuk – ehhez azonban előbb kétszáz yardnyi lángoló autóroncson kellett átverekedniük magukat.
Váratlanul az égből kapott segítséget. Egy kék színű, légierős mentőhelikopter szállt le harminc yarddal odébb. Callaghan lemászott a tűzoltóautó tetejéről, és a helikopterhez szaladt. A pilóta mellett ülő őrnagy a szárazföldi erők egyenruháját viselte.
– Callaghan – mutatkozott be Mike. – Zászlóaljparancsnok.
– Griggs – felelte az őrnagy. – Nem akar szétnézni?
– Dehogynem!
– Akkor pattanjon be!
Nem volt sok néznivaló. Az, ami az utca szintjéről egybefüggő falnak látszott, fentről nézve vaskos füstoszlopok sokaságának bizonyult. Az autóknak legalább a fele kigyulladt. Néhány bekötőút kevésbé volt eltorlaszolva, mint a többi, de egy sem akadt, amelyik járható lett volna. A helikopter egyetlen kört tett, vészesen bukdácsolva a forró levegőben. A gomba tövében az aszfalt még mindig vörösen izzott, a szár alatt azonban csak egy mély krátert lehetett látni. Hogy mekkora volt, azt a füst miatt nem tudták megítélni, mert a füst csak egy-egy apró részletet mutatott meg belőle, és azt is a pillanat töredékéig. A stadion déli részénél nem gomolyodott füst, az épületszerkezet azonban – már ami megmaradt belőle – ragyogni látszott. A néhai Skydome-ból négy-öt szektornyi még állt. Itt még lehetnek túlélők, gondolta Callaghan.
– Oké, eleget láttam – mondta Griggsnek.
Az őrnagy a kezébe nyomott egy mikrofonos fejhallgatót.
– Most mondja!
– Mi történhetett?
– Az, aminek látszik – felelte Griggs. – Mire lesz szüksége?
– Emelődarukra és vontatókra. Nagyon remélem, hogy még találunk túlélőket a romok közt. Ehhez azonban előbb be kell jutnunk oda. Mi a helyzet a... sugárzással?
Az őrnagy vállat vont.
– Nem tudom. Ha letettem magát, Rocky Flatsbe repülök. Én a közeli fegyvergyárban dolgozom, ezért valamelyest konyítok a bombákhoz, az igazi szakértők azonban Rocky Flatsben találhatóak. Van nekik egy nukleáris balesetekre szakosodott mentőbrigádjuk is, őket fogom idehozni. Útközben beszólok a gyárba is, hogy küldjenek gépeket, amilyen gyorsan csak lehet. Addig is maradjanak az embereivel a szél felőli oldalon. A másik irányból semmiképpen ne közelítsék meg a helyszínt, rendben?
– Igen.
– És állítsanak fel egy fertőtlenítőállomást valamelyik fecskendő mellett. Ha valaki kijön, vetkőztessék le, és mossák le jó alaposan. – A helikopter földet ért. – Utána irány a legközelebbi kórház.
– És a hamueső?
– Úgy tűnik, viszonylag kevés hamu került a levegőbe, és a légmozgás azt is elsodorta már. Nem mondom, hogy biztonságos, de azért egy szűk órára bemerészkedhetnek az emberei. Addigra úgyis itt leszek a fiúkkal, és ők majd megmondják, hogyan tovább. Többet én sem tudok mondani, főnök. Sok szerencsét!
Callaghan leugrott a helikopterről, és hátrébb húzódott. A helikopter felemelkedett, és északnyugat felé, Rocky Flats irányába kanyarodott.

 

– Nos? – kérdezte Kuropatkin.
– A robbanás erejét az elsődleges és a másodlagos hőből számoljuk, tábornok. Az adatok ebben az esetben eléggé rendhagyóak... De térjünk vissza a kérdésére: az érték nagyjából százötven és kétszáz kilotonna közé tehető. – Az őrnagy megmutatta a számításait.
– És mi a rendhagyó benne?
– Az első energiavillanás túlságosan alacsony, a másodlagos hő ellenben meglehetősen magas. Taktikai robbanófejnek túl erős, stratégiainak túl gyenge. Persze az is lehet, hogy csak a felhők torzították el a képet.
– Meghoztam a célpontkatalógust – jelent meg egy hadnagy egy vászonkötésű mappával.
Az őrnagy kikereste Denver térképét. A papírra átlátszó fólia volt ragasztva, erre rajzolták fel a szovjet stratégiai rakéták célpontjait. A városra összesen nyolc rakétát irányítottak, azaz öt SS-18-ast és három SS-19-est, ami nem kevesebb mint hatvannégy robbanófejet és húsz megatonna hatóerőt jelentett. Valaki nagyon nem szerethette Denvert, gondolta Kuropatkin.
– Ez segíthet kiszámolni a kárt? – kérdezte a tábornok.
– Igen – felelte az őrnagy. Fogott egy körzőt, és körberajzolta a stadiont. – Ez egy kétszáz kilotonnás eszköz hatósugara.
A térképen barnával voltak jelölve a nehezen lerombolható építmények, sárgával a lakóházak, és zölddel az egyéb, könnyen elpusztítható komplexumok. A stadiont zöldre színezték, ahogyan a közelében szinte mindent, de a lakóházakat jelölő sárgából sem volt hiány a körön belül.
– Hányan lehettek a stadionban?
– A KGB szerint telt ház volt a hatvanezer férőhelyes stadionban – felelte a hadnagy. – Fedett épület – tette hozzá magyarázatképpen.
– Te jóságos isten – motyogta Kuropatkin tábornok. – Hatvanezren ott, és legalább százezren a körzetében. El tudom képzelni, hogy őrjöngnek az amerikaiak. – És ha azt hiszik, hogy mi voltunk...

 

– Nos? – kérdezte Borstein.
– Háromszor is ellenőriztem a számítást, uram – felelte a százados. – Becslésem szerint százötven kilotonna.
Borstein megmasszírozta az arcát.
– Jézusom. Az áldozatok száma?
– A számítógépes szimuláció szerint kétszázezer. A térképet elnézve ez a szám nagyon is reális – tette hozzá a nő. – Nem hiszem, hogy terroristák művelték volna. Ahhoz túl nagy volt a hatóereje.
Borstein az elnököt és a Stratégiai Légiparancsnokságot hívta a konferenciavonalon.
– Ijesztő számadataink vannak, elnök úr.
– Hallgatom – mondta lehangoltan az elnök.
– Az elsődleges becslés szerint a hatóerő mintegy százötven kilotonna lehetett.
– Tessék? – Fremont tábornok nem akarta elhinni.
– Százötven kilotonna. Háromszor is ellenőriztük a számításokat.
– Áldozatok? – kérdezte Fremont.
– Durván kétszázezer a helyszínen, további ötvenezer a későbbiekben, a várható utóhatások miatt.
Fowler hátrahőkölt, mintha arcon csapták volna. Negyedmillió amerikai! Az ő választói, akiknek biztonságot és védelmet ígért. Akik bíztak benne.
– Mit tudtak még meg? – kérdezte reszkető hangon.
– Ezt nem értettem, elnök úr – válaszolt Borstein.
Fowler vett egy mély lélegzetet, és megint nekirugaszkodott:
– Kiderítettek még valamit?
– Véleményünk szerint a bomba hatóereje túl nagy ahhoz, hogy pokolgép legyen.
– Én is ezen a véleményen vagyok – sietett megjegyezni Fremont. – Egy terroristák által barkácsolt atombomba hatóereje nem lehet nagyobb húsz kilotonnánál. Ráadásul ez nem „közönséges” atombomba volt, hanem egy többfázisú fegyver.
– Micsoda? – furakodott Elliot a mikrofonhoz.
– Egy termonukleáris fegyver – felelte Borstein tábornok. – Egy hidrogénbomba.

 

– Itt Ryan. És odaát?
– Fox őrnagy, uram, a NORAD-tól. Gondoltam, érdeklik a számításaink. – Az őrnagy közölte a bomba becsült hatóerejét.
– Túl nagy ahhoz, hogy házilag barkácsolt pokolgép legyen – jegyezte meg a technológiai igazgatóság embere.
– Mi is ezen a véleményen vagyunk – erősítette meg az őrnagy.
– Hány áldozatra számíthatunk? – kérdezte Ryan.
– A stadionban lévőkkel együtt mintegy kétszázezren veszíthették életüket a helyszínen.
Fel akarok ébredni, gondolta Ryan, és behunyta a szemét. Ez csak egy hülye rémálom, és én felfogok ébredni belőle. Kinyitotta a szemét, de semmi nem változott.

 

Robby Jackson a hordozó kapitányának, Ernie Richardsnak a kabinjában üldögélt. Fél füllel a meccset hallgatták, de közben a közeli hadgyakorlatról is beszélgettek. A forgatókönyv szerint a Theodore Roosevelt harccsoportnak nyugat felől kellett megközelítenie Izraelt, támadó szovjet alakulatok szerepét alakítva. Eléggé valószínűtlen helyzet volt, de konfliktusnak ez is megtette. A célpontot laza formációban közelítik meg, hogy kereskedelmi hajóknak nézzék őket. Az első csapást végrehajtó vadászgépek nemzetközi azonosító jeleket fognak sugározni, és olyan irányból, illetve időpontban közelítik meg a Ben Gurion repteret, hogy az izraeli légvédelem utasszállítóknak nézze őket. Persze így sem volt sok esélyük az izraeli légierővel és az újonnan Izraelbe rendelt USAF-kontingenssel szemben, de Jackson szerette a kihívásokat.
– Felhangosítanád a rádiót, Bob? Kíváncsi vagyok, mi a meccs állása.
Jackson feltekerte a hangerőt, de a hangszóróból izgatott kommentár helyett zene hallatszott.
– Mi a fene? Talán elromlott az antenna? – morgolódott Jackson. A rádió a hadihajó belső hálózatára volt kötve.
Richards felnevetett.
– Éppen most? Még csak az hiányzik. Zendülés törne ki!
– Milyen jól mutatna a dossziédban... Valaki kopogtatott.
– Nyitva! – kiáltotta Richards.
Egy tengerészaltiszt lépett a fülkébe.
– Üzenet a parancsnokságról, uram. Richards elvette tőle a papírt.
– Valami fontos? – érdeklődött Jackson.
Richards válasz helyett a kezébe nyomta a lapot, aztán felkapta a dörmögőt, és a hidat hívta.
– Mi a fene? – dünnyögte elhűlve Jackson. – DEFCON-3? Miért, az isten szerelmére?

 

Ernie Richards, az egykori pilóta a múlt iránti lelkesedéstől hajtva – ő ezt hagyománytiszteletnek nevezte – kürtszóval vezényeltette az embereit. A hajó méreténél és felépítésénél fogva ez természetesen elektronikus kürtmuzsikát jelentett az 1-MC hangszórórendszer közvetítésével, s hogy a fiatalabbak se érezzék magukat a sötét középkorban, a vérpezsdítő dallam John Williams Csillagok háborújából lett kiragadva. A zenét az elmaradhatatlan gongszó követte.
– Gyerünk, Bob! – A két férfi átsietett az eligazítóba.

 

– Tud valami újat? – kérdezte Andrej Iljics Narmonov.
– A bomba hatóereje közel kétszáz kilotonna volt – közölte Kuropatkin tábornok. – Ez azt jelenti, hogy Denverben hidrogénbomba robbant. Az áldozatok számát százezres nagyságrendűre becsüljük. További fejlemény, hogy egy lökésszerű elektromágneses hullám működésképtelenné tette az egyik kémholdunkat.
– Erről tudnak valami bővebbet? – kérdezte Narmonov egyik katonai tanácsadója.
– Még nem.
– Nem tűnt el atomfegyverünk? – hallotta Kuropatkin az elnököt.
– Nem – felelte egy negyedik hang. – Egészen biztosan.
– Végre egy jó hír. Nos, van még mondanivalója?
– Engedelmével szeretnék magasabb készültségi fokozatot elrendelni a légvédelemnél. Kelet-Szibériában épp hadgyakorlat folyik. Szükség esetén ők pillanatok alatt bevethetőek.
– Nem tűnhet ez provokációnak? – aggodalmaskodott Narmonov.
– Nem, a legkevésbé sem. A légvédelmünk hatótávolsága alig néhány száz mérfölddel nyúlik túl a határainkon. De azért a biztonság kedvéért egyelőre a Szovjetunió felett fogom tartani a repülőinket.
– Rendben, akkor megadom az engedélyt.
A tábornoknak csak egy telefonba került. Egy perc múlva szétment a rádióüzenet, és a határ menti távolsági radarok életre keltek. Egyik sem kerülte el az amerikai NSA figyelmét.
– Tehetek még valamit? – kérdezte Narmonov a tanácsadóit. A külügyminiszter embere válaszolt:
– Az lesz a legjobb, ha egyelőre nem reagálunk. Ha Fowler beszélni akar velünk, megtalál minket. Nélkülünk is van épp elég baja.

 

Az American Airlines MD-80-asa a Miami nemzetközi repülőtér terminálja elé gurult. Qatiék elhagyták a gépet, és átmentek a tranzitváróba, hogy megvárják a csatlakozást. Arra számítottak, hogy a reptéren nagy fejetlenség lesz a robbanás miatt, de rémületükre nem tapasztaltak semmi ilyet. Qati megkereste a legközelebbi Bart, és az italos polc mellé szerelt tévéhez lépett. A készüléken a denveri élő közvetítés helyett egy helyi adó ment. Qati nem tudta mire vélni a dolgot, de úgy döntött, egyelőre nem kérdez semmit a pultostól. Jó döntést hozott. Fél perccel később valaki megkérdezte, hogy mennyi a meccs állása.
– Tizennégy-héttel vezettek a vikingek, amikor elment a jel – felelte a mögötte álló férfi.
– Mikor volt ez?
– Úgy tíz perccel ezelőtt. Fura, de még mindig nincs adás.
– Mi a fene! Csak nem földrengés rázta meg Denvert, mint annak idején San Franciscot?
– Nincs kizárva – vont vállat a pultos. – Valami nagy gáz lehet. Qati megkönnyebbülten sétált vissza a váróterembe.

 

– A CIA mit tud mondani? – kérdezte Fowler.
– Egyelőre semmit, uram. Vagyis csak annyit, mint a hadsereg. De várjon egy percet, elnök úr... – Az ügyeletes egy papírt tett eléje. – Az NSA-tól kaptunk üzenetet. Az orosz légvédelmi rendszert készültségbe helyezték. Rengeteg rádióüzenetet lehet fogni, és bekapcsolták az összes nagy hatósugarú radart.
– Ez elég gyanús – harapott rá Elliot.
– A szovjetek csak meg szeretnék védeni magukat egy esetleges támadás ellen. A légvédelmük nem jelent veszélyt ránk mindaddig, míg meg nem közelítjük a határaikat.
– De kitől félnek? És miért? – tűnődött Elliot.
– Mert minden okuk megvan rá.
– Az isten szerelmére, Ryan! – fakadt ki az elnök.
– Komolyan gondoltam, elnök úr. Az oroszok valószínűleg még annyit se tudnak, mint mi. Csak azt látják, hogy készültségbe helyeztük a fegyveres erőket. Érthető, hogy megteszik az ilyenkor elkerülhetetlen óvintézkedéseket.
– Akkor is aggasztó – mondta Borstein. – Ne feledje, Ryan, hogy mi vagyunk azok, akiket meglámadlak, és nem az oroszok. Most pedig anélkül, hogy bármit is kérdeznének tőlünk, riadót fújnak. Ez azért mégiscsak furcsa.
– Mi a helyzet azokkal a jelentésekkel az eltűnt szovjet robbanófejekről? – kérdezte Fowler. – Nem lehet, hogy közük van a Denverben történtekhez?
– Miféle robbanófejek? – horkant fel Fremont. – Miért nem hallottunk mi erről?
– Erről nekem sem volt tudomásom – mondta vádlón Borstein.
– Egy informátorunk jelentette, de nem tudtuk megerősíteni – felelte Ryan. Érezte, hogy ennyi nem lesz elég, ezérl folytatta: – A jelenlés szerint Narmonovnak gondjai adódtak a hadsereggel. A tábornokai elégedetlenek a változásokkal, például azzal, hogy kivonják a csapatokat Németországból. Állítólag több robbanófej is eltűnt, és Narmonov attól tart, hogy ezekkel akarják majd megzsarolni. De, hangsúlyozom, de nem sikerült megerősítenünk az információt, minden igyekezetünk ellenére. Ennélfogva nem tartjuk kizártnak, hogy az informátorunk szándékosan félrevezetett minket.
– Miért nem tájékoztatott erről? – vonta felelősségre Fowler.
– Az értékelés még folyamatban van, elnök úr. Egész hétvégén ezen dolgoztunk.
– Nos, én nem tudom, de az biztos, hogy a bomba nem a miénk volt – mondta indulatosan Fremont tábornok. – És az is biztos, hogy nem terroristák szerelték össze. Erre most kiderül, hogy az oroszoknak hiányt mutat a leltáruk. Ez már több, mint aggasztó, Ryan.
– És megmagyarázhatja, miért van készenlétben a PVO – tette hozzá Borstein.
– Azt akarják mondani, hogy egy szovjet hidrogénbomba volt? – kérdezte elhűlve Fowler.
– Olyan sok atomhatalom azért nincs, hogy ne sejthessük, kire kell ujjal mutogatni – mondta baljós hangon Borstein. – Márpedig ez nem amatőr munka volt.
– Na várjunk csak – jött tűzbe Jack. – Ez azért nem ilyen egyszerű. Először is nincsenek tények a birlokunkban. Amiről szó volt, az csupán spekuláció. Ezt azért ne felejlsék el.
– Mekkora a szovjet alomfegyverek hatóereje? – akarta tudni Elliot.
– Nagyjából olyanok, mint a mieink – magyarázta Fremont. – A skála a tüzérség számára kifejlesztett egy kilotonnáslól az SS-20-asokba szereli ötszáz kilotonnásig terjed.
– Más szóval a denveri bomba a paramétereit tekintve lehetne szovjet is – vonla le a következtetést Liz.
– Ahogy mondja, dr. Elliot – felelle harciasan a tábornok.
Elizabeth Elliot oldalra fordult a székében, és az elnök füléhez hajolt.
– Úgy volt, hogy te is elmész arra a meccsre Brenttel és Dennisszel. Ugye tudod, hogy mit jelent ez?
Milyen furcsa, gondolla Fowler, hogy ez eddig eszébe sem jutott. Elliot felé fordult, és a nő szemébe nézett.
– Nem, ez lehetetlen – rázla meg a fejét. – Az oroszok nem tennének ilyet.
– Mit? – kérdezte a hangszóróból egy hang.
– Várjon egy percet – felelte erőtlen hangon az elnök.
– Elnök úr, nem értettem, hogy mit...
– Azt mondtam, hogy várjon egy percet! – kiabálta Fowler. Eltakarta a mikrofont a kezével, és megint a nőre nézett. – Azért vagyunk itt, Elizabeth, hogy megoldjuk a problémát, és meg is fogjuk. Éppen ezért arra kérlek, hogy tegyél félre minden személyeskedést.
– Elnök úr, szeretném önt mielőbb a Kneecapen tudni – szólalt meg Fremont. – Aggódom a biztonságáért.
Fowler a háta mögött álló tengerésztisztre nézett.
– Mikor ér ide a 'kopter?
– Huszonöt perc múlva, uram, és harminc percig fog tartani az út a Kneecapig.
– Vagyis majdnem egy óra. – Az elnök az órára pillantott. – Mondják meg a helikopter pilótáinak, hogy kanyarodjanak oda Durling alelnökért, és vigyék a Kneecapre. Fremont tábornok!
– Hallgatom, elnök úr.
– Vannak tartalék Kneecapek, nem igaz?
– Igen, uram.
– Az elsővel az alelnök fog felszállni. A tartalékot küldje le ide. Hagerstownban le tud szállni?
– Igen, a Fairchild-Republic reptéren. De miért nem várja meg a helikoptert, uram?
– Mert túl sok a tennivalóm, tábornok, és a helikopter rádiójával nem sokra mennék. Szóval vigyék csak Durlinget, addig én intézkedem.
– Tiltakozom, elnök úr. A repülő két óránál hamarabb nem fog leérni Marylandbe.
– Nagyszerű. Legalább lesz időm. Ha megfutamodnék, azzal nem sokra mennénk, nem igaz?
A háta mögött Pete Connor és Helen D'Agustino összenéztek, és tehetetlenül felsóhajtottak. Az elnök a lehető legrosszabb döntést hozta: ha Camp Davidet is támadás éri, semmi esélyük. Az elnök csak a levegőben lehet biztonságban. Vagyis lehetett volna...
A helikopter pilótája nyugtázta az üzenetet, és délkeletnek fordult a washingtoni körgyűrű felett. Durling és családja az alelnöki rezidencia előtt várta a közeledő gépet. A titkosszolgálatiak pillanatok alatt felterelték őket a fedélzetre, és intettek, hogy mehetnek. Az alelnök nem sokat tudott a történtekről, de ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy komolyan aggódjon családja biztonsága miatt. Még szerencse, hogy az elnök felajánlotta a gépét, gondolta, aztán gyorsan el is szégyellte magát. Sohasem menekült el a felelősség elől, és bár most sem erre készült, mégis úgy érezte, hogy amit tesz, az igazságtalan a választóival szemben. Hiszen ők nem szállhatnak repülőre, hogy ott vészeljék át a krízist. Még csak nem is sejtik, hogy mi történt, nemhogy esélyük lenne kimenekíteni a szeretteiket.
Az alelnök tekintete a kisebbik fiára siklott. Saját ifjúkora az atomháborútól való félelem, a kubai válság és a vietnami háború jegyében telt el. Elsőéves egyetemista volt, amikor besorozták, és egy évig Vietnamban szolgált a 82. ejtőernyősezrednél. A háborús tapasztalatok mély nyomot hagytak benne. Talán ezért volt olyan szokatlanul liberális politikus. Nem menekült az emlékei elől; tartozott ennyivel azoknak a bajtársaknak, akik a karjai közt haltak meg. De most... Milyen groteszk. Éppen előző nap adott hálát az égnek, hogy a gyermekeit megkímélte mindettől.
A kisfiú a maga négy évével még mit sem sejtett az egészből. Imádott repülni, és a váratlan helikopterezést nagyszerű kalandként élte meg. Nem is értette, miért könnyes az édesanyja szeme.
A VH-3-as a repülőgéptől ötven yardra ért földet. A titkosszolgálatiak szó szerint lerángatták az alelnököt és családját a helikopterről – egyikük hóna alá csapta a kisfiút –, és felrohantak velük a repülőre. Még jóformán el sem helyezkedtek az üléseikben, a NEACP mozgásba lendült, és az Atlanti-óceán felé vette az irányt.

 

– Most aztán nyakig benne vagyunk – mondta rosszkedvűen Ricks. Háromcsomós sebesség felett a Maine propellerje úgy csikorgott, mint egy rossz talicska kereke. A főtengely is meggörbült kissé, de ez volt a kisebbik baj. – A zajból ítélve mind a hét lapát kicsorbulhatott. Ha öt csomó fölé megyünk, a csapágyak nem fogják bírni. Persze nem fogunk, mert már három felett is túl zajosak vagyunk. Ugyanez a gond a külső motorral is. Lassú és hangos. Javaslat? – nézett körbe. Senki nem jelezte, hogy szólni akarna. Ricks hozzáértéséhez nem férhetett kétség.
– Nincs, uram – állapította meg Claggett. Nem volt más lehetőségük, mint a felszín közelében maradni, hogy ha parancsot kapnak, azonnal elindíthassák a rakétákat. Jó lett volna nyugodtabb vizekbe merülni, de ezzel a sebességgel képtelenek lettek volna időben feljönni, ha a helyzet még ennél is komolyabbra fordul.
– Milyen közel van az Omaha? – kérdezte a gépésztiszt.
– Valahol itt kell lennie százmérföldes körzetben, és vannak P-3-asaink is Kodiak közelében – felelte Claggett. – Az Akula viszont még náluk is közelebb van. Javaslom, uram – fordult a kapitányhoz –, hogy várjuk ki, amíg eltávolodik.
– Kockázatos. Mi van, ha ők is hallották a zajt? Segítséget kell kérnünk.
– Ahhoz rádióznunk kell.
– Majd bóját használunk.
– Kétcsomós sebesség mellett nem sokat érünk vele. Nem tartom jó ötletnek, kapitány.
Ricks kérdőn a gépésztisztre nézett.
– Én nem bánnám, ha lenne a közelünkben egy amerikai hajó is – mondta a férfi.
– Ahogyan én sem – bólintott Ricks. Percekkel később a bója már a felszínen volt, és működésbe lépett. Úgy volt beállítva, hogy a beleprogramozott üzenetet órákon át sugározza.

 

– Ha a lakosság megtudja, mi történt, kitör a pánik – merengett Fowler. Amitől mi sem állunk messze, nézett végig a vezérlőbe gyűlt embereken. – Még mindig semmi hír Denverből?
– Az égvilágon semmi – felelte egy hang a NORAD-tól.
– Lássuk, az FBI tud-e valamit. – Fowler megkereste a gombot.
– FBI-parancsközpont, Pat O'Day felügyelő.
– Itt az elnök – közölte Fowler, bár tudta, hogy erre semmi szükség. Közvetlen vonalon beszéltek, és az FBI-nál a jelzőlámpa gyönyörűen fel volt címkézve. – Adja az igazgatót!
– Murray igazgatóhelyettes vagyok, elnök úr. Mr. Shaw még nem ért be.
– Működik a kommunikációs rendszerük?
– Igen, uram. Katonai műholdakat használunk.
– Nos, arról van szó, hogy nem szeretnénk, ha a közvélemény tudomást szerezne a Denverben történtekről. Attól tartunk, hogy az emberek pánikba esnek, ami végképp nem hiányzik. Utasítsa az embereit, hogy keressenek fel minden tévéállomást, és magyarázzák el a hírszerkesztőknek, miért nem adhatnak le semmiféle anyagot a denveri eseményekkel kapcsolatban. Ha másképp nem megy, vessenek be kényszerítő eszközöket.
Murraynek ez határozottan nem tetszett.
– De elnök úr, ez...
– Ismerem a törvényt, rendben? Valamikor ügyész voltam! Lehet, hogy kifogásolható, amit teszek, de ha ezzel életeket menthetek meg, és fenntarthatom a közbiztonságot, vállalom. Ez egy elnöki parancs, Mr. Murray. Hajtsa végre!
– Igenis, uram.

 

 

38.
Kapcsolatfelvétel

A kommunikációs műholdakat működtető vállalatok amolyan „szeretlek is meg nem is” viszonyban álltak egymással. Mint rivalizáló cégek, elsősorban „ellenségek” voltak, de ha valamelyikük segítségre szorult, félretették az érdekellentéteket, és összefogtak. Bármikor bekövetkezhetett egy üzemzavar, és ilyenkor jól jött, ha volt hova átirányítani az adatforgalmat. A gyors intézkedést elősegítendő, a központokat közvetlen telefonvonalakkal kötötték össze. Az egyik ilyen forródróton futott be a Intelsat hívása a Telstarhoz.
– Bert, a helyzet az, hogy két holdunk lepukkant – mondta izgatott hangon az Intelsat ügyeletes mérnöke. – Be tudtok segíteni?
– Nem hinném. Nálunk három hold ment ki, és a Westar-4 sem működik. Gyakorlatilag az egész rendszer megbénult. Most futtatom a diagnosztikai tesztet. Nálatok mi a helyzet?
– Még tesztelünk mi is. Van valami ötleted?
– Fogalmam sincs, mi okozhatta, Stacy. Hihetetlen, hogy egyszerre ennyi... Várj csak! Azt mondja... Jézusom! A 301-es több mint száz frekvenciasávon túlvezérlést kapott. Valaki tönkre akar tenni minket.
– Nagyon úgy néz ki. De kicsoda?
– Az biztos, hogy nem egy hacker. Itt megawattokról van szó, és akkor még csak egy csatornáról beszélünk!
– Igen... Nálam is ezt mutatja a gép. Az összes csatorna túlvezérlést kapott, mégpedig ugyanabban a pillanatban. Félelmetes. Vissza akarod kapcsolni őket?
– Viccelsz? Milliárdok keringenek odafent. Míg ki nem derítettem, hogy mi ütötte ki őket, kikapcsolva maradnak. Az alelnökünk már úton van. Az elnökünk Denverbe utazott, a meccsre – tette hozzá Bert.
– Az enyém is, a főmérnök meg elakadt a hóban – panaszkodott Stacy. – Az biztos, hogy én nem fogom visszakapcsolni őket. Majd bolond leszek vállalni a felelősséget! Én azt mondom, hogy nem ártana együttműködni, Bert.
– Én benne vagyok, Stacy. Mindjárt felhívom a Hughest. Kíváncsi vagyok, hogy Fred Kent mit gondol. Hátha sikerül kisütni, mi történhetett. Addig pedig szépen így maradnak a holdak, ahogy vannak: lekapcsolva.
– Jó döntés. Ha valamit megtudtál, szólj.
– Számíthatsz rám, Stacy.

 

A Szovjetunió, mint minden ország, éberen őrzi határait. A hagyományos eszközökön – a határőrségen, a parti őrségen és a légvédelmen túl – azonban más, rejtett módszereket is alkalmaz, mint például a rádióadások lehallgatása. Az éterből elkapott, kódolt üzenetek a távoli határvidékekről Moszkvába kerülnek, az Állambiztonsági Bizottság, azaz a KGB Dzerzsinszkij tér 2. alatti központjába. A kommunikációs hírszerzés és adatbiztonság biztosítása a nyolcas számú főigazgatóság feladata. A részleg hosszú és dicsőséges múltra tekint vissza, ami javarészt az oroszok egyik tagadhatatlan erényének, a matematika szeretetének tulajdonítható. A nyolcas főigazgatóság tekintélyét legutóbb egy szakállas törpe, egy harminc körüli fiatalember öregbítette. A matematikus a fraktálgeometria megalkotójának, Benoit Mandelbrotnak volt nagy tisztelője, de a cambridge-i MacKenzie-t is becsülte káoszelméletéért. A két tudós munkásságát egyesítette saját elméletében, amely egészen új megvilágításba helyezte a matematikai képletmegoldásokat. Azon kevesek, akik értették, hogy miről van szó, egyhangúan azt állították, munkája Planck-díjat érdemel. Elméletének, minden szépsége ellenére, talán sohasem lett volna gyakorlati haszna, ha az apja történetesen nem éppen a KGB határvédelmi igazgatóságán tábornok. De az volt, és a KGB rögtön fel is figyelt az ifjú zseni munkásságára.
Két évébe telt hasznosítani a felfedezését, de aztán, tizenöt hónappal a denveri bombatámadás előtt, bekövetkezett az áttörés: megfejtettek egy üzenetrészletet, amit az amerikaiak az általuk legbiztonságosabbnak tartott kóddal, a „STRIPE”-pal rejtjeleztek. Egy fél évvel később bebizonyították, hogy a STRIPE módszertanilag nem sokban különbözik a többi amerikai kódrendszertől. Miután rendelkezésére bocsátották a Walker kémhálózat által szerzett információkat és Pelton még ennél is hasznosabb anyagát, a rejtjelezett amerikai adatforgalom megcsapolása rendszeressé vált. A módszer azonban még távolról sem volt tökéletes. A naponta változtatott kulcsokat nagyon ritkán sikerült megfejteni, és volt olyan hét, hogy nem tudtak eredményt felmutatni, de összességében véve napról napra egyre többet produkáltak.
Szergej Nyikolajevics Golovkót legédesebb álmából zavarták fel. Morcos volt, de amint megtudta, hogy miről van szó, azonnal kiment az álom a szeméből. Az egyes számú igazgatóság embereként egész életében az volt a dolga, hogy az amerikaiak kollektív tudatát vizsgálja, és tanácsokkal lássa el a mindenkori elnököt. Ebben a feltört amerikai üzenetek voltak a legnagyobb segítségére.
Ezúttal mintegy harminc friss jelentés várta. Mindegyik ugyanarról szólt: az amerikai elnök 3-as szintű védelmi készültséget rendelt el a hagyományos fegyveres erők, és kettes szintű készültséget a stratégiai erők számára. Fowler pánikba esett, vonta le a következtetést a KGB igazgatóhelyettese. Ez volt az egyetlen ésszerű magyarázat. És az sem kizárt, hogy a Szovjetuniót tartja felelősnek ezért a gyalázatos tettért. Ijesztő gondolatnak tűnt.
– Újabb üzenet, ezúttal az amerikai haditengerészettől – jelentkezett a futár.
Golovkónak elég volt egy pillantást vetnie a papírra.
– Azonnal továbbítsa a haditengerészetünknek.
Ez egyszer a szovjet bürokrácia olajozottan működött. Néhány perccel később a Lunin Admirális megkapta az alacsony frekvencián küldött jelet, és a felszínre emelkedett, hogy vegye az adást.
„USS MAINE AMERIKAI TENGERALATTJÁRÓ POZÍCIÓJA 50F 55P 09MP ÉSZAKI SZÉLESSÉG, 153F 01P 23MP NYUGATI HOSSZÚSÁG. PROPELLERJE ISMERETLEN OKBÓL SÚLYOSAN MEGSÉRÜLT” – olvasta Dubinyin, ahogy a nyomtatóból előbújtak a sorok.
– Hol voltunk, amikor észleltük azt a tranziens jelet?
– Itt, kapitány, és ez volt az irány – mutatta a vonalat a navigátor. Dubinyin eléje tolta az üzenetet.
– Látja ezt? Nem lehet véletlen. Ha megsérült a csavar, akkor nem lehetnek mélyen. Felmegyünk, és megnézzük őket. Tizenöt csomóval fogunk haladni. A felszíni zaj úgyis megbolondítja a szonárjukat.
– Gondolja, hogy követtek minket?
– Gyors felfogású... – Dubinyin megmérte a távolságot. – Nagyon magabiztosak, de nem baj, mert az nevet, aki utoljára nevet. Legfőbb ideje, hogy mi is használatba vegyük a fényképezőgépünket.

 

– És ez mit jelent? – kérdezte az elnök Golovkótól.
– Az amerikaiak nem tudják, hogy ki támadta meg őket, de súlyos veszteségeik vannak, és rengeteg halottjuk. Várható volt, hogy növelni fogják a készültséget. Erre annál is inkább szükség van, mert pánik törhet ki a lakosság körében, és a rendet bármi áron fenn kell tartani – felelte a KGB-s a közvetlen vonal másik végéről.
– És?
– Sajnos a helyzet az, hogy minden stratégiai fegyverük ránk van irányítva.
– De hát nekünk semmi közünk ehhez! – kiáltott fel Narmonov.
– Való igaz. Az effajta válaszok azonban automatikusak. Előre kitervelik őket, és addig gyakorolják, míg a végén reflexszé nem válnak. Ha pedig támadás éri az országot, a legelső és legfontosabb dolog biztosítani a védelmet. Ez a legtermészetesebb.
A szovjet elnök kérdőn a védelmi miniszterre nézett.
– Most mit tegyünk?
– Javaslom, hogy növeljük a készültséget. Csak a védelmet, természetesen. Bárki is hajtotta végre ezt a támadást, minket is megtámadhat.
– Egyetértek – bólintott Narmonov. – A legmagasabb békeidőbeli készültséget!
Golovko összeráncolta a homlokát.
– Mondhatnék valamit? – kérdezte óvatosan.
– Hallgatjuk – felelte a védelmi miniszter.
– Ha lehetséges, közölni kellene a katonáinkkal a riadóztatás okát. Ez segíthet megőrizni a hidegvérüket.
– Csak feleslegesen bonyolítanánk a dolgot – vélte a miniszter.
– Az amerikaiak sem tették meg, és biztos vagyok benne, hogy rosszul döntöttek. Képzelje csak el, milyen érzés lehet arra ébredni, hogy háborús készültségben van az ország – érvelt Golovko. – Akkor, amikor este még tombolt a béke! Csak néhány szót kellene hozzáfűzni a parancshoz, de az a néhány szó nagyon sokat jelenthetne az embereknek.
635
– Én jó ötletnek tartom – döntötte el Narmonov. – Legyen – bólintott a védelmi miniszternek. – Várható, hogy az amerikaiak jelentkezni fognak a forróvonalon. Mit fognak mondani?
– Ez jó kérdés. Nem tudom – vallotta be Golovko –, de a lényeg az, hogy bármit is mondjanak, nekünk biztosítanunk kell őket, hogy nem áll szándékunkban megtámadni őket, és semmi közünk a történtekhez.
– Értem – mondta Narmonov. – Nos, akkor lássanak munkához.
Mindössze öt perc telt el azóta, hogy a Lunin Admirális irányt változtatott, amikor újabb üzenet érkezett. A kommunikációs tiszt lélekszakadva rohant át vele a vezérlőbe.

 

„KETTES SZINTŰ ÁLTALÁNOS RIADÓ. AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN ISMERETLEN EREDETŰ ATOMBOMBA ROBBANT. AZ AMERIKAI FEGYVERES ERŐKET HARCI KÉSZÜLTSÉGBE HELYEZTÉK. HADIFLOTTÁNK MINDEN HAJÓJÁT KÉSZÜLTSÉGBE HELYEZZÜK. TEGYÉK MEG A SZÜKSÉGES ÓVINTÉZKEDÉSEKET.”

– Mennydörgős mennykő! – dörmögte döbbenten a kapitány. – Ez minden?
– Igen. Az antenna felküldésére nem kaptunk parancsot.
– Nem értem, miért fogalmaznak ilyen ködösen – mondta Dubinyin. – Mit jelent az, hogy tegyük meg a „szükséges óvintézkedéseket”? Hogy értik ezt? Kit kell megóvni? Magunkat vagy a hazánkat? Mi a fenét akarnak?
– Kapitány – szólalt meg a sztarpom –, a szabályzat egyértelműen előírja, hogy mit kell tenni kettes szintű általános riadó esetén.
– Tudom! – vágta rá Dubinyin. – De ezek tényleg komolyan gondolják?
– Különben miért küldték volna a parancsot?
Dubinyin pontosan tudta, hogy mit kell tennie, csak éppen nem örült neki, sőt nem bánta volna, ha felébred, és kiderül, hogy az egészet csak álmodta. De nem álmodott, és a parancsot végre kellett hajtani, akár tetszett neki, akár nem.
– Sebességet huszonöt csomóra növelni! – mondta a parancsnoki székből. – Mindenki foglalja el a helyét!

 

Az FBI nem késlekedett végrehajtani az elnöki parancsot. Marcona, ellentmondást nem tűrő férfiak széledtek szét a központokból, hogy a tévétársaságok vezérlőtermébe rontva teljes hírzárlatot rendeljenek el Denverrel kapcsolatban. Ez történt Denverben is, ahol az egyik csapat Walter Hoskins vezetésével „megrohamozta” a Bell városi központját, és a dolgozók minden tiltakozása ellenére elvágatta a távolsági vezetékeket. De nem lehettek elég gyorsak.
A KOLD független adó volt, de rohamosan növelte nézettségét, és ezt többek között a kontinens északi felét lefedő műholdas közvetítésnek köszönhette. A társaság abban a régi épületben működött, amit még valamikor a harmincas években építettek az első denveri tévéadó számára, a Szövetségi Kommunikációs Bizottság szigorú szabályai szerint: masszív vasbetonból emelték, az ablakokat lehagyták a falairól, és úgy általában mindent elkövettek, hogy az épületet bombabiztossá, és egyben ormótlanná tegyék. Néhány ablak azért mégis akadt, mégpedig a vezetőségi irodák környékén. A fejesek közül pillanatnyilag senki nem volt bent, de valaki nyitva hagyta az egyik ajtót. Valamikor tíz perccel a robbanás után történhetett, hogy az egyik dolgozó elsétált az iroda előtt, és önkéntelenül a ritkaságnak számító ablak felé pillantott. A férfi majdnem szörnyethalt a rémülettől, de végül összeszedte magát, és hanyatt-homlok visszarohant a hírszobába. Egy perccel később már a tetőn volt a KOLD egyik operatőre, s az adó élő közvetítésre kapcsolt, megszakítva a Dobie Gillis kalandjai című filmet. Mivel a társaság által használt kanadai Anik típusú műhold kifogástalanul üzemelt, Denver titka fél Amerika számára ismertté vált. Nem telt bele sok idő, és egy döbbent albertai riporternőnek, illetve a Reutersnek köszönhetően már egész Európa tudott a történtekről. A kép sem késett sokáig: a CBC rögzítette a KOLD adását, és épen maradt, szintén Anik típusú műholdján keresztül átsugározta az öreg kontinensre.
Mire az FBI emberei a KOLD-hoz értek, és áramtalanították az adót, már késő volt.

 

– Megmondaná valaki, hogy mi a fene folyik itt? – kérdezte Richards a vezérkarától.
– Fogalmunk sincs, uram – tárta szét kezét a kommunikációs tiszt. – Nem indokolták meg, hogy miért fújtak riadót.
– Nagyszerű – dünnyögte a kapitány. – Nagyon nem tetszik ez nekem.
A TR harccsoport túlhaladt Máltán, és ez azt jelentette, hogy egyes szovjetunióbeli célpontok a hatósugarán belülre kerültek. Az A-6E Intruderek tele tankkal egészen a Kercsi-szoros közeléig is elrepülhettek innen. Az amerikai haditengerészet hordozói szűk egy éve voltak a SIOP tagjai. A „Sy-Op”-nak ejtett mozaikszó a „Single Integrated Operations Plan” [38] rövidítése volt, és egy Szovjetunió elleni hadműveleti tervet takart. A leszerelés előtt elég stratégiai robbanófej állt rendelkezésre ahhoz, hogy ne legyen szükség a haditengerészetre, de a szovjet-amerikai közeledés ezt is megváltoztatta. Ennek eredményeképpen valahányszor egy repülőgép-hordozó megközelítette a Szovjetuniót, automatikusan a SIOP hatáskörébe került. A Theodore Roosevelt számára a gyakorlatban ez azt jelentette, hogy amint maga mögött hagyta Máltát, nukleáris stratégiai erővé lépett elő. Hogy ennek a feladatának mindenkor eleget tehessen, a TR ötven darab B-61-Mod-8 nukleáris gravitációs bombát hordozott egy speciális, szigorúan őrzött tárolóban. A B-61-es FUFO [39], tengerésznyelven „tekerd fel a kakaót” típusú volt, vagyis hatóerejét tíz kilotonnától egészen ötszáz kilotonnáig szabadon lehetett állítani. A bombák tizenkét láb hosszúak voltak, kevesebb mint egy láb átmérőjűek, és alig hétszáz fontot nyomtak. Köpenyüket áramvonalasra tervezték. Egy A-6E kettőt tudott szállítani ezekből, úgy, hogy közben a többi függesztési ponton üzemanyagtartályokat cipelt – és ezáltal hatósugarát több mint ezer mérföldre növelte. Tíz ilyen bomba felért egy egész Minuteman rajjal. A célpontok a szovjet haditengerészetből kerültek ki. Amiben ugye nincs semmi különös, hiszen az ember szívesebben irtja az ismerőseit – vagy legalábbis a hozzá hasonlókat –, mint a vadidegeneket. Az egyik SlOP-küldetés célja például a dnyeperi Nyikolajev hajógyár volt. Ez volt az a hely, ahol a Kuznyecov anyahajót építették, és valószínűleg ezért kellett volna radioaktív tócsává olvadnia.
A kapitány másik gondja az volt, hogy a harccsoport parancsnoka, az admirális Nápolyba repült, ahol a hatodik flotta parancsnokával volt megbeszélése. Richards tehát magára volt utalva.
– Hol van a barátunk? – kérdezte.
– Mintegy kétszázötven mérfölddel mögöttünk – felelte a műveleti tiszt. – Elég közel.
– Én azt mondom, vigyünk fel néhány gépet, és tartsuk szemmel a környéket – szólalt meg Jackson. – Sosem árthat.
– Légy ügyes, Rob.
– Bízhatsz bennem, Ernie. – Jackson a dörmögőhöz lépett. – Ki van fent? – kérdezte a VF-l-es készenléti szobát. – Helyes. – Jackson elrobogott.
– Nos, uraim – folytatta Richards –, mint bizonyára tudják, magunk mögött hagytuk Máltát, és ezzel a SIOP hatálya alá kerültünk, azaz stratégiai erővé léptünk elő. Ennélfogva nem a DEFCON-3, hanem a DEFCON-2 érvényes ránk. Ha valaki már nem emlékszik pontosan, mivel is jár a DEFCON-2, annak javaslom, hogy frissítse fel a tudását, de mielőbb. De ami a lényeg: ettől a pillanattól fogva mindent, amit veszélyesnek ítélünk a biztonságunkra nézve, hatalmunkban áll minden további engedély megszerzése nélkül megsemmisíteni. Kérdés?
– Még mindig nem tudjuk, hogy mi történt, uram – emlékeztette a kommunikációs tiszt.
– Valóban. Éppen ezért mindenkitől elvárom, hogy maximálisan működjön együtt a többiekkel. Abban az egyben biztosak lehetünk, hogy bagóért nem hirdetnek ki DEFCON-2-t.
Kellemes, tiszta éjszakai égbolt borult a fedélzetre. Jackson intett a másik gépben ülő Sancheznek, aztán beszíjazta magát, és végigcsinálta az indítási szekvenciát. A műszerek nem jeleztek hibát. Az F-14D négy radarvezérlésű Phoenix rakétával és négy infravörös Sidewinderrel volt felszerelve.
– Készen állsz, Gőzkalapács? – kérdezte Jackson.
– Felőlem indulhatunk, Pikk Ász – felelte a háta mögül Walter. Robby ütközésig tolta a gázt, s egy oldalmozdulattal megkerülve a biztonsági éket, utánégető állásba tolta a karokat. A katapulttiszt intett, hogy szabad az út. Jackson válaszul megvillogtatta a pozíciófényeket, aztán megmarkolta a botkormányt, és várta, hogy kilőjék. Egy másodperccel később katapultos fénybotja megérintette a fedélzetet, s a katapultgép működésbe lépett. Jackson vén róka volt, de ehhez nem lehetett hozzászokni. Úgy érezte, mintha a gyorsulás palacsintává lapítaná. A fedélzet halvány fényei elröppentek, s a gép kilőtt a víz fölé.
Miután meggyőződött róla, hogy a gép stabilan repül, Jackson kikapcsolta az utánégetőt, aztán behúzta a futóművet és a kormánylapokat, s lassú emelkedésbe kezdett. Épp átlépték az ezer lábat, amikor „Bud” Sanchez és „Lobo” Alexander húzott melléjük.
– Most tűntek el – nézett Shredder a radarképernyőre. A harccsoport beszüntetett minden rádióadást és aktív radartevékenységet.
Jackson körülnézett. Olyan nagy baj azért nem lehet, biztatta magát. Gyönyörűségesen tiszta éjszaka volt, és minél magasabbra emelkedett, a csillagok annál fényesebben ragyogtak át a pilótafülke ablakán. Harmincezer lábnál már alig hunyorogtak. A távolban polgári repülőgépek fényei villogtak, és egyszerre hat ország határát is be lehetett látni. Egy ilyen éjszaka, gondolta Jackson, még egy kiképző őrmesterből is előhozza a költőt. Éppen ezekért a pillanatokért lett belőle pilóta.
Nyugatra fordult, Sanchezékkel az oldalán.
– Jól van, nézzünk egy gyorsképet – parancsolta Jackson.
Walter bekapcsolta az F-14 új radarját. A Hughes által kifejlesztett, LPI-nek [40] keresztelt műszer kisebb teljesítményű volt, mint a régebbi AWG-9-es, és ezáltal nehezebben észlelhető, ugyanakkor érzékenyebb, és könnyebben használható, mint elődje.
– Ott vannak – mondta Walter. – Szép, szabályos kör alakzatban.
– Látsz valamit?
– Csak egy transzpondert.
– Értem. Nos, néhány perc múlva pozícióban leszünk.
Ötven mérfölddel mögöttük egy E-2C Hawkeye felderítőgép lőtt ki a kettes számú katapultról. Két KA-6-os tanker és néhány további vadászgép is bevetésre készült. A tanker Jackson pozíciója felé tartott, hogy feltöltse az F-14-esek tankjait; a parancsnok így négy órán keresztül a levegőben maradhatott. A művelet lelke azonban mégiscsak az E-2C volt. A repülő délnek fordult, hogy ötven mérföldre az anyahajótól elfoglalja pozícióját. Amint elérte a huszonötezer lábat, bekapcsolta a radart, s a három operatőr nekilátott feltérképezni a légteret. Az adatokat leküldték a TR-re, valamint az Aegis osztályú USS Thomas Gatesre. Utóbbin tartózkodott a harccsoport légi hadviselést koordináló tisztje, aki a „Stetson” hívójelre hallgatott.
– Oké, pozícióban vagyunk. Körpályára állunk, és körülnézünk. – Jackson enyhén jobbra döntötte a gépet, és emelt a kormánylapokon. Sanchez ugyanezt tette.
A Hawkeye vette észre a négy repülőt. Jacksonék alatt voltak, pillanatnyilag a két Tomcat radarkúpjának látószögén kívül.
– Stetson, itt Sólyom Kettő. Négy kísértet a képernyőn, irány kettő-nyolc-egy, távolság száz mérföld. – A pozíció a TR-hez volt viszonyítva.
– IFF?
– Negatív. A sebességük négyszáz, a magasságuk hétszáz, és egy-három-öt irányba tartanak.
– Bővebben? – kérdezte Stetson.
– Laza, négyujjas formációban haladnak – felelte a Hawkeye kontrollere. – Véleményünk szerint vadászgépek.
– Látok valamit – jelentette egy pillanattal később Gőzkalapács. – Két... nem, négy repülő, délkeletre haladnak.
– Kié?
– Azt nem tudom, de nem a mieink. Laza iker alakzatban haladnak.
A TR hírszerzési központjában még mindig nem tudták, miért lett elrendelve a riadó, annyit azonban már sikerült kideríteni, hogy a legtöbb kereskedelmi műhold nem működik – ellentétben a katonai holdakkal, amelyek kivétel nélkül üzemképesek. A rövidhullámú, „földi” adásokat azonban fogni lehetett. Elsőként a BBC adása jött be:
„A Reuters jelentése szerint atomrobbanás történt az Egyesült Allamokban. A robbanás helyszíne a coloradói Denver, ahonnan a KOLD tévéadó műholdas kapcsolaton keresztül egy nukleáris gombafelhő képét közvetítette. Az adó pillanatnyilag nem működik, és minden kapcsolat megszűnt a várossal. Az Egyesült Államok kormánya mindeddig nem kommentálta a történteket.”
– Te jóságos ég! – nyögött fel valaki.
Richards kapitány végignézett a döbbent arcokon.
– Nos, most már tudjuk, hogy miért rendeltek el DEFCON-2-t. Küldjünk fel még néhány vadászgépet. F-18-asokat előre, F-14-eseket mögénk. Négy A-6-ost szereljenek fel B-6l-esekkel, és adják meg nekik a SlOP-célpontok koordinátáit. Egy osztag F-18-ast szereljenek fel hajó elleni rakétákkal, és tervezzenek meg egy alfacsapást a Kuznyecov harccsoportra.
– Kapitány, a Sólyom jelentése szerint négy azonosítatlan repülő közeledik felénk.
Richards a taktikai kijelző, egy három láb átmérőjű radarképernyő felé fordult. A négy repülőt négy apró, irányvektorokkal felcímkézett „V” alak jelölte. Ha nem változtatnak irányt, állapította meg Richards, hamarosan a föld-levegő rakéták hatósugarába érnek.
– Mondják meg Pikk Ásznak, hogy azonosítsa a banditákat!
– ...ráközelíteni és azonosítani – továbbították a parancsot a Hawkeye-ról.
– Roger – nyugtázta Jackson. – Bud, válj le rólam.
– Roger. – Sanchez parancsnok balra rántotta a botkormányt, hogy növelje a távolságot a két Tomcat között. A „laza páros”-nak nevezett alakzat lehetővé tette, hogy a repülők támogassák egymást, és ha kell, egyszerre támadjanak. A két repülő ereszkedni kezdett.
– Bekapcsolom a kamerát – mondta Gőzkalapács. A Tomcat kamerája tízszeres optikai zoommal volt ellátva, és sötétben is látni lehetett vele. Walters a radar segítségével pillanatok alatt megtalálta a négy aprócska pontot, és rájuk közelített. – Hát... ettől nem lettem okosabb.
– Sólyom, itt Pikk Ász. A madárkák megvannak, de még nem sikerült azonosítani őket. Közelebb megyünk.
Pjotr Arabov őrnagy ezen az éjszakán is líbiai pilótákat tanított a tenger feletti repülés rejtelmeire. Az olasz Pantelleria sziget közelében fordultak meg egy félórával korábban, és Tripoli felé tartottak. A három líbiainak gondot jelentett az alakzat megtartása, annak ellenére, hogy mindegyik legalább háromszáz óra repülést tudhatott maga mögött. A sötétség és a tenger veszélyes páros volt. Ezért választotta Arabov ezt az éjszakát, és ezért repült a szokásosnál magasabban. A csillagos égbolt jó támpontot nyújtott; ha nem is láthatták, legalább maguk elé tudták képzelni a láthatár vonalát. A három líbiai közül egyik sem volt született pilóta, de legalább igyekeztek, arról nem is beszélve, hogy a hazájuk valutával fizetett értük.
Az oktatópilóta kinézett bal oldalra, aztán jobbra. Az alakzat nem volt tökéletes, de azért tűrhetőnek tűnt. A gépek lomhán mozogtak a szárnyak alá függesztett üzemanyagtartályok miatt. Stabilizáló szárnyaikkal a tartályok bombáknak látszottak.
– Valamit visznek, kapitány. MiG-29-esek.
– Igen – állapította meg Jackson is a képernyőről. Rádióra kapcsolt. – Stick, itt Pikk Ász. Vétel.
– Hallgatlak-jelentkezett Richards kapitány.
– Azonosítottuk a kísérteteket, Stick. Négy MiG-29-es. Valamit visznek a szárnyuk alatt. Irány, magasság és sebesség változatlan.
Rövid szünet következett.
– Szedd le őket!
Jackson felkapta a fejét.
– Ismételd meg, Stick!
– Pikk Ász, itt a Stick: szedd le a banditákat!
Banditáknak nevezte őket, gondolta Jackson. Valamit tud, amit én nem.
– Roger. Máris intézkedem. – Jackson átkapcsolta a rádiót. – Bud, kövess.
– A francba! – káromkodott Gőzkalapács. – Én azt mondom, hogy küldjünk két Phoenixet. Egyet a jobb oldali párnak, egyet pedig a bal oldalinak.
– Csináld! – Jackson AIM-45-re állította a botkormány tetején lévő fegyverkapcsolót. Walters hadnagy úgy programozta a rakétákat, hogy csak akkor kapcsolják be a radarjukat, ha már egy mérföldre megközelítették a célpontot.
– Készen állok. Távolság tizenhatezer.
Jackson fejhallgatójában egy csipogás jelezte, hogy az első rakéta kilövésre kész. Lenyomta a kioldógombot, várt egy másodpercet, aztán megint lőtt.
– Jézusom! – horkant fel fél mérfölddel odébb Michael „Lobo” Alexander.
– Ezeken már ő sem segíthet – morogta Sanchez.
– Az égbolt tiszta. Mást nem látok körülöttünk.
Jackson behunyta a szemét, hogy megkímélje a retináját a két tűz-csóva vakító fényétől. Nem kellett sokáig így maradnia: a rakéták több mint háromezer mérföldes sebességgel távolodtak tőle. Másodpercenként csaknem egy mérföldet tettek meg. Jackson előkészített két újabb rakétát arra az esetre, ha valamelyik nem találna, és várt.
Arabov végignézett a műszereken. Minden rendben, állapította meg. Az érzékelők csak légvédelmi radarokat észleltek; egyik eltűnt néhány perccel korábban, de az őrnagy nem tulajdonított neki jelentőséget. A műszerek nem érzékelték az LPI-radart, amely már öt perce figyelte. A Phoenix célra irányító radarjait azonban, amikor azok bekapcsoltak, lehetetlenség volt nem észrevenni.
Egy vörös lámpa villogni kezdett, és elektronikus sípszó hasított a fülébe. Arabov értetlenül a radarképernyőre pillantott. Ez nem lehet... Ösztönösen oldalra pillantott, épp időben ahhoz, hogy lássa a vakító csíkot és a villanást.
A jobb oldali párosra irányított Phoenix a két MiG-től néhány lábnyira robbant. Százharmincöt fontnyi repesz fúrta magát a gépek testébe. Ugyanez történt a másik kettővel is. Tűzgömbök robbantak az éjszakában, izzó alkatrészek süvítettek minden irányban. A három líbiai pilóta rögtön meghalt; Arabovnak az utolsó pillanatban sikerült katapultálnia. Ernyője alig kétszáz méterrel a víz felett nyílt ki, de ekkor már öntudatlan volt a hirtelen gyorsulás okozta sokktól. Az életmentő rendszer azonban nélküle is tette a dolgát: az úszómellény – amelynek a gallérja a víz felett tartotta a pilóta fejét – önműködően felfúvódott, a rádió segélykérő jeleket kezdett sugározni ultrarövidhullámon, s a bója villogó kék-fehér lámpája is bekapcsolt. Valamivel odébb néhány üzemanyagfolt lángolt – ez volt minden, ami a repülőgépekből megmaradt, s a tűz hamarosan ezeket is elemésztette.
Jackson végignézte az egészet, de nem volt büszke magára. Négyet egyetlen lövéssel... Milyen szép is lett volna, ha mindez szemtől szemben, szabályos légi harcban történik. De ahogyan annak idején iraki áldozata, ezek sem sejtették, hogy ott van. Orvul támadt reájuk. Mi más volt ez, ha nem gyilkosság? Hiszen nincs is háború. Vagy igen? Mi a fene történhetett odaát?
– Négy MiG megsemmisítve – mondta a rádiónak. – Visszatérünk a hajóra üzemanyagot vételezni.
– Roger, Pikk Ász. A tankerek már a levegőben vannak.
– Mi az isten folyik itt, Pikk? – kérdezte Walters hadnagy.
– Bárcsak tudnám, Kalapács. – Lehet, hogy épp most robbantottunk ki egy háborút?

 

Az állítólagos ellenőrök hármas csoportokban vették szemügyre az udvaron sorakozó tankokat és álmukból felvert legénységüket. Ivanenko ezredes – vagyis Keitel – az ezredparancsnok mellett ballagott, és morózusan figyelt. Időnként, diszkréten, hogy az orosz ne vegye észre, a karórájára pillantott. Kétszáz méterrel odébb Günther Bock és két ex-Stasi-tiszt egy T-80-ashoz közelített. A személyzet épp beszálláshoz készülődött.
– Állj! – intett Bock a harckocsi parancsnokának.
– Igenis, ezredes! – pattant le készségesen a hadnagy.
– Szálljanak le! Átvizsgáljuk a járművet.
A parancsnok, a tüzér és a vezető felsorakozott a tank mellett. Bock megvárta, hogy a szomszédos tankok motorjai felbőgjenek, és mindhárom oroszt lelőtte egy hangtompítós automatával. A tetemeket a tank alá vonszolták. Bock elfoglalta a tüzér helyét, és ellenőrizte a műszereket. Minden olyan volt, mint amilyennek leírták neki. Nem egészen kétszáz méterrel odébb, az amerikai oldalon, mintegy ötven M1A1 tank parkolt. Ezek legénysége is beszállásra készült.
– Generátor indul – jelentette Bock sofőrje. A dízelmotor életre kelt.
Bock páncéltörő lövedékre állította a lőszerválasztó kapcsolót, és benyomta a töltőgombot. Az ágyú závárzata automatikusan kinyílt, a hajtótöltet és a lőszer a helyére csúszott, aztán a szerkezet lezárta önmagát. Ez eddig könnyen ment, gondolta Bock. Már csak be kellett mérnie a célpontját. Nem volt nehéz dolga. Az amerikai laktanya udvara fényárban úszott – így könnyebb volt őrizni a tankokat. A lézeres célzóberendezés megadta a távolságot, Bocknak csak be kellett állítania azt a teleszkópon. A szél sebességét elhanyagolhatónak becsülte. Maga elé tartotta a karóráját, és amint a mutató a tizenkettesre ért, lőtt. A T-80-as hátraugrott. Kétharmad másodperccel később a lövedék átütötte az amerikai tank tornyát. A kétmillió dolláros harckocsi pillanatok alatt a lángok martalékává vált, ahogyan a személyzete is, amelynek esélye sem volt kimenekülni. A tűzben felhevült lőszerek sorra felrobbantak, és két szomszédos tankot is lángba borítottak.
Száz méterrel északabbra az orosz ezredparancsnok döbbenten megtorpant.
– Mi az ördög... – Ezek voltak az utolsó szavai. Keitel agyonlőtte. Bock közben már másodszor is lőtt – ez is talált –, és a harmadik lövedéket töltötte. Mire az egyik amerikai tüzérnek sikerült csőre töltenie az ágyúját, már hét M1A1 égett. Bock látta, hogy az egyik torony megmozdul, és rálőtt, de a célpont helyett egy másik Abramst talált el. Az amerikai is mellélőtt, de máris újratöltött, és sikerült kilőnie egy T-80-ast Bocktól biztonságos távolságra. A német úgy döntött, hagyja garázdálkodni.
Keitel a parancsnoki tankhoz rohant.
– Ivanenko ezredes vagyok. A parancsnokuk halott. Gyerünk, mozogjanak! Lőjék ki azokat a rohadékokat, amíg még van mivel!
A műveleti tiszt tanácstalan volt. Nem értette, mi történik körülötte, ahogyan a németeket leszámítva más sem. Végül úgy döntött, hogy jobban jár, ha engedelmeskedik, és kiadta a parancsot.
A tankparancsnokoknak nem kellett kétszer mondani. Ők sem értették, hogy mi ez az egész, de az amerikaiak lőtték őket – már négy orosz tank állt lángokban –, és nekik nem volt kedvük mártírként meghalni. A T-80-asok előrelendültek. Kettő felrobbant, mielőtt még átléphette volna az egykori fal vonalát, a többiek azonban nem hátráltak meg.
Keitel élvezettel figyelte őket. Ha másért nem, hát ezért a pillanatért megérte. Az oroszok és az amerikaiak végre egymást öldökölték!

 

Joshua Painter tengernagy néhány perccel azután futott be az atlanti főparancsnokságra, hogy a TR-ről üzenet érkezett.
– Ki a parancsnokuk?
– A harccsoport parancsnoksága Nápolyba utazott, uram – felelte a hírszerzés parancsnoka. – A rangidős tiszt Richards kapitány. A jelentés szerint lelőtt négy felfegyverzett MiG-et, mert azok a TR felé tartottak, és a DEFCON-2 értelmében potenciális veszélyt jelentettek.
– Honnan szállhattak fel?
– Valószínűleg a Kuznyecovról, uram.
– Várjon csak egy percet. DEFCON-2-t mondott?
– A TR Máltától keletre tartózkodik, és ott a SIOP érvényes – magyarázta a műveleti parancsnok.
– Tudja már valaki, hogy mi a fene folyik itt?
– Én aztán nem – felelte őszintén a hírszerzés vezetője.
– Kapcsolják nekem Richardsot! De várjunk csak – bizonytalanodott el Painter. – Mi milyen státusban vagyunk? DEFCON-3? Hogy az ördögbe?
– Azt nem közölték, uram.
– Csodás. – Painter lecibálta magáról a szvettert, és kávéért kiáltott.
– A Roosevelt van vonalban, uram – közölte a hangszóró. Painter lenyomta a gombot, és kihangosította a telefont.
– Atlanti főparancsnokság.
– Richards vagyok, uram.
– Mi folyik ott?
– Uram, tizenöt perce DEFCON-2-n vagyunk. Néhány perccel ezelőtt egy MiG-29-es köteléket észleltünk a közelünkben, és én parancsot adtam a megsemmisítésére.
– Miért?
– Úgy tűnt, hogy fel vannak fegyverkezve, uram, és annak fényében, ami Denverben történt, úgy ítéltem meg, hogy...
Painter megdermedt.
– Mi történt Denverben?
– A BBC híradója szerint atomrobbanás, uram. Állítólag már az a helyi tévéadó sem működik, amely világgá kürtölte az eseményt. Ezért merészeltem kiadni a tűzparancsot, uram. A helyzet az, hogy pillanatnyilag én vagyok itt a rangidős tiszt, és rengeteg a tennivalóm. Hacsak nincs valami fontos mondanivalója, uram...
– Értem, Érnie. Nos, én bízom magában. Cselekedjen belátása szerint.
– Igenis, uram. Köszönöm a bizalmát. – A vonal elnémult.
– Atomrobbanás?
– Micsoda?
– Az nem lehet!
Döbbent tekintetek meredtek a tengernagyra. Painternek közvetlen kapcsolata volt az NHMK-val. Felkapta a telefont.
– Atlanti főparancsnokság.
– Rosselli kapitány, uram.
– Valóban atomrobbanás történt?
– Igen, uram. Denver területén. A NORAD becslése szerint a hatóereje néhány száz kilotonna volt, az áldozatok száma pedig igen magas lehet. Ez minden, amit tudunk. Egyelőre még senkit nem tájékoztattunk.
– Nos, van még valami, amit tudniuk kell: a Theodore Roosevelt elfogott és megsemmisített egy közeledő MiG-29-es rajt. Ha megtudnak valamit, tájékoztassanak. Amíg ellenkező értelmű parancsot nem kapok, minden hajómat tengerre küldöm.

 

Az elnök már a harmadik csésze kávéját szürcsölgette. Már bánta, hogy megitta azt a négy üveg sört; nem szerette volna, ha valaki megérzi rajta az alkoholszagot – így is volt épp elég baja. Még csak az hiányozna, gondolta, hogy kételkedni kezdjenek a döntéshozó képességében. Szerencsére a sör felgyorsított bizonyos természetes folyamatokat, s a kávé is igen hatékony ellenszernek bizonyult.
Fowler úgy érezte, eddig jól végezte a munkáját. Határozott fellépésének köszönhetően sikerült megelőzni az országos pánikot, s a megnövelt készültség garantálta, hogy újabb támadás ne érhesse az Államokat.
– Jól van – mondta a mikrofonnak. – Akkor foglaljuk össze, hogy mit tudunk.
– Volt egy száz kilotonnás nagyságrendű robbanásunk, uram – felelte a NORAD. – A helyszínről még mindig nem érkezett jelentés. A fegyveres erőink készültségben vannak. A kereskedelmi műholdak zöme nem működik...
– Miért nem? – kérdezte Elliot cérnavékony hangon.
– Nem tudjuk. Ha a világűrben történt volna a robbanás, akkor az energia jelentős része elektromágneses impulzus formájában szabadult volna fel, és ez okozhatott volna üzemzavart. Az oroszok többet tudnak erről a témáról, mert a '60-as években elég sokat foglalkoztak vele. Ezt a lehetőséget azonban teljes bizonyossággal kizárhatjuk: ha történt volna ilyen robbanás, az nem kerülhette volna el a figyelmünket. A másik lehetőség egy nagy erejű földi elektromágneses hullám. Az oroszok nagy pénzeket fektettek a mikrohullámú fegyverek kutatásába. Van is egy hajójuk a Keleti-Csendes-óceánon, telepakolva antennákkal. A Jurij Gagarint állítólag űrhajózással kapcsolatos feladatokra, például a Mir űrállomás támogatására használják. Jelenleg Peru partjaitól háromszáz mérföldre tartózkodik, vagyis a tönkrement műholdjaink látókörén belül. Az egyik emberem most konzultál a Hughes Aerospace szakértőivel, hátha ők tudnak valami okosabbat. A Stapleton felvételeihez még nem tudtunk hozzáférni, így egyelőre nem tudhatjuk, hogy milyen úton juthatott be a bomba. Ez minden, amit mondani tudok.
– Két repülőosztályunk már a levegőben van, és ebben a pillanatban újabb gépeink szállnak fel – vette át a szót a Stratégiai Légiparancsnokság. – A rakétaosztályok készenlétben állnak. A helyettesem a Looking Glass Auxiliary West fedélzetén tartózkodik, a Kneecap pedig úton van önért, uram.
– Mi hír a Szovjetunióról?
– Mint korábban már említettük, készültségbe helyezték a légvédelmüket – felelte Borstein tábornok. – Rengeteg rádióüzenetet fogtunk, de még nem sikerült besorolnunk őket. Ennek ellenére nincs jele annak, hogy meg akarnák támadni az Egyesült Államokat.
– Értem. – Az elnök felsóhajtott. A helyzet kétségbeejtő, de nem reménytelen. – Felveszem a kapcsolatot Moszkvával.
Két székkel odébb egy tengerészaltiszt már beizzította a terminált.
– Kénytelen lesz átülni ide, uram – mondta az elnöknek. – Nem tudom átkapcsolni az ön kijelzőjére.
Fowler odagurult a székkel.
– Elmagyarázom, hogyan működik, uram. Mi beírjuk itt az üzenetet, az NHMK-nál kódolják, aztán átküldik az oroszoknak. A választ dekódolják és lefordítják, így a mi képernyőnkön már az angol nyelvű változat fog látszani. Ha bármi gond lenne, Fort Ritchie-ben is meg tudják tenni nekünk mindezt. A kapcsolatot két műholdas és egy földi csatorna biztosítja. Ha diktálni akar, csak szóljon, uram. Elég gyorsan gépelek.
Az altiszt, akit Orontiának hívtak, higgadtan és magabiztosan trónolt a székén, kezét tekintélyes pocakján pihentetve. Fowlernek elég volt ránéznie, hogy megteljen bizakodással.
– Kérhetek egyet? – sandított a billentyűzet mellett heverő pakkra. Orontia megkínálta, és tüzet adott neki.
– Készen állok, uram. – Az altiszt várakozóan a főparancsnokra nézett. Tekintete nem árulta el, hogy a coloradói Pueblóból származik, és még mindig élnek ott rokonai. Az elnök meg fogja oldani a helyzetet, biztatta magát. Ez a dolga. Neki pedig az, hogy legjobb tudása szerint segítse ebben. Ehhez pedig hűvös fej szükségeltetik.
– Akkor kezdjük – bólintott Fowler. – Tisztelt Narmonov elnök úr...
Rossellinek ez volt az első forródrótos üzenete. Az üzenetet rejtjeleztették a számítógéppel, aztán a kezelő lenyomta az „Enter”-t, és az üzenet továbbítódott.

„MINT BIZONYÁRA MÁR TUDJA, NAGY EREJŰ ROBBANÁS RÁZTA MEG AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK KÖZEPÉT. SZAKÉRTŐINK SZERINT ATOMROBBANÁS TÖRTÉNT, ÉS NAGYSZÁMÚ ÁLDOZATRA KELL SZÁMÍTANUNK.”

– Pontosan az, amire számítottunk – jegyezte meg Narmonov a tanácsadóinak. – Küldjék a választ!
– Ilyen hamar? – kérdezte a számítógép előtt ülő ezredes, de azért tette a dolgát. A Pentagonban lefordították az üzenetet, s továbbküldték Camp Davidbe, Fort Ritchie-be és a külügyminisztériumba. A Stratégiai Légiparancsnokság, a NORAD és a hírszerző ügynökségek fax formájában kapták meg a másolatot.
„FOWLER ELNÖK ÚR!
FELFIGYELTÜNK AZ ESEMÉNYRE. KÉREM, FOGADJA ŐSZINTE RÉSZVÉTEMET A SZOVJET NÉP ÉS A MAGAM NEVÉBEN. HOGY FORDULHATOTT ELŐ ILYEN SZÖRNYŰ BALESET?”
– Baleset? – hördült fel Fowler.
– Ez átkozottul gyors volt, Robert – állapította meg Liz. – Túlságosan gyors. Nem beszéli valami jól az angolt, és ennyi idő alatt lefordítani, felfogni és válaszolni is... Szerintem előre megírták, ami azt jelenti, hogy... – De mit is jelent? – kérdezte magától Liz, miközben Fowler már a második üzenetet fogalmazta. Mi folyik itt? Ki szórakozik velünk és miért?

„NARMONOV ELNÖK ÚR!
KÖTELESSÉGEMNEK ÉRZEM TÁJÉKOZTATNI, HOGY NEM BALESET TÖRTÉNT. A HELYSZÍN KÖZELÉBEN, SZÁZ-MÉRFÖLDES KÖRZETBEN NINCS SEMMIFÉLE NUKLEÁRIS LÉTESÍTMÉNY, ÉS ATOMFEGYVEREKET SEM TÁROLUNK AZON A KÖRNYÉKEN. EZ EGY ELŐRE KITERVELT TÁMADÁS VOLT, AMIT SZÁMUNKRA MIND EZ IDEIG ISMERETLEN ERŐK HAJTOTTAK VÉGRE.”

– Ettől tartottam – dünnyögte Narmonov. – Küldjék a választ. Meg kell értetnünk vele, hogy semmi közünk ehhez.

„ FOWLER ELNÖK ÚR!
HA EZ VALÓBAN ELŐRE MEGFONTOLT SZÁNDÉKKAL TÖRTÉNT, ÚGY PÉLDÁTLAN GAZTETT, AMIT NEMCSAK AZ ÖNÖK NÉPE, HANEM AZ EGÉSZ EMBERISÉG ELLEN KÖVETTEK EL. MIFÉLE ŐRÜLT LEHET KÉPES ILYEN BARBÁRSÁGRA, ÉS MI CÉLBÓL? EGY ILYEN AKCIÓ KÖNNYEN GLOBÁLIS KATASZTRÓFÁHOZ VEZETHET KÉREM, HIGGYE EL, HOGY A SZOVJETUNIÓNAK SEMMI KÖZE EHHEZ A GYALÁZATOS SZÖRNYŰSÉGHEZ.”

– Már megint túl gyorsak voltak, Róbert – mondta Elliot. – „Kérem, higgye el.” Mit akar ezzel mondani?
– Rémeket látsz, Elizabeth – intette le Fowler.
– Ezeket a válaszokat előre megírták, Robert! Nem találod gyanúsnak? Olyan, mintha...
– Mintha?
– Mintha azt várták volna, hogy te is a meccsen leszel, Róbert! Mintha ezeket a szavakat valaki másnak címezték volna. Durlingnek. Azt a bombát neked szánták!
– Ez csak feltételezés, Elizabeth! Spekuláció, és én nem vagyok hajlandó... – Az elnök elhallgatott, és vett egy mély lélegzetet. Nem szabad hagynom, hogy elragadjanak az indulatok. Csak higgadtan. – Nézd, Elizabeth, teljesen mindegy, hogy nekem szánták-e vagy sem. A lényeg az, hogy valaki támadást intézett az Államok ellen.
– Nincs igazad, Robert, mert ha ez tényleg ellened irányult, az sok mindent megmagyarázhat.
– Dr. Elliotnak igaza van – mondta Borstein. – Nagyon helyes, elnök úr, hogy nem akar személyeskedni, de mint lehetőséget nem szabad figyelmen kívül hagynia ezt a verziót sem.
– Ezzel én is egyetértek – csatlakozott hozzá a Stratégiai Légiparancsnokság.
– Nos, akkor mit javasolnak? – kérdezte Fowler.
– Erre a „kérem, higgye el” szövegre én sem vagyok vevő – felelte Borstein. – Értésükre kell adnunk, hogy készek vagyunk megvédeni magunkat.
– Igen – reagált Fremont tábornok. – Bár ezzel már most tisztában kell lenniük. A DEFCON-2 és -3 elrendelése nem kerülhette el a hírszerzésük figyelmét.
– És mi van, ha ők ezt fenyegetésnek veszik?
– Nem fogják, uram – biztosította a NORAD. – A mi helyzetünkben ők is ezt tennék. A hadvezetésük nagyon profi.
Dr. Elliot elfintorodott erre a megjegyzésre. Fowler figyelmét nem kerülte el a nő reakciója.
– Értem, de azért a biztonság kedvéért közölni fogom velük, hogy az intézkedéseink csak a védelmünket szolgálják.

„TISZTELT NARMONOV ELNÖK ÚR!
NINCS OKUNK AZT FELTÉTELEZNI, HOGY A SZOVJETUNIÓ KÖVETTE EL A TÁMADÁST. UGYANAKKOR ÓVATOSNAK KELL LENNÜNK. ALATTOMOS TÁMADÁS ÁLDOZATAIVÁ VÁLTUNK, ÉS NEM TUDHATJUK, LESZ-E MÉG FOLYTATÁSA. ÉPPEN EZÉRT KÉSZÜLTSÉGBE HELYEZTEM A FEGYVERES ERŐINKET, HOGY ELEJÉT VEGYÉK MINDEN ESETLEGES TÁMADÁSNAK, HOGY FENNTARTSÁK A RENDET, ÉS HOGY SEGÍTSENEK A MENTÉSI MUNKÁLATOKBAN. SZEMÉLYESEN GARTÁNTALOM, HOGY ALAPOS INDOK NÉLKÜL SENKIT NEM FOGUNK MEGTÁMADNI.”

– Ez igazán biztató – állapította meg Narmonov. – Kedves tőle, hogy tájékoztatott minket a riadóról.
– Már tudtuk – emlékeztette Golovko. – És neki is tudnia kellett, hogy tudjuk.
– Azt azonban nem tudhatja, hogy megfejtjük az üzeneteiket – mutatott rá a védelmi miniszter. – Azok szerint pedig a készültség jóval fokozottabb, mint amit az elővigyázatosság megkíván. Az amerikai fegyveres erők 1962 óta nem voltak ilyen magas készültségben.
– Komolyan? – kapta fel a fejét Narmonov.
– Ez azért nem ilyen egyértelmű, tábornok – sietett megjegyezni Golovko. – Az amerikaik még ötös fokozatban is viszonylag magas készültségben vannak, vagyis az emelt szint nem jelent olyan égbekiáltó különbséget.
– Ez igaz? – kérdezte Narmonov. A miniszter vállat vont.
– Nézőpont kérdése. Az igaz, hogy a szárazföldi rakétaegységeik általában magasabb készültségben vannak, mint a mieink, mert kevesebb karbantartást igényelnek, és ugyanez áll a tengeralattjáróikra is. Technikailag tehát valóban nem olyan nagy a különbség, pszichológiailag viszont annál inkább. Az emberek tudják, hogy riadó van, és azt is tudják, hogy ez valami szörnyűséget jelent. Azt hiszem, ezt nem szabad figyelmen kívül hagynunk.
– Nos, ettől nem lettem okosabb – jegyezte meg epésen Narmonov. – Az üzenetre azonban válaszolnom kell.

„TISZTELT FOWLER ELNÖK ÚR!
FELFIGYELTÜNK A KÉSZÜLTSÉGI ÁLLAPOTUKRA, ÉS TEKINTETTEL ARRA, HOGY FEGYVEREIK NAGYOBBIK RÉSZE A SZOVJETUNIÓRA VAN IRÁNYÍTVA, MI IS KÉNYTELENEK VOLTUNK MEGTENNI A SZÜKSÉGES ÓVINTÉZKEDÉSEKET. A FÉLREÉRTÉSEKET ELKERÜLENDŐ JAVASLOM, HOGY A TOVÁBBIAKBAN MINDEN LÉNYEGES KÉRDÉSBEN EGYEZTESSÜNK.”

– Ez az első, amit nem írtak meg előre – mondta Elliot. – Először azt mondja, hogy nem ők tették, most meg azt, hogy jobb lesz, ha nem provokáljuk. Érdekes...

 

Ryan elolvasta az üzenetekről készített másolatokat, aztán átadta őket Goodleynak.
– Mi a véleménye?
– Kölcsönös hajbókolás. Mindketten roppant óvatosak, és ez így is van rendjén. Fowler azt mondja, hogy nem őket gyanúsítja, Narmonov pedig mindenáron szeretné elkerülni a félreértéseket. Nagyon helyes.
– Egyetértek – bólintott az ügyeletes.
– Akkor egy véleményen vagyunk – állapította meg Jack. Hála az égnek, Bob. Nem hittem volna, hogy képes vagy rá.

 

Rosselli némileg megnyugodva ment vissza az asztalához. Úgy tűnt, hogy a két államfő ura a helyzetnek.
– Hol a pokolban voltál? – kérdezte tőle Rocky Barnes.
– A forródrótszobában. A helyzet rendeződni látszik.
– Tévedsz, Jim.

 

Paul Wilkes dandártábornok már a Pentagon közelében járt. Majdnem húsz percébe telt feljutni az I-295-ösre, onnan pedig a 395-ösre, holott az egész nem volt több öt mérföldnél. A hóekék nem boldogultak az utat takaró hóval, az a kevés pedig, amit a leszórt só felolvasztott, most jéggé fagyott. De még ennél is rosszabb volt az, hogy azok, akik felmerészkedtek az autópályára – nem sokan voltak –, még a szokásosnál is őrültebben vezettek. Különösen a terepjárók vezetői, akik mintha mindenáron be akarták volna bizonyítani maguknak, hogy érdemes volt megfizetni a felárat a négykerék-meghajtásért. Wilkes épp átdöcögött a South Capitol Street felett, és ereszkedni kezdett a Maine Avenue felőli kijárat irányába, amikor egy Toyota elhúzott mellette. Az autó beállt elé a jobb oldali sávba, aztán hirtelen jobbra kanyarodott, hogy letérjen D. C. belvárosa felé. Az egyik kereke megcsúszott egy jégborDan, és négykerék-meghajtás ide vagy oda, a jármű keresztbe fordult az úton. Wilkes nem tudta kikerülni. Óránként tizenöt mérföldes sebességgel oldalba kapta a Toyotát.
– A fenébe! – kiáltotta ingerülten. Most nem ért rá erre. Hátratolatott, és kihajtott a belső sávba, mielőtt még a másik gépkocsi sofőrje kiszállhatott volna. Ha a nagy sietségben nem felejt el a visszapillantóba nézni, láthatta volna, hogy hátulról egy kamion közeledik. Nem jött gyorsan, de ez a huszonöt mérföldes sebesség is bőven elegendő volt ahhoz, hogy áttolja a tábornok autóját a korláton, egyenesen neki egy szemből jövő autónak. Wilkes a helyszínen életét vesztette.

 

 

39.
Visszhangok

Elizabeth Elliot a szemközti falat bámulva a kávéját szürcsölte. Csakis ez lehet a magyarázat, bizonygatta magának. Milyen vakok voltak, hogy nem vették észre. Még ha nem lettek volna előjelei! Minden egybevágott. A szovjet hadvezetés hatalmi játékba kezdett, és hogy Narmonovot megfossza szövetségesétől, Bob életére tört. Azt hitték, hogy mi is ott leszünk. Bob el akart menni a meccsre, és mindenki azt hitte, hogy el is fog. És akkor én is ott lettem volna. Múlt időben, mert azóta már halott volnék. Ha tiszta munkát akartak végezni, nemcsak Robertet, hanem engem is el kellett volna intézniük...

„TISZTELT NARMONOV ELNÖK ÚR!
ELÉGEDETTEN LÁTOM, HOGY EGYETÉRTÜNK AZ ÓVATOSSÁG ÉS A JÓZANSÁG FONTOSSÁGÁT ILLETŐEN. TANÁCSADÓIMMAL AZON VAGYUNK, HOGY MIELŐBB TISZTÁZZUK ENNEK A SZÖRNYŰSÉGNEK AZ OKAIT, ÉS HOGY CSÖKKENTSÜK A VESZTESÉGEKET. HAMAROSAN TÁJÉKOZTATNI FOGOM.”

A válasz szinte azonnal megjött.

„TISZTELT FOWLER ELNÖK ÚR! VÁRNI FOGJUK AZ ÜZENETÉT.”

– Az álszent! – fakadt ki Elliot.
– Ezt meg hogy érted, Elizabeth? – nézett rá az elnök.
– Még mindig nem érted? Akkor összefoglalom. Egy: bombát robbantottak ott, ahol most lenned kellene. Kettő: jelentést kaptunk arról, hogy a Szovjetunióban atomfegyverek tűntek el. Három: honnan tudhatjuk, hogy tényleg Narmonov van a modem túloldalán?
– Mi?
– Az egyik legjobb forrásunk attól tartott, hogy Oroszországban puccs készül, mi pedig úgy teszünk, mintha ezt nem is hallottuk volna, annak ellenére, hogy Denverben atombomba robbant, talán éppen az eltűnt robbanófejek egyike. Úgy vélem, ezek után joggal mondhatom, hogy nem vettünk figyelembe minden eshetőséget.
– Éspedig, dr. Elliot? – kérdezte Borstein.
– Hát még mindig nem értik? Az elnökünket megölik, az emberek pánikba esnek. Durling, odafentről, ahol most is köröz a Kneecappel, kihirdeti a szükségállapotot. Az oroszok válaszképpen szintén szükségállapotot rendelnek el, hogy megvédjék magukat egy esetleges támadástól. A hatalom észrevétlenül a szovjet hadvezetés kezébe kerül, és mi egy szót sem szólhatunk, íme, a tökéletes államcsíny, Robert Fowler passzív részvételével megvalósítva!
– Elnök úr, én arra kérem, hogy mielőtt megvizsgálnánk ezt a lehetőséget, konzultáljunk a hírszerzéssel – mondta Fremont tábornok.
Az egyik telefonon villogni kezdett egy piros lámpa. Orontia felvette a kagylót, belehallgatott, és átnyújtotta az elnöknek.
– Önnel akarnak beszélni, elnök úr. Az NHMK.
– Ki az? – kérdezte Fowler.
– Jim Rosselli kapitány vagyok a Nemzeti Honvédelmi Műveleti Központból, uram. Két összecsapásról is jelentést kaptunk. Mindkét esetben amerikai és orosz egységek közt tört ki konfliktus. A USS Theodore Roosevelt arról számolt be, hogy lelőttek négy orosz MiG-29-est.
– Miért? Hogyan?
– A DEFCON-2 értelmében a hajó kapitányának joga van kiadni a tűzparancsot, ha veszélyben látja a parancsnokságára bízott egységeket. A második esetben orosz és amerikai tankok csaptak össze Berlinben. Ezt a hírt még nem sikerült megerősíteni. Az európai főparancsnokság csak annyit tudott mondani, hogy a rádióadás megszakadt. Előtte egy százados azt jelentette, hogy szovjet tankok támadták meg a berlini dandárt a város déli részén lévő támaszponton, és megsemmisítettek egy egész zászlóaljnyi AlMl-es tankot. A támadást a támaszpont közvetlen szomszédságában, az egykori fal túloldalán lévő orosz laktanyából indították. A két jelentés közt mindössze két perc telt el, uram. Most próbáljuk felvenni a kapcsolatot Berlinnel a belgiumi Mons-ban lévő főparancsnokságon keresztül.
– Jesszusom – motyogta Fowler. – Ez passzol a forgatókönyvedhez, Elizabeth?
Mondhatni várható volt. Így akarják a tudomásunkra hozni, hogy tényleg nem szeretnék, ha beleszólnánk a belügyeikbe.

 

Az amerikai erők többségét sikerült kimenekíteni a támaszpontról. Az ügyeletes alezredes – a parancsnok helyettese – a környező utcákra és a közeli erdőbe irányította a csapatait, elzárva az oroszok útját. A parancsnokot nem tudták előkeríteni, így neki kellett döntenie. A dandár két gépesített gyalogsági zászlóaljból és egy harckocsizászlóaljból állt. Utóbbi előző nap még ötvenkét tankot számlált; most már csak kilenc volt meg belőlük.
Előbb a DEFCON-3, aztán néhány perccel később ez. Több mint negyven tank és száz halott. Mi ez, ha nem mészárlás? Figyelmeztetés nélkül rontottak rájuk, még csak esélyük sem volt. Az alezredes érezte, hogy szétveti a düh. Ezt még megkeserülik!
Először is fedezékbe küldte a tankjait, aztán parancsot adott a Bradley harckocsiknak, hogy nyissanak sortüzet TOW-2-es rakétáikkal.
Az oroszok, miután mindent szétlőttek, amit csak lehetett, megtorpantak. A zászlóaljparancsnokok most próbálták ellenőrzésük alá vonni a csapataikat, az ezredparancsnok pedig sehol sem volt. A műveleti tiszt is eltűnt, ami azt jelentette, hogy a rangidős zászlóaljparancsnoknak kellett átvennie a helyét. A férfi kétségbeesetten a parancsnoki járműhöz rohant, hogy kézbe vegye a dolgokat. Elképesztő, gondolta. Először ez a készenléti szemle, aztán az a riasztás Moszkvából, most pedig ez... Nem értette, miért nyitottak tüzet az amerikaik – mert hogy ők kezdték, abban egy pillanatig sem kételkedett.
A laktanya udvara és az irodák ablakai még mindig ki voltak világítva. A parancsnoki tank fényárban fürdött. A fényeket eloltani, villant át a tiszt agyán.
– Parancsnoki tank két óránál, erősen megvilágítva. Balról jobbra mozog – mondta az őrmester a tizedesnek.
– Azonosítva! – felelte a tüzér. – Tűz!
– Értettem. – A tizedes meghúzta a ravaszt. A vetőcső fedele kinyílt, és a TOW-2-es kisüvített. A célpont hozzávetőleg két és fél kilométerre volt a Bradleytől. A tüzér a célponton tartotta a célkeresztet, ezzel irányítva rá a rakétát az orosz T-80-asra. Nyolc másodperccel később elégedetten megállapította meg, hogy a TOW-2 telibe találta a tornyot.
– Célpont megsemmisítve – jelentette a Bradley parancsnoka. – Na gyerünk, keressünk egy másik rohadékot. Tank tíz óránál!
A torony balra fordult.
– Azonosítva!

 

– Nos, mi a CIA véleménye a történtekről?
– Még mindig nem áll rendelkezésünkre elég információ, elnök úr – felelte Ryan.
– A Roosevelttől alig néhány száz mérföldre egy orosz hordozó tartózkodik, fedélzetén MiG-29-esekkel – közölte Painter tenger-nagy.
– Líbiához még közelebb vannak, és Kadhafi barátunknak is vannak repülői, legalább száz.
– Még hogy ők repültek volna a víz felett éjszaka? – hördült fel Painter. – Még soha nem hallottam olyat, hogy erre vetemedtek volna, és ha mégis, nem a mi harccsoportunk közvetlen közelében tették!
– Vagyis lehet, hogy az informátorunknak igaza volt? – kérdezte kárörvendően Elliot. – Mit szól hozzá, Ryan?
– Ezt hogy érti?
– Mi van, ha odaát éppen egy katonai puccs van folyamatban, és azért robbantották fel a stadiont, mert így akarták lefejezni az Államokat, így akarva távol tartani minket?
– Ez őrültség – közölte Jack. – Megkockáztatni a háborút? Mi értelme lenne? Ha el is távolítanak Narmonovot, az még nem jelentené azt, hogy automatikusan megtámadjuk őket.
– Lehet, hogy a tábornokaik erre számítanak – felelte Elliot.
– Nem valószínű. Az viszont annál inkább, hogy „Spinnaker” hazudott nekünk.
– Ezt most találta ki? – fortyant fel Fowler. Még csak most kezdte felfogni, hogy az a bomba vele is végzett volna, és hogy Elizabeth elmélete az egyetlen, amely magyarázatot ad mindenre.
– Nem, uram! – vágta rá önérzetesen Ryan. – Ne feledje, hogy ebben én vagyok a szakértő. Az orosz hadvezetés túl józan ahhoz, hogy ilyen ostobaságot műveljen. Többet veszítenének vele, mint amit nyerhetnek.
– Akkor magyarázza meg, miért támadták meg a csapatainkat! – követelte Elliot.
– Még nem biztos, hogy megtámadták őket.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy a katonáink hazudnak? – kérdezte fenyegetően Fowler.
– Gondolja végig alaposabban, elnök úr. Tegyük fel, hogy valóban puccs történt a Szovjetunióban. Nem fogadom el ezt a hipotézist, de tegyük fel, hogy megtörtént. Önök azt mondják, hogy azért robbantottak Denverben, mert így akartak távol tartani minket a belügyeiktől. Ez is rendben. De akkor miért támadják meg a csapatainkat? Hiszen azt akarják, hogy ne avatkozzunk be? Mi értelme akkor ujjat húzni velünk?
– Az, hogy így akarják demonstrálni, mennyire komolyan gondolják – érvelt Elliot.
– Képtelenség. Ez ugyanolyan, mintha azt mondanák nekünk, hogy „mi robbantottuk fel azt az atombombát”. Gondolja, hogy nem tartanának egy válaszcsapástól? – tette fel a kérdést Ryan, majd rögtön meg is válaszolta: – Dehogynem. Éppen ezért ennek így semmi értelme!
– Akkor mondjon nekem valami olyat, aminek van – mordult rá Fowler.
– Elnök úr, most egy válsághelyzet elején vagyunk. A rendelkezésünkre álló információk hiányosak és zavarosak. Míg nem sikerül többet megtudnunk, veszélyes lenne feltételezésekbe bocsátkozni.
– A maga dolga az, hogy megmondja nekem, mi folyik itt! – bömbölt bele a mikrofonba Fowler. – És nem az, hogy kioktasson válságkezelésből! Ha végre összekapar valami használhatót, jelentkezzen! Addig azonban hallani se akarok magáról!
– Mi a fenét képzelnek ezek? – füstölgött Ryan.
– Van valami, amiről nem tudok? – kérdezte riadtan Goodley.
– Nincs – felelte Jack. – Egyszerűen csak be vannak tojva. Engedje meg, hogy bemutassam magának az amerikai válságkezelést. Senki nem tud semmit, mindenki iszonyúan be van tojva, és mindenki tőled várja a megváltást.
– Engem az aggaszt a legjobban, hogy lelőtték azokat a MiG-eket – jegyezte meg a technológiai igazgatóság embere.
– Akkor tévedésben van – reagált Ryan. – A négy MiG az négy embert jelent, de ha Berlinben tényleg utcai harcok folynak, ott százakról lehet szó, és ez már tényleg aggasztó. Lássuk, mit tud mondani nekünk az európai főparancsnokság.

 

A kilenc megmaradt M1A1 egy Bradley-osztag kíséretében észak felé vágtatott a kihalt sugárúton. A zajra sok berlini felriadt, álmos és rémült arcok tűntek fel az ablakokban. Nem kellett hozzá nagy ész, hogy rájöjjenek: ezúttal nem gyakorlatról van szó. A támaszponttól egy kilométerre az egységek az egykori fal helyén épülő emlékmű felé kanyarodtak. A műalkotás talapzatát alkotó romhalmazt a munkagépek mesterséges töltések tetejéről tolták össze; ezek fedezékébe húzódtak be a harckocsik. A rejtekhelyről látni lehetett a két laktanya közti területen toporgó orosz tankokat. Az erdőben maradt Bradleyk buzgón irtották őket rakétavetőikkel, de az oroszok sem takarékoskodtak a lőszerrel.
– Jézusom, ki fogják nyírni a fiúkat – sóhajtotta az oszlop parancsnoka. A századából egyetlen tank maradt meg: az, amelyiknek a tornyában most ült. – Segítsünk nekik, fiúk! Célra fordulj! Tűz!
Mind a kilenc tank egyszerre lőtt. A távolság alig valamivel volt több mint kétezer méter, és az oroszok nem számítottak támadásra ebből az irányból. Az első sortűzben öt T-80-ast, a másikban pedig hatot ért találat.
Az erdőben rejtőző Bradleyk parancsnoka csak annyit látott, hogy az orosz vonal északi vége összeomlik. Ez a megfelelő szó, gondolta. Az Abramseket harcedzett veteránok irányították, és most ők voltak előnyben. Az oroszok megpróbálták újraszervezni az északi szárnyat, de az egyik Bradley eltalálta a zászlóaljparancsnoki tankot, véget vetve igyekezetüknek. Úgy tűnt, sikerült elejét venni egy újabb rohamnak.
– A hetedik hadtest, uram – nyomtak az alezredes kezébe egy mikrofont.
– Mi folyik ott?
– Ed Long alezredes vagyok, uram. A szomszédos laktanyában állomásozó oroszok minden előzmény nélkül megtámadtak minket. Sikerült megállítanunk őket, de a tankjaink többségét elveszítettük. Segítségre van szükségünk, uram.
– Veszteségek?
– Negyven tank, nyolc Bradley és legalább kétszáz ember.
– A túloldalon?
– Egy tankszázad. Egyelőre csak ők, de van még belőlük a környéken, uram. Attól tartok, hogy hamarosan ők is itt lesznek. Támogatást kérünk, uram.
– Meglátom, mit tehetek.

 

Kuropatkin tábornok magába roskadva ült a vezérlőben. A kémholdak szerint két amerikai stratégiai támaszpont teljesen kiürült. Ez azt jelentette, hogy a repülőgépek és az őket kiszolgáló KC-135-ös tankerek ebben a pillanatban a hazája felé tartottak. A „Sas” kémholdak hamarosan riasztani fognak, jelezve, hogy a Szovjetuniónak még harminc perce van hátra. Harminc perc, gondolta a tábornok. Egy röpke félóra, és ha az amerikai elnök úgy dönt, mindennek vége.
– Légi tevékenység Németország felett – jelentette az egyik ezredes. – Amerikai vadászgépek szálltak fel Ramsteinből és Bitburgból. Kelet felé tartanak, összesen nyolc repülőgép.
– És a lopakodók?
– Tizennyolcat tartanak belőlük Ramsteinben.
– Akkor lehet, hogy ezek is a levegőben vannak – mondta Kuropatkin. – B-61-esekkel a fedélzetükön. Mennyi idő alatt érhetik el Moszkvát?
– Két és fél óra.
– Pompás. Ha sikerül eltalálniuk az elnöki bunkert, és miért ne sikerülne nekik, a bombák befúrják magukat a földbe, és... – Kuropatkin a telefonért nyúlt. – Kapcsolja nekem az elnököt!
– Hallgatom, tábornok-jelentkezett Narmonov.
– Légi tevékenységet észleltünk Németország felett.
– Ennél azért többről van szó. Az egyik berlini ezredünket lerohanták az amerikaiak – világosította fel az elnök.
– Ez őrület!
És a jelentés öt perccel azután futott be, hogy Fowler barátunk megígérte, nem fog butaságot csinálni, gondolta hozzá Narmonov.
– Kérem, mondja, hogy miről van szó, mert rengeteg a tennivalóm.
– Két héttel ezelőtt egy F-117A lopakodókból álló repülőosztag érkezett a ramsteini támaszpontra. Az amerikaiak azzal indokolták, hogy el szeretnék adni őket a NATO-szövetségeseiknek. Csakhogy ezeknek a gépeknek mindegyike célba tud juttatni két darab fél megatonnás bombát.
– És?
– Nem tudjuk, hol lehetnek ebben a pillanatban. Gyakorlatilag láthatatlanok minden műszerünk számára.
– Mire akar kilyukadni?
– Ha felszállnak, két és fél óra alatt Moszkvában lehetnek. Ugyanolyan esélytelenek lennénk velük szemben, mint Irak volt.
– Tényleg ennyire hatékonyak?
– Ezért hagytuk annyi emberünket Irakban: hogy megfigyeljék, mire képesek az amerikai lopakodók. Sem a saját radarjainkkal, sem Szaddam francia készülékeivel nem sikerült kiszűrni őket. Igen, ennyire hatékonyak.
– De miért tennének ilyet? – kérdezte megrökönyödve Narmonov.
– És a berlini ezredünket vajon miért támadták meg? – válaszolt kérdéssel a védelmi miniszter.
– Azt hittem, hogy ez a hely biztonságos.
– Mindaddig, míg telibe nem találják egy gravitációs atombombával. Alig száz méterre vagyunk a felszíntől – tette hozzá a miniszter.
– Berlinre visszatérve... Tudjuk már, hogy mi történt?
– Nem, a részleteket még mindig nem ismerjük.
– Akkor küldjön valakit a helyszínre, és derítsék ki. Parancsolja meg az embereinknek, hogy vonuljanak vissza, és ha tehetik, ne lőjenek. Ellenvetés?
– Nincs. Bölcs döntés.
A Nemzeti Fényképes Hírszerző Központ, az NPIC a washingtoni haditengerészeti támaszpont területén található, azon ablaktalan épületek egyikében, ahol titkos kormánytevékenység folyik. A robbanást követően három KH-ll-es fényképező és két KH-12 „Lacrosse” típusú radarműholddal figyelték Denver területét, és sikerült egészen használható felvételeket készíteniük. Amint az adatok beérkeztek, speciális videoszalagra rögzítették őket, és nekiláttak a kiértékelésüknek.

 

Egy DC-10-esen ültek. Qati és Ghosn megint első osztályon utazhattak, kényelemben élvezve diadalukat és szerencséjüket. A tévéadók alig néhány perccel a beszállás előtt közölték a hírt. Az AP és a UPI átvette a Reuterstől, és mivel ezek minden amerikai adónak leadták a drótot, hamarosan a legkisebb tévétársaság is tudott a Denverben történtekről. Ami meglepte Qatit, az az amerikaiak reakciója volt. Ahogy a hír futótűzként elterjedt az épületben, arra számított, hogy az emberek sírni fognak és pánikba esnek, de ehelyett olyan csend ereszkedett a csarnokra, hogy még ő is beleborzongott. Hát így fogadják a tragédiát és a halált az amerikaiak, állapította meg csalódottan a parancsnok.
De most már mindegy volt. A DC-10-es nekifutott a betoncsíknak, és ellökte magát a földtől. Nem sokkal később már nemzetközi légtérben repült, úton egy semleges ország és a biztonság felé. Még egy átszállás, és felszívódnak. Ki gondolta volna, hogy ilyen simán fog menni?

 

– Jelentős infravörös emisszió – mondta a vonal túloldaláról az elemző. Ez volt az első atomrobbanása. – Károkat és másodlagos tüzeket látok a stadion egymérföldes körzetében. Maga a stadion alig látható. Túl sok a füst és az infravörös interferencia. A következő áthaladáskor elvileg sokkal láthatóbb képet kell kapnunk.
– Mit tud mondani nekünk az áldozatok számáról? – kérdezte Ryan.
– A füst miatt erről nem tudok nyilatkozni. De talán egy bombaszakértő...
– Tudna keríteni valakit? – kérdezte Ryan a technológiai igazgatóság emberétől.
– Itt vagyok én – felelte Ted Ayres. – A Stratégiai Légiparancsnokságnál voltam hírszerző.
– Nagyszerű. Küldjék át nekünk a tíz legjobb felvételt – mondta az NPIC-s szakértőnek Ryan.

 

A kilenc Abrams nem kevesebb mint harminc T-80-ast lőtt ki a töltések fedezékéből. A szovjetek délre húzódva kerestek menedéket, és sikerült kilőniük három amerikai tankot, de az előnyüket még így sem tudták visszaszerezni. A harc kétesélyessé vált.
A különítményt irányító százados felderítésre küldte a Bradleyket. A harckocsik a város utcáin csörtettek keletnek, a frászt hozva a környékbeliekre. Még nagyobb lett a civilek rémülete, amikor az egyik jármű parancsnoka, afféle spontán elsötétítésként, sorra kilőtte az utcai lámpákat.
– Was nun? – kérdezte Keitel. És most?
– Most szépen eltűnünk innen, amilyen gyorsan csak lehet. A munkánkat elvégeztük – felelte Bock. Észak felé kanyarodott az autóval.
Errefelé volt a legkisebb az esélye, hogy elkapják őket. Leteszik valahol az autót, átöltöznek, és felszívódnak. Még az is lehet, hogy túlélik ezt az egészet. Szép teljesítmény lenne... De ez már csak hab volt a tortán. A lényeg az, hogy megbosszulta Petrát. Nem hitte volna, hogy ilyen jól fog esni.
– Orosz vezérkari autó – állapította meg a tüzér. – Meg egy GAZ teherautó.
– Gépágyút nekik! – felelte a parancsnok.
– Imádok tiszteket ölni... – A tüzér célba vette a teherautót. – Megvannak, őrmester.
Bock veterán terrorista volt, de nem katona. A sötétben, a kétsaroknyival odébb álló járművet teherautónak nézte. Eszébe sem jutott, hogy harckocsi is lehet – olyan eufórikus hangulatba került, hogy eszébe sem jutott félni. A terv csodálatosan működött: az amerikaiakat pontosan akkor riadóztatták, amikor kellett, és ez csakis azt jelenthette, hogy Qati és Ghosn sikerrel járt.
A következő pillanatban torkolattűz robbant, és egy fényes csík villant át a feje felett.
– Adj nekik!
A tüzér gyorstüzelésre állította a gépágyút. A nyomjelző lövedékek húzta csíkokat gyerekjáték volt a célpontra terelni. Elsőnek a teherautót lyuggatta ki, abból az egyszerű megfontolásból, hogy az potenciálisan nagyobb veszélyt jelenthet. A jármű valósággal térdre rogyott, ahogy a két elülső gumi kidurrant, aztán lángba borult. Az amerikai odébb lendítette a gépágyú csövét, és beleeresztett egy rövid sorozatot a vezérkari autóba. A gazdátlanná vált autó elkanyarodott, és nekihajtott egy útszélen parkoló BMW-nek. A tüzér a biztonság kedvéért beleeresztett még egy-egy sorozatot mindkét járműbe. A teherautóból kiugrott valaki, és el akart szaladni, de két 25 mm-es lövedék végzett vele.
A harckocsi továbbállt. Itt már senkinek nem okozhattak meglepetést, de két perccel később találtak egy újabb leshelyet, ahonnan talán igen. Sikerült is halálra rémíteniük egy feléjük száguldó rendőrautó vezetőjét. A rendőr rátaposott a fékre, hátratolatott, befarolt egy mellékutcába, aztán kilőtt, és elhúzott az ellenkező irányba. A Bradley parancsnoka önelégülten elvigyorodott. Mindig is tudta, hogy a német zsaruk okosak.
Öt perccel azután, hogy a Bradley odébbállt, az egyik közeli házból egy orvos merészkedett ki az utcára. A szirénázás hallatán abban reménykedett, hogy a mentők és a rendőrség elvégzi helyette a piszkos munkát, de csalódnia kellett, így hát kidugta a fejét a kapun, szétnézett, és átrohant az autóroncsokhoz. A vezérkari autóban ülő két orosz halott volt. A gépágyú lövedékei csúnyán széttépték a mellkasukat. Legalább a fejük ép maradt, és bár ez nekik teljesen mindegy volt, az orvosnak nem. A teherautóban hasonlóan nézett ki a helyzet. Az egyik férfi még életben volt, de már nem lehetett segíteni rajta. Különös módon a teherautóban ülők is kivétel nélkül tisztek voltak. Az orvos visszament a házba, és felhívta a rendőrséget. Ekkor még nem sejtette, hogy valójában minek volt a szemtanúja.

 

– Nem túloztak az infravörös emissziót illetően – mondta Ted Ayres. – Ez aztán nem volt piskóta. A nyomai viszont elég furák.
– Ezt hogy érti, Ted? – kérdezte Ryan.
– Úgy, hogy ennél nagyobb károkat kellett volna okoznia. Ezeknek a házaknak nem volna szabad itt lenniük.
– Még mindig nem értem, hogy mit akar mondani.
– Egyelőre még én sem, de ha rájöttem, szólok.

 

Walter Hoskins az irodájában ült, és elmélkedett. Ez volt minden, amit tehetett. Fontolóra vette, hogy kiküld egy csapatot a stadionhoz – az iroda ablakából is látni lehetett a füstöt –, de végül letett róla. Nem kapott rá parancsot, és nem akarta kockáztatni az ügynökök egészségét.
Az ablak üvegén csak egy repedés jelezte, hogy a közelben robbanás történt. Atomrobbanás, ha minden igaz, gondolta Hoskins. De akkor hogyan maradt ép az üveg? Nem lenne szabad annak lennie, ahogyan – nézett megint ki az ablakon –, azoknak a házaknak sem lenne szabad állniuk. A pusztítás, amit ez az állítólagos atombomba végzett...
...nem elég. Nem elég? Milyen őrült gondolat. Hoskins felkapta a telefonkagylót, és műholdas vonalat kért.
– Adja nekem Murrayt!
– Hallgatlak, Walt. Mi a helyzet?
– Lezártuk a tévéállomásokat és a telefonközpontokat. Remélem, az elnök mellettem fog állni, amikor majd meg kell magyaráznom a...
– Walt, erre most nincs idő.
– Nem is ezért hívtalak.
– Hanem?
– Látom az ablakból, Dan – felelte réveteg hangon Hoskins.
– Mennyire súlyos a helyzet?
– Csak füstöt látok. A gombafelhőt, szép narancssárga, a hegyek felé gurította a szél. A füstöt belülről apró tüzek világítják meg. Dan...
– Igen?
– Valami nem stimmel.
– Micsoda?
– Az ablakok nem törtek be. Alig öt mérföldre vagyok a stadiontól, de csak az egyik üveg repedt meg. Fura, nem? – Hoskins elhallgatott egy pillanatra. – Itt vannak a cuccok, amiket kértél. Fényképek meg minden. Marvin Russell választhatott volna ennél alkalmasabb napot is a halálra. Mindenesetre itt van az anyaga. Fontos?
– Várhat.
– Értem. – Hoskins letette a kagylót.
– Walt lába alól kezd kicsúszni a talaj – jegyezte meg Murray.
– Nem csodálom – felelte Pat O'Day felügyelő. – A helyében...
– Mennyire laksz D. C.-től, Pat?
– Nem elég messzire, Dan.
– Öt mérföld – motyogta Murray.
– Micsoda?
– Walt azt mondta, hogy az irodája csak öt mérföldre van a stadiontól, és látja az ablakból, de ennek ellenére csak az egyik üveg repedt meg.
– Nonszensz – vágta rá O'Day. – Tényleg kiborulhatott. Az öt mérföld az szűk kilencezer yard, igaz?
– És akkor?
– A NORAD szerint a bomba a száz kilotonnás nagyságrendbe tartozott. Egy akkora robbanás nem hagy épen egyetlen ablaküveget sem, és öt mérföldnél jóval nagyobb sugárban hat.
– Honnan tudod?
– A haditengerészetnél voltam hírszerző, vagy már elfelejtetted? Az orosz taktikai robbanófejek hatósugarát kellett megbecsülnöm. Egy száz kilotonnás bomba kilencezer yardról nem süllyeszt el, de a fedélzetről mindent letép, leégeti a festéket, és kisebb tüzeket okoz.
– A függönyök is elégnek?
– Igen. Főleg a sötét függönyök.
– Lehet, hogy Walt kiborult, de azt azért nem hiszem, hogy elkerülte volna a figyelmét, ha kigyullad az irodájában a függöny. – Murray a telefonért nyúlt. Langleyt hívta.
– Igen, tessék, Dan – válaszolt Ryan.
– Tudtok valami újat a bomba hatóerejéről?
– A NORAD azt mondja, hogy százötven-kétszáz kilotonnás lehetett. Egy nagyobb taktikai, vagy egy kisebb stratégiai bomba. Miért?
Az asztal túloldalán ügyködő Ted felnézett a fotókról.
– Most beszéltem a denveri irodavezető-helyettessel. A stadion öt mérföldre van az irodájától, és látni lehet az ablakból. Ennek ellenére csak egy üvegtábla repedt meg.
– Lehetetlen – szólalt meg Ted.
– Miért? – fordult felé Ryan.
– Az öt mérföld nagyjából nyolcezer yard – felelte Ted Ayres. – A hőhullámnak fel kellett volna perzselnie a helyet, a lökéshullámnak pedig pozdorjává kellett volna zúznia az ablakot.
– Igen, éppen ezt mondta O'Day felügyelő is – közölte Murray. – Lehet, hogy az emberünk maga alatt van a történtek miatt, de azért csak észre kellett volna vennie, hogy ég az irodája, nem igaz?
– Még mindig nem érkezett szakértői jelentés a helyszínről, Ted?
– A mentőbrigád már elindult Rocky Flatsből, de még rájuk is várni kell. A fényképek azonban sok mindent elárulnak, Jack.
– Mennyi idő alatt tudnál valakit a helyszínre küldeni, Dan? – kérdezte Ryan.
– Mindjárt kiderítem.
– Hoskins.
– Dan Murray vagyok, Walt. Küldj ki a helyszínre néhány embert, amilyen gyorsan csak lehet! Te maradj az irodában, és tájékoztass minket!
– Rendben.
Hoskins kiadta a parancsot, bízva benne, hogy ép bőrrel fogják megúszni a sétát. Mivel egyéb dolga nem volt, maga elé húzta Russell aktáját, és átlapozta. Ilyen ostobán végezni, gondolta megvetően. Drogkereskedők... Hát sohasem tanulnak?

 

Roger Durling hálát rebegett az égnek, amikor a Kneecap végre levált a tankerről. Az átalakított 747-es simán repült, de nem a KC-10-es közelében. Ezt csak a fia élvezte.
A konferenciafülkében egy repülő dandártábornok, egy tengerészkapitány, egy tengerészgyalogos őrnagy és még négy magas rangú tiszt tartózkodott. Minden adat, amit az elnök megkapott, automatikusan ide is továbbítva lett, beleértve a forródróton lezajlott üzenetváltást is.
– Amit mondanak, az mind szép, de jó lenne tudni azt is, hogy mit gondolnak.
– Mi van, ha tényleg az oroszok támadtak meg minket? – vetette fel a dandártábornok.
– Miért tették volna?
– Ön is hallotta az elnök és a CIA közti beszélgetést, uram.
– Igen, és szerintem Ryannek van igaza – bólintott Durling. – Elliot elméletének semmi értelme.
– És a két összecsapás? Berlinben és a Földközi-tengeren?
– Előretolt csapatok. Fokozott készültségben vagyunk, ahogyan ők is. Ilyenkor elég egy szikra, és elszabadulnak az indulatok. Éppen ezért kell hideg fejjel gondolkodnunk.
– Erre való a forródrót, alelnök úr.
– Milyen igaz. Reméljük, bölcsen fogják használni.

 

Az első ötven yard után szinte alig haladtak. A legnagyobb gondot az autók jelentették. Szanaszét hevertek, és még mindig csörgött belőlük a benzin, folyamatos utánpótlást biztosítva a tűznek. Callaghan emberei vontatókábelekkel próbálták félrehúzni őket. Reménytelennek tűnt. Ezzel a tempóval egy örökkévalóságig tartott volna megtisztítani az utat. Pedig odabent túlélők várták őket, ebben Callaghan biztos volt. A kétségbeesés határán állt, amikor valaki megszólította.
– Hello! – A férfi katonai egyenruhát viselt. – Lyle ezredes vagyok. Hallottam, hogy nehézgépekre van szüksége.
– Mit hozott? – Callaghan most már hallotta a dízelmotorok dübörgését, de látni nem látta őket a tűzoltóautóktól.
– Három utásztankot, M728-asokat, meg egy kis ráadást.
– Mi lenne az?
– Vegyvédelmi ruhákat, száz darabot. Nem tökéletesek, de többet érnek, mint azok, amit az emberein látok, és melegebbek is. Miért nem hívja ki őket, hogy öltözzenek át?
Callaghan nem utasíthatott vissza egy ilyen ajánlatot. Visszarendelte az embereit, és elküldte őket, hogy öltsék magukra a védőruhát. Már akinek jutott a százötven főből.
– Jó ötlet, hogy vízfüggönyt vontak a parkoló köré. Legalább távol tartja és megköti a port. Nos, hol segíthetünk?
– Innen nem lehet látni, de a stadion egy része még áll. Lehet, hogy odabent túlélők vannak, ezért mindenképpen be kellene jutnunk. Szóval... utat kellene vágni nekünk a roncsok közt.
– Értem. – Az ezredes rádión odaparancsolta az egyik M728-ast. A jármű voltaképpen egy buldózerré alakított tank volt, csörlővel a torony mögött. – Tisztítsák meg az utat, fiúk!
A sofőr gázt adott, és támadásba lendült. Az első rohammal harminclábnyi utat sikerült visszahódítania. Hátratolatott, és megint nekirohant a roncsoknak. Újra és újra, dühödten, mint egy felhergelt bika.
– Jézusom! – nyögte Callaghan. – Mit tud a sugárzásról?
– Nem sokat. Mielőtt eljöttem volna, beszéltem a mentőbrigád vezetőjével. Bármelyik percben itt lehetnek. Addig is... – Lyle felsóhajtott. – Tényleg azt hiszi, hogy vannak bent túlélők?
– Az építmény egy része még áll. Láttam a helikopterből.
– Ez komoly?
– Igen, a saját szememmel láttam.
– De hát ez őrület. A NORAD-os fiúk azt mondták, hogy nagy erejű robbanás volt.
– Tessék? – próbálta túlkiabálni a tankot Callaghan.
– Ahogy elmondták, nem lenne szabad itt parkolónak és autóroncsoknak lenniük. Sokkal nagyobb kárt jósoltak.
– Úgy érti, hogy ez kicsi volt? – nézett megrökönyödve a férfira Callaghan.
– Tudja, hogy nem úgy gondolom... Igen, az volt. – Lyle elhallgatott, és felemelte a rádióját. – Ha tényleg vannak túlélők odabent... Óvatosabban, fiúk. Lehet, hogy túlélők vannak a romok közt. – Döbbenten a füstre meredt. – A fenébe is, lehet, hogy igaza van!
– Mi? – kiáltotta Callaghan, miután intett az embereinek, hogy a tankot is locsolják.
– Az előbb mintha láttam volna valamit... A fal! Ez a bomba sokkal kisebb volt, mint amiről beszéltek nekem!

 

– Maine, itt Tengeri Ördög egy-három – jelentkezett a P-3C Orion. – Negyven percre vagyunk a pozíciójuktól. Mi a gond?
– Megsérült a csavar és a főtengely, ráadásul egy Akula van a közelünkben – felelte Ricks. – Legutóbb öt-zéró ezer yardra volt, tőlünk délnyugatra.
– Roger. Megpróbáljuk elterelni a közelükből. Még jelentkezünk.
– Kapitány, javaslom, hogy használjuk ki azt a három csomót, és induljunk északnak, növeljük a távolságot, amennyire csak lehet – mondta Claggett.
Ricks nemet intett a fejével.
– Jobb lesz, ha csendben maradunk.
– Uram, az oroszok biztosan észlelték az ütközés zaját. A legjobb szonárunkat elvesztettük. Ha ide találnak jönni, észre sem vesszük őket. Jobb lenne kikerülni őket.
– Az lesz a legjobb, ha csendben maradunk.
– Akkor legalább lőjünk ki egy MOSS-t [41].
– Ez viszont jó ötlet. Rendben, programozzák bele a sérült csavart, és lőjék ki délnek.
– Igenis, uram – felelte a fegyvertiszt.
A Maine harmadik vetőcsövében tárolt MOSS voltaképpen egy torpedó volt, robbanófej helyett zajgenerátorral felszerelve. Mivel a tengelyhiba a gyakori zajkeltő okok közé tartozott, ezt előre beprogramozták, így csak a csavarlapátok keltette zajt kellett hozzáadni. A fegyvertiszt elvégezte a szükséges beállításokat, és kilőtte a torpedót. A MOSS délnek fordult, és a Maine-tő\ kétezer yardra sugározni kezdett.

 

A dél-karolinai Charleston felett kitisztult az égbolt. Míg Virginiában és Marylandben szakadt a hó, az itteniek megúszták egy kis ónos esővel. A délutáni nap ezt is felszárította, tisztára varázsolva a polgárháború előtt alapított város utcáit. A hatodik tengeralattjárócsoport parancsnoka az egyik ellátóhajó fedélzetén állt, és a Cooper folyón a tenger felé úszó tengeralattjárókat búcsúztatta tekintetével. De nem ő volt az egyetlen, akit a két stratégiai rakétahordozó érdekelt. Százkilencven mérfölddel a feje fölött egy szovjet katonai kémhold fényképeket készített. A digitalizált fotók egy nyugat-kubai hírszerzőközpont közvetítésével másodpercek alatt Moszkvában voltak.
– Tessék? – vette fel a telefont a védelmi miniszter.
– Felvételeink vannak három amerikai haditengerészeti támaszpontról. Charlestonból és King's Bayből rakétahordozók hajóztak ki.
– Köszönöm. – A miniszter helyére tette a telefonkagylót. Újabb fenyegetés. Haladéktalanul értesítenie kell az elnököt.
– És ez mit jelent? – kérdezte Narmonov, miután végighallgatta.
– Azt, hogy az amerikaiak már nem csak védekezni akarnak. A tengeralattjárók első csapásmérésre alkalmas Trident D-5-ös rakétákat hordoznak. Bizonyára emlékszik, mennyire akarták az amerikaiak, hogy leszereljük az SS-18-asainkat.
– Igen – bólintott az elnök. – És cserébe ők is leszerelnek egy csomó Minutemant. És akkor?
– Ez igaz, csakhogy nekik nincs szükségük szárazföldi rakétaegységekre ahhoz, hogy első csapást mérjenek. Ők meg tudják tenni ugyanezt a tengeralattjáróikról is, mi viszont nem.
– És az SS-18-asok?
– A szerződés értelmében szétszereljük őket, vagyis gyakorlatilag nincsenek. – A miniszter hatásszünetet tartott, de Narmonov nem vette az adást. – Más szóval lépéshátrányba kerültünk.
– Ha jól emlékszem, tavaly még ön is támogatta ezt a szerződést – mondta ingerülten Narmonov. – Most pedig azt akarja mondani, hogy nem kellett volna belemenni?
Mind egyformák, gondolta a védelmi miniszter. Soha nem hallgatnak a bölcs szóra, soha nem figyelnek eléggé. Elmondhatod nekik ugyanazt százszor, de egyik fülükön be, a másikon ki.
– A rakéták és robbanófejek számának ilyen drasztikus leépítése felbillentette azt az erőegyensúlyt, ami...
– Ostobaság! Egyenlők vagyunk minden szempontból!
– A szárazföldön. A helyzet ugyanis az, hogy az amerikaiak a stratégiai robbanófejek jelentős részét a tengeralattjáróikon tartják. Ezért vállalták olyan készségesen, hogy leépítik a szárazföldi silókból indítható rakétákat.
– Maga érti ezt, Kuropatkin?
– Igen, és igazat kell adnom a védelmi miniszternek. Most, hogy a szárazföldi fölényünk megszűnt, hátrányba kerültünk az amerikaiakkal szemben. Ha támadást indítanának a tengeralattjáróikról, nem sok esélyünk lenne. Különösen akkor nem, ha már az első csapás során sikerülne lefejezniük a kormányunkat.
– Ami nem elképzelhetetlen, ha bevetik a Németországban tartott lopakodóikat – tette hozzá a miniszter.
– Várjunk csak egy percet! Azt akarják bemesélni nekem, hogy Fowler robbantotta fel azt a bombát Denverben, mert ürügyre volt szüksége ahhoz, hogy megtámadjon minket? Ez valami vicc?
– Az teljességgel lényegtelen, hogy ki robbantotta a bombát – mutatott rá a miniszter. – Akár Fowler a tettes, akár más, az eredmény ugyanaz: ránk lehet fogni, hogy mi tettük. Kérem, értse meg, elnök úr: hazánk végveszélyben van. A szárazföldi indítású rakétáikat alig harminc, a tengerieket mindössze húsz perc választja el tőlünk, és ha igazán jól akarnak nyitni, két óra alatt ideküldhetik a lopakodóikat, hogy szétbombázzák ezt a bunkert. A helyzet az, hogy tehetetlenek vagyunk, és csak Fowler elnök józan ítélőképessége választ el bennünket a totális pusztulástól.
– Értem – bólintott csendesen Narmonov. Hosszú másodpercekig nem szólt, csak a szemközti kijelzőket nézte. – Akkor hát mit javasolnak? Támadjuk meg őket? Ez képtelenség...
– Az, és nem is lenne értelme. De talán megállíthatjuk őket, ha elrendeljük a teljes készültséget, így az amerikaiaknak be kell majd látniuk, hogy nemcsak nyertesei, hanem ugyanúgy vesztesei is lennének egy háborúnak, mint mi.
– Golovko, magának mi a véleménye?
– Kockázatos lépés lenne. Mi van, ha ők fogják azt hinni, hogy mi akarjuk megtámadni őket?
– Ha nem tesszük meg, a szó szoros értelmében felkínáljuk magunkat nekik – vetette ellen a miniszter. – Tudjuk, hogy az amerikai elnök nagy nyomás alatt áll, és ilyenkor az ember hajlamos elragadtatni magát – tette hozzá magyarázatképpen, egy diákjait okító tanár türelmével. A beszélgetés résztvevői közül talán ő volt az egyetlen, aki megőrizte a hidegvérét. – De ha van visszatartó erő, akkor kétszer is meggondolja. Igaz, hogy sok választót elveszített, de nem akarhatja az összest elveszíteni. Nem mutatkozhatunk sebezhetőeknek egy ilyen helyzetben. A gyengeség vonzza az erőszakot.
Narmonov körülnézett.
– Van ellenvetés? – Nem volt. – Akkor csinálja! – mondta a védelmi miniszternek.

 

– Még mindig nem kaptunk jelentést Denverből – jegyezte meg szemét dörzsölgetve Fowler.
– Nem sok jóra számítok – válaszolta Borstein ezredes.
A NORAD parancsnoki központja a szó szoros értelmében egy hegy belsejében található. A bejáratot egy sor bombabiztos acélajtó védi, s a létesítmény úgy van kialakítva, hogy még a legnagyobb rengést is átvészelje. Az építményt lengéscsillapító rugók és légzsákok választják el a gránitalaptól, a mennyezetet pedig acéllapokkal erősítették meg, hogy a leomló kőzet se jelentsen gondot. Borstein azonban mindezek dacára nem érezte biztonságban magát. Jól tudta, hogy a szovjetek egy egész ezrednyi huszonöt megatonnás SS-18 Mod-4-est irányítottak a központra, azzal a nemes szándékkal, hogy a Cheyenne-hegységet Cheyenne-tóvá olvasszák. Kellemes gondolat volt. Borstein vadászpilótaként kezdle. Először F-100-asokon, vagy ahogyan ők nevezlek, „Hunokon” repüli, aztán megtisztelték egy F-4 Phantommal, s végül egy európai F-15-ös osztag parancsnokává léptették elő. Mindig jól teljesített, és mindig elégedettek voltak vele. Ezért kerülhetett ide, hogy az Államok légterét védje az illeléktelen behatolóktól. És most kudarcot vallolt. Egy darab Amerikát felrobbantottak, nem is olyan messze tőle, és ő még csak azt sem tudta, hogy ki tette, hogyan és miért.
– Tábornok úr! – szólította meg az egyik őrnagy.
– Igen?
– Rádió- és mikrohullámú jelekel foglunk. A tippünk az, hogy ivánék a rakétaezredeiket riadóztatják. Hasonló dolgok zajlanak a haditengerészetnél is. Figyelmeztető jelzéseket adtak le a tenger-alattjáróiknak.
– Jézusom! – Borstein a telefon ulán nyúlt.
– Még sohase csináltak ilyel? – hilellenkedell Elliol.
– Furcsa, de igaz – felelte Borslein. – Még a kubai válság idején sem riadóztaták a rakétaezredeket.
– Ezl nem hiszem el – csóválta meg a fejét Fowler.
– A tábornok igazat mond – mondta Ryan. – A magyarázat rendkívül profán: a telefonvonalaik akkoriban szánalmas állapotban voltak. Azóta persze javítottak a helyzelen, és...
– Micsoda?
– Elnök úr, bármilyen morbidnak is hangozzék, ez az igazság. A riaszlást ők is ugyanúgy élőszóban adják ki, mint ahogy az nálunk szokás. A rendszer nem működöli megbízhatóan, ezérl úgy dönlöttek, inkább semmit nem csinálnak, mint hogy a rossz hangminőség miat félreértések adódjanak. A történtekből okulva azóta kiépítették optikai kábelekből és mikrohullámú átjátszókból álló rendszerüket. Az átjátszóknak köszönhetően tudjuk olvasni őket – magyarázta Jack.
– Még néhány év, és kiépül a teljes optikai hálózat – tette hozzá Fremont. – Kész szerencse, hogy még nem tartanak ott, különben semmiről nem tudnánk, ami odaát zajlik. De visszatérve a riadóra: nem tetszik ez nekem.
– Nekem sem – biztosította Ryan. – De mi is DEFCON-2-n vagyunk, nem igaz?
– Csakhogy ők ezt nem tudhatják – vetette ellen Liz.
– Hacsak el nem olvassák az üzeneteinket. Márpedig vannak erre utaló jelek.
– Az NSA szerint maga őrült.
– Meglehet, de ha mégsem, akkor az NSA nem először tévedne.
– Mit gondol, milyen lelkiállapotban lehet most Narmonov?
– Ezt nem tudhatom, uram. – Őszintén remélem, hogy nincs annyira betojva, mint én.
– Ahogyan azt sem, hogy valóban vele tárgyaltunk-e – állt elő az elméletével Elliot.
– Tiltakozom! – fortyant fel Jack. – Ez merő spekuláció.
– Elég a vitából! – rivallt rájuk Fowler. – Nekem most támogatásra van szükségem, nem marakodásra! Tényeket mondjon, Ryan!
– Mint mondtam, egyelőre semmi hír. Meggondolatlanság lenne ilyen alapon döntést hozni.
– Fenét! – mondta a Fremont tábornok mellett ülő ezredes.
– Tessék? – fordult felé a parancsnok.
– Dr. Elliotnak igaza van, uram. Az elmélete mindent megmagyaráz.
– Elnök úr – hallottak egy hangot –, üzenet érkezett a forródróton.

„TISZTELT FOWLER ELNÖK ÚR!
MOST KAPTUK A JELENTÉST, MISZERINT AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK HADSEREGÉNEK EGYIK BERLINI EGYSÉGE FIGYELMEZTETÉS NÉLKÜL MEGTÁMADOTT EGY SZOVJET EGYSÉGET. A VESZTESÉGEINK SÚLYOSAK, AZ ÁLDOZATOK SZÁMA MAGAS. MAGYARÁZATOT KÖVETELÜNK!”

– A francba! – dünnyögte Ryan, miután elolvasta a faxot.
– Hallani szeretném a véleményüket – mondta Fowler.
– A legjobb az lesz, ha azt mondjuk, hogy nincs tudomásunk az incidensről – reagált Elliot. – Ha elismerjük, hogy tudunk róla, azzal bizonyos értelemben felelősséget is vállalunk.
– A pillanat a legkevésbé sem alkalmas a hazudozásra! – dörrent rá Ryan. Csigavér, figyelmeztette magát. Ha kiabálsz, szóba se fognak állni veled...
– Mondja ezt Narmonovnak! – vágott vissza Elliot. – Ők azok, akik megtámadtak minket, vagy már elfelejtette?
– A jelentések ezt mondják, de...
– Már megint azt akarja mondani, Ryan, hogy az embereink hazudtak? – kérdezte sértett dühvel Borstein.
– Nem, tábornok, de ön is éppen olyan jól tudja, mint én, hogy minél nagyobb a fejetlenség, annál könnyebb félreérteni egy helyzetet.
– Ha azt válaszoljuk nekik, hogy nem tudunk az esetről, állást sem kell foglalnunk, megkímélve magunkat egy későbbi, esetleges magyarázkodástól – okoskodott a nemzetbiztonsági tanácsadó. – A kérdés csak az, hogy miért épp most rukkoltak elő vele?
– Elnök úr, ön ügyész volt – felelte Ryan. – Önnek tudnia kell, mennyire szubjektív tud lenni egy szemtanú beszámolója. Nem kizárt, hogy Narmonov minden hátsó szándék nélkül tette fel a kérdést, és csupán tisztázni szeretné a félreértéseket. Én azt tanácsolom önnek, hogy válaszoljon őszintén. – Jack Goodleyra nézett, aki egyetértően bólintott.
– Nézd, Robert, itt nem civilekkel van dolgunk, hanem hivatásos katonákkal, akiknek kutya kötelességük jó megfigyelőknek lenni. Narmonov valami olyasmivel vádol minket, amit nem mi követtünk el. A szovjet csapatok nem kezdeményeztek volna tűzharcot anélkül, hogy parancsot kaptak volna rá, ergo Narmonovnak tudnia kell, hogy hamisan vádol minket. Ha viszont elismerjük, hogy tudunk a történtekről, azzal belemegyünk a játékba, és látszólag vállaljuk a felelősséget. Nem tudom, hogy mi ezzel a célja, ha egyáltalán ő van a vonal túlsó végén, de abban biztos vagyok, hogy ha tagadunk, azzal időt nyerünk magunknak.
– Határozottan tiltakozom – mondta Jack olyan higgadtan, amenynyire csak telt tőle.

„TISZTELT NARMONOV ELNÖK ÚR!
MINT TUDJA, PILLANATNYILAG A HATÁRAINKON BELÜL TÖRTÉNT TRAGÉDIA KÖTI LE FIGYELMÜNKET. BERLINBŐL EDDIG NEM KAPTAM HÍRT ÖSSZETŰZÉSRŐL, DE UTÁNA FOGUNK NÉZNI. TÜRELMÉT KÉREM.”

– Vélemény?
– Az a szemétláda szemrebbenés nélkül hazudik! – sziszegte a védelmi miniszter. – A kommunikációs rendszerük túl jó ahhoz, hogy ne tudjon Berlinről.
– Robert, Robert, miért hazudsz nekem, amikor úgyis tudod, hogy rájövök? – mormogta Narmonov. És nem ez volt az egyetlen tisztázatlan kérdés. Az elmúlt hónapokban az amerikaiak mintha hűvösebbé váltak volna. Hitelt sem adtak, mondván, hogy a robbanófejek leszerelése nem az egyezménynek megfelelő ütemben halad. Pedig szavát adta Fowlernek, hogy végre fogja hajtani... És mégis. De mi változhatott meg? Miért vonta meg a támogatását Fowler? Mi a fene üthetett ezekbe?
– Ez jóval több egy egyszerű kis hazugságnál – jelentette ki a miniszter.
– Mire gondol?
– Azt állította, hogy a Denverben történtekre koncentrálnak. De miért kell ehhez teljes készültségbe helyezni a stratégiai erőket? És miért nem tájékoztatott erről minket?
– Talán attól fél, hogy provokációnak vesszük? – merengett Narmonov, de már maga sem tudott hinni benne.
– Ehhez azt kellene feltételezniük, hogy titokban tarthatják előlünk. Azt remélhetőleg nem tudják, hogy olvassuk az üzeneteiket, de annyira naivak nem lehetnek, hogy azt higgyék, semmit nem fogunk észrevenni. Ez az, ami aggaszt engem.
– Miért? – kérdezte Narmonov.
– Mert felveti annak a lehetőségét, hogy az amerikai elnök már nem beszámítható.

 

– Minden azt támasztja alá, hogy az elméletem helytálló – mondta a félelemtől sápadtan Elliot. – Nem lehet véletlen, hogy éppen most helyezik készültségbe a stratégiai erőiket. A történelmük során először! Ez csak egyet jelenthet, Róbert.
– Mit?
– Azt, hogy már nem Narmonov irányít.
– Hogyan győződhetnénk meg erről?
– Sehogy. Csak ez a komputer köt össze minket. Se hang, se kép. Sehogyan, Robert.
– Édes istenem...

 

 

40.
Ütközések

– Ryan, honnan tudhatjuk, hogy tényleg Narmonov van odaát?
– Ki más lenne, elnök úr?
– A fenébe, Ryan! Maga hozta nekem azokat a jelentéseket!
– Nyugodjon meg, elnök úr – mondta Jack, bár ő maga sem volt különösebben nyugodt. – Igen, én szállítottam az információt, de azt is hozzátettem, hogy nem sikerült megerősíteni, sőt néhány perccel ezelőtt elmondtam, hogy okunk van azt feltételezni, hogy hazugság.
– Te jó ég, hát hogy lehet ennyire vak, Ryan? – fakadt ki Elliot. – Eltűnt robbanófejekről beszélt nekünk, és most tessék, egy megkerült. Ráadásul éppen ott, ahol az elnöknek is lennie kellett volna. Kell ennél több?
Jézusom, ez még az elnöknél is jobban begyulladt. Helen D'Agustino kérdőn a kollégájára nézett. Pete Connor falfehér volt. Na ne, hát már te is?
– Nézze, Liz, nem győzöm hangsúlyozni, hogy túl kevés adat áll rendelkezésünkre. Meggondolatlanság lenne ezek alapján döntést hozni.
– Igen? És akkor miért riadóztatták a stratégiai rakétaegységeket?
– Ugyanazért, amiért mi! – kiabált vissza Ryan. – Talán ha mindkét fél visszalépne...
– Ryan, ne akarja megmondani, hogy mit tegyek – figyelmeztette Fowler. – Magának az a dolga, hogy információt szerezzen! A döntéseket mi hozzuk.
Jack elfordult a készüléktől. Vesztésre áll, gondolta Goodley. Hacsak össze nem szedi magát, és...
– Elnök úr – vett egy mély levegőt Ryan –, a véleményünk az, hogy változatlanul Narmonov elnök irányítja a szovjet kormányt. Nem tudjuk, honnan származhat a Denverben felrobbantott bomba, de arra utaló jel sincs, hogy szovjet fegyver lenne. A véleményünk az, hogy a szovjetek részéről őrültség lenne elkövetni egy ilyen tettet, ha pedig a katonaságuk magához ragadta volna a hatalmat, amit egyébként nincs okunk feltételezni, egyenesen öngyilkosság lenne részükről. Ez a CIA véleménye, uram.
– És Kagyisev? – kérdezte Fowler.
– A tegnapi és a mai nap folyamán végzett elemzéseink azt mutatják, hogy a jelentései hamisak lehetnek. Az egyik találkozóra, amelyről beszámolt, lehet, hogy nem is került sor.
– Az egyikre? – hápogta Elliot. – Azt akarja mondani, hogy azért, mert maguk nem tudják, hogy Narmonov és Kagyisev mikor találkozott, meg kell vonnunk a bizalmat az egyik legértékesebb informátorunktól?
– Igen, igen, igen! – veszítette el újra az önuralmát Jack. – Dr. Goodleynak feltűnt, hogy az utóbbi időben megváltozott a jelentések stílusa. Mivel mindegyiket azt követően írta, hogy négyszemközt beszélt Narmonowal, ellenőriztük a napirendjüket, és az egyik esetben sehogy sem tudtuk összeegyeztetni őket. Ha viszont nem találkoztak, akkor Kagyisev átvert minket.
– Na és ha titokban találkoztak? Csak nem gondolják azt, hogy egy készülődő katonai puccsról egy előre betervezett találkozón cse-verésztek?! – gúnyolódott Elliot.
– Mint már mondtam, az információt nem sikerült megerősíteni, sem nekünk, sem a briteknek, se másnak.
– Ha maga puccsot forralna, Ryan, nem a legnagyobb titokban csinálná azt? – kérdezte egy vádbeszédét tartó ügyész hangján Fowler.
– De igen, uram.
– És ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy a hírszerző ügynökségek nem, vagy csak nagyon nehezen szerezhetnének bizonyítékot a ténykedésére?
– Igen – ismerte el Jack.
– Vagyis Kagyisev az egyetlen, akire támaszkodni tudunk. Jól mondom?
– Igen, elnök úr. Feltéve, hogy igazat mond.
– Azt mondja, nem tudja alátámasztani?
– Azt, elnök úr.
– De megcáfolni sem, igaz?
– Uram, okunk van...
– Feleljen a kérdésemre!
– Megcáfolni se tudjuk, elnök úr – felelte a dühtől és a tehetetlenségtől remegve Ryan.
– És Kagyisev az elmúlt években megbízható és hasznos információval látott el minket.
– Igen, uram.
– Ezek szerint tehát ez a legmegbízhatóbb információ, amire támaszkodhatunk, így van?
– Igen, uram.
– Köszönöm. Azt javaslom, dr. Ryan, hogy próbáljon meg előásni valami újat. Ha sikerült, meghallgatom. Addig pedig a viszonthallásra. – A vonal megszakadt.
Jack felállt az asztal mellől, és az ablakhoz támolygott.
– Ezt alaposan eltoltam – motyogta, miközben mohón cigarettára gyújtott. – De még mennyire, hogy eltoltam.
– Nem a maga hibája, Jack – vigasztalta Goodley. Jack hátraperdült.
– Milyen igaz! És milyen nagyszerűen fog mutatni a sírkövemen! „Nem az ő hibája volt, hogy kirobbant a harmadik világháború!”
– Ugyan, Jack, azért itt még nem tartunk.
– Biztos benne? Hallotta a hangjukat?

 

A szovjet Kuznyecov anyahajóról, az amerikaiakkal ellentétben, egy sítrambulinhoz hasonló szerkezetről szálltak fel a gépek. Az első MiG-29-es felvágtatott az emelkedőn, és belevetette magát a levegőbe. A felszállásnak ez a módozata alaposan megviselte mind a pilótát, mind a repülőt, de működött. Az első vadászgépet egy második követte. A páros keletnek fordult. Alig emelkedtek cirkálómagasságba, a parancsnoki gép pilótája berregést hallott a fejhallgatójából.
– Vészjelzést fogtam a tartalék frekvencián – mondta a társának. – A hangjából ítélve valaki a mieink közül.
– Da, tőlünk délkeletre. A miénk, de ki lehet az?
– Fogalmam sincs. – A parancsnok tájékoztatta a Kuznyecovot, ahonnan azt a parancsot kapta, hogy azonosítsa a jelforrást.

 

– Itt Sólyom Kettő – jelentkezett a Hawkeye. – Két objektum közelít felénk az orosz hordozóról. Gyorsan mozognak, irányuk háromegy-öt, távolságuk a Sticktől kettő-öt-zéró mérföld.
Richards kapitány a taktikai képernyő elé lépett.
– Pikk Ász, itt Stick. Megközelíteni és elkergetni őket.
– Roger – nyugtázta Jackson. Még mindig volt hat rakétája és három órára elegendő üzemanyaga.
– Elkergetni őket? – gondolkodott hangosan Walters hadnagy.
– Látom, te se érted, hogy mi folyik itt, de nyugodt lehetsz, mert én sem. – Jackson megdöntötte a gépet, és a célpontok irányába fordult. Sanchez ugyanezt tette, és növelte a kettejük közti távolságot.
Négypercnyi hangsebesség feletti száguldás után mindkét gép pilótája bekapcsolta a radart. Régebben ilyenkor az oroszok rögtön vették a lapot, és tiszteletben tartva az amerikai hadihajó „magánszféráját”, irányt változtattak. Az új radarokat azonban nem észlelték, így nem tudhatták, hogy amerikai gépek tartózkodnak a közelben, így volt ez néhány másodperc erejéig, ekkor ugyanis az oroszok is bekapcsolták a radarjaikat.
– Két vadászgép közeledik!
Az orosz kötelék parancsnoka a radarképernyőre pillantott, és morcosan összevonta a szemöldökét. Nem volt kedve amerikaiakkal fogócskázni, főleg most nem, hogy valahol a közelben egy pilótatársuk a segítségükre várt.
– Jobbra fordulunk, és leereszkedünk ezer lábra. Megkeressük azt a segélykérő adót. – A radart bekapcsolva hagyta, hogy az amerikaiak is láthassák, nincs kedve szórakozni velük.
– Irányt változtatnak, és ereszkednek.
– Tiéd mindkettő, Bud – mondta Jackson. Sancheznek több rakétája volt. – Én majd fedezlek.
– Stick, itt Sólyom Kettő. Mindkét befelé tartó objektum dél felé kanyarodott, és támadómagasságba ereszkedett.
Ezt Richards is látta a kijelzőn. A két orosz vadászrepülő vektorának iránya pillanatnyilag nem metszette a Roosevelt harccsoport pályáját, de vészesen megközelítette azt.
– Mire készülhetnek?
– Nos, azt valószínűleg nem tudják, hogy itt vagyunk – felelte a műveleti tiszt. – A radarjaik azonban be vannak kapcsolva, és hamarosan jelezni fognak minket.
– Vagyis feltehetően minket keresnek?
– Én is erre tippelek.
– Nos, most már legalább tudjuk, hogy honnan jött a másik négy.
– Richards felemelte a mikrofont. – Megsemmisíteni őket!

 

– Már nem látom az amerikaiakat.
– Felejtsd el őket! Meg kell találnunk azt a jeladót. – A parancsnok a nyakát nyújtogatva a sötét tengert kémlelte. – Te is látod azt a villogást? Két órára.
– Megvan.
– Kövess!

 

– Kitérnek és ereszkednek! – kiáltotta Bud. – Lecsapunk!
Alig kétezer yardra voltak a MiG-ektől, pontosan azok mögött. Sanchez kiválasztott egy Sidewindert, és ráállt a „déli fickóra”, az alakzat egyik gépére. Amint az AIM-9M elektronikája befogta a célpontot, Sanchez elindította, bele egyenesen a MiG-29-es jobb oldali hajtóművébe. Az orosz repülő még táguló tűzgömb volt, amikor Sanchez elindította a második 'Windert.

 

– Mi az isten! – A kötelék parancsnoka érzékelte a villanást, és hátranézett. Amint meglátta a tűzgolyót, ösztönösen balra rántotta a botkormányt, és kilőtt egy zavaró rakétát.

 

– Egy célpont megsemmisítve.
Sanchez második lövése célt tévesztett, de az orosz nem úszhatta meg. A MiG a kitérő manőverrel éppen a Tomcat és a 20 mm-es gépágyú elé került. Egy gyors sorozat letépte a szárny egy részét, irányíthatatlanná téve a gépet. A pilóta az utolsó pillanatban katapultált. Egy perccel később, miután tett egy kört, Bud megpillantotta a két kéken villogó bóját. Mindjárt jobban érezte magát.
– Második célpont megsemmisítve – közölte Jackson. – Stick, két segélykérő bóját látok a helyszínen. Mi a fene... Nem is kettőt, hanem hármat. – Megadta a pozíciót, és szinte abban a pillanatban már indult is egy mentőhelikopter a TR fedélzetéről.
– Nem ment ez túl könnyen, Pikk? – kérdezte Walters.
– Én is ügyesebbnek hittem az oroszokat – ismerte el a kapitány.
– Eddig olyan volt, mintha agyaggalambokra lőttünk volna.
Tíz perccel később a Kuznyecov helyzetjelentést kért a MiG-őrjárat parancsnokától. Nem jött válasz.

 

A helikopter visszatért Rocky Flatsből, fedélzetén Griggs őrnaggyal és öt védőruhába öltözött férfival.
– Még tíz perc, és tiszta lesz az út – szólt le nekik Lyle a vezértank tornyából.
– Ki itt a főnök? – kérdezte a nukleáris osztag vezetője.
– Ki maga? – kérdezte Callaghan.
– Laurence Parsons, a Rocky Flats nukleáris mentőcsapat parancsnoka. – Parsons a számlálójára nézett, és nagyon nem tetszett neki az, amit látott. – Mióta vannak itt az emberei?
– Félórája, legfeljebb negyven perce.
– Tíz perc múlva senki se legyen itt! Sugárzásnak vannak kitéve.
– Hogyan? Az őrnagy azt mondta, hogy a hamu...
– A robbanáskor elszabadult neutronok sugárzó anyaggá változtatták az aszfaltot.
Callaghan megborzongott. Ijesztő volt abban a tudatban itt állni, hogy minden pillanatban gyilkos sugarak milliárdjai járják át testét, de még nem mehetett el.
– Emberek vannak odabent! Mindjárt bent vagyunk.
– Akkor igyekezzenek! – Parsons visszaindult embereivel a helikopterhez. Egy civil ruhás férfi állta útját. – Ki a fene maga és mit akar? – mordult rá Parsons.
– FBI! Mi történt itt?
– Tippeljen egyet!
– Washingtonnak információra van szüksége.
– Larry, itt sokkal forróbb, mint a stadion közelében! – jelentette az egyik sugárszakértő.
– Nem véletlenül – válaszolta Parsons. – Az épület leárnyékolta a robbanást, de itt már nem volt, ami kivédje.
– Mit tud mondani? – kérdezte az FBI-ügynök.
– Nem sokat – felelte a helikopter ajtajából Parsons. – A földön robbant, a hatóereje nem lehetett több húsz kilotonnánál. Ez minden.
– Veszélyes itt lenni?
– De még mennyire! Hol állítsuk fel a válságközpontot, fiúk?
– Szerintem az Aurora Presbiteriánus Kórház tökéletes lesz – felelte az egyik embere. – Az Aurora Mallal átellenben. Ott biztosan tiszta a levegő.
– Akkor igyekezzünk! Ken, te mondd meg a tűzoltóknak, hogy itt húsz százalékkal nagyobb a sugárzás, mint az épület közelében. Gondoskodj róla, hogy tíz perc, max. negyedóra múlva senki ne legyen itt. Ha kell, vonszold el őket!
– Rendben.
A helikopter felemelkedett. A Ken nevű férfi végignyargalt a tűzoltóautók mellett, és rekedtre ordította magát. Az FBI-ügynök sem akart felesleges sugáradagokhoz jutni. Beült az autójába, és elhajtott.
– A fenébe, teljesen megfeledkeztem a neutronokról – átkozta magát Griggs őrnagy.
– Kösz... – mondta vádlón Callaghan.
– Nem kell megijedni. Parsons még időben kiparancsolta az embereket.
– De mi lesz a bent rekedt nézőkkel? – szólalt meg Callaghanből a tűzoltó. A tank mögé került, és megkereste a telefont. – Igyekezzenek! Már csak tíz percünk van.
– Jól van, ember – felelte az M728-as parancsnoka. – Akkor vigyázzon onnét, és figyeljen!
Callaghan félrehúzódott. A sofőr hátratolatott vagy tíz yardot a tankkal, maximális fordulatszámra kapcsolt, és levette a lábát a kuplungról. A monstrum nekirohant az előtte heverő autóroncsoknak, félretolt vagy ötöt, aztán lelassult, de nem állt meg. Óránként egy-mérföldes sebességgel haladt, tépte és karmolta az aszfaltot, aztán egyszer csak átért.
– Tudod, mire emlékeztet? – kérdezte Parsonstól az egyik kollégája.
– Igen. Csernobilra. Ott is voltak tűzoltók... – Parsons elhessegette magától a gondolatot. – Forduljon szélirányba – kérte a pilótát. – Mi a véleményed, Andy?
– A földön robbant, és nem volt több száz kilotonnás, Larry. Még huszonöt sem.
– Hogy a fenébe számolhatta így el a NORAD?
– Szerintem a parkoló miatt. Aszfalt, egy csomó kigyulladt kocsi... Tökéletesen feketetest anyag. Még fekete is, az istenit! Körben meg csupa hó és jég minden. Hatalmas kontraszt.
– Mondasz valamit, Andy – bólintott Parsons. – Terroristák?
– Nagyon valószínű. De előbb vegyünk mintát az üledékből.

 

A csatazaj elült, az oroszok visszahúzódtak a kaszárnya mögé. A harckocsik száma mindkét oldalon olyan mértékben megcsappant, hogy már nem volt értelme harcban tartani őket. A gyalogságon volt a sor, és mint ilyenkor mindig, mindkét fél először a felderítést vetette be. A Bradley parancsnoka egy egyszerű, de jól bevált taktikát követve irányította utcáról utcára a harckocsit. Valahányszor egy kereszteződéshez értek, a Bradley megállt, és egy ember kiszállt, hogy a sarok mögé kukkantson.
– Semmit sem látok, őrmester. Tiszta a... Várjunk csak! Valami mozog! Most kanyarodik be! – A katona felemelte a látcsövét. – Egy BDRM! A rakétavetős típus.
A felderítés nem csupán az ellenség felkutatását jelenti, hanem az ellenséges felderítők elfogását, vagy szükség szerint megsemmisítését is. Az őrmester nem remélhette, hogy élve el tudja fogni az oroszokat, így csak a második lehetőség maradt.
– Egy második is feltűnt mögötte!
– Indulásra felkészülni! Cél jobbról, két darab – mondta a tüzérnek a parancsnok.
– Készen állok, őrmester.
– Indulj! – A Bradley kigurult a kereszteződésbe, és a gépágyúja működésbe lépett. Az első BDRM tetejére szerelt rakétaindítók találatot kaptak, és a jármű felrobbant. A második páncélozott felderítő jármű megpróbált kitérni a lövések elől, de a szűk utcán nem volt elég helye a manőverhez. Ugyanarra a sorsra jutott, mint az első.
– Vissza! Gyorsan! – ordította az őrmester. Egy harmadik BDRM tűnt fel ellenkező irányból. Alig húzódtak vissza a sarok mögé, egy rakéta húzott el előttük. Valahol a roncsok közt robbant fel.
– Ideje eltűnni innen – mondta a parancsnok. – Itt Delta háromhárom – jelentkezett be. – Felderítő járművekkel ütköztünk meg. Kettőt kilőttünk, de a harmadik észrevett minket. Újabb támadás várható, uram.
– Tábornok úr, sikerült visszaverni őket, és tartjuk a frontot, de ha erősítést kapnak, akkor nekünk annyi – jelentette Long ezredes. – Segítségre van szükségünk!
– Tíz perc múlva légi támogatást kapnak.
– Kezdetnek nem rossz, de...
– Ki vethető még be? – kérdezte az európai főparancsnok a vezérkari főnökétől.

 

– A II. lovasezred. Már indulásra készek.
– Mi van a kaszárnyájuk és Berlin közt?
– Oroszokra gondol? Elvileg nincsenek. Ha ők lépnek elsőnek...
– Akkor lépjenek! – A főparancsnok visszament az asztalához, és felemelte a telefont. Washingtont hívta.
– Hallgatom – jelentkezett Fowler.
– Elnök úr, a jelek szerint az oroszok erősítést kaptak. Egy perccel ezelőtt adtam parancsot áll. páncélos lovasezrednek, hogy siessen a megtámadott egységeink segítségére. A légi támogatás is úton van.
– Van valami ötlete, hogy mi lehet ez az egész?
– Nincs, uram. Nem tudom, hogy mit akarhatnak, de az tény, hogy még mindig lövik az embereinket. Az oroszok mit mondtak önnek?
– Azt kérdezték, hogy miért támadtuk meg őket, tábornok.
– Ezeknek elment az eszük? – Vagy valami másról lenne szó? Lehetséges lenne, hogy...
– Tábornok! – szólalt meg egy női hang, bizonyára az az Elliot nevű nőszemély. – Szeretnék tisztázni valamit. Biztos benne, hogy a szovjetek kezdték?
– Igen, asszonyom! – felelte határozottan a főparancsnok. – A berlini dandár parancsnoka valószínűleg halott. A helyettese, Edward Long alezredes vette át az irányítást. Ismerem a fiút, nagyon jó katona. Azt mondja, az oroszok minden előzetes figyelmeztetés nélkül lőni kezdték őket. Ez épp akkor történt, amikor az egységeik, az önök által kiadott parancsnak engedelmeskedve, felsorakoztak a támaszpont udvarán. Még a harckocsik mellett álltak, amikor az oroszok tüzet nyitottak rájuk. Megkapom tehát utólagos engedélyüket a dandár megerősítésére?
– Mi történik, ha nem? – kérdezte Fowler.
– Abban az esetben önnek ötezer levelet kell aláírnia, elnök úr.
– Rendben, küldje az erősítést. És mondja meg Berlinnek, hogy lehetőleg ne avatkozzon be. Megpróbáljuk rendezni a helyzetet.
– Köszönöm, elnök úr, és sok szerencsét.

„TISZTELT NARMONOV ELNÖK ÚR!
JELENTÉST KAPTUNK EURÓPÁBÓL, MISZERINT EGY SZOVJET TANKEZRED FIGYELMEZTETÉS NÉLKÜL MEGTÁMADTA A BERLINI DANDÁRUNKAT. MOST BESZÉLTEM AZ EURÓPAI FŐPARANCSNOKUNKKAL, AKI MEGERŐSÍTETTE EZT.
MIVEL MAGYARÁZZA A TÖRTÉNTEKET? MIÉRT TÁMADTÁK MEG A CSAPATAI AZ EGYSÉGEINKET?”

– Van valami új Berlinből? – kérdezte Narmonov. A védelmi miniszter megrázta a fejét.
– A felderítőink még nem küldtek jelentést. Borzalmasan rossz a rádió-összeköttetés. Az URH-készülékeink gyakorlatilag használhatatlanok a városok betonfalai között. Az ezredparancsnokkal sem sikerült felvennünk a kapcsolatot. Lehet, hogy halott. Végtére is – hangsúlyozta a miniszter –, az amerikaiaknak ez a taktikájuk: szeretik lefejezni az ellenséget.
– Egyszóval semmit sem tudunk arról, hogy mi folyik odaát.
– Nem, de biztos vagyok benne, hogy egy szovjet parancsnok nem ad ki tűzparancsot alapos indok nélkül!
Golovko behunyta a szemét, és felsóhajtott. Ez szubjektív vélemény, miniszter úr. És ha egy katona személyeskedik, az már a kimerültség jele.
– Szergej Nyikolajevics?
– A KGB sem rendelkezik bővebb információval.
– Mi a helyzet a stratégiai tengeralattjáróinkkal?
– Egy már elhagyta a kikötőt, és a többi is készülődik.
– Az mennyi idő?
– Szűk egy nap – felelte a miniszter.
– Miért vagyunk ilyen lassúak?
– Az amerikai tengeralattjáróknak két legénységük van, elnök elvtárs. A mieinknek csak egy. A hajóik így gyakorlatilag mindig menetkészek.
– Azt akarja mondani, hogy az amerikai stratégiai erők csapásra készek, mi pedig még csak most szedelőzködünk?
– A szárazföldi rakétaegységek készenlétben vannak, uram.
– Nem válaszol az amerikaiaknak, elnök elvtárs?
– Mit mondhatnék nekik? Egy ezredes lépett a terembe.
– Jelentést kaptunk Berlinből – adta át a védelmi miniszternek.
– Az amerikaiak a város keleti részében vannak. Felderítő járműveket küldtünk ki, négyet kilőttek közülük. Viszonoztuk a tüzet, és sikerült kilőni két amerikai harckocsit. Az ezreddel még mindig nincs kapcsolat. – A miniszter jelentőségteljesen az elnökre nézett. – A Kuznyecov repülőgép-hordozóról jelentik, hogy eltűnt két vadászgépük. Járőrözni küldték őket, aztán a MiG-ek vészjelzést fogtak, és felderítésre indultak. Nem sokkal később megszakadt velük a kapcsolat. A közelben egy amerikai repülőgép-hordozó található. A Kuznyecov parancsra vár.
– Ezt mit jelenthet?
A miniszter ellenőrizte az időpontokat.
– Baleset is történhetett, de az amerikai hadihajó közelsége és a berlini események fényében... Mi a fenét akarnak ezek az őrült amerikaiak?

„TISZTELT FOWLER ELNÖK ÚR!
A BERLINI EGYSÉGEINKET ELLENŐRZÉS ALATT TARTJUK, ÉS SEMMIFÉLE TÁMADÁSI PARANCSOT NEM ADTUNK NEKIK. A TÖRTÉNTEK TISZTÁZÁSÁRA FELDERÍTŐKET KÜLDTÜNK BERLINBE, DE AZ ÖNÖK KATONÁI MEGTÁMADTÁK ÉS MEGSEMMISÍTETTÉK ŐKET. MIRE VÉLJÜK EZT?”

– Mi a fenét zagyvái ez összevissza? – háborgott Fowler. – Még hogy mire vélje? Mintha mi kezdtük volna! – A pulton kigyulladt egy lámpa. A CIA jelentkezett.
– Igen, tessék?
– Elnök úr, arra a következtetésre jutottunk, hogy csakis szerencsétlen félreértések sorozatáról lehet szó.
– Maga nekem ne elemezgessen, Ryan, hanem gyűjtsön információkat! – kiáltotta hisztérikusan Liz. – Van valami új?
– A szovjetek tengerre küldik az északi flotta tengeralattjáróit. Egy rakétahordozó már el is hagyta a kikötőt.
– A szárazföldi rakétaezredeik már készenlétben vannak?
– Igen.
– És most a stratégiai rakétahordozókat is készenlétbe helyezik?
– Igen, elnök úr.
– Valami jót is tud mondani?
– Csak annyit, elnök úr, hogy még mindig nem tudunk semmi konkrétumot, és amíg ez így van...
– Utoljára mondom, Ryan: információt akarok magától, és csakis információt, megértette? Maga hozta azt az anyagot Kagyisevről, és most azt állítja, hogy az egész nem úgy van, ahogy akkor látta. Maga megbízhatatlan, Ryan. Miért éppen most hinnék magának?
– Amikor átadtam önnek, uram, akkor figyelmeztettem, hogy az információt nem sikerült megerősíteni.
– Azt hiszem, most már épp elég bizonyítékunk van – jelentette ki Liz. – Borstein tábornok, most, hogy a szovjetek készenlétbe helyezték a stratégiai erőket, mire számíthatunk?
– A leggyorsabban SS-18-as interkontinentális ballisztikus rakétákkal érhetnek el minket. A célpontjaik elsősorban Washington D. C, valamint a Dakotákban, Charlestonban, King's Bayben, Bangorban és a többi kilövőállomáson található silók. A kilövés és a becsapódások közti idő durván huszonöt perc.
– Ez a bunker is célpont lehet? – kérdezte Liz.
– Nagyon valószínű, dr. Elliot.
– Tehát SS-18-asokkal akarják befejezni azt, amit az első bombával nem sikerült...
– Ha ez volt a céljuk.
– Fremont tábornok, milyen messze van a tartalék Kneecap?
– Tíz perccel ezelőtt szállt fel, és kilencvenöt perc múlva lesz a Hagerstownon.
– Vagyis ha támadni akarnak, és az elkövetkező másfél órában teszik azt, akkor mi itt halottak leszünk.
– Igen.
– Ne feledd, Elizabeth, hogy éppen ezt szeretnénk megelőzni – mondta csendesen Fowler.
A nemzetbiztonsági tanácsadó kétségbeesetten az elnökre nézett. Még soha nem félt ennyire. Nem ilyennek képzelte a hatalmat és a karriert. Még nem akart meghalni, nem akart egy marék radioaktív hamu lenni a szélben. Ezért tanult annyit? Ezért áldozta fel a magánéletét? Hogy egy vakító villanással mindennek örökre vége legyen?
– Robert, még azt sem tudjuk, hogy voltaképpen kivel tárgyalunk – mondta bizonytalan hangon.
– Az üzenethez visszatérve, elnök úr – vette át a szót Fremont tábornok –, nagyon nem tetszik nekem ez a „felderítőket küldtünk”. Attól tartok, hogy inkább erősítésről van szó.

 

Egy zöldfülű tűzoltó bukkant rá az első túlélőre a teherfelhajtó közelében. A férfi hason kúszott ki a romok alól, de aztán elhagyta az ereje. A kezein másodfokú égési sérülések látszottak, a sebei tele üvegszilánkkal és porral. A tűzoltó vállára vette a férfit – aki egyébként rendőr volt –, és kivitte. A kollégák alaposan lemosták őket vízzel, aztán mindkettőjüket meztelenre vetkőztették, és megint lemosták. A félig öntudatlan rendőr egy elázott noteszlapot szorongatott, és mindenáron mondani akart valamit a tűzoltónak, de a fiatalember túl rémült és túl kimerült volt ahhoz, hogy felfogja ezt.
Callaghan és Lyle végigrohant a földszinti folyosó épen maradt szakaszán. A mennyezeti tűzcsapok nem működtek, de valahonnan vízcsobogást lehetett hallani. A hang és a víz a férfimosdóból jött. Callaghan benyitott, és két nőt talált a saját vizes hányadékában ülve.
– Vigyék ki őket! – kiáltott ki az embereinek. Átnézte a többi fülkét is, de senkit sem talált. Callaghan az órájára pillantott. Fogytán volt az ideje, sőt nem ártott volna kimenni, de ha már idáig bejutott, nem fog dolgavégezetlenül visszafordulni, még ha az életével fizet is érte.
A lelátó kijáratát kereste, és bár ott állt előtte, nem fogta fel, hogy azt látja. A kijáraton túl, ott ahol zöld gyepnek és a túloldal üléssorainak kellett volna lenniük, a Sziklás-hegység oldala vöröslőit az alkonyi nap fényében. Callaghan a fény felé indult, és kilépett a nézőtérre.
Mintha a pokol tornácán állt volna. A betonfal leárnyékolta a légnyomást, de a hőhullámot már nem. Az ülések megolvadtak és szétfolytak, de a helyükön voltak, ahogyan az a háromszáz vicsorgó, kiégett szemgödrű tetem is, akik a pályára meredve még mindig a rúgást várták. Callaghan sok mindent látott már a tűzoltóságnál eltöltött harminc év alatt, de ez még neki is sok volt. Forró, bűzös pép öntötte el gázmaszkja belsejét.
– Jöjjön, parancsnok – rángatta el Lyle. Levette a tűzoltó gázmaszkját, és a kijárat felé húzta a férfit. – Legfőbb ideje eltűnni innen. Vége. Megtette a kötelességét.

 

Ki gondolta volna, hogy örülni fogunk ennek az átkozott hónak? – nézett végig a házsoron Larry Parsons. A hó elnyelte a hő jelentős részét, lakóházak százait mentve meg a lángoktól, az olvadt hóból képződött jég pedig elég port tartalmazott ahhoz, hogy Parsons bőségesen felszerelkezhessen mintával.
– Találtál valamit? – kérdezte rádión Andy Bowler.
– Majd meglátjuk. Nagyon remélem. És te?
– Én is.
– Nagyszerű. Találkozunk a 'kopternél.
A közeli ház ablakából aggódó tekintetek figyelték, de nem ért rá foglalkozni velük. Még szerencse, hogy nem jöttek ki kérdezősködni. Fogta az ólomvödröt, és visszaindult a helikopterhez.
– Merre? – futott be a kollégája is.
– Te ezeket beviszed és megnézed a spektrométerrel. Én addig bemegyek a válságközpontba, és felhívom Washingtont. Ez a bomba nem az, aminek hitték!
A konferenciaterembe legalább negyven telefonvonal futott be, köztük Jack közvetlen vonala is. Ennek a jelzőlámpája kezdett most ádázul villogni.
– Igen? – kapcsolta Ryan.
– Mi folyik itt, Jack? – hallotta Cathy aggódó hangját.
– Hogy érted?
– A tévé szerint atombomba robbant Denverben. Háború van, Jack?
– Nézd, én... nem, drágám, nincs háború. Ne aggódj, rendben?
– Már hogy ne lenne?! Láttam a felvételt. Van valami, amit tudnom kellene?
– Mindent tudsz, amit én. Valami történt, de hogy pontosan mi, azt még mi sem tudjuk. Épp azon vagyok, hogy kiderítsem. Az elnök Camp Davidben van a nemzetbiztonsági tanácsadóval, és...
– Elliottal?
– Igen. Az oroszokkal tárgyalnak. Bocsáss meg, szivi, de most tényleg nagyon sok dolgom van.
– Ne vigyem el a gyerekeket valahova?
Most azt kellett volna mondania, hogy nem, mert osztozniuk kell a nehézségekben a többi amerikaival, az igazság viszont az volt, hogy Ryan nem tudott olyan helyet, ahol biztonságban lettek volna. Most mi a fenét mondjon?
– Ne!
– Liz Elliot látja el tanácsokkal az elnököt?
– Igen.
– Jack, az a nő egy gyáva féreg. Lehet, hogy okos és nagyképű, de valójában egy jellemtelen kis senki.
– Tudom, Cathy. Nézd, most tényleg dolgoznom kell.
– Szeretlek.
– Én is téged, bébi. Légy jó! – Jack szétkapcsolta a vonalat. – A hír kiszivárgott – jelentette be. – A tévé képeket is közvetített a helyszínről.
– Jack! – loholt be az ügyeletes tiszt. – Az AP most közölte, hogy Berlinben amerikai és szovjet csapatok lövik egymást, a Reuters pedig a Denverben történtekről kürtölt szét információt. Mint kiderült, az FBI a hírek visszatartására kényszerítette a tévéállomásokat.
Ryan felhívta Murrayt.
– Mit jelentsen ez, Dan? Mi köze az FBI-nak a hírszerkesztéshez?
– Tudtam, hogy nem fog működni.
– Ezt meg hogy érted?
– Az elnök megparancsolta, hogy zárjuk le a tévéadókat. Attól félt, hogy kitör a pánik. Az egyik állomás azonban gyorsabb volt, mint mi, és...
– Tudod, hogy ezt nem lett volna szabad megtenned, igaz?
– Mondani könnyű.
A tévéhálózatok hamar feltalálták magukat. Az Allamokat kiszolgáló kereskedelmi műholdak közül kettő még működött, a mikrohullámú hálózat pedig úgyszintén, s azok, akik működő csatornákkal rendelkeztek, különböző okoknál fogva úgy döntöttek, hogy azokat a nagyobb adók rendelkezésére bocsátják. Már csak a lezárt adóközpontokat kellett megkerülni – ami a redundáns szervezésű, csomópontok rengetegéből álló hálózat számára nem jelenthetett gondot –, és indulhatott az adás. A felháborodott riporterek természetesen arról is beszámoltak a nézőknek, hogy az FBI az információ-szolgáltatásban meggátolta munkatársaikat, súlyosan megsértve az alkotmány egyes számú kiegészítését, a szabadsághoz és a szólásszabadsághoz való jogot. A Fehér Ház sajtóirodájában izzottak a vonalak, azok pedig, akik az elnök Camp David-i számát is tudták, Fowlert sem kímélték. A CBS egyik nebraskai tudósítója, újságírói ösztönétől hajtva, felkereste a Stratégiai Légiparancsnokság főhadiszállását, ahol a kerítésen kívülről is épp eleget látott: az őrséget megkettőzték, a kifutópálya környékén pedig egyetlen repülőt sem lehetett látni. Az itt készült felvételek néhány perccel később már adásban voltak. Ugyanez volt a helyzet a Nemzeti Gárda fegyvertárainak környékén is, azzal a különbséggel, hogy itt aggasztóan nagy volt a mozgás. A mozgósítás tényét és a KOLD felvételeit nem volt nehéz összekombinálni.
Az Aurora Presbiteriánus Kórház telefonjai egytől egyig foglaltak voltak. Parsons kisajátíthatott volna magának egyet, de nem akart ilyen drasztikus módszerhez folyamodni, amikor odaát, az út túloldalán egy egész bevásárlóközpont várta. Az Aurora Mail bejáratánál egy ismerős arcú, sárga „FBI” feliratú dzsekit viselő ügynök álldogált.
– Nem maga volt kint a stadionnál? – kérdezte tőle Parsons.
– De igen.
– Telefonálnom kell.
– Rakja el a negyeddollárosait. – Egy férfiruha-bolt előtt álltak. Az ajtó üvegét betörés elleni fólia védte, de olcsó fajta lehetett, mert az ügynök pillanatok alatt ripityára lőtte. – Csak ön után, barátom.
Parsons a pulthoz rohant, és rávetette magát a telefonra. A washingtoni központ számát tárcsázta, de semmi nem történt.
– Kit hív?
– Washingtont.
– A távolsági vonalak nem működnek.
– Hogy a fenébe? A telefonközpontban nem tehetett kárt a robbanás.
– De mi igen. Washingtoni utasítás – tette hozzá a férfi.
– Ki volt az a rohadék seggfej, aki elrendelte?
– Az elnök.
– Nagyszerű, de nekem akkor is telefonálnom kell.
– Várjon! – Az ügynök maga elé húzta a telefont, felhívta az irodát, aztán visszaadta a kagylót Parsonsnak.
– Hoskins.
– Larry Parsons, a nukleáris mentőcsapat vezetője. El tudna juttatni egy üzenetet Washingtonba?
– Hogyne.
– Akkor mondom: A bomba a földön robbant, a hatóereje nem volt több tizenöt kilotonnánál. Mintát vettünk az üledékből, ez úton van Rocky Flatsbe, ahol spektroszkópos vizsgálatnak fogják alávetni. Biztos, hogy ki tudja juttatni az üzenetet?
– Bízzon bennem!

 

– Jack, hírt kaptunk Denverből Walt Hoskinson keresztül. A bomba a földön robbant, és legfeljebb tizenöt kilotonnás lehetett. Az üledékből vett mintát most elemzik.
Ryan feljegyezte az információt.
– Áldozatok?
– Erről nem beszélt.
– Tizenöt kilotonna – dünnyögte Ted Ayres. – Ahhoz képest, amit a műholdak mutattak, elég kevés... De nem lehetetlen!
Az F-16C-t nem erre a célra találták ki, viszont gyors volt. A négyes kötelék húsz perce szállt fel Ramsteinből, és a DEFCON-3 esetére kidolgozott tervnek megfelelően kelet felé, a még mindig „belső német határnak” nevezett terület irányába tartott. Már majdnem az egykori fal felett jártak, amikor újabb parancs érkezett: Berlin déli része fölé repülni, és felderíteni a berlini dandár kaszárnyája körülötti terepet. Bitburg felől négy F-15-ös „Eagle” csatlakozott hozzájuk, hogy fentről fedezze őket. A nyolc amerikai vadászgép csak levegő-levegő rakétákkal volt felszerelve, a bombák helyét mindkét típus esetén tartalék üzemanyagtartályok foglalták el.
A pilóták tízezer láb magasságból csak villanásokat és füstöt láttak; ahhoz, hogy ennél többről is beszámolhassanak, lejjebb kellett ereszkedniük. Az F-16-os kötelék két párra válva ereszkedni kezdett, miközben az Eagle-k körözni kezdtek felettük. A tragédia oka, mint később megállapították, kettős volt. Először is, a pilóták nem számítottak ilyen ellenséges fogadtatásra; másodszor, az Irak feletti amerikai repülőveszteség olyan csekély volt, hogy a USAF légierő veterán pilótái legyőzhetetlennek hitték magukat.
Az orosz tankezred SA-8-as és SA-ll-es rakétákkal, valamint 23 mm-es Silka légelhárító ágyúkkal volt felszerelve a légicsapások kivédésére. A légelhárító század parancsnoka tanult az irakiak által elkövetett hibákból, és kikapcsolt radarokkal várta az amerikaiakat. Amikor aztán az F-16-osok ezer méter alá értek, kiadta a tűzparancsot.
Mire az F-16-osok pilótái felfogták, hogy megtámadták őket, a rakéták már félúton voltak. Gyakorlatilag esélyük sem volt, két gépnek azonban mégis sikerült kitérnie a SAM-ok útjából. Aztán jött a második hullám, és ezúttal az egyik pilótának nem volt szerencséje. Az utolsó pillanatban katapultált, de túl alacsonyan volt, és nem nyílt ki az ernyője. Egy társasház tetejére zuhant, és szörnyethalt. A negyedik F-16 Fighting Falcon a közeli lakóházak tetejéhez lapulva menekült el a csatatérről. Hamarosan két Eagle csatlakozott hozzá; a másik kettőt lelőtték az oroszok. Az elveszített öt gép pilótái közül csak egy élte túl a zuhanást.
Az F-16-os pilótája értesítette az amerikai légierő Ramsteinben állomásozó európai főparancsnokságát, és segítséget kért. Mire leszállt, tizenkét másik, bombákkal felszerelt F-16-os már indulásra készen állt. Az amerikaiak most már tudták, hogy mire számíthatnak.

„TISZTELT NARMONOV ELNÖK ÚR!
EGY REPÜLŐKÖTELÉKET KÜLDTÜNK BERLIN FÖLÉ, HOGY FELMÉRJÉK A HELYZETET. AZ ÖNÖK CSAPATAI SZÓ NÉLKÜL LELŐTTÉK ŐKET. MIVEL MAGYARÁZZA EZT?”

– Mi a fene...
– „Szó nélkül lelőtték?” Egy csatatér fölé merészkednek, és csodálkoznak, hogy lelövik őket? Na nem! Ez egyszerűen nevetséges! – háborgott a védelmi miniszter. – Még hogy a helyzetet akarták felmérni! Az ezred rövid hatótávolságú rakétákkal van felszerelve. Ha az amerikaiak tisztességes távolságból kémkedtek volna, akkor nem érhették volna el őket. Alacsonyan szánhattak, nyilvánvalóan a gyalogságukat akarták támogatni. Csakis így lőhettek le őket.
– Kaptunk már jelentést erről?
– Még nem.
– Akkor nem fogunk válaszolni az üzenetre.
– Ez óriási hiba lenne – szólalt meg Golovko.
– Ez az egész konfliktus egy óriási hiba! – fortyant fel Narmonov. – Csakhogy nem én kezdtem, és nem fogok bedőlni a provokációnak. Mit válaszolhatnék nekik, amikor fogalmam sincs, hogy mi történt? Bármit is mondjak, úgy fogják értelmezni, hogy az nekik kedvezzen.
– Ha nem válaszol, azzal vétkesnek ismeri el magát.
– Mi nem ismerünk el semmit, mert nincs mit elismernünk! – dörrent rá a védelmi miniszter. – Ha nem támadtak volna a csapatainkra, nem lőhettük volna le azokat a nyamvadt vadászgépeket! Ha egyáltalán lelőttük őket!
– Akkor mondják el nekik ezt – javasolta Golovko. – Hogy nem tudják, mi folyik ott. Így esetleg megértik, hogy ugyanolyan tanácstalanok vagyunk, mint ők, hogy ugyanúgy...
– Csakhogy nem fogják megérteni. Minket vádolnak a támadással, éppen ezért nem fogják elhinni, hogy nem mi irányítjuk az eseményeket.
Narmonov a sarokban álló asztalhoz lépett, hogy teát töltsön magának. Miközben a forró lélekmelegítőt szürcsölgette, tekintete körbevándorolt a helyiségen. Egy pillanatra elidőzött vitázó – vagy inkább civakodó? – tanácsadóin, aztán szeme a mennyezetre siklott. A parancsnoki központot Sztálin véreskezű, antiszemita zsidó kedvence, Lázár Kaganovics építtette az egyik moszkvai metróvonal közelében, nem kevesebb mint száz méterrel a felszín alá. Száz méter... és most azt mondják, hogy nem elég biztonságos. Szédítő...
Ha legalább azt tudhatta volna, hogy mit akar az amerikai elnök. Az érthető volt, hogy megviselte a tragédia, de hogyan hihette azt, hogy a szovjetek a felelősek érte? És a berlini incidens... Véletlen egybeesés volt, vagy összefüggtek az események?
De számított ez? Narmonov a szemközti falon lógó festményre nézett, és rájött, hogy nem, nem számít. Mindketten politikusok, és a politikusnak sokkal fontosabb a látszat, mint az igazság. Fowler egyszer már a szemébe hazudott. Apróság volt, de hazugság, és szemrebbenés nélkül mondta. Vajon most is azt teszi? Mert ha igen, akkor az elmúlt tíz évben feleslegesen küzdöttek. Nyitás, közeledés... Mi értelme volt?
Hogyan is kezdődik egy háború? – merengett a tea felett Narmonov. A történelem nagy háborúit mindig egy hatalomvágyó kényúr robbantotta ki, aki még nagyobb hatalomra vágyott. De azok az idők már elmúltak. A huszadik század ezt is megváltoztatta. Az első világháború... Hogyan is kezdődött az első világégés? Egy tüdőbajos merénylő megölt egy pojácát, aki annyira ellenszenves volt, hogy még a családja sem vett részt a temetésén. A temetésről távol maradtak, de a merénylet arra jó ürügy volt, hogy megtámadják Szerbiát. Miklós cár mindig is gyűlölte a déli rokonokat, de a bajban nagynak kellett mutatkoznia, ezért a segítségükre sietett. Ha akkor másképpen dönt, megállíthatta volna a háborút, de gyenge volt, és aláírta a mozgósítási parancsot, amely véget vetett egy korszaknak, és elindított egy másikat. Az a háború azért robbant ki, mert Miklós számára sokkal fontosabb volt a látszat, mint az igazság.
Fowler is ilyen. Büszke, arrogáns és hazug. Hazudott nekem, mert attól félt, hogy ha megmondaná az igazat, kevesebbnek tartanám. Megrettentette a veszteség, fél attól, hogy a konfliktus kiszélesítése újabb áldozatokat követelhet, de még jobban retteg attól, hogy gyengének hihetik. És a hazám, a népem léte egy ilyen jellemtelen alak döntésén múlik.

 

– Még mindig nem jött válasz? – kérdezte az elnök Orontiától.
– Nem, uram. Semmi.
– Te jó ég – motyogta az elnök. – Az a rengeteg ember a stadionban. És most mind halottak.
És én is köztük lehetnék. A gondolat nem hagyta nyugodni Lizt. Újra és újra visszatért, bármennyire is küzdött ellene. Valaki meg akart ölni minket. Engem is. Miért? Kinek vétettem? Ki akarhatja, hogy... Gondolni se akart a szóra. És nem akart itt lenni. Itt ülni, mint a kacsa a nádasban, arra várva, hogy levadásszák. El kellett volna menni a Kneecappel. Ide kellett volna rendelni Hagerstownba, hogy felvegyen minket. Most biztonságban lehetnénk.
– Hogyan állíthatnánk meg? – kérdezte kínjában. – Hogyan értsünk szót vele, amikor még csak nem is válaszol?

 

– Jézusom, ez az én hajóm! – nyögött fel Jim Rosselli. Felhívta Bangort, és Mancusót kérte.
– Mi történt, Bart?
– A Maine ütközést jelentett. Megsérült a csavarja és a főtengelye. Sikerült felkutatnunk, és biztosítottuk egy P-3-assal, az Omaha pedig már úton van. Ezek a jó hírek. A rossz hír az, hogy a Maine az ütközést megelőzően egy Akulát követett.
– Hogy mi?
– Sikerült meggyőznie minket, hogy jó ötlet. Ezek szerint mégsem volt az, de most már késő. Bízzunk benne, hogy az Akula azóta már hetedhét határon túl jár. De most, ha megbocsátasz...
– Semmi gond, Bart. Csak ennyit akartam kérdezni. – Rosselli letette a telefont.
– Mi a helyzet? – érdeklődött Rocky Barnes.
– A régi teknőm lerobbant az Alaszkai-öbölben, és egy orosz tengeralattjáró ólálkodik a közelben.
– Ne aggódj, barátom. Te mondtad, hogy átkozottul csendesek. Az oroszok biztosan nem fogják észrevenni.
– Nagyon remélem.
– Fel a fejjel, Jim. Ha valakinek van oka az orrát lógatni, akkor az én vagyok. Azt hiszem, ismertem néhányat a Berlin felett lelőtt pilóták közül.
– Hol a fenében van Wilkes? Már itt kellene lennie.
– Majdcsak beér valamikor. Különben is, mit mondanánk neki, ha megkérdezné, hogy mi történt?
– Nem tudom, Rocky. Nem tudom.
– Ezúttal szép hosszúra sikerült – szólalt meg Orontia. – Most jön.

„TISZTELT FOWLER ELNÖK ÚR!
NEM KAPTUNK INFORMÁCIÓT BERLINBŐL AZ ÖN ÁLTAL EMLÍTETT ESETRŐL. A KAPCSOLAT MEGSZAKADT A SZÓBAN FORGÓ EZREDDEL, DE FUTÁR ÁLTAL FELSZÓLÍTOM ŐKET, HOGY SZÜNTESSENEK BE MINDEN ESETLEGES ELLENTÁMADÁST, ÉS VÉDELEMRE RENDEZKEDJENEK BE. LEHETSÉGESNEK TARTOM, HOGY A KATONÁINK AZT HITTÉK, A REPÜLŐIK BOMBÁZNI AKARJÁK ŐKET, ÉS ÖNVÉDELEMBŐL LŐTTEK RÁJUK. MINDENESETRE MEGPRÓBÁLJUK HELYREÁLLÍTANI A KAPCSOLATOT MEGJEGYZEM, ELSŐ PRÓBÁLKOZÁSUNKAT ÉPPEN AZ ÖNÖK KATONÁI AKADÁLYOZTÁK MEG, JÓVAL A TÁMASZPONTJUKON KÍVÜL. ÖNÖK AZZAL VÁDOLNAK MINKET, HOGY TÜZET NYITOTTUNK A CSAPATAIKRA, DE ISMÉTELTEN KI KELL JELENTENEM, HOGY ILYEN ÉRTELMŰ PARANCSOT NEM ADTUNK KI.
ELNÖK ÚR! ATTÓL TARTOK, HOGY AZ ÖN SZAVAI NINCSENEK ÖSSZHANGBAN A TETTEIVEL. ÖN AZT MONDTA NEKÜNK, HOGY A FEGYVERES ERŐKET KIZÁRÓLAG ÖNVÉDELMI CÉLBÓL HELYEZTE KÉSZENLÉTBE, DE MI AZT TAPASZTALTUK, HOGY ÖN A STRATÉGIAI ERŐKET IS MAGAS KÉSZENLÉTI FOKOZATBA HELYEZTE. AZT MONDJA, NINCS OKA AZT FELTÉTELEZNI, HOGY MI KÖVETTÜK EL EZT A GAZTETTET, MÉGIS FELKÉSZÜLTEK RÁ, HOGY ELSŐ CSAPÁST MÉRJENEK A HAZÁMRA. MIT VÁR EL TŐLEM EZEK UTÁN? AZT JAVASOLTA, HOGY KERÜLJÜK A FÉLREÉRTHETŐ HELYZETEKET, DE EDDIG MINDEN LÉPÉSE NAGYON IS FÉLRÉRTHETŐ VOLT.”

– Ez nem tudja, mit beszél – állapította meg Elliot. – Bárki is legyen az, sikerült megfélemlítenünk. Remek. Ha ez így megy tovább, teljesen meghunyászkodik.
– Meghunyászkodik? – hördült fel Fremont tábornok. – És ha mégsem? És ha nem fél, hanem dühös? A válaszát úgy is felfoghatjuk, hogy egyszerűen visszadobta a kérdéseinket.
– Mit akar ezzel mondani, tábornok?
– Azt mondta, tud róla, hogy készenlétbe helyeztük a stratégiai erőket. Ebben még nincs semmi különös, de azt is hozzátette, hogy attól tart, első csapást készülünk mérni a Szovjetunióra. Ez azért sokkal komolyabb dolog, mint az a kis berlini csetepaté.
– Egyetértek – mondta Borstein. – Meg akar felemlíteni minket. Mi a lelőtt repülőinkről kérdeztük, ő pedig a nyakunkba zúdította ezt.
Fowler rátenyerelt a CIA-gombra.
– Olvasták a legutóbbit, Ryan?
– Igen, uram.
– Mi a véleményük Narmonov lelkiállapotáról?
– Dühösnek tűnik, uram, és az is nyilvánvaló, hogy aggasztja a készültségi állapotunk. Az a benyomásunk, hogy szeretne megoldást találni.
– Én nem így látom – közölte Liz. – Nekem rémültnek tűnik.
– Ki nem az, dr. Elliot?
– Lehet, hogy maga az, Ryan, de mi itt urai vagyunk a helyzetnek.
– Nem is feltételeztem mást, Liz – nyelte le a véleményét Jack. – A helyzet azonban rendkívül komoly, és ugyanúgy aggódik, mint mi, ugyanúgy nem tudja, hogy mi történt, mint mi. Éppen ez itt a gond: az, hogy senki nem tud semmit.
– És ez kinek a hibája? Egészen véletlenül nem a magáé? – kérdezte ingerülten Fowler.
– Higgye el, elnök úr, hogy nem ülünk tétlenül. Szinte minden emberünk ezen az ügyön dolgozik.
– Robert, szerinted ez az ember úgy fogalmaz, mint Narmonov? Te személyesen is ismered őt.
– Nem tudom, Elizabeth. Egyszerűen nem tudom.
– Ez az egyetlen ésszerű magyarázat...
– Ki mondta, hogy lennie kell ésszerű magyarázatnak? – kérdezte Ryan.
– Kinek vannak ekkora bombái, Borstein tábornok?
– Nekünk, az oroszoknak, a briteknek és a franciáknak. A kínaiaknak is vannak hasonló szerkezeteik, de azok elég ormótlanok. Izrael is rendelkezik hasonló méretű robbanófejekkel. Ennyi. India, Pakisztán és Dél-Afrika is kísérletezik atomfegyverekkel, de itt még nem tartanak.
– Jól tudjuk, Ryan?
– Igen, így van.
– Tehát ha nem Nagy-Britannia, nem Franciaország és nem Izrael volt, akkor ki?
– Az isten szerelmére, Liz! Nem tudjuk, világos? Nem tudjuk, és ez nem egy átkozott krimi, hogy kizárásos alapon kikövetkeztessük! Ne akarja tényként elfogadtatni az információhiányt.
– A CIA mindenkit ismer, akinek ilyen hatóerejű atomfegyvere lehet?
– Igen, uram, úgy hisszük.
– Mennyire biztos ebben?
– Egészen a mai napig meg mertem volna rá esküdni.
– Már megint nem mond igazat, Ryan – jegyezte meg hűvösen Fowler.
Jack felpattant a székből.
– Uram, lehet, hogy ön az Egyesült Allamok elnöke, de ne merjen még egyszer hazugsággal vádolni! A feleségem most hívott fel, azt kérdezte, hová vigye a gyerekeket, hogy biztonságban legyenek. Ha ezek után még mindig azt hiszi, hogy valamiféle aberrált szimpátiától vezérelve védem az oroszokat, hogy előnyt adjak nekik, akkor nem én vagyok az, aki segítségre szorul, hanem ön!
– Köszönöm, Ryan. Ennyi volt. – A vonal megszakadt.
– Te jóságos ég! – motyogta az ügyeletes tiszt.
Jack a legközelebbi papírkosár elé rogyott, és öklendezni kezdett. Miután megkönnyebbült, leemelt az asztalról egy doboz kólát, és kiöblítette a száját. A többiek megrendültén figyelték.
– Képtelenek felfogni! – Jack felállt, és rágyújtott egy cigarettára. – Egyszerűen képtelenek rá. Pedig olyan egyszerű. Nem tudni valamit és megérteni azt, hogy nem tudod. A tipikus krízishelyzet, amikor minden politikus úgy viselkedik, ahogyan azt a személyisége diktálja. Az elnök ügyészfejjel gondolkodik. Bizonyítékokat és szemtanúkat keres, szálakat és változatokat elemez, érveket és ellenérveket sorakoztat fel, mintha nem egy bunker mélyén, hanem egy bírósági tárgyalóteremben lenne. Liz képtelen megszabadulni a gondolattól, hogy őt is fel akarták robbantani, de ettől függetlenül is vakvágányon halad. A politikatudomány szemszögéből nézi a helyzetet, elméleti modellt próbál alkotni a valóságból, és ezzel eteti az elnököt. A modellje igazán elegáns, de van vele egy aprócska gond: nincs semmi alapja. Nem igaz, Ben?
– Valakit kihagyott, Jack. Ryan megrázta a fejét.
– Nem, Ben. Csak még nem került rá sor. De most már rátérek. Nagy szám van, és képtelen vagyok jó pofát vágni, ha nincs rá okom. Most is hoztam a formámat, és az eredmény nem maradt el: már meg sem hallgatnak. És tudják, mi a legmókásabb az egészben? Az, hogy ha én nem lettem volna, Fowler még mindig Ohióban lenne, Elliot pedig tünde arcú fiatalokat okítana a Benningtonon. – Jack az ablakhoz lépett. Kint sötét volt, a szobában világosság. Az üveg inkább volt tükör, mint ablak.
– Ezt hogy érti?
– Többet nem mondhatok el róla, uraim. Ez sajnos titok. Lehet, hogy éppen ezt fogják a sírkövemre vésni: „Itt fekszik John Patrick Ryan, aki jót akart, de túl nagy volt a szája, és tessék!” Remélem, legalább Cathy és a gyerekek túlélik.
– Ugyan, azért még nem ennyire súlyos a helyzet – mondta reménykedve az ügyeletes tiszt, de a többiek képtelenek voltak osztozni optimizmusában.
– Nem? – fordult felé Jack. – Hát nem látja, hogy merre rohanunk? Nem hallgatnak senkire. Bezárkóztak abba az átkozott bunkerbe, és eldöntötték, hogy majd ők mindent megoldanak. Lehet, hogy Dennis Bunker vagy Brent Talbot meg tudná győzni őket, de ők sajnos már nincsenek, már csak porszemcsék valahol Colorado hegyei fölött. Én vagyok az egyetlen, aki segíthet nekik, és tessék. Kirúgtak!

 

 

41.
Camlan mezeje

A Lunin Admirális túl gyorsan haladt, de Dubinyin kapitány úgy vélte, érdemes kockáztatni. Nem szalaszthatott el egy ilyen alkalmat. Ez az első – és talán ez lesz az utolsó – ilyen lehetőség, elmélkedett a kapitány. Ha az amerikaiak nem térnek észhez... Igen, az valóban tragikus és aggasztó, ami odaát történt, de hogy a Szovjetuniót gyanúsítsák vele! Ez kész őrület!
A térképasztalhoz lépett, és lemérte a Maine és Moszkva közötti távolságot. Egy újabb mérés kimutatta, hogy a Szovjetunió közepére telepített stratégiai rakétaezredek is az amerikai tengeralattjáró hatósugarában vannak.
– Világos, mint a nap.
– Mi, kapitány? – kérdezte a sztarpom.
– A Maine a bangón rakétahordozók legészakibb cirkálókörzetében tartózkodik. Ez nem lehet véletlen... Huszonnégy D-5-ös rakéta, egyenként nyolc robbanófejjel. Ez... – Néhány évvel ezelőtt még gondolkodás nélkül rávágta volna az eredményt.
– Százkilencvenkét robbanófej, kapitány – sietett segítségére az első tiszt.
– Valóban. Köszönöm. A D-5-ös pontosságát ismerve ez azt jelenti, hogy a százkilencvenkét robbanófejjel durván százhatvan célpontot tudnak megsemmisíteni, ami nem kevesebb, mint a szovjet rakéták fele. Figyelemre méltó, nem?
– Tényleg ennyire jók?
– Az amerikaiak Irakban bebizonyították, hogy kitűnő céllövők. Egyébként sosem kételkedtem a fegyvereik minőségében.
– Arra gondol, hogy...
– Igen. Ha támadnak, a Maine fogja végrehajtani az első csapást. – Dubinyin végighúzta körzőjét a térképen. – Tizenkilenc perc, innen idáig. Olyan rövid idő, hogy még abban sem vagyok biztos, hogy a stratégiai rakétaezredek időben reagálni tudnak.
– És mit tehetnénk mi, kapitány? – kérdezte kétségbeesetten az első tiszt.
Dubinyin lehúzta a térképet az asztalról, és a fiókba lökte.
– Jó kérdés. Csak akkor támadhatjuk meg őket, ha parancsot kapunk rá, vagy ha komoly provokáció ér bennünket. A hírszerzés szerint tizenöt másodpercenként tudnak kilőni egy rakétát, ami azt jelenti, hogy alig négy perc választja el egymástól az első és az utolsó kilövést. Ez gyakorlatilag arra sem elég, hogy ha az első rakéta után elindítjuk a torpedóinkat, azok odaérjenek az utolsó kilövésre. Az egyetlen esélyünk az lenne, hogy megtorpedózzuk őket, mielőtt még nekifoghatnak a kilövéseknek. Erre azonban nem kaptunk parancsot.
– Akkor hát mi legyen?
– Két lehetőségünk van: rávesszük őket, hogy támadjanak meg minket, vagy visszakergetjük őket a mélybe. Ha elég zajosak leszünk, és jó helyen kíváncsiskodunk, könnyen előfordulhat, hogy megijednek tőlünk, és torpedót lőnek ránk. Ha ez megtörtént, visszalőhetünk, feltéve hogy túléltük a támadást. Na és az sem biztos, hogy a mi torpedóink célba találnak. Persze az is előfordulhat, hogy nem fognak ránk támadni, hanem szép csendben nagyobb mélységbe ereszkednek. Ez lenne a legjobb. Aktív szonárral lent tarthatnánk őket. megakadályozva, hogy kilőjék a rakétáikat. – Dubinyin vállat vont. – Nem túl elegáns, de nincs más lehetőségünk. Vagy tud jobbat?
– Rendkívül kockázatos, kapitány. – Sokkal találóbb kifejezés lett volna, hogy „ez kész öngyilkosság”, de ezzel nyilván Dubinyin is tisztában volt.
– Valóban, de ha csak így tudjuk megakadályozni őket, hogy kilőjék a rakétáikat, vállalnunk kell. Ezért vagyunk.

„TISZTELT NARMONOV ELNÖK ÚR!
KÉREM, ÉRTSE MEG A HELYZETÜNKET A DENVERBEN FELROBBANTOTT BOMBA HATÓEREJE TÚL NAGY VOLT AHHOZ, HOGY TERRORISTÁK ÁLTAL BARKÁCSOLT POKOLGÉP LEHESSEN. ENNEK ELLENÉRE NEM TÁMADTUNK MEG SENKIT, MERT NINCS BIZONYÍTÉKUNK. A FEGYVERES ERŐINKET AZONBAN KÉSZENLÉTBE HELYEZTÜK, GONDOLVA MINDEN ESHETŐSÉGRE, ÉS BIZTOS VAGYOK BENNE, HOGY A HELYÜNKBEN ÖNÖK IS EZT TETTÉK VOLNA. TECHNIKAI OKOKBÓL SOKKAL EGYSZERŰBB VOLT ÁLTALÁNOS RIADÓT FÚJNI, MINT CSAK BIZONYOS EGYSÉGEKET KÉSZENLÉTBE HELYEZNI. LÉPÉSEINK ELEDDIG A VÉDELMÜNKET SZOLGÁLTÁK, ÉS TÁMADÁSRA EGYETLEN EGYSÉGÜNKNEK SEM ADTUNK PARANCSOT.
MINT MONDTAM, NINCS BIZONYÍTÉKUNK ARRA NÉZVE, HOGY ÖNÖK TÁMADTÁK VOLNA MEG A HAZÁNKAT, DE MINT IDŐKÖZBEN MEGTUDTUK, BERLINBEN A SZOVJET CSAPATOK TÁMADÁST INTÉZTEK A HELYŐRSÉGÜNK ELLEN, ÉS LELŐTTÉK FELDERÍTÉST VÉGZŐ REPÜLŐGÉPEINKET. ARRÓL IS TUDOMÁSUNK VAN, HOGY A FÖLDKÖZI-TENGEREN SZOVJET VADÁSZREPÜLŐK KÖZELÍTETTÉK MEG AZ EGYIK ANYAHAJÓNKAT.
NARMONOV ELNÖK ÚR, EZENNEL FELSZÓLÍTOM, HOGY ZABOLÁZZA MEG A CSAPATAIT, ÉS VESSEN VÉGET A PROVOKÁCIÓKNAK, HOGY VÉGRE VISSZAÁLLHASSON A REND. ADDIG UGYANIS NEM MONDHATOM AZT A KATONÁIMNAK, HOGY NE VÉDJÉK MEG MAGUKAT.”

– Hogy zabolázzuk meg a csapatainkat? – hördült fel a védelmi miniszter. – Mintha mi bármit is elkövettünk volna! Még hogy mi provokáljuk őket! Az ő tankjaik rohanták le Kelet-Berlint, az ő vadászbombázóik támadták meg a katonáinkat, és most már azt is tudjuk, hogy az ő anyahajójuk lőtte le a repülőinket. Mit vár el ezek után tőlünk? Hogy farkunkat behúzva meneküljünk, valahányszor egy amerikai kerül az utunkba?
– Pedig ez lenne a legbölcsebb – bólogatott Golovko.
– Menekülni, mint a tolvajok? – kérdezte gúnyosan a miniszter. – Ezt akarja?
– Nem mondtam, hogy tetszik az ötlet, de lehet, hogy nincs más megoldás – felelte a KGB helyettes vezetője. Narmonovnak imponált a bátorsága.
– Az üzenet legfontosabb része a második mondat – jelentette ki hátborzongatóan magabiztos hangon a külügyminiszter. – Azt mondják, hogy a tettesek nem lehettek terroristák. Kit lehet akkor gyanúsítani? Továbbá azt is megjegyzi, hogy még nem támadtak meg senkit, mert nincs bizonyítékuk. Félelmetes és ellentmondásos kijelentés. Mintha éppen azt akarnák elérni ezzel, hogy mi áruljuk el magunkat.
– És ha visszalépünk, ezzel éppen ezt a látszatot keltjük – tette hozzá a védelmi miniszter.
– Vagyis? – kérdezte Golovko.
– Attól tartok, hogy ezúttal mindenkinek igaza van – szólalt meg Narmonov. – Az ésszerű az lenne, ha valóban nem válaszolnánk a provokációkra, csakhogy Fowler a jelek szerint már nem gondolkodik racionálisan. Burkoltan, de minket vádol a történtekkel, és ha beigazolódni látja gyanúját, támadni fog. Ha valamit tenni akarunk, akkor nagyon gyorsan ki kell derítenünk, hogy ki helyezte el azt az átkozott bombát. A KGB mit tud felmutatni?
– Egyelőre semmit. Volt egy NDK-s bombaprojekt, de a rendszerváltással vége szakadt. Az utóbbi időben több német atomfizikus is kiment dolgozni Dél-Amerikába, de körülöttük is minden rendben. Az izraeliek az amerikaiak nélkül sehol se lennének, így ők eleve nem lehettek. A kínaiak is többet érnek egy jól fizető kereskedelmi partnerrel, mint egy ellenséggel, ha pedig földre vagy kőolajra van szükségük, akkor a Szovjetunió sokkal könnyebben elérhető célpont. Ha a merényletet valamelyik nemzetállam hajtotta volna végre, akkor csakis egy szűk csoport műve lehetne. Csakhogy egy ilyen nagyságrendű akció esetében lehetetlen, hogy ne szivárogjon ki információ. Ha ön, Andrej Iljics, arra utasítaná a KGB-t, hogy hajtson végre egy ilyen jellegű akciót, azt kellene válaszolnom, hogy lehetetlent kér tőlem. Arról nem is beszélve, hogy se én, se az embereim nem lennénk kaphatók erre.
– Vagyis azt akarja mondani, hogy nem talál logikus magyarázatot a ma reggel történtekre.
– Így igaz, elnök elvtárs, bármilyen kínos is ez számomra.
– Kik Fowler tanácsadói?
– Talbot külügyminiszter és Bunker védelmi miniszter valószínűleg meghaltak. Mindketten a meccsen voltak. A CIA igazgatója vagy Japánban van, vagy úton hazafelé.
– Ryan a helyettese, ugye?
– Igen.
– Őt ismerem. Értelmes fickó.
– Az, de sajnos nem tartozik Fowler kegyeltjei közé. Olyannyira, hogy nemrégiben felszólították, adja be a felmondását. Ilyen körülmények közt attól tartok, hogy a nemzetbiztonsági tanácsadó az egyetlen, akire Fowler támaszkodhat. A nagykövetünk nem volt valami jó véleménnyel a nőről.
– Tehát Fowler magára maradt.
– Nagyon valószínű.
– Ez sok mindent megmagyaráz. – Narmonov felsóhajtott. – Ha legalább rám hallgatna. Na hiszen... El tudom képzelni, hogy miket gondolhat rólam. A sátán Narmonovról, aki egy egész amerikai nagyvárost eltörölt a föld színéről.
Nem sejthette, hogy mekkorát téved.

„TISZTELT FOWLER ELNÖK ÚR!
ELŐSZÖR IS KÖZÖLNÖM KELL ÖNNEL, HOGY ELLENŐRIZTÜK AZ ARZENÁLUNKAT, ÉS MEGÁLLAPÍTOTTUK, HOGY EGYETLEN SZOVJET NUKLEÁRIS ROBBANÓFEJ SEM HIÁNYZIK.
MÁSODSZOR, EMLÉKEZTETNEM KELL, HOGY SZEMÉLYESEN IS ISMERJÜK EGYMÁST, ÉS AHOGYAN ÉN SEM TUDOM ELKÉPZELNI ÖNRŐL, ÚGY BÍZOM BENNE, ÖN SEM TUDJA ELKÉPZELNI RÓLAM, HOGY KÉPES LENNÉK ELKÖVETNI EGY ILYEN ÉGBEKIÁLTÓ GAZSÁGOT.
HARMADSZOR, KIJELENTEM, HOGY A FEGYVERES ERŐINK CSAK ÉS KIZÁRÓLAG DEFENZÍV JELLEGŰ PARANCSOKAT KAPTAK. SENKINEK NEM ADTAM FELHATALMAZÁST ARRA, HOGY TÁMADJON.
NEGYEDSZER, KONZULTÁLTAM A TITKOSSZOLGÁLAT VEZETŐIVEL, ÉS LEGNAGYOBB SAJNÁLATOMRA AZT KELLETT HALLANOM TŐLÜK, HOGY SEJTELMÜK SINCS A TETTES KILÉTÉT ILLETŐEN. UGYANAKKOR KEMÉNYEN DOLGOZNAK AZ ÜGYÖN, ÉS EZENNEL MEGÍGÉREM, HOGY HA MEGTUDNAK VALAMIT, AZONNAL TÁJÉKOZTATNI FOGOM ÖNT.
TISZTELT ELNÖK ÚR, A CSAPATAINK NEM FOGNAK ÚJABB PARANCSOKAT KAPNI, FELTÉVE HOGY NEM PROVOKÁLNAK MINKET. A SZOVJET HADSEREG VÉDEKEZŐÁLLÁSBA HELYEZKEDETT, ÉS ÍGY IS FOG MARADNI.”

– Lássuk csak, ezúttal hány hazugságot próbálnak megetetni velünk! – meredt a képernyőre Elliot. – Legyünk stílusosak! Egy: tudjuk, hogy eltűnt egy vagy több nukleáris robbanófejük. Kettő: miért kellett emlékeztetnie téged, hogy találkoztatok Rómában? Csak nem azért, mert ezzel akarja igazolni előtted, hogy ő Narmonov. Ha valóban ő az, miért kell igazolnia? Három: tudjuk, hogy ők támadtak meg minket Berlinben. Négy: azt mondja, hogy védekezőállásba helyezkedtek. Készültségbe helyezi a stratégiai erőket, azt állítva, hogy csak védekezni akar. Közben pedig figyelmeztet minket, hogy ne merjük provokálni... Ez teljesen hülyének néz minket.
– Én is így látom. Vélemény?
– Engem a legjobban a provokációval kapcsolatos kijelentés aggaszt – felelte Fremont tábornok, a Stratégiai Légiparancsnokság kijelzőit tanulmányozva. Kilencvenhat bombázója volt a levegőben, és több mint száz tankere. A rakétasilók kilövésre készen álltak, de a kémholdak tanúsága szerint nem volt ez másként odaát sem. – Valamit meg kellene beszélnünk, elnök úr.
– Éspedig, tábornok?
Fremont tömören és higgadtan fogalmazott, ahogyan az egy profitól elvárható volt:
– A stratégiai rakéták számának csökkentése megváltoztatta a csapásviszonyokat. Korábban, amikor még mindkét oldal ezernél is több interkontinentális rakétával rendelkezett, világos volt, hogy nem lehetne nyertese egy atomháborúnak. Most azonban egészen más a helyzet. A technológia fejlődésével és a célpontok számának csökkenésével elméletileg nem lehetetlen végrehajtani egy sikeres első csapást. Ha ehhez hozzáadjuk azt, hogy a szovjetek késésben vannak az SS-18-asaik leszerelésével, máris világossá válik, hogy kinek kedvez ez a helyzet. Ne feledje, elnök úr, hogy mi az ütemterv szerint hajtottuk végre a leszerelést. Tudom, Narmonov elnök személyesen ígérte meg önnek, hogy március elejére behozzák a lemaradásukat, de ettől még pillanatnyilag aktívak lehetnek ezek az ütegek. Hamarosan meglátjuk. Ha tehát helytálló az információ, mely szerint a hadsereg zsarolja Narmonovot, akkor világos a képlet, nemde?
– Tegye még világosabbá, tábornok – mondta Fowler, olyan halkan, hogy Fremont alig hallotta.
– Lehet, hogy dr. Elliotnak igaza van, uram. Lehet, hogy azt hitték, ön is ott lesz a meccsen Bunker és Talbot miniszter urakkal együtt. Ha így lett volna, akkor olyan súlyos csapás érte volna a döntéshozói rendszerünket, hogy kénytelenek lettünk volna elfogadni bárminemű változást odaát. Csakhogy ön, hála az égnek, életben van. A céljukat tehát nem érték volna el a merénylettel, viszont sikerült volna kivívniuk az ön haragját. Ennek tudatában minden okuk megvolna attól tartani, hogy ön megtorlásképpen csapást fog mérni rájuk. Ebben az esetben pedig egyetlen kézenfekvő megoldás létezne számukra: megelőző csapást mérni. Mindez persze feltételes módban. Nem tudhatjuk, hogy így történt-e, de nagyon is lehetséges.
A tábornok szavait komor csend követte, amit végül az elnök tört meg.
– Mit javasol, tábornok? Hogyan akadályozhatnánk meg őket ebben?
– Egyetlen módja van, uram. Meg kell értetni velük, hogy nem nyerhetnek. Ha valóban a hadsereg áll a háttérben, akkor ez hatni fog. A tábornokaik jól képzettek és racionálisak. Ha belátják, hogy nincs esélyük ellenünk, akkor nem fognak támadni.
– Igaza van, Robert – mondta Elliot.
– Borstein, mi erről a véleménye? – kérdezte Fowler.
– Ha logikát keresünk a történtek mögött, akkor ez látszik az egyetlen esélynek – felelte óvatosan a vezérőrnagy. Kínos helyzetben volt, hiszen kétcsillagos tábornokként egy négycsillagos véleményét kellett értékelnie.
– Tehát egyetért. Nos, Fremont tábornok, mit javasol?
– Álljunk át DEFCON-1-re, amíg még megtehetjük. A kód neve SNAPCOUNT. Így készen leszünk bármelyik pillanatban válaszolni nekik.
– Nem fogják provokációként felfogni?
– Nem fogják megtudni, elnök úr. Csak akkor tájékoztatjuk őket, ha muszáj.

 

– Mi a helyzet? – nézett be Parsons az intenzív osztályra. A telefont elintézte, a minták elemzését pedig nélküle is el tudták végezni a kollégák, ezért úgy döntött, hogy inkább az orvosoknak fog segíteni. A helyzet nem volt valami szívderítő. A hét túlélő közül öten már a sugárbetegség legsúlyosabb tüneteit mutatták. A műszer szerint négyszáz és ezer rem közötti sugarat kaptak, ami sok volt, hiszen hatszáz felett csak nagyon kevesen maradtak életben – már ha életnek lehetett nevezni azt az egy-két évet, amíg még elvegetált valaki három-négy rákos góccal a szervezetében. Az utolsó férfi kapta a legkisebb dózist. A keze és az arca csúnyán megégett, és félig süket volt, de még nem hányt. Az ágya melletti szekrényen egy rendőrjelvény és egy szolgálati pisztoly hevert. Valamit tartott a kezében, és mereven az ajtóban álló, FBI-feliratú kabátot viselő férfit nézte.
Bill Clinton megilletődve az ágy mellé lépett. Neki is volt jegye a meccsre, de beosztották hétvégére, így az egyik kollégája ment el helyette a kupadöntőre. A fiatal rendőr néhai kollégáját juttatta eszébe.
Pete Dawkins sokkos állapotban volt, de a dzsekin rikító FBI-felirat láttán gépiesen felült, és kinyújtotta a kezét, hogy átadja azt, amit már olyan régen szorongatott. Clinton elvette tőle. Egy lista volt, rendszámokkal és az autók adataival. Az egyik rendszám be volt keretezve, és egy kérdőjel állt mellette.
– Mi ez? – kérdezte a rendőrtől.
– Furgon – nyögte ki a fiatalember. Nem hallotta a kérdést, és nem is nézett a szövetségi ügynökre. Egyszerűen csak jelentést tett. – ABC-s szervizautó, két utas... Fehérek, harminc körüliek... Nem szerepelt a listán... Az őrmester ellenőrizni akarta... Délen...
– Ott volt a robbanás – jegyezte meg Parsons.
– Nagy doboz... – folytatta Dawkins. – Sony... Három láb széles... Omahából küldték...
– Coloradói rendszáma volt – lesett a gyűrött papírlapra Clinton.
– Én... engedtem be – tette hozzá még Dawkins, és elvesztette az eszméletét.
– Jöjjön! – Clinton kirohant az intenzívről, és kitépte a telefont a recepciós pult mögött álló nővér kezéből.
– Mit képzel?!
– FBI! – mordult rá Clinton. – Hoskinst kérem... Walt, itt Clinton. A kórházból beszélek. Ellenőrizni kellene egy rendszámot. Colorado, ERP öt-kettő-nulla. Gyanús furgon a stadion parkolójában. Két férfi vezette, harminc körüliek, fehérek. A szemtanú az egyik túlélő, egy rendőr.
– Értem. Várjon egy percet. – Hoskins átkapcsolt egy másik vonalra, és felhívta a coloradói gépjármű-nyilvántartást. – FBI. Meg tudna nézni nekem egy rendszámot?
– Hogyne, uram – felelte egy női hang.
– ERP öt-kettő-zéró. – Hoskinsnak valahonnan ismerős volt a szám. De honnan?
– Már meg is van. Most lett kiadva, egy bizonyos Mr. Robert Friendnek Roggenből. Akarja tudni a jogosítványa sorozatszámát, uram?
– Jézusom – suttogta Hoskins.
– Hogy mondta, uram? – Hoskins beolvasta neki a sorozatszámot. – Igen, uram, ez az.
– Mondok két másik sorozatszámot.
– Az első nem létező, és a második sem... De várjon, uram. Ezek...
– Tudom. Köszönöm. – Hoskins letette a telefont. – Jól van, Walt, most pedig törd a fejed! – Először is további információra volt szüksége Clintontól.
– Murray.
– Dan, itt Walt Hoskins. Az egyik emberünk talált valamit.
– Mondd!
– Volt egy furgon a stadion parkolójában, amelynek Marvin Russell a tulajdonosa. A Rocky Flatsből érkezett szakértő szerint nagyjából azon a helyen, ahol a bomba robbant. Ketten voltak, egy harmadik társuk pedig a bérelt autóban várhatta őket valahol a közelben. A parkolót őrző rendőr egy nagy dobozt látott az ABC-s szervizautónak álcázott furgonban. Nem sokkal később Russellt néhány mérfölddel odébb holtan találták. Mit szólsz ehhez, Dan? Egy komplett forgatókönyv van a kezünkben!
– Mit tudsz még, Walt?
– Megvan az útlevélfényképük és egyéb személyes iratok, a másik két fickóról is.
– Faxold át őket!
– Máris. – Hoskins átment a kommunikációs központba. Útközben elkapta az egyik emberét, és rámordult: – Kerítsd elő a gyilkosságiaktól a Russell-ügyön dolgozó fiúkat, és mondd meg nekik, hogy sürgősen hívjanak fel!
– Megint felmerült a terrorcselekmény lehetősége? – kérdezte Pat O'Day. – Arról volt szó, hogy ekkora bombát...
– Russell olyan körökben mozgott, hogy egyáltalán... A fenébe! – kiáltott fel Murray.
– Mi az?
– Mondd meg a nyilvántartásnak, hogy azonnal küldjék fel Russell aktáját. – Megvárta, hogy a felügyelő leszóljon. – Athénban megöltek egy nyomozót, és a görögök küldtek nekünk néhány fényképet. Akkor Russellre gyanakodtam, de volt még valaki az autóban...
– Fax érkezik Denverből – jelentette be egy kolléganő.
– Hozza ide!
– Az első oldal... – Néhány perc múlva a többi is megvolt.
– Repülőjegy... Átszállójegy. Pat... O'Day átvette a lapot.
– Utánanézek.
– A francba, ezt nézd!
– Ismerős?
– Átkozott legyek, ha ez nem Ismael Qati!
– A bajusz és a haj nem stimmel, Dan. És sokkal soványabb. Jobb lenne, ha előbb előkerítenénk róla a legfrissebb anyagokat. Nem kapkodjuk el.
– Igazad van. – Murray a telefonért nyúlt.

 

– Jó híreim vannak, elnök úr – mondta Borstein vezérőrnagy a Cheyenne-hegység belsejéből. – Az egyik KH-11-esünk most ért a Szovjetunió középső része fölé. Arrafelé már hajnalodik, és a változatosság kedvéért az égbolt is tiszta. Hamarosan képeket kapunk néhány rakétamezőről. Az NPIC valós időben fogja közvetíteni őket ide és Offuttba.
– De nem nekünk – morgolódott Fowler. Camp David nem volt felkészítve erre, ami most, így utólag otromba és érthetetlen mulasztásnak tűnt. A Kneecap, ahol most lennie kellett volna, persze megkapta a felvételeket. De hát elszalasztottá az alkalmat. – Nos, majd maga beszámol nekünk.
– Természetesen, uram. Biztos vagyok benne, hogy hasznos adalékokkal fog szolgálni.
– Most ér a szóban forgó terület fölé, uram – szólalt meg egy új hang. – Uram, itt Costello őrnagy, a NORAD hírszerzésétől. A műhold négy ezredet fog végigpásztázni, délről észak felé haladva. A zsangiz tobe-i, az aljeszki, az uzsuri és a gladkajai támaszpontot. Az utóbbi kivételével mindegyiken SS-18-asokat tartanak. Gladka-jában még a régi SS-11-esek szolgálnak. Ami a legfontosabb, Aljeszk az egyike azon helyeknek, amelyeket már le kellett volna szerelniük...
Friss, tiszta reggel köszöntött Aljeszkre. A felkelő nap arányló fénybe vonta a láthatár keleti részét, de a stratégiai rakétaezred katonái még csak egy pillantásra sem méltatták. Hetekkel le voltak maradva az ütemtervtől, és most ezt kellett volna behozniuk, ha emberileg lehetséges lett volna. Az persze, hogy nem volt az, a legkevésbé sem érdekelte a felső vezetést... A negyven siló mindegyike mellett egy-egy hosszú tréler állt. Az SS-18-as – orosz nevén RS-20-as, azaz 20-as típusú stratégiai rakéta – régi konstrukció volt, több mint tizenegy éves. Ezért is mentek bele olyan könnyen az oroszok a leszerelésébe. A folyékony hajtóanyagot használó rakéta tele volt veszélyes, korrodáló anyagokkal – mint például a dimetil-hidrazin és a nitrogén-tetroxid, az pedig, hogy ezeket a szovjetek „tárolható” anyagoknak nevezték, meglehetősen relatív dolog volt. Jóval stabilabbak voltak ugyan, mint a kriogén hajtóanyagok, hiszen nem igényeltek hűtést, ugyanakkor halálos mérgeknek számítottak, és keveredve szükségszerűen robbanékonynak. Éppen ezért a rakétákat acélkapszulákban tárolták, amiket hatalmas töltények módjára helyeztek be a silókba. Ez volt hát a valódi oka ezen hüvelyek használatának, és nem az – mint egyes amerikai hírszerző tisztek tudni vélték –, hogy így növeljék az energiaimpulzust. Mindezt arra lehetett visszavezetni, hogy a szovjetek sokáig képtelen voltak kidolgozni egy megbízható és hatékony szilárd hajtóanyagot. Ezt a lemaradásukat az új SS-25-ösök bevezetésével pótolták.
Az SS-18-ast tehát – a NATO-n belül „Sátán”-nak nevezték – csak a tábornokok siratták. A kezelőszemélyzet örült, hogy megszabadul tőle. A karbantartás és a gyakorlatok során nem egy szovjet katona vesztette életét (csakúgy, mint amerikai ellenlábasaik a Titán-II rakéták esetében). Az aljeszki rakéták az utolsó szálig halálra voltak ítélve; ez magyarázta a szállítójárművek és a katonák nagyszámú jelenlétét. A robbanófejeket a helyszínen leszerelték – ezek szerkezete, az együttműködés ellenére, mindkét fél esetében hadititoknak számított –, az amerikai megfigyelők csak magának a rakétának a szétszerelését kísérhették figyelemmel.
A 31-es rakéta körüli műveleteket egy ezredes felügyelte. A daru leemelte az orr burkolatát, felfedve a robbanófejeket. Az önállóan irányítható töltetek negyven centiméter alapsugarú, másfél méter magas kúpok voltak, egyenként fél megatonna pusztító erővel. A katonák úgy kezelték őket, ahogy ezek a szerkezetek ezt megérdemelték: félelemmel és tisztelettel.
– Most jön a kép, uram – hallotta az elnök Costello őrnagy hangját. – Nem sok mozgást látni. Csak néhány silóra közelítünk rá, uram, azokra, amelyeket a legjobban látni. Már látom is a Tobe zéró-ötöst... Semmi szokatlan. A parancsnoki bunker... Járőrök cirkálnak körülötte, a szokásosnál többen... Öten vannak... Nem, heten. A hideg miatt jól el tudja különíteni őket a hőérzékelő rendszer... És most Aljeszk. Hűha!
– Mi az?
– Négy silót látunk, uram, négy különböző kameraállásból...
– Azok ott szervizjárművek – mondta Fremont a légiparancsnokságról. – Mind a négy mellett. A silók teteje nyitva, elnök úr.
– És ez mit jelent? Costello visszavette a szót:
– Ezek itt mind SS-18-asok, elnök úr. Régi szerkezetek. Már szét kellett volna szerelni őket, de még nem történt meg. Most öt siló látszik, mind az öt mellett trélerek. Két siló körül katonák állnak, és valamit csinálnak a rakétákkal.
– Mire való a szervizjármű? – kérdezte Elliot.
– Egy tréler, amivel a rakétát szállítják, felszerelve a karbantartáshoz szükséges eszközökkel. Minden rakétához egy... Legalább egy. Úgy látom, hogy leemelték a burkolatot az egyik rakéta orráról, és valamit ügyködnek a robbanófejek körül...
Fowler kezdte elveszíteni a türelmét.
– Vagyis?
– Nem tudjuk, uram. Uzsur következik. Nincs mozgás. Uzsurban az új SS-18-asokat, a Mod-5-ösöket tartják. Trélerek nincsenek... Most feltűnt néhány járőr... Még több. Itt is többen vannak, mint lenni szoktak. Gladkaja fog következni, de várni kell rá néhány percet.
– Miért vannak ott a trélerek? – akarta tudni Fowler.
– Csak annyit tudok mondani, uram, hogy valamit szerelnek a rakétákon.
– De mit, az istenit?! – ordított bele a mikrofonba az elnök.
– Nem tudom, uram – felelte megalázottan az őrnagy.
– Akkor azt mondja el, amit tud!
– Csak annyit tudok mondani, elnök úr, hogy a rakéták régiek, sok karbantartást igényelnek, és már le kellett volna szerelni őket, de ez még nem történt meg. Mindhárom támaszpont esetében fokozott ellenőrzést figyelhettünk meg, és Aljeszkben szervizjármű látható minden egyes siló mellett. A silók teteje nyitva van. Ezekről a felvételekről ezt tudtuk megállapítani, uram.
– Elnök úr, az őrnagy mindent elmondott, amit el lehet mondani ezekről a felvételekről – szólalt meg Borstein vezérőrnagy.
– Ön azt mondta, hogy hasznos adalékokkal fognak szolgálni ezek a felvételek? Nos, hallgatom.
– Minden bizonnyal van valami jelentősége annak, hogy Aljeszkben ilyen nagy a mozgás.
– De azt már nem tudja, hogy mi az.
– Nem, uram – ismerte el Borstein.
– Lehet, hogy indításra készítik elő a rakétákat?
– Ez is egy lehetőség.
– Te jó ég!
– Robert – nyüszítette a nemzetbiztonsági tanácsadó –, én kezdek komolyan félni.
– Erre most nincs időnk, Elizabeth – szedte össze magát Fowler. – Személyes érzelmeknek itt nincs helyük. Valahogyan meg kell oldanunk ezt a helyzelel, és meg is fogjuk. Beszélnünk kell Narmonovval. Meg kell győznünk, hogy...
– Hát nem látod, Roberl? Ez nem ő! Ez az egyetlen logikus magyarázat a történtekre. Még azt sem tudjuk, hogy kivel van dolgunk.
– Bárki is legyen, nem akarhat atomháborút! Épelméjű ember nem akarhat ilyet. Őrültség lenne – mondta atyáskodó hangon Fowler.
– Biztos vagy benne, Roberl? Egészen biztos? Hiszen ezek meg akartak ölni minket!
– Még ha ez igaz is, pillanatnyilag el kell tekintenünk tőle.
– De nem tehetjük! Ha megpróbálták egyszer, meg fogják próbálni másodszor is. Hát nem érted?
Helen D'Aguslino érezte, hogy felkavarodik a gyomra – de ezúttal nem az idegességtől. Az, amit mindig is sejtett, most bizonyossággá vált: Liz Elliot egy gyáva féreg, a női nem szégyene. És ez a féreg most a hisztijével atomháborúba kergeti az Államokat. Legszívesebben lelőtte volna a nőt.

 

– Kapcsolat – jelentette a Tengeri Ördög egy-három egyik szonártisztje. – Hármas bója, irány kettő-egy-öt. Egycsavaros, nukleáris hajtómű. Nem amerikai, ismétlem, nem amerikai.
– Én is látom – jelentette egy másik szonártiszt. – Teljes sebességgel halad, legalább húsz, legfeljebb huszonöt csomóval. A négyes bójához viszonyítva az iránya három-zéró-zéró.
– Irányt változtatott! – közölte az első. – Hármas bója, irány kettő-egy-zéró.
Két perccel később világossá vált, hogy a kapcsolat egyenesen a USS Maine felé tart.
– Ez meg hogy lehet? – mormogta Jim Rosselli. A jelentést Kodiakból az NHMK-hoz továbbították. Az őrjárat parancsnoka utasítást kért.
– Hogy érted? – nézett rá Barnes.
– Egyenesen a Maine felé tart. Honnan a fenéből tudja, hogy hol vannak?
– Hogyan deríthetnénk ki?
– Segélykérő bója... rádió... Ó, ne! Az a barom nem tűnt el a helyszínről.
– Tájékoztassuk az elnököt?
– Azt fogom csinálni.
– Itt az elnök.
– Jim Rosselli kapitány a Nemzeti Honvédelmi Műveleti Központból. Van egy sérült tengeralattjárónk az Alaszkai-öbölben. Egy Ohio osztályú rakétahordozó, elnök úr. Valamibe beleakadt a csavarja, és manőverképtelen. Most kaptuk a jelentést, hogy egy szovjet támadó tengeralattjáró tart egyenesen felé, a távolsága körülbelül tíz mérföld. A helyszínen köröző, P-3C Orion tengeralattjáró-felderítő repülőgépünk szúrta ki és követi nyomon. Utasítást várnak, uram.
– Úgy tudtam, hogy a szovjetek nem tudják felderíteni a tengeralattjáróinkat.
– Ez így is van, uram, de a Maine vészjelzéseket adott le.
– Mennyire fontos a Maine?
Fremont tábornok vette át a szót.
– Uram, az a tengeralattjáró a SIOP része, mégpedig jelentős része, több mint kétszáz robbanófejjel a fedélzetén. Ha az oroszok megsemmisítik, az nagy érvágás lesz számunkra.
– Pontosabban?
– Órákra lenne szükségünk, hogy befoltozzuk a Maine által lefedett területet.
– Rosselli kapitány, maga a haditengerészetnél szolgál?
– Igen, uram, és hozzá kell tennem, hogy néhány hónappal ezelőtt éppen a Maine legénységének voltam a parancsnoka.
– Mennyi időnk van megadni a választ?
– Az Akula huszonöt csomós sebességgel közeledik feléjük, és mintegy húszezer yardra van a hajónktól. Ez gyakorlatilag már torpedótávolság.
– Milyen lehetőségeink vannak?
– Védekezés vagy támadás – felelte Rosselli.
– Fremont tábornok?
– Elnök úr... Illetve, bocsásson meg, előbb még kérdeznék valamit Rosselli kapitánytól.
– Hallgatom, tábornok úr.
– Mennyire lehetünk biztosak benne, hogy az oroszok valóban a Maine felé tartanak?
– A jelek elég egyértelműek, uram.
– Nos, ez esetben azt kell mondanom, uram, hogy nem kockáztathatunk. Az oroszok nem fognak örülni, ha elveszítik egy hajójukat, de az Akula támadó tengeralattjáró, nem stratégiai. Ha kérdőre vonnak minket, elmagyarázzuk nekik. Az viszont engem is érdekelne, hogy ők miért küldték oda azt a hajót. Tudhatták, hogy nem fogjuk annyiban hagyni.
– Rosselli kapitány, engedélyt adok a szovjet tengeralattjáró megsemmisítésére.
– Értem, uram. – Rosselli a másik telefon után nyúlt. – „Szürkemedve”, itt „Szoborfej”. Az elnök elrendelte a célpont megsemmisítését. Ismétlem, az elnök elrendelte a célpont megsemmisítését.
– „Szoborfej”, itt „Szürkemedve”. Vettük az üzenetet. Célpont megsemmisítése engedélyezve. Megerősítést kérek.
– Parancs megerősítve.
– Roger.

 

Az Orion úgy rázkódott, mint egy rossz szekér. Gyakorlatilag még nappal volt, de az alacsony felhőzet és a magas hullámok azt az érzést keltették az emberben, hogy egy végtelen szélcsatornában repül. Ez volt a rossz hír. A jó hír pedig az volt, hogy a szovjet tengeralattjáró kapitánya elővigyázatlannak bizonyult: gyorsan, nagy zajjal közeledett, közvetlenül a réteg alatt, mintegy felkínálva magát az Orion legénységének. A taktikai parancsnok az Akula pályájára irányította a gépet. A célnak megfelelően átalakított Lockheed Electra utasszállító farkából egy anomáliadetektornak nevezett, rendkívül érzékeny műszer állt ki. A készülék a Föld mágneses terében bekövetkezett változásokat érzékelte, egészen pontosan azokat, amiket egy tengeralattjáró fémteste okozott.
– Madman, madman, madman, füst megy! – jelezte a rendszeroperátor, és megnyomta a gombot, kiengedve egy füstbóját. A pilóta megvárta ezt, aztán máris balra kanyarodott, hogy visszaforduljon a géppel egy újabb nekifutásra. A második bója után ugyanezt csinálta, a harmadik ledobását követően úgyszintén.
– Na, hogy néz ki onnan hátulról? – kérdezte a taktikai parancsnokot.
– Szolid kapcsolat, atommeghajtású tengeralattjáró, határozottan szovjet. Azt mondom, próbáljuk meg most.
– Rendben.
– Jézusom! – sóhajtotta a másodpilóta.
– Nyisd ki az ajtókat!
– Nyitom. Fegyver kibiztosítva, élesítve.
– Jól van, mehet – mondta a taktikai parancsnok. – Kidobásra felkészülni.
Ment, mint a karikacsapás. A pilóta ráállt a füstbójákra, amelyek majdnem tökéletes egyenest alkottak, és átrepült felettük. A harmadik után...
– Ledobni, most, most, most! – kiáltotta a taktikai parancsnok.
– Torpedó kiengedve! – válaszolta a pilóta, és feljebb emelte a gépet.
A Mark 50 ASW torpedó, egy ejtőernyőtől lassítva, a vízbe zuhant. Amint becsapódott, az ernyő automatikusan levált, s a torpedó, egy már-már hangtalan rakétamotortól hajtva – a propeller a múlté volt – a hullámok közé fúrta magát. Passzív üzemmódban haladt mindaddig, míg el nem érte az ötszáz láb mélységet.

 

– Torpedó az orrtól jobbra! – kiáltotta Rikov hadnagy a szonár-szobából.
– Kormányt balra! Teljes sebességgel előre! Hol van a torpedó?
– A pályája tizenöt fokos szöget zár be a hossztengelyünkkel. Alattunk van!
– Terelőlapokat fel, ütközésig! Új irány három-zéró-zéró! – Dubinyin berontott a szonárszobába.
– Honnan a fenéből jött? Rikov falfehér volt.
– Nem hallok propellert... csak azt az átkozott hangradart. Dubinyin kidugta a fejét az ajtón.
– A csalit! Hármat!
– Konzervek kilőve!
Három darab gáztermelő kanna lőtt ki a tengeralattjáróból, buborékokkal töltve meg a vizet.
– Száz méteren vagyunk – jelentette a sztarpom. – A sebességünk huszonnyolc csomó.
– Tizenöt méteren helyezze nulla fokba a terelőlapátokat.
– Értettem. A sebességünk huszonkilenc csomó.
– Elvesztettem. A gyors emelkedés megzavarta a vontatott szonárt – tárta szét a kezét Rikov.
– Ne aggódjon, nem fog eltűnni – nyugtatta meg Dubinyin. Elég száraz vicc volt, de a hadnagy hálás volt érte.

 

– Az Orion megtámadta az Akulát, uram. Szonárjeleket fogtunk az ultra tartományban. Nagyon halvány, az irány kettő-négy-zéró. Egy Mark 50-es.
– Az majd ellátja a bajukat – bólintott Ricks. – Hála istennek.

 

– Ötven méteren vagyunk. Terelőlapátok tíz fokra állítva. Sebesség harmincegy.
– A csalétek nem vált be – mondta Rikov. A vontatott hidrofonsor kiegyenesedett, a torpedó feltűnt a kijelzőn. Még mindig a nyomukban volt.
– Még mindig nincs propellerhang?
– Nincs. Hallanom kellene, még ennél a sebességnél is.
– Akkor csakis az új típus lehet, a...
– Mark 50-es? Nagyon intelligens cápának mondják.
– Majd meglátjuk. Emlékeznek még a felszíni előadásra? – mosolygott Dubinyin.
Az amerikaiak Mark 50 típusú torpedója nem egyszerűen intelligens volt, hanem egyenesen zseniális. A buborékokat figyelmen kívül hagyta, és módosította a pályáját, a felszín felé törve az Akula nyomában. Itt azonban a fizika törvényei közbeléptek – az oroszok javára. A közhiedelem azt tartja, hogy a szonár hanghullámai a tengeralattjáró fémburkolatáról verődnek vissza, ez az azonban tévhit. A hanghullámokat a tengeralattjáró belsejében lévő levegő, még pontosabban a levegő és a víz közötti határfelület veri vissza. A Mark 50-es arra van programozva, hogy ilyen hajó alakú víz-levegő határfelületeket keressen. Ahogy a torpedó a zsákmánya után kanyarodott, váratlanul hajóalakok ezreivel találta magát szembe. Ezeknek látta ő a hullámokat. A fegyver úgy volt programozva, hogy felismerje a sík felületeket, elkerülve a „felszínre záródást”, a háborgó tenger tízméteres hullámai azonban nem szerepeltek az adatbázisában. A Mark 50-es tehát kiválasztotta a legközelebbi „hajót”, és újból irányt változtatott. Néhány másodperccel később kiugrott a vízből, mint egy játékos delfin, és csalódottan visszazuhant a vízbe. Itt megint elkapta ugyanazt az alakzatot, és megint nekirohant. Ezúttal olyan szögből vágódott a hullámba, hogy az magával ragadta, és északnak sodorta. A torpedó eközben jobb- és baloldalt hatalmas hajókat vélt látni. Egy gyors számolás után balra kanyarodott, és ezúttal elég keményen csapódott a hullámnak ahhoz, hogy hite szerint bevégezze küldetését.
– Ez szoros volt! – mondta megkönnyebbülten Rikov.
– Nem igazán – kontrázott a kapitány. – Bő egy kilométerre volt tőlünk. Öt csomóra lassítani – szólt ki a vezérlőbe. – Merülés harminc méterre.

 

– Eltaláltuk?
– Nem tudom, uram – felelte az operátor. – Az Akula felemelkedett, a torpedónk követte, de aztán tett néhány kört, és felrobbant. – A szonáros a képernyőre bökött. – Nagyjából ott, ahol az Akula elmerült, de hogy eltalálta-e, azt nem tudom megmondani. Valószínűleg nem, mert nem érzékeltünk erre utaló zajokat.

 

– Célpont helyvektora és távolsága? – kérdezte Dubinyin.
– Zéró-öt-zéró, durván kilencezer méter – felelte a sztarpom. – Mire készül, kapitány?
– Felderítjük és megsemmisítjük a célpontot – jelentette ki Valentin Boriszovics Dubinyin első osztályú kapitány.
– De...
– Megtámadtak minket. Azok a gazemberek meg akartak ölni minket!
– A Mark 50-est repülőről szokták indítani – emlékeztette az első tiszt.
– Milyen repülő? Én nem hallottam semmiféle repülőt. Megtámadtak minket, és nekünk jogunkban áll védekezni. Világos, nem?
– Nos?

 

Pat O'Day felügyelő ádázul jegyzetelt. Az American Airlines, mint minden nagyobb repülőtársaság, számítógépen tárolta a jegyekkel kapcsolatos információkat. Ha egy rendőrnek kellő támpont állt rendelkezésére, bármit megtudhatott a légitársaságok szolgálatait igénybe vevő bűnözőkről.
– Várjon egy percet, kérem. – A felügyelő a telefonkagylóra tapasztotta a tenyerét, és Murray felé fordult. – Azt mondja, hogy mindössze hat jegyet adtak el a Dallas-Fort Worth járat első osztályra, de a gép még mindig nem tudott elindulni Dallasból a jég miatt. Van viszont két utasuk, akik átkérték magukat a Miamiba tartó járatra. Meg is érkeztek szerencsésen, és már felszálltak egy Mexikóvárosba tartó DC-10-esre. Mellesleg Dallason keresztül is Mexikóba repültek volna. Egy óra múlva ott lesznek.
– Vissza lehet fordítani?
– Azt mondják, hogy nem, mert nem lenne elég az üzemanyag. – A fenébe!
Egy hivatalsegéd loholt be a terembe. A nyilvántartási osztályról küldték Russell és Ismael Qati aktájával. Murray kikereste az athéni fotót és Ismael Qati legújabb fényképét. Az asztalra tette őket a Denverből küldött fotók mellé.
– Mit gondolsz, Pat?
– A pasas hasonlít Qatira, de így is jóval soványabb, mint az útlevélképen. Az arccsontja és a szeme viszont stimmel. A haja is hull, ha tényleg ő az. És ő az. Az orra és a szeme nem változott. Na és ki az a másik?
– Nevet nem tudok, csak egy személyleírásunk van az athéniaktól. Világos bőr, sötét, jól fésült haj. – A jogosítványon és az útlevélen szereplő személyleírásra pillantott. – Stimmel. Testmagasság és testsúly szintén, Pat.
– Egyetértek. Nagyon valószínű, hogy ő az. Ki az igazságszolgáltatási attasénk Mexikóvárosban?
– Bernie Montgomery. A francba! Épp itthon van.
– Próbáljuk meg Langleyt?
– Igen. – Murray a CIA-t kérte. – Kapcsolják nekem Ryant.
– Hallgatlak, Dan.
– Találtunk valamit. Először is egy Marvin Russell nevű fickót. Sziú indián, a Harcosok Szövetsége tagja. Tavaly eltűnt szem elől, valahol Európában, legalábbis eddig azt hittük. Ma viszont megtalálták Denverben, elvágott torokkal. Két férfi volt vele, ők elhagyták az Államokat. Az egyikről van fotónk, de az igazi nevét nem tudjuk. A másik Ismael Qati.
– A nemjóját! Hol lehetnek most?
– Az American Airlines Miami-Mexikóváros járatán. A gépük körülbelül egy óra múlva fog landolni.
– És úgy gondolod, hogy közük van a bombához?
– Marvin Russell, alias Mr. Robert Friend Roggenből, a robbanás helyszínén hagyta a furgonját. A gyilkosság helyszínén megtaláltuk a két említett személy hamis úti okmányait. Ez bőven elég lenne ahhoz, hogy emberölés alapos gyanúja miatt letartóztassuk őket.
Ha nem lett volna ilyen súlyos a helyzet, Ryan elröhögte volna magát.
– Emberölés, mi? Szóval le akarjátok tartóztatni őket emberölés vádjával.
– Van jobb ötleted?
Ryan nem válaszolt azonnal.
– Lehet, hogy igen. Várj egy percet! – A másik telefonon az Egyesült Allamok mexikóvárosi nagykövetségét tárcsázta. – Itt Ryan. Az állomásfőnökkel szeretnék beszélni. Tony? Ryan vagyok. Ott van még Clark? Nagyszerű. Beszélhetnék vele?
– Jézusom, Jack, mi a fene...
– Pofa be, John, és figyelj! Meg szeretnélek kérni valamire. Két pasas fog a városba érkezni az American miami járatával, durván egy óra múlva. Mindjárt elküldöm neked a fényképeket. Okunk van azt feltételezni, hogy közük van a történtekhez.
– Szóval terroristák voltak?
– Ez az egyetlen nyom, John. Ki szeretnénk hallgatni azt a két gazembert, mégpedig mielőbb.
– Előfordulhat, hogy fegyvert kell használnunk, Jack. Ezt pedig a helyi zsaruk nem fogják jó szemmel nézni.
– Bent van a nagykövet?
– Azt hiszem.
– Kapcsolj át, és várj!
– Rendben.
– A nagykövet úr titkársága – válaszolt egy női hang.
– CIA-igazgatóság. Azonnal beszélnem kell a nagykövet úrral.
– Értem. Máris kapcsolom.
Gyors felfogású a hölgy, gondolta Ryan.
– Igen, miben segíthetek?
– Nagykövet úr, itt Jack Ryan, a CIA igazgatóhelyettese.
– Ez a vonal nem biztonságos, Mr. Ryan.
– Tudom, de sürget az idő. Két férfi fog érkezni Miamiból az American egyik járatával. El kell kapnunk és vissza kell hoznunk őket, amilyen gyorsan csak lehet.
– Amerikai állampolgárok?
– Nem, de terroristák.
– Ebben az esetben a helyiekre kell bíznunk a dolgot, és kérnünk kell a...
– Erre most nincs időnk!
– Sajnálom, Mr. Ryan, de nem hagyhatom, hogy az emberei lövöldözésbe...
– Nézze, nagykövet úr. Én csak annyit akarok magától, hogy hívja fel a mexikói elnököt, és mondja meg neki, hogy szükségünk van az együttműködésére. Élet-halál kérdése. Ha nem megy bele most azonnal, akkor közölje vele, hogy tudunk a nyugdíjba vonulással kapcsolatos terveiről. Jegyezze le, és szó szerint ezt mondja neki: „tudunk a nyugdíjba vonulással kapcsolatos terveiről”.
– Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy most szépen felemeli a telefont, és beszél vele.
– Nézze, én nem szeretem az efféle játékokat...
– Ha nem teszi meg azonnal, akkor az egyik emberem el fogja kábítani magát, és a helyettese fogja felhívni az elnököt.
– Hogy képzeli ezt? Nem fenyegethet...
– Megtettem, pajtás, és ha nem hiszi, hogy komolyan beszélek, akkor csak próbálja ki!
– Nyugalom, Jack – figyelmeztette Goodley. Ryan vett egy mély levegőt, és folytatta:
– Bocsásson meg, uram. Nagy itt a feszültség, tudja. Denverben valakik atombombát robbantottak, és ez az egyetlen esélyünk, hogy elkerüljünk egy globális katasztrófát. Nincs idő kölcsönös udvariasságra. Kérem, segítsen. Kérem.
– Rendben. Ryan fellélegzett.
– Mondja meg az elnöknek, hogy az egyik emberünk, Mr. Clark néhány percen belül a reptér biztonsági irodájába fog menni. Nagykövet úr, nem győzöm hangsúlyozni, mennyire fontos ez. Kérem, késlekedés nélkül cselekedjen.
– Máris intézkedem. És kérem, nyugodjanak meg – tette hozzá barátilag a nagykövet.
– Igyekszünk. Megkérné a titkárját, hogy kapcsoljon vissza az állomásfőnökhöz? – Ryan fiatal kollégájára nézett. – Csak rúgjon nyugodtan sípcsonton, ha szükségét látja.
– Clark.
– Mindjárt mennek a fotók meg minden fellelt adat. A többit is elintéztem. Jelentkezz a reptéri biztonsági szolgálat irodájában. Ott van még a repülő?
– Igen.
– Akkor, ha elkaptátok őket, üljetek fel, és repüljetek ide.
– Úgy lesz, Jack.
Ryan bontotta a vonalat, és Murrayt hívta.
– Küldd át az adatokat a mexikói állomásfőnökünknek. Van két megbízható emberem a helyszínen, majd ők begyűjtik az urakat. Clark és Chavez, ha mond valamit a nevük.
– Clark? Csak nem az, aki...
– De igen, ő.
– Mondd meg neki, hogy sok szerencsét kívánok.

 

Dubinyin most már nem kételkedett benne, hogy az amerikaiak meg akarják támadni a Szovjetuniót. Különben miért lőttek volna ki rá torpedót? Hiszen éppen ők voltak azok, akik olyan nagyszájúan hangoztatták, hogy a tenger mindenkié, a nemzetközi vizeken – és vizekben – mindenki szabadon közlekedhet. Márpedig most nemzetközi vizekben voltak, és azelőtt támadták meg őt, hogy egyáltalán alkalma lehetett volna ellenségesen viselkedni. Éppen úgy tettek, mintha háború tört volna ki a két ország között.
Ha háború, hát legyen háború, gondolta a kapitány.
A Lunin vontatott szonárja mélyen a hajó alá lógott, és a szonár-személyzet jobban fülelt, mint valaha.
– Kapcsolat – jelentette Rikov. – Szonárkapcsolat, iránya egy-egyhárom. Zajos, egyértelműen sérült hajócsavar.
– Felszíni kapcsolat lehetősége?
– Kizárva. A környéken nincs felszíni forgalom a vihar miatt, és reaktorzajt is hallok. Dél felé sodródik. Irány egy-egy-öt.
Valentin Boriszovics kiabált be a vezérlőbe:
– Távolság?
– Hétezer méter!
– Sebesség?
– Nehéz megmondani. Kevesebb, mint hat csomó. Hallom a lapátokat, de nagyon halvány a jel.
– Lehet, hogy ez lesz az egyetlen esélyünk. Fegyverszoba! Készítsenek elő egy torpedót! Helyvektor egy-egy-öt, keresési mélység hétszáz méter, aktiválás távolsága négyezer méter.
– Értettem. – A hadnagy elvégezte a beállításokat. – Egyes vetőcső előkészítve. A torpedó bevetésre kész. A külső kamraajtó zárva.
Dubinyin az első tisztre nézett. A sztarpom bólintott. A kapitánynak nem volt szüksége a beleegyezésére, de hálás volt érte.
– Külső kamraajtót kinyitni. – A fegyvertiszt felpattintotta a kilövőgomb műanyag fedelét.
– Tűz!
A hadnagy lenyomta a gombot.
– A torpedó elindítva.

 

– Vezérlő, itt a szonár! Tranziens, tranziens, helyvektor egy-hét-öt. Torpedó a vízben, iránya egy-kilenc-öt.
– Teljes sebességgel előre! – utasította a kormányost Ricks.
– Állj! – kiáltott rá a kormányosra Claggett. – Ne adja tovább a parancsot!
– Tessék? – A kormányos egy tizenkilenc éves suhanc volt; még sose hallott olyat, hogy valaki megtagadta volna egy kapitány parancsát. – Mit tegyek, uram?
– Ha felpörgetik a csavart, tizenöt másodpercen belül eltörik a főtengely!
– A francba, igaza van – vörösödött el Ricks. – Mondja meg a gépteremnek, hogy pörgessék fel annyira, ameddig még biztonságos. Kormánylapátot tíz fokkal jobbra, új irány zéró-zéró-zéró.
– Tíz fokot jobbra – nyugtázta remegő hangon a fiatalember. A félelem ragályosabb még a pestisnél is. – Uram, a kormánylapát tíz fokkal jobbra fordítva, zéró-zéró-zéró irányhoz közeledünk.
Ricks nyelt egyet, és bólintott.
– Vezérlő, itt a szonár. Torpedó iránya egy-kilenc-zéró, balról jobbra.
– Vettük – felelte a kapitány helyett Claggett.
– Az elvesztett hidrofon miatt hamarosan nem fogjuk látni.
– Ebben az esetben mi lenne, ha tájékoztatnánk az Oriont, kapitány?
– Jó ötlet. Küldjék fel az antennát.
– Tengeri Ördög egy-három, itt a Maine.
– Maine, itt egy-három. Nem vagyunk biztosak benne, hogy a torpedónk...
– Egy-három, egy torpedó tart felénk egy-nyolc-zéró felől. Elvétették az Akulát. Lássanak neki egy újabb keresésnek tőlünk délre.
– Roger. Máris indulunk.

 

– Elnök úr, úgy néz ki, hogy találtunk egy nyomot – jelentette be Ryan.
– Mi lenne az?
Ryan lelkesedése alábbhagyott a hangnem hallatán.
– Az FBI most tájékoztatott, hogy legújabb információik szerint három ismert terrorista mutatkozott ma a stadion környékén. Ketten egy Mexikóba tartó gép fedélzetén ülnek. Megpróbáljuk elcsípni őket a reptéren.
– Na várjunk csak – mondta Fowler. – Tudjuk, hogy nem terroristák követték el a robbantást.
– Ryan, itt Fremont tábornok. Honnan került elő az információ?
– A részleteket nem ismerem, de információjuk van egy teherautóról, pontosabban furgonról, amit a fent említett személyek a helyszínen hagytak. A jármű tulajdonosát megölték, két társa pedig, mint már említettem, repülőre...
– Állj! – torkolta le Fremont. – Honnan a fenéből derítették ki mindezt? Csak azt ne mondja, hogy túlélőket találtak. Ez egy száz kilotonnás bomba volt, ember...
– Nos, ez sem biztos, tábornok. Az FBI szerint a bomba legfeljebb tizenöt kilotonnás lehetett.
– Az FBI szerint? – hördült fel Borstein. – Mit értenek ők ehhez? Különben meg egy tizenöt kilotonnás is bőven elég ahhoz, hogy egy-mérföldes körzetben ne maradjon szemtanú. Elnök úr, ez nevetséges.
– Elnök úr, itt az NHMK – hallott Ryan egy negyedik hangot. – Újabb üzenetet kaptunk Kodiakból. Az a szovjet tengeralattjáró megtámadta a USS Maine-t. A szovjetek torpedót lőttek ki, a Maine manőverezni próbál.
Motyogás következett. Jack nem értette, hogy miről van szó, de mintha Elliot hangját hallotta volna.
– Ez, uram – szólalt meg Fremont –, nagyon rossz előjel.
– Tisztában vagyok vele, tábornok – felelte az elnök. – Ezennel elrendelem a SNAPCOUNT-ot.
– Az meg mi a fene? – suttogta Goodley.
– Elnök úr, ez nagy hiba. Jól alátámasztott információink vannak a bombával kapcsolatban. Tájékoztatást kért tőlem, és megkapta! – szorította ökölbe a kezét Ryan. – Mit akar még? Ezek tények. Mérlegeljen, elnök úr!
– Ryan, maga egész nap hazudott nekünk és félrevezetett minket – válaszolta monoton hangon az elnök. – De többet nem lesz rá módja.
– A vonal elnémult.

 

Az oroszok már azelőtt sejtették, hogy a készültség legmagasabb szintűvé emeléséről van szó, hogy az üzenetet megfejtették volna. Az amerikaiak egyetlen szót kürtöltek szét az egységeiknek, de az a hozzáértőnek mindennél többet mondott. A megfejtés után néhány másodperccel írott változata a Kreml parancsnoki központjába is megérkezett. Golovko kivette a papírt a gépből, és felolvasta:
– SNAPCOUNT.
– Az mi? – kérdezte Narmonov.
– Egy kód lehet. – Golovko elsápadt. Csak most fogta fel, hogy mit jelent. – Az amerikai futballban használják ezt a kifejezést. Azt mondja meg, hányszor fog kiáltani az összekötő, mielőtt megindítaná a támadást.
– Azt hiszem, értem – bólintott szobormerev arccal az elnök.

 

 

42.
Kígyó és kard

„NARMONOV ELNÖK ÚR:
ÖNNEK VAGY AZ UTÓDJÁNAK KÜLDÖM EZT AZ ÜZENETET, UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉSKÉNT.
MOST KAPTUK A JELENTÉST, MISZERINT EGY SZOVJET TENGERALATTJÁRÓ MEGTÁMADTA AZ EGYIK STRATÉGIAI RAKÉTAHORDOZÓNKAT. A STRATÉGIAI ERŐINK ELLENI TÁMADÁSOKAT NEM FOGJUK TOLERÁLNI, ÉS ÚGY ÉRTELMEZZÜK, MINT AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ELLENI TÁMADÁST.
TOVÁBBÁ TÁJÉKOZTATOM, HOGY LEGMAGASABB HÁBORÚS KÉSZÜLTSÉGBE HELYEZTEM AZ ERŐINKET. KÉSZEN ÁLLUNK MEGVÉDENI MAGUNKAT BÁRMILYEN FENYEGETÉS ELLEN.
HA TÉNYLEG ÁRTATLANNAK ÉRZI MAGÁT, AJÁNLOM, HOGY AZONNAL SZÜNTESSEN BE MINDEN AGRESSZÍV TEVÉKENYSÉGET. AMÍG MÉG NEM KÉSŐ.”

– Utód? – hördült fel Narmonov. – Ezeknek elment az eszük? Mi a fenét akarhatnak ezzel! És mi ez a tengeralattjáróügy?
– Megtudtuk, hogy egy sérült amerikai rakétahordozó lapul a Csendes-óceán felszín közeli vizeiben – felelte a védelmi miniszter. – Odaküldtünk egy tengeralattjárót, hogy nézzen utána, de nem adtunk parancsot a támadásra.
– Ennek ellenére előfordulhat olyan helyzet, hogy a tengerészeink támadólag lépnek fel?
– Nem. Az engedélyünk nélkül csak védekezésre szorítkozhatnak. – A miniszter elfordította a fejét. Képtelen volt állni az elnök tekintetét. Legszívesebben hallgatott volna, de nem tehette. – Attól tartok, hogy innen már nincs visszaút.

 

– Szóval mi is az a SNAPCOUNT? – kérdezte Goodley.
– Ez már háborús készültség, Ben. Azt jelenti, hogy a pisztoly csőre van töltve és ki van biztosítva.
– Hogy a fenébe juthattunk...
– Teljesen mindegy, Ben. Akárhogy is, de idáig jutottunk. Ez a marha nagy helyzet. – Ryan felállt, és körözni kezdett a szobában. – Jobb lesz, ha kitalálunk valamit, emberek, amíg még megtehetjük.
– Meg kellene valahogy értetnünk Fowlerrel, hogy...
– Nem lehet megértetni velük – vágott az ügyeletes szavába Goodley. – Meg se hallgatnak minket.
– A védelmi miniszter és a külügyminiszter halott – gondolkodott hangosan Ryan.
– Az alelnök viszont a Kneecapen van.
– Ez az, Ben! Lássuk csak, van ilyen gombunk? Igen! – Ryan lenyomta.
– Kneecap.
– Itt Ryan igazgatóhelyettes, CIA. Beszélnem kell az alelnökkel.
– Várjon, uram.
– Roger Durling. Üdvözlöm, Ryan.
– Én is, alelnök úr. Van egy kis gond idelent.
– Mi a gond? Figyelemmel kísértük a forródrótos üzenetváltást. A feszültség ellenére egy darabig egészen biztató volt, aztán húsz perccel ezelőtt elszabadultak az indulatok. Ki szúrta el és hol?
– A gond az, hogy az elnök meg van győződve róla, hogy államcsíny történt a szovjeteknél.
– Micsoda? És ki vezethette így félre?
– Én, uram – vallotta be Ryan. – Én szállítottam neki az információt. De ez most mellékes. Az igazi gond az, hogy az elnök már nem hallgat rám.
Durling keserűen felnevetett.
– Na igen. Bob nem az a fajta, aki hallgat az okos szóra.
– Beszélnie kell vele, uram. Lehetséges, sőt valószínű, hogy terrorcselekmény történt.
– Mivel tudják alátámasztani ezt? – Jack elmondott neki mindent, amit tudott. – Ez nem sok – jegyezte meg Durling.
– Lehet, de ezek legalább tények. Nem úgy, mint dr. Elliot elmélete.
– Hm. És mi a maga elmélete, Ryan?
– Meg vagyok győződve róla, hogy az elnök téved, és nem egy tábornok vagy egy báb van az ország élén, hanem még mindig Narmonov elnök. A szovjetek ugyanolyan rémültek lehetnek, mint mi, és azok után, amit Fowler legutóbbi üzenetében olvashattunk, minden okuk megvan azt feltételezni, hogy az elnökünk elvesztette a józan eszét. Jelentések érkeztek szovjet és amerikai csapatok közti összecsapásokról. Azt nem tudom, hogy mi válthatta ki őket, de nagyon valószínű, hogy az emelt szintű készültség volt az oka. A katonák feszültek, és a legkisebb gyanús jelre meghúzzák a ravaszt. Ilyen helyzetekben ez elkerülhetetlen.
– Ebben egyetértünk. Kérem, folytassa.
– Valakinek vissza kellene fognia az elnököt, mégpedig mielőbb, amíg még nem késő. Beszéljen vele, uram. Velem már nem hajlandó szóba állni, még a hívásaimat se fogadja. Talbot és Bunker halott, nincs senki, akitől tanácsot kaphatna.
– Na és Arnie van Damm?
– A fenébe! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Hol lehet most?
– Fogalmam sincs, de a titkosszolgálat pillanatok alatt előkeríti. – És akkor befellegzett annak a szukának. Még mindig nem tudta megbocsátani neki, hogy kitúrta a helyéről Charlie Aldent. – Várjon.
– Várok.
– Az alelnök hívja a hatoson, uram. Fowler kihangosította a vonalat.
– Fogd rövidre, Roger!
– Meg kell oldanod ezt a helyzetet, Bob.
– Mégis mit képzelsz, mit csinálok?
Durling kétségbeesetten a fülke mennyezetére emelte a tekintetét. Az elnök hangja mindent elárult.
– Eddig csak rontottál a helyzeten, Bob. Tarts egy perc szünetet! Állj fel, járj egyet a szobában, és gondold végig! Gondolkozz! Az oroszoknak semmi okuk megtámadni minket. Most beszéltem a CIA-val, és...
– Úgy érted, Ryannel?
– Igen. Tőle tudtam meg, hogy...
– Ryan hazudott nekem.
– Marhaság, Bob. – Durling igyekezett megőrizni a hidegvérét. – Ryan nem hazudik. Ő egy profi, Bob. Sose tenne ilyet. Az, hogy nem azt hallod tőle, amit hallani szeretnél, nem az ő hibája.
– Én tudom, hogy jót akarsz, Roger, de most nincs időm pszichoanalízisre. Bármelyik pillanatban kilőhetik ránk a rakétáikat. Neked persze nem kell aggódnod, mert te és a családod jó helyen vagytok. Nekem most dolgom van. Üzenet érkezett a forródróton. Sok szerencsét, Roger.

„TISZTELT FOWLER ELNÖK ÚR!
ANDREI ILJICS NARMONOV SZÓL ÖNHÖZ.
A SZOVJETUNIÓ NEM KÖVETETT EL AGRESSZIÓT AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ELLEN. NEM ÁLL SZÁNDÉKUNKBAN ÁRTANI AZ ORSZÁGUKNAK. ARRA KÉRJÜK ÖNÖKET, HOGY HAGYJANAK MINKET BÉKÉBEN ÉLNI.
NEM ENGEDÉLYEZTEM SEMMIFÉLE TÁMADÁST AMERIKAI KATONAI VAGY CIVIL CÉLPONTOK ELLEN, ÖN MÉGIS TÁMADÁSSAL FENYEGET ENGEM. HA ÖNÖK TÁMADNAK, MI IS KÉNYTELENEK LESZÜNK UGYANAZT TENNI, ÉS AZ ÁRTATLAN MILLIÓK ÉLETÉBE FOG KERÜLNI MINDKÉT OLDALON. MEGÉR ÖNNEK EKKORA ÁRAT FIZETNI EGY FÉLREÉRTÉS MIATT?
ÖNÉ A VÁLASZTÁS, MERT ÉN SAJNOS NEM TUDOM MEGGÁTOLNI ABBAN, HOGY IRRACIONÁLISÁN DÖNTSÖN. MINDAZONÁLTAL ŐSZINTÉN REMÉLEM, HOGY A JÓZAN ESZE FOG FELÜLKEREKEDNI. GONDOLJON AZ ÖNRE RUHÁZOTT FELELŐSSÉGRE. A VÁLASZTÓI AZÉRT EMELTÉK ÖNT ILYEN MAGAS POZÍCIÓBA, HOGY BÉKÉS, GONDTALAN ÉLETET BIZTOSÍTSON NEKIK. NEM HÁBORÚT.”

– Legalább ezt még megkapjuk – jegyezte meg epésen Goodley.
– A gond az, hogy Fowler is megkapta. Ettől aztán teljesen be fog pörögni – csóválta meg a fejét Ryan. – Nem mondhatod azt egy irracionálisan gondolkodó személynek, hogy kezd kicsúszni a lába alól a talaj.
– Ryan, itt Durling.
– Hallgatom, alelnök úr.
– Nem hallgatott rám. Aztán jött ez az újabb üzenet, és teljesen begőzölt.
– Kapcsolatba tud lépni a Stratégiai Légiparancsnoksággal, uram?
– Sajnos nem. Konferenciabeszélgetést tartanak a NORAD-dal és Camp Daviddel. A legnagyobb baj szerintem az, Jack, hogy az elnök sebezhetőnek érzi magát a Camp David-i bunkerben. Szóval attól fél, hogy...
– Igen. Mindannyian félünk, nem igaz?
Durling nem válaszolt. Mintha lelkiismeret-furdalása lett volna azért, hogy ő biztonságban van.

 

Rocky Flatsben gamma-spektrométerbe helyezték a mintákat. Lassabban ment, mint kellett volna, mert egy kisebb műszaki hiba hátráltatta a munkát. A kezelőszemélyzet egy pajzs mögül, gumikesztyűkkel és hosszú fogókkal felvértezve emelte ki az anyagot az ólomvödörből.
– Oké, indul a mérés – jelentette a technikus.
A készülék a gamma-sugárzás által keltett fotoelektronok energiáját mérte. A részecskék pontos energiaállapotából egyértelműen meg lehetett állapítani az anyag összetételét. Az értékek csíkok formájában jelentek meg egy grafikus kijelzőn. A csíkok hossza az egyes összetevők arányát jelezte az anyagban.
A technikus a béta-csatornára kapcsolt.
– Azt a... Nézzétek csak a trícium vonalát! Mit is mondtatok, mekkora volt a hatóereje?
– Tizenöt alatt.
– Ahhoz képest van benne trícium rendesen. – A férfi, végzős fizikushallgató, körmölt valamit a jegyzettömbjére, aztán visszakapcsolt gammára. – Akkor hát lássuk. Van plutóniumunk, 239-es és 240-es. Van neptunium, amerícium, gadolinium, kűrium, prométium, van uránium 235-ös és 238-as. Nos, ez eléggé összetett anyag volt, fiúk. Nem akármi.
– Petárda – jelentette ki a nukleáris osztag egyik tagja a számok láttán. – Valami nem úgy működött, ahogy kellett volna, és elpukkant. De nem tákolmány. Ez a rengeteg trícium... Te jó ég, ennek egy kétfázisú bombának kellett lennie. Ez túl sok egy felturbózott fissziós bombának. Ez egy... ez egy rohadt hidrogénbomba volt!
A technikus állított a műszeren, hogy kiemelje a spektrum egy részét.
– Nézzétek a 239-es és a 240-es plutónium arányát!
– Hozd a könyvet!
A spektrométerrel szemközti polcon egy arasznyi vastag, műanyag kötésű belső kiadvány piroslott.
– Savannah – mondta izgatottan a technikus. – Mindig is gondjaik voltak a gadolíniummal. A Hanfordnál másképp oldják meg ezt. Mindig is túl sok prométiumot termeltek...
– Elment az eszed?
– Higgy nekem – felelte a technikus. – A plutónium gyártásánál felmerülő szennyezésekről írom a szakdolgozatomat. A számok különben is magukért beszélnek.
A mentőbrigád egyik tagja kitépte a kezéből a könyvet, megnézte a tárgymutatót, aztán visszalapozott.
– Most mondd a gadolíniumot!
– Nulla egész ötvennyolc ezred szorozva tíz a mínusz hetediken, plusz-mínusz két ezred.
– Szentséges szűzanyám! – A férfi visszaadta a könyvet.
– Amerikai... Lehetetlen!
– Ezerkilencszázhatvannyolc. Bő plutóniumtermést hozott. A miénk. A mi átkozott bombánk.
– Fel kell hívnom Washingtont – jelentette ki Parsons helyettese.
– Nem lehet. A távolsági vonalakat kikapcsolták.
– Hol van most Larry?

 

– Murray.
– Hoskins. Hírt kaptunk Rocky Flatsből. Nem fogod elhinni, Dan. Ez tiszta őrület! A vizsgálat szerint a bomba amerikai plutóniumot tartalmazott. Azt hittem, nem hallok jól. Az anyag az energiaügyi minisztérium savannah-i erőművéből származik. 1968 februárjában került ki a „K” reaktorból. Azt mondták, ha kell, még azt is ki tudják deríteni, hogy a reaktor melyik részéből.
– Azt mondd meg nekem, Walt, hogy a fenébe fogom ezt elhitetni bárkivel is?
– Ez az igazság, Dan.
– Beszélnem kell az illetékessel.
– A vonalak nem működnek, de ha gondolod, idehozatom neked.
– Tedd meg, amilyen gyorsan csak lehet.

 

– Van valami, Dan?
– Most kaptuk a hírt a denveri irodánkból: a bomba amerikai plu-tóniumból készült.
– Hogyan?
– A fiúk elemezték az üledéket Rocky Flatsben, és kimutatták, hogy a plutónium Savannah-ban készült 1968-ban. A nukleáris osztag vezetőjét a denveri központunkba kérettem. A távolsági vonalak még mindig nem működnek, de rajtam keresztül beszélhetsz vele.
Ryan kérdőn a tudományos és technológiai igazgatóság emberére nézett.
– Mi a véleménye?
– Savannah River. Volt annak idején egy kis gondjuk. Ezerfontnyi anyag tűnt el, és soha nem bukkantak a nyomára.
– Vagyis terroristákkal állunk szemben – állapította meg Ryan.
– Eléggé valószínűnek látszik – bólintott a szakértő.
– Már majdnem megoldottuk, és az elnök épp most nem akar szóba állni velem! – De Durling még mindig ott volt. Vele szót lehetett érteni.
– Nehéz elhinni – mondta az alelnök.
– Ez tény, uram. Tudományos vizsgálatokkal alátámasztott tény. Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de ez szubjektív dolog. Az objektivitás azt követeli, hogy ne a véleményünknek, hanem a tényeknek higgyünk. Ezek után eléggé húzós azt állítani, hogy a szovjetek tették vagy dobták oda. Kérem, tájékoztassa erről az elnököt!
– Azt fogom tenni.
– Hallgatlak, Roger.
– Újabb információk birtokába jutottunk.
– Ezúttal mivel akarsz traktálni? – kérdezte gúnyosan Fowler.
– A CIA-n keresztül jött, de az FBI-tól származik. A nukleáris mentőosztag megvizsgálta az üledéket, és kiderült, hogy a bomba nem lehet szovjet. A helyzet az, hogy amerikai plutóniumból készült.
– Ez őrültség! – jelentette ki Borstein. – Nincsenek hiányzó fegyvereink. Mi ügyelünk azokra az átkozott bombákra!
– Ezt is Ryantől hallottad, Roger?
– Igen, Bob.
Durling hallotta a sóhajt a vonalon túlról.
– Köszönöm.
Az alelnök remegő kézzel vette fel a másik telefonkagylót.
– Nem hitte el.
– Meg kell értetni vele, hogy ez az igazság, uram! Ez az egyetlen lehetőségünk!
– Kifogytam az ötletekből, Jack.
– Új forródrótos üzenet, uram. Az elnök jelentkezik.

„NARMONOV ELNÖK ÚR!
ÖN IRRACIONALITÁSSAL VÁDOL ENGEM. KÉTSZÁZEZER HALOTTUNK VAN, MEGTÁMADTÁK A BERLINI HELYŐRSÉGÜNKET, MEGTÁMADTAK EGY ANYAHAJÓT A FÖLDKÖZI-TENGEREN ÉS EGY TENGERALATTJÁRÓT A CSENDES-ÓCEÁNON...”

– Már csak egy hajszál választja el attól, hogy megtegye. A fenébe! Megvan az információ, amivel le lehetne állítani ezt az egészet, és...
– Nem tudom, mit tehetnénk, Jack – mondta lemondóan Durling. – Ezek a forródrótos üzenetek, ahelyett hogy segítenének, csak tovább mélyítik a válságot.
– Igen... Lehet, hogy éppen ez a megoldás? – Ryan felnézett. – Tud autót vezetni a hóban, Ben?
– Igen, de...
– Akkor gyerünk! – Ryan kirohant a szobából. Ben utána. Beugrottak a liftbe, és lementek az első emeletre, ahol a biztonságiak szobája volt. – Az autó kulcsait kérem!
– Tessék, uram! – adta oda egy halálra rémült fiatalember. A négykerék-meghajtású GMC ajtaja nem volt bezárva.
– Hova megyünk? – kérdezte a vezetőülésbe ülő Goodley.
– Pentagon, folyó felőli bejárat. És taposson bele a gázba!

 

– Mi volt ez?
A torpedó letért a pályájáról, majd nem sokkal később megállt. Kifogyott az üzemanyagból.
– A tömege nem volt elég nagy ahhoz, hogy beindítsa a mágneses detonátort... és túl kicsi volt ahhoz, hogy nekirohanjon. Ez egy hanggenerátor volt – vonta le a következtetést Dubinyin. – Az amerikaiak átvertek minket! Irány észak! Aktív szonárra kapcsolni!
– A fenébe! Vezérlő, itt a szonár. Alacsony frekvenciájú aktív szonárt érzékelek egy-kilenc-zéró irányban.
– Torpedókat betölteni!
– Kapitány, ha bekapcsoljuk a külső hajtóművet, azzal nyerhetünk két-három csomót – mondta Claggett.
– Túl zajos! – tiltakozott Ricks.
– Az most teljesen mindegy, uram. Aktív szonárral így is, úgy is megtalálnak minket. A legfontosabb most az, hogy ne kerüljön túl közel hozzánk, különben az Orion nem tud segíteni nekünk.
– Nekünk kell elintéznünk őket.
– Rossz lépés lenne, uram. SNAPCOUNT státusban vagyunk, bármikor parancsot kaphatunk a kilövésre, és az elsőbbséget élvez.
– Nem! Fegyvertiszt, élesítse a rendszert!
– Értettem, uram.
– Kommunikáció, szóljanak az Orionnak, hogy támogatásra van szükségünk.

 

– Az utolsó, ezredes.
– Nos, ez elég gyorsan ment – bólintott az ezredparancsnok.
– A végére mindig belejön az ember – nevetett az oldalán álló őrnagy, miközben a szerelők a tizedik és egyben az utolsó robbanófejet is kiemelték az SS-18-asból. – Csak óvatosan, őrmester.
Már késő volt. Az őrmester megcsúszott a reggeli nyálkától síkos fémpallón, és kiejtette kezéből a csavarkulcsot. Ösztönösen utánakapott, de csak a levegőt markolta meg. A csavarkulcs pattant egyet a pallón, és a kapszula belsejébe esett.
– Futás! – ordította az ezredes. Az őrmestert nem kellett bátorítani. A darut kezelő tizedes befékezte a csörlőt, és kiugrott a fülkéből. Mindannyian tudták, merre kell szaladniuk: széllel szembe.
A csavarkulcs a kapszula belsejéről nekivágódott az első lépcsőnek, és két helyen is megrepesztette a fagyott burkolatot. A repedéseken kiszivárgó üzemanyag és oxidáló anyag gőze összekeveredett és berobbant, levegőbe repítve az egész rakétát.
Az ezredes kétszáz méterre volt a silótól, de a légnyomás még így is a földre taszította. Ennél nagyobb baja azonban nem esett, és csodával határos módon a többiek is megúszták. A fáklyaként lángoló siló tartalma lett az egyetlen „áldozat”, de senki nem siratta.

 

A védelemtámogatási program műholdjai érzékelték a robbanást, és automatikusan riasztották a NORAD-ot, a Stratégiai Légiparancsnokságot, illetve Camp Davidet.
– Aljeszkből rakétát indítottak-jelentette egy százados.
Joe Borstein vezérőrnagy úgy érezte, hogy eljött a vég. Megtörtént. Hiába volt minden erőfeszítés, az egyezségek, a leszerelés... Valahogy mégis megtörtént, bekövetkezett az, amitől a legjobban féltek. Szovjet rakéták száguldanak a városok felé, atomtöltetekkel megpakolva, hogy kiirtsanak mindent és mindenkit, aminek és akinek köze van Amerikához, köze van a szabadsághoz, a demokráciához.
– Csak egy jelet látok – mondta reszelős hangon a vezérőrnagy. – Hol van most a rakéta?
– Nincs rakéta. Ismétlem, nincs rakéta – mondta a százados. – A tűzgomolyag túl nagy, valószínűbb, hogy robbanás történt. Ez nem kilövés volt, hála az égnek.
Borstein lehajtotta a fejét. A kezét nézte. Úgy remegett, ahogyan még akkor sem, amikor lelőtték a gépét. Vagy amikor lezuhant az Edwardson. Vagy amikor... Nem, még soha. Még soha nem félt ennyire. Végignézett az emberein, és ugyanazt látta az arcukon, amit ping-ponglabdányira szűkült gyomrában érzett. Felemelte a telefont, de előbb kikapcsolta azt a vonalat, amely Camp Daviddel összekötötte.
– Látta ezt, Pete?
– Igen, Joe.
– Arra kérem, vigyázzon, hogy mit mond az elnöknek. Kezdi elveszíteni az önuralmát.
Fremont tábornok hallgatott egy sort, aztán kinyögte:
– Nekem is majdnem sikerült, de most már minden rendben.
– Akkor visszakapcsolok.
– Mi volt ez? – kérdezte az elnök.
– Robbanás történt Aljeszkben, uram. Egy pillanatig azt hittük, hogy kilőttek egy rakétát, de nyoma sincs ilyesminek, és a robbanás túl nagy volt ahhoz, hogy indítás legyen. Hamis riadó volt, uram.
– Mi okozhatta?
– Valószínűleg baleset történt. Mint korábban láthattuk, épp karbantartást végeztek. Előfordult már korábban is. Nekünk is voltak hasonló gondjaink a Titán-II-esekkel.
– Borstein vezérőrnagynak igaza van – jelentette ki Fremont. – Ezért is szabadultunk meg tőlük. Elnök úr!
– Igen?
– Javaslom, hogy vegyünk vissza a tempóból.
– És hogyan, ha szabad kérdeznem? Mi van, ha indítás közben történt a robbanás?

 

Az út a George Washington Parkwayn eseménytelenül telt. Az autópálya havas volt, de Goodleynak ez nem okozott gondol. Egyszer sem vesztette el uralmát a jármű felett, noha olyan őrült tempóban kerülgette a magára hagyott autókal, hogy Jack az út felét behunyt szemmel utazta át.
A Pentagon folyó felőli bejáratánál a szokásos civil ruhás őr mellett egy állig felfegyverzeit katona állta útjukat.
– CIA! – közölte Goodley.
Ryan a kezébe nyomta az igazolványát.
– Tegye a készülékbe!
Goodley a nyílásba helyezte a kártyát, és a sorompó felnyílt. A katona bólintott. Ha a gép elfogadta a kártyát, akkor nem lehetett gond.
– Hajtson oda, ahhoz az ajtóhoz!
– Parkoljam le?
– Frászt. Hagyja itt, és kövessen!
Az épület belsejében is megkettőzték az őrséget, és egy fémdetektoros kapun is át kellett menniük. Hogy még véletlenül se mehessenek simán a dolgok, a Jack zsebében lévő aprópénz beindította a riasztót. Jack mérgében földhöz vágta az érméket.
– Merre találom az NHMK-t?
– Kövessen, uram.
A Nemzeti Honvédelmi Műveleti Központhoz vezető folyosót egy golyóálló üvegfallal ellátott őrszobából felügyelték.
– CIA. Be kell jutnom. – Ryan az olvasóhoz nyomta a kártyáját, és az megint működött.
– Kit tisztelhetek önben, uram? – kérdezte tőle egy tengerészaltiszt.
– A CIA igazgatóhelyettesét. Vezessen az ügyeletes parancsnokhoz.
– Kérem, kövessen, uram. Az illetékes, akit látni szeretne, Rosselli kapitány.
– Egy kapitány?
– Wilkes tábornok eltűnt, uram. Nem tudjuk, hol lehet. – A tengerész kitárt előtte egy ajtót. – Tessék.
Ryan egy tengerészkapitányt, egy légierős alezredest, egy státuskijelzőt és egy rakás telefont látott.
– Maga Rosselli?
– Igen. És maga?
– Jack Ryan, a CIA igazgatóhelyettese.
– Akkor rossz helyen jár, cimbora – jegyezte meg Barnes alezredes.
– Újabb fejlemény?
– Az imént úgy tűnt, hogy az oroszok kilőttek egy rakétát...
– Jézusom!
– De rakétának nyoma sincs. Valószínűleg robbanás történt az egyik silóban. És maga mi jóval tud szolgálni nekünk?
– Mindjárt elmondom, de előbb kapaszkodjanak meg. Ryan beavatta őket.
– Ez őrület – mondta két perccel később Rosselli.
– Az – ismerte el Ryan. – Most pedig kapcsolják nekem az FBI parancsnoki központját. Köszönöm. Dan, itt Jack.
– Hol a pokolban vagy, Jack? Most hívtam Langleyt.
– A Pentagonban. Mi hír a bombáról?
– Maradj vonalban! Átkapcsollak Denverbe, dr. Larry Parsonshoz. Ő a nukleáris mentőosztag vezetője.
– Kösz. Ryan vagyok, a CIA igazgatóhelyettese. Hallgatom.
– A bomba amerikai plutóniumból készült, ehhez nem férhet kétség. A kollégáim négyszer is ellenőrizték a mintákat. Az anyag a Savannah River erőmű „K” reaktorából származik, 1968 februárjából.
– Biztos benne? – kérdezte Jack. Őszintén remélte, hogy igen lesz a válasz.
– Igen. Bármilyen hihetetlen is legyen, a mi anyagunk volt. – Más?
– A hatóerő. Ott voltam a helyszínen, és ha kell, írásba adom, hogy a bomba hatóereje nem lehetett több tizenöt kilotonnánál. Vannak túlélőink is. Nem sokan, de a saját szememmel láttam őket. Nem tudom, hogy cseszhették el ennyire a számításokat a NORAD-nál, de ott voltam, és igazolom, hogy tévesek. Úgy tűnik továbbá, hogy egy úgynevezett petárdával van dolgunk. Erről még nem tudok részleteket mondani, de dolgozunk rajta. A lényeget azonban hallhatta. A bomba alapanyaga Amerikából származik. Száz százalék.
– Jim Rosselli kapitány vagyok, uram – szólalt meg a Maine egykori parancsnoka. – Diplomám van atomfizikából. Csak hogy biztos legyek benne, jól hallom, amit hallok, kérem, adja meg a 239-es és a 240-es arányát. Kéznél van?
– Máris mondom... Tehát a 239-es kilencvennyolc egész kilencvenhárom század, a 240-es pedig nulla egész negyvenöt század. Mondjam a nyomelemeket is?
– Nem szükséges. Köszönöm. – Rosselli felnézett. – Vagy az igazat mondja, vagy zseniális hazudozó.
– Örülök neki, hogy sikerült meggyőznie saját magát, kapitány, mert szükségem van a segítségére.
– Mit tehetek?
– Beszélnem kell Narmonovval a forródróton.
– Ezt nem engedélyezhetem.
– Nyomon követte az üzenetváltásokat?
– Nem. Rocky és én el voltunk foglalva. Három helyszínen is dúl a harc...
– Akkor nézzük át őket!
Ryan még soha nem járt a forródrótszobában. A helyiségben hat személy tartózkodott, és mind a hatan nagyon-nagyon letörtnek látszottak. Rosselli baljós előérzettől gyötörve vette kézbe az irattartót, amibe az üzenetek nyomtatott változatait gyűjtötték.
– Van valami új? – kérdezte Jack.
– Amióta Fowler elnök húsz perccel ezelőtt üzent, semmi.
– Amikor legutóbb bent voltam, még egészen jól alakultak a dolgok – dünnyögte Rosselli. – Te jó ég! – lapozott az utolsó oldalra.
– Az elnök elvesztette az önuralmát – bólintott Jack. – Nem hajlandó szóba állni velem, és most már Durling alelnökkel sem. Egyetlen lehetőségünk maradt. Én személyesen is ismerem Narmonovot, és ő is ismer engem. Azzal, amit az FBI-tól tudunk, és azzal, amit ön is hallott, kapitány, talán kezdhetek valamit. Ha nem sikerül...
– Ez lehetetlen, uram – tiltakozott Rosselli.
– Miért? – kérdezte Jack. A szíve olyan vadul kalapált, hogy alig fért el a mellkasában, de Jack nem akart úgy járni, mint az elnök. Vett egy mély levegőt, és nyugalomra intette magát. Nyugi. Higgadtnak kell lenned. Nem veszítheted el a fejedet. Most nem.
– A rendszer lényege éppen az, hogy egyszerre csak két személy...
– Akik közül az egyik már nem tudja, hogy mit csinál, kapitány. És lehet, hogy hamarosan a másik is pánikba esik. Nem kényszeríthetem, hogy segítsen, de arra kérem, gondolja alaposan végig. Egy perccel ezelőtt nagyon racionálisnak bizonyult. Próbáljon meg most is az lenni. Csak még egyszer az életben. Amíg még megteheti...
– Ezért börtön jár, uram – figyelmeztette Rossellit a vonalat felügyelő tiszt.
– Azt még meg kellene érnie – fordult a férfi felé Jack. – Az elnök elrendelte a SNAPCOUNT-ot. Mindannyian tudják, mit jelent ez. Rosselli kapitány, ön a rangidős tiszt, önnek kell döntenie.
– Látni akarom, hogy mit ír, mielőtt elküldené.
– Feltétlenül. Gépelhetek én?
– Igen. Ön legépeli, mi áttöltjük egy másik gépre, ellenőrizzük és kódoljuk, aztán elküldjük.
Egy őrmester átadta a helyét Jacknek, aki leült, és rágyújtott egy cigarettára. A helyiségben tilos volt dohányozni, de ez most a kutyát sem érdekelte.

„ANDREJ ILJICS, gépelte Jack, JACK RYAN VAGYOK. MÉG MINDIG ÖN RAKJA MEG A TÜZET A DÁCSÁBAN?”

– Mehet?
Rosselli igent intett a Ryan mellett ülő tiszthelyettesnek.
– Küldje el!
– Mi ez? – meredt a képernyőre a szovjet védelmi miniszter.
– Valami gond lehet a hálózattal – tárta szét a kezét a kommunikációs tiszt. – Ez...
– Írja neki: emlékszik, hogy ki kötözte be a térdét?
– Tessék?
– Azt mondtam, írja! – parancsolta Narmonov. Két perccel később megjött a válasz.

„AZ ÖN TESTŐRE, ANATOLIJ. SAJNOS KÖZBEN TÖNKRETETTE A LEGJOBB NADRÁGOMAT.”

– Ez Ryan.
– Azért még tegyünk néhány próbát – javasolta Golovko.
– És hogy van a barátunk? – fordította a tolmács. „TISZTESSÉGES TEMETÉST KAPOTT CAMP DAVIDBEN” – írta Ryan.
– Ez mit jelent? – kérdezte Rosselli.
– Legfeljebb húsz ember van a világon, aki tud erről. Ebből majd láthatja, hogy tényleg velem van dolga.
– Ez akkor is zagyvaságnak tűnik – jegyezte meg Rosselli.
– Az, de ártok vele valakinek?
– Küldje!
– Mi az isten akar ez lenni? – ordította magából kikelve Fowler. – Ki műveli ezt?
– Üzenet jött az elnöktől. Arra utasít, hogy...
– Ne törődjön vele! – vágta rá Jack.
– A fenébe is, nem tehetem!
– Kapitány, az elnök már nem ura önmagának. Ha most kikapcsol engem, azzal halálra ítéli a családját, az én családomat, a fél országot. Kapitány, maga az alkotmányra esküdött fel, nem az elnökre. Olvassa át újra azokat az üzeneteket, és mondja, hogy tévedek!
– Moszkva válaszolt – szólalt meg a tolmács. – „Mi folyik ott, Ryan?”

„NARMONOV ELNÖK ÚR!
TERRORCSELEKMÉNY ÁLDOZATAI LETTÜNK. NAGY VOLT A ZŰRZAVAR, DE MOST MÁR BIZONYÍTANI TUDOM, HOGY NEM ÖNÖK A TETTESEK. ISMÉTLEM, BIZONYÍTANI TUDOM, HOGY NEM ÖNÖK TETTÉK. MÁR VADÁSZUNK A TERRORISTÁKRA, ÉS HAMAROSAN A KEZÜNKBEN LESZNEK. PERCEK KÉRDÉSE.”

– Írja: „Miért vádolt minket az elnökük?”

„NARMONOV ELNÖK ÚR!
FÉLREVEZETTEK MINKET ÚGY TUDTUK, HOGY A SZOVJET HADSEREG PUCCSRA KÉSZÜL ÖN ELLEN. A JELENTÉSEK HAMISNAK BIZONYULTAK, DE EKKOR MÁR KÉSŐ VOLT. AZ ÚJABB INCIDENSEK AZTÁN TOVÁBB NÖVELTÉK A FESZÜLTSÉGET.”

– Ez így igaz.
– Pete, szóljon a kollégáinak, és tartóztassák le azt a gazembert, amilyen gyorsan csak lehet!
Connor nem mondhatott nemet, hiába nézett rá olyan szúrósan Daga. Felhívta a titkosszolgálat központját, és továbbította az elnöki parancsot.
– Azt kérdezi: „Mit javasol?”

„NARMONV ELNÖK ÚR!
ARRA KÉREM ÖNÖKET, HOGY BÍZZANAK BENNÜNK, ÉS SEGÍTSENEK NEKÜNK BÍZNI ÖNÖKBEN. MINDKÉT FÉLNEK VISSZA KELLENE FOGNIA MAGÁT JAVASLOM, HOGY CSÖKKENTSÜK A STRATÉGIAI ERŐK KÉSZÜLTSÉGI SZINTJÉT, ÉS PARANCSOLJUK MEG A CSAPATAINKNAK, HOGY HÚZÓDJANAK EL A MÁSIK FÉL KÖZELÉBŐL, ÉS SZÜNTESSÉK BE A TÜZET.”

– Nos? – kérdezte Ryan.
– Mehet.
– Nem lehet, hogy ez trükk? – gondolkodott a védelmi miniszter. – Egyáltalán lehetséges, hogy ne legyen trükk?
– Golovko?
– Biztos vagyok benne, hogy Ryan az, és abban is biztos vagyok, hogy őszintén gondolja. A kérdés csak az, hogy meg tudja-e győzni Fowlert.
Narmonov elnök tett egy kört a helyiségben. A történelemre gondolt és II. Miklósra.
– Ha csökkentjük a készültséget...
– Akkor védtelenek leszünk. Lecsaphatnak ránk, és az ellencsapásunk ereje feleakkora lesz, mint most.
– És az a fél nem elég?
– Nos... – A miniszter bólintott. – Igaz, ami igaz, annyi fegyverünk van, hogy kétszer is elpusztíthatnánk őket. Ezt hívják túlfegyverkezésnek...

 

– A szovjetek válasza, uram: „Ryan! A parancsomra, amit ezzel az üzenettel egy időben továbbítanak, a szovjet stratégiai erők csökkentik készültségüket. A védelmi szint nem változik. Ha követik a példánkat, akkor öt óra múlva tovább csökkentjük a készültséget.”
Jack megkönnyebbülten az asztalra hajtotta a fejét.
– Kaphatnék egy pohár vizet? Egészen kiszáradtam.
– Elnök úr!
– Hallgatom, tábornok.
– Nem értem, hogyan lehetséges, de örülök neki.
Bob Fowler énjének egyik fele legszívesebben a falhoz vágta volna a kávéscsészét, a józanabbik fele azonban nyugalomra intette. Különben sem változtatott volna a helyzeten.
– Mit javasol?
– A biztonság kedvéért várjuk meg, hogy lesz-e foganatja a parancsnak. Ha igen, akkor mi is visszaléphetünk. Addig is visszavonhatjuk a SNAPCOUNT-ot. Ha valami történne, ettől még ugyanolyan gyorsan tudunk reagálni.
– Borstein vezérőrnagy?
– Egyetértek, uram.
– Megadom az engedélyt, Fremont tábornok.

 

– Kapcsolat... irány három-öt-kettő... távolság hétezer-hatszáz méter. Erre vártak.
– Készítsék elő! Összeköttetés nélkül, aktiválás négyezer méter után. – Dubinyin a mennyezetre nézett. Nem értette, hogy a repülőgép miért nem indított újabb támadást.
– Kilövésre kész! – jelentette a fegyvertiszt.
– Tűz!
– Kapitány, hosszúhullámú üzenet érkezik – közölte a kommunikációs tiszt.
– Most fogják bejelenteni a világvégét – sóhajtott a kapitány. – Nos, mi megtettük, ami tőlünk telt, nem igaz?
Vigasznak elég sovány volt.
– Merüljünk?
– Nem. A felszíni zaj közelében nagyobb biztonságban leszünk. Irány zéró-kilenc-zéró. Pingelést felfüggeszteni. Sebességet tíz csomóra növelni!
– Kapitány – jelentkezett újból a kommunikációs tiszt. – Megvan az üzenet. Ötbetűs csoport, azt mondja: „Minden ellenségeskedést azonnal beszüntetni.”
– Antennamélységbe! Gyorsan!

 

A mexikói rendőrség rendkívül készségesnek bizonyult. Négy civil ruhás szövetségi rendőr várakozott az előcsarnokban – Clarkkal és Chavezzel együtt –, miközben négy egyenruhás kollégájuk a háttérből fedezte őket.
– Kevesen vagyunk – jegyezte meg aggodalmasan a rangidős nyomozó. – Így nem biztonságos. Biztos benne, hogy nem lesznek felfegyverkezve?
– Biztos nem lehetek benne, de valószínűnek tartom. Fegyverrel repülőre szállni? Miért vállalnának ekkora kockázatot?
– Van ennek valami köze Denverhez? Clark a mexikóira nézett, és bólintott.
– Azt hiszem.
– Kíváncsi vagyok, hogy milyen a tekintete egy ilyen embernek. Lesz-e merszem a szemébe nézni?
A DC-10-es a terminálkapu mellé gurult, és leállította hajtóműveit. A hidraulikus folyosó az első ajtóhoz tapadt.
– Első osztályon utaztak – emlékeztette Clark a mexikóit.
– Sí. Tizenöten utaztak első osztályon, a többieket pedig az utaskísérők vissza fogják tartani. Tudjuk a dolgunkat, Senor Clark.
– Egy percig sem kételkedtem benne. Bocsásson meg!
– Maga a CIA-nak dolgozik, ugye?
– Erre nem válaszolhatok.
– Vagyis igen. Mit fognak csinálni velük?
– Kihallgatjuk őket.
A folyosó ajtaja kinyílt. A két oldalán egy-egy szövetségi rendőr állt, kigombolt dzsekiben. Csak ne kelljen a dzseki alá nyúlnotok, fiúk, szurkolt Clark. Feltűntek az első utasok. A két arab volt az utolsó.
– Bingo – suttogta Clark. A hadnagy megigazította nyakkendőjét. Ez volt a jel. Az arabok megkönnyítették a dolgukat azzal, hogy a sor végén kullogtak. Qati rosszul nézett ki, az arca sárga volt, mint a viasz. A repüléstől? Clark átlépett a korláton, és mosolyogva odarohant az egyik utashoz. – Ernesto!
– Attól tartok, összetéveszt valakivel...
Clark ellépett a férfi útjából, egyenesen a két arab elé. Azok megtorpantak, de mielőtt bármit is tehettek volna, a rendőrök hátulról és két oldalról rájuk vetették magukat. A következő pillanatban már a földön feküdtek, hátrabilincselt kézzel.
– Átkozott legyek, ha mi már nem találkoztunk valahol – guggolt le Ghosn mellé Chavez. – Hát persze! A könyvmoly Jeruzsálemből!
– Qati – szólította meg John a másikat. A mexikóiak mindkét foglyot végigtapogatták. Egyiküknél sem találtak fegyvert. – Évek óta vártam erre a találkozásra.
A rendőrök egy pillanat alatt kitakarították a két terroristát a terminálból. A turistaosztály utasai már csak a korláton túl várakozó rokonoktól és ismerősöktől értesültek a történtekről.
– Szép munka volt, hadnagy – mondta elismerően John.
– Mint mondtam, tudjuk a dolgunkat.
– Megkérhetném, hogy értesítsék a nagykövetséget? Mondják meg nekik, hogy sikerült élve elkapni őket.
– Hát persze.
Míg a poggyászra vártak egy apró szobában, a hadnagy alaposan megnézte magának a foglyokat, de semmi különöset nem tapasztalt. Ugyanolyan emberállatok voltak, mint azok a gyilkosok, akikkel a pályafutása során dolga akadt. Nem is számított másra.
A poggyászt átkutatták, de néhány gyógyszert leszámítva semmi említésre méltót nem találtak benne. Egy gyors telefonos ellenőrzés után kiderült, hogy nem narkotikumok. A Gulfstreamhez egy rendőrfurgon vitte ki őket.
– Remélem, jól érezték magukat Mexikóban – búcsúzott el a hadnagy.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezte a pilóta. A nő civil ruhát viselt, de a légierő őrnagya volt.
– Roppant egyszerű – felelte Clark. – Utazni és társalogni fogunk ezzel a két úriemberrel. Hogy miről és hogyan, azt inkább ne kérdezze. Higgye el, magának akarok jót.
– Mégis, hogy...
– Látom, nem hisz nekem, pedig annyira el szerettem volna kerülni a kellemetlenségeket. Vagy talán maga is be akar szállni, őrnagy?
– Nem, uram.
– Gondoltam. Akkor üljön be a pilótafülkébe, és húzzunk el innen. A két pilóta előrement, a kommunikációs személyzet két tagja pedig elfoglalta helyét a műszerpult előtt, és egyikük elhúzta az utasteret kettéosztó függönyt.
Clark most már minden figyelmét a vendégeinek szentelhette. Először is bekötözte a szemüket egy-egy nyakkendővel, hogy ne tudjanak egymásnak jeleket adni, majd kipeckelte a szájukat. Következő lépésként betömte a fülüket egy-egy füldugóval, majd a kabin két végébe ültette őket, hogy minél távolabb legyenek egymástól. Ez volt a dolog könnyebbik része. A java csak ezután következett. Clark gyűlölte a vallatást, és még jobban gyűlölte, ha meg kellett kínoznia valakit, de információra volt szüksége, és bármire képes volt, hogy hozzájuthasson.

 

– Torpedó a vízben!
– Jézusom, éppen mögöttünk! – nyögött fel Ricks. – A lehetséges legnagyobb sebességre, fordulj balra, irány kettő-hét-zéró! Igaza volt, Claggett. Jobb lett volna beindítani a külső motort, és eltűnni innen.
– Hosszúhullámú üzenet, kapitány. SNAPCOUNT lefújva.
– Lefújva? – Ricks nem akart hinni a fülének.
– Igen, uram. Lefújva.
– Nocsak. Végre valami jó is történik – sóhajtott Claggett.
– És most? – kérdezte magától a taktikai parancsnok.
– Végre elkaptuk a rohadékot.
– Maradjon pályán!
– Nem megyünk utána? Rálőtt a Maine-re!
– Tudom, de nem támadhatunk.
– Ez őrület.
– Igen, az.
– Sebesség?
– Hat csomó. A géptiszt azt mondja, hogy a főtengely csapágyai nagyon rossz állapotban vannak.
– Ha tovább próbálkozunk... – Ricks elhallgatott. Claggett bólintott.
– Akkor szétesik az egész szerkezet. Nincs más választásunk, mint bevetni a csalikat.
– Legyen.
– Tizenkettes szoba, lőjenek ki egy adagot. Mit gondol, kapitány, miért vonták vissza a SNAPCOUNT-ot? – kérdezte Claggett a szonár képernyőjét bámulva.
– Gondolom, vége a háborús veszélynek... Nem vizsgáztam valami jól, nem igaz?
– Ne beszéljen őrültségeket, kapitány. Más se csinálta volna jobban.
– Köszönöm, Holland.
– A torpedó továbbra is közeledik, uram. Még mindig rajtunk van. Folyamatosan pingel. Már csak kétezer yard.
– Lőjenek ki még néhány csalit. Vagy inkább lőjék folyamatosan őket. Ez az egyetlen esélyünk: meg kell bolondítanunk az elektronikáját.
– Nem működik, uram – jelentette a szonártiszt. – Most meg nem látom a buborékok miatt!
– Felemelkedni! – kiáltotta Ricks. – Gyerünk!
– Csaljuk a felszínre?
– Nincs jobb ötletem, Claggett.
A Maine-t koromsötétség és toronymagas hullámok fogadták. Az emelkedés jó húzás volt, nem így a csalik kilövése. Bár a szovjet torpedó pingelt, elsősorban a nyomdokvizet követte. Érzékelői buborékok után kutattak, és a csalik bőségesen ellátták ezzel, tökéletes nyomot biztosítva számára. Amikor a Maine f elemelkedett, megszakadt a buborékfolyam. A torpedónak új támpontot kellett keresnie. A program keresőmintába kezdett a felszín alatt, és a harmadik kanyar után a hangradarja jelet fogott. Ráközelített, és bekapcsolta a mágneses térérzékelőt. Ekkora fémtömeget ilyen távolságból nem lehetett eltéveszteni. A tíz kilotonnás töltet a Maine sérült farától mindössze ötven lábra robbant. A húszezer tonnás hadihajó meg-kondult, mint egy harang.
– Áradás! Áradás! Áradás a gépteremben! – üvöltötte a hangszóró. Ricks felemelte a dörmögőt.
– Mennyire súlyos?
– Süllyedünk, uram.
– Hajót elhagyni! Túlélő-felszerelést felvenni. Segélykérés! Találatot kaptunk és süllyedünk!

 

– Mr. Ryan? – lépett a terembe egy fekete öltönyös férfi. Két másik követte.
– Dr. Ryan. Miben segíthetek?
– Titkosszolgálat, uram. Az elnök parancsot adott a letartóztatására.
Jack felnevetett.
– És mivel vádolnak?
Az ügynök elkomorodott.
– Azt nem mondta, uram.
– Én nem vagyok zsaru, de az apám az volt. Ha jól tudom, nem tartóztathatnak le anélkül, hogy megvádolnának. Igazam van? Na ugye. Ilyen a törvény. Az alkotmány. Szolgálunk és védünk.
Az ügynök halántékán kövér verejtékcseppek jelentek meg. Szorult helyzetben volt. Az elnök parancsot adott, a törvény azonban ellentmondott neki.
– Uram, az elnök azt mondta...
– Nos, tudja, mit? Üljön le szépen ide, és hívja fel az elnököt. Kérdezze meg tőle, hogy miért akar letartóztatni. Ne aggódjon, nem megyek sehova. – Jack rágyújtott egy cigarettára, és maga elé húzott egy másik telefont. Az otthoni számot tárcsázta.
– Halló!
– Szia, drágám.
– Jack! Mi újság?
– Minden rendben. Eléggé rázós volt, de sikerült lecsillapítani a kedélyeket. Nincs miért aggódnod.
– Biztos?
– Te csak gondolj a bébire, és ne törődj semmi mással. Ez parancs.
– Késik, Jack. Még csak egy napja, de...
– Na látod? – Ryan hátradőlt a székben, behunyta a szemét, és hálásan elmosolyodott. – Kislányt akarsz, ugye?
– Igen.
– Akkor én is. Nekem még dolgom van itt bent, édes, de te most már tényleg megnyugodhatsz. Most mennem kell. Puszi. – Letette a kagylót. – Ezzel már adósa voltam.
– Uram, az elnök önnel akar beszélni.
És miből gondolod, hogy én is beszélni akarok veled?, gondolta gúnyosan Jack, de nem mondott semmit. Nem lehetett ennyire amatőr.
– Itt Ryan, uram.
– Mondja el, amit tud! – utasította Fowler.
– Ha kaphatnék egy negyedórát, elnök úr, sokkal többet tudnék mondani. Addig is beszéljen az FBI-jal. Dan Murray mindent tud, amit én. Nekem előtte még fel kell vennem a kapcsolatot két emberemmel, így megfelel önnek, uram?
– Igen.
– Köszönöm. – Jack a CIA műveleti központját hívta. – Ryan. Sikerült Clarknak begyűjteni a terroristákat?
– Ez a vonal nem biztonságos, uram.
– Erre most nincs idő. Sikerült vagy sem?
– Igen, uram. Már úton vannak az Államokba, de nem tudtunk beszélni velük. A gép a légierőé, és nem tudunk kapcsolatot létesíteni a rádiójukkal.
– Ki a legjobb atombomba-szakértő a közelben?
– Egy pillanat. – Az ügyeletes tiszt a technológiai igazgatóság emberének segítségét kérte. – Dr. Lowell a Lawrence-Livermore-ból, uram.
– Gyűjtsék be! Szükségünk lesz rá. – Ryan befejezte a beszélgetést, és a rangidős kommunikációs tiszt felé fordult. – Van egy VC-20-asunk, ami most szállt fel Mexikóvárosból. Kapcsolatba kell lépnem velük. Meg tudja oldani?
– Innen nem, de a konferenciateremből igen. Ryan felállt.
– Velem jönnek? – kérdezte a titkosszolgálatiaktól.

 

Qati nem félt. A halálraítéltnek nincs oka attól félni, hogy újabb törvénysértést követ el. Már egy éve farkasszemet nézett a halállal, nap mint nap, és tudta, hogy a vég elkerülhetetlen. Nem mindegy hát, hogy milyen formában jön el?
– Beszélgessünk egy kicsit.
– Nem értem – felelte arabul Qati.
– Ezt a tájszólást én sem – vágta rá Clark. – Egy szaúditól tanultam meg a nyelvet. Kérem, beszéljen lassabban.
Qatit őszintén megdöbbentette, hogy az anyanyelvén szóltak hozzá. Ezt ellensúlyozandó úgy döntött, hogy angolul fog válaszolni. Hadd lássák ezek, hogy nem akárkivel van dolguk.
– Nem vagyok köteles válaszolni.
– Ó, dehogynem. Olyan készségesen fog csicseregni, mint egy kismadár.
Qati eltökélte, hogy az utolsókig ki fog tartani. A jutalom, mosolygott magában, majd bőven kárpótolni fogja.

 

 

43.
Mordred bosszúja

Dubinyinnak nem sok választása maradt. Felküldte az antennát, és jelentést tett. Az amerikai Orion aktív szonobójákat dobott le köréje, de nem támadta meg, azt az érzést keltve az oroszban, hogy amit elkövetett, az nem sokban különbözik egy előre megfontoltan elkövetett gyilkosságtól. Amint a kommunikációs tiszt jelezte, hogy fogja a vészjelzést, Dubínyin a robbanás helyszínére irányította a Lunint. Egy tengerész nem tehetett volna másként.

„ FOWLER ELNÖK ÚR!
SAJNÁLATTAL TÁJÉKOZTATOM, HOGY EGY SZOVJET TENGERALATTJÁRÓ, MIUTÁN MEGTÁMADTÁK, ELLENTÁMADÁS KÖZBEN ELSÜLLYESZTETT EGY AMERIKAI TENGERALATTJÁRÓT. A JELENTÉS SZERINT EZ NÉHÁNY MÁSODPERCCEL AZELŐTT TÖRTÉNT, HOGY MEGKAPTÁK A TŰZSZÜNETET ELRENDELŐ PARANCSOMAT. EGYÉB MENTSÉGET NEM TUDOK FELHOZNI. AZ ESETET KI FOGJUK VIZSGÁLNI, ÉS HA A TENGERALATTJÁRÓNK PARANCSNOKA HIBÁZOTT, SZIGORÚAN MEG FOGJUK BÜNTETNI.”

– Mit gondol?
– Szerintem nézzük el neki ezt a ballépést, uram – felelte Jack.
– Egyetértek. Köszönöm. – A vonal elhallgatott.
– Ez az én hajóm volt! – dühöngött Rosselli.
– Sajnálom – mondta őszintén Ryan. – Tudja, én is utaztam tengeralattjárón. Bart Mancusóval. Ismeri?
– Viccel? Ő volt a közvetlen felettesem Bangorban.
– Tényleg? Kicsi a világ. Tudom, hogy fáj, kapitány, de mit tehetünk?
– Igaza van – ismerte el Rosselli. – Azért remélem, hogy legalább a legénységet ki tudják menteni.

 

Jackson épp vissza akart fordulni üzemanyagért, amikor újabb parancs érkezett. A harccsoport hajói rögtön gyorsítani kezdtek, hogy növeljék a távolságot a Kuznyecovtól A Hawkeye jelezte, hogy az oroszok nyugatra fordultak, de a feltételezés, hogy ezt azért tették, mert újabb repülőket akarnak felküldeni, amit széllel szemben célszerű megtenni, tévesnek bizonyult. Csak az a négy repülő maradt a levegőben, amelyek még korábban felszálltak, és bár aktív keresőradarral figyelték a távolodó TR-t, a rakétaradarjaik ki voltak kapcsolva. Ez határozottan jó jelnek tűnt.
Hát így ér véget a második háborúm, gondolta Robby. Ha egyáltalán háború volt... Az anyahajó felé fordult Sanchezzel az oldalán. Négy másik Tomcat egyelőre a levegőben maradt, készen minden eshetőségre. A fedélzetre lépve Robby megtudta, hogy a mentőhelikopter három pilótát emelt ki a vízből. Mindhárman a kórházban voltak. A kapitány lement, hogy megnézze őket, és megkérdezze, mit kerestek a TR közelében. Néhány perccel később már tudta, hogy soha többé nem fog győzelmi zászlókat pingálni a repülő oldalára.

 

Berlinben is hamar lecsillapodtak a kedélyek. A dandár megerősítésére küldött 11. páncélos lovasezred mindössze harminc kilométerre volt állomáshelyétől, amikor egy újabb parancs visszafordította. Berlinben először az amerikaiak kapták meg a tűzszüneti parancsot, és visszahúzódtak a támaszpont nyugati részébe. Az oroszok felderítőket küldtek ki, hogy megnézzék, mi történt, de parancs híján nem indítottak újabb támadást. Nem sokkal ezután német rendőrautók érkeztek a helyszínre, kordont vonva a két fél közé. Húsz perccel azután, hogy az amerikaiak visszavonultak, az oroszoknak sikerült felvenniük a kapcsolatot Moszkvával, majd ők is visszavonultak, összeszedve a halottaikat. Ekkor derült csak ki, hogy a parancsnokkal pisztolylövés végzett, s ugyanígy járt egy tiszt és három tank teljes legénysége. A legfontosabb felfedezést azonban az a berlini rendőr tette, aki elsőként vizsgálta meg a Bradley gépágyúja által szétlőtt parancsnoki autót: egyik halott „orosznál” sem talált dögcédulát. Az arcok közül kettő ismerősnek tűnt, de nem tudta eldönteni, hogy honnan.

 

– Jack.
– Üdv, Arnie. Foglaljon helyet!
– Mi a baj, Jack?
Ryan megingatta a fejét. Kába volt, mint aki be van rúgva. Az értelme azt mondogatta, hogy meghalt hatvanezer amerikai, de a szíve örült, hogy sikerült megúszni, sikerült elkerülni valami száz-szórta rosszabbat.
– Most már semmi.
– Az elnök nagyon begőzölt magára. Jack legyintett.
– Hallania kellett volna néhány órával ezelőtt. Teljesen bevadult.
– Komolyan mondja?
– Komolyan. – Jack vállat vont. – Azon tűnődöm, vajon én hogyan viselkedtem volna a helyében. Talán túl sok ez egy embernek... Vagy ki tudja? Lehet, hogy mégis inkább felkészültség kérdése?
– Tudja, Jack, az elnök egyszer azt mondta nekem, hogy hálás Reagannek és az elődeinek a változásokért, azért, hogy ilyen többé nem fordulhat elő.
– Mégis megtörtént, és bármikor megismétlődhet, amíg le nem szerelik az utolsó rakétát is.
– Maga a leszerelés mellett, Ryan?
– Én a valóság talaján élek, Arnie. Arról beszéltem, hogy amíg fennáll egy háború lehetősége, addig nyitva kell tartanod a szemed. Ő azonban ezt elmulasztotta megtenni. Még a háborús játékokban sem vett részt. Behunyta a szemét és hátradőlt. Lazított. Tehet ilyet egy felelős államfő?
– És Liz? Hogy alakított?
– Ne is kérdezze! Az elnöknek támaszra lett volna szüksége, de ehelyett csak egy rémült, nyafogó libát kapott.
– Na és maga?
– Nem hallgatott rám, és ez részben az én hibám.
– De most már vége. Jack bólintott.
– Most már vége.
– Ryan, magát keresik.
– Igen? Aha... Nem lehetne egy kicsit lassabban? – Perceken át fülelt és jegyzetelt. – Köszönöm, John.
– Mi volt ez?
– Az embereink vallomást tettek. Készen áll a helikopter?
– Igen. Az épület túloldalán – felelte az egyik titkosszolgálati.
A gép egy VH-60-as volt. Ryan, van Damm és három ügynök társaságában beszállt és bekötötte magát. A helikopter felemelkedett. A szél elfújta a felhők egy részét, nyugaton már látni lehetett a csillagokat.
– Hol van most az alelnök? – kérdezte van Damm.
– A Kneecapen – felelte az egyik kísérője. – Csak hat óra múlva hozzák le, amikor már biztosak lehetünk benne, hogy vége.
Jack ezt már nem hallotta. Fülvédővel a fején hátradőlt az ülésben, és a félhomályba révedt. Nem sokkal később egy miniatűr bárszekrényen akadt meg a tekintete. Ez már igen, mosolygott magában, így érdemes utazni.

 

– Ezek atomháborút akartak? – mormogta Chavez.
– Ezt mondták.
Clark megmosta a kezét. Nem is volt olyan vészes. Qatinak csak négy ujját kellett eltörnie. A módszer volt a lényeg, az ahogyan megdolgoztad a csontokat. Ghosn – most már a nevét is tudták – egy kicsit keményebbnek bizonyult, de végül ő is megadta magát. A két férfi vallomásában nem találtak ellentmondásokat.
– Hallottam, ember, de...
– Na igen. Nem voltak kispályások, az egyszer biztos. – Clark jégkockákat dobált egy műanyag zacskóba, és hátrament, hogy Qati kezére nyomja. Amit akart, megtudta, értelmetlen lett volna további kínokat okoznia a férfinak. Leült az egyik hátsó ülésbe, ahonnan mindkét foglyot szemmel tarthatta, és nekilátott még egyszer, alaposabban átvizsgálni a poggyászt.

 

– Üdvözlöm, Ryan. Hello, Arnie.
– Rossz napot, Bob – felelte sötét humorral van Damm.
– Az volt. – Az elnök évtizedeket öregedett. Az arca sápadt volt, pergamenszerű, a szeme beesett és karikás, máskor oly gondosan fésült haja torzonborz. – Elkapták őket, Ryan?
– Igen, uram. Mexikóban kapcsoltuk le őket. Ismael Qati és Ibrahim Ghosn. Qatit ismeri. Már jó ideje keressük. Része volt a bejrúti bombamerényletben, két repülőszerencsétlenségben és egyéb disznóságokban, amiket főként az izraeliek kárára követett el. Ghosn neki dolgozott, végzettsége szerint mérnök. Az atombomba az ő ötlete volt.
– Ki pénzelte őket? – kérdezte az elnök.
– Az embereimnek erőszakkal kellett kiszedni belőlük. Tudom, uram, hogy ezzel megszegték...
Fowler tekintetében újra fellobbant a régi tűz.
– Megkegyelmezek nekik! Folytassa!
– A foglyok azt vallották, hogy Darjaei ajatollah támogatta és bátorította őket.
– Irán. – Ez nem kérdés volt, hanem állítás. Fowler tekintete most már parázsként izzott.
– Igen. Mint ön is tudja, Irán nem nézte jó szemmel öbölbeli ténykedésünket. A lényeg tehát a következő: a tervnek két összetevője volt. Az egyik a denveri bombarobbantás, a másik a berlini incidens. Egy német is dolgozott nekik, bizonyos Günther Bock, a Vörös Hadsereg Frakció egykori tagja. A céljuk az volt, hogy összeugrasszanak minket az oroszokkal, és kirobbantsanak egy atomháborút. Ezzel egyrészt ránk akartak csapást mérni, másrészt az öbölbeli békefolyamatot szerették volna ellehetetleníteni. Az ajatollah szerint az ugyanis nem szolgálja Irán érdekeit.
– Hogy jutottak a fegyverhez?
– Azt mondták, hogy izraeli gyártmány. Vagyis volt – helyesbített Ryan. – Az izraeliek 1973-ban vesztették el. Ezt még ellenőriznünk kell, de valószínűleg így történt. A plutónium a Savannah River-i erőműből származik, ahonnan elég nagy mennyiségű hasadóanyag tűnt el annak idején. Már régóta sejtettük, hogy az izraeliek abból az anyagból készítették az atombombáikat.
Fowler felugrott, és idegesen fel-alá kezdett járkálni a szobában.
– Azt mondja, hogy ez a háborodott elméjű mólla megölt százezer amerikait, és nem volt neki elég? Még egy atomháborút is ki akart robbantani?!
– Valahogy így, uram.
– Hol van most?
– Az iráni Komban. Miután olyan hangosan támadta a vatikáni szerződést, és az mégis működik, sokat veszített a tekintélyéből. A politikai presztízse is csökkent, sőt egy merényletkísérlet is volt ellene.
– Vagyis hihetőnek tartja a történetet?
– Igen, elnök úr.
– Gondolja, hogy Darjaei képes lenne erre?
– El tudom képzelni róla.
– Mit is mondott, hol él? Komban?
– Igen. Régi síita központ, mintegy százezer lakossal.
– Akkor nem lesz könnyű megtalálni.
– Jól gondolja, elnök úr. A tavalyi merénylet óta állandó mozgásban van. Soha nem tölt két éjszakánál többet ugyanazon a helyen.
– Szóval ő tette?
– Úgy tűnik, elnök úr. Ennél jobbat nem tudok.
– A pontos tartózkodási helyét viszont nem ismerik.
– Ez is igaz.
– Végül is mindegy – morogta Fowler. Intett Orontiának, és diktálni kezdett.

„NARMONOV ELNÖK ÚR!
ELFOGTUK A TERRORISTÁKAT, ÉS KIDERÍTETTÜK AZ ÜGY HÁTTERÉT...”

– Lehetséges lenne?
– Igen, nagyon is – felelte Golovko. – Darjaei egy fanatikus, és gyűlöli az amerikaiakat.
– Azok a barbárok bele akartak sodorni minket egy...
– Bízzuk az amerikaiakra – javasolta Golovko. – Ők szenvedték el a legnagyobb veszteséget.
– Ugye tudja, hogy mire készül Fowler?
– Igen, elnök elvtárs. Ahogyan ön is.

„ FOWLER ELNÖK ÚR!
A TÖRTÉNTEK ISMERETÉBEN AZ ÁLLÍTÁSÁT TÉNYKÉNT FOGADOM EL. MOSSUK KEZEINKET. BÁRMIT IS SZÁNDÉKOZZON LÉPNI EZ ÜGYBEN, NEM ÁLL SZÁNDÉKUNKBAN AKADÁLYOZNI BENNE. EZEK AZ ŐRÜLTEK MINDANNYIUNKAT EL AKARTAK PUSZTÍTANI. A POKOLBA VELÜK!”

– Jézusom – sápadt el Jack. Ez rosszabb volt, mint egy rémálom. Fowler elolvasta a választ, és elégedetten bólintott.
– A világ majd tanulni fog ebből! – harsogta. – Gondoskodni fogok róla, hogy soha többé ne fordulhasson elő!
A pulton villogni kezdett egy lámpa.
– Az FBI, elnök úr.
– Mondja!
– Elnök úr, itt Murray. Most kaptuk az üzenetet a német szövetségi rendőrségtől, hogy megtalálták Günther Bock holttestét Berlin keleti részében. Orosz ezredesnek volt öltözve. Kilenc másik holttestet is találtak, mindannyian orosz tiszti egyenruhát viseltek. Az egyik közülük a Stasi egykori ezredese. Ez megerősíti Qati és a másik terrorista történetét.
– A véleményét kérem, Murray. Maga szerint igazat mondtak?
– Ha elég alaposan megdolgozták őket, akkor biztosan. Ez nem a maffia, uram. Itt nincs hallgatási fogadalom.
– Köszönöm, Mr. Murray. Végeztünk. – Fowler a Stratégiai Légiparancsnokság címkéjű gombra tenyereit. – Fremont tábornok!
– Igen, elnök úr!
– Mennyi időbe telik átirányítani egy rakétát? A célpont egy város Iránban.
– Hogyan?
Az elnök elmondta neki azt, amit megtudott.
– A rohadékok! – mondta Fremont mindannyiuk nevében.
– Azok, tábornok, és el fogjuk kapni őket, de úgy, hogy az egész világ megemlegeti. Irán háborús tettet követett el az Amerikai Egyesült Allamok ellen, és én méltóképpen fogok válaszolni. Irányítsák azt a rakétát Komra. Mennyi időbe fog telni?
– Legalább tíz perc, uram, de előbb konzultálnom kell a technikusokkal. – Fremont kikapcsolta a mikrofonját. – Jézusom!
– Pete, az elnöknek igaza van – mondta a vezérkari főnök helyettese. – Azok a rohadékok meg akartak ölni minket és az oroszokat.
– Nekem akkor sem tetszik ez.
– Van egy Minuteman-III-asunk Minotban, amit könnyen átirányíthatunk. A három töltet a földdel fogja egyenlővé tenni a helyet. Tíz perc.
Fremont tudomásul vette.
– Ne kapkodja el, elnök úr!
– Nem fogok várni, Ryan. Ha valaki tudja, hogy mit tettek és miért tették, akkor az maga. Ez háborús cselekedet volt.
– Ez terrorcselekmény volt, uram.
– Az államilag finanszírozott terrorcselekményt háborúnak hívjuk. Ezt maga írta hat évvel ezelőtt.
Jack nem tudta, hogy Fowler olvasta azt a tanulmányt, de ettől még igaz volt. Ezt tényleg ő írta.
– Igaz, uram, hogy ezt mondtam, de...
– Az a szent ember amerikaiak tízezreit gyilkolta meg, és további százmilliókat akart megölni azzal, hogy összeugrasztott minket az oroszokkal. Majdnem sikerült neki!
– Igen, uram, ez is igaz, de... Fowler megint belefojtotta a szót.
– Háborús cselekedet volt – jelentette ki a tántoríthatatlanok nyugalmával. – A válaszunk méltó lesz. Ez a megmásíthatatlan döntésem. Én vagyok az Egyesült Államok elnöke, a hadsereg főparancsnoka. Az én dolgom értékelni és dönteni, az amerikai nemzet biztonságát és jólétét tartva szem előtt. Ez a vadállat állampolgárok tízezreit mészárolta le, és atomfegyvert vetett be ellenünk. Úgy döntöttem, hogy mi is azzal fogunk válaszolni. Az alkotmány értelmében nemcsak jogom, hanem kötelességem is cselekedni.
– Elnök úr – szólalt meg van Damm –, az amerikai nemzet...
– Az amerikai nemzet követelni fogja, hogy ezt tegyük!
– Kérem, gondolja át még egyszer, elnök úr.
– Már megtettem, Arnold.
Jack az órát bámulta, és szörnyen tehetetlennek érezte magát.
– Elnök úr, itt Fremont tábornok.
– Itt vagyok.
– Átprogramoztunk egy észak-dakotai Minuteman-III rakétát a megadott célpontra. Uram... biztos benne, hogy ezt akarja?
– Tábornok, elfelejti, hogy én vagyok a főparancsnok. A rakéta indításra kész?
– Igen, uram. A parancsára várunk.
– Ezennel kiadom a parancsot.
– Ez nem ilyen egyszerű, uram. Előbb el kell végeznem az azonosítást. Ismernie kell az eljárást, elnök úr.
Fowler a levéltárcájába nyúlt, és elővett belőle egy hitelkártyára emlékeztető műanyag lapot. A kártyán tíz különböző, nyolc számjegyű szám szerepelt. Hogy ezek közül melyik volt a kód, azt csak az elnök tudhatta.
– Három, három, hat, nulla, négy, kettő, nulla, kilenc.
– Az azonosítás elfogadva. Következő lépésként meg kell erősíteni a parancsot.
– A személyzeti főnök megfelel?
– Nem, uram. Van egy listám az elfogadható személyekről, és ő nem szerepel rajta. A szabályzat értelmében csak a szavazók által választott vagy a kongresszus által kijelölt személy...
– Én rajta vagyok a listán – szólalt meg Jack.
– Ön dr. Ryan, a CIA igazgatóhelyettese?
– Igen, tábornok.
– Ryan igazgatóhelyettes, itt a Stratégiai Légiparancsnokság főparancsnoka – mondta hivatalos hangon Fremont. – Uram, az imént egy atomtöltetű rakéta indítására kaptam parancsot. Kérem a parancs megerősítését. Előtte azonban azonosítania kell magát, uram. Beolvasná az azonosító kódját?
Jack elővette a kártyáját, és olvasta a kódot. A hangszóróból hallani lehetett, hogy Fremont vagy valamelyik segédje fellapoz egy könyvet.
– Uram, önt ezennel dr. John Patrick Ryanként, a CIA igazgatóhelyetteseként azonosítom – közölte a tábornok.
Jack az elnökre nézett. Ha nem teszi meg ő, Fowler kerít majd valaki mást. Ilyen egyszerű. És ki tudja, lehet, hogy neki van igaza...
– Az én döntésem, Jack. A felelősség az enyém – tette a vállára a kezét az elnök. – Magának csak meg kell erősítenie.
– Dr. Ryan, itt a Stratégiai Légiparancsnokság főparancsnoka. Ismétlem, atomtöltetű rakéta indítására kaptam parancsot. Kérem a parancs megerősítését.
Ryan a pulthoz lépett, és a mikrofonhoz hajolt.
– Légiparancsnokság, itt John Patrick Ryan, a CIA igazgatóhelyettese. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán gyorsan nekilendült, mielőtt még meggondolhatta volna magát: – Tábornok, nem erősítem meg a parancsot. Ismétlem, ez nem érvényes indítási parancs. Kérem, nyugtázza!
– Vettem, uram. A parancs nem nyert megerősítést.
Jack megköszörülte a torkát, és folytatta. Most már mindegy volt.
– Tábornok, kötelességemnek érzem tájékoztatni önt, hogy az elnök nincs, ismétlem, nincs birtokában józan ítélőképességének. Ennélfogva javaslom, hogy minden további kilövési parancsot kétkedéssel kezeljenek. – Jack felegyenesedett, és Fowler arcával találta magát szembe.
– Ryan, parancsolom, hogy...
– Mit, elnök úr? – kérdezte fáradtan Jack. – Azt, hogy öljek meg százezer embert? És miért?
– Azért, amit megpróbáltak...
– Azért, amit ön majdnem megtett nekik? Ön az, aki elcseszte, uram. Ön az, aki a szakadék szélére sodort bennünket. És most dühös, mert megsértették a hiúságát, mert túljártak az eszén. Ezért akar bosszút állni, nem igaz? Ezért akar eltörölni a föld színéről egy egész várost, hogy aztán elmondhassa magáról, hogy hű, de kemény fiú, hogy magával nem lehet packázni. Ez az igazi oka, nem igaz? NEM IGAZ? – Fowler elfehéredett. Ryan lejjebb vette a hangját. – Ennél alaposabb indokra van szüksége, ha embereket akar ölni. Én már csak tudom. Én öltem embereket. Ha ki akarja végeztetni azt a gazembert, ám legyen, de nem fogom hagyni, hogy megöljön százezer másikat csak azért, hogy ezt az egyet is elkapja.
Azzal a pultra lökte az azonosító kártyáját, és kisétált a szobából.
– Te jóságos ég – suttogta Chuck Timmons. Mindent hallottak a konferenciavonalon keresztül, az utolsó szóig.
– Igen – bólintott Fremont. – Hála neki. De előtte hatástalanítsák azt a rakétát!
– Én is ezt tettem volna a maga helyében – mondta Arnie van Damm. – Csak ennyit akartam mondani.
Ryan a jéghideg, csillagos égbolt felé fújta a cigarettafüstöt, aztán a férfi felé fordult.
– Köszönöm. Na és hol van Liz? – kérdezte hosszú hallgatás után.
– Nyugtatót kapott. Nem bírta a gyűrődést.
– Nem hibáztatom érte... Arnie, kérem, mondja meg az elnöknek, hogy lemondok. Mondjuk péntektől. Dátumnak ez is jó, nem?
A személyzeti főnök szeretett volna csendben maradni, de nem bírta megállni, hogy ne jegyezze meg:
– Ugye tudja, hogy mit indított el, Jack?
– Alkotmányos válságot? – Jack a hóba fricskázta a csikket. – Nem először, Arnie. Nem először. El tudna vinni a helikopterrel az Andrewsra?

 

Az Egyesült Államok légterébe léptek, amikor Johnnak eszébe jutott valami. Qati táskájában gyógyszereket találtak. Az egyik Prednisone volt, a másik Compazine. A Prednisone egy szteroid, amit többek között... Felegyenesedett az ülésben, és végigmérte Qatit. A férfi sokkal soványabb volt, mint a legfrissebb fényképeken, és a haja is meggyérült, csapzottá vált. Ez az ember rákos, villant át Clarkon. Ez az ember meg fog halni. Átment a függöny túloldalára, és tájékoztatta Ryant.
Jack a VIP-váró kanapéján bóbiskolva várta Clarkot és Chavezt. Murray rázta fel, amikor a Gulfstream földet ért. Az FBI autói a légi támaszpont bejárata előtt várták őket. A menet D. C. irányába indult.
– Mit fogunk kezdeni velük? – kérdezte Murray.
– Van egy ötletem, de előtte még el kell intéznünk valamit. Van vallatószoba a Hoover-épületben?
– Ott nincs, a washingtoni irodánkban viszont igen – felelte Murray. – Elmondták nekik az embereid a jogaikat?
– Hogyne. A lelkükre kötöttem, hogy tájékoztassák őket, mielőtt elkezdenék szétrugdosni a töküket. – Az Andrews felől repülőzúgás hallatszott. Jack kinézett az ablakon. A Kneecap landolt, tíz órával azután, hogy felemelkedett. Most már tényleg biztonságban vagytok, Cathy, gondolta Jack.

 

A Lunin Admirális a P-3-asról ledobott világítóbóják között bukkant fel. Légi mentéshez a part túl messze volt, és más hajó nem tartózkodott a közelben. A tenger nem csillapodott, és a látási viszonyok is mostohák voltak, de Dubinyin mindent megtett, amit csak lehetett.
A vallatószoba egy tízszer tízes, olcsó asztallal és székekkel berendezett szoba volt. Tükörnek álcázott üvegfal nem volt benne – ezt a trükköt már senki nem vette be –, ehelyett rejtett mikrokamerákkal figyelték a helyiséget. Az egyik egy villanykapcsolóba volt beépítve, a másik az ajtókeretbe, egy szeg által ütött lyukba süllyesztve.
A két terrorista nagyon megviselt állapotban volt. A törött ujjak látványa elborzasztotta a talpig rendőr Murrayt, de az FBI igazgatóhelyettese ez egyszer félretette az elveit. Clark és Chavez magukra hagyta őket a foglyokkal.
– Mint láthatják, a tervük nem vált be – mondta Ryan. – Washington még egyben van.
– És Denver? – kérdezte Ghosn. – Tudok Denverről.
– Igen... Az sikerült maguknak. De a bűnösök már megfizettek.
– Ezt hogy érti? – szólalt meg Qati.
– Úgy, hogy Kom már nincs többé. A maguk Darjaei barátja most sorolja a bűneit Allahnak.
A két arab túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy felismerje, csapdát állítottak nekik. Meg kellett volna rendülniük, de ehelyett Qati kárörvendően felkiáltott:
– Ezzel maguk ellen fordították az egész iszlám világot! Mindaz, amit sikerült elérniük a Közel-Keleten, most semmivé foszlik!
– Hát ez volt a célja! – mondta színlelt döbbenettel Ryan. – Ezt akarta elérni? Te irgalmas isten!
– Isten? Magának nincs istene! – Qati megvetően a lába elé köpött.
– És Marvin Russell? – kérdezte Murray.
– Megöltük. Ő is csak egy hitetlen volt. Murray a másikra nézett.
– Ez igaz? Nem a vendégük volt? Nem fogadták be maguk közé?
– Néhány hónapig velünk volt – felelte Ghosn. – Szükségünk volt a segítségére.
– És maguk kihasználták, majd hidegvérrel meggyilkolták.
– Igen, kétszázezer másikkal együtt.
– Mondja – vette át a szót Jack –, nem ír véletlenül a Korán valami olyasmit, hogy „ha egy férfi a sátradba lép és eszik sódból, védd meg őt, még ha hitetlen is”?
– Idézetnek elég szánalmas volt – vetette oda Qati. – Különben is, miért érdekli magát a Korán?
– Hogy miért érdekel? Meg lenne lepve, ha tudná.

 

 

44.
Alkonyi szél

Miután megtudta, amit akart, Ryan felhívta Arnie van Dammot.
– Magasságos ég! Ezek azt akarták, hogy...
– Igen, és majdnem sikerült nekik – bólintott Ryan. – Okos, nem?
– Ezt jelentenünk kell az alelnöknek.
– Feltétlenül. És még valami, Arnie.
A kérését jóváhagyták, mert nem volt jobb ötletük. A két terrorista sérüléseit ellátták, majd két külön cellába zárták őket.
– Mi a véleményed, Dan?
– Egyszerűen nem találok szavakat, Jack.
– A pasasnak rákja van – mondta Clark. – Tudja, hogy meg fog halni. Miért ne vigyen hát magával még egy rakás embert a túlvilágra? Elszánt egy gazember.
– Mit fogsz tenni? – kérdezte Murray.
– Azt, amit Fowler is akart.
Murray először nem értette, aztán leesett neki.
– Ah... értem.

 

A hét talán egyetlen jó híre a mentés volt. A Lunin Admirális hajnalban futott be Kodiak kikötőjébe, hogy partra tegye amerikai utasait. A Maine százötvenhét fős legénységéből mintegy száznak sikerült elhagynia a hajót, mielőtt az a hullámsírba merült volna. Dubinyin és az emberei nyolcvanegy túlélőt és tizenegy holttestet találtak. Ez utóbbiak közt volt Harry Ricks kapitány is. A hozzáértők kész csodának tartották, hogy ilyen sokan életben maradtak. A sajtó csak azt követően értesülhetett a történtekről, miután a szovjet tengeralattjáró elhagyta az amerikai vizeket. Ken Shaw zászlós az elsők között volt, akik hazatelefonálhattak.
Ryan az Andrewson találkozott dr. Woodrow Lowell-lel, a Lawrence-Livermore kutatójával, akit kollégái csak „Rőtszakáll”-nak neveztek vörös pofaszőrzete és mackótermete miatt. Lowell hat órát Denverben töltött, most pedig velük tartott a Közel-Keletre.
– Máris feltenném az első kérdést – szabadkozott Jack, amiért minden formalitást mellőzve rögtön a lényegre tért. – Hogyan becsülhették meg ennyire tévesen a bomba hatóerejét?
– A parkoló volt az oka. Makadámból készült, zúzottkő és aszfalt keverékéből. A bomba energiája szénhidrogéneket szabadított fel az útburkolat felső rétegéből, és lángra lobbantotta őket. A hó, egyrészt a párolgása által termelt gőz, másrészt fényvisszaverő tulajdonsága révén, tovább erősítette a folyamatot, azt a látszatot keltve, hogy a valódinál sokkalta nagyobb energia szabadult fel. Aztán az aszfalt sugározni kezdte az elnyelt hőt, felnagyítva a második hőhullámfázis műholdas képét is. Bárkit megtévesztett volna. És most akarja hallani a jó hírt? – Ki vele!
– A bomba egy petárda volt, vagyis egy valóban nagyobb hatóerejű bomba, amely, ha nem is mondott csütörtököt, nem hozta a formáját. Azt egyelőre ne kérdezze, hogy mi volt a gond. Az üledék tele volt tríciummal, amiből arra következtetek, hogy az építő legalább százötven megatonnásra tervezte. Ha rendeltetésszerűen működött volna...
– Vagyis szerencsések voltunk?
– Ha lehet ezt szerencsének nevezni, akkor igen.
A hallottak ellenére Jacknek sikerült átaludnia az út nagyobbik részét. A repülő másnap reggel landolt Beér-Sevában. Az utasokat izraeli katonák kísérték Jeruzsálembe, egy izraeli légi támaszpontra. A sajtó megneszelte, hogy készül valami, de nem ismertek konkrétumokat, és a támaszpontot őrző katonák rossz riportalanynak bizonyultak.
Ali bin Sejk herceg a VIP-épület előtt várta őket.
– Felség – biccentett Jack. – Köszönöm, hogy idefáradt.
– Tehettem volna mást? – A herceg meglengetett egy újságot.
– Szóval megelőzött a hír – vigyorgott Jack.
– Tehát igaz?
– Igen, felség.
– És maga megállította?
– Megállítottam? – Jack vállat vont. – Én csak nem akartam... hazugság volt, Ali. Talán megéreztem, hogy... Nem, ez nem igaz. Csak később tudtam meg. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem tudtam volna a tükörbe nézni, ha megteszem. De ez már a múlt. Beszéljünk inkább arról, ami még hátravan. Számíthatunk a segítségére, felség?
– Állok rendelkezésükre, barátom.
– Iván Emmetovics! – kiáltotta Golovko. – Felség!
– Szergej Nyikolajevics!
Az oroszt Avi Ben Jákob kísérte.
– Jack, jobb lenne valami biztonságosabb helyet keresni – szólalt meg Clark. – Tudod, nagyon bosszantana, ha egyetlen olcsó aknagránáttal ennyi fejest küldenének a túlvilágra.
– Jöjjenek – vezette be őket az épületbe Avi.
Odabent Golovko elmesélte nekik, hogy mit tudott meg dr. Moj-szejevicstől.
– Még életben van az illető? – kérdezte Ben Jákob.
– Iszonyú fájdalmai vannak, de néhány napja még hátravan.
– Én sajnos nem mehetek Damaszkuszba – jelentette ki Avi.
– Sohasem említette, hogy elvesztettek egy atombombát – mondta vádlón Ryan.
– Miről beszél?
– Nagyon is jól tudja, hogy miről. A sajtó még nem szagolta ki, de nem adok két napot, és erről is cikkezni fognak. Tudom, hogy kínos lett volna bevallani, de láthatja, hogy mi kerekedett belőle!
– Azt hittük, hogy megsemmisült. Próbáltuk keresni, de...
– A domborzat az oka – magyarázta dr. Lowell. – A Golán-fennsík vulkanikus eredetű, csupa bazaltszikla, magas háttérsugárzással, ami eleve reménytelenné tesz egy ilyen keresést. De azért szólniuk kellett volna. Kidolgoztunk néhány trükköt Livermore-ban, amivel segíthettünk volna.
– Sajnálom, hogy így alakult – mondta Ben Jákob tábornok. – Akkor tehát Damaszkuszba repülnek?
Ali herceg repülőjével utaztak tovább Damaszkuszba, ahol az amerikai, a szovjet és a szaúdi nagykövet várta őket a külügyminisztériumban. Rövid tanácskozás után ellátogattak a kórházba, ahol Mojszejevics betegét ápolták.
A páciens egykor erős testalkatú férfi lehetett, de most alig volt több egy halom rothadó húsnál. A látogatók csak különleges védőruhában léphettek az elkülönített kórterembe. A kihallgatást Ali vezette.
– Tudja, hogy miért vagyok itt? A férfi bólintott.
– Gondoljon arra, hogy hamarosan Allah elé kell állnia, ezért mondja el nekem az igazat.

 

A helyszínt izraeli oldalról a 10. páncélos lovasezred, szíriai részről pedig a szír hadsereg biztosította. A levegőben F-16-osok és Tomcatek köröztek, hermetikusan lezárva a környéket.
A konvoj egy völgyben állt meg. A helyet a haldokló férfi jelölte meg számukra a térképen – így próbálta menteni azt, ami még megmaradt a lelkéből. Alig egyórányi keresés után megtalálták a műhelyt. Először a tűzszerészek mentek be, majd miután jelezték, hogy a hely biztonságos, a bizottság is követte őket.
– Elképesztő – mondta tizenöt percnyi szótlan nézelődés után dr. Lowell. – Nem hittem volna, hogy ilyen körülmények közt is meg lehet csinálni. Mindeddig abban a hitben ringattuk magunkat, hogy... Igen, ez a helyes kifejezés. Tévhitben voltunk. Illúziókat tápláltunk.
– Miről beszél?
– Ez egy fél megatonnás szerkezetnek készült.
– Ha működött volna, kénytelen lettem volna hinni a jelentésnek.
– Azt hiszem, találtunk valamit, doki – jelentette egy amerikai tiszt.
Dr. Lowell követte.
– Miféle jelentés? – kérdezte Golovko.
– Egy üzletet szeretnék ajánlani – felelte Jack.
– Miféle üzletet?
– Lekapcsoltak valakit, akire szükségünk lenne.
– Ljalin?
– Igen.
– Elárult minket. Ezért bűnhődni fog.
– Először is semmi olyat nem mondott nekünk, amit maguk ellen tudtunk volna fordítani, Szergej. Másképp nem is ment volna bele az üzletbe. Csak a japánokról szerzett információkat adta át nekünk. Másodszor, ha nem lett volna ő, lehet, hogy most mi nem lennénk itt. Engedje el!
– És cserébe mit kapok?
– Van egy informátorunk, aki azzal etetett minket, hogy Narmonovot a hadsereg ellopott atomtöltetekkel zsarolja. Ezért hittük azt, hogy az önöké volt a bomba.
– De hát ez hazugság!
– Nagyon meggyőző volt – folytatta Ryan. – Majdnem elhittem neki. Az elnök és dr. Elliot viszont készpénznek vették. Ezért durvulhatott el ennyire a helyzet.
– Az a személy nem fogja megérni a holnapot! – fogadta meg Golovko.
– Nem ölhetik meg.
– Miért nem?
– Mert azzal, hogy hazugságokkal traktált minket, még nem követett el bűnt a hazája ellen. Hagyja életben! Ha megmondom, hogy ki az, akkor meg fogja érteni.
– Jól van – mondta rövid gondolkodás után a KGB-s. – Három napot kérek, és a magáé lesz Ljalin. Erre szavamat adom.
– Az emberünk fedőneve „Spinnaker”. A valódi neve Oleg Kirilovics...
– Kagyisev? Kagyisev!
– Most csalódott? Gondolja el, hogy mi mennyire azok vagyunk.
– Mond valamit. De semmi trükk, ugye?
– Szavamat adom. Nem mondom, hogy nem szeretném egy kötél végén látni, de a pasas egy közismert politikus, és tudtommal nem követett el hazaárulást. Legyen kreatív, Szergej! Találjon ki neki valami jó elfoglaltságot. Csináljon belőle kutyapecért Szibériában.
Golovko bólintott.
– Meglesz.
– Kész öröm üzletet kötni magával, Szergej. Milyen kár Ljalinért.
– Ezt meg hogy érti?
– Mindketten hasznos jelentéseket kaptunk tőle. Én személy szerint nem bánnám, ha továbbra is...
– Ekkora üzleteket a mi szakmánkban nem szokás kötni, Jack, de azért nagyra értékelem a humorérzékét.
Dr. Lowell bukkant elő az építményből, kezében egy ólomvödörrel.
– Mit talált?
– Szerintem plutónium, de ne akarják közelebbről is megnézni, mert még úgy járnak, mint a damaszkuszi barátunk. Lowell átadta a vödröt egy katonának, a tisztnek pedig ezt mondta:
– Szedjenek össze mindent, dobozolják be, és tegyék hajóra. Szeretném rekonstruálni a gyártás folyamatát.
– Értettem, uram. És mi legyen a mintával?
Négy órával később már Dimonában tartózkodtak, az izraeliek nukleáris „kutatóintézetében”. Míg a technikusok a gamma-spektrométerrel voltak elfoglalva, Lowell átnézte a helyszínen talált terveket.
– Nagy és ormótlan. A mieink negyedekkorák. De tudja, mennyi időnkbe telt annak idején egy ehhez hasonlót építeni? – Lowell jelentőségteljesen Ryanre nézett. – Tíz évbe. Ezek öt hónap alatt vitték véghez ugyanazt. Egy barlangban...
– Talán ezért tolták el. De hol? Mi lehetett a gond?
– A tríciumra gyanakszom. Volt két petárdánk az ötvenes években. Héliumszennyezés. Persze nem kürtöltük világgá. Többet majd akkor mondhatok, ha a terv alapján elkészítettük a bomba számítógépes modelljét. A tervező mindenesetre nagyon értette a dolgát.
Ah, köszönöm – vette át a spektrométeres vizsgálat eredményét egy izraeli laboránstól. – Hát igen. Savannah River, „K” reaktor, 1968.
– Tehát ez az.
– Igen. Az izraeliek elárulták az elvesztett bomba típusát és a plutónium tömegét. Minden egybevág.
– Nos, ez duplán jó hír – sóhajtott fel megkönnyebbülten Ryan. – Az ügyet felderítettük, és nem kell újabb bombát keresnünk.
– Egyelőre – tette hozzá Lowell.

 

Daniel E. Murray nem hagyhatott ki egy ilyen lehetőséget, sem szakmai, sem személyes okokból. Eléggé morbid volt, hogy jogászok helyett papokat alkalmaztak, de azt el kellett ismernie, hogy a rendszer átkozottul hatékony. A tárgyalás mindössze egy napig tartott, ennek ellenére egyetlen részletkérdést sem hagytak elsikkadni. A vád- és védőbeszédek kínosan őszinték voltak, a döntések precízek, pártatlanok, az ítélet könyörtelen. De ez a legkevésbé sem zavarta Murrayt.
Rijádban ugyanúgy kezelték ezt az ügyet, mint bármelyik másikat. Senki nem követelt gyorsított ítélet-végrehajtást – az elítéltnek időt kellett adni az elmélkedésre és az imára. Ryannek így bőven volt alkalma elbeszélgetni az ügyben érintett vezetőkkel, és levonni a következtetéseket. De a rijádi tartózkodás, pontosabban Ali herceg egy nem várt látogatást is tartogatott számára.
– Mohamed Darjaei vagyok – mutatkozott be a férfi.
Jack jól ismerte ezt az arcot a CIA aktáiból. Azt is tudta, hogy az iráni utoljára akkor állt szóba amerikaival, amikor még Mohammed Reza Pahlavi vezette az országot.
– Mit tehet önért? – kérdezte a vendégétől. A tolmács szerepét maga Ali herceg látta el.
– Igaz, amit hallottam? – érdeklődött az iráni.
– Igen, uram.
– Miért kellene hinnem önnek? – A férfi hetven felé közelített. Az arca ráncos volt és fekete, tekintete haragvóan parázslóit.
– Ha nem hisz nekem, miért tőlem kérdezi?
– Nem tolerálom az arcátlan beszédet!
– Én pedig azt nem tolerálom, ha amerikaiakat támadás ér – vágott vissza Ryan.
– Ön is tudja, hogy ahhoz semmi közöm.
– Igen, tudom. De kérdezhetek valamit? Ha a támogatását kérték volna, megadta volna nekik?
– Nem – jelentette ki határozottan Darjaei.
– Miért kellene hinnem önnek?
– Lemészárolni ennyi embert, még ha hitetlenek is, bűn Isten szemében.
– Na és persze azt is sejtette – tette hozzá Jack –, hogy miként reagáltunk volna.
– Azzal vádol, hogy képes lennék ekkora gyalázatra?
– Ön rendszeresen ezt hangoztatja rólunk. De ezúttal tévedett.
– Ön gyűlöl engem.
– Nem zártam a szívembe – ismerte el Jack. – Ön a hazám ellensége. Olyanokat támogat, akik a honfitársaim ellen követnek el merényleteket. Ön olyan emberek halálában lelte örömét, akiket nem is ismer.
– De ön mégsem hagyta, hogy az amerikai elnök megöljön engem.
– Ez nem igaz. Én csak azt nem akartam, hogy az elnök önnel együtt ártatlanok tízezreit is megölje.
– Miért?
– Ha tényleg Isten követének tartja magát, hogy kérdezhet ilyet?
– Maga csak egy hitetlen!
– Téved. Én is hiszek, csak nem úgy, mint ön. De tényleg olyan nagy lenne a két hit közti különbség? Ali herceg szerint nem. Miért fél ennyire a békétől? Miért fél nagylelkű lenni, ahogy az egy hívő emberhez illik? De hagyjuk ezt... Azt kérdezte, hogy miért. Arra akartak rávenni, hogy segítsek bosszút állni ártatlan életek árán, de én nem tudtam volna együtt élni ezzel. Ilyen egyszerű. Képtelen lettem volna rá, annak ellenére, hogy számomra ők a hitetlenek. Olyan nehéz ezt megérteni?
Ali herceg mondott valamit, amit nem fordított le Jacknek. Talán a Koránból idézett. Bármi is volt az, Darjaei bólintott, és Ryanre nézett.
– Ezt még alaposan át fogom gondolni. Viszontlátásra.

 

Durling életében először ült bele a székbe. Arnold van Damm az asztal túloldalán foglalt helyet.
– Jól csinálta, Arnold.
– Köszönöm. Tehetek még esetleg valamit?
– Egyelőre azt hiszem, nem. Ma van a napja, ugye?
– Igen.
– Ryan intézi? – kérdezte Durling a napi összefoglalót lapozva.
– Igen, ő tűnt a legalkalmasabb személynek.
– Beszélni akarok vele, ha visszatért.
– Nem tudta? Lemondott. Mától már nem dolgozik nekünk.
– Ne őrjítsen meg!
– Ez a nagy helyzet – tárta szét a kezét van Damm.
– Azért csak mondja meg neki, ha visszatért, hogy látni szeretném.
– Úgy lesz, elnök úr.

 

A kivégzésre szombaton került sor, hat nappal a robbantás után. A nép összegyűlt, Ghosnt és Qatit kivezették a piactérre. Jack életében először látott ilyet. Murray kifejezéstelen arccal állt mellette. Clark és Chavez, egy sor biztonságival együtt, a tömeget figyelte.
– Olyan... aránytalan – jegyezte meg Jack az események közepén.
– Lehet – felelte ünnepélyesen Ali herceg –, de a világ tanulni fog belőle. Az igazság győzedelmeskedett. Ez a lecke.
– Ezért kellett hatvanezer embernek meghalnia? Nem túl nagy ár ez ezért a leckéért?
– Nagyobb árat is fizethettünk volna, Jack. De hála önnek, ezt sikerült elkerülni.
– A maga helyében én megerősítettem volna a parancsot – vallotta be restelkedve Avi. – És hogy utána? Valószínűleg golyót repítettem volna a fejembe. Ki tudja? Egy azonban biztos: nekem nem lett volna bátorságom nemet mondani.
– Nekem sem – mondta Golovko.
Ryan nem szólt semmit. A piactér közepét nézte. Az elsőt elmulasztotta, de nem bánta.
Qati tudta, hogy mi fog következni, de hiába dacolt, az életben maradás ösztöne nem tudott úrrá lenni a reflexein. Egy katona az oldalába bökött a kardjával, csak annyira, hogy felsértse a bőrét, minek következtében Qati háta ívben megfeszült, felkínálva a nyakát. A kard meglendült a szaúdi különleges erők kapitányának kezében. Nem ez volt az első kivégzése, vagy sokat gyakorolhatott, állapította meg egy pillanattal később Jack. A mozdulat, amely egyetlen suhintással leszelte a fejét, precíz volt és megtévesztően kecses. Qati feje elgurult, az elvágott erekből az ég felé szökött a vér. A test magára hagyatva vergődött, míg a szívnek volt mit pumpálnia, aztán mozdulatlanságba ernyedt. A szaúdi kapitány beletörölte a szablyát egy selyemkendőbe, majd elrakta az arany kardhüvelybe.
A nép nem ujjongott, csak néhány sóhajt és halk mormogást lehetett hallani a buzgóbbak ajkáról. Hogy kinek a leikéért imádkoztak, azt csak ők tudták és az Istenük. Az első sorokban állók a tér széle felé indultak. Azok közül, akik hátraszorultak, néhányan előrejöttek, hogy közelebbről is megszemléljék a kivégzetteket, de csak egy pillanatra álltak meg a lánc előtt; mindennapos teendőik elszólították őket.
Jack nem tudta, mit kellene éreznie. Épp elég halált látott, de még soha nem érzett ilyen ürességet a halottak láttán. Ez azért elég aggasztó volt.
– Azt hallottam, hogy otthagyta a hivatalát, Jack – mondta Ali herceg. Ryan hátat fordított a kivégzés helyszínének, mint mindenki más.
– Igen, felség.
– Akkor senki nem fogja azzal vádolni, hogy megvesztegettem. Nagyszerű! – Ali intett, mire a szaúdi kapitány Jack elé lépett, két tenyerén a kardot hordozva. A hüvely kovácsolt aranyból készült és drágakövekkel volt kirakva. A markolatot elefántcsontba ágyazott arany alkotta, és erős markok koptatták kézbe simulóra nemzedékeken át. Királyokhoz méltó fegyver volt.
– A kard országainkban az igazság jelképe – mondta Ali herceg. – Talán idejétmúlt, de olyan korok öröksége, amikor a férfiak még férfiként viselkedtek. Ez a szablya háromszáz éves. Háborúban és békében hűen szolgálta őseimet. Még nevet is kapott. Alkonyi szél az angol megfelelője, de számunkra ennél sokkal többet mond. Szeretném, ha az öné lenne, dr. Ryan, hogy emlékeztesse azokra, akik meghaltak, és azokra, akik az életüket köszönhetik önnek. Ez a kard sokszor ölt már. Őfelsége úgy hiszi, éppen eleget.
Ryan átvette a kardot a hercegtől. Az aranyhüvelyt évszázadok csatái és homokviharai tették karcossá, de sárgás tüzet még mindig őrizte, s a penge, amikor Jack félig kihúzta, tükörként fénylett a vakító arábiai napfényben. Milyen borzasztó, gondolta Jack, hogy valami, ami ilyen gyönyörű, ilyen iszonyatos célt szolgálhat. De azért...
Meg fogja tartani, és keres neki egy méltó helyet a házban. Egy helyet, ahol nem lesz túlságosan szem előtt, de rejtve sem a tekintete elől.
– Eleget ölt? – Ryan visszacsúsztatta a kardot a hüvelybe. – Igen, felség. Akárcsak én. Legfőbb ideje visszavonulnunk.

 

 

Utószó

Most, hogy a történet végére értünk, tisztáznunk kell néhány dolgot. Mindaz, ami ebben a könyvben az atombombákról és gyártásukról elhangzik, szakkönyvek tucatjaiban megtalálható. Érthető okokból bizonyos részleteket megváltoztattam, vállalva azt, hogy ez az érthetőség rovására megy. Nem mintha komolyan hittem volna, hogy ez valamit is számít; csak a lelkiismeretemet akartam megnyugtatni.
A második világháborúban elindított Manhattan-terv minden idők legnagyobb szellemi összefogása volt – talán soha nem fogják felülmúlni. A kutatásnak olyan „melléktermékei” voltak, melyek egész életünket, jövőnket meghatározó tényezővé váltak, mint például a bombák tervezésére kifejlesztett számítógépek.
Amikor elkezdtem kutatni a témában, először mulattatott, aztán megdöbbentett, hogy a mai tudás és a mai eszközök birtokában mennyivel egyszerűbb lenne véghezvinni egy ilyen fejlesztést. Az, amit a negyvenes években dollármilliárdokból tudtak összehozni, ma ugyanannak az összegnek a töredékéért megvalósítható. Egy modern személyi számítógép nagyobb és megbízhatóbb számolókapacitással rendelkezik, mint az első Eniac, a szimuláció lehetőségével sok kísérletezéstől kímélve meg az érdeklődőt; a kiváló minőségű, már-már felfoghatatlanul pontos gépi szerszámokat rendelésre házhoz szállítják. Amikor a gyártótól érdeklődtem az Oak Ridge-ben és egyebütt használt gépek paramétereit illetően, mindenben készséggel a rendelkezésemre álltak: másnap a gyorsposta még a gépkönyveket is meghozta. Egyes alkatrészek, amiket valamikor bombák gyártásához fejlesztettek ki, ma közönséges sztereó hangfalakban is megtalálhatók. A helyzet az, hogy egy kellő anyagi háttérrel rendelkező személy, ha elszánja magát, öt-tíz év alatt képes lehet létrehozni egy többfázisú termonukleáris bombát. A tudomány közkincs, felfedezés sokáig titokban nem maradhat.
Egy ilyen bombát becsempészni és elhelyezni gyerekjáték. Ezt nem én gondolom így: szakértők mondták nekem. Kérdésemre nemegyszer ez volt az első reakció: „Viccelsz?” Talán nincs is olyan ország – liberális demokrácia semmiképpen –, amely meg tudná védeni területét egy ilyen fenyegetéstől.
Ez hát a gond. És hogy mi lehetne a megoldás? Kezdetnek talán az is jó lenne, ha a nukleáris anyagok kereskedelmét és a technológiák védelmét sokkal komolyabban szabályoznák, mert ami ma folyik, az vicc. Az atomfegyvereket nem lehet nem feltalálttá tenni, s az atomenergiát sem száműzhetjük az életünkből. Meggyőződésem, hogy a nukleáris energia biztonságos, és kevésbé ártalmas a környezetre, mint a fosszilis energiahordozók, de ez is csak egy eszköz, amivel ugyanúgy vissza lehet élni, mint bármi mással. Vigyázzunk rá!

Peregrine Cliff, 1991. február

 

 

Jegyzetek:

1. Byron: Sénakherib pusztulása – Radnóti Miklós fordítása

2. Mennydörgés

3. A Kineret-tó, más néven Genezáreti-tó vagy Tiberias-tó

4. Sárból és homokból emelt védelmi töltésrendszer, melyről azt tartották, hogy csak atombombával lehet áttörni. Az egyiptomiak hatalmas vízpumpákkal és szivattyúkkal bontották el

5. SAM-ok: Surface-to-air-missile – föld-levegő rakéta

6. Ellenség-barát felismerő rendszer

7. Amerikai zsidók által létrehozott jótékonysági szervezet, jelentése: „A Szövetség Fiai”

8. Special Weapons and Tactics rövidítése, a. m. különlegesen kiképzett és felszerelt rohamcsapat

9. George Washington Egyetem

10. National Football League – Nemzeti Futballszövetség

11. Egy Lengyelországban alapított zsidó szekta

12. Győzni fogunk... Győzni fogunk egy napon

13. Az Egyesült Államok Légiereje

14. Commander in Chief, United States Air Force in Europe – a USAF európai erőinek főparancsnoka

15. Az Iván a John (Jack Ryan teljes neve John Patrick Ryan) orosz megfelelője, az Emmet pedig Ryan apjának a keresztneve; innen az „oroszosított” változat

16. Feliksz E. Dzerzsinszkij, a Cseka vezetője

17. Német terrorelhárító egység

18. Vice president – alelnök

19. Az amerikai függetlenségi háború brit származású kalandor hőse, később II. Katalin orosz cárnő ellentengernagya – ford

20. Egy elméleti futballcsapat, melyet az év legjobb játékosai alkotnak

21. Palesztina Felszabadításának Népi Frontja

22. Színészek, műsorvezetők öltöző- vagy pihenőszobája; falát általában zöldre festik, hogy pihentesse a reflektorfényben kifáradt szemet – innen az elnevezés

23. A csillagos-sávos lobogó

24. Defense Intelligence Agency – Védelmi Hírszerzési Ügynökség

25. National Security Agency – Nemzeti Biztonsági Ügynökség feladata kódolás által biztosítani az Egyesült Államok titkos információinak a biztonságát, továbbá információt szerezni titkosított külföldi anyagokból kódfejtés alkalmazásával

26. Az USA alelnöke 1933 és 1941 között

27. National Emergency Airborne Command Post – Nemzeti Válságkezelő Parancsnoki Légi Állás

28. DEFense readiness CONdition – védelmi készültség

29. Barrier Combat Air Patrol – a. m. záró harci őrjárat; záróvonal menti őrjáratozás az ellenséges repülőgépek behatolásának megakadályozására

30. A felszállófedélzeten a pilótákat gyakorlatilag kézen fogva vezetik repülőjükhöz a közlegények, nehogy elvesszenek vagy megsérüljenek útközben.

31. S zélhámos

32. Atlantic Undersea Test and Evaluation Center – Atlanti-óceáni Tenger Alatti Tesztelő- és Elemzőközpont

33. Amerikai haditengerészet; a tenger alatti hadviselés parancsnokhelyettesének irodája

34. Eredetileg annak a mocsárnak a neve, melynek helyére a kormányépületeket, többek közt a Külügyminisztérium épületét emelték. A „foggy”, azaz „ködös” jelző használatával gyakran a külügyiek homályos fogalmazásmódjára utalnak

35. Legendás hírű tengeralattjáró-kapitány, a II. világháborúban a japánok által elsüllyesztett USS Wahoo parancsnoka

36. North American Aerospace Defense Command – Észak-amerikai Légvédelmi Parancsnokság

37. Fractional Orbital Bombardment System – több lépcsős, földkörüli pályát is felhasználó rakétarendszer

38. Integrált Műveleti Terv

39. Full Fusing Option – kb. a.m.: szabadon állítható gyújtószerkezet

40. Low Probability Intercept – kis valószínűséggel elfogható

41. Mobile Submarine Simulator – mozgó tengeralattjáró-szimulátor