Raymond Chandler
A GYÖNGY BAJJAL JÁR
- Elbeszélések -

(Tartalom)

 

 

FRONTÁTVONULÁS

 

1

Sivatagi szél fújt aznap este. Az a forró, száraz szél, amely a hegyi szorosokon át ereszkedik a városra, felborzolja az ember haját és az idegeit, s viszketni kezd tőle a tenyér. Az ilyen éjszakákon minden italos vendégség verekedéssel végződik. Szelíd kis feleségek a húsvágó kés élét tapogatják, s a férjük nyakát méregetik. Minden megtörténhet. Még az is, hogy teli pohár sörhöz jut az ember egy koktélbárban.
Én is hozzájutottam egy csinosan berendezett új helyiségben, mindjárt szemben a bérházzal, amelyben lakom. Vagy egy hete nyitották meg, és alig volt forgalma. Húsz-egynéhány éves kölyök állt a bárpult mögött, és úgy festett, mint aki életében nem öntött le még egy pohárral a torkán.
Összesen még egy vendég volt a helyiségben rajtam kívül, egy részeg ember: az egyik bárszéken ült, háttal az ajtónak. Mintegy kétdollárnyi összeg állt előtte, tízcentesekből, szép szabályos oszlopba rakva. Tisztán itta a whiskyt, kis poharakból, s szépen elvolt magában.
Odébb csúsztam a bárpult mentén, megkaptam a sörömet, és megjegyeztem:
– Maga aztán alaposan lehúzza róluk a bőrt, öregem.
– Épp hogy kinyitottuk az üzletet – mondta a fiú. – Be kell indítanunk a forgalmat. Volt már nálunk, igaz? – Aha.
– Itt lakik a környéken?
– A Berglund-házban, ott szemben – feleltem. – John Dalmas a nevem.
– Az enyém Lew Petrolle. – Közelebb hajolt a fényezett bárpult fölött. – Ismeri ezt az alakot?
– Nem.
– Ideje volna már, hogy hazamenjen, úgy nézem. Taxit kellene hívnom, és hazaküldenem. Ez már előre iszik a jövő hétre.
– Egy ilyen éjszakán, mint a mai... – mondtam én. – Hagyja csak; hadd igyon.
– Nem tesz jót neki. – A fiú komoran nézett rám.
– Whiskyt! – recsegte a részeg ember, és fel sem nézett. Tenyerével a pult lapjára csapott, vigyázva, hogy a tízcentesekből rakott kis oszlopot fel ne borítsa.
A fiú rám nézett, és vállat vont:
– Adjak neki?
– Miért ne? Az ő gyomrába megy.
A fiú töltött még egy pohár tiszta whiskyt, s azt hiszem, megkeresztelte vízzel a bárpult alatt, mert amikor felbukkant vele, olyan bűntudatos volt a képe, mintha elgáncsolta volna a nagymamáját. A részeg ember nem vett észre semmit. A híres agysebész féltő gondjával leemelt két tízcentest az oszlopból.
A fiú visszajött, és sört töltött a poharamba. Kint fütyült a szél. Be-belökte néhány ujjnyira a színes üvegű lengőajtót. Pedig volt némi súlya az ajtószárnynak.
A fiú megszólalt:
– Elsősorban ki nem állhatom a részeg embereket, másodsorban ki nem állhatom, ha itt rúgnak be, harmadsorban pedig elsősorban ki nem állhatom őket.
– Ezt a Warner fivérek is felhasználhatták volna – mondtam.
– Felhasználták.
Ekkor új vendég érkezett. Kint autó fékezett csikorogva, s kitárult a lengőajtó. Bejött egy pofa, szemmel látható sietségben. Fogta az ajtót, és gyorsan végigmérte a helyiséget, nagy, fénylő, sötét szemével. Jól öltözött férfi volt, barna bőrű, keskeny arcú, vékony szájú, s a maga módján jóképű. Sötét öltönyt viselt, melynek felső zsebéből fehér zsebkendő széle kukucskált szemérmesen, s ő maga láthatóan higgadt volt, ugyanakkor bizonyos feszültség érződött belőle. Ezt alighanem a frontátvonulás okozta. A forró szél. Én is olyanformán éreztem magamat, ha nem is higgadtan.
Az újonnan érkezett a részeg ember hátát nézte. A részeg az üres poharával sakkozott. Az új vendég rám pillantott, azután végignézett a helyiség túloldalán sorakozó bokszokon. Üres volt valamennyi. A férfi beljebb jött, elment az ingadozó, motyogó részeg mellett, és a pult mögött álló fiúhoz fordult.
– Nem látott itt egy hölgyet, barátom? Magas, csinos, barna haj, emprimé boleró, sötétkék kreppselyem ruha. Széles karimájú szalmakalap bársonyszalaggal. – Volt a hangjában valami feszültség, amit nem szerettem.
– Nem, uram. Nem járt itt senki, aki megfelelne a leírásnak – válaszolta a fiú.
– Kösz. Tiszta whiskyt. Ha lehet máris, jó?
A fiú odanyújtotta az italt, a fickó fizetett, egyetlen kortyra felhajtotta a whiskyt, és kifelé indult. Három vagy négy lépés után megállt a részeggel szemben. A részeg elvigyorodott. Valahonnan revolvert rántott elő, olyan villámgyorsan, hogy én csak egy felbukkanó sötét foltot láttam belőle. Nyugodtan tartotta a fegyvert, és semmivel sem látszott részegebbnek, mint én magam. A magas kreol pofa egész mozdulatlanul állt ott, majd finoman hátrakapta a fejét, aztán mozdulatlan maradt megint.
Kint elrobogott egy autó. A részeg ember huszonkettes automatát tartott a kezében, nagy acélgömbbel elöl. Két kemény csattanás hallatszott, és egy kevés – egészen kevés – füst emelkedett föl a csőből.
– Viszlát, Waldo – mondta a részeg.
Azután a mixerre és énrám szegezte a revolvert.
A kreol pasas mintha sosem akart volna összeroskadni. Botorkált, aztán összeszedte magát, meglóbálta a karját, továbbbotorkált. Leesett a fejéről a kalapja, majd arccal a padlóra zuhant ő maga is. Aztán már olyan mozdulatlan volt, mint az aszfalt a ház ellőtt.
A részeg lecsúszott a bárszékről, a zsebébe szórta a tízcenteseit, és az ajtó felé siklott. Közben oldalt fordult, maga előtt tartva a fegyvert. Nálam nem volt revolver. Nem jutott eszembe, hogy szükségem lesz rá, ha meg akarok inni egy pohár sört. A fiú a bárpult mögött nem mozdult, egy hang nem hallatszott felőle.
A részeg könnyedén megérintette vállával az ajtót, s le nem véve rólunk a tekintetét, kifarolt az utcára. Ahogy kitárult az ajtó, heves szélroham zúdult be, és meglibbentette a padlón fekvő ember haját.
– Szegény Waldo – mondta a részeg. – Fogadni mernék, hogy most vérzik az orra, énmiattam.
Becsukódott az ajtó. Futva elindultam hazafelé – régi gyakorlatom van már benne, hogy azt tegyem, amit nem kellene. Ezúttal nem számított. A kint álló kocsi motorja feldübörgött, s mire a járdára értem, csak piros stoplámpáinak elhúzó csíkját láttam: épp befordult a sarkon. A rendszáma leolvasásában ugyanannyi sikerrel jártam, mint az első millióm összeszedésében.
Az utca hosszában embereket, kocsikat láttam, ahogy mindig. Láthatóan senki nem vette észre, hogy itt elsült egy revolver. A szél elég nagy zajt csapott ahhoz, hogy a huszonkettes lövedék gyors, kemény csattanásáról, aki netalán meghallotta, azt hihesse: ajtó csapódott valahol. Visszamentem a koktélbárba.
A fiú meg sem mozdult közben, csak állt ott, két kezével a bárpultra támaszkodott, kissé áthajolt fölötte, és a padlón fekvő fekete fickó hátát nézte. Nem mozdult az sem. Lehajoltam, és megtapogattam a nyaki ütőerét. Akkor tudtam, hogy már nem is fog megmozdulni többé.
A fiú arca körülbelül olyan kifejező volt, mint egy borjúkaraj, s nagyjából ugyanolyan színű is. A pillantása inkább bosszús, mint riadt.
Rágyújtottam, a mennyezet felé fújtam a füstöt, és kurtán odaszóltam neki:
– Telefonálni kell.
– Talán nem halt meg – mondta a fiú.
– Amikor valaki huszonkettes revolvert használ, az azt jelenti, hogy nem bízza a véletlenre a dolgot. Hol van a telefon? – Nekem nincs. Elég kiadásom volt anélkül is. Hogy a fenébe: nyolcszáz ficcsnek hágtam a nyakára így is! – Maga a tulaj?
– Eddig még én.
Levette fehér kabátját meg a kötényét, és megkerülte a bárpultot.
– Bezárom az ajtót – mondta, ahogy előkotorta a kulcsait.
Kiment, becsukta az ajtót, és kívülről addig pofozgatta a reteszt, míg a helyére nem ugrott. Lehajoltam, a hátára fordítottam Waldót. Először nem láttam, hogy hol hatoltak be a lövések. Aztán észrevettem. Két apró nyílás látszott a kabátján, a szíve fölött. Meg egy kevés vér az ingén.
A részeg kifogástalanul szerepelt – mint gyilkos.
Vagy nyolc perc múlva érkezett meg a járőrkocsi. A fiú, Lew Petrolle, addigra megint a bárpult mögött állt. Ismét rajta volt a fehér pincérkabát, a pénzt számolta a pénztárgépből a zsebébe, s olykor feljegyzett valamit egy kis könyvbe.
Én az egyik boksz szélén ültem, cigarettáztam, és néztem, hogy Waldo arcára hogyan ül ki egyre határozottabban a halál. Kíváncsi voltam, ki lehet az emprimé bolerós nő, mért hagyta járni a motort Waldo a kocsijában a ház előtt; hogy hova sietett, s hogy vajon a részeg ember várta-e őt, vagy éppen csak véletlenül botlottak egymásba. Bejöttek az izzadó zsaruk a járőrkocsiból. A megszokott melákok: az egyiknek virág volt a sapkájába tűzve, és a sapkát beroggyantotta egy picit. Amikor a halott embert meglátta, eldobta a virágot, és lehajolt, hogy kitapintsa Waldo ütőerét.
– Ez úgy fest, mint aki meghalt – mondta, és még jobban a hátára fordította. – Na igen, látom, hol ment be. Szép, tiszta munka. Maguk ketten látták, amikor történt?
Mondtam, hogy igen. A fiú a bárpult mögött nem mondott semmit. Elmondtam nekik a történetet, meg azt, hogy úgy látszik, a gyilkos a Waldo kocsiján állt odébb.
A zsaru kirántotta Waldo tárcáját, gyorsan átfutott rajta, és füttyentett egyet.
– Egy rakás dohány, de jogosítvány nincs nála. – Félretette a tárcát. – Oké, mi nem nyúltunk hozzá, értik? Csak megnéztük, van-e kocsija, hogy rádión leadjuk a rendszámát.
– A fenét nem nyúltak hozzá – mondta Lew Petrolle.
A zsaru úgy nézett rá, ahogy az ember elvárhatta ilyen esetben.
– Oké, haverom – mondta halkan. – Hát hozzányúltunk.
A fiú fölemelt egy tiszta whiskys poharat, és elkezdte dörzsölgetni. Amíg csak ott voltunk, egész idő alatt azt dörzsölgette, újabb egy perc elteltével szirénázva befutott a gyilkossági csoport riadóautója, csikorogva fékezett az ajtó előtt, és négy férfijött be: két hekus, egy fényképész és egy laboráns. Nem ismertem egyik hekust sem. Ha régen dolgozik is valaki a detektívszakmában, azért előfordulhat, hogy nem ismer mindenkit egy nagyváros rendőrségéből.
Alacsony, sima modorú, sötét képű, csöndesen mosolygó férfi volt az egyik, göndör fekete hajú és lágy, értelmes tekintetű. A másik: nagy darab, durva csontozatú, előreugró állú fickó, orra szederjes, a pillantása üveges. Lerítt róla, hogy komolyan iszik. Kemény fickónak látszott, de olyannak, aki egy árnyalattal keményebbnek hiszi magát, mint amilyen a valóságban. Odaintett engem a fal melletti legutolsó bokszba, a társa közben a fiúval tárgyalt szemben, a kékkabátosok pedig kimentek az utcára. Az ujjlenyomat-szakember és a fényképész munkához látott.
Közben megérkezett egy orvosszakértő is, az csak épp annyi ideig maradt a helyiségben, hogy feldühödjön, amiért nem tud telefonálni a hullaszállítóknak.
Az alacsony hekus kiürítette Waldo zsebeit, a tárcáját, és az egészet egy nagy zsebkendőbe kötötte az egyik boksz asztalán. Egy halom bankjegyet láttam, kulcsokat, cigarettát, még egy zsebkendőt, és szinte semmi egyebet.
A nagy darab hekus hátravont engem a boksz mélyére.
– A papírjait – mondta. – Copernik nyomozóhadnagy vagyok.
Elé tartottam az igazolványomat. Rápillantott, átlapozta, visszalökte, és feljegyzett valamit a zsebkönyvébe.
– John Dalmas, igaz? Amatőr hekus. Valami dolga volt itt?
– Volt – feleltem. – Ittam. Itt lakom szemben, a Berglundban.
– Ismeri azt a fiút ott a pultnál?
– Jártam már itt egyszer, amióta megnyitotta a boltot. – Nem vett észre rajta most semmi feltűnőt? – Nem.
– Kissé félvállról veszi az egészet ahhoz képest, amilyen fiatal gyerek, nem gondolja? Erre nem kell felelnie. Maga csak mondja el a történteket.
Elmondtam – háromszor. Elmondtam neki egyszer, hogy lássa nagy vonalakban, elmondtam még egyszer, hogy lássa részleteiben, és elmondtam harmadszor, hogy lássa, hogy jól megjegyeztem az egészet. A végén azt mondta:
– Ez a baba érdekel engem. És a gyilkos Waldónak nevezte a fickót, közben távolról sem volt biztos abban, hogy az be fog jönni ide. Úgy értem, hogyha Waldo nem tudta biztosan, hogy a nő itt lesz.
– Ez csakugyan mélyrehatoló elemzés – mondtam. A detektív végigmért. Én nem mosolyogtam.
– Úgy fest az egész, mintha pillanatnyi felindulásból követte volna el, nem igaz? Nem vall semmi arra, hogy előre megfontolt bűnténnyel állnánk szemben. Csak a véletlennek köszönheti, hogy meg tudott lépni. Ebben a városban általában nem hagyják lezáratlanul a kocsikat az utcán. És a gyilkos két jó tanú előtt dolgozik. Nem tetszik nekem ez a história.
– Nekem a tanúszerep nem tetszik – feleltem rá. – Alacsony a napidíj.
A hekus vigyorgott. A fogát mintha szeplők pettyezték volna.
– Igazán részeg volt a gyilkos?
Valaki, aki így céloz? Nem.
– Szerintem sem. Na jó, egyszerű ez eset. A pasasnak nyilván van priusza, és épp elég ujjlenyomatot hagyott maga után. Még ha nem volna itt ez a pohár, néhány óra alatt akkor is azonosítanánk a személyét. Le akart számolni Waldóval valamiért, de nem számított rá, hogy ma este összeakad vele. Waldo csak benézett, hogy érdeklődjön egy hölgy felől, akivel találkája volt, de elkerülték egymást. Hőség van, és ez a szél hamar elmaszatolja a festéket egy nő arcán. Kézenfekvő a feltevés, hogy behúzódott valahova, hogy ott várjon. A gyilkos tehát simán belepumpál kettőt Waldóba, ahová kell, aztán elhúzza a csíkot, és fütyül magára meg a kölyökre. Ilyen egyszerű.
– Na igen – mondtam.
– Olyan egyszerű, hogy az már büdös -– mondta Copernik.
Levetette a nemezkalapot, beletúrt kócos szőke hajába, és a tenyerébe temette fejét. Hosszú, közönséges lóképe volt. Előhúzott egy zsebkendőt, megtörölte az arcát, a tarkóját és a keze fejét. Elővett egy fésűt, és megfésülte a halát – ez után még kócosabb lett –, majd feltette ismét a kalapját.
– Éppen gondolkoztam valamin – szólaltam meg.
– Csakugyan? Aztán min?
– Ez a Waldo pontosan tudta, hogy van öltözve a nő. Így hát nyilván találkozott már vele az este folyamán.
– És aztán? Esetleg ki kellett mennie. És mire visszajött, a nő lelépett. Mondjuk meggondolta magát Waldóval kapcsolatban.
– Így van – mondtam.
Pedig távolról sem ezen gondolkoztam el. Azon gondolkoztam, hogy Waldo úgy írta le a nő ruházatát, ahogy egy átlagférfi nem tudta volna leírni. Emprimé boleró és sötétkék kreppselyem ruha. Én például azt sem tudom, mi az, hogy boleró. És mondhattam volna azt, hogy sötétkék ruha, vagy akár azt is, hogy sötétkék selyemruha, de azt semmiképp sem mondtam volna, hogy sötétkék kreppselyem ruha.
Nemsokára megjelent két ember egy hordággyal. Lew Petrolle még mindig azt a poharat dörgölte, és a sötét bőrű, alacsony hekussal beszélt.
Átvonultunk mindannyian a főkapitányságra.
Lew Petrolle-lal nem volt semmi baj, ahogy utánanéztek. Szóleje volt az apjának Contra Costa megyében, Antioch mellett. Adott Lew-nak ezer dollárt, kezdő tőkének, és a fiú megnyitotta a koktélbárt, neonreklámmal, mindennel együtt összesen nyolcszázért.
Elengedték, s meghagyták neki, tartsa zárva a bárját, amíg el nem dől, hogy nincs szükség több ujjlenyomatra. Mindenkivel kezet szorított, aztán mosolygott, és megjegyezte: úgy gondolja, hogy a gyilkosság végeredményben használni fog az üzletmenetnek, mert senki sem hiszi el a dolgokat úgy, ahogy az újságban olvassa, s az emberek elfognak jönni hozzá a sztori kedvéért, s amíg ő a sztorit meséli, addig rendelni fognak.
– Ezt a fickót sohasem fogja izgatni semmi – mondta Copernik, ahogy a fiú elment. – Amíg nem az ő bőrére megy a játék.
– Szegény Waldo – jegyeztem meg. – Használhatóak az ujjlenyomatok?
– Eléggé elmosódottak – felelte Copernik savanyúan. – Mindenesetre elvégezzük az osztályozást, és még ma éjszaka megtáviratozzuk Washingtonba. Ha nem megyünk vele semmire, maga is bent fog tölteni egy egész napot nálunk, a fénykép- és kartotékszekrények között.
Kezet fogtam vele meg a társával, akinek Ybarra volt a neve, és távoztam. Még nem tudták azt sem, hogy Waldo kicsoda. Amit a zsebében találtak, nem árult el semmit.

 

2

Este kilenc óra volt, mire az utcánkba visszaérkeztem. Mielőtt a Berglund-házba beléptem, végignéztem az utcán mindkét irányban. A koktélbár, lejjebb a másik oldalon, sötét volt, egy-két ember az üvegnek nyomta az orrát, és befelé bámészkodott, tömegnek azonban nyoma sem volt. Az emberek látták a rendőrautót meg a hullaszállítót, de nem tudták, mi történt. Kivéve a sarki talponállóban lézengő alakokat. Azok tudnak mindent, kivéve, hogy hogyan maradjanak meg valami tisztességes állásban.
Változatlanul fújt a szél, forrón, mintha kemencéből jönne, és a házfalaknak vágta a port meg a papírhulladékot.
Beléptem az előcsarnokba, és fölmentem liften a negyedikre. Kinyitottam az ajtót, kiléptem, és szembetaláltam magam egy magas nővel: ott állt, és a liftre várt.
Hullámos barna haján széles karimájú, lazán meghajlított szélű kalap, rajta bársonyszalag. Hatalmas kék szeme volt, s a szempillája leért majdnem az álláig. Kék ruhát viselt, az anyaga lehetett akár kreppselyem is, a szabása egyszerű volt, de kifogástalan. Kabátkaféle volt rajta a ruha fölött, bízvást lehetett emprimé boleró.
– Ezt bolerónak hívják? – kérdeztem.
Szórakozott pillantást vetett rám, és olyan mozdulatot tett, mint aki pókhálót akar félresöpörni az útjából.
– Annak. Legyen szíves... nagyon sietek. Le akarok... Nem mozdultam. Elálltam a felvonóhoz vezető utat. Néztük egymást, és a nő lassan elpirult.
– Jobb, ha nem megy az utcára ebben az öltözékben – mondtam.
– Ugyan, hogy merészel...
A felvonó kattant egyet, és ismét lefelé indult. Nem tudhattam meg a mondata másik felét. A hangjában valahogy nem volt meg a sörözőtónus durvasága. Halk, lágy hang volt, olyan, mint a tavaszi eső.
– Nem akarok magától semmit – mondtam. – Bajban van. Ha erre az emeletre jönnek a liften, még éppen lesz ideje eltűnni a hallból. Először is vegye le a kalapot és a bolerót... és váljon köddé!
A nő nem mozdult. Az arca enyhén elsápadt a nem túl erős kikészítés alatt.
– Zsaruk keresik magát. Ebben a ruhában. Adjon módot rá, és elmesélem, miért.
Gyorsan hátrafordította a fejét, és végignézett a folyosón. A külsejéért megbocsátottam neki, hogy még egy blöffel próbálkozik.
– Akárki maga, mindenképpen szemtelen. Mrs. Leroy vagyok a harmincegyes lakásból. Biztosíthatom...
– ...hogy nem jó emeleten jár – folytattam helyette a mondatot. – Ez a negyedik. – Odalent megállta felvonó. Felhallatszott a liftaknán a szétnyíló ajtók kattanása..
– Vegye le! – mondtam sietve. – Gyorsan!
Lekapta a kalapot, és gyorsan kibújt a boleróból. Megragadtam mind a kettőt, és a hónom alá gyömöszöltem. Megfogtam a nő vállát, megfordítottam, és elindultunk hátrafelé a folyosón.
– Én a negyvenkettesben lakom. Szemben a magáéval, csak följebb egy emelettel. Tegyen próbát. Ismétlem: én nem vagyok érdekelt az ügyben.
Végigsimított a haján, fürge kézmozdulattal, mint egy tollászkodó madár. Tízezer év gyakorlata rejlett e mozdulat mögött.
– Istenem – mondta, aztán a hóna alá csapta a táskáját, s gyors, hosszú léptekkel elindult a folyosó hosszában. A felvonó megállt az alattunk lévő emeleten. Amikor megállt, megállt a nő is. Megfordult, és szembenézett velem.
– Ott van a lépcső, a felvonóakna mögött – tájékoztattam udvariasan.
– Nekem nincs lakásom ebben a házban – mondta ő. – Egy percig sem hittem, hogy van.
– Engem keresnek?
– Magát, de ma már nem fogják apróra átkutatni az épületet. És holnap is csak akkor, ha nem tudják megállapítani Waldo személyazonosságát.
– Waldo? – bámult rám.
– Ó, tehát maga nem ismeri Waldót?
Lassan megrázta a fejét. Lent az aknában ismét elindult a felvonó. Rémület villant át az asszony szemén, mint hullámfodrok a tó vizén.
– Nem ismerem – mondta kapkodva –, de vigyen el valahová erről a folyosóról.
Csaknem az ajtóm előtt álltunk. Betaszítottam a kulcsot a zárba, elfordítottam, és belöktem az ajtót. Benyúltam a szobába és felkattintottam a villanyt. Úgy jött be utánam, mint egy szélroham. Egészen enyhe szantálfaillat lebegett körülötte a levegőben.
Becsuktam az ajtót, lehajítottam a kalapomat egy székre, és néztem a vendégemet, ahogy odasétál egy kártyaasztalhoz, ahol egy sakkfeladványt állítottam fel, amelyet eddig még nem sikerült megoldanom. Mihelyt bent voltunk a szobában, és bezárult mögöttünk az ajtó, a hölgy félelme nyomtalanul eltűnt.
– Szóval maga sakkozik – mondta visszafogott hangon, mintha azért jött volna fel, hogy megtekintse a bélyeggyűjteményemet. Nem bántam volna, ha így áll a dolog.
Némán álltunk mind a ketten: a távolban csapódó liftajtók zajára figyeltünk; majd lépések hallatszottak – s eltávolodtak az ellenkező irányba.
Elvigyorodtam, nem jókedvemből, hanem a feszültség miatt, kimentem a főzőfülkébe, és elkezdtem babrálni két pohárral, közben rájöttem, hogy a hölgy kalapja és bolerója még mindig ott van a hónom alatt, beléptem a felcsukható ágy mögötti gardróbszobába, begyűrtem egy fiókba a két ruhadarabot, megint kimentem a főzőfülkébe, előhalásztam egy üveg osztályon felüli skót whiskyt, és szódás whiskyt készítettem jéggel.
Ahogy beléptem az itallal, vendégem pisztolyt tartott a kezében. Apró, automata fegyver volt, gyöngyház markolattal. Rögtön rám szegezte, s a tekintetében heves iszonyat tükröződött.
Megálltam egy-egy pohárral mindkét kezemben.
– Úgy látszik, a frontátvonulás magát is megbolondította. Magándetektív vagyok. Ha módot ad rá, bebizonyítom.
A hölgy könnyedén bólintott, az arca közben fehér volt, mint a fal. Lassan odamentem, az egyik poharat letettem mellé, aztán visszamentem, letettem a magamét is, és elővettem egy névjegyet. A hölgy lassan leült, baljával a térdét simogatta, a másik kezében a fegyvert tartotta. Letettem a névjegyet a pohara mellé, és én is leültem a magaméval.
– Ne engedje soha, hogy ilyen közel menjenek magához – jegyeztem meg. – Legalábbis, ha komolyan veszi a dolgot. És nyissa ki a pisztolyán a biztonsági zárat.
Lesütötte a szemét, megborzongott, és visszatette a fegyvert a táskájába. Egyetlen kortyra felhajtotta a fele whiskyt, kemény mozdulattal letette a poharat, azután felvette a névjegyet.
– Akárkit nem itatok ezzel a whiskyvel – mondtam közben. – Ezt nem engedhetem meg magamnak. Elbiggyesztette a száját:
– Maga nyilván pénzt akar tőlem.
– Micsodát?
Erre nem válaszolt. A keze megint a táskája felé közeledett.
– Ne feledkezzék meg a biztonsági zárról – szóltam. A hölgy keze megállt. Folytattam: – Ez a fickó, akit Waldo néven említettem, jó magas férfi, úgy száznyolcvan körül, vékony, fekete, csillogó barna szemmel. Az orra és a szája keskeny. Sötét öltöny, kikandikáló fehér zsebkendő jellemezte, valamint nagy sietség, hogy magát megtalálja. Ezzel előbbre jutottunk?
Ismét felemelte a poharát:
– Tehát ez Waldo. Nos, mi van vele? – A hangjában most már enyhén érződött az alkohol kölcsönözte magabiztosság.
– Ami azt illeti, érdekes história. Van itt szemben egy koktélbár... Mondja, hol volt maga egész este?
– A kocsimban ültem – válaszolta hidegen – csaknem végig.
– Nem látott valami nagy lótást-futást, ott lejjebb, a túloldalon?
Megpróbált nemet inteni a szemével, sikertelenül. A szája ezt mondta:
– Tudtam, hogy van valami zűrzavar. Rendőröket láttam és piros fényeket. Gondoltam, baja esett valakinek.
– Így is történt. És ez a Waldo előzőleg magát kereste. Ott a koktélbárban. Megadta a maga személyleírását, leírta a ruháit.
Most akkora volt a két szeme, mint egy-egy cipőgomb, és éppoly kifejező. Reszketni kezdett a szája széle.
– Én bent voltam akkor – folytattam –, beszélgettem azzal a fiúval, a tulajjal. Más nem is volt a helyiségben, csak egy részeg ember az egyik bárszéken, a fiú és én magam. A részeg ügyet sem vetett a világra. Aztán bejött Waldo, maga után érdeklődött, mi mondtuk, hogy nem, nem láttuk magát, és akkor kifelé indult.
Belekortyoltam a whiskymbe. Éppúgy szeretem a hatásos pillanatokat, mint bármelyik felebarátom. A nő majd felfalt a tekintetével.
– Éppen elindult kifelé. Akkor ez a részeg, aki mindaddig ügyet sem vetett a világra, Waldónak szólította, és revolvert rántott. Kétszer belelőtt – csettintettem kettőt az ujjammal így. Kész.
Egy szavamat sem hitte el. A szemembe nevetett.
– Szóval a férjem bérelte föl, hogy kémkedjen utánam – mondta. – Tudhattam volna: megrendezett színjáték az egész, maga meg a Waldója.
Leesett állal bámultam rá.
– Sohasem jutott eszembe, hogy féltékeny lehet – bökte ki. – Különösen egy olyan emberre, aki a sofőrünk volt. Stanre féltékeny volt egy kicsit... ez természetes. De hogy Joseph Choate...
Kaszáló kézmozdulattal a szavába vágtam.
– Hölgyem, ezt a könyvet valamelyikünk rossz helyen ütötte fel – morogtam. – Az égvilágon senkit nem ismerek, akit Stannek vagy Joseph Choate-nak hívnának. Isten a tanúm, nem is sejtettem, hogy maga sofőrt tart. Mifelénk ez nem szokás. Ami a férjeket illeti... na igen, férjek néha előfordulnak nálunk is. Nem elég gyakran, sajnos.
Lassan megrázta a fejét, keze a táska felé közelített, s kék szeme csillogott.
– Nem elég meggyőző a mese, Mr. Dalmas. Nem, távolról sem elég meggyőző. Ismerem magukat, magándetektíveket. Szemét alakok. Becsalt a lakásába, ha ugyan a maga lakása ez. Valószínűbb, hogy valami undorító alaké, aki néhány dollárért megesküszik mindenre. Maga most megpróbál rám ijeszteni. Így megzsarolhat... és ugyanakkor pénzt csikarhat ki a férjemből is. Rendben van – mondta elakadó lélegzettel –, mennyi kell?
Félretettem az üres poharamat, és hátradőltem.
– Engedje meg, hogy rágyújtsak – kértem. – Az idegrendszerem már nem a régi.
Rágyújtottam, a hölgy közben komoran nézett rám, de nem félt – vagy legalábbis nem félt annyira, hogy amögött valóságos bűntudatot sejthessek.
– Szóval Joseph Choate a neve? – kérdeztem. – Az a pasas, aki keresztüllőtte a koktélbárban, Waldónak szólította. Egy kissé bosszúsan, de csaknem elnézően mosolygott. – Ne húzza az időt. Mennyi?
– Miért akart találkozni ezzel a Joseph Choate-tal?
– Természetesen meg akartam váltani tőle valamit, amit ellopott tőlem. Valamit, ami egyébként is értékes. Csaknem tizenötezer dollárt ér. Attól a férfitól kaptam, akit szerettem. De ő halott. Tessék! Halott! Égő repülőgépben pusztult el. Most menjen vissza, és mesélje el az egészet a férjemnek, maga koszos kis patkány!
– Hé! – kiáltottam fel. – Nyolcvanhat kilót nyomok, ruha nélkül!
– Akkor is koszos alak – kiáltotta vissza. – És ne fárassza magát azzal, hogy a férjemnek elmondja. Majd elmondom én magam. Különben is, valószínűleg már tudja.
Elnevettem magam:
– Fura dolog. Akkor hát mit kellett volna kinyomoznom maga szerint?
Felkapta a poharát, kiitta, ami még volt benne.
– Azt hiszi, hogy rendszeresen találkozom Joseph-fel – fintorodott el. – Ami azt illeti, találkoztam. De nem azért, hogy megcsaljam vele a férjemet. A sofőrömmel. Egy csavargóval, akit az utcáról szedtem fel, és kenyeret adtam a kezébe. Nem vagyok ilyesmire rászorulva, ha netalán félre akarok lépni.
– Hölgyem – bólintottam –, csakugyan nincs rászorulva.
– Most pedig elmegyek – mondta ő. – Maga csak próbáljon megállítani. – Előrántotta a táskájából a gyöngyház nyelű revolvert.
Én csak vigyorogtam, vigyorogtam, és nem mozdultam.
– Miért, maga ocsmány kis senki?! – tombolt. – Honnan tudhatom egyáltalán, hogy tényleg magándetektív? Akármilyen szélhámos is lehet. Ez a névjegy, amit a kezembe nyomott, nem bizonyít semmit. Mindenki csináltathat magának névjegyet.
– Csakugyan – mondtam. – Én meg, úgy látszik, elég dörzsölt fickó vagyok ahhoz, hogy két évig itt lakjam, mert maga a mai napon be fog jönni ebbe a házba, és akkor megzsarolhassam, amiért nem találkozott egy Joseph Choate nevű férfival, akit a szemközti koktélbárban Waldo néven eltettek láb alól. Van pénz magánál, hogy megváltsa azt a tizenöt rongyot érő holmit?
– Ó! Maga, úgy látom, azt képzeli, hogy kirabolhat!
– Ó! – utánoztam gúnyosan. – Most már útonálló is vagyok! Asszonyom, megkérhetem szépen, hogy vagy tegye le azt a revolvert, vagy nyissa ki rajta a biztonsági zárat? Sérti a szakmai büszkeségemet, ha látom, hogy majmot csinálnak egy ilyen szép kis fegyverből.
– Sötét gazember maga – jegyezte meg. – Álljon félre az utamból.
Nem mozdultam. Nem mozdult ő sem. Azután mind a ketten leültünk – és még csak nem is egymás mellé.
– Egyetlenegy dolgot áruljon el nekem, mielőtt távozna – kértem. – Mi az ördögöt keresett maga abban a harmadik emeleti lakásban? Csak azért került oda, mert az utcán találkozni akart egy pasassal?
– Ne adja az ostobát – vágott közbe. – Nem úgy van. Hazudtam. Az az ő lakása.
– Joseph Choate-é?
Hevesen bólintott.
– Amit Waldo külsejéről elmondtam, az egyezik Joseph Choate személyleírásával?
Ismét hevesen bólintott.
– Helyes. Egyvalami legalább végre kiderült. Waldo, mielőtt lelőtték, s miközben magát kereste, leírta a maga ruházatát úgy, hogy a leírás eljutott a rendőrséghez, a rendőrség viszont nem tudja, ki ez a Waldo, és most keresnek egy ilyen öltözetben levő nőt, mert tőle várják a választ a kérdésükre. Ezt sem érti?
Egyszerre remegni kezdett kezében a fegyver. Szórakozottan lefelé nézett, majd lassan visszatette a táskájába.
– Ostoba vagyok – suttogta –, hogy egyáltalán szóba állok magával. – Hosszan végigmért, aztán mély lélegzetet vett. – Joseph megmondta nekem, hogy hol lakik... Látszott, hogy nem fél. A zsarolók biztos mind ilyenek. Az utcán akart találkozni velem, de én elkéstem. Mire odaértem, hemzsegett a környék a rendőröktől. Így hát visszamentem, és a kocsimban ültem egy darabig. Aztán feljöttem Joseph lakásához, és bekopogtam. Aztán visszamentem a kocsihoz, és tovább vártam. Összesen háromszor jöttem fel ide. Harmadszorra feljöttem gyalog egy emeletet, hogy itt szálljak be a liftbe. A harmadikon már kétszer láttak. Akkor találkoztam magával. Ez minden.
– Valami férjet is említett az előbb – dünnyögtem. – Ő hol van?
– Egy megbeszélésen.
– Ó, egy megbeszélésen – mondtam undokul.
– A férjem nagyon fontos ember. Rengeteg megbeszélése van. Hidroelektromos mérnök. Bejárta az egész világot. Ha tudni akarja...
– Hagyja csak – mondtam. – Majd egyszer meghívom a férjét ebédre, és akkor elmesélheti ő maga. Akármit tudott magáról ez a Joseph, az már halott dolog. Mint Joseph maga is.
Végre elhitte. Nem reméltem, hogy valaha is eljutunk idáig.
– Igazán meghalt? – suttogta. – Igazán?
– Meghalt – mondtam. – Halott, halott, halott. Asszonyom, higgyen nekem: meghalt.
Leesett az álla, s a szája szétnyílt, mint a kétnapos menyecske tésztája. Nem volt nagy szája, de ebben a pillanatban beletehettem volna az öklömet. A beállott csendben hallatszott, ahogy a felvonó megáll az én emeletemen.
– Ha most sikít – hadartam –, kap két monoklit a szeme alá.
Nem hangzott valami előkelően, de megvolt az eredménye. Magához térítette a nőt. Bekattant a szája, mint a nyúlcsapda.
Közeledő lépteket hallottam. Mindenkinek vannak ihletett pillanatai. Én most az ajkamra tettem az ujjamat. A hölgy nem moccant. Dermedt félelem ült az arcán. Nagy kék szeme olyan sötét lett, mint az alatta húzódó árnyék. A forró szél zúgva csapódott neki a csukott ablaknak. Ilyen szélben csukva kell tartani az ablakot, akármilyen hőség van.
A folyosón közeledő léptek nyugodtan járó magányos férfira vallottak. Ennek ellenére az ajtóm előtt állt meg az illető, majd bekopogott.
A gardróbfülke felé mutattam, a felhajtható ágy mögé. Vendégem hangtalanul fölállt, hóna alá szorítva táskáját. Most a pohárra mutattam. Gyorsan fölkapta, keresztülsietett a szobán, belépett a gardróbfülkébe, és csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Fogalmam sem volt róla, hogy mért mászom bele ebbe az egész bonyodalomba.
Kopogtak megint. A kezem feje nyirkos lett. Megcsikorgattam a székemet, fölálltam, és jó hangosan ásítottam. Aztán az ajtóhoz léptem, és kitártam – fegyvertelenül. Ez hiba volt.
Nem ismertem rá rögtön. Talán, ellenkező előjellel, ugyanaz a változás volt az oka, amiért Waldo azt hitte, hogy nem ismeri. Odaát, a koktélbárban, kalapban ült egész idő alatt, most pedig nem volt a fején semmi. A haja tökéletesen véget ért pontosan ott, ahol a kalap elkezdődik. E vonal fölött a fehér, kemény, száraz bőr csaknem olyanfényes volt, mint a heg bőre egy régi seb fölött. Nemcsak az volt a különbség, hogy most húsz évvel idősebbnek látszott. Más ember volt.
A kezében tartott fegyvert, a huszonkettes automatát elöl a nagy célgömbbel, azt megismertem. S ismerős volt a szeme is. Fényes, apró, sekélyes szempár, mint a gyíké.
Egyedül volt. Az arcomnak szegezte a revolvert, és csak annyit mondott a foga között:
– Igen, én vágyok az. Nyomás, befelé.
Hátráltam egy darabig, ott megálltam. Éppen úgy, ahogy megfelelt neki, ha kevés mozgással akarta becsukni az ajtót.
Kiolvastam a tekintetéből, hogy éppen ezt várja tőlem. Nem megijedtem. Kővé dermedtem.
Ahogy becsukta az ajtót, még tovább hátráltatott, lassan, amíg azt nem éreztem, hogy valami van a lábam mögött. A szemét az enyémbe fúrta.
– A kártyaasztal – mondta. – Valami ürge sakkozik itt. Maga az?
Nyeltem egyet.
– Nem mondhatnám, hogy sakkozom. Csak úgy bíbelődöm vele.
– Ez két embert jelent – következtetett olyan halk, rekedt hangon, mint akinek a zsaru odavágott gumibottal a légcsövére egyszer, egy harmadfokú vallatás során.
– Ez feladvány – mondtam. – Nem parti. Láthatja a figurák állásán.
– Nem értek hozzá.
– A lényeg, hogy egyedül vagyok – mondtam én, és meglehetősen reszketett a hangom.
– Teljesen egyre megy – mondta. – Én mindenképpen elintézett ember vagyok. Valami spicli beköp holnap vagy a jövő héten, egykutya. Nekem egyszerűen nem tetszik a maga pofája, haverom. És nem tetszik az a beképzelt árvácska sem a pincérkabátjában, aki olyan képet vág, mintha ő lett volna a balszélső a Fordhamben vagy mi. A pokolba az ilyen magukfajta pasikkal.
Nem szóltam, nem is mozdultam. A revolver nagy célgömbje könnyedén, csaknem cirógatva súrolta az arcomat. A férfi elvigyorodott.
– Amellett én sem veszítek az üzleten – mondta. – Úgy mellékesen. Egy olyan régi sittes, mint én, nem hagy tiszta ujjlenyomatokat még akkor sem, hogyha tajt siker. És ha egyszer nem hagytam tiszta ujjlenyomatokat, akkor nincs ellenem más bizonyíték, mint két tanú. A pokolba velük. Magának, haverom, lőttek. Remélem, ezzel tisztában van.
– Mit követett el maga ellen Waldo? – kérdeztem. Igyekeztem úgy tenni, mintha ezt akarnám tudni, pedig mást sem akartam, csak hogy ne remegjen olyan vadul a hangom.
– Köpött, egy bank kirámolása után, Michiganben, és ezzel négy évet szerzett nekem. Ő megkapta cserébe a vádelejtést. Négy év Michiganben nem az a kimondott nyári kéjutazás. Ott lent, az életfogytos államokban azután hamar jó kisfiút csinálnak az emberből.
– Honnan tudta, hogy Waldo befog jönni a bárba? – kérdeztem rekedten.
– Nem tudtam. Ja, igaz, kerestem már. Találkozni akartam vele, de mennyire, hogy találkozni akartam. Tegnapelőtt este megláttam az utcán, de aztán szem elöl vesztettem. Aztán nem kerestem megint. Dörzsölt vagány ez a Waldo. Most hogy érzi magát?
– Halott – feleltem.
– Még mindig érek valamit – vihogott fel. – Részegen és józanon. Ez persze nem fogja könnyebbé tenni az életemet. Tudják már az óberhén, hogy ki vagyok?
Nem válaszoltam elég gyorsan. A torkomba bökte a revolver csövét, elakadt a lélegzetem, és ösztönösen majdnem a fegyver után kaptam.
– Nana – intett halkan. – Nana. Csak nem tesz olyan bolondot?
Visszavontam a kezemet, és lelógattam, tenyérrel kifelé. Nyilván épp így képzelte el. Nem ért hozzám másképpen, csak a fegyverrel. Láthatóan nem sokat izgatta, van-e nálam revolver, vagy nincs. Nem is kellett, hogy izgassa -– amennyiben azért az egyért jött.
Bár semmi sem izgathatta különösebben, ha egyszer viszszajött az utcába. Talán a forró szél ártott meg neki egy kissé. Úgy ostromolta most csukott ablakomat, mint a hullámverés a kikötőgátat.
– Találtak ujjlenyomatokat – mondtam. – Nem tudom, hogy mennyire használhatók.
– Elég használhatók lesznek, de arra nem, hogy telexen továbbítsák. Idő kell majd rá, hogy légipostán Washingtonba küldjék és onnan vissza; csak úgy tudják kellőképpen ellenőrizni. Most mondja meg nekem, haverom, hogyan jöttem én ide?
– Hallotta, amikor a fiúval beszélgettem a bárban. Megmondtam neki a nevemet, meg hogy hol lakom.
– Így igaz, haverom. És hogy mért jöttem, azt már közöltem. – Rám mosolygott. Ocsmány egy mosoly volt, ha arra gondol az ember, hogy ez lehet az utolsó, amit életében lát.
– Hagyja csak – válaszoltam. – A hóhér nem fogja megkérdezni magától, hogy mit gondol, mért ment ő oda.
– Nézd csak, nézd, milyen jól viseli. Maga után meglátogatom azt a kölyköt. Hazáig követtem, de úgy gondoltam, megfelelőbb, ha elsőnek magát teszem hidegre. Hazáig követtem a városházától, a Waldo bérelt kocsiján. A főkapitányságtól, apuskám. Az okos zsaruk. Az ölükbe ülhet az ember, és nem jönnek rá, ki az. De kezdjél el egyszer szaladni a villamos után, ezek rögtön rákezdik a géppisztolyukkal, kinyírnak két gyalogjárót, egy taxisorfőrt, aki a tragacsában durmol, meg egy vén takarítónőt, aki a padlót sikálja a másodikon. Akit kergetnek, azt meg elhibázzák. Az okos, rohadék zsaruk.
Megforgatta a fegyver csövét a nyakamban. Most még vadabb volt a tekintete.
– Ráérünk – mondta. – Waldo bérelt autóját egyelőre nem fogják keresni. És Waldóról se sütik ki egyhamar, hogy kicsoda. Ismerem én Waldót. Dörzsölt pasas volt. Finom úrigyerek ez a Waldo.
– Hányni fogok – mondtam –, ha nem veszi le a gégémrol a revolvert.
Elvigyorodott, és lejjebb eresztette a fegyvert, a szívem fölé.
– Így jó lesz körülbelül? Csak szóljon, hogy mikor óhajtja.
Kiderült, hogy hangosabban beszéltem, mint szándékoztam. A gardróbfülke ajtónyilásában, a felhajtható ágy mellett megjelent egy sötét csík. Aztán kiszélesedett egyujjnyira. Majd négyujjnyira. Egy szempárt láttam, de nem néztem oda. A kopasz ember szemébe bámultam, erősen. Nagyon erősen. El akartam érni, hogy ne vegye le a tekintetét az enyémről.
– Fél? – kérdezte halkan.
Nekidőltem a revolverének, és reszketni kezdtem. Gondoltam, élvezni fogja, ha reszketni lát. A nő kijött az ajtón. Most megint a kezében volt a revolver. Pokolian sajnáltam. Megfogja próbálni elérni az ajtót – vagy sikít. Így is, úgy is vége a dalnak – mind a kettőnk számára.
– Akárhogy is, ne húzza holnap reggelig – nyekeregtem. A távolból jött a hangom, mintha rádió szólna az utca túlsó oldalán.
– Én ezt így szeretem, haverom – mosolygott. – Én már ilyen vagyok.
A nő szinte úszott a levegőben, valahol mögötte. Nesztelenebb mozgást életemben nem láttam. Hiába, nem sokra mehet vele. A nővel aztán egyáltalán nem fog teketóriázni. Egy örökkévalóság óta ismertem ezt az embert, bár csak öt perce néztem a szemébe.
– És ha, tegyük fel, kiáltanék? – kérdeztem.
– Eegen. Tegyük fel, hogy kiáltana. Rajta, kiáltson csak – mondta gyilkos mosolyával.
A nő nem az ajtó felé tartott. Ott állt már közvetlenül a gengszter háta mögött.
– Jó... ez lesz az a pillanat, amikor kiáltok – mondtam.
Mintha ez lett volna a jel, a nő egyetlen hang nélkül, erősen a gengszter rövid bordái közé nyomta a revolverét.
Erre reagálnia kellett. Olyan volt, mint egy térdreflex. A száját eltátotta, a két karja oldalt lendült, és egy kicsit homorított. Most a jobb szememnek szegeződött a fegyver csöve. Félrehajoltam, és a térdemmel teljes erővel ágyékon rúgtam.
Lebukott az álla, és én belevágtam. Úgy ütöttem, mintha a lelki üdvösségem függne tőle. Még ma is megérzem ezt az ütést, ahányszor behajlítom az ujjaimat.
A revolver súrolta az arcomat, oldalt, de nem sült el. Az ember addigra már olyan volt, mint egy zsák. Leroskadt, bal oldalára zuhant a padlón. Belerúgtam a jobb vállába – nagyot. A fegyver kirepült a kezéből, és végigcsúszott a szőnyegen, be egy szék alá. Valahonnan a hátam mögül hallottam a sakkfigurák zörgését.
A nő ott állt fölötte és nézte. Majd feltekintett nagy, rémült, sötét szemével, pillantása összeakadt az enyémmel.
– Ezzel adósává tett – mondtam. – Rendelkezhet velem, és amim van, mindennel, amíg élek.
Nem hallotta meg. Tágra kerekedett szemében, a mélykék szivárványhártya alatt megvillant a fehérje. Sietve az ajtóig hátrált, továbbra is maga elé tartva apró revolverét, kitapogatta maga mögött a kilincs gombját, és megtekerte. Kinyitotta az ajtót, és kisurrant.
Az ajtó becsukódott.
Aztán csönd volt a szobában, még a szél fúvása sem hallatszott. Később meghallottam a padlón fekvő ember lihegését. Az arca zöld volt. Leguggoltam mögötte, és végigtapogattam, van-e nála más fegyver, de nem találtam semmit. Elővettem az íróasztalomból egy pár tartalék karperecet, és rákattintottam a teste előtt keresztbe tett két csuklójára. Tudtam, hogy ha erősen ráncigálná, azt nem fogja kibírni.
Szeme, bár fájdalom tükröződött benne, úgy mért végig, mintha éppen koporsót akarna rendelni a számomra. A padló közepén feküdt, még mindig a bal oldalán, egy összekuporodott, parányi, kopasz emberke, beeső ajakkal, olcsó ezüsttömésekkel a fogaiban. Olyan volt a szája, mint egy fekete üreg, s apró hullámokban, fuldokolva, akadozva áradt ki rajta a lélegzete, olykor kihagyott, majd újrakezdte erőtlenül.
– Sajnálom, öregem – mormoltam. – Mi mást tehettem?
Ezt mondtam – egy ilyen gyilkosnak.
Bementem a gardróbfülkébe, és kihúztam a szekrényfiókot. A nő kalapja és a bolerója ott hevert az ingeim fölött. Begyűrtem mind a kettőt hátra az ingek alá, és elsimítottam fölöttük az ingeket. Majd kimentem a főzőfülkébe, s töltöttem magamnak egy nagy adag whiskyt, lehúztam, aztán egy pillanatig ott álltam, és hallgattam, ahogy a forró szél üvöltve ostromolja az ablaküveget. Valahol bevágódott egy garázsajtó, egy villanyvezeték pedig, amely lazán függött a szigetelő között, olyan zajjal korbácsolta az épület falát, mintha szőnyeget porolna valaki.
Az ital hamar éreztette hatását. Visszamentem a nappaliba, kitártam egy ablakot. A padlón fekvő pasas ugyan nem érezte meg a nő szantálfa kölnijének szagát, de valaki más esetleg megérezheti.
Becsuktam az ablakot, megtöröltem a tenyeremet, és a telefonhoz léptem, hogy feltárcsázzam a főkapitányságot. Copernik még bent volt.
Ahogy beleszólt a telefonba, érezni lehetett a hangján: tisztában van vele, hogy ő milyen páratlan fickó.
– Mi van? Dalmas? Nocsak! A fejemet tenném, hogy eszébe jutott valami.
– Tudják már a gyilkosról, hogy kicsoda?
– Erről nem beszélhetek, Dalmas. Mélységesen sajnálom és a többi. Tudja, hogy van az ilyesmi.
– Oké. Engem nem érdekel, hogy kicsoda. Csak jöjjenek érte, és szedjék fel a lakásom padlójáról.
– Mi a szentség!... – Aztán halkabbra fogta a hangját. – Várjon egy percig, ember. Várjon egy percig. – Mintha egy ajtó csukódott volna távolabb. Majd ismét Copernik hangja. – Halljam – mondta halkan.
– Itt van kézibilincsben – folytattam. – A maguké. Kénytelen voltam megrúgni, de majd összeszedi magát. Azért jött, hogy egy szemtanút eltegyen láb alól.
Újabb szünet. Mézédesen csengett azután a hangja.
– Na, most ide hallgasson, pajtikám, ki van még ott magával?
– Ki volna még? Senki. Csak én.
– Ez maradjon így, pajtikám. Csöndben, nyugodtan. Oké?
– Gondolta, hogy ide akarom csődíteni a szomszédságot egy kis ingyen cirkuszra?
– Nyugalom, pajtikám. Nyugi. Maga csak üljön ott békében, csak üljön szép csendben. Én gyakorlatilag már ott is vagyok. Ne nyúljon semmihez. Értjük egymást?
– Értjük. – Megadtam a címet és a lakás számát is még egyszer, hogy ezzel se kelljen időt veszítenie.
Szinte láttam, hogy ragyog a nagy lóképe. Előkapartam a szék alól a huszonkettes sportpisztolyt, leültem és kézben tartottam, amíg csak lépteket nem hallottam a folyosón, majd ujjak csöndes dobolását az ajtó lapján.
Copernik egyedül volt. Gyorsan benyomult az ajtón, feszes vigyorral, hátratolt engem a szobába, és behúzta maga mögött az ajtót. Háttal állt az ajtónak, bal kezét a kabátja alatt tartotta. Nagy darab, kemény, csontos férfi, üres, kegyetlen tekintettel.
Lassan leeresztette pillantását a padlón heverő emberre. A pasas nyaka egy kicsit megrándult. Sebesen pislogott: beteg volt a pillantása.
– Biztos, hogy ez az a pasas? – Copernik hangja rekedt volt.
– Mérget vehet rá. Ybarra hol van?
– Ja... neki dolga volt. – Ahogy ezt mondta, nem nézett a szemembe. – A magáé ez a karperec?
– Az enyém.
– A kulcsot.
Odadobtam neki. Gyorsan fél térdre ereszkedett a gyilkos mellett, lekapcsolta a csuklójáról az én bilincsemet, és félrelökte. Elővette zsebéből a sajátját, hátracsavarta a kopasz ember két karját, s a háta mögött összebilincselte.
– Jól van, maga... – mondta a gyilkos fakó hangja.
Copernik elvigyorodott, ökölbe szorította a kezét, és irtózatos erővel belevágott a megbilincselt fickó szájába. A gengszter szája sarkából szivárogni kezdett a vér.
– Adjon egy törülközőt – rendelkezett Copernik.
Előszedtem a kéztörlőt, és a kezébe adtam. A megbilincselt ember foga közé nyomta, úgy, hogy fájjon, majd felállt, és csontos ujjaival beletúrt vékony szálú szőke hajába.
– Ez eddig rendben volna. Na, hadd halljam.
Elmondtam a históriát – teljesen kihagyva belőle a nőt. Egy kicsit furcsán hangzott. Copernik figyelmesen nézett, nem szólt semmit. Megvakarta szederjes orra tövét. Aztán előhúzta a fésűjét, és a hajával vacakolt, éppen úgy, ahogy az este, a koktélbárban.
Odaléptem hozzá, és a kezébe tettem a revolvert. Elgondolkodva pillantott rá, aztán az oldalzsebébe süllyesztette. Megvillant valami a szemében, s vad, fénylő vigyorba húzódott az arca.
Lehajoltam, kezdtem felszedni a sakkfiguráimat. Megigazítottam a kártyaasztal egyik lábát, szöszmötöltem vele egy ideig. Copernik mindvégig szemmel tartott. Vártam, hogy kisüssön valamit.
Végre előállt vele.
– Ez a pofa huszonkettest használ – bökte ki. – Azért használja, mert elég vagány ahhoz, hogy ezzel a nyamvadt fegyverrel is boldoguljon. Ami azt jelenti, hogy nagyon vagány. Az ipse kopog az ajtón, aztán a hasába nyomja magának a mordályt, a szoba mélyéig hátráltatja, megmondja, hogy azért van itt, hogy elhallgattassa... és maga mégis elintézi. Fegyvertelenül. Egy szál magában elintézi. Maga is nagy vagány lehet, öregem.
– Ide hallgasson – mondtam, s a padlóra szegeztem a tekintetemet. Felemeltem még egy sakkfigurát, és az ujjam között forgattam. – Egy sakkfeladvánnyal bajlódtam – folytattam. – Igyekeztem kikapcsolódni.
– Maga valamit forgat a fejében, öregem – mondta halkan Copernik. – Okosabb maga annál, hogy egy öreg kopót megpróbáljon átejteni, nem igaz, pajtikám?
– Szép kis fogás, és én úgy, ahogy van, átadom magának – válaszoltam. – Mi az ördögöt akar még?
A padlón heverő ember érthetetlen nyöszörgést hallatott a törülköző mögül. Kopasz fején megcsillant a verejték.
– Mi a probléma, öregem? Elhallgatott előlem valamit? – Copernik szinte suttogott.
Gyors pillantást vetettem rá, majd ismét elfordítottam a tekintetemet.
– Hát jól van – böktem ki. – Jól tudja, hogy nem intézhettem el egyedül. Rám szegezve tartotta a revolverét, és ez nem sokat habozik, mielőtt lődözni kezd.
Copernik lehunyta fél szemét, s a másikkal szeretetre méltóan kacsintott.
– Tovább, pajtikám, csak ki vele. Valahogy így képzeltem én is.
Egy darabig még köntörfalaztam, hogy megadjam a módját. Vontatottan kezdtem:
– Fent volt itt nálam egy srác, aki belekeveredett valami disznóságba, odaát, Boyle Heightsben, lebuktak és most szökik. Kirámoltak egy kétkutas benzintöltő állomást. Ismerem a családját. Tulajdonképpen jó gyerek. Azért jött hozzám, hogy útiköltséget kérjen. Amikor a kopogást meghallotta, besurrant... oda.
A felhajtható ágyra mutattam és a mellette lévő ajtóra. Copernik feje lassan arra fordult, aztán vissza rám. Újra kacsintott.
– És a srácnál revolver volt – mondta. Bólintottam.
– Odalopódzott az ipse mögé. Ezt nem akárki tette volna meg, Copernik. Hagyja futni a srácot. Hagyja ki a nevét ebből az egészből.
– Körözést adtak ki ellene? – kérdezte halkan Copernik. – Még nem, azt mondja. De fél, hogy küszöbön áll az is. – Az én munkám: a gyilkossági ügyek – mosolygott Copernik. – Most mondja meg, öregem, hogy mi történt itt. A padlóra mutattam, a felpeckelt szájú, megbilincselt emberre.
– Maga kapta el, nem igaz? – mondtam nagylelkűen.
Copernik csak mosolygott. Nagy, fehéres nyelve előbukkant a szájából, és végignyalta vastag alsó ajkát. – Na és hogyan történt volna ez? – suttogta. – Waldóból kiszedték a golyókat?
– Ki, persze. Hosszú huszonkettesek. Az egyik ellapult egy bordán, a másik ép.
– Nos: maga óvatos madár. Nem hagy számításon kívül semmit. Nem tudhatott énrólam semmit. Így hát bekukkantott hozzám, hogy utánajárjon, milyen revolverem van.
Copernik felkelt, és ismét fél térdre ereszkedett a gyilkos mellett.
– Hallasz engem, jómadár? – kérdezte úgy, hogy arca egészen közel került a padlón fekvő arcához.
Az ember artikulátlan hangot hallatott. Copernik fölállt, ásított.
– Ugyan ki a fene ad ennek a szavára valamit! Folytassa, pajtikám.
– Nem számított arra, hogy talál valamit, de mindenesetre körül akart nézni a lakásomban. És amíg maga odabent szaglászott – a gardróbfülke felé mutattam –, én meg ültem némán, esetleg egy kissé bosszúsan, kopogtak az ajtón. Bejött ez itt. Maga meg nemsokára kilopódzott, és elkapta.
– Aha – Copernik szélesen vigyorgott, és láttam, hogy egészen olyan a fogsora, mint egy lóé. – Fején találta a szöget, pajtikám. Behúztam neki, belerúgtam és elkaptam. Magának nem volt fegyvere, a fickó hirtelen felém fordult, és én beakasztottam neki egy bal horgot, úgy, hogy felnyalta a padlót. Oké?
– Oké – feleltem.
– Így fogja elmondani ezt odalent?
– Így^.
– Fedezni fogom magát, pajtikám. Ha valaki tisztességesen viselkedik velem, én mindig veszem alapot. A srác ügye meg ne nyugtalanítsa. Ha bajba kerül, csak szóljon nekem.
Közelebb lépett hozzám, és a kezét nyújtotta. Megráztam. Nyirkos volt, mint a döglött hal. Nyirkos kezektől meg a tulajdonosaiktól mindig felfordul a gyomrom.
– Még csak egyet – szóltam. – Ez a maga társa... Ybarra... nem fog megorrolni egy kicsit, amiért kihagyta ebből a buliból?
Copernik beletúrt a hajába, s megtörölte a tarkóját egy nagy, sárgás selyem zsebkendővel.
– Az a tengerimalac? – horkant fel. – A fene ott egye meg! – közelebb lépett hozzám, és az arcomba lehelt. – Aztán semmi tévedés, pajtikám, azzal a mesével.
Rossz szagú volt a lehelete. Ezen nem csodálkoztam.

 

3

Öten voltunk összesen a detektívfelügyelő irodájában, amikor Copernik előadta az ügyet. Egy gyorsírónő, a főfelügyelő, Copernik, én magam és Ybarra. Ybarra egy széken ült, amit az oldalsó falnak billentett. A kalapját mélyen a szemébe húzta, de lágyan derengett alóla a pillantása, s tiszta metszésű latin szája sarkában csöndes, halvány mosoly ült. Nem nézett közvetlenül Copernikra, Copernik pedig egyáltalán nem nézett őrá.
Előzőleg kint a folyosón felvételeket csináltak a fényképészek: Copernik, ahogy kezet ráz velem; Copernik kalapban, revolverrel a kezében, és elszánt, célratörő tekintettel.
Azt mondták, tudják, hogy Waldo kicsoda, de nem akarják megmondani nekem. Nem hittem el, mert a detektív-főfelügyelő asztalán ott feküdt Waldo hullaházi fényképe. Nagyon szép munka volt: a haja megfésülve, a nyakkendője csinosan megkötve, s a fény épp úgy esett a szemére, hogy kellően csillogjon. Senki sem jött volna rá, hogy ez a fénykép halott emberről készült, akinek két revolvergolyó járta át a szívét.
Úgy festett, mint egy szívkirály a táncteremben, amint éppen azon töpreng, vajon a szőkét válassza-e vagy a vöröset.
Éjféltájban értem haza. A ház kapuja zárva volt, és amíg a kulcsaim után kotorásztam, halk hangot hallottam a sötétből.
Csak annyit mondott: „Kérem!”, de ráismertem. Megfordultam és megláttam egy fekete Cadillacet, ott parkolt a rakodósáv szélén. A lámpái nem égtek. Az utcai lámpa fénye megcsillant egy női szempáron.
Odaléptem.
– Őrültség, amit csinált – mondtam.
– Szálljon be – mondta válaszképp a nő.
Bebújtam, ő elindította a kocsit, másfél saroknyit haladtunk a Franklinen, majd bekanyarodtunk a Kingsley Avenue-ra. Változatlanul perzselt, zúgott a meleg szél. Egy bérház zsalugáteres, nyitott oldalsó ablakából rádió harsogott. Rengeteg kocsi állt a járda mentén, de azért találtunk üres parkolóhelyet, egy vadonatúj Packard mögött; a kocsi szélvédőjén még rajta volt az üzlet matricája. A nő fölvitte a kocsit két kerékkel a járdára, hátradőlt az ülés sarkában, kesztyűs kezét ráfektette a kormánykerékre.
Most talpig feketében vagy sötétbarnában volt, ostoba kis kalappal a fején. Éreztem a kölnijében a szantálfa illatát.
– Nem voltam valami kedves magához, igaz? – kérdezte.
– Mindössze megmentette az életemet.
– Mi történt azután?
– Kihívtam a rendőrséget, beadtam egy kis dajkamesét egy ellenszenves zsarunak, átengedtem neki a dicsőséget a fogásért; ez minden. Az a pasas, akitől megszabadított, az ölte meg Waldót.
– Úgy érti... hogy rólam nem beszélt nekik?
– Asszonyom – mondtam ismét –, maga mindössze annyit tett értem, hogy megmentette az életemet. Mit várna? Rendelkezésére állok, s ha segíteni tudok valamiben, megteszem, ami tőlem telik.
Nem szóltam semmit, nem moccant.
– Tőlem nem tudta meg senki, hogy maga kicsoda – folytattam. – Véletlenül úgy adódott, hogy én magam sem tudom.
– Mrs. Frank C. Barsaly vagyok, Fremont Place kettőtizenkettő, Olympia. Telefon: kettő-négy-öt-kilenc-hat. Ez érdekelte?
– Kösz – mormoltam, és egy cigarettát sodorgattam az ujjaim között. – Miértjött vissza? A kalap és a boleró – csettintettem azután bal kezemmel. – Fölmegyek; lehozom.
– Nemcsak erről van szó – válaszolta ő. – Vissza akarom szerezni az igazgyöngyeimet.
Azt hiszem, ugrottam egyet ültömben. Valahogy az volt az érzésem, hogy volt itt égy s más igazgyöngyök nélkül is.
Elvágtatott mellettünk egy kocsi, a megengedett sebesség kétszeresével. Ritka, keserű porfelhő szállt fölt az utcai lámpák fényében, örvénylett egy darabig, majd elült. Mrs. Barsaly gyorsan felcsavarta a kocsi ablakát.
– Rendben van – szólaltam meg. – Halljuk, mi van az igazgyöngyökkel. Szerepelt eddig az ügyben egy hulla, egy rejtélyes hölgy, egy veszett gyilkos, egy hősi életmentés, meg egy rendőrnyomozó, akit rávettem, hogy hamis jelentést írjon. Most színre lépnek az igazgyöngyök is. Rendben van... hadd halljam.
– Most váltottam volna vissza ötezer dollárért. Attól a férfitól, akit maga Waldónak nevez, én pedig Joseph Choatenak. Nála kellett lennie.
– Igazgyöngy ott nem volt – mondtam. – Láttam, ami előkerült a zsebéből. Rengeteg pénz volt nála, de gyöngy semmi. – Lehet, hogy a lakásában rejtette el!
– Lehet – válaszoltam. – Amennyire én tudom, elrejthette Kalifornia területén bárhol, csak a saját zsebeiben nem. Hogy bírja Mr. Barsaly ezt a hőséget?
– Még mindig odalent van, azon a megbeszélésen. Különben nem tudtam volna eljönni.
– Ami azt illeti, magával hozhatta volna-jegyeztem meg. – Elüldögélhetne itt a pótülésen.
– Ó, nem biztos – jegyezte meg. – Frank kilencven kilót nyom, és meglehetősen kemény ember. Nem hiszem, hogy szívesen elüldögélne a pótülésen.
– Mi az ördögről is beszélünk mi most tulajdonképpen?
Nem válaszolt. Két kesztyűs kezének ujjai könnyedén, kihívóan doboltak a kecses kormánykerék szélén. Meggyújtatlan cigarettámat kihajítottam az ablakon, oldalt fordultam egy kissé, és átöleltem.
Még akkor is reszkettem, amikor eleresztettem. Messzire húzódott tőlem, amennyire csak tudott, a kocsi túlsó falához szorult, s kesztyűs keze fejét végighúzta a száján. Én mozdulatlanul ültem.
Egy ideig hallgattunk. Aztán megszólalt, igen lassan:
– Ezt én akartam. De nem mindig voltam ilyen. Csak amióta Stan Philips elpusztult a repülőgépén. Ha nem úgy történik, ma Mrs. Philips volna a nevem. Stantől kaptam a gyöngysort. Egyszer megemlítette, hogy tizenötezer dollárba került. Fehér igazgyöngy, negyvenegy darab, úgy nyolc milliméter átmérőfű a legnagyobb. Nem tudom, hágy grammos. Sohasem becsültettem meg, ékszerésznek sem mutattam, így erről fogalmam sincs. De nagyon szerettem azt a gyöngysort, Stan miatt. Szerettem Stant. Úgy, ahogyan csak egyszer szeret az ember életében. Meg tudja ezt érteni?
– Mi a keresztneve? – kérdeztem.
– Lola.
– Folytassa, Lola. – Elővettem a zsebemből egy cigarettát, és az ujjaim között sodorgattam, csak hogy csináljak valamit.
– Sima, kétszárnyú propeller alakú ezüstcsat fogta össze. Azon egy kis gyémánt volt, a gomb helyén. Azt mondtam Franknek, hogy a gyöngysor utánzat, és magam vásároltam. Ő nem ért a gyöngyhöz. Merem állítani, hogy nem olyan egyszerű dolog. És, tudja... Frank veszettül féltékeny.
Közelebb húzódott hozzám a sötétben, válla a vállamat érintette. Ezúttal azonban nem mozdultam. Üvöltött a szél, hajladoztak a fák. Én tovább sodorgattam a cigarettát.
– Bizonyára olvasta maga is azt az elbeszélést – szólalt meg ő. – Amikor az asszony a valódi gyöngyről azt mondja a férjének...
– Olvastam.
– Felvettem Josephet sofőrnek. A férjem akkoriban Argentínában volt. Nagyon magányos voltam. – Ez érthető – mondtam én.
– Joseph meg én rengeteget autóztunk együtt. Néha beültünk valahová egy-egy pohár italra. De ez minden. Én nem járok...
– Beszélt neki a gyöngysorról – vicsorogtam. – És amikor a maga kilencvenkilónyi bifsztekje hazatért Argentínából, és kirúgta Josephet – ő magával vitte a gyöngyöt, mert tudta, hogy valódi. Aztán felkínálta magának: öt darab ezresért visszavásárolhatja.
– Igen – mondta egyszerűen. – Természetesen nem akartam a rendőrséghez fordulni. S az adott körülmények között Josephet nem zavarta, hogy tudom, hol lakik.
– Szegény Waldo – jegyeztem meg. – Szinte sajnálom. Iszonyú peches volt: épp egy ilyen pillanatban kellett összeakadnia egy régi haverjával, aki le akart számolni vele.
Végighúztam a cipőtalpamon egy szál gyufát, és rágyújtottam. A dohány száraz volt a meleg széltől, úgy égett, mint a fű. A nő csöndesen ült mellettem, keze ismét a kormánykeréken nyugodott.
– A nők! – legyintettem. – Javíthatatlanok. És maga még most is szereti, vagy legalábbis azt hiszi, hogy szereti. Hol tartotta a gyöngysort?
– Egy malachit ékszerkazettában, az öltözőasztalomon. Néhány divatékszerrel együtt. Ott kellett tartanom, ha egyáltalán hordani akartam valamikor.
– És tizenöt darab_. ezrest ért. És maga úgy gondolja, hogy Joseph esetleg a lakásán rejtette el. Harmincegyes a lakás száma, nem?
– De igen – mondta. – Attól félek, túl nagy dolgot kérek magától.
Kinyitottam a kocsi ajtaját, és kiszálltam.
– Előre kifizetett – válaszoltam. – Megyek, megnézem. Ebben a házban, ahol lakom, nem makacsak a zárak. Ha egyszer közölték a fényképét az újságokban, a zsaruk is rá fognak jönni, hogy hol lakott Waldo, de ma éjszaka már nem valószínű.
– Nagyon rendes magától – mondta ő. – Várjak itt?
Fél lábbal az úttesten álltam, behajoltam a kocsi ablakán, és néztem az asszonyt. A kérdésére nem válaszoltam. Csak álltam, és néztem két ragyogó szemét. Aztán becsuktam a kocsiajtót, és elindultam a Franklin felé.
Még az arcomba vágó szélben is éreztem hajának szantálfaillatát. Éreztem az ajkait is.
Kinyitottam a Berglund-ház kapuját, keresztülmentem a csöndes előcsarnokon, aztán föl a harmadikra a felvonóval. Lábujjhegyen végiglopakodtam a néma folyosón, és az ajtó alatt belestem a harmincegyes lakásba. Sötét volt. Bekopogtattam – a biztos mosolyú és extra mély farzsebű szeszcsempész régi könnyed, bizalmas kopogásával –, de nem jött rá válasz. Elővettem azt a vastag, kemény celluloidlapot, amely külső szemlélő számára ablak volt az igazolványtokomban a vezetői jogosítvány fölött, bedugtam a zár és az ajtófélfa közé, erősen ránehezedtem a kilincsgombra, és a sarokvasak felé toltam az ajtót. A celluloid széle elérte a rugós zár nyelvét, s apró finom zajjal, mintha jégcsap tört volna ketté, visszakattintotta. Az ajtó megcsikordult, és beléptem a csaknem teljes sötétségbe. Az ablakon át behatoló utcai fény itt-ott kiemelt egy világosabb foltot.
Becsuktam az ajtót, felkattintottam a lámpát, és mozdulatlanul álltam. Különös illat lebegett a levegőben. Egy pillanattal később sikerült azonosítanom: sötét, pácolt dohány szaga volt. Odaléptem az ajtó mellett álló hamutartóhoz, és négy barna csikket láttam benne: mexikói vagy dél-amerikai cigarettákét.
Fent, az én emeletemen, lépések hallatszottak a szőnyegen, valaki belépett a fürdőszobájába. Hallottam a lefolyó zúgását. Benyitottam a harmincegyes lakás fürdőszobájába. Egy kevés szemetet találtam, semmi egyebet, semmi olyan helyet, ahol bármit el lehetett volna rejteni. A főzőfülkével lassabban készültem volna el, de azt csak félig kutattam át. Már Tudtam, hogy ebben a lakásban nincs elrejtve semmiféle gyöngysor. Már tudtam, hogy Waldo el akart tisztulni, hogy sietett, hogy valami kergette, amikor megfordult és megkapta a két golyóját egy öreg haver kezéből.
Visszamentem a szobába, elfordítottam a fali ágyat, és benéztem a tükrös oldala mögé, a gardróbfülkébe: van-e nyoma, hogy jelenleg is laknának a lakásban. Még kijjebb fordítottam az ágyat, s aztán már nem akartam igazgyöngyöket találni. Mert egy férfit találtam ott.
Alacsony emberke volt, középkorú, ezüstös halántékú és kreol bőrű. Őzszínű öltönyt viselt, borvörös nyakkendővel. Csinos, apró barna keze petyhüdten csüngött alá. Tűhegyes, ragyogóan fényes cipőbe bújtatott apró lábfeje csaknem függőlegesen mutatott a padlóra.
A nyaka köré hurkolt övön lógott, az ágy felső fémkorlátjáról. Ami a nyelvét illeti, sohasem hittem volna, hogy ember nyelve ilyen hosszan kilóghat.
Himbálódzott egy kicsit, ez nem volt ínyemre, így hát lehajtottam az ágyat, és ő szép csendesen befeküdt a párnák közé. Még nem értem hozzá. De nem kellett hozzáérnem, hogy tudjam: hideg, akár a jég.
Megkerültem, beléptem a gardróbfülkébe, és zsebkendőmet a kezemre csavarva, sorra kihúztam a fiókokat. A lakás ki volt rámolva, nem maradt benne egyéb, mint egy magában élő férfira mutató maradék limlom.
Aztán kiléptem, és munkába vettem a holttestet. Tárca nem volt nála. Waldo nyilván kiemelte a zsebéből, azután megszabadult tőle valahol. Egy lapos cigarettásdoboz, félig tele, rajta aranybetűs felirat: „Luis Tapia y Cia, Calle de Paysand, 19, Montevideo.” Mellette a Spezzia Klub gyufája. A hóna alatt sötét, préselt bőr revolvertok, benne egy kilencmilliméteres Mauser.
A Mauser arra vallott, hogy szakmabeli gengszterrel van szó, így hát mindjárt nem sajnáltam olyan nagyon. Bár nem lehetett valami kiváló mestere a szakmájának, mert az esetben senki sem végezhetett volna vele puszta kézzel, úgy, hogy ő a Mausert – amivel bármilyen falat át lehet lyukasztani – elő se tudja rántani a hóna alól.
Megpróbáltam kiokoskodni valamit az egészből, bár nem sokra mentem. A barna cigarettákból négyet elszívtak, úgyhogy vagy várakozott valaki, vagy vitatkoztak. Ennek során Waldo valahogy elkapta a kis ember nyakát, és éppen úgy szorította, ahogy kellett, ha néhány másodperc alatt ki akarta oltani a mécsesét. A Mausernak annyi hasznát sem látta a kis fickó, mint egy fogpiszkálónak. Waldo azután felakasztotta a szíjra, de ekkor valószínűleg nem élt már. Ez megmagyarázta, hogy miért sietett Waldo, miért rámolta ki a lakást, és miért kereste olyan izgatottan a nőt. Ez megmagyarázta azt is, hogy lezáratlanul hagyta a kocsiját a koktélbár előtt.
Mármint mindezt megmagyarázta akkor, hogyha Waldo volt az, aki végzett vele, hogyha ez csakugyan Waldo lakása – ha nem egyszerűen az történt, hogy engem behúztak a csőbe.
Átfutottam a többi zsebén. A bal nadrágzsebben egy arany zsebkést találtam, némi aprópénzt. A bal oldali farzsebben egy összehajtogatott, illatos zsebkendőt. A jobb oldali farzsebben egy másikat, ez nem volt összehajtogatva, és tiszta volt. A jobb nadrágzsebben négy-öt papírzsebkendőt. Akkurátus, tiszta emberke. Nem szerette összepiszkolni a zsebkendőjét azzal, hogy belefújja az orrát. A papírzsebkendők alatt vadonatúj kis kulcstartó volt, négy új kulccsal – autókulcsokkal. A kulcstartón arany betűkkel az állt:

R. H. Vogelsang Rt. ajándéka. A Packard-ház.

Mindent visszatettem a helyére úgy, ahogy találtam, visszafordítottam az ágyat, a zsebkendőmmel letörültem a kilincseket és egyéb kiugró sima felületeket, lekattintottam a villanyt, és kidugtam az orromat az ajtón. A folyosó üres volt. Lementem az utcára, és befordultam a Kingsley Avenue-ra. A Cadillac ugyanott állt, ahol az előbb.
Kitártam a kocsi ajtaját, rátámaszkodtam. Láthatóan a nő sem mozdult meg közben. Az arckifejezését nem lehetett látni. Nem lehetett látni semmi mást, csak a szemét és az állát, de tisztán érezhető volt a szantálfaillat.
– Ez a parfüm – szólaltam meg – egy diakónust is megbolondítana... A gyöngysor nincs ott.
– Hát... köszönöm, hogy megpróbálta – válaszolta halk, mélyen rezgő hangon. – Azt hiszem, majd el fogom viselni valahogy. Most én... Most mi... Vagy...?
– Maga most menjen haza – mondtam. – És bármi történjék, maga soha nem találkozott velem. Bármi történjék. Mint ahogy előfordulhat, hogy nem is találkozunk többé soha.
– Nagyon nem szeretném...
– Sok szerencsét, Lola. – Becsuktam a kocsi ajtaját és hátraléptem.
Felizzottak a kocsi lámpái, beindult a motor. Lassú, előkelő hullámzással kanyarodott be a sarkon a kocsi, a széllel szemben, aztán eltűnt. Én ott álltam a járda szélén az üres parkolóhely mellett.
Most már egészen sötét volt. Annak a lakásnak az ablakaiban, ahol előzoleg a rádió szólt, kialudt a fény. A kis Packard farát néztem. Látszott rajta, hogy vadonatúj a kocsi. Láttam már előbb is – mielőtt felmentem, ugyanezen a helyen parkolt, Lola kocsija előtt. Sötéten, némán állt, s a ragyogóan tiszta szélvédő üveg jobb sarkán ott volt még a kék matrica.
Gondolatban egy másik tárgy lebegett a szemem előtt: egy vadonatúj kulcskészlet, tartóján A Packard-ház felirattal, fent, a halott ember zsebében.
Előrekerültem a kocsihoz, a kék matricára irányítottam zseblámpám fényét. Ugyanaz a cég, mint a kulcstartón. A kereskedő neve és reklámmondata alá egy nevet és címet írtak, tintával: Eugenie Kolchenko, 5315 Arvieda Street, Los Angeles.
Bolond egy história. Felmentem a harmincegyes számú lakásba, felfeszítettem az ajtót, ugyanúgy, ahogy az előbb, beléptem a felhajtható ágy mögé, és kivettem a kulcstartót a tiszta kreol emberke himbálódzó holttestének nadrágzsebéből. Öt perc múlva ismét lent álltam az utcán, a Packard mellett. A kulcsok beleillettek.

 

4

Kis ház, nem messze egy kanyon szélétől, kint Sawtelle-en túl, előtte félkörben a szélben hajladozó eukaliptuszfák. A fákon túl, a szemközti házban nagyban állt a muri, az a fajta, amelyiken a pofák kimennek az utcára, üvegeket csapkodnak a járdához, és közben úgy üvöltenek, mintha a Yale egyetem csapata akkor lőtt volna gólt Princeton ellen.
A ház előtt drótkerítés húzódott, néhány rózsafát láttam, egy kövezett bejárót és egy garázst, tárva-nyitva álló ajtóval; kocsi nem volt benne. Nem állt kocsi a ház előtt sem. Becsengettem. Hosszan vártam, aztán egyszerre kitárult az ajtó.
Úgy látszik, nem várt engem a nő. Ezt kiolvastam ragyogó, sötétkékkel körülhúzott szeméből. Aztán már nem olvashattam ki belőle semmit. Csak állt, és nézett rám: hosszú, vékony, éhes tekintetű, barna, kifestett arc, középen elválasztott tömött, fekete haj, háromemeletes szendvicsekhez szabott száj, vörös-arany csíkos pizsama, szandál, festett lábkörmök. A két fülcimpája alatt egy-egy apró templomi csengettyű csilingelt halkan a szélben. Vontatottan, megvetően intett baseballütő hosszúságú szipkába dugott cigarettájával.
– No-ós, kicsi ember! Mi kéne, ha volna? Rossz helyre jöttünk arról a gyönyörű muriról, onnan szemből, he?
– Haha – nevettem. – Kiadós kis muri, az biztos. De nem onnan jöttem. Csak hazahoztam a kocsiját. Elhagyta valahol, igaz?
A szemközti házban valaki delíriumba esett az elülső udvarban; ami még megmaradt az éjszaka csöndjéből, azt a négytagú vegyes zenekar tette tönkre. Eközben az egzotikus barnának a szempillája sem rebbent.
Nem volt szép, még csak csinos sem volt, de látszott rajta: tudja, hogy körülötte forog a világ.
– Hogy mondja? – bökte ki végre, s a hangja körülbelül annyira volt bársonyos, mint az odaégett pirítós héja.
– A kocsija. – Magam mögé mutattam, de rajta tartottam a szememet. Az a fajta volt, aki kést használ alkalomadtán.
A hosszú cigarettaszipka lomhán a földre hullott, s kiesett belőle a cigaretta. Rátapostam, s ezzel bekerültem az előszobába. A nő hátrált előlem, és én behajtottam magam mögött az ajtót.
Az előszoba megtévesztően emlékeztetett egy vasúti teherpályaudvar rakodócsarnokára. Vas falikarokon belógó lámpák pislákoltak pirosan. A végében gyöngyfüggöny látszott, a padlón tigrisbőr. A lakás teljes összhangban volt a gazdájával.
– Maga Miss Kolchenko? – kérdeztem, s nem léptem előrébb.
– E-egen. Én vagyok Mi-iz Kolchenko. Mi a fenét akar tőlem?
Most úgy nézett végig rajtam, mintha azért jöttem volna, hogy lemossam az ablakot, csak éppen alkalmatlan időpontban.
Bal kezemmel elővettem egy névjegyet, odatartottam az arca elé. Elolvasta a kezemben, éppen csak annyira mozdítva a fejét, amennyire feltétlenül szükséges volt.
– Detektív?
– Az.
Mondott valamit, érthetetlen nyelven. Aztán angolul:
– Gyöjjön be!... Ettől a francos széltől olyan száraz lesz a bőröm, mint az itatóspapír.
– Bent vagyunk – mondtam. – Most csuktam be az ajtót. Na, ki vele, szépségem! Ki volt az a kis fickó?
Egy férfi köhögött a függöny mögött. A nő megugrott, mintha megbökték volna hátulról egy osztrigakéssel. Aztán megpróbált mosolyogni. Kísérletét nem sok siker koronázta.
– Aha, jutalom – mondta halkan. – Maga várjon csak itt, értem? Tíz dollárt adni, az rendes dolog, nem?
– Nem – mondtam.
Lassan fölemeltem az ujjamat, feléje böktem vele, és hozzátettem:
– Az illető halott.
Vagy egyméternyit ugrott a levegőbe, s felkiáltott.
Bent megreccsent egy szék. Léptek hallatszottak a gyöngyfüggöny mögött, aztán előbukkant egy nagy kéz, félrerántotta a függönyt, és egy magas, nehéz szőke férfi lépett ki a szobából. Bíborszínű köntöst viselt a pizsamája fölött. A jobb kezében valamit szorongatott a köntöse zsebében. Ahogy a függöny mögül kilépett, a lábát keményen megvetve, állát előreszögezve, mozdulatlanul állt ott, fakó szemének tekintete mint a szürke jég. Látszott rajta, hogy nem lehet könnyű átejteni.
– Mi a baj, cicus? – Megbízható, rekedtes hangja volt, és éppen annyi ostobaság csengett belőle, hogy az ember feltételezhesse: ez a fickó festett lábkörmű nők után szalad.
– Miss Kolchenko kocsija miatt jöttem – szólaltam meg.
– A kalapját mindenesetre levehetné – válaszolta. – Már csak a jó ízlés kedvéért is.
Levettem a kalapomat, és bocsánatot kértem.
– Oké – mondta, jobb kezét változatlanul a bíborszínű zsebben tartva. – Szóval maga Miss Kolchenko kocsija miatt jött. Kihozta ide a városból.
Elmentem a nő mellett, és közelebb léptem a férfihoz. A nő széttárt ujjú tenyerével a falnak támaszkodott. Miss Ártatlanság az iskolai színielőadáson. A hosszú szipka a lába előtt feküdt, üresen.
Amikor kétméternyire voltam a nagy darab férfitól, odavetette felém:
– Onnan is meghallom a mondanivalóját. Csak nyugalom. Ebben a zsebben revolver van, és volt rá módom, hogy megtanuljam használni is. Mi van azzal a kocsival?
– Azaz ember, aki kölcsönvette, nem tudta visszahozni – válaszoltam, és a férfi arca elé tartottam a névjegyemet. Épp hogy egy pillantást vetett rá. Aztán megint rám nézett.
– És aztán? – ennyit mondott.
– Maga mindig ilyen nagy vagány? – kérdeztem. – Vagy csak ha már fölvette a pizsamáját?
– Aztán mért nem tudta saját kezűleg visszahozni az illető? – kérdezte. – A süket dumát pedig hagyjuk.
A barna nő elfojtott kiáltást hallatott a hátam mögött.
– Minden rendben van, cicuskám – mondta a férfi. – Ezzel elboldogulok én egyedül is. Menj szépen be.
A nő elsuhant mellettünk, és eltűnt a gyöngyfüggöny mögött. Vártam egy darabig. A férfinak a szeme sem rebbent. Semmivel sem volt izgatottabb, mint egy sütkérező levelibéka a napon.
– Nem tudta saját kezűleg visszahozni, mert őt időközben valaki eltette láb alól – mondtam. – Lássuk, hogy boldogul ezzel.
– Igen? – bólintott. – Magával hozta az ipsét, hogy ezt bebizonyítsa?
– Nem. De ha felveszi a nyakkendőjét meg a cowboykalapját, leviszem magát és megmutatom.
– Na, most várjon csak, mit is mondott, ki az ördög maga?
– Nem mondtam semmit. Gondoltam, hogy talán el tudja olvasni. – Megint a szeme elé tartottam a névjegyemet, ezúttal valamivel hosszabb ideig.
– Ó, ez rendben van – szólt. – John Dalmas, magánnyomozó. Helyes, helyes. Szóval menjek el magával, és nézzem meg. Kit? Miért?
– Lehet, hogy ellopta a kocsit – mondtam. A férfi bólintott:
– Nem rossz gondolat. Lehet, hogy ellopta. Kicsoda?
– Az a kis barna fickó, akinek a zsebében voltak a kocsi kulcsai, és a Berglund-ház sarkán parkolt vele.
Ezen elgondolkozott, bár láthatóan nem jött zavarba tőle.
– Ebben lehet valami – jegyezte meg. – Na, nem sok. Mégis, valami. Azt hiszem, ma éjszaka nagy forgalma van a rendőrségi biliárdklubnak. A munkájukat, azt elvégzi helyettük maga.
– Hogyan?
– Legalábbis a névjegyből úgy vettem ki, hogy maga magándetektív – jegyezte meg. – Vagy talán odakint vár még néhány zsaru, akik olyan szemérmesek voltak, hogy nem mertek bejönni?
– Egyedül vagyok.
Elmosolyodott. Ekkor fehér csíkok rajzolódtak ki napsütötte arcbőrén.
– Maga tehát talált egy hullát, elvett tőle néhány kulcsot, talált hozzá egy kocsit, és kigurult vele ide – mindezt egészen egyedül. Zsaruk nélkül. Jól mondom?
– Tökéletesen.
Felsóhajtott.
– Gyerünk be – mondta. Félrehúzta a gyöngyfüggönyt, hogy be tudjak lépni. – Lehet, hogy van valami érdekes mondanivalója, amit nem árt végighallgatnom.
Ahogy elmentem mellette, oldalt fordult, és sakkban tartott a zsebében lévő revolverrel. Csak amikor egészen mellé értem, akkor láttam, hogy verejtékgyöngyök verték ki az arcát. Elképzelhető volt, hogy a meleg szél miatt, bárén ezt nem tartottam valószínűnek.
Bent voltunk a ház nappalijában.
Leültünk, s szembenéztünk egymással a sötét padló fölött, melyet néhány navajo indián meg sötétebb török szőnyeg díszítette a szoba egyébként zsúfolásig meg volt rakva kopott bútorokkal. Volt benne kandalló, kis pianínó, egy hosszú kínai lampion s aranyszínű gyöngyfüggöny a rácsos ablak előtt. A délre nyíló ablakok nyitva álltak. Kívül meszelt törzsű gyümölcsfa csattogott a szélben, csattogása beleolvadt az utcazajába.
A szőke férfi hátradőlt egy brokát fotelban, papucsos lábát föltette egy lábzsámolyra. A jobb kezét ugyanott tartotta, ahol eddig, amióta csak találkoztunk – a revolverén.
A barna nő ide-oda járkált a homályban, üveg kotyogott, és a nő fülében csilingeltek a templomi csengettyűk.
– Minden rendben van, cicuskáni – mondta a férfi. – Nincs semmi probléma. Valaki hidegre tett valakit, és ez a tag úgy gondolja, hogy mi érdekeltek lehetünk az ügyben. Ülj csak le, nyugodjál meg.
A nő oldalt billentette a fejét és leöntött a torkán egy fél pohár whiskyt. Felsóhajtott. – Affene – mondta úgy mellékesen, aztán fölkuporodott egy díványra. Nem sok maradt a díványból szabadon. Félelmetes méretű lába volt. Festett lábkörme olykor felém hunyorított a homályos sarokból, ahol ettől kezdve csöndben üldögélt.
Elővettem egy cigarettát anélkül, hogy a férfi rám lőtt volna közben, rágyújtottam, és előadtam a történetemet. Nem volt igaz az egész, csak egy része. Beszéltem a Berglund-házról, elmondtam, hogy ott lakom, és hogy ott lakott Waldo is, a harmincegyes lakásban, az alattam levő emeleten, s hogy őt üzleti ügyeimből kifolyólag már előbb szemmel tartottam.
– Miféle Waldo? – szólt közbe a szőke férfi. – És miféle üzleti ügyek?
– Mondja, ember – kérdeztem vissza –, magának nincsenek titkai? – Erre enyhén elvörösödött.
Beszéltem a Berglunddal szemben levő koktélbárról, meg arról, ami ott történt. Nem beszéltem az emprimé boleróról, sem az asszonyról, aki viselte. Őt egészen kihagytam a történetből.
– A feladatom titkos természetű volt – mondtam. – Érti, mire gondolok. – Megint elvörösödött, beharapta az ajkát. Folytattam: – Senkinek sem mondtam cl, hogy ismerem Waldót. Aztán egy adott pillanatban, amikor úgy döntöttem, nem valószínű, hogy sikerült kitalálniuk, hol lakott Waldo, bátorkodtam átkutatni a lakását.
– Mit keresett? – kérdezte súlyosan a szőke férfi.
– Néhány levelet. Mellékesen megemlíthetem, hogy a lakásban nem találtam semmit – mindössze egy halott embert. Megfojtották, majd felakasztották egy övön, a felhajtható ágy korlátjára. Nem volt kimondottan szem előtt. Apró emberke, negyvenöt körüli, mexikói vagy dél-amerikai, jól öltözött; őzszínű...
– Ennyi elég lesz – szakított félbe a férfi. – Érdekel az üzlet, Dalmas. Maga zsarolási ügyön dolgozott?
– Azon. A furcsa az volt az egészben, hogy ennek a kis barna emberkének jókora revolvere volt a hóna alatt.
– A zsebében persze nem talált ötszáz ficcset húszasokban? Vagy épp ezt akarta mondani?
– Nem találtam. Waldónál azonban több mint hétszáz volt készpénzben, amikor megölték a koktélbárban.
– Úgy látszik, alábecsültem ezt a Waldót – mondta nyugodtan a férfi. – Elintézte az emberemet a fegyverével együtt, és elvette a pénzt is, amit a hallgatásért kért. Waldónak volt revolvere?
– Nála nem.
– Cicuskám, adj valamit innunk – szólt oda most a nőnek. – Hát igen, kétségtelen, hogy ehhez képest aránylag olcsón szabadultam meg ettől a Waldo nevű alaktól.
A barna nő feltápászkodott, és összepancsolt két szódás whiskyt. Magának is töltött még egy decit, tisztán, és visszakuporodott a díványra. Nagy, csillogó fekete szeme ünnepélyesen tekintett rám.
– Na lássuk csak – emelte felém a poharat a férfi. – Én nem gyilkoltam meg senkit, mostantól kezdve azonban a nyakamba akaszthatják a válókeresetet. Maga sem gyilkolt meg senkit – a saját előadása szerint –, de lantolt a rendőrkapitányságon. Az ördög vigye el! Az élet rengeteg bonyodalommal jár, akárhogy nézi az ember. Itt van például Cicuska. Fehérorosz, Sanghajban szedtem fel. Olyan megbízható, mint egy kripta, s közben úgy néz ki, mint aki öt centért elvágná az ember torkát. Épp ezt szeretem benne. Megvan a dolog szekszepilje, a kockázat nélkül.
– Hülyéket beszélsz – fújt felé a nő.
– Maga, úgy látom, oké – folytatta a férfi, ügyet sem vetve rá. – Márminthogy csakugyan magánkopó. Lát valami kiutat?
– Látok. De az némi pénzbe fog kerülni. – Ezt vártam. Mennyibe?
– Mondjuk még egyszer ötszázba.
– A franc törje ki, hogy ez a forró szél hogy kiszárítja a bőrömet!
– Lehet szó ötszázról – mondta a szőke férfi. – Mit kapok én ezért?
– Ha sikerül elintéznem, kimarad a neve az ügyből. Ha nem – nem fizet.
Végiggondolta. Most ráncos, fáradt volt az arca. A rövid szőke haj tövében apró verejtékcseppek gyöngyöztek.
– Magának beszélnie kell majd, emiatt a gyilkosság miatt – dünnyögte a férfi. – A másodikra gondolok. És én nem kaptam meg a pénzemért azt, amit vártam. Ha hallgatásról van szó, azt inkább közvetlenül vásárolnám meg.
– Ki volt a kreol emberke? – kérdeztem.
– A neve León Valesanos, uruguayi. Saját behozatalom ez is. Sokat utazom a munkám révén. A Spezzia Klubban dolgozott, Palifogó-városban – tudj a, odalent Beverly Hills mellett. Azt hiszem, a rulettszakmában. Ötszázat adtam neki, hogy menjen el ehhez a... ehhez a Waldóhoz, és vásároljon vissza tőle néhány számlát: Miss Kolchenko rendelt meg egy-két holmit az én folyószámlámra, és ideszállíttatta. Ez nem volt valami okos dolog, igaz? A számlák az aktatáskámban voltak, és ennek a Waldónak egyszer alkalma nyílt, hogy elemelje őket. Maga hogy képzeli el a történteket?
Belekortyoltam a whiskymbe, és rézsút lefelé az emberemre pillantottam.
– A maga uruguayi haverja nyilván durván lépett fel, és ezt Waldo rossz néven vette. Akkor a kis fickó úgy gondolta, hogy a Mauser hathatósabban fogja alátámasztani az érvelését – csakhogy Waldo gyorsabb volt nála. Nem mondanám, hogy Waldo gyilkos volt – legalábbis szándékában nem. A zsarolók a legritkább esetben azok. Talán elvesztette az önuralmát, és egyszerűen túl sokáig fogta a kis pasas nyakát. Ezek után el kellett tűnnie a színről. De volt még egy randevúja, abból még több pénzt remélt. Végigjárta a környéket, kereste azt, akire várt. S a véletlen úgy hozta, hogy beleszaladt egy haverjába, aki kellően gyűlölte, és kellően részeg volt már ahhoz, hogy keresztüllője.
– Pokolian sok a véletlen ebben az egész históriában – mondta a szőke férfi.
– A frontátvonulás azoka – vigyorodtam el. – Ma este mindenki be van csavarodva.
– Az ötszázért maga nem garantál semmit? Ha nem sikerül falaznia nekem, egyszerűen nem kapja meg a dohányt? Ez az egész?
– Ez az egész – mosolyogtam rá.
– Bolond egy dolog – mondta, és kiitta a szódás whiskyjét. – De benne vagyok.
– Még csak két dolgot – mondtam halkan, a székemben előrehajolva. – Waldo a koktélbár előtt parkolt egy kocsival, hogy lelépjen vele, s a motort nem állította le. A gyilkos elvitte a kocsit. Ebből az irányból mindig visszarághat valami. Tudja, valószínű, hogy ebben a kocsiban volt Waldo egész szajréja.
– Többek között az én számláim meg a maga levelei.
– Úgy van. A rendőrség azonban belátó az ilyen ügyekben, hacsak nem jelentene nekik jó nagy reklámot a maga neve. Ha nem, azt hiszem, tudok találni valami lepénzelhető stricit a kapitányságon, és megúszhatja a dolgot. Ha viszont olyan a neve – az más eset. Mit is mondott, hogy hívják?
A felelet sokáig váratott magára. Amikor elhangzott, nem hökkentett meg annyira, mint vártam volna. Egyszerre túlságosan is logikus volt.
– Frank C. Barsaly – mondta ki végül.
Egy kis idő múlva az orosz nő taxit hívott számomra. Amikor elmentem, a szemközti házban még zajlott a muri, tombolva, ahogy csak egy ilyen muritól elvárható. Megfigyeltem, hogy a ház falai még állnak. Kár volt.

 

5

Ahogy a Berglund üvegkapuját kinyitottam, a szimatom azt súgta, hogy rendőrség van a házban. Karórámra pillantottam. Pár perc híján hajnali hármat mutatott. Az előcsarnok sötét sarkában egy ember ült, arcát újsággal takarta el. Hosszú lábát messze kinyújtotta. Az újság sarka felemelkedett egy kissé, aztán visszahullott. Különben nem mozdult.
Átmentem a hallon, beszálltam a liftbe, és felmentem az emeletre. Halk lépésekkel végigsiettem a folyosón, kinyitottam a kulccsal a lakásom ajtaját, szélesre tártam, és a villanykapcsoló után nyúltam.
Egy húzós kapcsoló kattant, fény áradt felém a fotel mellett álló lámpából, a kártyaasztal mögül, melyen még mindig ott álltak szétszórt sakkfiguráim.
Copernik ült a fotelban, merev, undok vigyorral a képén. Az alacsony, sötét férfi, Ybarra, tőlem balra, a szoba másik sarkában ült némán, azzal a fél mosollyal, mint mindig.
Copernik még jobban kivillantotta nagy, sárga lófogait:
– Helló! Régen láttam. A lányoknál járt?
Becsuktam az ajtót, levettem a kalapomat, és a tarkómat törülgettem. Copernik csak vigyorgott. Ybarra puha pillantású fekete szeme a semmibe meredt.
– Foglaljon helyet, öregem – mondta vontatottan Copernik. – Érezze otthon magát. Lesz magával egy kis haditanácsunk. Nagy ég, hogy én hogy utálok egy ilyen éjszakán hekust játszani. Tudja, hogy nincs semmi pia a háznál?
– Sejthettem volna – mondtam. A falnak támaszkodtam.
Copernik tovább vigyorgott:
– Mindig utáltam a magánhekusokat – mondta –, de sosem volt még módom rá, hogy úgy istenigazából elkapjak egyet, ahogy ma éjszaka magát.
Lustán lenyúlt a padlóra a széke mellé, felemelt egy emprimé bolerót, és odalökte a kártyaasztalra. Ismét lenyúlt, és mellé tett egy széles karimájú kalapot.
– A nyakamat tenném, hogy maga pokoli csinos fiú, amikor ezekben megy sétálni – mondta.
Megfogtam egy széket, magam felé fordítottam, rátelepedtem lovagló ülésben, karba tettem a kezemet a támláján, rátámaszkodtam, úgy néztem Copernik szemébe. Felállt, lassan – kiszámított lassúsággal – keresztüljött a szobán, s a kabátját lesimítva, megállt előttem. Aztán felemelte a nyitott jobb tenyerét és az arcomba vágott vele – de nagyon. Bár fájt az ütés, nem mozdultam.
Ybarra a falra bámult, az ajtóra, a semmibe.
– Szégyellhetné magát, pajtikám – mondta lomhán Copernik. – Ahogy ezzel a finom holmival elbánt. Begyűrni az ócska ingei mögé. Az ilyen amatőr hekusok mindig a gyomromra mennek.
Ott állt fölöttem egy pillanatig. Nem mozdultam, nem is szóltam semmit. Belenéztem üveges, részeg szemébe. Egyik kezét ökölbe szorította, aztán vállat vont, sarkon fordult, és visszament a székéhez.
– Oké – mondta. – Egyelőre elég lesz. Honnan szedte ezeket a holmikat?
– Egy hölgy tulajdonát képezik.
– Ne mondja. Egy hölgy tulajdonát képezik. Nem fogja föl kissé könnyedén az ügyet?... Megmondom én magának, hogy miféle hölgy tulajdonát képezik ezek. Azét a hölgyét, akiről egy Waldónak nevezett pofa kérdezősködött a szemközti bárban vagy két perccel azelőtt, hogy egy kicsit agyonlőtték. Vagy ezt maga teljesen elfelejtette?
Nem szóltam egy szót sem.
– Magát is érdekelte a hölgy – fintorgott Copernik. – De maga dörzsölt fickó, pajtikám. Átejtett engem.
– Az egymagában még nem jelentené azt, hogy dörzsölt vagyok – válaszoltam.
Egyszerre megrándult az arca, és fel. akart emelkedni. Ugyanakkor Ybarra halkan, csaknem leheletszerűen elnevette magát. Copernik pillantása feléje fordult, rajta függött egy darabig. Aztán megint rám nézett kifejezéstelen tekintetével.
– A malac kedveli magát – mondta – Úgy találja, hogy maga jó fej.
Ybarra arcáról eltűnt a mosoly, de nem foglalta el a helyét egyéb kifejezés. A világon semmiféle kifejezés.
– Maga egész idő alatt tudta, hogy a spiné kicsoda – folytatta Copernik. – Tudta, hogy ki ez a Waldo, és hogy hol lakik. A folyosó túloldalán, egy emelettel maga alatt. Tudta, hogy ez a Waldo nevű alak hidegre tett egy palit, és le akart lépni. Csakhogy a terveiben valahol szerepe volt ennek a pipinek is, és Waldo buzgón igyekezett találkozni vele, mielőtt odébbáll. Csakhogy már nem találkozhatott. Megakadályozta benne egy Al Tessilore nevű nehéz vagány, aki most jött vissza Keletről, és Waldót örökre biztosította álmatlanság ellen. Maga tehát találkozott a tyúkkal, elrejtette a ruháit, hazaküldte, küldte, és aztán kussolt az egészről. Így szerzik a magafajta pasasok az értesüléseiket. Igazam van?
– Na igen – válaszoltam. – Csak egyben nincs igaza, ugyanis mindezt nemrég tudtam meg. Ki volt Waldo?
Copernik rám vicsorgott. Fakó arcán vörös foltok ütöttek ki. Ybarra szólalt meg nagyon halkan, a padlóra meredő tekintettel.
– Waldo Ratigan. Washington megküldte az adatait telexen. Szimpla besurranó tolvaj volt, néhány kisebb bűncselekménnyel a számláján. Ő vezette a kocsit egy detroiti bankrablásnál. Később beáztatta az egész bandát, és ezzel ő maga megúszta szárazon. Ez az Al Tessilore is tagja volt a bandának. Egy szót sem sikerült kihúzni belőle, de az a gyanúnk, hogy a bárbeli találkozás merő véletlen volt.
Ybarra csendesen, fegyelmezetten beszélt, mint aki tisztában van a szavak súlyával.
– Köszönöm, Ybarra – mondtam. – Rágyújthatok, vagy Copernik ki fogja venni a számból a cigarettát? Ybarra egyszerre elmosolyodott.
– Rágyújthat, persze – mondta.
– Maga tetszik a malacnak... de mennyire tetszik neki – gúnyolódott Copernik. – Sosem tudhatja az ember, mi fogja megnyerni a tetszését egy malacnak, nem igaz?
Rágyújtottam. Ybarra Copernikre pillantott, és azt mondta, nagyon halkan:
– Túlzásba viszed ezt a malacdolgot. Nem örülök különösebben, ha így neveznek.
– A fene se törődik vele, hogy te minek örülsz, malac. Ybarra újra enyhén elmosolyodott.
– Helytelenül teszed – mondta. Elővett a zsebéből egy körömreszelőt, és a körme fölé hajolt.
Copernik fölcsattant:
– Az első pillanattól bűzlött nekem valami maga körül, Dalmas. Így aztán, amikor rájöttünk, hogy ki ez a két vagány, Ybarra meg én úgy gondoltuk, felugrunk magához egy kis beszélgetésre. Elhoztam Waldo egyik hullaházi fényképét – szép munka, a szeme épp megfelelően csillog, a nyakkendői e csinosan megkötve, a zsebéből szépen előkandikál a fehér zsebkendő. Szép munka. Mondom jövet, csak úgy a rend kedvéért, előkaparjuk az itteni házgondnokot, és az orra alá dugjuk a fényképet. Kiderül, hogy ismeri az ürgét. A. B. Hummel néven lakik itt, a harmincegyesben. Benézünk oda, és ott rábukkanunk egy hullára. Aztán körülnézünk egy kissé ez ügyben. Még nem ismerte föl senki, de akad ott a szíj alatt egy-két csinos ujjlenyomat, s úgy hallom, ezek szépen egyeznek Waldóéval.
– Ez is valami – mondtam. – Már azt hittem, hogy esetleg én gyilkoltam meg.
Copernik hosszan bámult rám. Arcáról eltűnt a vigyor, most egyszerűen kemény volt és durva.
– Ja. Csakhogy találtunk még valamit – folytatta. – Megtaláltuk a kocsit, amin Waldo le akart lépni... meg azt is, amit magával akart vinni a kocsiban.
Apró füstfelhőket fújtam. Szél korbácsolta a csukott ablakot. Fülledt volt a szoba levegője.
– Ohó, okos gyerekek vagyunk mi – bökte ki Copernik. – Egy percig se gondoltuk, hogy maga olyan kemény legény. Ezt nézze meg.
Kabátzsebébe süllyesztette csontos kezét, lassan felemelt valamit a kártyaasztal széle fölé, az asztal zöld posztójára tette, és otthagyta csillogón kiterítve. Egy sor fehér gyöngy, kétszárnyú légcsavarra emlékeztető csattal. Lágyan csillogtak a gyöngyök a füstös, sűrű levegőben.
Lola Barsaly gyöngysora. Amit a repülőtől kapott. Attól a pasastól, aki rég halott, attól, akit még most is szeret.
Néztem a gyöngysort, de nem mozdultam. Egy hosszú pillanat múlt el, majd súlyosan megszólalt Copernik:
– Csinos kis holmi, nem igaz? Nem volna kedve most már valami szép történetet mesélni róla, Miszter Dalmas?
Felálltam, kihúztam magam alól a széket, lassan átmentem a szobán, és megálltam a gyöngyök fölött. A legnagyobbnak talán nyolc milliméter lehetett az átmérőbe. Tiszta fehér volt valamennyi, szivárványos, lágy csillogással ragyogtak. Lassan fölemeltem a gyöngysort a kártyaasztalról, Lola ruhadarabjai mellől. Tapintásra súlyosak voltak a gyöngyök, simák, finomak.
– Csinos – mondtam. – Ez okozta a baj tetemes részét. Igen, most már fogok beszélni. Nagy rakás pénzt érhet ez a gyöngysor.
A hátam mögött Ybarra elnevette magát. Csöndes nevetés volt.
– Mintegy száz dollárt – mondta. – Jó hamisítvány, de hamisítvány.
Megint a kezembe vettem a gyöngysort. Copernik üveges szeme mereven bámult rám.
– Honnan tudja? – kérdeztem.
– Értek a gyöngyökhöz – mondta Ybarra. – Jó ára ez, az a fajta, amit gyakran csináltatnak maguknak a nők, mintegy biztosításként, hogy azt hordják a valódi helyett. De sima, mint az üveg. A valódi gyöngy érdes felületű, érezni, ha az ember végighúzza rajta a fogát. Próbálja ki.
A fogam közé vettem két-három gyöngyszemet, s előre-hátra, majd oldalt húzogattam rajta a fogaimat. Nem haraptam rá erősen. A gyöngyszemek kemények voltak és síkosak.
– Igen – mondta Ybarra. – Kitűnő munka. Némelyiken még apró hullámvonalak és homályos foltok is látszanak, mint a valódi igazgyöngyökön.
– Érne ez a gyöngysor tizenöt darab ezrest, ha valódi volna? – kérdeztem.
– Si. Valószínűleg. Nehéz megmondani. Sok mindentől függ.
– Nem is volt rossz eresztés ez a Waldo – mondtam én.
Copernik gyorsan fölállt, de azt nem láttam meg, hogy ütni készül. A gyöngyök fölött álltam még mindig. Oldalról találta el az arcomat az ökle, az őrlőfogaimnál. Egyszerre elöntötte a vér íze a számat. Hátratántorodtam, és hagytam, hadd fessen rosszabbul a dolog, mint amilyen valójában volt.
– Ülj le és beszélj, te...! – Copernik csaknem suttogott.
Leültem, és az arcomat tapogattam a zsebkendőmmel. Nyalogattam a hasadást a belső szájfalamon. Azután megint fölálltam, odamentem, és fölvettem a cigarettát, amit kivert a számból. Elnyomkodtam egy hamutálcán, majd visszaültem.
Ybarra a körmeit reszelte, majd a fény felé tartotta kezét. Copernik szemhéjának belső sarkán izzadsággyöngyök ültek.
– A gyöngyöt Waldo kocsijában találták meg – pillantottam Ybarrára. – Iratokat nem találtak?
Megrázta a fejét, föl sem nézett.
– Magának hiszek – mondtam. – Nos, így áll a dolog: életemben nem láttam Waldót addig a pillanatig, amikor az este belépett a koktélbárba, és a nő után kérdezősködött. Csak annyit tudtam akkor, amennyit elmondtam. Ahogy hazaértem, és kiléptem a felvonóból, itt várt rám a nő, emprimé boleróban, széles karimájú kalapban és sötétkék kreppselyem ruhában – pontosan úgy, ahogy Waldo leírta. És rendes nőnek látszott.
Copernik göcögve nevetett. Fütyültem rám. Ővele végeztem. Most már csak az volt hátra, hogy ezt meg is tudja. Márpedig tudtam: meg fogja tudni, most már nagyon hamar.
– Tudtam, hogy keresi a rendőrség, hogy kihallgassa tanúként – mondtam. – Sejtettem, hogy valami egyéb is van a háttérben. De egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy valami hiba lehet nála a kréta körül. Egy rendes nőt láttam benne egyszerűen, aki bajba került – és még csak nem is tudott róla. Magammal hoztam ide a lakásba. Fegyvert szegezett rám. De nem akarta igazán használni.
Copernik hirtelen, nagyon hirtelen felült a székében, megnyalta az ajkát. Kővé merevedett az arca. Nedves, szürke kővé. Egy hangot sem hallatott.
– Waldo régebben az ő sofőrje volt – folytattam. – Akkor Joseph Choate-nak hívták. A nő neve Mrs. Frank C. Barsaly. Valami nagynevű hidroelektromos mérnök felesége. A gyöngysort egy pasastól kapta valamikor, a férjének azt mondta, hogy közönséges hamis ékszer. Waldo valahogyan megszimatolta, hogy valami regényes história rejlik a gyöngyök mögött; amikor aztán Barsaly hazajött Dél-Amerikából és kirúgta a sofőrt, mert túl jóképűnek találta, ő simán elemelte a gyöngysort.
Ybarra egyszerre fölkapta a fejét, s megvillant a fogsora. – Úgy érti, Waldo nem tudott róla, hogy a gyöngysor hamis?
– Azt hiszem, már előbb megfújta a valódit, és a helyére tette az utánzatot – válaszoltam.
– Elképzelhető – bólintott Ybarra.
– De mást is elemelt – folytattam. – Néhány iratot Barsaly aktatáskájából, amelyekkel bizonyítani lehet, hogy kitartott nője van a pasasnak, kint Brentwoodban. Egyszerre zsarolta a férjet és a feleséget, úgy, hogy egyik sem tudott a másikról. Idáig érthető?
– Számomra érthető – sziszegte durván a foga között Copernik. Változatlanul nedves kőlapra emlékeztetett az arca. – Tovább, a fene egye meg, gyerünk.
– Waldo nem tartott egyiküktől sem – folytattam. – Nem titkolta, hogy hol lakik. Ostoba dologvolt, de hogyha vállalta a kockázatot, ezzel megtakarított magának számtalan kényelmetlenséget. A nő eljött az este, öt darab ezressel, hogy visszaváltsa a gyöngysorát. De Waldóval már nem találkozott. Feljött a házba, itt kereste, aztán mielőtt beszállt a felvonóba lefelé, gyalog feljött egy emeletet. A nők ilyenkor hajlamosak azt képzelni, hogy rettenetesen firkásan cselekedtek. Így aztán találkoztam vele. Így aztán magammal hoztam ide a lakásba. Így aztán, amikor Al Tesilore meglátogatott, hogy töröljön a tanúk névsorából, ő ott volt a gardróbfülkében. – A fülke ajtajára mutattam. – így aztán egy idő múlva előjött a revolverével, belenyomta a pali hátába, és ezzel megmentette az életemet – fejeztem be.
Copernik mozdulatlanul ült. Az arckifejezése rettenetes volt. Ybarra kis bőrtokba csúsztatta a körömreszelőjét, és lassan a zsebébe süllyesztette.
– Ez minden? – kérdezte finoman.
Bólintottam.
– Még annyit: a hölgy megmondta, hogy melyik Waldo lakása, én behatoltam oda, és próbáltam megtalálni a gyöngysort. Megtaláltam a halottat. A zsebében új autókulcsokra akadtam, egy Packard-ügynökségtől származó tokban. Lenn az utcán azután megtaláltam a Packardot, és visszavittem oda, ahonnan jött. Barsaly kitartott nőjéhez. Barsaly küldte el a kocsival egy barátját a Spezzia Klubból, hogy valamit megvásároljon számára, s az illető a Barsalytól kapott pénz helyett a pisztolyával akarta lebonyolítani a vásárt. Erre Waldo végzett vele.
– Ez minden? – kérdezte halkan Ybarra.
– Ez minden – válaszoltam, s megnyaltam belülről a felhasadt arcfalamat.
– Mit kíván tőlünk? – kérdezte lassan Ybarra.
Copernik arca megrándult, s tenyere lecsapott hosszú, kemény combjára.
– Jó vicc – vigyorgott gúnyosan. – Az ürge beleesik egy facér ringyóba, sorra megszegi a törvénykönyv összes paragrafusát, és te még azt kérdezed tőle, hogy mit kíván tőlünk? Majd megkapja éntőlem, amit kíván, malac!
Ybarra lassan oldalt fordította a fejét, és a társára pillantott.
– Nem hiszem – mondta. – Az a gyanúm, hogy meg fogja kapni tőled a hibátlan menlevelét, meg amit még csak kíván. Te pedig egy kis leckét kaptál őtőle a rendőrmunkából.
Egy hosszú percen át Copernik hangot sem adott, és nem moccant. Egyikük sem moccant. Azután előrehajolt Copernik, és széttárult a kabátja. A hóna alatti revolvertokból kivillant a szolgálati fegyver agya.
– Halljuk csak, mit kíván? – kérdezte tőlem.
– Ami a kártyaasztalon van. A bolerót, a kalapot és a hamis gyöngyöket. És még annyit, hogy néhány név kimaradjon az újságból. Olyan sokat kérek?
– Ee-gen... olyan sokat – válaszolt Copernik, szinte kedvesen. Oldalt lendült a karja, és a revolver szépen befordult a markába. Combjára könyökölt, a revolver csövét pedig a gyomromnak szegezte.
– Nos, én azt a megoldást választom, hogy maga most kap egy golyót a hasába, mert ellenállt a letartóztatás közben – mondta. – Ezt a megoldást választom, mert már megcsináltam a jelentést Al Tessilore letartóztatásáról, meg hogy hogyan vittem végbe a nagy fogást. Mert a rólam készült fényképeket lassan már nyomják a reggeli lapokban. Ezt választom, pajtikám, hogy azt maga már ne érje meg, és ne röhöghessen rajtam.
Egyszerre kiszáradt a szám. A távolban tombolt a szél. Mintha fegyverek ropognának.
Ybarra odébb csúsztatta a padlón a lábát, s hidegen annyit mondott:
– Két teljesen megoldott gyilkossági esetet adnak a kezedbe, nyomozó. Cserébe nem kell mást tenned, mint itt hagyni egypár vacakot, és néhány nevet elhallgatni a lapok előtt. Ami annyit jelent, hogy a kerületi ügyész előtt. Márpedig ha őhozzá eljutnának ezek a nevek, az neked semmiképp sem használna.
– Én a másik megoldást választom – mondta Copernik. Sziklaszilárdan tartotta a kezében a revolvert. – És a Jóisten legyen irgalmas hozzád, ha nem fedezel ebben.
– Ha a nő belekeveredik az ügybe, kiderül, hogy hazugságot írtál a hivatalos jelentésedben, és átejtetted a kollégádat. És egy hét múlva már a nevedet sem fogják kiejteni a főkapitányságon. Undorodni fognak, hogy a szájukra vegyék.
Copernik fegyverén hátrakattant az ütőszeg, és én a nagy, csontos ujját néztem, ahogy előrébb csúszik a ravaszon. A tarkóm olyan nedves lett, mint egy egészséges kiskutya orra.
Ybarra felállt. A fegyver feléje lendült.
– Majd meglátjuk, hogy félős állat-e a malac – mondta. – Azt mondom, tedd a helyére azt a fegyvert, Sam.
Elindult. Négy egyforma lépést tett. Copernik megkövülten ült, a lélegzete is elakadt.
Ybarra még egy lépést tett feléje, és Copernik kezében egyszerre reszketni kezdett a revolver.
Ybarra nyugodtan mondta:
– Tedd a helyére, Sam. Ha most nem veszted el a fejedet, minden úgy marad, ahogy van. Ha elveszíted – kész vagy.
Ybarra még egy lépést tett. Copernik szája kinyílt, ziháló hangot hallatott, aztán hátrasüppedt a székében, minthogyha a fejére ütöttek volna. A szemhéja lecsukódott.
Ybarra kirántotta a kezéből a fegyvert, olyan villámgyors mozdulattal, hogy az már nem is volt mozdulat. Gyorsan hátralépett, és lelógatta a pisztolyt.
– Ez a forró szél az oka, Sam. Borítsunk fátylat az egészre – mondta ugyanazon a nyugodt, csaknem kedves hangon. Copernik válla behorpadt, s a kezébe temette az arcát. – Oké – morogta a tenyerébe.
Ybarra halk léptekkel keresztülvágott a szobán, és kinyitotta az ajtót. Félig lehunyt szeme lomhán pillantott rám.
– Én is sok mindent megtennék egy asszonyért, aki megmentette az életemet – mondta. – Személy szerint beveszem ezt a tésztát, de mint zsarutól nem várhatja tőlem, hogy még örüljek is neki.
– Az emberkét ott az ágyban León Valesanosnak hívták. Krupié volt a Spezzia Klubban.
– Köszönöm – mondta Ybarra. – Gyerünk, Sam.
Copernik nehézkesen felállt, keresztülment a szobán, ki a nyitott ajtón, majd eltűnt a szemem elől. Ybarra is kilépett a nyomában, s kezdte behúzni az ajtót maga mögött.
– Várjon egy pillanatig – szóltam utána.
Lassan felém fordította a fejét, bal kezét a kilincsen tartotta, a kéken csillogó fegyver a jobb kezében lógott.
– Én ezt nem pénzért csinálom – mondtam. – Barsalyék címe: Fremont Place kettő-tizenkettő. Elviheti a gyöngysort az asszonynak maga is. Ha Barsaly neve kimarad a lapokból, ezért nekem öt darab százas jár. Ezt elküldöm a Rendőri Alapnak. Nem vagyok olyan fenemód dörzsölt pasas, mint ahogy maga gondolja. Éppen csak így történt a dolog – magának pedig egy rongy alakkal kellett együtt dolgoznia.
Ybarra átnézett a szoba túlsó felébe, a kártyaasztalon fekvő gyöngysorra. A szeme fényes volt.
– Vigye el maga – mondta. – Az ötszáz, azoké. Azt hiszem, az Alap már könyvelheti.
Csöndesen behajtotta az ajtót, s egy pillanat múlva már hallottam csapódni a felvonó ajtaját.

 

6

Kitártam az ablakot, kidugtam a fejemet a szélbe, és néztem, ahogy a riadóautó végiggurul az utcán. A szél erősen befütyült a szobába, hagytam. Leesett egy kép a falról, legurult két sakkfigura a kártyaasztalról. Lola Barsaly bolerója meglibbent, csapkodott a szélben.
Kimentem a főzőfülkébe, megittam egy adag skót whiskyt, aztán visszatértem a nappaliba, és felhívtam Lolát, nem törődve a hajnali órával.
Ő maga vette föl a kagylót, azonnal, s a hangja is egészen éber volt.
– Dalmas – mondtam. – Ott tiszta a levegő?
– Igen... igen – mondta. – Egyedül vagyok.
– Találtam valamit – mondtam. – Helyesebben a rendőrség talált. Magát azonban átdobta a kreol bőrű fiúja. Van nálam egy gyöngysor. Nem valódi. Az a gyanúm, hogy a valódit eladta, és csináltatott az eredeti csattal egy utánzatot.
Hosszú csend következett. Majd kissé bágyadtan kérdezte:
– A rendőrség találta meg?
– Waldo kocsijában. De nem fognak beszélni róla. Megegyeztünk. Pillantson bele a reggeli lapokba, és nem lesz nehéz kitalálnia, hogy miért.
– Nos, nem tudok mit válaszolni – mondta. – Megkaphatom a csatot?
– Meg. El tudna jönni érte holnap négyre az Esquire Klub bárjába?
– Maga igazán kedves – felelte elnyújtott hangon. – Elmegyek. Franknek az a megbeszélése még mindig nem ért véget.
– Ezek a megbeszélések – jegyeztem meg – kiszívják az erőt az emberből. – Aztán elbúcsúztunk.
Ezután egy Los Angeles-i számot tárcsáztam fel. Ott volt még mindig, az orosz nőnél.
– Reggel küldheti az ötszáz dolláros csekket – mondtam neki. – A Rendőri Alap javára állítsa ki, ha akarja. Mert az övék lesz.
Copernik a reggeli lapok harmadik oldalán szerepelt két fényképpel és egy csinos fél hasábbal. Az apró barna emberke a harmincegyes lakásból egyáltalán nem szerepelt a lapokban. A Bérháztulajdonosok Szövetségének sem rosszak^-az összeköttetései.
Reggeli után indultam el otthonról, addigra elállt a szél. Kellemes, hűvös, kissé ködös idő volt. Alacsonyan volt az ég és vigasztalóan szürke. Kocsin behajtottam a belvárosba, kiválasztottam a legjobb ékszerészüzletet, ott kiterítettem a gyöngysort egy fekete bársonypárnára, a nappali fényt árasztó neonlámpa alá. A zsakettes, csíkos nadrágos férfi bágyadtan pillantott le a gyöngysorra.
– Mennyit ér? – kérdeztem.
– Sajnálom, uram. Becsléssel nem foglalkozunk. Megadhatom önnek egy becsüs nevét.
– Ne ugrasson – válaszoltam. – Holland gyöngy. Fókuszba állította a fényt, lehajolt és játszani kezdett a gyöngyökkel.
– Szükségem van egy ugyanilyen gyöngysorra, ezzel a csattal, méghozzá sürgősen – tettem hozzá.
– Hogy? Ugyanilyenre? – nem nézett fel. – Egyébként nem holland. Cseh.
– Oké, el tudja készíteni a másolatát?
Megrázta a fejét, és eltolta a bársonypárnát, mintha attól tartana, hogy bemocskolja magát vele.
– Három hónap alatt, esetleg. Ebben az országban nem fújnak ilyen üveget. Ha azt akarja, hogy ugyanilyen legyen, akkor legalább három hónap kell. Cégünk egyébként egyáltalán nem vállal ilyen munkát.
– Csuda érzés lehet ilyen előkelőnek lenni – mondtam. Letettem a fekete kabátujja alá egy névjegyet. – Adjon meg nekem egy címet, ahol elvállalják – nem, három hónapra –, és esetleg nem lesz egészen ugyanolyan.
Vállat vont, eltűnt a névjeggyel, öt perc múlva visszajött, és a kezembe nyomta. Egy cím volt a hátán.
Az öreg levantei boltja a Melrose-on volt; ócskásüzlet, a kirakatában mindent megtalálhatott az ember: összehajtható gyerekkocsitól a francia vadászkürtig, megfakult plüsstokban fekvő gyöngyház lornyettig, egy negyvennégyes különleges egycsövű hatlövetűig, amelyet még mindig készítenek azoknak a vadnyugati békebíráknak, akiknek kemény legény volt valaha a nagyapjuk.
Az öreg levantei kerek sipkát viselt, dupla szemüveget és tömött szakállt. Megnézte a gyöngyeimet, szomorúan megrázta a fejét, és azt mondta:
– Húsz dollárért, közel ilyen jót. Nem egészen ilyet, azt megértheti. Nincs ilyen jó üvegem.
– És mennyire lesz hű az utánzat?
Széttárta két kemény, erős kezét:
– Megmondom önnek az igazat – mondta. – Egy kisgyereket sem fog félrevezetni.
– Készítse el – mondtam. – Ezzel a csattal. És a régit kérem vissza.
– Ja. Délután két órára meglesz – mondta.
León Valesanos, a kis barna emberke Uruguayból, a délutáni lapokban szerepelt. Felakasztva találták egy meg nem nevezett lakásban. A rendőrség folytatja a nyomozást.
Négy órakor elsétáltam az Esquire Klub hosszú, hűvös bárjába, s végigmentem a bokszok mentén, míg ráakadtam arra, amelyikben egy magányos asszony ült. A kalapja lapostányérra emlékeztetett igen széles karimájával; barna kosztümöt viselt, szigorúan férfias blúzzal, nyakkendővel.
Leültem mellé, és odacsúsztattam neki az ülésen egy csomagot.
– Ne nyissa ki – mondtam. – Ha akarja, nyugodtan tűzbe dobhatja, így ahogy van.
Rám emelte sötét, fáradt szemét. A kezében mentaillatot árasztó, vékony falú poharat tartott.
– Köszönöm – mondta. Nagyon sápadt volt az arca. Szódás whiskyt kértem, s a pincér továbbment. – Olvasta a lapokat?
– Igen.
– Most már megérti, hogy mi volt ezzel a Copernik nevű alakkal, aki a maga szerepével hencegett? Ezért nem fogják most már megváltoztatni a hivatalos mesét, ezért nem fogják magát belekeverni.
– Most már mindegy – mondta. – Azért mégis köszönöm magának. Kérem... kérem, mutassa meg.
Előhúztam a zsebemből a lazán összegöngyölt selyempapírt a gyöngysorral, és eléje tettem. A légcsavar alakú ezüstcsat megvillant a falilámpa fényében. Megcsillant a kis gyémánt. A gyöngyök olyan színtelenek voltak, mint a fehér szappan. Még nagyságra sem voltak azonosak.
– Igaza volt – mondta fakó hangon. – Ez nem azén gyöngysorom.
A pincér kihozta az italomat, s Lola gyorsan a gyöngysorra csúsztatta a táskáját. Ahogy a pincér elment, még egyszer lassan végigtapogatta a gyöngysort, aztán szárazon, vértelenül rám mosolygott.
– Ahogy javasolta... a csatot megtartom.
– Maga engem nem ismer egyáltalán – mondtam lassan. – Az éjjel megmentette az életemet, és volt egy pillanatunk – egy pillanat mindössze. Engem most sem ismer még. Van a kapitányságon egy Ybarra nevű detektív, mexikói, rendes pofa, ott volt, amikor megtalálták a gyöngysort Waldo táskájában. Azért mondom, hogy ha meg akar bizonyosodni...
– Ne legyen ostoba – mondta. – Vége az egésznek. Marad belőle egy emlék. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy emlékeket dédelgessek. Még minden jóra fordulhat. Szerettem egy Stan Philips nevű férfit... de ő nincs többé... rég nincs többé.
Ránéztem, nem szóltam semmit.
– A férjem ma reggel elmondott valamit, amit eddig nem tudtam – tette hozzá csendesen. – Válunk. Így hát nem sok okom van ma a vidámságra.
– Nagyon sajnálom – mondtam idétlenül. – Nem tudok mit mondani. Lehet, hogy találkozunk egyszer még. Lehet, hogy nem. Én nem sokat forgolódom a maga köreiben. Sok szerencsét.
Felálltam. Egy pillanatig néztük egymást.
– Hozzá sem nyúlt a whiskyjéhez – mondta ő.
– Igya ki maga. Attól a mentás vacaktól csak rosszul lesz. Egy pillanatig ott álltam, súlyosan az asztalra támaszkodva.
– Ha valaha is kellemetlenkedne valaki – mondtam még –, csak szóljon.
Kimentem a bárból, nem néztem vissza rá többet, beszálltam a kocsimba, nyugatnak hajtottam, majd kifelé, a parti országútig. A kertek az út mentén tele voltak elszáradt, megfeketedett levelekkel, virágokkal, a forró szél perzselte fel őket.
Az óceán azonban hűvös volt és lomha, olyan, mint mindig. Továbbhajtottam, majdnem Malibuig, ott leállítottam a kocsit, és kiültem egy nagy sziklára, valami drótkerítésen belül. Kezdődött a dagály, növekedőben a víz. Hínár szaga lebegett a levegőben. Egy darabig csak néztem a vizet, majd előhúztam a zsebemből a csehüveg gyöngysort, elvágtam a csomót az egyik végén, és egyenként lefejtettem róla a gyöngyöket.
Ahogy a bal kezembe gyűlt valamennyi, egy darabig úgy tartottam és elgondolkodtam. Valójában nem volt min gondolkoznom. Biztos voltam a dolgomban.
– Mr. Stan Philips emlékének – mondtam hangosan. – Éppolyan szélhámos voltál, mint a többi.
Egyenként a tengerbe dobáltam az asszony gyöngyeit, a vízen lebegő sirályok martalékául.
Apró csobbanásokkal hullottak a vízbe, s a sirályok felszálltak, és le-lecsaptak a csobbanásokra.

 

 

EGY LÁNY A NOON STREETEN

 

1

Lassan ballagtak, szorosan összebújva. Cégtábla lógott a járda fölé, rajta alig világító betűkkel: SURPRISE HOTEL A férfin bordó ruha volt, fényesre lenyalt haján panamakalap. Puhán, nesztelen macskaléptekkel járt.
A lányon zöld kalap volt, rövid szoknya, nejlonharisnya és tízcentis tűsarkú cipő. „Éjféli Nárcisz” kölnit használt.
Amikor a sarokra értek, a férfi odahajolt a lány füléhez, és belesúgott valamit. Az vihogva kapta hátra a fejét.
– Ha engem akarsz fölvinni magadhoz, szépségem, akkor pia is kell.
– Majd máskor, csillagom. Most egy vasam sincs.
A lány hangja megkeményedett. – Akkor a legközelebbi. sarkon agyő, szépségem.
– Frászt – felelte a férfi.
A kereszteződés ívlámpája élesen megvilágította őket. Egymástól jó messze mentek át az úttesten. Amikor átértek, a férfi elkapta a lány karját. Az kirántotta magát a szorításból.
– Ide figyelj, te strici! – rikácsolta. – Vidd a mancsod, amíg jó dolgod van! Smucig pali nekem nem kell. Kopj le!
– Mennyi pia kéne, csillagom?
– Sok.
– Honnan vegyem, ha egyszer le vagyok égve?
– Na és, nincs két kezed? – gúnyolódott a lány. Már nem rikácsolt. Odahajolt a férfihoz: – Ilyen nagy fiúnak tán még revolvere is van. Van?
– Van, de üres.
– Azt a gazdag pasasok a Centralon nem tudják.
– De nagy esze van valakinek – vicsorgott a bordó ruhás férfi. Aztán pattintott egyet az ujjaival, és megmerevedett az arca. – Várj csak egy kicsit! Van egy ötletem.
Megtorpant, visszafordult, és végignézett az utcán, a szállodabágyadt fényű cégtáblája felé. A lány évődve meglegyintette az arcát a kesztyűjével. A kesztyűnek is „Éjféli Nárcisz” illata volt.
A férfi újra pattintott egyet az ujjaival, aztán szélesen elvigyorodott a homályban. – Ha az a részeg még mindig ott ül Dokinál, akkor lesz pia. Várj meg, jó?
– Majd talán otthon. Ha nem tart túl sokáig. – Hol laksz, bébi?
A lány rápillantott. Halvány mosoly libbent végig telt ajkán, aztán elhalt a szája szegletében. A szellő felkapott egy újságlapot a járdaszélről, és a férfi lábának vágta. Dühösen rúgta el magától.
– Calliope-házak, 4/B. Kelet 48, 246. utca. Mikor leszel ott?
A férfi szorosan melléje lépett, aztán hátranyúlt, és megpaskolta a farzsebét. Halk, vérfagyasztó hangon válaszolt. – Csak várj meg szépen, csillagom.
A lány lélegzetvisszafojtva bólintott. – Oké, szépségem, megvárlak.
A férfi elindult visszafelé a repedezett járdán, átvágott a kereszteződésen, egészen addig, ahol a szálloda cégtáblája a járda fölé lógott. Belépett az üvegajtón, s egy keskeny hallba jutott. A fal mellett barnára festett, kárpitozatlan székek sorakoztak. Épp csak annyi hely volt előttük, hogy oda lehetett férni a portás pultjához. A pult mögött egy kopasz néger unatkozott, nagy, zöld nyakkendőtűjét babrálgatva.
A bordó ruhás néger áthajolt a pulton, és kurta, kemény mosollyal rávillantotta a fogát. Nagyon fiatal volt; álla keskeny és éles vonalú, homloka alacsony, csontos. Tompán villogó szeme mint a gengsztereké. Halkan, szelíden kérdezte: – Itt van még az a rekedt hangú szivar? Aki a bankot adta az este.
A kopasz fölnézett a mennyezeten mászkáló legyekre. – Nem láttam kimenni, Vigyori.
– Nem azt kérdeztem, Doki.
– Igen, még itt van.
– Még mindig részeg?
– Gondolom, igen.
– Háromszáznegyvenkilences szoba, ugye?
– Voltál nála, nem? Akkor minek kérdezed?
– Az utolsó vasamat is elnyerte. Megyek visszalejmolni. A kopasz idegesnek látszott. Vigyori a nyakkendőtű zöld kövét nézegette szelíden.
– Kopj le innen, Vigyori. Nekem itt nem fogsz markecolni. Ez nem a Central Avenue.
Vigyori nagyon halkan válaszolt: – A szivar a haverom, Doki. Szívesen kölcsönöz egy húszast. Fele a tiéd.
Tenyerével felfelé a portás elé tartotta a kezét. Az hosszasan bámult a kinyújtott tenyérre. Aztán rosszkedvűen bólintott, bement egy zöld üvegfal mögé, s lassan, az utcai bejárat felé lesve jött vissza.
A keze kinyúlt, és megállt a tenyér fölött a levegőben. A tenyér összezárult a kulcs körül, aztán eltűnt az olcsó bordó öltöny zsebében.
Jeges mosoly villant Vigyori arcán.
– Aztán jó kisfiú legyél, Doki, amíg fönn vagyok.
– Te meg csipkedd magad – felelte a portás. – Némelyik vendég korán jár haza. – A zöld villanyórára pillantott a falra. Negyed nyolc volt. – És a közfalak elég vékonyak – tette hozzá.
A karcsú fiatalember újra rávillantotta a fogát, bólintott, aztán kecses léptekkel áthaladt a hallon a homályos lépcsőhöz. A Surprise Hotelban nem volt lift.
Hét óra múlt egy perccel, amikor Pete Anglich, a kábítószercsoport titkos ügynöke kemény ágyán a másik oldalára fordult, és a bal csuklójára csatolt olcsó órára pillantott. Szeme alatt sötét karika húzódott, széles állát sűrű, fekete sörte borította. Egyetlen lendülettel kiült az ágy szélére, meztelen talpát a padlóra tette, aztán olcsó pamutvászon pizsamájában fölállt, izmait megfeszítette, egyet-kettőt nyújtózott, majd nagyot nyögve, térdét kifeszítve lehajolt, és lábujjai előtt megérintette a padlót.
Odalépett a rozoga íróasztalhoz, a laposüvegbot kortyolt egy kis olcsó whiskyt, vágott egy grimaszt, aztán visszatette a dugót a palack nyakába, és belenyomta a tenyerével.
– Atyaisten, de másnapos vagyok – morogta rekedten.
Belebámult az íróasztalon álló tükörbe; az arcát tanulmányozta: kiserkent szakállát meg a széles fehér forradást, amely milliméterekre az ádámcsutkájától húzódott a nyakán. A hangja azért volt rekedtes, mert a golyó, amelytől a forradás származott, valami kárt tett a hangszálaiban. Lágyan volt rekedt, mint a blues énekesek.
Levetette pizsamáját és meztelenül állt a szoba közepén; lábujjai a szőnyeg rongyos szélét birizgálták. Széles válla és mellkasa miatt kissé alacsonyabbnak látszott, mint amilyen volt. Válla csapott, orra kissé széles, a járomcsontjára feszülő bőr akár a cipőtalp. Haja rövid volt, göndör és fekete, a pillantása átható, szája kicsi és határozott, minta gyors észjárású embereké általában.
Bement a félhomályos, piszkos fürdőszobába, belépett a kádba, és megeresztette a zuhanyt. Langyos víz folyt belóle. Alája állt, beszappanozta magát, végigdörzsölte az egész testét, meggyúrta izmait, aztán lemosta magáról a habot.
Piszkos törülközőt rántott le a fogasról, és nekilátott, hogy egy kis színt dörzsöljön a bőrére.
A behajtott fürdőszobaajtó mögül neszezés hallatszott. Pete Anglich kezében megállt a törülköző. Visszatartotta a lélegzetét, fülelt, és újra hallotta a neszezést, a padlóreccsenést és a ruhasuhogást. Kinyúlt a kádból, és lassan, óvatosan kitárta a fürdőszoba ajtaját.
A bordó öltönyös, panamakalapos néger az íróasztal mellett állt, Pete Anglich zakójával a kezében. Előtte az asztalon két pisztoly. Az egyik Pete Anglich öreg, kopott colija. A szoba ajtaja zárva volt, és egy címkés kulcs hevert a közelében a szőnyegen, mintha véletlenül esett volna ki a zárból, vagy éppenséggel kilökték volna belőle a másik oldalról.
Vigyori a padlóra ejtette a zakót; bal kezében egy pénztárcát szorongatott, a jobban a coltot. Vigyorgott.
– Nyugi, hófehérke. Csak törülközz szépen tovább – mondta.
Pete Anglich megtörülközött. Szárazra dörzsölte magát, aztán ott állt meztelenül, bal kezében a nedves törülközővel.
Vigyori az asztalra ürítette a pénztárca rekeszeinek tartalmát, és bal kézzel megszámolta a pénzt. Jobbja még mindig a coltot markolta.
– Nyolcvanhét dolcsi. Egész csinos kis összeg. Ebből tőlem nyertél valamennyit, de én most az egészet elviszem, pajtás. Remélem, nincs harag. Jóban vagyok a szállodai személyzettel.
– Ne szúrj ki velem, Vigyori – szólalt meg Pete Anglich rekedten. – Ez az össz pénzem. Hagyj egypár dollárt, jó? – Kásás, rekedtes hangon beszélt, mintha nehezen forogna a nyelve az italtól.
Vigyori kivillantotta a fogát, és megrázta keskeny, hosszúkás fejét. – Sajnálom, pajtás, de nem tehetem. Randim van, kell a dohány.
Pete Anglich tétován előrelépett, aztán bárgyú vigyorral megtorpant. Saját revolverének csöve meredt rá.
Vigyori oldalazva a whiskysüveghez lépett, és fölemelte. – Ez is jól jön. A csajom szereti a piát. De még hogy! Ami pénz a nadrágzsebedben van, a tiéd lehet. Elég rendes vagyok?
Pete Anglich oldalt ugrott vagy másfél métert; Vigyori arca eltorzult. Revolvert tartó keze megrándult, baljából kicsúszott a whiskysüveg, és a lábára esett. Felhördült, dühösen kirúgott, és a cipője orra beleakadt a rongyos szőnyegbe.
Pete Anglich pontosan Vigyori szeme közé vágott a törülköző nedves végével.
Vigyori megtántorodott, és felüvöltött fájdalmában. Pete Anglich bal kezének acélujjai elkapták Vigyori revolvert tartó kezének csuklóját. Csavart egyet rajta, aztán lejjebb csúszott a keze a revolvert tartó ujjakra. A revolver csöve befelé fordult, és Vigyori oldalának nyomódott.
Egy kemény térd rúgott vadul Pete Anglich gyomorszájába. Pete öklendezni kezdett, s görcsbe meredő ujjai összeszorultak Vigyorinak a ravaszon tartott ujján.
A lövés tompán dördült; a hangot elfojtotta a bordó öltöny. Vigyori szeme fehérje kifordult, keskeny állkapcsa leesett.
Pete Anglich eleresztette, a test lecsúszott a földre, ő meg csak állt zihálva, kétrét görnyedve, elzöldült arccal. Kitapogatta a földön a whiskysüveget, kihúzta belőle a dugót, és leeresztett a torkán egy kortyot a tüzes italból.
Arcából eltűnt a zöldes szín. Lélegzése egyenletesebbé vált. Keze fejével letörölte homlokáról a verejtéket.
Megtapogatta Vigyori pulzusát. Nem lüktetett. Vigyori halott volt. Pete Anglich kiszedte a kezéből a pisztolyt, az ajtóhoz lépett, és kipillantott a folyosóra. Senki. A zárban, kívülről bedugva, a személyzeti kulcs. Kivette, és magára zárta az ajtót.
Felvette alsóneműjét, zokniját, cipőjét, viseltes kék szerzsöltönyét, és megkötötte a fekete nyakkendőt a gyűrött inggallér alatt. Odalépett a halotthoz, kivett a zsebéből egy kis köteg bankót; néhány apróságot, ruhaneműt, toalettholmit, ezt-azt becsomagolt egy olcsó kis vulkánfiberbe, s a bőröndöt az ajtó mellé állította.
Letépett egy darabot a lepedőből, ceruzával belegyömöszölte a revolvere csövébe, aztán kipiszkálta; újat tett a kilőtt golyó helyére, az üres hüvelyt szétlapította a sarkával a fürdőszoba kövén, bedobta a vécécsészébe és lehúzta.
Kilépett a folyosóra, kulcsra zárta az ajtót, és lesétált a hallba.
A kopasz portás tekintete mohón csapott le rá, aztán gyorsan lesiklott róla. Az arca elszürkült. Pete Anglich a pultra könyökölt, kinyitott tenyeréből két kulcs hullott csörrenve a repedezett falapra. A portás rámeredt a kulcsokra, és megborzongott.
– Nem hallott valami furcsa zajt? – kérdezte Pete Anglich mély, rekedtes hangján.
A portás a fejét rázta, és nyelt egyet.
– Unalmas hely ez, mi? – kérdezte Pete Anglich.
A portás kínosan forgatta jobbra-balra a fejét, s tekergette a nyakát. Tar koponyája sötéten csillogott a mennyezeti lámpa fényében.
– Na, nem baj – mondta Pete Anglich. – Milyen néven is jelentkeztem be az este?
– Nem jelentkezett be – suttogta a portás.
– Talán nem is jártam itt – mondta halkan Pete Anglich. – Most látom először az urat.
– Most se látsz. És nem is fogsz látni, se megismerni, érted, Doki?
A portás bólintott, és mosolyogni próbált.
Pete Anglich elővette pénztárcáját, és kirázott belőle három egydolláros bankjegyet.
– Nem szeretek senkinek adósa maradni – mondta lassan. – Itt a 349-es bére, mondjuk délig. A haverja, akinek odaadta a személyzeti kulcsot, úgy néz ki, mintha mélyen aludna. – Szünetet tartott, hideg szemét a portás arcára szegezte, és elgondolkozva hozzátette: – Hacsak, persze, nem akadnak barátai, akik szeretnék magukkal vinni.
Nyál bugyborékolt a portás ajkán, dadogni kezdett. – Csak nem... Csak nem...
– Csak igen – felelte Pete Anglich. – Mért, mire számítottál?
Kezében a bőrönddel a bejárati ajtóhoz ment; kilépett az utcára a szálloda világító cégére alá, és egy pillanatra megállt, a Central Avenue hidegen csillogó, fehér fényárja felé bámulva.
Aztán megindult a másik irányba. Az utca nagyon sötét és nagyon csöndes volt. A Noon Street négysaroknyira volt. Errefelé már csak négerek laktak.
Egyetlen emberrel találkozott útközben: egy csokoládébarna lánnyal, akin zöld kalap volt, nejlonharisnya és tízcentis tűsarkú cipő; egy poros pálmafa alatt ácsorogva cigarettázott. Mereven nézett a Surprise Hotel felé.

 

2

A gyorsbüfé egy kerekeitől megfosztott, ócska étkezőkocsi volt, végével az utcának fordítva állították be egy gyárépület meg egy penzió közti üres telekre. Az oldalán kifakult arany betűk hirdették a nevét: BELLA DONNA. Pete Anglich felment a két vas lépcsőfokon, és belépett az égett zsírszagba.
A fehér köpenyes néger szakács háttal állt feléje. Az alacsony pult túlsó végében egy fehér lány üldögélt, olcsó, barna filckalapban, feltűrt gallérú kopott sportkabátban, és állát bal tenyerébe támasztva, a kávéját szürcsölgette. Más nem volt a kocsiban.
Pete Anglich letette a bőröndöt a földre, és az ajtó mellett telepedett le egy székre.
– Hé, Mopsy! – szólt.
A fehér köpenyes kövér szakács hátrafordította fénylő, fekete ábrázatát. Vigyorba hasadt a fekete holdvilág. Duzzadt, kékes nyelv buggyant ki belőle, és ficánkolt fel-alá a néger szakács vastag ajkai között.
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Mi kéne, ha vóna?
– Két tojásból rántotta, kávé, pirítós, krumpli nélkül.
– Ilyen szép nagy embernek! A fél fogára se elég! – felelte panaszos hangon a szakács.
– Másnapos vagyok – felelte Pete Anglich.
A pult túlsó végén ülő lány éles pillantást vetett rá, aztán a polcon álló olcsó ébresztőórára nézett, majd a karórájára. Kesztyű volt a kezén. Aztán ismét közönybe süppedve bámult a kávéscsészéjébe.
A kövér szakács beleütötte a két tojást a serpenyőbe, tejet löttyintett hozzá, és összekeverte. – Nem innál valamit? Pete Anglich a fejét rázta.
– Ma én vezetem a szerelvényt, Mopsy.
A szakács elvigyorodott. Előhúzott a pult alól egy barna palackot, teletöltött egy vizespoharat, és letette Pete Anglich elé.
Pete Anglich hirtelen a pohár után nyúlt, a szájához kapta, és fölhajtotta.
– Hát akkor majd máskor leszek szolgálatban – tette le az üres poharat.
A lány fölállt, végigjött a székek mellett, és egy tízcentest tett le a pultra. A kövér szakács belebokszolt a pénztárgépbe, a fiók kiugrott, és visszaadott öt centet. Pete Anglich közönyösen nézegette a lányt. Kopott, ártatlan tekintetű madárka volt: barna haja visszagöndörödött a tarkóján, kitépdesett szemöldöke helyére nagy, csodálkozó félkörívek voltak festve.
– Hazatalál egyedül, kislány? – kérdezte halk, rekedtes hangján.
A lány a táskájával babrált, hogy eltegye a visszajáró aprót. A megszólításra megrettent, hátrahőkölt és elejtette retiküljét, amelynek tartalma kiborult a padlóra. Tágra nyílt szemmel meredt a férfira.
Pete Anglich fél térdre ereszkedve söpörte vissza a táskába a holmit. Egy olcsó nikkel púderkompaktot, néhány cigarettát meg egy levél gyufát, amelyen bíborvörös alapon arany betűkkel ez állt: HURRIKÁN KLUB, aztán két színes zsebkendőt, egy gyűrött egydollárost meg némi aprót.
Felállt, bekattantotta a táskát, és átnyújtotta a lánynak.
– Ne haragudjon – mondta halkan –, ha megijesztettem.
A lány sípolva szedte a lélegzetet. Kikapta Pete Anglich kezéből a táskát, kirohant a kocsibólés eltűnt.
A kövér szakács utánanézett. – Ez a baba nem erről a környékről való – mondta lassan.
Tányérra tette a rántottát meg a pirítóst, egy vastag csészébe kávét töltött, és az egészet letette Pete Anglich elé.
Pete Anglich evett egy-két falatot, aztán szórakozottan így szólt: – Egyedül van. S az a gyufa a Hurrikán Klubból. Trimmer Waltz lebuja. Te is tudod, mi vár az ilyen lányokra, ha Waltz markába kerülnek.
A szakács megnyalta a szája szélét, és benyúlt a pult alá a whiskysüvegért. Töltött magának, aztán körülbelül ugyanannyi vizet öntött a palackba, és visszatette a pult alá.
– Sose voltam nagy vagány, és most már semmi kedvem elkezdeni – mondta lassan. – De nekem is elegem van az olyan fehér szivarokból, mint ez a Waltz. Egyszer még csúnyán ráfázik.
Pete Anglich megpöccintette lábával a bőröndjét.
– Ahogy mondod. Te Mopsy, tedd el nekem valahova ezt a batyut.
Azzal távozott.
Két-három autó elvillant mellette a csípős őszi éjszakában, a járda azonban sötét volt és üres. Csak egy néger éjjeliőr bandukolt végig az utcán, le-lenyomva egyik-másik ütött-kopott bolt ajtókilincsét, hogy bezárta-e a tulaj. Az utca túloldalán favázas épületek álltak, némelyikből lárma szűrődött ki.
Pete Anglich áthaladt a kereszteződésen. A gyorsbüfétől két-három sarokra ismét megpillantotta a lányt.
A házfalnak lapulva állt, mozdulatlanul. Néhány lépésnyire tőle halvány, sárga fény szűrődött ki egy bérkaszárnya kapualjából. Arrább kis parkoló terült el; jórészt eltakarták a hirdetőtáblák. Gyér világosság vetődött valahonnan a lány kalapjára, kopott, feltűrt gallérú sportkabátjára és fél arcára. Ráismert: ugyanaz a lány volt.
Pete Anglich beállt egy kapualjba, és figyelni kezdte. Hirtelen megvillant valami a lány felemelt karján, mert fény esett rá: a karórája. Valahol nem messze, lassan nyolcat ütött egy óra.
A sarok mögül fénypászmák döftek az utcába. Hatalmas személyautó kanyarodott be, lassan, komótosan, és miután lekanyarodott, majdnem kihunytak a reflektorai. Lassan kúszott végig az utcában; üvege, fekete dukkózása sötéten csillogott.
Pete Anglich elvigyorodott. Itt, hatutcányira a Central Avenue-tól, egy rendelésre gyártott Duesenberg! De a futó léptek csattogására, tűsarkok koppanására egyszerre megmerevedett.
A lány rohant feléje a járdán. A kocsi még nem volt olyan közel, hogy tompított reflektorai megvilágíthatták volna. Pete Anglich kilépett a kapu alól, karon ragadta a lányt, és behúzta maga mellé. Kabátja alól kibújt a revolver.
A lány zihálva szedte mellette a levegőt.
A Duesenberg lassan elgördült a kapu előtt. Nem lőttek ki belőle. Az egyenruhás sofőr nem is lassított.
– Nem tudom megtenni. Félek – lihegte a lány Pete Anglich fülébe. Aztán kitépte magát a szorításból, és futni kezdett a járdán, a kocsival ellenkező irányba.
Pete Anglich a Duesenberg után pillantott. Épp akkor haladt el a parkolót eltakaró hirdetőtáblák előtt. Szinte alig mozgott. Valami kirepült a bal oldali ablakán, és kemény csattanással a járdára esett. A kocsi hangtalanul felgyorsított, és eldorombolt a sötétségbe. A következő sarkon ismét felvillantak a reflektorfai.
Semmi sem mozdult. Az a valami, amit kidobtak a kocsiból, ott hevert a járdán, szinte a hirdetőtáblák tövében.
És ekkor a lány visszajött, tétova léptekkel, meg-megállva. Pete Anglich mozdulatlanul figyelte. Amikor egy vonalba ért vele, halkan megkérdezte: – Mi a balhé? Segíthetek?
A lány fojtott sikollyal perdült sarkon, riadtan, mintha meg is feledkezett volna Pete Anglichről. A sötétben egészen közel hajolt a férfihoz. Rebbenő szemében kis fény villant. Halk, kapkodó, rémült hangon mondta:
– Maga volt ott a büfében. Mindi árt megismertem. – Na, ki vele. Mi a balhé? Meghozták a szajrét? A lány igent intett a sötétben.
– Mi van a csomagban? – morogta Pete Anglich. – Pénz? A lány hadarni kezdett: – Idehozná nekem? Megtenné? Olyan hálás volnék érte. Én...
Pete Anglich felnevetett. Mély, rekedt dörmögés volt a nevetése. – Magának hozzam el, csillagom? A pénz nekem is jól jön. Na, ki vele, mi a balhé? Halljam!
A lány ki akarta rántani magát Pete markából, de a férfi nem engedte el a karját. Visszacsúsztatta a revolvert a kabátja alá, és a másik kezével is megfogta a lányt. A lány szipogva suttogta: – Megöl, ha nem viszem el neki.
Élesen, ridegen csattant rá Pete Anglich: – Kicsoda? Trimmer Waltz?
A lány nagyot rántott a karján, és majdnem ki is szabadult Pete Anglich szorításából. De nem egészen. Léptek hallatszottak a járdán. Két sötét alak jelent meg a hirdetőtáblák előtt, de nem álltak meg, hogy felvegyenek valamit. A lépések közelebb jöttek; két cigaretta parázslott fel.
– Nézz csak oda – szólalt meg halkan egy hang. – Mi az, szépségem, nem unod még a palidat?
A lány Pete Anglich mögé húzódott. Az egyik néger lágyan nevetett, és meglóbálta izzó cigarettája parazsát.
– A fenébe! Fehér a csaj – mondta gyorsan a másik. – Tűnés!
Röhincsélve továbbálltak. A sarkon befordultak, és eltűntek.
– Na, ez hiányzik magának? – morgott Pete Anglich. – Most legalább tudja, hányadán áll. – A hangja dühös volt és kemény. – Az istenit! Maradjon itt, elhozom azt a rohadt pénzt magának.
Otthagyta a lányt, és könnyű léptekkel elindult a házfal mentén. Amikor a hirdetőtáblákhoz ért, megállt, tekintetét belefúrta a sötétségbe, és meglátta a csomagot. Valami sötét anyagba volt burkolva; nem volt nagy, éppen csak hogy észre lehetett venni. Lehajolt, és belesett a hirdetőtáblák alá. Nem látott mögöttük semmit.
Négy lépést tett, lehajolt és fölvette a csomagot. Szövetet és két vastag gumiszalagot érzett az ujjai közt. Mozdulatlanul állt és fülelt.
Távol, valamelyik főútvonalon, morajlott a forgalom. Szemben, az utca túlsó oldalán, villany égett egy üvegezett ajtó mögött. Fölötte nyitott ablak sötétlett.
Egyszerre női sikoly hangzott fel a háta mögött.
Megmeredt, hátrafordult, és éppen a szeme közé kapta a fénycsóvát. A szemközti sötét ablakból jött: vakító, fehér sugár, szinte odaszegezte a hirdetőtáblához.
Hunyorgott, pislogott a fényben. Egyetlen mozdulatot sem tett.
Cipők koppantak a járdán, és oldalról, a hirdetőtáblák mellől újabb, vékonyabb fénysugár döfött belé. A fénysugár mögül megszólalt egy szenvtelen hang: – A szempillád se moccanjon! Rendőrség! Körül vagy véve.
Revolveres férfiak zárták körül jobbról-balról a hirdetőtáblák mögül. Cipősarkak csattogtak a betonon, egyre távolabb. Aztán egy pillanatra csönd lett. Aztán egy vörös reflektoros kocsi kanyarodott be a sarkon, és lefékezett a csoport mellett, amely Pete Anglich körül állt.
A szenvtelen férfihang újra megszólalt: – Angus nyomozóhadnagy vagyok. Majd én viszem azt a csomagocskát, ha nincs ellene kifogása. Lenne szíves csak egy pillanatra összetenni a kezét...
Pete Anglich csuklóján szárazon kattant a bilincs. Feszülten figyelt a futva távolodó cipősarkak kopogására.
De már túlságosan nagy volt a lárma körülötte.
Ajtók nyíltak, és a házakból kezdtek kicsődülni a feketék.

 

3

John Vidaury száznyolcvanhét centi magas volt, és Hollywoodban senki sem rendelkezett az övénél tökéletesebb profillal. A fekete hajú, megnyerő, romantikus szépfiú a halántékán izgatóan őszült már egy leheletnyit. A válla széles volt, a csípője keskeny. A dereka akár egy angol gárdatiszté, és olyan gyönyörűen állt rajta a szmoking, hogy az már szinte fájt.
Úgy nézett Pete Anglichre, mintha bocsánatot akarna kérni, hogy nem ismeri. Pete Anglich hol a bilincseit nézegette, hol elnyűtt cipőit a vastag szőnyegen, hol a kis zenélő faliórát. Arca kipirult, a szeme csillogott.
Vidaury tiszta, lágy, árnyalt hangon szólalt meg: – Nem, még sohasem láttam ezt az embert. – Rámosolygott Pete Anglichre.
Angus, a civil ruhás hadnagy, nekitámaszkodott egy faragott asztalnak, és megpöckölte az ujjával a kalapja szélét. Még két detektív állt a fal mellett. A negyedik egy asztalkánál ült, előtte gyorsírófüzet.
– Gondoltuk, hátha ismeri – mondta Angus. – Nem sokat tudtunk kiszedni belőle.
Vidaury felvonta a szemöldökét, és halványan elmosolyodott: – Nocsak! Ez meglep. – Körbejárt a szobában, összeszedte a poharakat, tálcára rakta őket, és újabb italok keveréséhez látott.
– Megesik az ilyesmi – mondta Angus.
– Azt hittem, megvannak a módszereik – felelte finomkodva Vidaury, miközben whiskyt töltött a poharakba.
Angus a körmét nézte. – Amikor azt mondom, Mr. Vidaury, hogy nem tudtunk kiszedni belőle semmit, úgy értem, hogy semmi érdekeset. Azt állítja, hogy Pete Anglichnek hívják, valamikor bokszoló volt, de már évekkel ezelőtt abbahagyta. Körülbelül egy esztendeje magándetektív, de most éppen nincs munkája. Az este nyert egy kis pénzt, berúgott, és csak úgy céltalanul lődörgött. Így került a Noon Streetre. Látta, amikor a csomagot kidobták az ön kocsijából, odament és fölvette. Éppenséggel bevarrhatjuk csavargásért, de ez minden.
– Hát igen, lehet, hogy így volt – mondta halkan Vidaury. Kettesével odavitte a poharakat a detektíveknek, aztán felemelte a magáét, és mielőtt ivott volna belőle, könnyedén biccentett egyet. Kecsesen ivott, utolérhetetlen eleganciával. – Nem, nem ismerem – ismételte meg. – Őszintén szólva, nem úgy néz ki, mint egy sósavas merénylő. – Legyintett: – Szóval attól tartok, fölösleges volt...
Pete Anglich hirtelen fölkapta a fejét, és Vidauryra meredt. Gúnyos volt a hangja.
– Nagy megtiszteltetés ez, Vidaury. Nem szokták négy zsaru idejét áldozni arra, hogy foglyokat cipeltessenek velük akárkihez szembesítésre.
Vidaury szeretetre méltóan mosolygott. – Ez Hollywood. Végeredményben hírneve is van az embernek.
– Csak volt – mondta Pete Anglich. – Az utolsó filmje olyan hascsikarás volt, hogy jobb társaságban nem is illik beszélni róla.
Angus megmerevedett. Vidaury falfehér lett. Lassan letette a poharát, leeresztette a kezét, rugalmas léptekkel átkelt a szőnyegen, és megállt Pete Anglich előtt.
– Lehet, hogy magának ez a véleménye – mondta nyersen –, de figyelmeztetem, hogy...
Pete Anglich mogorván nézett rá. – Ide hallgasson, szépfiú! Maga földobott egy grandot, mert valami vagány megfenyegette, hogy lelocsolja egy kis sósavval, ha nem fizet. Én meg frilszedtem azt a grandot; de egyet se vágtam zsebre a maga szép új, ropogós bankóiból. Visszakapta őket. Ilyen reklámot tíz grandért se kapott volna, így meg egy vasába se került. Ez aztán az ügyes trükk!
Angus felcsattant: – Na, ebből elég, kisapám.
– Azt mondja? – gúnyolódott Pete Anglich. – Én meg azt hittem, szeretné, hogy beszéljek. Hát most beszélek, de az ilyen szar alakokat utálom.
Vidaury nehezen lélegzett. Hirtelen ökölbe szorította a kezét, és lecsapott Pete Anglich állára. Anglich feje félrenyaklott az ütéstől, a szemét hunyorogva becsukta, aztán tágra nyitotta. Megrázta magát, és hűvösen így szólt: – Könyököt föl, hüvelykujjat leszorítani, Vidaury. Ha így üt, eltörik a keze.
Vidaury hátralépett, és fejcsóválva nézegette az ujját. Arcába visszatért a vér. A mosoly is visszalopakodott rá.
– Sajnálom – mondta bűnbánóan. – Őszintén sajnálom. Nem szoktam meg, hogy sértegessenek. S mivel nem ismerem ezt az embert, talán az volna a legjobb, ha elvinnék innen, hadnagy úr. Ráadásul meg is van bilincselve. Nem viselkedtem valami sportszerűen, igaz?
– Ezt mondja az öreganyjának – felelte Pete Anglich. – Nem törik olyan könnyen a csontom.
Angus hozzálépett és vállcin veregette. – Ebcsont. Na, indulás. Nem nagyon szoktál finom emberek társaságához, mi?
– Nem. Én a vagányokat szeretem – felelte Pete Anglich.
Lassan fölállt, és csoszogva elindult a bolyhos szőnyegen.
A két detektív, aki a falat támasztotta, melléje lépett, és egy boltív alatt kikísérte a hatalmas szobából. Angus és a gyorsíró utánuk. A kis magánlépcsőházban megálltak, és várták a liftet.
– Minek óberkodtál? – förmedt rá Angus. – Nem tudsz meglenni balhé nélkül?
Pete Anglich nevetett. – Kicsit ideges – mondta –, kicsit ideges a szépfiú.
Megjött a lift, beszálltak, és a Chester-házak tágas, csöndes előcsarnokában szálltak ki belőle. Két házidetektív a márványpult végében unatkozott: a pult mögött két portás állt készenlétben.
Pete Anglich bokszolók módjára üdvözlésre emelte összebilincselt kezét. – Mi az, hol a sajtó? – kiáltotta vidáman. – Vidaury nem fog örülni, ha eltussolják a dolgot!
– Pofa be, okos fiú! – mordult rá az egyik detektív, és rántott egyet a karján.
Végighaladtak egy folyosón, és egy oldalsó kijáraton léptek ki egy majdnem meredeken lejtő keskeny fasorba. A fák koronája fölött a város fényei úgy csillogtak, mint egy piros, zöld, kék és bíborvörös öltésekkel kihímzett óriási aranyszőnyeg.
Két motor búgott föl. Pete Anglicht az első kocsi hátsó ülésére lökték be. Angus meg egy másik detektív fogta közre. A kocsik legurultak a dombról, a Fountain Avenue-n keletnek fordultak, és csöndesen nyelték a mérföldeket az éjszakában. A Fountain és a Sunset kereszteződésénél bekanyarodtak a belváros, vagyis a városháza magas, fehér torony épülete felé. A városháza előtti téren az első kocsi befordult a Los Angeles Streetre, és dél felé folytatta útját. A másik változatlan irányban haladt tovább.
Kis idő múlva Pete Anglich lebiggyesztette a szája sarkát, és oldalvást Angusra sandított.
– Hová visz? A főkapitányság nem erre van.
Angus lassan feléje fordította sötét, barátságtalan ábrázatát. A következő pillanatban a nagy melák detektív hátradőlt az ülésen, és beleásított az éjszakába. Nem válaszolt.
A Los Angeles Streetről ráfordultak az Ötödik Avenue-ra, aztán a kelet felé vezető San Pedróra, majd ismét déli irányban haladtak tovább; háztömb háztömb után maradt el mellettük, az egyik csendes volt, a másik lármás, némelyik előtt hallgatag férfiak kuporogtak a lépcsőkön, másutt fehér meg fekete suhancok kötekedtek vagy viccelődtek egymással az utcán, az olcsó éttermek, büfék és játékautomatákkal zsúfolt sörcsarnokok előtt.
A Santa Barbaránál a rendőrségi kocsi megint keletre fordult, és a járda mentén lassan begördült a Noon Streetre. Az étkezőkocsi előtti sarkon megállt; Pete Anglich arca ismét megfeszült, de nem szólt semmit.
– Oké – brummogta Angus. – Vedd le róla az ékszert.
A Pete Anglich másik oldalán ülő detektív kulcsot halászott elő a mellényzsebéből, kinyitotta a bilincset, s élvezettel megcsörgette, mielőtt az övére akasztotta volna. Angus kilökte az ajtót, és kiszállt.
– Kifelé – szólt vissza a válla fölött.
Pete Anglich kiszállt. Angus kissé arrább sétált az utcai lámpától, megállt, és magához intette Pete Anglicht. Benyúlt a zakója alá, előhúzott egy revolvert. Halkan beszélt: – Kénytelen voltam így csinálni. Máskülönben szimatot kap a város. Pearson az egyetlen, aki ismer téged. Van valami ötleted?
Pete Anglich elvette a pisztolyát és lassan megrázta a fejét, miközben a zakója alá dugta a fegyvert, ügyelve, hogy a járda mellett álló kocsiból meg ne lássák.
– Azaz érzésem, hogy várták a dohányt – felelte. – Valami csaj lődörgött errefelé, de lehet, hogy ez is csak véletlen volt.
Angus némán nézte egy darabig, aztán bólintott, és visszament a kocsihoz. Az ajtó becsapódott, a kocsi végighajtott az utcán, aztán felgyorsított.
Pete Anglich végigment a Santa Barbarán a Central Avenue felé, aztán a Centralon tovább, déli irányba. Egy idő múlva vakító neonfelirat rikított rá lila betűkkel HURRIKÁN KLUB. Fölment a széles, szőnyeggel borított lépcsőn, a zsivajjal elegy tánczene irányába.

 

4

A lány csak oldalazva tudott közlekedni a táncparkett körül szorosan egymás mellett álló asztalok között. Csípje hozzásúrlódott egy férfi vállához, mire az hátranyúlt, és vigyorogva megfogta a lány kezét. Az gépiesen elmosolyodott, elhúzta a kezét és továbbment.
A bronzszínű fémszálas ruhában, meztelen karral, mélyen a tarkójába kunkorodó barna hajjal már sokkal jobban festett; jobban, mint valami toronymagas tűsarkú cipőben, meztelen combbal, a derékon felül tovább már nem csökkenthető textilben, fején mókásan félrecsapott tompa aranyfényű cilinderrel.
Arca nyúzott volt, kicsi, beesett, de azért csinos. Szeme nagy volt és kerek. A zenekar rikoltozása túlharsogta az edénycsörömpölést, a beszélgetés moraját és a táncolók csoszogását. A lány lassan odasétált Pete Anglich asztalához, kihúzta alóla a másik széket, és leült.
Rákönyökölt az asztalra, és állát a keze fejére támasztva nézett a férfira.
– Üdv – mondta kicsit reszketeg hangján.
Pete Anglich elébe lökött egy csomag cigarettát, és nézte, ahogy a lány kiráz belőle egy szálat, és a szájába dugja. Gyufát gyújtott. De a lánynak ki kellett vennie a kezéből a gyufaszálat, hogy meg tudja gyújtani a cigarettáját.
– Italt?
– Jöhet.
Pete Anglich intett a göndör hajú, mandulaszemű pincérnek, és két koktélt rendelt. A pincér eltűnt. Pete Anglich hátradőlt a széken, és egyik tompa ujja hegyét kezdte nézegetni.
– Megkaptam az üzenetét, uram – szólalt meg a lány nagyon halkan.
– Na és, örült neki? – A hangja rekedt volt és közömbös. Nem nézett a lányra.
A lány hangosan felnevetett. – Kedvében kell járnunk a vendégeknek.
Pete Anglich elnézett a lány válla fölött a zenekar emelvénye felé. Az emelvény sarkánál egy férfi állt és cigarettázott, mellette kis mikrofon. Ormótlan termetű fickó volt, de kidobó embernek kissé már öreg. Ősz haja simára volt nyalva, nagy orra, duzzadt arca elárulta, hogy sokat iszik. Mosolygott mindenre és mindenkire. Pete Anglich nézte egy darabig, szeme járását figyelve. Aztán ugyanolyan mereven, közömbösen megkérdezte: – De azért szeret itt lenni, mi?
A lány megmerevedett, aztán magába roskadt: – Fölösleges sértegetnie, uram.
Pete Anglich lassan ránézett, s üres tekintettel tetőtől talpig végigmérte. – Ide figyeljen: maga most le van robbanva, és nyakig ül a semmiben. Magam is elégszer voltam így, ismerem a tüneteket. Mellesleg szép kis slamasztikába kevert engem az este. Tartozom magának egypár sértéssel.
Megjelent a göndör hajú pincér, és tálcát csúsztatott az asztalra. Egy piszkos asztalkendővel megtörölte a poharak talpát, mielőtt eléjük állította volna őket. Aztán megint eltűnt.
A lány megmarkolta az egyik poharat, gyorsan fölemelte, és hosszút kortyolt belőle. Kicsit megborzongott, amikor letette a poharat. Fehér volt az arca.
– Mondjon már valamit! Valami szellemességet, vagy amit akar – hadarta. – Ne üljön itt csak úgy. Engem figyelnek.
Pete Anglich belekóstolt az italba, és tüntetően a zenekari dobogó sarka felé mosolygott.
– Gondolom – mondta. – Mesélje el szépen, hogy került a Noon Streetre.
A lány hirtelen a férfi karjára tette a kezét. Belevájta hegyes körmeit. – Itt nem – suttogta. – Nem tudom, hogy talált meg, és nem is vagyok rá kíváncsi. Akkor azt hittem, az a fajta ember, aki szívesen segítene egy lányon. Iszonyúan bevoltam gyulladva. De itt ne beszéljünk erről. Mindent megteszek, amit csak akar, elmegyek, ahová csak akarja. Csak itt ne.
Pete Anglich kihúzta karját a lány keze alól, és megint hátradőlt a székén. A tekintete rideg volt, de a mosolya nyájas.
– Értem. Trimmer óhaja volt. Ellenőrizte is a melót?
A lány gyorsan bólintott. – Már a harmadik saroknál fölvett a kocsijába. Szerinte klassz húzás volt, amit magával csináltam, de ha itt látja magát velem, nem ez lesz a véleménye. Ebből érthet.
Pete Anglich szürcsölt egyet a poharából. – Épp erre jön – mondta hűvösen.
Az ősz hajú kidobóember hajlongva, udvarias szólamokat vetve jobbra-balra, közeledett az asztalok között, egyenest Pete Anglich és a lány asztala felé. A lány egy nagy, aranykeretes tükörbe meredt Pete Anglich feje fölött. Arca hirtelen eltorzult, szinte széthullott a rémülettel. Az ajka leküzdhetetlenül reszketett.
Trimmer Waltz mintegy véletlenül lépett az asztalukhoz. Rátehénkedett. Nagy, véreres orrát Pete Anglich arcába dugta. Löttyedt, sanda vigyor ült az ábrázatán.
– Helló, Pete. Nem láttalak errefelé, amióta McKinleyt eltemették. Hogy megy a bolt?
– Megyeget – felelte rekedtes hangon Pete Anglich. – Ma már berúgtam egyszer.
Trimmer Waltz még szélesebben elmosolyodott, és a lány felé fordult. A lány kurta pillantást vetett rá, aztán elkapta a tekintetét, és az asztalterítőt kezdte babrálni.
Waltz hangja lágyan búgott. – Régebbről ismerjük már a kis hölgyet, vagy csak itt csíptük föl?
Pete Anglich vállat vont, és unott képet vágott. – Nem volt kedvem egyedül inni, Trimmer. Üzentem hát neki, hogy jöjjön ide. Van valami kifogásod ellene?
– Dehogy, semmi! – Waltz fogta az egyik poharat, és beleszimatolt. Szomorúan megcsóválta a fejét. – Bárcsak tisztességesebb italt szolgálhatnánk fel, de hát négy pénzért nem megy. Mit szólnál néhány korty igazihoz, odabenn az odúmban?
– Mind a ketten mehetünk? – kérdezte Pete Anglich szelíden.
– Persze, jöjjön csak a hölgy is. Mondjuk öt perc múlva. Egy kicsit még körül kell néznem.
Megcsípte a lány arcát, és jól kitömött vállát hintáztatva továbbment.
Lassan, elszorult torokkal, reményt vesztve szólalt meg a lány: – Szóval magát Pete-nek hívják. engem Minta Collectiának. Ebből a Collectia a keresztnevem. Hülye név, mi?
– Nekem tetszik – mondta halkan Pete Anglich.
A lány valahová a férfi nyakán húzódó fehér forradás alá bámult. Szeme lassan megtelt könnyel.
Trimmer Waltz továbbsodródott az asztalok között, s közben váltott néhány szót egyik-másik vendéggel. Elment a túlsó falig, aztán a fal mellett vissza a zenekari emelvényhez, ahol megállt, és végigpásztázta tekintetével a helyiséget. Végül is Pete Anglichen állapodott meg a szeme. Intett neki a fejével, aztán eltűnt egy nehéz függöny mögött.
Pete Anglich hátralökte a székét, és fölállt. – Na, menjünk – mondta.
Minta Collectia reszkető ujjakkal elnyomta a cigarettáját az üveg hamutartóban, kiitta a poharát, és fölállt. Végigmentek az asztalok közt a táncparkett mellett, a zenekari emelvényig.
A függöny rosszul világított folyosóra nyílt, amelynek mindkét oldalán ajtók sorakoztak. A padlót kopott vörös szőnyeg fedte. A falról hullott a vakolat, az ajtók nyikorogtak.
– Baloldalt az utolsó – suttogta Minta Collectia.
Odaértek. Pete Anglich bekopogott. Trimmer Waltz kiszólt, hogy szabad. Pete Anglich egy pillanatig még nézte az ajtót, aztán elfordította a fejét, és összehúzott szemmel kemény pillantást vetett a lányra. Belökte az ajtót, és intett a lánynak. Beléptek.
A szoba is elég sötét volt. A kis olvasólámpa csak az íróasztal fényezett lapját világította meg, a kopott, vörös szőnyeget már alig, a túlsó fal földig érő, nehéz vörös függönyeit pedig még annyira sem. Pállott levegő ülte meg a szobát és tömény, édeskés italszag.
Trimmer Waltz az íróasztal mögött ült, előtte tálca, a tálcán metszett kristálypalack, néhány aranyperemű pohár, egy jégvödör meg egy autoszifon.
Mosolygott, és hatalmas ormányát dörzsölgette.
– Tegyétek le magatokat. Igazi skót whisky: palackja kilencvenhatért. Ennyibe kerül nekem, nagyban.
Pete Anglich becsukta az ajtót, lassan körülnézett a szobában, megnézte a földig érő függönyöket, s a mennyezeti lámpát, amely nem volt meggyújtva. Lassú, nyugodt mozdulattal kigombolta a zakója legfelső gombját.
– Meleg van itt – mondta halkan. – Nincs ablak azok mögött a függönyök mögött?
A lány egy kerek székre ült, Waltzcal szemközt, az íróasztal innenső oldalán. Waltz nyájasan rámosolygott.
– Igazad van – mondta Waltz. – Kinyitnád?
Pete Anglich elhaladt az íróasztal mellett a függönyök felé. Amikor Waltz háta mögé ért, benyúlt a zakója alá, és megfogta a revolvere agyát. Óvatosan közeledett a vörös függönyökhöz. A tompa orrú fekete cipőknek éppen csak az orruk látszott ki a függöny alól, a fal és a függöny között sötétlő árnyékban.
Pete Anglich elérte a függönyt, bal kezével megmarkolta és hirtelen félrehúzta.
A cipőkben nem volt senki. Waltz szárazon fölkacagott Pete Anglich mögött. Aztán megszólalt egy vastag, rideg hang: – Föl a kezekkel, öcskös!
A lány elfúló hangot hallatott, nem is hangzott sikolynak. Pete Anglich leejtette a karját, és lassan megfordult. Hatalmas termetű volt a néger, akár egy gorilla, s a bő, kockás öltönyben még hatalmasabbnak látszott. Nesztelenül, mezítláb lépett be egy tapétaajtón, és jobbjában csaknem eltűnt a mordály nagyságú fekete pisztoly.
Trimmer Waltz kezében is pisztoly volt: egy Savage automata. A két férfi szótlanul meredt Pete Anglichre. Pete Anglich kifejezéstelen tekintettel, száját összeszorítva, feje fölé emelte a kezét.
A néger hosszú, ruganyos léptekkel hozzálépett, pisztolyát a mellének nyomta, aztán benyúlt a zakója alá. Amikor kihúzta, Pete Anglich pisztolya volt a kezében. Háta mögé hajította, a földre. Aztán szinte közönyösen felemelte a jobbját, és a pisztolya agyával állon vágta Pete Anglicht.
Pete Anglich megtántorodott, s már érezte is nyelve alatt a vér sós ízét. Hunyorgott, aztán kásás hangon megszólalt: – Ezt sokáig nem felejtem el neked, nagyfiú!
A néger vigyorgott. – Nem olyan sokáig, haver. Nem olyan sokáig.
Még egyszer állon vágta a pisztollyal, aztán hirtelen zsebre vágta a fegyvert, és két hatalmas mancsával villámgyorsan megmarkolta Pete Anglich torkát.
– Szeretem megszorongatni az ilyen kemény nyakakat – mondta szinte gyengéden.
Vaskos, kemény, bilincsszerű hüvelykujjai belenyomódtak Pete Anglich nyaki ütőereibe. Egyszerre óriásivá növekedett a Pete előtt és fölött lebegő sötét arc, közepén a széles vigyorral. Egyre fogyó fényben imbolygó, valóságát vesztette, egyre fantasztikusabb arc lett.
Pete Anglich erőtlen ütésekkel csépelte ezt az arcot, de mintha egy léggömböt ütött volna, öklei nem éreztek semmit. Az óriás megpörgette Pete Anglicht, térdét a hátába nyomta, és térdre kényszerítette.
Pete Anglich egy ideig csak a fejében lüktető vér mennydörgő dübörgését hallotta. Aztán mintha valahonnan messziről vékony női sikoly hallatszott volna. Aztán még messzebbről Trimmer Waltz alig kivehető hangja: – Elég lesz már, Rufe. Elég lesz.
Tűzvörös fényekkel sávozott hatalmas feketeség töltötte be Pete Anglich világát. Aztán a sötétség elcsendesedett. Már semmi sem moccant benne. Még a vér sem.
A néger leengedte a földre Pete Anglich ernyedt testét, aztán kezét dörzsölve hátralépett.
– Nagyon szeretem megszorongatni az ilyen nyakakat – mondta.
A kockás ruhás néger a heverő szélén ült, és bágyadtan pengetett egy öthúros bendzsót. Széles arcán ünnepélyes béke és némi szomorúság. Fej e hátrahajtva, szája sarkában már csak alig néhány milliméterre kiálló cigaretta. Ujjai lassan pengették a bendzsó húrjait.
Zümmögő hang tört fel a torka mélyéről. Énekelt.
A kandalló párkányán álló olcsó villanyóra tizenegy óra harmincöt percet mutatott. A szoba élénk színű bútorokkal zsúfolt kis nappali volt. A vörös ernyős állólámpa talpa francia babákkal volt körülrakva. A padlót rombuszmintás, vidám színű szőnyeg borította, az ablakokon függöny, köztük egy tükör.
A hátsó ajtó tárva-nyitva állt. A folyosóra nyíló másik ajtó zárva volt.
Pete Anglich a hátán feküdt a padlón, tátott szájjal, szétvetett karral. Rekedt hörgéssel szedte a levegőt. A szeme lehunyva. Arca a lámpa rőt fényében lázvörösnek látszott.
A néger letette hatalmas mancsából a bendzsót; fölállt, ásított, és nyújtózott egyet. Átment a szobán, és a kandalló párkányán álló naptárra pillantott.
– Augusztus már elmúlt – mondta undorral.
Letépte a lapot, gombócot gyúrt belőle, és Pete Anglich arcába hajította. A szeme alatt találta el az eszméletlen embert. Az meg se moccant. A néger erre tenyerébe köpte a csikket, s a papírgalacsin után pöckölte.
Tett néhány lépést, aztán Pete Anglich fölé hajolt, és megtapogatta a halántékán az egyik zúzódást. Enyhén vigyorogva meg is nyomogatta a sebet. Pete Anglich erre sem mozdult.
A néger fölegyenesedett, és gondosan célozva többször egymás után oldalba rúgta az eszméletlen embert, de nem nagyon erősen. Pete Anglich megmoccant, hörgött egyet, és a feje félrenyaklott. A néger elégedett képet vágott, otthagyta, és visszament a heverőhöz Fogta a bendzsót, és a folyosóra nyIIó ajtó mellett a falhoz támasztotta. A dohányzóasztalkán egy újság hevert, rajta revolver. A néger kiment egy résnyire nyitott ajtón, és félig már üres ginesüveggel tért vissza. Az üveget gondosan megtörölgette egy zsebkendővel, és a kandalló párkányára tette.
– Na, haver, most már eleget durmoltál – mondta fennhangon. – Lehet, hogy egy kicsit másnaposnak érzed magad majd, ha felébredez; jól fog esni egy kis beöntés... Hohó, támadt egy jobb ötletem.
Fogta az üveget, fél térdre ereszkedett, és rálocsolta a gint Pete Anglich szájára, arcára, még az ingétől se sajnálta. Aztán megint gondosan letörölgette az üveget, leállította a földre, a dugót meg bepöckölte a heverő alá.
– Na, ide a mancsodat, hófehérke. Fogd meg – mondta halkan. – Egy-két ujjlenyomat nem fog ártani.
Odahozta az újságon a pisztolyt, a szőnyegre csúsztatta, és addig pöckölte a lábával, amíg annyira nem került Pete Anglich kezétől, hogy az éppen nem érhette el.
Az ajtóból még egyszer gondosan áttanulmányozta a helyszínt, bólintott, fogta a bendzsóját, kinyitotta az ajtót, kilesett, aztán visszanézett.
– Viszlát, haver – mondta halkan. – Nekem ideje lelépnem. Nem jósolok neked valami nagy jövőt, és abban se lesz sok örömed.
Behúzta maga mögött az ajtót, végigment a folyosón, aztán le a lépcsőn. A csukott ajtók mögött halkan szóltak a rádiók. A bérház előcsarnoka üres volt. A kockás ruhás néger beosont az előcsarnok félhomályos végében a nyilvános telefonfülkébe, bedobta a pénzt és tárcsázott.
Mély hang szólalt meg a kagylóban: – Rendőrség.
A néger ajkát a kagylóra nyomva, vinnyogó hangon szólt bele.
– Óberhé? Valami lövöldözés volt a Calliope-házakban, Kelet 48, 246. utca, negyedik emelet B. Fölírta...?
Gyorsan letette a kagylót, kuncogott, leszaladt az utcai bejárat lépcsőin, s bevágta magát egy piszkos kis négyülésesbe. Életre rugdalta, és elindult a Central Avenue felé. Egysaroknyira volt tőle, amikor egy járőrkocsi vörös szeme befordult a Centralról a Kelet 48-as utcába.
A néger vihogva nyomta a gázt. Amikor a járőrkocsi elhúzott mellette, már ismét torokhangon énekelt.
Amint bekattant az ajtó, Pete Anglich félig kinyitotta a szemét. Lassan elfordította a fejét, mire fájdalmas vigyor ült ki az arcára, s rajta is maradt, de azért továbbfordította a fejét, amíg csak át nem tudta fogni tekintetével a szoba egyik felének és közepének ürességét. Aztán visszafordította a fejét, és a szoba másik felét is megnézte magának.
Arrább gurult, és megragadta a pisztolyt. Az ő pisztolya volt. Fölült, és gépies mozdulattal fölpattintotta a tárat. Hirtelen megdermedt, arcáról eltűnt a vigyor. Egy golyót kilőttek a revolverbot. A cső lőporgáz szagú volt.
Föltápászkodott, és lehajtott fejjel a félig nyitott ajtó felé lopakodott. Amikor odaért, még jobban lehajolt, és lassan kitárta az ajtót. Semmi sem történt. Egy hálószobába látott. Dupla ágy, rózsaszínű, aranymintás damaszt ágyneművel szépen megágyazva.
Az egyik ágyon feküdt valaki. Egy nő. Mozdulatlanul. Pete Anglich arcára újra kiült a feszült, kemény vigyor. Fölegyenesedett, és óvatosan, lábujjhegyen az ágyhoz lépkedett. A szemközti, fürdőszobára nyiló ajtó is tárva volt, de hang onnan sem jött. Pete Anglich lenézett az ágyon heverő néger lányra.
Elakadt a lélegzete, s csak lassan jutott ismét levegőhöz. A lány halott volt. Félig nyitott szeme közömbösen bámult a világba, karja lazán hevert az oldalán. Lába kissé kicsavarodva, rövid szoknyája felcsúszva, a nejlonharisnya fölött kilátszott meztelen bőre. A földön egy zöld kalap hevert. A lány lábán tízcentis tűsarkú cipő. A szobában az „Éjféli Nárcisz” illata terjengett. Ráismert a lányra; a Surprise Hotel előtt találkozott vele.
Egy szikrányi élet se volt már benne. Halott volt, már elég rég halott ahhoz, hogy a vér megalvadjon a bal melle alatt a pörkölt szélű lyukban.
Pete Anglich visszament a nappaliba, fogta a ginesüveget, és nyelés nélkül magába öntötte egész tartalmát. Egy darabig állt, nehezen lélegzett, és gondolkozott. Baljában lazán csüngött a revolver. Kicsi, feszes szája szinte alig látszott.
Végighúzta ujjait a ginespalackon, aztán az üres üveget a heverőre hajította, revolverét bedugta a tokjába, a hóna alá, az ajtóhoz ment, és csendesen kilépett a folyosóra.
A folyosó hosszú volt és homályos. Ásítozott benne a hűvös levegő. A lépcsőt egyetlen sárgás fényű falilámpa világította meg. A lépcsőházból üvegajtó nyílt az utcai bejárat fölé nyúló erkélyre. Az üvegajtó egyik sarkán hidegen csillogott a holdfény.
Pete Anglich halkan lement a lépcsőn az előcsarnokba, és az utcai üvegajtó kilincse felé nyúlt.
Ekkor kívülről vörös fény vetődött az ajtóra. Élénk vörösség szűrődött át a tejüvegen és a ráakasztott laza függönyön.
Pete Anglich gyorsan lekuporodott az ajtó üvege alá, és a fal mellett maradva arrább húzódott. Szeme gyorsan végigpásztázta a terepet, és a sötét telefonfülkén állapodott meg.
– Csapda – mondta magában; a fülkénél termett és beugrott. Lekuporodott, és résnyire behúzta az ajtót.
Odakint lépések csattantak, s nyikorogva kinyílt az ajtó. A lépések bedübörögtek az előcsarnokba, aztán megálltak.
Mély hang szólalt meg: – Itt minden csendes, nem? Lehet, hogy csak átráztak.
Egy másik hang válaszolt rá: – Négy bé. Mindenesetre nézzük meg.
A lépések végighaladtak az előcsarnokon, aztán vissza, majd megindultak fölfelé a lépcsőn, s máris az emeleten döngtek.
Pete Anglich félretolta a fülke ajtaját, a bejárati ajtóhoz osont, leguggolt, és megint belehunyorgott a vörös fénybe.
A járőrkocsi tömege a járda mellett feketéllett. Reflektorai rávilágítottak a repedezett aszfaltra. A belsejébe nem látott be. Sóhajtott egyet, kinyitotta az ajtót, és gyorsan, de nem sietve kilépett rajta, és elindult lefelé a külső lépcsőn.
A kocsiban nem volt senki; tárva himbálózott mindkét ajtaja. Az utca túlsó oldaláról máris sötét árnyak közeledtek feléje óvatosan. Pete Anglich egyenesen a kocsihoz lépett, és beszállt. Csöndesen becsukta az ajtókat, indított, és sebességbe tette a kocsit.
Elhajtott az összecsődülő szomszédok mellett. Az első sarkon befordult, és eloltotta a vörös lámpát. Aztán felgyorsított, és hol jobbra, hol balra kanyarodva egyre távolabb került a Central Avenue-tól, aztán újra visszafordult a Central felé.
Amikor az utca fényeinek, zsivajának, forgalmának a közelébe ért, egy poros fasorban leállította a kocsit, és otthagyta. Gyalog ment tovább a Central felé.

 

5

Trimmer Waltz bal kezével letette a kagylót. Jobb keze mutatóujját végighúzta a felső ajkán, aztán feltolta ajkát, és a fogát meg az ínyét kezdte dörzsölgetni az ujjával. Kifejezéstelen, savószínű szemével az íróasztal másik oldalán ülő behemót, kockás ruhás négerre nézett.
– Nagyon szép – mondta síri hangon. – Nagyon szép. Lelépett, mielőtt a zsaruk elkapták volna. Klassz munka volt, Rufe.
A néger kivette szájából a szivarvéget, és szétmorzsolta hatalmas hüvelyk- és mutatóujja közt.
– Pedig amikor eljöttem, még ki volt nyúlva – vakkantotta. – És még ki se értem a Centralra, amikor már szembetalálkoztam a zsarukkal. Lehetetlen, hogy lelépett volna.
– Ó telefonált – mondta Waltz élettelen hangon. Kihúzta az íróasztal felső fiókját, és kitette maga elé a nagy Savage pisztolyt.
A néger a Savage-re nézett. Tekintete tompa lett és fénytelen, akár az obszidián. Duzzadt ajka összecsücsörödött.
– Az a csaj már három-négy másik szivarral is sáros volt nálam – dörmögte. – Tartoztam neki azzal a golyéval. Úgyhogy semmi baj. Ez rendben. Most pedig megyek, és begyűjtöm azt az okos páviánt.
Már indulni is akart. Waltz azonban két ujjával megérintette a revolvert, és megrázta a fejét. A néger visszaült. Waltz megszólalt:
– A szivar lelépett, Rufe. Te meg odahívtad a zsarukat, hogy egy halott nőt találjanak. Hacsak nem a revolverrel együtt kapják el a szivart – aminek az esélye egy az ezerhez –, nem lehet a nyakába varrni a dolgot. Akkor viszont te vagy sáros. Ott laksz, abban a házban.
A néger vigyorgott, és bárgyú szemét nem vette le a Savage-ről.
– Arra meg ráfázhatok. Méghozzá alaposan. Azt tanácsolod, hogy kopjak le? He?
Waltz sóhajtott egyet. Elgondolkozva felelt: – Igen, azt hiszem, egy időre el kell tűnnöd a városból. Még eléred a friscói vonatot.
A néger komor képet vágott. – Friscóról szó sem lehet, főnök. A múltkor megszorongattam ott egy lány nyakát. Kinyiffant. Frisco nem megy, főnök.
– Mi jár az eszedben, Rufe? – kérdezte Waltz csendesen. Egyik ujjával megdörzsölte véreres orrát, aztán a tenyerével hátrasimította őszülő haját. – Látom abban a nagy, barna szemedben, hogy valami jár a fejedben. Felejtsd el szépen. Majd én gondoskodom rólad. Menj és várj meg a kocsiban a mellékutcában. A részleteket majd kisütjük útközben Glendale felé.
A néger pislogott, és szivarhamut söpört le az álláról lapátkezével.
– A szép, nagy, fényes pisztolyodat pedig hagyd csak szépen itt – tette hozzá Waltz. – Hadd pihenjen egy kicsit.
Rufe hátranyúlt, és lassan előhúzta farzsebéből a pisztolyt. Letette a fényezett asztallapra, és egy ujjal Waltz felé lökte. Halvány, álmatag mosoly ült a szeme sarkában.
– Oké, főnök – mondta szinte ábrándosan.
Az ajtóhoz lépett, kinyitotta és kiment. Waltz fölállt, a szekrényhez lépett, sötét filckalapot tett a fejére, könnyű felöltőbe bújt, és fekete kesztyűt húzott. Bal zsebébe tette a Savage-et, jobb zsebébe Rufe pisztolyát. Kilépett a szobából, s végigment a folyosón, arra, amerről a tánczene hallatszott.
A folyosó végén kicsit széthúzta a függönyt, éppen csak annyira, hogy kilessen. A zenekar keringőt játszott. Sokan voltak, és a Central Avenue-hoz képest csendesen viselkedtek. Waltz sóhajtott egyet, nézte egy darabig a táncolókat, aztán visszaengedte a függönyt.
Visszament a folyosón, elhaladt az irodája előtt, és a folyosó végén egy lépcsőre nyíló ajtón lépett ki. A lépcső alján újabb ajtó nyílt az épület mögötti sötét kis mellékutcára. Hallotta az üresen járó motor hangját. Zsákutca volt; nyitott vége derékszögben kanyarodott az épület elé. A Central Avenueról halvány fény vetődött a sikátor végén a téglafalra, a várakozó kocsi mögött. Kis négyüléses volt, még a sötétben is látszott, hogy milyen piszkos és ütött-kopott.
Waltz benyúlt a felöltője jobb zsebébe, előhúzta Rufe pisztolyát, és a felöltő ujjába rejtette. Hangtalanul sétált a kocsihoz, a jobb oldalára került, és kinyitotta az ajtaját, hogy beszálljon.
Két hatalmas kéz nyúlt ki a kocsiból, és torkon ragadta. Két kemény, iszonyatosan erős kéz. Waltzból halk, bugyborékoló hang tört föl, aztán hátrahanyatlott a feje, és elhomályosuló szeme az égre meredt.
Aztán megmozdult a jobb keze, mintha független lett volna merev, megfeszült testétől, kifacsarodott nyakától, kidülledt szemétől. Óvatosan mozgott előre, míg a markában szorongatott pisztoly csöve valami puhának nem nyomódott. Gondosan, sietség nélkül, kitapogatta, hogy biztos legyen benne, mi az a puhaság.
Trimmer Waltz nem látott, érezni is alig érzett. Nem is lélegzett. De a keze engedelmeskedett az agyának, mintha valami önálló erő lett volna, amely nincs Rufe szörnyű markának a hatalmában. Waltz ujja meghúzta a ravaszt.
A kezek elernyedtek a nyakán, és lehulltak róla. Waltz hátratántorodott, csaknem elvágódott, válla a sikátor falának ütközött. Lassan kiegyenesedett. Megkínzott tüdejébe mélyen szívta be a levegőt. Reszketni kezdett.
Szinte észre sem vette, hogy a gorilla teste kizuhant a kocsiból, és a lába előtt csattant a betonra. Ott feküdt előtte, ernyedten, még mindig óriási volt, de már nem fenyegető. Nem volt többé érdekes.
Waltz a földön heverő testre ejtette a revolvert. Egy darabig óvatosan dörzsölgette a nyakát. Nehezen, reszelősen, hangosan szedte a levegőt. Mélyeket lélegzett. Nyelvével megtapogatta a szájpadlását, és érezte a vér ízét. Szeme meggyötörten nézett fel az indigószínű sávra, amit az égből a sikátor fölött látni lehetett.
Egy idő múlva rekedten megszólalt: – Gondoltam, hogy ez jár a fejedben, Rufe... Látod, gondoltam... Fölnevetett, megborzongott, megigazította a gallérját, megkerülte a földön heverő hullát, és benyúlt a kocsiba, hogy leállítsa a motort. Megindult vissza, a Hurrikán Klub hátsó bejárata felé.
Ekkor egy férfi lépett ki az árnyékból a kocsi mögül. Waltz a felöltője bal zsebéhez kapott, de már rávillant a fém hideg fénye. Leejtette a kezét.
– Gondoltam, hogy kiugrasztalak azzal a telefonnal, Trimmer – szólalt meg Pete Anglich. – És azt is gondoltam, hogy valószínűleg erre jössz. Szép munka volt.
Waltz egy kis szünet után még mindig rekedten válaszolt: – Fojtogatott. Önvédelem volt.
– Hát persze. Önvédelem. Most már ketten vagyunk rekedtek.
– Mit akarsz totem, Pete?
– Megpróbáltad a nyakamba varrni azt a néger csajt, akit lepuffantottatok.
Waltz váratlanul, szinte eszelősen felkacagott. Aztán csendesen azt mondta: – Nem szeretem, ha sarokba akarnak szorítani. Olyankor kijön belőlem a rossz természetem. Tudhattad volna. Okosabb lett volna békén hagynod a kis mintakollekciómat.
Pete Anglich kezében megrándult a revolver; a csövén megcsillant a hold. Waltzhoz lépett, s a gyomrának nyomta a revolvert.
– Rufe halott – mondta halkan. – Ez rendben. De hol a lány?
– Mi közöd hozzá?
– Ne szamárkodj. Érdekes dolgokra jöttem rá az este. Például arra, hogy meg akartad vágni John Vidauryt. Csakhogy a kis Collectia helyett én vettem fel a csomagot. Most már szeretném tudni a többit is.
Waltz mozdulatlanul állt, a revolvercsővel a gyomrában. Ujjai rángatóztak a kesztyűben.
– Oké – mondta fakón. – Mennyiért fogod be a szád... és tartod továbbra is befogva?
– Pár százasért. Rufe megfújta a tárcámat.
– És én mit kapok ezért? – kérdezte Waltz lassan. – Semmit. És a csaj is az enyém.
Waltz szelíden: – Ötszáz. És a lány marad. Öt darab százas nagy dohány egy Central Avenue-i kis vagánynak. Légy okos, és fogadd el, a többit meg felejtsd el.
A revolver eltávolodott a gyomrától. Pete Anglich gyorsan körbejárta Waltzot, megtapogatta a zsebeit, elvette a Savage-ét, a baljába fogta, és legyintett vele.
– Egyezzünk meg – mondta mogorván. – Mit számít egy csaj, haverok között? Passzold át nekem.
– Föl kell mennem az irodámba – felelte Waltz.
Pete Anglich kurtán fölnevetett. – De nehogy megpróbálj átverni, Trimmer. Te mész előre.
Végigmentek az emeleti folyosón. A végén, a függönyök mögött a zenekar egy fájdalmas Duke Ellington-számot nyafogott; rézfúvósok vinnyogtak fojtottan, reménytelenül egyhangúan, hegedűk keseregtek, rumbatökök csörögtek. Waltz kinyitotta az iroda ajtaját, fölkattintotta a villanyt, az íróasztalhoz ment és leült. Hátratolta a kalapját, elvigyorodott, és kulccsal kinyitotta az egyik fiókot.
Pete Anglich nem vette le róla a szemét. Hátranyúlt, és kulcsra zárta az ajtót, a fal mellett a szekrényhez ment és belepillantott, aztán Waltzot megkerülve benézett az ablakfüggönyök mögé is. A revolver még mindig a kezében volt.
Visszatért az íróasztalhoz. Waltz egy kazal bankjegyet lökött eléje.
Pete Anglich rá sem hederített a pénzre; az asztalra könyökölt.
– Tartsd meg a dohányt, és ide a csajt, Trimmer. Waltz mosolygott, és a fejét rázta.
– Vidauryból kipréseltél egy grandot, Trimmer, vagy legalábbis egy granddal kezdted. A Noon Street majdhogynem itt van az utcádban. Szükséged van neked arra, hogy megfélemlített nőkkel végeztesd a piszkos munkát? Szerintem csak azt akartad, hogy sáros legyen a csaj, aztán úgy táncoljon, ahogy te fütyülsz.
Waltz kicsit összehúzta a szemét, és a kazal pénzre mutatott.
Pete Anglich lassan tagolva folytatta: – Szegény, magányos, rémült kislány. Biztosan valami olcsó bútorozott szobában lakik. Nincs senkije, különben nem dolgozna a te lebujodban. Kívülem a kutya se törődne vele. Csak nem valamelyik kuplerájodba akartad bedugni, Trimmer?
– Fogd a pénzed, aztán söprés – mondta Waltz fojtott hangon. – Vagy nem tudod, hogy járnak errefelé a patkányok?
– Dehogynem. Mulatójuk van – felelte nyájasan Pete Anglich.
Letette a revolverét, és a pénz után nyúlt. Aztán hirtelen ökölbe szorult a keze, és szinte véletlenül fölemelkedett. A kőnyőke is vele, az ökle megcsavarodott, és szinte finoman csapott le Waltz álla hegyére.
Waltz petyhüdt rongycsomóvá változott. Az álla leesett. A kalap lecsúszott a tarkójáról Pete Anglich ránézett, aztán csak ennyit dörmögött: – Ez jólesett.
A szobában zagy volt a csönd. Csak a zenekar hallatszott halkan, mint egy lehalkított rádió. Pete Anglich Waltz háta mögé került, és benyúlt a kabátjabelső zsebébe. Kivette a tárcáját; pénz, jogosítvány, fegyverviselési engedély és néhány biztosítási kártya potyogott ki belőle.
Visszarakta a holmit a tárcába, mogorván bámulta az asztalt, s hüvelykujja körmével megvakarta az állát. Egy kis blokkfüzet hevert előtte az asztalon. A legfelső, üres lapon írás bevésődött nyoma látszott. A világosság felé tartotta, aztán ceruzát fogott, és könnyed vonásokkal satírozni kezdte a papírt, amíg ki nem rajzolódott rajta az írás. Amikor az egész lapot besatírozta, elolvasta a szöveget: „Noon Street 4623. Renót keresni.”
Leszakította alapot, összehajtogatta és zsebre tette; fölvette a revolverét, és az ajtóhoz sietett. Kinyitotta a kulccsal, aztán kívülről bezárta, és a hátsó lépcsőn kiment a mellékutcára.
A néger hullája ott hevert, ahová zuhant: a kis autó és a téglafal közt. Az utca üres volt. Pete Anglich lehajolt, átkutatta a halott zsebeit, s amikor felegyenesedett, egy köteg pénz volt a kezében. Egy gyufa halvány világosságánál leszámolt belőle nyolcvanhét dollárt, és a többit éppen vissza akarta tenni, amikor egy papírszelet hullott lebegve a kövezetre. Csak az egyik széle volt csipkés, ahogy letépték valahonnan.
Pete Anglich leguggolt a kocsi mellé, még egy gyufát gyújtott, és látta, hogy a blokkfüzet lapját tartja a kezében. A letépett lapon ez állt: „...23. Renót keresni.”
Csettintett, és eldobta a gyufát. – Annál jobb – mondta csendesen.
Beült a kocsiba, és indított.

 

6

A házszám a bejárati ajtó fölötti szellőztetőablakra volt kiírva, amelyet halvány fény világított meg belülről. Egyéb világosság nem is látszott a házban. Nagy, favázas épület volt, egysaroknyira attól a helytől, ahol kidobták a csomagot a kocsiból. Az utcai ablakok gondosan be voltak függönyözve. Mögülük lárma hallatszott: beszélgetés, nevetés, egy néger lány fejhangú, vinnyogó éneke. Az utca mindkét oldalán kocsik parkoltak.
Magas, sovány, sötét ruhás, aranycvikkeres néger nyitott ajtót. Mögötte még egy ajtó volt csukva. A néger a két ajtó közt állt a sötét kis térségben.
– Reno? – kérdezte Pete Anglich.
A magas néger szótlanul bólintott.
– Azért a lányért jöttem, akit Rufe hagyott itt; a fehér lányért.
A magas néger mozdulatlanul állt egy pillanatig, elnézve Pete Anglich feje fölött. A hangja halkan, lustán zizegett, mintha nem is ő beszélne.
– Jöjjön be, és csukja be az ajtót.
pete Anglich belépett, és becsukta maga mögött a külső ajtót. A magas néger meg kinyitotta a vastag, nehéz belső ajtót. Amikor kinyílt, lárma és fény csapta meg őket. Vöröses fény. A belső ajtó egy előszobába nyílt.
A vöröses fény egy hosszú nappaliból áradt, egy széles boltív alól. A szobában nehéz bársonyfüggönyök, pamlagok, öblös karosszékek, a sarokban bárpult, a pult mögött fehér kabátos néger. Négy pár lebzselt és iddogált a helyiségben; karcsú, lenyalt hajú néger szépfiúk, és meztelen karú, nejlonharisnyás, kitépett szemöldökű lányok. A lágy, vöröses fényben valószerűtlenül hatott a jelenet.
Reno kifejezéstelenül elnézett Pete Anglich mellett, lehunyta súlyos szemhéját, és bágyadtan megkérdezte: – Mit is mondott, melyikért jött?
A négerek a boltív mögül némán figyeltek. A mixer lehajolt, és benyúlt a pult alá.
Pete Anglich lassan elővett a zsebéből egy gyűrött papírszeletet.
– Ez talán segít, nem?
Reno elvette a papírt, és szemügyre vette. Bágyadtan a mellényzsebébe nyúlt, és elővett egy ugyanolyan színű papírlapot. A két darabot összeillesztette. Hátrahajtotta a fejét, és a mennyezetre nézett.
– Ki küldte magát?
– Trimmer.
– Nem szeretem az ilyesmit – mondta a magas néger. – Minek írja le a nevemet? Nem szeretem az ilyesmit. Nem okos dolog. Ettől függetlenül felőlem viheti.
Sarkon fordult, és nekivágott egy hosszú, meredek lépcsőnek. Pete Anglich utána. A nappaliban lézengő néger fiatalemberek közül az egyik hangosan felvihogott.
Reno megtorpant, megfordult, és visszament a lépcsőn. Odalépett a vihogóhoz.
– Ez üzlet – mondta fáradtan. – És ide csak feketék járnak. Meg vagyok értve?
– Oké, Reno – felelte a fiú, aki nevetett, és fölemelte homályos csőpoharát.
Reno, magában motyogva, újra megindult fölfelé a lépcsőn. Az emeleti folyosó mindkét oldalán csukott ajtók sorakoztak. Az ernyős falilámpák rózsaszínű fényt árasztottak. A folyosó végén Reno kulcsot vett elő, és kinyitott egy ajtót.
Félreállt. – Vigye innen – mondta kurtán. – Fehér árut nem tartok.
Pete Anglich egy hálószobába lépett be. A túlsó sarokban narancssárga állólámpa égett a fodros, csupa cicoma ágy mellett. Az ablakok csukva voltak, a levegő fülledt, párás.
Minta Collectia a fal felé fordulva feküdt az ágyon, és csöndesen zokogott.
Pete Anglich az ágyhoz lépett, és megérintette a vállát. A lány összerándult, és villámgyorsan megfordult. Rámeredt a férfira, szeme tágra nyílt, s már-már sikoltani akart.
– Helló – mondta Pete Anglich halkan, nagyon szelíden. – Már mindenhol kerestem.
A lány szótlanul bámult rá. Lassan eltűnt arcáról a rémület.
A News fotoriportere magasra tartotta bal kezében a vakut, és ráhajolt a fényképezőgépére. – Most kérem a mosolyt, Mr. Vidaury – mondta. – Azt a szomorkásat, amelyiktől megdöglenek.
Vidaury oldalt fordult a fotelban, és a profilját mutatta a riporter felé. Rámosolygott a vörös kalapos lányra, aztán a mosollyal az arcán visszafordult a fényképezőgép felé.
Villant a vaku, kattant a zár.
– Volt jobb, de ez se lesz rossz, Mr. Vidaury.
– Sokat idegeskedtem mostanában – felelte nyájasan Vidaury.
– Érthető. Sósav az ember arcába: nem tréfadolog – mondta a fényképész.
A piros kalapos lány elkuncogta magát, aztán szája elé kapva pirossal steppelt kesztyűbe bújtatott kezét, köhögni kezdett.
A fényképész összeszedte a holmiját. Fényes szerzsruhába öltözött, öregedő férfi volt. A szeme szomorkás. Megcsóválta ősz fejét; megigazította a kalapját.
– Nem bizony, sósav az ember képébe, nem tréfadolog – mondta. – Remélem, Mr. Vidaury, holnap fogadni tudja a fiúkat.
– Legyen szerencsém hozzájuk – mondta Vidaury fáradtan. – Csak mondja meg nekik, hogy szóljanak fel telefonon a hallból, mielőtt feljönnének. Maga meg igyon egyet az egészségemre, mielőtt elmenne.
– Köszönöm, de én olyan hülye vagyok – felelte a fényképész –, hogy sose iszom.
Vállára akasztotta a fényképezőgép táskáját, és kicammogott. Apró, fehér kabátos japán bukkant elő a semmiből, kikísérte a fényképészt, aztán megint eltűnt.
– Sósav a pofikádba – mondta a vörös kalapos lány. – Ha haha! Megdöglök a röhögéstől, ha ugyan mondhat ilyet egy jól nevelt lány. Tölthetek magamnak?
– Senki se tart vissza – morogta Vidaury. – Nem is tartott soha, drágám.
A lány, csípőjét riszálva, a kis asztalhoz lépett, amelyen négyszögletes kínai tálca hevert. Kevert magának egy erős koktélt. Vidaury szórakozottan megszólalt: – Reggelig végeztünk. A Bulletin, a Press-Tribune, a három rádióállomás és a News. Nem is rossz.
– Szerintem fenomenális – mondta a vörös kalapos lány.
Vidaury mogorván nézett rá. – De senkit sem csíptek el – mondta halkan –, csak egy ártatlan járókelőt. Te persze mit sem tudsz erről a zsarolásról, Irma?
A lány élveteg, de hűvös mosollyal válaszolt. – Hogy én nekiálljak egy rongyos grandért zsarolni? Negyven-egynéhány éves korodra lehetne már annyi eszed, Johnny! És én különben is be szoktam rúgni a góljaimat.
Vidaury fölállt, odasétált egy faragott szekrényhez, kinyitott egy kulcsra zárt kis fiókot, és kivett belőle egy nagy kristálygömböt. Visszament a fotelhoz, leült, előrehajolt, és szinte révülten bámult a tenyerén tartott üveggömbbe.
A vörös kalapos lány a pohara széle fölött figyelte. A szeme kitágult, és kissé üvegesen csillogott.
– A szentségit! Ez bepörgött – suttogta maga elé. Nagy koppanással letette a poharát a tálcára, odalépett Vidauryhoz, és lehajolt hozzá. Turbékoló, de csípős volt a hangja. – Mondd csak, Johnnykám, hallottál már az aggkori gyengeelméjűségről? A genny palikat már negyvenéves korukban utoléri. Gyagyásak lesznek, virágot szednek, gyerekjátékokkal szórakoznak, babákat vágnak ki papírból meg üveggolyóznak... Az istenit, Johnny, szedd össze magad! Nem vagy még gügye!
Vidaury mereven bámult a kristálygömbbe. Lassan, mélyeket lélegzett.
A vörös kalapos lány még közelebb hajolt hozzá. – Menjünk el autózni, Johnny – turbékolta. – Úgy szeretem az éjszakai levegőt. Mindig a manduláim jutnak róla az eszembe.
– Nincs kedvem autózni – mondta Vidaury tétován. – Érzem, hogy történni fog valami. Valami... fenyeget.
A lány hirtelen mozdulattal kiütötte a kezéből a kristálygömböt. Tompán döndülve pottyant a padlóra, és lomhán gurult arrább a szőnyeg vastag bolyhában.
Vidaury fölpattant, az arca eltorzult.
– Autózni akarok, drágám – mondta a lány hűvösen. – Szép este van, és gyönyörű a kocsid. Tehát autózni akarok.
Vidaury gyűlölködő tekintettel nézte a lányt. Aztán lassan elmosolyodott, a gyűlölet eltűnt az arcáról. Fölemelte a kezét, és két ujjal megérintette a lány ajkát.
– Hát persze hogy elmegyünk autózni, drágám – mondta lágyan.
Fölvette a kristálygömböt, bezárta a szekrénybe, és átment egy másik szobába. A piros kalapos lány kinyitotta a retiküljét, kirúzsozta a száját, csücsörített, grimaszt vágott a púderkompakt tükrébe, aztán óvatosan belebújt egy vastag, vörös csíkos nyersgyapjú kabátba, és sálszerű gallérját átdobta a vállán.
Vidaury kalapban, kabátban jött vissza. Hosszú sál lógott a nyakában.
Elindultak az ajtó felé.
– Szökjünk ki a hátsó bejáraton – szólalt meg a férfi az ajtóban. – Hátha ólálkodik itt még egy-két firkász.
– Ugyan, Johnny! – húzta fel gúnyosan a piros kalapos lánya szemöldökét. – Látták, amikor bejöttem, láttak idebent is. Csaknem akarod, hogy azt higgyék, hogy a barátnőd nálad maradt éjszakára?
– Az istenit! – Vidaury dühösen felrántotta az ajtót.
A szobában megszólalt a telefon. Vidaury megint káromkodott egyet, levette kezét a kilincsről, és megvárta, amíg a fehér kabátos kis japán bejön és felveszi a kagylót.
A fiú letette a kagylót a telefon mellé, rosszallóan mosolygott, és integetni kezdett.
– Tessék szíves lenni átvenni! Én nem érteni.
Vidaury visszasétált, és felvette a kagylót. Beleszólt: – Tessék. Itt John Vidaury. – Aztán figyelt.
Ujjai lassan megfeszültek a kagylón. Az arca is megfeszült és elfehéredett. Lassan, rekedten válaszolt: – Kérem, tartsa a vonalat.
Letette a kagylót a készülék mellé, és nekitámaszkodott a kezével az asztalnak. A piros kalapos lány már ott állt mögötte.
– Rossz hír, szívem? Fehér vagy, mint a fal.
Vidaury lassan hátrafordította a fejét, és ránézett. – Menj a fenébe – mondta színtelen hangon.
A lány nevetett. A férfi kiegyenesedett, lépett egy nagyot, és teljes erőből szájon vágta a lányt.
– Azt mondtam, hogy menj a fenébe! ismételte meg színtelen hangon.
A lány abbahagyta a nevetést, és kesztyűs kezével a szájához kapott. Szeme tágra nyílt, de nem ijedtében.
– Kérlek, Johnny. Te mindig leveszel a lábamról – mondta bámulattal. – Egyszerűen ellenállhatatlan vagy. Már megyek is.
Fölkapta a fejét, sarkon fordult, az ajtóhoz sietett, onnan még visszaintegetett, aztán eltűnt.
Vidaury nem rá nézett, amikor a lány integetett neki. Amint meghallotta az ajtó kattanását, fölvette a kagylót, és komoran beleszólt: – Jöjjön ide, Waltz, de gyorsan ám, a szentségit!
Visszaejtette a villára a kagylót, és egy pillanatig üres tekintettel meredt maga elé. Újra bement a belső szobába, s egy pillanat múlva kabát és kalap nélkül tért vissza. Rövid csövű, tömzsi automata pisztoly volt a kezében. Csövével lefelé szmokingja belső zsebébe süllyesztette, aztán lassú mozdulattal ismét felvette a kagylót, és hideg, határozott hangon beleszólt: – Ha bizonyos Mr. Anglich keresne, küldd föl. Anglich. – Lebetűzte a nevet, aztán gondosan letette a kagylót, és letelepedett a telefon mellé a karosszékbe.
Karba fonta a kezét, és várt.

 

7

A fehér kabátos japán boy kinyitotta az ajtót, meghajolt, mosolygott, és udvariasan sziszegte: – Ó, méltóztassék csak bejönni, tesszék, tesszék, kérem.
Pete Anglich megveregette Minta Collectia vállát, és belökte maga előtt a hosszú, kivilágított helyiségbe. A lány kopottnak és ágrólszakadtnak hatott a csinos bútorok közt. Szeme vörös volt a sírástól, ajkán elkenődött a rúzs.
Az ajtó becsukódott mögöttük, és a kis japán elosont.
Végighaladtak a vastag, minden neszt elnyelő szőnyegen, a csendesen merengő falikarok, falba süllyesztett könyvszekrények, alabástrommal, elefántcsonttal, porcelán- és jádecsecsebecsékkel megrakott polcok, a kék üvegkeretbe fogott, szeretetteljes ajánlásokkal ellátott fényképekkel díszített hatalmas tükör, a fotelokkal körülvett dohányzóasztalkák és virágcsokrokkal díszített asztalok mellett, aztán megint könyvek, megint székek és megint szőnyegek következtek – s végül messze, a szoba végében, kezében pohárral ott ült Vidaury, és hűvös tekintettel nézte őket.
Hanyagul intett a kezével, s közben végigmérte a lányt.
– Ja igen! maga az, akit a rendőrség idehozott. Persze, persze. Mit tehetnék önért? Amint hallom, tévedés volt a dolog.
Pete Anglich kicsit megfordított egy széket, és belenyomta Minta Collectiát. A lány lassan, mereven leült, megnyalta az ajkát, és elbűvölten meredt Vidauryra.
Vidaury szája sarkában árnyalatnyi ellenszenv bujkált, de udvarias volt. S a tekintete csupa figyelem.
Pete Anglich is leült. Rágógumit vett elő a zsebéből, kibontotta és bekapta. Elnyűtt, törődött, fáradt volt. Arca és nyaka csupa kék folt. Ráfért volna a borotválkozás.
Lassan beszélt: – Bemutatom Miss Mintát. Ő az a lány, akinek fel kellett volna szednie az ön pénzcsomagját.
Vidaury megmeredt. Cigarettát tartó kezével nyugtalanul dobolni kezdett a fotel karján. A lányra nézett, de nem szólt semmit. A lány tétován rámosolygott, aztán elpirult.
Pete Anglich folytatta: – Én sokat csavargok a Noon Streeten. Ismerem a vagányokat, tudom, ki odavalósi, és ki nem. Ezzel a lánnyal a Noon Street-i gyorsbüfében találkoztam az este. Idegesnek látszott, és folyton az óráját nézte. Rögtön láttam rajta, hogy nem arra a környékre való. Amikor elment, utánamentem.
Vidaury könnyedén bólintott. Cigarettájáról a padlóra hullott a szürke hamu. Bágyadtan lenézett rá, aztán megint bólintott.
– Fölfelé ment a Noon Streeten – folytatta Pete Anglich. – Fehér lányoknak nem tanácsos arrafelé mászkálni. Egy kapualjban akadtam rá. Ott bújt meg. Aztán egy nagy Duesenberg fordult be a sarkon, tompított reflektorokkal, aztán a járdára repült a maga pénze. A lány bevolt gyulladva. Engem kért meg, hogy hozzam oda neki. Én meg odamentem és elhoztam.
– Nem látszik bűnözőnek – mondta Vidaury halkan, nem nézve a lányra. – Beszélt róla a rendőröknek is? Gondolom, nem, különben maga most nem volna itt.
Pete Anglich a fejét rázta, s nyelvével ínyére nyomkodta a rágógumit. – A zsaruknak? Egy frászt. Ekkora fogásról? Majd maga szépen megfizet a fáradságomért.
Vidaury hevesen összerándult, aztán mégis csendben maradt. Abbahagyta a dobolást a fotel karján. Arca jéggé fagyott, komor lett és falfehér. Aztán benyúlt a belső zsebébe, nyugodtan előhúzta a rövid csövű automata revolvert, és a térdére fektette. Kissé előrehajolt, és elmosolyodott.
– Mindig érdekeltek a zsarolók – mondta ünnepélyesen. – Mennyit fizessek... és mit kapok érte?
Pete Anglich elgondolkozva nézett a revolverre. Álla mozgott, a rágógumit őrölte. A tekintete nyugodt maradt.
– Hallgatást – mondta higgadtan. – Csak hallgatást. Vidaury hirtelen heves mozdulatot tett a revolverrel. – Beszéljen – mondta. – Beszéljen, de gyorsan. Nem szeretem a hallgatást.
Pete Anglich bólintott, és rákezdte: – Az a sósavas fenyegetés csak álom volt. Nem fenyegette meg magát senki. Hazugság volt az egész zsarolási kísérlet. Reklámtrükk. Ez minden. – Azzal hátradőlt a fotelban.
Vidaury elnézett Anglich válla fölött a szoba másik végébe. Elmosolyodott, aztán megkövült az arca.
Trimmer Waltz osont be a szobába egy nyitott oldalajtón. A nagy Savage pisztoly a kezében. Lassan, hangtalanul közeledett feléjük a szőnyegen. Pete Anglich és a lány nem látták.
– Hazugság az egész – folytatta Pete Anglich. – Tiszta hazugság. Hogy ez csak találgatás a részemről? Hát persze hogy az, de lám csak, milyen finoman kezdődött, aztán milyen durva lett a játék, miután én is beszálltam. A lány Trimmer Waltznál dolgozik a Hurrikán Klubban. Le van robbanva, és nagyon ijedős. Ezért is küldi Waltz éppen őt a pénzért. Hogy miért? Mert valószínű, hogy le fog bukni. Minden szépen meg van rendezve. Ha köp, Waltz csak röhög, és felhívja a rendőrség szíves figyelmét arra, hogy az adott színhely úgyszólván az ő orra előtt van, hogy nevetségesen kis összegről van szó, és az ő kis lebuja egészen jól megy. Meg arra is felhívja a figyelmüket, hogy egy ostoba csaj jelent meg a pénzért, s ugyan feltételezhető-e róla, aki dörzsölt vagány, hogy ilyen műkedvelő módra jár el? Semmi esetre sem.
A zsaruk hisznek is neki, meg nem is, maga meg nagylelkű gesztussal nem tesz feljelentést a lány ellen. Ha viszont nem köp, úgy is jó, maga akkor se tesz feljelentést, az ingyen reklámhoz így is, úgy is hozzájutott. Márpedig erre átkozottul nagy szükség van, mert kezd már kimenni a divatból; másképp nem juthatna hozzá, így viszont csak annyiba kerül az egész, amennyit Waltznak fizet, legalábbis maga azt hiszi. Hát nem jól hangzik? Vagy még sose fordult elő ilyesmi Hollywoodban? Akkor azt magyarázza meg, nekem, miért nem szóltak az FBI-nak? Mert azok a fickók addig turkáltak volna, amíg nem találnak valamit, és akkor maga mehet a sittre az igazságszolgáltatás akadályozása miatt. Hát ezért. A helyi zsaruk viszont köpnek az egészre. Annyira hozzászoktak már a filmszínészek balhéihoz, hogy csak ásítanak egyet, és a másik oldalukra fordulnak.
Waltz már a szoba közepén állt. Vidaury nem nézett rá. A lányt nézte, és halványan rámosolygott.
– Na és hogy eldurvult a játék, mihelyt én beszálltam – folytatta Pete Anglich. – Elmentem a Hurrikánba, és beszéltem a csajjal. Erre Waltz felcsalt bennünket az irodájába, és az a fekete gorilla, aki neki dolgozik, kis híján megfojtott. Amikor magamhoz tértem, valami lakásban találtam magam, egy halott lány társaságában, akit azén revolveremmel nyírtak ki. A fegyver ott hevert mellettem a padlón, én meg csak úgy bűzlöttem a gintől, a sarkon meg már fordult is be a járőrkocsi. Miss Mintát meg bezárták egy kuplerájba a Noon Streeten.
Hogy miért volt ez a nagy felhajtás? Mert Waltz tényleg meg akarta magát zsarolni, már mindent el is rendezett, és úgy megvágta volna magát, hogy a feneke is kilóg a nadrágból. Amíg csak va}I egy dollár a zsebében, a fele Waltzé lett volna. És maga fizetett, méghozzá boldogan fizetett volna, Vidaury. Reklámot kapott volna érte cserébe, meg védelmet, csak nagyon sokba lett volna az magának.
Waltz már egészen a közelükbe ért, szinte túlságosan is közel. Vidaury hirtelen fölállt. A rövid csövű pisztoly Pete Anglich mellének szegeződött. Vidaury hangja vékony volt, mint egy öregemberé. – Intézze el maga, Waltz. Én gyáva vagyok az ilyesmihez – szólalt még álmosan.
Pete Anglich még csak hátra se fordult. Az arca olyan lett, mint egy indián faszoboré.
Waltz máris Pete Anglich hátába nyomta a revolverét. Halvány mosollyal az arcán, revolverét Pete Anglich hátába nyomva nézett Vidauryra Pete válla fölött.
– Pofa be, Pete – mondta szárazon – Mára elég volt. Nem lett volna szabad idejönnöd, de gondoltam, hogy nem bírod kihagyni.
Vidaury kicsit oldalt lépett, szétterpesztette a lábát, a talpát a padlóhoz szorította. Furcsa zöldes árnyalat jelent meg szép arcán, sötét szeme betegesen csillogott.
Minta Collectia rámeredt Waltzra. Félelem csillogott a szemében, s a szemhéja úgy kitágult, hogy írisze körül az egész szeme fehérje látszott.
– Itt nem intézhetem el, Vidaury – mondta Waltz. – És nem is szívesen cipelném el innen egyedül. Öltözzön fel. Vidaury alig észrevehetően bólintott. Alig mozdította meg a fejét. A szeme még mindig betegesen csillogott. – És a lány? – kérdezte suttogva.
Waltz vigyorogva megrázta a fejét, és pisztolyát még erősebben Pete Anglich hátába nyomta.
Vidaury megint oldalt lépett egy kicsit és ismét szétterpesztette a lábát. Most már nagyon szilárdan tartotta kezében a tömzsi kis pisztolyt, de nem célzott vele sehová.
Behunyta a szemét, egy rövid pillanatig hunyva is tartotta, aztán tágra nyitotta. Lassan, megfontoltan ejtette ki minden egyes szavát. – Úgy látszott, hogy minden tökéletesen ki van tervelve. Történtek már Hollywoodban ennél vadabb, lelkiismeretlenebb dolgok is, nem is egyszer. De arra nem számítottam, hogy valakinek bántódása eshet, hogy gyilkolni fognak. Nekem... nekem... elfogyott a cérnám, Waltz. Kiszállok. Okosabb, ha elteszi azt a pisztolyt, és távozik.
Waltz a fejét rázta, furcsán, feszesen mosolygott. Hátrább lépett Pete Anglichtől, s kicsit oldalt mozdította a Savage csövét.
– Az osztás megtörtént – mondta hidegen. – A partit le kell játszani. Mozgás.
Vidaury kicsit csüggedten sóhajtott egyet. Egyszerre magányos, reményét vesztett ember lett belőle, aki már nem fiatal.
– Nem – mondta halkan. – Elegem van. Amúgy sem túlságosan jó hírnevemnek vége. Különben is: ez azén műsorom. Nagy bukás, de akkor is az én műsorom. Tegye el azt a pisztolyt, Waltz. És tűnjön el innen.
Waltz arca hideg, kemény, kifejezéstelen lett. A szemében a gyilkosok kifejezéstelen tekintete jelent meg. Még jobban oldalt mozdította a revolverét.
– Vegye... a... kalapját, Vidaury – mondta nagyon tisztán és érthetően.
– Hát akkor sajnálom – mondta Vidaury, és tüzelt.
Waltz fegyvere ugyanabban a pillanatban sült el; a két dörrenés egybeolvadt. Vidaury balra tántorodott, kissé oldalt dőlt, aztán kihúzta magát.
Mereven nézte Waltzot. – Szűz kéz – mondta, és várt.
Pete Anglich kezében is ott volt már a colt, de nem kellett használnia. Waltz lassan, oldalvást a földre rogyott. Arca és véreres, nagy orra a szőnyeg bolyhába nyomódott. Bal karja még mozdult egyet, mintha hátra akarna nyúlni. Felhördült, aztán nem adott több hangot.
Pete Anglich elrúgta a Savage-et Waltz elnyúlt testétől.
Vidaury vontatott hangon megkérdezte: – Meghalt?
Pete Anglich válaszul csak mordult egyet. A lányra nézett. Az nekidőlt a telefonasztalkának, keze fejét a döbbent rémület banális pózában szája elé kapva. Szinte nevetségesen banális póz volt.
Pete Anglich most Vidauryra nézett. – Igen... szűz kéz – mondta fanyarul. – De mi lett volna, ha nem találja el? Waltz csak blöffölt. Csak még jobban bele akarta keverni magát, hogy többé eszébe se jusson kiszállni. Egyébként egyik gyilkossága esetében éppen én vagyok az alibije.
– Bocsánat... ne haragudjon – mondta Vidaury. Hirtelen leült, hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét.
– Úristen, be szép! – szólalt meg áhítattal Minta Collectia. – És milyen bátor!
Vidaury a bal vállához nyúlt, és rányomta a tenyerét. Ujjai közül vér szivárgott. Minta Collectia fojtott kis sikolyt hallatott.
Pete Anglich a szoba másik végébe nézett. A fehér kabátos kis japán belopakodott az ajtón, és ott állt némán, töpörödötten a fal mellett. Pete Anglich ismét Vidauryra nézett. Lassan, szinte kelletlenül szólalt meg: – Miss Minta rokonai Friscóban élnek. Adhat neki valami ajándékot, és hazaküldheti. Így illik, és tartozik is neki ennyivel. Ő köpte be nekem Waltzot. Így kerültem én a képbe. Azt mondtam Waltznak, hogy maga már mindent tud, ezért jött ide, hogy elhallgattassa magát. Gengszterösztönből. A zsaruk röhögni fognak az egészen, de csak a markukba. Végeredményben nekik is vigyázniuk kell a hírnevükre. A blöff kimarad a szövegből. Rendben?
Vidaury kinyitotta a szemét, és gyenge hangon felelt: – Maga... maga nagyon rendes. Nem fogom elfelejteni. – Félrenyaklott a feje.
– Elájult! – sikoltott fel a lány.
– El bizony – felelte Pete Anglich. – Egy nagy puszit neki, és rögtön magához tér... Magának meg lesz mire emlékeznie egy egész életre.
Fogcsikorgatva a telefonhoz lépett, és fölemelte a kagylót.

 

 

NEVADA GÁZ

 

1

Hugo Candless a pálya közepén állt; nagy testét csípőből megdöntve, finom mozdulatokkal bal keze hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a kis fekete labdát. A vonal mellé ejtette, és belecsapott a hosszú nyelű ütővel.
A fekete labda valamivel félmagasság fölött csapódott a szemközti falnak, és magasra pattanva, a fehér mennyezet és a dróthálóval védett lámpák alatt lusta ívben jött visszafelé. Lagymatagon, a hátsó falat éppen csak súrolva esett vissza a földre; olyan erővel sohasem vágódott neki, hogy visszapattanjon róla.
George Dial tessék-lássék utánanyúlt, ütője a betonfalnak verődött. A labda a földre hullt, és megállt.
– Kész – mondta. – Huszonegy : tizennégy. Nem vagyok én elég erős ellenfél magának, főnök.
George Dial magas, fekete szépfiú volt, amilyeneket csak Hollywoodban látni. Napbarnította, karcsú fiatalember; arca kemény, cserzett. Csak telt, puha ajkában és nagy tehénszemében nem volt semmi keménység.
– Nem bizony. Mindig megverem – nevetett fel diadalmasan Hugo Candless.
Csípőből hátradőlve, teli szájjal nevetett. Melle, hasa izzadságtól fénylett. Egy szál kék rövidnadrágban volt, fehér gyapjú zokniban és teniszcipőben. Haja már teljesen ősz. Nagy holdvilágképében kicsi orr és kicsi száj, ravaszul villogó szem. – Akarja, hogy még egyszer megverjem? – kérdezte. – Inkább nem, ha nem muszáj.
– Úgy is jó – mondta lustán, mogorván Hugo Candless. Ütőjét a hóna alá csapta, s egy műbőr tasakból cigarettát meg gyufát vett elő. Széles mozdulattal rágyújtott, és a gyufaszálat a pálya közepére dobta, szedje fel majd valaki más utána.
Kicsapta maga előtt a pálya kapuját, és kidüllesztett mellel elindult az öltöző felé. Dial szótlanul követte; puha, kecses macskaléptekkel. De előbb zuhanyozni mentek.
Candless énekelve szappanozta magát, vastag habbal borítva be behemót testét; a forró víz után jéghideg zuhany alá állt; élvezte. Végtelen nyugalommal, ráérősen szárazra dörzsölte magát, aztán egy másik törülközőt a nyakába kapva, peckesen kilépett a zuhanyozóból, s már kiáltott is a kabinosnak, hogy hozzon neki jeget és gyömbérsört.
Futólépésben jött a néger, kikeményített fehér kabátban, a kezében tálca. Candless alákanyarította a csekket, kinyitotta nagy kétajtós szekrényét, és egy üveg Johnnie Walkert állított az öltöző kerek, zöld asztalára.
A kabinos gondosan megkeverte az italokat. Kettőt.
– Méltóztassék parancsolni, Mr. Candless – és egy negyeddollárossal a markában távozott.
George Dial már tetőtől talpig felöltözve, jól szabott, szürke flanel öltönyben lépett be az öltözőbe. Fölemelte az egyik poharat.
– Mára végzett, főnök? – és poharán átlesve, összehúzott szemmel a mennyezeten függő lámpába nézett.
– Ühüm – felelte Candless öblös hangon. – Hazamegyek, és megtáncoltatom az asszonykámat. – Apró szeme gyors, sanda oldalpillantást vetett Diaira.
– Mit szólna hozzá, ha nem kísérném el? – kérdezte Dial közönyös hangon.
– Nekem mindegy. De Naomi nem fog örülni neki – felelte Candless barátságtalanul.
Dial halkan, lágyan cuppantott egyet, megvonta a vállát, és azt mondta: – Maga szereti leégetni az embereket, mi főnök?
Candless nem válaszolt, nem is nézett Dialra. Az szótlanul állt, kezében a pohárral, és nézte, amint a nagydarab férfi be lebújik monogramos alsónadrágjába, szürke mintás bordó zoknijába, felveszi monogramos selyemingét és a kis kockás pepita ruhát. Akkora volt benne, mint egy ház.
Mikor bordó nyakkendőjét kötötte, ismét üvöltött a négernek, hogy keverjen neki még egy italt.
Dial nem kért még egyet, biccentett, és nesztelenül távozott a magas, zöld öltözőszekrények között végigfutó szőnyegen.
Candless befejezte az öltözködést, kiitta poharát, az üveget elzárta a szekrényébe, és vastag, barna szivart dugott a szájába. A négerrel gyújtatta meg. Peckesen, hangosan köszöngetve jobbra-balra, vonult ki az ajtón.
Távozása után nagyon csöndes lett az öltöző. Néhányan összenevettek.

 

Zuhogott az eső. A Delmar Klub libériás portása fölsegítette Hugo Candlessre az öves, fehér ballont, és kiment, hogy odahívja a kocsiját. Amikor a kocsi megállt a járda fölé nyúló védőtető előtt, a portás ernyőt nyitott, és végigkísérte Hugo Candlesst a járdaszegélyig vezető deszkapadlón. A kocsi sárgacsíkos, tengerkék Lincoln limuzin volt. A rendszáma 5A6.
A sofőrön fülig felgyűrt gallérú esőkabát volt. Nem fordult hátra. A portás nyitotta ki Candless előtt a kocsi ajtaját, Candless beszállt, és lezöttyent a hátsó ülésre.
– Jó éjszakát, Sam! Mondja meg neki, hogy hazamegyünk.
A portás szalutált, becsukta az ajtót, és továbbította az utasítást a sofőrnek, aki anélkül, hogy hátrafordult volna, bólintott. A kocsi megindult az esőben.
Féloldalt, laposan vágott az eső, és az útkereszteződéseknél váratlanul feltámadó szelek csattanva csapták neki a kocsi ablakának. A sarkok Ion csoportosan álltak, akik szerettek volna a fröcskölő autók közt szárazon átjutni a Sunset másik oldalára. Hugo Candless fensőségesen mosolygott ki rájuk.
A kocsi felfelé haladt a Sunseten, átvágott a Sherman kereszteződésen, aztán a dombok felé fordult. Egyre gyorsabban száguldott. Az úton ilyenkor már alig volt forgalom.
A kocsiban nagyon meleg volt. Az ablakok mind csukva, és a sofőrülést elválasztó ablak is behúzva. Hugo szivarjának füstje lustán, fullasztóan rekedt meg.
Candless mogorva képpel kinyúlt, hogy lecsavarja az ablakot. Az ablak nem mozdult. Megpróbálkozott a másik ablakkal. Az sem mozdult. A telefon után kapott, hogy lehordja a sofőrt. A telefon nem volt sehol.
A kocsi hirtelen befordult egy hosszú, egyenes, hegynek vezető útra, amelyet csak eukaliptuszfák szegélyeztek, azok is csak az egyik oldalán. Házak sehol. Candless valami hideget érzett a gerincén, megborzongott. Előrehajolt, és öklével vágott az üvegre. A sofőr nem fordult hátra. A kocsi szélsebesen száguldott fölfelé a sötét úton.
Hugo Candless tajtékozva kapott a kilincshez. Az ajtón nem volt kilincs – egyik ajtón sem. Émelygő, hitetlen vigyor ült ki Hugo holdvilágképére.
Ekkor a sofőr előrehajolt, és kesztyűs kezével matatott valamit, jobboldalt. Hirtelen éles, sziszegő hang hallatszott. Hugo Candless mandulaillatot érzett.
Eleinte enyhe volt az illat – szinte kellemes. A sziszegő hang nem szűnt meg. A mandulaillat egyre keserűbb és maróbb lett, dögletes. Hugo Candless eldobta a szivarját, és teljes erőből nekiesett a közelebbi ablaknak. Az üveg nem tört be.
Már fönn jártak a hegyekben, túl a lakónegyedek egyre ritkuló utcai lámpáin.
Candless visszazökkent az ülésre, és a lábát próbálta felemelni, hogy kirúgja a sofőrfülke tolóablakát. Nem fejezte be a mozdulatot. Szeme már nem látott. Arca vicsorgásba torzult, feje a párnázott ülésre hanyatlott, s kövér vállára nyaklott. Puha fehér filckalapja elformátlanodott nagy, szögletes koponyáján.
A sofőr gyors pillantást vetett hátra, villanásnyira megmutatva keskeny karvalyarcát. Aztán újra előrehajolt, és a sziszegés abbamaradt.
A kihalt út szélére kormányozta a kocsit, leállította, és kikapcsolta a világítást. Az eső tompán kopogott a tetőn.
Kiszállt az esőbe, kinyitotta a hátsó ajtót, aztán orrát befogva, gyorsan hátralépett.
Föl-alá tekingetve várt egy kis ideig.
A hátsó ülésen Hugo Candless mozdulatlanul hevert.

 

2

Francine Ley alacsony, vörös karosszékben ült a kis dohányzóasztal mellett, amelyen nagy, alabástrom hamutál hevert. Az imént beledobott cigarettája felszálló füstje furcsa alakzatokat öltött a meleg, mozdulatlan levegőben. Kezét összekulcsolta tarkóján, füstkék szeme élvetegen, kihívóan nézett a férfira. Sötétbarna haja laza hullámainak völgyeiben kékes árnyak sötétlettek.
George Dial előrehajolt, és keményen, határozottan szájon csókolta. Ajka felforrósodott a csókban, és George egész testében megborzongott. A lány meg sem moccant, csak bágyadtan mosolygott a férfira, amikor az kiegyenesedett.
Dial rekedtes, kásás hangon szólalt meg: – Ide hallgass, Francy. Rúgd már ki ezt a sipistát, és állj össze velem.
Francie Ley, összekulcsolt keze a tarkóján, megvonta a vállát.
– Miért? Nagyon stabil fiú – mondta vontatottan. – Ami nem mindegy manapság. Neked meg nincs elég pénzed. – Szerzek.
– Hogyan? – A lánynak halk, búgó hangja volt. George Dialra úgy hatott, mint a gordonka.
– Candlesstől. Sokat tudok róla.
– Például mit? – kérdezte Francine Ley álmosan, minden érdeklődés nélkül.
Dial ellágyulva mosolygott. Ártatlan arcot vágva, kitágult szemmel nézett a lányra. Francine megállapította magában, hogy a férfi szeme fehérjét valami, a fehértől eltérő szín árnyalja alig észrevehetően.
Dial meggyújtatlan cigarettával hadonászva folytatta: – Rengeteget... Például azt, hogy tavaly Renóban dohányért fölplankolt egy nagyon nehéz fiút. Aztán ennek a nehéz fiúnak a féltestvérét lekapcsolták itt nálunk, valami gyilkosságért, Candless meg leakasztott róla huszonöt grandot, azzal, hogy kihozza. Candless meg is kötötte az üzletet az ügyésszel, de valami más ügyben, a nehéz fiú testvérét meg benne hagyta a pácban.
– És az a nehéz fiú mit szólt mindehhez? – kérdezte Francine Ley ártatlanul.
– Semmit... Legalábbis egyelőre. Gondolom, azt hiszi, hogy éppen rossz a lapjárása. Az ember nem nyerhet folyton. – De ha megtudná a dolgot, nyilván lenne mondanivalója – bólintott Francine Ley. – Ki az a szivar, Georgie?
Dia lehalkította a hangját, és újra közel hajolt a nőhöz.
– Nem vagyok normális, hogy elárulom neked. Egy Zapparty nevű ipse. Én még sose találkoztam vele.
– És ne is akarj... ha egy csöpp eszed van, Georgie. Nem, kösz szépen. Eszem ágában sincs karonfogva belemászni veled ebbe a lekvárba.
Dial könnyedén elmosolyodott; szép, barnára sült, sima képéből kivillant egyenletes fogsora. – Bízd csak rám, Francy. És ne is gondolj többet az egészre, azonkívül, hogy engem a fene esz érted.
– Hozz inni valamit – mondta a lány.
Egy szállodai lakosztály nappalijában voltak. A szobában minden csupa vörös és fehér: a fehér falakon vörös minta, a fehér redőnyöket fehér drapéria keretezte, a nyitott gázkandalló előtt fehér szegélyű, félkör alakú vörös pamlag. Az egyik falnál, az ablakok közt, vese alakú fehér asztalka állt.
Dial odament az asztalhoz, whiskyt töltött két pohárba, jeget tett bele, aztán vizet löttyintett hozzá, és visszament a poharakkal a szobának abba a sarkába, ahol még mindig szállongott a vékony füstcsík az alabástrom hamutartóból.
– Rúgd ki ezt a hamiskártyást – mondta Dial, mikor átnyújtotta a lánynak az egyik poharat. – Vele fogsz belemászni valamibe, majd meglátod.
A lány belekortyolt a pohárba, és bólintott. Dial kivette a kezéből a poharat; ő is kortyolt egyet a pohárból, ugyanott, ahol az előbb a lány ajka érintette, aztán a két pohárral a kezében újra lehajolt, és szájon csókolta a lányt.
A kis előszobába nyíló ajtót vörös függöny takarta. Ez most néhány centiméternyire szétnyílt, és a résben egy férfi arca jelent meg. A hideg, szürke szempár elgondolkozva nézte a csókot. Aztán a függöny hangtalanul összezárult.
Egy perc múlva ajtócsapódás hallatszott, aztán lépések az előszobából. A függöny mögül Johnny De Ruse toppant a szobába. Dial ekkor már épp a cigarettájára gyújtott.
Johnny De Ruse magas, szikár, csöndes modorú férfi volt. Mesterien szabott sötét ruhát viselt. Hideg, szürke szeme sarkában apró kis nevetőráncok húzódtak. Finom metszésű keskeny ajkából hiányzott minden puhaság. Hosszú álla közepén mély barázda.
Dial fölpillantott rá, s bizonytalan mozdulatot tett a kezével. De Ruse az asztalhoz lépett, és egyetlen szó nélkül töltött magának egy whiskyt. Tisztán itta.
Egy pillanatig az asztalon dobolva, háttal állt á szobának. Aztán megfordult és halvány mosollyal így szólt: – Üdv. – Hangja lágy volt, és kissé vontatottan ejtette a szavakat. Benyitott a lakosztály belső szobájába vezető ajtón.
A nagy, agyondíszített hálószoba közepén kétszemélyes családi ágy állt. A ruhásszekrényhez lépett, borjúbőr bőröndöt vett ki belőle, az ágyra fektette, és kinyitotta. Aztán nekiállt, hogy kiürítse a fiókos szekrényt. A holmikat gondosan, rendben, sietség nélkül rakosgatta a bőröndbe. Közben halkan fütyörészett a foga között.
Amikor a bőrönd megtelt, rácsapta a tetejét, és cigarettára gyújtott. Egy pillanatig mozdulatlanul állt a szoba közepén. Szürke szeme üres tekintettel meredt a falra.
Kisvártatva újra a szekrényhez lépett, és egy puha bőrtokba dugott pisztollyal jött vissza. A tokon két heveder volt. Felhúzta bal lábán a nadrág szárát, és felcsatolta a pisztolyt. Aztán fogta a bőröndöt, és visszament a nappaliba.
Francine Ley pupillája hirtelen összeszűkült, amikor megpillantotta a bőröndöt.
– Mész valahová? – kérdezte mély, búgó hangján. – Ühüm... Hol van Dial?
– El kellett mennie.
– Kár – mondta De Ruse halkan. Letette a bőröndöt a szőnyegre, a lányhoz lépett, és hideg, szürke szemét végigjártatta a lány arcán és karcsú testén, barna hajától le egészen a sarkáig. – Nagy kár – folytatta. – Szeretem, ha itt lebzsel. Én alighanem unalmas társaság vagyok neked.
– Lehetséges, Johnny.
A férfi lehajolt, hogy fölvegye a bőröndöt, aztán fölegyenesedett anélkül, hogy hozzáért volna. – Emlékszel még Mops Parisire? – kérdezte szenvtelenül. – Ma összefutottam vele a városban.
A lány nagyra nyitotta a szemét, aztán csaknem egészen behunyta. Foga halkan összekoccant. Álla egy pillanatra nagyon határozottan ugrott előre.
De Ruse tekintete még most is fel-alá vándorolt a lány arcán és testén.
– És most mit csinálsz? – kérdezte a lány.
– Gondoltam, elutazom egy kis időre – felelte De Ruse. – Mostanában már nem vagyok olyan verekedős, mint valamikor.
– Szóval olaj... – mondta Francine Ley halkan. – És hova megyünk?
– Dehogy olaj... Utazás – felelte De Ruse színtelen hangon. – És nem megyünk, hanem megyek.
A lány egyetlen arcizma se rezzent. A férfi arcát figyelte.
De Ruse hosszú irattárcát vett elő a belső zsebéből; úgy nyílt, mint a könyvek. Gumival összefogott bankjegyköteget dobott a lány ölébe, aztán eltette a tárcát. A lány nem nyúlt a pénzhez.
– Ez bőven elég lesz addig, amíg új palit nem szerzel magadnak – mondta De Ruse szenvtelen hangon. – És egy szóval se mondom, hogy ha még kell, nem küldök.
A lány lassan fölemelkedett ültében; a pénz szoknyájáról a földre csúszott. Karját nekifeszítette a széknek, s a kezét ökölbe szorította, olyan erővel, hogy kidagadtak rajta az erek. Szeme tompa fényű volt, mint a pala.
– Ez azt jelenti, Johnny, hogy mindennek vége köztünk?
De Ruse felvette a bőröndöt. A lány két hosszú lépéssel előtte termett. Tenyerét a férfi mellének feszítette. De Ruse szótlanul állt; szeme kedvesen mosolygott, de a szája nem. A Shalimar parfüm illata ingerelte az orrát.
– Tudod, Johnny, mi vagy te? – A lány mély hangja alig suttogott.
A férfi várta a folytatást.
– Rossz balekfogó, kis sipista vagy, Johnny.
A férfi alig észrevehető fejmozdulattal bólintott. – Helyes. Mops Parisit fölplankoltam a zsaruknak. Nem szeretem az emberrablókat. Az ilyen palikat bármikor szívesen lebuktatom. Annyira, hogy még a saját bőrömet is hajlandó vagyok kockáztatni. De ez már régi ügy. Végeztél?
– Lebuktattad Mops Parisit, és azt hiszed, hogy ő ezt nem tudja. De lehet, hogy tudja így aztán lelépsz előle. És engem itthagysz.
– Talán csak azért, mert unlak, szívem.
A lány hátravetette a fejét, és élesen, szinte vadul felkacagott. De Rus nem moccant.
– Nagyon puha kisfiú vagy te, Johnny. Nagyon puha. George Dial sokkal keményebb fickó nálad. Uramisten, hogy milyen takony vagy te, Johnny!
A lány hátralépett, és a férfi arcába meredt. Egy pillanatra szinte féktelen szenvedély villant a szemében.
– Pedig különben szép kis pubi vagy, Johnny. De még milyen szép, uramisten! Csak az a kár, hogy ilyen takony.
De Ruse halkan, meg sem rezzenve felelt: – Tévedsz, szívem... Csak érzelgős vagyok egy kicsit. Szeretem a pacikat meg a kártyát, és szeretek fehér pöttyös kis piros kockákkal játszadozni. Szeretem a szerencsejátékot... a nőket is beleértve. De ha vesztek, nem haragszom meg, és nem akarok törleszteni. Csak átülök a másik asztalhoz. Viszlát.
Lehajolt, fölemelte a bőröndöt, és megkerülte a lányt. A vörös függönyön át, vissza se nézve, kiment a szobából.
Francine Ley mereven bámulta a padlót.

 

3

De Ruse a Hotel Chatterton oldalbejárata fölé nyúló üvegtető alatt állt, és fel-alá tekingetett az Irolo Streeten; hol a Wiltshire tündöklő fényei, hol meg a mellékutca csendes, sötét vége felé.
Apró szemekben, oldalvást vágva esett az eső. A szél befújt egy cseppet az üvegtető alá, és De Ruse cigarettájának a parazsára röpítette. De Ruse fölemelte a bőröndjét, és elindult a kocsija felé. A diszkréten krómozott, fényes fekete Packard messze, majdnem a saroknál parkolt. Megállt mellette, kinyitotta kulcsával az ajtót. A kocsiból egy pisztoly meredt rá. Csöve a mellének ütközött. – Föl a kezekkel, szépségem! – harsant fel egy éles hang.
De Ruse csak homályosan látta a kocsiban ülő férfit. A szikár karvalyarcot csupán az utcai lámpák visszfénye világította meg. A pisztolycső olyan erősen nyomódott De Ruse mellének, hogy szinte belefájdult a mellcsontja. Gyors léptek hangzottak fel mögötte, és a hátába is revolver nyomódott.
– Meg van elégedve a kiszolgálással? – érdeklődött a hang.
De Ruse a földre ejtette a bőröndjét, kezét felemelte, és a kocsi tetejére fektette.
– Oké – mondta elcsigázottan. – Mi akar ez lenni... rablás? A kocsiból vicsorgó nevetés hallatszott. Egy kéz hátulról megtapogatta De Ruse csípőjét.
– Lépjen hátra... de semmi hirtelen mozdulat!
De Ruse a kezét jó magasra nyújtva hátrált.
– Ne olyan magasra, a szentségit – mondta fenyegetően a férfi, aki a háta mögött állt. – Csak vállmagasságig.
De Ruse lejjebb eresztette a kezét. A kocsiban ülő férfi kiszállt, fölegyenesedett. Ismét megcélozta De Ruse mellét a pisztollyal. Kigombolta De Ruse felöltőjét. De Ruse derékból hátrahajolt. A hosszú karhoz tartozó kéz végigtapogatta a zsebeit, a hóna alját. Harmincnyolcasának válla alá csatolt tokja egyszerre könnyebb lett.
– Egyet találtam, Chuck. Nálad semmi? – A csípőjén semmi.
A De Ruse előtt álló férfi oldalt lépett, és fölvette a földről a bőröndöt.
– Indulás, szépségem. A mi tragacsunkkal megyünk. Még tovább mentek az utcán, amíg a sötétben fel nem derengett egy nagy, kék színű s valami világosabb színnel csíkozott Lincoln limuzin. A karvalyarcú kinyitotta a hátsó ajtót. – Beszállás.
De Ruse fásultan beszállt. Cigarettája csikkjét kiköpte a nyirkos sötétségbe. Valami enyhe illat csapta meg az orrát: mint a túlérett őszibarack vagy a mandula illata. – Chuck, te beülsz mellé.
– Ide figyelj! Üljünk mind a hárman elöl. Én biztosan...
– Kuss. Beszállás melléje – vakkantotta a karvalyarcú.
Chuck morogva beszállt De Ruse mellé a hátsó ülésre. A másik erélyesen rájuk csapta az ajtót. Szikár arca gúnyosan vigyorgott be a csukott ablakon. Aztán beült a kormány mögé, és indított. A kocsi elkanyarodott a járda mellől.
De Ruse fintorogva szagolt bele a különös illatba.
A sarkon befordultak, aztán keleti irányba robogtak végig a Nyolcadikon a Normandie-ig, onnan északi irányba a Normandie-n, át a Wiltshire-en és sok más utcán, keresztül egy meredek dombon, s a domb másik oldalán a Melrose-ra. A nagy Lincoln hangtalanul suhant a szemerkélő esőben. Chuck a sarokban ült, és mogorva ábrázattal dajkálta ölében a revolverét. Az utcai lámpák szögletes, pökhendi, vörös arcot világítottak meg. Szorongás látszott rajta.
Az üvegfal másik oldalán a sofőr tarkója merev volt és mozdulatlan. Átvágtak a Sunseten és a Hollywoodon, keletre fordultak a Franklinon, majd északra a Los Felizre, aztán végig a Los Felizen a folyó felé.
Az úton hegynek fölfelé robogó kocsik rövid pillanatokra vakító fényt vetettek a Lincoln belsejébe. De Ruse teste megfeszült, várt. Amikor a legközelebbi fénycsóva becsapott a kocsiba, hirtelen lehajolt, és bal lábán felhúzta a nadrág szárát. Mire a vakító fény eltűnt, már újból az ülés párnáinak dőlt.
Chuck nem mozdult. Nem vette észre.
A domb lábánál, a folyóparti úton egészhadoszlopnyi autó indult rohamra szemközt velük a közlekedési lámpák jelére. De Ruse várt, aztán mikor a reflektorok fénye a kocsiba vetődött, kicsit előrehajolt, lenyúlt, és kikapta a kis revolvert a lábára csatolt tokból. Aztán ismét hátradőlt az ülésen; a kis revolver bal combja mellett, ahol Chuck nem láthatta.
A Lincoln nagy lendülettel fordult rá a folyóparti útra. Elszáguldott a Griffith Park bejárata előtt.
– Hová megyünk? – kérdezte De Ruse közönyösen. – Kuss – vakkantott rá Chuck. – Majd megtudod. – Szóval nem rablás?
– Kuss – mordult fel újra Chuck.
– Mops Parisi küldött? – kérdezte De Ruse lassan, suttogó hangon.
A vörös képű gengszter kiegyenesedett, és ráemelte a revolverét. – Azt mondtam, kuss, a szentségit! – Jól van, na – felelte De Ruse.
Fölhúzta a revolvert a combjára, gyors mozdulattal kibiztosította, és meghúzta a ravaszt. A revolver tompán pukkant – halk, szinte jelentéktelen hang volt.
Chuck felkiáltott, keze megrándult. Revolvere a kocsi padlójára esett. Bal kezével a jobb vállához kapott.
De Ruse áttette a kis Mausert a jobbjába, és Chuck oldalába döfte a csövét.
– Nyugi, öcsi, nyugi. Semmi hadonászás. Most pedig... rúgd ide azt a mozsárágyút nekem... de gyorsan ám, az istenit!
Chuck odarúgta neki a pisztolyt. De Ruse lehajolt gyorsan, és fölkapta. A szikár arcú sofőr egy pillanatra hátranézett, a kocsi lekanyarodott az útpadka felé, aztán újra egyenesbe lendült.
De Ruse megmarkolta a nagy revolvert. A kis Mauser bunkónak nem volt elég nehéz. Halántékon vágta Chuckot. Az felnyögött, és kezét kinyújtva előredőlt.
– A gáz! – vinnyogta. – A gáz! Mindjárt bekapcsolja! De Ruse újra lecsapott rá, még erősebben, mint az előbb.
Chuck ezután már csak kis kupac volt a kocsi padlóján.
A Lincoln lekanyarodott a folyóparti útról, átrohant egy kis hídon, aztán egy keskeny földútra tért rá, amely egy golfpályát osztott ketté. A kocsi fák közt rohant bele a sötétségbe. Száguldás közben az út egyik szélétől a másikig csúszkált, s úgy látszott, éppen ez volt a sofőr szándéka.
De Ruse erősen megtámaszkodott, és a kilincset kereste. De az ajtókon nem volt kilincs. Összeszorította az ajkát, és a revolver agyával az ablakra vágott. A vastag üveg ellenállt, mint a kőfal.
A karvalyarcú előrehajolt, és máris sziszegő hang hallatszott. Aztán egyre felerősödött a mandulaszag.
De Ruse zsebkendőt kapott elő, és az orrához szorította. A sofőr a kormányra görnyedve próbálta behúzni a nyakát.
De Ruse a nagy kaliberű revolver csövét a sofőrülés üvegfalához nyomta, közvetlenül a sofőr feje mögött, aki igyekezett minél jobban oldalt húzódni. Szemét behunyva, fejét félrefordítva, gyors egymásutánban négyszer tüzelt.
De nem röpködtek üvegszilánkok. Amikor újra kinyitotta a szemét, csak egy kis csipkés szélű lyukat látott az üvegen és vele egyvonalban a szélvédőn.
Revolverével csépelni kezdte a lyuk peremét, és sikerült is kitörnie egy darabkát az üvegből. De ekkor már a zsebkendőn át is érezte a gázt. A feje akár a léggömb. Táncolt, olvadozott a világ a szeme előtt.
A karvalyarcú összegörnyedt, kilökte a sofőrülés ajtaját, a kormányt az ellenkező irányba rántotta, aztán kivetette magát a kocsiból.
A kocsi lerohant az alacsony töltésen, megpattant és oldalvást egy fának vágódott. A kocsiszekrény kissé megcsavarodott, s ettől az egyik ajtó kiugrott a helyéből.
De Ruse fejest dobta ki magát a kocsiból. Puha földbe ütközött, a lélegzete elakadt. Aztán sikerült levegőhöz jutnia. Hason, könyéken gurult tovább, fejét behúzva, revolvert fogó kezét magasra tartva. A karvalyarcú tíz-tizenkét méterre térdelt tőle. De Ruse látta, hogy revolvert rángat elő a zsebéből, és ráemeli.
Chuck revolvere üresre dörögte, köhögte magát De Ruse kezében.
A karvalyarcú lassan összecsuklott, aztán teste beleolvadt a fekete árnyékba és a nyirkos földbe. Messze, a folyóparti úton, kocsik robogtak. A fákról esőcseppek hullottak. A Griffith Park világítótornya a komor eget pásztázta. Csend volt, néma csend.
De Ruse mélyet lélegzett, és föltápászkodott. Eldobta az üres revolvert, és zseblámpát vett elő felöltője zsebéből. A felöltő gallérját felhajtotta, a vastag szövetet összefogta a szája meg az orra előtt. A kocsihoz ment, kikapcsolta a világítást, és a zseblámpával bevilágított a sofőrülésre. Gyorsan behajolt, és elzárta a tűzoltókészülék-forma réztartály csapját. A sziszegő hang elhallgatott.
A karvalyarcúhoz lépett. Halott volt. A zsebében kevés pénz, némi apró és néhány bankó, cigaretta és egy levélgyufa az Egyiptom Klubból. Tárcát nem talált nála, csak egy-két tartalék tárat és a maga 38-asát. A revolvert eltette, és fölállt az elterült test mellől.
A sötétségben Glendale fényei és a folyó felé pillantott. Úgy félút táján, távol minden más fénytől, zöld neonreklám hunyorgott, hol kihunyt, hol kigyulladt: Egyiptom Klub.
De Ruse csöndesen elmosolyodott, és visszament a Lincolnhoz. Kirángatta Chuckot az ázott földre. A zseblámpa fényében Chuck vörös arca kék volt. Nyitott szeme üresen meredt a semmibe. Mellkasa moccanatlan. De Ruse letette a lámpát, és kiforgatta a halott zsebeit.
Csupa olyan holmit talált, amit férfiak szoktak maguknál hordani; egyebek közt egy jogosítványt, Charles Le Grand, Los Angeles-i lakos nevére kiállítva. Lakik: Hotel Metropole. Megint egy Egyiptom Klub feliratú gyufát, aztán egy címkés kulcsot: Hotel Metropole, 809.
A kulcsot zsebre vágta, becsapta a sarkából kiugrott ajtót, és beült a kormányhoz. A motor begyulladt. A sárvédő meghasadt, de sikerült elfarolnia a fától, aztán a süppedékes talajon lassan megfordult, és fölkapaszkodott az útra.
Az úton De Ruse ismét bekapcsolta a világítást, és visszahajtott Hollywoodba. Kenmore-ban, egy vörös téglás lakóház mellett, néhány borsfa árnyékában állította le a kocsit. Félsaroknyira volt a Hollywood Boulevard-tól északra. Leállította a motort is, és kiemelte a bőröndjét.
A bérház kapualjából kiszűrődő fényben megnézte az elülső rendszámtáblát. Kissé meglepődött, hogy a gengszterek 5A6 rendszámú kocsiban ültek. Az ilyen szinte kiváltságos rendszámnak számit.
Egy büféből taxit hívott. Visszavitette magát a Chestertonba.

 

4

A lakosztály üres volt. A meleg levegő még őrizte a Shalimar és a cigaretta illatát, nemrég lehetett valaki a helyiségben. De Ruse bement a hálószobába, megnézte a szekrényekben a ruhákat, az öltözködő asztalkán heverő holmikat, aztán visszament a vörös-fehér nappaliba, és whiskyt töltött magának, kevés vízzel.
Rátolta a reteszt a bejárati ajtóra, a pohárral a kezében visszament a hálószobába, levetette a sáros ruhát, és sötét, szolid anyagból készült, de divatosan szabott öltönyt vett föl. Italát kortyolgatva fekete pillangónyakkendőt kötött a puha, fehér puplining gallérja alá.
Kitisztította a kis Mauser csövét, aztán összerakta a fegyvert, megtöltötte a tárat, és visszatette a pisztolyt a lábára csatolt tokba. Kezet mosott, és a telefonhoz ment. Vitte a poharát is.
Először a Krónikát hívta fel. A helyi szerkesztőséget kérte, Warnert.
– Halló, itt Warner – darálta egy hang a kagylóba. – Hallgatom. Milyen szöveggel akar átejteni?
– Itt John De Ruse beszél, Claude. Nézd már meg nekem a nyilvántartásodban, hogy kié az 5A6-os kaliforniai rendszám.
– Biztosan valamelyik strici politikusé – mondta a hang, és elnémult.
De Ruse mozdulatlanul ült, a sarokban álló hornyolt, fehér oszlopot bámulva. Az oszlop tetején fehér tál volt, benne vörös és fehér művirágok. De Ruse undorodva elfintorodott.
A kagylóban Warner hangja megszólalt: – 1930-as gyártmányú Lincoln limuzin, bejegyezve Hugo Candless nevén, Casa de Oro-telep, 2942 Clearwater Street, Nyugat-Hollywood.
– A szájtépő? – kérdezte De Ruse semmitmondó hangon.
– Ühüm. A nagypofájú. Mister Hoci-a-tanút. – Warner hangja elhalkult. – Csak neked mondom, Johnny, és köztünk maradjon... sötét gengszter az ipse, aki nem szokott megijedni, ráadásul még fafejű is; annyi az egész tudománya, hogy már elég régóta él Hollywoodban, és pontosan tudja, kinek mennyi az ára... Tudsz róla valami sztorit?
– Frászt – mondta De Ruse indulat nélkül. – Csak majdnem átment rajtam, és nem állt meg.
Letette a kagylót, kiitta a poharát, fölállt, és újat kevertmagának. Kivágta a telefonkönyvet a fehér asztalra, és kikereste a Casa de Oro számát. Föltárcsázta. A telefonközpont közölte, hogy Mr. Candless elutazott.
– Kapcsolja a lakását – mondta De Ruse.
Rideg női hang szólt a kagylóba. – Igen, itt Mrs. Hugo Candless beszél. Tessék.
– Mr. Candless ügyfele vagyok – mondta De Ruse –, és feltétlenül beszélnem kellene vele. Meg tudná mondani, hol találom?
– Sajnos, nem – felelte a fagyos, szinte lusta hang. – A férjemnek váratlanul el kellett utaznia. Azt sem tudom, hová, de az este folyamán biztosan fel fog hívni. A klubjából.
– Melyik is a klubja? – vetette közbe De Ruse mintegy mellékesen.
– A Delmar Klub. Szóval, a klubjából indult útnak, anélkül, hogy előbb hazajött volna. Ha volna valami üzenet a...
– Köszönöm, Mrs. Candless – mondta De Ruse. – Talán később majd újra hívom.
Letette a kagylót, lassan, komoran elmosolyodott, beleivott teli poharába, és a Hotel Metropole-t tárcsázta fel. Mr. Charles Le Grandot kérte, a 809-es szobából.
– Hat, nulla, kilenc – mondta a központ. – Máris kapcsolom. – Majd egy pillanat múlva: – Nem felel.
De Ruse megköszönte, elővette a zsebéből a címkés kulcsot, és még egyszer megnézte a számot. 809 volt.

 

5

Sam, a Delmar Klub portása a falnak támaszkodva nézte a Sunset Boulevard-on elsuhanó kocsikat. Már fájt a szeme a belevilágító reflektoroktól. Fáradt volt, és legszívesebben hazament volna. Szeretett volna rágyújtani, és felhajtani egy kupica gint. Azt is szívesen vette volna, ha eláll az eső. Amikor esett, egy lélek se volt a klubban.
Ellökte magát a faltól, kisétált egyszer-kétszer a járdaszélig, össze-összecsapkodta fehér kesztyűs nagy, fekete kezét. A „Korcsolyázók”-at próbálta elfütyülni, de sehogy se talált rá a dallamra, így aztán inkább azt fütyörészte helyette, hogy „Elhagytál, Lady”. Ennek semmilyen dallama sem volt.
De Ruse a Hudson Streetről fordult be, és megállt a portás mellett a falnál.
– Hugo Candless benn van? – kérdezte rá se nézve Samre. Sam rosszallóan csattintotta össze a fogát. – Nincs. – Volt itt?
– Tessék a pultnál érdeklődni.
De Ruse kihúzta a zsebéből kesztyűs kezét, és egy ötdolláros bankjegyet csavargatott a bal mutatóujja körül.
– Mi olyat tudnak azok, amit maga ne tudna?
Sam lassan elvigyorodott, és rámeredt a kesztyűs ujjra csavarodó pénzre.
– Az igaz, főnök. Hát... volt itt. Majdnem mindennap benéz.
– Mikor ment el?
– Fél hét lehetett. Azt hiszem.
– A kék Lincoln limuzinjával?
– Azzal, de nem ő vezette. Mért kérdi?
– Akkor még nagyon esett – mondta De Ruse nyugodtan, mintha nem hallotta volna a kérdést. – Zuhogott. Nem lehet, hogy mégsem a Lincolnnal ment el?
– De Lincolnnal ment – erősködött Sam. – Én raktam bele! Nem is ülne másba.
– A rendszáma 5A6 – ásott tovább De Ruse lankadatlanul.
Az hát – morogta Sam. – Mint a városi tanácsosoké. – Ismeri a sofőrt?
– Persze... – kezdte Sam, aztán elhallgatott, s banánnyi, fehér kesztyűs mutatóujjával megvakargatta az állát. – Itt üssön meg a néger guta, ha nem új sofőrje volt megint. Nem, ezt a mókust nem ismerem.
De Ruse beledugta az ötöst Sam hatalmas fehér mancsába. Sam rászorította az ujjait, de nagy kerek szemében egyszerre gyanakvás villant.
– Aztán minek kérdezgetett ennyit az úr?
– Fizettem, nem? – felelt De Ruse.
Befordult a Hudson Street sarkán, és beült fekete Packardjába. Kihajtott a Sunsetre, nyugatra tartott, majdnem a Beverly dombokig, ott a lejtő felé fordult, és az utcatáblákat kezdte figyelni. A Clearwater Street az egyik domb tövében húzódott. Kilátás nyílt róla az egész városra. A Parkinson Street sarkán álló Casa de Oro ravaszul, zegzugosan épített luxusbungalók sora volt, vörös cseréppel fedett fal választotta el az utcától. Különálló portája volt, és a Parkinson Streeten, a hosszanti fallal szemközt, óriási garázsa.
De Ruse a garázzsal szemközt állította le a kocsiját, de nem szállt ki. A kocsiból figyelte a garázs csupa-üveg irodájában újságot olvasó ügyeletest. A makulátlan hófehér overallos ügyeletes a lábát feltette az asztalra, s fejét oldalt fordítva időnként egy láthatatlan köpőcsészébe köpött valamit.
De Ruse kiszállt a kocsiból, elindult visszafelé az utcában, s mikor kissé távolabb ért, átment a másik oldalra, visszajött, és besurrant a garázsba. Az irodafülkében ülő ügyeletes nem vette észre.
Négy sorban álltak a kocsik. Két sor a fehér fal mellett, kettő orral egymás felé, középen. Hely volt még bőségesen, pedig jó néhány kocsi aludni tért már. A többségük drága, országúti cirkáló volt, de akadt egy-két nyitott sportcsoda is.
Limuzint csak egyet látott. A rendszáma 5A6.
Gondosan karbantartott kocsi volt; csillogott, ragyogott. Tengerkék, sárga csíkozással. De Ruse lehúzta a kesztyűjét, kezét a hűtőre tette. Hideg volt. Végighúzta a keréken. Finom, száraz por tapadt a bőrére. A bordázatban nyoma sem volt sárnak. Csak száraz, csontszáraz por volt benne.
Végigment a feketéllő kocsisor mellett, és behajolt a kis iroda ajtaján. Az ügyeletes szinte ijedten kapta föl a fejét.
– Nem látta valamerre Candless sofőrjét? – szólt be De Ruse.
Az ügyeletes a fejét rázta, és gyakorlottan beleköpött a réz köpőcsészébe.
– Én csak háromkor álltam szolgálatba... Azóta nem.
– És nem ment el a klubba az öregért a sofőr?
– Úgy látszik, nem. Biztos itthon is van az öreg. Ha elmegy, mindig ezt a kocsit viszi.
– Hol tartja a sapkáját?
– Kicsoda? Mattick? Ott, a dzsungel végében van a személyzeti rész. De úgy hallom, ő nem itt lakik, hanem valami szállodában. Melyikben is... – Összeráncolt homlokkal töprengett.
– Nem a Metropole-ban? – vetette föl De Ruse.
A szerelő eltöprengett rajta. De Ruse mereven figyelte az álla hegyét.
– Igen. Azt hiszem, ott. De nem vagyok benne biztos. Ez a Mattick nem sokat beszél, azt is fölöslegesen.
De Ruse megköszönte a tájékoztatást, átment az úton, és beült a Packardjába. A belváros felé indult.
Öt perccel tíz előtt ért a Hetedik és a Spring sarkára, ahol a Metropole állt.
Régi, valaha jó hírű szálloda volt, de már igen közel volt ahhoz, hogy a neve nagyon rosszul csengjen a kapitányságon. Kissé túlságosan sok volt benne az olajosan fénylő, sötét faburkolat, meg a csipkés szélű, aranyozott keretű tükör. Kissé túlságosan sok füst gomolygott az alacsony mennyezetű hallban, és kissé túlságosan sok vagány üldögélt a bőrhuzatú székekben.
A szőke nő, aki nagy, patkó alakú trafikpult mögött állt, már egyáltalában nem volt fiatal, és a sok olcsó célzástól és ajánlattól cinikusan nézett a szeme a világba. De Ruse rákönyökölt a pult üveglapjára, és föltolta kalapját rövidre nyírt, szálas fekete haján.
– Egy Camelt, szépségem – mondta mély, szerencsejátékoshoz illő hangján.
A szőke nő kirakta De Ruse elé a cigarettát, kibokszolta a kasszából a visszajáró tizenöt centet, s a tízcentest bedugta De Ruse könyöke alá. Halvány mosoly. A szemén látszott: tetszik neki a férfi. Szembekönyökölt vele, és olyan közel dugta hozzá a fejét, hogy De Ruse megérezte a parfümje illatát.
– Megtenne valamit nekem? – kérdezte.
– Mit? – kérdezte a nő lágyan.
– Tudja meg nekem, hogy ki lakik a nyolc-nulla-kilencesben, de a portásnak ne mondjon semmit, ha esetleg kíváncsiskodna.
– És miért nem kérdezi meg maga? – kérdezte csalódottan a nő.
– Mert én nagyon félénk kisfiú vagyok. – Veszem észre!
A telefonhoz lépett, bájologva belebúgott, aztán visszajött De Rose-hoz.
– Valami Mattick. Mond ez magának valamit?
– Nem sokat – felelte De Ruse. – De azért köszi szépen. Szeret itt lenni, ebben a szép hotelben?
– Ki mondta, hogy szép?
De Ruse elmosolyodott, megbökte a kalapját, és elsomfordált a pulttól. A nő bánatosan nézett utána, hegyes könyökét az üveglapra, állát a tenyerébe támasztva.
De Ruse átsétált a hallon, fölment három lépcsőfokot, és egy oldalt rácsos, nyitott liftbe lépett, amely nagy rándulással indult meg vele.
– A nyolcadikra – mondta, és zsebre vágott kézzel nekidőlt a lift rácsának.
A nyolcadik volt a legfelső emelet. Hosszú, politúrszagú folyosóra ért. A végén befordult, és már ott is állt a 809-es előtt. Megkopogtatta a sötétre mázolt teli faajtót. Nem kapott választ. Lehajolt, belesett az üres kulcslyukon, aztán újra kopogott.
Elővette a címkés kulcsot, kinyitotta az ajtót, és belépett.
Két falon egy-egy ablak; mindkettő csukva. Fülledt whiskyszag. A mennyezeti világítás bekapcsolva. Széles rézágy, sötétre politúrozott íróasztal, két-három barna, bőrhuzatú szék, kis asztalka, rajta kupak nélküli laposüvegben whisky. De már csak az alján volt egy kevés. De Ruse beleszimatolt, aztán az asztalnak dőlve körülnézett a szobában.
Szeme az íróasztaltól az ágyra, aztán a bejárati ajtóra kalandozott, majd tovább egy másik ajtóra, amelyik alól világosság szűrődött ki. Odament, és benyitott rajta.
A férfi arcra borulva hevert a fürdőszoba kőpadlóján. A vértócsa már ragacsos és fekete volt. A férfi tarkóján két lucskos folt; innen csurgott a sötétpiros patakocska a nyakán, le a padlóra. A vérzés már rég elállt.
De Ruse levette a kesztyűjét, lehajolt, és két ujját rászorította arra a helyre, ahol a verőérnek kellett volna lüktetnie. Megcsóválta a fejét, és újra felhúzta a kesztyűt.
Kilépett a fürdőszobából, becsukta az ajtaját, odament az egyik ablakhoz, és kinyitotta. Kihajolt rajta, belélegezte a tiszta, esőszagú levegőt, és nézte, hogy hullanak az apró cseppek a mellékutca sötétjébe.
Kis idő múlva becsukta az ablakot, eloltotta a fürdőszobában a villanyt, az íróasztal felső fiókjából kivette a „Kérem, ne zavarjanak” feliratú táblát, eloltotta a mennyezeti lámpát is, és kilépett a folyosóra.
A táblát kiakasztotta a kilincsre, a lifthez ment, és távozott a Metropole-ból.

 

6

Francine Ley mély torokhangon dudorászva ment végig a Chesterton néma folyosóján. Bizonytalanul, csukladozva dúdolt, maga se tudta, mit. Cseresznyepiros körmű bal kezével a kis zöld keppet tartotta a vállán, hogy lene csússzon. A másik karjával papírba csomagolt üveget szorított magához.
Kinyitotta az ajtót, belökte, aztán homlokát ráncolva megtorpant. Mozdulatlanul állt, és gondolkozott. Emlékezni próbált. Kicsit még kótyagos volt az italtól.
Hát persze: égve hagyta a villanyt. Most mégis sötét van a szobában. Lehet, hogy a személyzet oltotta el. Belépett, és a vörös függönyöket félrecibálva bement a nappaliba.
A gázkandalló lángja a piros-fehér szőnyegre sütött. Aztán két csillogó, fekete tárgyra esett a fénye. Egy pár cipőre. A cipők mozdulatlanok voltak.
Fancine Ley felnyögött. Keppet tartó kezének hosszú, gyönyörűen formázott körmei szinte vadul martak bele a nyakába.
Kis kattanás, és az egyik fotel mellett fölgyulladt a lámpa. A fotelben De Ruse ült, és faarccal nézte a nőt.
Kabátban, kalapban volt. A szemé szórakozott, elmélázó, valami távoli szomorúsággal teli.
– Mulatni voltál, Francy? – kérdezte.
A lány lassan leült a félkör alakú heverő szélére. Az üveget maga mellé állította.
– Berúgtam – mondta. – Aztán úgy gondoltam, hogy enni is kéne valamit. Aztán meg az jutott az eszembe, hogy jó volna újra berúgni. – Megpaskolta a palackot.
– Azt hiszem, Dial barátod főnökét elrabolták – mondta De Ruse szenvtelen hangon, mintha számára nem volna semmiféle fontossága a dolognak.
Francine Ley lassan eltátotta a száját, és minden csinosság eltűnt az arcáról. Üres, elgyötört maszkká változott, amelynek közepén tüzelve világított a rúzs. A szája sikolyra nyílt.
Aztán becsukta a száját, mire az arc ismét csinos lett. Valahonnan a távolból szólalt meg a hangja: – Volna valami értelme, ha most azt mondanám, hogy nem tudom, kiről beszélsz?
De Ruse faarcán semmi sem változott. – Amikor innen elmentem, két gengszter engem is elrabolt. Az egyik a kocsimban várt. Persze az is lehet, hogy másvalahol szúrtak ki, aztán idáig követtek.
– Biztos úgy volt – vágta rá a lány. – Biztos úgy volt, Johnny.
A férfi hosszú álla újból megmozdult. – Berámoltak egy nagy Lincoln limuzinba. Gyönyörű kocsi volt. Törhetetlenül vastag az üvege, az ajtóin nem volt kilincs, és légmentesen zárt. A sofőr mellé gázpalackot szereltek, amiben Nevadagáz volt, azaz cián, s a gázt be lehetett ereszteni a hátsó részbe, anélkül, hogy a sofőrnek is jutott volna belőle. Kivittek a Griffith Parkon túlra, az Egyiptom Klub felé. Tudod, az a lebuj ott kinn a fenében, a repülőtér mellett. – Szünetet tartott, megdörzsölte a szemöldöke végét, aztán folytatta: A kis Mauseromat, amit néha a lábamra szoktam fölcsatolni, nem vették észre. A sofőr fának vitte a kocsit, így tudtam meglépni.
Szétterpesztette az ujjait, és lepillantott rájuk. Halvány, fenyegető mosoly jelent meg a szája sarkában.
– Én nem voltam benne – mondta Francine Ley. A hangja, mint a sír.
De Ruse folytatta: – Az, aki előttem utazott a kocsiban, valószínűleg fegyvertelenül ült be. Hugo Candless volt. A kocsi pontosan az övének a mása volt – ugyanaz a modell, ugyanaz a szín, ugyanaz a rendszám, csak éppen nem az ő kocsija. Valaki nagyon nem sajnálta a fáradságot. Candless körülbelül fél hétkor jött el a Delmar Klubból ebben a bizonyos másik kocsiban. A felesége azt mondja, hogy elutazott. Egy órával ezelőtt beszéltem vele. Candless igazi kocsija dél óta a garázsban áll... Lehet, hogy a felesége már értesült a dologról, de az is lehet persze, hogy még nem.
Francine Ley körme a szoknyájába vájt. Az ajka remegett.
De Ruse nyugodtan, kifejezéstelen hangon folytatta:
– Candless sofőrjét valamikor az este vagy még a délután lepuffantotta valaki egy belvárosi szállodában. A zsaruk még nem találták meg a hullát. Valaki itt nagyon nem sajnálta a fáradságot, Francy. Ugye, drágám, te nem szívesen másznál bele ilyesmibe?
Francine Ley lehajtotta a fejét, és a szőnyegre meredt. – Adj egy kortyot – mondta elszorult torokkal. – Már kezd kimenni belőlem, amit eddig ittam. Rosszul vagyok.
De Ruse fölállt, és a fehér asztalkához lépett. Kitöltötte a maradék whiskyt, és a poharat odavitte a lánynak. Megállt előtte, de úgy, hogy a lány nem érhette el a poharat.
– Nézd, szívecském, én ritkán szoktam begorombulni, de olyankor aztán nehezen hagyom abba, nekem elhiheted. Ha tudsz valamit a dologról, most még idejében elmondhatod.
Kezébe adta a poharat. A lány belekortyolt a whiskybe, egy kis élet költözött füstkék szemébe. Lassan beszélt: – Én semmit se tudok az egészről, Johnny. Legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod. George Dial ma este felajánlotta, hogy legyek a szeretője, és közben azt is megemlítette, hogy sok pénzt tudna kizsarolni Candlessből, ha megfenyegetné, hogy elköpi azt a disznóságot, amit Candless csinált valami renói nehéz fiúval.
– De sok eszük van ezeknek a digóknak – mondta De Ruse. – Én is renói srác vagyok. Ismerek minden vagányt. Hogy hívják az iásét?
– Valami Zappartynak.
– Az Egyiptom Klub tulaját is Zappartynak hívják – mondta De Ruse csendesen.
Francine Ley hirtelen fölpattant, és karon ragadta a férfit. – Johnny, ne szállj be ebbe! Az isten szerelmére, nem tudnál legalább ebből az egyből kimaradni?
De Ruse nemet intett. Finoman mosolyogva, hosszan elnézte a lányt. Aztán megfogta a kezét, lesöpörte a karjáról, és hátrább lépett.
– Megautóztattak a gázautójukban, és ezt nagyon zokon veszem tolük. Beleszagoltam a Nevada-gázukba. A golyóm ott van valakinek a testében. Ilyenkor az ember vagy szól a zsaruknak, vagy őt mártják szarba a zsaruk. Ha pedig valakit elrabolnak, és én szólok a zsaruknak, akkor majdnem biztos, hogy még valakit elrabolnak, aztán azt is elteszik láb alól. Zapparty nagyon kemény fiú, és ez az egész könnyen összefügghet azzal, amit George Dial mondott neked. És ha Mops Parisi most Zappartyval focizik, akkor az arra is magyarázat, hogy én mit keresek a levesben. Parisi úgy utál, mint a bűnt.
– Mért kell neked mindig egyszemélyes rohambrigádot játszanod? – kérdezte Francine Ley kétségbeesetten.
De Ruse szorosan összezárt ajakkal, ünnepélyes ábrázattal tovább mosolygott. – Ketten leszünk, drágám. Vegyél kabátot. Még mindig esik egy kicsit.
A lány kimeredt szemmel bámult rá. Kinyújtott keze, amely az előbb De Ruse karjára tapadt, szétfeszülő, merev ujjakkal csuklóból hátrahajlott. Hangja fakó lett a rémülettel. – Én, Johnny?... Ne, kérlek, ne...
De Ruse kedvesen rászólt: – Vedd már azt a kabátot, drágám. És szépítsd ki magad. Lehet, hogy utoljára mulatunk együtt.
A lány eltántorgott mellette. De Ruse lágyan megérintette Francine Ley karját, egy pillanatig rajta is felejtette a kezét, aztán majdnem suttogva megkérdezte:
– Ugye nem te szúrtál ki nekik, Francy?
A lány kövülten nézte a férfi szemében tükröződő fájdalmat. Rekedt hangot hallatott, kirántotta kezéből a karját, és besietett a hálószobába.
A következő pillanatban már nyoma sem volt a fájdalomnak De Ruse szemében. Szája sarkába visszatért a fenyegető mosoly.
De Ruse félig hunyt szemmel figyelte a krupié ujjait. A tömzsi, mégis finom tapintású, kecses mozgású ujjak visszahúzódtak az asztal szélére, és megpihentek. De Ruse felemelte a fejét, és a krupié arcába nézett. Megállapíthatatlan korú, kopasz férfiú volt. A szeme nyugodt kék. Egyetlen szál haj sem volt már a fején.
De Ruse ismét az ujjait kezdte nézni. A krupié jobb keze kissé elfordult az asztal peremén. Szmoking szabású barna bársonyzakója ujjának gombjai az asztalhoz értek. De Ruse arcán megjelent a fenyegető mosoly.
Három kék zsetonja volta piroson. A golyó a fekete kettesen állt meg. A négy másik játékos közül kettő nyert.
De Ruse ezúttal öt kék zsetont tolt a pirosra. Aztán oldalt fordította a fejét, és a tagbaszakadt szőke fiatalembert vette szemügyre, aki három vörös zsetont tett a nullára.
De Ruse megnyalta az ajkát, és még jobban elfordítva a fejét, a keskenyjátékterem végébe nézett. Francine Ley ott ült a kanapén, fejét a falnak támasztva.
– Azt hiszem, szívem, most megfogtam – szólt oda neki De Ruse. – Azt hiszem, most megfogtam.
Francine Ley hunyorogva kapta föl a fejét. A kerek asztalkán előtte álló pohár után nyúlt.
Belekortyolt, és lesütötte a szemét. Nem válaszolt.
De Ruse visszafordult, és újra a kopaszra nézett. Időközben a három másik férfi is tett. A krupié láthatólag türelmetlen volt, de azért figyelt.
– Mondja, hogy van az, hogy amikor én vöröset teszek, maga mindig nullát játszik, és amikor én feketét, maga mindig a dupla nullát?
A szőke fiatalember mosolygott, vállat vont, és nem válaszolt.
De Ruse a tétjére fektette tenyerét, és nagyon halkan így szólt: – Uram, kérdeztem valamit.
– Lehet, hogy én vagyok a Jesse Livermore – morogta oda a szőke fiatalember. – Szeretem a gyors munkát.
– Mi az... föltartjuk a játékot? – szólt közbe valaki a többi játékos közül.
– Kérem, uraim, tegyenek – mondta a krupié.
De Ruse a krupiéra pillantott: – Na, hadd forogjon.
A krupié bal kézzel megpörgette a kereket, és ugyancsak bal kézzel ellenkező irányban beledobta a golyót. Jobb keze az asztal szélén nyugodott.
A golyó a fekete huszonnyolcason állt meg, épp a nulla előtt. A szőke fiatalember fölnevetett: – Kész – mondta. – Leégtem.
De Ruse megszámolta a zsetonjait, és feltornyozta őket maga előtt. – Hat granddal vesztésben vagyok-mondta. – Kicsit sok, de bizonyára van, akinek megéri. Ki a tulaj ebben a lebujban?
A krupié lassan elmosolyodott, és egyenesen De Ruse szemébe nézett. – Azt mondta uraságod: lebujban?
De Ruse bólintott. Válaszra sem érdemesítette.
– Mert mintha úgy hallottam volna, hogy ebben a lebujban – mondta a krupié. Fél lábát előrecsúsztatta, áthelyezte rá a testsúlyát.
A másik négyjátékos közül három gyorsan összesöpörte a zsetonjait, és átment a helyiség sarkában levő kis bárpulthoz. Italt rendeltek, és a pult melletti falnak támaszkodva figyelték De Ruse-t és a krupiét. A szőke fiatalember az asztalnál maradt, és gúnyosan vigyorgott De Ruse-ra.
– Ccc, ccc – mondta elmélázva. – Micsoda modor!
Francine Ley kiitta a poharát, és fejét újra a falnak támasztotta. Hosszú szempillája alól lopva De Ruse-ra sandított.
Egy perc sem telt bele, kinyílt egy tapétaajtó. Hatalmas termetű, fekete bajszos, bozontos szemöldökű férfi lépett a helyiségbe. A krupié rápillantott, aztán De Ruse-ra ugrott a tekintete.
– Igen, mintha azt mondta volna, hogy lebuj – ismételte meg fahangon.
A hatalmas termetű férfi mintegy véletlenül De Ruse mellett állt meg, és oldalba bökte könyökével. – Kifelé – mondta szenvtelenül.
A szőke fiatalember elvigyorodott, és sötétszürke öltönye zsebébe dugta a kezét. Az óriás nem nézett rá. De Ruse a krupiéra nézett.
– Visszaveszem a hat grandomat, és itt sem vagyok.
– Kifelé – ismételte meg unottan az óriás, és könyökét De Ruse oldalába vágta.
A kopasz krupié udvariasan mosolygott.
– Hé – szólt De Ruse-ra az óriás –, makacskodni akar?
De Ruse színlelt meglepetéssel nézett föl rá. – Nini, a kidobólegény – mondta halkan. – Adj neki egyet, Nicky.
A szőke fiatalember kihúzta zsebéből a jobb kezét, és meglendítette. Feketén, félelmetesen csillant meg a bokszer a fényes világításban. Tompa puffanással csapott le az óriás tarkójára. Az De Ruse felé kapott, ő azonban gyors mozdulattal arrább lépett, és előkapta hóna alól a pisztolyát. Az óriás még megragadta a rulettasztal szélét, aztán eldőlt, mint a liszteszsák.
Francine Ley fölugrott, és fojtott sikolyt hallatott.
A szőke fiatalember oldalt ugrott, megperdült, és a mixerre meredt. A mixer gyorsan a pultra fektette két kezét. A három férfi, aki az előbb egy asztalnál játszott velük, érdeklődve figyelte a jelenetet, de egyikük sem mozdult.
– A zakója jobb ujján, azt hiszem, rézből van a középső gomb – mondotta De Ruse.
– Aha! – A szőke fiatalember megkerülte a rulettasztalt. Közben zsebre tette a bokszert. Odalépett a krupiéhoz, megfogta zakója jobb ujján a középső gombot, és erősen megrántotta. A második rántásra a kezében maradt a gomb, de vele együtt egy hajszálvékony huzal is kijött a zakó ujjából.
– Eltaláltad – mondta a szőke fiatalember közönyösen, és eleresztette a krupié karját.
– Akkor hát kérem a hat grandomat – mondta De Ruse –, aztán majd elbeszélgetünk egy kicsit a főnökével.
A krupié lassan bólintott, és a rulettasztal mellett álló zsetonos rekesz felé nyúlt.
A földön heverő óriás nem mozdult. A szőke fiatalember hátranyúlt, és kihúzta övéből a negyvenötös automatát.
Megcsóválta a fegyvert, s nyájas mosollyal nézett körül a helyiségben.

 

7

Végigmentek a karzaton, amely az étteremre és a táncparkettre nézett. A ruganyosan ide-oda hajladozó zenészek halkan sziszegő dzsesszmuzsikája fölhallatszott a karzatra. A zene hangjaival együtt ételszag, cigarettafüst és izzadságszag is szállt föl. A karzat olyan magasan volt, hogy tarka mintának látszott odalenn a parkett; akár egy légi felvétel.
A kopasz krupié kitárt a sarokban egy ajtót, és hátra se nézve belépett rajta. A szőke fiatalember, akit De Ruse Nickynek szólított, utána. Aztán belépett De Ruse és Francine Ley is.
Kis előtérbe értek; a mennyezeten tejüveg bura világított. A helyiség végében levő festett ajtón látni lehetett, hogy fémből van. A krupié megnyomta az ajtó mellé szerelt gombot, s bizonyos mód szerint becsöngetett. Elektromos zárak kattogtak. A krupié megnyomta az ajtó szélét. Kinyílt.
Hangulatos, derűs szobába léptek; félig legénylakás, félig iroda volt. Nyílt tűz égett benne, az ajtóval szemben, derékszögben a kandalló sarkával zöld bőrhuzatú heverő. A rajta ülő férfi letette az újságot, és felnézett. Az arca hirtelen megelevenedett. Alacsony, kemény kötésű, kerek fejű ember volt, az arca is kerek, a bőre sötét. Apró, szurokfekete, tompa fényű gombszeme volt.
A szoba közepén nagy, sima íróasztal állt; a végében elképesztően magas férfi, kezében koktélkeverővel. Fejét lassan oldalt fordítva nézett a szobába lépő négy emberre, s közben egy pillanatra sem állt meg a kezében az ütemesen rázott koktélkeverő. Beesett arca, mélyen ülő szeme volt, táskás, szürke arcbőre, hátrakefélt, fénytelen, rövidre nyírt, vöröses haja. Bal arcán keskeny forradás húzódott; olyasféle, mint a német diákegyletek párbajviselt tagjaién.
A magas férfi letette a koktélkeverőt, egész testével feléjük fordult, és a krupiéra nézett. A heverőn ülő férfi nem mozdult. Mozdulatlansága azonban csupa rejtett feszültség volt.
– Azt hiszem, rablótámadás – szólalt meg a krupié. – Tehetetlen voltam. George-ot elintézték.
A szőke fiatalember jókedvűen elmosolyodott, és előhúzta zsebéből a 45-ösét. Csöve a padlóra nézett.
– Még azt mondja, hogy rablás – jegyezte meg. – Hát nem kedves?
De Ruse becsukta maga mögött a súlyos vasajtót. Francine Ley elhúzódott tőle, minél távolabb a tűztől, a fal felé. De Ruse rá sem nézett. A heverőn ülő férfi annál inkább. Mindenkit szemmel tartott.
De Ruse halkan megszólalt: – A magas Zapparty. A kicsi Mops Parisi.
A szőke fiatalember hátrább lépett. A krupié most már egyedül állt a szoba közepén. A 45-ös a heverőn ülő férfira szegeződött.
– Igen, én vagyok Zapparty – szólalt meg a magas. Egy pillanatig kíváncsian nézte De Ruse-t.
Aztán hátat fordított, újra kezébe vette a koktélkeverőt, kihúzta belőle a dugót, és töltött magának egy széles, lapos pohárba. Felhajtotta, zsebkendővel megtörölte a száját; aztán a zsebkendőt gondosan, hogy három sarka kiálljon, visszadugta a szivarzsebébe.
De Ruse arcán fenyegető mosoly jelent meg, és a mutatóujjával megdörzsölte a bal szemöldöke végét. Jobb kezét a zakója zsebében tartotta.
– Bemutattunk Nickyvel egy kis színjátékot – mondta –, hogy legyen min elmélkedniük a kinn álldogáló fiúknak, ha netán valami lárma támadna, amikor majd bejövünk magához beszélgetni.
– Nagyon érdekes – bólintott Zapparty. – Na és miről akar velem beszélni?
– Arról a gázautóról, amiben kocsikázni viszi az ismerőseit – felelte De Ruse.
A heverőn ülő férfi hirtelen mozdulatot tett: a keze úgy ugrott föl a combjáról, mintha megcsípte volna valami. A szőke fiatalember megszólalt: – Nono, Mr. Parisi... vagy ha nagyon óhajtja... Ízlés dolga.
Parisi ismét mozdulatlanná dermedt. Kezét visszaejtette kurta, kövér combjára.
Zapparty mélyen ülő szeme kissé elkerekedett. – Gázautó? – Enyhe csodálkozás volt a hangjában.
De Ruse előrement a szoba közepére, és megállt a krupié mellett, ugrásra készen. Szürke szeme álmosan csillogott, az arcán azonban meglátszott a fáradtság, a feszültség és a kor.
– Persze az is lehet, Zapparty, hogy csak valahol az útszélén találta, bár őszintén szólva, nem hinném. Arról a kék Lincolnról beszélek, amelynek 5A6 a rendszáma, és a sofőr mellett Nevada-gáz van a tartályban. Tudja, Zapparty, az a mérges gáz, amit nálunk, otthon Nevadában a gyilkosok kivégzésénél használnak.
Zapparty nyelt egyet; óriási ádámcsutkája fel-alá ugrált. Csücsöritett az ajkával, aztán beszívta, aztán megint csücsörített. A heverőn ülő férfi nagyot nevetett. Szemlátomást remekül mulatott.
Éles hang szólalt meg valahonnan kívülről. – Az a szőke dobja el a fegyvert! A többiek meg, fel a mancsokat!
Az íróasztal mögött elmozdult a falborítás, és egy revolvert tartó kéz jelent meg a nyílásban. A hozzá tartozó testet meg arcot nem lehetett látni A lámpák csak a revolvert és a kezet világították meg.
A fegyver mintha egyenesen Francine Leyre szegeződött volna. – Oké – mondta De Ruse, és gyorsan a levegőbe emelte üres kezét.
– Ez biztos George, az óriás – mondta a szőke fiatalember. – Kipihente magát, és most újra a régi. – Széttárta az ujjait. A 45-ös tompa puffanással közvetlenül a lába elé esett.
Parisi villámgyorsan fölpattant a heverőről, és előhúzta hóna alól a revolvert. Zapparty az asztal fiókjából vette elő a magáét, és a társaságra fogta. Odaszólt a falborítás felé: – Húzódj vissza, és maradj kinn.
A nyílás bezárult. Zapparty szeme a krupiéra villant, akinek szinte egyetlen arcizma sem rándult, amióta a szobába lépett.
– Vissza a kerékhez, Louis. És semmi pánik.
A krupié bólintott, sarkon fordult, és kiment, gondosan becsukva maga mögött az ajtót.
Francine Ley idétlenül felvihogott. Fázósan összehúzta nyakán a köpenyét. Pedig a helyiségnek ablaka sem volt, s a gázkandalló lángja nagyon melegre fűtötte.
Parisi füttyentett egyet, gyorsan De Ruse-hoz lépett, az orra alá nyomta a revolverét, s kényszerítette, hogy hajtsa hátra a fejét. Bal kezével végigtapogatta a zsebeit, kihúzta a hóna alól a coltot, a háta mögé került, megtapogatta a csípőjét is, aztán ismét szembeállt vele.
Hátrált egy lépést, és a revolvere agyával képen törölte De Ruse-t. De Ruse mozdulatlanul állta, csak a feje rándult meg kissé, amikor a fém az arcába csapódott.
Parisi ismét megütötte, ugyanott. A vér lassú patakocskákban kezdett folyni De Ruse arcából. Feje előrebukott, térde berogyott. Lassan előregörnyedő bal kezével a földre támaszkodott. Jobb keze bénán himbálózott a bal lába mellett.
– Elég lesz, Mops – szólalt meg Zapparty. – Nehogy rád jöjjön a vérengzés. Azt akarom, hogy beszéljenek.
Francine Ley ismét hisztérikusan vihogni kezdett. Megtántorodott; kezével a falnak támaszkodott.
Parisi lihegve, ábrázatán megelégedett vigyorral, hátrább lépett De Ruse-tól.
– De rég vártam erre – mondta.
Körülbelül két méterre lehetett tele, amikor apró, fényes, fekete tárgy csusszant ki De Ruse nadrágszárából, egyenesen a kezébe. Aztán lövés csattant, pici, narancszöldes láng villant a padló fölött.
Parisi feje hátrarándult. Kerek lyuk jelent meg a nyakán. Egy szempillantás alatt megnőtt, és vörös lett. Ujjai szétnyíltak, a két revolver a földre hullott. Megtántorodott. Végigzuhant a padlón.
– Jóságos isteni – kiáltotta Zapparty, és fölágaskodott kezében a revolver.
Francine Ley sikoltott egyet, és – csípve, harapva, karmolva, visítva – rávetette magát.
A revolver kétszer egymás után eldördült. Két golyó fúródott a falba. Vakolat pergett a padlóra.
Francine Ley a padlóra rogyott, négykézláb. Hosszú, karcsú lába kinyúlt a ruhája alól, és a lány eldőlt.
Fél térden, kezében ismét 45-ösével, reszelős hangon szólalt meg a szőke fiatalember: – Hát nem kiütötte a kezéből?
Zapparty kétségbeesetten bámult üres kezére. Jobb kezefején hosszú, vörös karmolás húzódott. Revolvere a földön hevert, Francine Ley mellett. Rémült szeme hitetlenül bámulta.
Parisi hördült még egyet, aztán elcsendesedett.
De Ruse felállt. Szinte játékszernek hatott kezében a kis Mauser. A hangja mintha valahonnan messziről jött volna: – Nicky, tartsd szemmel azt a falat...
De egy hang sem szűrődött be a szobába, teljes volt a csend. Zapparty kővé váltan, holtsápadtan állt az íróasztal végében.
De Ruse lehajolt, és megérintette Francine Ley vállát: – Nem sebesültél meg, drágám?
A lány maga alá húzta a lábát, és Parisire szegezve tekintetét, fölállt. Egész teste reszketett az idegfeszültségtől.
– Ne haragudj – mondta De Ruse halkan, kedvesen. – Azt hiszem, félreismertelek.
Zsebkendőt vett elő a zsebéből, ajkával megnedvesítette, óvatosan megtörölgette vele az arcát, aztán megnézte a fölitatott vért.
– Azt hiszem, George megint elszunyókált – mondta Nicky. – Kár, hogy nem durrantottam bele. De Ruse biccentett, aztán így szólt:
– Hát igen. Elég pocsék műsor volt. Na, Mr. Zapparty, hol a kabátja meg a kalapja? Szeretnénk, ha eljönne velünk kocsikázni egy kicsit.

 

8

Amikor beértek a borsfák árnyékába, De Ruse megszólalt: – Itt van, Nicky. Ott ni. Senki se nyúlt hozzá. De azért nézz körül előbb.
A szőke fiatalember kiszállt a Packard kormánya mögül, és megindult a fák árnyékában. Kis ideig azon az oldalon ácsorgott, ahol a Packard állt, aztán átsurrant a nagy Lincoln mellé, amelyik a kenmore-i vörös téglás bérház előtt parkolt.
De Ruse előrehajolt és megcsípte az elöl ülő Francine Ley arcát. – Te most szépen hazamész, drágám, ezzel a busszal. Aztán majd megyek én is.
– Johnny – kapaszkodott a lány a karjába –, mit akarsz még csinálni? Nem volt elég ma estére?
– Még nem, drágám. Mr. Zapparty szeretne egyet-mást elmesélni nekünk. Gondolom, ha megkocsikáztatjuk egy kicsit abban a gázautóban, megjön a beszélhetnékje. No meg egyébként is szükségem van rá, bizonyítékként.
Sanda pillantást vetett Zappartyra a hátsó ülés sarkában. Zapparty éles torokhangot hallatott, és komor tekintettel meredt maga elé.
Nicky átjött a túloldalról, s fél lábát a hágcsóra téve, megállt.
– Nem találom a kulcsot – mondta. – Nálad van?
– Hát persze – mondta De Ruse. Elővette a kulcscsomót, és átadta Nickynek. Nicky Zapparty oldalára került, kitárta az ajtót, és beszólt:
– Na, kifelé, miszter.
Zapparty merev tagokkal kiszállt, és reszkető ajakkal megállt az oldalvást verő langyos esőben. De Ruse is kiszállt utána.
– Vidd haza a kocsit, drágám.
Francine Ley átcsúszott a kormány mögé, és indított. A motor halkan felberregett.
– Viszlát, szívem – mondta kedvesen De Ruse. – Melegítsd elő a papucsomat. És megkérhetlek egy nagy szívességre? Ne telefonálj senkinek.
A Packard megindult a borsfáktól árnyékolt sötét utcában. De Ruse utánanézett, amíg be nem fordult a sarkon. Aztán könyökével oldalba bökte Zappartyt.
– Na, gyerünk. Maga ül hátra. Nagyon sok gázzal már nem szolgálhatunk, mert sajnos kilyukadt a palack, de azért azt a keveset is biztos szívesen szagolgatja majd. Kimegyünk valahova vidékre. Az egész éjszaka a rendelkezésünkre áll, hogy eljátszogassunk magával.
– Gondolom, tisztában van vele, hogy ez emberrablás – szólalt meg Zapparty nyersen.
– Na ne mondja! – duruzsolta De Ruse.
Átmentek az úttesten. Szorosan egymás mellett lépkedtek mind a hárman, sietség nélkül. Nicky kitárta a Lincoln két hátsó ajtaja közül a sértetlent. Zapparty beszállt. Nicky bevágta az ajtót, beült a volánhoz, és bedugta a slusszkulcsot. De Ruse is beült melléjé, lába közé véve a gázpalackot.
Még mindig bűzlött a gáztól az egész kocsi.
Nicky indított, de még a sarok előtt visszafordult, és északi irányba, a Franklin felé hajtott, aztán a Los Felizen, Glendale felé. Kisvártatva Zapparty előrehajolt, és megzörgette az üveg választófalat. De Ruse a Nicky feje mögött levő lyukhoz tartotta a fülét.
– A La Crescenta-i ártéren – ordította Zapparty. – Castle Road... egy kőház...
– De hamar betojt – morogta Nicky, szemét az útra szegezve.
De Ruse bólintott, és elgondolkozva felelt: – Azért ez nem olyan egyszerű. Most, hogy Parisi halott, aligha köpne, hacsak nem lát magának valami kiutat.
– Én az ő helyében inkább hagynám összeverni magam, de behúznám a cipzárt a számon. Gyújts rá nekem, Johnny.
De Ruse rágyújtott két cigarettára, s az egyiket a szőke fiatalember szájába dugta. Hátrapillantott a kocsi sarkába húzódott langaléta Zappartyra. Az elsuhanó utcai lámpák fénye rávetődött megfeszült arcára; a bizonytalan világosságban még fakóbbra mélyültek rajta az árnyak.
Az országúti cirkáló hangtalanul suhant át Glendale-en. Ráfordult a Montrose felé vivő hegyi útra. Montrose-nál átvágott a sunlandi országútra, aztán hamarosan letért róla a csaknem teljesen elhagyatott La Crescenta-i ártérre.
Rátaláltak a Castle Roadra. Hegynek fel gurultak rajta, és pár perc múlva megérkeztek a kőházhoz.
Az úttól távol, tágas térségen állt, ahol valaha talán pázsit lehetett, most azonban homok és kavics borította, meg néhány nagyobb kő. Az út a ház előtt derékszögű kanyart írt le, s a házon túl hirtelen véget ért. Élesen letört a beton, ahogy az 1933-as Szilveszter-napi árvíz elmosta.
Ez után a törés után kezdődött a voltaképpeni ártér. Bokrok nőtték be, sűrűn hevertek rajta a hatalmas vándorkövek. A szélén egy fa kimosódott gyökerei nyúltak a két-három méter mély ármeder fölé.
Nicky leállította a kocsit, eloltotta a reflektorokat. Nagy, nikkelezett zseblámpát vett elő a kesztyűtartóból, és átnyújtotta De Ruse-nak.
De Ruse kiszállt a kocsiból, és a zseblámpát tartó kezét a nyitott ajtóra téve, állt egy darabig. Revolvert húzott elő a felöltője zsebéből, és az oldalához szorította.
– Szerintem a barátunk csak időt akart nyerni – mondta. – Nem hinném, hogy volna itt valami érdekes.
Zappartyra pillantott, fenyegetően rámosolygott, és elindult a ház felé a barázdált homokon. A bejárati ajtó félig tárva volt, így akadt fönn a homokban. De Ruse a ház sarka felé tartott, lehetőleg kívül maradva az ajtó sugarán. A fal mellett haladt, szemügyre véve a bedeszkázott ablakokat, amelyek mögött nyoma sem volt világosságnak.
A ház mögött állt egykor a baromfiól. A beomlott garázsban kupacnyi rozsdás ócskavasat talált; ennyi maradt a családi kocsiból. A hátsó ajtó, akárcsak az ablakok, beszögelve. De Ruse hangtalanul állt a sötétben, és azon töprengett, hogy a bejárati ajtó vajon miért van nyitva. Aztán eszébe jutott, hogy néhány hónapja újabb árvíz volt errefelé, az előzőnél sokkal szelídebb; de annyi vize lehetett, hogy a hegyek felöli oldalon benyomja az ajtót.
A szomszédos telkeken két vakolt ház derengett az éjszakában, mindkettő elhagyatott. A medertől távolabb, egy kis magaslaton ablak világított. Ameddig csak ellátott, az volt az egyetlen fény.
Visszament az elülső bejárathoz, és besurrant a nyitott ajtón. Odabenn megállt, és hallgatózott. Hosszas várakozás után fölvillantotta zseblámpáját.
A háznak nem volt házszaga. Bent is olyan volt a levegő, mint kint. Az elülső szobában csak homokot talált meg összetört bútorokat. Az árvíz szintjét mutató sötét vonal fölött néhol világosabb foltok látszottak a falon: a képek helye.
A kis előszobán át De Ruse a konyhába jutott. A padlójában mély gödör, ott állt valaha a mosogató, s a gödörben rozsdás gáztűzhely. A konyhából bement a hálószobába. Eddig semmi nesz sem hallatszott a házban.
A hálószoba négyzet alakú és vaksötét volt. A padlóra kiszáradt sártól merev szőnyeg tapadt. Egy rozsdás, hiányos rugózatú vaságyon vízfoltos matracok.
Az ágy alól két láb kandikált elő.
Vastag talpú barna cipő volt rajtuk és bordó zokni. A bordó zoknin kétoldalt keskeny, szürke csík. A zokni fölött fekete-fehér kockás nadrág.
De Ruse némán állt, és a fénysugarat végigfuttatta a lábakon. Csettintett egyet. Így állt néhány percig mozdulatlanul. Aztán letette a zseblámpát a földre, a talpára állítva úgy, hogy a fénykéve a mennyezetre lövellt, és onnan verődött vissza, halvány fénnyel árasztva el a szobát.
Leráncigálta a matracokat az ágyról. Lenyúlt, és megtapogatta az ágy alatt heverő férfi kezét. Jéghideg volt. Megragadta a férfi bokáját, és megpróbálta kihúzni az ágy alól, de a test túlságosan nehéz volt.
Könnyebb volt az ágyat elhúzni fölüle.
Zapparty az ülés támlájára hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Aztán kissé félrefordította a fejét, és szorosan behunyt szemmel megpróbált annyira oldalt fordulni, hogy a nagy zseblámpa fénysugara ne süssön át a szemhéján.
Nicky egészen közel tartotta az arcához a lámpát, és hol bekapcsolta, hol eloltotta; ki-be, egyhangú ritmusban.
De Ruse fél lábával a hágcsón a kocsi nyitott ajtaj a mellett állt, és az esőt bámulta. A látóhatár szélén egy repülőgép pozíciólámpái villogtak halványan.
– Sose tudhatja az ember, hogy ki mitől borul ki – szólalt meg Nicky közönyös hangon. – Egyszer a szemem láttára roppant össze egy szivar attól, hogy a zsaru az álla gödrébe nyomta a körmét.
De Ruse fojtottan felnevetett. – Ez annál keményebb fickó – mondta. – A zseblámpa kevés lesz neki. Találj ki valami hatásosabbat.
Nicky tovább kapcsolgatta ki-be a zseblámpát. – Ötletem volna – mondta –, csak nem szeretném bepiszkítani a kezemet.
Kis idő múlva Zapparty az arca elé emelte a kezét, aztán lassan leejtette, és beszélni kezdett. Halk, monoton hangon beszélt, a fény miatt behunyt szemmel.
– Az emberrablás Parisi műve volt. Én csak utólag értesültem róla. Parisi körülbelül egy hónapja szállt rám a gorillával. Valahonnan kiszagolta, hogy Candless levágott egyszer huszonöt grandra, azzal, hogy kihozza a féltestvéremet, akit gyilkossággal vádoltak, de aztán gondolt egyet, és eladta a srácot. Nem én mondtam el Parisinak. Máig sem tudom, hogy tudta meg.
Egyszer úgy hét óra tájt, vagy valamivel később beállít hozzám a klubba, és azt mondja, hogy „Elkaptuk a haverodat, Hugo Candlesst. Száz grandos meló, kis befektetés, nagy haszon. Neked csak az lesz a dolgod, hogy segítesz teríteni a dohányt. Belekevered más kötegekbe, és itt az asztaloknál túladsz rajta. Más választásod nincs, mert egyrészt te is kapsz belőle, másrészt ha netán kiderül valami, a te nyakadon a balhé.” Ennyi volt az egész. Azzal Parisi leült, a körmét rágta, és várta a gorilláit. Nagyon ideges lett, amikor csak nem akartak megérkezni. Egyszer ki is ment, és egy sörözőből telefonált valahová.
De Ruse megszívta a markába rejtett cigarettát.
– Ki csinálta a melót – kérdezte –, és maga honnan tudta, hogy Candless itt van?
– Mops mondta – felelte Zapparty. – De azt nem tudtam, hogy halott.
Nicky felnevetett, és többször egymás után fölvillantotta a zseblámpát.
– Tartsd csak rajta egy kicsit – mondta De Ruse.
Nicky egyenesen Zapparty fehér arcába világított. A gengszter hol beszívta, hol kieresztette az ajkát. Egyszer nyitotta ki a szemét. Döglött halszeme volt; vakon meredt a világba.
– Rohadt hideg van itt fönn a hegyekben – szólalt meg Nicky. – Mit csináljunk őgengszterségével?
– Bevisszük a házba, és hozzákötözzük Candlesshez – felelte De Ruse. – Hadd melengessék egymást. Aztán reggel újra eljövünk, és meglátjuk, nem jutott-e az eszébe valami az éjszaka.
Zapparty megborzongott. Pillanatnyi csend után megmozdult: – Oké. Én terveztem ki az egész bulit. A gázautó is az én ötletem volt. A pénz nem érdekelt. Nekem Candless kellett, méghozzá holtan. Pénteken volt egy hete, hogy Quentinben felkötötték az öcsémet.
Rövid csend állt be. Nicky dörmögött valamit az orra alatt. De Ruse nem mozdult, és nem is szólt.
Zapparty folytatta: – Candless sofőrje, Mattick is benne volta buliban. Eredetileg ő vezette volna a falkocsit, hogy úgy nézzen ki, minden a legnagyobb rendben. Úgy volt, hogy utána lelép. De készülődés közben nagyon beszívott, és Parisi gyanút fogott, hogy valami jár a szivar fejében, és kinyíratta. Az ő egyik gorillája vezette a kocsit. Esett az eső, és ez nagyban a segítségünkre volt.
– Hát így már sokkal jobban hangzik – mondta De Ruse –, de még mindig nem minden, Zapparty.
Zapparty vállat vont, kicsit kinyitotta a szemét, a vakító fényben mintha vigyorgott volna.
– Mi az istent akar még? Kétoldalt vajas kenyeret?
– Azt szeretném tudni, hogy az ki volt, aki azén skalpomat akarta megszerezni... De hagyjuk. Majd rájövök magamtól is.
Levette a lábát a hágcsóról, s a csikket elpöckölte a sötétbe. Becsapta a hátsó ajtót, és beszállt az elülső ülésre. Nicky visszatette a zseblámpát a helyére, beült a volán mögé, és indított.
– Vigyél valahová – mondta De Ruse –, ahonnan taxit hívhatok. Aztán még egy órát kocsikázol, és akkor felhívom Francyt. Nála hagyok üzenetet.
A szőke fiatalember a fejét csóválta. – Nézd, Johnny, te jó haverom vagy, de félek, hogy egy kicsit túl messzire mész. Inkább beviszem a szivart a kapitányságra. Ne felejtsd el, hogy magándetektív vagyok, ha most otthon van is az igazolványom az ócska ingemben.
– Adj még egy órát, Nicky – mondta De Ruse. – Csak egyetlen órát.
A kocsi legurult a dombról, átszelte a sunlandi országutat, és egy másik domboldalon gurult tovább lefelé, Montrose irányába. Nicky egy idő múlva megszólalt: – Oké.
A Casa de Oro halljában, a hosszú asztal végén álló óra egy óra tizenkét percet mutatott. A hall a spanyol gyarmati stílust utánzó bútorokkal volt berendezve, fekete-vörös indián szőttes szőnyegekkel, díszszögekkel kivert sarkain bojtokkal díszített bőrpárnás székekkel; a szürkészöldre festett olajfa ajtókat ormótlan kovácsoltvas pántok tartották.
Karcsú, kifogástalanul öltözött, hirtelenszőke bajszos, kefefrizurás szőke portás könyökölt az asztalon; nagyot ásítva az órára nézett, s fényes körmével megkocogtatta a fogait.
Nyílt az utcai ajtó, és De Ruse lépett be. Levette a kalapját, lerázta róla a vizet, aztán visszatette a fejére, és legörbítette a karimáját. Lassan körülnézett a néptelen hallban, aztán az asztalhoz lépett, és kesztyűs kezével rácsapott.
– Hányas a Hugo Candless bungalója? – kérdezte.
A portás bosszúsan nézett rá. Az órára pillantott, aztán De Ruse arcába, majd ismét az órára. Fölényesen elmosolyodott, és kicsit idegenes kiejtéssel így szólt:
– Tizenkettő C. Óhajtja uraságod, hogy bejelentsem... ilyen későn?
– Nem – felelte De Ruse.
Megfordult, és elindult a nagy, katedrálüveges ajtó felé, amely olyan volt, mintha egy szuperelőkelő illemhelybe nyílna.
Ahogy a kilincsre tette a kezét, éles hangé csengő szólalt meg mögötte.
De Ruse hátranézett, megfordult, és visszament az asztalhoz. A portás gyorsan elkapta a kezét a csengő gombjáról.
Hideg, gúnyos, pökhendi hangon szólalt meg: – Uraságod eltévesztette a házszámot. Ez nem olyan ház.
Két vörös folt gyulladt ki De Ruse pofacsontja fölött. Áthajolt a pult fölött, megmarkolta a portás kabátjának zsinóros hajtókáját, és maga felé rántotta.
– Mi a hézag, öcskös?
A portás elsápadt, de hadonászó kezével sikerült még egyszer megnyomnia a csengőt.
Köpcös, barna parókás férfi bukkant fel lötyögő ruhában, megkerülte az asztal sarkát, és tömzsi ujjával De Ruse-ra bökött. – Hé, maga!
De Ruse elengedte a portást. Kifejezéstelen tekintettel nézett a köpcös zakójára szóródott szivarhamura.
– Én vagyok itt a házihekus – szólalt meg a köpcös. – Nekem szóljon, ha akar valamit.
– Akkor egy nyelvet beszélünk – mondta De Ruse. – Jöjjön csak oda a sarokba.
Odamentek, és leültek egy szobapálma mellé. A köpcös szeretetre méltóan ásított egyet, felemelte a parókája szélét, és megvakarta alatta a fejét.
– A nevem Kuvalick – mondta. – Néha nekem is kedvem volna a pofájába verni ennek a svájci mókusnak. Nos, mi a baj?
– Tud hallgatni? – kérdezte De Ruse.
– Nem. Szeretek beszélni. Egyéb örömem sincs ezen a milliomostanyán. – Kuvalick egy fél szivart kotort elő a zsebéből, és rágyújtott. Majdnem megpörkölte az orrát.
– Most az egyszer tartsa a száját – mondta De Ruse.
Benyúlt a belső zsebébe, elővette a tárcáját, és kivett belőle két tízest. A mutatóujja köré csavarta őket, aztán lehúzta az ujjáról a kis papírcsövet, és bedugta a köpcös emberke zakójának szivarzsebébe.
Kuvalick pislogott, de nem szólt semmit.
– Bizonyos George Dial nevű pasas van a Candless-lakosztályban – mondta De Ruse. – Itt áll kinn a kocsija, és csakis Candlesséknél lehet. Beszélni szeretnék vele, de nem akarom, hogy bejelentsenek. Ha akar, jöjjön velem, és várja meg, amíg végzek.
– Elég késő van már – felelte óvatosan a kis köpcös. – Lehet, hogy már lefeküdt.
– Ha lefeküdt is, nem a saját ágyában alszik – jelentette ki De Ruse. – Nem árt kiugrasztani belőle.
A köpcös felállt. – Nem nagyon tetszik ugyanez nekem, de szerencséjére, hogy öreganyjának szólított – mondta. – Megyek és megnézem, ébren vannak-e még. Maradjon itt.
De Ruse bólintott. Kuvalick végigment a fal mellett, és kisurrant egy ajtón a sarokban. Járás közben hátul kidudorodott a zakója a csípőjére csatolt ormótlan revolvertoktól. A portás utánanézett, aztán megvető pillantással – ez De Ruse-nak szólt – körömráspolyt vett elő.
Eltelt tíz perc, tizenöt. Kuvalick nem jött vissza. De Ruse hirtelen felpattant, és komoran, határozott léptekkel elindult az ajtó felé, a sarokba. A portás hirtelen megmerevedett, szeme az asztalon álló telefonra ugrott, de nem vette fel.
De Ruse kilépett az ajtón, és egy árkádfolyosón találta magát. A ferde tetőcserepekről lassan csepegett az eső. Átvágott egy zárt kis belső udvaron, amelynek a közepén élénk színű csempemozaikkal szegélyezett téglalap alakú medence volt. Az udvarvégéből újabb kis udvarok nyíltak. A balra nyíló udvar végében ablakszem világított. Találomra megindult arrafelé, s amikor közelebb ért, már el tudta olvasni az ajtószámot: 12/C.
Felment két lépcsőfokon, és megnyomta a csengőt, amely valahol a messzi távolban szólalt meg. Semmi sem történt. Kis idő múlva csöngetett, aztán megpróbált benyitni. Az ajtó zárva volt. De a lakásból mintha halk, tompa dörömbölés hallatszott volna.
Egy pillanatra megállt az esőben, aztán az épület fala mellett elhúzódó szűk, lucskos ösvényen a bungaló mögé került. Megpróbálkozott a cselédbejáróval. Az is zárva volt. De Ruse elkáromkodta magát, kihúzta hóna alól a revolvert, kalapját az ajtó üvegére nyomta, és a revolver agyával bezúzta az ablakot. Odabenn halkan csörrent a földre hullott üvegcserép.
Eltette a revolvert, megigazította fején a kalapot, és benyúlt a törött üvegtáblán, hogy kinyissa az ajtót.
A fekete-sárga csempés nagy konyha vidám hangulatot árasztott, látszott rajta, hogy jobbára csak italok keverésére használják. Két palack Haig and Haig, egy palanc Henessy és három-négy bohókás alakú, cirádás likőrösüveg állt a csempézett edényszárítón. A rövid előszobában levő csukott ajtó a nappaliba vezetett. Ennek a sarkában hatalmas zongora állt, mellette égő állólámpa. Az italokkal és poharakkal teli alacsony dohányzóasztalon is lámpa égett. A kandallóban már alig pislákolt a tűz. A dörömbölés felerősödött.
De Ruse átment a nappalin, és egy rojtos függönnyel keretezett ajtón egy másik előszobába, onnan pedig egy csodálatos faburkolatú hálószobába ért. A dörömbölés a szekrényből jött. De Ruse kinyitotta az ajtaját, és egy férfit pillantott meg.
A szekrényben ült, háttal a fogasokon lógó ruhaerdőnek. Törülköző volt az arca köré kötve. A bokája is törülközővel volt összekötözve. A kezét a háta mögé csavarva kötözték össze. Teljesen kopasz volt, akár az Egyiptom Klub krupiéja. De Ruse szigorúan nézett le rá, aztán elmosolyodott, lehajolt, és kioldozta.
A férfi egy mosdókesztyűt köpött ki a szájából, káromkodott egyet, aztán bevetette magát a ruhaerdőbe, a szekrény mélyébe. Valami szőröset szorongatott a markában, amikor kibukkant belőle. Kisimítgatta, és föltette kopasz fejére.
Ettől ismét Kuvalick lett, a házidetektív.
Még mindig szitkozódva föltápászkodott, s feszült arcán éber vigyorral elhátrált De Ruse-tól. Jobb keze a derekára csatolt revolvertokhoz kapott.
– Nyugi – tárta szét De Ruse a tenyereit, és leült egy alacsony, selyemhuzatú fotelba.
Kuvalick csöndesen nézte egy pillanatig, aztán levette kezét a pisztolyáról.
– Látom, hogy világos van – kezdte –, erre becsöngetek. Magas, fekete szivar nyit ajtót. Járt itt sokszor, nem először látom. Dial az. Mondom neki, hogy itt egy pasas a hallban, aki szeretne vele titokban beszélni, és nem akarja megmondani a nevét.
– Marhaságot csinált – jegyezte meg De Ruse szárazon.
– Még nem, de az is jön mindjárt – vigyorgott Kuvalick, és kiköpött egy rongyfoszlányt. – Leírom magát neki. Az volt a marhaság. A szivar furcsán elmosolyodik, és azt mondj a, jöjjek be egy percre. Belépek mellette, mire ő becsukja az ajtót, és revolvert nyom a vesémbe. Azt mondja: „Szóval tiszta feketében van?” Mondom neki, hogy: „Igen, de mire való ez a móka?” Erre azt mondja: „És szürke szeme van, meg kicsit göndör, fekete haja?” Mire én: „Igen, az anyád szentségit, de már unom a mókát!” – meg: „Nesze, a pimaszkodásért”, és lecsap a tarkómra. Én összerogyok, de nem ájulok el. Akkor az egyik ajtón belép a Candless spinéje, összekötöznek, és bedugnak a szekrénybe, azzal kész. Kis ideig még hallom, hogy tesznek-vesznek, aztán csönd lett. Amíg maga be nem csöngetett.
De Ruse lustán, kényelmesen elmosolyodott. Teste ernyedten nyúlt el a fotelban. Közömbös, ráérős lett.
– Szóval fölszívódtak – mondta halkan. – Szimatot kaptak. Magának is lehetett volna több esze.
– Elég régen vagyok a szakmában, és átéltem már egy-két megrázkódtatást. Mi van a fülük mögött? – Miféle nő ez a Mrs. Candless?
– Fekete hajú, jóképű. Szexbolond, ahogy mondani szokás. Mindig nyúzott, ideges. Háromhavonként új sofőrjük van. Itt a Casában is van egypár szivar, aki jó nála. Azt hiszem, ez a dzsigoló is, aki leütött.
De Ruse az órájára pillantott, és előrehajolt, hogy fölálljon.
– Azt hiszem, ideje szólni a zsaruknak. Van valami haverja a városban, akinek szívesen eladná a sztorit?
– Várjunk még azzal – szólalt meg egy hang.
George Dial sietett be a szobába az előtérből, kezében hosszú, kecses, hangtompítós automata. Szeme tébolyultan csillogott, de citromsárga ujja biztosan ült a kis revolver ravaszán.
– Nem szívódtunk föl – mondta. – Még nem készültünk el a csomagolással. Pedig jó ötlet lett volna... maguknak. Kuvalick dundi keze a derekához kapott.
A fekete hengerrel meghosszabbított csövű kis automata kétszer egymás után tompán puffant.
Kis porfelleg szállt fölt Kuvalick kabátja melléből. Kezét hirtelen rándulással szétvetette, apró szeme kidülledt, akár a hüvelyéből kipattanni készülő mag. A falnak esett, és összecsukódott. Aztán ott hevert a bal oldalára dőlve, csendesen, félig nyitott szemmel, hátával a falnak. Parókája hetykén félrecsúszott.
De Ruse gyors pillantást vetett rá, aztán Diaira. Semmilyen érzelem nem tükröződött az arcán. Még izgalom sem.
– Maga nem normális, Dial – mondta. – Tönkretette az utolsó esélyét. Blöffölhetett volna. De nem ez volt az egyetlen hiba, amit elkövetett.
Dial nyugodt hangon válaszolt. – Nem. Most már tudom. Nem kellett volna magára uszítanom a fiúkat. Csak a nagyobb mulatság kedvéért tettem. Hiába, ha egyszer nem profi az ember.
De Ruse biccentett, és szinte barátságosan nézett Dialra. – A nagyobb mulatság kedvéért... Ki fújta be magának, hogy bezápult a buli?
– Francy... Szólhatott volna előbb is, a szentségit – mondta tajtékozva Dial. – Most elutazom, úgyhogy egy ideig nem lesz alkalmam megköszönni neki.
– Szó sincs róla – mondta De Ruse. – Az állam határáig se jut el. Egy vasat se fog látni a barátunk pénzéből. Se maga, se a gorillái, se a nője. A rendőrség éppen most értesül az ügyről.
– Ne aggódjon, Johnny, meglépünk – mondta Dial. – Van nálunk annyi, amennyi az útra kell. Viszlát.
Dial arca megfeszült, revolvert tartó keze fölemelkedett, De Ruse félig lehunyta a szemét, és minden erejét összeszedve várta a golyót. De a revolver nem sült el. Ruhasuhogás hallatszott Dial mögül: szürke bundás, magas, fekete nő siklott a szobába. Kontyba fogott fekete haján kis kalap billegett. Sovány és csontos volt, de a maga módján csinos. Rúzsa koromfekete, arca színtelen.
Hűvös hangon, szavait elnyújtva beszélt, ami sehogyan sem illett feszült arckifejezéséhez: – Ki az a Francy?
De Ruse tágra nyitotta a szemét, teste megfeszült a fotelban, jobbja lassan megindult fölfelé, a válla felé.
– Francy a barátnőm – mondta. – Mr. Dial megpróbálta elhódítani tőlem. De ez így is van rendjén. Jóképű fiatalember, buknak rá a nők.
A magas nőarca hirtelen vad, komor és haragos lett. Hevesen megmarkolta Dial karját; azt, amelyik a revolvert tartotta.
De Ruse a vállára csatolt revolvertokhoz kapott, és előrántotta 38-asát. De nem az ő revolvere dördült el. És nem is a hangtompítós automata, amelyet Dial szorongatott. Hanem egy óriási, ősidőkből származó colt, amelynek nyolchüvelykes csöve volt, és akkorát durrant, mint egy bomba. A padló felől jött a lövés, Kuvalick jobb csípője mellől, Kuvalick dundi kezéből.
A colt csak egyszer dördült el. Dialt mintha a falnak penderítette volna egy óriási kéz. Fejét beverte a falba, s csinos ábrázata véres maszkká változott.
Ernyedten lerogyott a fal mellett; a fekete hengerrel meghosszabbított csövű kis automata a földre hullott. A magas fekete nő rávetette magát; négykézláb kapott utána Dial elnyúlt teste mellett.
El is érte, lassan felemelte. Arca eltorzult, ajka fölhúzódott csillogó farkasfogairól.
Kuvalick megszólalt: – Szívós gyerek vagyok én, régóta vagyok a szakmában.
Hatalmas mordálya ismét tüzelt. Éles sikoly szakadt föl a nőből. Teste Dial tetemére zuhant. Szeme hol lecsukódott, hogy kinyílt; lecsukódott, kinyílt. Az arca elfehéredett, élettelenné vált.
– Váll-lövés. Semmi baja – mondta Kuvalick, és fölkászálódott a földről. Széttárta a zakóját, és megpaskolta a hasát.
– Golyóálló mellény – mondta büszkén. – De gondoltam, azért egy kicsit még csöndben elheverek, nehogy a pacák a képembe pörköljön.

 

9

Francine Ley ásított, kinyújtóztatta zöld pizsamába bújtatott hosszú lábát, és mezítlábra felhúzott kecses, zöld papucsát nézegette. Még egyet ásított, aztán fölkelt, és idegesen a vese alakú asztalkához ment, a szoba másik végébe. Töltött magának, kiitta, s egész testében idegesen megborzongott. Nyúzott, fáradt volt az arca, a szeme beesett, mély, sötét árkok húzódtak alatta.
Apró karórájára pillantott. Már csaknem hajnali négyvolt. Neszt hallott, még mindig felemelt kézzel megperdült, hátát az asztalnak vetette, s gyorsan, kapkodva szedte a levegőt.
De Ruse lépett be a vörös függönyön. Megállt, kifejezéstelen arccal Francine-ra nézett, aztán lassan levetette a kalapját, kibújt a felöltőjéből, és mindkettőt egy székre dobta. Levetette a zakóját is, lecsatolta válláról a barna pisztolytokot, és odasétált az italokhoz. Beleszagolt az egyik pohárba, harmadáig whiskyt töltött bele, és felhajtotta.
– Szóval nem álltad meg, hogyne riaszd azt a tetűt – mondta komoran, az üres pohárba meredve.
– Nem tudtam megállni – felelte Francine Ley. – Fel kellett hívnom. Mi történt?
– Fel kellett hívnod azt a tetűt – mondta De Ruse pontosan ugyanolyan hangon. – Mert tudtad, hogy ő is benne van. Azt akartad, hogy megússza, még akkor is, ha engem hidegre tesz.
– Csak nem sebesültél meg, Johnny? – kérdezte a nő halkan, elgyötörten.
De Ruse nem felelt, nem is nézett rá. Lassan letette a poharat, megint töltött bele egy kis whiskyt, szódát spriccelt hozzá, és jeget keresett. Mivel nem talált, anélkül szürcsölt bele az italba, az asztal fehér lapját nézve.
– Nincs olyan ember a világon, aki ne érdemelne egy lépés előnyt veled szemben, Johnny. Sokra nem megy vele, de ha ismerősöm, nem foszthatom meg ettől az előnytől.
– Remek – felelte De Ruse lassan. – Csak egy kicsit túlbecsülsz. Már ravataloznának, ha nincs egy komikus kis szállodai detektív, aki parókában és golyóálló mellényben dolgozik.
– Szóval menjek a fenébe? – kérdezte egy kis idő múlva Francine Ley.
De Ruse gyors pillantást vetett rá, aztán levette róla a szemét. Letette poharát, és elsétált az asztaltól. A válla fölött szólt vissza: – Amíg igazat mondasz, maradhatsz.
Leült egy öblös fotelba, könyökét a karfára tette, és a tenyerébe támasztotta az arcát. Francine Ley nézte egy pillanatig, aztán odament hozzá, és fölült a fotel karjára. Szelíden hátranyomta a férfi fejét, és a fotel támlájára fektette. Simogatni kezdte a homlokát.
De Ruse lehunyta a szemét. Izmai feszültsége felengedett, teste elernyedt. Egyre álmosabb lett a hangja.
– Az Egyiptom Klubban talán az életemet mentetted meg. Azt hiszem, ezzel jogot szereztél arra, hogy becserkéssz a szépfiúnak.
Francine Ley szótlanul simogatta a férfi fejét.
– A szépfiú meghalt – folytatta De Ruse. – A parókás szétlőtte a pofáját.
Francine Ley keze megállt. De egy pillanat múlva újból simogatni kezdte De Ruse fejét.
– A Candless nő is benne volt a buliban. Ágyba való kis dög. Hugo pénzére vágyott meg a világ minden férfiára, csak Hugóra nem. Hála az égnek, ő megmaradt. És vallott, mint a vízfolyás. Meg Zapparty is.
– Igen, drágám – mondta halkan Francine Ley.
– A többit majd reggel – fejezte be rekedten De Ruse. – Azt hiszem, Nicky is meg én is tiszták vagyunk a rendőrségen... Adj még egy pohárral, bébi.
Francine Ley nem mozdult, csak az ujjai simogatták tovább lágyan, nyugtatóan a férfi homlokát, halántékát. De Ruse lejjebb csúszott a fotelban. Félrebillent a feje.
– Igen, drágám.
– Ne drágámozz folyton – mondta De Ruse rekedten. – Maradjunk csak a sipistánál.
Mély álomba zuhant.

 

 

A GYÖNGY BAJJAL JÁR

 

1

Nem mintha aznap délelőtt lett volna valami különösebb dolgom. Ültem az írógépem előtt, bámultam a befűzött papírt – üres volt –, és azon merengtem, hogy levelet kéne írni. Nem mintha más délelőttökön olyan nagyon sok dolgom lenne. De hát ez mind nem ok arra, hogy miért kellene vadászatra indulnom az agg Mrs. Penruddock gyöngysora után. Mi vagyok én – kopó?
Persze, Ellen Macintosh hívott fel, ami egészen más.
– Hogy vagy, gyönyörűm? – búgta. – Sok a dolgod?
– Igen is, nem is – feleltem. – Többnyire nem. Különben köszönöm kérdésedet, jól vagyok. Nos, miről van szó?
– Walter, te nem szeretsz. Egyébként is rád férne egy kis munka. Az a bajod, hogy felvet a pénz. Mrs. Penruddock gyöngysorát ellopták, és szeretném, ha megkeresnéd.
– Téves kapcsolás. A hölgy bizonyára a rendőrséget hívta – mondtam ridegen. – Ez Mr. Walter Gage lakása.
– Hát akkor legyen szíves közölni Mr. Gage-dzsel: Ellen Macintosh üzeni, hogy ha félórán belül nincs itt, rövidesen egy gyémántköves jegygyűrű érkezik a címére ajánlott csomagban.
– Sokra mennék vele – mondtam. – Az a vén tyúk száz évig is elél.
De közben Ellen lecsapta a kagylót, úgyhogy mit tehettem mást, kalapot a fejemre, ki a házból, be a Packardba és el. Szép-április végi délelőtt volt, már aki szereti az ilyesmit. Mrs. Penruddock széles, csöndes utcában lakott a Carondelet Parkban. A házon az elmúlt fél évszázad során valószínűleg semmit sem változtattak, de ez sem békített meg azzal a kilátással, hogy Ellen Macintosh a következő fél évszázadot is itt töltse, ha ugyan Mrs. Penruddock be nem mondja az unalmast, amikor is már nem lesz szüksége ápolónőre. Mr. Penruddock néhány éve boldogult meg, végrendelet nélkül, vagyoni helyzete éktelen zűrzavarban, s annyi nyugdíjas alkalmazott maradt utána, mint égen a csillag.
Csengettem, az ajtó ki is nyílt, bár nem valami hamar; egy szobalánykötényes, ősz kontyos kis vénség nyitotta ki. Úgy nézett rám, mintha sose látott volna, és most se akarna látni.
– Miss Ellen Macintosht keresem – mondtam. – Walter Gage vagyok.
Szipogott, szó nélkül sarkon fordult, én meg utána, be az áporodott házba, egészen az üvegezett verandáig, ami tele volt tömve fonott bútorokkal, és a szaga akár a piramisoké belülről. A molyrágta szobacica megint szipogott egyet, és eltűnt.
A következő percben nyílt az ajtó, és megjelent Ellen Macintosh. Meglehet, akad, akinek kifejezetten nem tetszenek a magas, szőke lányok, olyan arcbőrrel, mint az első primőr őszibarack, amit a fűszeres lelop a láda tetejéről. Én az ilyen embert mindenesetre sajnálom.
– Hát eljöttél, gyönyörűm! – kiáltott Ellen. – Te drága! Ülj le, hadd mondjam el az egészet.
Leültünk.
– Walter, Mrs. Penruddock gyöngysorát ellopták.
– Ezt már telefonon is közölted. A pulzusom egyelőre normális.
– Engedj meg nekem egy szakmai megjegyzést: abnormális. Állandóan. Sőt: szubnormális. Nos, a gyöngysor negyvenkilenc szem haj szálra egyforma rózsaszínű igazgyöngyből áll. Mr. Penruddock adta a feleségének az aranylakodalmukra. Mrs. Penruddock szinte sosem viseli. Karácsonykor vette fel, amikor két rettenetesen öreg barátnője volt itt vacsorán. Akkor Mrs. Penruddock épp elég jól volt, és fel tudott kelni. Hálaadásnapkor is vacsoravendégek voltak, Mr. Penruddock nyugalmazott alkalmazottai meg öreg barátai, akkor is felvette.
– Ki és mit? – kérdeztem. – Kissé szabatosabban, angyalom. No sebaj, azért nagyjából értem. Folytasd.
– Nos, kedves Walter – mondta kissé élesen Ellen –, a gyöngysort ellopták. Igen, tudom, most mondom harmadszor, csakhogy a dolog nem olyan egyszerű. A gyöngysor bőrtokban volt, a tok meg az öreg páncélszekrényében, ami rendszerint tárva-nyitva áll, de ha nem, akkor is puszta kézzel ki tudná nyitni egy belevaló férfi. Ma délelőtt valami iratot kerestem, és gondoltam, bekukkantok a gyöngyökhöz, csak úgy barátságból.
– Szívbot remélem, nem azért tartasz ki dicséretes hűséggel agg úrnőd mellett, hogy rád hagyja azt a nyakéket – mondtam mereven. – A gyöngy az ősz múmiák és a szőke tehenek ékessége, de ami a magas, karcsú...
– Fogd már be, gyönyörűm – vágott közbe Ellen. – A fene ácsingózik azután a gyöngysor után – kiváltképpen merthogy hamis.
Erre nyeltem egyet, és csúnyán néztem Ellenre. – Nos – mondtam azután mefisztói kacajjal –, hallottam egyet s mást a boldogult Penruddock papa sötét üzelmeiről, de hogy a feleségének hamis gyöngysort adjon_. az aranylakodalmukra – hát ez egy kicsit erős.
– Jaj, ne tettesd magad még hülyébbnek, Walter! Akkor még dehogyis volt hamis. Csak éppen Mrs. Penruddock eladta az igazgyöngysort, és utánzatot csináltatott helyette. Egy régi barátja, Mr. Lansing Gallemore, a híres Gallemore ékszerészcég tulajdonosa igen diszkréten intézte az ügyet, mert persze az öreg hölgy retteg attól, hogy kitudódik a dolog. Ezért nem értesítettük a rendőrséget. Ugye, megkeresed azt a gyöngyöt, Walter, ugyeee? – turbékolta.
– És miért kellett az igazit eladni?
– Mert Mr. Penruddock hirtelen meghalt, és nem hagyott semmit a régi alkalmazottaira, akiket támogatott. Aztán jött a gazdasági válság, és jóformán az egész pénz elúszott. Alig maradt annyi, amennyi a háztartáshoz kellett, meg a személyzet fizetésére, és azok mind olyan régóta vannak Mrs. Penruddocknál, hogy inkább éhen hal, semhogy elbocsássa őket.
– Az más – mondtam. – Le a kalapot az agg delnő előtt. De hát hogy a patvarba keressem én meg azt a gyöngysort – és minek, ha egyszer úgyis hamis?!
– Tudnod kell, hogy a gyöngysor – mármint az utánzat – kétszáz dollárba került. Csehszlovákiában csináltatták, hónapokba beletelt, és lehet, hogy még egyszer meg sem tudják csinálni. És az öregasszony halálra van rémülve, hogy valaki rájön, hogy a gyöngy hamis, vagy hogy a tolvaj majd zsarolni fogja, ha rájön. Ugyanis, gyönyörűm, én tudom, kilopta el.
– He? – kérdeztem én. Ritkán élek ezzel a kifejezéssel, mert úgy vélem, nem való úriember szótárába.
– A sofőr, aki pár hónapig itt volt. Rémes egy vadállat, Henry Eichelberger a neve. Tegnapelőtt minden ok nélkül fogta magát és távozott. Pedig Mrs. Penruddockot soha senki nem hagyja ott. A régi sofőrje nagyon öreg volt, és meghalt. De Henry Eichelberger szó nélkül távozott, és biztos vagyok benne, hogy ő lopta el a gyöngysort. Egyszer meg akart csókolni, Walter.
– Valóban? – mondtam egészen más hangon. – Tehát meg akart csókolni? Igen? Hol találom azt a mázsás barmot, drágám? Van valami tipped? Alig hinném, hogy itt ólálkodik a sarkon, hogy könnyebben beverhessem a pofáját.
Ellen lebocsátotta hosszú, selymes szempilláit – ilyenkor úgy érzem magam, mint a vizes mosogatórongy.
– Nem lépett meg. Nyilván tudta, hogy a gyöngy hamis, és hogy bátran zsarolhatja az öreg hölgyet. Felhívtam az irodát, amelyik ide közvetítette; már jelentkezett náluk új állásért. De azt mondták, nem adhatják ki a címét.
– Más nem vihette el a gyöngysort? Teszem azt, egy betörő?
– Más egyszerűen nincs. A személyzet gyanún felül áll, a házat este légmentesen lezárják, és betörésnek semmi nyoma. Különben is Henry Eichelberger tudta, hol tartjuk a gyöngysort, mert látta, mikor legutóbb eltettem-akkor viselte utoljára az öreg hölgy, amikor meghívta vacsorára a legkedvesebb barátnőit, Mr. Penruddock halálának évfordulóján.
– Tyű, micsoda vad tivornya lehetett – mondtam én. – Na jó. Bemegyek az állásközvetítőbe, és kiszedem belőlük a címet. Hol van?
– Ada Twomey állásközvetítő irodája, a keleti Második úti kétszázas tömbjében. Kellemetlen környék.
– Feleannyira sem olyan kellemetlen, mint az én környékem lesz Mr. Henry Eichelbergernek. Szóval meg akart csókolni?
– A gyöngysor, Walter... – turbékolta Ellen – az most a lényeg. Szívből remélem, nem jött még rá, hogy hamis, és nem dobta a tengerbe.
– Ha igen, majd leküldöm érte.
– Százkilencven magas, és erős, mint a bivaly – közölte szendén Ellen. – De persze korántsem olyan jóképű, mint te.
– A kedvenc méretem. Élvezet lesz. Isten áldjon, drága.
Elkapta a kabátom ujját. – Egy pillanat, Walter. Egy kis verekedés – rendben van. Férfias. De ne keveredj olyasmibe, ami a rendőrségnek szemet szúr. Tudom, hogy nagy vagy, erős vagy, és jobbszélsőt játszottál a főiskolán, de azért nem árt, ha figyelmeztetlek: van egy gyenge pontod. Megígéred, hogy nem iszol whiskyt?
– Én Mr. Eichelberger vérére szomjazom!

 

2

Ada Twomey állásközvetítő irodája a keleti Második úton pontosan olyan volt, amilyennek a név és a környék alapján képzeltem. A váróhelyiség illata, ahol kénytelen voltam rövid időre helyet foglalni, nem volt kellemesnek mondható. Az irodában egy elszánt arcú, középkorú nő elnökölt, aki közölte velem, hogy Henry Eichelberger szerepel a nyilvántartásukban mint sofőr; értesítheti, hogy keressen fel engem, ha igényt tartok a szolgálataira, vagy behívhatja az irodába, megbeszélésre. Amikor azonban az asztalra helyeztem egy tízdollárost, és finoman érzékeltettem, hogy ez csupán további jóindulatom záloga, függetlenül az iroda szolgáltatásainak rendes honoráriumától, az elszánt hölgy megenyhült, és közölte Mr. Eichelberger címét: a Santa Monica körúton lakik, a Sherman kerületben.
Haladéktalanul kimentem, mert tartottam attól, hogy Henry Eichelberger netán betelefonál, és közlik vele, hogy keresem. A cím egy kétes küllemű szállodát takart, amely közel volt a távolsági buszjárathoz, és egy kínai mosoda volt a tőszomszédja. A szálloda az emeleten volt, a lépcsőt – imitt-amott – jobb napokat látott gumiszőnyeg borította, amelyet – hellyel-közzel – fényük vesztett, csorba rézrudak tartottak kordában. Körülbelül félúton felfele elapadt a kínai mosoda szaga, s a helyét petróleum-, szivarvég-, áporodott hálószoba- és ócska zsírpapírszag foglalta el. A lépcsőfordulóban egy polcon hevert a lakók könyve. Az utolsó bejegyzés háromhetes volt, és nem tudott írni, aki írta. Ebből arra következtettem, hogy a hoteligazgatóság nem finnyás.
A könyv fölött csengő volt meg egy IGAZGATÓ feliratú cédula. Megnyomtam a csengőt, és vártam. Egyszer csak kinyílt a folyosó végén egy ajtó, és kényelmes csoszogás neszét hallottam. Egy koszlott papucsba és megnevezhetetlen színű nadrágba bújt férfiú bukkant elő; a fent említett nadrág két felső gombja nyitva, hogy korlátlan szabadságot engedjen gazdája túlméretezett hasának. Öltözékét vörös nadrágtartó egészítette ki, valamint izzadságfoltos ing, no és az arcára is ráfért volna a mosás-vasalás.
– Telt ház, pajti – közölte gúnyos vigyorral.
– Nem szobát keresek – közöltem –, hanem egy bizonyos Eichelbergert, aki értesülésem szerint itt lakik, aki azonban, mint megállapítottam, nem szerepel az önök nyilvántartásában. Ami pedig, mint bizonyára ön előtt is ismeretes, törvénysértés.
– Okos fiú maga, pajtikám – ült ki újból a gúnyos vigyor a pasas képére. – A folyosó végén. Kettőtizennyolc. – Odabökött sültkrumpli színű és -méretű hüvelykujjával.
– Volna szíves odavezetni? – kérdeztem.
– Na nézzék a főgrófot – mondta a pasas, és a hasa megrázkódott. Apró szeme eltűnt a sárga zsírrétegben. – Oké, pajtikám. Mehetünk.
A folyosó homályos mélységébe bocsátkozva végül egy barna ajtó elé értünk, amelynek a kukucskáló ablakát bedeszkázták. A kövér pasas kövér mancsával megdöngette az ajtót. Mintha mi sem történt volna.
– Házon kívül – közölte.
– Volna olyan szíves kinyitni az ajtót? – kérdeztem.
– Mit gondol, pajtikám, mi maga? Kisisten?
– Szeretném odabent megvárni Eichelbergert.
– Odabent ám a kutya seggibe – közölte gonoszul a kövér. Ez ingerelt. Jókora pasas volt, vagy száznyolcvanöt magas, csak egy kicsit sok sörre hitelesítették. Jobbra-balra végigpillantottam a sötét folyosón. Síri csönd és pusztaság. Gyomron vágtam a kövér pasast.
Összebicsaklott, leült, böffentett, és a jobb térdkalácsával jól állon rúgta magát. Köhögött, könny szökött a szemébe.
– Az áldóját, pajtikám – nyögte. – Húsz év fórban van. Nem igaság.
– Nyissa ki az ajtót – szóltam hűvösen. – Nem érek rá vitatkozni.
– Egy dolcsi – mondta, és az inge szélébe törölte a szemét. – Két dolcsi, és sose láttam magát.
Elővettem két dollárt, és felsegítettem a pasast. Zsebre gyűrte a pénzt, és előhúzott egy közönséges ajtókulcsot; öt centért árulják a sarki boltban.
– Öregem, svungja az van – mondta. – Hol tanulta? Legtöbb melák hapsi kétbalkezes. – Kinyitotta az ajtót.
– Ha netán zajt hall később – mondtam –, ne vegye tudomásul. Az esetleges kárt természetesen megtérítem.
Bólintott, én meg bementem a szobába. Bezárta mögöttem az ajtót, aztán elhaltak a léptei. Csönd volt.
Kicsi volta szoba, koszos és ócska. Volt benne egy festett fiókos szekrény, fölötte apró tükör; egy egyenes hátú szék, egy rozoga hintaszék, ütött-kopott, keskeny vaságy, rajta agyonfoltozott takaró. A szimpla ablakon a függöny csupa légyköpés, a vászonrolónak nem volt húzója. A sarokban mosdótál, mellette két papírvékony törülköző. Persze, se fürdőszoba, se szekrény. Az utóbbit egy polc meg egy elébe lógatott kétes színű rongydarab pótolta. Emögött egy szürke utcai öltönyt leltem; legnagyobb konfekciószám (körülbelül megfelelne az én méretemnek, ha konfekcióruhát hordanék). A padlón egy pár fekete bakancs, legalább negyvenhatos. Találtam továbbá egy olcsó vulkánfiber koffert, amit természetesen kikutattam, mivel nem volt bezárva.
Kikutattam a fiókos szekrényt is, és legnagyobb meglepetésemre minden nagyon tiszta, rendes, ápolt volt benne. Csak éppen nem volt benne sok. A legkevésbé gyöngyök. Kikutattam a szoba valamennyi lehető és lehetetlen zugát, de semmi érdekeset nem találtam.
Leültem az ágy szélére, rágyújtottam, és vártam. Most már tudtam, hogy Henry Eichelberger vagy nagy marha, vagy ártatlan. A szoba, a leplezetlen nyom, amit maga után hagyott, nem utalt sötét ügyekkel – mondjuk, gyöngylopással – foglalkozó személyre.
Négy cigarettát elszívtam – máskor egész nap nem szívok ennyit –, amikor végre léptek közeledtek. Könnyű, gyors, de egyáltalán nem lopakodó léptek. Kulcsot dugtak a zárba, megfordították, az ajtó kinyílt.
Egy férfi lépett be, és rám bámult.
Százkilencven centi magas vagyok, a súlyom közel egy mázsa. Ez a férfi magas volt, de könnyebbnek látszott. Sötétkék öltönyt viselt, olyat, amit jobb szó híján tisztesnek mondanak. Nagyon sűrű, gyapjas, szőke haja volt, olyan nyaka, mint a mesebeli kiképző őrmesteré, nagyon széles válla, óriási marka, és sok vihart látott ábrázata. Mindjárt láttam, hogy ezzel az emberrel nem lehet kukoricázni, de nem ijedtem meg. Vagyok én is olyan nagy meg erős, afelől meg nem volt kétségem, hogy intelligenciában testhosszal verem.
Teljes nyugalommal felkeltem az ágyról, és azt mondtam:
– Egy bizonyos Eichelbergert keresek.
– Hogy kerültél ide, pajtikám? – Vidám volt a hangja, meglehetősen reszelős, de nem kellemetlen.
– A magyarázattal ráérünk – közöltem ridegen. – Egy bizonyos Eichelbergert keresek. Ön az?
– Höhö – mondta ő. – Nagyon vicces. Szétmegyek a röhögéstől. – Beljebb lépett a szobába, én ugyanannyit léptem feléje.
– Walter Gage vagyok – mondtam. – Ön Eichelberger? – Adj egy húszast, megmondom – mondta erre ő. Mintha meg sem hallottam volna. – Miss Ellen Macintosh a menyasszonyom – közöltem vele ridegen. – Értesülésem szerint ön megpróbálta megcsókolni.
Még egyet lépett felém, én meg egyet őfeléje. – Mi az hogy megpróbáltam? – kérdezte, és rondán röhögött.
Elhelyeztem egy kemény jobbkezest az állán. Nem volt rossz ütés szerintem, de ő meg se rezzent. Erre ballal kétszer alaposan odaszúrtam a nyakára, és kapott még egy jobbkezest a húsos orra tövébe. Felhorkant, és gyomorszájon vágott.
Összecsukódtam, két kézzel belekapaszkodtam a szobába, és megpördítettem. Amikor már szépen pörgött, jól meglódítottam, mire a padló beverte magát a fejembe. Ezáltal átmenetileg elveszítettem az egyensúlyomat, és amíg azon tűnődtem, hogyan szerezhetném vissza, egy vizes törülköző kezdte csapkodni az arcomat. Erre kinyitottam a szemem. Henry Eichelberger arca ott volt az orrom előtt, és mintha aggodalom tükröződött volna rajta.
– Pajtikám – mondta a hangja –, a gyomrod olyan gyengus, mint a harmat.
– Brandyt! – hörögtem. – Mi történt?
– Megbotlottál a szőnyegben, öcsikém. Tényleg ihatnál?
– Brandyt! – hörögtem megint, és lehunytam a szemem.
Ajtó nyílt, ajtó csukódott. Mozdulatlanul feküdtem, és igyekeztem nem hányni. Lassan telt az idő, húzódott, mint a szürke fátyol. Aztán kinyílt az ajtó, becsukódott megint, s a következő pillanatban valami keményet nyomtak az ajkamhoz. Kinyitottam a számat, és a folyadék lecsorgott a torkomon. Köhögtem, de a tüzes víz szétáradt az ereimben, és tüstént erőre kaptam. Felültem.
– Köszönöm, Henry – mondtam. – Megengeded, hogy Henrynek szólítsalak?
– Nem kerül pénzbe, öcsikém.
Talpra vergődtem, és elébe álltam. Kíváncsian bámult rám. – Nem látszik rajtad semmi – mondta. – Mér nem szóltál, ha beteg vagy?
– Az ördög vinne, Eichelberger! – mondtam, és teljes erőmből állon vágtam. Megrázta a fejét, és unottan nézett. Még három horgot helyeztem el az állán, de ő csak rázta a fejét.
– Komolyan gondolod, öcsikém? – hördült fel azután; megfogta az ágyat, és hozzám vágta.
Lebuktam az ágy sarka elől, de úgy látszik, egy kicsit túl gyorsan mozogtam, elvesztettem az egyensúlyomat, és mintegy tíz centiméter mélyen belefúrtam a fejemet a szegélylécbe az ablak alatt.
Már megint a vizes törülköző csapkodta az arcomat. Kinyitottam a szemem.
– Ide figyelj, öcskös. Kicsi vagy te még ehhez. Keress magadnak más játékot.
– Brandyt – hörögtem.
– Jó lesz neked a rozspálinka is. – Megint az ajkamhoz nyomta a poharat, és én mohón ittam. Aztán megint feltápászkodtam.
Legnagyobb meglepetésemre az ágy ott állt a helyén. Ráültem, Henry Eichelberger mellém telepedett és megveregette a vállamat.
– Egész jól kijövünk mi egymással – mondta. – Sose nyúltam a csajodhoz. Nem mintha nem lett volna hozzá gusztusom. Na mesélj, mi bánt még?
Töltött magának egy fél vizespohárnyit a félliteres whiskysüvegből, amit az imént hozott. Elgondolkodva nyelte az italt.
– Van még valami – mondtam.
– Köpd ki, öcsi. De nyugiban vagyunk, igen? Vonakodva beleegyeztem. – Miért hagytad ott Mrs. Penruddockot? – kérdeztem.
Csak nézett rám a bozontos szemöldöke alól. Aztán az üvegre nézett, a kezében. – Őszintén, én jóképű gyerek vagyok? – kérdezte.
– Hát, Henry...
– Ne pedálozzunk – vicsorított.
– Nem, Henry, feltűnően jóképűnek nem mernélek mondani. De kétségkívül férfias alkat vagy.
Kitöltött még egy fél pohár whiskyt, és felém nyújtotta. – Te jössz. – mondta. Józan ítélőképességem csökkent birtokában felhajtottam. Amikor abbahagytam a fuldoklást, Henry elvette tőlem a poharat, és újra töltött. Rosszkedvűen ivott. Az üvegben alig maradt valami.
– Tegyük fel, beleesel egy baromi jó csajba. Egy ilyen pofával, mint az enyém. Egy magamfajta prosztó. Aki istállóban nevelkedett, nem iskolában. Egy rossz hordár. Egy hapsi, aki fél kézzel kinyírja még a gőzmozdonyt is, de persze neki is bepancsoltak egyet-kettőt az állkapcájára. Aztán becsöppenek ebbe a melóba, és itt ez a halálos szőke baba, és én tudom, hogy nekem itt nem nő fű. Te mit csináltál volna a helyembe, pajtikám? Mert én szépen leléceltem.
– Henry, hadd szorítsam meg a kezedet – mondtam erre én.
Oda se figyelt, úgy fogott kezet. – Leléceltem, le én – mondta. – Mi mást tehettem? – Felemelte az üveget, a fény felé tartotta, úgy sandított rá. – Öcsi, nagy hiba volt, hogy ezt hozattad velem. Ha én egyszer elkezdek piálni, nem szállok ki egyhamar. Van lóvéd?
– Magától értetődik – mondtam én. – Ha whiskyt óhajtasz, Henry, csak egy szavadba kerül. Igen csinos lakásom van Hollywoodban, a Franklin Avenue-n, s noha természetesen minden tiszteletem szerény, de minden bizonnyal időszaki hajlékodé, azt javaslom, helyezzük át tevékenységünk színterét lakomba, amely jóval tágasabb, és az ember jobban kinyújtózhat. – És könnyedén meglengettem a karomat.
– Öcsi, te siker vagy – állapította meg Henry, és apró zöld szemében bámulat tükröződött.
– Nem vagyok még mámoros, Henry, noha valóban érzem már némiképp a whisky hatását, s ez felettébb kellemes érzés. Elnézésedet kell kérnem a beszédmodoromért, amely lényemhez tartozik, csakúgy, mint hozzád a kurta és célratörő stílus. Ám mielőtt a távozás mezejére lépnénk, hadd említsek meg még egy jelentéktelen apróságot. Teljhatalmú megbízatást élvezek Mrs. Penruddock gyöngysorának visszaszerzésére. Értesülésem szerint bizonyos valószínűséggel feltételezhető, hogy te tulajdonítottad el.
– Könnyelmű vagy, öcsi... – mondta halkan Henry.
– Ez üzleti ügy, Henry, és ilyenkor legjobb nevén nevezni a gyereket. A gyöngysor hamis, úgyhogy könnyen megállapodhatunk. Nem viseltetem irántad rosszindulattal, Henry, s e pillanatban leköteleztél a whiskyvel, de az üzlet az üzlet. Elfogadsz ötven dollárt a gyöngysorért, és elfelejtjük az egészet?
Henry kurtán és kedvetlenül felnevetett, de a hangja nem volt ellenséges. – Szóval én csaptam meg a kavicsokat, és itt ülök, míg be nem állít egy sereg zsaru?
– A rendőrséget nem értesítették, Henry, és te talán nem tudtad, hogy a gyöngysor hamis. Az üveget, ha lennél szíves.
Kitöltötte majdnem az egész maradék whiskyt, s én igen jókedvűen felhajtottam. A poharat a tükörbe vágtam, de sajnálatos módon elvétettem. Az olcsó, vastag üvegpohár a padlóra esett és nem tört össze. Henry Eichelberger kedélyesen hahotázott.
– Mit nevetsz, Henry?
– Ha elgondolom, mekkorát néz majd azaz ürge, ha rájön, hogy pofára esett a kavicsokkal!
– Úgy érted, hogy nem te tulajdonítottad el a gyöngysort, Henry?
Megint nevetett, de kissé borúsan. – Hát. Márminthogy nem én. Megérdemelnél egy balegyenest, de minek? Mindenki becsavarodhat. Nem, öcsikém, nem én csaptam meg a gyöngyöt. Gondolod, itt ülnék akkor egy ócska kéglibe, és várnám a zsernyákokat, hogy mikor pofozzák ki belőlem?
Megint a kezéért nyúltam, és megráztam.
– Csak ennyire voltam kíváncsi – mondtam boldogan. – Immár megleltem lelkem békességét. Most pedig átvonulunk lakomba, és meghányjuk-vetjük, mimódon szerezhetnők vissza azt a bizonyos gyöngysort. Ha mi ketten összefogunk, mi sem állhat az utunkba. Igaz, Henry?
– Át akarsz verni, pajtikám?
Felálltam, és teltettem a kalapomat. Igaz, fordítva. – Nem, Henry, én tisztességes ajánlatot teszek neked. Úgy tudom, állást keresel – nos, nálam megkaphatod. Whisky minden. mennyiségben. Gyerünk. Vagy olyan állapotban, hogy vezess?
– Hát piáltam én? – kérdezte csodálkozva Henry.
Kimentünk a szobából, végig a sötét folyosón. Egy homályos zugból előbukkant a kövérgondnok, elénk plántálta magát, a hasát nyomogatta, és apró, kapzsi szemével reményteli pillantást vetett rám. – Minden oké? – érdeklődött, és egy feketére pácolódott fogpiszkálót rágott.
– Adj neki egy buznyákot – mondta Henry. – Mi célból, Henry?
– Csak adjál.
Elővontam zsebemből egy egydollárost, és odaadtam a kövérnek.
– Kösz, haverom – mondta Henry. Odabökött egyet a kövér ádámcsutkájára, aztán ügyesen kihalászta az egydollárost az ujjai közül. – Kvittek vagyunk a piáért – tette hozzá. – Utálok tarhálni.
Kart karba öltve mentünk le a lépcsőn, miközben a kövér hasztalan próbálta kiköhögni a fogpiszkálót.

 

3

Aznap délután öt órakor felserkentem, és saját ágyamon találtam magam, a Chateau Moraine-ben, a Franklin Avenue-n, nem messze az Ivar Streettől, Hollywoodban. Elfordítottam a fejemet – sajgott –, és megpillantottam Henry Eichelbergert: mellettem feküdt, atlétatrikóban és nadrágban. Ekkor vettem észre, hogy azén öltözékem is hiányos. Az éjjeliszekrényen majdnem teli üveg Óvirginiai whisky állt, családi méret, a padlón ugyane nemes nedű hasonló űrtartalmú flaskája hevert, üresen. A padión szerteszórva ruhadarabok; egy cigaretta lyukat égetett egyik karszékem brokáthuzatába.
Óvatosan végigtapogattam magam. A gyomrom kemény volt és fájt, az állam mintha féloldalt kissé duzzadt volna. Egyéb külsérelmi nyomot nem észleltem. Amikor felkeltem, halántékomba heves fájdalom nyilallt, de nem vettem róla tudomást, szilárd léptekkel az asztalon álló üveghez tartottam, és ajkaimhoz emeltem. Jót húztam a tüzes italból, s egyszeriben sokkal jobban éreztem magam. Szívélyes, derűs kedv töltött el, kész voltam bármilyen kalandra. Visszamentem az ágyhoz, és keményen megráztam Henryt.
– Ébredj, Henry – szólítottam. – Közeleg az alkonyi óra. Ember, állat nyugovóra. Leszáll a föld fölé az est, elpihen a lélek, elpihen a test.
Mint afféle tettek embere, Henry Eichelberger ökölbe szorított kézzel ébredt. – Ez meg micsoda albérleti duma? – horkant rám. – Ja úgy. Helló, Walter. Hogy vagy, öcsi?
– Istenien. Hát te? Kipihented fáradalmaidat?
– Hajaj. – Meztelen lábát lerakta a padlóra, beletúrt göndör szőke hajába. – Ment minden istenesen, míg ki nem nyiffantál. Hát gondoltam, beverem a szundit. Sose piálok magamba. Minden oké, öcsi?
– Igen, Henry, valóban kitűnően érzem magam. Nos, vár ránk a munka.
– Klassz. – Odalépett a whiskysüveghez, és derekasan megszívta. Tenyerével megdörzsölte gyomrát. Zöld szeme békésen csillogott. – Beteg ember vagyok én, öcsi, kell ez a kis kanalas orvosság. – Letette az üveget az asztalra, és szemügyre vette a lakosztályomat. – Azannya – mondta aztán. – Úgy nekiestünk a piának, hogy körül se kuksiztam. Jó kis kéglid van, öcsi. Odanézzenek – fehér írógép, fehér telefon! Mi van, kisapám, most bérmáltak?
– Ó, csak afféle bohó szeszély, Henry – legyintettem könnyedén.
Henry odaballagott az írógéphez, aztán a telefonhoz, szemügyre vette, jól megnézte az ezüstberakásos, monogramos íróasztalkészletet is.
– Jó kis szerelés – állapította meg, és zöld szemével rám hunyorított.
– Nem panaszkodhatom, Henry – mondtam szerényen. – Na, öcsi, most mi az ábra? Van valami tipped, vagy piálunk tovább?
– Ahogy mondod, Henry, van valami tippem. És mivel személyedben ily kiváló segítőtársra leltem, át is ültethetjük a gyakorlatba. Érzésem szerint, mint mondani szokás, le kell adnunk a drótot. Amikor egy gyöngysort ellopnak, az alvilág tüstént értesül az eseményről. A gyöngyöt nehéz eladni, Henry. Mivel feldarabolni nem lehet, a szakértő könnyen azonosítja. Az alvilág már bizonyára pezseg. Azt hiszem, könnyen találhatunk valakit, aki eljuttatná az üzenetet a megfelelő helyre, hogy szívesen áldoznánk ésszerű összeget a gyöngysor visszaszolgáltatása ellenében.
– Szépen nyomod a sódert, öcsi, ahhoz képest, hogy betintáztál – mondta Henry, miközben az üvegért nyúlt. Udvariasan megemelte felém.
– Eddig oké – jelentette ki azután. – Hanem az a te pezsegő alvilágod mindjárt lelohad, ha rájön, hogy a szajré hamis. Ehhez mit szólsz, kisapám?
– Úgy vélem, Henry, hogy az alvilágnak van humorérzéke, minek következtében a hahota meglehetősen harsány lesz.
– Evvel már lehet valamit kezdeni – mondta Henry. – Valami derék ürge rájön, hogy az öreglánynak van egy mázsás gyöngye, megcsapja, és szedi a lábát a sarki orgazdához. Az meg a pofájába röhög. Az ilyesminek hamar híre megy ám a játéktermekben, aztán így kezdődik a pletyka. Eddig frankó. Csakhogy ez az ügyes gyerek igyekszik szabadulni a szajrétól, mert ha két vasnál többet nem ér is, a zsernyákok akkor is ott köhögnek a sarkában. Betöréses lopás nem gyerekjáték, öcsikém.
– Nos, Henry, vegyünk ehhez még egy elemet – mondtam én. – Amennyiben a mi tolvajunk kiváltképp ostoba, akkor nem sokat nyom a dolog a latban. Ám tételezzünk fel róla mégoly csekély intelligenciát, mindjárt más a helyzet. Mrs. Penruddock igen büszke dáma, és a városnak felettébb előkelő negyedében lakik. Ha híre terjed, hogy hamis gyöngyöt viselt, s mindenekfelett ha netán még a sajtó is célozgatna arra, hogy a hölgy boldogult hitvesétől az aranylakodalmukra hamis gyöngyöt kapott – nos, Henry, azt hiszem, nem kell bővebben taglalnom a helyzetet.
– Az ilyen enyveskezű ürgék nem valami gógyisak ám – mondta Henry, és megdörzsölgette sziklakemény állát. Azután felemelte jobb hüvelykujját, és elgondolkodva beleharapott. Eközben az ablakra nézett, onnan a sarokba, végül a padlóra. Majd a szeme sarkából rám sandított.
– Zsarolás, aszondod? Hát az könnyen lehet. Bár, persze, a hapsik nem szoknak szakmát változtatni. Na, azért nincs kizárva, hogy szól valamelyik haverjának. Ebben van fantázia, öcsi, a gatyámat nem reszkíroznám rá, de van valami a dologban. Meddig mész el?
– Száz dollár bőségesen elegendő volna, de hajlandó vagyok kétszázig is elmenni. Értesülésem szerint ennyit ér valójában az utánzat.
Henry megcsóválta a fejét, és újfent pártfogásába vette a whiskysüveget. – Nix. Ennyiért nem áll elő az ürge. Nem éri meg neki. Eldobja a szajrét, és kint van a buliból.
– Mindenesetre megpróbálhatjuk, Henry.
– Egen, de hol? Meg aztán fogytán az üzemanyag, kisapa. Mit szólnál, ha felhúznám a cipőm, és elosonnék piáért, he?
E percben, mintha néma fohászom nyert volna meghallgatást, tompa puffanás hallatszott lakásom ajtaján. Kinyitottam az ajtót, bevittem az újságot a szobába, s már menet közben belelapoztam. Jobb mutatóujjammal rámutattam, s magabiztos mosolyt vetettem Henry Eichelbergerre.
– Fogadjunk egy flaska Óvirginiaiba, hogy minden problémánkra válaszol a bűnügyi rovat.
– Bűnügyi rovat ám, ha volna – horkant fel Henry. – Los Angelesben élünk, ha nem tudnád.
Kissé reszkető kézzel lapoztam a harmadik oldalra, mert bár a lap korábbi kiadásában már olvastam az áhított hírt, míg Ada Twomey állásközvetítő irodájának előszobájában várakoztam, nem voltam benne bizonyos, hogy a késői kiadás is hozza-e. Ám hitem elnyerte jutalmát. A hír változatlan formában szerepelt a harmadik hasáb dereka táján. A rövidke közlemény címe így hangzott: MIT TUD LOU GANDESI AZ ÉKSZERRABLÁSOKRÓL?
– Ezt hallgasd meg, Henry – szóltam, majd felolvastam a hírt:
„A rendőrség névtelen bejelentés alapján az éjjel őrizetbe vette Louis G. (Lou) Gandesit, egy ismert Spring Street-i mulató tulajdonosát, és tüzetesen kihallgatta a város előkelő nyugati negyedében tartott estélyeken mostanában tömegesen előforduló ékszerrablások tárgyában. A fegyveres tettesek, értesülésünk szerint, az utóbbi időben több mint kétszázezer dollár értékű ékszert raboltak el az elegáns házak hölgyvendégeitől. Gandesit a hajnali órákban szabadon engedték, de nem volt hajlandó válaszolni a riporterek kérdéseire. – Nem játszom alá a zsaruknak –, mondotta szerényen. William Norgaard kapitány, az általános rablási ügyosztályról, kijelentette: meggyőződése, hogy Gandesinek nincs köze a rablásokhoz, és hogy a névtelen bejelentés mögött személyi bosszú lappang.”
Összehajtogattam az újságot, és ledobtam az ágyra.
– Nyertél, kisapa – mondta Henry, és átnyújtotta az üveget. Hosszút kortyoltam, aztán visszaadtam. – Na, mi a következő szám? Megszorongatjuk egy kicsikét ezt a Gandesi gyereket?
– Veszedelmes ember lehet, Henry. Gondolod, hogy megkockáztathatjuk?
Henry megvetően felhorkant. – Sima kis digó a Spring Street-ről. Hamis köveket hord a zsíros mancsán. Hol azaz ürge, hadd facsarom ki a zsírját! Csakhogy álljunk meg egy polgári szóra, kisapám: ebbe az üvegbe alig lötyög egy fél lityi. – És szólván, a fény felé emelte a whiskysflaskát.
– Eleget ittunk Henry.
– Talán tintás vagyok, öcsikém? Sokat mondok, hét-nyolc slukkot ha ittam, amióta hazajöttünk.
– Senki sem állíthatja, hogy becsíptünk volna, Henry. Ne feledd azonban, hogy nehéz esténk lesz. Legokosabb, ha most megberetválkozunk, felöltözünk, méghozzá estélyi öltözékbe. Van egy megfelelő ruhám, ami épp rád illik, hisz megközelítően azonos a méretünk. Kedvező előjelnek tartom, hogy két magunkfajta jókötésű férfi szövetkezik egy efféle vállalkozásra. Az estélyi öltözék jó hatást kelt az efféle kétes helyeken, Henry.
– Oltári – mondta erre Henry. – Nagymenőnek néz majd a Gandesi gyerek, és ijedtében kiköhögi a kavicsokat.
Nem is késlekedtem tovább, kikészítettem Henrynek a ruhát, s amíg ő zuhanyozott, borotválkozott, én felhívtam Ellen Macintosht.
– Jaj, Walter, de örülök, hogy telefonálsz! – kiáltott. – Rájöttél valamire?
– Még nem, drága – mondtam én. – De van egy ideám. Henry meg én épp most fogjuk kivitelezni. – Henry? Miféle Henry?
– Természetesen Henry Eichelberger, drágám. Már elfeledkeztél volna róla...? Henry meg én olyanok vagyunk, akár az édestestvérek, és most éppen...
Ridegen félbeszakított. – Ittál, Walter?! – tudakolta szigorúan.
– Hová gondolsz, drágám! Henry az Alkoholellenes Liga oszlopa.
Ellen felhorkant. Jól hallatszott a telefonban. – De hát nem Henry vitte el a gyöngysort? – kérdezte meglehetősen hosszú hallgatás után.
– Hogy Henry? Ó, angyalom, mi jut eszedbe! Henry azért távozott, mert így akarta leküzdeni irántad táplált érzelmeit.
– Jaj, Walter, az a gorilla? Te iszol, mint a gödény. Látni sem akarlak többé. Vége köztünk mindennek. – És úgy lecsapta a kagylót, hogy belesajdult a fülem.
Letelepedtem egy karszékbe, egy palack Óvirginiaival, s azon tűnődtem, vajon mivel sérthettem meg ezt az érzékeny női lelket. Mivel semmi sem jutott az eszembe, italba fojtottam bánatomat, míg Henry meg nem jelent a fürdőszoba ajtajában. Elképesztően jól állt rajta csipkés estélyi ingem a fekete csokornyakkendővel.
Besötétedett, mire kiléptünk az utcára, s szívemben felderengett a remény, noha tagadhatatlanul bántott, hogy Ellen Macintosh oly keményen beszélt velem az imént.

 

4

Könnyen megtaláltuk Mr. Gandesi intézményét, amennyiben az első taxisofőr, akit Henry a Spring Streeten odakurjantott, elsőre eligazított. Kék Lagúna volt a lokál neve, s a belvilága kellemetlen kék fényben fürdött. Henry meg én szilárd léptekkel hatoltunk be, miután Mr. Gandesi ellen indított hajtóvadászatunk kezdetén nagyrészt szilárd halmazállapotú estebédet fogyasztottunk a Karibi Barlangban. Henry csinosnak volt mondható második legelegánsabb szmokingomban, a vállára kanyarított rojtos szélű fehér sállal, tarkójára tolt széles karimájú fekete kalapban (a feje alig volt nagyobb, mint az enyém) és a nyári felöltő zsebéből kétoldalt kidudorodó whiskyspalackokkal.
A Kék Lagúna bárja tömve volt, de Henry meg én átvágtuk magunkat a szűk helyiségen, a mögötte levő homályos, apró étteremig. Egy férfi, koszos szmokingban, hozzánk lépett; Henry Mr. Gandesi felől tudakozódott, mire az egy kövér emberre mutatott, aki a szoba túlsó sarkában magányosan üldögélt egy kis asztalnál. Odamentünk. A kövér meredten nézte az előtte álló kis pohár vörösbort, és közben az ujján levő zöld köves gyűrűt csavargatta. Nem nézett fel. Több szék nem állt ott, úgyhogy Henry álltában az asztalra könyökölt.
– Maga Gandesi? – kérdezte.
A kövér még erre sem nézett fel. Összevonta busa, fekete szemöldökét, és szórakozottan azt mondta: – Si. Igen.
– Négyszemközt akarunk beszélni magával – közölte Henry. – Ahol senki se zavar.
Gandesi most már felnézett. Mandulavágású, fénytelen fekete szemében végtelen unalom ült. – Nos? – kérdezte. – Mi az? Miről?
– Gyöngyökről – közölte Henry. – Negyvenkilenc darab gyöngyről egy sorban. Méghozzá negyvenkilenc szem rózsaszínű gyöngyről.
– Veszi vagy adja? – érdeklődött Gandesi, és tokája megremegett, mintha alig bírná elfojtani a nevetést. – Veszem – mondta Henry.
A kövér ember némán meggörbítette mutatóujját, mire egy felettébb nagydarab pincérjelent meg a színen. – Ezek részeg – mondta Gandesi tompán. – Dobd ki ezek.
A pincér vállon ragadta Henryt. Henry könnyedén felnyúlt, megfogta a pincér kezét, és megcsavarta. Abban a kék fényben olyan színű lett a pincér arca, hogy... nem is tudom, milyen, de egészségesnek semmiképpen sem volt mondható.
Halkan felnyögött. Henry eleresztette a kezét, és odaszólt nekem: – Tégy egy kilót az asztalra.
Elővettem tárcámat, s a két darab százas bankjegy közül, amelyet óvatosságból beváltottam a Chateau Moraine pénztárosánál, elővettem az egyiket. Gandesi a bankjegyre bámult, és intett a nagydarab pincérnek, mire az kezét dörzsölgetve, babusgatva távozott.
– Mire? – kérdezte Gandesi.
– Öt perc magánbeszélgetésre.
– Nagyon vicces. Oké, mehetünk. – Gandesi felvette a bankjegyet, takarosan összehajtogatta, és a mellényzsebébe tette. Azután két kézzel az asztalra támaszkodott, és nagy keservesen talpra tornászta magát. Elcammogott, de ránk se nézett.
Henry meg én követtük az összezsúfolt asztalok között az étterem túlsó oldaláig, aztán át a faburkolatba vágott ajtón, és végig egy keskeny, homályos folyosón. A folyosó végén Gandesi kinyitott egy ajtót; megvilágított szobába nyílt. Tartotta az ajtót, udvarias mosollyal. Én léptem be elsőnek.
Ahogy Henry belépett Gandesi előtt a szobába, az olasz, meglepő fürgeséggel, elővarázsolt valahonnan egy apró, fényes, fekete gumibotot, és alaposan fejbe kólintotta Henryt. Henry előretenyerelt. Gandesi, termetéhez képest igen gyorsan, becsukta az ajtót, és nekivetette a hátát, bal kezében szorongatva a gumibotot. Jobbjában pedig egyszerre csak felbukkant egy rövid, de súlyos fekete revolver.
– Nagyon vicces – mondta udvariasan, és magában kuncogott.
Nem láttam pontosan, hogy ekkor mi történt. Henry az egyik pillanatban még ott volt négykézláb, háttal Gandesinek. A következő pillanatban, de az is lehetséges, hogy még ugyanabban, valami felpattant, mint egy irdatlan hal a vízből, és Gandesi felnyögött. Aztán már csak azt láttam, hogy Henry kemény, szőke feje Gandesi gyomrába fúródik, és Henry két hatalmas mancsa fogva tartja Gandesi szőrös csuklóit. Aztán Henry teljes magasságában felegyenesedett, és Gandesi egyszerre csak fent kapálózott a magasban, Henry fején, a szája tátva, az arca sötétlila. Aztán Henry megrázta magát, csak úgy könnyedén, és Gandesi iszonyú puffanással a padlóra repült, ott elterült, hanyatt, és csak tátogott. Azután kulcs fordult az ajtóban, Henry ott állt, nekivetette a hátát, bal kezében tartotta a gumibotot is meg a revolvert is, és nagy gonddal végigtapogatta az értékes whiskykészletünket tartalmazó zsebeit. Mindez olyan sebesen pergett, hogy én csak nekitámaszkodtam az oldalsó falnak, és egy kissé kavargott a gyomrom.
– Nagyon egy vicces gyerek ez – mondta komoran Henry. – Kész kabaré. Hogy szét ne menjek a röhögéstől.
Gandesi hasra fordult, lassan, kínosan feltápászkodott, ugyancsak ingadozva megállt előttünk, és óvatosan simogatta az arcát. A ruhája csupa por lett.
– Ez itt egy bikacsök? – kérdezte Henry, és felém nyújtotta az apró, fekete gumibotot. – Ezzel ütött meg, igaz?
– Ejnye, Henry, hát nem tudod? – érdeklődtem.
– Csak biztos akartam lenni a dolgomban – mondta Henry. – Az Eichelbergerek rosszul tűrik az ilyet.
– Oké, fiúk, mi kell? – kérdezte hirtelen Gandesi. Olaszos kiejtését mintha elfújták volna.
– Megmondtam, seggfej.
– Nem hiszem, hogy ismernénk egymást, fiúk – mondta Gandesi, és vigyázva leereszkedett a rozoga íróasztal mögött álló székbe. Megtörölgette arcát, nyakát, és imitt-amott óvatosan megtapogatta magát.
– Tévedésben vagy, Gandesi. Egy hölgy, aki a Carondelet Parkban lakik, egy-két napja elvesztett egy negyvenkilenc szemből álló gyöngysort. Betörés; külső munka. Ami cégünk fizeti a biztosítást a kavicsokért. És hoci azt a kilót.
Odalépett Gandesihez, mire az gyorsan kiszedte mellényzsebéből az összehajtogatott bankót, és átnyújtotta Henrynek. Henry nekem adta, én pedig visszatettem a tárcámba.
– Nem hinném, hogy hallottam volna róla – mondta óvatosan Gandesi.
– Te engem fejbe vágtál bikacsökkel – mondta Henry. – Hát jól figyelj.
Gandesi megrázta a fejét, aztán fájdalmában megrándult az arca. – Én nem foglalkozom orgazdákkal. Nem is ismerek olyat. Rossz helyre jöttek, fiúk.
– Jól figyelj – mondta halkan Henry. – Talán hallasz valamit. – A kis fekete gumibotot könnyedén lóbálta jobb keze két ujján. A kalap most is a tarkóján billegett, noha kissé meggyűrődött.
– Henry – szóltam –, ma este csak te dolgozol. Gondolod, hogy ez így igazságos?
– Oké, öcsi, dolgozd meg – biztatott Henry. – Az ilyen seggfejet élvezet laposra verni.
Gandesi most már félig-meddig visszanyerte természetadta színét, és mereven bámult ránk. – Biztosítási mókusok, mi? – tudakolta kétkedő hangon.
– Te mondtad, seggfej.
– Melachrinóval próbálkoztak? – kérdezte Gandesi.
– Haha – kezdte újra Henry. – Jópofa gyerek. Tiszta... – De én félbeszakítottam.
– Egy pillanat, Henry. – Majd Gandesihez fordultam. – Ez a Melachrino személy, tárgy vagy fogalom?
Gandesi szeme elkerekedett. – Személy hát. Talán nem ismeri? – Sötét gyanú ébredt kökényszemében, de mindjárt ki is hunyt.
– Hídd föl – mutatott Henry a rozoga íróasztalon álló telefonra.
– Nem működik – közölte mélán Gandesi.
– De ez a bikacsök működik ám... – jegyezte meg Henry. Gandesi sóhajtott, vaskos testét nagy nehezen féloldalra fordította ültő helyében, és maga felé húzta a telefont. Koszos körmével tárcsázott, hallgatott, aztán beleszólt: – Joe?... Itt Lou. Két biztosítási mókus van itt egy Carondelet Park-i meló miatt... Egen... Nem, kavics... Hogy egy szót se hallottál?... Oké, Joe.
Gandesi letette a kagylót, és megint visszafordult felénk. Álmos szemével végigmért mindkettőnket. – Nix. Szabad tudnom, milyen biztosítási céget képviselnek az urak?
– Adj neki egy névjegyet – szólt Henry.
Megint elővettem a tárcámat, és kihúztam belőle egy névjegyet. Dombornyomású vizitkártya volt, nem állt rajta más, csak a nevem. Alája írtam ceruzával: Chateau Moraine, Hollywood, Franklin Avenue. Megmutattam Henrynek, azután átadtam Gandesinek.
Gandesi elolvasta, és némán harapdálta az ujját. Arca hirtelen felderült. – Menjenek el talán Jack Lawlerhez, fiúk – ajánlotta.
Henry szúrós szemmel nézett rá. Gandesi ártatlanul szembenézett Henryvel.
– Az ki? – kérdezte Henry.
– Ő a góré a Pingvin Klubban. Kint a Sunseten, 8644, vagy valami ilyesféle szám. Ha valaki, hát ő a maguk embere.
– Kösz – mondta halkan Henry. Rám pillantott. – Szerinted oké?
– Nos, Henry – kezdtem –, nem vagyok róla meggyőződve, hogy hihetünk az igazmondásában.
– Haha – kezdte rá Gandesi. – Jópofa gyerek. Kész kabaré! Hogy...
– Pofa be! – reccsentett rá Henry. – Szállj le a dumámról. Szóval hogy állunk ezzel a Jack Lawlerrel, Gandesi?
– Mérget vehetnek rá – bizonygatta hevesen Gandesi – Jack Lawler a legprímább cég, ha kavicsban utaznak. Csak első osztályú áruval foglalkozik. Persze nem könnyű bejutni hozzá.
– Bízd ránk. Hát kösz, Gandesi.
Henry a szoba sarkába lökte a gumibotot, a revolver csövét lecsapta, kipiszkálta a töltényeket, a revolvert meg végigcsúsztatta a padlón, hogy beszánkázott az íróasztal alá. A töltényekkel labdázgatott egy kicsit, aztán azokat is a padlóra szórta.
– Hát isten, isten, Gandesi – mondta ridegen. – Bele ne üsd valamibe a zsíros orrodat, a stukkered meg jól van ott, ahol van.
Aztán kinyitotta az ajtót, és gyorsan, de sértetlenül kivonultunk a Kék Lagúnából.

 

5

A kocsim néhány házzal odébb parkolt. Beszálltunk, Henry a kormánykerékre könyökölt, és borúsan kibámult a szélvédőn.
– Na, ugass, kisapa – mondta nagy sokára.
– Amennyiben a véleményemet óhajtod hallani, Henry, úgy vélem, Mr. Gandesi holmi kiagyalt történettel próbált traktálni bennünket, csakhogy szabaduljon tőlünk. Továbbá nem hiszem, hogy elhitte, hogy biztosítási emberek vagyunk.
– Hát – bólintott Henry. – Szerintem ez a Melachrino figura meg ez a Jack Lawler süket duma. Gandesi vaktában föltárcsázott valami számot, aztán beszélt a levegőbe. Legszívesebben visszamennék, és jól beletenyerelnék a hájas pofájába.
– Ez volta legokosabb, amit tehettünk, Henry, és becsülettel végigjátszottuk. Most pedig azt javaslom, térjünk vissza lakosztályomba, és próbáljunk kitalálni valami mást.
– És rúgjunk be – tette hozzá Henry. Beindította a kocsit, és kihúzott a járda mellől.
– Talán valóban megengedhetőnk magunknak egy csekély alkoholmennyiséget, Henry.
– Hö! – horkant fel Henry. – Át akart verni a rongy digó. Legszívesebben visszamennék, és szétverném az egész lokált.
A következő kereszteződésnél megállt, pedig nem működött a lámpa, és az ajkához emelt egy whiskysüveget. Épp belekortyolt, amikor a mögöttünk jövő kocsi belénk szaladt. Nem volt komolykoccanás. Henrynek torkán akadt az ital, és az üvegből egy keveset magára löttyintett.
– Szűken vagyunk ebbe a városba – morgott. – Az ember már egy pofa pálinkát se ihat, hogy valami okosjani könyéken ne taszajtsa.
A mögöttünk levő kocsi vezetője bizonyos kitartással tülkölt, a mienk ugyanis még nem indult tovább. Henry feltépte az ajtót, kikászálódott, és hátrament. Meglehetősen emelt hangokat hallottam, és ezek közt is Henryé volt a leghangosabb. Egy perc múlva visszajött, bemászott a kocsiba, és továbbhajtott.
– Beverhettem volna a pofáját – mondta –, de megesett rajta a szívem. – Aztán már nagyon gyorsan kiértünk Hollywoodba, a Chateau Moraine-ig, felmentőnk a lakásomra, és, ki-ki egy jókora pohárral, letelepedtünk.
– Kábé másfél liter piánk van – jelentette Henry, miután szemügyre vette a két palackot, amelyet az asztalon sorakozó üres üvegek mellé helyeztem. – Ebből futja valami jó tippre.
– Hanem lenne elég, Henry, bőségesen van még ott, ahonnan ez jött – közöltem vidáman, és felhajtottam egy pohárral.
– Amúgy rendes gyerek vagy te, öcsi – mondta Henry. – Csak ez az óhéber dumád, ezen nem tudok elmenni.
– Nem tudom megváltoztatni a beszédmodoromat, Henry. Atyám és anyám a legszigorúbb New England-i purista hagyomány szellemében nevelt, és még főiskolás koromban sem tudtam átvenni társaim nyelvezetét.
Henry igyekezett megemészteni ezt az értesülést, de láttam, hogy kissé megfeküdte a gyomrát.
Egy darabig Gandesiről és kétes értékű tanácsairól beszélgettünk; így telt el vagy egy félóra. Akkor hirtelen belecsilingelt a csöndbe fehér telefonom. Odasiettem az íróasztalhoz; reméltem, hogy Ellen Macintosh hív, mert talán magához tért már rosszkedvéből. De a telefonba férfihang szólt, méghozzá idegen férfihang. Élesen beszélt, kellemetlen, fémes hangon.
– Walter Gage?
– Itt Mr. Gage.
– Nos, Miszter Gage, azt hallom, ékszerek után érdeklődik.
Megmarkoltam a telefont, félfordulattal Henry felé fordultam, és a kagyló fölött grimaszokat vágtam. De ő rám se nézett, csak töltötte magának az újabb porció Óvirginiait.
– Valóban – mondtam a kagylóba. Igyekeztem szilárd hangon beszélni, bár úgy éreztem, elájulok izgalmamban. – Amennyiben ékszeren gyöngyöt ért.
– Méghozzá negyvenkilenc szemet egy sorban, öregem. És az ára öt lepedő.
– Kérem, ez abszurdum... – hápogtam. – Ötezer dollárt azért a...
A hang gorombán félbeszakított.
– Hallotta, mit mondtam. Öt lepedő. Ha nem érti, tartsa föl a kezét, és számolja meg az ujjait. Se több, se kevesebb. Gondolja meg. Majd visszahívom.
A telefon szárazon kattant. Reszkető kézzel letettem a kagylót. Nemcsak a kezem reszketett. Visszabotorkáltam a székhez, leroskadtam, és zsebkendőmmel megtörölgettem az arcomat.
– Henry – mondtam halkan, izgatottan. – Mégse volt átejtés. Mily különös az élet!
Henry letette üres poharát a padlóra. Első ízben láttam, hogy üres a pohara, és nem tölti tele. Apró, zöld szemével mereven bámult rám.
– Egen? – kérdezte halkan. – Mi olyan különös, kisapa?
– Hogy milyen következménnyel járt Gandesinél tett látogatásunk. Épp most hívott fel egy ember, és megkérdezte, érdekel-e a gyöngy.
– Ejha. – Henry halkan füttyentett. – Mégiscsak tud valamit a rongy digó?!
– Csakhogy ötezer dollárra tartják, Henry. Ez túlmegy az ésszerűség határain.
– He? – Henry szeme úgy kidülledt, hogy attól tartottam, kiesik. – Öt lepedőt azért az üvegbigyóért? Ezek szédültek, kisapám. Hisz aszondod, két kiló volt az egész. Buggyant az ürge, de totál. Öt lepedő? Öt lepedőért annyi üvegbigyót kapsz, hogy egy elefántcsordát teleaggathatsz vele!
Nem csodáltam, hogy Henrynek nem fér a fejébe a dolog. Némán töltött mindkettőnknek, aztán némán bámultunk egymásra a poharunk fölött. – Na, hát ebből mit hozol ki, aranyapám? – kérdezte hosszú hallgatás után.
– Henry – mondtam eltökélten –, számunkra egyetlen lehetőség nyílik. Igaz, hogy Ellen Macintosh a titoktartásomat kérte, és én igyekeztem tiszteletben tartani a kérését. Mivel azonban Ellen pillanatnyilag haragszik rám, és nem óhajt szóba állni velem, azon egyszerű okból, mert tekintélyes mennyiségű whiskyt fogyasztottam – zárójelben megjegyezve, ez sem elmeállapotomat, sem beszédkészségemet a legcsekélyebb mértékben sem látszik befolyásolni –, nos, mivel a dolgoknak eme szomorú állapota forog fenn, nem áll módomban Ellennel tanácskozni a legutóbbi figyelemre méltó fejleményről, úgy vélem tehát, hogy jogomban áll megkonzultálni az érintett családnak egy közeli barátját. Lehetőleg olyan férfiút, aki jelentékeny üzleti tapasztalatra tekinthet vissza, és az ékszerek terén is széles körű ismeretekkel rendelkezik.
– Az iskoláját, öcsi, ezt elmondhattad volna hat szóval is – mondta erre Henry. – Ki az az ürge?
– Bizonyos Mr. Lansing Gallemore, a Gallemore ékszerész cég tulajdonosa. Igen-igen régi jó barátja Mrs. Penruddocknak – Ellen gyakran emlegette –, és annak idején ő csináltatta a hamis gyöngysort.
– És ha az ürge ránk hozza a zsernyákokat?
– Nem hinném, Henry. Nem hinném, hogy olyasmit tenne, amivel kényes helyzetbe hozhatja Mrs. Penruddockot.
Henry vállat vont. – Ami hamis, az hamis – jelentette ki. – Abból már valódit nem csinál senki. Ha még akkora ékszerész, akkor se.
– Mindamellett vélhetőleg van valami oka, hogy ilyen jelentékeny összeget kérnek érte, Henry. Egyetlen valószínű ok szerintem az, hogy zsarolásra akarják felhasználni, és az igazat megvallva, az ügy hordereje kissé meghaladja szerény képességeimet, a Penruddock család hátteréről ugyanis édeskeveset tudok.
– Oké – sóhajtott Henry. – Te tudod, öcsi. Én meg elosonok haza, és beverem a szundit. Erős napunk lesz holnap, az a gyanúm.
– Nem óhajtanál itt aludni, Henry?
– Kösz, kisapa, jó nekem azén odúm is. Csak ezt a fölösleges flaskát hadd vegyem pártfogásba, ha netán nem jönne álom a szememre. Lehet, hogy reggel rám csöngetnek az ügynökségből, hogy van valami meló. És jobb lesz, ha visszabújok a saját szerkómba, mert még nem ismernek rám a szomszédok.
Azzal bevonult a fürdőszobába, s hamarosan a saját kék öltönyében bukkant elő. Unszoltam, hogy vigye el a kocsimat, de ugyancsak a szomszédokra hivatkozva visszautasította. Csak a felöltőmet tudtam rátukmálni. Óvatosan elhelyezte zsebében az érintetlen üveg whiskyt, és forrón megszorította a kezemet.
– Egy pillanatra, Henry – mondtam, és elővettem a tárcámat. Egy húszdollárost nyújtottam felé.
– Ez mire való? – mordult fel Henry.
– Pillanatnyilag állás nélkül vagy, Henry, és ma este igazán szép munkát végeztél, bármily talányos is az eredménye. Megillet ez a szerény tiszteletdíj.
– Oké, kisapa, kösz – mondta Henry. – Tekintsd kölcsönnek. – Érces hangját elfojtotta a meghatottság. – Csöngessek ide reggel?
– Feltétlenül. És még valami eszembe jutott. Nem volna tanácsos más szállodába költöznöd? Amennyiben rajtam kívül álló okokból a rendőrség értesül a gyöngysor eltűnéséről, nem terelődhet netán rád a gyanú árnyéka?
– Hogy nem-e? Fejre állítanának, rendesen – mondta Henry. – De mire mennének vele? Akkor sem potyog ki a kavics a zsebemből.
– Te tudod legjobban, Henry.
– Egen. Na, isten, isten, kisapa, rózsás álmokat.
Ezzel távozott, én pedig egyszeriben nagyon-nagyon magányosnak éreztem magam. Henry társasága határozottan felvillanyozott, bárdolatlan modora ellenére. Henry talpig férfi. Színig töltöttem a poharamat, és gyorsan, de komolyan felhajtottam. Ennek eredményeképpen ellenállhatatlan vágy tört rám, hogy halljam Ellen Macintosh hangját. Feltárcsáztam a számát; hosszas csengetés után egy álmos szobalány vette fel a kagylót. Ellen azonban, mihelyt meghallotta, ki keresi, nem volt hajlandó a telefonhoz jönni. Ez csak még jobban elmélyítette komor hangulatomat, oda se figyeltem, úgy ittam ki a maradék whiskyt, aztán ruhástul ledőltem az ágyra, és elaludtam.

 

6

Nyugtalan álmomból a telefon csengése vert fel. Ahogy magamhoz tértem, azt vettem észre, hogy csak úgy zúdul be a napfény a szobába. Kilenc óra volt, de valamennyi lámpa égett. Kissé merev volt minden tagom, ahogy felkeltem, amihez részben az is hozzájárult, hogy még akkor is szmoking volt rajtam. No de egy ép idegrendszerű, erős férfi túlteszi magát holmi kis másnaposságon.
Odavánszorogtam a telefonhoz, és belehallóztam.
– Hogy vagy, öcsi? – szólalt meg Henry hangja. – Nekem akkora katzenjammerom van, mint egy század huszárnak lovastul.
– Köszönöm, Henry, tűrhetően.
– Felhívtak az ügynökségből, meló van. Odaszaladok, megkuksizom. Ugorjak be utána hozzád?
– Feltétlenül, Henry, feltétlenül. Tizenegyre már végzek a tegnap említett dologgal.
– Nem jelentkezett azóta a haverunk? – Még nem, Henry.
– Ajjaj. Na, isten, isten. – Letette a kagylót, én meg hideg vízzel lezuhanyoztam, megborotválkoztam, és felöltöztem. Úgy véltem, szolid barna utcai ruha illik az alkalomhoz. Kávét hozattam a garzonétteremből, és a pincérrel kiküldtem valamennyi üres üveget. Egy dollárt adtam a fáradságáért. Két csésze kávé után megint a régi voltam, és újult erővel kocsiztam be a városba, a Gallemore ékszerészcég fényes palotájához, a nyugati Hetedik úton.
Gyönyörű nap volt; úgy éreztem, a dolgok most már maguktól egyenesbe jönnek.
Mr. Lansing Gallemore-hoz nem volt könnyű bejutni; kénytelen voltam végül is közölni a titkárnőjével, hogy Mrs. Penruddockkal kapcsolatosan keresem, szigorúan bizalmas ügyben. Erre azonnal bevezettek a tágas, faborítású irodájába, amelynek túlsó végén trónolt Mr. Gallemore egy tekintélyes tölgyfa íróasztal mögött.
Felállt, felém nyújtotta keskeny, ápolt kezét.
– Mr. Gage? Nem hiszem, hogy lett volna szerencsém.
– Nem; Mr. Gallemore, én sem hiszem. Miss Ellen Macintosh a menyasszonyom – illetve tegnap még az volt –, aki, mint ön valószínűleg tudja, Mrs. Penruddock ápolónője. Igen kényes ügyben kerestem fel önt, és előre is a diszkrécióját kell kérnem.
Hetvenöt éves forma öregúr volt, sovány, magas, elegáns, igen jól konzervált. Hideg kék szeme volt, de kedves mosolya. Meglehetősen fiatalos szürke öltönyt viselt, a gomblyukában vörös szegfűt.
– Ezt elvbot sosem ígérem meg előre, Mr. Gage – mondta. – Nem tartom méltányos kérésnek. Ha azonban ön biztosít afelől, hogy az ügy Mrs. Penruddockra vonatkozik, és kényes és bizalmas természetű, ez esetben kivételt teszek.
– Felettébb kényes és bizalmas természetű, Mr. Gallemore – biztosítottam, azután elmondtam elejétől az egész történetet, szépítés és kihagyás nélkül. Még azt sem titkoltam, hogy előző nap egy kicsivel többet ittam a kelleténél.
Mr. Gallemore nagy érdeklődéssel hallgatott. Amikor befejeztem, finom csontú keze felemelt egy ódivatú lúdtollat, és a tollas végével elgondolkodva csiklandozgatta a fülét.
– Mr. Gage – szólalt meg azután –, van valami elgondolása arról, miért kérnek ötezer dollárt azért a gyöngysorért?
– Ha megengedi, hogy találgassak, annak ellenére, hogy merőben személyes természetű ügyről van szó, talán megkockáztatnék egy elméletet, Mr. Gallemore.
A lúdtollal a bal fülét vette kezelésbe, és bólintott. – Rajta, fiam.
– A gyöngysor valódi, Mr. Gallemore. Ön régi barátja Mrs. Penruddoeknak – talán ifjúkori érzelem búvik meg a háttérben. Amikor Mrs. Penruddock átadta önnek a gyöngysort, amelyet az aranylakodalmára kapott a férjétől, és megkérte önt, hogy értékesítse, mert súlyos pénzzavarba került, méghozzá igen tiszteletreméltó okból – ön nem adta el a gyöngyöt, Mr. Gallemore. Csak úgy tett, mintha eladta volna. Húszezer dollárt adott Mrs. Penruddocknak – a saját zsebéből, a gyöngysort pedig, a valódi gyöngysort, visszaadta, és azt mondta: utánzat, amely Csehszlovákiában készült.
– Fiam, magának jobb feje van, mint ránézésre gondolná az ember – mondta Mr. Gallemore. Felkelt, az ablakhoz lépett, félrehúzta a finom csipkefüggönyt, és lenézett a Hetedik út nyüzsgő forgatagára. Azután visszatért íróasztalához, letelepedett, és kissé fátyolosan elmosolyodott.
– Az elmélete szinte kínosan találó, Mr. Gage – mondotta, és felsóhajtott. – Mrs. Penruddock igen büszke asszony. Ha nem az volna, egyszerűen felajánlhattam volna neki húszezer dollárt, mint fedezet nélküli kölcsönt. Történetesen én számoltam fel Mr. Penruddock vagyoni ügyeit a halála után, és tisztában voltam vele, hogy a pénzpiac akkori helyzetében képtelenség lett volna megfelelő összeget előteremteni az özvegy és a hátramaradt alkalmazottak és nyugdíjasok igényeinek kielégítésére. Mrs. Penruddock tehát eladta a gyöngysort – legalábbis úgy tudta –, de ragaszkodott hozzá, hogy a dolog maradjon titokban. Én pedig azt tettem, amit ön kikövetkeztetett. Megengedhettem magamnak. Nőtlen vagyok, senkiről nem kell gondoskodnom. Ami azt illeti, gyöngyöt akkor csak nagy ráfizetéssel lehetett értékesíteni; ma a dupláját éri az a gyöngysor.
Megilletődött pillantást vetettem e nemes szívű férfiúra.
– Úgyhogy, kedves fiam – folytatta Mr. Gallemore, ismét üzleties hangon –, elő kell teremtenünk azt az ötezer dollárt. Nem is tartják magasra az árát, habár lopott gyöngyöt mindig nehezebb értékesíteni, mint drágakövet. Ha megbízom magát az ügy intézésével, hajlandó eljárni?
– Mr. Gallemore – mondtam szilárdan, de halkan –, én az ön szemében vadidegen vagyok, és én is csak ember vagyok. De boldogult szüleim drága emlékére fogadom önnek, hogy nem pazarolja méltatlanra a bizalmát!
– Ne féljen, fiam, nem pazarolom sem a pénzt, sem a bizalmat, mert talán azért hallottam valamit Ellen Macintosh kisasszonyról meg a jegyeséről. Azonkívül a gyöngyök be is vannak biztosítva, azén nevemre természetesen, és ez az ügy valójában a biztosítótársaságra tartozik. De maga meg a fura barátja eddig már olyan sokat végeztek, hogy nem akarom megfosztani magukat a további élvezettől. Ez a Henry derék fickó lehet.
– Nagyon megkedveltem, faragatlan modora ellenére – mondottam.
Mr. Gallemore egy darabig még eljátszadozott a lúdtollal, aztán elővett egy vaskos csekk-könyvet, megírt egy csekket, gondosan leitatta, és felém gyújtotta.
– Ha megszerzi a gyöngyöt, behajtom az összeget a biztosítótársaságon – mondta. – A bank ott van a következő sarkon. Valószínűleg felhívnak, csak azután váltják be a csekket. Vigyázzon magára, fiam, ne menjen fejjel a falnak.
Megint kezet fogtunk, de én még tétováztam. – Mr. Gallemore, ön nagyobb bizalommal viseltetik irántam, mint apám kivételével bárki, akivel eddig találkoztam.
– Lehet, hogy kötözni való bolond vagyok – mondotta sajátos mosollyal. – De oly régóta hallottam úgy beszélni valakit, mintha egy Jane Austen-regényből lépett volna elő... valószínűleg ez magyarázza ellágyulásomat.
– Köszönöm, uram. Tudom, hogy a beszédmodorom nem egészen normális. Megkérhetném önt egy csekély szívességre, uram?
– Mégpedig, Mr. Gage?
– Legyen szíves, uram, hívja fel Ellen Macintosh kisasszonyt, aki most bizonyos nehezteléssel viseltetik irántam, és mondja meg neki, hogy a mai napon egy csepp szeszes italt nem vettem magamhoz, és hogy ön igen kényes feladattal bízott meg.
Hangosan nevetett. – Nagyon szívesen, Walter. És mert tudom, hogy bízhatom a hölgyben, meg is súgom neki, hogy mi az a kényes feladat.
Lementem a bankba a csekkel, a pénztáros gyanakvó szemmel végigmért, azután hosszú időre távozott a kalickájából, végül pedig olyan kelletlenül számolta le elém az összeget, százdollárosokban, mintha a saját zsebéből kellene kifizetnie.
A bankjegyköteget zsebre vágtam, és azt mondtam: – Most pedig legyen szíves, adjon nekem egy tekercs huszonöt centest.
– Egy tekercs huszonöt centest? – szaladt föl a szemöldöke.
– Pontosan. Borravalónak. Természetesen eredeti csomagolásban óhajtom elvinni.
– Ó, hogyne. Tíz dollár lesz.
A vaskos, kemény tekercset is zsebre tettem, aztán visszakocsiztam Hollywoodba.
Henry már várt a Chateau Moraine halljában. Kalapját forgatta durva kezében. Arcán a ráncok mintha elmélyültek volna tegnap óta, és whiskyszagú volt a lehelete. Felmentünk a lakásomra, ahol kíváncsian fordult hozzám.
– No, öcsikém, mi az ábra?
– Henry – mondtam –, mielőtt bármihez fognánk, hadd szögezzem le félreérthetetlenül: én nem iszom. Látom, te már felhajtottál egy-két pohárral.
– Csak hogy egy kicsikét feldobjam magam – mondta bocsánatkérően Henry. – Mire odamentem, már fütyültek a melónak. Na, halljam az újságot.
Leültem, rágyújtottam, és mereven néztem Henryre. – Nos, Henry, voltaképpen nem is tudom, elmondjam-e neked vagy se. De azok után, ahogy tegnap mellettem álltál Gandesinél, kicsinyesség lenne elhallgatnom. – Még egy pillanatig haboztam, Henry meg csak bámult rám, és a bal karját masszírozta. – A gyöngysor valódi, Henry. És megbízatásom van lebonyolítani az üzletet, és e percben ötezer dollár van készpénzben a zsebemben.
Azzal röviden elmeséltem az egészet.
Szóhoz sem jutott döbbenetében. – Azt az oltáron bicikliző rezedás hétszentségit! – tőrt ki belőle végül. A szája is tátva maradt. – Csak így, pofára, leszúrta neked az öreg az őt lepedőt?!
– Úgy, ahogy mondod, Henry.
– Öcsi – mondta erre komolyan –, ez a te óhéber dumád, ez mégiscsak jó valamire. Öt lepedő – egy dörzsölt üzletembertől – csak úgy, simán... Öregem, én már megyek is utcaseprőnek. Bordélyházi vécésnéninek. Kedvesnővérnek a lókórházba.
E pillanatban, mintha csak szemmel tartották volna minden lépésemet, megszólalt a telefon. Felkaptam a kagylót.
Vártam ugyan ezt a hangot is, de azaz igazság, hogy nem ezt a hangot vártam a leghőbb vággyal. – Nos, Gage, hogy viszonylik a dologhoz?
– Kedvezőbben – közöltem. – Ha biztosítékot kapok rá, hogy tisztességesen járnak el, hajlandó vagyok további tárgyalásra.
– Úgy érti, hogy megvan a dohány?
– A zsebemben.
Hallottam, amint a vonal végén valaki mély lélegzetet vesz. – Megkapja rendben a kavicsokat, ha mi is megkapjuk az árát, Gage. Régóta vagyunk a piacon, nem újság nekünk az ilyen. Ne féljen, nem lépünk le a dohánnyal. Az ember nem kockáztatja a szakmai hírnevét.
– Halljuk tehát, mi a teendő – mondtam ridegen.
– Jól figyeljen, Gage. Ma este pontban nyolckor menjen ki a Pacific Parkba. Tudja, hol van?
– Hogyne. Villanegyed a Sunsettől nyugatra.
– Azaz. A Sunset végigmegy a közepén. Van ott egy presszó – kilencig nyitva tart. Ott várja meg, míg felhívjuk. Pontban nyolckor. És egyedül. És ha azt mondom, Gage, hogy egyedül, azt úgyis értem. Semmi zsaru, semmi puskás ember. Vad vidék az arrafele, könnyen elbánunk magával. Tudni fogjuk, hogy egyedül van-e vagy sem. Értjük egymást?
– Nem vagyok komplett idióta – vágtam vissza.
– És semmi újságpapírköteg, Gage. A dohányt leszámoljuk. A stukkert hagyja otthon. Meg lesz motozva. Vagyunk elegen, körülvesszük. Ismerjük a kocsiját. Ne próbálkozzon semmi trükkel, semmi átejtéssel, nem bánja meg. Mi így dolgozunk. Milyen címletekben van a dohány?
– Százasokban. Új alig van közte.
– Ez a beszéd. Szóval nyolckor. Hát csak ügyesen, Gage.
A telefon kattant, letettem a kagylót. Jóformán azonnal megszólalt megint. Ezúttal a megfelelő hang jelentkezett.
– Ó, Walter! – búgta Ellen. – Hogy én milyen aljasul viselkedtem veled! Meg tudsz nekem bocsátani? Mr. Gallemore mindent elmondott, és annyira, de annyira féltelek!
– Nincs mitől félts – mondtam érzelemtől remegő hangon. – Mrs. Penruddock tudja, édes?
– Nem tudja, szivi. Mr. Gallemore azt mondta, ne szóljak. Egy nyilvános telefonfülkéből beszélek. Jaj, Walter, annyira féltelek! Henry veled lesz?
– Sajnos nem, édes. A megbeszélés értelmében egyedül kell mennem.
– Jaj, Walter! Borzasztó! Mi lesz veled! Meghalok az izgalomtól!
– Nem kell semmitől se félni, egyszerű adásvételi ügylet az egész. És azért én sem vagyok kimondottan gyenge legény.
– De akkor is, Walter... Hát jó, megpróbálom fegyelmezni magam. Csak egyvalamit, egyetlen icipici valamit ígérj meg nekem, jó?
– Egy csöppet sem, édes – mondtam szilárdan. – Egyetlen árva csöppet sem.
– Ó, Walter!
Ebben a hangnemben folytatódott még egy darabig; nagyon kellemes volt, nem tagadom, noha készségesen elismerem, hogy másokat bizonyára nem érdekel annyira, mint engem. Búcsúzóul megígértem, hogy azonnal telefonálok, mihelyt lebonyolódott a találkám a bűnszövetkezettel.
Amint letettem a kagylót, megpillantottam Henryt, aki éppen jót húzott egy üveg whiskyből.
– Henry! – kiáltottam rá haragosan.
Komor eltökéltséggel pillantott rám az üveg fölött. – Ide hallgass, egyöcsém – mondta halkan, de keményen. – Elegem volt a sóderből. Kimész egy szál szingli magadba a nagy fekete francba, mi? Már bocsásson meg a világ. Kapsz a fejedre a bikacsökkel, a dohányt megfújják, a kavicsokra meg rámondhatod az áment – ha ugyan magadhoz térsz egyhamar. Nem, öcsikém, az ilyet az Eichelbergerek rosszul tűrik! – A végén már majdnem ordított.
– Henry, ez a kötelességem, és teljesíteni is fogom – mondtam halkan, határozottan.
– Haha! – horkant fel Henry. – Ne szívóskodj, jót mondok. Dinnye vagy, kisapám, de rendes haver vagy. Nem, öcsi. A wisconsini Eichelbergerek – és túlzás nélkül állíthatom ugyanezt a milwaukee-i Eichelbergerekről – nem eszik az ilyen tésztát. – És megint jókorát húzott az üvegből.
– Azzal semmiképpen sem segítesz, ha illuminált állapotba kerülsz – mondtam kissé fanyarul.
Leeresztette az üveget, és marcona ábrázatáról csak úgy sütött az álmélkodás. – Hogy én siker vagyok, öcsi? Aszondod, hogy a Henry gyerek egy rossz szeszkazán? Egy valódi Eichelberger? Ide figyelj, aranyapám. Most nincsen arra időnk. Mert abba kábé három hónap beletelik. Ha egyszer lesz heverő három hónapod, és olyan öt-hat hordó pálinkád, hát szívesen elpityizálgatnák veled, és megmutatnám, hogy néz ki egy valódi Eichelberger, ha betintázott. Aztat a te rövid kis eszed nem fogja ám fel, kisapám. Ebből a városból, sokat mondok, három-négy gerenda ha maradna, meg egy rakás törött tégla, a közepibe meg... Uramatyám, a végén még én is rákapok az angol beszédre, ha sokat lődörgök itta közeledbe, na szóval a közepibe isteni nagy békességbe, egy szál egymaga szinglibe az egész emberiségből, ott szunyálna az arany napsütésbe Henry Eichelberger. Tintásan, apukám. Mólésan. Bekávézva. Akkor aztán nem bántol meg, Walter, ha rám mondod, hogy siker vagyok. Tajt siker.
És szólván ekképpen, megint meghúzta az üveget. Én csak bámultam a padlót, szótlanul, komoran. Mit is mondhattam volna?
– Na de erről máskor – mondta Henry. – Most csak a kanalas orvosságomat szedem be. Kedvenc állatkáim a kis fehéregerek, mint az egyszeri elvonós mondta. Egyébként veled megyek, öcsi. Hol az a lokál?
– Közel a tengerparthoz, Henry, és nem jössz velem. Ha mindenáron be akarsz rúgni, rúgj be, de nem jössz velem. – Elég nagy csatahajó a kocsid, Walter. Hátul lebúvok a padlóra, rám dobsz egy pokrócot, és kész. – Szó sem lehet róla.
– Aranyapám, te rendes haver vagy – mondta Henry –, és nem erisztlek egy szál magadba a rossz emberek közé. Szagolj bele ebbe a flaskába, Walter. Nem tetszik nekem a színed.
Vagy egy órát vitatkoztunk, már belefájdult a fejem, ideges voltam, belefáradtam. És ekkor olyan hibát követtem el, amely könnyen végzetes is lehetett volna. Hajlottam Henry rábeszélésére, és egy aprócskát kortyoltam a whiskyből, tisztán egészségügyi okokból. Ettől aztán egyszeriben olyan jó kedvem kerekedett, hogy úgy éreztem, még egy korty csak használhat. Hogy hű maradjak az igazsághoz, ez már nem volt annyira aprócska korty. Üres kávét reggeliztem, előző este is csak éppen hogy bekaptam valamit. Még egy óra elteltével Henry lefutott még két üveg whiskyért, és én vígan voltam, miként a kismadár az ágon. Aggályaim elpárologtak, és könnyű szívvel beleegyeztem, hogy Henry bújjon le a kocsim hátuljába, pokróccal leborítva, és tartson velem a légyottra.
Igen kellemesen elszórakoztunk két óráig, amikor egy kissé elálmosodtam, leheveredtem az ágyra, és legott elnyomott az álom.

 

7

Jóformán besötétedett, mire felébredtem. Reszkető lélekkel keltem fel, és ráadásul lüktető halántékkal. De még csak fél hét volt. Egyedül voltam a lakásban, a nyúló árnyak végiglopakodtak a padlón. Undorral töltött el az asztalon sorakozó whiskyspalackok látványa. Henry Eichelbergernek nyoma veszett. Nagyot dobbant a szívem, és ösztönös mozdulattal – amit tüstént el is szégyelltem – a szék hátára dobott zakómhoz siettem, és belenyúltam a belső zsebébe. Épségben ott lapult a bankjegyköteg. Rövid tétovázás után, némi bűntudattal, kihúztam és lassan megszámoltam. Egyetlen százas hiba nem volt. Visszatettem a zsebbe a pénzt, és megpróbáltam egy mosollyal átsiklani tulajdon bizalmatlanságom fölött, majd villanyt gyújtottam, és bementem a fürdőszobába. Hideg-meleg vizet váltogatva hosszasan zuhanyoztam, míg valamelyest kitisztult az agyam.
Épp friss fehérneműt húztam, amikor kulcs fordult a zárban, és Henry Eichelberger lépett be, hóna alatt két becsomagolt üveggel. Úgy láttam, őszinte szeretet csillant a szemében, amikor rám nézett.
– Jó látni, hogy egy ürge így kibírja aludni a piát, öcsikém – mondta meglehetős csodálattal. – Elcsórtam a kulcsodat, hogy ne ébresszelek föl. Vettem egy kis kaját, meg aztán pia nélkül se igen maradhatunk. Ittam magamba is egypár kortyot, ami ugyan ellenkezik az életelvemmel, de hát ez nem akármilyen nap. Na, de most már egy kicsit óvatosabban bánjunk a piával, nem lesz jó mólésan menni az ürgék elejbe.
Beszéd közben már kicsomagolta az üveget, és töltött nekem néhány ujjnyit. Hálásan felhörpintettem, és mindjárt jobban éreztem magam.
– Lefogadom, belekotortál a jakódba, hogy ott-e a lóvé – vigyorgott rám Henry.
Éreztem, hogy elvörösödöm, de nem szóltam. – Oké, apukám, úgy is kell azt. Egyáltalán, mit tudsz te erről az Eichelberger gyerekről? Hanem tudod-e, mi van énnekem? – S a farzsebébe nyúlt, és előhúzott egy rövid csövű automata pisztolyt. – Ha a hapsik belemelegednek, hát csak rajta, majd megmutatom én nekik, hol lakik az Eichelbergerek istene. Nemigen szokjuk elhibázni az élő célpontot, annyit mondhatok.
– Nem szeretem ezt, Henry – mondtam szigorúan. – Ez az egyezmény megszegése.
– Teszek az egyezményre – mondta Henry. – A lóvét megkapják, zsernyákot nem viszünk rájuk. Én csak arra vigyázok, hogy leszúrják a kavicsokat, és ne rakoncátlankodjanak.
Láttam, hogy hiába is próbálnék vitatkozni vele, úgyhogy felöltöztem, és indulásra készen álltam. Még egy kortyot ittunk, aztán Henry egy tele üveget tett a zsebébe, és távoztunk.
A lifthez menet halkan magyarázta: – Vár lent rám egy taxi, abban követlek, ha esetleg az ürgéknek is ilyesmi járna az eszébe. Egypár sarkot megkerülhetsz éppenséggel, akkor lesz időm kifigyelni őket. De azt gondolom, majd inkább csak odalent a tengerparton várnak.
– Bizonyára tetemes költségbe verted magad, Henry – mondtam, és amíg vártunk a liftre, elővettem egy húszdollárost, és átnyújtottam. Nem szívesen fogadta el, de végül összehajtogatta és zsebre tette.
Henry javaslata értelmében fel-alá hajtottam a Hollywood bulvártól északra eső dimbes-dombos utcákon, míg meg nem hallottam közvetlenül mögöttem egy taxi tülkölését. A járda mellé húztam. Henry kiszállt, kifizette a taxit, és beült mellém.
– Tiszta a levegő – jelentette. – Nem szaglásznak utánad. Szóval én most behúzom egy kicsit a nyakam, te meg állj meg valahol, ahol falhatunk egy harapást. Jó, ha van bennünk egy kis energia, ha ezek a szemétládák piszkoskodni találnak.
Nyugat felé tartottam, rátértem a Sunsetre, és hamarosan megálltam egy zsúfolt autóskocsma előtt. A pultnál bekaptunk egy rántottát, és megittunk egy csésze kávét. Azután folytattuk utunkat. Amikor Beverly Hifisbe értünk, Henry tanácsára fel-alá kanyarogtam megint egy villanegyed utcáin, ő meg egész idő alatt figyelte a hátsó ablakon, nem követnek-e minket.
Végül megnyugodva visszakanyarodtunk a Sunsetre, minden zavaró mozzanat nélkül végighaladtunk Bel-Airen, majd Westwood érintésével elmentünk majdnem a Riviera pólópályáig. Ott, a völgyben van egy Mandeville-kanyon nevű árok; ugyancsak csöndes hely. Henry azt mondta, menjünk el benne egy darabig. Akkor megálltunk, az üvegből ittunk egypár korty whiskyt, aztán Henry bemászott hátra a kocsiba, lekuporodott, már amennyire azzal a hatalmas testével tudott, ráborítottam egy pokrócot, automata pisztolya és az üveg ott volt a keze ügyében. Én pedig a kormányhoz ültem és továbbhajtottam.
A Pacific Park villanegyed, lakói korán fekvő, szolid emberek. Amikor az úgynevezett üzletsorhoz értem, minden zárva volt már, csak egy presszó volt még világos, a bank mellett. Leparkoltam; Henry mozdulatlan maradt a pokróc alatt, csak fojtott gurgulázást véltem hallani, miközben a járdán álltam. Majd beléptem a presszóba, és a falióráról leolvastam az időt: öt perc múlva nyolc. Vettem egy doboz cigarettát, rágyújtottam, és helyet foglaltam a nyitott telefonfülke mellett.
A tulaj, egy zömök, vaskos képű, bizonytalan korú férfi, harsányan bőgette táskarádióját. Kértem, hogy halkítsa le, mert fontos telefont várok.
Megtette, de meglehetősen kelletlenül, és nyomban visszavonult a pult mögötti belső helyiségbe, s csak egy kis ablakon át vetett rám gyűlölködő pillantásokat.
A falióra szerint pontosan egy perccel nyolc előtt megszólalt a telefon. A fülkéhez siettem, becsuktam magam mögött az ajtaját. Felemeltem a kagylót, és bármennyire igyekeztem is uralkodni magamon, azért csak elfogott a reszketés.
Ugyanaz a rideg, fémes hang szólalt meg a telefonban.
– Gage?
– Itt Mr. Gage beszél.
– Követte az utasításaimat?
– Igen – mondtam. – A pénz a zsebemben van, és egyedül vagyok. – Nem szeretek arcátlanul hazudni, még tolvajoknak sem, de megacéloztam lelkemet.
– Akkor jól figyeljen. Menjen vissza száz métert arra, amerről jött. A tűzoltóállomás mellett van egy autószerviz; már bezárt. Zöld-vörös-fehér csíkos a fala. Amellett forduljon dél felé, egy bekötőúton. Menjen rajta egy kilométert, akkor elér egy fehér kerítéshez, ami az utat keresztezi. A bal oldalán épp át tud férni a kocsival. Tompított világítással menjen le a domboldalon, egészen a völgybe, a zsályabokrok között. Amikor a völgy fenekére ér, állítsa le a kocsit, oltsa el a világítást, és várjon. Világos?
– Tökéletesen – mondtam hűvösen. – Pontosan az utasítás értelmében fogok eljárni.
– Még egy szóra, kispajtás. Ott, ahova megy, félmérföldes körzetben nincs ház, még egy kutyaól sem. Se egy teremtett lélek. Tíz perc múlva legyen ott. E perctől kezdve szemmel tartjuk. Nincs egy perc veszíteni való ideje. Gyorsan menjen – és egyedül, mert különben kár lesz fáradnia. És ne gyújtogasson se gyufát, se öngyújtót, se zseblámpát. Indulás.
A telefon elnémult. Kiléptem a fülkéből. Még kint sem voltam a presszóból, a tulaj már bömböltette a rádiót. Beszálltam a kocsiba, megfordultam, és az utasítás értelmében visszafelé indultam a Sunseten. Henry ott hátul néma volt, mint a sír.
Most már ugyancsak ideges voltam, és Henrynél maradt az egész italrakomány. Egy pillanat tört része alatt már a tűzoltóállomásnál voltam; az ablakán át láttam, amint négy tűzoltó kártyázik. Jobbra befordultam a bekötőútra a zöld-vörösfehér csíkos szervizépület mellett. Egyszeriben olyan csöndes lett az este, hogy kocsim tompa zajári túl is meghallottam a tücsökciripelést, kabócavartyogást, madárcsattogást, és valami közeli víz felől a mocsári huttyogány hangját.
Hepehupás volt az út; távol egy árva ablak világított. Aztán egyszerre csak, akár a kísértet, elémbe állt az utat keresztező fehér kerítés. Megtaláltam a keskeny nyílást, tompított világítással óvatosan átkormányoztam rajta a kocsit, aztán lefelé a göröngyös domboldalon, alacsony bokrok és tömérdek szemét közepette. Tökéletesen néptelen volt a vidék; semmi sem törte meg a sötétséget.
Megálltam; leállítottam a motort, eloltottam a lámpákat, némán, mozdulatlanul ültem, kezem a kormányon.
Mögöttem Henry meg se moccant. Öt percig várhattam, bár nekem sokkal hosszabbnak tűnt az idő. Semmi sem történt. Néma csönd, magány, és én nem voltam túlságosan boldog.
Végül hátul valami mocorgás hallatszott. Hátranéztem, és halványan mintha Henry kukucskáló arcát pillantottam volna meg a pokróc alatt.
Fojtottan suttogott: – Van valami, kisapa?
Hevesen ráztam a fejem, ő meg újra arcára húzta a pokrócot. Halk gurgulázást hallottam.
Tizenöt teljes perc elteltével mertem csak megmozdulni, illetve jóformán mozdulni sem bírtam, valósággal megmerevedtem a feszült várakozásban. Aztán vakmerően kinyitottam a kocsiajtót, és kiléptem az egyenetlen talajra. Semmi sem történt. Lassan fel-alá sétáltam, zsebre dugott kézzel. Teltek-múltak a percek. Már egy fél óra is eltelt, és engem elfogott a türelmetlenség. A kocsi hátsó ablakához léptem, és halkan beszóltam.
– Attól tartok, Henry, olcsó tréfa áldozatai vagyunk. Mr. Gandesi beugratott, bosszúból a tegnap esti testgyakorlatért. Itt nincs egy lélek sem, és idejönni csak egyetlen irányból lehet. Úgy érzem, ez a hely egyáltalán nem alkalmas olyasféle ügyletek lebonyolítására, mint ami minket ide hozott.
– A rohadt szemétláda! – suttogta válaszul Henry, és a kocsi mélyéből megint gurgulázás hallatszott. Ezt mocorgás követte, majd Henry előbukkant a pokróc alól. Kinyílt mellettem az ajtó. Henry fej e kibukkant. Körülnézett. – Kiszállok – suttogta. – Ülj le a felhágóra. Ha a bokrokból lesnek ránk, csak egy fejet fognak látni.
Engedelmeskedtem. Galléromat felhajtottam, kalapomat szememre húztam. Henry nesztelenül becsukta az ajtót. Előttem állt, csenevész kilátásomat tökéletesen takarta. Kezében halványan megvillant a pisztoly. Vagy tíz percig így maradtunk.
Azután Henry megdühödött, és sutba vágta az óvatosságot.
– Átvertek a rohadtak! – vicsorgott. – Tudod, mi az ábra? – Nem, Henry, nem tudom.
– Próbafutam volt, ennyi az egész. Valahol útközben a rossz hordár kifigyelte, hogy csinálod-e a dolgod, aztán a biztonság kedvéért rád csöngetett még a presszóban is. Lefogadom a nénikém tizennyolc karátos műfogsorába, hogy távolsági hívás volt.
– Igen, Henry, most, hogy mondod, valóban úgy emlékszem, mintha az lett volna – mondtam szomorúan.
– Na látod, öcsi. A rohadt stricik ki se tették a lábukat a városból. Ott ülnek az összkomfortos bájzlijukba, téged meg ugráltatnak, mint a cirkuszi majmot. Holnap aztán majd az ürge felhív, aszongya, eddig oké, csak hát, ugye, ők nem reszkírozhatnak, majd ma este megint megpróbálják, csak nem itt, hanem mondjuk arra kifele a San Femando-völgybe, az ár meg sajnálatukra felment tíz lepedőre, mivel a kockázatukat, ugye, meg kell fizetni. Legjobb volna, ha visszamennék, és amúgy rendesen megszorongatnám annak a szemétláda Gandesinek a zsíros nyakát.
– Nos, Henry – mondtam –, végtére én sem követtem betű szerint az utasításokat, mert te mindenáron velem akartál jönni. Talán eszesebbek a fickók, mint gondoltad. Úgyhogy véleményem szerint az lesz a legokosabb, ha visszamegyünk a városba, és holnap talán adódik újabb alkalom. És meg kell ígérned, hogy nem avatkozol a dologba.
– Egy nyavalyát! – mondta Henry ingerülten. – Ha én nem vagyok veled, úgy bekapnak, mint a víziló a verebet. Rendes gyerek vagy te, Walter, csak épp nem erre a világra való. Ezek az ürgék nem majrés fiúk, apukám, és ha a kezükbe van egy marék kavics, ami húsz lepedőt is megér, ha jól dolgoznak, nem válnak meg tőle egyhamar. Kell nekik a lóvé, de addig préselik, ameddig lehet. Legjobb lenne most rögtön visszamenni ahhoz a vén spongya Gandesihez. Megdolgoznám, de úgy, hogy azt egyetemen lehet tanítani.
– Ej, ej, Henry, ne légy olyan heves – mondtam én.
– Hö! – horkant fel Henry. – Csak rágondolok a rossz hordárokra, már bizsereg a reuma a markomba. – Bal kézzel ajkához emelte az üveget, és jót kortyolt belőle. Aztán már kicsit békésebben csengett a hangja. – Neked se ártana egy csöpp, kisapa. Jót tesz az ijedségre.
– Lehet, hogy igazad van, Henry – sóhajtottam. – Bevallom, úgy remegett a gyomrom az utolsó félórában, mint az őszi falevél.
Odaálltam hát, és jót húztam én is a tüzes italból. Nyomban helyreállt a lelki egyensúlyom.
Visszaadtam a palackot Henrynek, ő meg óvatosan a felhágóra állította. Mellettem állt, széles tenyerén táncoltatta a rövid csövű automata pisztolyt.
– Ehhez a bandához a puszta kezem is sok – mondta aztán, és nagy lendülettel a bokrok közé vágta a pisztolyt, ahol tompa puffanással ért földet. Henry odébb sétált, összefonta karját, és felnézett az égre.
Odaléptem mellé, néztem elfordított arcát, már amennyire a homályban láthattam. Különös mélabú lett úrrá rajtam. Rövid ismeretségünk alatt Henry nagyon a szívemhez nőtt.
– Nos, Henry – szólaltam meg végül –, mi a következő lépés?
– Gondolom, söprés hazafelé – mondta lassan, gyászosan. – Ahol rendesen beszívunk. – Ökölbe szorította kezét, az égre emelte és megrázta. Azután szembefordult velem. – Egen – mondta. – Mást nem nagyon tehetünk. Hazafele, öcsikém, nincs más hátra.
– Várjunk még egy kicsit, Henry – mondtam halkan.
Jobb kezemet előhúztam a zsebemből. Nagy kezem van. Jobb markomban fészkelt a becsomagolt negyeddolláros tekercs, amit délelőtt kaptam a bankban. Jó nagy volt így az öklöm.
– Jó éjszakát, Henry – mondtam halkan, és meglendítettem az öklömet, de ott volt mögötte akarom is meg az egész testem. – Eddig kettő-null volt a javadra. Most szépítek. Egy dobásom még van.
De Henry ezt már nem hallotta. Öklöm a becsomagolt fém súlyával takarosan az álla csúcsán találta. Megroggyant a térde, és egyenesen előrebukott. Közben súrolta a kabátom ujját, úgyhogy odébb léptem, és helyet adtam.
Henry Eichelberger mozdulatlanul hevert a földön, mint a vizes mosogatórongy.
Bánatosan néztem le rá, vártam, hátha megmoccan, de egy izma sem rándult. Mozdulatlanul, eszméletlenül feküdt. Zsebre tettem a negyeddolláros tekercset, Henry fölé hajoltam, megmotoztam, közben ide-oda forgattam, mint egy zsák lisztet, de jó időbe beletelt, míg megtaláltam a gyöngysort. A bal bokájára volt tekerve, a zoknija alatt.
– Nos, Henry – intéztem hozzá búcsúszómat, bár hallani nem hallott belőle semmit –, úriember vagy, ha tolvaj is. Ma este hússzor is elszedhetted volna totem a pénzt. Elvehetted volna az előbb, amikor pisztoly volt a kezedben, de erre sem vitt rá a lélek. Eldobtad a pisztolyt, itt álltunk egymással szemben, férfi férfi ellen, távol minden segítségtol, beavatkozástól. De te még akkor sem tudtad rászánni magadat, Henry. Hadd mondjam meg neked, ha vinni akarod valamire a rögös tolvaji pályán, nem szabad ennyit tétováznod, Henry. De mint sportember, elsőrendűen viselkedtél. Isten veled, Henry, sok szerencsét.
Elővettem a tárcámat, kivettem egy százdollárost, és gondosan elhelyeztem Henry belső zsebében. Azután visszamentem a kocsihoz, ittam egy kortyot az üvegbot, majd jóI bedugaszoltam, és odatettem Henry mellé, a keze ügyébe.
Egészen bizonyos voltam benne, hogy szüksége lesz egy kortyra, amikor felébred.
Tíz óra is elmúlt, mire hazaértem, de azonnal a telefonhoz mentem, és felhívtam Ellen Macintosht.
– Drágám! – kiáltottam a kagylóba. – Megvan a gyöngysor!
A vonal túlsó végéről is hallottam, hogy visszafojtja a lélegzetét. – Jaj, drágám – búgta aztán izgatottan –, nem történt semmi bajod? Nem bántottak, édes? Elvették a pénzt, és futni hagytak?
– Nem vették és nem hagytak – mondtam büszkén. – Mr. Gallemore pénze érintetlenül itt van a zsebemben. Nem volt ott senki más, csak Henry.
– Henry?! – kiáltott Ellen roppant furcsa hangon. – De hiszen... Walter Gage, most azonnal idejössz, és elmondod az egészet!
– Whiskyt ittam, Ellen...
– Egész biztosan szükséged volt rá, édes. Gyere, de rögtön.
Lementem hát megint az utcára, és percek alatt a Carondelet Parkban voltam, a Penruddock háznál. Ellen kijött elém a tornácra, halkan beszélgettünk a sötétben, fogtuk egymás kezét, mivel a házban már mindenki aludt. Amilyen egyszerűen csak lehetett, elmondtam a történetet.
– De drágám – mondta végül Ellen –, honnan tudtad, hogy Henry volt az? Hisz azt hittem, a barátod! És az az idegen hang a telefonban...
– Henry valóban a barátom volt – mondtam bánatosan. – Épp ez lett a veszte. Ami meg a telefonhangot illeti, az igazán csekélység volt, könnyen meg lehetett szervezni. Henry többszöris távol volt, elintézhette. Csak egy apróság gondolkoztatott el. Gandesinek odaadtam a névjegyemet; ceruzával ráírtam a címemet. Henrynek tehát közölnie kellett a cinkosával, hogy beszéltünk Gandesivel, és tudja a nevemet és a címemet. Mert természetesen amikor azaz ostoba, vagy végső soron talán nem is annyira ostoba gondolatom támadt, hogy keressünk fel valami hírhedt alvilági alakot, és vele üzenjünk, hogy vissza akarjuk vásárolni a gyöngysort, ez volt Henrynek a nagy alkalom: hiszen így én azt gondolhattam, a telefon már Gandesinél tett látogatásunk eredménye. Mivel azonban az első telefonhívás a lakásomra akkor futott be, amikor Henrynek még nem volt alkalma értesíteni a cinkosát, nyilvánvaló volt, hogy itt holmi fortéllyal éltek. Ezek után eszembe jutott, hogy hazafelé belénk szaladt egy kocsi, és Henry kiszállt, és hátrament veszekedni a vezetővel. Persze, a koccanás szándékos volt, Henry rendezte az egészet, és a cinkosa ült a másik kocsiban. Úgyhogy miközben látszólag ordítoztak, Henry szépen közölte vele a szükséges adatokat.
Ellen kissé türelmetlenül hallgatta a magyarázatomat. – De Walter – szólt közbe –, ez igazán csekélység. Miből tudtad meg, hogy Henry vitte el a gyöngyöt?
– Hiszen te magad mondtad – emlékeztettem. – Egészen bizonyos voltál benne. Henry szilárd jellem. Kitartó ember. Nyilván el akarta rejteni a gyöngysort; nem félt attól, hogy a rendőrök bármit is kiszednek belőle, és aztán hosszú-hosszú idő elteltével elővette volna a gyöngyöket, és szép csendesen felszedte volna a sátorfáját.
A sötétben is éreztem, hogy Ellen türelmetlenül megrázza a fejét.
– Walter, te titkolsz előttem valamit – mondta élesen. – Te biztos voltál a dolgodban, különben nem bántál volna el olyan brutálisan Henryvel. Ismerlek eléggé; engem nem tudsz áltatni.
– Nos, drágám – mondtam szerényen –, valami csekélység valóban volt még, afféle jelentéktelen apróság, ami a legokosabb ember figyelmét is gyakran elkerüli. Mint tudod, nem használom a garzonház nyilvános telefonját; a saját telefonomnak viszont titkos a száma. Henry cinkosa pedig ezen a titkos számon hívott. Henry eleget volt nálam, megtudhatta a számot. Mr. Gandesinek viszont ezt a számot nem adtam meg, hiszen kezdettől fogva bizonyos voltam benne, hogy Henrynél van a gyöngysor, csak azt nem tudtam, hogyan fogom kiszedni belőle.
– Ó, drágám! – búgta Ellen, és a nyakamba borult. – Milyen bátor vagy te! És igazán, a magad módján még okos is! Gondolod, hogy Henry szerelmes volt belém?
E tárgy iránt azonban semminemű érdeklődést nem éreztem. A gyöngysort Ellenre bíztam, magam pedig a kései óra ellenére Mr. Lansing Gallemore-hoz hajtottam, és visszaadtam a pénzét.
Néhány hónap múlva, nagy örömömre, honolului bélyegzővel ellátott levelet kaptam. A levelet silány minőségű papírra írták, és így szól:

Na, öcsi, az a te kis jobb horgod szép darab volt, ki se néztem volna belőled, bár persze készületlenül ért. De meg kell hagyni, jól ült, emlegettelek is egy hétig minden fogmosásnál. Nagy kár, hogy fel kellett húznom a nyúlcipőt, mert nagyon egyrendes tag vagy te, kisapa, ha kicsit buggyant is, de isten az atyám, szívesebben piálnék veled, mint hogy rohadt rozsdás szelepeket olajozzak, mert azt csinálom, csak épp egypár ezer mérfölddel odább, mint ahol ezt a levelet föladták. Két dolog még, azt a magas szőkét tényleg komáltam, főleg ezért léceltem le az öreglánytól. Hogy a kavicsot megfújtam, az csak olyan szédült ötlet volt, ami a magamfajta balfácánnak juthat eszibe, ha beleszédül valami jó csajba. Bűn, ahogy otthagyták heverni azt a kavicsot, abba a bádogdózniba, én meg nemhiába dolgoztam egyszer Dzsibutiba egy francia mókusnak, értek valamit a gyöngyhöz, a hólabdától legalábbis megtudom különböztetni. Hanem amikor aztán le kellett volna rendezni a dolgot veled ott az isten háta mögött, hát mit mondjak, nem volt szívem hozzá. Mondd majd meg annak a szókének, hogy kérdeztem utána.

Üdvözöltet barátod
Henry Eichelberger (alias)

Ui: Akarsz hallani egy jót, azaz ürge, aki telefonálgatott neked, le akart vágni egy ötvenesre abból a kilóból, amit a zsebembe dugtál. Hát megmagyaráztam neki, hogy hogy van az ilyesmi. Már megbocsásson a világ.

M. f.