Káosz ciklus 1.
John Caldwell
A KÁOSZ SZAVA

(Tartalom)

 

 

Yvorl

 

Évközép napjának komor éjszakáján minden jószándékú lény kerüli az évszázados gonoszság áporodott leheletétől kísértett Rontás Erdejét. Akadnak azonban olyanok, akik tudatlanságukban vagy gőgösségükben alábecsülik a fenyegetést, s vakmerően e kísértetjárta területre merészkednek. És megint csak akadnak még mások – akik, ismervén némelyek botorságát, buzgón lesnek ezen meggondolatlanokra. Nem kísértetek; valóságos, kézzelfogható teremtmények. Rozsdás kardjukkal, ágas-bogas fabunkójukkal, gonoszságtól áthatva igyekeznek kielégíteni a fensőbb létsíkok teremtményeinek igényét, hogy csekély képességeikkel hozzájáruljanak a káosz és a rend örök küzdelméhez. És ez utóbbiak a káosz nevében fejbe kólintják a gyanútlanokat. Hamarosan áldozótűz fekete füstje emelkedik a bokrok övezte tisztáson, s odafönn egybevegyül a holdat elsötétítő, éjszínű fellegekkel. Évközép napja van.

Erőszakos szél cibálja a lombokat, ám a lángokat nem fújhatja el.

Két parányi halandó kuporog a hatalmas áldozótűz mellett; a harmadik a máglya tetején ég. Megcsonkított teste a szertartásnak megfelelően vízszintesen fekszik, kezét összekulcsolták a mellén, és odatették levágott fejét. Ő már nem érzi a lángok forróságát. Lelke elszállt, és hamarosan Yvorl isten szolgáinak szolgája lesz – azon a másik létsíkon, ahová dolga végeztével egyszer mindenki eljut.

A tűz ropog. A két alak lehajtott fejjel áll. A nagyobbik, a viharvert, zord arcú vénember vérfoltos ezüstkaszát szorongat és mormol. Istenéhez imádkozik, akinek áldozatát felajánlja. Arcán friss heg árulkodik arról, hogy a gyanútlan utazó nem adta oda ingyen a lelkét.

A másik alak a vén pap válláig sem ér. Kölyök még. Alkata mégis eljövendő erőt sugall. Zömök teste dacos, és busa fejében élénken csillog apró szeme. Ajka vastag, orra lapos, szájában félelmetes fogak villannak; inkább agyarak, mint fogak. Szőrös teste, elálló füle, gorillaszerű tartása fennen árulkodik róla, hogy ősei nem kifejezetten az emberfajhoz tartoznak. Anyja ork volt, apja ember; így e fiú ereiben félig alantas orkvér, félig büszke embervér csörgedezik. Ám a fiú egész máshogy vélekedik hovatartozásáról.

Szeme sarkából sunyin az imájába mélyedt papra pillant, és szőrös kezével az áldozat bokája felé nyúl. Az egykori utazó nyurga lába lelóg a roppant máglyáról. A kopott bőrbakancs keltette fel a fiú figyelmét. Óvatosan kiköti az egyiket, és húzgálni kezdi. A bakancs megszorul az áldozat lábán. Aztán lecsusszan. A pap teljesen belefeledkezett imájába. Jöhet a másik cipő. Persze ez is megszorul. A kölyök megrántja. Nem jön.

Felmordul, és megrántja ismét – most már nagyobb erővel.

Az áldozat lehengeredik az áldozótűzről. A pap ocsúdik. Nyakon teremti a kölyköt.

– Bocsáss meg, Yvorl! – morogja. – Tudatlan még e kölyök, de ígérem, hű szolgád lesz, aki megszerzi a Káosz Szavát, és szerte e világon terjeszti a pusztulást!

A kölyök már boldog. Újonnan szerzett bakancsát azon nyomban elkezdi piszkos lábfejére húzni. Könnyen boldogul. Valamelyest még lötyög is rajta. Másfélszer akkora. Jól meg kell húzni a bőrfűzőket.

– Imádkozz, mihaszna kölke! – morogja a vén pap. – Imádkozz, különben elkárhozol! Yvorl a mi urunk, nem más!

– Yvorl az emberek istene – vitatkozik a kölyök, és ferde száját még ferdébbre húzza. – Én ork vagyok. Az orkok istenében akarok hinni! Grooms harcosa akarok lenni! Ork harcos akarok lenni!

Az öreg lehunyja a szemét, és a fejét rázza.

– Yvorl minden bosszúálló istene. Yvorl a káosz istene. Yvorl a leghatalmasabb isten! Ha élni akarsz, őt kell szolgálnod! Ha, pusztulni kell vagy pusztítani, úgyszintén! Yvorl a leghatalmasabb!

– Úgy? – visítja a kölyök, és esetlenül körberohanja a tüzet ormótlan bakancsában. Akkor miért hagyta Yvorl, hogy az az átkozott ember... – rettenetes gyűlölet hangzik az „ember”-szóban –, hogy az az ember megölje anyámat! Lemészárolja apámat! Azt mondod, Netar, Yvorlnak mindennel célja van. Ezzel mit akart elérni Yvorl?

A vén pap kezébe kapja mocskos, fekete köpenyét, és a pokol ördögeit káromolva a mihaszna után veti magát, hogy elkapja a grabancát.

Ez könnyen sikerül, mivel a menekülő orra bukik az ormótlan lábbeliben. A pap térdére kapja, és inas, barna kezével dühödten csépeli.

– Gyűlölöm az embereket! – ordítja a szutyok. – Kiirtok minden embert a föld színéről! Téged is kiirtalak, átkozott Netar! Ha felnövök, megnyúzlak, és feláldozlak Yvorlnak.

– Na ugye, hogy Yvorlnak akarsz áldozni! – dörmögi dühösen a pap, és lehajítja, hogy csak úgy nyekken.

A fiú feltápászkodik, és sajgó alfelét dörzsöli. Nem csillog könny a szemében. Zordan összeszorítja száját, és a máglyára mered.

– Kiirtom az összes embert... – morogja.

A pap vigyorog.

– És feláldozod Yvorlnak. Örülni fog neki, és kegyes lesz hozzád.

– Bosszút állok! – üvölti a fickó, és nagy barna nyelve kibuggyan szájából. – Megölöm azt a... azt a hogyishívjákot...

– Peltárt – segít a pap.

– Kegyetlenül fog lakolni, amiért meggyilkolta az anyámat, és... és mert velem ezt a csúfságot tette... hogy félig ember vagyok... ilyen ocsmány állat...

A vén pap átöleli remegő vállát.

– Imádkozz Yvorlhoz, és kérd, vezessen Peltár nyomára! Imádkozz, fiam, és Yvorl megsegít! Mert te az vagy, akinek sorsában megíratott, hogy megszerzi a Káosz Szavát. Szerezd meg a Szent Szót, és pusztítsd el Peltárt!

A kölyök megragadja az övén függő, kicsiny ezüstkaszát, és egészen a tűzhöz lép. A lángok szinte az arcát nyaldossák.

– Yvorl! – kiáltja tele szájjal. – Akarod, hogy szolgáljalak? Segíts megölni Peltárt, és örök életemre hű szolgád leszek! Kiirtom az emberfajt, és létemben káoszt, zűrzavart szítok dicsőségedre! Yvorl! Hallod szavam? Ha akarod, hogy szolgád legyek, adj jelt! Adj jelt, hogy segítesz... különben nem hiszek benned!

– Ostoba tacskó! – sziszegi Netar. – Feltételeket mersz szabni Yvorlnak?

– Yvorl! – üvölti a kölyök. – Adj jelt, és hű szolgád leszek! Yvorl...

A tűz hirtelen fellobban. Vörös lángjai az égig csapnak, és mikor lecsillapodik, áttetsző rémalak áll a közepén. Olyan, akár egy csontváz; bordáira vastag, penészes bőr tapad. Egyetlen szeme van, és ráncos, pikkelyes pofájából rettenetes agyarak meredeznek. Két lábon áll, hosszú, tüskés farok tekereg cölöplábai között, és két mellső végtagjában jókora, fekete kaszát lenget, mintha a lángokat irtaná maga előtt. Ahogy a kasza suhint, jeges fuvallat csapja meg a dermedt áldozókat. Szóra nyitja rettenetes száját, és még több agyar villant elő. Csak két szót szól, de szavai Úgy hatnak, mint a mennydörgés. Végigdübörögnek a tisztáson, és a fák megroskadnak súlya alatt.

– Állj bosszút!

A kölyök azt hiszi, megsüketült. Mikor végre levegő után kapkodva megdörzsöli szemét, a rémalak már eltűnt. És vele együtt nyoma veszett az áldozat tetemének.

– Netar! – kiáltja döbbenten. – Láttad? Mi volt az? Ugyanolyan kaszája volt, mint nekünk, de sokkal nagyobb... Azzal aztán lehet aratni! Mi volt az? A káosz valamelyik szörnyetege? Vagy Yvorl egyik szládja?

– Nem – mondja az öreg furcsa, elcsukló hangon. – Maga Yvorl volt az!

A ronda kölyök megszeppenten fordul a vénséghez.

– Yvorl?... De mi bajod? Könnyek csillognak a szemedben! Sohasem láttalak még bőgni! Netar... miért bőgsz?

– Negyven éven át imádkoztam Yvorlhoz, és áldoztam neki hűségesen a rend hitvány szolgálóit... ám hiába könyörögtem, hiába szólongattam, hogy nyissa rám egyetlen szemét, és áldjon meg... Yvorl maga sohasem nézett reám! Negyven éven át sohasem! És te, te pelyhedző állú, korcs fajzat... Egyetlen káromló szavadra Yvorl megmutatja magát, és szól hozzád.

A kölyök elvigyorodik.

– Úgy látszik, Yvorl jobban kedveli a korcs fattyúkat, mint az embereket?

– Azt nem tudom... De hogy nagy jövőt szánt neked a terveiben, abban biztos lehetsz!... Ne vigyorogj, te tetves, mert...

Ütésre emeli lapáttenyerét, hogy jól nyakon teremtse a bambán vigyorgó kölyköt, de keze megáll a levegőben. Hogy is merhetné most már megütni Yvorl kiszemelt szolgáját? Ideges remegéssel húzza össze magán a koszos fekete köpenyét, és földet rugdos a parázsra, hogy az áldozótűz fel ne gyújtsa az erdőt.

– Megszerzed a Káosz Szavát, és bosszút állsz!

 

 

Első könyv
A KÁOSZ PAPJA

 

1. Skandar Graun

 

A fogadó sarkába alig-alig jutott el a mécsesek gyér fénye. Csak a kandalló lángjai világították meg valamelyest, s a sarokban lévő asztalt árnyas félhomály borította. Skandar Graun épp ezért szerette ezt a helyet. Hatalmas bicepszeire hajtotta busa fejét, és a kandalló vörös lángjaiba révedt. A lobogó lángok nem azt a tizenöt évvel ezelőtti áldozótüzet juttatták eszébe, ami döntően meghatározta élete további alakulását.

Erős orksört vedelt, és elégedetten nyugtázta, hogy fakupája kiürültekor lesz pénze még egy italra. Sőt, több italra. Trükkös erszényében nem csak egy tucat ezüst, de három aranypénz is rejtezett. Arról nem is szólva, hogy frissen szerzett, csillogó vértezete testvérek között is legalább negyven aranyat ér – bármelyik orgazda szemrebbenés nélkül lepenget érte nyolcat, ha a szükség úgy kívánja.

A tűzfény élénk árnycsatát vívott domborodó mellvértjén. Skandar Graun merengve gondolt délutáni áldozatára.

Ennyi év elteltével még mindig akadnak naiv emberek? Ez furcsa. Ő személy szerint mindent megtett, hogy drasztikusan csökkentse a naiv emberek számát. Akik bizalmukat helyezték bele, nagyon hamar felismerték tévedésüket – ám akkor már nem volt pardon; testük hamarosan az áldozótűzön sercegett, lelkük pedig Yvorl szolgáinak talpát nyalogatta. Pedig milyen átlátszó trükkel él! Vezetőnek ajánlkozik, hogy átkalauzolja a kalandvágyó idegeneket a Rontás Erdején át Rentzall népes kikötőjébe. És csodák csodája, számos bamba teremtmény akad, aki balszerencséjére pont Skandar Graunt választja ki a sok előnyösebb kinézetű, jószándékú vezető közül.

Ma délután is! Jött az a magabiztos idegen, és azonnal indulni akart. Szemmel láthatóan úgy gondolta, megbízható vértezetében, hosszú kardjával a kezében szikrányit sem kell tartania a feltűnően izmos, de ugyanakkor feltűnően fegyvertelen félvér ork vezetőtől. És Skandar Graunnak esze ágában sem volt eldicsekedni papi mivoltával. Gondosan titokban tartotta, hogy Yvorl isten harcos-papjaként legalább olyan jól bánik papi varázshatalmával, mint a rücskös, bütykös fabuzogánnyal. Így hát a gyanútlan idegen sorsa beteljesedett. Megfelelő időben kimondott parancsvarázs bénította meg tudatát, és Skandar Graun fabunkója bezúzta koponyáját.

Mikor eszébe jutott e szégyenletes cselekedet, dühében leharapott egy darabot a fakupa széléből. Elhibázott, ostoba dolgot művelt! Szidta magát, mint a bokrot. Hogy lehetett olyan ostoba, hogy ormótlan bunkójával nem csak a vándor fejét, de gyönyörű, bronzveretes sisakját is összelapította! Évek óta nem követett el ekkora baklövést! Utána már hasztalan próbálta helyrepofozni a horpadt sisakot; az javíthatatlan károsodást szenvedett. Így hát Skandar Graunnak birtokába került jó acélkardja, veszedelmes láncos buzogánya, három dobótőre, egy zacskónyi pénze, pajzsa, főúri vértezete – de szőrtelen barna feje fedetlen maradt. És hogy szerencsétlensége csak tetőződjön, az idegen kordobai csizmája az istennek sem ment fel hatalmas tappancsára, bárhogy imádkozott és káromkodott – pedig mindkettőt megpróbálta. Így hát mit lehet tenni? Viseli továbbra is réges-rég szerzett kopott és lyukas bakancsát. Úgyis hozzászokott és egyébként sem lóg ki nagyon öltözetéből, hiszen zsírpecsétes, szőrös bőrnadrágja mocskosan lógott derekáról, és a térde tájékán mogyorónyi lyukak gondoskodtak a megfelelő szellőzésről. És ne gondoljuk, hogy csillogó vértezete feltűnően elütött volna toprongyos ruházatától. Skandar Graun, a főúri hatást enyhítendő, nem dobta el régi kedves fekete köpenyét, amit jó tíz éve nevelőapjától örökölt, és amit azóta még több szakadás és azonosíthatatlan folt tett majdnem terepszínűvé. A köpeny ráadásul rendelkezik azzal az előnyös tulajdonsággal, hogy kellemes rothadt csirkebélszagot áraszt, és elnyomja az áldozat frissen szerzett ingéből terjengő undorító emberszagot.

Skandar Graun erre gondolva kortyolt söréből, és lapos orra szinte mozgott, ahogy élvezettel szívta be az ismerős orkszagot.

A vén pap halála után otthagyta a civilizációt, és egy ork faluban keresett menedéket. Az orkok befogadták ugyan, de papi hivatását csak titokban gyakorolhatta. Grooms-hitű fajtársai nem nézik jó szemmel Yvorl híveit. Ám ő nem adta fel vallását, és buzgón álmodozott, ha az idő úgy kívánta. Azonban egy idő elteltével a törzs körül csellengő baráti orgazdák kezdtek eltünedezni. Ebből sok baja származott. A Vörös Kéz törzs agilis, vén papja egy hitvitában letépte az ifjú bal fülét – Yvorl lehelete zörgesse az alávaló szétszórt csontjait!

Skandar Graun hű maradt elveihez: orkot sohasem áldozott. Azonban a vén Grooms-pap eltűnését követően szakított a törzzsel. Egy ideig az erdőben állt lesben, de tevékenysége nem mutatkozott túl jövedelmezőnek, mivel csak vasár- és ünnepnapokon jártak arra magányos utazók. És az áll Yvorl papok kiskátéjában, hogy népesebb csapatra magányosan támadni csak ritkán jövedelmező. Az éhség Rentzalba hajtotta, és a kikötővárosban felcsapott matróznak. Évekig hajózott, eltanulta a tengerészfortélyokat, karjaiban pedig megduzzadt az erő. Azonban szörnyű lelkiismeret furdalás gyötörte, mivel a szűk hajón el kellett hanyagolnia szertartásait, és emberáldozatot is csak elvétve mutathatott be istenének. Következésképpen papi hatalma meggyengült, és hamarosan eljött az idő, mikor már a legkezdetlegesebb varázslatocskák sem sikeredtek úgy, mint régen. Felhagyott a hajósélettel, és visszaköltözött szülővárosába, Kirovangba, és megújult hitbuzgalommal vetette magát a vallásos életbe. Szinte hetente áldozta fel az erdőn keresztülmenni kívánó gyanútlan embereket, és papi hatalma újra kiteljesedett. Ráadásul felismerte vallása jövedelmező mivoltát. Miért égetné el áldozataival együtt a felszerelésüket is? Hiszen Yvorlnak csak a lélekre van szüksége, és köztudott, hogy a kirovangi orgazdák tíz százalékos kedvezményben részesítik rendszeres szállítóikat.

Általában meglepte áldozatait, és ha azok papi parancsvarázsának hatalma alá kerültek, nem sok gondot okoztak; birkaként lehetett letaglózni őket. Akadtak persze kellemetlen, erős akaratú fickók, akik dacoltak a parancsvarázzsal, és ilyenkor fegyverek döntötték el a küzdelem kimenetelét. Ez idáig Skandar Graun javára. Bestiális ork pofája sohasem volt szép látvány, s bal fülének elvesztése egyáltalán nem javított az összhatáson. Alig valamivel álla fölött karomvájta seb jelzi, hogy találkozott már fegyvertelenül farkassal, és szokásosnál is laposabb, tömpe orra arra utal, inkább támadni szokott, mint védekezni. Szürkésbarna bőrét jórészt félcentis sörte borítja, és ahol nem, ott vastag ráncok, zúzódások, sebhelyek húzódnak meg. Májfoltos, tar fejbőrét nem lepi szőr, és sajnos – sisak sem.

Mélyen ülő, apró szeme álmosan pislogott kupája belsejébe, és lapos, barna nyelve belelefetyelt a zavaros folyadékba. Sárga agyarai megvillantak a tűzfényben, és ez félelmetessé tette.

Nos, egyetlen orkot sem lehetne még jóakarattal sem szépnek nevezni, de Skandar Graun, akinek ereiben egyrész embervér csörgedezett, csúnyaságban bármelyikükkel bátran felvette volna a versenyt. Ne szépítgessük a dolgot, mondjuk ki nyíltan: Skandar Graun rettenetes rondasága bármely költőt megihletett volna. Rútságán már csak egy valami tett túl: a foltos fekete köpönyegből áradó rettenetes orkbűz, amit csak kevés kulturált lény képes elviselni. Kivéve persze az orkokat, akik köztudottan igen kifinomult szaglóérzékkel rendelkeznek.

Talán ennek köszönhető, hogy a zsúfolt ivóban az övé volt az egyetlen asztal, amely mellett három szék is üresen állt. A többi asztal mellett a nyers deszkalócákon egymáshoz préselődtek az emberek meg egyéb szerzetek. Vagy nem néztek a magányosan iszogató félork felé, vagy utálkozó pillantásokat vetettek rá. Főleg ha egy-egy ajtónyitás felkavarta a fogadó levegőjét, és beterítette az ivót a harcos-pap köpenyének aromás illatával.

Skandar Graun nem törődött a gyilkos pillantásokkal. Kihörpintette söre maradékát, nagy barna nyelvét a fakupa aljáig nyújtotta, és kinyalta belőle a nedvességet. Aztán elvigyorodott, és ezáltal megvillant vérvörös ínye. Hiszen most van pénze, jutott eszébe. Annyi sört vehet, amitől még egy ló is felpuffadna.

Nyílt az ajtó, valaki távozott. Kintről nedves szélroham zargatta meg az ivó füstös és kissé orkszagú levegőjét. Hatalmas dörgés reszkettette meg az eget, és villámok cikáztak. Ítéletidő tombolt.

Pénzt vett elő; egy kerek ezüstöt. Felemelte a fakupát, és az asztalhoz csapkodta. A fogadóban mindenki odakapta a fejét. A fogadós is. Skandar Graun elégedetten böfögött felé, és fejével hívólag intett. Elvégre akinek pénze van, az úr!

– Mi kell? – vakkantott oda a fogadás. – Sör?

– Kettő – böffentette a harcos-pap, és tömpe ujjain is mutatta. – Ket... hukk... tő!

Utálta az ilyen cudar, zivataros időt. Utált mindent, ami mosdással és vízzel volt kapcsolatban.

Míg a hordóhasú, csapzott szakállú, bőrkötényes ember két kupát habzó sörrel töltött tele, a félvér ásított, közelebb húzódott a kandallóhoz, és úri mivoltának tudatában leereszkedően szemlélte környezetét. Bár most e mesés vagyon birtokában hetekig nem kívánta vallását gyakorolni, puszta megszokásból nézelődött.

Az ajtótól balra eső két hosszú asztalnál helybéliek szorongtak. Néhányuk gajdolt, mások nagy hangon vitatkoztak. Az asztal szélénél két matróz szkanderozott, többen fogadtak rájuk, és mikor egyikük karja az asztalt érintette, kopott rézpénzek cseréltek gazdát. A legbelső asztalnál halvány képű, ferde szemű kereskedők ültek színes öltözetben; idegenek, akik a tenger felől érkeztek karcsú, sárkányfejes hajójukon. A gőgös idegen, akinek lelke délután óta Yvorl kaszájának fényesítője, az ő hajójukon érkezett. Nagyon messziről jöttek, a világ végéről. Most vacsorájuk végeztével hosszú szárú pipára gyújtottak, és sűrű, lila füstöt eregettek. Egyikük, aki talán mindannyiuk közül a legtekintélyesebb pocakkal rendelkezett, a tálakat összeszedő csaposlegénynek magyarázott, és közben párnás kezét az ifjú csontos fenekén nyugtatta.

Skandar Graun felhúzta a szemöldökét. Rühellte az embereket. Irtózott a gondolattól, hogy valaha ilyen puhány élvhajhászt szenteljen Yvorlnak. Hogyisne! Az isten haragja azonnal lesújtana rája!

Yvorl? Attól az egy alkalomtól eltekintve soha többé nem jelentkezett. Pedig a félvér imádkozott hozzá eleget. Eleinte kérlelte imáiban, könyörgött neki, hogy adjon felvilágosítást arról, hol találhatja meg a Káosz Szavát. De az isten nem reagált. Erre átkozni kezdte. Ám Yvorl érzéketlen maradt.

Egyszer megjelent Sheenka, az isten egyik szládja. Csodaszép női test haluszonnyal, világtalan szemekkel, csontvázkarokkal. Türelemre intette Skandar Graunt, és közölte, hogy Yvorl nem leli örömét tevékenységében. Áldozzon többet, nagyobb hatalmú embereket, ne csak éhenkórász vándorokat! Romboljon, pusztítson, szítson káoszt, ahol a rend és törvény uralkodik – mert ezzel tudja megörvendeztetni istenét!

A fogadós lerakta a két, habtól csorgó oldalú fakupát Skandar Graun elé. Elvette az ezüstpénzt, köténye alá csúsztatta, és elfordult. De a félvér egy hörrenéssel elkapta a bőrkötényét.

– Hohó! – morogta, – És a négy rézzel mi lesz, mi?

– Miféle négy rézzel? – recsegte a fogadós.

– Hát, ami visszajár.

– Majd ihatsz érte, ha már egy fityinged se lesz – vetette oda a fogadós, és megpróbálta kirántani bőrkötényét.

Skandar Graun nagylelkűen elengedte.

– Nem lesz olyan többet – jelentette ki pökhendien. – Mostan már gazdag vagyok.

– Na persze – mondta a fogadós. Indult vissza a pulthoz, de alig tett egy lépést, visszafordult, mert újabb ezüstkoppanását hallotta.

Skandar Graun urasan közelebb intette.

– A tied lehet – mondta leereszkedően. Kissé már részeg volt, különben sohasem tett volna ilyen fennhéjázó kijelentést egy teljes ezüsttel kapcsolatban. Fejével a lila füstbe burkolózott ferde szemű kereskedők felé biccentett. – Mit akarnak ezek minálunk?

A fogadós rezzenéstelen arccal eltette az ezüstöt.

– Kalmárok. Drága kelméket hoztak Fealhorba. Vigyázz, félvér! Sigurd pártfogását élvezik!

Skandar Graun összevonta a szemöldökét. Minden embert utál, minden emberek közül leginkább szülei gyilkosát, az ismeretlen Peltárt gyűlöli; azonban a feltétlen kiirtásra várók listáján rögtön Peltár után Sigurd következik. Az az átkozott sárgabőrű gyík olyan szörnyűséget követett el ellene, hogy annál-nagyobb megaláztatás egy félvér orkot nem is érhet: megfürdették!

Sigurd csempészbandája tiltott áruk, kelmék, égetett italok és egyebek vámmentes szállításával, de leginkább kalózkodással foglalkozott. Skandar Graun jó hajós volt, és alkalmanként szívesen vett részt egy-egy kisebb akcióban. Ám szerencsecsillaga leáldozott. Sigurd, az az átkozott ferde tekintetű dög rossz szemmel nézte, ha emberei lustálkodnak, és gyakran belekötött a részeges félvér orkba. Skandar Graun sohasem vette szívére a sértéseket, és kaján vigyorral az arcán figyelte az izgága férfi hadonászását. Elengedte füle mellett a szidalmakat. Hiszen akinek csak egy füle van, minek strapálja magát? Egy napon azonban Sigurd jól öltözött, elegáns nővel sétált be a banda törzshelyére. A nő a fekete köpenyes félvér mellett elhaladva finnyáskodva fogta be fitos kis orrát. Skandar Graun harsányan kiröhögte. És ez lett a veszte. Sigurd éktelen haragra gerjedt: megfürösztötte! Skandar Graun könnyebben elviselte volna, ha a csempészek fél órán át folyamatosan az arcába köpködnek, ha betörik az orrát, vagy leszakítják a maradék fülét... de ez az aljasság egész lényét megrendítette. Sigurd parancsára négy kalóz megragadta, belevágta az esővízgyűjtő dézsába, és hiába küzdött hősiesen, irgalmatlanul megsikálták.

Víztől csöpögő ruhában oldalgott el, és három napon át szinte egyebet sem tett, minthogy minden lótrágyában jó alaposan meghengergőzött. De ez nem volt igazi. Hetekbe telt, mire sikerült visszanyernie megnyugtató, rothadt csirkebélhez hasonlatos, ork illatát.

Utálta hát Sigurdot teljes szívéből. Ám egyedül mit sem tehetett az erőteljes kalózvezér ellen.

Most Sigurd nevére Újra borús gondolatok viharzottak át fején, de egész más izgatta.

– Jött reggel a fogadóba egy férfi... – kezdte.

– Aha – mondta a fogadós. – Albrecht en Brahnnak nevezte magát. Pont ilyen ragyogó vértezetet viselt, mint most te...

Skandar Graun krákogott, és kissé összébbhúzta magán fekete köpenyét. A fogadósnak arcizma se rezzent. Nem foglalkozott vendégei magánügyeivel – csak ha valaki fizetett érte. Az orkbűzt pedig már megszokta.

– Szóval – morogta Skandar Graun –, ez az Albert... vagy kicsoda... hagyott nálad egy levelet...

– Hagyott – bólintott a fogadós.

– Kinek szól az a levél?

– Mi közöd hozzá?

Skandar Graun megnyalta a szája szélét. Sárga agyarai kegyetlenül villantak.

– Azt az ezüstöt nem ajándékba adtam. Kinek szól a levél?

A fogadós vállat vont.

– Még egy ezüstért akár neked is adhatom. A címzett már elhalálozott, tehát nem kaphatja meg. Aki hozta... az meg nemigen jön már vissza érte. Minek is tenné, nem igaz? Hiszen azért hagyta nálam, hogy megszabaduljon a felelősségtől.

Skandar Graun belehörpintett a sörébe. Kissé gőzölgő fejjel újra kivett erszényéből egy ezüstöt. A pénz gyorsan gazdát cserélt. Micsoda felelőtlen pazarlás!

– Na, hol az az iromány? – hörögte a félork...

A fogadós térült-fordult, és egy gyűrött pergamennel tért vissza. A viaszpecsétet már feltörte valaki.

A harcos-pap a pergamenért nyújtotta szőrös mancsát.

– Várj, felolvasom – készségeskedett a fogadós, és kiterítette maga elé a tekercset.

Skandar Graun valósággal kitépte a kezéből.

– Majd én! – lihegte.

– Te?! – A fogadós rettentően elcsodálkozott. Meg sem fordult a fejében, hogy a rongyos félork ilyen művelt legyen. – Tudsz olvasni?

Skandar Graun elbizonytalanodott. Hű, a fenébe, még leleplezi itt magát!

– Hát... csak megszaglászom! – hörrent fel. – Hogy tudjam, miféle szerzet írta.

Úgy is tett. Kiterítette a pergament az asztalra, és hosszan szaglászta. Szinte minden centiméterén végighaladt lapos orrával. Közben tekintete végigfutott a kusza sorokon.

 

Tekintetes Horett di Carrast úrnak, a Moridon-iskola főmágusának.

Kirovang.

 

Kedves Mesterem!

 

Jókívánságaimat küldöm Önnek e messzi távoli szigetről, Lendorról, hol a nap sárga tüze a tengerből kél fel, és oda nyugszik le, ha eljön az ideje.

Sietve írok, megragadom e kivételes és ritka alkalmat, hogy eljuttassam élethíremet szeretteimhez és tisztelt tanítómhoz. Barátom és lekötelezettem, Albrecht en Brahn nemesúr holnap indul egy kereskedőhajóval hazájába, és említette, hogy útja során érinteni fogja Kirovangot. Így hát sietve írok Önnek, kedves Mesterem, és tisztelettel arra kérem, tudassa szüleimmel, hogy fiuk hosszú és kalandos út után eljutott Lendorra... Ah, hányszor forgott halálos veszélyben az életem! Igen, végül csak eljutottam, és Lendor hercegének kegyelmébe ajánlottam sorsom.

Ah, Mester, nem is gondolná, milyen kicsiny a világ! Megadatott nekem, hogy itt Lendoron, távol a világ végén nemhogy csak nagy mágusnál, de csodák-csodája, honfitársamnál, sőt... városombélinél folytathatom varázslói tanulmányaimat. Az ön egykori tanítványa lett most a Mesterem. Mester, kinek tudása messze túlszárnyalja mindazt, mit képzelni merészeltem. És ezt ne vegye lekicsinylésnek, Mester, hiszen Öntől nagyon sokat tanultam, és ezért rendkívül hálás vagyok önnek. Azonban Peltár – mert hiszen Peltár az, ki Lendor hercegének udvari varázslójává vált, s kinek én tanítványává lettem – olyan erők birtokosa már, miről álmodni sem mertem. Mester, alig másfél éve tanulok nála, de tudásom máris félelmetes! Olyan varázslatokat tanultam, mikről korábban álmodni sem mertem. Tűzgolyót lövök ki a tenyeremből, mi képes romba dönteni és felgyújtani egy halászkunyhót! Akaratomra eljegesedik a kezem alatt, mit érintek! Kedvemre megszólaltathatom a holtakat, és akaratom alá kényszeríthetem őket! Érintésemmel gyógyíthatok, és járványt okozhatok, sötétséget csinálhatok, világosságot gyújthatok... Mester, igaza volt, mikor azt tanácsolta, menjek keletre, mert ott többet tanulhatok. Hamarosan nagy mágus leszek...

Ám olyan hatalmassá sohasem válok, mint Peltár, aki csak morzsákat szór elénk roppant tudásából!

De sajnos gyors gyarapodásomnak egyelőre gátat szab, hogy Mesterem csak keveset foglalkozik tanítványaival. Minden igyekezetével egy hatalmas varázsszer után kutat, mely a legenda szerint itt rejtezik valahol Lendoron. Azonban bízom benne, hogy hamarosan sikerül megszereznie, és megsemmisítenie a Káosz Szavát, és akkor többet foglalkozik majd velünk!

De most zárom levelem, mert virrad, és hamarosan jő barátom és lekötelezettem, hogy elvigye e levelet magával a hajóra – és eljuttassa Kirovangba.

Jókívánságaim küldöm önnek, Mester, és azt kívánom, Moridon hatalma tartsa önt jó egészségben és hatalomban. Ugyanezt tolmácsolja szüleimnek! Mondja meg nekik, hogy Peltár megígérte, két éven belül megtanulhatom a teleportálás-varázslat titkát, és akkor hazalátogatok.

 

Maradok híve tisztelettel:

Ammar Sernson

Peltár tanítványa

 

Lendor városa,

Moridon utáni 232. év, Aprel havának 2. napja

 

Skandar Graun szeme kimeredt, mikor tekintete először találkozott Peltár nevével. Peltár! Lendorban van! Lendor hercegének udvari varázslója! És hatalmas varázsló! Hatalmasabb, mint a Kirovangban található Moridon-varázslóiskola Mestere! És a Káosz Szavát keresi!

Peltár! Anyja gyilkosa! Apja gyilkosa! Aki a szörnyű mészárlás után még hónapokig kutatott a félork csecsemő után, hogy meggyilkolja! De miért?

 

 

2. Yamael

 

Skandar Graun gondolatban a körmét rágta. Bármilyen hatalmas varázsló lett is Peltárból, az egykori varázstanoncból, ki nem átallott egy ork nőt legyilkolni, és valóságos hajtóvadászatot rendezni magzata után, ami dukál, az dukál! Ő, Skandar Graun, Yvorl isten harcos-papja szent esküvel tett fogadalmat, hogy anyja gyilkosán akár élete árán is bosszút áll. Mégha maga az isten is az!

Elmegy Lendorba! Akár a világ végére is! Most legalább már tudja, hol keresse. Csellel, furfanggal, sunyi módon – de véghez viszi bosszúját.

Közben a fogadós elvette tőle a levelet, és rámeresztette gülüszemét.

– Barkolis kovácsmesternek címezték – jelentette ki. Skandar Graun elcsodálkozott, de nem mutatta ki meglepetését. A fogadós olvasni kezdte. – Kedves Mesterem! Nagy hidegek járnak itten Lendoron. Ha az ember nem vigyáz, még a kovácstűz is kialszik a keze alatta. De nem azért diktálom e sorokat az írástudónknak, hogy a hidegről üzenjek. Tudatni kívánom magukkal, hogy jól vagyok, és igen sokat tanultam... khm... Itt még az üllő is más, a vas pedig más hangokat ad, mikor rácsapunk a kalapáccsal...

Skandar Graun egy darabig érdeklődve hallgatta a fogadós folyamatos füllentését, de mikor a sörébe kortyolt, keserűnek találta. Hogy tud ő itt nyugodtan ülni, mikor annyi év után végre Peltár nyomára bukkant? Azonnal fel kellene ugrani, és elrohanni az első kikötőbe, keresni egy Lendor felé induló hajót, és felcsapni tengerésznek! És ha a hajóra nem kell tengerész, mert teljes a létszám... Hát meginvitálni az egyik matrózt egy italra, és egy félreeső helyen a lelkére beszélni. Ki tudja, hátha szívesen fogadja Yvorl a hajós lelkeket?

Újra hatalmasat kortyolt. Nem. Lendor felé csak kivételes alkalmakkor, négy-öt évente egyszer indul hajó, és találomra nekivágni a világvégi szigetcsoport felé nagy meggondolatlanság lenne. Hajót bérelni pedig sokba kerül. Ha lenne saját hajója meg alkalmas legénysége...

Eszelős terv bontakozott ki sörgőzös kobakjában. Kezdett teljesen lerészegedni.

– ...itt ketten fogják fogókkal a patkót, és a harmadik úgy üti rá a szögeket...

– Kik a többi vendégeid? – szakította félbe a fogadós tirádáját. – Azok ott?

A fogadós oldalra pillantott, és suttogva válaszolt.

– Az az idősebb, sötétkék csuhás, sima képű egyén pap. Atyai pártfogója a vele szemközt ülő fiatal párnak. A szakállas ifjú valami varázslóféle, de lerí róla, hogy zöldfülű, aki nem sokat konyít még a nemesebb tudományokhoz. De az asszonya... az aztán döfi!

Skandar Graun odapislantott a szomszédos asztalhoz. A papnak mondott, sötétkék csuhás, jámbor arcú, idős egyén belekortyolt réz serlegébe, és elégedetten csettintett nyelvével. A szakállas férfi koccintott vele, de épp csak belenyalt borába. Mozgékony tekintetével elkapta a félork pillantását, de aztán mintha tudomást sem venne róla, figyelmét tányérjának szentelte. Túlzás lenne azt állítani, hogy evett; inkább csak turkálta az ételt hosszú villájával. Ápolt kecskeszakálla varázslós külsőt kölcsönzött neki, de Skandar Graun igazat adott a vendéglősnek: zöldfülű lehet.

Ellenben a nő, aki épp egy jókora ürücombot ragadott két marokra, elismerő pillantást váltott ki a félorkból. Bár arca és haja nem csábított volna egyetlen igazi orkot sem, emberi fogalmak szerint szép lehet. Azonban elsősorban nem ezzel hívta fel magára a figyelmet. Fém mellvért feszült izmos alakján, testtartása magabiztos volt, szinte gőgös. Acélszürke szeme szigorúan meredt lakomájára, szőke haja csigákban omlott vértezete vállára, egészséges, fehér fogai kíméletlenül mélyedtek a rágós húsba. Ha nem lett volna olyan visszataszítóan ember, Skandar Graun azon nyomban beleszeret, így azonban csak elismerő pillantást vetett rá.

A nő fegyverzete is figyelemreméltó volt. Hosszú, harci lándzsáját széke mellett, a falnak támasztotta, s vaskos szegecselt bőrövéről sagrénhüvelyben széles kard lógott.

Skandar Graun nem szerette különösebben a kardot vagy a lándzsát, inkább a láncos buzogányt részesítette előnyben – de éppen ezért megtanulta tisztelni azokat, akik ilyen kacifántos szúró és vágó fegyverekre merték bízni az életüket.

– Tegnap jöttek. Nem avattak be terveikbe. Az asztal túlszélén az a szép arcú fickó szintén papféle... olyan izé... durida, vagy druida... aki megőrül a természetért. Az a harcos pedig az öccse. Már két napja itt lebzselnek. Valami hajót várnak, amin átkelhetnek a Mahor-birodalomba. Az a nagy dög a druidáé...

A fehér köntösű druida és bőrvértes fivére lábánál óriási, zsemleszínű szelindek hevert. Leffentyű nyelvét kilógatva lihegett, és vizslató szemét Skandar Graunon nyugtatta. A félork harcos-pap, kiöltötte a nyelvét. De a kutya érdeklődése megszűnt. Elropogtatta csontja maradékát, aztán közelebb kúszott gazdájához, és várakozóan lesett az asztal felé. A druida megfenyegette ujjával a hatalmas jószágot. Az lesunyta a fülét, és a földhöz lapult.

A vértezetes nő harsányan felkacagott, és cubákja maradványait az eb elé vetette. Ám a szelindek nem nyúlt hozzá mindaddig, míg a semmibe révedő druida oda nem bólintott neki. Akkor azonban hatalmas agyarai közé kapta a mócsingot.

A vértezetes nő beszédbe elegyedett a természet papjával, de nem lehetett érteni, miről beszélnek, mivel a terem túlsó felén nagy kiabálás tört ki. Befejeződött egy újabb erőfitogtatás, de a vesztes sehogy sem akart fizetni, és legyőzője kést rántott. De lefogták, felfeszítették a száját, bort locsoltak bele, és zavartalanul folyt tovább a mulatozás.

A fogadós tekintetével az ablakhoz legközelebb eső asztal felé intett.

– Azok is házasok. Átutazóban. Kevés a pénzük, és munkát keresnek. Bármit elvállalnak, amiért pénzt kapnak. Holnap reggel indulnak tovább a Rontás Erdején át Rentzalba...

Azok a sarokasztalnál ültek az ablak mellett. Két üres fakupa árválkodott az asztalon, de a vendégeknek nem akaródzott újabb rendelést leadni. Egymáshoz közel hajolva beszélgettek. Bizonyára szerelmes szavakat sugdostak egymás fülébe. A férfi arcát szőke szakáll keretezte, de nem takarta el a bal szeme alatti mély sebhelyet. Görbe orra szinte csőrszerűen hajlott álla felé, és nyugtalan tekintete egyre gyakrabban pislogott a terem túlfelén hangoskodók irányába. Kopott bőrnadrágot, vastag, foltozott vászoninget és vászonzekét hordott. Fegyver nem látszott nála, mint ahogy pajzs vagy vértezet sem. Hitvese sem viselt vértezetet, azonban túlzás lenne fegyvertelennek nevezni. Széke támlájára akasztva hosszú íj ás nyílvesszőkkel teli tegez lógott.

Skandar Graun elfintorodott. A törékeny, madárcsontú teremtésnek apró, hegyes fül kandikált ki hosszú, gesztenyebarna haja alól. No persze, tündér. Skandar Graun, lévén hogy jórészt orkvér csordogált ereiben, nem szenvedhette az erdei nép képviselőit; bár nem volt annyira ork, hogy gyűlöletet érezzen irántuk. Egyszerűen idegesítette a tündérszag.

Azonban ha tündér is, látszólagos törékenysége megtévesztő. Skandar Graun lefogadta volna, hogy a lány övéről az asztal alatt minimum két dobótőr lóg, amivel bizonyára ugyanolyan mesterien bánik, mint a karfára akasztott íjjal.

Sóhajtott. Ez a kettő, meg a másik asztalnál ülő öt ember nem látszik kimondottan megfelelő partnernek a hevenyészve kigondolt terv kivitelezésére. Épp elhessegette a gondolatot, és átengedte magát a sör mámorának, mikor nyílt az ajtó, és újabb vendégek érkeztek.

Vékony, bőrvértes férfi, egy félvér orkkal, akinek láttán Skandar Graunnak nyomban felvillant a szeme. A fajtestvér koránt sem volt olyan bikaerős, mint ő, de az átlagos alkatnál izmosabbnak látszott; mozdulatai késpenge rugalmasságot sugalltak. Skandar Graunéhoz hasonló, piszkos fekete köpenyt viselt, azonban az ő mellén nem csillogott fémvért. Gyűrött és mocskos kalapja alól hosszú, gubancos, fekete haj hullott a vállára, és elöl egybefonódott elhanyagolt szakállával. Ha lehet ilyet mondani, még Skandar Graunnal is felvette a versenyt rondaságban, és a hatást rendkívül növelte, mikor kivillantotta sárga agyarait. Ugyanis jellegzetes ork szemfogait leköszörültette, és hegyes fémsapkát húzott rájuk. Nem lehet kellemes a harapása.

Odakinn még tarthatott a felhőszakadás, mert ruhájuk merő víz volt.

Az idegen félork a vékony harcos után lépett a helyiségbe, ám míg az a füstöt legyezgetve a szemét meresztette, ő határozottan megindult a kandalló felé. Durva bakancsa minden lépésnél hangosan cuppogott. Felfedezte az üres székeket a sarokban, és szó nélkül letelepedett Skandar Graun mellett a kandalló felőli oldalon. Kezét melengette a lángoknál, majd ázott gönceit facsargatta.

Skandar Graun élvezettel szívta be a jövevény jellegzetes ork kipárolgását. De a csirkebélszagon túl most mást is érzett. A jövevény fodormentát rágott.

Társa, a magas, bőrvértes ember egyik lábáról a másikra állt, és pillanatokon belül apró víztócsa képződött körülötte. Halkan krákogott, hogy magára vonja Skandar Graun figyelmét.

– Elnézést, hogy megzavarjuk magányában – hebegte –, de átfáztunk, átáztunk az úton, és a kandalló közelében csak itt találunk üres széket. Ha megengedné...

Skandar Graun rá se hederített. A félvért bámulta. Az a ruháját facsarta, és eközben köpenye alól fojtóhurok jellegzetes formája villant ki, és szinte kiabált: orgyilkos vagyok! Tegnap, éhesen és pénztelenül, azonnal rohant volna, hogy jó pénzért besúgja a helyi orgyilkos céhnek, de most más tervek formálódtak agyában. Ha orgyilkos, hát orgyilkos! Még hasznára is lehet. Ha van esze, úgysem sokáig tartózkodik Kirovangban.

– Honnan jöttél? – vakkantott rá ork nyelven.

A félvér hátra sem fordult.

– Graagantból, a Fekete Szárny törzséből.

– Én Agranaakból, a Vörös Kéztől. Yvorl kegyelméből.

Az orgyilkos megszívta az orrát, és a tűzbe köpött. Aztán visszafordult az asztalhoz, és felfedezte Skandar Graun tartalék söröskupáját. Szőrös keze azonnal rákulcsolódott, és baljával kilögybölte a már amúgyis leülepedett habot.

– Hé! – mordult fel Skandar Graun. – Hozass magadnak!

– Nem vagyunk ellenségek. Szomjas vagyok. Nincs pénzem. Neked van.

Mélyen, hosszan ivott, aztán a kupa alján lötyögő folyadékot a bőrvértes férfinek nyújtotta. Az szabadkozó pillantást vetett a megbotránkozó Skandar Graunra, de azért ő is ivott.

– Ez meg ki? – hördült fel továbbra is orkul.

– Társam.

– Miféle ork vagy te, hogy emberférgekkel utazol, mi? Felfordul a gyomrom tőled! Öld meg, és társulj velem! Jó üzletet tudok.

A félvér orgyilkos sandán elvigyorodott. Bőrvértes társa abbahagyta az ivást, és bátortalanul megvakarta az orrát.

– Nem fog megölni – mondta tört ork nyelven. – Ugyanis féltestvérem. Az én anyám ember volt, az övé ork... de apánk közös.

– Mi a neved?

A vékony harcos azt hitte, az ő nevét kérdezik.

– Vrun vagyok – mondta még mindig orkul. – Testvérem Yamael.

Yamael a padlóra sercintett. A köpésre a szomszédos asztal lábánál heverő kutya felkapta a fejét és morgott, de az orgyilkos rá se hederített.

– Oszt miféle üzletről halandzsáztál, mi? Mondjad, ha tudol valamit! Pénzt akarok szerezni, ha kell, akár... – kardjára csapott.

– Testvérem! – nézett rá kérlelőn Vrun. – Megígérted...

– Meg! – morogta Yamael. – De pénz nélkül éhen döglünk, oszt akkor nem lesz kit jó útra térítened!

Skandar Graun egészségeset böfögött. A szomszéd asztaltól a mellvértes nő megrökönyödve kapta oda a fejét.

– Ki tudja? – mélázott a harcos-pap, és tekintete elfelhősödött a megivott alkohol mennyiségétől. – Csakhogy kéne még négy-öt ilyen legény, mint mi ketten!

– Egynek itt vagyok – ajánlkozott Vrun. Persze csak ha tisztességes üzletről van szó... És talán megkérdezhetnénk az asztalszomszédainkat. Vagyunk itt elegen.

– Emberek! – utálkozott Skandar Graun. – Undorító, bűzös patkányok!

Yamael vigyorgott. Elvette Vrun elől a fakupát, belenyújtotta nagy barna nyelvét, és alaposan kinyalta.

– Én is ember vagyok tiltakozott Vrun. – De nem érzem magam alacsonyabbrendűnek, mint ön, vagy... De ne civódjunk fölöslegesen! Ha nem jók önnek az emberek, járnak ide más szerzetek is...

Színpadiasan az ajtó felé mutatott. Az újra kitárult, és hatalmas dübörgéssel egy rettentően izmos, mellvértes, szarvsisakos törpe rontott be. Roppant szöges buzogányt egyensúlyozott vaskos vállán, és szegecses bőrkesztyűt viselt. A fickó majdnem olyan széles volt, mint amilyen magas, és a testre szabott páncél szabályosan kockaszerűvé tette. Zöld köpenyéről, és sisakja széléről esővíz csöpögött.

Egyenesen a pulthoz dübörgött, és vaskesztyűs bal kezével akkorát vágott rá, majd beszakadt. A döndülésre csend támadt az ivóban.

– Sört ide, mert dühös leszek!

Már így is épp elég dühös volt, és káromkodva csavarta a vizet hasáig érő, vörös szakállából.

Skandar Graun meredt szemmel bámulta a jelenést. A törpékkel is úgy volt, mint a tündérekkel: nem szenvedhette őket különösképpen, de olthatatlan gyűlöletet sem érzett irántuk. Azonban a nagyhangú izgága fickókat megvetette.

A fogadós valahol a raktárban kódorgott, így a vékonydongájú csaposlegény szolgálta ki az erőszakos vendéget. Miközben egy kupába habzó sört töltött, két újabb csuromvizes idegen érkezett. A törpe mellé cuppogtak, ezzel is jelezve összetartozásukat. Egyikük izmos, szikár ember volt; viharvert ábrázatáról lerítt, hogy élete javarészét az erdőben töltötte. Társa roppant méretű elf harcos volt, és bár az elfek általában az orkoknál is alacsonyabb termetűek, ez a hatalmas mellkasú fickó az erdőjáró fölé magasodott. A törpe alig ért a derekáig. A tündérszerzet hátát bőrpajzs védte, és hátára csatolva viselte roppant méretű pallosát is, mivel az az övén lógva igencsak a földet súrolta volna. A vándor hosszú karja a combját csapkodta, és vállán számszeríj lógott.

A törpe mohón kiragadta a csapos kezéből a kupát, lefújta róla a habot, és kortyolni kezdte az italt. Nem törődött vele, hogy most már az egész ivó őket nézi. Ám alig kóstolt bele, szeme elkerekedett, képe elvörösödött. A szájában levő sör mintha a torkán akadt volna. Fröcskölve köpte a rémült csapos képébe. A kupát földhöz csapta, és ugyanazzal a mozdulattal torkon ragadta a csapost. Vaskesztyűs keze majdnem kiszorította az ijedt fráterből a szuszt.

– Mit itatsz velem, te gazember? – bömbölte.

A csaposlegénynek nem jött ki hang a torkán. Csak tátogott.

– Orksört adtál, gazember! Bűzlik a söröd, mint egy koszos ork! – Nekilökte a csapost a polcnak. A legény lecsúszott a padlóra, és cserépdarabok, fatálak potyogtak utána. Tisztességes italt nekem! Ezt a moslékot öntsd az ork disznóknak!

Azonban a csapos elájult, a fogadós pedig nem volt a közelben, hogy kiszolgálja a tajtékzó vendéget.

A mulatozók asztalától a félmeztelen szkanderbajnok emelkedett fel.

– Most már aztán elég legyen! – bömbölte rendreutasítóan. – A mi kocsmánkban senki se acsarkodjon, hallod!

A törpe rávicsorgott, felkapott egy üres fakupát, és azonmód bal kézzel az izomkolosszus képébe vágta. Az eldőlt, akár egy kivágott faóriás. Betelt a pohár. A matrózok felugráltak. De nem mertek közelebb lépni. Többnyire fegyvertelenek voltak.

A törpe bort csapolt magának, és fújtatva, lihegve vedelte a vörös nedűt. Valamelyest csillapodhatott dühe vagy szomja, mert nagyot rikkantott.

Mikor észrevette a sarokba húzódott félorkokat, felkapta a fejét, és szakálla felborzolódott, szeme harci lázban égett. Yamael lassú mozdulattal megsimogatta kardja markolatát, de Vrun a vállára tette a kezét. Az orgyilkos szemében kihunyt a tűz.

A matrózok határozatlanul ácsorogtak. Néhányan a leütött szkanderbajnokot élesztgették. Egyikük felragadott egy széket, és kérdőn nézett társaira.

Az elf harcos lusta mozdulattal kihúzta roppant pallosát, majd fél kézzel könnyedén megpörgette.

A matrózok visszarettentek a suhogó pengétől. Az elf a padlóba döfte a pallos hegyét, és fegyverére támaszkodott.

– Takarodjatok! – szólt mély, bársonyos hangon.

És a matrózok, egyik a másik után eloldalogtak. És rövid habozás után a színes ruhájú kalmárok is követték Őket. A fogadó egyik fele már kiürült.

A hatalmas elf megfordult. Felvonta a szemöldökét.

– Nektek ugye nincs kifogásotok személyünk ellen?

A sima képű, kék csuhás pap emelkedett fel.

– Épp ellenkezőleg, barátaim – mondta. Az asztaluk felé intett. – Nagyon jól tették, hogy elkergették azokat a gazfickókat. Megvallom, zavart az elviselhetetlen rikácsolásuk. Elfogadnának tőlünk hálánk jeléül egy pohár bort...

 

 

3. Kalandra fel!

 

A pap invitálására a törpe nem sokat kérette magát. Odamasírozott, és le akart ülni az asztalfőn lévő székre. Ám ekkor, megpillantotta a hatalmas kutyát, és inkább a druida harcostársa mellett, a lócán foglalt helyet. Az erdőjáró mellé telepedett, a hatalmas elf harcos pedig rezzenéstelen arccal foglalta el az asztalfőnél lévő helyet. Pillantásra sem méltatta a nyelvét lógató ebet.

A pap észrevette Skandar Graun pillantását, és nyájasan intett neki is.

– Remélem, barátom, te sem átallsz meginni társaságunkban egy kupa bort.

A félork elvigyorodott.

– Skandar Graun szívesen osztozik más italában – jelentette ki.

– Jer akkor, Skandar Graun! – A kandalló felé fordult, és Vrunhoz intézte szavait. – Meghívásom vonatkozik önökre is! – Majd az ablaknál üldögélőket szólította meg. – És ha meg nem sértem önöket, szép hölgy és tisztelt uram... Ha már ilyen meghitt társaságban ülünk itt, talán érdekelni fogja önöket is mondandóm.

Mindenki odatelepedett a nagy asztal köré. A kocsmáros még nem került elő, a csapos pedig, mikor magához tért, négykézláb elkotródott a raktár felé. Így Skandar Graun töltött meg egy kancsót vörös borral, és átvette a fogadós szerepét.

Tizenhárman szorongtak most a hosszú asztalnál, és miután ittak a társaság egészségére, a jámbor pap emelkedett szólásra.

– Nos, barátaim... az én nevem Felius atya, és úgy érzem, mondandóm mindőtöket érdekelni fog – körbejártatta tekintetét a különös társaságon. A közös koccintás után felhagyott a tiszteletteljes önözéssel. – Sokféle népből verődtünk össze, mindőnket más-más cél vezérel, de úgy vélem, lakozik egy közös vonás bennünk. Mindannyian idegenek vagyunk Kirovang városában. A fogadóstól tudom, hogy aki itt megszáll, valószínűleg Rentzalba indul majd tovább. És mint tudjátok, Rentzalba az út a nem éppen szívderítő elnevezésű Rontás Erdején át vezet. Talán nem árulok el titkot, ha azt mondom, ennek az erdőnek átkozott híre van, a Rentzalba vezető út pedig csöppet sem veszélytelen. Bizony, barátaim, nem egy ember indult innen Rentzal felé, de hiába fogadott vezetőt, sosem érte el úticelját.

Skandar Graun épp sört kortyolgatott, s ennek hallatán majdnem megfulladt.

– Na ugye! – csapott az asztalra a törpe. – Még ez sem bírja lenyelni azt az undorító löttyöt! Pedig ezeknek az orkoknak rothad a belük.

Yamael kivillantotta hegyes fogait, és dühösen a padlóra köpött. A törpe buzgón felugrott. Vaskesztyűs kezével az asztalra csapott.

– No de, barátaim! – hűtötte le őket nyájas mosollyal Felius atya. – Miért ugranátok egymás torkának? Nem fenyeget bennünket épp elég veszedelem enélkül is?

Yamael egy fekete nyelű tőrt húzott elő, és lustán a körmét kezdte piszkálni. A törpe jól hallhatóan morgott. Az erdőjáró rángatta vissza a lócára. Yamael fodormentát rágott.

Közben Skandar Graun fuldoklási rohama elmúlt.

– Én is hallottam ilyen híreket – dörmögte –, de nem hittem el őket. Egyetlen utazó sem lehet olyan naiv, hogy olyan vezetőt fogadjon fel, aki később legyilkolja.

– Pedig léteznek ilyenek – jegyezte meg a druida, aki egész idő alatt most szólalt meg először. – Akik nem ismerik az erdőt, félnek tőle... és akik félik, azok számára az erdő gonosszá válik, és csúnyábbik arculatát mutatja. Az ilyen utazók félelmükben még pénzt is áldoznak arra, hogy sorsukat egy haramia kezébe helyezzék.

Skandar Graun hitetlenül ingatta a fejét. Szemmel láthatóan sehogy sem bírta megemészteni, hogy ilyesmi lehetséges: hogy valakit saját megfizetett kísérője öljön meg az erdő közepén! Nahát!

– Éppen ezért úgy vélem, ne bízzunk semmilyen fogadott vezetőben, bízzunk inkább egymásban, és fogjunk össze! Utazzunk együtt, barátaim! Ahogy végigtekintek magunkon, az a benyomásom, pórul jár az a banda, aki bennünket prédának néz.

– Otthagyják a fogukat! – üvöltötte a törpe, és újra az asztalra csapott. A hatalmas kutya talpra szökkent, és felborzolódott szőrrel morgott az alacsony, robusztus harcosra. A törpe megszeppent. – Úgy van – suttogta. – Menjünk együtt!

A druida furcsa, vakkantó hangokat hallatott. A kutya megnyugodott, és visszatelepedett az elf harcos széke mellé.

– Meg aztán pénzünk sincs, hogy vezetőt fogadjunk – mondta Vrun.

A többiek helyeslően mormogtak.

– Én már bemutatkoztam – folytatta Felius atya. – Ottomár felesküdött papja vagyok, a világban vándorolok, hogy istenemnek dicsőséget és gazdagságot szerezzek. Ők ketten a társaim és pártfogoltjaim. Yutakil Obragon, aki neves mágusok tudós útját követi. Neki és nekem nem titkolt célunk, hogy vagyont szerezzünk, hogy szolgálhassuk istenünket. Én Ottomárt, ő pedig a tudományt. E lemezvértes hölgy pediglen ifjú barátom hű házastársa, Szépséges Siliana lovaghölgy. Azon feltett szándékkal követi férjét, hogy oldalán megszabadítsa a világot a gonoszságtól, és visszaállítsa családja tekintélyét. Vissza akarja szerezni ősi lovagi birtokát. Mi hárman régtől fogva együtt utazunk, útjaink és érdekeink összefonódtak. Két újsütetű társunkkal e fogadóban találkoztunk, és az iménti események előtt már megbeszéltük, hogy hajnalban együtt folytatjuk utunkat.

A fehér köntösű, szép arcú druida magasztosan emelkedett szólásra, de mielőtt száját kinyitotta volna, széttekintett, hogy felmérje hallgatóságát.

– Nicolaus vagyok, a természet istenének tisztelője. – A kutyájára mutatott. – Ő Kvox, megbízható barátom, biztos szimatú, hűséges társam. Ez a harcos pediglen Kvanar, apám fia. Az Élet Fáját keressük, minek bizonyságára leltem ősi tekercsekben. De tudom, még sokat kell tanulnunk, hogy valaha is célba érhessünk. Hát járjuk a világot, és gyarapítjuk ismereteinket. Rentzalba tartunk, hogy hajóra szálljunk, és távoli földeket ismerjünk meg.

Méltóságteljesen ereszkedett vissza helyére.

– Én meg Arachar vagyok! – ugrott fel a törpe. – Arachar, a Rőt Szakállú! Minden manók, gnómok, trollok és orkok réme! Arachar vagyok Kinnagdad király népéből. Nevem hallatán megremegnek Balrum gyáva szívű északi törpjei!

– Arachar, a Nagyszájú – mondta savanyúan az erdőjáró. – Az igazi bátor férfiak nem tartják szükségesnek, hogy állandóan az erejükkel kérkedjenek!

Arachar szóra nyitotta száját, de a felborzolódott szőrű ebre pillantott, és szép csendben visszaült.

Az elf harcos felemelte a fejét. Nem állt fel. Lassan. vontatottan, mély hangon beszélt.

– Arachar már bemutatkozott. És aki az előbb szólt, Gyorslábú Telkontar, az erdők ismerője. Embernek született, de sok időt töltött nálunk Elfengadban. Én Valdemar néven volnék ismeretes.

– Elfengad? – érdeklődött a druida dallamos hangon. – Szeretnék egyszer eljutni oda. Sokat hallottam Alamir királynő erdejének szépségéről.

Valdemar főhajtással köszönte meg a bókot. Hegyes füle kibukkant ezüstös haja alól.

– És merre visz utatok? – érdeklődött Felius. – Csatlakoztok szerény társaságunkhoz?

– Rentzalba... vagy máshová – mondta halkan az elf –, nékem oly mindegy.

A törpe kidüllesztette a mellét. Ez még a vaskos mellvértben is látszott.

– Ha a buzogányom nem fog unatkozni útközben, kész örömest megyek. Én és Telkontar... mi ketten olyan párost alkotunk, ha harcra kerül a sor, hogy csak... hogy csak na!

Telkontar vállat vont.

Vrun zavartan köhécselt.

– Nem tudom, mi mit mondhatnánk. Mennénk szívesen... de szégyenszemre elfogyott a pénzünk, és élelem nélkül hogy is kelhetnénk útra.

Felius bátorító pillantást vetett felé.

Élelmünket szívesen megosztjuk veletek, ha csatlakoztok hozzánk. Nem vagyunk gazdagok, de szívesen adunk abból, ami a miénk.

Vrun kényelmetlenül feszengett.

– Nagyon köszönöm, atyám, de... nem tudom, vehetjük-e a bátorságot... Az én nevem Vrun, féltestvéremé Yamael. Ő erősebb és ügyesebb nálam, de biztosan hiszem, ha mi ketten felajánljuk erőnket fegyveres harc esetére...

– Megyünk – vakkantotta Yamael, és lehúzta testvérét maga mellé. Sötét pillantást vetett a sisakos törpe felé, de az leplezetlen utálkozásán kívül nem mutatott más ellenvetést.

– Úgy látom, rajtunk a sor – mondta a szakállas férfi, és bal karjával átölelte a vidám tekintetű, barna hajú tündérlány vállát. – A nevem Norcas, és ő az én kis asszonykám, Marléna. Művészek vagyunk... vagy ha úgy tetszik, mutatványosok. Köztereken, széles utcákon lépünk fel, hogy művészetünkkel szórakoztassuk a közönséget. De itt Kirovangban szörnyen fukar népek élnek; még a rézpénzt is sajnálják a magunkfajtától... csak bámészkodni szeretnek... így hát lassan felkopik az állunk...

– Nos? – mosolygott Felius.

– Bár a mi pénzünk is fogytán, nem félünk az éhezéstől. Léni mesterien bánik az íjjal, és az erdő tele vaddal... Azonban nem tudom, mit feleljek. Mennék is meg nem is. Neked mi a meglátásod, Léni?

A tündérlány vállat vont.

– Ha gondolod, Norc, tartsunk velük.

A férfi a szakállát babrálta.

– Rentzalba? Tudod, hogy két hét múlva Karbahban nagy vásár lesz!

– Szeretnék velük tartani!

Hízelkedő kiscicaként bújt férjéhez. Norcas a fejét rázta.

– Nem veszel le a lábamról. Karbahba kell mennünk, Léni...

Közben Skandar Graun józanodott valamelyest, és elérkezettnek látta az időt, hogy előhozakodjon ravasz tervével. Ez a csapat képes elorozni Sigurd hajóját, és akkor elvitorlázhatnak Lendor felé. De hogy vegye rá őket?

Kell valami hathatós érv, ami mozgatja cselekedeteiket.

– Mindannyian megalapozhatnánk a jövőnket – szólalt meg váratlanul, majd mikor minden szem felé fordult, kis hatásszünet után folytatta. – Ha akadna néhány mindenre elszánt ember, aki nem riad vissza a veszélytől... El tudnám képzelni... de nem, nem szabad beavatnom benneteket...

A törpe vészjóslóan felemelkedett.

– Talán a bátorságunkban kételkedsz?

– Nem, nem... csakhogy... ti pénzt akartok, és ahová én vezetnélek benneteket, nincs pénz... csak néhány bála kelme, sok hordónyi rum, meg egy ládikónyi csillogó csecsebecse... Nem hiszem, hogy felkelti a becses figyelmeteket!

Mindenki egyszerre kezdett beszélni, kiabálni, tiltakozni. A törpe az asztalt püfölte vaskesztyűs öklével, Telkontar kupája felborult, és vörös tartalma az erdőjáró bőrnadrágjára ömlött. De az észre sem vette.

– Miről beszélsz? – kérdezte végül Felius atya, mikor az izgatottság csillapodott. – És mit kellene cselekednünk?

– Nagyon veszélyes hely – Skandar Graun ötölt-hatolt. Lerítt róla, már megbánta, hogy egyáltalán szóba hozta az ügyet. De azért folytatta. – Mondom, nagyon veszélyes hely. Könnyen rajtaveszthetünk, ha nem vagyunk elég óvatosak. És ha sikerül is a tervünk, jó messzire kell szöknünk a zsákmánnyal, hogy megmeneküljünk a tulajdonos bosszújától. De megéri, higgyétek el!

Felius atya a homlokát ráncolta.

– Várjunk csak, várjunk! Te zsákmányról beszélsz meg tulajdonosról. Remélem, nem bűnös szándék motoszkál a fejedben!

Skandar Graun bólogatott. Nem látott semmi kivetnivalót a vagyonszerzés ilyetén módjában. A jelek szerint a pap annál inkább.

– Sajnálom, barátom – mondta a pap savanyúan –, ki kell ábrándítsalak. Elutasítom a pénzszerzés e módját. Ilyen álnokságra sohasem vetemednék, és ha komolyan rabláson jár az eszed, ne mondd tovább!

– Tűrhetetlen, hogy egyáltalán szóba merészelte hozni! – háborgott a lovaghölgy. – Nem vagyok hajlandó tovább hallgatni!

Felemelkedett, de férje megfogta a kezét.

– Várj, Siliana, ne kapkodj! Hallgassuk végig újsütetű barátunkat. Talán ő sem úgy gondolta, mint ahogy hangzik!

– A rablás az rablás! – vélte Siliana, és elrántotta a kezét.

– Mert te szívből utálod a gyilkolást, nemde? És mégis hányszor mártottad meg lándzsádat ránk támadó emberek szívében? Emlékezz csak!

Siliana visszaült.

– Önvédelemből. Azok a rablók az életünkre törtek. Gonosz, pokoli teremtmények, és a világ jobbá lett azáltal, hogy megszabadult tőlük!

– És honnan tudod, hogy Skandar Graun barátunk nem épp ilyen gonoszok kirablását tervezi? – Kérdőn nézett körül. – Gondoljatok csak bele, barátaim! Bűn-e a tolvajt meglopni? Vétek-e a gyilkost megölni? Bűn-e a rablót kirabolni?

A komor tekintetekből látszott, hogy megoszlanak a vélemények, de ellenérveit senki sem hozta szóba.

Skandar Graun kapva kapott a szón.

– Bűn e kalózoktól rabolni? – morogta sértődötten. – Mert gaz kalózok kirablását tervezem, és igazából nem is a haszon jár az eszemben, hanem a bosszú... hogy üssek egyet ezeken a... gonosz teremtményeken, akik nem átallottak kirabolni szegény halászokat meg jámbor kereskedőket. Vér tapad a kezükhöz, és nem érdemelnek jobbat a halálnál. Most megkérdezem tőletek még egyszer, velem tartotok-e, vagy halasszam bosszúmat későbbre?

– Tehát nem kérsz a zsákmányból – szögezte le Yamael. – Benne vagyok.

– Ha kalózoktól lopunk, akkor én is – sietett biztosítani Yutakil Obragon.

– A rablás az akkor is rablás! – vitatkozott Siliana.

Felius merengve nézett maga elé.

– Azonban ha részünket nemes célra fordítjuk, bocsánatos bűn.

– Arachar benne van!

– Én is.

– Szintúgy.

– Én is.

Többeknek tetszett a dolog.

– Azonban nem csak a veszély az egyetlen kockázata – mondta Skandar Graun. – Lehet, hogy már nem lesz a zsákmány a hajón, és hiába foglaljuk el... De akkor ne engem okoljatok! Lehet, hogy egy csapásra gazdagok leszünk... khm, meg bosszút állunk a gonoszon... de az is lehet, hogy hiába kockáztatjuk az életünket, egy lyukas garast sem nyerünk.

Kínos csend támadt. De csak rövid időre. A jelenlévők többsége megszokta már, hogy kockáztasson.

– Hogy jutunk hozzá a... ahhoz, amiről beszéltél? – firtatta Felius.

– Emlékeztek azokra a tarka ruhásokra, akik ott ültek? Tegnapelőtt érkeztek hajóval Lendorból. De Rentzalban csak röpke időre kötöttek ki, hajóztak tovább a part mentén... Sigurd rejtekhelyére! – Jelentőségteljesen nézett körül, de meglepődve tapasztalta, hogy a félelmetes kalózvezér nevének említésére senki sem sápad el. Úgy látszik, nem ismerik. Ez a hajó bálaszám értékes kelméket hozott, meg több hordó drága rumot, ezenkívül tudomásom van egy ládikónyi drágakőről is...

Ebből persze csak a selyem és a rum volt igaz, a drágaköveket ő költötte hozzá, hogy zsírosabbnak látsszon a konc.

– Biztosan tudom, hogy az árut még tegnap átpakolták Sigurd szállítóhajójára, a Tengeri Szellőre. És azt is tudom, hogy csak Sigurdot várják, és indulnak vele tovább az Ork Királyságba... Ezen a hajón mindössze néhány kalóz tartózkodik. Ha éjszaka rajtuk ütnénk, elfoglalnánk a hajót, és tengerre szállnánk az áruval, Sigurdot megütné a guta. A Tengeri Szellő elég gyors hajó. Mire Sigurd megérkezik, és felocsúdik, átkelünk a csatornán az Ork Királyságba, és mi magunk értékesítjük az árut. Hatalmas vagyon ütné a markunkat. Arról nem is beszélve, hogy nem csak a rakományt, de magát a hajót is eladhatjuk. Csak a hajó árából nyugodtan elélhetünk évekig.

– Hányan vannak a hajón? – kérdezte Telkontar, az erdőjáró.

– Ötnél nem többen – vélte Skandar Graun. – Sigurd bandája valami harminc főből áll, de huszonöten a nagyobb hajón, a Szürke Tritonon portyáznak... és ők jelenleg messze járnak.

– Honnan tudod? – kérdezte gyanakvóan a druida.

– Tudom. – Skandar Graun meglazította mocskos köpenye gallérját.

– Még be sem mutatkoztál – közölte a druida hűvös felsőbbrendűséggel. – A neveden kívül semmit sem tudunk rólad.

Skandar Graun mély lélegzetet vett. A sör hatása kezdett múlni, és már rádöbbent, hogy nem közönséges utazókkal van dolga. Ezeket nem lehet olyan könnyen átverni. Legszívesebben visszakozott volna az őrült tervtől. Csakhogy erre már nem volt lehetősége.

– Harcos vagyok – mondta zordan. – Ha megszorulok, pénzért bárkit szolgálok. Egy időben köztük szolgáltam. Csak később döbbentem rá, hogy kalózok.

– És? – sürgette az ifjú varázsló. – Varázstudó van köztük?

– Egy. De az mindig Sigurddal tart. És ráadásul kótyagos kissé. Gmorrah talált valami furcsa varázskönyvet... illuzionista könyvet. És mikor fel akart belőle olvasni egy varázslatot, valami robbant, és azóta Gmorrahnak akarata ellenére ugrál a szemöldöke...

– Illuzionista könyv! – kiáltott fel Norcas. – Meg kell szereznem! – Elszégyellte magát kitöréséért, és szolidabb hangon hozzátette. Magam is foglalkozom illúziókeltéssel, és pont ilyen könyvre vágyom!

Skandar Graun nem örült, hogy az ügy ilyetén fordulatot vett. A fene a beszélőkéjét, hogy kitálalt erről a könyvről! Eredetileg azt tervezte, hogy miután elfoglalják a Tengeri Szellőt – zsákmánnyal vagy anélkül –, Sigurd bosszújára hivatkozva azonnal tengerre kelnek, és akkor némi ügyeskedés révén Lendor felé vehetik az irányt. Hátha senki nem ért a hajózáshoz rajta kívül! Most azonban ez az alak nem nyughatik, míg a könyvet meg nem szerzi. Akkor pedig nem lesz békés hajókázás Lendorba.

– Odavezetlek benneteket – morogta bosszúsan –, de semmit sem garantálok. És azt kikötöm, hogy a zsákmányból egyenlő részt kérek!

– Azt hittem, csak a bosszúd érdekel, félvér! – vetette oda hűvösen Siliana lovaghölgy. – Kíváncsi vagyok, kin akarsz bosszút állni ezzel, és miért?

– Sigurdon – mondta zordan Skandar Graun, és nem kellett színlelnie. – De hogy miért, az maradjon az én titkom!

– Induljunk! – mondta Norcas, aki az illuzionistakönyv említésére elfeledkezett a tervezett nagy vásárról.

Arachar felpattant.

– Valdemar a vezérünk! – rikoltotta.

Valdemar azonban elhárította a megtiszteltetést.

– Harcos vagyok. Erőm a karomban lakozik, nem a fejemben. Felius atyában azonban valamennyien megbízhatunk.

Ezt mindannyian elfogadták, és megbeszélték, hogy Felius helyettese Nicolaus, a fehér köntösű druida lesz. Az fejét meghajtva, közömbös arckifejezéssel vette tudomásul a döntést.

– Elállt az eső – nézett ki Felius. – Mikor indulunk?

– Gyorsan kell cselekednünk! – sugallta Skandar Graun. – Még az éjszaka folyamán.

Rövid megbeszélés után Norcas, Marléna és a fogadóban lakók felmentek szobájukba a holmijaikért. Mivel a fogadós még mindig nem tért vissza titokzatos útjáról, Arachar előrángatta a raktárból a magát ájultnak tettető csaposlegényt. Az rémülten remegett. Siliana két aranypénzt nyomott a markába, és ettől megnyugodott. Készségesen segített élelmet pakolni a hosszú útra készülőknek.

Skandar Graun enyhén szólva átkozta magát. Bánta már, hogy ilyen esztelen tervet eszelt ki. Igaz, a Tengeri Szellő valószínűleg ott horgonyoz a rejtett öbölben, és az is valószínű, hogy tényleg áruval megrakottan, útra készen. Sőt még az sem kizárt, hogy igazán csak öt kalóz őrzi. Viszont Sigurd nem lehet messze. És a bandája komoly erőt képvisel. Arról nem is beszélve, hogy a ferde szemű kalózvezér hajója, a Szürke Triton sokkalta gyorsabb, mint a nevét meghazudtoló Tengeri Szellő. Ha üldözésre kerül a sor... régen rossz! És ha a hajók a nyílt tengeren találkoznak, a számos tengeri küzdelmet megélt kalózok elsöprik ezeket a szárazföldi patkányokat.

Sóhajtott. Azonban aggodalmai dacára is árgus szemekkel leste, mit csinál a csaposlegény a Silianától kapott két arannyal. A nyeszlett fickó egy darabig a markában szorongatta, aztán mikor úgy vélte, senki sem figyel rá, óvatosan lehajolt, babrált a pult alatt, és Skandar Graun fémes csilingelést hallott. Mint mikor nemesfém érmék csörrennek egymáshoz. Aha!

– Rentzal irányába indulunk – mondta Felius atyának, mikor mindannyian összegyűltek a fogadó előtti téren a holdfényes éjszakában. – Kirovang északi kapuján át távozunk az erdei útra. Hozom a cuccom. Ti csak induljatok el, majd utolérlek benneteket!

Míg a társaság felszedelőzködött, Skandar Graun visszaosont a fogadóba a zsákjáért, amit természetesen szándékosan hagyott ott. Senki sem tartózkodott az üres helyiségben. A csaposlegény eltűnt valahová.

A félvér azonnal a pult mögé surrant, és kis ládikót tapintott ki, amit két kapocs erősített az asztallaphoz. Persze kulccsal nyílt volna. De tőre hegyét a fedél alá dugta, és elég volt egyetlen erőteljes mozdulat, hogy a ládikó feltáruljon. A Silianától kapott két aranyon kívül tizenhat ezüstpénz és számos réz hevert a mélyén. Skandar Graun erszénye igencsak dagadozott, mire mindet elpakolta.

A fogadós bizonyára sejteni fogja, ki rabolta ki. De sebaj. Úgyis elhatározta már, hogy soha többé nem tér vissza Kirovangba.

Derűs hangulatban készült távozni, mikor a raktár felőli folyosóról neszezést hallott Gurgulázó hang káromkodott ork nyelven:

– Hogy a ragya eméssze meg a beled! Hova dugtad, mi? Hol a pénz, mi?

Skandar Graun súlyos vértezete dacára szellőként surrant ki a fogadóból, és amint kiért, harsányan beleröhögött az éjszakába. Aztán sietett a kis csapat után. Meg sem lepődött, mikor a társaságot utolérve Yamaelt, a félvér ork orgyilkost sehol sem találta.

– A testvéred nem jön? – vigyorgott rá Vrunra.

– Hátramaradt, hogy biztosítson minket – válaszolta önérzetesen a vékony harcos. – Igen, az én fivérem ilyen önfeláldozó. És rendkívül elővigyázatos.

Skandar Graun az ajkába harapott, hogy hangosan fel ne röhögjön. Yamael még sem volt olyan elővigyázatos, különben nem hagyta volna, hogy csúful elorozzák tőle a zsákmányt. Elképzelte a félvér orgyilkost, amint dühödten keresi a csaposlegényen a két aranyat. Az végül elárulja a rejtekhelyet, Yamael a pult alatti ládikához rohan – és kifosztva találja! Komikus látvány lehet egy meghökkent orgyilkos! Így hirtelen meggazdagodva, újból visszatért az önbizalma. Mert mit veszthet, ha nem sikerül elfoglalni ezt a hajót? Amíg nem tudják róla, hogy pap, ezt a szedett-vedett társaságot egy parancsvarázzsal bármikor lerázza. A meglepetés fél győzelem!

– Kalandra fel! – vigyorgott biztatóan Felius atyára.

Ám lefagyott ronda ork vonásairól a vigyor.

– Nem cselekedtél bölcsen, barátom – ingatta fejét az ősz pap. – Mit gondolsz, mit szólnak a többiek, ha rájönnek?

Skandar Graun megdermedt. Honnan tudja ez a vén hólyag, hogy miért ment vissza a fogadóba? Vagy talán arra céloz, hogy tudja, gyanútlan utazókat tett el láb alól?

Idegesem markolta meg tőrét.

– Nem volt bölcs dolog – korholta a pap –, hogy nem vallottad be papi mivoltodat. Pedig aki nem vak, láthatja a köpenyed alól kivillanó ezüstsarlót. S csak az ostobák nem tudják, mely isten jelképe ez... Bár ki tudja? Talán igazad van a titkolózással! Yvorl kaotikus isten. Híveinek cselekedetei kiszámíthatatlanok és meglepőek. Csak a legvakmerőbbek oly botorok, hogy hosszabb időt töltsenek együtt Yvorl papjával. Hiszen azon bármely pillanatban erőt vehet vallási őrülete, és akkor akár leghűbb társát is feláldozza. Talán jobb is, ha a többiek nem tudják meg rólad, ki vagy valójában. Rejtsd hát el még jobban szent jelképedet! Istenednek nincs szüksége rá, hogy jelvényét mindenki lássa. És nekünk még nincs szükségünk arra, hogy megingasd társaid bizalmát. Azonban, annyit mondok néked, Skandar Graun, ha kitör rajtad istened szent őrülete, és áldoznod kell, tedd azt észrevétlenül, és társaid kímélésével! Mert ha egyetlen egyszer is tapasztalom, hogy gonosz terveket forralsz valamelyikünk ellen, Ottomárra mondom... végzek veled!

– Úgy legyen! – krákogta Skandar Graun. – Yvorlra, számomra a társam tabu!

Felius a fejét rázta.

– Ezzel nem nyugtattál meg. Yvorl nevére esküdni, még saját papja szájából sem számít biztosítéknak. Ki tudja, mi jár a fejedben, Skandar Graun! Rád nézek, és becsületesnek látlak, de ha a jövőbe nézek, az az érzésem támad, rontást és pusztulást hozol reánk! Valami komor sejtelem azt súgja nekem, nagy hibát követünk el, ha megbízunk benned... De saját hibáinkat is vállalnunk kell, és ha már döntöttünk, ne forduljunk vissza!

– Remélem, nem igazolódik be baljós előérzeted – kívánta Skandar Graun.

Kissé lemaradt, mert Felius aggodalma idegesítette. Vad ösztönétől vezérelve hátrapillantott. Yamael villogó szemével találkozott a tekintete. Az orgyilkos rendkívül mogorvának tűnt, s ez vigyort csalt Skandar Graun arcára. Azonban derűje hamar alábbhagyott. Rádöbbent, hogy Yamael bizonyára rátalált a felfeszített ládikára, kitalálta, hogy valaki megelőzte. S azóta bizonyára már megtudakolta Vruntól, ki volt az, aki a társaság indulásakor még visszament valamiért.

Skandar Graun elkomorodott.

Nem kellemes tudat, hogy az orgyilkos neheztel rá.

 

 

4. Úton

 

Az éjszaka dacára még jó két órát gyalogoltak a gyér növényzetű, esőáztatta, sáros talajon, mire elérték a Rontás Erdejének szegélyét. Az ég kiderült, és a hold ezüstös fénye csillogott a víztől nedves fűszálakon.

Az erdőbe érve Skandar Graun vette át a vezetést.

Semmi sem háborgatta útjukat, és úgy éjféltájban megpihentek. Kis tüzet gyújtottak, és ki-ki elgondolkozva révedt a lángokba. Skandar Graunnak Peltáron járt az esze, és gondolatban kiverte a veríték, mikor maga elé képzelte a hatalmas varázslót, aki egész hegyeket mozdít meg akaratával, és egyetlen ujjmozdulatára seregek hanyatlanak bénult álomba.

Merengéséből zörgés riasztotta fel. Azonnal szaglászni kezdett, de nem érzett semmi gyanúsat, és ez megnyugtatta.

Jobban bízott a szaglásában, mint a látásában vagy a hallásában; kifinomult orra messziről figyelmeztette volna, ha valaki vagy valami közeledik.

Tudta, hogy még az este elérik a csempészhajót, és a csata előtt nem lesz ideje imádkozni. Észrevétlenül megmarkolta ezüstkaszája nyelét a köpeny alatt, és halkan mormogni kezdett. Imádkozott. Három leghatékonyabb varázslatát szavalta, Parancsvarázst, amellyel rövid időre akarata alá kényszeríthet meglepett, vagy gyenge akaratú lényeket. Félelemvarázst, aminek hatására egyetlen érintéssel eszeveszett menekülésre késztetheti legádázabb ellenfelét, És ugyancsak érintéssel hat a harmadik varázslat is, a sebzés, amellyel lebéníthatja, vagy akár meg is ölheti ellenfelét.

Skandar Graun lelke megtelt hittel. Miközben mormogott, érezte, mint lüktet testében az erő, és tudta, hogy idegei készen állnak, hogy bármikor bevesse titkos fegyvereit.

Yvorl, gondolta keservesen, adj választ kétségeimre, és már holnap újabb áldozatokat küldök neked! Yvorl, gyerekkoromban megjelentél nekem, és azt ígérted, segítesz bosszút állni anyám gyilkosán. Most kétségek gyötörnek. Nem tudom, érdemes-e belevágni e kockázatos kalandba, hiszen lehet, hogy valamennyien odaveszünk a hosszú tengeri út alatt. Yvorl, adj választ kétségeimre, és tudasd, hogy rajta tartod a szemed hű szolgádon!

Maga sem hitte, hogy imája megfogan, és rémülten rezzent, mikor a tábortűz lángja fellobogott, és fölötte Sheenka remegő légalakja jelent meg. A vak, haltestű szlád diadalmasan lebegett a lángok között. Skandar Graun ijedten pillantott szét, de társai ebből mit sem észleltek; nem látták a tűzben lebegő alakot. A szlád reszelős hangon megszólalt, de hangja csak Skandar Graun fejében hallatszott.

– Yvorl a jövőbe lát. Ha eljön az idő, segít. Ha Lendorba érsz, várd jelét! A Káosz Szava Lendoron van. Peltár tudja.

– Eljutok Lendorba? – kétkedett a félvér gondolatban.

Rajtad áll.

– Rajtam?

– Hallgasd jóslatom, Skandar Graun. Tizenhárom lélek kél útra ma, hogy beteljesítse sorsát, S e tizenháromból az út végére csak kettő maradhat, hogy a Káosz Szava életre keljen!

Skandar Graun megborzongott.

– Ki az a kettő?

Sheenka kegyetlenül elmosolyodott. Farkával nagyot csapott a lángokba, és eltűnt.

– Ki az a kettő?

De már senki sem válaszolt. Skandar Graun dermedten meredt maga elé. Mit várhatna a káosz istenétől és szládjától, ha nem zavaros jóslatot, amivel kétségekben hagyja még saját híveit is. Mit jelent ez, hogy a tizenháromból csak kettő maradhat? Hogy csak kettő marad? Vagy neki kell megölni a többieket? Feláldozni?

Hirtelen belenyilalt valami. A tizenháromban ő is benne van. Tehát rajta kívül csak egy marad életben? Vagy... ő nem lesz a két életben maradott közt?

Feldúlt lélekkel jártatta végig tekintetét a tűz körül kuporgókon. Eleve halálra ítélt csapat? Eleve kudarcra kárhoztatott? De kik maradnak életben? És a többieknek miért kell meghalniuk? A tudat hatalmas kőkoloncként nyomta lelkiismeretét. Tulajdonképpen még alig ismeri őket, és máris többet tud róluk, mint sejtenék: tudja, hogy hamarosan meg kell halniuk.

Felpillantott. A közelében Telkontar Marlénával társalgott. Az erdőjáró férfias arcvonásai ragyogtak; szemével falta a csöpp nőt.

– Kislány korom óta íjjal vadászok – mosolygott Marléna. Apám tanított rá. Talán hallottatok róla... Sasszemű Rialként ismerték.

– Hasznos tudomány – bólintott Telkontar. – Magam is művelem. Az íjhúr hangja szebben peng fülemnek, mint a legcsodásabb hárfa.

– Azért jobb, ha hárfahang hatol a fülbe, mint nyílvessző – nevetett a lány.

Skandar Graun komoran bámulta őket. Tréfálkozó halottak. Kettő kivételével. De ki az a kettő?

Hamarosan felszedelőzködtek, eloltották a tüzet, és tovább indultak. A csapat gondtalanul nevetgélt és beszélgetett, bár a Rontás Erdejének komor árnyai mindent elkövettek, hogy megrettentsék őket. Állandóan neszezések, lombsuhogások hallatszottak, és néha a távolban morgások, ordítások vagy sikoltások harsantak. Azonban ez nem szegte a csapat kedvét, csak Skandar Graun lógatta az orrát, mintha éppen most lapították volna be.

Felius atya felfigyelt komorságára.

– Imádkoztál a tűznél, barátom? – érdeklődött nyájasan.

– Igen.

– Nocsak! Mitől vagy ilyen harapós? Talán csak nem rossz hírrel látogatott meg istened valamely csúf teremtménye?

Skandar Graun zord pillantást vetett a tréfálkozó vén papra. Sejt valamit? Csak nem megsúgta neki az istene, Hogy tartania kell félork paptársától?

Azonban úgy tűnt, ilyesmiről szó sincs. Felius vidáman bólogatott.

– Mikorra elérjük azt a bizonyos hajót, készen kell állnod, és papi gyógyító hatalmad a köz javára szentelned.

– Nem szavaltam gyógyítást – bökte ki Skandar Graun.

Felius egy pillanatra összevonta a szemöldökét, de aztán megenyhült a pillantása.

– Ja persze... te harcos is vagy! Bizonyára az első sorokban akarsz harcolni, és csupa támadó varázslatot idéztél fel.

– Hát...

– Ne vedd túlzott kíváncsiságnak, de mint papot érdekel, hány varázslatot vagy képes egyazon időben koponyádban tárolni?

Skandar Graun habozott. Teregesse ki a kártyáit?

– Kettőt – mondta szemrebbenés nélkül. – Sajnos csak kettőt. De már az is erősen megvisel.

– Akárcsak engem – bólogatott a vén pap. – Valaha azt hittem, egykor képes leszek majd nyolc-tíz varázslatot is fejben tartani, de sajnos megrekedtem háromnál. Úgy látszik, agyam nem képes nagyobb teljesítményre.

Skandar Graun hallgatott. Felius még fecsegett egy darabig az egyensúly hitének magasztosságáról és Ottomár irgalmasságáról, aztán visszamaradt, és Silianával társalgott.

Az erdei út hamarosan elágazott; dél és nyugat felé tartott, és a kettő között vékony, ösvény kanyargott délnyugat felé. Patak csörgedezett a közelben. Megálltak inni, és megtölteni kulacsaikat.

– Délre van Rentzal – mutatta Skandar Graun, – Nyugatra Rabath. És a kettő között a mi úticélunk. Az ösvényen tartsunk tovább!

Norcas krákogott, köhögött. Szemmel láthatólag magára akarta vonni a figyelmet.

– Azt hiszem... – bökte ki bizonytalanul. – Talán mégis hiba volt, hogy erre a kalandra szántuk magunkat. Nem vagyunk mi harcos emberek... csatában nem sok hasznunkat látnátok. Talán jobb lesz, ha nem terhelünk tovább titeket, és utunkat Rentzalba vesszük... vagy Rabathba...

– Ugyan, barátom – mondta nyájasan Felius –, nem terheltek ti senkit. Szívesen vesszük társaságotokat.

– De még mennyire! – tódította Telkontar, és merőn nézte Marlénát.

– Meggondoltam magam – jelentette ki Norcas. – Eszembe jutott, hogy dolgom van.

Felius arca kelletlenül rándult meg.

– Ottomárra, nem köt hozzánk semmi fogadalom titeket...

Norcas a homlokát ráncolta.

– Akkor hát... távozunk Rentzalba. Arra kérlek benneteket, tartsatok meg bennünket jó emlékezetetekben, és ne haragudjatok ránk...

– Ugyan miért haragudnánk? – csodálkozott Felius.

Ekkor Marléna élesen felsikított. Arachar elkapta a csuklóját, és iszonyatosan megcsavarta. A következő pillanatban a törpe kezében tőr villant, és egyetlen mozdulattal lemetszette a tündérlány jobb kezének mutatóujját. Mindez olyan gyorsan történt, hogy mozdulni sem tudtak.

– Ez a tolvaj büntetése! – rikoltott Arachar, és ellökte magától a törékeny lányt, és magasra emelte a levágott ujjacskát.

Marléna szörnyű kínokat állhatott ki, de nem visított, bár látszott, hogy az ájulás szélén áll. Oldalához kaparászott, és erszényéből sárga port szórt vérző csonkjára, és csak aztán ájult el. Norcas azonnal hozzáugrott és pofozgatni kezdte.

Skandar Graun az övéhez kapott. Erszénye hiányzott.

– A pénzem! – hördült fel.

A többiek megrökönyödve fedezték fel, hogy az ő erszényük is eltűnt. Most már nyilvánvalóvá vált, mi történt. Marléna lemetszette a duzzadó pénzeszacskókat, de elkövette azt a hibát, hogy távozás előtt még a törpe aranyláncát is el akarta orozni. Az ujja bánta.

Skandar Graun nem tűrhette, hogy meglopják. Két marokra fogta láncos buzogányát, és fenyegetően indult a lányt ápolgató Norcas felé.

Dühös kiáltások harsantak.

– Kiraboltak!

– Tolvaj!

– Az összes vagyonom!

Skandar Graun szétterpesztett lábbal megállt Norcas fölött, és buzogányát himbálva dörögte:

– Magyarázatot követelek!

Norcas sápadtan egyenesedett fel.

– Vissza! – kiáltotta, és kezével hadonászott. Hátát a közeli fának vetette. Nem nyúlt fegyverért. Az ajkába harapott. Aztán lehiggadt. Vigyorgott. – Hát így van ez, barátaim. Megloptunk benneteket. És ha nem történik ez a sajnálatos esemény, elválunk békében, és bottal üthetitek a nyomunkat...

– Aljasság! – tajtékzott Siliana, és hosszú lándzsáját előreszegezte.

Norcas keze kört írt le. Vörösen izzó fénylabda jelent meg a tenyerében.

– Megállj! Ne közeledjetek! Illuzionista vagyok... Rettenetes varázslatokat idéztem fel. Ne akarjátok kipróbálni, hogy miket! Ez a játékszer nem minden. Egyetlen pillantásommal szénné égethetem mindannyiótokat!

Megtorpantak. Norcas elégedetten bólogatott, és a vörösen izzó fénygömbbel labdázgatott. Feldobta és elkapta.

– Így van ez, barátaim. Itt mit sem ér a nyers erő. Elválunk szépen, békében, nyugalomban, és javaslom, ne kövessetek, ne csináljatok bolondságokat... különben beváltom a fenyegetésemet!

– Barátom – kezdte Felius –, térj észre! Adjátok vissza eltulajdonított pénzünket, és Ottomárra mondom, elfelejtjük az ügyet! Távozhattok békével.

– Nem úgy van az! – bömbölte Skandar Graun a végsőkig felingerelve. – A tolvaj halált érdemel!

Norcas megfenyegette a fénygömbbel.

– Még egy lépést teszel, félvér, és szétégetem a büdös képedet. Ha még... aah!...

Nem szólt többet. Lehanyatlott; szótlanul, csendesen, érthetetlen módon.

A fa mögül, amelynek Norcas a hátát vetette, Yamael lépett elő, és mogorván megtörölte véres kardját az illuzionista szövetnadrágjában. Csak most látszott, hogy Norcas hátából vékony sugárban patakzik a vér. Yamael mesteri módon szúrta hátba. Orgyilkos.

– Mi? Mi ez? – hebegett Felius atya.

Yamael vállat vont. Kardját Marléna torkának szegezte. A tündérlány még aléltan feküdt.

– Megállj! – kiáltotta Telkontar rémülten, és felajzott íját fogta az orgyilkosra. – Őt nem engedem!

Yamael újra vállat vont, és hüvelyébe csúsztatta kardját. Nagyot köpött a fűbe.

Nicolaus, Kvanar, Valdemar, Vrun, Felius és Siliana hajlamosak voltak megbocsátani a tolvajlást, Arachar már megelégedett a levágott ujjal, Skandar Graun és Yutakil Obragon pedig belenyugodott a közakaratba.

Marléna kinyitotta a szemét, meglátta holtan fekvő férjét, és könnybe lábadt a szeme.

– Öljetek meg! – mondta zordan.

Yamael kivonta a kardját.

– Hibát követtem el – zokogott a tündérlány. – De olyan ágrólszakadtak voltunk. És pénzre lett volna szükségünk. Norcas... különös hatalmával uralkodott fölöttem. És sürgetett... De én is hibás vagyok, mert nem mertem ellenállni parancsának. Loptam. Öljetek meg, nem érdemlek jobbat.

Telkontar gyengéden felemelte a lányt, és megsimogatta az arcát.

Yamael kérdőn pillantott Feliusra.

– Jobb neki holtan.

A vén pap közel lépett az apró tündérlányhoz, és vállára tette ráncos kezét.

– A megbánás dicső erény – jelentette ki. – És férjed halálával, ujjad elvesztésével elnyerted méltó büntetésed.

Marléna lehajtotta barna fejét.

Yamael az égre emelte a tekintetét, és elrakta a kardját.

Marléna bűnbánó pillantással nézett körül.

– Mindőtök pénzét visszaadom, aztán eltűnök az életetekből...

– Barátaim – mondta Felius. – Miért bántanánk ezt a szerencsétlen lányt? A kegyelem dicsérendő erény. Azonban ne engedjük egyedül kószálni. Az éhség újra rossz útra viheti. És Ottomárra mondom, az egyensúly elvén, jóvá kell tennie e vétket, amit elkövetett. Velünk fogsz tartani, lányom, és igyekezz, hogy cselekedeteiddel elfeledtesd velünk ezt az alávalóságot. Ha így lesz, elfeledjük vétkedet, és egyenlő társunknak tekintünk.

Tizenháromból csak kettő marad, gondolta Skandar Graun. És egy már elpusztult. Norcas halott. A káosz szedi áldozatait.

Marléna hálásan zokogott.

– Ígérem, sohasem lopok többet tőletek! Ha ilyesmin kaptok, azonnal öljetek meg! – A szemét törölgette. – Hálás vagyok irgalmasságotokért. A csatában két ember helyett fogok küzdeni. Meghálálom a jóságotokat!

– Ne ríjj, kedves – vigasztalta Telkontar. – Norcas meghalt. Most már nem sanyargat többé...

A lány mindenkinek visszaadta a pénzét, és ez némileg megnyugtatta a kedélyeket. Felius bekötözte a lány csonka kezét, Vrun és Kvanar pedig sírt ásott a halott illuzionistának. Felius rövid búcsúztatót mondott, és Marléna könnytelenül görnyedt a sír fölé.

Aztán ment velük, és egész úton nem szólt senkihez.

Már majdnem hajnalodott, mikor az élen haladó Skandar Graun megtorpant.

– Érzem a tenger szagát – közölte társaival. – Közel járunk.

És hamarosan sziklás tengerpartra bukkantak a sűrű rengetegből. Lehasaltak a kőkoloncok fedezékébe, és onnan figyelték a tengeren horgonyzó hajót. Egyárbocos, mély merülésű tengerjáró volt.

– A Tengeri Szellő – mondta Skandar Graun.

– De hogy úszunk oda? – háborgott Arachar. – Nem vagyok én hal!

A félork harcos-pap igencsak hümmögött, erre nem gondolt. Azt a hajót valahogy meg kellene közelíteni. De hogy a pokolba?

Mintha csak kimondatlan kívánságuk teljesült volna, a fedélzetről leengedtek egy csónakot, és két fickó a part felé evezett.

– Gyerünk!

Lefelé iramodtak a szirt lábához, ahol a csónakot kikötni várták.

Megbújtak egy szikla fedezékében. A csónak a hullámokon bukdácsolva közeledet a parthoz. Hamarosan megfeneklett. A két matróz kiugrott belőle, és bokáig gázolt a sekély vízben.

Marléna nyílvesszőt illesztett íja húrjára. Egy pendülés, és az egyik matróz gurgulázó hangokat hallatva a torkából kiálló, nyílvesszőhöz kapott, és lehanyatlott. Társa döbbenten nézte. Rémülten felkiáltott. De egyébre nem maradt ideje; a szikla mögül egy eleven veszedelem rontott rá. Arachar meglóbálta szöges buzogányát, és a fickó feje bizonyult puhábbnak.

– Gyorsan! – motyogta Felius. – A hajóhoz, mielőtt észbe kapnak!

A csónakba hatan fértek. Felius, Arachar, Valdemar, Telkontar, Kvanar és Marléna ültek bele. A távolban horgonyzó Tengeri Szellő felé eveztek.

Skandar Graun izgatottan nézte. Aztán eszébe villant, hogy ki kellene rabolni a két kalóz hulláját. Ám ekkorra ezt a gondot Yamael már levette a válláról.

A csónak odaért a hajóhoz, és a parton maradottak jól látták, amint Marléna nyílvesszőt lő a fedélzet felé. Aztán Telkontar, Valdemar és Arachar felkapaszkodik, őket követi Felius, Marléna és Kvanar. Aztán csend és nyugalom.

Skandar Graun a körmét kezdte rágni. Most dől el minden.

Hamarosan Arachar mászott le a csónakba, és evezni kezdett a part felé.

– Ezeket legyilkoltuk – jelentette ki büszkén. – A bárka indulásra kész. Minden a tervek szerint megy. Beszállás!

A hatalmas szelindekkel együtt most nyolcan zsúfolódtak a kis csónakba, és az majdnem a pereméig merült. De Arachar és Skandar Graun kezében szinte füstölgött az evező; hamar a hajóhoz értek, és felkapaszkodtak.

Skandar Graun izgatottan mászott a fedélzetre.

– Mi újság? – kérdezte az ott ácsorgó Felius atyát.

– A hullákat a vízbe dobáltuk – mondta a vén pap. – Ottomár kegye legyen velük! A zsákmány valóban vonzó.

– Mi? – csodálkozott Skandar Graun. – Tényleg?

– Selyembálák meg rumoshordók – mosolygott a vén pap. – A fiúk most keresik a drágaköveket.

– Nocsak!

Skandar Graun a kormánykerékhez sietett. Égett talpa alatt a fedélzet. Szeretett volna már úton lenni Lendor felé.

– Tűnjünk el innen! – sürgette Felius atyát. – Ért itt valaki a hajózáshoz?

Most mindannyian a fedélzetre tódultak, és döbbenten néztek egymásra. Skandar Graun gondterhelt arcot vágott, de mélyen belül ujjongott. Hiszen akkor ő az úr a hajón! Oda vezeti, ahová akarja!

– Sebaj – mondta. – Én értek. Csak tegyétek azt, amit mondok! Elkormányozom én egyedül is ezt a bárkát. Majd betanítalak benneteket útközben.

– Akkor irány az Ork Királyság! – adta ki a jelszót Felius atya.

– Horgonyt felhúzni! – parancsolta Skandar Graun, és örömmel látta, hogy Arachar meg Kvanar azonnal ugrik a csörlőhöz.

Felhúzták a horgonyt, és Skandar Graun útmutatásai alapján, ha lassacskán is, de kifeszítették a vitorlákat. Mivel jó déli szél fújt, a hajó hamarosan északnak tartott – Lendor felé.

Skandar Graun boldogan állt a kormánykeréknél, és mennyei élvezettel szívta be a tenger illatát.

Már három órája hajóztak, amikor feljött a hold, és teljesen besötétedett. A csillagok némán ragyogtak az égen.

– Te – jött oda hozzá Kvanar –, az Ork Királyság északnyugatra van... Mi pedig határozottan északnak tartunk... Hogy van ez?

Skandar Graun összevonta a szemöldökét.

– Déli szél fúj. Nemde? És a déli szél északnak visz, nem igaz?

Kvanar meghökkent.

– Déli széllel nem tudsz északnyugatnak menni? – kérdezte gyanakodva.

– Tudni éppen tudnék – válaszolta a félvér harcos-pap –, de arra számítok, hogy Sigurd felfedezi áruja eltűntét, és a Szürke Tritonnal a nyomunkba ered. Le akarom rázni.

Kvanar hümmögött.

– Követné a nyomunkat a tengeren?

– Ez a Sigurd bármire képes... Ez képes és akár a tengeren is követ minket.

– Ne viccelj!

Skandar Graun a fejét törte valami jó magyarázaton.

Ám nem kellett sokáig töprengenie, mert az árbockosárból Telkontar harsányan felrikkantott.

– Vitorla... déli irányban!

Skandar Graun nagyot nyelt.

– Ugye, megmondtam!... Sigurd!

 

 

5. Sigurd

 

Súlyos felhők sötétítették el az eget, és erős déli szél repítette őket észak felé. A követő hajó nem látszott mögöttük, de Skandar Graun érezte, hogy ott liheg a nyomukban; kivételes érzékkel (vagy mágiával?) nem téveszti el az irányt, és előbb-utóbb beéri őket.

Manőverezni? Észak helyett keletnek fordulni az Ork Királyság felé? Ó, nem! Felesleges húzás lenne, hiszen Sigurdot úgyis képtelenség lerázni.

Hajnal felé pokrócba burkolózva didergett a kormánykeréknél, és a nap első sugarainál a láthatárt figyelte. Igen, ott az a fehér folt – most már szabad szemmel is látszik. Kétségkívül Sigurd hajójának, a Szürke Tritonnak a vitorlája. Skandar Graun épp elég időt töltött rajta, hogy ilyen távolságból is felismerje.

Aggodalom szorította össze a szívét. A kalózvezér nem hagyja megbosszulatlanul legyilkolt embereit, és ugyancsak nem hagyja, hogy áruját elorozzák tőle.

Vrun mászott fel a fedélközből, és álmosan dörzsölte a szemét. A hideg tengeri szél azonban gyorsan felébresztette. Megrázkódott, és odasietett a félorkhoz. Hóna alatt vastag pokrócot hozott. A vállára terítette, és beburkolózott.

– Nos... kissé élénk itt fenn a levegő – mondta elnézést kérő mosollyal.

Skandar Graun idegesen vakkantott rá.

– Mi kell?

– Gondoltam... neked is szükséged van egy kis pihenésre... Én hajóztam már. Egyszer. Amíg a szelet pont hátba kapjuk, én is elkormányozom ezt a hajót... ha megengeded.

Skandar Graun a homlokát ráncolta. A fickónak igaza van. Nem állhat itt örökké a kormánykeréknél. Átadta Vrunnak, és az buzgó vigyorral ragadta meg. A hajó kissé megremegett, mintha érezné, hogy kontár kezébe került az irányítás. Azonban Vrun picit mozdított a keréken, meglepő érzékkel került el egy nagy hullámot, és újra simán siklottak tovább.

– Tartsd ezt az irányt! – morogta megenyhülten a félvér. – És ha a vitorla alatt megpillantod a Triton törzsét is, azonnal ébressz fel!

A fedélköz felé indult, de halk neszezést hallott a hajó orra felől. A korlátnál egy sötét tömeg kuporgott. Beleszimatolt az éjszakába, és Marléna jellegzetes tündérszagát érezte meg. Mit keres a tolvajlány a fedélzeten, amikor mindenki alszik?

Óvatosan felé indult. Bár most nem viselte súlyos fémvértezetét, léptei alatt mégis nyikorgott a hajópadló, így észrevétlenségről beszélni nagy felelőtlenség lenne. Marléna felpillantott. A hajnal első fényei az arcára hullottak, és könnycseppet csillantottak meg a szemében.

– Mit akarsz? – sziszegte ellenségesen a félvér felé, és Skandar Graun ösztönösen meghátrált. Tudta, hogy egy síró nőnél nincs veszedelmesebb és kegyetlenebb látvány. Torka összeszorult.

– Bőgsz?

– Nem – mondta a lány bőszen. – Miért is tenném? Elvesztettem a mutatóujjamat meg a férjemet. Mi okom lenne sírásra? Szerinted ez olyan nagy dolog? Hiszen élhetek boldogan özvegyként is, és nem olyan rettenetes, ha az embernek csak kilenc ujja van. Hívhatnak Kilencujjú Marlénának is ezentúl... – hangja elcsuklott.

Skandar Graun keserűt nyelt.

– Sajnállak – makogta. – De te kerested magadnak a bajt.

– Hát persze – sziszegte a lány. – Te meg akartál ölni. De nem haragszom rád.

– Ugyan! – horkant fel Skandar Graun idegesen, mert a lány szemtelensége bosszantotta. Még hogy ő nem haragszik! Ugyanakkor sajnálta is. Az biztos, hogy most már akinek a közelébe megy, az azonnal megtapogatja az erszényét. És joggal. – Elfelejtjük az ügyet. De ha még egyszer előfordul... No jó, hagyjuk!

A lány az ajkába harapott.

– Megvigasztaltál. Köszönöm. – Felemelkedett, és a korlátnak dőlt; a habokat bámulta.

Skandar Graun töprengett, hogy mit mondhatna még a lány vigasztalására, de aztán Telkontar lemászott a hajókosárból, és ez megzavarta.

Az erdőjáró igen otthonosan érezhette magát az árboc tetején, mert egész éjszaka ott fenn kuporgott. A hidegtől reszelős lett egy kicsit a hangja.

– Ez a Vrun egész jó kormányos.

Skandar Graun bólintott.

– Kezdi már érezni a hajót.

Telkontar befogta az orrát, és Skandar Graun fekete köpenyére mutatott.

– Nem is csoda. Ezt a hajót hét mérföldről is lehet érezni... ha ki nem mosod a köpenyed!

Marléna megnyikkant, és szája elé kapta a kezét.

Skandar Graun teleszívta a tüdejét. Kezd idegeire menni ez a tréfás fiú.

– Mér, neked tán jobb szagod van, mi?

Újabb hideg szélroham söpört végig a fedélzeten, és Marléna kissé megborzongott. Telkontar lecsatolta vastag köpenyét, és előzékenyen a lány karcsú vállára terítette.

– Minden szót hallottam – mondta férfias mosollyal –, és biztosíthatlak, hogy velem gyűlik meg a baja annak, aki egy rossz szót merészel szólni rád. Persze... csak ha megengeded, hogy pártfogásomba vegyelek... önzetlenül persze... puszta lovagiasságból... mert meg kell vallanom, mélyen elbűvölt csodás íjad. Én is konyítok valamit az íjászathoz, de szívesen tanulnék tőled...

A lány elmosolyodott.

– Nem tudom, kilenc ujjal miként bánok majd vele...

Megmutatta bekötött kezét; a kötés kissé megpirosodott, de egyébként a vérzés elállt, és a lány nem mutatta fájdalom jeleit. Telkontar óvatosan megfogta a csonka kezet, aztán gyors mozdulattal fölé hajolt, és könnyű csókot lehelt a karcsú ujjakra. Marléna enyhén elpirult, de nem vágta képen.

– Megyek, ledöglök – morogta Skandar Graun, és nehéz lélekkel eldübörgött a fedélköz felé.

Mindössze négy kabin állt a rendelkezésükre. Az egyiket Yutakil Obragon és a Szépséges Siliana lakta. A másikban Nicolaus, Kvanar és Felius rendezkedett be. Marléna egyedül birtokolta a legkisebbet, míg a negyedikben Valdemar, Telkontar és Arachar helyezkedett el. Bár Telkontar ideje java részét az árbockosárban, no meg a megözvegyült tündérlány közelében töltötte. Vrun, Yamael és Skandar Graun megelégedett a fedélközzel.

A félvér lebotorkált a tágas helyiségbe, és elhelyezkedett egy szalmazsákon. A sarokban Yamael hortyogott. Skandar Graun sötét, pillantást vetett az alvó orgyilkos felé. Most kettesben maradtak. És ha Yamael előbb ébred, eszébe juthat, hogy ki fosztotta meg jogos zsákmányától a fogadóban – és kellemetlen gondolatai támadhatnak.

Lehunyta a szemét, és a fárasztó nap után azonnal álomba merült.

Nagy lábdobogásra ébredt. Yamaelnak már hűlt helye volt.

Skandar Graun felbotorkált a fedélzetre, és hunyorogva próbálta kidörzsölni szeméből a rárontó napsugarakat. Felius sápadtan fogadta.

– Ez az a hajó? – kérdezte, és jobb felé mutatott.

Skandar Graun értetlenül követte a vén pap pillantását, és majdnem megállt benne a lélegzet. Jobb felől alig ötven méternyire mellettük, siklott a Szürke Triton, és fekete bordázata fenyegetően közelített. A fedélzeten fegyveres alakok mozgolódtak, és szemmel láthatólag nagy volt a nyüzsgés. Harcra készültek.

– Hogy érhettek be ilyen rövid idő alatt? – ordította dühösen Skandar Graun, és fenyegetően nézett a kormánykerék felé, mintha szerencsétlen Vrun tehetett volna róla. Mi a baj? Elállt a szél! Vitorláik petyhüdten csüngtek az árbocokról. Fikarcnyi szél sem rezdült. Ellenben a Szürke Triton vitorlái csak úgy dagadoztak.

Kísérteties látvány volt! A fekete bordázatú hajó nagy kört írt le ernyedten lebegő áldozata körül, mintha a szél a hajósok akarata szerint kísérné. Most átkerült a bal oldalra, és veszedelmes acélorrával egyenesen a Tengeri Szellő felé tartott.

– Oldalba kapnak – állapította meg higgadtan a druida. – A hajó szétroncsolódik alattunk.

– Egy frászt! – kiáltotta Skandar Graun. – Nem hülyék, hogy elsüllyesszék a rakományt! Ne feledjétek, több ezer arany értékű áru tölti meg a rakteret! Meg sem próbálnak elsüllyeszteni bennünket! Eszükbe sem jut, hogy felgyújtsanak! Mellénk siklanak, és átugrálnak a fedélzetre. Lemészárolnak bennünket!

– Engem ugyan nem! – bömbölte Arachar. Dühöngve lengette veszedelmes buzogányát. – Szétlapítom a gazokat!

– Lehetnek vagy húszan! – morogta Skandar Graun. – Kettő jut mindegyikünkre!

Most már mindannyian ott csoportosultak a bal oldali korlát mellett, és nézték a kísértetiesen közeledő kétárbocost. Az valóban kissé elfordult, és látszott, hogy oldalával fog melléjük érni.

– Meg... megadjuk magunkat? – nyögte Vrun. – Elvesztünk?

– Szó sincs róla! – kiáltotta Kvanar. – Harcolunk!

A törpe felborzolódott szakállal összevissza ugrált. Valdemar letámasztotta roppant kardját, és komor tekintettel figyelte a közeledő ellenséget. Telkontar Marléna segítségével egy kisebb hordót görgetett fel a raktárból.

– Ez az! – ordította Arachar. – Igyunk csata előtt, hogy belső tűz marcangolja a belünket!

Azonban mikor Telkontar vigyorogva leütötte a hordó fedelét, az izgatott törpe felordított.

– Mi ez a maszlag?

– Szurok – közölte Marléna. – Égő nyilakkal felgyújtjuk a hajójukat!

– Hurrá! – kiáltotta Yutakil Obragon. – Zseniális ötlet!

– Naná!

A druida is bólintott.

– Akkor nem marad más választásuk. Ha a hajójuk égni kezd, kettőzött dühvel és kétségbeeséssel rontanak ránk!

Ettől kissé elkedvetlenedtek. De Marléna mintha ezzel a lehetőséggel fikarcnyit sem törődött volna, máris szurokba mártogatta nyílvesszői hegyét.

Skandar Graun csak ekkor döbbent rá, hogy míg a többiek talpig fegyverben várják a támadást, ő a fedélközben hagyta csillogó vértjét és buzogányát. Épp fordult volna le érte, mikor jobb felől koppanás hallatszott. Csáklyák akaszkodtak a hajó jobb oldali korlátjába – a kétárbocos balról közelített!

A bal felé bámészkodók döbbenten fordultak meg. A következő pillanatban négy kalóz kapaszkodott fel a fedélzetre. Tarka ruhákat viseltek, és görbe kardot lengettek.

Arachar vad harci ordítással rontott rájuk; meg sem várva, hogy társai közül követi-e valaki. Kvanar és Valdemar máris ocsúdtak. De a négy kalózt újabb három követte. Nyilvánvaló volt, mi történt. A Szürke Triton megkerülte őket, de miközben magára vonta a figyelmüket, és mindenki bal felé bámult, jobbról egy csónakrakománnyi kalóz észrevétlenül megközelíthette őket, és akadálytalanul juthattak a fedélzetre. És most bal felől a kétárbocos vészesen közel került kisebb társához. Vad ordítozás kezdődött, és csáklyákon újabb kalózok készültek átlendülni.

Skandar Graun nem várta meg a csata kezdetét. Két ugrással a fedélközben termett, és félőrült sietséggel csatolta fel magára mellvértjét. Felragadta pajzsát, de nem erősítette csuklójára. Ilyesmire nincs idő! Láncos buzogányával a kézben kirontott a fedélzetre.

Odafönn már javában dúlt a harc. A kalózok roppant túlerőben voltak, de a kis társaság keményen állta a sarat. Arachar körül sorban dőltek az ellenfelek. A törpe rettenetes csapásokat osztogatott veszedelmes fegyverével, és akit eltalált, többé nem ütött vissza. A kalózok nagy része nem viselt vértezetet, így sebezhetőbb volt. Viszont fürgeségben, tengeri küzdelmekben szerzett rutinjukkal előnyt élveztek. Egyikük azonnal a padlóra került, de még mindig hatan vették körbe a vörös szakállú Arachart, a hatalmas pallosát forgató Valdemart és a rövid karját villogtató Kvanart. Yutakil Obragont sehol sem lehetett látni. Marléna és Telkontar tüzes nyílzáport zúdított a kétárbocos vitorlázatára, és a feszülő vászon azon nyomban lángra kapott.

Azonban Marléna és Telkontar nem folytathatta tovább, mert öt vérszomjas kalóz támadt rájuk. Telkontar íja vastagabb végével képen törölte az első támadót, aztán kardot rántott. De a rárontók rohama elsöpörte őket, és szétrebbentek. A tündérlány a hajó közepe felé menekült, és macskaügyességgel kúszott fel az árbocra. Valaki utánalőtt, de a nyílvessző a karcsú test alatt fúródott a vastag oszlopba. Közben Telkontar megszorult a hajóorrban, de Vrun a segítségére sietett és hátba támadta ellenfeleit.

Skandar Graun megperdült. Épp időben. Izmos, félmeztelen kalóz rontott rá, akinek egész testét kékes tetoválás borította. A kalóz Skandar Graun homloka felé vágott kardjával, ám ezzel egyidőben bal kezében hosszú tőr villant, és alulról ellenfele lágyékát kereste. A kardcsapás Skandar Graun pajzsán csattant, azonban a tőr hegye megcsúszott az övéről lógó kulacson, és a mellvért alján csikordult. A félvér felordított dühében, és láncos buzogányával alulról felfelé csapott ellenfele nyakára. A vészes vasgolyó a kalóz állát találta telibe. Reccsenés hallatszott, és az áldozat iszonyatos hangokat hallatva megroggyant. Skandar Graun a fejére sújtott, és a kalóz koponyája szétloccsant.

De mielőtt pajzsát felemelhette volna, máris újabb ellenfél jött. Félrelépett, és a görbe kard szilánkokat forgácsolt a kajütfalból. Skandar Graun a lendülettől megbotlott, és egy kiáltással elvágódott a padlón. Buzgó ellenfele átesett rajta. És ez lett a veszte. Nyílvessző érkezett a magasból, hajszálnyira süvített el Skandar Graun nyaka mellett, a félig takarásban lévő kalóz tarkójába fúródott, és kegyetlenül a deszkához szögezte. A fickó szörnyű, gurgulázó hangokat hallatott, és kardját elejtve mindkét kezével a gyilkos vesszőhöz kapott. De már nem volt ereje kitépni.

Skandar Graun felpillantott. Az árbockosárból Marléna íja szedte a vámot. Éppen időben jött a lövés. Azonban a félvérben keserű gondolat támadt. Kinek szánta a tündérlány azt a nyílvesszőt? Neki vagy a kalóznak?

Döngő léptekkel a tat felé rohant, hogy részben takarva legyen a kiszámíthatatlan íjász nyilaitól. Futtában lecsapott egy teljesen kopasz fickó nyakszirtjére, aki a parittyájából ólomgolyókat lődöző Feliusra rontott volna. A kopasz fej behorpadt a buzogány acélgolyója alatt. Felius a tat felé intett.

– Oda fel!

Skandar Graun egyetértett. Silianával meg a tőrét villogtató Yutakil Obragonnal Felius után indult. Szeme sarkából látta, hogy vadállati küzdelem dúl egy vérző óriás és a torkát marcangoló hatalmas kutya között. Ám ekkor egy arra rohanó kalóz kardja villant, és a kutya nyüszítve fordult le áldozatáról. A druida felordított, és egész maroknyi vashegyű dobótűt bombázott az állat gyilkosának arcába. Az egyik veszedelmes acéltű a kalóz bal szemébe fúródott. A kínlódó ember tántorogva zuhant a korláton át a habok közé. A kutya megszabadult áldozata tetőtől talpig véresen, imbolyogva tápászkodott fel, hogy a druidára támadjon. Ám ekkor a tetőről sötét test ugrott a nyakába, és fojtóhurok lebbent. Yamael.

Rohant a tatra. Valdemar, aki pár perce még a hajó oldalánál forgatta roppant pallosát Arachar jobbján, most kalózok gyűrűjétől körülvéve vagdalkozott a taton. Épp mikor a felmentő sereg érkezett, az óriás felordított, szétvetette karját, és a hajódeszkára zuhant. Hatalmas teste kiverte a görbe kardot gyilkosa kezéből.

Yutakil Obragon varázsszót mormogott, és tenyeréből kékeslila gömböcske ugrott ki, átszelte a levegőt, és a fegyvertelen kalóz mellének vágódott. Pukkanás hallatszott, és a szőrös mellen megfeketedett folt jelent meg. A fickó hitetlenkedve bámulta a jelenséget, aztán talán az ijedtségtől, talán a fájdalomtól leroskadt.

Rajta kívül még három támadó állt a taton – egyikük lemezvértben, a másik kettő láncingben. Nem voltak olyan könnyen sebezhetők, mint a félmeztelen kalózok.

A lemezvértes, kezében jókora pallost lengető harcos ferde szeme megvillant, ahogy tekintete a felfelé nyomuló félvérre esett. Skandar Graun lendülete lelohadt. Maga Sigurd várta, a félelmetes kalózvezér. És mellette állt két alvezére, Kegyetlen Fritoff, és Acélkarú Mord, akinek bal keze helyén veszedelmes kampó meredezik.

És hirtelen egy negyedik alak is megjelent a mentőcsónak árnyékából. Fekete, kámzsát viselt, és kitárt karokkal ugrott melléjük. A varázsló. Kurta, vakkantásszerű szó hagyta el a varázsló ajkát, és Skandar Graun úgy érezte, mintha fejbe csapták volna. Feje kóválygott, és legyűrhetetlen álmossággal küszködött. Alomvarázs. Felius és Yutakil Obragon lehanyatlott. Döngve nyúltak el a fedélzeten. Silianában csöppnyi nőiesség nem maradt, ahogy hosszú lándzsáját előreszegezve felnyársalta a még mindig mormogó, fekete alakot. Tolta maga előtt a visító varázslót. A lendülettől lándzsája hegye kibukkant a fekete kámzsa túloldalán, és az ernyedt testet a hajókorláthoz szegezte.

Skandar Graun minden akaraterejét összeszedte, de érezte, hogy az álom hamarosan legyűri.

– Ne aludj! – ordított magára veszetten, és utolsó kétségbeesésében aktiválta tegnap memorizált parancsvarázsát. Abban a pillanatban kijózanodott. A varázslat hatott, és az álmot mintha elfújták volna.

Fritoff és Acélkarú Mord a harcias lovagnőre rontott, Sigurd pedig Skandar Graun szeme felé tartotta pallosa hegyét.

– Megdöglesz, félvér!

Skandar Graunt vérvörös harci düh ragadta el, ahogy meglátta ezt az embert, akit – Peltár után – legjobban gyűlölt. Felordított, és nekirontott Sigurdnak. Az óriás termetű, szúrós tekintetű harcos mindössze egyetlen lépést tett előre, és maga elé kapta kerek bőrpajzsát. Skandar Graun láncos buzogánya óriásit csattant a pajzson. Sigurd mesteri mozdulattal engedte maga mellé ellenfelét, és húzta félre a testét takaró pajzsot. Skandar Graun csak annyit látott, hogy a kalózvezér roppant pallosa a magasból zúdul koponyája irányába. Feje fölé kapta szögletes fapajzsát, és ösztönösen behúzta a nyakát. A pallos nekicsapódott a pajzsnak. A félvér úgy érezte, karja kiszakad vállából a rettenetes csapás erejétől. Térde megroggyant. És máris újabb csapás érte a pajzsát. A faalkotmány kettérepedt, és Skandar Graun bal keze elzsibbadt, vagy lebénult. Sigurd pallosa félkört írt le.

– Dögölj meg! – ordította Skandar Graun, és parancsvarázst akart aktivizálni. De keserűen döbbent rá, hogy egyetlen memorizált parancsvarázsát elhasználta önmaga ébren tartására.

– Majd te! – lihegte Sigurd. – A cápák lakmároznak maradványaidból!

Skandar Graun félreugrott, de a rettenetes pallos így is mellbe találta, és jó kétlépésnyire elsodorta. Szép vértezete behorpadt az ütés nyomán. De Sigurd még mindig jött, mint a bosszú angyala. Pallosa a levegőben suhogott. A buzogányt tartó kéz felé vágott. A félvér olyan szerencsésen mozdult, hogy csak a kardlap találta el, ám így is kiejtette kezéből egyetlen fegyverét.

Sigurd pallosa süvítve szelte a levegőt. Skandar Graun ugrott. Nem hátra, hanem előre. Ellenfele súlypontjára vetette magát, hogy ledöntse lábáról. Így fegyvertelenül már csak bikaerejében bízhat a félelmetes harcos ellenében. Elkapta a derekát, és fejjel előre nekifeszült Sigurd hasának. Tar feje nagyot csattant a lemezvértezeten. Sigurd elvesztette egyensúlyát, megtántorodott, és pallosa kiesett kezéből. Hanyatt zuhant, a félvér pedig rá. De a kalózvezér esés közben kegyetlenül tarkón csapta bőrpajzsa kemény szélével. Skandar Graunt ájulás környékezte. Vadállati módra küzdött. Villogó agyaraival Sigurd meztelen torkát kereste, ujjaival a szeme irányába kaparászott. De Sigurd vaskesztyűs öklével kíméletlenül az arcába vágott, és roppant marka megszorult a félork torkán. Skandar Graun tátogott, fuldoklott. Érezte, hogy keze érintkezik a kalózvezér arcbőrével, és bevetette végső fegyverét. Felordított, arca rettenetesen eltorzult, és kinyögte a félelemvarázs aktivizáló szavait.

– Rettegj, nyomorult!

Sigurd megdermedt, és üveges tekintettel meredt maga elé. Aztán egyszerűen leszórta magáról súlyos ellenfelét, és eszeveszetten a hajófar felé rohant, ahol Siliana hátát a hajópalánknak vetve vitézen védte magát két támadója ellen. Sigurd eszelősen szorult a palánkhoz, és rettegő tekintetet vetett a feltápászkodó harcos-pap felé. Skandar Graun felkapta elejtett buzogányát, és döngő léptekkel rohant ellenfele után. Végezni vele, míg tart a rettegés!

A kalózvezér ordított, mint a fába szorult féreg, és két alvezére még Silianáról is elfeledkezett a döbbenettől. Skandar Graun buzogányát lengette, és baljóslatúan közeledett. Sigurd olyan volt, akár egy sarokba szorított patkány. Rettegése nyíltan kiült a szemébe. A nagy ember vinnyogott, és nyüszített. Skandar Graun meglóbálta feje fölött láncos buzogányát, és dühtől eltorzult arccal ellenfelére vicsorgott. Sárga agyarai veszedelmesen villantak elő megfeketedett ajkai közül.

Sigurd felvisított, és átvetette magát a hajókorláton. Lentről csobbanás hallatszott, majd rövid ideig tartó bugyborékolás. Ember nem maradhat fenn a víz színén olyan súlyos lemezvértezetben!

De Skandar Graunnak nem maradt ideje, hogy a félelemvarázs hatékonyságán töprengjen. Acélkarú Mord rontott rá gonoszul villogó szablyával. Sigurd alvezére nem hordott pajzsot, és láncinge sem nyújtott olyan védelmet a buzogánycsapások ellen, mint főnöke lemezvértje. Skandar Graun azonban csak egyet csaphatott. Mord kardforgató karját találta el, és a hosszú fémfegyver csörrenve hullott a padlóra. De ugyanakkor Mord bal kezének hegyes acélkampója beleakadt a félvér állába, és kegyetlenül végigszántotta a nyakát. Vér csordult a fémpáncélra. Mord acélkampója újra lecsapott, de most megcsikordult Skandar Graun csillogó vértezetén, és a kampós hegy beakadt a sietve felöltött páncél csatjába. Összeakadtak. Mord közel rántotta magához, és acélsisakos fejével lebólintotta Skandar Graun kopasz koponyáját. A félvér dús szőrzetű bal szemöldöke felrepedt, és vér csorgott a szemébe. Ellenfele újra megpróbálta lefejelni, de Skandar Graun megelőzte. Kezét a fickó arcához érintette, és elharsogta harmadik varázslatát, a sebokozást. Mord megrándult, mintha fejbe kólintották volna. De nem halt meg, még csak az eszméletét sem vesztette el. Úgy látszik, hihetetlenül szívós. Elzuhant, és magával rántotta ellenfelét. Morogva, szitkozódva henteregtek a fedélzeten. Egyik sem fért igazán a másikhoz. Mord szőke fejéről lehullott a sisak, és most Skandar Graun fejelte le, egymás után háromszor. Mord ordított dühében, de veszedelmes kampós kezét képtelen volt kirántani a vért csatjából, a másikat pedig a félvér harapdálta rettenetes agyaraival. S közben kereste a lehetőséget, hogy egy pillanatra feltérdelhessen, meglengesse buzogányát, és lecsapjon. De a beakadt vaskampó minduntalan visszarántotta. Mord kiszabadította vérző kezét az agyarak közül, és a félvér képébe vágott. Az újra lefejelte. Mord koponyája reccsent, és a szőke alvezér elalélt.

A hajófar felől Siliana sikoltása hallatszott, és mikor Skandar Graun szeme sarkából odapillantott, látta, hogy a lovagnő leroskad a varázsló lándzsától átjárt holtteste mellé. Kegyetlen Fritoff pedig véres kardját lengetve rohant a földön fekvők felé.

Skandar Graun szeme kimeredt ijedtében. Megpróbált felugrani, de a kampót sehogy sem bírta kiakasztani vértjéből, arra pedig a sorozatos küzdelmek után már nem maradt ereje, hogy Mord tetemével együtt álljon fel.

Fritoff sisakja behorpadt, és fél arcát szörnyű kardcsapás torzította el; bal szemére vak volt a belecsorgó vértől. Szétvetett lábbal állt meg áldozata fölött, és iszonyatos csapással készült levágni Skandar Graun fejét.

Ám ekkor suhogva érkezett egy dobótőr, és rezegve állt meg Fritoff torkában. A tőr fekete nyelét rovátkák ékesítették. Fritoff elejtette a kardját, megmarkolta a kés nyelét, kirántotta torkából, és úgy állt ott egy másodpercig nyakából patakzó vérrel, mintha esze ágában sem lenne meghalni. De aztán megingott, és elvágódott.

Skandar Graun végre kiszabadította magát Mord kampójából, és feltérdepelt. Szédelgett, és a felrepedt szemöldökéből csorgó vér elvakította. Úgy lihegett négykézláb, mintha keresne valakit. Jól ismert orkszagot érzett.

Yamael tűnt fel, és kicsavarta a fekete tőrt Fritoff kezéből.

– A leg... legjobbkor... – nyögte Skandar Graun.

– Aha.

– Köszö... nöm...

– Adtál sört az ivóban – dörmögte Yamael. – Kvittek vagyunk. Én mindent megjegyzek. Mindent. És törlesztek.

Skandar Graun megborzongott. Ez tényleg mindent megjegyez. Most a sör miatt megmentette az életét. De legközelebb – a fogadóból ellopott pénz ügye következik...

Skandar Graun nagy nehezen talpra állt. Yamaelnek esze ágában sem volt, hogy a kezét nyújtsa vagy más módon segítsen. A harcos-papnak csak most tűnt fel, hogy már nem hall csatazajt; csak sebesültek nyöszörgése és a druida sebesült kutyájának nyüszítése hallatszott.

– Mi... mi történt?

Yamael vállat vont.

– Győztünk – jelentette ki.

Skandar Graun körülnézett. A fedélzeten garmadában hevertek a halottak. Kettejükön kívül senki mást nem látott talpon.

 

 

6. Lendor

 

A helyzet nem volt olyan súlyos, mint amilyennek első pillantásra tűnt. Három társuk sorsa beteljesedett, de a többiek kisebb-nagyobb sérülésekkel megúszták. A hatalmas Valdemar soha többé nem kelt fel a szívét átjáró kardszúrás után. Vrun gerincét derékban kettészelte egy hatalmas csatabárd. Aracharnak pedig csak megcsonkított törzsére bukkantak rá; szarvsisakos feje a hullámok közé repülhetett.

És a többiek? Az ördöngős Yamaelen kívül mindenkinek akadt bőven nyöszörögnivalója. Skandar Graun felrepedt szemöldöke nem akart begyógyulni, alaposan meggyömöszölt torka miatt még napok múlva is csak nehezen nyelt, és bal karjában, amin Sigurd csapása szétzúzta a pajzsot, megrepedhetett a csont, mert mozdítani sem bírta, és szörnyű fájdalmakat okozott. Feliusnak szörnyű vágás tátongott a combján; Yutakil Obragonnak kificamodott a bokája; Silianának eltört a vállcsontja; Kvanar fogát kiütötte egy óvatlanul kirepített parittyalövedék, és egy kegyetlen ütés betörte az orrát; Marlénának nyílvessző fúrta át a bokáját; Telkontar nem nyilatkozott sérülése jellegéről, de férfias arcán elfojtott fájdalom villant, valahányszor le kellett ülnie; Nicolaus, a druida több sebből vérzett, de mindegyiknél jobban fájt neki hűséges állata elvesztése. A kutya a szörnyű sebtől még aznap éjjel kiszenvedett.

De mi volt ez az ellenfél veszteségéhez képest! Hajójuk, a Szürke Triton elégett, és elnyelték a habok. Mikor összeszedték a halottakat, huszonkét kalóz hulláját találták meg, meg a két alvezérét és a felnyársalt varázslóét. Sigurd nem bukkant fel többé a hullámokból, így nyugodtan hihették, hogy odaveszett.

Mikor a vértől csúszós fedélzeten sebeik ellátása után megálltak az összehordott tetemek fölött, szomorúan, de diadalmasan nézték művüket.

– A hullákat a vízbe kell dobálni! – jelentette ki a druida.

– De előbb kifosztjuk őket! – lihegte Skandar Graun. – Megérdemlik a disznók.

A holtsápadt, lándzsájára támaszkodó Siliana erőtlenül tiltakozott.

– Nem tehetünk ilyen becstelenséget!

– Miért becstelenség ez? – sértődött meg Skandar Graun. – És a hajót ellopni nem volt becstelenség?

– Én azt sem tartottam tisztességesnek – mondta halkan Siliana. – De ti azt mondtátok, tolvajt meglopni nem szégyen...

– Hát akkor meg? – háborgott a félvér. – Ezek a tolvajok! Kalózok. Ha mi hevernénk itt, már rég kifosztottak volna minket! A zsákmány közös. Megillet bennünket.

Siliana behunyta a szemét.

– Akkor csináljátok... de én nem tartok igényt a részemre...

Marléna csengő hangon felnevetett. A többiek értetlenül néztek oda.

– Mi olyan mulatságos? – mordult rá Kvanar barátságtalanul. De nem folytatta, mert Telkontar villogó szemével nézett farkasszemet.

– Azon mulatok – nevetett a lány –, hogy mit vitatkoztok itt hasztalanul!

– Hasztalanul? – vonta kérdőre Skandar Graun. – Szerinted hasztalan, ha a győző kifosztja áldozatait?

– Nem, nem... – A tündérlány elkomolyodott, de szemében még mindig pajkosság csillogott. – Az egyáltalán nem haszontalan, ha a győző kifosztja áldozatait. Az viszont igen, ha már kifosztott áldozatok zsebében akar turkálni.

– Micsoda?

Marléna csábos szemecskéjében rosszindulatú fény villant.

– Én ugyanis az árbockosárból jól láttam, amint ez a félvér gyilkos sebesülttől sebesültig kúszik, elvágja a torkukat, a zsebeikben turkál, lehúzza az ujjukról a gyűrűket, letépi nyakláncaikat...

Vádlón mutatott Yamaelra. Az orgyilkos karba tett kézzel állt, és fodormentát rágott.

– Na és? – kérdezte sötéten.

A többiek háborogtak.

– Ez mégiscsak pofátlanság! – vélte Yutakil Obragon. – Azonnal rakj ki mindent! A zsákmány közös! Szétosztjuk igazságosan. Senkinek sincs joga bármit kisajátítani a többiek beleegyezése nélkül!

– Úgy van! – vélte Marléna. – Még akkor sem, ha varázskönyvekről lenne szó!

Yutakil Obragon fülig vörösödött.

– Khm... igen. Tessék, itt a könyv, ha... A fekete csuhás varázslótól vettem el. De... khm... Ki vehetné közülünk jobb hasznát, mint én? Melyiktek tudna kiolvasni belőle egyetlen varázslatot is?

– Nem azért mondtam. Legyen csak a tied. Megérdemled. Bátran harcoltál, láttam.

Marléna olyan melegen mosolygott az ifjú varázstudóra, hogy Silianát elfutotta a méreg.

– Gyere, Obragon! Marakodjanak csak a koncon, ha akarnak!

Yutakil megvakarta a szakállát.

– De én is szívesen... – nagyot nyelt. – Jól van, szívem. Beérem a varázskönyvvel, másra nem tartok igényt.

Elvonultak.

– Nos? – kérdezte Telkontar Yamaelt.

A félvér orgyilkos megvetően végignézett a társaságon. A hátizsákjához ment, és rövidesen duzzadó bőrerszénnyel tért vissza. Aranyat, drágaköveket, gyűrűket, nyakláncokat, amuletteket szórt ki belőle a padlóra. Egész vagyon csillogott a szemük előtt.

Többen felhördültek.

– No de, barátaim! – Felius csak most ocsúdott fel apátiájából. – Nem lehet annyira sürgős a világi javak szétosztása, hogy még imát sem mondunk hősiesen elesett társaink lelkiüdvéért.

Azonban mikor a társaság oda sem figyelve rá máris osztozkodni kezdett, ő is közelebb húzódott, és mindenféle magasztos eszmékről mormogva odanyújtotta a markát.

Azután közösen imádkoztak halott bajtársaik lelkiüdvéért. Vitorlavászonba csavarták, és tengerészmódra eltemették őket. A kalózok hulláit egyszerűen a vízbe vetették. Nehéz, terhes munka volt. Aztán következett a fedélzet feltakarítása. Skandar Graun, aki bárhol és bármikor könnyűszerrel elviselte a mocskot, neveltetése révén egy hajó fedélzetén nem nézhette ezt. Sürgetésére Kvanar, Telkontar és Marléna hajlandó volt betársulni a takarító csapatba. Számos vödör vizet kellett végiglocsolniuk a vértől sikamlós deszkákon, mire valahogy eltüntették a vérontás nyomait.

A szélcsend még kitartott, és a hajó csendesen ringott a nyugodt tengeren.

Míg sikáltak, a druida hasznossá tette magát, és Yutakil Obragon segítségével összekotyvasztott valamit a hajókonyhában. A raktárban bőven akadtak különféle fűszerek, és kétszersültben, szárított húsban sem volt hiány.

Mikor Felius atya atyaian megdöngette a gongot, és elharsogta, hogy vacsora, Skandar Graun rögzítette a kormánykereket, és a tágas konyhába sietett. Ily megcsappant létszámmal már mindannyian befértek, és körülülték a gyalult faasztalt.

Arcukon még ott lakozott a szenvedés, de kezdtek felengedni. Telkontar szorosan Marléna mellé ült, és a tündérlány elragadóan mosolygott, mintha nemcsak két napja lett volna, hogy elvesztette férjét. Yamael sötét pillantásokkal tekintgetett körül, de nyilván nem Vrunt gyászolta. Kvanar vadonatúj páncélban feszített; az egyik hulláról húzta le. Felius egy kancsóból teletöltötte a poharát, és felemelkedett, hogy tósztot mondjon. Nicolaus egy falevelet rágcsált. Siliana átkötött vállal szomorkodott, de szemében vidámság csillant, mikor meglátta férjét bőrköténnyel, lekötött hajjal. Yutakil Obragon még akkor is a hóna alatt szorongatta a frissen szerzett varázskönyvet, miközben a gőzölgő levest az asztalra tálalta.

– Hé, varázsló! – rikkantott fel Telkontar. – Remélem, ezt a valamit nem abból a szakácskönyvből kotyvasztottad!

Marléna csengő hangon nevetett, és játékosan meglegyintette az erdőjáró arcát.

Obragon komolyan bólogatott.

– Meglepődnél, ha tudnád, mennyi jó receptet tartalmaz ez a becses olvasmány! Bár az igazat megvallva még nem volt merszem kinyitni. Az ilyen könyv olyan, mint egy hűséges kutya... előbb simogatni kell, csak aztán venni igénybe a szolgálatait!

Nicolaus szájában megkeseredett a zöld falevél.

– Miért kell a kutyát emlegetni? – dohogta.

Yamael felkapta a fejét.

– Kutya? – röffentette. A levesesfazekat szaglászta, és megnyalta a szája szélét undorító, barna nyelvével.

A druida elfordult az asztaltól, hogy elrejtse öklendezését.

– Barátaim! – szólalt fel Felius, és kortyolt egyet a borából. – Szomorú nap ez a mai. Elvesztettük három hű bajtársunkat, és mindannyian jelentős sebeket szenvedtünk. Azonban isteneink jóvoltából mégsem panaszkodhatunk. Hiszen mikor e kalandra vállalkoztunk, tudtuk, hogy életünket kockáztatjuk. Most mi... mégis élünk, legyőztük ellenfeleinket, és zavartalanul hajózhatunk célunk felé. Mesés vagyon van a birtokunkban, amiről nem is álmodhattunk. Tegnap... nem sokkal a csata előtt néhai Valdemar barátunkkal felbecsültük a hajó rakományát. Barátaim... a selyem, a rum, a fegyverek, a drágakövek tizenhétezer aranyat is megérnek. Majdnem kétezer arany üti a markunkat fejenként... és akkor nem beszélek arról, hogyha a hajót sikerül eladnunk, azért is legalább ötezer aranyat kapunk... De én azt javaslom, ne siessünk a hajó eladásával, barátaim! Nem tudom, Skandar Graun barátom hova visz bennünket, de remélem, hamarosan megérkezünk, bármiféle hely legyen is az, és ott jó áron értékesíthetjük áruinkat...

Minden szem Skandar Graunra nézett. A félvér harcos-pap megköszörülte a torkát. Egy pillanatig nem tudta, mit mondjon.

– Északnak tartunk – közölte. – Északnak, amerre Lendor fekszik.

– Lendor? – Nicolaus csodálkozott. – A fődruida lakhelye? Nahát, ez kellemes hír!

Telkontar a homlokát ráncolta.

– Nem arról volt szó, hogy az Ork Királyságba hajózunk? – zsörtölődött.

Marléna a férfi vállára támasztotta bájos fejecskéjét, és mosolygott.

– Nem mindegy neked, hová tartunk, barátom?

Telkontar megenyhült, és megsimogatta a tündérlány arcát.

– Tulajdonképpen... tőlem...

– Ha Lendor, hát Lendor! – állapította meg Felius atya. – Nekem megfelel, Obragonnak és Silianának úgyszintén. Nemes druida barátunk örömmel veszi, testvére pedig bizonyára vele tart... Mi kifogásunk lehet hát Lendor ellen? Irány Lendor, a gazdagság és a mágia szigete, a kalandok birodalma! De egyet árulj el, Skandar Graun barátom... Mi vitt rá, hogy a megbeszélt Ork Királyság helyett Lendor felé fordítsd hajónk orrát, és úgy tégy, mintha el akarnád titkolni előlünk az új útirányt?

Skandar Graun elvörösödött.

– El akartam titkolni – vallotta be. Sohasem voltam még Lendorban, és odavonz egy titok, amiről nem beszélhetek... hm... És az az igazság, nem szívesen szálltam volna partra Orkföldön... származásom miatt. Emberek közt nevelkedtem, de egy ideig éltem ork törzsben... azonban elvi összetűzésem támadt a törzs papjával, és menekülnöm kellett, ugyanis... – elhallgatott.

Felius segítette ki.

– Fölösleges most már tovább titkolóznod, barátom! Szerintem nyugodtan elárulhatjuk társainknak, hogy Yvorl papja vagy... Szóval hitvitád támadt a törzs papjával, aki, lefogadom, meg akart téríteni Grooms hitére... és te kitartottál eredeti meggyőződésed mellett. Jól tetted. Senki sem rója fel vétkedül.

A többieket nem lepte meg túlságosan, hogy pap. Talán látták az ütközetben varázsolni? Vagy csak egyszerűen nem érdekli őket?

– Mennyi idő múlva érjük el Lendort? – kérdezte a druida, aki a sziget említésére valósággal felvillanyozódott.

– Ha a szélcsend tart... akkor soha! – tréfálkozott Telkontar, de csak Marlénát sikerült megnevettetnie. Szemmel láthatóan szoros vonzalom kezdett kialakulni közöttük.

Skandar Graun nyelt egyet. Irigyelte a férfias külsejű erdőjárót. No nem Marléna miatt! A tündérlány törékeny bája teljesen hidegen hagyta. Azonban vágyott rá, hogy egyszer az életben ő is szerelmes lehessen valakibe. Hogy megoszthassa gondjait és örömeit szerettével, és boldogan élhessen. Talán még Peltárról is megfeledkezne, ha lenne valaki, akit alkalmasnak tartana, hogy élete társául válassza...

Merengéséből a druida hangja riasztotta fel.

– Két hét? Három hét?

Skandar Graun eltöprengett.

– Ha feltámadna a szél, és kitartana végig... két hét múlva lehorgonyozhatnánk Lendor kikötőjében.

– Úgy legyen! – bólintott a druida.

– És ha megérkeztünk Lendorba, eladjuk az árut, szétosztjuk a pénzt – mondta Felius atya. – De lenne egy javaslatom, ha megengeditek! Javaslom, élvezzük egy kicsit a gazdagságunkat Lendorban, hiszen ki tudja, járunk-e még ott valaha. De a hajót ne adjuk el! Eltöltünk Lendoron egy hónapot, kettőt... amennyi jól esik. De hagyjuk meg a hajót, hogy ha megunjuk a lézengést, hazatérhessünk. Majd ráérünk eladni, ha visszatérünk, és nem lesz mér rá szükségünk. Akkor megosztozunk, és elválunk, ha gondoljátok. Ki-ki menjen, és költse arra a vagyonát, amire kívánja. De addig... tartsunk össze, barátaim! Mert mi egy csapat vagyunk, és bebizonyosodott, hogy ha kell, fogcsikorgatva is meg tudjuk védeni, ami a miénk...

– Erre iszunk! – mondta Yutakil Obragon, és megittasult lélekkel koccintottak.

– Hé! – kiáltott fel Skandar Graun. – Mi ez?

A hajó enyhén megdőlt, és az eresztékek nyikorogtak.

– Szelet akartál? – kérdezte a druida. – Nos, itt van.

Skandar Graun megrökönyödve nézett rá. Csak nem valami kacifántos varázslattal idézte elő?

Felius újra töltött magának:

– Igyunk Lendorra! – Harsogta.

Skandar Graun bólintott, és Sheenka jóslatára gondolt. Melyik kettő fog megmaradni? Ki hal meg legközelebb? A szeleburdi Marléna? A tündérlányért epekedő Telkontar? A vörösbort kóstolgató Felius? A varázskönyvet szorongató Yutakil Obragon? A törött vállát tapogató Siliana? A fellelkesült Nicolaus? A szótlan Kvanar? A villogó szemű Yamael?

Vagy a borongós Skandar Graun?

 

 

Második könyv
A KÁOSZ GYŰRŰJE

 

1. A jelre várva

 

Egy reggel Skandar Graun arra ébredt, hogy arca valami fémes tárgyhoz ér. Nagyot horkantott, és kinyitotta a szemét. Hosszú tőr faragott nyele állt ki a vánkosából. A kés hegyén sárga pergamen fityegett.

Már két hét eltelt, hogy a Tengeri Szellő befutott Lendorba. A kikötő egy folyó torkolatában volt, amely a sziget fővárosának szélét szelte át. A Tengeri Szellő egész a városszéli hídig siklott, és ott horgonyzott le. Mire partra szálltak az izgatott tömeg körében, megérkezett a városőrség, és mindőjüket Lendor hercege elé kísérte. Miután lefizették az adót, a herceg nagylelkűen engedélyezte, hogy a városban tartózkodjanak, amíg kedvük tartja. Sőt még árujukat is megtekintette, és az eladó fegyvereket kivétel nélkül megvásárolta. Azt is megengedte, hogy áruikat kipakolják a térre, és jó vásárt csapjanak. A rum és a selyem kapós volt a lakosság körében, és a hajó raktere hamarosan üresen kongott. Viszont a hajósok erszénye annál inkább duzzadozott.

Skandar Graun még első nap látogatást tett a városban, és megtekintette gyűlölt ellenségének, Peltárnak a tornyát. Magas, masszív épület volt olyan vastag falakkal, amit egy közönséges földrengés sem rombolhatott volna össze. Nyilvánvaló, hogy mágia őrzi, és botorság lenne behatolással próbálkozni.

A félvér harcos-pap buzgón vakarta tar kobakját. Eljött Lendorba, és most meg kell torpannia a vaskos erődítmény előtt? Mert sehogy sem juthat be, az bizonyos. Azonban hamarosan meglepetés érte. Egy napon Yutakil Obragon közölte, hogy míg Lendoron tartózkodnak, ő új mesteréhez költözik. Peltár elvállalta tanítását. Skandar Graun csak pislogott, de nem szólt semmit. Isten őrizz, hogy az ifjú varázsló bármit is megsejtsen Peltár iránt táplált érzelmeiből! Még azt sem kell tudnia, hogy egyáltalán ismeri a Peltár nevet. Ha az ifjú varázsló ott fog lakni a toronyban, visszatértekor sok hasznos információt ki lehet szedni belőle. És akkor...

Addig is türelmesen várni! Hiszen oly sok érdekes időtöltés adódik egy ilyen idegen városban; főleg ha az ember erszénye aranyaktól duzzad, és a vére már forr egy kis kaland után. És ott a jel, amire Sheenka utalt. Ha Lendorba ér, Yvorl jelentkezni fog, és segíti terveiben. Vagy Sheenka, a haltestű szlád nem ezt mondta?

És hamarosan eljön Évközép napja, amikor emberáldozatot kell bemutatnia. Talán akkor lesz az ideje, mikor Yvorl újra hozzá intézi szavait. De addig is, ha már sok pénze lett, miért ne költekezzen? Egy kis szórakozás sohasem árt!

De míg a városban mászkált kalandokat keresve, a hajó megmaradt legénysége lassacskán szétszéledt. A holmiját senki sem vitte el a hajóról, kivéve Yutakil Obragont, aki átmenetileg búcsút mondott hitvesének, és Peltár tornyában szívta magába a tudást.

A többiek névleg a hajón maradtak, de nap közben jószerivel alig lehetett látni őket. Morgott is Skandar Graun eleget, hiszen lévén ő az egyetlen tengerész, kötelességének érezte, hogy vigyázzon egyárbocosukra.

A hosszú út és a csata kissé megviselte a félvért. Lemezpáncélja egykor legendás darab lehetett, de már horpadozott, és látszott rajta, hogy nem sűrűn tisztította. Sisak helyett ütött-kopott poroszlósapkát húzott a fejére, a lábán pedig csizma helyett az elnyűhetetlen bőrbakancs klappogott. Lyukacsos, rongyos fekete köpenye cafatokban lógott testéről, de e becses ruhadarabhoz még mindig ragaszkodott.

A hajóbeli lakóviszonyok némileg megváltoztak az út során. Telkontar nem sokkal a csatát követően átpakolta cuccát Marléna kabinjába. Mivel két korábbi szobatársa a szerencsétlen sorsú Arachar és Valdemar volt, a kabin most felszabadult. Yamael habozás nélkül beköltözött. Egy szóval sem invitálta Skandar Graunt, és a harcos-pap inkább maradt a fedélközben. Így legalább feltűnés nélkül lyukat kaparhatott a hajópadlóba, belerejthette kincsét, és fölé húzhatott egy súlyos hajósládát. Így nem rabolhatják ki könnyen távollétében.

Felius atya Silianával együtt rótta a várost, és előszeretettel látogatta végig a csapszékeket. Az idős pap, dacára mutatós pártfogoltja rosszallásának, többnyire beható ismeretségeket kötött a környék zamatos borfajtáival, és ilyenkor énekelve tért haza.

Nicolaus már napok óta nem került elő, de érte nem aggódott senki, mivel megérkezésükkor célzott rá, hogy ismeretségbe szeretne kerülni Alvax fődruida háza népével.

Kvanar talált magának egy úrhölgyet, aki szívesen látta házában a gazdag harcost.

Marléna újabban állandóan Telkontarral sugdolózott, és csak a vak nem vette észre szerelmes pillantásaikat. Ők ketten rejtélyes utakon jártak. Skandar Graun gyanakvóan méregette Őket, és még mélyebb üreget kapart a hajópadlóba.

Yamael pedig egyáltalán nem szomorkodott féltestvére halála végett. Napokra eltűnt, és általában véresen, tépetten, de csillogó szemmel tért vissza. Skandar Graun ilyenkor morogva húzódott félre tőle.

Tehát a társaság élte mindennapi életét, és egy reggel Skandar Graun levélre bukkant, amit késsel a párnájához szögeztek.

Felült, és döbbenten bámult a késre, majd a levélre. Apró, ork szeme kigúvadt. Megvizsgálta a fedélköz ajtaját. Lefekvés előtt szokás szerint elreteszelte belülről. A retesz érintetlen volt! Itt lenn pedig nem rejtőzhetett az illető.

Dühösen kapkodta magára a vértezetét. Fel akart vágtatni a fedélzetre, hogy fellármázza a társaságot. Aztán arra gondolt, bizonyára már mindannyian a városban kószálnak, és ha lenne is valaki a hajón, csak kinevetné ijedtségéért.

Kinézett a hajóablakon. A nap már felkelt, Lendor élte szokásos reggeli életét. A város e részét halászok lakták, és mivel a csónakok eltűntek, a dolgos emberek valószínűleg mér tengerre szálltak. A part menti kunyhók között gyerekek rohangáltak. A hajóval szemben a gyümölcskereskedő rozzant viskója előtt két öregasszony veszekedett. Kissé arrébb a vén hálófoltozó egykedvűen végezte munkáját, és közben nagyokat szippantott pipájából. Arrébb, a dombon a városi testőrség vértesei rúgták a port a palota felé vezető úton. Valahol egy ló nyerített.

Skandar Graun szeme káprázott, mikor visszafordult homályos kabinja felé. Megragadta a kés nyelét, kihúzta a vánkosból, és lehámozta pengéjéről a levelet.

Ork nyelven íródott, elég közvetlen stílusban.

„Mindenre elszánt gazembernek látszol, félvér! Pont ilyen zsiványra van szükségem, aki pénzért nem riad vissza egy jó kalandtól. Ha gyorsan akarsz meggazdagodni, légy éjfélkor az Ősz Dalnokhoz címzett fogadóban. Ha ismersz megbízható gazembert, hozd magaddal! Másnak ne szólj! És ne feledd: e kést szalmazsákod helyett a szívedbe is szúrhattam volna!”

Nem szerepelt rajta sem megszólítás, sem aláírás.

Skandar Graun még egyszer elolvasta. Ez lenne a jel, amire vár? Nem valószínű, hogy Yvorl ily módon üzenne, de sosem lehet tudni. Most, hogy sorsa ilyen szerencsésen alakult és tetemesen meggazdagodott, nem vágyott több pénzre. De a kaland említése felpezsdítette a vérét az egyhangú hajóút után. Ráadásul izgatta a titokzatos illető kiléte. A zárt ajtó ellenére belopózott valahogy a fedélközbe, és vánkosába szúrta ezt a bökőt.

Azonban csak óvatosam!

Felmászott a fedélzetre, és odasettenkedett Yamael kabinjához; már amennyire nehéz páncélzatban és döngő léptekkel settenkedni lehet. Hallgatózott. Bentről ütemes hortyogás és motyogás hallatszott.

Skandar Graun fortélyos agyában ravasz ötlet villant. Belerúgott az ajtóba, csak úgy döngött.

Bentről döbbenés hallatszott. Yamael vagy talpra ugrott, vagy leesett az ágyról. Aztán léptek közeledtek. Halkan eltolódott a retesz, és az ajtó nyikorogva feltárult. De látni nem lehetett senkit. Skandar Graun nem lépett be. Több esze volt, semhogy bejelentkezés nélkül siessen az orgyilkos szobájába.

– Hé, Yamael! – kukkantott be. – Leveled jött.

– Te? – dörmögte Yamael, és karddal a kezében előlépett az ajtó mögül. – Na, add ide!

Karikás szeme kialvatlanságról tanúskodott, de villogó tekintete még így is veszedelmes volt.

Skandar Graun odanyújtotta a pergament.

– Gondolom, ezt neked küldték.

Yamael gyanakodva pislantott rá szeme sarkából. Elvette a levelet, magában olvasta, aztán a homlokát ráncolta.

– Miféle kést? – kérdezte. – Ide van írva, hogy a párnába... Ez a tied. Neked szól, hiszen ide van írva, hogy „te mindenre elszánt gazfickó”. Nesze!

Skandar Graun az orrát vakarta, és visszavette a levelet.

– Tényleg az enyém. De azt írja, vigyek magammal más gazembert is. Rád gondoltam.

– Ezért keltettél fel? – morogta dühösen Yamael. – Éjfélig rengeteg idő van. Menj a fenébe!

Becsapta az ajtót Skandar Graun előtt. A harcos-pap megdöngette pörölyszerű öklével az erős faalkotmányt.

– Tudod, hol az Ősz Dalnok fogadó?

– Persze! – jött a válasz az ajtó mögül. Reteszek csikorgása hallatszott, majd harsány hortyogás.

Skandar Graun feldübörgött a fedélzetre, és némi barangolás után meggyőződött róla, hogy kettőjükön kívül már senki nem tartózkodik a hajón. Aztán levette a páncélját, és fekete selyembugyogójában meg szakadozott bőringében nekilátott, hogy felmossa a fedélzetet. Előtte morgolódott egy sort. Hogy ez a munka mindig rámarad!

Vödörben vizet húzott a tengerből, és egy darab ronggyal nekilátott felsikálni a fedélzetet. Perzselőn sütött a nap, és jólesett kissé megmozgatni a tagjait – akár ilyen alantas munkával is.

Amikor befejezte, a jól végzett munka örömével a korlátra könyökölt, és a környéket szemlélte. Néhány halász visszatért a tengerről, és a friss, még fickándozó halakat asszonyaik nagy fateknőkbe rakták, és elcipelték a piacra. Mások pedig elkezdték feldarabolni a halakat, hogy ebédet készítsenek a környéken kószáló népes gyerekhadnak. A hálófonó immár sokadszor tömte meg pipáját és gyújtott rá egykedvűen, miközben végeérhetetlen, monoton munkáját végezte. Az unatkozó gyerekek hamarosan felfedezték a korlátra könyöklő félvért, és kórusban kezdték gúnyolni szörnyű fizimiskáját. Némelyikük arra vetemedett, hogy ork nyelven disznóságokat kiabáljon felé. Honnan a pokolból tudnak ezek orkul?

Skandar Graun kétszer is lerohant a hajópallón a szárazföldre, és öklét rázva átkozta meg a kölyköket. Erről eszébe jutott, hogy még nem imádkozott. Pedig tudta, ha nincs ima, nincs istenadta hatalma megtanult varázslatai fölött. Sanda pillantást vetett a csibészekre, de lemondott a megtorlásról. Visszatért kabinjába, és hosszasan imádkozott.

Mikor befejezte, érezte, hogy megszállja az erő, és agyában ott motoszkálnak a kulcsszavak, amelyekkel papi varázslatait aktiválhatja, ha a szükség úgy kívánja. Furcsa ürességet érzett az agyában. A próba kedvéért folytatta imáját, és még egy memorizálható varázslattal próbálkozott. A varázslat szavai simán helyezkedtek el tudatában. Hohó! Már négy varázslatot tud egyszerre! Aztán megpróbálkozott egy ötödikkel is, de a felénél elfelejtette az elejét. Akkor is – négy teljes memorizált varázslat! Ennyit még a vén Felius sem tud!

Diadalmasan evett valamit. Lassan már dél körülre járt az idő. Épp végzett, amikor visszatért Siliana lovaghölgy. A tökrészeg Felius atyát támogatta, hogy a hajópallóról a tengerbe ne bucskázzon.

– Felmostad már a fedélzetet, te büdös? – üvöltötte Felius atya, és az öklét rázta Skandar Graun felé. De aztán, mivel alapjában véve jólelkű pap volt, hogy ellensúlyozza bántó szavait, a félvér nyakába akart borulni. A lovagnő azonban nem engedte.

– Most én megyek el! – jelentette ki Skandar Graun sértetten, és lapos orra megrándult a részeg ember átható szagától. Tulajdonképpen nézőpont kérdése, hogy ki a büdös. De mit álljon le vitatkozni ezekkel? Ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki: – Vásárolni akarok.

– Ideje, hogy vegyél magadnak egy másik laffogó talpú bakancsot – vetette oda Siliana cinikusan –, ebből már kikandikálnak a retkes lábujjaid.

Szó ami szó, bakancsa valóban viseltesnek látszik. S most annyi pénz fickándozik az erszényében, hogy abból több száz pár lábbelit is vehetne. Minek fukarkodjon hát? Ami dukál, az dukál.

Időközben Siliana eltűnt az idős pappal a fedélközben, s Skandar Graun elmerengett, miért hívják a többiek a vállas lovagnőt „Szépséges” Silianának? Hiszen az ajka olyan vékony, mint a késpenge, az orra sem szép lapos, mint ahogy illik, a haja pedig egyenesen undorítóan vékony szálú. És az alakja! Akkora a válla, mint egy díjbirkózónak, a csípője keskeny, a mellei meg gömbölyűek; nem olyan szép lapos, tömlőformájúak, mint egy tisztességes ork asszonyé. A feneke viszont kimondottan satnya amellett a szépséges testrész mellett, amit egy ork tényleg fenéknek nevezne. A szaga pedig... nos, itt vetődik fel újra a nézőpont kérdése; ki a büdös?

Lement a kabinjába, s az eszményi női báj jellemzőiről motyogva felöltötte páncélzatát, fegyvereit. Vállára vetette kedves köpenyét, és máris jobban érezte magát. Pajzsát letámasztotta az ágy széléhez; elvégre vásárolni indul, nem csatába. Elég, ha a láncos buzogányt dugja az övébe.

Felbaktatott a fedélzetre. Hallotta, ahogy Felius atya részegen gajdol. A vén pap obszcén nótákat adott elő. Siliana csendesen korholta, pedig bizonyára nem először hallotta e fülsértő énekeket.

Skandar Graun végigdübörgött a hajópallón, és tekintetével a szemtelen gyerekhadat fürkészte. De azok most, nem jöttek közelebb; riadtan húzódtak félre, hiszen Skandar Graun teljes vértezetében, buzogánnyal az oldalán, poroszlósapkájával a fején, igen tekintélykeltő légkört teremtett maga körül. A harcos-pap magabiztosan haladt döngő lépteivel – még nem döntötte el, hová.

A folyóparton elbaktatott a hídig, de nem kelt át a túlpartra. A város központja felé indult, abba az irányba, amerre a dombon a hercegi palota magasodott. És a domb alján Peltár tekintélyes tornya állt. De Peltárral kapcsolatban most megelégedett egy vészjósló pillantással, és arra sem nézett többé. Csizmát vesz magának, esetleg egy díszes sisakot. Aztán megkeresi az Ősz Dalnokhoz címzett fogadót, hogy körülnézzen egy kicsit. Ha az éjféli találkozó esetleg balul üt ki, jó, ha ismeri a terepet.

Az enyhén emelkedő kövesúton nem sokan nyüzsögtek. Változatos színű és méretű épületek között kanyargott, és e néptelenség is jelezte, hogy Lendor itt az isten háta mögött nem a világ közepe; inkább csak halászfalu, mint népes város.

Ám ahogy a piactérhez közeledett, a járókelők száma megszaporodott, és szinte az egész város nyüzsögni látszott. A lakosok jórészt az emberfajhoz tartoztak; tisztes polgárok, szegény halászok, kézművesek, piaci árusok, utcakölykök, zsebmetszők, katonák – no meg törpék, a közelben lévő törpevárosokból.

Nyers halszag terjengett a levegőben, s a vásári zsivajon át ütemes üllőcsengés hallatszott; egy rengő izmú, derékig meztelen kovács verte a vasat műhelye előtt.

Skandar Graun belemerült a vásári forgatagba, és a járókelők szétnyíltak tiszteletet keltő, zord alakja előtt. Csodálkozó pillantásokat vetettek felé, vagy fintorogva fogták be az orrukat, ha felőle fújt a csendes délutáni szellő.

Hamarosan vásárolt magának másfél aranyért egy pár rézveretes, kemény bőrcsizmát, de nem vette fel, mert sajnálta volna eldobni kopott, kiszolgált bakancsát. Így hát a fényesre suvickolt csizmát a vállára akasztotta, úgy bámészkodott tovább.

A tér közepe felől nagy ováció hallatszott. Odagyűlt a tömeg; mindenki nevetett, kiabált, vagy fogadásokat kötött a mellette állóval. Skandar Graun is odacsörömpölt, de csak az előtte álló emberek hátát látta; egy normális termetű ember válláig alig ért. Azonban a nagy tolongásban és lökdösődésben kihasználta testi erejét, és könnyűszerrel az első sorba küzdötte magát.

Az emberek nagy kört formáltak. A kör közepén izmos, bőrvértes félork nő ült egy asztal mellett, és egy kopasz, kövér katonával szkanderezett. A küzdelem kimenetelét egyelőre nem lehetett megjósolni, mert az ellenfelek keze középállásban feszült egymásnak, és egyikük sem tűnt kimerültnek. Az emberek véleménye megoszlott, néhányan a nőre fogadtak, mások a katonára, akit két sodronyinges társa bőszen bíztatott.

Aztán a nő rekedten felnevetett, és minden erőlködés nélkül, fokozatosan az asztalhoz kényszerítette ellenfele kezét. Majd tovább nevetett bal kezével belapátolta az asztalon fekvő pénzérméket, s ellökte magától a kövér katonát. Azt társai azon nyomban gúnyolni kezdték.

A félvér nő diadalmasan nézett körül, és tenyerével az asztalra csapott, csak úgy csattant.

– Na, akad még olyan, akinek van fölös ezüstje?

Skandar Graun lapos, barna nyelvével megnyalta az ajkát. Alig kapott levegőt. A nő szépsége egyszerűen letaglózta! Hiszen gyönyörű! Alakja telt és erőteljes, nem olyan nőietlen, mint Silianáé, vagy a vézna tündérlányé. Ahhoz hozzá sem mert volna érni, nehogy eltörje a madárcsontjait. De ennek a belevaló lánynak olyan masszív a húsa, és olyan arányosak az izmai, amilyen társra egy ork csak vágyhat. És az illata!? Ha Skandar Graun nem fél, hogy mindenki riadtan menekül a környékről, menten dalra fakad az élvezettől.

Két dobbanó lépés. Félretolta a zsoldosokat, erszényébe nyúlt, kiszámolt tíz aranyat, és lecsapta a vastag asztalra, hogy a faalkotmány belereccsent.

– Tizet teszek egy ellen! – mondta dörgő hangon és leült.

– Úgy látszik, ma jó napom van! – harsogta a lány a tömeg felé. – Hogy egy ilyen szép arcú, deli vitézt is megszégyeníthetek!

Skandar Graun rávicsorgott. Elhelyezkedett, kezük összekulcsolódott, és karjuk egymásnak feszült. A lány bizonyára érezte, hogy emberére orkjára – akadt, és megpróbálta azonnal eldönteni a küzdelmet, de a harcos-pap karja meg se rezdült a heves rohamra. A lány mintha egy százéves fát akart volna kidönteni. Skandar Graun viszont érezte, hogy könnyűszerrel lenyomhatná az erős, de az ő izmaival nem vetekedhető kart. Azonban hirtelen játékos fény villant a szemében. Megnyalta fekete ajkát, majd újra rávicsorgott a lányra. Hirtelen ötlettel nem lefelé kényszerítette a Lány karját, hanem teljes erejéből szorítani kezdte kézfejét. A lány először csak felszisszent, aztán felkiáltott, s megpróbálta kirántani kezét a harcos-pap szorításából. De az tartotta, mint az acélbilincs. A lány sikoltott. Megpróbált felpattanni, bal kezében tőr villant az asztal alól, és kíméletlen ellenfele felé döfött. Az azonban számított valami effélére. Bal kezével elkapta a kést markoló kezet, és azt is megszorította.

– Elismered, hogy vesztettél? – dörögte diadalmas játékossággal.

A lány ork nyelven átkozta. Rángatta a kezét, aztán a férfi arcába köpött. A tömeg őrjöngött az élvezettől, mert a bőrvértes nőstény olyan volt, mint egy feldühödött fúria. Újra köpött, aztán még egyszer. Skandar Graun vigyorogva megcsavarta kezét, és a tőr csörömpölve hullott a kőre. Elengedte a lány szőrös kacsóját. Az ork nő valóságos színielőadást rendezett. Csókolgatta, fújta, simogatta fájós kezét, majd egyenként próbálta mozgatni ujjait, és közben fennhangon átkozta ellenfelét. Skandar Graun vigyorogva szemlélte a lányt, és élvezettel szívta be teste illatát. Felvette a tőrt, és odanyújtotta. A lány fájdalma csillapodott. Megállapította, hogy kezéből még használható végtag maradt, nem roppantotta össze a szörnyű szorítás. Eltette a kést, ütésre emelte a kezét, aztán ehelyett megsimogatta ellenfele tüskés-borostás képét. Majd az aranyak felé kotorászott.

– Hóhó! – hüledezett Skandar Graun.

– Megszegted a szabályt – vitatkozott a nő. – Idő előtt engedted el a kezem, és ez szabálytalan. Enyém a pénz.

– Nem úgy a'! – dörögte Skandar Graun. De nem folytatta, mert az ork nő hozzáhajolt, és cuppanós csókot nyomott az arcára.

Ettől majdnem elalélt.

– Ennyit megérdemlek fájdalomdíjként, te durva fráter – súgta a nő. – Ha jó leszel, meghívlak egy korsó sörre.

 

 

2. A gyűrű

 

– Te aztán izmos fickó vagy – hízelgett a félork nő, és megtapogatta Skandar Graun izmait. Azonban a harcos-pap figyelmét nem kerülte el az a kacérkodó pillantás, amit a lány a kövér erszény felé vetett. Kissé elhúzódott.

– Mi a neved? – dörmögte kedvesen.

– Lucinda – mondta a nő. – És a tied?

– Skandar Graun, Yvorl isten harcos... harcosa. – Nem vallotta be papi mivoltát. A lánynak még gátlásai lennének.

– Megszomjaztam – közölte Lucinda. – Hová hívsz meg? A Vén Tengerészbe, vagy az Ősz Dalnokba?

– Mi van legközelebb?

– A Szikrázó Fény, ott a sarkon, de oda nem szívesen mennék, túl sok a varázstudó, meg hasonló csodabogár.

– Ősz Dalnok – döntött Skandar Graun. Aztán megvakarta lapos orrát. – Mi az, hogy én fizetek? Elvetted a pénzem, és...

– Maradt neked elég – hízelgett a félvér nő. – És te olyan erős vagy!

– Pofátlan nőszemély – dörmögte Skandar Graun.

– Tisztában vagyok saját értékeimmel – nevetett Lucinda.

Elindultak. A lány mutatta az irányt, s közben fecsegett. Dicsőítette az orkokat, és pocskondiázta a városbéli zsoldosokat, akik közül számosat megszégyenített már. Skandar Graun egy vézna, rongyos kölyökre figyelt fel, aki már jó ideje ott sündörgött körülötte, mintha akarna valamit. Kirántotta a kardját, és megfordult.

– Eltakarodj mellőlem, taknyos! – dörögte bőszen. – Skandar Graunt nem lopod meg!

– Hú, de félelmetes vagy! – borzongott meg Lucinda, és megtapogatta a harcos-pap karizmát.

Skandar Graun pedig az erszényét tapogatta meg. Még megvolt.

Az Ősz Dalnok semmiben sem különbözött más hasonló jellegű fogadóktól; fapadok, faasztalok, zsúfoltság, rideg kandalló tűz nélkül, áporodott levegő, lárma. A sarokban egy kicsi asztalnál őszülő férfi bámult maga elé. Olyan szomorúság ült az arcán, mintha épp az elmúlt órában vesztette volna el családját. Húrtalan lant hevert az ölében, s ujjai láthatatlan húrokat pengettek.

– Sört hozzak, Lucinda? – kérdezte a fogadós; egy ellenszenves, bőrkötényes fickó, akinek orrával párhuzamos vágás torzította el bal arcát, s bal szemére vak volt.

A félork nő rámosolygott.

– Különlegességgel szolgálj, öreg! Sok pénzem van.

A fogadós elvigyorodott, és lehalkította hangját. Rettentő ronda volt.

– Tegnap kaptam szállítmányt – súgta –, a Koponya Birodalomból. – Olyan mézsöröm van, amit még a lendori herceg sem ízlelt. Egy arany korsója...

– Ork sört hozz nekünk! – dörmögte Skandar Graun. – A legolcsóbbat.

– Nem, nem – szólt közbe sietve Lucinda. Hozd csak azt a finomságot. Van pénzem.

A fogadós sarkon fordult.

– Mit kell urizálni? – morogta Skandar Graun. – Még vacakabb löttyöt hoz a gazember, csak átvert minket.

– Élvezni kell az életet! Hiszen oly rövid. Harcos vagyok. Pénzért bérbe adom a kardomat. Harcolok, ha megfizetnek, s nem tudhatom, melyik harc lesz számomra az utolsó. Mire várjak? Ki akarok próbálni minden ínyencséget. Téged is...

Skandar Graun krákogott.

– Jó munkád van?

– Groomsra, semmi! Nem szeretik itt a mi fajtánkat, ráadásul nő vagyok.

– De erős, mint a barom!

A lány elmosolyodott a bókra.

– Nem az erő számít ezeknek, hanem a küllem. Számukra az orkok mind gazemberek, s legszívesebben fellógatnának minket az első fára. Jó lesz, ha te is vigyázol a bőrödre!

– Nem félek én senkitől – nézett körül kihívóan Skandar Graun. – Tapasztalhattad, milyen erős vagyok. És... és számos fortélyt ismerek.

– És Lendort?

– Azt nem. Pár napja érkeztem, s ezidáig többnyire a hajón tartózkodtam.

Lucinda szemében különös fény villant.

– A Tengeri Szellőn?

– Nincs más hajó a kikötőben.

A fogadós két habzó korsót helyezett elébük. Lucinda felemelte a sajátját, asztaltársa korsójához koccintotta, aztán ivott; nagy, mohó kortyokban, a hab lecsorgott széles állán.

Skandar Graun megcsodálta szikrázó nőiségét, s szíve legszívesebben harsány szerelmi ódákat énekelt volna a láthatatlan húrokat pengető dalnok hallhatatlan nótájára.

– Hallottam híreteket – mondta apró böffentés után Lucinda. – Rázós társaság vagytok. Titokban még a herceg is tart tőletek... ami persze nem csoda a jelenlegi viszonyok közt.

– Miféle viszonyok?

– Persze, te semmit se tudsz – nevetett a nő. – Hatalmi harcok. Alvax, a druida, Peltár, a hatalmas varázsló meg Karverios, a helyi apátság főpapja kellemes kis játszmát vívnak egymással. A herceg hol ide, hol oda csapódik, mint egy ócska halászladik az égig csapkodó hullámok közt.

– És félnek... tőlünk?

– Azt azért nem mondanám – nevetett a lány. – Inkább lehetőséget látnak jöveteletekben... és ahogy ezeket ismerem, valamelyikük hamarosan megpróbál majd kijátszani benneteket a többi hatalmasság ellen.

Skandar Graun a levélre gondolt, és balsejtelme támadt. Vajon ki áll az ügy mögött?

– Régóta élsz itt? – kérdezte, hogy másra terelje a szót.

Meglehetősen – válaszolt a lány. – Három hete. De elég sokat tudok a viszonyokról. Tudom például, hogy az egyik hajóstársatok alattomban ellenetek tör.

– Ki az? – mordult fel Skandar Graun. – Yutakil Obragon? Vagy Yamael? Attól minden kitelik.

– Nem tudom a nevét.

– Félork vagy ember?

– Honnan tudjam? Csak annyit hallottam, hogy van köztetek valaki, aki összejátszik Karveriossal, a főpappal.

– Pap az illető? Felius?

Lucinda nevetett. Vállat vont.

Skandar Graun hangosan kortyolta sörét, s közben az ősz hajú dalnokot figyelte, aki elmélyülten babrálta húrtalan lantját.

A félork lány ásított, felegyenesedett, nyújtózkodott, majd ellépett az asztaltól.

– Hova a pokolba mégy? – kérdezte ingerülten Skandar Graun.

– Sok sört vedeltem – vigyorgott a lány. – Kiadom magamból, hogy még több férjen belém.

Skandar Graun megtapogatta az erszényét. Rendben. A lány eltűnt a hátsó kijáraton át az udvarra.

És nem tért vissza. Skandar Graun magához intette a félszemű fogadóst.

– Hová vezet az az ajtó?

– Az udvarra.

– Ki lehet jutni onnan az utcára?

– Úgy van – vicsorított a kocsmáros fölényesen. – Lucinda rendszeresen ott távozik, ha meg akar szabadulni valakitől.

Skandar Graun felugrott.

– Nem fizetett, mi? Persze, hogy nem... Gyakran jár ide ez a némber?

A kocsmáros várakozóan nézett rá. Skandar Graun megértette. Körülményesen az erszényébe nyúlt, savanyú képpel három aranyat húzott elő, és az asztalra tette.

– Ez a sörért... meg a segítőkészségedért.

– Ha szüksége van még valamire... fegyverre, emberekre, vagy ilyesmire... bátran számíthat rám.

– Ha Lucinda újra felbukkan... mondd meg neki, nem haragszom rá, de beszélni akarok vele.

Vállára vetette vadonatúj csizmáját, kihörpintette maradék sörét, majd rövid habozás után a Lucindáét is, és távozott.

A hajóra ment.

Két idegent talált a fedélzeten a savanyú képű Felius, a csillogó szemű Marléna és az íjhúrral játszadozó, búskomor Telkontar társaságában.

– Kik ezek? – morogta ingerülten. Dühöngött, amiért az a belevaló félork nő egyszerűen meglépett tőle. Távolabbi szándékai lettek volna vele.

– Régi barátaim – magyarázta Marléna. Skandar Graun Telkontarra sandított. A férfias erdőjáró megvetően elhúzta a száját. Ezek szerint románca a törékeny özveggyel véget ért.

– Ő Charnas, ő pedig Radigart – mutatta be a két idegent a tündérlány. Ezer éve ismerjük egymást, de hosszú ideje nem találkoztunk, s nem hittem volna, hogy pont itt Lendoron... nem hittem volna!

Emberek voltak, méghozzá abból a tenyérbemászó képű fajtából, akiket Skandar Graun ki nem állhatott. Szembeszökő jólápoltságuk, és undorító szappanillatuk első pillanattól kezdve szálka volt szemében. Arról nem is beszélve, hogy nem szívlelte az idegeneket. Főleg most, hogy Lucinda miatt emésztette magát.

– Felajánlották, hogy csatlakoznak hozzánk, és úgy vélem, előnyünkre válhat, ha gyarapodik kis csapatunk. Két kardot mindig tudunk használni.

– Miféle csapat? – horkant fel Skandar Graun. – Hol itt a csapat?

Két kámzsás fickó kiáltott fel a partról. Aztán feljöttek a fedélzetre. Magabiztosan és otthonosan viselkedtek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egyszerűen felsétáljanak a herceg pártfogását élvező, idegen hajóra.

– Üzenetet hoztam azon ifjú varázstudónak, ki Yutakil Obragon néven ismeretes – kántálta a magasabbik. – Peltár nagyúr parancsa, hogy menten vigyük elébe, minden holmijával egyetemben.

Skandar Graun meglepődött. Obragon a hajón van?

– Micsoda? – hüledezett Felius atya. – Hiszen alig két órája tért vissza! Nem arról volt szó, hogy csak egy hét múlva folytatódik taníttatása?

A kámzsás alak bólintott.

– Peltár nagyúr az események alakulása miatt kénytelen volt változtatni tervein.

– Itt vagyok, Gromar – hallatszott egy harsány hang a hátuk mögül, s Yutakil Obragon tűnt fel haragos arcú hitvesével az oldalán. – Peltár saját módján is üzent nekem. Máris mehetünk – mondta a fiatal varázsló, és búcsúzásképpen megcsókolta Silianát.

– Mi ez az egész? – követelte Felius. – Tudtál róla, hogy máris érted jönnek?

– Körülbelül tíz perce. Ma reggel még úgy váltam el Peltártól, hogy egy hét múlva, mikor hazatér útjáról, értem küld. Azonban pár perce közölte... mágia révén, hogy útját elhalasztotta, máris mennem kell.

– Szép dolog, mondhatom! – morgott Felius. – Pedig azt hittem, ma este mulatunk egyet, mint a régi szép időkben!

– Ne zsörtölődj, vén medve! – nevette ki Obragon. – Nem végleg megyek el, csak egy hónapra, utána visszajövök épen és sértetlenül. Hiszen úgyis, abban egyeztünk meg, eltöltünk itt néhány hónapot, és élvezzük az életet meg a gazdagságunkat... Én ehelyett inkább hasznosan töltöm az időt. Peltár tanítványaként. Megígérte, hogy megkülönböztetett figyelemmel foglalkozik velem.

– Nem értem, mi érdeke fűződik hozzá? – háborgott Siliana. – Az ilyen varázslók nem tesznek ingyen szívességet.

Obragon kényelmetlenül pillantott a két várakozó, kámzsás alakra.

– Mondtam már, hogy megállapodást kötöttünk, édesem. A mester tanít engem, és én cserébe végrehajtok egy megbízatást.

– Ettől féltem – sóhajtott Felius atya.

– Miféle megbízatást?

– Egy hónap múlva jövök. Addig is vigyázzatok magatokra!

A kámzsás alakok meghajoltak előtte, és előre engedték; partra léptek. Obragon visszafordult, hogy még egyszer búcsút intsen a hajókorlát mellett szomorkodó Silianának, aztán ment tovább. Hamarosan eltűnt a házak között.

Siliana visszavonult a kabinjába.

Skandar Graun homályos tekintettel nézett a távozó varázslók után. Eszébe jutott, miért is jött erre a távoli szigetre. Peltár! És Peltár készül valamire! Lucinda mondott egyet s mást a Lendoron folyó hatalmi harcról. Ezek szerint akad itt a szigeten egy hatalom, amely ellenségének tekinti a nagy varázslót. És ha így van, máris adódik a következtetés, hogy ezt a hatalmat kell megkeresni, a zsoldjába állni. És végezni Peltárral!

Azonban meglepődve tapasztalta, hogy Peltár elleni bosszúját elhalványítja egy másik érzés. Iszonyatosan vágyódott a félork lány után. Ölni tudott volna, csak hogy még egyszer láthassa.

Lógó orral nézett be a hajókonyhába. Ott találta Kvanart, aki épp egy jókora darab kolbásszal birkózott. Elég részeg lehetett, mert barátságosan megkínálta a félorkot lakomája maradványaival.

De Skandar Graun nem szerette a kolbászt, s most nem volt olyan hangulatban, hogy elfogadja a kínálást. Bosszantotta, hogy futni hagyta Lucindát. Bármely félork főnöknek méltó társa lehetne. Márpedig az ilyen nőt el kell kapni, és erőszakkal maga mellett tartani. Hogy megtudja, ki a férfi a házban!

Aztán az esti találkozójára gondolt, s ez kétségekkel töltötte el. Szüksége van neki erre a kalandra? Közelebb jut valamelyest Peltárhoz? A Káosz Szavához? Nem valószínű. De talán kapcsolatban van az éji randevú a városban folyó hatalmi harcokkal. És talán segít elfeledni a szépséges félork lányt.

Hamarosan ideje indulni. Egy ideig gondolatba merülten heverészett a kabinjában, aztán úgy döntött, beszámol Feliusnak. Elvégre mégis ő a főnök.

Egy kancsó vörösbor társaságában találta. Az idős pap a durva faragású asztalra könyökölt, és csak fél szemmel pillantott fel, mikor Skandar Graun betoppant a kabinjába. Aztán megragadta a kancsót, a szájához emelte, és jót kortyolt belőle.

– Így van ez – mondta mélabúsan, mikor letette az edényt. – Úgy neveltem, mint saját fiamat, gondját viseltem, tanítgattam, pártfogoltam, etettem, ha nem volt mit ennie. Nélkülem bizony felkopott volna az álla a fiatalúrnak.

– Mi? – mondta Skandar Graun. Mit mondsz?

– Yutakil – morogta Felius. – Egy szót se szól, csak pakol és megy... pedig apja voltam apja helyett. – A félvér felé nyújtotta a kancsót. – Iszol velem, büdös?

– Fontos dolgot akarok mondani – tért ki Skandar Graun a kínálás elől. A kancsó már úgyis üresen kongott.

– No?

Elővette a levelet, és megmutatta. Felius szemöldökét ráncolva olvasta, aztán kiejtette a kezéből.

– Mi közöm hozzá? Oda megy mindenki, ahová akar. Menj, ne is lássalak! Manapság nem számíthat hálára az ember. Elment Yutakil is. Menj te is! Mit bánom én.

– Yamaellal együtt.

Mit bánom én. Menjetek! Menjetek! Mind! Majd egyedül maradok a hajó fedélzetén, és kész. Mit bánom én. Csak bor legyen!

Hosszan kortyolt volna. De a kancsóból egy csepp sem jött. Észre sem vette.

– Azért szóltam, hogy tudd, hol vagyunk.

– Érdekel is az engem!

– Yutakil Obragon miatt vagy úgy oda? Fontos neki, hogy tanuljon, és...

– Nem tűnnél már el végre? Kifelé! Hagyj magamra! Tűnjetek innen mind! Egyedül akarok maradni!

Skandar Graun morogva távozott. Kár volt egyáltalán szóba hozni. Mit várt? Hogy Felius aggódni fog utána, és ellátja jótanácsokkal? Felment a fedélzetre, és körülnézett.

Beesteledett. A csillagok sziporkázva ragyogtak az égen, a környező halászkunyhókból mécsfény világított. A napközben megszokott, állandó zsivaj elült, még a folyó csobogását is hallani lehetett.

Yamael a mentőcsónaknak dőlt, és egy nagy késsel a körmét piszkálta. Dünnyögött. Skandar Graun láttán csizmaszárába rejtette a kést, és várakozóan nézett rá.

– Azonnal – mondta Skandar Graun –, csak csizmát húzok.

Lement a kabinjába, és kopott, lyukas bakancsát az új csizmára cserélte. A kemény bőr szorította ormótlan tappancsát, de azzal vigasztalta magát, hogy majd kitágul viselés közben.

Fel és alá járkált a kabinjában, de a csizma még inkább szorított, mintha a használattól nem tágult, hanem szűkült volna.

Káromkodott, de összeszorította a fogát és elhatározta, azért is betöri a makacs lábbelit.

Furcsa léptekkel ment fel, de Yamael az egészből mit sem vett észre.

Lementek a hajópallón. Egy ideig a folyó mellett haladtak, aztán a piactér felé vették az irányt; az Ősz Dalnok felé tartottak. Szótlanul haladtak. Skandar Graun egy ideig fájdalmasan sziszegett, és keservesen káromkodott csizmája miatt, s egyre jobban dühítette társa egykedvű hallgatása. Yamael sosem volt barátkozó típus, de Vrun halála óta még inkább magába húzódott, és sötét ügyeibe feledkezett.

– Mit gondolsz – kérdezte Skandar Graun –, miféle lehet az, aki a munkát kínálta?

Yamael kiköpött. Bosszantó fodormentaszag lengte körül.

– Mindegy. Csak fizessen.

– Nincs még elég pénzed?

Yamael megvetően mérte végig.

– Neked tán van?

– Csak a kaland kedvéért...

Yamael sandán pillantott rá.

– Nehogy megbánd! Veszélyes város ez.

– Engem ne félts! – morogta Skandar Graun.

Yamael sötéten vigyorgott.

Az Ősz Dalnok előtt részegek vitatkoztak, és egymás torkát markolászták. A két félvér ügyet sem vetett rájuk; beléptek az ivóba.

A kocsma szokás szerint hemzsegett a vendégektől. Szemük még hozzá sem szokott a füstös félhomályhoz, mikor egy rongyos kölyök lépett hozzájuk.

– Aszittem má' nem is gyönnek – méltatlankodott. – Gyöjjenek velem!

– Mi? – Mondta Skandar Graun.

– A Tatához... Vagy nem maguk gyöttek avval a francos hajóval?

– De – bólintott Yamael. – Menjünk.

A kölyök koszos és sötét sikátorokon át vezette őket. Összevissza kanyarogtak, míg egyszer csak váratlanul a folyóhoz értek; nem messze onnan, ahol a Tengeri Szellő horgonyzott.

– Mi a fenét kellett ennyit gyalogolni, ha ide jöttünk vissza? – sziszegte Skandar Graun, akinek rendkívül törte a lábát az új csizma.

Halászkunyhók közt lépkedtek. A kölyök óvatosan körülnézett, és ahhoz a kunyhóhoz vezette őket, ami előtt az öreg hálófonó szokta szívni büdös pipáját.

– Mi? – mondta Skandar Graun meglepetten, és megragadta a gyerkőc vállát. – Hova hoztál, te fattyú?

– A... a Tatához. Engeggyen el!

– Ereszd! – mondta Yamael.

Skandar Graun elengedte. A lurkó kopogott, majd benyitott.

A szegényesen berendezett kunyhóban egy durva faragású asztal mögül a vén hálófonó egyenesedett fel, és barátságosan intett a pipájával.

– Üdv, gazemberek!

– Kicsoda maga? – érdeklődött dühöngve Skandar Graun. A végsőkig felingerelte a lábát gyötrő csizma.

– A megbízótok – válaszolta a hálófonó félmosollyal.

– És hogy szúrta azt a levelet a...

– Türelem – intett a hálófonó. – Megtudtok mindent. De előbb én akarok tudni rólatok egy-két dolgot. Üljétek le!

– Kapok rézpénzt? – követelte a gyerek.

A hálófonó derűs mosollyal fordult felé. Arckifejezése nyájassá vált, szeme megvillant, és monoton hangon beszélt a fiúhoz.

– Most menj, kedves fiacskám, menj, drágaságom, menj a romokhoz játszani, tudod a romokhoz, ahol annyi jó játék vár rád! Menj csak oda, aztán, ha jót játszottál, gyere vissza, és majd megkapod a pénzed! Menj csak, aranyosom! Várnak ott rád!

A gyerek elmosolyodott, bólogatott, és ragyogó képpel kiszaladt.

– Tudjátok, hová küldtem? – kérdezte mosolyogva a vénember. – Az ősi torony romjaihoz, ahol éjszakánként ghoulok bolyonganak. Darabokra tépik, aki a kezükbe kerül.

– Aha – mondta Yamael.

Skandar Graun lehajolt, és megdörzsölte lábujjait a csizmán át. Kegyetlenül sajgott.

– Nem éreztek sajnálatot a szerencsétlen iránt?

– Mi az a „sajnálat”? – kérdezte Yamael.

A vénember még szélesebb vigyorral fordult Skandar Graunhoz.

– És te? Azt a szerencsétlent széttépik, és elevenen falják fel. Nem bánod?

– Mindenki maga vigyázzon a bőrére, és maga döntsön saját sorsáról.

– Pompás, gazfickók, pompás! – nevetett a vénember. – Pontosan erre gondoltam. Bíztam benne, hogy titeket sem a kimondott jóság vezérel. Azt hiszem, alkalmasak lesztek a feladatra; nem riadtok vissza semmitől.

– Ha megfizetik – vetette oda Yamael.

A vénember nevetett.

– Bőséges fizetségben lesz részetek. Igen bőségesben. Egy maréknyi drágakő vár rátok.

– Nem értem – töprengett Skandar Graun a kölyök miért megy a romok közé? Nem tudja, hogy ghoulok járnak?

– Tud róla – válaszolt az öreg. – De egyvalamit nem tud.

– Mit?

– Ellenállni a hipnózisnak.

– Mi?

A hálófonó gúnyosan nevetett. Hirtelen alakja körvonala megremegett, elmosódott, és a következő pillanatban szakállas fiatalember jelent meg a helyén.

– Aha – mondta Yamael.

– Hé! – kiáltott Skandar Graun. – Mi ez?

– Illúzió – nevetett a fiatalember. – Egyszerű illúzió. Kedvem szerint változtathatom a kinézetem, azzá válok, amivé akarok. Láthatjátok. Ez vagyok. Timorr, az illuzionista. Gunir, a vén hálófonó nem létezik, csak ügyes álca, amely mögül nyugodtan szövögethetem terveimet.

Yamael a torkát köszörülte.

– Leleplezed magad előttünk?

A fiatalember leült az asztal mögé, rákönyökölt, és nevető szemmel nézte őket.

– Nekem fogtok dolgozni. És persze... mielőtt többet mondanék, megesküdtök rá, hogy mindaz, amit láttok, hallotok, mély titok marad.

– Még azt sem tudjuk, miről van szó – ellenkezett Skandar Graun. – Üzentél értünk, ide jöttünk, de ez még korántsem jelenti, hogy elvállaljuk a munkát.

Az illuzionista szeme sötéten villant.

– De igen. Pontosan azt jelenti. Az életetekre esküsztök meg. Ezzel a gyűrűvel.

Különös formájú pecsétgyűrűt mutatott. Látszólag közönséges rézből készült, de csontvázkarú, hattestű nőt véstek bele, ami a ráeső mécsfényben szikrázni látszott. Sheenkát ábrázolta! Yvorl egyik szládját!

A Káosz elveszettnek hitt gyűrűje! Aki ismeri a varázsszót, azt a szlád megsegíti vészhelyzetben!

Yamael hunyorogva bámult rá, és a szakállát rágta. Skandar Graun összevonta a szemöldökét.

– Erre nem esküszöm – mondta keményen. – Mondd meg, miért hívtál, különben nyomban távozok!

Az illuzionista felpattant, és kezét ökölbe szorítva, villogó szemmel förmedt rá.

– Nyomorult félvér! Ellenkezni merészelsz velem?! Egyet csettintek, és holtan esel össze.

– Yvorl harcos-papjával beszélsz, hé! – vágott vissza sértődötten a félork, és keze buzogánya markolatára fonódott.

A fiatalember dühösen felmordult, két kezét maga elé nyújtotta, és jobbjából színes port szórt baljába. A sziporkázó porszemek csillogtak-villogtak, elvakították Skandar Graunt, és a félvéren érthetetlen fáradtság vett erőt. Színes porszemek. Fáradtság. Már semmi mást nem látott. Úgy érezte, agyában is színes porszemeket szór két szőrtelen fehér kéz. Elájult.

 

 

3. Az illuzionista terve

 

A kunyhó sarkában tért magához. A földön feküdt. Yamael fölötte térdelt, és egyenletes mozdulatokkal pofozgatta. Akkora taslikat kevert le, hogy a harcos-papnak szikrázott a szeme.

Dühösen tolta félre társát.

Az illuzionista az asztalnál falatozott. Füstölt halat evett, kétszersültet meg valami piros gyümölcsöt.

– Köszönd a barátodnak, hogy még élsz – mordult a feltápászkodó felé evés közben. – Én nem lettem volna ilyen irgalmas. Mondtam neki, öljön meg, míg eszméletlenül fekszel, de nem tette. Köszönd neki!

– Mi?

Skandar Graun bután bámult Yamaelra, és az kifürkészhetetlen arckifejezéssel egyenesedett fel mellőle.

– Ne húzd az időt! – morogta az orgyilkos. – És ne ellenkezz! Megöl, ha nem engedelmeskedsz.

– Meg kell esküdnöm? – krákogta kelletlenül Skandar Graun, miközben újfent leszögezte magában, mennyire utál minden varázstudót, illuzionistát.

– Túl vagyunk rajta – mondta befejezve étkezését az illuzionista. – Megtörtént, míg eszméletlen voltál. A gyűrűm beléd lát. Bárhol, bármikor arra vetemednél, hogy beszélj rólam vagy a tervemről, tudni fogom, és gondoskodom róla, hogy ne sokkal éld túl. A hatalmamban vagy, félvér. Lásd be, engedelmeskedned kell!

Skandar Graun idegesen pillantott a gyűrűre. Talán ez az illuzionista is káoszhívő, és Sheenka őt jobban kedveli? Vagy csak egyszerűen engedelmeskednie kell annak, aki ismeri a varázsszót? Ismeri vajon az illuzionista a varázsszót?

Meg kell szerezni tőle a gyűrűt! A varázsszóval együtt!

– Ne szólíts félvérnek! – mondta ridegen. – Skandar Graun a nevem.

– Nem számít – mondta az illuzionista. – Ti, orkok, félorkok meg egyéb gazfickók mind egyformák vagytok. Csupán eszközök a kezemben a magasabb cél eléréséhez. Engedelmeskedsz, vagy meghalsz!

– Miről van szó? – morogta Skandar Graun.

– Könnyű meggazdagodásról. Annyi drágakő üti a markotokat, amennyit el sem bírtok hozni. Hálásak lesztek nekem.

– Miért nem ezzel kezdted? – dörmögte a félork pap, és igyekezett úgy tenni, mintha a kincs hallatán megbékélt volna. De tudta, hogy gyűlölködő pillantása úgyis elárulja. Lerí róla, sose bocsátja meg ennek a fickónak, hogy elbánt vele, és eszméletlensége alatt kijátszotta.

Most azonnal neki kellene támadni. De az a gyűrű! Ha megidézi Sheenkát...

– Holnap lesz a napja – folytatta az illuzionista, hogy Khodat herceg ünnepséget ad neves vendégei tiszteletére. Az ünnepség hajnalig tart, s a mulatás leple alatt vissza nem térő alkalom kínálkozik, hogy belopózzunk a palotába, és körülnézzünk egy kicsit.

– Aha – mondta Yamael az orrát vakargatva. – Ez nekem is eszembe jutott.

– Nagy ünnepség lesz. Khodat herceg kitesz magáért, hiszen leendő szövetségeseit, a Valvergi Lovagság nemesurait látja vendégül. Patakokban folyik az ódon törpebor, az orksör, a manópálinka, tucatnyi ökröt vágtak le, és az udvari halászok már egy hete fogják ki a tenger legkülönösebb teremtményeit, hogy megfelelő ínyencségekkel szolgáljanak. Inni fognak az őrök is. Tudom, hol és hogyan lopózhatunk be észrevétlenül. És aztán van ott egy szoba... igen, van ott egy szoba, ahol rám vár valami. Valami fontos. Valami végzetes. S mellette, a kincstár, hogy ne jöjjetek ki üres kézzel.

– Ránk miért van szükség? – kérdezte Skandar Graun. – Nem értem.

– Tománi ork küldöttségként fogunk bejutni. Én is orknak álcázom magam, de egyedül nem lehetek teljes küldöttség. Szükségem van más orkokra. Daliás termetű orkokra... akik testőröknek néznek ki. Ti ketten megfeleltek, de kellene még valaki. Még egy valaki.

– Arányok? – vakkantotta Yamael. – Úgy értem, hogyan osztozunk?

Az illuzionista újra elvigyorodott. Ez a beszéd tetszett neki.

– A kincstárból minden a tietek. Nekem egyvalami kell. Egy karkötő. Egy ősi rúnákkal díszített, aranyos kis karkötő.

– Aha mondta Yamael. – Rendben.

Az illuzionista várakozóan nézett Skandar Graunra. Az komoran meredt, maga elé.

– Miféle karkötő? – kérdezte.

– Ne bosszants, félvér! – horkant fel az illuzionista. – Ne kérdezz olyat, ami nem tartozik rád!

Skandar Graun csendben maradt.

– Ez hát a megbízatásotok. Holnap, amikor felkel a hold, legyetek itt, legszebb vértezetetekben, indulásra készen, és élesítsétek meg a kardotokat, hogy jól vágjon, ha csatára kerül a sor.

Skandar Graun még egy pillantást vetett a gyűrűre, és az a képtelen gondolata támadt, hogy kiélesítse a buzogányát.

 

Mikor visszatértek a hajóra, dühösen rángatta le lábáról a gyötrelmeket okozó csizmát, mintha az lenne minden baj okozója. Aztán fejére húzta a lószőr pokrócot, és dühösen dünnyögött, míg elnyomta az álom.

Másnap délig aludt. Aztán feltápászkodott az ágyból, és nagyot rúgott a díszes csizmába; hűséges, laffogó talpú bakancsát vette, fel. Rossz közérzettel mászkált a hajón össze-vissza, mintha előző nap berúgott volna. De ez az illuzionista kábító varázslatának utóhatása volt.

Káromkodott. Rendkívül utálta az illuzionistákat. A kilátásba helyezett kincsek sem derítették jobb kedvre. Van elég pénze, és maga a kaland, aminek eleinte örült, most nem sok jóval kecsegtetett. Illuzionista vezetésével! Bármikor kijátszhatja őket! És egy percig sem titkolja, úgy érzi, hatalma alatt tarthatja a két félorkot.

De a Káosz Gyűrűjét meg kell szereznie. Talán Yvorl azért keverte bele e kalandba, hogy megszerezze a gyűrűt, és megváltsa Sheenkát az illetéktelen uralomtól. Akkor pedig meg kell szerezni. Megölni az illuzionistát bármi áron!

Elfintorodott.

Az ilyen üzlet Yamaelnak való, meg a hozzá hasonló sötét, orgyilkos gazembereknek, nem pedig Yvorl harcos-papjának.

Imádkozott, és elvégezte napi gyakorlatait, hogy elég erős legyen az akaratereje a varázslatok alkalmazásánál. Mikor befejezte, borúsan gondolt arra, hogy vészesen közeledik Évközép napja, és akkor Yvorl tiszteletére embert kell áldoznia. Méghozzá egy ártatlan, tiszta lelkű egyedet.

Később a városban sétált. Lucindát kereste a járókelők között, mert a félork lány szépsége és férfiakat megszégyenítő ereje itatta át gondolatait.

Azonban a piactér azon részén, ahol előző nap szkanderozott, most árusok kínálták portékáikat. A mindenhol jelenlevő érdeklődő tömeg most egy szakadt ruhájú gnómnő körül verődött össze, aki apró csontkockákat dobált, és egy ezüstért jövendőt mondott.

Skandar Graun is közelebb húzódott, és valami kimondhatatlan belső sürgetéstől vezérelve odavetett egy ezüstöt a vándor gnómnőnek. Az rápillantott, és azonnal szétszórta maga előtt a csontokat.

– Mihe vagy kíváncsi, deli hahcos? – kérdezte a fogatlan vénség furcsán raccsolva. – Csak kéhdezz, csak kéhdezz, és Lichtofácsi megmondja neked a jövőt.

– Mi vár rám ma éjszaka? – kérdezte Skandar Graun.

Az idős nő összeszedte a csontocskákat, és szétszórta maga előtt.

– Megphóbáltatásokat látok, számos megphobáltatást. Olyan események töhténnek veled, amihe nem számítasz. Számos meglepetés éh, deli hahcos, számos meglepetés.

Fiatal pár lépett közelebb. Odavetettek egy ezüstöt a gnómnő kiterített kötényébe.

– Azt akarjuk tudni – mondta a fiatalember –, igaz-e a szerelmünk, és hűségesek leszünk-e egymáshoz.

– Várjatok! – mondta ingerülten Skandar Graun.

– Még nem fejeztem be. Mi vár rám az éjszakai kaland végén?

– Hád? – a gnómnő furcsa fintort vágott. – Nem tudom. Nem látom. Különös lény vagy, bahátom. Sötét köd lepi sohsod. Sötét köd, amely bebohitja a jövőt. Félelmetes. S ami mögötte deheng, folyamatosan változik, mint a káosz létsíkja; semmit sem tudok kivenni belőle. Ah! Igen. Most épp két akasztófát látok. Mindkettőn lóg valaki. Khodat hehceg akasztatta fel őket. Két ohk. Az egyik hád hasonlít. A másik szakállas. De a ködben nem látom jól... Nem látom jól. Különös sohsod van, deli hahcos. Az ég legyen hozzád ihgalmas!

– És a távolabbi jövőben?... Beteljesedik-e bosszúm? Látsz egy varázslót máglyára vetve?

A fogatlan vénség közönyösen újra szétszórta a csontocskákat.

– Látok vaházslót... nagy, nagy, nagy vaházslót, aki villámokkal dobálózik... és te szembeszállsz vele... küzdesz vele...

– És?

– Csalódás váh hád.

– Nem tudom megölni?

– Csalódás váh hád.

– Egy gyűrűt nem látsz? Egy legendás gyűrűt?

– Van egy gyűhű. Igen, látom. De ki tudná megmondani, mit tahtogat számodha. Sikeh vagy pusztulás?

Skandar Graun lehunyta a szemét.

– A szerelemben?

– Öhök csalódás. A te ködös sohsod azt sugallja, báhmehhe jáhsz, mindenhol csalódás váh hád! A te sohsod az öhök csalódás, deli harcos...

Skandar Graun morogva fordult el, mikor látta, hogy a kis ráncos boszorkány már újabb ügyfeleivel foglalkozik. Az Ősz Dalnokhoz címzett fogadó felé indult.

Csak most vette észre, mennyire fellobogózták a várost. A lakosok kis csoportokba verődtek, és izgatottan mutogattak a dombon emelkedő palota felé. Úgy látszik, az északi lovasság küldötteinek látogatása errefelé jelentős eseménynek számít.

Kora délután lévén az Ősz Dalnokhoz címzett kocsma néptelenebbnek tűnt, mint előző éjszaka. De azért szép számban akadtak vendégek.

A kandalló mellett most is ott ült húrtalan lantjával az őszülő férfi, és merengve bámult maga elé. Tőle nem messze egy fürge tekintetű, köpenyes ifjú eszegetett, akiről lerítt, hogy varázstudó-féle. Arrébb két bőrkötényes csizmadia egy kancsó bor mellett suttogott s még arrébb poros ruházatú, szakállas törpék iszogattak; lehettek vagy nyolcan. Jöttére kihívóan pislogtak felé, de látva daliás termetét, komoly páncélzatát és szigorú fegyvereit, nem mertek belekötni.

Skandar Graun ügyet sem vetett rájuk. Egyenest a pulthoz lépett, és rákönyökölt. A kocsmáros arcán ronda vigyor jelent meg.

– A tegnapiból? – krákogta. – Mézsört parancsol az úr?

Skandar Graun méltatlankodva mordult fel.

– Add másnak a drága löttyödet, fickó! Orksört nekem!

A kocsmáros egy durva hordóból sört csapolt, Skandar Graun elé tolta a fakupát, és cinkosan kacsintott.

– Elmaradt az éji találkozó? Nem jöttél, pedig megérte volna.

– Hogyhogy?

– A lány, aki tegnap átvert...

– Lucinda! – Skandar Graun izgatott lett. – Itt járt?

– És üdvözletét küldi. Mondtam neki, hogy nem haragszol rá, meg hogy beszélni akarsz vele. Azt felelte, majd beszéltek, ha a sors úgy akarja.

– Ezt mondta?

– Üdvözöl, de ne kutass utána! Majd keres ő téged, ha alkalmasnak látja. Szó se róla, karakán nő. Feleségül nem venném a világ minden pénzéért se, még ha ember lenne, akkor sem. Ez elverne minden nap, ha olyat tennék, ami nem tetszik neki.

– Aha – mondta Skandar Graun. Elgondolkozva kortyolt söréből, és fel sem tűnt neki, hogy Yamael kedvenc szava rá is átragadt.

Aztán eszébe jutott, miért jött ide. Közelebb hajolt a fogadóshoz.

– Éjszakára szükségem lenne néhány belevaló emberre. Nem sajnálnék rá néhány aranyat.

A kocsmáros bólintott.

– Hány ember kell? Milyen minőségű?

– Minőségű??

– A jobb emberek drágábbak, mint a silányak. Viszont többet is érnek.

Skandar Graun a homlokát ráncolta.

– Három-négy elég lesz. Persze csak jó emberek. Kellően megfizetem őket.

– Nagyszerű, nagyszerű – mormolta a kocsmáros. – Csak emberek lehetnek? Vagy másfajúak is megfelelnek.

Skandar Graun a hangoskodó törpekompánia felé sandított. Fejét rázta.

– Azok semmi esetre sem. Törpék nem kellenek. Emberek. Legfeljebb orkok.

– Csak harcosok?

– Harcosok. Ha akad valami varázstudó, nem utasítom vissza. De nagyrészt harcosok. Három harcos meg egy varázstudó. De kizárólag olyanok, akik nem kérdezősködnek, és tudják tartani a szájukat.

– Magától értetődik.

– Összeszeded őket estére, mire lenyugszik a nap?

– Minden bizonnyal.

– Jó.

Két aranyat dobott a pultra. Felhörpintette söre maradékát, nagy nyelvével kinyalta a korsó belsejét. Aztán kifordult a kocsmából, és az utcán nyüzsgő tömegben mászkált összevissza, hátha találkozik valahol Lucindával. De a lánynak nyoma veszett. Hiába kérdezett meg vásári árusokat, ráérő zsoldosokat, kocsmárosokat, senki nem tudott a félork lányról, aki erejével keresi a pénzt.

Visszatért a hajóra, és bekukkantott Yamael kabinjába. A félork orgyilkos az ágyán ült, és egy fehér ronggyal karsebét kötözgette.

– Már kerestelek.

– Most értem vissza.

Yamael sandán nézett rá. Aztán a fogával igyekezett jól eligazítani a kötést a seben.

– Tegnap nem öltél meg – nyögte Skandar Graun kényelmetlenül. – Pedig ott feküdtem kiszolgáltatottan. És azt parancsolta...

– Ostobaság – mondta hanyagul Yamael.

– Voltak problémáink. Tudod, miről beszélek. Még Kirovangban a fogadóban...

– Hagyjuk!

Skandar Graun borostás állát vakargatta.

– Hogy látod ezt az esti dolgot? – kérdezte bizonytalanul. – Ez az illuzionista idegesít... Nem félek, tudod jól. Részt vettem már egy-két veszélyes kalandban, és nem ijedtem meg soha. Még akkor sem, mikor a hajó fedélzetén egymagam álltam szemben Sigurddal meg Acélkezű Morddal. Puszta kézzel öltem meg mindkettőt, pedig Sigurd játszva elbánhatott volna közülünk egyszerre hárommal is.

– Aha.

– Szóval nem vagyok ijedős, ha harcra kerül a sor... de a ma éjszakától borsódzik a hátam. Tudod, mi az a rossz előérzet? Mert nekem az van. Ez az illuzionista... nem tetszik. Láttad, milyen könnyedén elbánt velem. Ugyanúgy végezhet veled is. És mi a garancia, hogy nem próbál meg kinyírni, ha teljesítettük a feladatunkat? Ez nem hagy áruló nyomot...

– Ne féltsd az irhád! – mondta megvetően Yamael.

– Bízol benne?

– Hülyének nézel? – mordult fel az orgyilkos.

– Akkor?

– Mi öljük meg.

Skandar Graun összevonta szemöldökét. Szóval Yamael is úgy érzi, bajos lesz az esti kaland.

– Hogy?

– Elvágjuk a gigáját.

– A francos varázslataival hatalma van fölöttünk!

– Orgyilkos vagyok – mondta zordul Yamael. – Elvonod a figyelmét, én meg hátba szúrom.

– Csak így?

– Aztán elvesszük tőle a karkötőt.

– Mi? Miféle karkötőt? Meg akarod várni, hogy kiraboljuk a palota kincstárát?

Yamael ádázul bólogatott.

– Aha! A visszaúton elvonod a figyelmét, mögé kerülök, és megszúrom.

– Figyelj... Öljük meg előtte!

– Előtte? Mit nyerünk rajta?

– Az életünket.

– Aha!

– Ez nem gyávaság... csak elővigyázatosság! Kiraboljuk. Utána visszajövünk a kunyhójába, és azt is kiraboljuk.

– Aha!

– Egy gnóm boszorkány érkezett a városba. Azt jósolta, holnap reggel két ork fog lógni Khadat herceg akasztófáján. Az egyik rám hasonlít, a másik rád.

– Babona!

Skandar Graun lemondóan sóhajtott.

– Hát jó. Akkor megölöm nélküled. Tudd meg, nem hiába jártam a városban. Embereket fogadtam a megölésére.

– Megőrültél? – hördült fel Yamael. – Ha ennek híre megy, tudni fogja, és végünk.

– Három harcost meg egy varázstudót akarok felfogadni.

– Mi a fenének?

– Csapdát állítunk. Mindent elterveztem. A nagy útkereszteződésnél rejtőzködnek, és mikor odaérünk, lesből lecsapnak ránk. Úgy teszünk, mintha védekeznénk, de közben megöljük az illuzionistát.

– És ki fizet a bérenceidnek?

– Mi.

– Nem mi, hanem te. Nekem nincs kidobni való pénzem.

Jó, fizetem én egyedül – dühösködött Skandar Graun. – Van miből.

– Tudod, mibe kerül egy harcos? Egy jó harcos?

– Van pénzem.

– Némelyikük száz aranyat is elkér egyetlen megbízatásért.

– Szá... Száz aranyat? – képedt el Skandar Graun. – Én valaha öt-tíz aranyért...

Yamael gúnyosan legyintett.

– Ezek az itteniek mások. És mindig akad egy-két tökfilkó, aki hajlandó fizetni, ahelyett, hogy saját eszközökkel dolgozna.

– Ha száz arany, hát száz arany – sértődött meg Skandar Graun. – Könnyen szerzett pénz könnyen megy el. Kifizetem, de az illuzionistának meg kell halnia...

– Adj kétszáz aranyat! – mondta Yamael sötéten.

– Ha minden jöttmentnek fizetsz, ne sajnálj tőlem se kétszázat!

– Miért fizetnék?

– Segítek megölni a fickót.

Skandar Graun szemöldökét ráncolva vette számba vagyoni állapotát. Ezerkétszáz arany csengő aranypénzben, meg három drágakő, amelyek értékét egyenként két-háromszáz aranyra becsülte. Akármilyen hatalmas is a vagyona, nem szívesen szórja pénzét. Azonban miért ne vásárolná meg Yamael jóindulatát?

Elvigyorodott.

Erszényébe nyúlt, előhúzott egy türkizkék drágakövet, és Yamael felé nyújtotta.

– Ha megölöd az illuzionistát, a tied – jelentette ki. Yamael hanyag pillantást vetett a drágakőre, és lustán megigazította nadrágját.

– Nem vállalok ilyen olcsón gyilkosságot. De elfogadom. Részt veszek a megölésében.

A drágakő felé nyúlt, de Skandar Graun elrántotta előle.

– Hohó! – mondta. – Mi az, hogy részt veszel? Öld meg!

– Azt akarod – vigyorgott gonoszul Yamael –, hogy karba tett kézzel figyeljem, miként vallanak kudarcot gyatra bérenceid? A kisujjamat sem mozdítom.

– Ha odaérünk az útelágazáshoz, szaglászni kezdek, és előresietek, mintha valami gyanúsat éreznék. Te kissé lemaradsz. A bérenceim ránk támadnak. Hátba szúrod az illuzionistát, én pedig elölről támadok rá, Aztán a többiek...

– Ha hátba szúrom – értetlenkedett Yamael –, mi szükség a többiekre?

– Jó, ha kéznél vannak – bizonygatta Skandar Graun. – És ha végeztünk az illuzionistával, ezektől is megszabadulhatunk. Visszavesszük tőlük a pénzt. Meg talán egyebet is.

Yamael elismerően nézett rá.

– Aztán osztozunk. Fele-fele.

Skandar Graun elképedt.

– Az én pénzemen akarsz osztozni?

– Akkor már nem a te pénzed – vigyorgott Yamael. – Ha kifizetted, nem a tied. Zsákmány. És a zsákmánynak fele-fele. Na, hol az a kavics?

Kivette a megrökönyödött Skandar Graun kezéből a drágakövet, és erszényébe helyezte.

Ezt követően még váltottak pár szót a részletekről, majd Skandar Graun visszavonult a szobájába. Csukott szemmel heverészett. Megpróbálta mozzanatról mozzanatra végiggondolni az elkövetkező eseményeket. Komoran derengett fel tudatában a gnóm boszorkány jóslata a két akasztott orkról, és rossz előérzettel vette számba az esélyeket. Az illuzionista lesz a kemény ellenfél. De mindenképp ki kell nyírni. Elvenni tőle a gyűrűt! De mi van akkor, ha bérencei túl erősnek bizonyulnak, és nem hagyják magukat lemészárolni? Vagy egyikük elmenekül, és szétkürtöli a hírt, mint bánt el saját bérenceivel?

Bűntársában sem bízott teljes mértékben. Mert mi van, ha Yamael úgy véli, minek osztozzon a zsákmányon? Vagy régi sérelme miatt kihasználja az alkalmat a bosszúállásra.

Késő délutánig ezen rágódott, aztán az Ősz Dalnokba indult.

Sanda pillantással méregette a hálófonó kunyhóját, de az csendesnek, kihaltnak tűnt. Hiányzott előle a pipáját szívó, vén hálófonó, illetve a hálófonó alakját öltő illuzionista.

Az Ősz Dalnokban a fogadós izgatottan sietett elé.

– Végre – suttogta. – Már alig bírtam itt tartani őket. Príma társaságot szedtem össze. Két remek harcos, meg egy zseniális varázsló. Meg leszel elégedve.

Egy hátsó helyiséghez vezette. Két, egymásra nagyon hasonlító, láncinges férfi várakozott, meg az a fekete köpenyes varázstudó, akit már látott előző ittjártakor.

Öt aranyat nyomott a kocsmáros kezébe, aztán mikor az továbbra is várakozóan nézett rá, homlokát ráncolva megtoldotta még öttel. Majd intett, hogy távozzon.

– Tehát maguk vállalkoznak egy csekély munkára ma éjszakára?

Mindhárman bólogattak. Skandar Graun elégedetten mérte végig Őket. A harcosok jókötésűek, a varázstudó pedig tanultnak látszik.

– A nevem Brisu – mondta a magasabbik harcos –, az öcsém Garett. Bármi fegyveres munkát elvállalunk. Jó pénzért felajánljuk kardunkat és pajzsunkat.

Skandar Graun bólogatva mustrálta őket. Elég izmosak, és tapasztalt harcosoknak látszanak; megfelelnek.

– Pár órás munkáról van szó – mondta. – Lesben állni, aztán később megtámadni valakit. Megölni.

– Egyvalakit? – csodálkozott a fiatalabb. – Kettőnknek?

– És ott leszek én meg egy társam.

– Négyen egy ellen?

– Biztosra kell mennünk. Az illető rendkívül veszélyes. Sok ronda trükköt tud.

– Varázsló?

– Ühüm.

A két férfi összenézett, és halkan váltott pár szót; olyan nyelven, amit Skandar Graun nem értett. Végül újra az idősebb szólalt meg.

– Ha sima verekedésről lenne szó, csak húsz aranyat kérnénk fejenként. De a dolog veszélyes voltára nézve, azt hiszem... harminc-harminc arany lenne méltányos.

Skandar Graun jóval többre számított. Örömmel egyezett bele.

– Rendben. Tízet adok előre, húszat a munka végeztével.

A két láncinges egyetértően bólintott. Skandar Graun gyorsan leszámolta a pénzt, és a harmadik ember felé fordult.

– Úgy látom, varázstudó – mondta tapogatózva. – Kit tisztelhetek önben?

– A név nem fontos – válaszolt az ifjú. Nem volt lekezelő, csak udvariasan elutasító. A félorknak olyan érzése támadt, mintha nem is ő lenne a munkaadó, hanem ő jelentkezne ehhez a köpenyeshez trágyát lapátolni.

Kihúzta magát, hogy mellvértje szíjai megreccsentek.

– Valóban. Név nélkül is értjük egymást. Néhány emberre lesz szükségem egy kis éjszakai munkára. Hallhatta, meg kell támadni és megölni valakit.

– Miért nem fordul az orgyilkos céhhez?... Persze, nem az én dolgom tanácsokat adni. A kérdésem csak az, mi szerepem lenne nekem az ügyben? Nincs fegyverem! Még késem sincs, csak a mágiámra támaszkodhatom. Az pedig közvetlen módon nem alkalmas emberölésre. Erős sem vagyok. Persze egyéb módon hasznára tudok lenni bármely csatázó félnek, de... nem tudom.

– Épp ilyen mágikus támogatásra lenne szükségem – fontolgatta Skandar Graun. – Ugyanis az áldozat valószínűleg szintén mágiával védekezik.

A férfi szeme különösen villant.

– Ah! – mondta. – Varázsló?

Skandar Graun töprengett egy pillanatig, elárulja-e az illetőről, hogy illuzionista. Tudta, hogy a varázslók különös szerzetek. Megkülönböztetett szeretettel gyilkolják kollégáikat, hogy ezáltal könnyűszerrel jussanak hozzá a varázstitkokhoz és varázsszerekhez.

Kis hazugság hasznos lehet!

– Igen, varázsló, aki a hatalmában tart engem és társamat.

– És ez a varázsló egyedül lesz? Akkor... részemről elfogadom a megbízást. Kétszáz aranyat kérek. Százat előre. Vagy köthetünk úgy megállapodást, hogy száz aranyat kapok... és minden alkalmazott varázslatomért, ami szükségeltetik, további ötven-ötven aranyat.

A két harcos felhördült.

– Ké... kétszáz hebegte Skandar Graun. – Tíz harcost kapok ennyi pénzért.

Az idegen keserűen mosolygott.

– Válaszolhatnám erre, hogy akkor szerezzen inkább tíz harcost, de nem mondom, mert nem áll szándékomban megbántani. De megjegyzem, ha nem lennék pénzszűkében, ilyen megbízatásért kétszer ennyit is elkérnék, hiszen az említett varázsló minden bizonnyal veszélyes... bár Peltár tanítványain kívül nem tudok más jelentős varázslóról Lendoron. – Hirtelen összevonta a szemöldökét. – Remélem, nem Peltár valamelyik tanítványát kívánja megtámadni... mert akkor részvételemről szó sem lehet!

– Egyáltalán nem.

– A pénzügyi kérdésben pedig mindketten nagyon jól tudjuk, hogy egy valamirevaló harcos elkér akár száz aranyat is. Akkor miért ne kaphatnék én kétszázat, aki tíz harcossal is felérek?

– Micsoda? – kiáltotta hevesen Brisu. – Mivel nyújt többet nálunk, mint én és a testvérem?

– Kétszáz arany... – Skandar Graun habozott. Nem a pénz miatt, hiszen tervei szerint azt úgyis visszaszerzi. Inkább attól tartott, nem melléfogás-e ezt a jelentős erővel rendelkező varázslót alkalmazni. Hiszen ha tényleg annyit ér, mint amennyire tartja magát, nem lesz könnyű elbánni vele az akció végeztével.

De az idegen nem hagyta sokáig töprengeni.

– És mi a helyzet az illető tulajdonával? Kit illet a zsákmány?

Skandar Graun vállat vont.

– Lényegtelen.

– Számomra nem. Megelégszem száz arannyal, ha megkapom a varázskönyvét.

– Valószínű nem hozza magával.

Az idegen a fejét rázta.

– Mi, varázslók nem szívesen válunk meg az ilyesmitől.

Skandar Graun döntött.

– Benne vagyok.

– Tehát száz arany és a könyv.

– Ha nála lesz a könyv, megkapja, de ha mégsem, engem a továbbiakban nem érdekel. Száz aranynál többet nem fizetek.

– Jó. Megkapom előre a teljes összeget?

– Csak a felét. – Kiszámolt ötven aranyat.

– Hohó! – kiáltott fel Garett, a fiatalabb testvér. – Ha ő százat kap, nekem legalább ötven jár!

– És nekem is! – háborgott Brisu, és lecsapta az asztalra az előlegbe kapott húsz aranyat. – Fogja a pénzét, és mondjon le rólunk!

– Negyven – vicsorgott Skandar Graun. – De ez az utolsó ajánlatom. És húszat fizetek előre, egy rézzel se többet!

A két testvér belenyugodott, és a félvér dühösen kiszámolt nekik még tíz-tíz aranyat.

Aztán egy pillanatra elállt a szava, mert mindenféle kopogtatás mellőzésével egy széles vállú, bőrvértes félork nő lépett be az ajtón.

– Lucinda! – harsogta.

– Üdvözöllek, hősöm – búgta a nő. – Hallom, jó harcosokat keresel. Veled tartok, ha kívánod.

– El se engedlek! Még egyszer nem szöksz meg előlem!

– Hohó! – nevetett a lány. – Meg akarsz kötözni? Ne próbáld! Nem tűröm a rabságot.

– Megfizetlek...

Skandar Graun tekintete mohón tapadt a nő termetes alakjára. Az megérezte pillantását, és rekedten, ingerlőn nevetett.

– Jól vigyázz, félvér! Ismersz... akármire nem vagyok hajlandó a pénzedért.

– Mennyi a tarifád?

– Hétszáz arany – vágta rá szemrebbenés nélkül a lány. – De háromszázért veled tartok... a szép füled kedvéért.

– Mi? – hördült fel Skandar Graun. – Mennyiért?

A varázstudó felszisszent, a két testvér pedig ismeretlen nyelven mormogott.

– Ennél olcsóbban Lucinda még soha senkinek nem dolgozott – jelentette ki a nő büszkén. – És nem is fog.

– Száz.

– Nem tudom, miről van szó, de kétszázkilencvennyolc az utolsó szavam.

Skandar Graun mély lélegzetet vett. Itt még az a lehetőség sem áll fenn, hogy... megölje. Lucindát, és visszavegye tőle a pénzt. A félork rabul ejtette a szívét, és meg sem fordult a fejében, hogy meggyilkolja. Vele kapcsolatban egészen más terveket forgatott a fejében. Hosszú távú terveket. Ilyen férfit, mint ő, úgy sem kapna soha, bármily szemrevaló is.

– Kétszázötven morogta neheztelve. De megenyhült, mert a lány rámosolygott, és kivillantotta ízlésesen reszelt, sárgás szemfogait.

– Jól van, szerelmem.

A varázstudó felállt.

– Csakhogy ez esetben, mármint ha a kishölgy kétszázötvenet kap... nekem minimum kétszáz jár, plusz a varázskönyv...

– Hohó! – mondta Skandar Graun idegesen. – Hohó!

– Micsoda? – üvöltött fel teli torokból Lucinda. – Ő varázskönyvet is kap? Akkor az én részem ötszáz arany.

– Nyolcvan arany nekem, nyolcvan az öcsémnek!

– Úgy van!

– Micsoda?

– Egy varázskönyv alsó hangon ötszáz aranyat ér, de érhet akár ötezret is! Ez a nyomorult mormoló tanonc átvert!

– Legyen szíves, kérje meg a kishölgyet, hogy válogassa meg a szavait! Igen zokon venné, ha elragadó egyéniségét libává kellene változtatnom.

Lucinda élesen felnevetett, aztán elkomorult, és kardot rántott.

– Lenyesem a fejed, mire varázslatokra nyitnád azt a hetvenkedő pofád!

– Elég! – kiáltott fel Skandar Graun, de a nagy kiabálásban senki sem figyelt rá. Pénzről volt szó, és forrongtak az indulatok.

– Nyolcvan aranyat! – kiáltotta Brisu. – De legalább kétszáz járna, ha ez a nő kétszázötvenet kap.

– Nő?! – kiáltotta öklét rázva Lucinda. – Még egy szó, és ez a nő beveri az ocsmány emberpofád!

A két testvér kardot rántott.

Lucinda a falnak hátrált, és kivont kardjával, villogó szemmel, vicsorogva, enyhén görnyedt testtartásban, ugrásra készen, úgy állt ott, mint egy felbőszített nősténytigris.

Micsoda nő, gondolta elismerően Skandar Graun. Fikarcnyi kétsége sem volt, hogy elbánna három ellenfelével. De ezt el akarta kerülni.

Előrántotta láncos buzogányát, és dühében akkorát csapott az asztalra, hogy a vastag faalkotmány pozdorjává tört.

– Elég! – bömbölte. – Abbahagyni! Azonnal hagyjátok abba, vagy vissza az előleget, és menjetek a fenébe!

Erre lecsillapodtak. A varázstudó köpenye alá rejtette vékony varázspálcáját.

– Magáé a varázskönyv, meg száz arany – mondta a harcos-pap határozottan. – Ahogy megegyeztünk. Maguk is annyit kaptak, amennyit kértek. Lucinda kétszázötvenet kap, de ezért a pénzért rá az éjszaka folyamán további feladatok várnak.

A nő összevonta a szemöldökét.

– Ha ringyó kell, szerezz mást!

– Más dolgod lesz – mondta komoran Skandar Graun.

– Micsoda?

– Majd megtudod. Most szorít az idő. Figyeljetek! Ahol a hercegi palota felé vezető utat az Észak-Lendorba vivő út keresztezi, a sűrű erdő megritkul, és később megművelt földek veszik át helyét. Az útkereszteződés előtt, az erdő felől, elég messze az erdőszéli házaktól, de ne is az erdő közepén keressetek egy jó rejtekhelyet! Rejtőzzetek el, és álljatok harcra készen! Hamarosan három alak fog feltűnni. Mi leszünk azok. Én, a varázsló, és egy társam, aki szintén félork. Én megyek elől, a másik kettő mögöttem. Mikor közel érünk, ugorjatok elő, és támadjatok ránk. Én úgy teszek, mintha ellenállnék, a társam pedig megpróbál a varázsló mögé kerülni, és leszúrni. Ha a merénylet nem sikerül, mindannyian nekiesünk a varázslónak, és megpróbálunk minél előbb elbánni vele.

– Az én feladatom? – kérdezte az ifjú varázstudó. – Figyelni az ellenséges varázslót, és minden lehetséges módon megakadályozni, hogy varázsolni tudjon?

– Pontosan. Induljatok máris, és én is megyek! Lehetőleg kerüljétek a feltűnést! Külön-külön menjetek!

– Én személy szerint nem szívesen mennék be egyedül abba a sötét erdőbe, ahol az a hírhedt ork rablóbanda garázdálkodik – jegyezte meg a varázsló flegmán.

– Nézd a híres mágust! – ugratta Lucinda. – Máris tele a gatyája.

– Szó sincs róla, kishölgy – vágott vissza gúnyosan a varázstudó. – Csak épp nem tudom, miféle mágiával támogathatnám az akció sikerét, ha idő előtt elpazarolnám a varázslataimat.

Lucinda felfortyant, és vörös lett az arca.

– Kinyírom ezt a pofátlan gazembert!

Skandar Graun elkapta a lendülő kart.

– Mi bajod vele?

– A disznó már másodjára nevez kishölgynek. Méghogy kishölgy! Nem vagyok én se az anyja, se az ágyasa! Megszoktam, hogy büdös orknak, cafatnak, ork féregnek nevezzenek, de nem tűröm, hogy úgy bánjon velem, mint valami selyempongyolában rohangászó, úri szukával!

– Sajnálom – mosolygott a varázstudó. – Nem gondoltam, hogy modorommal lelkivilágát tiporom. Akceptálom sérelmét, és ezentúl harcos úrnak fogom szólítani.

– Az anyádat! – Lucinda harsányan káromkodott. – Ez cukkol engem! Belemegyek!

A varázstudó újra előhúzta varázspálcáját.

– Véleményem szerint ez meggondolatlan cselekedet lenne.

– Elég ebből! – morogta derűs tekintettel Skandar Graun. – Ne szóljatok egymáshoz az akció végéig. Utána azt csináltok, amit akartok. Megértettétek? Az én pénzemért dolgoztok. Engedelmeskednetek kell.

– Részemről rendben.

– Ujjé! – mondta Lucinda, és eltette a kardját.

– Indulás!

Kifelé tódultak. Skandar Graun egy pillanatra visszatartotta Lucindát, és ork nyelven súgta a fülébe:

– Ha végeztünk, segítek megölni.

– Elbánok vele magam is!

– De csak ha végeztünk!

– Ne félj – vigyorodott el a lány. – Tudom, mivel tartozom a munkaadómnak.

Skandar Graunnak nagyot dobbant a szíve, és elemi erővel ragadta meg a lány kezét.

– Komolyan mondod?

– Persze. Tetszel nekem. Rég találkoztam már igazi férfival. De te az vagy a javából... lovagom.

Skandar Graun lángoló tekintettel ölelte át az alig tiltakozó lány derekát, és magához szorította. Meg akarta csókolni, de az nevetve kibontakozott az öleléséből, és eltolta magától.

– Erre nincs idő. A többiek azt hihetik, összebeszélünk a hátuk mögött.

– Várj!

– Várok – nevetett tovább a lány. – Várom, hogy kifizesd az előleget. Valami százötven aranyat.

Skandar Graun repeső lélekkel húzott elő erszényéből egy drágakövet.

– Nincs nálam annyi arany, de gondolom ez is megteszi. Legalább kétszázötvenet ér.

A lány egy pillantást vetett rá.

– Ez? Legfeljebb, ha százat – de azért elvette, és megsimogatta a harcos-pap arcát. Az mohón próbálta újra megcsókolni, de Lucinda nevetve ugrott ki az ajtón. – Mit sietsz úgy? – szólt vissza. – Hiszen annyi.... annyi időnk lesz az akció után...

– Nem szöksz meg előlem ismét?

– Csak, ha rosszul bánsz velem – mondta a lány. – Akkor azon nyomban elhagylak.

– A tenyeremen hordozlak.

– Nekem az is elég, ha rendszeresen teljesíted férji kötelezettségeidet. Tudod, mi ork nők méltányoljuk az ilyesmit.

Skandar Graun testét vérhullám borította el, és megfeledkezve illuzionistáról, varázslóról, Peltárról, minden haszontalanságról, megrészegülve kapott a lány felé. De az újra kisiklott a karjai közül, és kacagva szaladt a többiek után. Súlyos léptei végigdübörögtek a folyosó fapadlóján.

Skandar Graun bódultan bámult utána.

Ez aztán a nő! Fülig szerelmes lett belé; persze csak az egyik füléig, mivel a másik hiányzik.

Örömében még két aranyat nyomott a tulajdonos markába az összetört berendezésért; aztán rövid habozás után még tízet – Lucindáért.

 

 

4. Grigul

 

Sietve indult vissza a hajóhoz a néptelen utcákon, ahol így éjszaka csak csapatosan mászkáló részeg zsoldosok, sötétben sustorgó tolvajok és orgyilkosok, üzletre váró ringyók és késő éjszaka érkező vándorok, vagy rosszban sántikáló egyének mászkáltak.

A hálófonó kunyhója közelében haladt el, és kiszűrődő mécsvilágot látott. Csodálkozva észlelte, hogy már maga is úgy gondol az illuzionistára, mint varázslóra, és ez nem helyes. Az illuzionista teljesen másféle varázslatokat ismer, mint egy varázsló, és kacifántos trükkökkel hozakodik elő a legváratlanabb pillanatokban. Erről nem szabad elfeledkezni.

Annyi bizonyos, hogy az ifjú varázstudó nem sokra megy majd az illuzionista varázskönyvével. Annyit Skandar Graun is tudott, hogy az illuzionista jelöléseket varázsló nem tudja olvasni. Ha sikeresen megtanulta is valahol, az alapvető illuzionista iskolák elvégzése nélkül nem sokra megy velük.

Lucindára gondolt, és eltelt szerelemmel. Szóval módosult a terv. Miután végeztek az illuzionistával, meg kell ölni a bérenceket. Jó arány. Három félork a három ember ellen. A két testvérrel nem lesz gond. A varázslót pedig Lucinda már előjegyezte magának...

Yamael a hajókorlátra könyökölve fodormentát rágott, és nagyokat köpött a vízbe. Egyáltalán nem látszott idegesnek, vagy türelmetlennek. Megvárta, míg Skandar Graun felér, aztán megigazította lompos köpenyét, és így szólt.

– Mehetünk.

– Minden rendben – súgta Skandar Graun. – Három harcos és egy varázstudó vár ránk.

– Kifizetted őket?

– A felét előre.

– Jó esetben eljönnek, és nem szívódnak fel az eddig kapott pénzzel. De lehet, hogy összebeszélnek, és nem várják meg, míg kifizeted őket: lemészárolnak bennünket is. Úgy veszik el a pénzt.

– Mi jut eszedbe? – képedt el Skandar Graun.

– Volt már ilyen – szögezte le Yamael. – Jobb gondolni mindenre. Próbáld az ő szemszögükből megítélni a helyzetet! Nem ez lenne a legbiztonságosabb?

Skandar Graun a fejét rázta.

– Nem beszélnek össze. A jelenlétemben majdnem egymás torkának estek.

– Nagyszerű! – mondta gúnyosan Yamael. – Lehet hogy veszekedés kellős közepén érkezünk, az útelágazáshoz. Vagy már csak hullákat találunk. Ügyesen elintézted, mondhatom.

Skandar Graun neheztelően nézett társára.

– Legközelebb csináld te!

– Úgy lesz. Ha legközelebb még társulok veled. Utálok barmokkal dolgozni.

– Mit vagy úgy oda? Minden rendben lesz. Van köztük egy félork lány, aki szerelmes belém. Ő mellettünk lesz.

Yamael szája tátva maradt.

– Lány?... Jól hallottam, lányt mondtál?

– Őt ne féltsd! – legyintett fölényesen Skandar Graun. – Nem akármilyen lány. Bőrvértet visel, meg hosszú kardot, és nem ijed meg egykönnyen. Mikor megismertem, zsoldosokkal szkanderozott és bármelyikük karját lenyomta. Vele távolabbi terveim vannak. És a jelekből ítélve ő is vonzódik hozzám.

– Aha – mondta Yamael, és megvakarta az orrát. – Szóval Véres Lucy is beszállt a buliba. Kezdődik a tánc!

– Lucinda a neve.

Yamael bólogatott.

– Jelentős pozíciót tölt be az erdőben garázdálkodó ork bandában. A Karaidus nevű félork harcos-pap alvezére, és ágyasa. Ez a nő lenne szerelmes beléd? Tebeléd? Ne röhögtess!

Skandar Graun dühösen ragadta meg Yamael köpenyét.

– Honnan veszed ezt a sületlenséget?

– Biztos forrásból – mondta nyugodtan Yamael. – De ereszd el a köpenyem, különben kiheréllek!

Késhegy érintette Skandar Graun lágyékát. Erre elengedte a köpenyt.

– Ha tényleg az ork banda tagja lenne, nem mászkálhatna szabadon a városban. Felkötnék azon nyomban. A városőrség.

– Nem tudják róla.

– Akkor te honnan veszed?

Yamael elképedve nézett rá.

– Tényleg ilyen hülye vagy?

– Honnan veszed, hogy rabló?

– Az orgyilkos céhnél beszélik. És még valami. Két orgyilkos kapott pénzt, hogy végezzen a lánnyal. A bestia orvul meglopta és megszégyenítette a céhfőnököt. Többről van szó, mint pénzes megbízatásról. Bosszút állni a céhfőnök kirablóján. Ez hajtja őket.

– Te is meg akarod ölni? – kérdezte fenyegetően Skandar Graun.

– Nekem nem fizettek érte.

– Azért – morogta Skandar Graun –, mert nem engedem, hogy bántódása essen. Megvédem bárki ellen.

– Hülye vagy. Karaidus szeretője...

– Lehet, hogy Karaidus szeretője volt – válaszolta önhitten Skandar Graun. – De annak vége... Most én vagyok a... a lovagja.

– A lovagja?

– Ne röhögj!

A harsány hahotára Felius atya mászott elő a hajókonyhából.

– Mulassunk, gyerekek! – gügyögte részegen, és megpróbált felegyenesedni. – Legyen jó kedvünk. Hej? – csuklott. – Gyertek, igyatok atyátokkal egy kis borocskát!

Feléjük tántorgott. Yamael undorodva indult le a szárazföldre. Skandar Graun követte.

– Hé... kiáltotta Felius atya, és majdnem átesett a korláton. – Skan... dar Graun... tudod, mi... milyen nap lesz ho... holnap után? Évközép napja... embert kell áldoznod, Skandar Graun!

– Ne üvölts már! – mérgelődött a félork harcos-pap. – Miért kell ezt tudtára adnod mindenkinek?!

Felius barátságosan röhögött, és teli torokból üvöltözni kezdett.

– Reszkessetek, emberek! Itt jön Skandar Graun, a bősz emberáldozó. Jaj annak, aki a kezébe kerül! Hukk... Na, mi van? Mozog a föld, vagy mi?

Elvágódott, ás csendben maradt.

Yamael és Skandar Graun szótlanul tették meg a hálófonó kunyhójához vezető utat. Belülről beszélgetés foszlányok szűrődtek ki. Tehát az illuzionista nincs egyedül. Skandar Graun kérdőn nézett társára. Yamael benyitott.

Az illuzionista – a szakállas fiatalember-alakban –, egy láncinges félork harcossal társalgott. Az épp harsányan röhögött valamin, és a megbízó a szemöldökét ráncolta.

A daliás termetű félork alig volt olyan magas, mint Yamael, és inkább szívósnak, fürgének látszott, semmint izmosnak. Skandar Graun valóságos izomkolosszusnak tűnt hozzá képest.

– Elkéstetek – vakkantott feléjük az illuzionista. – Nincs szemetek, hogy lássátok: a hold már régesrég felkelt?

– Hát... – kezdte Skandar Graun, de Yamael gyorsabban válaszolt.

– Észrevétlenül kellett eljönnünk a hajóról – mondta szemrebbenés nélkül –, hogy társaink ne kérdezősködjenek.

– Jó! – csapta össze a tenyerét az idegen félork. – Kifogásnak nem rossz!

Yamael csodálkozva nézett rá, és Skandar Graun feltételezte, hogy ettől a nézéstől az idegen ereiben bizonyára megfagyott a vér.

– Nem hiszed?

A másik még vidámabban paskolta a combját, amely csak úgy csattogott. Szögekkel kivert fekete bőrkesztyűt viselt, és derűsen méregette a minden izmát megfeszítő Yamaelt.

– Ez itt Grigul – mondta kelletlenül az illuzionista. Érzékelte a kialakult feszültséget. Ő lesz a társatok.

– Ez? – mondta utálkozva Yamael. Gyenge, mint a harmat. Az első szellő elfújja.

Grigul derűs pillantással lépett Yamael elé, és a kezét nyújtotta.

– Add a kezed, ha így véled!

Yamael készséggel megragadta a kinyújtott kezet. Meg akarta szorítani, de a következő pillanatban kimeredt a szeme. Halkan szitkozódott, és beharapta ajkát, hogy elfojtsa feltörő fájdalomkiáltását. Aztán teste meggörbült az erőfeszítéstől, és szabad kezével tőre után kapott. De az idegen elengedte a kezét, és derűsen eltolta magától a sziszegő orgyilkost!

– Ne csinálj bohócot magadból!

Yamael gyilkos pillantást vetett a vékonydongájú félork felé. Kését visszadugta hüvelyébe, és megnyomorgatott kezét fújva és nyalogatva, szótlanul félre húzódott.

Skandar Graun kihívó pillantással méregette a fickót. Egyáltalán nem izmos. Nem lehet ez olyan erős!

A Grigul nevezetű észrevette kihívó pillantását, és csípőre tett kézzel, peckesen elé állt.

– Tán meg akarod próbálni?

– Csak hogy tisztázzuk az erőviszonyokat – morogta Skandar Graun, és kegyetlen kifejezéssel nyújtotta előre jobbját. Azt várta, a fickó megijed, és visszakozik, de tévedett.

Az habozás nélkül megragadta a kezét, és mindketten teljes erejükből megfeszítették izmaikat. Fogukat összeszorítva, zihálva, elkeseredetten szorongatták egymás kezét, de nem jutottak dűlőre. Mindketten rendkívüli erejű félorkok voltak, és nem bírtak egymással. Skandar Graun csodálkozását egyre inkább megdöbbenés váltotta fel. Hogy férhet ennyi erő ilyen vékonydongájú fickóba?

Aztán megdöbbenésén félelem lett úrrá, mert az acél keménységű, kesztyűs kéz elkezdett határozottan összezárulni, mintha satuba fogta volna a kezét.

Felszisszent a fájdalomtól, és szemében könnyek jelentek meg. A Grigul nevezetű félork zihálva engedte el, és másik kezével Skandar Graun vállára csapott.

– Belevaló legény vagy, pajtás! Tetszel nekem.

– Te... te se vagy akárki! – nyögte Skandar Graun, és gyanakvó pillantásokat vetett a kesztyűre. De az csak puha bőrkesztyű volt; a kéz érződött olyan keménynek, mint a patkolókovács acélfogója.

– Induljunk – jelentette ki megbízójuk szórakozott mosollyal az arcán –, ha befejeztétek az ismerkedést.

– Grigul vagyok – mondta a félork vigyorogva. – De a ti neveteket még nem tudom.

– Skandar Graun. A társam Yamael.

– Remek.

– Indulás! – adta ki az utasítást az illuzionista, és bal kezét a mécses felé tartotta. Az menten kialudt. – Mostantól ne sokat beszéljetek – intette őket a koromsötétben –, mert egy varázslattal megélesítem a hallásom, és a közelemből eredő zajok torzítják a távolabbi hallás esélyeit!

Kunyhók közt surrantak; már amennyiben a fémvértezetes, nehézkes Skandar Graun esetében lehet surranásról beszélni.

Hamarosan kiértek a sötét kunyhóárnyak közül a holdfényre, és rátértek a komor erdő felé vezető, kanyargó szekérútra. Az erdőn túli dombon jól látszott a hercegi palota, amelynek milliárdnyi ablakából fény szűrődött ki.

Persze az általuk választott úton, egyáltalán nem voltak közel a várhoz, hiszen nem nyílegyenesen a főkapunak tartottak, hanem az erdei úton megkerülték, és az egyik odalkapun tervezték a bejutást.

Mielőtt behatoltak volna a sűrű erdőbe, az illuzionista megállította őket.

– Ne feledjétek – mondta intőleg –, én Marjuk vagyok, a Tománi ork királyság követe, ti pedig testőreim. Azért érkeztünk a palotába, hogy tisztelegjünk a Lovagság nagyjai előtt. Ne beszéljetek senkihez, álljatok mereven, és mindig az járjon a fejetekben, hogy a Tománi orkok mind büszkébbek annál, semhogy lealacsonyodjanak mindenféle kapuőrökhöz, vagy szolgákhoz.

Grigul vigyorogva vakarta meg kopasz fejebúbját.

– Te mondod magad ork követnek?

Az illuzionista feje fölé emelte bal kezét, tenyerét úgy tartotta, mintha meg akarná áldani magát, és felülről lefelé végighúzta teste mentén. Körvonalai azon nyomban megremegtek, mintha hullámokon át látszanának. Mire a bámuló orkok egyet pislanthattak volna, ott, ahol az előbb még a körszakállas férfi állt, most csillogó, aranyszövésű, aranysújtásos köntöst viselő, ravasz tekintetű ork jelent meg.

– Hű, a mindenit! – szisszent fel Grigul. – Szóval ezért árultad el a kilétedet! Azzá válsz, akivé akarsz. Nem kell félned a leleplezéstől.

Az illuzionista az égre pillantott.

– Hamarosan éjfél. Siessünk. A mulatság rögvest a tetőfokára hág, és időben kell érkeznünk.

– Úgy van, siessünk! – mondta Skandar Graun, és előre lépett.

Egész úton idáig borús gondolatok gyötörték. Hogyan szűrhetné ki a Grigul jelenléte által okozott problémákat. Hiszen azzal, hogy három helyett négyen jelennek meg a csapdánál, zavarba ejthetik bérenceit. Még azt gondolják, át akarja verni őket. Hiszen csak egy orkot említett társaként. Honnan fogják tudni, hogy a két ork közül melyik Yamael, és melyik a felesleges. Arról nem is beszélve, hogy a sötétben őt sem ismerhetik fel, és ez csak fokozza a kínos kavarodást.

Útközben nem mert erről szót váltani Yamaellel az illuzionista kiélesített hallása miatt; és cinkos pillantásokat sem válthatott vele, mert Yamael kerülte a tekintetét.

De most a tény, hogy külsőre az illuzionista is orkká változott, egyenesen megrémítette. El sem tudta képzelni, bérencei mi módon különböztetik meg a társakat az ellenségtől, ha négy ork tűnik fel a várt két ork és egy ember helyett. Elképzelhető, sőt az a legvalószínűbb, hogy nem mernek támadni, azt hívén, hogy ez nem az a társaság, akire ők lesnek.

Az egyetlen megoldás, ha ő megy elől, és valamilyen módon megpróbál jelt adni, hogy ő az, és megindítani a támadást.

Ezen gondolatokat dajkálva elméjében lépett előre, és indult volna, de a Grigul nevezetű megfogta a vállát.

– Várj, pajtás! Elöl én megyek. Lépkedj csak mögöttem!

– Én inkább...

– Ne vitatkozz! Meggyőződhettél róla, hogy alkalmasabb vagyok a váratlan támadás visszaverésére, mint te.

– Ez nem jelenti, hogy a buzogánnyal is jobban bánsz – morogta Skandar Graun.

– Ne vitatkozzatok! – sziszegte dühösen az illuzionista.

– Úgy van – közölte Yamael. – Én megyek leghátul.

– Széles az út – jelentette ki a díszes ruházatú orknak álcázott illuzionista. – Kettesével megyünk. Ti ketten elöl, mi ketten mögöttetek.

Skandar Graun morgott valamit, és megindult Grigul mellett a sűrűbe vezető, nehéz kerekektől és igás állatoktól patáitól koptatott földúton, amit itt-ott buja szigetekként nagy fűcsomók, vagy keresztbenyúló, korcs gyökerek tarkítottak.

A lombok nagyrészt összeborultak a fejük felett, de mindvégig szivárgott át annyi holdfény, hogy ne vaksötétben kelljen botorkálniuk.

Ennek ellenére előfordult, hogy valamelyikük megbotlott egy-egy kiálló gyökérben, és ilyenkor halk szitkokat mormolt maga elé.

Az erdő kihaltnak tűnt körülöttük. Egyetlen nesz sem hatolt a fülükbe. Mintha éjszakai madarak és prédára leső ragadozók nem is léteznének a környéken. Óriásira nőtt fák göcsörtös törzse magasodott föléjük, és lombjuk buja sövénye lepte szétágazó koronájukat.

Az erdő megritkult. Tágas tisztáson haladtak át, ahol apró, ezüstszirmú virágok bóbiskoltak a rájuk zúduló holdfény alatt. Skandar Graun felpillantott és sóhajtott, mert a teliholdról hamarosan elvégzendő, emberáldozó kötelessége jutott eszébe. És még nincs meg kiszemelt áldozata. Az áldozat, akit saját kezűleg kell megölnie. Levágni a fejét, felöltöztetni szép ruhába, kezét összekulcsolni a megadás jeléül, fejét a mellére helyezni, és testét elégetni az áldozótűzben, hogy a lelke eljusson Yvorlhoz, és szolgálja becsülettel. Hogy majd egyszer ő, Skandar Graun, emelt fővel járulhasson Yvorl elé.

– Telehold van és hamarosan Évközép napja – mondta Grigul álmodozó hangon. – Fernor boszorkányai nászukat ülik urukkal. A vízitündérek nagy rajokban északra úsznak Gramwel elsüllyedt oltárához, a hegyi törpök ilyenkor kovácsolják szent pörölyeiket, a gyíkemberek elevenen nyúzzák meg kiválasztottjukat, a farkasok különösen vadak és kegyetlenek, és mi ilyenkor indulunk a hercegi palota kifosztására.

– Hallgass! – suttogta az illuzionista. – E csendben messzire száll a hang.

– Kitől kellene tartanunk? – vitatkozott Grigul. – Ebbe az erdőbe senki sem mer behatolni éjszaka közepén az itt tanyázó gonosz lelkek miatt. A legenda szerint...

– Azt mondtam, hallgass! Gonosz lelkek nincsenek, csak egy ork banda, ami megfélemlítésül rémhíreket terjeszt.

– Valóban? – csodálkozott Grigul. – Azt hittem...

– Pszt! – sziszegte az illuzionista. – Álljatok meg! Hallok valamit... előttünk a távolban mintha élőlény teste súrlódott volna fatörzshöz. Embernagyságú lehet. Fém csörrenését hallottam. Fegyveres.

– Képzelődsz – nyelt egyet Skandar Graun –, én nem hallottam semmit.

Valóban, most hogy álltak, és hallgatóztak, egyetlen nesz sem ütötte meg a fülüket.

– Tovább! – vezényelt az illuzionista. – De készítsétek a fegyvereiteket!

Óvatosan haladtak tovább. Skandar Graun sötét pillantással méregette Grigult, aki nyeles csatacsillaggal a kezében olyan peckesen lépkedett mellette, mintha Lendor főutcáján sétálna. Nem zavarta a körülmény, hogy egy ork rablóbanda leselkedhet rájuk.

Skandar Graun töprengett. Hamarosan odaérnek a megadott helyhez, ahol bérencei leselkednek. Mikor támadásba lendülnek, már amennyiben támadnak, Yamael minden bizonnyal megkísérli hátulról leszúrni az orknak álcázott illuzionistát. De kérdés, mit tesz Grigul? Elhatározta, hogy a támadás első jelére azonnal megtámadja az erős félorkot. Ez a váratlan támadás sikeres lehet. Aztán ha magatehetetlenül fekszik, buzogánnyal péppé veri a fejét.

Épp itt tartott gondolatban, mikor közvetlen közelükben száraz gally reccsent, és a környező bokrokból három sötét alak ugrott elő.

A bérencek!

Skandar Graun meg akarta lendíteni a buzogányát, hogy hátulról leüsse a félorkot. De az hirtelen felé fordult, és villámgyors mozdulattal torkon ragadta. A harcos-papnak torkára forrt a harci üvöltés.

Ellenfelének azonban nem.

– Kapjátok el őket! – üvöltötte, és Skandar Graun elképedten látta, hogy a bokorból előrontó három alak nem az ő bérence. Három vicsorgó, villogó agyarú ork rontott elő karddal és buzogánnyal felfegyverkezve. És nem csak három, hanem legalább tizenhárom. A környező bokrok megelevenedtek, és mindenfelől fegyveres orkok rohantak feléjük.

 

 

5. Csata az éjszakában

 

Grigul egyik kezével Skandar Graun torkát szorongatta, a másikban ütésre emelte buzogányát, és harsányan felröhögött. Skandar Graun kétségbeesetten vetette hátra magát, és láncos buzogányával teljes erőből felfelé csapott. Egyenesen félork ellenfele lába közé, ahol az a szerv található, amire egy ork leginkább büszke, és amit még a szeme világánál is jobban félt.

A láncos buzogány acélgolyója a vékonydongájú félork lágyékába csapódott. Az elengedte Skandar Graunt, csatacsillagát elhullajtotta, szívfájdító nyögéssel összegörnyedt, és szétlapított férfiasságát szorongatva, nyüszítve fetrengett a földön.

Skandar Graun a lendülettől egy kemény fatörzsnek esett, és fél szemmel látta, amint Yamael a különös mozdulatokat tevő, díszes ruházatú orknak álcázott illuzionista háta mögé ugrik, és szúr. De az időben félreugrott, és a kard a szíve helyett csak az oldalát sebezte meg. Vér serkent, de a szúrás nem volt halálos. Az illuzionista felordított, és kezében izzó, vörös, tűzlabda formálódott Yamael tigrisugrással vetette magát a bokrok közé. Az illuzionista kezéből elröppent a tűzlabda, elszállt a hely fölött, ahol egy pillanattal azelőtt még Yamael állt, és telibe talált egy ordító orkot. A szerencsétlent pillanatok alatt tűz burkolta be, és rángatózó. teste azon nyomban szénné égett.

Skandar Graun tudatában furcsán gőzölögnek az események. Két ork támad rá. A nyüszítő Grigul még mindig nemi szervét szorongatva fetreng. Jön a két ork.

Az egyik karddal szúr, a másik buzogánnyal csap. Skandar Graun felkapja pajzsát, és a buzogányütés azon csattan; bal keze beleremeg. Láncos buzogányával a kardos ork felé üt, és épp hogy félrekapja fejét a széles kard elől. Az a háta mögötti fa törzsébe fúródik. Az orknak nincs ideje kirántani acélpengéjét. Skandar buzogányütése eltalálja a fejét. Iszonyatos reccsenés. A fickó eldől, mint egy zsák. A másik újra ütésre emeli buzogányát. Skandar Graun megelőzi. Fejjel belemegy a gyomrába, és ledönti lábáról. Feltérdel. Egy csapás a buzogánnyal. Az ellenfél nem mozdul.

Újabb orkok érkeznek. Épp hogy félrehengeredik egy süvítő buzogánycsapás elől. Aztán mielőtt, támadója újra üthetne, kirúgja a lábát, és ő terem talpon hamarabb. Még egy rúgás. Közben elejti a pajzsát, és most újabb két ork ront rá. Üvöltve veti kétfelé őket, hogy a bokrok közé repülnek.

De az orkok nem fogynak. Felkapja pajzsát. Kard csattan rajta.

És az az átkozott Yamael eltűnt! Mikor látta, hogy nem sikerült végezni az illuzionistával, a bokrok közé vetette magát, és meglógott. Skandar Graun harsányan szitkozódik. Üt-vág jobbra-balra.

Az illuzionistát három ork veszi körül. De nem tudnak közelférkőzni hozzá, mert testét szikrázó fénypajzs veszi körül. Amelyik ork fémfegyverrel ér hozzá, felüvölt, görcsösen rángatózik, és a földön fetreng kínjában. De a fénypajzs egyre halványul. Az illuzionista visszaváltozik körszakállas emberi mivoltába. Összevissza hadonászik. Vörösen izzó kard jelenik meg a kezében, azt mártja egyik ellenfele torkába és az elpárolog, mintha sose lett volna! Hátborzongató!

Skandar Graun újabb orkot taglóz le. Ordít dühében.

Közben a csata fokozódik, mert újabb alakok vetik magukat a küzdelembe.

Lucinda ront elő forgószélként, és a Skandar Graunt támadó négy ork mögött tűnik fel. Kettőt hátba szúr, mire azok észlelnék jelenlétét. És nem messze a két testvér további orkokkal csatázik. Üvöltés, káromkodás és halálsikoly tölti meg a levegőt.

Az egyik fa mögül a fiatal varázstudó bukkan fel, és szemét lehunyva mormolni kezd.

Skandar Graunnak egyetlen támadója marad, a másik szembefordul Lucindával. Ork nyelven az anyját szidalmazza, és elszántan hadakozik vele. Skandar Graun látja, amint az illuzionista szétszórja maga körül támadóit, és rohanni kezd vissza az úton. Azonban onnan további támadók tűnnek fel. Visszafordul, és feléjük szalad.

Az ork rabló Skandar Graun bal karjába mélyeszti kardját. Az acélfegyver beleszalad izmaiba. A seb nem mély, de a harcos-pap felordít. Fájdalmában egyetlen ütéssel földre sújtja ellenfelét. A kétségbeesetten feltartott pajzs darabokra törik, akárcsak az ork karja.

Arrébb egy ork hátba szúrja Brisut, de Garett végez vele. Lucinda felnyársalja ellenfelét, aztán harci dühében lemetszi a fejét. Újabb ork támad rá.

Skandar Graun vérző karjával mit sem törődve az illuzionista elé ugrik, és csapásra emeli fegyverét.

– Halj meg te is! – mennydörgi.

Az illuzionista az őt kergető három ork és Skandar Graun között megtorpan, rémülten felsikolt, a szeme elé kapja kezét, és érthetetlen szavakat rikolt. És ott, ahol az előbb állt, most egymás mellett három illuzionista takarja el halálfélelmében a szemét. Skandar Graun lendületét még ez a képtelenség sem torpantja meg. Teljes testsúlyát beleadja az ütésbe, és egy átokkal a foga közt lecsap a középső illuzionista homlokára.

Azonban buzogánya hiába találja el a középső alakot, csak a levegőn suhan végig. A lendülettől elvágódik, mint egy zsák.

Ez egy varázslat, mikor valaki két szellemképet rajzol maga mellé, és a három közül senki sem tudja, melyik az igazi.

Közben a távoli mormogás abbamarad. A fiatal varázstudó befejezte varázslatát. Zuhanás közben Skandar Graun tudatát szörnyű álmosság támadja meg. Álomvarázs. Fene belé! De erős akarata és a földhöz csapódás sokkja elűzi a kényszert.

A földön hever, és látja, mint egy hatalmas termetű ork diadalmas pillantással emeli pallosát, hogy egyetlen csapással lenyesse fejét.

Aztán az ork megtántorodik, és társai is szemüket lehunyva földre hanyatlanak. Álomvarázs!

– Ez az! – üvöltözi Skandar Graun. – Öld meg az illuzionistát!

Körös-körül mindenhol öntudatlan orkok hevernek a földön. Skandar Graun leküzdi a rátörő álmosság utolsó foszlányait, és a menekülő illuzionistát pillantja meg. Elmúlt a hármassága.

A varázstudó kezében vékony varázspálca villan, és lilás golyó röppen ki belőle. Gyorsan suhanó varázslövedék vágódik nagy pukkanással a menekülő illuzionista hátába. Az felbukik, és elterül a kísérteties holdfényben.

A sűrűből Yamael ugrik ki, és karddal a kezében a feltápászkodó illuzionista felé vágtat.

A varázstudó maga elé tartja csodás vesszejét, és újra mormol valamit. De nem fejezheti be, mert mögüle fekete kar nyúl elő, és a kezében tartott hosszú kést az ifjú torkába döfi. A varázstudó azon nyomban lehanyatlik. Fekete köpenyes, nyúlánk alak lép elő, és megpróbálja kitépni a vékony pálcát a varázstudó kezéből. Ám az holtában is mereven szorítja.

Grigul a buzogányáért nyúl, és múló fájdalmát leküzdve feltérdel. Garett üvöltve ront rá, és lecsap a félork védtelen nyakára. De kard vágódik kardja elé, és kivédi a csapást. Lucinda!

– Mi az!? – kiáltja Garett dühösen. De nem marad ideje befejezni, mert Lucinda újra lendíti kardját. Garett feje, arcára fagyott megdöbbenéssel lerepül a nyakáról, és koppanva csapódik egy közeli fatörzsnek. A megcsonkított testből vér spriccel Grigul arcába, aki nem tud feltápászkodni, mert Lucinda csizmás lába kibillenti egyensúlyából.

– Lucy, ne! – kiáltja Grigul, de a lány a feje fölé emeli kardját.

Az illuzionista lerázza magáról a varázslövedék okozta sokkot, és már talpon van, de Yamael ront rá villogó pengével. A másik oldalról pedig Skandar Graun dübörög felé olyan lendülettel, akár egy csatamén. A körszakállas férfi oldalt ugrik, de ott felejti lábát, és Yamael átesik rajta. Ezzel Skandar Graun lendületét is megtöri; nem akar belerohanni földre került társába. Yamael villámgyorsan pattan fel, de addigra az illuzionista parányi üvegcsét emel a szájához, és felhörpinti tartalmát. És emelkedni kezd! Lebeg a levegőben!

Yamael megszúrja. Az illuzionista felordít fájdalmában, és vérző combjához kap. De emelkedik tovább.

– A bokáját! – üvölti Skandar Graun. – Kapd el a bokáját!

Egymást akadályozzák a cselekvésben, és már csak az üres levegőt markolásszák. Yamael állatias, morgó hangokat hallat. Köntöse ujjából dobótőr csusszan a kezébe, és a fokozatosan emelkedő alak után hajítja. De siettében elhibázza. Az illuzionista eltűnik a lombok között, és belevész a sötétségbe.

Skandar Graun villámgyorsan megperdül, hogy lássa, mint csapja le Lucinda a földön heverő Grigul fejét. De meglepetten látja, hogy a lány leereszti kardját, és harsányan nevet. Másik kezét csípőre teszi, és kacagva szemléli, mint tápászkodik fel keserű vigyorral ellenfele.

Skandar Graun összevont szemöldökkel, fenyegetően indul feléjük.

Az erdő felől gyors egymásutánban két lilán izzó varázslövedék suhan el előtte, és Lucinda hátába vágódik. Apró pukkanásokkal szétrobban a lány bőrvértjén, és egymás mellett két diónyi nagyságú folt jelenik meg rajta. A lány felsikkant, és elejti kardját. Lehanyatlik. Két varázslövedék még nem halálos, de a lány elvesztette az eszméletét.

– Ned Del Arcast! – üvölti Yamael, és gyilkos dühvel szitkokat harsog. Megrohamozza az erdő szélén álló fekete köpenyes férfit, akinek arcvonásait nem világítja meg olyan jól a holdfény, mint a csata színterét.

Ned Del Arcast most a rárontó Yamael felé fordítja a varázslótól elvett vesszőt, és kurta szót mond. Újabb varázslövedék vágódik ki; egyenesen Yamael mellébe.

A félork megtorpan, karját a magasba veti. Egész testében vonaglik, míg a varázslövedék sokkja rázza szervezetét, de aztán leküzdi a megrázkódtatást, és újra előre lendül.

A fekete köpenyes ismét kimondja a szót, és újabb varázslövedék vágódik az orgyilkos mellébe, Most egy pillanattal hosszabban tart a görcsös remegés, de aztán Yamael megy tovább.

Alig tíz lépésnyire lehet ellenfelétől.

Az megint kimondja a varázsigét. Aztán megismétli még kétszer, mert a varázspálca néma marad; nem lő ki több varázslövedéket. Kifogyott a töltete...

Elhajítja a használhatatlan varázspálcát, de arra már nincs ideje, hogy kardot rántson. Yamael ott terem, mint a forgószél, és vad dühvel támad rá. A fekete köpenyes épp hogy kitér az első csapás elől, aztán hátat fordít, és rohanni kezd. Beveti magát az erdő sűrűjébe. Yamael, mint valami vérszagtól felingerelt farkas, szorosan a nyomában.

Csörtetés és kiabálás hallatszik felőlük.

Grigul buzogánnyal a kezében az eszméletlen lányhoz lép. Skandar Graun félreérti a helyzetet. Fejét leszegve, lángban égő tekintettel, elszántan ront rá, és vállát nekivetve félrelöki a másik félorkot. Úgy helyezkedik fenyegető testtartásban, hogy védje a lányt.

– El az utamból! – vicsorít rá Grigul, miután visszanyerte egyensúlyát. – Ő az enyém!

– Nem! Az én nőm!

– Tűnj innen! Megajándékozlak az életeddel!

Villogó szemmel, feszült testtartással bámulnak egymásra, mint két feldühödött bika. S bár Skandar Graun jóval testesebb ellenfelénél, bebizonyosodott, hogy az mégis felülmúlja erőben. Azonban a harcos-papot megszállja a harci düh, és ilyenkor nem néz sem istent, sem embert.

– Lucy az én nőm, és az is marad!

– Halott orknak minek a nő?!

– Megöllek! – ordít az ellenfele, és előrelép, de addigra Skandar Graun összeszedi minden dühtől gerjesztett akaraterejét, és a támadó orkra kiált egy parancsvarázst.

– Ne mozdulj!

Grigul megtorpan. Aztán megrázza a fejét. Majd kivillantja hosszú, sárga agyarait, és vicsorog. Nem hatott rá a varázs!

– Pap vagy, te átkozott? Kihez fohászkodsz halálod előtt?

– Yvorl acélozza meg karom!

– Akkor... Grooms nevében, pusztulj!

Borzalmas lendülettel rontanak egymásnak, mint egykor az emberiség hajnalán két ősember.

Grigul ugrik, és buzogányával borzalmas ütést mér Skandar Graun feje irányába. Az pajzsával védi a csapást, és ütése szintén pajzson csattan. Négy-öt roppant ütés, és Skandar Graun pajzsa már olyan, mint egy ócska bádogfedő, amin átment egy liszteszsákokkal megrakott szekér. Mintha alkarja csontjai péppé zúzódtak volna a borzalmas igénybevételtől.

Azonban ő sem marad adós. Üti-csépeli a másik pajzsát, és végül egy ütéssel kiveri a kezéből. Diadalmasan felordít, és a fej irányába csap, de Grigul maga elé kapja a csatacsillagát, és Skandar Graun buzogányának lánca rátekeredik a nyelére. Dagadó izmokkal feszülnek egymásnak. Legszívesebben átharapnák a másik torkát. A két fegyver összegabalyodott, nem jön szét, hiába rángatják.

Skandar Graun hirtelen ötlettel elengedi fegyverét, és busa fejét leszegve beleöklel a másik gyomrába, az ordítva esik hanyatt. Aztán teljes páncélos tömegével ráveti magát. Ellenfele nagyot nyög a roppant súly alatt, de kesztyűs keze, mint valami pöröly vágódik Skandar Graun képébe, hogy az előtt egy pillanatra elhomályosul a világ, és szájába sós vér szivárog. Bömböl dühében. Vakon lefejeli ellenfelét, és lehengeredik róla. Azon nyomban feltápászkodnak és bár kótyagos előtte a világ, ellenfele gyomrát veszi célba cölöpszerű lábával.

Az azonban zihálva elhátrál, és ujját előre nyújtva felordít.

– Átok rád!

Skandar Graun azon nyomban megroggyan, és szörnyű gyengeség vesz rajta erőt. Ellenfele szintén pap! Átokvarázst alkalmazott ellene, és ő nem is gyanítva papi mivoltát, képtelen volt ellenállni a váratlanul jött pszichikai támadásnak. Igaz, hogy e varázslat csak viszonylag rövid ideig gyengíti le, ám e rövid idő ilyen erős harcossal szemben végzetes lehet.

Félve kap elejtett fegyvere után, és sikerül megkaparintania, de a gyengeségtől remegve hátrál.

Azonban Grigul be sem várva, milyen hatással jár varázslata, fegyverét hátrahagyva beugrik a bokrok közé, és elcsörtet az ellenkező irányba.

Skandar Graunnak eszébe sem jutott, hogy üldözze. Fellélegzett, és megviselt pajzsát meg láncos buzogányát magához véve visszasietett az eszméletlen lányhoz.

Mindenfelé megcsonkított, és álomvarázs hatása alatt szunnyadó orkok hevertek, de Skandar Graun nem foglalkozott velük. Csak épp annyira állt meg, hogy két halott bérencétől, Brisutól és Garettől visszavegye pénzét. Lemetszette az erszényüket, és Lucindához sietett.

A lány még mindig ott hevert, ahol hagyta. Egyre akadozó szuszogása jelezte, kezd magához térni.

Skandar Graun keze egy pillanatra megakadt a lány erszényén, de aztán elszégyellte magát a gondolatra, hogy leendő kedvesét kifossza.

Ehelyett kicsatolta a lány bőrvértjét, hogy megtapogassa a szívét. Csak a szívét, és nem a mellét, bizonygatta magának, de remegett a keze; pedig az átokvarázs okozta pillanatnyi gyengeség már elmúlt.

A lány váratlanul magához tért, és különös pillantást vetett a bőrvértje alatt kotorászó félorkra. Az zavarba jött, és azon nyomban kihúzta a kezét.

– Csak az állapotodat... akartam... izé...

– Mi történt? – kérdezte kábán Lucinda, és gyorsan visszacsatolta bőrvértezetét.

– Egy fickó elvette a varázslónktól a varázspálcáját, és két lövedéket küldött a hátadba. Lehet, hogy nem is neked szánta? – töprengett.

– A varázslövedékek nyomkövetőek – torkolta le a lány –, azt találják el, akinek szánták.

– Akkor... és egyáltalán...

Az erdőből nagy csörtetéssel, vértől csöpögő kardját szorongatva Yamael jelent meg, és őket látva megcsóválta a fejét. Aztán szisztematikusan elkezdte elvagdosni az alvó orkok torkát. Majd gondolva az esetleges hullarablókra, gondosan átkutatta áldozatait, és eltette, amit értékesnek ítélt.

Közben a lány befejezte a vért becsatolását, megigazgatta ruháját, végigsimította zsíros kefehaját, és felült.

– Karaidussal mi lett?

– Fogalmam sincs. Én Grigullal verekedtem. Magának követelt téged. De lehet, hogy megölt volna, ha én... szóval, ha én közbe nem lépek. Kemény küzdelem volt. Átkozottul kemény. De én... hm... igen... én...

– Mi? – mondta a lány. – Ki követelt engem magának? Mit beszélsz?

– Grigul. Az a félork harcos, aki velünk jött. Az illuzionista szerezte valahonnan, és féltem, nem tudjátok mire vélni, hogy nem hárman, hanem négyen vagyunk.

– Miféle illuzionista? Varázslót említettél, nem? És miféle harcos? Karaidusra gondolsz?

– Arra, akit Garett meg akart... Hé, te lány, csak most... Te megölted Garettet, hogy megóvd azt a...

– Karaidusra gondolsz? – nógatta a lány. – Nem tudom, milyen néven mutatkozott be, de nem más volt, mint Karaidus, ennek az ork bandának a vezére... Egykori szeretőm, akire egy galád tettéért nagyon megharagudtam, és elhagytam... De nem engedhettem, hogy megöljék, akit egykor szerettem, nem igaz?

Ártatlan szemmel nézett Skandar Graunra. Az ellágyultan szorongatta a lány kezét.

– Nem. Hát... hát, hogy is engedhetted volna...

Yamael, aki egy ideje mér a közelükben heverő orkokat fosztogatta, és a beszélgetés nagy részét hallotta, megköszörülte a torkát.

– Kezd összeállni a kép – krákogta, miközben könyékig kotorászott egy elvágott nyakú, hájas ork zsebében.

– Milyen kép? – kérdezte elérzékenyülten Skandar Graun, majd elvörösödött, és szemét összevonva, keményen ismételte meg: – Miféle kép, mi?

– Ha Karaidus volt, azért ajánlkozott a megbízónknak, hogy megtudja, mit tervez. Csapdát állított, és meg akarta ölni az illuzionistát. Meg minket is.

– De Lucindát miért lőtték hátba? – követelte dühösen Skandar Graun. – És ki?

– Ned Del Arcast. Orgyilkos... akivel nekem régről akadt elszámolnivalóm.

– Ned Del Arcast? – csodálkozott Lucinda. – Sosem hallottam róla. Karaidus bandájához tartozott?

– Nem egészen – vigyorgott ádázul Yamael. – De egy elhagyott szerető fizetett neki, hogy a Véres Lucy néven közismert csalfa hölgyet felkutassa, és átadja a becsapott, kirabolt, és hűtlenül elhagyott szerető üdvözletét.

– Karaidus, te aljas! – dörmögte villogó szemmel a nő. – És én meghagytam az életed!

Szörnyű szitkokat mormolt.

– És én vallotta be töredelmesen Skandar Graun –, csak azért hagytam elmenekülni, mert féltem, nem nézhetnék a szemedbe többé, ha megölném, akit szerettél...

– Elmenekült? – csodálkozott a lány. – Előled?

– Látnod kellett volna! – tódította Skandar Graun. – Gigászi csata volt, elemi erők küzdelme! Az a fickó úgy küzdött, mint egy ördög, de én... érted is harcoltam, és ez erőt adott. Porba sújtottam az átkozott kutyát, és harsogó nevetéssel figyeltem, amint nyüszítve, megszégyenülten, négykézláb kotródik el az utamból.

A lány a fejét rázta.

– Az nem Karaidus lehetett. Ő meghal, de nem alázkodik meg.

– Mondom, hogy így volt – bizonygatta Skandar Graun mogorván. – Nézd, még a fegyverét is itthagyta.

A lány felismerte a bokor mellett heverő csatacsillagot, és hízelgő mosollyal tapogatta meg a félork harcos-pap izmait.

– Te ilyen rettenthetetlen vagy?

– Érted – vágta ki szemrebbenés nélkül – bármire képes vagyok.

– Szerelmes vagy belém?

Skandar Graun szégyenlősen megvakarta lapos orrát.

– Aha.

– Sok porontyot akarsz?

– Tízet... húszat.

– És mind nagy harcosok lesznek, mint az apjuk.

– De az anyjuk se kutya!

– Teljesen leveszel a lábamról – súgta a nő, és Skandar Graunhoz bújt.

Yamael rosszalló pillantást vetett Skandar Graun felé.

– Ned Del Arcast Lucindát követve jutott ide. Leszúrta azt a zöldfülű varázstudót, elvette a varázspálcát, és mivel a fa mögött rejtőzve hallotta, mi a varázsszó, tudta használni. De balszerencséjére nem sejtette, hogy velem találkozik.

– Kár, hogy elmenekült – dühöngött Lucinda. – Legközelebb váltok pár kedves szót ezzel a hátulról támadó patkánnyal.

– Én is ott leszek! – csapott Skandar Graun a lány combjára, hogy csak úgy csattant. – És ketten beszélgetünk vele.

– Ned Del Arcasttal? – tamáskodott Yamael. – Nehezen. Utolértem.

– Nem baj – dörmögte Skandar Graun. – Majd Karaidust ölöm meg kárpótlásul.

– Azzal vigyázni kell – intette a lány. – Van egy varázskesztyűje, amitől az ereje természetfölöttivé válik. Erősebb vele, mint egy troll.

Ezt hallva Yamael szeme felvillant. Az orgyilkos elfordult, és az erdő széle felé indult.

– Hohó! – kapott észbe Skandar Graun. Felsegítette Lucindát, és Yamael után lépett. – A varázstudó tulajdona engem illet. Én csaltam ide.

– Úgy egyeztünk meg, hogy osztozunk felelte Yamael, és meggyorsította lépteit.

Lucinda is felélénkült.

– Ha osztozunk, akkor az a zsákmány is közös, amit a halott orkoktól elszedtél. Add elő!

– Pár koszos rézgaras állította Yamael dühösen.

– Nevetséges! – kacagott a lány. – Annak az orknak, akivel én harcoltam, aranygyűrűkkel volt tele a keze.

– Na és aztán – morogta Yamael. – Veled nem egyeztünk meg semmiben. Te megkapod a pénzed, örülj, hogy nem vettük el... az életeddel együtt, míg eszméletlenül hevertél.

– Nono! – mondta fenyegetően Skandar Graun.

– Nem kell nekem egy vas se! – veszekedett Lucinda. – De nem tűröm, hogy leendő páromat csúful átverjék!

– Úgy van! – morogta Skandar Graun, és egész testét kellemes zsiborgás járta át. – Annak arányában osztjuk el a zsákmányt, ki mint vette ki részét a csatából.

– Miért? – kérdezte flegmán Yamael. – Hány orkot öltél meg?

– Én? Négyet. Vagy ötöt.

– Akkor meg mit jártatod a szád?!

– Mi?

– Háromszor annyinak a torkát vágtam át épp az imént.

– De...

– Jó, nem bánom – legyintett nagylelkűen Yamael. – Legyen a tied a varázstudó összes holmija, nekem csak a pálcája kell. Ti úgysem tudnátok vele mit kezdeni, mivel egyrészt kifogyott belőle a töltet, másrészt nem ismeritek a varázsszót.

– Te talán igen? – vetette oda Lucinda.

– Persze. Megkérdeztem Ned Del Arcast halála előtt.

– És megmondta?

Yamael atyaian bólintott.

– Mi mást tehetett volna?

Skandar Graun átkutatta a fiatal varázstudó holttestét, elrakta a varázskönyvét, a nála talált pénzt, az ujjáról lehúzott gyűrűt pedig nagylelkűen Lucindának ajándékozta, és a lány hatalmas, cuppanós csókkal jutalmazta. Skandar Graun rövid habozás után a saját ujjáról is lehúzott egy gyűrűt. Majd még egyet. A lány nem maradt hálátlan.

Közben Yamael összevissza mászkált.

– Keressétek ti is! – mordult rájuk. – Ned Del Arcast elhajította, mikor rárontottam. Nem lehet messze.

A holdfény nem világított be olyan fényesen, mint az útra, ahol a csata folyt, és nem sok esély volt rá, hogy az összefonódott bokrok közt az aljnövényzetben megtalálják a vékony pálcikát.

Skandar Graunt nem is érdekelte különösebben. Magához szorította, a lányt, és az aranygyűrűk ellenértékeképpen csókolgatni kezdte. Lucinda nem tiltakozott.

– Bizonyítsd be, hogy férfi vagy! – lihegte a fülébe, és a harcos pap teljesen elkábult a lány buja nőstényork illatától.

De e kéréstől megdöbbent.

– Talpig páncélban?

– Vesd le!

– És Yamael?

– Hadd keresse a varázspálcáját!

Skandar Graun épp vetkőzni akart, mikor valami reccsent lyukas bakancsa alatt.

– Megvan! – kiáltotta örömmel. – Itt a varázspálca!

Yamael futva érkezett. Mikor meglátta Skandar Graun kezében a varázspálcát két darabban, igen csúnyán káromkodott.

– Mit vagy úgy oda? – zsörtölődött Skandar Graun. – Úgysem volt benne töltet.

– Ismerek valakit, aki olcsón megtöltötte volna!

– Hátha össze lehet még ragasztani?

Yamael kivette a kezéből a két darabot, és dühöngve még kisebb darabokra tördelte. Aztán az egészet elhajította a fenébe.

Kiabálás hallatszott a közelből.

– Most-aztán tűnjünk innen! – mondta sietve a lány. – A csatazaj felverte a környéket. Hamarosan itt az őrjárat.

– Még előbb... – pillantott Skandar Graun vágyakozva a lányra, de az leintette.

– Nincs kedvem találkozni az őrjárattal. Ugye, megérted, kedvesem.

– Gyerünk már! – türelmetlenkedett Yamael. És nem kellett sok biztatás, sietve indultak meg az úton, amerről érkeztek.

 

 

6. Nocsak, nocsak!

 

– Rögtön hajnalodik – mondta a lány. – Eljössz hozzám?

– Egyedül élsz? – kérdezte mohón Skandar Graun.

– Egyelőre – válaszolta csábosan Lucinda. Skandar Graun elkapta a kezét, és megcsókolta.

Yamael nem titkolt fensőbbséggel címezte hozzájuk szavait.

– Megyek, kifosztom az illuzionista házát.

– Mi?

Skandar Graun sötéten meredt maga elé. Időközben teljesen megfeledkezett róla, miféle céllal jött az erdőbe. Az illuzionista pedig még él. Megsebesült, de elmenekült. Kezén a Káosz Gyűrűje. És bosszút fog állni.

– A kunyhójában van? – kérdezte Yamaelt.

Az a fejét rázta.

– Sebesülten. Tudja, hogy egyből odasietünk. Nem mer hazatérni... kimerülten, varázslatok nélkül. Valahol meglapul, míg meggyógyulnak a sebei, és újra elég erős lesz, hogy bosszút álljon.

– Akkor gyerünk!

Már a kunyhók közt haladtak. A kutyák megugatták őket, és ettől még sietősebbre fogták lépteiket.

– Három különböző irányból közelítsük meg a kunyhót! – javasolta Yamael. – Aztán mi ketten berontunk, Lucy pedig kinn ügyel, míg nem szólunk neki, hogy nincs semmi vész.

– Hogyisne! – háborgott a lány. – Hogy ti addig összeszedjetek minden értékeset.

– Egyenlő arányban osztozunk – biztosította Skandar Graun.

– No persze, ismerem az ilyet! Én is megyek.

Háromfelé váltak, és óvatosan közeledtek a hálófonó kunyhójához.

Skandar Graun halk, neszező lépteket hallott a háta mögül. Villámgyorsan megperdült, és Yamaelt pillantotta meg, aki szájára tett ujjal jelezte, hogy maradjon csendben.

– Óva intelek! – lehelte Yamael. – Véres Lucy nem akármilyen nő. Csal, lop, és gondolkodás nélkül öl, ha kell.

– Na és? Melyikünk nem?

– Átver téged is. Kifosztotta Karaidust, és ki tudja még, ki másokat. Kifoszt, kiforgat mindenedből, aztán meglép. örülhetsz, ha távoztakor nem felejti a tőrét a szívedben.

– Hülyeség! – suttogta zavartan Skandar Graun. – Mi jut eszedbe?

– Gondolj Karaidusra!

– De engem szeret!

– Aha!

Yamael otthagyta.

Lábujjhegyen osontak az ajtóhoz, és hallgatóztak. Bentről egyetlen nesz sem hallatszott. Yamael megfogta a kilincset, lenyomta, és benyitott. Skandar Graun buzogánnyal a kezében berontott.

A szuroksötét helyiségben nem volt senki. De ez nem zavarta. hiszen a sötétben is tökéletesen látott. Persze nem olyan tisztán, mint napfényben vagy mécsvilágnál, de jól érzékelte a tárgyak hőkisugárzását, és azok hőmintáiból sok mindent megállapított. Eszébe sem jutott, hogy lámpást gyújtson.

Nekiestek a berendezésnek, és alaposan feltúrták, átkutatták a lakást. A hálófonó közönséges használati tárgyai mellett különös holmik kerültek elő. Egy ládányi pirosra színezett fűrészpor. Tucatnyi vasgolyó, vagy inkább vaslabda, egy zsákban libatoll, apró faszobrocskák, torz csontocskák, növényi gyökerek, vastag levelek, kipreparált apró állatok. Az egyik besüppedő padlódeszkát feltépték, fémkazettát találtak, amit kulcs híján Lucinda a tőrével feszített fel. A zár engedett, és a súlyos, zörgő kazetta legnagyobb bosszúságukra egy halom folyami kaviccsal volt tele. De Yamaelt nem lehetett ilyen könnyen átverni. Tovább kapart a ledöngölt agyagban, ahol a fémkazetta nyugodott, és pár centivel lentebb egy másik fémdobozra bukkant, amiben bőrtekercsek között különböző méretű és színű drágakövek csillogtak az ablaknyíláson keresztül ezüstösen bevilágító holdfényben: smaragd, zafír, rubin, opál, türkiz, jáde.

Lucinda olyan hevesen nyúlt értük, hogy mikor Yamael félre akarta lökni, a drágakövek szanaszét szóródtak a padlón. Azon nyomban mindhárman térdre ereszkedtek, és kapkodták fel az értékes kövecskéket.

Egyszercsak kitárult az ajtó, és ismerős hang szólalt meg mögöttük.

– Nocsak, nocsak!

Az illuzionista állt az ajtóban.

A padlón térdeplő három félork megdermedt. Skandar Graun kezéből koppanva hullott a padlóra egy smaragd. Bűnbánón nézett utána.

Az illuzionista felemelte kezét, és markából sziporkázó, csillogó port szórt a másik tenyerére. Skandar Graun meredt szemmel bámulta. Ilyesmiben már volt része egyszer.

Még annyit látott, hogy Lucinda a földre veti magát, Yamael pedig, mint akit rugók hajtanak, hatalmas párducként szökken előre, és veti magát az illuzionista térde irányába, hogy ledöntse a lábáról. Aztán a félork harcos-papon újra erőt vett a színes porok okozta kábulat, és elájult.

Mikor gondolatai kitisztultak, és kutatóan nézett körül, látta, hogy ezzel az illuzionistával már nem lesz gondja. Yamael épp most törölte bele véres kardját az udvar közepén fekvő tetembe, és Lucinda is ott lábatlankodott, hogy kéznél legyen.

Skandar Graun feltápászkodott, és sértődötten morgott, amiért vele senki sem törődött; a lány előbbre valónak tartotta a zsákmányolást, semhogy meggyőződjön kedvese állapotáról.

Keserűen gondolt Yamael figyelmeztetésére, és hite kezdett meginogni a lány igaz szerelmét illetően. Sosem volt beképzelt, önhitt fickó, tudott józanul mérlegelni, ha kellett; ritkán ment el az esze. És most, hogy belegondolt, nem is tartotta életcéljának, hogy letelepedjen valahol, és tízegynéhány poronty ugráljon körülötte naphosszat.

Ha mégoly gyönyörű is az asszony, mint Lucinda. Ő kalandornak született, Yvorl harcos-papjává lett, és sorsa arra rendeltetett, hogy bevégezze bosszúját, megölje Peltárt, és növelje a káosz hatalmát ott, ahol a rend már megvetette a lábát.

Szomorúan bámult a lányra. Zsebre vágta azt a marék drágakövet, amit eszméletlenségében is szorított, és közelebb húzódott társaihoz.

– Magadhoz tértél? – kérdezte Yamael csalódottan. Gyors ujjakkal kutatta át a holttest ruháját, míg Lucinda az illuzionista oldaltáskájával bíbelődött.

– Hogy ölted meg?

– Kard.

Lucinda két apró üvegcsét kotort elő a táskából. Az egyik üres volt, a másik alján kortynyi vérvörös folyadék lötyögött. Lucinda megszagolta, megízlelte, mosoly terült szét az arcán, és mire Yamael kikaphatta volna a kezéből, megitta.

– Mi volt az? – kiáltott fel Skandar Graun megfeledkezve arról, hogy szomszédok is vannak a világon. – Mérget ittál?

– Dehogyis – morogta a lány lassan, akadozva. – Nem méreg...

– Csak figyeld meg – morogta Yamael –, mindjárt elszáll, láthatatlanná válik, vagy felgyorsul a varázsitaltól. Legjobb lenne megkötözni, mielőtt kibabrál velünk!

– Mi?

– Á, nem, drága, aranyos Yamaelom – duruzsolta a lány. – Nem kötözöl meg, ugye? Mert miért is akarnál megkötözni, mikor kedvesebb vagyok számodra, mint a legjobb barátod.

Yamael arcával különös dolog történt. Skandar Graun jobban megdöbbent, mintha hátulról rúgták volna gyomron: az orgyilkos leplezetlen barátsággal és rajongással mosolygott vissza a lányra.

Skandar Graun láncos buzogányához kapott. Tudta, ha Yamael ilyesmit tesz, akkor pillanatokon belül rettenetes dolgok fognak bekövetkezni.

– Senki sincs a világon, akit nálad jobban imádnék, Lucinda – áradozott Yamael. Valahányszor rádvetem tekintetem, mindannyiszor reménytelen szerelmem megtestesülését látom benned.

– Mi van? – értetlenkedett Skandar Graun. – Hogy beszélsz? Elment az eszed?

Az orgyilkos ez idáig még sohasem szólt ilyen választékosan.

– Miért reménytelen, édes Yamael? Hiszen itt vagyok, rád várok. Csak néhány apró szívességet kell végrehajtanod, aztán örökre a tied leszek.

– Kérj bármit! – lelkendezett Yamael. – Kit öljek meg? Csak mondd a nevét, vagy mutass rá, és holt testét fülénél fogva vonszolom lábaidhoz. Talán ezt a lomha melákot kívánod holtan látni? Szólj egy szót, s kardom hájas nyakába mélyed. Úgyis rég vágyom már rá, hogy elmetéljem a torkát.

Skandar Graun buzogányával a kezében a falhoz hátrált, és rosszat sejtve meredt társaira. Arra gondolt, hogy mindössze két sebgyógyítás és egy félelemokozás varázslat áll rendelkezésére, és ez nem derítette jobb kedvre.

– Lucinda! – követelte harsányan. – Mi folyik itt? – Öljem meg? – kérdezte csillogó szemmel Yamael.

– Óh, ne! Várj, kedves Yamaelom. Egyelőre semmi szükség ily szolgálatra. Mit szólnál, ha inkább arra kérnélek, hogy szerelmed jeléül add át nekem mindazon holmidat, amit a legértékesebbnek ítélsz.

– Örömmel! – nevetett Yamael, és tarisznyája tartalmát elkezdte kipakolni a padlóra.

Yamael?! Mármint az a Yamael, aki egy rézgaras miatt gondolkodás nélkül hátba szúr bárkit.

Skandar Graun elképedten jártatta pillantását buzgón pakoló társa és a zsarnoki szépségében tündöklő lány közt.

– Nos, kedves Skandar Graunom, nem kívánod-e követni társad példáját, és kipakolni elém legszeretettebb tárgyaidat... különös tekintettel a varázsszerekre?

– Lucinda, te...

– Megállj! – torkolta le ijedten a lány. – Bűbájitalt ittam, és társad az uralmam alatt áll. Számára most én vagyok mindaz, ami megtestesíti a szépséget és a gyönyört. Bármit megtesz értem. Hallhattad, bármit! Így hát ne tégy ellenemre, különben rád uszítom Yamaelt, és ő szíves örömest megöl téged a kedvemért.

– Vagy meghal... a kedvedért.

– Persze. Ez kétesélyes játék. De ha ketten támadunk rád egyszerre, már nem olyan rosszak az esélyeink.

Skandar Graun sötéten nézett a lányra.

– Lucinda? És a terveink? A porontyok? Hát nem akarsz tőlem semmit?

– Dehogynem. A varázsszereidet és az értékeidet. De gyorsan, mert fogalmam sincs, meddig tart a bűbáj!

Yamael közben egy gyűrűt rángatott az ujjáról, de azt már oly régóta viselte, hogy benőtte a hús, és nem jött le.

– Ezt az oltalmazógyűrűt még apám hagyta a bátyámra, és az ő halála óta viselem. Nem jön le. De ha kívánod, szívesen levágom az ujjam. Vágjam le?

– Ó, nem, kedves Yamael. Nem fosztalak meg ilyen nemes családi ereklyétől. Jó lesz más is helyette. De mondd csak, aranyom, ugye szívesen megölnéd Skandar Graunt, ha azt kérném tőled?

Yamael még a nyelvét is kinyújtotta, úgy bólogatott.

– Örömest.

– Talán nem szereted őt?

Yamael elkomorult.

– Gyűlölöm! Átvert, kijátszott! És ő is téged akar!

– Hallhattad – fordult Skandar Graun felé diadalmasan a lány. – Most már semmi sem akadályoz meg abban, hogy néhány értéket átadj nekem. Gyerünk hát, és ne heveskedj, mert nincs semmi értelme, csakúgy, mint bosszút forralni ellenem. Mert most felszedem a cuccot, megkérem Yamaelt, hogy vigyázzon rád, és mire elmúlik a bűbáj hatása, nekem már bottal üthetitek a nyomom. Sohasem bukkantok rám többé. Itthagyom Lendort; úgyis kezdett forró lenni a helyzet. És ne nézz rám ilyen csúnyán, kis mackóm, mert még megijedek! Na, kezded a pakolást?

Skandar Graun mélyet sóhajtott.

– Sajnálom, Lucinda.

A lány felkapta a fejét.

– Ne próbálj rám támadni! Tudod, mivel jár az. Egyedül, kettőnk ellen.

Skandar Graun szomorkás mosollyal rázta a fejét.

– Ne félj, nem vagyok esztelen! Sőt, ha belegondolok, rendkívül mértékletesen járok el azzal, hogy alkut ajánlok.

A lány felkacagott, de kacagásával nem leplezhette idegességét.

– Miféle alkut?

– Nézd, Lucy... belemegyek a játékba némi módosítással. Mégpedig nem kezdem el kipakolni az értékeimet... legfeljebb egy tárgyat mutatok neked, de semmi többet. Aztán hagyom, hogy elmenj Yamael kincseinek... a felével. De a másik felét itt kell hagynod nekem!

– Hogy gondolod?

– Alkut ajánlok. Fele-fele. Ja, még annyi kikötésem van, hogy én választom ki, mit kérek.

A lány idegesen pillantott Yamaelra, aki a társalgással mit sem törődve halkan dudorászott, és épp a bal csizmájából rázott ki egy rongydarabba csavart mogyorónyi gyémántot.

– Mit kínálsz cserébe?

Skandar Graun elkomorodott, és keményen a nő szemébe nézett.

– Az életedet.

Lucinda megrezzent.

– Tréfálsz? A kezemben vagy.

– Arcátlanságodért meg kellene öljelek, de... de megtanultam, hogy ne öljük meg azt, akit valaha szerettünk. És hidd el, Lucy, ha nem is hosszú ideig, de én... komolyan szerettelek. És... bármilyen hitvány vagy is, megkímélem az életed.

A lány megremegett.

– Úgy beszélsz, mintha biztos lennél benne...

– Ígértem, hogy mutatok neked egy tárgyat. Egyetlen tárgyat... hogy jobb belátásra térítselek. Nézd, itt van!

Félretolta mocskos, fekete köpenyét, és előhúzta zsinóron lógó szent jelképét, a kis ezüstkaszát. Megdörzsölgette, és a lány felé mutatta.

– Ha nem tudnád, mire szolgál, elárulom. Ha eljő Évközép napja, embert áldozok... vagy orkot. E kaszával metszem le a fejét, hogy az ezüst megfürödjön a kiömlő vérben. Két nap múlva Évközép napja, és Yvorl nem ragaszkodik kimondottan emberáldozathoz. Elfogad félorkot is... főleg ha az ilyen belevaló harcős nő, mint te.

– Mit zagyválsz itt össze? – förmedt rá a lány idegesen. – Sosem hallottam ilyen ostoba rítusról. Áldozni papok szoktak, nem harcosok!

– Úgy van!

– Te? – képedt el a lány, majd kényszeredetten nevetett. – Papok nem viselnek szúró, vagy vágóeszközt, s neked tőr lóg az oldaladon.

– Yvorl harcos-papja vagyok – jelentette ki rendületlenül Skandar Graun. – És Yvorl Szereti a vért. Ne kínáld fel neki a tiedet!

– A csizmám viszonylag új – fontolgatta Yamael talán el lehet adni néhány ezüstért. Kéred?

A lány ügyet sem vetett rá.

– És ha pap vagy vont vállat idegesen –, mit változtat az a helyzeten?

– Itt bolyong az agyamban a mozdulatlanságvarázs aktiváló szava – hazudta Skandar Graun. – Némi koncentrálás, a megfelelő szó, és hatalmas nyomás nehezedik az agyadra. Percekig állsz bénultan, mozdulatlanul. S ki tudja, mire mozdulnál, élsz-e még egyáltalán. Megkockáztatod?

– Amint varázsolni kezdesz, Yamael rád veti magát – vágott vissza a nő.

– Számára is akad néhány hasznos varázslatom. Aztán ha vele elbántam, odasétálok a te szoborszerűen merev testedhez, és... Eddig te csavartad el a fejem, kislány. De én is megteszem a tieddel... szó szerint!

A lány hitetlenkedve rázta a fejét.

– Valami sántít. Különben nem ajánlanál alkut.

– Puszta nagylelkűség. Szerettelek, másrészt... mivel a te jóvoltodból tudtam meg, hogy ez a képmutató alak, akiben lassan kezdtem megbízni, gyűlöl.

– És ha csak blöffölsz? – gyanakodott a lány. – Ha nincs is mozdulatlanságra kárhoztató varázslatod?

– Viszlát, Lucy! – mondta Skandar Graun, és kissé megemelte az ezüstkaszát, mintha azzal akarna varázsolni. – A káosz síkján várnak rád Yvorl szolgái!

– Megállj! – kiáltotta a lány vadul. – A fene beléd Nyertél! Váljunk el barátként! Fele-fele...

– De én választok!

A lány bólintott.

– Vedd, ami kell!

– Nem. Te mégy oda Yamaelhoz. Kérd meg, hogy aludjon el, és mikor felébred, ne emlékezzen rá, mi történt vele!

– Miért? – fortyant fel a lány. – Attól tartasz, hogy rád uszítom?

– Attól.

A lány nevetett.

– Hát jó. – Yamaelhoz fordult. – Nem vagy álmos, kedves Yamaelom? Fáradt vagy, ugye, kedvesem? Hunyd le azt a két szép szemed, és szundikálj egy kicsit, míg én megnézem a holmijaidat. Aludj, kicsi bogaram, és mikor felébredsz, felejtsd el, mi történt itt veled. Jó lesz alukálni, drágaságom?

– Aha – mondta Yamael kéjes mosollyal, és végighasalt a padlón. Szinte azonnal szuszogni kezdett...

– Én már megtettem, amit kértél – mondta derűs tekintettel a lány. – Remélem, te sem versz át.

– Jó – mondta Skandar Graun rendületlen szilárdsággal. – Tedd félre nekem azt a rézgyűrűt, ami a haltestű félistent ábrázolja! Az illuzionista varázskönyvét, az összes bőrtekercset, azt a rézbrosst, meg azt a három gyémántot. A többit viheted.

A lány habozva engedelmeskedett, de mivel őelőtte nagyobb kupac maradt, elégedetten felnevetett, és a holmit oldaltáskájába szórta. Gyűrűket, karpereceket, drágaköveket, nyakláncokat, aranyat, ezüstöt... valóságos vagyont.

– Lucy – mondta Skandar Graun –, ne hülyéskedjünk! Nekem pont ilyen nő kell, mint te! Maradj itt, és felejtsük el az eddigieket! Kezdjük elölről!

A lány szomorúan rázta a fejét.

– Jósoltattam magamnak. Felőled kérdeztem... és megtudtam, hogy olyan vagy, mint a pestis! Nem értettem. De most már tudom. A káosz papja vagy! A két lábon járó pestis! Mindenki elpusztul a közeledben! Hogy is maradhatnék melletted? Én élni akarok! Élni! Élni!

Skandar Graun komoran meredt maga elé.

– Félsz tőlem?

– Tőled?... Nem. De attól, amit magadban hordozol, igen. A káoszt, a pusztulást! És én még olyan fiatal vagyok! Olyan keveset éltem!

Skandar Graun behunyta a szemét.

– Ne lássalak többé!

Lucindának nem kellett kétszer mondani. Az ajtóhoz sietett, onnan még mosolyogva visszafordult, és csókot lehelt felé.

– Viszlát, hős lovagom! Jól szórakoztam melletted. Kár, hogy soha többé nem találkozhatunk. De eltűnök a közeledből, mert nem akarok még meghalni... Ég veled!

Kilépett. Skandar Graun leengedte a kezéből a zsinóron lógó ezüstkaszát, és az ernyedten csapódott a combjához.

– Még annyit szeretnék mondani – nézett vissza a leány pajzán mosollyal –, hogy mikor ott az erdőben csókolóztunk, számomra rendkívüli élmény volt...

Skandar Graun szomorúan elmosolyodott.

– ...számomra rendkívüli, élmény volt, milyen könnyedén lophattam el az arannyal telt erszényedet!

– Hijnye!

Skandar Graun az övéhez kapott, majd a fegyveréhez, de aztán megtorpant, mert a lány nevetése egyre távolodott a háztól. Úgysem érné utol.

Dühhullám zúdult át rajta, de aztán nagyot fújt, megvakarta kopasz tarkóját, és csak annyit mondott:

– A szemét bestia!

Aztán csak legyintett, és ment összeszedni a holmit, mielőtt Yamael magához tér.

 

 

7. A bőrtekercs

 

Gyorsan elpakolt. Mivel Yamael még mindig egyenletesen szuszogott, a bevetülő holdfényben Skandar Graun az illuzionista varázskönyvét nézegette. Vastag, vörös bőrbe kötött, sárga folyadékkal átitatott lapú könyv volt, aminek rejtélyes jelöléseiből egy árva kukkot sem értett. Elrakta hát egy frissen szerzett tarisznyába a könyvet.

Aztán az ujjára húzta a gyűrűt, a Káosz Gyűrűjét, és érdeklődve nézte. Vajon az ő parancsára megjelenik a szlád?

– Sheenka! – mondta félhangosan, de szavára semmi sem történt. – Sheenka, jelenj meg!

No persze, az ilyen gyűrűknek ismerni kéne a parancsszavát ahhoz, hogy a megfelelő szlád vagy démon megjelenjen! De mi lehet az a parancsszó? Vajon az illuzionista ismerte?

Bosszúsan hámozta át a jól elrejtett fémládikából kiszóródott bőrtekercseket. Hátha az egyiken szerepel a varázsszó! Azonban csalódnia kellett. Az egyik bőrtekercsen illuzionista jelölésekkel valami kacifántos varázslat állhatott; a másikon megint csak érthetetlen ákombákomok, és a harmadik... A harmadik egy térképet tartalmazott!

Skandar Graun jól megnézte. Ez a vázlat Lendor keleti partját ábrázolja! Ahol sziklák ős barlangok szegélyezik a partvidéket. És a bőrtekercsen jól láthatóan be volt jelölve egy barlang. Mintha lenne valami!

A lakatlan keleti parton? Barlangban? Mi más az, ha nem egyfajta rejtekhely? És akár értékek hevernek ott, akár a Káosz Gyűrűjének parancsszava – érdemes lenne utánajárni. Keleti part!

Elrakta a bőrtekercseket, aztán sóhajtva nekilátott, hogy összeszedje a szétgurult drágaköveket. Talált is félmaréknyit, de nem tudta erszényébe rakni; Lucinda magával vitte. Szerencsére Ott hevert a földön a halott illuzionista erszénye; azt tömte tele, és fűzte az övére.

Aztán a számos kardszúrástól vérző tetemhez lépett. Komoran meredt rá. Ezüstkaszájával levágta a fejét, és a hulla mellére helyezte. Majd rászórta a ládányi piros fűrészport, és jó alaposan meglocsolta olajjal. Igaz, nem ő ölte meg, tehát nem ajánlhatja fel teljes értékű áldozatul, de miért ne legyen Yvorlnak eggyel több szolgája?

Egyelőre nem gyújtotta meg. Türelmetlenül leste Yamaelt, és fájt a szíve, mikor az ajtó felé pillantott. Yamaelnak igaza volt; az a csodás orknő igazi bestia! De kedves bestia...

És igaza van! Egy ilyen pompás teremtésnek élnie kell! Hagy menjen! Mellette – csak meghalna, mint mindenki más, aki a káosz papjával találkozik. Tizenhárman indultak. Már csak kilencen vannak. És ketten maradnak. Mindenki meghal, aki Yvorl papjával szövetkezik!

Yamael fölé hajolt.

Homlokát ráncolta, mert eszébe ötlött, milyen kéjesen ajánlkozott az orgyilkos, hogy megölje őt. És most itt fekszik öntudatlanul. Könnyen meg lehetne ölni, és örökre megszabadulni tőle. Soha senki nem jönne rá. És akkor már csak nyolcan maradnának. Nagyobb lenne az esély, hogy ő lesz az egyik az életben maradó kettőből.

Keze megszorult buzogánya nyelén, de aztán elszégyellte magát. Az emberöléstől nem idegenkedik, mert az ember kiirtanivaló söpredék. De saját fajtársát orvul meggyilkolni... akivel ráadásul már hosszabb ideje együtt kalandozik...

És ekkor döbbent rá, hogy bár sokszor összekülönböztek, kedveli a zord, szófukar orgyilkost, aki mindig saját sötét útjait járja, és el kell ismerni, alaposan kiveszi a részét az emberi faj kiirtásából. Egy ilyen hasznos orkot kár lenne elpusztítani. Arról nem is beszélve, milyen jó hasznára lehet, mikor szembe kell néznie Peltárral.

Lassan pirkadni kezdett. A tenger fölött keleten, a szikláknál vörös sáv jelent meg.

Finoman pofozgatni kezdte a szunnyadó orgyilkost, de az csak felhorkant egy-egy ütésnél, nem tért magához.

A félork harcos-pap erre bedühödött, és adott neki egy rendes pofont, amúgy Skandar Graun módra. Yamael hármat hengeredett a padlón, és majd kidöntötte a kunyhó falát. Kábán ült fel, és a tőre nyelét markolászta.

– Mi... történt? – Megtapogatta vöröslő képét. – Mi a nyavalya?

Skandar Graun talpra segítette.

– El kell tűnnünk innen, mielőtt megvirrad, és felébred a halászfalu!

Yamaelról lerítt, hogy halvány fogalma sincs, hol van, és mi történik körülötte. De orgyilkos ösztöne nyomban működésbe lépett; kész volt azonnal eltűnni. Zavaros tekintete a kunyhó belsejét pásztázta. Az emlékezés szikrája villanhatott tudatában, mert zsebéhez kapott, és nagyot mordult.

– Kiraboltál? – A fogát csikorgatta.

– Te magad adtad át mindenedet Lucindának. És ő elvitte az egészet.

Yamael megrökönyödött.

– Én? Mármint én? Én adtam oda? Neki?

– Én rád förmedtem, hogy ne csináld. Erre megfenyegettél, hogy ne üssem bele az orrom, mert beledöföd a tőröd a hájas nyakamba... Hát hagytam, hogy kifoszd magad.

A „hájas nyak” kifejezésre Yamael sunyin pislogott Skandar Graunra. Úgy látszik, felismerte saját szavajárását. Hümmögött. Fel-alá járkált, és a homlokát dörzsölte. Újra meg újra végigtapogatta magát, mintha nem akarná elhinni, hogy vele ilyesmi megeshetett.

– Én adtam... neki? – kérdezte még egyszer.

– Még az ujjad is le akartad nyisszantani, mert nem jött le az egyik gyűrű.

Yamael mindkét kezével saját üstökébe markolt, és szemét forgatva nyüszített.

– Bűbáj! – tajtékzott.

– Gyanítottam – bizonygatta Skandar Graun –, de semmit sem tehettem, mert nem fűlt hozzá a fogam, hogy kettőtök ellen harcoljak. És te fennen hangoztattad, hogy elmetszed a „hájas torkom”, ha beleszólok a dolgodba.

– Megállj, Véres Lucy! – nyöszörögte Yamael dühtől fuldokolva. – Megtalállak, és megöllek! Azon nyomban megöllek, amint megpillantalak, mégha ötven testőr vesz is körül!

Skandar Graun kikukkantott az ablakon.

– Menjünk innen! – javasolta.

– És te? – mondta Yamael, és körbejárta Skandar Graunt. – Rád nem hatott a bűbáj?

– Pap vagyok mondta fensőbbségesen. – Nem tudta megtörni az akaratom. Erre azzal fenyegetőzött, hogy téged küld ellenem... és te úgy viselkedtél, hogy hinnem kellett neki. Megfenyegettem papi varázslataimmal, ám mire bármelyiket is alkalmazhattam volna, az a nőstény kereket oldott...

Yamael idegesen tépkedte a szakállát, majd úgy hadonászott a karjával, mint egy szélmalom.

– Elvitt mindenemet! A legszebb gyémántjaimat! Meg a csúnyákat is... Egy árva rezet sem hagyott! Földönfutó lettem! Kezdhetek mindent elölről. Amit fáradtságos munkával összekuporgattam... életem kockáztatásával... azt ez a ringyó, ez a korcs orknőstény...

Hirtelen letérdelt, és térden csúszkált, a padlót szimatolta.

– Mit keresel?

– A drágakövek. Szétgurultak.

– Összeszedtem. A hajón megfelezzük, csak tűnjünk már el innen!

Rituálisan megmártotta ezüstkaszáját a hulla alvadó vérében, és néhány útjára bocsátó szót mormolt. Yamael némán meredt rá.

– Aha – mondta végül. – Rendes tőled. Nem felejtem el, ha kisegítesz.

A félork harcos-pap elővette kováját, és szikrát pattintott az olajjal belocsolt piros fűrészporra. Az azonnal lángolni kezdett.

– Yvorlhoz küldöd?

Skandar Graun zordan bólintott.

– Hogy gonosz lelke sose nyugodhasson!

Rituális szavakat mormolt, s közben Yamael merengve bámult a lángokba. A hulla hirtelen eltűnt. Úgy látszik, Yvorl azonnal elfogadta az áldozatot.

– Te... Skandar Graun – mondta kétségbeesetten az orgyilkos –, ha valaha összetalálkozom ezzel az orkszukával... jó lenné, ha te is ott lennél, hogy elküldd Yvorlhoz, miután hosszú szenvedéseidből megszabadítom... Istenem, mennyit fog szenvedni, de mennyit!

– Tűnés! – rémült meg Skandar Graun, mert a lángok fura piros színezetet öltöttek, és fennen lobogni kezdtek.

Skandar Graun épp ki akart fordulni a kunyhóból amikor hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. A mindent elsöprő léghullám egyszerűen felkapta és kirepítette a kunyhóból, Yamaellel együtt.

Félig süketen, vaksin pislogtak egymásra.

– Yvorl elutasította az áldozatom! – motyogta vallásos rémülettel.

– Fenét! – kiáltott Yamael. Úgy látszik, ő is megsüketült. – Az a fűrészpor...

– Yvorl, bocsáss meg, hogy magamra vontam haragod...

– Nem látod, hogy a lángok teljesen zöld színűre váltottak? Skandar Graun feltérdepelt, és kezét összekulcsolva bólogatni és mormogni kezdett.

– Mi a fenét művelsz?

– Imádkozom.

– A pokolba veled! – ugrott talpra Yamael. – Nyakunkon a várőrség!

A robbanás zajától megbolydult a környék. Kíváncsi fejek jelentek meg az ablakokban, és számos helyen mécsvilág gyulladt, mivel a tenger felől a falura telepedő ködben alig lehetett látni valamit. Kutyák ugattak, és a távolból lábdobogás, kiabálás hallatszott.

Yamael habozás nélkül rohanni kezdett a folyó irányába. Skandar Graun nehézkesen csörtetett utána.

– Ott futnak! – kiáltotta egy gyerekhang. – Két ork!

– Orkok ütöttek rajta a városon! – sikoltott egy vénasszony. – Elviszik a szüzeinket!

Erre óriási üvöltözés, sírás-rívás, jajveszékelés tört ki.

A hajnali ködben a két menekülő szerencsésen elkerülte az őrjáratot, és a gyorsan erjedő lángok oltására összeverődött halásznépség ordítozásától kísérten elérte a hidat.

Skandar Graun a hajó felé fordult, Yamael pedig rálépett a hídra. Mindketten megtorpantak.

– Hova mégy? – mordult rá az orgyilkos.

– A hajóra.

Yamael a fejét rázta.

– Két orkot fognak keresni, és egész Lendor ránk vadászik majd a vén hálófonójuk miatt... az életben be nem bizonyítjuk, hogy illuzionista volt!

– Akkor el kell tűnnünk?

– Nyilván.

– Hová megyünk?

– Hogy te hová mégy, az a te dolgod, és hogy én hová, az pedig az enyém.

– Együtt...

– Ostoba. Azonnal elkapnának. Tűnj el, és egy hónapig elő se kerülj!

– És a többiek?

Yamael vállat vont.

– Pontban egy hónap múlva, éjfélkor... itt!

Skandar Graun sóhajtott.

– Hát akkor... Yvorl legyen veled!

– Yvorl legyen csak veled!... Nekem elég, ha az ígért drágaköveket rögvest ideadod!

Skandar Graun sietve pár drágakövet öntött Yamael markába. Az egyetlen pillantás nélkül zsebre vágta, átrohant a hídon, és beleveszett a tejszerű ködbe.

Skandar Graun érdeklődve nézett utána. Vajon most látja utoljára? És ha találkoznak még az életben, végzett-e már addigra Lucindával? Remélte, hogy erre nem kerül sor. De ha mégis – buzgón remélte –, nem hagy a lánynak időt, hogy elmondhassa neki, mi játszódott le ott a kunyhóban; hogy kihez került az elrabolt holmik fele.

Sietve lépdelt a hajó felé, és közben azon töprengett, hová, merre menjen? És mi lesz Peltár ellen forralt bosszújával? És a hamarosan beköszöntő Évközép napjával? Igazi, rituális emberáldozatot kell bemutatni Yvorlnak, különben elveszíti papi hatalmát. Az áldozatot puszta kézzel kell megölni, díszes ruhákba felöltöztetni, körberakni értékekkel meg varázstárgyakkal, és utána elégetni. Igazi, rituális emberáldozat egy tisztaszívű teremtménnyel, különben Yvorl haragja ismét ledönti a lábáról, mint a halott illuzionista meggondolatlan feláldozásakor.

És Sheenka gyűrűje? A Káosz Gyűrűje! És a bőrtekercs a keleti partvidékkel?

Pár lépés után valósággal megtorpant, mert gyors terv bontakozott ki ravasz agyában. Tudta már, mit tegyen.

Úgy belemélyedt a tervezgetésbe, hogy észre sem vette, léptei már a hajópadlón dobbannak. Ám tapasztalt harcos lévén azonnal megtorpant, mert felismerte azt a hangot, amit egy megfeszített íjhoz súrlódó nyílvessző okoz.

– Hé... Skandar Graun vagyok...

A tejszerű ködből egy szikár alak bontakozott ki. Telkontar, a szomorkás erdőjáró került elő, és a távoli hangzavar felé biccentett.

– Karnevál van?

– Mit tudom én!

Gyorsan, feldübörgött a hajóra, lesietett a fedélközbe, és hátizsákjába kapkodta legszükségesebb holmiját, meg egy zacskónyi aranyat. Aztán eszébe jutott a két, hajón tartózkodó idegen, Marléna barátai, és gyorsan kiszedte varázstárgyait padlóba vájt rejtekéből.

Az áldozati szertartáshoz szüksége lesz olajra meg valami díszes ruhára, amibe áldozatát öltözteti. Lesietett a kamrába, ahol számos eladatlan fegyver és díszes öltözet maradt. Turkált a számtalan ruhadarab között, de azok nagyrésze használt matrózöltözék volt. Bő, térdig érő gatyák, hatalmas, nyúlós trikók, vastag posztóköpenyek.

Dühösen morgott. Ilyesmiben mégsem küldheti Yvorl elé ünnepe ajándékát! Mikor legutóbb itt nézelődött, tucatnyi díszruhát látott a rongyok között. Volt köztük egy aranysújtásos kaftán, ami már első pillantásra felkeltette a figyelmét. De mikor felpróbálta, bokáig ért, és túlságosan emberszagú volt, ahhoz, hogy viselje. Azonban áldozati ruhának éppen megfelelne; csak találja meg.

Hirtelen csikorogva feltárult az ajtó. Felius atya jelent meg durva szövésű, fehér hálóingében. Egyik kezében bikaszem lámpást tartott, a másikban buzogányt. Borzasan hunyorgott, és kissé didergett a hajnali hidegtől, de harciasan kidüllesztette mellét.

– Te kutakodsz itt éjnek idején? – dörögte zordul. – Olyannyira nem bírod már elviselni saját szagod, hogy azonnal át kell öltöznöd?

Skandar Graun türelmetlenül intett.

– Az a szép kaftán... az kéne...

Felius felvonta a szemöldökét.

– Minek az neked, te koszos? Máris elherdáltad a pénzed?

– Dehogy – sandított rá sunyin Skandar Graun. – Nem eladni kell, hanem viselni.

– Viselni? Neked?

Skandar Graun tudta, hogy a másik pap nem szívesen veszi az emberáldozatot. Esze ágában sem volt ezirányú tervét megemlíteni. A vén sátán még kitalálna valamit.

– Azért kell – mondta óvatosan –, mert jó, ha van. Mindig ilyen köntösre vágytam.

Felius haját még jobban összeborzolta egy hirtelen feltámadó szélroham. Beljebb lépett, és becsukta maga mögött az ajtót.

– És pont hajnalok hajnalán éreztél olthatatlan vágyat, hogy megszerezd ezt a kaftán? – tamáskodott az ősz pap, majd neheztelőn rázta a fejét. – Ejnye, ejnye, édes fiam, neked már megint valami turpisságon jár az eszed. Megtévesztenéd őszülő atyádat? Tudod, fiam, őszülök, hullanak a fogaim, és talán már ássák a sírt, amibe maholnap belefekszem... de ostoba azért nem vagyok! Szóval gyónd csak meg nyíltan, mint pap a papnak, mi köze e köntösnek az éjszakai kalandotokhoz?

– Hát jó – adta meg magát Skandar Graun. – Elmondom. Csak azért titkolóztam, hogy tiszta legyen a lelkiismereted, mikor azt hazudod majd az utánam kutató várőrségnek, hogy mit sem tudsz felőlem.

Felius összevonta a szemöldökét.

– Ha valami... olyasmit tettetek, ami nem méltó társaságunkhoz, akkor nem kívánok részleteket tudni. De az indokaidat igen!

Skandar Graun vállat vont.

– Tőrbe csaltak. Nagy csihipuhit rendeztünk. Néhányan belehaltak. Véletlenül kigyulladt az egyik kunyhó, és félő, hogy az egész falu leég, ha nem sikerül időben eloltani...

– Majd imádkozom esőért! – hajtotta meg fejét Felius. – Nem szükséges a szép köntöst tűzoltásra használnod.

– Menekülnöm kell. Ugyanis a kunyhónál két orkot láttak...

Az öreg sóhajtott.

– És Yamael volt a másik...

– Igen. Ő már elszelelt. Van hol elrejtőznie. Nekem viszont észrevétlenül kell kisurrannom a városból. Ezért keresek egy megfelelő álruhát, hogy senki se azonosíthasson a tűznél látott fekete köpenyes orkkal...

– Ah! – csodálkozott őszintén Felius. – Micsoda furfangos elme lakozik a fejedben, barátom! Tessék, vidd!

Az ősz pap a nagy barna szekrényhez lépett, és kinyitotta az ajtaját. Ott lógott az aranysújtásos kaftán.

Skandar Graun sietve akasztotta le a szögről a mintás ruhadarabot, és maga köré terítette. A kaftán alja a földet söpörte, csak megviselt, lyukas bakancsa meredt ki alóla harciasan, mintha régi kilétét akarná védelmezni. A kaftán ujja jóval túlért kézfején. De ezzel nem volt gond, mert röpke pillanat alatt visszahajtotta, s a hajtás még könyékig sem ért. Olyan volt mint egy kiskölyök a nagyapja télikabátjában. A hatalmas kaftán egyszerűen beborította, ellepte, elnyelte. Felius letette a lámpást, és hasát fogva hahotázott.

Skandar Graun neheztelően villantotta rá szemét.

– Miért kell kiröhögnöd?

– Van neked lelkivilágod, édes fiam? – fuldoklott a vén pap, még a könnye is kicsordult, és úgy törölgette buzogányt tartó kezével.

– Így legalább nem ismernek fel! – horkantott rá mérgesen Skandar Graun, és peckesen tett néhány lépést a begombolt kaftánban, ami alatt fegyverei ütemesen zörögtek. És mikor lába beleakadt összevissza lengedező buzogányába, majdnem magára rántotta a hatalmas barna szekrényt, amiben megkapaszkodott, hogy el ne hasaljon.

Felius már nem röhögött. Sikítozott, visongott, hörgött, fuldoklott, krákogott, és az ajtónak esett, mert képtelen volt megállni a lábán.

Skandar Graun morcosan pillantott felé. Kigombolta a kaftánt, leoldotta övét, és azt buzogányával meg minden rajta lógó tárggyal együtt a kaftánon kívülre kerítette. De így sem volt jó, mivel egyrészt kis ezüstkaszáját nem rejtette el szem elől, s bárki láthatta rajta, hogy Yvorl papja; másrészt öv nélkül bő gatyája, mintha csak szórakozna vele, elkezdett csúszni lefelé. Morogva kapott utána. De akkor meg az övét ejtette el.

Végül megoldotta úgy a dolgot, hogy szerzett egy széles selyemövet, azzal kötötte meg nadrágját, arra erősítette szent jelképét, és a kaftánon kívülre csatolta fel a bőrövet és buzogányát. Így derékban összefogva a kaftán már nem is tűnt olyan ormótlannak. Nagy volt egy kissé, de megesküdött volna rá, hogy még így is lenyűgöző látványt nyújt. S az emberszag sem gyötörte kényes szaglószervét, hiszen semlegesítésképpen a kaftán alatt hagyta jószagú, fekete köpenyét.

Diadalmas tekintettel Feliust kereste. De úgy látszik, annak közben csillapodott a nevetőgörcse, mert távozott. Még az ajtót is nyitva hagyta maga után. Azonban máris visszatért. Silianát húzta maga után. A nő lenge hálóköntöst viselt, s álmos tekintetéből villámokat lövellt; sehogy sem értette, ősz pártfogója miért rángatta ki az ágyból az éjszaka kellős közepén. De Felius fuldokolva mutogatott Skandar Graunra.

– Nézd... nézd...! – csak ennyit bírt kinyögni.

Siliana arcán félmosoly jelent meg, mikor a durcás képű félorkra pillantott. De azonnal elkomorodott.

– Mi ez a maskara? Hogy jut eszetekbe éjnek idején bolondozni?

– Bolondozik ám a rossz nyavalya! – háborgott Skandar Graun. – Ez a vén pap megkergült. Nem tudom, mi röhögnivaló van az álöltözetemen?

Dühösen csörtetett el közöttük, visszament a fedélközbe, és morogva akasztotta vállára dudorodó hátizsákját.

A fedélzeten csípős szél fújt, de Skandar Graun meg sem érezte kettős öltözékében. Felius szinte már vinnyogott kínjában a rekeszizmát gyötrő ingerektől. A félork harcos-pap öntudatos léptekkel dübörgött végig a fedélzeten, és a hajópallóhoz sietett. A féktelen Felius és a mosolygó Siliana a nyomában lépkedett.

Hirtelen előkerült Telkontar is, és látva a Szépséges Silianát egy szál hálóköntösben, azonnal felcsillant a szeme. Saját őrköpenyét csatolta le, közel lépett, és bizalmasan megsimogatta a lovagnő széles vállát.

– Öltsd ezt magadra, szépségem! Nem venném a szívemre, ha megfáznál!

Siliana gyanakvó pillantást vetett a szikár férfira, de mikor látta annak rajongó, szívtipró pillantását, elmosolyodott, és kegyesen bebújt a köpeny alá.

Skandar Graun megcsúszott a hajópallón, és majdnem a vízbe zuhant. Káromkodva imbolygott, és egy pillanatra visszafordult, hogy búcsút intsen. Felius a korláthoz tódult, hogy az utolsó pillanatig kiélvezze a látványt. És Telkontar, miközben a lovaghölgy vállára terítette a köpenyt, alig észrevehetően belecsókolt az aranyszínű hajba. És Siliana úgy tett, mintha észre sem venné.

Furcsa!

Lesz itt kavalkád, ha hazatér Yutakil Obragon!

– Yvorl vigyázzon reátok! – köszönt el.

– Mikor... lá... há... tunk újra? – Felius csak nehezen bírta leküzdeni fuldoklását.

– Egy hónap múlva.

– Ég veled!

Skandar Graun nagyvilágian intett feléjük főúri kaftánjában, és sértődötten dübörgött el, mivel erre Feliusból minden eddiginél fergetegesebben robbant ki a röhögés.

A köd már felszállóban volt. Még nagy foltokban ülte meg a kunyhók közti csekély közöket, de a tenger irányában már látni lehetett, amint az első halászok útra kelnek.

Skandar Graun arrafelé sietett, merre a csődületet látta. A tüzet már eloltották, de az összesereglett népség még élénken tárgyalta az, esetet a füstölgő romok felett.

Gyerekhorda rontott rá kéregetni a díszes ruhájú idegenre, de Skandar Graun dölyfös képet vágott, és eleve megakadályozott minden gúnyolódást.

– Hé, te kölyök! – reccsent rá az elől loholóra. – Gyere csak ide!

Lelki szemei előtt egy pillanatra megvillant, örülne-e Yvorl, ha egy ilyen ártatlan gyerkőcöt áldozna fel neki. Ki tudja?

– Megy a ménkű! – kiáltotta a gyerek rémülten, és társai is megtorpantak. Ám mikor a zord külsejű félork kezében rézpénz jelent meg, vonakodva húzódott közelebb. – Mi teccik az úrnak?

– Mondd csak, fiacskám, ismersz olyan embert, ki jó pénzért vállalná, hogy csónakkal elvisz a keleti partra?

A gyerek úgy bólogatott, majd leesett a feje.

– Gyűjjön az úr vélem!

Szegényes kunyhóhoz vezette, ami előtt egy idősebb és két fiatalabb férfi hatalmas hálót hajtogatott. A halászok errefelé gondosan bevitték hálójukat a kunyhójukba éjszakára, nehogy valaki megfossza őket értékes munkaeszközüktől.

Skandar Graun dölyfösen düllesztette ki roppant mellkasát előttük. Egyik halász sem mert röhögni. A félork először nagylelkűen két rezet nyomott a kölyök markába, aztán szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel végigmérte az idegesen mocorgó három alakot, és megakadt a tekintete a fiatalabb fiún, akinek mosolygós arca, lenszőke haja és ártatlan kék szeme volt. De nem ehhez, hanem az apához intézte szavait.

– Úgy hallom, öreg, van jó csónakod...

– Isten kegyelméből, nagyuram – válaszolta az idős férfi kelletlenül.

– Aztán mennyit keresel azzal a csónakkal?

– Hát... az attól függ. Ha a tenger kegyes hozzánk, ellát minket annyi hallal, ami elég a kölyköknek, az asszonynak meg nekem... és ami marad, eladjuk a piacon. Bizony megesik, hogy heti tíz ezüst is üti a markunkat... De ha tengeranyánk megvonja kegyeit, mint ahogy mostanság teszi, bizony-bizony az asztalra is alig jut. Keserű a halásznép sorsa, nagyuram...

Skandar Graun krákogott.

Hát édesítsd meg!

– Édesíteném én... ha tudnám, hogyan.

– Ha jól értelmezem szavaidat, szerencsés esetben egy hónap alatt sem üti egy aranynál több a markod?... Mit szólnál hozzá, ha kibérelném csónakod egy hónapra, és négy aranyat fizetnék érte. Kettőt előre, kettőt egy hónap múltán.

Az idős halász arca megrándult.

– Tréfálni tetszik, nagyuram? Sosem láttam még ennyi pénzt. Reszket a lelkem, ha rágondolok... de ugyanakkor didergek is, mert mi lesz akkor velem és házam népével, ha nagyuram önhibáján kívül nem tér vissza a csónakkal... Mert ha oda a megélhetésem forrása, éhen pusztulok családostól.

– Csónakra van szükségem – szögezte le Skandar Graun. Végigvitorlázok vele a keleti part mentén, és a partot tanulmányozom.

– Nincs ott semmi, csak kopár sziklák – vágott közbe a lenszőke, fiatal fiú. – Kár arra kutatni.

– Ismerős vagy arrafelé? – csapott le rá Skandar Graun.

– De még mennyire! Jártam már arra... egy ízben, de visszafordultam, mert nincs ott semmi, csak kopár sziklák, üregek meg rossz szagú barlangok.

– Pontosan ilyen barlangok után kutatok. Hogy mi végből, az csak rám tartozik.

– Van ott annyi barlang, hogy... huhú!

Skandar Graun végigmérte a jókötésű ifjút.

– Értesz a hajózáshoz?

– Meghiszem azt!

– Tudod mit, fiú? Légy te a vezetőm! Adok apádnak öt aranyat a csónakért... meg te is kapsz öt aranyat a szolgálatért. Megegyeztünk?

– Öt arany? – kiáltott fel a fiú, és kiáltására borzas nő dugta ki fejét az ajtón, és elkerekedett szemmel bámult a díszruhás félorkra.

– Összesen tíz – mondta Skandar Graun. – Hatot előre fizetek. És ha megtalálom, amit keresek, olyan jutalomban részesülsz, hogy egész családoddal együtt beköltözhetsz a városba, és uzsorakamatokból élhetsz.

– Inkább cipész lennék – hebegte a fiú. – Jól kitanulnám a mesterséget... mert nekem ahhoz tehetségem van.

Skandar Graun sürgetően nézett körül.

– Indulunk?

– És az élelem? Egy hónapig halon élünk?

Skandar Graun hét aranyat számolt ki erszényéből. Hármat az idős halásznak adott, négyet pedig az ifjúnak.

– Egy aranyból gondoskodj élelemről.

A halász úgy vette el a három aranyat, mintha égetné a kezét. Félve nézett előre-hátra, mintha azt várná, hogy azonnal orgyilkosok jelennek meg, és megpróbálják meggyilkolni érte. Az ifjú viszont boldog nevetéssel csavarta egy rongydarabba kincsét, majd hanyagul átnyújtotta apjának, mintha csöppet sem érdekelné a pénz.

– Egy aranyért annyi élelmet kapni, hogy nem szenvedünk hiányt.

Elrohant.

Az idős halász hálálkodva lekísérte a kikötő felé, megmutatta a csónakjukat, és ott várt vele fia megérkeztére.

Skandar Graun letelepedett egy nagy kőre, és merengve bámulta a szorgalmas halászokat. A legtöbb kis vitorlás már tengerre szállt, és toldozott-foldozott szürke vitorlák pettyezték be a roppant kékséget.

A nap lassan felkelt, és megmutatta képét a keleti hegység fölött. Skandar Graun hunyorogva fordult a Tengeri Szellő felé, és megpróbálta kivenni, mi történik most a nagy hajó fedélzetén. Nem látott mozgást a fedélzeten. A hídon viszont annál inkább. Fegyveres őrjárat masírozott a hajó felé. Skandar Graun felmordult, és egy nagyobb szikla árnyékába húzódott, onnan kukucskált a távoli hajó felé.

Az őrjárat megállt a hajó előtt. A vezetőjük intett valakinek, aztán egyedül felsietett a fedélzetre. A katonák nyugodtan várakoztak; a felkelő nap fénye az égnek meredő lándzsahegyeken csillogott.

Közben megérkezett a halász két fia, és elrendezték a nagy élelmiszer-csomagokat az ütött-kopott kis vitorlásban. Aztán a fiatalabb odajött hozzá.

– Nagyuram.

Skandar Graun bólintott, és feltápászkodott. Az ifjú elbúcsúzott családjától, és azok úgy siratták, mintha most látnák utoljára. Ez persze valószínű. A félork harcos-pap összevonta szemöldökét. Ez nem jó! Ha majd visszatér, a fiú egész házanépe rajta fogja keresni kölkét. Eh! Hitvány embernépség!

Azonban most csak az érdekelte, hogy minél távolabb kerüljön a Tengeri Szellő előtt strázsáló őrjárattól. Hajóra szálltak. A viharos szél máris belekapott vitorlájukba, és a part mentén kelet felé vitorláztak.

 

 

8. Az áldozat

 

Hamarosan sűrű, zápor áztatta bőrig őket, de gyorsan elállt, és jó széllel siklottak a kívánt irányba. A homokos, sekélyes partot sűrű erdőtől határolt szirtek váltották fel, s az erdő hosszan-hosszan húzódott, mintha véget sem akarna érni.

A záporozó eső és az imbolygó csónak miatt eleinte alig-alig váltottak szót, de estére elült a szél, és nyugodt tengeren ringatóztak, két nyíllövésnyire a parttól. Skandar Graun úgy döntött, nem kötnek ki itt, ahol az erdőből számtalan veszély fenyegethetné őket. A hajón ettek.

Vacsorájuk kétszersültből, szárított húsból és zöldségféleségből állt, amit olcsó, savanykás borral öblítettek le.

A fiú folytonos jókedve Skandar Graunra is átragadt, és jócskán meghúzogatta a borostömlőt. Közben a fiú élénk beszámolót tartott a halászünnepekről, és mulatságos fintorokkal imitálta, hogy viselkednek rokonai, ha sokat isznak.

– Nincs szél – mondta egyszercsak a fiú. – És az áramlás a nyílt tenger felé sodor.

– Lehorgonyzunk.

– Igen – mondta a fiú, és bohókás fintort vágott. – Csakhogy az nem olyan egyszerű.

– Nofene! Miféle különös ügyességet vagy fortélyt igényel ez a mindennapos művelet?

– Bezony – mondta a fiú népiesen. – Merthogy szegény matróz gyönge ahhoz, hogy egyedül felemelje és vízbe vesse a horgonyt. Aztat meg el sem tudja képzelni, hogyan kérje meg a hajóskapitányt, hogy segítsen neki...

Skandar Graun vidáman göcögött. Feltápászkodott, odalépett a hajóorrban heverő, kötélen lógó kőkolonchoz, amit a fiú horgonynak titulált. Bal kézzel megragadta a kötelet, a súlyos követ átemelte a csónak peremén, és a vízbe engedte. A kolonc nyomhatott vagy fél mázsát, és a legény tágra nyitotta száját elképedésében, látván, hogy a testes félork játszi könnyedséggel bánik azzal a súllyal, amit ő egyedül fel sem bírt volna emelni.

A kolonc belecsobbant a vízbe, és a hajó megingott a nyomában támadó hullámoktól.

– Ilyen erős... nagyuram?

– Hát, igen. Tán nem látszik rajtam?

– Hát... izé... azt hittem, hogy hájas, mint a nagyurak általában...

Skandar Graun kigombolta a még mindig vizes, díszes kaftánt, és megmutatta mellvértjét.

A fiú szemében félelem villant, és rettegve pillantott a félork szőrös kezére.

– Maga Karaidus?

– Egy frászt!

A fiú szemmel láthatólag fellélegzett. Lehetett vagy tizenhat éves.

– Huh... Már azt hittem, maga a rettegett Karaidus, az ork bandavezér...

– Az én nevem Skandar Graun.

– Szép név mondta a fiú. – Olyan... olyan tekintélykeltő, nemde? Az enyém csak egyszerűen Vilar... És ugye, nem is tartozik Karaidus bandájához, nagyuram?

– Nem.

– Tényleg?

– Múlt éjszaka szemtől szemben álltam Karaidussal, és váltottunk néhány becsületes buzogányütést...

A fiú tágra nyílt szemmel meredt rá.

– És... és megölte?

– Buzogányát hátrahagyva, behúzott farokkal, vinnyogva menekült előlem a sűrűbe a hitvány!

– Huhú! – rikkantott a fiú. – Hogy történt? Azannyát...

– Nincs erről mit mondani.

– De a részletek...

– Aludj most már, Vilar – mondta Skandar Graun ellentmondást nem tűrő hangon. – Csendes az idő, és ha holnap nem támad fel a szél, egyikünknek eveznie kell... és az a matróz lesz, nem a kapitány.

A fiú csinos arcán fájdalom villant.

– De míg evezek, elmeséli?

– Aludj már, nyavalyás! – förmedt rá Skandar Graun, de nem bírta megállni vigyorgás nélkül. Együtt nevettek, aztán a fiú álomra hajtotta fejét. Mikor úgy tűnt, már rég alszik, megszólalt.

– Hú, micsoda küzdelem lehetett!

Skandar Graun nem válaszolt. Hanyatt feküdt, és a csillagokat bámulta. Holnap éjszaka lesz Évközép napjának éje, és Yvorl áldozatra vár. Ártatlan, gyermeki lélekre. És addig meg kellene találni a partot, ami az illuzionista térképén áll.

Komoran szunnyadt el. Úgy tűnt, alig aludt szemhunyásnyit, máris arra ébredt, hogy hajnalodik, viharos szél korbácsolja a hullámokat, és vizet fröcsköl a képébe.

A fiú a csónak orrában tornázott.

– Hahó! – kiáltotta. – Kalandra fel! Felhúzhatom a horgonyt, mester úr?

– Ha bírod...

Nekiveselkedett, megragadta a kötelet, és nagy nyögések közepette színészkedve rángatni kezdte. Nem volt kifejezetten gyenge, és úgy tűnt, sikerül felhúznia. De ekkor a csónak megbillent, és a legény rémült kiáltással csobbant a visszahulló kolonc után. Elmerült a habokban. A következő pillanatban prüszkölve bukkant elő. Fura fintort vágott, és nagy sugárban vizet köpött.

– Remek a fürdő, mester! Nem jön úszni?

Azonban mikor a félork segítségével felmászott a hajóra, úgy elkékült az ajka, mintha szájon vágták volna, és úgy remegett, hogy egyetlen szót sem bírt kinyögni. Skandar Graun morogva gombolta le magáról a kaftánt, és odalökte neki.

– Ne! Hogy meg ne fagyj!

A fiú lecibálta magáról nedves rongyait, és hálásan burkolózott a prémes ruhába. Közben a félork felhúzta a horgonyként szolgáló kőkoloncot, és vitorlát bontott. Nem ismerte igazán az ilyen kisbárkákat, de valaha tengerész volt, így tisztességesen elboldogult vele. Még tetszett is neki.

A fiú közben a felmelegedés jogcímén jócskán meghúzogatta a borostömlőt, és hamarosan csuklani kezdett.

– Vágjon már hátba, mester... hukk... hogy ne csukl... hukk... jak!

Skandar Graunnak másutt járt az esze, és szórakozottan úgy vágta hátba a legényt, hogy annak nemcsak a csuklása állt el, de percekig levegőt alig kapott.

Skandar Graun a hajó orrába vonult, a vízbe bámult, és imádkozott Yvorlhoz, hogy adjon neki erőt a varázslataihoz, és segítse Peltár elleni bosszújában.

Közben a viharos szél fürge szellővé enyhült, és kellemes nyári idő kísérte útjukat.

– Mester úr szólította meg a legény –, a törpevárosok felé tartunk? Tudom ám, hogy itt a keleti partvidéken a törpebirodalom húzódik. Nevezetes látványosság. Sokan kíváncsiak rá.

– Más dolgunk van. Majd más alkalommal megnézem magamnak. Én egy legendát üldözök. Elgondolkozva meredt maga elé. – Te kölyök... hiszel a legendákban?

A legény csodálkozott.

– Miért ne hinnék? Lendor a legendák szigete, és itt a legendák sohasem hazudnak. A rend darabokra szakadt, és egyre inkább a káosz kerekedik felül, és az életünk anarchiába torkollik... de a legendák igazak maradnak. Most, mikor az ember már senkiben sem bízhat, a legendákban akkor is hinnie kell.

Skandar Graun hümmögött, majd sandán pillantott rá.

– Bennem bízol?

– Azt.. hiszem...

– Van okod nem bízni? Nem tekerhettem volna már rég ki a nyakad, ha rosszat akarnék neked?

A legény elvigyorodott.

– Hát, eleinte bizony féltem ám magától, mester úr. Mikor megláttam, micsoda roppant ereje van, megijedtem. De mitől kéne tartanom? A mester úr jó hozzám, és tudom, hogy a mester úr felbukkanásával a sorsom gyökeresen megváltozott...

– Úgy van – morogta Skandar Graun.

– Mindig csak morog meg dörmög – hunyorított cinkosan a fiú –, de érzem ám én, hogy zord külseje alatt nemes szív lakozik.

– Aha. – A félork krákogott. Zordnak tartod a külsőm, csibész?

– Ne bántódjon meg, mester úr... de minden ork ilyen ronda. – Ujjával belapította orrát, fél fülét a fejéhez szorította, vicsorgott, és a szemét forgatta.

De mielőtt Skandar Graun felhördülhetett volna a kifigurázásra, a legény újabb fintort vágott. Szemét résnyire szűkítette, orrát felhúzta, lenszőke haját szétkotorta füle körül, és rendkívül pökhendi, lekezelő képet vágott.

– A tündérek pedig ilyen satnyák – csicseregte magas hangon.

Aztán válla közé húzta a nyakát, mintha púpos lenne, orrát ujjával oldalra nyomta, haját teljesen összeborzolta, kancsalított, és kifordította alsóajkát.

– A törpék meg ilyen bumburnyákok.

Aztán két kezét természetellenesen kifordította, homlokát úgy összeráncolta, hogy az egész arca csupa redő, lett, hátát meggörbítette, s ravaszul pislogott.

– Ilyen egy hitvány gnóm!

Skandar Graun megfeledkezett gyötrő gondolatairól, és fennhangon röhögött a fiú mutatványain. Az vérszemet kapott, és eljátszotta Lendor összes hatalmasságát. Skandar Graun önfeledten nevetett. Aztán a fiú felöltözött megszáradt ruhájába, és vissza akarta adni a kaftánt Skandar Graunnak.

– Tartsd meg! – reccsent rá az.

– Nem szabad, nagyuram – rettent meg a fiú. – Ez egy vagyont ér.

– Rajtad jobban áll, mint rajtam.

– Tényleg?

– Jutalmul adom, amiért ilyen jól elszórakoztattál.

– Ó, nem volt az semmi...

– Sosem szórakoztam ilyen jól. Jópofa kölyök vagy. Járnod kellene a világot, és a népet mulattatnod. Sok pénzt kereshetnél a vásárokon.

– Köszönöm, nagyuram!

Térdre rogyott, és mindenáron meg akarta csókolni a félork lábát. De az szinte durván tolta félre.

– Amíg engem szolgálsz, nem alázkodhatsz meg senki előtt! Még előttem sem! Megértetted?

Hamarosan sziklák váltották fel az erdőt a part mentén, és Skandar Graun a sötéten tátongó barlangokat meg a világosabb üregeket szemlélte. Elővette a bőrtekercset, és hosszan tanulmányozta. Már közeledtek a cél felé.

– Kik lakják ezt a partrészt?

– Senki. Bentebb, többnapi járóföldre törpe nemzetségek népesítik be a hegyoldalakat, és még tovább északnyugat felé sötét rengeteg terül el.

– Kikötünk.

Bevonták a vitorlát, és a partra eveztek. Skandar Graun a térképvázlatot szemlélte. Itt kell lennie a barlangnak. Nem kellett sokáig keresgélnie. A térkép alapján megtalálta a barlangot, amit keresett. Egyelőre nem kutatta át. Holmijuk nagy részét kipakolták, és felcipelték a meredek emelkedőn a jelzett helyre. Tágas barlang volt. A megvilágítást felülről kapta egy jókora hasadékon át, és számtalan nyúlványa vezetett a hátsó sötétségbe. Hogy a térképen melyik nyúlványra utalt a jelölés, azt nem tudta eldönteni. De egyelőre nem is foglalkozott vele. Hiszen lesz ideje körülnézni.

Miután nem találtak gyanús jeleket, a környékről száraz gallyakat gyűjtöttek, tüzet raktak a tágas barlangban. Aztán a harcos-pap parancsára Vilar még több gallyat halmozott fel, és egy nagyobb tüzet is rakott. De nem gyújtotta meg.

– Csak holnap reggel megyünk tovább? – kérdezte a fiú.

– Maradunk.

– Az jó! Legalább én is barangolhatok egy kicsit. Az a legenda járja, hogy a törpék itt rejtették el a kincseket. Hátha megtalálom. De mielőtt nekikezdenék keresni, fogok egy kis halat.

Skandar Graun a sziklafalnak vetette, a hátát, és komoran meredt a tűzbe. Vilar még karattyolt valamit, de a félork meg sem hallotta. Bánta már, hogy ilyen sok időt töltött együtt vele. Eddigi áldozatai valamennyien ismeretlen emberek voltak, akikről csak annyit tudott, hogy gyűlölni kell őket, mert emberek. De ez a bohókás, mindig vigyorgó, ártatlan fiú kezdett a szívéhez nőni. Ha nem ilyen elszigetelt vidéken lennének, elkergetné, és keresne mást, akivel bemutathatná a szertartást Yvorl tiszteletére. Csakhogy most már nincs választási lehetősége.

Vilar lement a partra horgászni. Skandar Graun elővette a bőrtekercset, és a vázlatot szemlélte. Kétségkívül ez az a barlang. De melyik folyosó rejti azt a valamit, amit érdemes volt bejelölni?

Bejárta a barlangnyúlványokat, és az utolsónál meglepő felfedezést tett. A járat összeszűkült, és keskeny hasadékában jókora vasdoboz rejtőzött. Az illuzionista rakhatta ide! És mit tárol benne? A kincseit? A Káosz Gyűrűjének varázsszavát?

Visszavitte a vasládikót a barlangba, és izgatottan feszítette fel fedelét, de csak néhány különösen szép drágakövet és négy bőrtekercset talált benne. A négyből hármat különös rúnák töltöttek meg, amiket nem tudott olvasni; azonban a negyedik... régies nyelven íródott, de értelmezhető volt.

 

Egykoron, midőn a világ egységes vala, és nem osztá meg Káosz ás Rend viaskodása, jóság uralá Lendor szigetét. Hatalmas istenek és félistenek őrködének fölötte, és jólelkű varázslók tevékenykedének a népesség javára. Akkoron Világtalan Alouita vala a leghatalmasabb mágus, ki Lendor szigetén, a jelenlegi Lendor városától háromnapi járásra építé fel mágikus várát. Ám azon kegyetlen napon, midőn ősi gonoszság fekete fellege sötétíté el Lendor kék egét, Alouita szörnyű csatát víva egy megnevezhetetlen, sötét hatalommal. És veszíte. Legyőzőjének foglyául ese, ki örök halhatatlanságra és örök szenvedésre itélé, és Alouita félig élőn, félig holtan, megláncoltan szenvede saját palotájában, melyet lerombola az idő. De Alouita még mindig kínlóda. Börtönét a pokol bugyraiból előhozott förtelmes teremtmények, csontvázak, ghoulok, zombik és lidércek őrizék. És varázskönyve meg a Káosz Szava ott rejtezik e romok között, de nem akad halandó, ki megtalálá. Pedig ki megszerzé a Káosz Szavát, képes vala urrá lenni káosz és rend, jóság és gonoszság egyensúlyán, és beteljesítni szíve vágyát. Számosan indulának keresésére, ám kudarcot vallának, mivel nem tudák, hogy Alouita titkos kazamatáinak rajzolatja Füstölgő Hegy csúcsán rejteze, az Örök Kő kolostorának levéltárában. Ki meglelé e rajzolatot, bizton megtalálá a Káosz Szavát, és őrzőit legyőzvén, megszerezvén, teljesüle szíve vágya...

 

A Káosz Szava! A híres varázslat, amire Peltárnak is fáj a foga. A Káosz Szava! Aki megszerzi, beteljesítheti szíve vágyát!

A harcos-pap lehunyta a szemét. Ez hát a megoldás. Ezért vezérelte Yvorl Lendorra. Hogy megszerezze a Káosz Szavát, és azzal elpusztítsa gyűlölt ellenségét, Peltárt! És micsoda bosszú lenne, ha pont azzal a varázsszerrel ölné meg anyja gyilkosát, aminek megszerzésére az hatalmas erőfeszítéseket tesz! Micsoda bosszú lenne...

Végrehajtja az áldozást, utána megkeresi azt a kolostort. Erővel vagy fortéllyal megszerzi a romvár kazamatáinak térképét, eljut Alouita romvárába, és megszerzi a Káosz Szavát. Aztán beteljesíti szíve vágyát, és irgalom nélkül elpusztítja Peltárt! És akkor elégedett lesz. Új életet kezd. Megkeresi Lucindát...

– Örök Kő kolostora – mormolta magában, és összegyűrte a pergament. – A Füstölgő Hegy csúcsán... A Káosz Szava!

Vilar ekkor érkezett néhány zsinegre fűzött hallal.

– Oda megyünk, mester? A Füstölgő Hegyre? – kérdezte. – Brrr. Istentelen hely a Törpebirodalom szélén. Bevehetetlen kőerődítmény van a csúcsán, ahová ha belép halandó, soha többé nem hagyhatja el!

Skandar Graun felnézett.

– Merre van?

– Hát a fiú összevissza nézelődött –, azt hiszem, innen egyenesen északra kell tartani.

– Északra?

Vilar hamarosan a frissen fogott halakat sütögette, és étvágygerjesztő illat töltötte meg a levegőt. De a félork egy falatot sem bírt volna enni. Évközép napja van, és áldoznia kell! Dühösen meredt a fiúra, aki tele szájjal falt. Olyan ügyesen harapdálta le a halhúst a vázról és kerülgette a szálkákat, hogy akár egy gyorsevő versenyre is benevezhetett volna.

– Nem éhes, mester?

Skandar Graun a buzogányával játszadozott.

– Nem.

– Tudja, mire gondoltam, mester? Ha mi ketten végeztünk, nem térek haza...

– Úgy lesz...

A fiú nem vette észre a baljóslatú hangsúlyt, vidáman fecsegett tovább.

– Átvitorlázok Bellenbe, a szomszédos szigetre, és szerencsét próbálok a vásárban; szórakoztatni a népeket. Lehet, hogy tömérdek pénzt keresek... És ha a mester úr velem jönne, hűségesen szolgálnám, büszke lennék rá, hogy ilyen gazdám van. Járnánk a világot, és jól mulatnánk...

– Apádnak ki vinné haza a csónakot, mi? – mordult rá idegesen Skandar Graun.

– Vehetne másikat a mester úrtól kapott aranyakból.

– Senki se bánkódna utánad?

– Ugyan ki? Világéletemben lusta, semmirekellő voltam; azt mondták, kár belém a falat, mert megverte őket velem az isten. Meg hogy mindig csak a bolondozáson jár az eszem, mint a becsületes munkán. És úgy van. Azon jár. Hiszen az élet csak vidáman szép, nem igaz?

Skandar Graun vészterhesen közeledett.

– Kicsi ez a meg nem gyújtott máglya. Minden gallyat dobj rá, amit gyűjtöttünk!

– Mire készül, mester úr? – vigyorgott örömmel a legény. – Készül valamire?

– Rakod már?!

– Jelen lehetek én is? Úgy szeretném látni, mit művel!

Skandar Graun morogva elfordult, mintha az egyik sötét barlangnyúlványt fürkészné. A legény pedig dudorászva halmozta fel a rőzsét a barlang közepe táján emelkedő máglyára. A harcos-pap az ajka szélét rágta, és dühösen a sziklára csapott buzogányával, csak úgy visszhangzott.

– Meggyújtsam, mester úr? – rikoltotta Vilar. – Már gyújtom is.

– Megállj! Milyen ruha van rajtad, mi?

– Hát... milyennek, kéne lenni, főnök? Ez az egy ruhám van, nem több. Nem vagyok én Peltár, hogy két ruhám is legyen... Mester úr! Miért néz így rám? Rosszat mondtam? Megijeszt!

– Vedd fel a kaftánt, amit tőlem kaptál!

Vilar újra vigyorgott.

– Valami mágikus szertartás készülődik?

– Veszed már!?

– Nem jól érzi magát, mester úr? Vihar előtt néha én is...

– Feleselsz, átkozott?! – Belelovalta magát dühébe, és ez eloszlatta feltörő kétségeit és bűntudatát. – Átkozott emberfajzat! Te... világ söpredéke! Te...

A fiú megérezte sorsát; térde megroskadt Lehajolt, felemelte holmijaik tetejéről a köntöst, magára vette, és szipogott.

Skandar Graun nyelt egyet.

Vilar végzett a gombolkozással, megfordult, és könnyes szemmel nézett a félork rángatózó képébe.

– Akkor... akkor hát nem lesznek vásárok... számomra – hebegte. – Világjárás... kalandok... vége...

– Ide gyere!

Ólomlábakon vonszolta oda magát a rettenetes félorkhoz. Mikor elé ért, szó nélkül féltérdre ereszkedett, lehajtotta lenszőke fejét, és halkan szipogott. Aztán a kaftán ujjából egy görbe haltisztító kést dobott a barlang sziklás padlójára. Az hangosan megcsörrent.

– Tegnap éjjel... leszúrhattam volna, mester úr, míg aludt. De nem tettem, mert... mert jó volt hozzám, meg mert... mert azt hittem, jóra fordul az életem... Miért akar megölni? Mi oka van rá? Mit tettem? Miért volt olyan jó hozzám? Mintha az apám lett volna, akit...

– Elhallgass!

– Nem hallgatok! Maga csak dörmög meg morog, mester úr! De a szíve jóságos. Nemes lelkű, segítőkész...

– Ostoba! – torkolta le Skandar Graun. – A káosz papja vagyok! Yvorl vezérel utamon. Jó meg rossz cselekedetek... bah! Ilyen fogalmak csak kicsinyes elmékben léteznek, akik úgy vélik, ezen alapul a világ egyensúlya. De mit számít minden, mikor a káosz elsöpri a rendet? Mi különbség van jó és rossz cselekedetek között? Minden csak megítélés kérdése. Ki törődik vele? Ki rója fel valaha hibául, vagy erényül? A jó és a rossz korlátaitól csak a káosz győzelme szabadíthatja ki a foglyul esett gondolatokat. Győz a káosz, s ami addig rossz volt, jó lesz, a jó pedig rosszá válik!

Vilar könnyes szemmel nézett fel.

– Visszaviszi a csónakot apámnak, mester?

Skandar Graun lehunyta a szemét és felbömbölt.

– Takarodj! Tűnj el, mielőtt meggondolom magam! Takarodj, gazember!

De a fiú nem mozdult. Kigúvadó szemmel nézett el a testes félork mellett, s erőtlenül vinnyogni kezdett. Skandar Graun megfordult, s a még égő kisebb tűz lángja közt a haltestű Sheenkát pillantotta meg. A vak szlád előre nyújtotta csontsovány kezét, és a félorkra mutatott. Mozdulatlan ajkai közül mély, dörgő hangok törtek elő.

– Yvorl várja az áldozatot – recsegte. – Habozol? Skandar Graunt kétségek gyötrik? Hah! Ölj, félvér, vagy pusztulj!

Skandar Graun agyát vörös hullám öntötte el. Felmordult és buzogányát magasra tartva megrohanta nyöszörgő áldozatát.

Egyetlen buzogánycsapással végzett vele. Hallotta a végzetes koponyareccsenést, és a gyermeki test élettelenül hanyatlott le. Érzéketlenül felnyalábolta, és a meggyújtatlan máglya tetejére rakta. Aztán a hátizsákjából elővett egy tömjénrudat, meggyújtotta és lerakta a barlangpadlóra. Sheenka eltűnt, de jelenlétének másvilági illata még belengte a barlangot.

A harcos-pap előhúzta apró ezüstkaszáját, és zordan lenyiszálta vele áldozata fejét. A csonkból ömlő vér ráfröccsent, mocskos, fekete köpenyére és ő, életében most először, megrándult a vércseppektől.

Nevetséges, mormogta magában, nem lehet lelkiismeret-furdalásom! Meg akart ölni. Ő maga vallotta be. Ostobaság bűntudatot éreznem. Pap vagyok. Köt a fogadalmam. Hogy elvégezzem bosszúmat...

Meggyújtotta a tüzet, letérdelt eléje, és kántálni kezdett. Aztán mikor befejezte a felajánlást, felvettette a fejét, és fennhangon szólt.

– Yvorl! Én szólítalak, Skandar Graun, az emberáldozó harcos-papod! Tizenöt éve megmutatkoztál előttem, s azóta hűségesen szolgállak! Emberek tucatjait küldtem szolgálatodra. Most eljőve Évközép napja, s újra arra kérlek, fogadd el felajánlásom! Hidd el, minden eddiginél nagyobb harcot vívtam, hogy ezen ártatlan, ifjúi lelket hozzád juttassam... Yvorl! Nézz le rém, és segíts, hogy egyre növekvő bosszúszomjam kielégíthessem! Yvorl! Segíts hűséges szolgádnak!

Hirtelen az áldozótűz fellobbant, az ifjú teste ellebbent, mintha elszállt volna a füsttel együtt. És a káosz létsíkjának átható, szúrós szaga töltötte meg a levegőt. A tűz hamvadni látszott. Bár a lángok magasan lobogtak, mintha elvékonyodtak volna a barlangra telepedő sűrű sötétség terhe alatt. És a hajladozó lángnyelvek között megjelent Yvorl! Félelmetes fekete kaszájával suhintott, és Skandar Graun szíve összeszorult. Az isten egyetlen szeme rámeredt. A krokodilszájból hangok törtek elő, de olyan iszonyú, mennydörgő erővel, hogy erejük majdnem elröpítette a térdeplő harcos-papot.

– A Káosz Szava! – mennydörögte az isten. – A tied. Siess! Peltár akarja... A Rend nevében. Nem szerezheti meg. A tied lesz! És pusztítasz! De vigyázz!

– Yvorl...!

De az isten már eltűnt, a barlangban enyhült a nyomás, és a fekete sűrűség is eltűnni látszott.

És ekkor a lángok között feltűnt Sheenka.

– Megszerezted a Káosz Gyűrűjét, félvér. Megszabadítottál a szégyentől, hogy egy érdemtelen szavának engedelmeskedjek. Viseld a Gyűrűt, és ne add át másnak!

– A varázsszó? – nyöszörgött a félvér. – Mi a varázsszava?

Sheenka mosolyogni látszott.

– Sohasem tudod meg. Ha ismernéd, uralmad alá hajtanál. De amíg e gyűrű nálad van, senki sem késztetheti Sheenkát kedve elleni szolgálatra! És ezért hálás vagyok. A varázsszót nem árulom el, de ha végveszélybe kerülsz, mondd ki a nevem, és megsegítelek... három alkalommal. Nem többször. Jól gondold meg, mire használod segítségemet, félvér! A Káosz Gyűrűje a tied, és Sheenka háromszor megsegít téged! Jól fontold meg, mikor kérsz segítséget!

 

 

Harmadik könyv
A KÁOSZ SZAVA

 

1. Karaidus

 

Skandar Graun sokáig meredt a Káosz Gyűrűjére, és az járt a fejében, hogy megidézi vele Sheenkát, és azon nyomban megkéri rá, hogy pusztítsa el Peltárt. De vajon képes a szlád elbánni egy hatalmas mágussal?

Nevetett saját ostobaságán. Miként dacolhatna egy halandó ember Yvorl bármelyik szládjával?

De ha Sheenka tényleg sok mindenre képes, kár lenne idő előtt elpazarolni a segítségét. Peltárral máshogy kell elbánni; s ha nem megy, akkor jöhet a szlád! Peltár gondolatára az öklét rázta az ég felé.

– Meglakolsz mindenért! Anyámért! Apámért! Lucindáért!... Vilarért... Peltár! Megöllek! Szétmorzsollak, és lassú tűzön sütlek meg!

Váratlanul dörgő hang harsant az egyik barlangnyúlvány felől.

– Azt megnézném?

Skandar Graun vérben izzó szemmel fordult oda, és megragadta buzogányát. Őrjöngő dühében most akár a pokol fejedelmének is nekirontott volna.

– Ki vagy?

Egy szikár félork lépett ki a sötétből a tűz fényébe, sisakban, láncingben és kezében roppant buzogánnyal. Vigyorgott.

Karaidus!

– Szívesen megnézném, mint próbálod te, a nyomorult félvér szétmorzsolni és lassú tűzön megpirítani Lendor hatalmas varázslóját, aki egy kézlegyintéssel tíz hozzád hasonlót is elsöpör.

– Te? – csodálkozott Skandar Graun, és harciasan düllesztette ki mellét. – Hány gyáva orkod rejtőzik a barlang sötétjében, hogy orvul rontson rám, mi?

– Orkjaim? – másik őszinte keserűséggel vigyorgott. – Miféle orkjaim lennének nekem, miután az egész bandámat lemészároltátok? Egyedül vagyok, ne félj tőlem!

Skandar Graun sunyin nézett felé.

– Mit akarsz?

– Grooms nevére, téged!

Skandar Graun megmarkolta a buzogányát.

– Csak próbáld meg, te hitvány, és megszabadítom Groomsot egy alávaló szolgájától!

A másik harsányan röhögött.

– Nem úgy, pajti! Nem úgy! Nem verekedni akarok. Épp ellenkezőleg. Társat keresek. Unalmas egyedül kószálni, és te belevaló fickónak látszol. Miért ne kalandozhatnánk mi ketten együtt, hiszen nincs köztünk ellenségesség? Hiszen ami két napja történt, ostoba félreértés volt. Mindketten ugyanazt terveztük, és átkozott bamba módon egymásnak estünk, ahelyett, hogy megosztoztunk volna a koncon.

Skandar Graun nagyot fújt. Az áldozással járó feszültség csak most kezdett felengedni görcsbe ránduló testében.

– Miből gondolod, hogy összeállok veled?

– Kinyírtátok a bandámat! – üvöltötte Karaidus. – Kárpótolnod kell valahogy! De nem jársz rosszul, elhiheted. Becsületesen megosztozunk mindenben. És van egy zseniális tervem, amit...

– Nem érdekel a terved. Nekem más dolgom van.

Karaidus bántóan nevetett.

– Már amennyiben a bujdosást dolognak lehet nevezni, ugye?

Skandar Graun megvakarta kopasz fejét. Karaidus folytatta.

– Tudod, roppant gyorsan terjed a hír. Ugyanis azt beszélik, hogy két félork gyilkolta meg a derék hálófonót és gyújtotta fel a kunyhóját. Többen fogadkoznak, hogy a hírhedt Karaidust látták elszaladni... De a másikról sejtelmük sem volt, ki lehetett... míg egy fickó eskü alatt nem vallotta Khodat herceg előtt, hogy egy Skandar Graun nevű társát látta aznap éjszaka menekülni. És tudod, ki volt az az esküt tevő? A kedves Yamael barátod!

– Micsoda?

– Így ügyesen tisztázta magát. Téged pedig köröznek. Állítólag mi ketten követtük el a bűnt. És ez adta az ötletet, hogy mi ketten kezdhetnénk valamit. Bevallom, először a véredre áhítoztam, mikor megláttam, hogy pont itt a rejtekhelyemen köttök ki. De aztán végignéztem, mit műveltél azzal a tejfelesképű fickóval, és arra gondoltam, mi értelme lenne megölni? Hiszen mi ketten kezdhetnénk valamit! Így hát azt javaslom, tegyük félre az ellenségeskedést, és legyünk barátok!

Skandar Graun a bohókás fiúra gondolt. Megkedvelte, és mégis meg kellett ölnie. És Lucinda elhagyta, mert félt sorsát a káosz papjához kötni. Borongva gondolt sötét jövőjére.

– Nem kell nekem barát – mondta tétovázva. – Sose volt barátom.

– Igazad van – vigyorgott Karaidus. – Miként is lehetnénk barátok? Hiszen én Grooms papja vagyok, te pedig Yvorlé. Mindketten saját utunkat járjuk... de miért ne történhetne meg, hogy útjaink egymás mellett futnak egy darabig? He?

Skandar Graun kezdett felengedni. A másik félorkból annyira nyilvánvalóan sugárzott a társ utáni vágy és a barátságosság.

– Csakhogy nekem sürgős elintéznivalóm van – mondta bizonytalanul.

Karaidus vállat vont.

– Ám legyen. Elintézzük. Az én tervem ráér. – Kinyitotta kesztyűs kezét. – Na, csapj bele!

Skandar Graun zordan elvigyorodott.

– Tudom, hogy erős a varázskesztyűd, nem kell bizonyítani!

– Honnan tudsz a kesztyűről? – döbbent meg Karaidus.

– Lucindától...

Karcidus káromkodott, és köpött.

– Átkozott némber! Kifecsegte a legféltettebb titkomat!

Egy ideig hallgattak; valószínűleg a lányon járt az eszük, aki mindkettejüket elcsábította és átverte.

– Lendor történetében én vagyok a leghíresebb rabló mondta Karaidus öntudatosan. – Még most is sokan megremegnek a nevem hallatán. Én nem alkuszom senkivel. Még a herceg is retteg tőlem... De az a lány a saját módszereivel... Groomsra mondom, túltesz rajtam! Lop, csal, rabol, gyilkol, és mégsem lehet rá haragudni, mert ő... mert...

– Igen, ő...

Nem találtak rá szavakat, és a lány emléke eloszlatta utolsó bizalmatlanságukat is. Egymásra röhögtek, és amúgy orkosan megdöngették egymás vállát.

– És most hová? – kérdezte Karaidus.

– Ismered a Füstölgő Hegyet?

– A vén kőkolostorral? Hogyne. Jó zsákmány rejtezett benne. De Borodin rablógyilkos társasága már kifosztotta!

Skandar Graun gyomra felkavarodott.

– Mi?

– Egy rivális banda volt. Megostromolták a kolostort, és levágták a szerzeteseket, mint a birkákat. Elhordtak minden mozdíthatót. Szép kis zsákmány volt. Borodin bandája szinte teljes egészében odaveszett... de megérte.

Skandar Graun mélyet lélegzett. Egy lépéssel sem jut közelebb a Káosz Szavához, és az által Peltárhoz.

– Hol... találom ezt a Borodint?

– A föld alatt – vigyorgott Karaidus. – Az ostoba... belefejelt a buzogányomba. Grooms vigyázz meggondolatlan lelkére!

– Megölted?

– Úgy ám. És a zsákmányát elvettem. Mindent az utolsó rézgarasig.

– Bőrtekercseket?

Mondom, hogy mindent.

Skandar Graun megtorpant.

– Karaidus... hol van most ez a zsákmány?

A rablóvezér is megtorpant, és fürkészőn nézett Skandar Graun ideges képébe.

– Ezt... sose akard tudni, ha kedves az életed! A rejtekhelyem soha senkinek nem árulom el! Még ha megölnél, és ismernél olyan varázslatot, amivel beszédre készteted a holtakat... belőlem azzal sem tudnád kihúzni.

Skandar Graun csüggedten hajtotta le a fejét.

– Lehet, hogy mégis meg kell majd ölnöm – gondolta komoran, majd megszólalt. – És megpróbálkozom ilyen varázslattal... mert Peltárhoz egy lépéssel sem jutok közelebb addig, míg meg nem szerzek egy térképvázlatot, ami a kolostorban volt.

– Egy bőrtekercsre rajzolt kicsi vázlatot? Egy romvár alagútrendszeréről? – kérdezte gyorsan Karaidus.

– Alouita váráról.

Karaidus felrikkantott, és öve belsejéből előhúzott egy vékony bőrtekercset.

– Erre gondolsz?

Skandar Graun élénken kapott utána, de Karaidus nem engedte el a szélét, úgy tartották és nézték ketten. Hosszú folyosókat ábrázolt, számos helyiséggel és titokzatos jelekkel. Ám az egyik kis helyiségben egyetlen szó állt apró betűkkel: Alouita.

– Ez lesz az – suttogta Skandar Graun, és fájón nyilallt belé a gondolat, hogy talán mindjárt meg kell küzdenie ezért a vázlatért Karaidussal, ha az nem adja oda.

Karaidus azonban nem készült csatára. Nevetve csóválta a fejét.

– És hogy ellenkeztél a tervem ellen... pedig pont ide készültem. Mióta megszereztem Borodintól ezt a vázlatot, azóta tervezem, hogy meglátogatom a halott mágus kincseskamráját. Itt az alkalom. Megyünk?

Skandar Graun buzgón bólogatott.

– Ezt a vázlatot... nekem adod?

Karaidus hosszan nézett maga elé.

– Nem. Jobb helyen van nálam. És... úgyis együtt megyünk.

Összeszedték a holmijukat, és észak felé indultak. A sziklás rész hamarosan véget ért, és most már buja erdővel borított dombok közt haladtak.

Eleinte kevés szót váltottak, később Karaidus Lucindáról beszélt, s ez Skandar Graunt is kizökkentette búskomorságából, s néhány kedves gondolatot élesztett benne. Aztán nagy vonalakban beszámolt kalandjairól; hogy miként ismerkedett meg társaival, és mint kerültek Lendorra. A Káosz Gyűrűjét nem említette.

– És mindez Peltár miatt – fejezte be. – Huszonkét évvel ezelőtt Kirovangban megölette az anyámat, az apámat! És ugyanazt tette volna velem is, ha nevelőatyám, Netar el nem menekít. Nem értem, miért akart megölni? Mit árthatott volna neki egy csecsemő? De megúsztam. Korcs vagyok, igaz... Nem ember, nem ork, de a bosszú mindkettő fölé emel! A remény, hogy egyszer ennek a Peltárnak a szeme közé nézhetek. Ezért tettem fogadalmat Yvorlnak, hogy embereket áldozok, és hűségesen szolgálom, ha megsegít bosszúm beteljesedésében. Évekbe telt, mire a nyomára akadtam, és Lendorba jöttem. Itt él a nyomorult! De hogyan támadhatnék én csekély hatalmammal Lendor legnagyobb varázslójára? Idejöttem áldozni, és Yvorl megmutatta az utat. Yvorl hozott téged ide, hogy kezembe add ezt a vázlatot, és ezáltal megszerezhessek egy nevezetes varázslatot: a Káosz Szavát. Azzal megölhetem akár Peltárt is.

– Úgy lesz! – biztatta Karaidus. – A segítségedre leszek, barátom. Tied a varázslat. Hiszen mit kezdhetnék én egy káoszvarázslattal?

Karaidus viszonylag keveset beszélt a múltjáról, inkább terveivel hozakodott elő.

– Amit eddig szereztem, biztos helyre rejtettem. S ha majd egyszer úgy érzem, véget ért a kalandozás ideje... hazatérek Graramarba, a törzsemhez, ahonnan hosszú évekkel ezelőtt elűztek. Hazatérek. Kihívom a törzsfőnököt becsületes párviadalra, és megölöm. A papot elűzöm. Én leszek a törzsfő és a pap egy személyben. A pénzemért hatalmas kápolnát emelek Grooms tiszteletére, s népem felvirágzik majd uralkodásom alatt. Erősek leszünk, hatalmasak, és behódoltatjuk a kisebb ork falvakat. És hatalmas ork városokat fogunk építeni, ahol mi orkok leszünk majd az uralkodó faj, és az undorító, csupasz bőrű emberek végzik az alantas munkákat. A szolgáink lesznek, mi pedig megerőszakoljuk asszonyaikat és sok-sok hozzánk hasonló félig ork, félig ember korcsot nemzünk nekik, akik gyűlölni fogják az embereket, és megerősödnek, megeszesednek, és saját maguk alakítják majd életüket. Néha erről szoktam álmodni...

– Én csak bosszúról álmodom – mondta komoran Skandar Graun. Álmomban ezerszer és ezerszer is megöltem már Peltárt a legkülönbözőbb módokon. Hitem Yvorlban fenntart, és átsegít a nehézségeken. Te a rend híve vagy, én a káoszé, s amíg élek, barangolni akarok, a káosz uradalmát növelni, s Yvorlnak pusztítással és rombolással örömet szerezni. Reménykedem, hogy megérem azt a napot, mikor egész világunkra lesújt a káosz hatalma, és kezdetét veszi a romlás. Akkor ott akarok lenni, csatasorba állni, és síkra szállni a káosz nevében!

– Céltalan élet – csóválta a fejét Karaidus. – Nem jobb lenne, ha miután bevégezted bosszúdat, velem tartanál, és mellettem állnál! Együtt emelnénk fel a megalázott ork nemzetséget a sárból, és teremtenénk új életet?

– Nem. Az élet maga céltalan. Miért próbálnék én nagyobb célokat kitűzni?

– És a bosszúd? Az nem cél?

– A bosszú és a gyűlölet nem cél... hanem létszükséglet!

– Ez Yvorl bölcsessége!

– Mert Yvorl bölcs. Grooms viszont ostoba.

Karaidus majdnem buzogányt rántott. Aztán elvigyorodott, és legyintett.

– Ne veszekedjünk! Tartsunk össze! Ha úgy érezzük, hogy útjaink elágaznak, váljunk el békében, ne haraggal!

A továbbiakban bölcsen kerülték a vallás témáját.

Éjszaka felváltva őrködtek. Eleinte Skandar Graun még akkor is éberen feküdt egy ideig, mikor aludhatott volna, de aztán úgy döntött, bíznia kell társában, és álomba zuhant.

Másnap reggel külön-külön imádkoztak, aztán szárított húst rágcsáltak, vizet ittak, majd folytatták útjukat észak felé.

– Azt hallottam mondta Karaidus –, hogy néhány hónapja egy Valruhn nevű varázsló rendezkedett be manó csatlósaival Alouita romvárába, hogy az egykori mágus kincseit és varázseszközeit keresse... Nem ártana persze, ha többen támadhatnánk rá, de mi ketten elbánunk vele, nem igaz?

Skandar Graun elgondolkozva bólogatott. Karaidus bosszankodva csóválta a fejét.

– Min rágódsz már megint, testvér?

– Lucindán jár az eszem – vallotta be Skandar Graun.

Karaidus keserűen vigyorgott.

– Néha én is azon kapom magam, hogy eszembe jut az a szuka, és olyankor megkeseredik a számban még a legfinomabb élelem is. Belevaló nő, annyi bizonyos...

– Tudod, volt egy öreg pártfogóm, aki papot nevelt belőlem. Ember volt... de őt nem áldoztam fel. Az öreg Netar sokat mesélt arról, milyen volt anyám ifjúkorában, és a leírásából szinte Lucindát látom magam előtt. Tudod, Karaidus, ha belegondolok, hogy ilyen belevaló anyám lehetett, és meg kellett halnia Peltár miatt... ökölbe szorul a kezem, és csikorognak a fogaim. Meg kell ölnöm azt az átkozott varázslót.

– Hát, ha anyád ilyen volt, mint Lucy – latolgatta Karaidus –, akkor szinte sajnálom Peltárt!

– Mi? – hüledezett Skandar Graun. – Hogy érted ezt?

– Mert ha anyád ilyen volt, mint Lucy... el tudom képzelni, hogy rettenetesen átverhette Peltárt, ha az megtorlásul még a magzatát is le akarta gyilkoltatni! Azt mesélted, apád varázslótanonc volt, és Peltár őt is megölette... Azonban valamit nem értek. Ha anyád tényleg belevaló nőstény volt, miért állt össze egy undorító, csupasz bőrű emberrel? Mit akart? Tudod, mi félork korcsok legtöbbször úgy születünk, hogy egy ember részeg mámorában megerőszakolja az első útjába eső ork lotyót. De el nem tudom képzelni, hogy egy ilyen nőt, mint Lucy... meg mint anyád, egy patkány varázslótanonc megerőszakolhatott volna. Inkább úgy érzem, mintha fordítva történt volna...

– De... miért tett volna anyám ilyen esztelenséget?

– Ki tudja? – nevetett Karaidus. – Talán azt akarta, hogy az apa tulajdonságait örökölje a porontya. Mondd csak, barátom, soha nem akartál varázsló lenni?

– Gyűlölöm a varázslókat!

– És papként? Lefogadom, hogy egyszerre két varázslatot is agyadban tudsz tartani, mint én!

Skandar Graun növekvő képességeire gondolt.

– Yvorl jóvoltából négyet...

Karaidus abbahagyta a nevetést, és elképedten meredt rá.

– Négyet? Egyszerre? Egyazon időben négy teljes varázslatot? Ne ugrass!

Skandar Graun vállat vont.

– Néha ötöt is. Egyre többet.

Karaidus a bal kezével megkopogtatta útitársa kopasz kobakját.

– Olyan fejed van, mint egy varázslónak, pajti. Életemben csak egyszer találkoztam olyan pappal, aki négy varázslatot hordozott a fejében. De Bogrank is csak vénségére jutott idáig... És ha te valóban négyet tudsz, valamiféle csodabogár vagy.

– Yvorl kedvel – mondta komoran.

– De ha varázsló volt az apád, megvan a magyarázat, miért ilyen jó az agyad befogadóképessége. Tőle örökölted. És ha így van, meg sem fordult még a fejedben, hogy anyád talán előre kiszámítottan intézte úgy, hogy porontya nemzője egy varázsló legyen? Hogy a kölykének ne kelljen a többi orkokhoz hasonlóan a porban csúsznia más emberek előtt, hanem felvetett fejjel járhasson, és hatalma legyen fölöttük? Anyád azt akarta, hogy varázsló légy, és az ifjú varázstudó csak akaratlan eszköz volt ehhez? És ez nem tetszett Peltárnak?

– Peltár halott ember! De halála előtt megkérdezem tőle. Vagy halála után... ha elsajátítottam addigra a holtakat beszédre bíró varázslatot.

– Micsoda veszett fickó vagy! – nevetett Karaidus. – Egy kincsesbányát hordozol a fejedben, és egyetlen gondod csak az, hogy kinyírj egy ócska mágust! Gondolkozz, Skandar Graun, ennél mennyivel értelmesebb dolgokat is cselekedhetnél! Az én oldalamon...

– A káosz útját járom. Nem térek le róla.

– Groomsra mondom – bosszankodott Karaidus –, sohasem értettem a káosz papjait, és társulni sem szándékoztam velük. Valami mégis azt súgja, maradjak melletted, mert az oldaladon többet tapasztalhatok, mint eddigi életemben. Talán végzetes hibát követek el, hiszen egy káosz-paptól senki sem várhat sem hálát, sem barátságot, de tessék, fogd!... Legyen nálad, mert téged illet!

Övéből előkotorta a kis bőrtekercset, és Skandar Graunnak nyújtotta Alouita kazamatáinak vázlatát.

Skandar Graun felmordult, és felcsillanó szemmel kapott utána.

– Karaidus... barátom!

– A barátomnak... szívesen adom! Hogy ne kelljen éjszaka elvágnod a torkom érte. Így most már minden rendben. És ami Lucindát illeti... Igaz, nagyon szerettem, de annyit mondhatok, ha valaha találkozunk még vele, nem kell bevernünk egymás fejét miatta. Fájó szívvel ugyan, de lemondok róla... engem átvert már elégszer... Tanulj te is egy keveset... – Szélesen vigyorgott. – De ne feledd, gaz félvér, hogyha valaha ájultan heverek előtted, ne a buzogányod emeld, hanem gyógyíts meg!... Persze, tudom, ez lehetetlen kérés egy Yvorl paphoz...

– Barátom!

Összeröhögtek, és jó alaposan megdöngették egymás vállát.

Hatalmas kiterjedésű, ék alakú tisztáson álltak, s mielőtt tovább mehettek volna, a tisztás túlfeléről két borjú nagyságú farkas bukkant elő. Vicsorogva, felborzolódott szőrrel iramodtak a két félvér felé.

– Vigyázz!

Feltartott pajzzsal, szétvetett lábbal, lengő buzogánnyal várták a fenevadakat. De a támadásra nem került sor, mert mielőtt a vadak nekik eshettek volna, a bokrok közül újabb alak robbant ki, és fejét felvetve kaffogó hangokat hallatott. A két farkas megtorpant, és visszakozott. Skandar Graun csodálkozva engedte le a pajzsát, és látta, hogy egy fehér köpenyes férfi áll az erdő szélén csípőre tett kézzel.

– Nicolaus!

A druida nem látszott meglepettnek. Fejével hűvösen Karaidus felé bólintott.

– Ez ki?

– A barátom.

Karaidus elvigyorodott, és leengedte a pajzsát.

A bozót felől érkeztek a többiek is. Yutakil Obragon, Siliana, Telkontar és Kvanar. Felius atyát, Yamaelt, Marlénát meg két újdonsült társát, Charnast és Radigartot sehol sem látta.

– Hol vannak a többiek? – indult közelebb, de a két farkas vicsorogni kezdett. Erre megtorpant. Nicolaus visszaszólította állatait, és furcsa morgó, ugató hangon hosszan magyarázott. Közben a többiek odaértek, és Yutakil Obragon barátságosan nyújtotta a kezét Skandar Graun felé. A többiek is szemmel látható örömmel üdvözölték. Végül is jelentős időt éltek meg együtt, és társak voltak.

– Nem hittem volna, hogy veled még valaha is találkozunk – mondta örömmel Yutakil Obragon. – És pont most, mikor oly nagy szükségünk van minden fegyverforgatóra...

– Én is meglepődtem. Hisz csak pár napja váltunk el. Furcsa, hogy pont itt, a rengeteg közepén találkozunk. Hová tartotok, és... miféle vadállatokkal társultatok?

– Azok? – mosolygott Yutakil Obragon. – Hidd el, mi is tartunk egy kicsit tőlük. De Nicolaus azt mondta, teljesen az uralma alatt állnak. Valami druida bűbájt alkalmazott, és azt mondja, amíg ő él, ezek az állatok hűen szolgálják, és nem esik bántódásunk.

– Most már a két jövevénynek sem – jött oda Nicolaus a maga nesztelen módján. – Megmagyaráztam Mervának és Mortnak, hogy közénk tartoztok.

A két farkas, a karcsú nőstény, és a szürkés bundájú, nagyobb testű hím nyugodtan leheveredett a fűbe, és közönyös tekintettel méregette őket.

– Ki köztetek a vezető? – düllesztette ki a mellkasát Karaidus. – És hová tartotok?

Yutakil Obragon sanda pillantást vetett a kihívó tartású félorkra.

– A vezető én vagyok, és Lendor fővarázslója, Peltár magiszter megbízásából Alouita romvárába visz utunk... egy bizonyos dolog megszerzésére. És örömmel venném, ha velünk tartanátok, mert szükségünk van megbízható emberekre. Skandar Graun barátunk már bebizonyította, hogy rá számíthatunk... és akit ő barátjának nevez, abban megbízunk.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte komoran. Skandar Graun.

– Yamael alkotja a hátvédet – mondta Telkontar. – Ő mindjárt itt lesz. Bevárhatjuk. Pihenjünk meg!

Letelepedtek a selymes fűbe.

Végül Siliana szólalt meg.

– Atyai pártfogónkat, Felius atyát két napja temettük el.

– Marléna bosszút állt rajtunk férje meggyilkolásáért! – sziszegte Telkontar. – Mindig tudtam, hogy milyen sötét fortély lakozik a csinos arcocska mögött... Ezért szakítottam vele... Khm... szóval Marléna magasabbik barátja, az a Charnas nevű kikezdett Silianával. Én persze azonnal védelmembe vettem volna, de nem voltam jelen, mert Marléna elcsalt onnan... Khm... Szóval, Felius atya kelt párfogoltja védelmére, és megfenyegette Charnast, hogy viselkedjen tisztességesen, különben elűzi a hajóról. Erre az kést rántott, és szíven szúrta az idős embert. Ilyen aljasságot! Én a csatazajt hallva késve érkeztem, de ahhoz épp időben, hogy lássam, amint Charnas megpróbálja a padlóra teperni Silianát. Leszúrtam.

– Összehangolt akció volt – szólt közbe Kvanar is. – Míg mi Feliussal voltunk elfoglalva, Marléna végigjárta a kabinokat, kifosztott mindannyiónkat. És időközben a harmadik társuk megpróbálta megölni Yamaelt.

– Tehát Radigart már nem él – vélte meggyőződéssel Skandar Graun.

– Elmenekült – motyogta Yutakil Obragon. – Az a Radigart ravasz ördög! Senki sem tudta róla, hogy pap. Állandóan egy súlyos zsákot cipelt a vállán, amit szinte sosem tett le. Aznap éjjel valami indokkal magával csalta Yamaelt. És mikor a hídra értek, meglepetésszerűen lecsapott a tudatára egy parancsvarázzsal, és egy pillanatra lebénította, Körbetekerte az orgyilkos nyakán hátizsákja zsinórját, és belehajította áldozatát a folyóba. És tudod, mit cipelt az a ravasz ördög a hátizsákjában...?

– Egy súlyos követ – vélte Karaidus. – Ismerős trükk.

– Úgy van – mondta gyanakvón Yutakil Obragon. – Egy követ, ami lehúzta áldozatát a folyó mélyére. De Yamael magához tért a vízben és nem fulladt meg. Tőrével leszabdalta magáról a zsákot, és a felszínre úszott. De Radigart elmenekült.

– Látnod kellett volna Yamael képét – tódította Kvanar –, mikor víztől csöpögve felslattyogott a fedélzetre!

Skandar Graun megborzongott. El tudta képzelni, milyen az, amikor Yamael neheztel valakire.

– Nos? – kérdezte Yutakil Obragon Skandar Graunt. – Velünk tartotok? Garantálom, hogyha sikeresen térünk vissza, komoly jutalom üti a markunkat. Peltár bőkezűen megjutalmaz mindenkit.

Skandar Graun felmordult. Karaidus pedig felnevetett.

– Kíváncsi vagyok, Peltár miféle jutalmat szán neked, pajtás? – Felegyenesedett, és nyújtózkodott. – Én részemről nem érzek kedvet hozzá, hogy Peltárt szolgáljam. És te?

Skandar Graun a lehetőségeket latolgatta. Örült, hogy régi társaival találkozott, és így együtt hatolhatnak be a félelmetes hírű romvárba – viszont biztos, hogy ugyanazt keresik Peltárnak, amire neki fáj a foga: a Káosz Szavát.

– Nos – vigyorgott Karaidus –, mit szól hozzá a híres-nevezetes Skandar Graun? Ha engem kérdezel, én... aargh!

Hirtelen eltorzult az arca, szétvetette a karját, és eldőlt, mint egy zsák. Mögüle egy villogó szemű félork lépett elő. Yamael! Véres kardját Karaidus köpenyébe törölte.

Valamennyien felugráltak.

 

 

2. Tűzgolyó

 

Skandar Graun nem hitt a szemének. Karaidus, aki oly hírhedt rablóként élt és oly nagystílű álmokat szövögetett, most itt hevert holtan.

– Mit tettél? – rivallt rá Yamaelra, és megmarkolta a buzogányát.

Az orgyilkos ugrásra készen várakozott, de egyáltalán nem ijedt meg a fenyegető Skandar Grauntól.

– Megöltem.

A többiek is fegyverrel a kézben, fenyegetően vették körül Yamaelt. Az annak a fának támasztotta hátát, amelyik mögül leszúrta Karaidust. Enyhén megemelte kardját.

– Ne közelítsetek! Maradt még méreg a pengén... még megkarcolok valakit!

Yutakil Obragon vékony varázspálcát tartott az orgyilkos homloka felé.

– Miért tetted? – kérdezte hűvösen. – És mi jogosít fel rá, hogy megöld egy társunkat?

Yamael köpött.

– Aljas gyilkos volt.

– Ezt magyarázd meg! – mondta fenyegetően Skandar Graun. Aztán lehajolt, hogy megvizsgálja Karaidust, maradt-e benne élet. De szakszerű döfés volt. Egyenesen a gerince mellé. És mérgezett pengével. Mire a kardot kihúzták testéből, már kiszenvedett.

– Hagyjatok! – morogta Yamael. – Karaidus az, a rablóvezér.

A többiek felhördültek.

– De a barátom volt – nyöszörögte Skandar Graun. – És hasznunkra lehetett volna.

– Szeretted Véres Lucyt? – kérdezte Yamael. Mert ez megölte.

– Kizárt dolog!

– Az égő kunyhó közelében bukkantak a lány tetemére.

– Más tette.

– Akkor mit keresnek nála az én ékszereim? Amit bűbáj hatása alatt Lucynak adtam...

Odalépett a hullához, és egy zöldköves gyűrűt húzott le az ujjáról. Felmutatta.

– Ismeritek, ugye? Láthattátok az ujjamon eleget. Egy ork nő rabolta el tőlem aljas módon a fogát csikorgatta. – És én megfogadtam, hogy ahol meglátom, azon nyomban leszúrom. De ez megfojtotta! A nyomorult!

– Ezért ölted meg... hátulról? – rökönyödött meg Siliana. – Tőled már nem először láttunk ilyet. Ugyanígy ölted meg Marléna férjét...

– És mi lett a vége? – vágott közbe Telkontar. – Az özvegy bosszút állt, és ennek súlyát valamennyien megéreztük!

– De kérdés, ki áll bosszút ezért a rablóvezérért? – vetette fel a druida. – Talán Skandar Graun? Hiszen barátjának nevezte. És, ha így van, meg fogja bosszulni. Ne öljük meg inkább őt is, hogy megelőzzük a bajt?

– Micsoda? – Skandar Graun felugrott, és megragadta a buzogányát.

A druida szenvtelen szavaira többen felhördültek.

– Elég a vérontásból! – kiáltotta Yutakil Obragon. – Én parancsolok! És én Peltárt képviselem! A feladat érdekében igazságot kell tennem! Skandar Graun ellen nincs semmi vád. Ellenben Yamael hibát követett el, hogy jóváhagyásom nélkül cselekedett!

– Volt egy ember – vicsorgott Yamael –, akit apámként tiszteltem. Aki megtanított mindarra, aminek köszönhetem, hogy még mindig élek. Ezt az embert Borodinnak hívták. Egy hete halott Karaidus ölte meg. Csak ezért meg kellett ölnöm. De kettős halált érdemelt volna, mert megfosztott attól, hogy bosszút álljak azon az átkozott nőn, aki megszégyenített. És tudjátok milyen érzés, ha megfosztanak a bosszú lehetőségétől? Egy életre űr marad bennem! És a szégyenfolt kitörölhetetlen! Meg kellett ölnöm, hogy enyhítsek szégyenemen! Bűnös vagyok?

A társaság morgott. Mindannyian Skandar Graunra néztek. Az felegyenesedett, és lehajtotta a fejét.

– Ha megvárjátok, míg eltemetem, veletek tartok. Nem tartok igényt megtorlásra.

Az orgyilkos elégedetten morgott, és apró szeme megvillant. Máris lehajolt áldozatához, és az öve körül kaparászott.

– Megállj! – kiáltotta Siliana. – Ez az alak Skandar Graun társa volt. Még ha te voltál is gyilkosa, a felszerelése őt illeti.

– Legyen az övé! – morogta lehangoltan Skandar Graun, és már indult volna, hogy tőrével sírt kaparjon, mikor eszébe jutott valami, és kivette a buzgó Yamael kezéből Karaidus acélszegecses bőrkesztyűjét. Az orgyilkos villámló pillantást vetett rá. De úgy látszik, nem akarta túlfeszíteni a húrt, mert nem szólt semmit. De szemén Látszott, hogy ismeri a varázskesztyű titkát.

Skandar Graun azonban nem magyarázkodott. Elvonult a kesztyűvel, és elkezdett tőrével sírt kaparni. Siliana odament hozzá széles pallosával, és szó nélkül segített. Rövid idő múlva hümmögve Telkontar is követte.

Megásták a sírt, eltemették Karaidust, s Skandar Graun rövid imát mormolt Yvorlhoz, hogy kérje meg Groomst, legyen irgalmas egykori szolgájához.

Szomorúan fordult el a sírhanttól. Hát nem sokáig tartott kezdődő barátságuk. És ki tudja, miféle csalódásokat tartogatott volna a sors, ha ily hirtelen véget nem ér közös útjuk? Talán Karaidus is átverte volna, mint Lucinda tette? És Lucinda? Ő is halott. Karaidus megfojtotta. És utána milyen könnyedén tudta mondani, hogy nem tart igényt a lány szerelmére! És ezt az orkot nevezte ő barátjának! De most már halott. Felius is halott. Vilar is halott. Társai hullanak, mint a legyek. Skandar Graun olyan mint a pestis, akit érint, meghal!

Eszébe jutott Sheenka jóslata, és égetően mart lelkébe a régi emlék. Az eredeti társaságból ketten maradnak élve! De ki lesz az a kettő? Tizenhárman indultak, s mostanra csak heten maradtak. A társaság felének sorsa már beteljesedett. És a többiek? Sejtik egyáltalán, micsoda veszély fenyegeti őket társuk közelében? Nem, fogalmuk sincs.

Hirtelen megérezte, hogy figyelik. Felkapta a fejét, és Yamael sötét pillantását látta. Az orgyilkos odajött hozzá, és a köpenyére meredt. Skandar Graun hirtelen megborzongott. Fekete köpenyére kitűzte azt az apró gyöngybrosst, amit Yamael Lucindának adott, de ő választotta ki.

– Hogy került hozzád? – morogta Yamael fenyegetően.

– Karaidustól kaptam.

– Lucytól vette el, utána neked adta. Add vissza!

Skandar Graun dühösen kihúzta magát.

– Vedd el, ha mered! De letöröm a kezed, ha hozzányúlsz!

– Vigyázz, pap, ne feszítsd túl a húrt!

– Te se, orgyilkos! – morogta vissza ugyanolyan fenyegetően. Visszakapod, de akkor ideadod érte Karaidus minden holmiját!

Yamael dühösen köpött, és elsietett.

– Indulás! – kiáltotta Yutakil Obragon. – Ne húzzuk az időt!

A druida már elment farkasaival, és a többiek is útra készen álltak. Skandar Graun még egy utolsó pillantást vetett majdnem-barátja sírhantjára, és nehéz szívvel csatlakozott a többiekhez.

Átmentek a tisztáson, és hamarosan északkeletnek fordultak. Az erdő sűrűbbé vált, és egyre sötétedett, pedig még a délután középén járhatott az idő.

– Peltár úgy vállalja taníttatásomat, ha ennek fejében megteszek neki egy szívességet – mondta Obragon. – Ez az a szívesség. Sajnos, későn értem vissza a hajóra, és kedves mentoromat már nem tudtam megmenteni. Csak a temetésén vehettem részt. Hogy mit keresünk az elhagyott romvárban... azt ne kérdezd! Rajtam kívül csak Nicolaus tudja, akivel Peltár személyesen elbeszélgetett. Én vagyok a társaság vezetője, és ha velem történik valami, Nicolausnak kell engedelmeskedni. A többiek beleegyeztek...

– Elfogadom – mondta Skandar Graun komoran. – És tudjátok, hol keressétek a könyvet?

– Milyen könyvet? – Yutakil Obragon arca megrezdült. – Honnan veszed, hogy könyvet keresünk? Skandar Graun rádöbbent, hogy kár volt elszólnia magát.

– Úgy tudom, Alouita nagy varázsló volt. És mit kereshetne nála egy másik varázsló, ha nem a varázskönyvét?

Yutakil sandán nézte.

– Úgy?

Skandar Graun vállat vont.

– Engem nem érdekel, miért jövünk, de a zsákmányból vagy jutalomból egyenlő részt kérek!

Yutakil bólintott.

– Ez természetes.

Két napon át gyalogoltak, vándoroltak a sűrű erdőben, mikor a második nap estéjén az erdő olyan hirtelen szakadt meg, hogy észre sem vették, és hirtelen kibukkantak egy nyílt terepre.

Sík mező terült el előttük, kissé távolabb a terep dombossá vált, és a legközelebbi domb tetején roppant kőkupac emelkedett. Az lehetett valaha Alouita vára, de mostanra mindössze nagy halom kő maradt belőle. Nem lehetett messzebb félórai járásnál.

Már feljött a hold, és a tiszta égen ragyogó csillagok fényében a távoli kőhalom kísértetiesen magasodott. Irányából elhaló visításokat, vonításokat sodort feléjük a szél, és kínlódó jajkiáltásokat, mintha a pokol mélyéről erednének. A két farkas visszahúzódott a druida lábához. Félelmetes volt.

– Alouita nem halt meg – mondta hűvösen a druida. – Félholt testben, félholt öntudattal kínlódik még a mai napig is.

– Vissza az erdőbe! – adta ki az utasítást Yutakil. – Nem megyünk tovább! Letáborozunk, de ma este nem rakunk tüzet!

Vagy kétszáz méternyit mentek visszafelé, és ott egy kis tisztáson letáboroztak. Beosztották az őröket, de a kísérteties romkastély közelségében, a sírontúli nyögések hallatán alig aludtak valamit. Éjfélkor Telkontar őrködött, és az erdőjáró háromszor ugrasztotta fel a társaságot valami vélt fenyegetés örvén.

De aztán csak megvirradt valahogy.

Skandar Graun elvonult a többiektől, és mély imába révedt. Most jön a nagy nap. Gondosan ügyelnie kell, hogy milyen varázslatokat memorizál. Átgondoltan válogatta össze a szavakat. Ha ott benn varázsló lakozik, jó ha van kéznél egy csöndvarázs, amivel elnémíthatja az illetőt, hogy az ne tudja varázslat szavait motyogni. Aztán hosszas habozás után memorizált még két gyógyító varázst, és negyedikként egy parancsvarázst is. Érezte, hogy az agya képes befogadni még egyet, és megpróbálkozott egy mozdulatlanná tévő varázslat szövegével is. Diadalmasan egyenesedett fel. Öt teljes varázslat lakozik agyában! És a hatodik... Hatodikként megpróbálkozott még egy parancsvarázzsal, de már az első szótagoknál érezte, hogy nem fog menni. Gyorsan abbahagyta. Akkor is: öt teljes varázslat!

Elővette a Karaidustól kapott bőrtekercset, és hosszan nézegette a vázlatot. Igaz, hogy az kimondottan a kazamatákat jelölte, de a szaggatott vonal nem jelenthetett mást, csak a föld feletti falakat. Alaposan betájolta magát, és az egyes pontokat elraktározta emlékezetében. Egy ilyen térkép pontos megjegyzése tizedannyi helyet sem foglal el agyában, mint a legparányibb varázslat.

Szárított húst ettek, majd Yutakil Obragon kiadta a parancsot az indulásra. Valamennyien sápadtak voltak a kialvatlanságtól, és kissé idegesek a rájuk váró kaland miatt.

Halkan megtanácskozták a tennivalókat, és kis kerülővel, bokrok takarásában közelítették meg a romokat. Ahogy közelebb értek, látták, hogy távolról a kőkupac csalókának tűnt; földig rombolt maradványokat sejtetett. De innen, közelebbről látszott, hogy bár valóban csak romokról van szó, olyan hatalmas vár maradványáról, ami még most is legyőzhetetlenül meredt az ég felé. Bár tornyain, bástyáin úrrá lett a pusztulás, a főfalak épen maradtak, és még így is legalább két emelet lakhatónak tűnt.

Magát a várat vastag kőfal vette körül. A roppant, megvasalt kapu kidőlve hevert a faltól messzebb, mintha a szörnyű robbanás, ami letépte, elröpítette volna. És a kerítés mentén szerte megsárgult csontvázak, csontkupacok hevertek. És a levegőben terjengő bűz frissebb hullákra is utalt. És hamarosan két tetemre bukkantak. Valaha manók lehettek, de ez már alig látszott eltorzult, megnyomorított testükön. Már oszlásnak indultak, de jól látszott mindkettőn, hogy egyes testrészeik hiányoznak, és bundás bőrükből nagy darabot téptek ki veszedelmes karmok. A két farkas elkerülte a hullákat, és a fenyegetően csendes rom felé fordult. Farkuk felmeredt, és szőrük felborzolódott. Hangtalanul vicsorogtak.

A kerítésen több helyen is hatalmas rések tátongtak, és a roppant kődarabok egyaránt hullottak belülre és kívülre is, mintha a vaskos építmény belsejében történt volna iszonyú robbanás.

Az egyik résen bepillantottak. Most a főépület baloldalánál álltak, és látták, hogy a kidőlt kaputól a főbejáratig vezető utat is csontvázak borítják. Minden csendes, semmi se mozdul. Egy kicsit túl csendes.

Yutakil Obragon töprengve állt. Határozatlanságából Yamael segítette ki.

– Én hátulról – súgta az orgyilkos, és mire az ifjú varázstudó jóváhagyólag bólintott, már el is tűnt a résen át, és kőkolonctól kőkoloncig surrant az épület vége felé.

– Készüljetek! – súgta Yutakil, és a főépületet nézegette.

Telkontar felajzotta íját, és nyílvesszőt húzott elő.

– A kapuhoz osonok! – súgta. – Ha megindultok a ház felé, fedezlek benneteket.

– Gyerünk! – mondta egykedvűen Nicolaus, aki úgy látszik, megérezte Yutakil határozatlanságát, és átvette a vezető szerepet. – Mervát előreküldöm. Jelezni, fogja, ha veszély fenyeget.

Valamit súgott a nőstényfarkas fülébe, és az máris megiramodott a ház túlsó sarka felé. A hím hangtalanul vicsorgott a házra.

Mindannyian bebújtak a résen. Nicolaus intett Yutakil Obragonnak és Silianának, hogy fussanak a ház sarkához, ő pedig a hím farkassal megindult a kerítés mentén. Skandar Graun és Kvanar pedig egy kutat nézett ki célpontul. Kétrét görnyedve odafutottak, és azonnal lehasaltak.

Skandar Graun kilesett a kőkút mögül. Most már az épület frontjával szemben helyezkedtek el, és a romhalmazban ez a főépület szinte érintetlennek tűnt. Két szinten futó ablakait vastag fatáblák zárták el, és ettől olyan lett, mintha egy sokszemű kőszörnyeteget megvakítottak volna. A húszegynéhány fatáblából csak két-három állt tárva-nyitva a felső szinten, és az alsó szint fölött keskeny párkány húzódott, amiről egy fürge harcos könnyen bemászhatna valamelyik nyitott ablakon. Bejárat mindössze egy látszott, és érdekes módon nem az épület közepén, ahogy normális helyen szokott, hanem a sarkán, és olyan szűk bejáró, amin legfeljebb egyesével lehet bejutni.

Kvanar megveregette Skandar Graun vállát, és az épület sarka felé mutatott. A félvér kimeresztette a szemét, és megszorította a buzogányát, mivel az első szint magasságában, a sarok mögül egy csizmás láb bukkant fel a keskeny párkányon. Yamael volt. Az ördöngős fickó valahogy felmászott a párkányra, és most a falhoz tapadva közeledett a nyitott ablakok alá. Ugyanakkor Yutakil Obragon és Siliana a kapu melletti rejtekhely felé futott, ahol a druida és Telkontar hadonászva vitatkozott valamin.

Azonban a nagy igyekezettől Siliana megbotlott, és súlyos vértjében akkorát zuhant, hogy a vár beleremegett. A falhoz simuló Yamael megdermedt.

Ebben a pillanatban egy színes tollú madár röppent ki a nyitott ablakon, és színpompás szárnyával felfelé vitorlázott.

– Talpra! Talpra! – rikácsolta a madár kegyetlen, éles hangon. – Behatolók! Megtámadtak! Négy a kapunál... kettő a kút mögött... egy a párkányon... hohó, ezek lőnek rám...

Feljebb röppent, mivel Telkontar nyílvesszeje díszes bóbitáját súrolta.

Az eddig csendes főépület egyszerre megelevenedett. Bentről ordítozás, karattyolás, visítozás hallatszott, és lábdobogás. Az épület vége felől száguldva érkezett Merva, és két manó loholt a nyomában hosszú lándzsával. A druida felkiáltott, és meztelen kardját lengetve kiugrott fedezékéből.

– Heten vannak... heten... heten... – hallatszott az égről a rikácsolás.

Az egyik fatábla kivágódott, és egy torzonborz alak jelent meg, aki vékony pálcát lengetett a kezében, mintha egy kórust vezényelne. A pálcából a következő pillanatban zöld fénysugár vágódott ki, és sivítva zúgott egyenesen a kapu felé. A négy rejtőzködő négyfelé ugrott, de a zöld sugár így is megtalálta Silianát, és egy röpke másodpercig smaragdszínben fürösztötte szépséges arcát. És a büszke vonásokon iszonyatos rémület lett úrrá. A lovaghölgy fegyvereit eldobálva sikoltozott, és a kerítés sarkában álló őrtorony felé futott. Yutakil utána vetette magát, de nem sikerült elkapnia hitvese lábát.

– Vigyázz!... Vigyázz! – rikácsolta a madár.

A torzonborz varázsló az övébe tűzte varázspálcáját, és két tenyerét feléjük tárva mormogni kezdett. Yamael felismerte, honnan jött a veszély, és karddal a kezében, macskaügyességgel, lábujjhegyen futott a keskeny peremen az ominózus ablak alá.

Skandar Graun összeszedte minden akaraterejét, és az ablak felé fordulva aktiválta a csöndvarázslatot. A varázsló mormogása abban a pillanatban elhalt, pedig ajkai tovább mozogtak,és tovább gesztikulált. De hiába hadonászott, semmi sem történt. A varázslat nem sikerülhet a megfelelő varázsigék elhangzása nélkül.

– Alattad! – rikácsolta a madár. – Alattad... az ablaknál! Vigyázz!

A varázsló hátraugrott, és ez mentette meg az életét. Yamael kardhegye elsiklott ott, ahol az előző pillanatban még a varázsló torka volt, és a fakeretbe fúródott. Szilánkok pattogtak. A varázsló eltűnt. Yamael ordított, és társai felé integetett, valamit magyarázhatott, de – ő is a csöndvarázs hatóterébe került, és egyetlen hang sem hallatszott.

A két lándzsás manót követően legalább fél tucatnyi bukkant fel rozsdás kardokat lengetve, és rontott rá a kis társaságra. A druida felvonított, és a két farkas viselkedése gyökeresen megváltozott. Eddig Merva is csak menekült az őt üldöző manók elől, ám e hang hallatán szembefordult ellenfeleivel, és hamarosan segítségére érkezett a szürke bundájú hím. Hátulról ugrott az egyik, lándzsájával hadonászó manóra, és az visítva tűnt el a roppant fenevad teste alatt. A két farkas iszonyú mészárlásba kezdett a manók között.

Nicolaus leszúrta a rárontó manót, bő köntöse ujjából hirtelen dobótűket húzott elő és hármasával hajigálta őket a támadókra. Az apró, acélhegyű tűk nem ejtettek halálos sebet, de ahhoz épp elegendőnek bizonyultak, hogy fájdalmat okozzanak, és megtörjék a manók rohamát. Siliana már eltűnt valamerre. Yutakil megbújt a kapu mögött. Telkontar végre eltalálta a színes madarat, az vészes rikácsolással nyílvesszőtől átfúrva zuhant gyilkosa képébe, és veszedelmes csőrével, karmaival próbálta megsebezni, mielőtt kileheli lelkét.

Skandar Graun szétvetett lábakkal állt a kútnál, és fenyegetően bömbölt. De a rárontó manók elkerülték a buzogányát lengető, félelmetes ellenfelet, és inkább a könnyebb prédának ígérkező Kvanart, Nicolaust, Yutakilt és Telkontart támadták. De a farkasok közéjük rontottak, és nem sok esélyt lehetett jósolni nekik.

– El kell kapni a varázslót! – üvöltötte Yutakil, és az összekarmolt képű, de diadalmasan lihegő Telkontarral a nyomában az egyetlen ajtó felé iramodott.

Egy hatalmas termetű manó, aki majdnem olyan magas volt, mint Skandar Graun, roppant pallost lóbálva úgy döntött, szembe száll a buzogányos félorkkal. Skandar Graun előre lökte pajzsát, és a roppant pallos azon csattant. De aztán már suhogott is a buzogány, és mellén találta a manót. A jókora vasgolyó hatalmasat kondult az ellenfél páncélján. De nem volt szükség újabb ütésre; a manó azonnal lehanyatlott, még ordítani sem maradt ideje. Skandar Graun kimeredt szemmel bámult rá. Szörnyű ütést kaphatott, mert ahogy a csapás a kútnak préselte, a páncél mellrésze behorpadt – egészen a hátvértig! A manó szájából vér fröcskölt.

Skandar Graun diadalmasan felordított, és varázskesztyűjével lazított fogásán, nehogy véletlenül elroppantsa buzogánya markolatát. Iszonyú erőt hordozhat ez a kesztyű, ha egy rosszul sikerült ütésnek is ilyen hatása van!

De ez a megállapítás csak egy pillanat műve volt. Máris új ellenfeleket keresett. Látta, hogy Nicolaus, Kvanar meg a két farkas már boldogul a hat megmaradt manóval, és inkább Yutakilék után rohant. Ám az ajtóban, ahol az ifjú varázstudó és Telkontar bemenni szándékozott, egy hatalmas manó jelent meg, és csatabárdját lengetve elállta a szűk bejáratot. Yutakil Obragon máris előrenyújtotta a kezét, és mormolni kezdett.

Közben Skandar Graun figyelmét más vonta magára. Yamael abbahagyta a hasztalan – és néma – ordítozást, és derekáról vékony, de erős kötelet tekert le. Megpörgette, és csáklyás végét beleakasztotta az ablak keretébe. A hosszú kötél vége a földig ért. De a fürge orgyilkos nem kapaszkodhatott fel, mert a környező ablakokból szinte egyazon időben öt rikácsoló manó ereszkedett a párkányra, és rohant Yamael felé. Az látva a veszélyt, macskaügyességgel vetette le magát a földre. A manók habozás nélkül utána. De mire a szőrös teremtmények földet értek, Yamael már kapaszkodott is fel a varázsló szobájába, átlendült az ablakpárkányon, és kötelét felhúzta maga után, hogy ne követhessék. A manók visítva ugrottak az eltűnő kötélvég után, de Skandar Graun máris köztük termett, és szétszórta őket. Első buzogánycsapásával szétloccsantotta a legnagyobb manó fejét, a másodikkal úgy mellbe vágott egy másikat, hogy az három métert bukfencezett, és nem kelt fel többé. Aztán a harmadik csapás egy feltartott fapajzson csattant, de a pajzs a manó karjával együtt darabokra tört, és a harcos-pap válláig sem érő teremtmény visítva bukott hanyatt. Mire Skandar Graun megperdült, a két megmaradt manó észvesztve menekült.

Közben Telkontar harsányan szidalmazta Yutakil Obragont. Skandar Graun odapillantott. Az ajtót, amin át a hatalmas manó ki akart jönni, most sűrű szövésű, vastag szálú pókháló burkolta be, s a közepén sikoltozva vergődött a manó.

– Hogy a nyavalyába megyünk be? – üvöltötte Telkontar. Ráadásul elpazaroltad ezt a jó varázslatod egyetlen árva manó miatt!

– Azt hittem, többen vannak! – morogta Yutakil. – Meg kell gyújtani a pókhálót, és megvárni, míg elég.

– Közben az a rohadék kereket old!

Ekkor érkezett lihegve Nicolaus és Kvanar. A farkasok még a menekülő manókat üldözték. Kvanar több sebből vérzett, és bal karját furcsa szögben tartotta.

– Most mi lesz? – kérdezte a druida.

– Meg kell gyújtani a varázs-pókhálót! – mondta Yutakil. – De percekbe telik, míg leég.

Telkontar azonban megoldotta a kérdést. Hátizsákjából a Yamaeléhez hasonló kötelet kotort elő, és másodszori próbálkozásra sikerült beleakasztania a csáklyás részt egy ablakpárkányba. Azonnal mászni kezdett. Sérült karja ellenére Kvanar máris indult utána, majd amikor ő is átlendült az ablakon, Nicolaus követte.

Közben Yutakil szikrát pattintott a nyúlós hálószerű valamire, és a benne szorult, vonagló manó visítása, rikácsolása pokolivá vált. A pókháló tüzet fogott. Skandar Graun előhúzta a tőrét, és morogva torkon szúrta a manót. Azonban a tőre hozzáragadt a nyúlós fehér szálakhoz, és nem bírta kihúzni. Dühöngve átkozódott. Aztán veszni hagyta fegyverét.

A lángok falták a mágikus pókhálót. Yutakil gyönyörködve nézte. Az ablakok felől csatazaj hallatszott. Skandar Graun megragadta a kötelet, és kapaszkodni kezdett felfelé. De az ablakpárkány nem bírta el a súlyát, és egy méter magasból a súlyos páncélzatú félork úgy zuhant az ülepére, hogy belenyekkent. Dübörögve tápászkodott fel.

– Siliana... hova tűnt?

Yutakil vállat vont.

– Mágikus eredetű félelem alá került. Majd rendbejön. Láttam, hogy beszaladt az őrtoronyba. Ott meglapulhat, míg elmúlik a vész...

Percekbe telt, míg a nyúlós anyag iszonyú bűzt árasztva teljesen leégett, és addig Skandar Graun türelmetlenül toporgott. Odafönn csata dúl, és ő tétlenségre van kárhoztatva!

Végre átsurrantak a füstölgő hamvakon, és a vastag kőlépcsőn felfelé iramodtak. Yutakil szökellt elöl varázspálcájával a kezében, és Skandar Graun a harc páncélos démonaként dübörgött utána.

A lépcsőfordulóból félelmetes jelenet tárult eléjük. Legalább húsz manótól körülvéve hadakozott Yamael, Nicolaus, Kvanar ás Telkontar, és legalább ugyanannyi halott hevert vérbe borultan a lábuk alatt. A dolog szörnyűsége az volt, hogy az iszonyatosan rikoltozó manók egyike sem viselt komoly fegyvert. Valamennyien nőstények meg kölykök voltak, akik foggal-körömmel tépték, marcangolták a fegyvereseket. És az acélkardok szörnyű rendet vágtak közöttük. De nem volt kiút. Mögöttük egy kifestett bundájú manó kántáló hangokat hallatott, és közben a torzonborz varázsló bokáig érő leplét rángatta. Yamael hirtelen kitört a manóasszonyok szorongatásából, és véres kardját lengetve a varázsló felé iramodott. A varázsló nekitaszította a manósámánt, és míg bal tenyerét előre nyújtotta, jobb kezével egyre gyorsuló ütemben nyolcasokat rajzolt a levegőbe.

– Hasra! – sikoltotta Yutakil, és hanyatt vetette magát. Azonnal legurult a lépcsőn.

Skandar Graunra három véres bundájú nősténymanó rontott, de nem értek oda.

A varázsló előrenyújtott bal tenyeréből egy kékes izzású szikra pattant ki, egyenesen a viaskodók kellős közepébe. A szikra hirtelen emberfejnyi vörös gömbbé vált, és szétrobbant.

Skandar Graunt elsodorta a robbanás ereje, és lebucskázott a lépcsőn. A falak remegtek, és a mennyezetről hatalmas kősziklák zuhantak alá, és zúzták össze a sikoltozókat.

Skandar Graun valahogy talpra állt, és a füstből, a szállongó kőporból kábán botorkált ki a nyálkás szélű ajtó maradványain. Odakinn azt hitte, megvakult.

Yutakil Obragon a földön ült, és a fejét fogta. Az ablakra bámult. Hatalmas füst tódult ki, és a füstön át megjelent a varázsló. Az ablakpárkányon állt, kitárt karral, behunyt szemmel. Csak állt, állt, mintha a benti robbanás őt is elkábította volna. Aztán egyszerűen levetette magát az emeletről. Skandar Graun várta a puffanást, de az nem következett be. A varázsló teste zuhanás közben átalakult, és mielőtt a földet érintette volna, színes tollú madár röppent az ég felé.

– Átkozottak! – rikácsolta. – Megkeserülitek! Keservesen megbánjátok!

Kitárta nagy szárnyait, és két kört tett a romok körül, aztán elrepült az erdő felé.

– Peltár? – motyogta Skandar Graun. – Ő volt?

– Dehogy! – Yutakil köhögött. – Peltár teljesen kopasz, és vastag szemöldöke van, amit állandóan ezüstös izzás vesz körül. De miért szegült volna Peltár ellenünk...? Ő velünk van.

 

 

3. Alouita romvára

 

A félig leomlott őrtorony felől Siliana közeledett tétova, bizonytalan léptekkel. Mikor meglátta a földről feltápászkodó férjét, odafutott hozzá, a nyakába vetette magát, és egész testében remegve, zokogva csókolgatta.

Skandar Graun eltátotta a száját. Mióta találkoztak, most látta először ezt a büszke tartású, széles vállú, gőgös lovagnőt könnyezni és remegni. Úgy látszik, igen hatékony lehetett az a megfélemlítő varázslat, amit az ismeretlen varázsló okozott neki.

Yutakil eltolta magától hitvesét, és idegesen nézelődött. Siliana kezdte összeszedni magát.

– Hallottam a robbanást – szipogta. – A többiek... mind meghaltak?

Yutakil csinos szakállát rángatta.

– Tűzgolyó volt... Nem hiszem, hogy bármelyikük is túlélhette.

A két farkas most tért vissza manóüldöző portyájáról, és véres bundával, de nagyobb sebek nélkül hevert le nem messze az életben maradottaktól.

Yutakil zavartan csóválta a fejét.

– Nem értem... nem értem... Azt a tűzgolyórobbanást nem élhette túl, és mégis... Úgy tudom, abban a pillanatban, amint a druida meghal, az állatokra gyakorolt kötelék erejét veszti, és az ily mágiával megszelídített teremtmények azon nyomban megvadulnak. Dühödtebbek lesznek, mint azelőtt...

Skandar Graun sandán pillantott a borjú nagyságú farkasokra, és emlékezvén arra, miként marcangolták szét a manókat, nem szívesen lett volna a közelben, mikor a hűség béklyója feloldódik.

– Talán valami szerencse folytán életben maradtak! – sugallta Siliana.

Yutakil csettintett, és a fejét rázta.

– Az átkozott nagy szerencse lenne!

– Gyerünk! – mondta Skandar Graun. – Míg itt töprengünk, valamelyikük talán épp most rúgja az utolsókat.

Yutakil a fejét csóválta, és valamit motyogott az orra alatt.

Odabenn a félhomályban még mindig szállongott a por. Fentről erőtlen nyöszörgések és vinnyogások hallatszottak.

Skandar Graun ment elöl, és a lépcsőfordulónál döbbenetes látvány tárult elé. A lépcső egy része kirobbant, és helyén másfél méteres üreg tátongott; a tető beszakadt, és a szétszórt manóhullákkal, gazdátlan, szőrös végtagokkal borított folyosót por és kő lepte.

Utálkozva másztak át a lépcső helyén tátongó üregen, és vérmocskos kövek között keresték társaik tetemét. Bizony nehéz volt megkülönböztetni az egymásba gabalyodott, kövekkel borított hullákat. Egy roppant kőkolonc alól csizmás láb kandikált elő. Telkontar szögekkel kivert bőrcsizmája. Siliana halkan felsikkantott, és szája elé kapta a kezét, mert az erdőjáró izmos felsőteste, derékból letépetten, kissé arrébb hevert.

Yutakil sóhajtott.

– Tűzgolyó...

Kvanart is megtalálták. A mindig oly szótlan harcos egy darabban volt ugyan, de szörnyű állapotban. Kétrét hajolva feküdt más tetemek között, de furcsamód nem előre hajolva, hanem hátra; mintha gerince kettéroppant volna.

Találtak egy szőrös manót, aki, úgy tűnt, öntudatánál van, bár két lába helyén csak véres csonkok meredeztek. Üveges szemmel tekintett rájuk. Skandar Graun kihúzta a manó rozsdás kését, és a szívébe döfte. Jobb így neki.

Egy nagyobb hullahegy alól Nicolaus papucsa kandikált elő. A rajta heverő manóhullákat cafatokra tépte a robbanás, de a druida szinte sértetlennek tűnt.

Yutakil a véres köntösre hajtotta a fejét.

– Él! – mondta hitetlenkedve. – Ez él... A hullák felfogták a tűzgolyó erejét. Vigyük a... – körülnézett, majd arra a szobára mutatott, ahonnan a varázsló a tűzgolyót kilőtte –, oda...

Skandar Graun és Siliana óvatosan felragadta az eszméletlen druidát, és a hullák között lépkedve a viszonylag ép helyiség felé cipelte.

Skandar Graun ment elől, és a küszöbön majdnem elejtette terhét meglepetésében.

A kicsiny szobában egy tetőtől talpig véres alak matatott. Jöttükre megfordult, kivillantotta sárga agyarait, és a padlóra köpött.

– Yamael!

Ez megint megúszta! És máris turkál az elmenekült varázsló dolgozószobájában!

Azonban nem sok minden maradt épen. A varázslónak gondja volt rá, hogy távozása előtt elpusztítsa munkaeszközeit. A padlót üvegcserepek lepték, és kiborogatott folyadékok szaga terjengett.

– Semmi használható nem maradt! – morgott felháborodottan Yamael, és a szemét forgatta. Csuromvéresen olyan volt, mint egy eleven kísértet.

– Te is élsz? – kérdezte Yutakil Obragon szinte vádlón. – Hogy lehet az?

Yamael újra a padlóra köpött.

– Nem az én vérem – közölte szárazon. – A manósámáné, aki rám borult, mielőtt cafatokra tépte a robbanás. Ez a nyavalyás minden jó varázsfolyadékot kiöntött!

A padlón szétfolyó, sokszínű folyadékkavalkádot szaglászta, és kinyújtotta a nyelvét, mintha akarna lefetyelni az egyikbe.

– Megállj! – kiáltotta Yutakil. – Összevegyült varázsital nem kerülhet a gyomrodba! Felrobban a beledben!

Yamael nyelve megállt a levegőben.

A druida sóhajtott, de nem nyitotta ki a szemét.

Lefektették egy üvegszilánkoktól mentes helyre, és egy mosdótálból lemosták az arcát, Yutakil a hátizsákjából piros folyadékkal telt üvegcsét vett elő. Nagy gonddal kidugaszolta, és a druida ajkához érintette. Pár cseppet sikerült az eszméletlen ember szájába csöpögtetni, és ez mintha csodákat művelt volna. Nicolaus lassan éledezett. Míg Siliana és Yutakil Obragon a beteggel foglalatoskodott, az úgy-ahogy megtisztálkodott Yamael, Skandar Graun társaságában átkutatta a szobákat. Mindenhol manóürülékekre bukkantak, csak három szoba tűnt emberi tartózkodóhelynek. De hiába túrták fel, a varázsló ruháin és mindennapi használati tárgyain kívül semmi értékeset nem találtak.

Mire visszatértek társaikhoz, a druida már, két hű fenevadát cirógatta, és mintha sohasem feküdt volna aléltan, Yutakillal vitatkozott.

– És merészelsz majd újra Peltár elé kerülni, ha most visszafordulunk?

– Máris túl nagy veszteségeket szenvedtünk – erősködött Yutakil. – Csak öten maradtunk, ráadásul te sérült vagy... Siliana pedig még mindig a félelemvarázs hatása alatt áll...

– Dehogyis – mondta a lány. – Már elmúlt. Kutya bajom!

Yutakil neheztelően pillantott hitvesére.

– Ez a varázsló bosszút esküdött... Visszajön, és erősítést hoz...

– Éppen ezért kell gyorsan cselekedni! – sürgette a druida. – Még reggel van. Pár órán belül átkutatjuk a környéket, és megtaláljuk a lejáratot a...

Elhallgatott.

Yamael összehúzta a szemét.

– Mit keresünk?

Yutakil és Nicolaus összenézett.

– Fölösleges – mondta az ifjú varázsló. – Megyek, elsütöm Peltár villámát, és ezzel megadom neki a jelet, hogy kudarcot vallottunk!

– Egy könyvet keresünk – mondta Nicolaus. – Alouita varázskönyvét. Tudjuk, hogy itt hever a romok alatt. De nem ismerjük a lejáró helyét. Nem tudjuk, hogy juthatunk le a föld alá...

Skandar Graun már hosszabb ideje nézelődött, és próbálta betájolni magát az emlékezetébe vésett térképvázlat alapján, de sehol sem találta, hol lehet az a bizonyos lejáró. Márpedig tényleg jó lenne minél előbb tágulni innen! Mutassa meg a térképet a többieknek?

De mielőtt erre sor került volna, Yamael megvakarta az orrát, és hüvelykjével a kút felé bökött.

– Azt... néztétek már?

Yutakil vállat vont.

– Megpróbálhatjuk.

– Akkor ne késlekedjünk! – szólt a druida, és máris indult kedvenc farkasaival.

Mikor a hullahegyhez értek, és elhaladtak Telkontar vérbe borult felsőteste mellett, Skandar Graun erősen pislogott.

Nem temetjük el őket?

Egy pillanatra megtorpantak, aztán a druida felvetette a fejét.

– Nincs idő. Tovább!

A kúthoz siettek, és belebámultak. Körülbelül öt méter mélységben zöldes víztükör csillogott.

Yamael elkérte Skandar Graun kötelét, összekötözte a sajátjával, és csáklyás végét a kútperem egy biztosnak tűnő sziklájába akasztotta, a másik végét pedig derekára kötözte.

– Mit művelsz?

– Leereszkedem – morogta Yamael. – Megnézem, nincs-e a víz fölött valami oldaljárat.

Máris átlendült a kút káváján, és hátát a szűk üreg falának vetve araszolni kezdett lefelé.

– Tulajdonképpen küldetésünk egy részét elvégeztük... – vetette fel Yutakil. – Hiszen a főfeladat az volt, hogy az itt lakozó varázslót és bandáját elűzzük... hogy semmi se zavarja Peltárt vizsgálódásában...

Nicolaus sóhajtott.

– Biztos, hogy Silianára hatott a félelemvarázs, nem pedig rád?

Yutakil lebiggyesztette ajkát, és valami velőset akart válaszolni, de a kútból Yamael meglepett kiáltása hallatszott.

– Mi van?

– Húzzatok fel!

Skandar Graun nekifeszült, és Siliana segítségével kirángatta a szikár orgyilkost.

Yamael köpött.

– Ez a lejáró.

– Mi?

– A víz csak illúzió. Oldaljáratot nem találtam. Mikor a víz színéhez értem, belemártottam a lábam. A felszíne fodrozódott, de nem éreztem vizet.

Elképedve néztek egymásra.

Yutakil felkapott egy kavicsot, és a kútba pottyantotta. A kavics csobbant, és a víztükör lágy hullámokat vert.

– Hihetetlen!

– Össze kell szedni minden kötelet – mondta Yamael. – És lemászni!

A bejáratnál még ott hevert Telkontar kötele, ami Skandar Graun alatt leszakadt a párkánnyal, és a manók szálláshelyén még sokkal többet találtak. Mikor összekötözgették a darabokat, húsz méternél is hosszabb kötelük lett.

Yamael minden csomót egyenként megvizsgált és megrángatott. Aztán a lenti végét elkezdték leengedni. A kötél simán hatolt át a vízfelületen, és akadálytalanul ereszkedett tovább. Már alig másfél méter volt belőle, mikor megakadt. Yamael megrángatta. Úgy tűnt, szilárd felületet érintett. Leengedte teljesen. És már kapaszkodott volna lefelé.

– Mi lesz Mervával és Morttal? – töprengett a druida. – Ők nem tudnak mászni.

Yamael vállat vont.

– Megvárnak.

– Jobb szeretem, ha a közelemben vannak.

– Akkor magyarázd el nekik, hogy maradjanak nyugodtan, és kötélen leengedjük őket. Figyeljetek! Ha kétszer megrántom a kötelet, jöhet a következő! De addig míg ezt nem teszem, várjatok!

Yamael megindult lefelé. Most nem feszítette testét a kürtő oldalának, hanem gyors ütemben csúszott le. Hamarosan két rándítás érződött a kötélen, és míg Yutakil sóhajtozott, Siliana máris mászott.

Utána leengedték a két farkast. Merva viszonylag nyugodtan tűrte az utazást, de Mort morgott, és a fejét kapkodta. Aztán mászott a druida. Yutakil is rászánta magát, és mikor ő is leért, Skandar Graun idegesen követte. Ha a kötél leszakad súlya alatt...

De semmi ilyesmi nem történt. Különös érzés volt alámerülni a képzeletbeli víztükörbe, és a sötétben kúszni tovább, de ork látása segítette. Hosszan mászott már, mikor a kürtő kitágult, és egy tágas barlang tátongott alatta. Az eszébe vésett térképvázlatból most már azt is tudta, melyik barlang. Ebből két irányba vezet folyosó. És az a szoba, ahol Alouita neve áll, balra található.

Nicolaus fáklyát gyújtott, és sápadt fény vetült a barlang moszatos falaira. Áporodott, gonosz szag ülte meg a levegőt.

– Merre? – Yutakil csak suttogni mert.

– Szerintem balra – kockáztatta meg Skandar Graun.

Nicolaus gyanakvó pillantást vetett rá, de nem szólt semmit. Fáklyáját előre tartva megindultak a balfelőli barlangnyúlványban. Hogy nem természetes eredetű volt, jelezte, hogy valahányszor a szint emelkedett vagy lejtett, lábuk lépcsőkre talált.

A szűk folyosón penészes levegő lengedezett. Az a kevés szellőzés csak a kürtő felől jöhetett.

Alig tettek pár lépést, mikor hideg levegő csapta meg őket, és a folyosó túlfeléről síron túli, hátborzongató nyögés hallatszott. Úgy torpantak meg, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk. A hím farkas szőre felborzolódott, és a fenevad fenyegetően morgott.

Lassan közeledtek a folyosó kiszélesedése felé, és a fáklya fényénél egy kagyló alakú falmélyedésben barna rongyba bugyolált gömböt láttak. Siliana óvatosan megpiszkálta lándzsája hegyével, és a rongycsomó tompa puffanással leesett; homályos kristálygömb gurult ki belőle.

Yutakil felemelte, és belenézett. Sokáig csak nézett, nézett, és amikor elengedte, bambán meredt maga elé.

– Rossz irányba megyünk – mondta révetegen. – Jobbra kellett volna!

– Mit láttál abban a gömbben? – kérdezte Siliana. Aztán mivel nem kapott választ, kivette férje kezéből, és ő is belenézett. Nézte, nézte, aztán megrázta magát, és visszabugyolálta a gömböt.

– Mit láttál? – kérdezte a druida.

– Nem tudom – mondta a lány. – Nem tudom.

Yamael a gömbért nyúlt, de Nicolaus visszatartotta.

– Megállj! Gonosz kisugárzást érzek e tárgy felől. Ne pillants bele!

Yamael elvigyorodott, és a bebugyolált gömböt hátizsákjába gyömöszölte.

– Menjünk tovább! – nógatta őket Skandar Graun.

– Nem – mondta ellentmondást nem tűrően a druida. – Visszafordulunk. Hallottad, mit mondott Yutakil... hogy jobbra kellett volna mennünk... Hé, Yutakil!

Az ifjú varázstudó furcsa, határozatlan léptekkel ment tovább.

– Ott hever – mondta álmatag hangon. – Előtte a Hatalom Kardja...

Máris eltűnt a szemük elől.

– Utána! – parancsolta a druida. – Valami furcsa...

Rohantak utána, és befordultak a kanyarban, de úgy torpantak meg, mintha gyökeret eresztett volna a lábuk. A folyosó fordulóján túl, alig öt lépésnyire a folyosó közepén ragyogás vakította el Őket. Egy ember nagyságú pallos ragyogott, tündökölt ott mágikus villogással.

Yutakil arcára boldog vigyor ült ki, és a kard felé lépett. De abban a pillanatban, ahogy megragadta, a sötét mennyezetről hatalmas fekete árny zuhant rá, mintha felülről egy fekete takarót dobtak volna a fejére. Csakhogy ez a takaró remegett, mint a puding, és vonagló, éjszínű testéből savas váladékot lövellt áldozatára.

– Peltár! – sikoltotta Yutakil. – Villám!

A fekete massza alól kék színű fény csapott elő, és iszonyatos dördülés hallatszott; a kék villám a mennyezetbe fúródott. A barlang berobbant, és a lehulló sziklák maguk alá temették Yutakilt és a sivító masszát egyaránt. Az amorf feketeség váladékot eresztett magából, és ahová ez csöppent, még a kövek is megolvadtak.

– Yvorl! – döbbent meg Skandar Graun. – Vissza!

De csak álltak, és szörnyülködve, bámultak a kőhalomra, ami az ifjú varázsló sírhantjává vált.

A ragyogó kardot a robbanás kiröpítette; egyenesen Siliana elé. A lovagnő eldobta saját fegyvereit, és két kézzel megragadta az új pallos nyelét. A fegyver ragyogása megszűnt. Siliana elégedetten suhintott vele.

Skandar Graun tátott szájjal meredt rá. Egy szava sincs, hogy elveszítette a férjét? Meg sem könnyezi?

A többiek sem siratták meggondolatlan társukat. Yamael sötéten pislogott, Nicolaus pedig kifürkészhetetlenül meredt maga elé.

A barlang oldalfala beomlott, és a résen át egy hatalmas terem tárult eléjük.

Skandar Graun bárhogy erőltette az elméjét, erre a nagy teremre nem emlékezett a térképvázlatról. Mi lehet?

Yamael máris besurrant.

– Olyan, mint egy templom – suttogta. Hangja visszhangot vert belül.

Nicolaus betessékelte farkasait, és maga is bebújt utána. Skandar Graun követte.

– Mindig nézzetek a fejetek fölé! – sziszegte a druida megrendülten, és nem nézett vissza Yutakil sírhantja felé.

Yamael átsurrant a különös freskókkal díszített, ürességtől kongó helyen, és felszökellt egy meredek lépcsőn. Óvatosan kinyitott egy ajtót, és bekukkantott, majd belépett.

A druida és farkasai utána eredtek. Skandar Graun dühöngött. A folyosó folytatását elzárta a robbanás révén keletkezett kőomlás. És ez megakadályozza, hogy eljussanak ahhoz a helyiségig, ahol az Alouita felirat áll. Ez a roppant csarnok viszont nem szerepel a térképen. Hová vezethet az út?

Mivel már a druida is eltűnt, rohant utánuk. Felvágtatott a lépcsőn, és egy kisebb szobába jutott, amiben korhadt, pókhálóval beszőtt ágy meg néhány szék és egy kis asztal állt. A druida épp most tűnt el a szoba túlsó kijáratán. Utána! Újabb szoba. Ennek a túlsó ajtaját rozsdás vasajtó zárta, amit nyolc széles és vastag retesz biztosított.

– Segítsetek már! – bosszankodott Yamael. – Ez a kincseskamra!

Egyenként húzogatta el a csikorgó reteszeket. Már az utolsónál tartott.

– Miért nem zárral védik? – töprengett Nicolaus. – Olyan érzésem van, mintha...

Yamael feltépte az ajtót, és odaátról förtelmes bűz tódult be. Skandar Graun csak egy villanásnyira látta, mi van az ajtó túloldalán, de máris felordított, és egész testével az ajtónak rohant, hogy a falnak préselje. Míg teljes súlyával, remegve tartotta, Yamael sápadtan tologatta vissza a vaskos reteszeket. Nagyon sietett.

Az ajtó túloldalán dobbant valami, aztán olyan hangok hallatszottak, mintha belülről dörömbölnének.

– Mi van odabenn? – lehelte a druida.

– Zombik – felelte Yamael. – Vagy ezer...

Skandar Graunt fojtogatta az élőhalottak bűze, és köhögni kezdett.

Nicolaus leguggolt a két farkas közé, és miközben a fülük tövét vakargatta, fennhangon töprengett.

– Az ajtón túl hever, amire vadászunk... de a pokol förtelmes kreatúrái védik. Ki kell találnunk valamit!

Skandar Graun idegesen feszengett.

– Menjünk vissza! Próbálkozzunk másfelől!

– Nem. Megesküdtem Peltárnak, hogy azért a segítségért, amit a druidáknak nyújtott, megszerzem neki a könyvet, akár életem árán is.

– De a könyv nem itt van! – kiáltotta Skandar Graun. – Ez tévút!

Nicolaus élesen rápillantott.

– Miből gondolod?

Skandar Graun sóhajtott.

– Hát jó – mondta beleegyezően, és előkotorta a kis bőrtekercset. – Itt a kazamaták alaprajza.

Nicolaus közel hajolt, és a fáklya fényében vizsgálgatta.

– Hogy került hozzád? – kérdezte szenvtelenül.

– Karaidustól.

A druida közel lépett, és akkora pofont kevert le Skandar Graunnak, hogy a félorknak csengett a füle.

– Hé! – ordított fel Skandar Graun dühösen, és megragadta buzogányát. – Hogy merészelted...

– Meg kellene öljelek! – vonult vissza hűvösen Nicolaus. – Nem csak Yutakil halt meg feleslegesen, de értékes időt is vesztegettünk, mert eltitkoltad ezt az információt! A természet egyensúlyi törvénye alapján rád súlyos büntetés vár... De nem én leszek az, aki kiszabja. Bízzuk magasabb hatalmakra!

– Megütöttél?! – tajtékzott Skandar Graun, de nem mert a hűvös modorú fickóra rontani, mert a két borjú nagyságú farkas felborzolódott szőrrel vicsorgott rá. Yamael is kivonta a kardját. Hogy ki ellen...?

– Csillapodj le! – vetette oda a druida. – Különben meghalsz. Yutakil halála után én parancsolok. Engedelmeskedj nekem, és enyhíthetsz vétkeden!

Skandar Graun leengedte buzogányát.

– Nincs más választásom – morogta dühösen.

A vasajtó közben ütemesen döngött, de az acélpántok biztosan kitartottak.

– Yutakil berobbantotta a folyosót – dörmögte Skandar Graun. – Sohasem jutunk el abba a szobába, amit Alouita neve jelöl.

Nicolaus alig érzékelhetően megremegett.

– Eszem ágában sincs odamenni. Hogy lássam az évszázadok óta kínlódó, félig élő, félig holt Alouitát... Akit ki tudja, miféle pokolbéli teremtmények őriznek és sanyargatnak. Mert hogy e térképen bizonyára az szerepel, hol őrzik...

– Mi? – Skandar Graun minden nehezteléséről megfeledkezve borzongott meg.

– Igaza volt Yutakilnak – folytatta Nicolaus a térképvázlatot tanulmányozva. – Jobbra kellett volna mennünk, hogy ráakadjunk Alouita egykori raktárára... itt a jel... De... Hol van Siliana?

Ijedten néztek össze. Eddig fel sem tűnt, hogy hiányzik.

– Nem emlékszem, hogy utánam jött volna – mondta Skandar Graun. – Azt a különös kardot nézegette...

 

 

4. A lidérc

 

Nicolaus a zsebébe gyűrte a bőrtekercset.

– Gyerünk! Ne vesztegessük az időt!

Futva indultak meg a szobán és a nagy termen keresztül vissza a robbanás okozta réshez. Egyenként másztak át. Silianának hűlt helyét találták. A folyosó folytatásában a berobbant kőkupac elzárt minden utat. Arra nem mehetett.

Yamael a földet szaglászta.

– Visszafelé indult!

– Utána!

Futva tették meg az utat vissza a kürtőig, ahol még mindig érintetlenül lógott a kötél. Skandar Graun megkönnyebbülten pillantott rá. Titokban attól félt, hogy a lovagnő, férje halála miatti bosszúból felmászik és a kötelet felhúzza maga után. De nem. Yamael máris a másik alagutat szaglászta, és tekintetén látszott, hogy felismerte Siliana jellegzetes szagát.

– Hová megy ez az ostoba?

Ajkukat harapdálva vetették magukat utána. A bal oldalihoz hasonló folyosón rohantak, és hamarosan egy tágabb barlangrészbe értek. Ennek a túlsó végében megtalálták a nőt. A folyosó vezetett tovább, de ahol a tágas barlang ismét összeszűkült, karnyi vastag acélrudak állták útjukat. Siliana azzal kínlódott, hogy felemelje az egyik ilyen rudat, és a résen átcsusszanjon a túloldalra.

– Mit művelsz? – kiáltotta Nicolaus.

A lány meg se rezzent.

– Felemelem – válaszolta álmatag hangon.

– Miért?

– Átmegyek.

Közelebb értek. Nicolaus a térképet vizsgálgatta.

– Jelölve van a rács... De miért hagytál ott bennünket? Megijedtünk!

Siliana felhagyott a küzdelemmel, és megfordult. Arca sápadt volt, és esze szemmel láthatóan máshol járt.

– Nem tudom – válaszolta. – Nem tudom.

Nicolaus közelebb hajolt és elhúzta kezét a szeme előtt. A lánynak szempillája se rezzent. A druida behunyta a szemét, és sóhajtott.

– Értem már. Valaki... vagy valami hipnotizálta a gömbön keresztül. Nincs eszénél.

– Mit lehet kezdeni vele? – kérdezte Skandar Graun.

– Elveszem a kardját – mordult fel Yamael. De Siliana két kézzel markolta a pengét. Az orgyilkos sötéten méregette, de nem közeledett.

– Megyünk tovább – mondta a druida. – A cél előtt vagyunk. A nőre figyeljetek, nehogy ránk támadjon! Sose lehet tudni...

Skandar Graun nekiveselkedett, és varázskesztyűje erejével könnyedén emelte fel a karvastagságú rudat. És amikor elengedte, az nem hullott vissza; valami szerkezet megakaszthatta.

Gyorsan átbújtak alatta, és óvatosan, de a lehetőségekhez képest sietve keresték az útjukat. Mintha fogadó folyosóján haladtak volna, amiből mindkét oldalon ajtók nyíltak. De egyikbe sem kukkantottak be. Siliana engedelmesen ment velük.

Végül megtorpantak egy vaspántos; pókhálós ajtó előtt.

– Ez az! – súgta Nicolaus. – Ki tudja, miféle őrzői vannak... Álljatok készenlétben!

A druida óvatosan tárta ki az ajtót, és bepillantottak. Kétségtelenül kincseskamra volt; ez látszott a hatalmas halmokban magasodó arany és ezüst kupacokból és csillogó drágakövekből.

Yamael felnyögött gyönyörűségében. A druida óvatosan bevilágított a fáklyával.

A fáklyafény a sötét kincseskamrába vetült, és a homályból hirtelen három kerek gömb jelent meg a szemük előtt, egy nagyobb és két kisebb. A levegőben lebegtek, és miközben Skandar Graun és társai meglepetten nézték őket, a gömbök határozottan emberfej formát öltöttek. Csak a körvonaluk remegett úgy, mint amikor az ember víztükörbe néz, és saját képmását látja. És Skandar Graun rémülten hátrált el, mert három ismerős fej formálódott előttük: Nicolaus, Yamael és Skandar Graun.

– Mi járatban vagytok? – szólalt meg a szellem Nicolaus, és hangja visszhangzóan csengett a néma csendben.

A druida hosszan kivárt, mielőtt választ adott volna.

– Alouita kincseskamráját keressük.

– Megtaláltátok. De ne higgyétek, hogy bármit is elvihettek innen!

A druida habozott.

– Kik vagytok ti, és mi dolgotok itt?

– Mi az őrzők vagyunk. Alouita állított ide bennünket, hogy őrizzük, ami az övé, mindaddig, amíg ő, vagy megbízottja nem jelzi, hogy küldetésünk véget ért. És mi őrködünk, őrizzük, ami Alouitáé. Számos zsivány próbálta már kijátszani éberségünket, de rajta vesztett.

– Szétrobbantottuk az agyukat – mondta a szellem-Yamael.

– És a föld mélyére teleportáltuk holttestüket – tette hozzá a szellem-Skandar Graun.

Nicolaus a homlokát ráncolta.

Skandar Graun megmarkolta a buzogányát, és előrelépett.

– De most eljött az idő – dörögte határozottan –, mikor küldetésetek véget ért. Mert mi vagyunk Alouita megbízottai, akik azért jöttünk, hogy elvigyük a szenvedő mágusnak a varázskönyvét és a Káosz Szavát, amit őrzéstekre bízott!

A három gömb összevissza röpdösött előttük. Túl gyorsak voltak ahhoz, hogy bármelyiket is egy gyors buzogánycsapással el lehetne találni. Végül megállapodtak, és újra egyhelyben lebegtek.

– Örvendezünk – mondta a szellem-Nicolaus –,hogy megszabadulunk végre több évszázados kötelmünk alól, és újra szabadok lehetünk. Mutasd hát gyorsan Alouita jelét, és ha láttuk, mindaz, mit kérsz, a tiéd lehet!

– De ha nem, szétrobbantjuk az agyatokat – mondta a szellem-Yamael.

– És testeteket a föld alá teleportáljuk – tette hozzá a szellem-Skandar Graun.

Az igazi Skandar Graun elbizonytalanodott.

– Kinn hagytuk a jelet – mondta Nicolaus, és kirángatta maga után társait. Bezárta az ajtót, és irgalmatlanul lehordta Skandar Graunt.

– Átkozott félvér! Elrontottál mindent! Most már addig nem lesznek hajlandók tárgyalni velünk, míg meg nem mutatod Alouita jelét... amit pedig nem tudunk megmutatni...

Skandar Graun sunyin pislogott a dühöngő druidára. Ha nem lennének itt a farkasok, meg a vigyorgó Yamael... móresre tanítaná...

– Olyasvalakinek kell bemennie, akiről nem tudják, hogy hozzánk tartozik... Hol van Siliana?

– Most tűnt el a lépcsőfordulóban! – mutatta Yamael.

– Utána!

A hosszú, sötét folyosó fokozatosan lejtett, és nem sokkal azelőtt, hogy elkanyarodott, meredek lépcsők következtek. Ezeken lépkedett lefelé a lovagnő.

A farkasok vicsorogva torpantak meg a lépcső tetején.

– Állj! – kiáltotta a druida. – Gonoszság bűze áramlik fel a mélyből!

Yamael nem torpant meg. Kettesével szedte a lépcsőket, és Siliana nyomában robogott, Skandar Graunnal a nyomában. A lépcsőn félúton elbizonytalanodott, és megállt. Az a hátborzongató érzése támadt, hogy a sötétben vörösen izzó szempárt lát. Összehúzott szemmel próbálta kivenni az alakot.

Yamael a lépcső alján érte utol a kábán lépegető vértezetes nőt. Megragadta a karját, és visszafelé rángatta. – Gyere!

Siliana azonban nem akármilyen gyenge asszony volt, akit bárki rángathat. Teljes erejéből ellenállt.

– Engedj! – kiáltotta. – Le kell mennem! Ott vár...

– Ki?

– A nagyúr... – Siliana ellökte Yamaelt, de az máris talpra ugrott.

– Pusztulj akkor! – kiáltotta. – De ezért kár lenne!

Megragadta Siliana csuklóját, és kicsavarta kezéből a hatalmas pallost. Az azon nyomban újra ragyogni és duruzsolni kezdett! A nő felsikoltott.

Skandar Graun dühösen indult lefelé, hogy véget vessen Yamael brutalitásának. De ekkor úgy tűnt, mintha a sötétség, és benne a vörösen izzó szempár közelebb húzódott volna a dulakodókhoz. Nem, nem a szempár lépett ki a sötétből, hanem maga a sötétség indult meg iszonytató sebességgel.

Yamael felordított, mintha szíven szúrták volna. A sötétség felé taszította Silianát, elejtette a varázskardot, és ha lefelé kettesével vette a lépcsőket, most négyesével száguldott felfelé. És ordított! Mintha nyúznák!

Skandar Graun még sohasem hallotta Yamaelt ordítani, és ez a tény minden másnál ijesztőbben hatott. Alulról Yamael veszett üvöltésén át Siliana iszonyatos halálsikolya hallatszott, majd egy borzalmas cuppanás. A sikoly elcsendesedett. És a sötétség viharsebesen indult a menekülő orgyilkos után. A félvér harcos-papnak sem kellett sok biztatás. Sarkon fordult, és rémülten dübörgött felfelé.

Skandar Graun sokkal lassúbb volt Yamaelnál, de akkora előnye volt, hogy jóval előbb ért fel társánál. A druida nem várt sok magyarázatot. Látta Skandar Graun eltorzult képét, és hallotta Yamael ordítását. Egy meglepő húzással a hím farkas hátára vetette magát, és a véknyába vágta sarkát, mintha paripán lovagolna. És hátasa meglódult vissza a folyosón. A nőstény szorosan a nyomában. Skandar Graun teljes erejéből futott.

Yamael ordítása már közvetlenül a háta mögül hallatszott, de nem mert hátrapillantani, hogy megnézze, követi-e őket a sötétség, az izzó vörös szempárral.

Skandar Graun fortélyos agyában felvillant valami.

– Be a kamrába! – üvöltötte.

A druida túlnyargalt a kincseskamrán, és nem fordult vissza; eltűnt a kanyarban. Skandar Graun feltépte az ajtót, és beugrott.

– Be ne zárd! – üvöltötte Yamael.

– Neked már úgyis véged!

Hirtelen körberöpködte a három gömb. Most nem lehetett megkülönböztetni őket; egyforma méretűek voltak, és nem tükröződött bennük arc.

– Nálad van Alouita jele?

– Mert ha nincs, szétrobbantjuk az agyad...

– És holttested teleportáljuk a föld alá...

– Nálam van! – kiáltotta. Skandar Graun. – De egy szörnyű feketeség üldöz minket! Meg akarja gyilkolni Alouita hűséges...

Yamael egyszerűen kitépte Skandar Graun kezéből az ajtót, és ordítva repült be, mintha vízbe akarna hasast ugrani.

Mögötte egy iszonyatos, fekete rémalak tűnt fel. Olyan volt, akár egy puffadt, sötét felhő, de görbe, békaszerű lábakon suhant, két mancsáról rettenetes karmok meredeztek, és torz pofájából veszedelmes agyarak meredtek elő. Vörös szeme szédítő fénnyel izzott, s egész alakját sűrű sötétség burkolta be.

A jelenés megtorpant az ajtóban.

– Miért üldözöd Alouita megbízottait? – követelte az egyik gömb.

– Kiégetjük az agyad...

– És teleportálunk...

– Úgy van! – kiáltotta Skandar Graun, és tenyere izzadt a varázskesztyűben.

A lidérc hatalmasat bömbölt. Úgy tűnt, csak egyetlen mozdulatot tett, de két karmos mancsa a levegőbe csapott, és telibe találta a két legközelebbi gömböt. Szinte egyszerre hallatszott a két pukkanás, s a gömbök foszlányokra szakadtak. A harmadik pedig sivítva zúgott ki a szobából, mint egy kilyukasztott léggömb.

A lidérc lassan, megfontoltan Skandar Graun felé fordította fejét. Yamael megpróbált bebújni az arany- és ezüstkupac közé, és fémpénzeket szórt magára.

Skandar Graun felbömbölt, és meglengette láncos buzogányát. A lidérc homlokára célzott, a két szeme közé. Azonban a fekete mancs ismét szemmel követhetetlen gyorsasággal villant, és kiütötte a fegyvert a harcos-pap kezéből. A buzogány nyele egy reccsenéssel eltört. A markolat csonkja Skandar Graun kesztyűs kezében maradt, a másik vége pörögve vágódott a szikrázó drágakövek közé.

Skandar Graun döbbenten hátrált. A Káosz Gyűrűje!

– Sheenka segíts!

Hirtelen tűz fénylett fel a sötét rémség jobb oldalán, és a lobogó lángok közt a haltestű szlád jelent meg. Csontsovány kezében egy különös fejet szorongatott. Emberfej nagyságú volt, de az arc teljesen sárga és olyan, akár egy undorító béka pofája. Hosszú aranyhaj lógott le a letépett nyak csonkjára.

– Ne bántsd Yvorl szolgáját! – mondta Sheenka, és a fejet a lidérc felé hajította.

Az villámgyors mozdulattal ragadta meg az aranyszínű üstökénél fogva, és megrázta; fekete vércseppek potyogtak belőle.

– Ne hívj újra, félvér! Yvorl vár rám! – mondta Sheenka, és eltűnt a tűzzel együtt.

A lidérc lassan a félvér felé fordította fejét, és mély, zengő hangja még a lelket is megrázta mindabban, aki hallotta.

– Ezek... veled vannak?

Skandar Graun egész testében remegett.

– Igen – nyögte.

– Vidd a Káosz Szavát, és terjeszd a pusztulást!

A lidérc lassan elfordult, és az ajtó felé lépett. Hangja a folyosóról visszhangzott.

– Takarodjatok a birodalmamból!

Skandar Graun csak állt, és a gömbök gennyes foszlányaira csöpögött undorító fekete vércseppeket bámulta.

Yamael kikukkantott a csengő arany- és ezüstpénzek alól. Csak ült, és úgy bámult Skandar Graunra, mintha kísértetet látna. De csodálkozása nem sokáig tartott. Lerázta magáról a fémpénzeket, és azonnal kutatni kezdett a fali polcok mentén.

Merva dugta be a fejét a nyitott ajtón, aztán hamarosan érkezett Nicolaus is. Gyanakvón nézett körül, és épp kérdezni akart valamit, mikor Yamael különleges érzékkel talált egy rejtett ajtót. Mikor felpattintotta a zárat, vastag, bőrkötésű könyv látszott – meg egy elefántcsont tok.

– Megvan!

– Ez az! – kiáltotta Nicolaus. – A varázskönyv és a Káosz Szava! Peltár kívánsága teljesül.

Skandar Graun az elefántcsont tokért nyúlt, de a druida elrántotta előle.

– Mit akarsz?

– A Káosz Szavát! Engem illet.

Nicolaus a zsákjába rejtette, és morgó, ugató hangokat hallatott. A két farkas feszülten figyelt rá.

– Peltár tulajdona. Azért küldött a Káosz Szaváért, hogy elpusztítsa, és ezzel a káosz hatalmát gyengítve erősödjön a rend!

Skandar Graun merőn bámulta a pökhendi embert. Ez dacolni mer vele! Hívja még egyszer Sheenkát? Ha Yvorl foglalkoztatja, nem fog jönni. Fél szemmel Yamaelra pislogott, Vajon ki mellé áll az orgyilkos, ha kenyértörésre kerül sor? Yamael arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

– Ez a fekete... szörnyeteg nekem adta! Azt mondta, vigyem a Káosz Szavát, és terjesszem a pusztulást!

Nicolaus a fejét ingatta.

– Nem kerülhet rá sor. Ne szállj szembe velem, a két farkasommal és Yamaellal. Mit kezdhetnél ellenünk a törött buzogánycsonkkal? Térj észhez, félvér... ne akard, hogy druida varázserőmmel kénytelen legyek felforrósítani páncélod fémét, hogy elevenen sülj meg, benne!

Skandar Graun morogva kereste meg buzogányát, és övébe tűzte. Ilyen könnyen nem vehetik el tőle, ami az övé! De ez még nem a megfelelő alkalom a visszavágásra.

– Gyerünk innen! – parancsolta a druida. – Nem tudom, hogy szabadultatok meg a lidérctől... De ha visszatér, nem szeretnék itt lenni!

Yamael morgott, vicsorgott, és minden felesleges holmit kiszórt a táskájából, hogy szikrázó drágakövekkel tömje tele. A rongyba bugyolált gömbbel habozott, de azt mégis visszagyömöszölte. Minden zsebét telerakta csillogó-villogó kavicsokkal, és amikor már nem tudta hová tenni, a szájába vett egy nagyobb darabot.

– Vissza a kürtőhöz! – adta ki a parancsot Nicolaus, és felpattant a nagyobb farkasra. – Marva elől, én utána, aztán Yamael, és leghátul Skandar Graun!

– Én vagyok a leglassúbb! – ellenkezett a félvér pap. – Lemaradok, és nem vártok meg!

Yamael csak bólogatott. A biztonság kedvéért mégis lenyelt pár drágakövet.

– Téged nem bánt a lidérc – szögezte le az orgyilkos, és még egyszer megcsodálta a szikrázó halmot.

– Azt mondod? – kételkedett Skandar Graun. – Én nem vagyok ilyen biztos benne! Menjen hátul a farkas! Az el tud rohanni, ha a lidérc újra támad!

– Én parancsolok – mondta a druida. – Vissza a kürtőhöz! Rajta!

Merva máris kisurrant, és Mort, Nicolaussal a hátán utána iramodott. Yamaelnek sem kellett sok biztatás. Skandar Graun barátságtalan pillantást vetett utánuk, de nem akart elmaradni, kidübörgött hát ő is.

Versenyfutás. Skandar Graun úgy dübörgött és fújtatott, hogy szinte remegett az alagút. Cölöpszerű lábai hatalmas erővel csapódtak a sziklás, agyagos talajhoz, vértezete zörgött, szíve kalimpált, és fortélyos agya lázasan dolgozott.

Ki kell találnia valamit, hogy megszerezze a Káosz Szavát Nicolaustól, mielőtt a felszínre érnek. Az biztos, hogy nem mehet Peltárhoz a jutalmáért és a büntetésért. És ha Peltárnak az a célja, hogy elpusztítsa a Káosz Szavát, miként cselekedne a káosz egy papjával? És ha a felszínre jutnak, semmi sem garantálja, hogy Nicolaus és Yamael szükségét érzi, hogy velük tartson. Megölik azonnal! Nyíltan vagy orvul, oly mindegy!

Ki kell találni valamit! De mit? Sheenkát hiába hívja. Szép kis szlád! Azt ígérte, három alkalommal megsegíti. És rögtön az első után visszakozik! És ő maga hogyan szálljon szembe a druida fémfelforrósító mágiájával, a két fenevaddal meg Yamaellal? Hogyan?

Hacsak...

Sunyi terv kezdett kibontakozni sötét elméjében. Hacsak... Egyszerre felderült a képe, és könnyebb szívvel futott tovább. Mert hiszen, ha a druida meghal, a farkasok azon nyomban visszaváltoznak erdei fenevadakká, és elfelejtik volt uruk parancsát... Csak a kürtő alatt érte utol társait; azok nagyban tanakodtak.

– Én felhúzom a farkasokat – mondta Yamael. Máris mászni kezdett felfelé a kötélen.

A fenevadak idegesen morgolódva tekintgettek az alagút irányába. Nicolaus letérdepelt közéjük, és valamit mormogott a fülükbe. Mindkét hatalmas jószág a földre hasalt, és a kötélen felkúszó orgyilkost leste.

Skandar Graun a kürtőt szemlélte. Töredezett falában repedések húzódtak. Egy izmos ember kötél nélkül is felmászhat, ha hátát jó erősen a kürtő falának feszíti.

– Velem mi lesz? – vetette oda dühösen Skandar Graun a druidának, miután kilihegte magát.

Az rá se hederített.

– Mi lesz?

– Yamael felhúzza Mervát meg Mortot, aztán fel mászom én, végül te.

Skandar Graun ebben nem volt olyan biztos. Mert mi van, ha a druida után társai egyszerűen felhúzzák a kötelet? Vagy hagyják félig felmászni társukat, és csak akkor nyisszantják el?

Ebből nem lesz semmi!

– És ha ideér a lidérc? – követelte Skandar Graun. – Egyedül küzdjek meg vele?

A druida szenvtelenül pillantott rá.

– A legfontosabb a Káosz Szava és a könyv. Egyiket sem adhatom ki a kezemből, itt lenn pedig nincs biztonságban. Te mászol utoljára.

– Addig itt kuksoljak egyedül? Teljesen egyedül?

– Imádkozz Yvorlhoz – mondta a magas druida némi gúnnyal, és tovább simogatta a két fenevadat.

Skandar Graun lehajtotta a fejét.

– Fohászkodom Yvorlhoz, hogy ne hagyjon egyedül!

– Ha beszélsz vele, add át neki üdvözletem! – tréfálkozott Nicolaus.

Skandar Graun morgott valamit. Lerakta pajzsát, törött, nyelű buzogányát, levette hátáról kidudorodó bőrzsákját, és turkálni kezdett benne. Megtalálta azt a pár sárkánycsont darabot, amit a jövő kifürkészésére szokott használni. Többnyire nem sok sikerrel.

Yamael felért, és visszaszólt.

– Jöhet az első! De szólj rá, hogy nekem ne támadjon, mert leszúrom!

Nicolaus morogva parancsolt rá a hímre, és a kötél végét megkötötte a hasa alatt. Aztán még egyszer megpaskolta az állat fejét, mielőtt felkiáltott Yamaelnek, hogy húzhatja.

Yamael káromkodva, nyögve húzta fölfelé. Nem lehetett valami könnyű.

Közben Skandar Graun kiszórta maga elé a sárkánycsontokat, és halkan kántálni kezdett. De nem a jövőt fürkészte. Emberáldozó szertartást készített elő, és Yvorl kegyeiért fohászkodott, hogy segítse meg!

Hamarosan újra aláhullott a kötél, és a druida most Mervát kötözte rá hasonló módszerrel. Odafönn Yamael, úgy látszik, kifogyott az embernyelvű káromkodásokból, mert köpködő ork nyelven folytatta, miközben az állat lassan emelkedett. Skandar Graun döbbentén hallgatta, miket mond az orgyilkos káromkodás gyanánt.

– Maradj odalenn, te átkozott félvér pap! Különben meg kell öljelek! A széparcú parancsára. És én engedelmeskedem, ha utánunk mászol! Megértetted?

Skandar Graun lopva Nicolausra bámult. De az nyilván egy szót sem tudott orkul, mert meg sem rezdült az arca. Csak azt nézte, hogy tűnik el Merva a kürtő szája felé.

Most!

Skandar Graun összeszedte minden akaraterejét, és aktiválta a mozdulatlanná tévő varázst a háttal álló Nicolausra. Érezte, hogy elszánt akarata védtelenül érte a druida tudatát. A magas férfi megdermedt, még pislogni sem bírt. Nicolaus ott állt felfelé fordított arccal, mint egy mozdulni képtelen szobor, és szervezete percekre lebénult a váratlan támadástól.

Skandar Graun megrohanta, és buzogányával szörnyű csapást mért a fejére. Nicolaus koponyája úgy loccsant szét, mint a tök, és büszke tartású teste puffanva vágódott a barlang kövére. Skandar Graun lerángatta a hulláról a zsákját, aztán előkapta Yvorl jelképét, a kis áldozókaszát, és lemetélte vele a druida szétzúzott fejét.

Ekkor hullott alá a kötél, és a magasból Yamael megrökönyödött kiáltása hallatszott.

– Mi folyik odalenn?

A csalóka vízfelszíntől semmit sem látott, de hallhatta a tompa ütés hangját.

Skandar Graun nem törődött vele. Villámgyorsan cselekedett. Mocskos, barna pokrócát a druida tetemére dobta, ráöntötte a flaska olajat, és meggyújtotta. A hevenyészett halotti máglya azonnal lángra lobbant. Mi éghető még? Kikotorta Nicolaus hátizsákjából a varázskönyvet és az elefántcsont tokot. A hátizsákot a tűzre dobta. Aztán rövid habozás után Alouita varázskönyvét is. Hogy biztosan ne kerüljön soha Peltár kezébe! Az elefántcsont tokot az övébe tűzte.

– Nicolaus! – kiáltotta fentről Yamael. – Skandar Graun! Mi az ördög...

A félork harcos-pap, mielőtt megkezdte volna áldozó imáját, felbámult a kürtőbe a feketén kanyargó füst után.

Ízes ork nyelven kiáltott fel.

– Yamael! Csak annyit mondok: fordulj meg!

Yamael felordított, és ugyanabban a pillanatban odafentről iszonyatos morgás hallatszott, majd éktelen hangzavar. Mint amikor két borjú nagyságú farkas széttép egy vigyázatlan orgyilkost.

 

 

5. Peltár

 

Skandar Graun zordan vigyorgott. Szinte sajnálta az orgyilkost. Maga elé képzelte a képét. Mit érezhetett az ördöngős fickó, mikor rádöbbent, hogy Nicolaus halálával megszűnt a druida bűbáj, és két felocsúdott, vicsorgó fenevad áll a háta mögött. Brr!

Béke poraira! Illetve – maradványaira! Már amennyit két ilyen hatalmas dög valamit is hagy belőle. A nagy Yamael, a halhatatlan ördög ilyen bestiák gyomrában végzi. Sajnálatos!

Ájtatos révülettel meredt az áldozótűzbe. Imát mormolt. A druida teste hirtelen fellobbant, és eltűnt. A vastag varázskönyv valósággal táncolt a lángokban; alámerült, kiemelkedett – aztán az is eltűnt! És ekkor olyasmi történt, ami meglepte az áldozót. A lángok közt megjelent Yvorl! Kaszáját lengette, és egyetlen szemével Skandar Graunra bámult.

– Bölcsen cselekedtél, félvér! E varázskönyv hasznomra van! Használd a Káosz Szavát! Használd, s terjeszd a káoszt! Megjutalmazlak. Peltár a tied! Győzzön az erősebb!

Az isten egyetlen szeme mintha gúnyosan villant volna, aztán a félelmetes alak eltűnt a lángok közül. Skandar Graun dermedten állt. Yvorl a káosz egyik istene. Saját szolgáit sem segíti. Saját szolgáiból is gúnyt űz, mert a káosz nem ismer el pozitív tulajdonságokat!

Habozva húzta elő az elefántcsont tokot. A Káosz Szava! A sokak által keresett, hatalmas varázsszer. Vajon miféle titokzatos rúnák rejteznek a belsejében?

Szinte félve bontotta ki. Egy bőrtekercs került elő belőle. Egy bőrtekercs, amelyen nem álltak ősi rúnák, sem papi varázslatok nem tartalmazott hosszadalmas magyarázatot a káosz mibenlétéről; mindössze egyetlen szó állt rajta: BOSSZÚ.

Skandar Graun megütközve forgatta a bőrtekercset. De egyetlen más jelet sem talált rajta. Csak azt az egy szót. Bosszú! Ez lenne hát a Káosz Szava! Ezért volt gunyoros Yvorl pillantása. Mert mikor azt mondta, használd a Káosz Szavát, úgy értette: állj bosszút! Állj bosszút magad! Szállj szembe te egyedül Peltárral, elvégre a te ügyed!

Ez hát, a Káosz Szava a Káosz egyik istenétől. Eltette a bőrtekercset a tokjába, és a tokot övébe tűzte.

És a bosszú részben már kezdetét vette. Hiszen meghiúsította Peltár terveit a varázskönyvet illetően, és a Káosz Szavát – ezt az értéktelen vackot – sem fogja soha megkapni! Vigyorogva gondolt arra, mit szól majd a bősz varázsló, ha megtudja, hogy terve kudarcot vallott...

Odafentről örvendező rikoltás harsant.

– Peltár! Gyógyíts meg, és megölöm neked a rohadékot!

Yamael hangja volt. És egy jóval mélyebb, mennydörgő hang válaszolt neki.

– Hol az az alávaló?

– Odalenn. Megölte Nicolaust, és rám uszította a dögöket! Gyógyíts meg, uram, és megölöm neked!

Skandar Graun felkiáltott megdöbbenésében. A kürtő szája felől hirtelen hideg léghuzat söpört végig, majd havazni kezdett, és a hó eloltotta az áldozótüzet. És a hulló fehérségben egy vörös köntös jelent meg, amint lassan ereszkedett lefelé.

Skandar Graun jobbkéz felé iramodott, de aztán eszébe jutott a fekete lidérc izzó tekintete, és meggondolta magát. Balfelé rohant.

– Ott van! – süvöltötte Yamael a magasból – Megölöm!

Skandar Graun a rémülettől félőrülten futott a visszhangzó folyosón. Hallotta, amint üldözői földet érnek, és utána vetik magukat.

Csak amikor eljutott oda, ahol Yutakil Obragon kővel borított sírhantja torlaszolta el az utat, tudatosult benne, hogy ez zsákutca. Átbújt a résen, és a hatalmas teremben találta magát. Keresztülrohant rajta. De hiába keresett más kijáratot, csak azt az egyet találta: a zombikkal telt helyiség felé.

Őrjöngve forgolódott. Előtte a zombik, mögötte Peltár és Yamael!

Akkor inkább a zombik!

– Állj meg! – mennydörgött egy hang.

Beugrott a teremmel szomszédos szobába. A súlyos ágyhoz ugrott, megragadta a lábát, és az ajtóhoz vonszolta. Roppant erejével könnyedén elvégezte, amihez három emberre lett volna szükség. Aztán az ágyra dobta az asztalt és a székeket. Aztán a polcokat tépte le a falról. Mindent, amit lehet! Ember legyen a talpán, aki ezen áttör!

A nagy terem felől egy test csapódott az ajtónak.

– Elbarikádozta magát! – süvöltötte Yamael.

Skandar Graun lehajolt eldobott fegyveréért és pajzsáért. Épp abban a pillanatban, hogy felegyenesedett, a falból Peltár vörös köpenye jelent meg, és a félvér pap egy pillanatra szembe találta magát Lendor hatalmas varázslójával, Kopasz volt, és szemöldöke ezüstösen izzott. Vörös köpenye lebegett utána.

– Add ide a Káosz Szavát! – mennydörögte a mágus, és szemöldöke vakítóan felizzott.

Skandar Graun habozás nélkül felé sújtott. De csonka nyelű buzogányával elhibázta, és a láncon lógó vasgolyó csak a levegőben süvített el.

A varázslónak hűlt helye volt!

De hirtelen ismét megjelent. A puszta levegőből! A harcos-pap odacsapott. Buzogánya majdnem kirepült a kezéből a lendülettől. Mert a varázsló egyszerűen elpárolgott onnan.

Skandar Graun felordított, és kirohant a másik ajtón. A szoba túlfelén ott állt a nyolc retesszel elzárt vasajtó. És odaát a zombik! Inkább ezer zombi, mint Peltár!

Skandar Graun az ajtónak esett, és elkezdte feltépni a reteszeket. Hirtelen ezüst fénynyaláb suhant el a feje mellett, és ezüstös ragyogás vonta be a fémajtót. Skandar Graun rángatta a reteszt. De az nem engedett. Mintha egybe olvadt volna a fallal.

– Add ide a Káosz Szavát!

A félvér harcos-pap megperdült, és hátát a makacs ajtónak vetve megszorította buzogányát.

Peltár szemöldöke izzott. Ott állt az ajtóban, de nem lépett közelebb.

– Add ide, félvér!

– Sheenka... segíts! Sheenka!

De a szlád nem jelent meg. Ezt a csatát egyedül kell megvívnia!

Eszeveszetten kutatott az agyában, de rádöbbent, hogy már elhasználta csöndvarázsát. És parancsvarázs egy varázsló ellen... túl kevés!

A vörös köpenyes varázsló előrenyújtotta bal tenyerét, jobbjával pedig nyolcasokat kezdett leírni a levegőben. Tűzgolyó! Egy ehhez hasonló robbantotta szét Telkontart és Kvanart, tucatnyi manóval egyetemben.

– Bosszú! – ordította tele szájjal. Ugyanabban a pillanatban kétségbeesetten ellökte magát az ajtótól, és buzogányát lengetve ellenfelére rontott.

Még látta, hogy kék szikra pattan ki Peltár tenyeréből, és a következő pillanatban a titáni robbanás kirepítette a szobából.

Nem látta, csak sejtette, hogy a detonáció lyukat ütött a falban, a mennyezet beomolhatott, mert kisebb kövek süvítettek el a feje mellett, és csattantak vértjén. Hátizsákja szétnyílt és tartalma szerteszóródott. Tarkóján a szőr egy pillanat alatt megpörkölődött, és ez a kín észhez térítette.

Kábán rázta a fejét, és csak most vette észre, mi történt. A robbanás kilökte a szobából, nekicsapta a varázslónak, lesodorta a lábáról, és teljes lemezvértjében rázuhant. Peltár nyögve vonaglott alatta.

Skandar Graun ráült a félholt varázsló mellére, és megrázta áldozatát.

– Eljött az időd, Peltár! Yvorl vár!

A varázsló kinyitotta a szemét, és zavarosan pislogott.

– Ha tudnád, mily régóta vártam erre a pillanatra – lehelte Skandar Graun. – Mennyit álmodoztam, mennyit sóvárogtam arról, hogy egyszer eljöjjön az a perc, amikor megszoríthatom azt a becstelen torkod! Peltár! Peltár! Ez a név, mióta az eszemet tudom, gyűlöletes számomra! Csak a bosszú hajt, csak a bosszúért éltem! És könyörtelen voltam bosszúmban... és közben társaim elhullottak mellettem! Pestises lettem! De megérte! Ez az érzés... ez... ez...

Peltár tekintete kitisztult.

– Ki... vagy te? – nyögte. Alig tudott beszélni, mert a félork vaskesztyűs keze a torkára tapadt, készen arra, hogy amint varázsolni próbál, azonnal megszorítsa.

– Hogy ki vagyok? Skandar Graun, Yvorl isten harcos-papja, a Káosz Szavának tulajdonosa... Peltár végzete!

– Igen – mondta Peltár halkan. – Bekövetkezett hát. De miért?

– Igen – morogta fenyegetően Skandar Graun. – Ezt kérdezem én is. Miért? Miért állt össze egy ifjú varázslótanonc Kirovangban egy ork asszonnyal? Miért nemzett neki korcs gyereket? És miért ölte meg mindkettőjüket egy másik varázsló? Te! Kegyetlenül legyilkoltad szüleimet, és engem égre-földre hajszoltál? Mit ártottam neked? Miért akartad egy félork poronty torkát elmetszeni? Miért? Válaszolj, mielőtt megöllek, nyomorult!

Kegyetlenül megrázta a varázslót, és többször beverte a fejét a kőpadlóba.

– Hogy miért? – mondta Peltár keserűen. – Hát ezért. El kellett volna pusztítsalak, hogy ne következzen be ez a mostani pillanat. Anyádat, és az áruló Tomart utolérte sorsa. De a félork poronttyal megszökött egy pap. Sohasem találtuk meg sem a papot, sem... téged.

– Miért kellett volna meghalnom?

– Mert a világot a Rendnek kell uralnia! Mert a Káosznak meg kell gyengülnie! Az embernek fenn kell maradnia! Azért!

Skandar Graun dühösen morgott, és rázta a fejét.

– Miféle válasz ez?

– Minden válaszok válasza. A végső válasz. A Rendnek felül kell kerekednie a Káoszon.

Skandar Graun torka összeszorult.

– El akartál pusztítani, hogy sohase szolgálhassam a Káoszt. És ezzel épp akaratod ellenére cselekedtél. Kifejlesztetted bennem a gyűlöletet, és most már nem tudok semmi másnak élni, csak a bosszúnak... a Káosznak! Mert ez a Káosz Szava! A bosszú! Nem édesebb szó ez minden másnál?

A varázsló fájdalmasan elmosolyodott.

– Édes? Valóban? Skandar Graun, Yvorl isten harcos-papja... talán boldog? Fiam, én valóban vadásztam rád... de nem azért, hogy megöljelek, hanem hogy megtudd az igazságot! Én más életet szántam volna neked! Nézz magadba! Fújd el az agyadat elfüggönyző ködöt, és gondolkozz! Boldog vagy? Hogy társaid hullnak körülötted? Hogy sohasem lesz sem barátod, sem asszonyod? Hogy sohasem lesz senki, aki megértse cselekedeteidet? Örökre kisemmizett leszel! Magányos farkas. Pestisesnek nevezted magad, de rosszabb vagy annál... a Káosz Szavának hordozója vagy! Vérszívó vámpír!

Skandar Graun hallgatott.

– Most megölsz – folytatta Peltár. – És ezzel mindennél nagyobb szolgálatot teszel a Káosznak. Mert én vagyok az egyetlen itt a világ peremén, aki a Rend szavával hadban állok ellene. Én vágyok az egyetlen, aki ismerem a módját, miként pusztítsam el a Káosz Szavát. Hogy ne terjedjen tovább a gyűlölet, és ne uralkodjon el a bosszú a világ gondolkodó lényein. Fogalmad sincs, micsoda rettenetet szabadítasz a világra, ha a Káosz Szava napvilágra kerül!

– Hát kerüljön! – mondta zordan a félork. – Jöjjön a Káosz, és törölje le ezt a bűnös világot a létsík színéről! Szabadjára engedem a Káosz Szavát, és terjesztem a rombolást! Mert én Skandar Graun vagyok, a pusztító! E sorsra születtem, s nem kívánok mást!

– Hazugságban neveltek, fiam, és átitatták lelked a Káosz Szavával, hogy beteljesedjen a legenda, amit a Bölcs Harides olvasott ki egy évszázada a Jövendő Könyvéből: hogy eljő egyszer egy félig ork, félig ember harcos-pap a Káosz Szavával ajkán, és kibillenti a Káosz és a Rend évezredes egyensúlyát, és a Káosz kerekedik felül, és elpusztul a föld, elpusztulnak az emberek. Te vagy az a bizonyos harcos-pap, Yvorl-imádó Skandar Graun? Te leszel az, aki valóra váltod e rettegett legendát, és rontást hozol a világ minden halandó lényére? Nem csak egy mesterségesen táplált gyűlölet szítja lelked lángolását? Nem vágysz társra? Nem vágysz barátra? Asszonyra? Szeretőre? Életre? Szakíts a Káosszal, és ezt még mindig megkaphatod!

Skandar Graun elhessegette a kísértést.

– Hazugságban neveltek?

Peltár bólintott.

– A Káosz papjai mindent elkövettek, hogy valóra váltsák a legendát. Nagy gonddal választották ki azt az ork harcoslányt, aki legmegfelelőbbnek látszott hozzá, hogy méhében hordja a Káosz eljövendő papját. Apád varázsló volt... tehetséges, de megtévelyedett ifjú, akit elvakított a lehetőség, amit a Káosz kínált neki. Nem én öltem meg. Áldozótűzön végezte, mikor már nem volt szükség rá. És én voltam az, a Rend elkötelezett híve, aki tudomást szereztem a becstelen tervről, és rajtaütöttem a föld alatti templomon. Számosan pusztultak el ott, és meghalt az az ork leány is, akit anyádnak nevezhettél. Egy Netar nevezetű pap fojtotta meg.

– Netar?!

– Mire híveim megtalálták anyád testét, már nem volt élet benne. És téged, a kiszemeltet magával ragadott Netar, és nyoma veszett. Soha többé nem bukkant fel. És ezzel elvágta az utolsó szálat is. Még a nevét sem tudtuk a félork gyereknek, akitől rettegnie kell a Rendnek. Kutatásaim során, homályos legendák nyomát követve Lendorba költöztem, és minden buzgalmammal a Káosz Szavát kutattam. Hogy megszerezzem, és elpusztítsam, mielőtt a Káosz kiszemeltje megleli, és ajkára veszi... De elkéstem. És ez lett a vesztem. Bírod a Káosz Szavát, s ez szinte legyőzhetetlenné tesz! De jól jegyezd meg a szavam, Skandar Graun! Még a legyőzhetetlennek is eljő egyszer a legyőzője, s akkor a világ kereke ismét fordul egyet! Ez hát a bosszúd története. Rajtad áll, elhiszed-e, vagy ragaszkodsz a hazugsághoz. Rajtad áll, mivé leszel. Anyádat és apádat nem én öltem meg. Nem számít, hiszel-e nekem. De arra kérlek, gondolkozz, és tégy meg valamit, hogy a világ sorsa jobb Legyen! A Káosz Szavát már a fejedben hordozod; el nem vehetem tőled. De azt a bőrtekercset, ami a Szót tartalmazza, még el lehet pusztítani, és akkor talán nem lesznek követőid, akik megismerik hatalmát. Rajtad áll, Skandar Graun. Ölj meg, és terjeszd a Káoszt a földön, vagy add át a Káosz Szavát, és engedj utamra...

– Azt mondod, a Szót már senki sem veheti el tőlem. Mit érsz vele akkor, ha megsemmisíted a pergament?

– Nem a szó számit, hanem a szó mögött lakozó hatalom. Ott lakozik most már a fejedben, akár egy varázslat, ami csak arra vár, hogy aktiváld, és a szó a kulcsa a varázslatnak. Ezzel gyűrtél le engem is. Ezért nem tudom most egyetlen varázslatom sem használni ellened. De ha elpusztítom a tekercset, soha senki nem olvashatja le róla a hatalmat jelentő varázsigét, és akkor csak te maradsz egyetlen gyakorlója. És a Káosz és a Rend évezredes küzdelmében mit számít az a néhány év, míg te léteddel a pusztulást terjeszted? Te pedig előbb-utóbb bevégzed, ha a Káosz útját követed, és akkor... a Rend újra fellélegezhet!

Skandar Graun felvetette a fejét, és a mennyezetet bámulta.

– Yvorl! – kiáltott fel hirtelen. – Mit szólsz mindehhez? Yvorl?

Csak a szoba visszhangozta vissza szavait.

Skandar Graun súlyos szívvel feltápászkodott. Szétvetett lábbal állt a fekvő varázsló fölött.

– A bosszú – mondta merengve. – Mit ér? Azt képzeled, édes lesz, de közben csak arra jó, hogy megkeserítse a szád ízét. Hazugságok vesznek körül, és észre sem veszed, hogy már te is hazudsz önmagadnak. Hol itt az igazság? És hol itt az értelem? Hinnem kell neked, átkozott varázsló!

Kihúzta övéből az elefántcsont tokot, ami a bőrtekercset tartalmazta, és hanyag mozdulattal Peltár mellé dobta.

– Menj! Terjeszd a Rendet! Én pedig a Káoszt terjesztem. Ki-ki végezze a maga dolgát...

Elfordult, és csöppet sem törődve azzal, hogy a varázsló hátba támadhatja, megindult a bútorokkal eltorlaszolt ajtó felé. Halk pukkanás hallatszott. Skandar Graun hátra sandított. Peltárnak hűlt helye volt. Elteleportált, és magával vitte a Káosz Szavát. Hogy elpusztítsa!

 

 

6. Két túlélő

 

Skandar Graun lehajtotta a fejét, és sóhajtott. Yvorl ezt sose bocsátja meg neki! De miért nem jelent meg, mikor szólította? Ha az isten szeszélyes, imádója miért ne lenne az?

Eldobálta a bútordarabokat az ajtó elől, és kilépett a nagy terembe. Mélyet lélegzett. Úgy érezte magát, mintha valami roppant tehertől szabadult volna meg. Bosszú? Vége. Nincs tovább. Mi értelme van már az életének? Mi dolga van tovább ezen a földön?

Hirtelen valami mozdult mellette. fémpáncélja megcsikordult és oldalába fájdalom hasított.

Skandar Graun megtántorodott, és a falnak esett. Yamael dühtől eltorzult arca jelent meg előtte, és az orgyilkos véres kardja újra megvillant.

– Végre! – lihegte Yamael. – Végre!

Skandar Graun kesztyűs kezével elkapta a lecsapni készülő bal csuklót, és megszorította. Azonban ösztönösen várta, hogy a Yamael jobb kezében lévő alattomos tőr az oldalába mélyed. De a szúrás nem jött. Ellökte magától.

Yamael a falnak esett, és felnyögött a fájdalomtól. Szörnyű állapotban volt! Ruhája cafatokban lógott rajta. Kardját bal kezében tartotta; igen egyszerű okból – jobb karja helyén csak egy véres csonk meredezett. Bal oldalát nem takarták véres rongyok, és sötét bőrében hatalmas agyarak nyoma látszott. A fél oldalát kiharapták! Csoda, hogy még talpon van A farkasok alaposan helyben hagyták!

– Végre! – lihegte Yamael. – Végre!

De csak támolyogni tudott. Rengeteg vért veszthetett, és nagyon legyengült. Skandar Graun csak ennek köszönhette, hogy a lesből leadott döfés nem okozott halálos sebet.

– Megállj! – mordult rá egykori társára. – Mi értelme megölnünk egymást? A zsákod kincsekkel teli, és én meggyógyítalak! Nem haragszom rád.

– Nem – nyögte Yamael. – Vagy te, vagy én. Innen csak egyikünk megy ki élve...

Karddal a kezében tett egy erőtlen lépést, de Skandar Graun elhátrált.

– Tizenhárman indultunk el – kiáltotta. – És Yvorl azt mondta, tizenháromból csak kettő marad életben! Kettő maradt. Te meg én. Mit akarsz még? Én nem öllek meg!

Yamael újabb lépést tett előre. Tekintetében a fájdalom őrültsége csillogott.

– Kettő? – lihegte bágyadtan. – Csak kettő?

– Te és én. Két túlélő!

Az orgyilkos lassan megrázta a fejét.

– Marléna az egy. És a másik... te VAGY én... Csak egyikünk hagyja el élve ezt a barlangot, pap!

– Mi okod van rá?

– Hogy mi okom? – üvöltötte Yamael. – Csonka kezű nyomorék lettem miattad... Megcsaltál, átvertél, kijátszottál! Már rég meg kellett volna öljelek, de most...

Szeme hirtelen megvillant, és még jelenlegi állapotában is villámként vetette magát előre. Skandar Graun azonban számított erre a fogásra, és buzogányával időben félrecsapta a torkának irányuló kardhegyet.

– Bosszú? – kiáltotta. – Mi értelme? Előtted az élet, és a bosszú elvette az eszed...

Amikor kimondta a „bosszú” szót, olyan érzése támadt, mint mikor egy varázslatot aktivizál. Különös folyamat játszódott le a fejében; mintha tudata önállósította volna magát, és elindított egy varázslatot – a Káosz Szavát!

Yamael tágra nyílt szemmel meredt rá. A fájdalomtól zavaros szemben őrület villant, és az orgyilkos motyogva hátrált. Mikor háta a falat érintette, eszelősen felsikított, és eldobta a kardját. Egyetlen kezével eltakarta a szemét, és összegömbölyödve vinnyogott a sarokban. Aztán hirtelen kiegyenesedett, felnevetett, tőrt rántott, és saját torkába döfte.

Skandar Graun szótlanul nézte.

Ilyen hát a Káosz Szava. És ilyen a bosszú hatalma. Yamael, az örökké mérlegelő, ördöngős Yamael elvesztette a fejét, és átadta magát bosszújának. Ám a bosszú szava még a legerősebb bosszúállón is úrrá lesz egyszer. És akkor mi marad?

Skandar Graun, Yvorl isten harcos-papja elfordult Yamael tetemétől, és lassú léptekkel lement a lépcsőn. Láncos buzogányának ormótlan vasgolyója lépcsőfokról lépcsőfokra hullott, és dobbanása síri visszhangokat vert a néptelen csarnokban.