(Tartalom)
Micnek
Köszönetnyilvánítás
Az egészről Ken MacLeod tehet. Az ő ötlete volt, hogy lebeszéljük az öreg harcost a visszavonulásról, és ő javasolta az edzésprogramot is.
„Könnyed mechanikus pusztítás”
Felszabadított Zakalwe;
Azok a lusta füstkarikák a város felett,
Fekete féreglyukak a levegőben a felrobbant délidő fényes központjában;
Elmondták, amit hallani akartál?
Vagy eső áztatta bőröd egy betonerődben,
Az elárasztott erődítmény-szigeten;
Összezúzott gépek közt sétáltál,
És tiszta, éles szemed
Egy másik háború gépeit, a lélek
És az eszközök kopását kutatták.
Űrhajóval, repülővel, hajóval,
Fegyverrel, drónnal és erőtérrel játszottál,
Mások könnyével és vérével írtad meg
Kihátrálásod példázatát;
A tiszta és giccses kecsességgel való
Szakításod kísérletező költészetét.
És azok, kik megtaláltak,
Megragadtak, átformáltak
(„Hé, fiacskám, most csak te és mi, késrakéták vagyunk,
Tüdőnk, gyorsaságunk és véres titkunk:
A férfi szívéhez a legrövidebb út a mellkasán át vezet!”)
– Azt hitték, a játékszerük vagy,
Elvadult gyermek; a régmúlt időkből való atavisztikus visszaütés
Már időszerű, hiszen
Az utópiákban kevés harcos születik.
De te tudtad, hogy alakod rejtjelet vés
Minden fortélyos tervre,
És játékunkat játszva
Átláttál míves ólomtárgyainkon
És makacs mirigyeinken,
Hogy eljuss egy egyéni, csontokban rejlő jelentésig.
– A kiművelt életek elfogása
Nem hús-vér valójukban történt,
És amit mi tudtunk,
Te érezted,
Eltorzult sejtjeid velejével.
Rasd-Coduresa Diziet Embless Sma da' Marenhide.
115. év (Föld, Khmer-naptár)
Maraini eredeti, saját fordítás. Kiadatlan.
– Mondd, szerinted mi a boldogság?
– A boldogság? A boldogság az... amikor egy verőfényes tavaszi reggelen, egy gyönyörű, szenvedélyes... többszörös gyilkossal töltött vad éjszaka után felébredsz.
– ...A francba, ennyi lenne az egész?
A pohár tőrbe csalt, verejtékező fényként simult ujjai közé. A benne lévő folyadék ugyanolyan színű volt, mint a szeme, és bódultan lötyögött a napfényben a laposakat pislantó férfi tekintete előtt. Az ital csillogó felszíne gyorsan változó aranyszínű fénycsíkokkal erezte be az arcát.
Felhajtotta az italt, és miközben az alkohol csorgott lefelé a nyelőcsövében, tanulmányozni kezdte a poharat. A torka bizsergett, a fény vibrált a szemében. Óvatosan, lágyan fejtetőre állította a poharat, szemmel láthatólag lenyűgözte a talp érdessége és a gravírozatlan felület simasága. A nap felé tartva, hunyorogva nézte. Az ezernyi apró szivárványként szikrázó pohár vékony talpában kettős spirálban tekergőző parányi buborékfonalak aranylón ragyogtak a kék ég előtt.
Lassan leengedte a poharat. Tekintetét a néma városra szegezte. A tetők, a torony és a bástyák sűrűjén, a néhány poros parkot jelző facsoporton és a távoli, csipkézett tetejű városfalon túl, a felhőtlen ég alatt kavargó forró levegő ködén át homályosan vibráló síkságot és a füstkék hegyeket kémlelte.
Anélkül, hogy elfordult volna, a válla felett hátrahajította a poharat, amely a sötétben eltűnve szilánkokra tört a hűvös terem mélyén.
– Te szarházi – szólalt meg valaki fojtott hangon hadarva a háttérből. – Azt hittem, a nehéztüzérség az. Majdnem összecsináltam magam. Szeretnéd látni, hol lett szaros? ...Ó, a fenébe; a pohárba is beleharaptam... mmm... vérzem. – Egy pillanatra elhallgatott. – Hallod? – A fojtott hadarás egy kissé felerősödött. – Vérzem... Nincs kedved megtekinteni a szarral és nemesi vérrel szennyezett padlót? – Sercegő, csilingelő hang hallatszott, majd újra csönd lett. Aztán így folytatta: – Te szarházi.
Az erkélyen álló fiatalember hátat fordított a városnak, és bizonytalan léptekkel visszasétált a visszhangos, hűvös terembe. A padlót ezeréves mozaik borította, amelyet nemrégiben áttetsző, karcolásálló borítással fedtek be, hogy megvédjék az apró kerámiatöredékeket. A terem közepén álló súlyos, de ízlésesen faragott étkezőasztal körül székek sorakoztak. A falak mentén kisebb asztalokat helyeztek el, további székekkel, alacsony fiókos szekrényekkel és magas tálalóasztalokkal. Az összes bútor ugyanabból a sötét, nehéz fából készült.
A falakat kifakult, de még így is lenyűgöző freskók borították. Legtöbbjük csatatereket ábrázolt. A többi fehérre festett falon antik fegyverekből kirakott, hatalmas mandalák függtek. Dárdák és kések, kardok és pajzsok, lándzsák és buzogányok, bolák és nyilak százait rendezték el óriási spirálokban, mintha a rozsdafoltos pengék tökéletesen szimmetrikus robbanások szétszóródó szilánkjai lennének. Eldugaszolt kandallók felett lógó, rozsdamarta lőfegyverek mutattak jelentőségteljesen egymásra.
Maradt ugyan néhány kifakult festmény és kopott kárpit is a falakon, de a legtöbbnek csak az üres helye látszott. A magas, háromszög-alakú, színes üvegablakokon beáramló fény felszabdalta a mozaikpadlót és a fabútorokat. A fehér kőfalak vörös támpillérekben végződtek, és hatalmas fekete fagerendákat tartottak, amelyek szögletes ujjakból álló gigantikus sátorként futottak végig a terem teljes hosszán.
A fiatal férfi lábbal talpra állított egy antik széket, és beleroskadt. – Miféle nemesi vér? – kérdezte. Egyik kezét a hatalmas asztalon nyugtatta, míg a másikkal végigsimított kopaszra borotvált koponyáján, mintha csak sűrű hajába túrna bele.
– He? – kérdezett vissza a másik; a hangja valahonnan a hatalmas asztal alól jött, ami mellett a fiatal férfi ült.
– Mintha lettek volna nemesek a rokonaid között, te részeges vén tróger. – A fiatalember ökölbe szorított kezével megdörzsölte a szemét, majd nyitott tenyérrel megmasszírozta az arcát.
Azután hosszan hallgattak.
– Egyszer megharapott egy hercegnő.
A fiatalember felnézett a mennyezet nyeregfájára, és bosszúsan felhorkant. – Elégtelen bizonyíték.
Feltápászkodott, és visszament az erkélyre. Leemelt egy látcsövet a korlátról, és belenézett. Legyintett, aztán bizonytalan léptekkel az ablakhoz sétált, és könyökét az ablakkeretnek támasztva végül elérte, hogy a látkép ne remegjen. Az élességet állítgatta, majd a fejét csóválva a kőkorlátra tette a távcsövet, aztán keresztbe font karral, a falnak dőlve bámulta tovább a várost.
Barna tetőivel és durva oromfalaival olyan volt a város, mint a sült kenyérhéj. Mindent belepett a lisztszerű por.
Aztán egy pillanat múlva, az emlékek hatására, az előtte elterülő vibráló látkép szürkülni kezdett, majd teljesen elsötétült. Más fellegvárak jutottak eszébe (az alattuk elterülő gyakorlótéren álló elátkozott sátorváros, a rázkódó ablaküveg; a Téli Palota egyik tornyában, egy székben kuporgó – mostanra már halott – fiatal lány). A férfi a hőség ellenére megborzongott, és elhessegette az emlékeket.
– És veled mi a helyzet?
A fiatalember visszanézett a terem felé. – Micsoda?
– Volt valaha valamilyen, hmm, kapcsolatod az... ööö... előkelőbb körökkel?
A fiatalember hirtelen elkomolyodott. – Egyszer... – habozott, mielőtt folytatta volna. – Egyszer ismertem valakit, aki... majdnem hercegnő volt. Egy ideig magamban hordtam egy darabját.
– Hogy mondod? Magadban hordtál...
– Egy darabot belőle.
Szünet. Aztán udvariasan: – Nem fordítva történt?
A fiatalember megvonta a vállát. – Nem egy szokványos kapcsolat volt.
Újból a város felé fordult, füstöt, embereket, állatokat, madarakat vagy valami mozgó dolgot keresett a szemével, de a látképet akár egy függönyre is festhették volna. Csak a levegő mozgott, és ettől minden vibrálni látszott. Azon tűnődött, hogyan lehetne egy háttérfüggönyt úgy mozgatni, hogy ehhez hasonló hatást érjen el, aztán elhessegette a gondolatot.
– Észrevettél valamit? – hallatszott a dörmögés az asztal alól.
A fiatalember nem válaszolt. Ingén és nyitott kabátján keresztül megdörzsölte a mellkasát. Tábornoki zubbonyt viselt, holott nem volt tábornok.
Ellépett az ablaktól, aztán a fal mellett álló egyik alacsony asztalról nagy kancsót vett fel, a feje fölé tartotta, és óvatosan felfordította. A szemét lehunyva felemelte a fejét. De semmi sem történt, a kancsóban egy csepp víz sem maradt. A fiatalember sóhajtott, egy pillanatig a kancsó oldalát díszítő vitorlást bámulta, majd óvatosan visszahelyezte az asztalra, pontosan oda, ahonnan felvette.
A fejét csóválva elfordult, és hosszú léptekkel a terem két hatalmas kandallójának egyikéhez lépett. Felhúzta magát a széles kandallópárkányra, és fürkésző pillantást vetett a falra erősített egyik régi fegyverre. Hatalmas, vastagcsövű, díszes puskatusú, nyílt tüzelési mechanizmusú fegyver volt. Megpróbálta leemelni a falról a mordályt, de azt túl erősen rögzítették. Egy idő után feladta, és leugrott a padlóra. Megtántorodott, ahogy földet ért.
– Észrevettél valamit? – hallatszott a reménykedő hang újra.
A fiatalember óvatos léptekkel a terem sarkában álló hosszú, gazdagon díszített tálalóasztal felé indult. Az asztalt – csakúgy, mint körülötte a padlót – palackok tömkelege borította. Átkutatta a többnyire törött vagy üres üvegekből álló gyűjteményt, míg végül talált egy bontatlan palackot. Kényelmesen elhelyezkedett a padlón, és az üveg nyakát az egyik szék lábához csapta. Kiitta az üvegből, ami még nem csorgott a ruhájára vagy nem loccsant a mozaikpadlóra, aztán köhögve, köpködve letette, és ahogy feltápászkodott, belerúgott egyet. A palack eltűnt a tálalóasztal alatt.
A terem másik sarkában ruha és fegyver állt nagy halomban. A férfi kihúzott egy puskát az összegabalyodott vállszíjak, ruhaujjak és töltényövek közül, de miután közelebbről megvizsgálta, visszadobta a földre. Több száz kisebb, üres tölténytárat söpört félre, hogy hozzáférjen egy másik puskához, de végül azt is félrehajította. Még két másik fegyvert vett fel, és miután ellenőrizte őket, az egyiket a vállára vetette, a másikat pedig egy pokróccal letakart ládára helyezte. Tovább kutatott a fegyverek között. Végül egy harmadik puska is ott himbálózott az oldalán, a láda tetejét pedig teljesen elborították a különböző fegyveralkatrészek. Ezeket egy olajfoltos zsákba söpörve a padlóra hajította. – Nem – mondta.
Miközben beszélt, mély, meghatározhatatlan és helyhez nem köthető morajlás hallatszott, amely sokkal inkább a mélyből, mint a levegőből szólt. Az asztal alól motyogás szűrődött ki.
A fiatalember az ablakhoz lépett, és a padlóra rakta a fegyvereket. Egy darabig mozdulatlanul bámult kifelé.
– Hé – szólalt meg a hang az asztal alól. – Segíts felállni, légy szíves! Itt vagyok az asztal alatt.
– Mit művelsz ott, Cullis? – kérdezte a fiatalember, miközben letérdelt, hogy jobban szemügyre vehesse a fegyvereket. Megkocogtatta a kijelzőket, elfordította a számlapokat, megváltoztatta a beállításokat, és hunyorogva nézett bele az irányzékba.
– Ó, hát ezt meg azt, tudod.
A fiatalember mosolyogva lépett az asztalhoz. Benyúlt alá, és fél kézzel kihúzott egy nagydarab, pirospozsgás fickót, aki egy számmal nagyobb tábornagyi egyenruhát viselt. Rövid ősz haja és csak egy igazi szeme volt. A fiatalember felsegítette a kövér fickót, aki óvatosan megállt, aztán lesöpört néhány szilánkot a zubbonyáról. Lassú biccentéssel köszönte meg a segítséget.
– Amúgy mennyi az idő? – kérdezte.
– Mi van? Ne motyogj, nem értem!
– Idő. Mennyi az idő?
– Nappal van.
– Aha. – Bólintott bölcsen a nagydarab fickó. – Ahogy gondoltam. – Cullis nézte, ahogyan a fiatalember visszamegy az ablak mellé lerakott fegyverekhez, aztán ellökte magát a hatalmas asztaltól. Végül szerencsésen sikerült eljutnia a régi vitorlás képével díszített, jókora vizeskancsóhoz. Felemelte, meglóbálta, majd a feje fölött felfordította, miközben hunyorogva megtörölte az arcát, és felhajtotta zubbonya gallérját.
– Ó – nyögte – , máris sokkal jobban érzem magam.
– Részeg vagy – mondta a fiatalember anélkül, hogy a szemét levette volna a fegyverekről.
Az idősebb fickó eltűnődött.
– Majdnem sikerült elérned, hogy ezt dorgálásnak vegyem – felelte aztán méltóságteljesen, miközben a műszemét tapogatta. A lehető legkimértebben fordult a terem túlsó fala felé, és egy tengeri csatát ábrázoló falfestményt kezdett tanulmányozni. Egy különösen nagy hadihajóra szegezte a tekintetét, és kissé összeszorította az állkapcsát.
Hirtelen hátrarántotta a fejét, és köhintett egyet. Aprócska robbanásban végződő vinnyogás hallatszott, és a falfestményen látható csatahajótól három méterre álló, hatalmas váza egy porfelhő kíséretében darabokra hullott.
A nagydarab, ősz hajú férfi szomorúan csóválta a fejét, majd újból megtapogatta műszemét. – Meglehetősen – nyögte ki végül – részeg vagyok. A fiatalember, kezében a kiválasztott fegyverekkel, felállt, és az idősebb férfi felé fordult. – Ha két szemed lenne, most mindenből kettőt látnál. Tessék, kapd el!
E szavak kíséretében az idősebb fickó felé hajította az egyik fegyvert, aki pont abban a pillanatban nyúlt érte, amikor az a mögötte lévő falba csapódott, és csörömpölve a padlóra zuhant.
Cullis pislantott egyet. – Azt hiszem – kezdte – , szeretnék visszamászni az asztal alá.
A fiatalember odalépett hozzá, felvette a fegyvert a padlóról, újból megvizsgálta, aztán átnyújtotta neki. Megragadta a fickó hatalmas kezét, és rátette a puskára. Végül a sarokban álló fegyver- és ruhahalomhoz vezette Cullist.
Az idősebb fickó volt a magasabb. Ép és műszeme – amely valójában egy könnyű mikropisztoly volt – a fiatalemberre szegeződött. A fiú felszedett néhány töltényövet a földről, és az idősebb fickó vállára dobta őket. Ahogy Cullis ránézett, a fiatalember elfintorodott, kinyújtotta a karját, megragadta és elfordította a másik férfi fejét. A túlméretezett tábornagyi zubbony szivarzsebéből elővett valamit, ami leginkább egy páncélozott szemvédőhöz hasonlított. Óvatosan ráillesztette a pántot az ősz, tüskés hajú fickó fejére.
– Uramisten! – nyögte fuldokolva Cullis. – Megvakultam!
A fiatalember újra felnyúlt, és megigazította a szemvédőt. – Bocsánat. Eltévesztettem.
– Így már jobb. – Az idősebb fickó mély lélegzetet véve kihúzta magát.
– Hol vannak azok a szarháziak? – A hangja rekedt volt, meg kellett köszörülnie a torkát.
– Nem látom őket. Lehet, hogy még mindig odakint vannak. A tegnapi eső nem engedi felszállni a port. – A fiatalember újabb fegyvert nyomott Cullis kezébe.
– Szarháziak.
– Igen, Cullis. – Néhány lőszeresláda került a fegyverek mellé, amiket az idősebb férfi a karjában tartott.
– Mocskos szarháziak.
– Pontosan, Cullis.
– Ezek a... Hmm, tudod, nem esne rosszul egy ital. – Cullis megbillent. A karjai közt tartott fegyverekre pillantott, szemmel láthatólag azon tűnődött, hogyan kerültek oda.
A fiatalember megfordult, hogy még több fegyvert bányásszon elő a kupacból, de amikor hangos csörömpölést hallott a háta mögül, meggondolta magát.
– A francba – motyogta a padlón heverő Cullis.
A fiatalember a palackokkal borított tálalóasztalhoz lépett, és annyi teli üveget pakolt fel, amennyit csak bírt, aztán visszament a padlón békésen horkoló Cullishoz, aki egy halom fegyver, lőszeresláda, töltényöv, valamint egy sötét díszszék maradványa alatt hevert. A fiatalember lesöpörte az idősebb férfiról a romokat, majd kikapcsolta a túlméretezett tábornagyi zubbony néhány gombját. Végül a kabát és az ing közé tuszkolta az üvegeket.
Cullis kinyitotta a szemét, és egy darabig nézte, mit csinál a másik. – Mit mondtál, mennyi az idő?
A fiatalember félig begombolta Cullis zubbonyát. – Indulnunk kell.
– Hmm. Rendben. Te tudod, Zakalwe. – Cullis újra becsukta a szemét. A fiatalember, akit Cullis Zakalwének szólított, fürgén lépett a viszonylag tiszta terítővel borított, hatalmas asztal végéhez. Egy óriási, lenyűgöző fegyver hevert az asztalon. Zakalwe felkapta, aztán visszament a padlón horkoló hatalmas és lenyűgözőnek semmiképp sem nevezhető alakhoz. A gallérjánál fogva megragadta az idős férfit, és a terem végében nyíló ajtó felé húzta a hatalmas testet. Megállt, és a vállára vetette a fegyverekkel megpakolt, olajfoltos zsákot.
Az ajtóig vezető út felét már megtette, amikor Cullis magához tért, és az ép szemével méregetni kezdte a feje tetején álló elmosódott alakot. – Hé!
– Mi van, Cullis? – mordult rá Zakalwe, miközben még néhány méterrel továbbvonszolta.
Cullis körbepillantott a tovasikló, néma, fehér termen. – Még mindig azt hiszed, hogy le fogják bombázni ezt a helyet?
– Ühüm.
Az ősz hajú férfi a fejét csóválta. – Ne má' – mondta mély lélegzetet véve. – Ne má' – ismételte a fejét csóválva. – Soha.
– Mindjárt kiadják a parancsot a támadásra – dünnyögte a fiatalember körbepillantva.
Elérték és berúgták az ajtókat, de még mindig néma csend uralkodott a termeken. A hátsó előcsarnokba és az udvarra vezető lépcsősor ragyogó zöld, acháttal szegélyezett márványból készült. Zakalwe elindult lefelé. Fegyverek és üvegek csörömpöltek, a puska ide-oda ütődött. Ahogy lassan húzta lefelé Cullist, a nagydarab fickó sarka tompán puffant a lépcsőfokokon.
Az öreg minden lépésnél felmordult, és motyogni kezdett. – Ne olyan durván, asszony. – A fiatalember ekkor megállt, a horkoló öregre nézett, akinek a szája sarkából nyál csorgott. A fiatalember a fejét csóválva továbbindult.
A harmadik lépcsőfordulóban megállt inni. Hagyta, hogy a másik tovább hortyogjon. Miután úgy érezte, elég erőt gyűjtött, folytatta az utat lefelé. Megnyalta a száját, és éppen megragadta Cullis gallérját, amikor egy egyre erősödő, egyre mélyebb, süvítő zaj ütötte meg a fülét. A földre vetette magát, és magára húzta Cullist.
A lövedék elég közel csapódott be ahhoz, hogy a magas ablakok betörjenek, néhány helyen pedig leváljon, majd a napfény ék alakú sávjaiban kecsesen aláhulljon, és lágy koppanással a lépcsőre essen a gipszvakolat.
– Cullis! – Újra megragadta a másik férfi gallérját, és hátrafelé leugrott a lépcsőn. – Cullis! – ordított Zakalwe. Megcsúszott, és majdnem elesett a lépcsőfordulóban. – Cullis, te ostoba vén balfasz! Kelj már fel! Újabb üvöltés hasított a levegőbe. A kastély megrázkódott a detonációtól. Az egyik ablak berobbant a fejük felett. Vakolatdarabok és üvegszilánkok zúdultak be a lépcsőházba. Félig összegörnyedve, Cullist vonszolva Zakalwe továbbtámolygott, és hangosan szitkozódva megtett még egy emeletnyi távolságot. – CULLIS! – bömbölte, miközben üres falmélyedések és kifinomult ízlésről tanúskodó bukolikus falfestmények mellett rohant el. – Hogy rohadna le a szaros, vén segged, Cullis! ÉBREDJ MÁR FEL!
A következő fordulót is csúszva vette be. A még épen maradt üvegek dühösen csörömpöltek, a hatalmas puska jókora darabokat tépett ki a díszburkolatból. Újra felhangzott az egyre mélyülő süvítés. Ahogy a lépcső emelkedni kezdett, és az üveg szétrobbant a feje felett, Zakalwe hasra vágódott. Mindent kavargó fehér por borított be. Ahogy feltápászkodott, megpillantotta Cullist, aki éppen felült, és az ép szemét dörzsölgetve a vakolattörmeléket söprögette a mellkasáról. Újabb robbanás hallatszott.
Cullis szánalmasan nézett ki. Fél kézzel integetett a porfelhő mögül. – Ez nem köd, és az előbb nem az ég zengett, ugye?
– Ördögöd van – kiáltotta a másik, és már indult is lefelé a lépcsőn. Cullis köhögött, és tántorogva indult Zakalwe után.
Ahogy kiért az udvarra, további bombák csapódtak be. Az egyik tőle balra robbant fel, éppen abban a pillanatban, ahogy kilépett a palotából. Beugrott a félhernyótalpas harckocsiba, és megpróbálta elindítani. Az egyik bomba lerobbantotta a királyi lakosztályok tetejét. Az udvarra záporozó palalemezek és tetőcserepek kis porfelhővé változtak, ahogy szétrobbantak. Fél kézzel védve a fejét megpróbált előkotorni egy sisakot a másik ülés előtti lábtartó részből. Méretes faldarab pattant le a nyitott jármű motorháztetejéről, jókora horpadást és sűrű porfelhőt hagyva maga után. – Ó... a fraaaancba – kiáltotta. Végül talált egy sisakot. Gyorsan a fejébe húzta.
– Mocskos sza...! – ordított Cullis. Pont mielőtt elérte volna a hernyótalpas járművet, orra bukott, és elterült a porban. Káromkodva vonszolta be magát a járműbe. Egy újabb bomba csapódott a tőlük balra lévő lakosztályba.
Az épületek homlokzata előtt a bombázás nyomán felszálló porfelhők úsztak el. A napfény ék alakban vetült az udvaron kialakult káoszra, és fénnyel szegélyezte az árnyékokat.
– Őszintén reméltem, hogy a parlamentet támadják meg – jegyezte meg Cullis szelíden, az udvar túlsó végében lángokban álló teherautó roncsait bámulva.
– Úgy látszik, meggondolták magukat! – Zakalwe ordítva az indítógombra csapott.
– Igazad lett – sóhajtott Cullis, és zavartan körbepillantott. – Mennyiben fogadtunk?
– Kit érdekel? – üvöltötte a másik a műszerfal alatt rugdosva valamit. A hernyótalpas motorja akadozva életre kelt.
Cullis cserépdarabkákat rázott ki a hajából, miközben társa bekapcsolta a sisakját, és neki is átnyújtott egyet. Cullis megkönnyebbülve vette át a sisakot, és azonnal legyezgetni kezdte vele az arcát. Közben gyengéden csapkodta a szíve fölött a mellkasát, mintha csak bátorítani akarná magát.
Aztán elhúzta a karját maga elől, és hitetlenkedve bámulta a kezét borító meleg, vörös színű folyadékot.
A motor leállt. Cullis hallotta, hogy a társa káromkodva rácsap az indítóra. A motor köhögve, köpködve kísérte a süvítő bombák hangját.
Cullis lenézett az ülésre, amin ült, miközben a távolban kavargó porfelhőben további robbanások dübörögtek. A hernyótalpas megrázkódott.
Cullis alatt az ülést vörös folyadék borította.
– Orvost! – kiáltotta.
– Mi?
– Orvost! – harsogta túl Cullis egy újabb robbanás hangját, maga elé tartva vörösre festett kezét. – Zakalwe! Eltaláltak! – A döbbenettől kikerekedett az ép szeme. A keze remegett.
A fiatalember ingerülten ellökte Cullis kezét. – Ez bor, te kretén! – Hirtelen előrehajolva kiemelt egy üveget az idősebb fickó zubbonyából, és az ölébe dobta.
Cullis meglepetten pillantott le. – Ó – nyögte. – Remek. – A kabátjába bámulva óvatosan kihúzott néhány üvegszilánkot. – Csodálkoztam is, miért ilyen testhezálló a zubbonyom – motyogta.
A motor hirtelen felbőgött, mintha felbőszítette volna a rázkódó föld és a kavargó por. A kertekben robbanó bombák barna földpermetet és törött szobordarabokat szórtak át az udvar fala felett. A föld- és kődarabok telefröcsköltek, elborítottak körülöttük mindent.
Zakalwe a váltókarral viaskodott, végül azonban sikerült sebességbe tennie a járművet, ami olyan lendülettel lőtt ki, hogy csaknem mindketten kirepültek az üléseikből. Ráfordultak az udvar mögött induló poros útra. Néhány másodperccel később a nagyterem főfala beomlott a tucatnyi, pontosan beállított nehéztüzérségi ágyú együttes támadását követően, és az udvarra dőlt. Mindent elborított a rengeteg faszilánk, kődarab és a kavargó por.
Cullis a fejét vakargatva motyogott, és a sisakba bámult, amibe az imént sikerült beleokádnia.
– Szarháziak – nyögte.
– Igazad van, Cullis.
– A mocskos szarháziak.
– Igen, Cullis.
A hernyótalpas jármű befordult az egyik sarkon, és eldübörgött a sivatag felé.
Barátok, csodálók és különféle állatok kavargó gyűrűjében, vonzereje csillagködében vágott át a turbinatermen, és közben a vendégeivel beszélgetett, utasításokat adott személyzetének, javaslatokkal és bókokkal halmozta el a szép számban megjelent és a vendégsereg szórakoztatásáért felelős művészeket. Zene töltötte be az ősrégi, csillogó, néma gépek közt csevegő, tarka ruhába öltözött sokaság fölötti visszhangos teret. Kecsesen meghajolva rámosolygott egy éppen arra sétáló admirálisra, és az ujjai közt megpörgetett egy törékeny, fekete virágot, majd az orrához emelve beszippantotta bódító illatát.
A lábánál csóváló két hralz csaholva felugrott, és mellső mancsával próbált fogást keresni a nő ünnepi palástjának sima, lelógó szárán. Ahogy csillogó pofájuk felemelkedett, a nő hátrahajolt, és a virággal gyengéden megsimogatta a két állat orrát, amitől azok a padlóra visszahuppanva, a fejüket rázva prüszkölni kezdtek. A körülötte álldogáló emberek felnevettek. A köntöse harang alakban kiszélesedett, ahogy előrehajolva beletúrt az egyik állat bundájába. Megrázta a hralz hatalmas fülét, aztán felnézett a közeledő főudvarmesterre, aki tiszteletteljesen furakodott át a nőt körülvevő sokaságon.
– Igen, Maikril? – kérdezte.
– A Galaktikus Krónika fotósa – súgta a fülébe a főudvarmester. A nő felállt. A főudvarmester kihúzta magát, de fel kellett tartania a fejét, mivel az álla még így is egyvonalba került a nő fedetlen vállával.
– Beismerjük a vereséget? – mosolygott a nő.
– Attól tartok, igen, asszonyom. Meghajlunk a közönség akarata előtt.
A nő felnevetett. – Helyesen fogalmaztál. Ezúttal mennyit kapunk?
A főudvarmester, idegesen tekintgetve az egyik rá vicsorgó hralz felé, közelebb csúszott. – Harminckét mozgóképes kamera, asszonyom, és több mint száz állóképes.
Bizalmasan közel hajolt a főudvarmesterhez, és a fülébe súgta: – Ha nem számoljuk azt a néhányat, amit a vendégeinken találnánk.
– Pontosan, asszonyom.
– Várom a fickót... Vagy nő?
– Férfi, asszonyom.
– Később. Mondd meg neki, hogy tíz perc, és húsz perc múlva emlékeztess. A nyugati átriumban. – A karján lévő platina karkötőre pillantott. Miután a retinája alapján beazonosította, a smaragdnak álcázott apró kivetítő két, pontosan a nő szemébe irányított fénykúp segítségével rövid időre megjelenítette a régi erőmű alaprajzának hologramját.
– Természetesen, asszonyom! – felelte Maikril.
A főudvarmester karját megérintve suttogni kezdett: – A botanikus kert felé tartunk, ugye?
A főudvarmester alig látható fejmozdulattal jelezte, hogy hallotta. A nő sajnálkozva, a kezét könyörgően összekulcsolva fordult a körülötte álldogálók felé. – Elnézést kérek önöktől. Ugye megbocsátanak egy pillanatra? – Mosolyogva oldalra billentette a fejét.
– Szia. Helló. Sziasztok. Hogy vagy? – Gyorsan keresztülvágtak a partin, maguk mögött hagyva a drogfolyamok fakó szivárványait és a borszökőkutak csobogó medencéit. A nő ment elöl, ruhájának kiszélesedő alja lágyan suhogott, a főudvarmesternek erőlködnie kellett, hogy lépést tartson kecses lábaival hosszúkat lépő gazdájával. A nő visszaintett az őt üdvözlő vendégeknek: az államminisztereknek és az árnyékkormány tagjainak, külföldi méltóságoknak és attaséknak, a médiasztároknak, forradalmároknak és magas rangú flottaparancsnokoknak, a gazdasági és kereskedelmi élet irányítóinak, és a még náluk is mértéktelenül gazdagabb részvényeseiknek. A két hralz unottan csattogtatva fogsorát loholt a főudvarmester sarkában, a karmuk kopogott a csillámkő padló simára csiszolt, fényes felületén. Esetlenül szedték lábaikat, aztán amikor a turbinaterem padlóját borító felbecsülhetetlen értékű szőnyegek egyikéhez értek, hirtelen előrevetették magukat.
Az arborétumhoz vezető lépcsőnél – melyre a nagyteremből a legkeletebbre eső generátorház miatt nem nyílt rálátás – a nő egy pillanatra megállt, megköszönte a főudvarmesternek a segítséget, elhessegette a két hralzot, megigazította tökéletes haját, végigsimított addig is kifogástalanul sima ruháján, és ellenőrizte, hogy a fekete prém stólát díszítő fehér drágakő pontosan középen helyezkedik-e el. Mindent rendben talált. Elindult a lépcsőn lefelé, az arborétum magas kapuja irányába.
Az egyik hralz a lépcső tetején nyüszítve, könnybe lábadt szemmel, a mellső lábáról elrugaszkodva a magasba szökkent.
A nő bosszankodva visszanézett. – Csend legyen, Vasgyúró! Takarodj!
Az állat a fejét leszegve, szuszogva visszavonult.
A nő halkan behúzta maga mögött a szárnyas ajtót, és az arborétum burjánzó növényeinek mozdulatlan lombkoronáját fürkészte. Odakint, a magas kristály-félkupola ívén kívül az éjszaka sötétje borított mindent. A botanikus kert magas tornyain apró, éles fénypontok világítottak. Sötét, csipkézett szélű árnyékok terültek el a növények között. A meleg levegőben föld és fanedv szaga terjengett. Mély lélegzetet véve elindult az elkerített terület túlsó vége felé.
– Helló.
A férfi gyorsan megfordult. A nő egy lámpaoszlopnak dőlve, keresztbe font karral állt mögötte, ajkán és szemében mosoly bujkált. A haja kékes-fekete volt, mint a szeme. A bőre világosbarna. Vékonyabbnak nézett ki, mint a híradásokban, ahol magassága ellenére néha zömöknek tűnt. A férfi magas volt és nagyon vékony, ráadásul divatjamúltan sápadt. Az emberek többsége szerint a szemei túl közel ültek egymáshoz.
Törékenynek tűnő kezében finom mintázatú falevelet szorongatott. Arcán bátortalan mosollyal elengedte a levelet, és előlépett a virágba borult bokorból, amit addig tanulmányozott. Szégyenlősen pislogva dörzsölte össze a tenyerét. – Elnézést, én csak... – idegesen legyintett.
– Semmi gond – mondta a nő előrenyúlva. Kezet fogtak. – Maga Relstoch Sussepin, ha nem tévedek.
– Ööö... igen – felelte a férfi szemmel láthatóan meghökkenve, és elfelejtette elengedni a nő kezét. Amikor végül észrevette, ha lehet, még jobban zavarba jött, és gyorsan eleresztette.
– Diziet Sma – mondta a nő, és köszöntésképpen lassan bólintott egyet. Szemét végig a férfin tartva megrázta vállig érő haját. – Igen, tudom, természetesen. Ööö... örülök, hogy megismerhetem.
– Remek – biccentett a nő. – Én is. Hallottam a művét.
– Ó – gyermeki elégedettség villant a férfi tekintetében, összecsapta a tenyerét, de úgy tűnt, észre sem veszi, mit csinál. – Ó, hát ez nagyon...
– Nem mondtam, hogy tetszett – vágott közbe a nő, miközben mosoly játszott az ajkán.
– Ó, jaj! – Levertség.
Hogy lehetsz ilyen kegyetlen . – Egyébként nagyon tetszik – mondta a nő, majd az arcán hirtelen derűs – szinte már cinkos – megbánás jelei tükröződtek.
A férfi felnevetett, Diziet pedig érezte, hogy megnyugszik a lelke. Ezzel a fickóval nem lesz semmi gond.
– Azon tűnődtem, miért is hívott meg engem – vallotta be a férfi, és mélyen ülő szemei felragyogtak. – Itt mindenki olyan... – vonta meg a vállát – fontosnak tűnik. Ezért én... – hebegte, és zavartan a háta mögötti növényre legyintett.
– Ön szerint a zeneszerzők talán nem érdemlik meg, hogy fontos embernek tartsuk őket? – kérdezte a nő dorgáló hangon a férfitől.
– Hát... a politikusokhoz, az admirálisokhoz és az üzletemberekhez képest... a hatalom szempontjából, úgy értem... Ráadásul én még zenészként sem vagyok igazán ismert. Előbb eszembe jutna Savntreig vagy Khu vagy...
– Ők minden jel szerint kiválóan megkomponálták a karrierjüket – helyeselt a nő.
A férfi egy pillanatra elhallgatott, majd halkan nevetgélve a földre pillantott, gyönyörű haja csillogott a magas oszlop tetején világító lámpa fényében. Most Dizieten volt a sor, hogy elnevesse magát. Talán itt az idő, hogy megemlítse a megrendelést. Nincs értelme várni a következő találkozásukig, mert akkor úgyis barátibb összeget mondana – még ha jelenleg hatalmas is ez az összeg... Nincs értelme várni egy később esedékes titkos találkáig, mikorra már biztosan elcsavarta a férfi fejét.
Meddig húzza a dolgot? Erre a fickóra van szüksége, de az egész sokkal izgalmasabb, ha valamiféle túlfűtött barátság alakul ki köztük. Egyre hosszabban és egyre kimerítőbben tárgyalnak meg egyre bizalmasabb dolgokat, lassan felhalmoznak egy sor közös élményt, fokozatosan gyorsul a csábítás, a sóvárgás táncának ritmusa, közeledés-távolodás, közeledés-távolodás, egyre közelebb és közelebb kígyóznak egymáshoz, míg végül a lustaság szublimál a szenvedély mindent elemésztő forróságában.
A férfi a nő szemébe nézett, és így szólt: – A szavai nagyon hízelgők, hölgyem.
Az állát kissé felhúzva viszonozta a férfi pillantását, miközben tökéletesen tudatában volt gondosan megfogalmazott testbeszéde legapróbb részletével is. Volt valami a férfi arckifejezésében, amely most már nem tűnt annyira gyermekinek. A férfi szeme a karkötőjét díszítő drágakövet juttatta eszébe. Kissé megszédült, aztán mély lélegzetet vett.
– Khm!
A nő megdermedt.
A köhintés a háta mögül, oldalról hallatszott. A nő látta, hogy Sussepin tétován bámul rá, majd elfordítja a fejét.
Sma derűs arcát mutatva megfordult, majd a drón szürkés-fehér burkolatára bámult, mintha lyukat akarna égetni bele.
– Mi van ? – szólalt meg Sma olyan hangon, amivel talán még az acélt is meg lehet karcolni.
A drón méretre – és formára is majdnem – olyan volt, mint egy kisebb utazótáska. Szemmagasságban Sma felé lebegett.
– Gond, Gong – mondta a drón, majd fürgén oldalra úszott, olyan szögben döntve be a testét, mintha a kristálykupola mögött végtelenbe nyúló koromfekete eget tanulmányozná.
Sma az orrát felhúzva lepillantott az arborétum téglapadlójára. Alig láthatóan megcsóválta a fejét.
– Mr. Sussepin – mosolygott a karját széttárva. – Nagyon sajnálom, de... lenne szíves...?
– Természetesen – mondta, és már el is indult kifelé. Amikor elhaladt mellette, biccentett egyet.
– Talán később folytathatjuk – mondta a nő.
A férfi megfordult, de nem állt meg. – Igen. Annak én is... az jó lenne... – Úgy tűnt, elhagyja az ihlet. Idegesen biccentett még egyet, majd gyorsan az arborétum túlsó végében nyíló ajtó felé indult. Anélkül lépett ki a kertből, hogy visszanézett volna.
Sma az ártatlanul zümmögő drón felé pördült, aki szemmel láthatólag egy rikító színű virág mélységeit fürkészte, tömpe orrát félig elnyelte a virágszirom. A drón észrevette a nőt, és felnézett. Sma szétterpesztett lábakkal állt, kezét csípőre tette, majd így szólt: – „Gong ?”
A drón aurája felvillant. A lila megbánás és a kékesszürke zavarodottság keveréke nem volt valami meggyőző. – Nem tudom, Sma... egyszerűen kicsúszott a számon. Alliteráció.
Sma belerúgott egy elszáradt faágba, aztán metsző tekintetét a drónra szegezve megszólalt: – Nos?
– Ez nem fog tetszeni – kezdte a drón halkan, kissé hátrébb húzódva és feketére változva a sajnálkozástól.
Sma tétovázott. Oldalra pillantott, és leengedte a vállát. Leült az egyik fa kiálló gyökerére. A köntös összegyűrődött körülötte. – Zakalwéról van szó, ugye?
A drón a meglepetéstől szivárványszínben kezdett villogni. Ráadásul olyan gyorsan váltott színt, hogy – gondolta Sma – akár még őszinte is lehetett. – Te jó ég – nyögte a drón. – Honnan...?
Legyintett egyet. – Nem tudom. A hangszíned. Emberi intuíció... Már megint a régi nóta. Az élet újra kezdett túl nagy móka lenni. – A szemét lehunyva a háta mögötti durva és sötét fatörzsnek támasztotta a fejét. – Szóval?
Skaffen-Amtiskaw, a drón lejjebb ereszkedett, a nő vállának magasságába, majd közelebb lebegett hozzá. Sma ránézett.
– Megint szükségünk van rá – mondta a drón.
– Valahogy sejtettem – sóhajtott Sma, és félrepöccintett egy bogarat, ami a vállára szállt.
– Hát igen. Attól tartok más nem jöhet szóba. Személyesen rá van szükség.
– Ez eddig rendben van, de személyesen rám is szükség van?
– Így szól a... megállapodás.
– Csodálatos – nyögte keserűen Sma.
– Akarod hallani a részleteket?
– Várható valami javulás?
– Nem igazán.
– A francba – Sma a térdére csapott, majd dörzsölni kezdte a lábát a tenyerével. – Ennyi erővel azonnal elmesélhetsz mindent.
– Holnap kell indulnod.
– Na de drón, ne szórakozz! – A kezébe temette az arcát, aztán felnézett. A drón egy kis ággal babrált. – Ez valami rossz vicc, ugye?
– Sajna nem.
– És mi lesz ezzel az egésszel? – Sma a turbinaterem ajtaja felé intett. – Mi lesz a békekonferenciával? Mi lesz ezzel a nagy felhajtással, a rengeteg megvesztegetett, csillogó szemű szemétládával? Három év munkája vész kárba. Mi lesz azzal a kibaszott bolygóval...?
– A konferencia majd halad a maga útján.
– Az biztos, de mi lesz a „kulcsszereppel”, amit elméletileg én töltök be?
– Ó – kezdte a drón közelebb húzva az ágat a burkolata elején lévő tapogató sávhoz – , hát...
– Na ne.
– Nézd, tudom, hogy nincs ínyedre a dolog...
– Nem, drón. Ez nem... – Sma felpattant, és a kristályfalhoz lépve kinézett az éjszakába.
– Dizzy – folytatta a drón közelebb húzódva.
– Ne szólíts Dizzynek.
– Sma... ez az izé nem valódi. Csak egy dublőr. Elektronikus, mechanikus, elektrokémiai, kémiai. Egy gép. Egy Elme-vezérelt gép, önmagától nem kel életre. Nem valami klón...
– Tudom, hogy mi az, drón – szakította félbe a nő, és a háta mögött összekulcsolta a kezét.
A drón közelebb lebegett, az erőtereivel gyengéden átkarolta a nő vállát. Sma lerázta magáról a drónt, majd lehajtotta a fejét.
– Szükségünk van a hozzájárulásodra, Diziet.
– Igen, ezt is tudom. – A nő felnézett a felhők és az arborétum fényei mögött rejtőző csillagokra.
– Természetesen itt maradhatsz, ha akarsz – mondta a drón fáradt, bűntudatos hangon. – A békekonferencia tényleg nagyon fontos. Szükség van... valakire, aki elsimítja a dolgokat. Semmi kétség.
– És mi olyan átkozottul fontos, hogy már holnap neki kell látnom?
– Emlékszel Voerenhutzra?
– Igen, emlékszem rá – mondta Sma színtelen hangon.
– Nos, a béke negyven évig tartott, de jelenleg megint összeomlóban van. Zakalwe együtt dolgozott egy fickóval, akit...
– Maitchighnek hívtak? – Sma a homlokát ráncolva félig a drón felé fordult.
– Beychae. Tsoldrin Beychae. Ő lett a csillaghalmaz elnöke, miután beavatkoztunk. Amíg hatalmon volt, összetartotta a politikai rendszert, de nyolc éve visszavonult, jóval idő előtt, hogy a tanulmányainak és elmélkedésnek szentelje az életét. – A drón sóhajtáshoz hasonló hangot adott ki. – A helyzet azóta rosszra fordult. Beychae jelenleg egy olyan bolygón él, amelynek ravasz vezetői ellenséges érzésekkel viseltetnek a Zakalwe és Beychae által képviselt, illetve általunk támogatott csapatokkal szemben. Ezek az államférfiak vezető szerepet játszanak abban, hogy a csoporton belül felütötte a fejét a széthúzás. Számos kisebb konfliktus van kialakulóban, és még ennél is több készülődik. Egyesek szerint a totális, a teljes csillaghalmazra kiterjedő háború immár elkerülhetetlen.
– És Zakalwe?
– Gyakorlatilag ő az egyetlen esélyünk. Le kell szállni a bolygóra, aztán meg kell győzni Beychaét, hogy szükség van rá, és legalább annyit el kell érni, hogy érdeklődést mutasson a dolog iránt. Az is lehet azonban, hogy meg kell szöktetni, ráadásul további bonyodalmat jelenthet, hogy Beychaét nem lesz egyszerű meggyőzni a dologról. Sma egy pillanatig eltöprengett a hallottakon, aztán tovább fürkészte az éjszakát. – Semmi trükköt nem tudunk bevetni?
– Ez a két fickó túl jól ismeri egymást ahhoz, hogy az igazi Zakalwén kívül bárki más szóba jöhessen... és ugyanez igaz Tsoldrin Beychaére és a rendszer politikai gépezetére. Túl sok a közös emlék.
– Na ja – suttogta Sma. – Túl sok emlék. – Megdörzsölte csupasz vállait, mintha fázna. – Mi a helyzet a nagykutyákkal?
– Az egyik flotta már gyülekezik a csillagköd környékén. Egy Korlátozott Rendszerhajóból és három Általános Kontakt Egységből álló hadtest állomásozik a csillaghalmaz körül, valamint nyolcvan-egynéhány ÁKE halad olyan röppályán, amelyről egy hónapon belül elérik a rendszert. A következő évre elméletileg négy-öt RH lesz olyan távolságra, ahonnan, ha teljes sebességgel haladnak, két-három hónap alatt elérik a célpontot. Ez persze a legeslegutolsó megoldás, ami szóba jöhet.
– Gondolom, a halálos áldozatok várható száma milliós nagyságrendű, de pontosan meg nem határozott, ugye? – mondta keserűen Sma.
– Ha úgy tetszik – felelte Skaffen-Amtiskaw.
– Hogy az isten verné meg – mondta halkan Sma lehunyva a szemét. – Szóval milyen messze van ez a Voerenhutz? Már nem emlékszem.
– Mindössze negyven nap, de először fel kell vennünk Zakalwét. Mondjuk... kilencven nap a teljes oda út.
Sma megfordult. – Ki irányítja majd a dublőrt, miután elmentem a hajóval? – kérdezte az égre emelve tekintetét.
– Bármi történjék is, a Csak Próba itt marad – felelte a drón. – Egy rendkívül gyors járőrhajót, a Xenofóbot bocsátották a rendelkezésedre. Legkorábban holnap, valamivel dél után tud felszállni... ha te is úgy kívánod.
Sma hallgatott, egy pillanatig összezárt lábbal, keresztbe font karral állt, aztán duzzogva összeráncolta a homlokát. Skaffen-Amtiskaw, miután megvizsgálta önmagát, rájött, hogy sajnálja a nőt.
Sma néhány másodpercig mozdulatlanul, némán állt, aztán hirtelen kilőtt a turbinaterem ajtaja felé. Cipőjének sarka kopogott a kis téglaúton.
A drón azonnal utána vetette magát, és felzárkózott a válla mellé.
– Csak azt kívánom – kezdte Sma – , bárcsak nagyobb érzéked lenne az időzítéshez.
– Sajnálom. Talán megzavartam valamit?
– Az égvilágon semmit. Különben mi a franc az a „rendkívül gyors járőrhajó”?
– Ez a (Demilitarizált) Sebes Offenzíva Egységek új elnevezése – felelte a drón.
Sma ránézett, mire a drón megbillent. Vállat vont.
– Azt mondják, így jobban hangzik.
– És ráadásul Xenofóbnak hívják. Hát ez remek. Meg lehet oldani, hogy a dublőr azonnal beálljon?
– Holnap délben. Ki tudnád kérdezni... ?
– Holnap reggel – vágta rá Sma, miközben a drón megpördült az orra előtt, és szélesre tárta a magas ajtókat. Miután belépett, a ruháját összefogva maga előtt elindult felfelé a turbinaterembe vezető lépcsőn. A két hralz is előbukkant. Megcsúsztak, ahogy befordultak a sarkon, aztán csaholva ugrálták körbe gazdájukat. Sma megállt, a két állat nyüzsögve szaglászta a ruhája szegélyét, és időről-időre megpróbálták megnyalni a kezét.
– Nem – mondta a nő a drónnak. – Ha jól meggondolom, inkább végezzék el a vizsgálatot ma éjjel, amikor szólok. Ha tudok, korán megszabadulok ettől a társaságtól. Most meg kell keresnem Onitnert nagykövetet. Üzenj Maikrillal Chuzleisnek, hogy az ő feladata lesz tíz percen belül átjuttatni a minisztert az egyes turbinában lévő bárba. Ments ki a Galaktikus Krónika firkászainál, vitesd vissza őket a városba, és ereszd szélnek őket. Adj nekik fejenként egy üveg éjvesztőt. Töröld a találkozót a fotóssal, adj neki egy állókamerát... hatvannégy felvételt készíthet. Kötelező a teljes körű engedély. Utasítsd valamelyik férfi alkalmazottat, hogy kerítse elő Relstoch Sussepint. Azt üzenem neki, hogy két óra múlva várom a lakosztályomban. Ó, és...
Sma elhallgatott, és fenékre huppanva megragadta az egyik nyüszítő hralz hosszú pofáját. – Jóképű, Jóképű, tudom, tudom – mondta, miközben a nagy pocakú állat lelkesen végignyalta az arcát. – Itt akartam lenni, amikor a kölykeid megszületnek, de nem maradhatok... – Sma sóhajtva megölelte a hralzot, és a kezébe fogta az állat tokáját. – Mihez kezdjek most, Jóképű? Elaltathattalak volna arra az időre, amíg távol leszek. Sosem jöttél volna rá... de nagyon hiányoznál a barátaidnak.
– Altassuk el az összeset – javasolta a drón.
Sma megrázta a fejét. – Vigyázz rá, amíg visszajövök – fordult a másik hralzhoz. – Rendben? – Megpuszilta az állat orrát, aztán felállt. Jóképű prüszkölni kezdett.
– Még két dolog, drón – szólalt meg Sma átvágva az izgatott falkán.
– Tessék.
– Nehogy még egyszer Gongnak szólíts, rendben?
– Rendben. Más egyéb?
Megkerülték a hatalmas, régóta használaton kívül helyezett hatos turbinát. Sma az előtte álló izgatott tömeget fürkészve egy pillanatra megtorpant, majd mély lélegzetet vett, és kihúzta magát. Mosolyogva indult előre, miközben halkan odaszólt a drónnak: – Nem szeretném, ha a dublőröm bárkivel is megkúratná magát.
– Rendben – felelte a drón, ahogy a társaság felé közeledtek. – Végül is bizonyos értelemben a te tested.
– Tudod, drón, pont ez a lényeg – vágta rá Sma, miközben a feléjük igyekvő, italokkal teli tálcát nyújtó pincér felé bólintott. – Az nem az én testem.
Légi és szárazföldi járművek úsztak és robogtak el a régi erőmű mellett. A fontos emberek már távoztak. Csak néhányan ténferegtek a teremben, de nekik nem volt szükségük Sma segítségére. Kimerültnek érezte magát, ezért kiválasztott a mirigyeiből egy kis zsongatót, hogy feldobja magát.
Az állomás kormányzati tömbjének mintájára kialakított lakosztály déli erkélyéről a mély völgyre és a Folyópart sugárúton haladó autók hátsó lámpáinak fénykígyójára nyílt rálátás. Egy repülőgép süvített el felettük, majd oldalra dőlve eltűnt a régi völgyzáró gát magas, ívelt szegélye mögött. Egy darabig a távolodó gépet nézte, aztán a lakosztály ajtaja felé fordulva levette, majd átvetette a vállán kis, ünnepi kosztümjét.
A tetőkert alatti fényűző lakosztály mélyén zene szólt. Sma azonban a dolgozószoba felé vette az irányt, ahol Skaffen-Amtiskaw várta. A dublőr frissítéséhez szükséges leolvasás néhány percet vett igénybe. A jól ismert zavarodottság kerítette hatalmába, de az érzés szerencsére gyorsan elmúlt. A cipőjét lerúgva a zene forrásának irányába osont a csendes, sötét folyosókon.
Relstoch Sussepin feltápászkodott az ülésből, ahol addig helyet foglalt. A kezében még mindig egy üveg halványan világító éjvesztőt tartott. Sma megállt az ajtóban.
– Köszönöm, hogy megvártál – szólalt meg a nő, kosztümjét a díványra hajítva.
– Nincs mit. – A férfi felemelte a világító itallal teli poharat, de mielőtt az ajkához érintette volna, meggondolta magát, és inkább tovább szorongatta a kezében. – Mi, ah... Történt valami...?
Sma szomorkásan elmosolyodott, majd mindkét kezét az előtte álló nagy forgószék kartámlájára tette. Lenézett a bőrhuzatú párnára. – Lehet, hogy csak hízelegni akarok magamnak – mondta. – Ne fektessünk túl nagy hangsúlyt erre. – Felnézett a férfira. – Nem akarsz kefélni?
Relstoch Sussepin ledermedt. Egy kis idő múlva felemelte a kezét, hosszan, lassan belekortyolt az italába, majd leengedte a poharát. – De – nyögte ki végül. – De igen, mióta... megláttalak.
– Csak a mai estéről van szó – szólalt meg a nő, egyik kezét felemelve. – Kizárólag a mai estéről. Nehéz lenne elmagyarázni, de holnaptól... úgy fél évig vagy talán valamivel tovább, hihetetlenül elfoglalt leszek. Tudod, olyan „egyszerre két helyen” típusú pörgés.
A férfi megvonta a vállát. – Rendben. Ahogy akarod.
Sma megnyugodott és elmosolyodott. Meglökte a nagy széket, és lecsúsztatta a karkötőjét a csuklójáról. A karperec a székbe hullott. Aztán óvatosan kigombolta palástjának felső gombját, és mozdulatlanul várt.
Sussepin felhajtotta az italát, a poharat egy polcra tette, és elindult a nő felé.
– Fény – suttogta Sma.
A lámpák fénye lassan elhalványult. A pohár alján halványan világító ital lett a legerősebb fényforrás a szobában.
– Ébresztő!
Felkelt.
Sötétség. Kinyújtózott a takaró alatt, és közben azon tűnődött, vajon ki merészelte ilyen hangon megszólítani. Jó ideje már senki sem mert így beszélni vele, de még félálomban, az éjszaka közepén felriadva is valami olyasmit érzett ebben a hangban, amit már két vagy talán három évtizede nem tapasztalt. Szemtelenséget. A tisztelet hiányát.
Kidugta a fejét a védelmet jelentő takaró alól. A szobában meleg volt. Egyetlen árva lámpa fénye derengett csak. Körülnézett, hogy megtudja, ki merészelte ilyen hangon megszólítani. Egy pillanatra hatalmába kerítette a rettegés – lehet, hogy valakinek sikerült átjutnia az őrökön és a biztonsági falon? – , de a félelem helyét átvette a heves vágy, hogy megnézze, kinek volt bátorsága ekkora arcátlanságot elkövetni.
A betolakodó az ágy végénél, egy székben ücsörgött. Külseje már önmagában elég furcsán hatott; egészen újszerű, szokatlan megjelenése volt, nem nagyon tudott mit kezdeni vele az ember, valami idegenszerű volt a lényében. Olyan benyomást keltett, mintha egy rézsútos kivetülés lenne. Az öltözködése is különös volt: bő, és még az éjjeli lámpa halvány fényében is rikító színű ruhát viselt. Úgy nézett ki, mint egy bohóc vagy udvari bolond, de ijesztően szimmetrikus arcán mintha fenyegető... vagy talán lenéző kifejezés ült volna. Amiatt az idegenszerűség miatt azonban nehéz volt pontosan megállapítani.
A szemüvege után tapogatózott, pedig csak azért nem látott élesen, mert még álmos volt. Öt évvel ezelőtt ültettek be neki új szemeket a sebészek, de hatvan, rövidlátóként leélt év után akárhányszor csak felébredt, ösztönösen a szemüvegért nyúlt, amely természetesen sosem volt a helyén. Egész olcsón megúsztam, jutott eszébe ilyenkor, ha az eredményt nézzük, ráadásul ezzel az új visszafiatalító kezeléssel... Kiment az álom a szeméből. Felült, és a székben üldögélő férfire nézett. Gyanakodni kezdett, hogy talán még mindig álmodik vagy kísértetet lát.
A férfi fiatalnak tűnt. Széles, napbarnított arca volt, fekete haját hátrasimította. A szellemek és a holtak gondolata nem ezért ötlött fel benne. Volt valami a fickó sötét, lyukszerű szemében és idegenszerű arcformájában.
– Jó estét, kormányzó. – A fiatalember lassan, kimérten beszélt. Mintha egy sokkal idősebb ember hangján szólt volna. Egy olyan aggastyán hangján, akihez képest még a kormányzó is fiatalnak érezte magát. Megborzongott. Körülnézett a szobában. Ki ez az ember? Hogyan jutott be ide? Ide egyszerűen képtelenség bejutni. Őrök kószálnak mindenfelé. Mi folyik itt? Visszatért a félelem.
A lány, akit előző este felhozott a szobájába, nyugodtan feküdt a széles ágy túloldalán. Csak egy dudor volt a takarók alatt. Az éjjeli lámpa halvány fénye visszatükröződött a kormányzótól balra lévő sötét képernyőkről.
Rémült volt, de már magához tért, és gyorsan végiggondolta a lehetőségeket. Egy pisztolyt rejtett el az ágy fejtámlájában. Úgy tűnt, az ágy végénél üldögélő férfi fegyvertelen (de akkor meg minek jött ide?). A pisztoly azonban csak akkor jöhet szóba, ha már minden kötél szakad. A hangkódoló lenne a tuti megoldás. A szobában felszerelt összes kamera és mikrofon készenléti állapotban volt, az automata áramkörök csak az aktiváló mondat elhangzására vártak. Néha egyedül akart lenni, néha valami személyes dolgot akart rögzíteni, és persze nem lehet kizárni a lehetőségét, hogy valaki a szigorú biztonsági rendszert kijátszva behatol az épületbe.
Megköszörülte a torkát. – Micsoda meglepetés. – A hangja nyugodtnak tűnt.
Megeresztett egy halvány mosolyt, ami megelégedéssel töltötte el. A szíve, melyet tizenegy éve egy jó fizikumú anarchistanőtől örökölt, gyorsan dobogott ugyan, de azért aggodalomra nem volt semmi ok. Biccentett egyet. – Micsoda meglepetés – ismételte. Tessék, sikerült. A riasztó már biztosan bekapcsolt az alagsori vezérlőteremben. Néhány pillanat, és őrök özönlenek be az ajtón. De lehet, hogy nem vállalják a kockázatot, és inkább megnyitják a mennyezeti gáztartályt, hogy a sűrű ködben mindketten ájultan essenek össze. Fennállt a veszély, hogy beszakad a dobhártyája (ahogy ez eszébe jutott, nyelt egyet), de hát pillanatok alatt lehet szerezni újat valamelyik egészséges másként gondolkodótól. Talán nem is lesz rá szükség. A híresztelések szerint elképzelhető, hogy a visszafiatalítás magában foglalja bizonyos testrészek regenerációját is. Az erősítés persze nem árt, nem baj, ha vannak tartalékok. Szerette bebiztosítani magát. – Ejha, micsoda meglepetés! – ismételte újra, hátha az áramkörök mégsem vették a hangkódot. Az őrök bármelyik pillanatban beronthatnak...
A rikító ruhás fiatalember elmosolyodott. Furcsán összegörnyedt, majd könyökét az ágy díszes lábrészének támasztva előrehajolt. A szája megmozdult, talán elmosolyodott. Benyúlt bő pantallója zsebébe, és előhúzott egy kis fekete pisztolyt. Egyenesen a kormányzóra szegezte, és így szólt: – A kód nem fog működni, Kerian kormányzó. Nincs több olyan meglepetés, amire maga számít, engem pedig felkészületlenül ér. Az alagsori központot és a biztonsági rendszer többi részét kiiktattam.
Kerian kormányzó a kis pisztolyra meredt. Vízipisztolyt is látott már ennél félelmetesebbet. Mi folyik itt? Talán tényleg azért jött, hogy megöljön ? A férfi nem úgy öltözött, mint egy orgyilkos. Egy komoly merénylő kétségkívül álmában végzett volna vele. Minél tovább beszél a fickó a székben üldögélve, annál nagyobb veszélynek teszi ki magát, akár kiiktatta az összeköttetést a biztonsági központtal, akár nem. A fickó talán őrült, de nem valószínű, hogy orgyilkos. Egyszerűen nevetséges, hogy egy profi merénylő így intézze a dolgokat, ráadásul csak egy rendkívül gyakorlott és tökéletesen képzett merénylő lenne képes átjutni a kastély biztonsági rendszerén... Kerian kormányzó így próbálta lecsillapítani vadul lüktető, lázadó szívét. Hol vannak ezek az átkozott őrök? Megint eszébe jutott a háta mögötti díszes fejtámlába rejtett pisztoly.
A fiatalember összefonta a karját, a pisztoly már nem a kormányzóra célzott. – Megengedi, hogy elmeséljek egy rövid történetet?
Egészen biztos, hogy őrült. – Hát persze, vágjon csak bele – felelte a kormányzó a lehető legbarátságosabb, atyáskodó hangján. – Mellesleg elárulná a nevét? Úgy tűnik, előnyben van velem szemben.
– Még szép, nem igaz? – egy öregember szavai hagyták el a fiatal ajkakat. – Valójában két történetet kellene elmondanom, de az egyiket többé-kevésbé már ismeri. Egyszerre mesélem el mindkettőt. Kíváncsi vagyok, meg tudja-e különböztetni őket.
– Én...
– Pszt – szakította félbe a férfi a pisztolyt a szájához emelve.
A kormányzó az ágy túloldalán heverő lányra pillantott. Csak most vette észre, milyen halkan beszélnek. Ha felébreszti a lányt, a fickó talán rászegezi a fegyverét. Vagy legalább annyi időre elterelné a figyelmét, amíg megragadja a fejtámlába rejtett pisztolyt. Húsz éve nem voltak ilyen jók a reflexei, mint most, az új kezelésnek köszönhetően... hol a pokolban vannak az őrök ?
– Na idefigyeljen, fiacskám! – üvöltötte a kormányzó. – Kíváncsi lennék, hogyan képzeli, hogy egyszerűen csak besétál ide! He?
A hangja – amely korábban hangosítás nélkül is hatalmas termeket és tereket töltött be – most a szobában visszhangzott. A francba, az őröknek az alagsori biztonsági központban mikrofon nélkül is hallaniuk kellene, ahogy kiabál. A lány azonban meg se moccant.
A fiatalember elégedetten elvigyorodott. – Alszanak, kormányzó. Csak ketten vagyunk, maga meg én. Na már most, ez a történet...
– Micsoda... – Kerian kormányzó nyelt egyet, és a takaró alatt felhúzta a lábát. – Miért jött ide?
A betolakodó meglepettnek tűnt. – Ó, hát azért jöttem, hogy kivigyem innen. Eltávolítják magát. Most... – Az ágy széles lábrészének tetejére tette pisztolyát. A kormányzó a fegyvert bámulta. Túl messzire volt tőle, hogy megragadja, de...
– A történet – folytatta a betolakodó a székben hátradőlve. – Egyszer volt, hol nem volt, a gravitációs kúton is túl, létezett egy varázslatos ország, amelynek nem volt királya, nem voltak törvényei, ahol nem létezett a pénz, és nem létezett a tulajdon, mégis mindenki fejedelmi módon élt, mindenki igen jó modorú volt, és senki semmiben nem szenvedett hiányt. Az emberek békében éltek, de unatkoztak, mert egy idő után az édenkert is unalmassá válik, ezért hát elkezdtek különböző jó cselekedeteket véghez vinni, küldetéseket végrehajtani. Jótékonysági látogatásokat tettek az úgymond kevésbé jómódú embereknél. Mindig megpróbálták magukkal vinni azt a dolgot, amit mind közül a legnagyobb ajándéknak tartottak: a tudást, az információt. Olyan széles körben próbálták elterjeszteni, amennyire csak lehetett, mivel ezek az emberek bizonyos szempontból furcsán viselkedtek: megvetették a rangot, gyűlölték az uralkodókat... és a hierarchia minden formáját... még a kormányzókat is. – A fiatalember elmosolyodott. A kormányzó ugyanígy tett. Megtörölte a homlokát, és kissé hátrébb dőlt az ágyban, mintha kényelembe akarná helyezni magát. A szíve még mindig hevesen dobogott.
– Egyszer egy félelmetes hatalom azzal fenyegette őket, hogy tönkre teszi jócselekedeteik eredményét, ők azonban szembeszegültek ezzel a gonosz erővel, és győzedelmeskedtek felette. Megerősödve zárták le a harcokat, erősebbek lettek, mint a viszály kezdetén, és ha nem hagyja őket ennyire hidegen a hatalom, maguk is rettegett birodalommá váltak volna, mivel azonban olyanok voltak, amilyenek, senki sem tartott tőlük igazán. Legalábbis, ha figyelembe vesszük hatalmuk nagyságát. Az újonnan szerzett hatalom gyakorlásának egyik legszórakoztatóbb formája volt, ha olyan társadalmak ügyeibe avatkozhattak be, amelyekről azt gondolták, előnyük származna ebből. A legtöbb társadalmi rendszer esetében ennek leghatékonyabb módja volt, ha sikerült bebocsátást nyerniük a politika és az államvezetés legfelsőbb köreibe.
– Sokan közülük vezető államférfiak orvosai lettek, és olyan orvosságokat illetve kezeléseket alkalmaztak, amelyek varázslatnak tűntek ezeknek a – hozzájuk képest – kezdetleges szinten lévő embereknek a szemében, és biztosították, hogy a nép nagy és jóságos vezérének túlélési esélyei megnőjenek. Ez volt a módszerük: inkább az életet kínálták fel, mint hogy a halállal üzleteljenek. A maga szemében talán gyengének tűnnek, mivel borzalmasan irtóznak a gyilkolástól – ebben talán még egyet is értenének – ők azonban úgy szelídek, ahogyan a tenger. Kérdezze meg nyugodtan akármelyik hajóskapitányt, milyen ártalmatlan és gyenge tud lenni az óceán.
– Igen, értem – mondta a kormányzó, és még jobban hátradőlt. A párnát a háta mögé igazítva megnézte, milyen távolságra és milyen irányban van a pisztolyát rejtő fejtámlától. A szíve zakatolt a mellkasában.
– Van még egy másik módszerük, amellyel az életet kínálják fel, és nem a halállal üzletelnek. Egyes – meghatározott technológiai fejlettségi szint alatt lévő – társadalmak vezetőinek felajánlják az egyetlen dolgot, amit az általuk birtokolt mérhetetlen vagyon és hatalom ellenére sem képesek megszerezni: a halál ellenszerét. A visszatérést a fiatalságba.
A kormányzó a fiatalembert bámulta, és a félelem helyét váratlanul a kíváncsiság vette át. Vajon a visszafiatalításra céloz?
– Látom, lassan kezd összeállni a kép, mi? – mosolygott a fiatalember. – Nos, eltalálta. Arról az eljárásról van szó, amit most végeznek el magán, Kerian kormányzó. Amiért tavaly annyit fizetett. Amiért fizetségként cserébe – ha még rémlik – többet ígért, mint némi platinát. Na, kapiskálja már?
– Én... nem vagyok biztos benne – próbálta húzni az időt Kerian kormányzó. A szeme sarkából már látta a mélyedést, amelyikben a pisztolyt tartotta.
– Megígérte, hogy véget vet a youricami mészárlásnak, nem emlékszik?
– Talán említettem, hogy felülvizsgálom a szegregációs és betelepítési politikánkat a térségben...
– Nem – a fiatalember legyintett. – Én a mészárlásokról beszélek, kormányzó. A halálvonatokról. Talán nem emlékszik? A szerelvényekről, amiknek a hátsó kocsija a levegőbe okádja az elégetett tüzelőanyag gázait. – A fiatalember a fejét csóválva megvetően nézett a kormányzóra. – Még mindig nem dereng semmi? Biztos?
– Fogalmam sincs, miről beszél – felelte a kormányzó. Izzadt tenyere hideg és síkos volt. Megtörölte az ágyneműben. A pisztoly nem csúszhat ki a kezéből, ha egyszer sikerül megragadnia. A betolakodó fegyvere még mindig az ágy lábrészén hevert.
– Szerintem pedig igenis van. Sőt, ami azt illeti, tudom, hogy van.
– Ha a biztonsági erők bármely tagját túlkapáson érték, természetesen szigorúan meg...
– Ez nem egy sajtókonferencia, kormányzó. – A férfi kissé hátradőlt a székben, távolabb került a fegyverétől. A kormányzó teste megfeszült, megborzongott.
– A lényeg az, hogy kötött egy alkut, amihez nem tartotta magát. Én azért vagyok itt, hogy a büntetőzáradéknak megfelelően behajtsam a tartozását. Figyelmeztették magát, kormányzó. Amit egyszer az ember megkap, ugyanúgy el is vehetik tőle. – A betolakodó még jobban hátradőlt a székben, aztán körbepillantott a sötét lakosztályon, majd a kormányzó felé biccentve összekulcsolta a kezét a tarkóján. – Mondjon búcsút ennek, Kerian kormányzó. Maga most...
A kormányzó megfordult, és könyökkel egy rejtett panelra vágott, mire a fejtámla egy része átfordult. Kitépte a pisztolyt a tokból, és a férfire célozva meghúzta a ravaszt.
Semmi sem történt. A fiatalember tarkóra tett kézzel figyelte a kormányzót, és közben lassan hintázott a székben.
A kormányzó még meghúzta néhányszor a ravaszt.
– Ezekkel jobban menne – mondta a férfi, majd a zsebébe nyúlt, és egy tucat golyót szórt az ágyra a kormányzó lábához.
A leguruló fényes lövedékek csilingelve koccantak egymáshoz, és összegyűltek a takaró egyik redőjében. Kerian kormányzó a golyókat bámulta.
– ...Bármit megadok – nyögte, a nyelve nehezen forgott, kiszáradt a szája. Érezte, ahogy a belei elernyednek, ezért kétségbeesetten összeszorította a fenekét, és hirtelen megint úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, mintha a visszafiatalító eljárás még tovább fiatalította volna. – Bármit. Bármit. Többet tudok adni magának, mint amiről valaha álmodott. Képes vagyok...
– Nem érdekel – vágott közbe a férfi a fejét ingatva. – A történet még nem ért véget. Tudja, ezek az emberek, ezek a kedves emberek, akik annyira szelídek, és inkább az életet kínálják... még abban az esetben sem bosszulják meg gyilkossággal a gyilkosságot, ha valaki megígéri, hogy nem gyilkol, aztán mégis megteszi. Inkább a varázslat és az általuk oly nagyra tartott könyörület segítségével a második legjobb megoldást választják. Ezért tűnnek el néha emberek nyomtalanul.
A férfi az ágy lábrészére támaszkodva előredőlt. A kormányzó egész testében remegett.
– Ezek a kedves emberek egyszerűen eltüntetik a rossz embereket – folytatta a fiatal férfi. – Ezek a kedves emberek olyan személyeket alkalmaznak, akik begyűjtik és eltüntetik ezeket a rossz embereket. A begyűjtők általában szeretik halálra rémíteni a begyűjtötteket, szeretnek az alkalomhoz illően öltözni – folytatta színes bohócruhájára mutatva – , és természetesen a varázslatnak köszönhetően még a legszigorúbban őrzött palotákba is könnyedén be tudnak jutni.
A kormányzó nagyot nyelt, és remegő kézzel lerakta a hasznavehetetlen fegyvert, amit még mindig a kezében szorongatott.
– Várjon – mondta. Megpróbált uralkodni a hangján. A testéről lecsorgó izzadtság benedvesítette a lepedőt. – Azt akarja mondani...
– Már majdnem a történet végére értünk – szakította félbe a fiatalember. – Ezek a kedves emberek, akiket maga talán túl szelídnek tart, eltávolítják és messzire viszik a rossz embereket, aztán elhelyezik őket valahol, ahol nem tehetnek kárt semmiben. Ez a hely persze nem egy édenkert, de azért nem olyan, mintha börtönben lennének. A rossz embereknek néha érdemes lett volna meghallgatni a kedves embereket, akik nem egyszer elmondták, milyen rosszul viselkednek. Most azonban már nem lesz alkalmuk beleszólni a történelem menetébe, de ennek ellenére kényelmes, biztonságos életet élhetnek, és békében halhatnak meg... Mindezt pedig ezeknek a kedves embereknek köszönhetik.
– Néhányan talán azt mondanák, a kedves emberek túl elnézőek. Mire a kedves, szelíd emberek azt felelnék, a rossz emberek által elkövetett bűnök legtöbbször olyan borzalmasak, hogy nincs a világon olyan módszer, amivel akár a milliomod részét is visszaadhatnák annak a mérhetetlen szenvedésnek és lelki gyötrelemnek, amit okoztak. Akkor meg mi értelme a megtorlásnak? Az is csak egy újabb ocsmányság lenne, amivel megkoronáznák a szóban forgó zsarnok életét. – A fiatalember szomorúan megvonta a vállát. – Ahogyan már említettem, vannak, akik túl szelídnek tartják őket. – Felvette a pisztolyt az ágyról, és pantallója zsebébe csúsztatta.
A férfi lassan felállt. A kormányzó szíve hevesen dobogott, a szemében azonban könnyek csillogtak.
A fiatalember lehajolt, felvett néhány ruhadarabot a földről, és odadobta őket a kormányzónak. Kerian elkapta, és a mellkasához szorította a ruhákat.
– Az ajánlatom továbbra is áll – kezdte újra a kormányzó. – Bármit meg tudok adni...
– A munka öröme – sóhajtott a fiatalember a körmét vizsgálgatva. – Ennél többet nem adhat, kormányzó. Minden más hidegen hagy. Öltözzön fel, indulnunk kell!
A kormányzó elkezdte felhúzni az ingét. – Biztos benne? Azt hiszem, sikerült kifejlesztenem a bűn és a bujaság néhány egészen új fajtáját, amelyet még a Birodalomban sem ismernek.
– Köszönöm, nem.
– Amúgy kik ezek az emberek, akikről beszélt? – A kormányzó begombolta az ingét. – És elárulná végre a nevét?
– Csak öltözzön fel.
– Nos, azt hiszem, talán mégis el tudjuk simítani valahogy a dolgot. – A kormányzó megigazította a gallérját. – Talán nevetségesen hangzik, amit mondok, de azt hiszem, hálásnak kell lennem, hogy maga nem orgyilkos. A fiatalember elmosolyodott. Kipiszkált valamit a körme alól. Miközben a kormányzó a földre rúgta az ágyneműt és felhúzta a nadrágját, a fiatalember pantallója zsebébe mélyesztette a kezét.
– Hát, igen – mondta aztán – , tényleg szar érzés lehet arra gondolni, hogy az ember mindjárt meghal.
– Nem valami kellemes érzés – helyeselt a kormányzó, aztán az egyik, majd a másik lábát is a nadrágjába bújtatta.
– De képzelem, micsoda megkönnyebbülés, ha megússza.
– Hmm – a kormányzó halkan felnevetett.
– Egy kicsit ahhoz hasonlít, mint amikor összeterelik egy falu lakóit, és az ember azt hiszi, ki fogják végezni... – a fiatalember merengve nézte a kormányzót az ágy végéből – ...aztán közlik vele, hogy mégsem vár rá olyan szörnyű sors, mindössze kitelepítik – a fiatalember elmosolyodott. A kormányzó tétovázott.
– Kitelepítik, vonatokkal – folytatta a férfi, és előhúzta a kis fekete pisztolyt a zsebéből. – Egy olyan vonattal, amelyiken ott van a családja, az emberek az utcájából, az egész falu...
A fiatalember beállított valamit a kis fekete pisztolyon. – ...de a végén nem marad más, csak a motorok füstje és rengeteg halott. – Elmosolyodott. – Mit gondol, Kerian kormányzó? Létezik ilyesmi?
A kormányzó mozdulatlanná dermedt, tágra meredt szemmel bámult a pisztolyra.
– A kedves embereket Kultúrabelieknek hívják – magyarázta a fiatalember. – Az én ízlésemnek mindig is túl szelídek voltak. – Kinyújtotta a kezét, amelyikben a pisztolyt tartotta. – Egy ideje már nem dolgozom nekik. Szabadúszó vagyok.
A kormányzó szótlanul bámult a sötétbe. A fekete pisztoly csöve felett egy öregember szemébe nézett.
– Engem – folytatta a fiatal férfi – Cheradenine Zakalwének hívnak. – A kormányzó orrának nyomta a pisztolyt. – Magát pedig halottnak. Elsütötte a fegyvert.
...A kormányzó üvölteni kezdett, feje közben hátrabillent, úgyhogy a lövedék átfúródott a szájpadlásán, mielőtt felrobbant volna a koponyájában.
Agydarabkák fröccsentek a díszes fejtámlára. A kormányzó teste a bőrpuhaságú ágyneműre zuhant, rándult egyet, majd dőlni kezdett belőle a vér.
Az egyre terebélyesedő vértócsát nézte, aztán pislogott párat.
Lassan levetette és egy kis fekete hátizsákba rakta rikító színű, tarka ruháit. Színes öltözete alatt sötét, egyrészes ruhát viselt.
Egy matt fekete álarcot vett elő a hátizsákból, a nyakába akasztotta, de még nem húzta az arcába. Az ágy fejéhez lépett, és lefejtett egy apró, átlátszó tapaszt az alvó lány nyakáról, aztán a maszkot az arcába húzva elnyelte őt a szoba mélyét borító sötétség.
Az infraszemüveget használva lepattintotta a biztonsági rendszer vezérlő egységének védőpanelét, aztán óvatosan eltávolított belőle néhány apró dobozt, majd nagyon halkan a kormányzó lakosztályának vészkijáratát rejtő, az egész falat beborító pornográf festményhez osont. A vészkijárat a csatornahálózathoz és a palota tetejére vezetett.
Mielőtt behúzta volna az ajtót, visszafordult, és az ívelt, faragott fejtámlát borító véres mocsokra pillantott. Ajkán bizonytalan mosoly játszott.
Végül eltűnt a palota mélyén, mintha maga is az éjszaka része lenne.
A gát úgy ékelődött a fákkal borított hegyek közé, mint egy hatalmas összetört csésze szilánkja. A reggeli napfény bevilágította a völgyet, a gát homorú, szürke felszínét, és fehér fényözönnel borított el mindent. A gát által felduzzasztott hosszú, elvékonyodó tó vize sötét és hideg volt. A víz még a masszív beton védőgát feléig sem ért fel, a tavon túl húzódó erdő már réges-rég visszakövetelte az emelkedő vízszint által elárasztott lejtők felét. Vitorláshajók sorakoztak a tó partja mentén húzódó mólóhoz kötve. Fodrozódó víz nyaldosta a fényes hajótesteket.
Magasan az égben madarak szelték a levegőt. A gát árnyéka felett, a meleg napfényben köröztek. Az egyik madár hirtelen alábukva lecsapott, majd a gát pereme és a gát tetején futó kihalt, ívelt országút felé siklott. A madár csak akkor húzta be a szárnyát, amikor már úgy tűnt, nekiütközik az út mindkét felén végigfutó fehér mellvédnek. Az állat felvillant a harmattól gyöngyöző támoszlopok között, tett egy félkörívet, újból kitárta a szárnyát, majd zuhanni kezdett a használaton kívüli erőműház felé, amely az utóbbi időben egy Diziet Sma nevű nő lenyűgözően excentrikus – és mondani sem kell, hangsúlyozottan szimbolikus – otthonául szolgált.
A madár hassal lefelé készült lecsapni, és amikor a tetőkerttel egy szintbe ért, a szárnyát kitárva belekapaszkodott a levegőbe. Csapkodva, meredeken zuhanva megállt, és a karmait belemélyesztette a régi kormányzati épület legfelső emeletén lévő lakások egyikének ablakpárkányába.
Mélyen ülő apró szeme visszatükrözte a fényt; behúzott szárnnyal, koromfekete fejét félrebillentve a madár beugrált egy nyitott tolóablakon, ahonnan puha, vörös függönyök bukkantak elő és csapkodtak a szélben. A madár, fejét a függöny szegélye alatt bedugva, bekukucskált az elsötétített szobába.
– Lecsúsztál róla – hallatszott Sma gúnyos hangja. Halkan lépkedve elsétált az ablak mellett. A kezében lévő üvegből vizet kortyolt. Lezuhanyozott, de nem törölte meg magát, ezért apró vízcseppek csillogtak napbarnított bőrén.
A madár a fejét forgatva követte a nőt a tekintetével. Sma a szekrényhez lépve öltözködni kezdett, és ahogy visszafordult, látta, hogy a madár az ágyalapzat fölött körülbelül egy méter magasságban lebegő férfit bámulja. Az ágy AG mezőjének halvány ködfátylában Relstoch Sussepin megmoccant, és a hátára fordult a levegőben. A keze kétoldalt lelógott, de aztán az ágy erőtere lassan visszatolta karját a teste mellé. Az öltözőben Sma egy kis vizet vett a szájába, gargarizált, majd lenyelte.
Ötven méterre keletre, Skaffen-Amtiskaw magasan a turbina terem padlója felett lebegve éppen a fogadás romjait vette szemügyre. A drón elméjének azon része, amelyik a madárnak álcázott őrdrónt irányította, vetett egy utolsó pillantást a Sussepin fenekét díszítő bonyolult mintázatú karmolásokra, valamint a Sma vállán lévő halvány harapásnyomokra (amelyeket a nő egy fátyolszerű, áttetsző inggel letakart), aztán elengedte az őrdrónt.
A madár vijjogva hátraugrott, kétségbeesetten verdesve leesett a párkányról, majd szárnyát teljesen széttárva a gát csillogó homlokzata felé vitorlázott. Éles rikoltását visszaverték a betonlejtők, amitől az állat még inkább megrémült. Sma a felbolydulás távoli hangját hallgatva, mosolyogva begombolta a mellényét.
– Jól aludtál az éjjel? – érdeklődött Skaffen-Amtiskaw, amikor összetalálkozott a nővel a régi kormányzati tömb nyitott, oszlopos előcsarnokában.
– Az éjszaka kellemes volt, de aludni nem aludtam – ásított Sma, miközben visszaparancsolta a nyüszítő hralzokat az épület márványcsarnokába, ahol a gyászos ábrázatú Maikril főudvarmester álldogált egy köteg pórázzal a kezében. A nő kesztyűt húzott, és kilépett a napfénybe. A drón kinyitotta neki a kocsi ajtaját. Sma mélyet lélegzett a friss hajnali levegőből, aztán leszaladt a lépcsőn. Cipője sarka hangosan kopogott. Beugrott az autóba, kicsit megborzongott, ahogy elhelyezkedett a vezetőülésben, aztán megpöccintett egy kapcsolót, és a jármű teteje lenyílt. Közben a drón bepakolta Sma poggyászát a csomagtartóba. A nő megütögette az akkumulátorcella-vizsgálót a műszerfalon, majd beletaposott a gázpedálba, csak hogy érezze a fékeknek feszülő kerékhajtómű erejét. A drón bezárta a csomagtartót, és a hátsó üléshez lebegett. Intett Maikrilnek, de a férfi épp az egyik hralzot üldözte a turbinaterem előtti lépcsősoron, úgyhogy nem vette észre. Sma felnevetett, beletaposott a gázba, és felengedte a fékeket.
Az autó kereke apró kavicsokat vert fel, ahogy teljes gázzal kilőttek. Pár centivel kerülték el az útszéli fák törzsét, bevettek egy jobbkanyart. A kocsi kirobbant az állomás gránitkapuján, a hátulját kilengetve búcsút intett, majd egyre jobban felgyorsulva eltűnt a Folyópart sugárúton.
– Repülhettünk volna – mondta a drón a kocsi mellett kavargó légáramlásra mutatva.
Sejtette, hogy Sma nem figyel rá.
Az erődítményépítés alapelvei minden kultúrában hasonlóak, gondolta Sma, a kastély kerítésfaláról levezető kőlépcsőn lépdelve. Felnézett a ködös távolba vesző domb tetején álló, fallal körülvett, dob alakú vártoronyra. Skaffen-Amtiskaw-val az oldalán átvágott a füvön, majd egy mellékkapun át elhagyta az erődítményt.
Egészen az új kikötőig és a tengerszorosig el lehetett látni, ahol tengerjáró hajók úsztak a délelőtti napfényben az óceán vagy valamelyik beltenger felé tartva. A kastély épületegyüttesének túloldaláról a város látképe tárult eléjük, távoli morajlás hallatszott, és – mivel abból az irányból könnyű szellő fújdogált – olyan szagot lehetett érezni, amely... nos, Sma három itt eltöltött év után egyszerűen csak úgy gondolt erre a szagra, mint a Város szagára. Ennek ellenére úgy képzelte, minden városnak más szaga van.
Diziet Sma állig felhúzott lábbal ült a fűben. A tengerszorost és a fölötte, a szubkontinensre átívelő függőhidakat nézte.
– Parancsolsz még valamit? – kérdezte a drón.
– Igen, töröljék a nevemet az Akadémia ünnepségére kijelölt bírói névjegyzékből... és küldj egy időhúzó levelet ennek a Petrain nevű fickónak. – A nap erősen sütött. Sma a homlokát ráncolva eltakarta a szemét. – Más nem jut eszembe.
A drón a nő elé állt, és játszadozni kezdett egy kis virággal. – A Xenofób épp most lépett be a rendszerbe – szólalt meg.
– Remek napunk van – jegyezte meg fanyarul Sma. Benedvesítette az ujját, és a cipője orráról ledörzsölt egy kis sárfoltot.
– Ráadásul a fiatalember az ágyadban épp most tért magához. Megkérdezte Maikrilt, hová kellett menned.
Sma nem felelt semmit, de azért mosolyogva megvonta a vállát. Egyik kezét a háta mögé tette, és hátradőlt a pázsiton.
Az akvamarin színben tündöklő égboltot itt-ott felhőfoltok tarkították. Sma beszívta, ízlelgette a fű és az apró, összemorzsolt virágok illatát. A feje felett hátrapillantva felnézett a mögötte tornyosuló szürkés-fekete falra, és azon tűnődött, vajon a kastélyt támadták-e már meg valaha ilyen szép napon. Az ég vajon akkor is ilyen határtalannak látszott, a tengerszoros vize akkor is ilyen frissnek és tisztának tűnt, az élénk színű virágok akkor is ilyen pompásan illatozva nyíltak, amikor az egymással harcoló férfiak halálsikolya töltötte be a levegőt, amikor a katonák lekaszabolták egymást, tántorogtak, elestek, és nézték, ahogyan vérük beszennyezi a füvet?
A köd és a por, az eső és az alacsonyan úszó felhők megfelelőbb háttérnek tűntek: ruhának, amely eltakarja a szégyenletes ütközet színhelyét. Nyújtózkodott egyet, hirtelen kimerültnek érezte magát. Összeborzongott, ahogy bevillantak az elmúlt éjszaka képei. De – mint akinek ki akar csúszni az ujjai közül valami értékes dolog, azonban elég ügyes és gyors ahhoz, hogy időben elkapja, mielőtt az ripityára törne a padlón – képes volt elmerülni a bensőjében, és visszahozni az eltűnőben lévő emléket, amely aztán visszacsusszant zűrzavaros és zsibongó elméjébe, ahol előhívó mirigyek segítségével megtartotta, ízlelgette, újra átélte azt, míg végül érezte, hogy egész teste megborzong a napfényben. Egy hajszálon múlott, hogy halk nyögdécselés szakadjon fel a torkából.
Aztán elengedte az emléket, köhintve felült, és körbepillantott, hogy lássa, vajon a drón észrevett-e valamit. Skaffen-Amtiskaw virágot szedett a közelben.
Egy iskolás gyerekekből álló csapat bukkant elő csacsogva, visítozva a metróállomás aluljárójából, és tartott egyenesen a kapu felé. A hangos menetoszlopot felnőttek vezették és zárták. A tanárokra és a sokgyermekes anyákra jellemző békés, kimerült gondoskodás áradt belőlük, amelyet Sma már korábban is megfigyelt. Ahogy a csapat elhaladt mellettük, néhány gyerek elkerekedett szemmel, vihorászva, kérdezgetve mutogatott a lebegő drónra, de aztán átvezették őket a keskeny kapun, és a zsivaj elhalkult.
Sma már korábban észrevette, hogy csak a gyerekek csinálnak ekkora hajcihőt a dologból. A felnőttek egyszerűen elfogadták, hogy van valami trükk, ami a levegőben tartja a drón szemmel láthatóan támaszték nélküli testét, a gyerekek ezzel szemben tudni akarták, hogyan működik a szerkezet. Néhány tudós és mérnök szintén meghökkent, amikor először látott drónt, de Sma szerint a nem evilági dolgokhoz kapcsolódó sztereotípiák miatt senki sem hitte el nekik, hogy a háttérben valami furcsa dolog zajlik. Az egész mögött az antigravitáció állt, a drón pedig olyan hatást keltett ebben a társadalomban, mint a kőkorszakban egy zseblámpa, Sma legnagyobb meglepetésére azonban néha már kiábrándítóan könnyű volt úgy tenni, mintha semmi különös nem történne.
– A hajók épp most találkoztak – tájékoztatta a drón. – Inkább áthelyezik a dublőrt, nemcsak egyszerűen lecserélik.
Sma nevetve letépett egy fűszálat, és rágcsálni kezdte. – A jó öreg IK nem igazán bízik a kiszorítódugattyújában, mi?
– Szerintem az az izé egy kicsit már szenilis – mondta a drón lekicsinylően, miközben nagy műgonddal apró lyukakat vágott a hajszálnál alig valamivel vastagabb virágok szárába, majd a szárakat egymásba fűzve apró láncot készített.
Sma figyelte, ahogy a szerkezet láthatatlan erőtere az apró virágokkal ügyködik. A drón olyan ügyes volt, mint egy bonyolult mintákat életre keltő csipkekészítő.
Ez nem mindig volt jellemző rá.
Egyszer, úgy húsz évvel ezelőtt, a galaxis egy távoli csücskében, egy messzi bolygón, valamelyik üvöltő szelek járta, kiszáradt tenger medencéjének fenekén, a plató alatt, amely korábban sziget volt, a porfelhőben, amely korábban iszap volt, Sma a legutolsó vasúttal megközelíthető helyen, egy kis határvárosban vett ki szobát. Hátaslovakat bérelt, majd a sivatag mélyére merészkedve elindult, hogy megkeresse az új gyermek messiást.
Szürkületkor lovasok érkeztek a városka főterére, hogy elvigyék a fogadóból. Úgy hallották, hogy a nő különleges bőrét már önmagában is szép summáért el lehet passzolni.
A fogadós elkövette azt a hibát, hogy megpróbálta jobb belátásra bírni őket. Karddal szegezték fel a saját ajtajára. A lányait elhurcolták. Még megsiratni sem tudták rendesen az apjukat.
Sma émelyegve fordult el az ablaktól. Hallotta a rozoga lépcsőkön dübörgő csizmák hangját. Skaffen-Amtiskaw az ajtóhoz közel helyezkedett el. Nyugodtan a nőre pillantott. A térről és a fogadóból kiáltások hallatszottak. Ekkor dörömbölni kezdtek a szobája ajtaján. Por szállt fel, rengett a padló. Sma tanácstalanul, kikerekedett szemmel állt.
A drónra pillantott. – Csinálj valamit – nyögte.
– Ezer örömmel – mormolta Skaffen-Amtiskaw.
Az ajtó ekkor hirtelen kivágódott, és a vályogfalnak csapódott. Sma hátraugrott. Két, fekete köpenyes férfi állta el a bejáratot. Sma érezte a szagukat. Az egyik öles léptekkel, kardját kirántva, kötéllel kezében elindult felé. Nem vette észre a másik oldalán lebegő drónt.
– Elnézést – szólalt meg ekkor Skaffen-Amtiskaw.
A férfi anélkül, hogy mozgásának ritmusa megtört volna, a gépre pillantott.
Aztán szőrén-szálán eltűnt. A szobát sűrű porfelhő borította. Smának csengett a füle. Sár- és papírdarabok hullottak alá pörögve a mennyezetről, egy óriási lyuk tátongott a falon, amin át lehetett látni a szomszéd szobába. Skaffen-Amtiskaw – látszólag dacolva a hatás/ellenhatás törvényével – pontosan ugyanazon a helyen lebegett, ahol a robbanás előtt. Hisztérikus női sikoly tört át a lyukon a szomszéd szobából, ahol a férfi testének maradéka belepréselődött az ágy fölött a falba. A fickó vére telefröcskölte a plafont, a padlót, a falakat, az ágyat és a nőt.
A második férfi berontott a szobába és a drónra célozva elsütötte hosszú csövű puskáját. A lövedék a gép előtt egy centire fémérmévé lapult, majd a padlóra hullott. A férfi egy szempillantás alatt kirántotta és meglóbálta kardját, majd a por- és füstfelhőn keresztül lesújtott a drónra. A penge a gép burkolata fölött egy vöröses színű, kidudorodó erőtérnek ütközve eltört. Ekkor a férfi a levegőbe emelkedett.
Sma az egyik sarokba kúszott. A szája és a füle telement porral, por borította a kezét. A saját sikolyát hallotta.
A férfi néhány pillanatig vadul vergődött a szoba közepén, aztán egy véres paca maradt a helyén a levegőben. Egy újabb hatalmas robaj hallatszott, és egy csipkézett szélű nyílás jelent meg a falban Sma feje fölött, közvetlenül a térre néző ablak mellett. A padlódeszkák felpattantak, fojtogató porfelhő ölelte körül a nőt. – Állj! – kiáltotta. A lyuk felett megrepedt a fal. A mennyezet hangos reccsenéssel lehajlott, sár és szalmadarabok potyogtak a padlóra. A por elzárta a száját és az orrát. Feltápászkodott. Kétségbeesetten próbált levegőhöz jutni, és majdnem kivetette magát az ablakon. – Állj! – krákogva köhögte fel a torkából a port.
A drón lágyan mellé siklott, és egy energiamező segítségével lesöpörte az arcáról a port, miközben egy vékony energiaoszloppal kitámasztotta a megroggyant mennyezetet. Mindkét energiamező sötétvörösen izzott, ami a drónoknál az öröm és az élvezet színe. – Ugyan-ugyan – mondta Skaffen-Amtiskaw a nő hátát simogatva. Sma fulladozva köpködött az ablak mellett, aztán elborzadva bámult a térre.
A második támadó teste úgy hevert a lovasok között a porfelhőben, mint egy átázott, vörös zsák. Meredten bámultak lefelé a térre. Mielőtt a lovasok kardot rántottak, mielőtt a fogadós lányai – akiket időközben két hátaslóra szíjaztak – felismerték a lábuk előtt heverő kupacot, és újból sikítani kezdtek, valami elsuhant Sma válla felett, és egyenesen a téren álló haramiák felé süvített.
Az egyik harcos üvöltve, kardját lóbálva a fogadó ajtaja felé vetette magát.
Két lépést tudott csak megtenni. Még akkor is üvöltött, amikor a késrakéta energiamezőit kiterjesztve elsuhant mellette.
A lövedék elválasztotta a nyakát a vállától. Az üvöltés szélfúváshoz hasonló hangként bugyogott elő az immár láthatóvá vált légcsőből, miközben a férfi a porba zuhant.
Gyorsabban – és szűkebb íven megfordulva – , mint bármilyen madár vagy rovar, a késrakéta szemmel alig követhető sebességgel, furcsa, dadogó hangot kiadva körberepülte a lovasokat.
Heten – akik közül öten álltak, ketten pedig még mindig lóháton ültek – tizennégy darabban a porba rogytak. Sma rá akart kiabálni a drónra, hogy állítsa meg a lövedéket, de még mindig fuldoklott, ráadásul a látványtól öklendezni kezdett. A drón a hátát simogatva nyugtatgatta: – Ugyan-ugyan – mondta aggódó hangon. A téren a fogadós lányai a lovak hátáról a földre csúsztak. Ugyanaz a vágás, ami végzett a hét férfivel, elnyisszantotta a lányokat rögzítő szíjakat is. A drón megborzongott az elégedettségtől.
Az egyik fickó eldobta a kardját, és menekülni kezdett. A késrakéta átfúrta a testét, majd úgy begörbült, mint egy kampón lógó vörös lámpa, és átvágta az utolsó két támadó nyakát, akik épp akkor szálltak le a lóról. Az utolsó bandita lova felágaskodott a lövedék előtt, kivillantotta a fogait, kapálózott a mellső lábaival, kitolta a patáit. Az eszköz az állat nyakát átszelve egyenesen a lovas arcát találta telibe.
Az eseményeket kísérő robbanásból előbukkanva a szerkezet megtorpant a levegőben, miközben a fej nélküli lovas lecsúszott az alatta vergődő, földre rogyó állat hátáról. A késrakéta lassan körbefordult, mintha szemügyre venné a művét, majd visszalebegett az ablakhoz.
A fogadós lányai elájultak.
Sma öklendezni kezdett.
A megvadult lovak nyerítve, ugrálva rohangáltak fel-alá a fogadó udvarán. Egyik-másik ló magával vonszolta lovasa kisebb-nagyobb darabját.
A késrakéta váratlanul lecsapott az egyik hisztérikusan őrjöngő lóra, és abban a pillanatban találta fejbe az állatot, amikor az már majdnem letaposta a még mindig a porban fekvő lányokat. Ezután az apró gép kivonszolta a két lányt a mészárlás központjából, és az ajtó felé indult velük, oda, ahol az apjuk teste hevert.
Végül a makulátlanul tiszta, fényesen csillogó eszköz lassan az ablak magasságába emelkedett, aztán könnyedén kikerülve a Smából áradó dühöt, halk kattanással eltűnt a drón burkolatában.
– Szarházi! – Sma megpróbálta megütni, megrúgni a drónt, aztán felkapott egy kis széket és széttörte a gép burkolatán. – Szarházi! Kibaszott vérengző szarházi !
– Sma – szólalt meg a drón visszafogott hangon anélkül, hogy megmozdult volna a lassan leülepedő, örvénylő porban. Közben még mindig a tetőt tartotta. – Te mondtad, hogy csináljak valamit.
– Te kibaszott húsdaráló! – Sma szétzúzott egy asztalt a drón hátán.
– Na, de hölgyem, vigyázzon a szájára!
– Te rohadt kis seggfej, szóltam, hogy hagyd abba !
– Ó. Valóban? Ez nekem valahogy kimaradt. Bocsánat.
Ahogy meghallotta a drón hangjában az érdeklődés teljes hiányát, Sma elhallgatott. Világosan látta, hogy döntenie kell: vagy zokogva összeomlik, és sokáig nem teszi túl magát a történteken, és valószínűleg sosem tud kitörni a drón közömbössége és az ő összeomlása között feszülő ellentét árnyékából. Vagy.
Mély lélegzetet vett, és összeszedte magát.
Odalépett a drónhoz, és halkan így szólt: – Rendben, ez alkalommal... megúszod szárazon. Remélem, jól szórakozol majd, amikor visszajátszod a felvételt. – A nő a drón oldalára tette a tenyerét. – Jó szórakozást! De ha még egyszer valami hasonlóval próbálkozol... – lágyan megpaskolta a drón oldalát, majd suttogva folytatta – ...véged van, megértetted?
– Tökéletesen – felelte a drón.
– Te szemétre való, rohadt ócskavas.
– Jaj, kérlek, ne! – sóhajtott Skaffen-Amtiskaw.
– Komolyan beszélek. Mostantól kezdve minimális erőt alkalmazhatsz csak. Felfogtad? Áll az alku?
– Mindkét kérdésre igen a válaszom.
Sma hátat fordított a drónnak, és a táskáját felkapva az ajtó felé indult. Menet közben az első támadó teste ütötte lyukon keresztül benézett a szomszéd szobába. A nő már elmenekült. A férfi teste még mindig a kráterbe préselődött. Körülötte a vér, mint a kilövellt láva.
Sma visszapillantott a gépre, majd a padlóra köpött.
– A Xenofób felénk tart – szólalt meg Skaffen-Amtiskaw váratlanul a nő elé kerülve. A burkolata megcsillant a napfényben. – Tessék. – Erőterét kiterjesztve átnyújtotta a nőnek a színes virágokból font apró láncot.
Sma köszönésképpen biccentett egyet, a gép átcsúsztatta a nő fején a virágokat, mintha egy nyaklánc lett volna. Sma felállt, és együtt visszasétáltak a kastélyba.
A vártorony tetejét nem látogathatta a nagyközönség. Az antennák és póznák sűrűjét csak néhány lassan forgó radar szakította meg. Két szinttel lejjebb, miután a látogatók egy csoportja eltűnt a karzat fordulójában, Sma és a gép megálltak egy vastag fémkapunál. A drón az elektromágneses effektor segítségével hatástalanította a kapu riasztóberendezését, és kinyitotta az elektronikus zárakat, majd egy mezőt beillesztve a mechanikus zárba addig játszott a pecekkel, míg az ajtó szélesre nem tárult előttük. Sma, nyomában a drónnal, kilépett. Skaffen-Amtiskaw bezárta maga mögött az ajtót. Felmentek a hatalmas, túlzsúfolt tetőre. Felettük csak a türkizkék égbolt végtelenje látszott. Egy apró felderítő rakéta, amit a drón korábban előreküldött, visszalopakodott a géphez, és eltűnt a belsejében.
– Mikor ér ide? – kérdezte Sma, az antennák szabdalta térben zúgó langyos szél hangját hallgatva.
– Arrafelé van – válaszolta Skaffen-Amtiskaw előrebökve. Sma a jelzett irányba fordult, de csak egy közelben álló négyszemélyes modul ívelt körvonalát tudta kivenni, amely azt a benyomást próbálta kelteni, hogy átlátszó.
Sma egy darabig a póznák, támasztórudak és feszítőhuzalok rengetegét fürkészte. A szél a haját borzolta. Aztán megrázta a fejét, és a modul formájú tárgyhoz sétált, beleszédült, amikor észrevette, hogy az egyik pillanatban nem volt ott semmi, a másikban pedig már felbukkant az űrkomp. Ekkor a modul oldalából kivágódott egy ajtó. Láthatóvá vált az űrhajó belseje, mintha egy másik világba vezető átjáró nyílt volna ki előtte, amely Sma reményei szerint pontosan ezt a célt szolgálta.
A drónnal együtt belépett. – Köszöntelek a fedélzeten, Sma – mondta az űrkomp.
– Üdv.
Az ajtó becsukódott. Az űrkomp hátrabillent, mint egy lecsapni készülő ragadozó. Még megvárta, míg úgy száz méterre felettük egy madárraj eltűnik a légtérből, aztán egy szempillantás alatt kilőtt a levegőbe. A földről egy éles szemű megfigyelő – feltéve, hogy nem rosszkor pislant – talán észrevesz egy a vártorony csúcsáról az ég felé törő, vibráló légoszlopot, de hallani akkor sem hallott volna semmit. A modul, még ha a hangsebesség többszörösével haladt is, halkabban közlekedett, mint bármelyik madár. Fátyolvékony levegőrétegeket mozdított el közvetlenül maga előtt, és az így kialakított vákuumban mozgott előre. Aztán maga mögött visszahelyezte a gázokat a hajszálvékony térszeletekbe. Még egy lehulló madártoll is nagyobb turbulenciát keltett.
Sma az alattuk elterülő, villámgyorsan zsugorodó látképet bámulta a központi képernyőn, miközben a vár védelmi rendszerének koncentrikus körei úgy omlottak magukba, mint a képernyő pereme felől kiinduló, időben visszafelé haladó hullámok. A kastély egyetlen pont lett a város és a tengerszoros között, aztán maga a város is eltűnt, végül a látkép oldalra dőlt, ahogy a modul elfordult, hogy felkészüljön a Xenofób nevű rendkívül gyors járőrhajóval történő találkozásra.
Sma leült, de továbbra sem vette le a szemét a képernyőről. Hiába fürkészte a képet, a város szélén húzódó völgyet, ahol a gát és a régi erőmű állt, sehol sem találta.
A drón is figyelt, de közben jelzett a várakozó hajónak, és megkapta az értesítést, hogy a jármű kivette a nő poggyászát a kocsi csomagtartójából, és Sma lakrészén helyezte el.
Skaffen-Amtiskaw a nőt tanulmányozta, aki – a gép ízlésének kissé komoran – bámulta a modul képernyőjén egyre homályosabbá váló képet, és azon töprengett, mikor közölje vele a többi rossz hírt.
A rendelkezésükre álló csodálatos technológia ellenére Cheradenine Zakalwének valahogy (alig hihetően és – amennyire a drón tudta – egyedülálló módon... hogy a káoszba tud egy ilyen húskupac kijátszani és elpusztítani egy késrakétát ?) sikerült megszabadulnia a legutóbbi visszavonulása alkalmából rászerelt nyomkövetőtől.
Úgyhogy mielőtt még bármibe belefognak, meg kell találniuk azt az átkozott fickót. Már ha képesek lesznek rá.
Egy alak lépett ki a radarház mögül, és a szélben hajladozó antennák sűrűjén átvágva végigsétált a vártorony tetején. Lement a csigalépcsőn, és miután meggyőződött, hogy tiszta a levegő, kinyitotta a vastag fémajtót.
Egy perccel később valami, ami ugyanúgy nézett ki, mint Diziet Sma, csatlakozott a látogatókhoz, miközben az idegenvezető éppen arról beszélt, hogy a tüzérség, a levegőnél nehezebb repülőgépek és a rakétatechnika milyen fejlesztései miatt vált elavulttá ez az ódon bástya.
A sasfészekben rajtuk kívül még a Mítoszromboló díszhintaja, egy rakás szobor, kincsekkel tömött pénzes láda, doboz, valamint szekrény állt, melyek korábban vagy egy tucat különböző, nagynevű uralkodóház tulajdonát képezték.
Astil Tremerst Keiver kiválasztott egy hosszú férfikabátot az egyik magas fiókos szekrényből, majd az ajtaját behajtva megcsodálta magát a tükörben. Igen, ez a köpönyeg pompásan mutat rajta, egyszerűen pompásan. Körbe fordult, piruettezett, kihúzta ünnepi fegyverét a tokjából, aztán ruhája suhogó hangjától kísérve körbesétált a szobában, megkerülte a hatalmas díszhintót, és mielőtt visszaért a kandallóhoz, minden egyes fekete függönyös ablakra rászegezte a pisztolyt (dicsőséges árnyéka végigtáncolt a falakon és a szobrok hideg, szürke testén). Aztán fegyverét tokjába dugva hirtelen, fenséges mozdulattal helyet foglalt egy gyönyörűen kidolgozott és a legkiválóbb minőségű kékfából készült kis székben.
A szék összetört alatta. A kőre huppant, az oldalára erősített fegyver leadott egy sorozatot a férfi mögött húzódó ívelt fal zugába.
– A francba, a francba, a francba! – visította kiszakadt térdnadrágját és kilyukadt köpönyegét vizsgálva.
A díszhintó ajtaja hirtelen kivágódott, és valaki kirepült rajta, majd a szekreterbe csapódva ripityára törte azt. A férfi egy pillanattal később – hatékony harci tudását megvillantva – már szilárdan állt, mint a cövek, és a lehető legkisebb támadási felületet biztosította ellenfele számára, miközben a meglepően nagy és ronda plazmaágyúval egyenesen VIII. Astil Tremerst Keiver leendő helyettes alkormányzó arcába célzott.
– Hűha! Zakalwe! – hallotta Keiver a saját hangját, miközben a fejére húzta a köpenyt.
Mire Keiver leügyeskedte a fejéről a köpönyeget – azzal a nem csekély méltósággal, amit sikerült összeszednie – a zsoldoskatona már felpattant az asztalka romjai közül, villámgyorsan körbepillantott a szobán, majd kikapcsolta a plazmafegyvert.
Keiver természetesen azonnal felismerte a helyzetük közötti gyűlöletes hasonlóságokat, és gyorsan talpra állt.
– Ó! Zakalwe. Szíves elnézésed kérem. Felébresztettelek?
A férfi a homlokát ráncolva vetett egy pillantást a szekreter romjaira, majd bevágta a díszhintó ajtaját és így szólt: – Nem, csak rosszat álmodtam.
– Ó! Remek. – Keiver fegyverének díszes markolatával babrált, és azt kívánta, bárcsak ne érezné – a fenébe is, ráadásul ennyire indokolatlanul – alacsonyabb rangúnak magát Zakalwe társaságában, aztán elsétált a kandalló előtt, és helyet foglalt (ezúttal nagyon óvatosan) a mellette elhelyezett, képtelen kinézetű porcelántrónon.
Figyelte, ahogy a zsoldos a kandalló márványlapjára ül, a plazmafegyvert a padlóra helyezi, és nyújtózkodik egyet. – Nos, az őrség felét átaludtam, ennyi elég kell, hogy legyen.
– Hmm – dünnyögte Keiver. Zavarban volt. Az ünnepi hintóra pillantott, ahol addig Zakalwe aludt. – Ó! – Keiver hosszú kabátját magára húzva elmosolyodott. – Gondolom, nem ismered ennek a régi hintónak a történetét, ugye?
A zsoldos, az úgynevezett Hadügyminiszter (haha!), megvonta a vállát. – Nos – kezdte – , én azt a verziót hallottam, hogy az Interregnum idején a Főesperes azt ajánlotta a Mítoszrombolónak, hogy az övé az összes sarc, bevétel és az összes lakó minden olyan monostorból, amelynél képes magasabbra emelni a díszhintót egyetlen ló segítségével. A Mítoszromboló elfogadta az ajánlatot, lerakta ennek a kastélynak az alapját, majd külföldi kölcsönből felhúzták ezt a tornyot, és egy nagy hatékonyságú csigasor segítségével, a Harminc Aranynap idején az egyik díjnyertes csődöre felhúzta ide a hintót. Ezután a Mítoszromboló magának követelte az ország összes monostorát. Megnyerte a fogadást és az ennek következtében kirobbant háborút, felfüggesztette a Legfőbb Papság hatalmát, kifizette a tartozásait, és végül csak azért halt meg, mert a díjnyertes csődör gondozásával megbízott lovászfiú kifogásolta, hogy az állat belepusztult az erőfeszítésbe, ezért megfojtotta a vér- és tajték áztatta kantárral... amit, a legenda szerint, annak a porcelántrónnak az aljába rejtettek, amin Ön most ül. Nekünk valahogy így mesélték. – Megvonta a vállát, és a másikra nézett.
Keivernek tátva maradt a szája. Becsukta. – Ó, ezek szerint ismered a történetet.
– Á, dehogy... Ezek amolyan őrült feltételezések.
Keiver egy pillanatig habozott, aztán hangosan felnevetett.
– A pokolba is! Különös egy fickó vagy te, Zakalwe!
A zsoldos szótlanul tologatta nehéz bakancsba bújtatott lábával a kékfából készült szék maradványait.
Keiver tisztában volt vele, hogy lépnie kell valamit, ezért felállt. A legközelebbi ablakhoz lépett, elhúzta a függönyt, kinyitotta a belső ablaktáblákat, félrehúzta a külsőket, majd a párkányra támaszkodva megállt, és a látképben gyönyörködött.
Az ostrom alá vett Téli Palota.
Odakint a hóborította síkságon, a tábortüzek és lövészárkok között hatalmas fa ostromfelszerelések és rakétaindító állványok, nehéztüzérség és kőhajító katapultok, rögtönzött harctéri aknavetők és Otto-motoros fényszórók álltak. Az egész nem volt más, mint egy halom vérlázítóan korszerűtlen harci eszköz, fejlesztési paradoxon és technológiai zsákutca szégyenletes gyűjteménye. Ezek meg képesek ezt fejlődésnek nevezni.
– Nem is tudom – sóhajtott Keiver. – A katonák a lovaik nyergében ülve irányított rakétákat lőnek ki. A repülőket távirányítású nyílvesszőkkel szedik le. Hajítókések robbannak fel, mintha tüzérségi lövedékek lennének, vagy mintha nem lehetne elhárítani őket ezekkel az átkozott tábori rakétavetőkkel támogatott ősrégi páncélokkal... mikor lesz ennek vége Zakalwe, hm?
– Itt úgy három másodperc múlva, ha nem csukod be azonnal azokat az ablaktáblákat, vagy nem húzod be magad mögött a sötétítő függönyt. – Egy piszkavassal megböködte a kandalló rostélyán parázsló fahasábokat.
– Ah! – Keiver gyorsan hátrahúzódott az ablaktól, és a nyakát behúzva megrántotta a fogantyút, amivel a külső ablaktáblát be lehetett csukni. – Egyetértek! – mondta, és behúzta a függönyt. Aztán a kezét leporolva Zakalwe felé fordult, aki még mindig az izzó fahasábokat böködte. – De még mennyire! – Újból elfoglalta a helyét a porcelántrónon.
Természetesen Zakalwe, az úgynevezett Hadügyminiszter, szeretett úgy tenni, mintha tudná, meddig tart ez az egész. Ragaszkodott hozzá, hogy létezik valami magyarázat erre az egészre, a külső hatalmakra, a technológiai egyensúlyra és a hadászat szabálytalan elterjedésére. Mintha mindig az „itt és most” hátterében meghúzódó fontosabb eszmékre és komolyabb konfliktusokra célozgatott volna, egyfolytában valami – alapvetően nevetséges – szellemi felsőbbrendűség megállapításán fáradozva. Mintha ez bármit is változtatott volna azon a tényen, hogy ő maga sem volt több egy zsoldosnál – egy nagyon szerencsés zsoldosnál – , akinek sikerült felkelteni a Szent Örökösök figyelmét, és sikerült néhány elképesztően kockázatos hőstett, valamint gyáva cselszövés árán nagy hatást gyakorolni rájuk. A fickó pedig, akivel összepárosították (nem kisebb személyiség, mint VIII. Astil Tremerst Keiver leendő helyettes alkormányzó) ezer év tapasztalatával, öröklött rangjával és – valljuk be őszintén, a francba is – felsőbbrendűségével rendelkezett. Végtére is, miféle Hadügyminiszter az, aki még ezekben a reménytelen napokban sem képes végigülni az őrséget idefent, egy olyan támadás kezdetére várva, ami valószínűleg sohasem kezdődik el?
Keiver a kandalló előtt álló, lángokba bámuló férfire pillantott, és azon tűnődött, vajon mi járhat a fejében.
Sma az oka. Miatta kerültem ebbe a pöcegödörbe.
Végignézett a túlzsúfolt szobán. Mi köze van Keiverhez meg a többi, a történelem szemétdombján kapirgáló idiótához? Nem akart ebben részt venni, nem tudott azonosulni céljaikkal, de nem egyedül őket hibáztatta, amiért nem hallgatnak rá. Megelégedettséggel töltötte el a tudat, hogy figyelmeztette ezeket az ostoba embereket, az ehhez hasonló hideg és baljós éjjeleken azonban ez mégsem nyújtott kapaszkodót számára.
Harcolt, az életét kockáztatta értük, megvívott néhány elkeseredett utóvédharcot, és megpróbálta elmagyarázni nekik, hogy mit kell tenniük. Mégis túl későn hallották meg, és csak azután kapott némi korlátozott hatalmat, hogy a háborút többé-kevésbé már elveszítették. De hát ez a dolgok rendje. Ők voltak hatalmon, és ha az egész világuk megszűnik létezni, mert foggal-körömmel ragaszkodnak egy olyan világhoz, amelyben alapigazságnak számít, hogy a hozzájuk hasonló vezetők még a legtapasztaltabb közembernél vagy kívülállónál is jobban tudják, hogyan kell háborúzni, akkor a vereségük nem számít igazságtalanságnak. A végén minden elrendeződik. És ha ezért meg kell dögleniük, dögöljenek meg mindannyian.
Addig is, amíg a készleteik kitartanak, mi lehetne kellemesebb? Nincs több hosszú menetelés a hidegben, nincs több táborhelyeknek kinevezett ingovány, nincsenek latrinák a szabadban, nincs több felégetett föld, amiből az ember megpróbál kikotorni valami ehetőt. Nem történik ugyan sok minden – ezért valószínűleg nem sokáig bír majd magával – , cserébe viszont bőven kárpótolja, hogy kielégítheti a kastélyban rekedt nemes hölgyek előkelő pajkosságát.
Egyébként pedig a lelke mélyén tisztában volt vele, hogy néha az is megnyugvással tölti el az embert, ha nem hallgatnak rá. A hatalom felelősséggel jár. A tanács, amire nem hallgatnak, utólag szinte kivétel nélkül mindig igaznak bizonyul, olyan terv pedig nem létezik, amelynek kidolgozása során nem kalkulálják be a lehetséges veszteségeket. Akkor pedig inkább az ő kezüket szennyezze vér. A jó katona végrehajtja a parancsot, de ha nem ment el a maradék esze, soha nem jelentkezik önkéntesnek, előléptetésért pedig végképp nem vállal extra feladatokat.
– Ha – mondta Keiver a porcelántrónuson hintázva. – Ma találtunk egy újabb adag fűmagot.
– Remek.
– Csakugyan.
A legtöbb udvaron, sétaudvaron és kertben legelőket alakítottak ki. Egyik-másik építészeti szempontból jelentéktelenebb terem tetőzetét leszakították, és az így nyert területeket is bevetették. Ha időközben nem bombázzák őket porig, akkor elméletileg a kastély helyőrségének negyedét el tudják látni élelemmel.
Keiver megborzongott, és szorosabbra húzta a lábán a köpenyt. – Azért elég hideg egy hely ez, mi, Zakalwe?
Már épp mondani akart valamit válaszul, amikor a terem túlsó végében résnyire nyílt az ajtó.
Zakalwe megragadta a plazmaágyút.
– Minden... rendben? – kérdezte egy halk női hang.
Zakalwe az ajtón bekukucskáló apró, sápadt arcra mosolyogva letette a fegyvert. A lány hosszú fekete haja követte a szegekkel díszített faajtó vonalát.
– Ó, Neinte! – kiáltott fel Keiver, és a trónról lekászálódva mélyen meghajolt a fiatal lány (a hercegkisasszony) felé, aki – legalábbis jogi értelemben – a gyámleánya volt. Ez az aprócska tény azonban nem zárta ki eleve egy más jellegű, sokkal gyümölcsözőbb és jövedelmezőbb jövőbeni kapcsolat lehetőségét.
– Bújjon beljebb! – hallotta Keiver a zsoldos hangját.
(Az istenit, ennek a fickónak mindig magához kell ragadni a kezdeményezést?! Hát mit képzel ez?!)
A lány, szoknyáját maga előtt összefogva, bebújt az ajtón. – Mintha egy lövést hallottam volna...
A zsoldos elnevette magát. – Az már jó ideje eldördült – mondta, és felkelt, hogy az egyik kandalló melletti székhez kísérje a hercegkisasszonyt.
– Nos – kezdte a lány – , át kellett öltöznöm...
A férfi még hangosabban nevetett.
– Méltóságos kisasszony! – szólalt meg Keiver, majd egy kissé elkésve felállt, és széles mozdulatokkal meghajolt, ami Zakalwének köszönhetően nagyon ügyetlenül hatott. – Isten őrizzen minket, hogy megzavarjuk szűzi álmát...
Keiver hallotta, hogy a másik férfi erőlködve visszafojtja a röhögését, miközben a lábával beljebb tol egy fahasábot a kandallóba. Neinte hercegnő kuncogni kezdett. Keiver fülig vörösödött, és zavarában ő is elnevette magát.
Neinte, aki ifjú kora ellenére a maga finom, törékeny módján már most is különleges szépségnek számított, felhúzott térdét átkarolva a tűzbe bámult.
Zakalwe a beálló csendben (amely a leendő helyettes alkormányzó megjegyzését – „Nos, igen” – leszámítva csaknem teljes volt) a lányról Keiverre nézett, és – miközben a tűzben ropogó fahasábokon skarlátvörös lángok táncoltak – azon tűnődött, milyen szoborszerű a két fiatal.
Egyetlen egyszer szeretném tudni, hogy valójában kinek az oldalán állok egy ilyen helyzetben. Itt vagyok ebben a nevetséges erődítményben, mindenhol gazdagság, itt tömörül az egész nemesség, gondolta Keiver üres szemébe nézve. Megpróbálom megvédeni az ellenség hordáitól (csupa karom és fegyver, nyers erő és kegyetlen intelligencia) ezeket az ezer év kiváltságában elpuhult, kényeskedő szerzeteket, és képtelen vagyok eldönteni, vajon taktikai vagy stratégiai szempontból jó-e az, hogy így teszek.
Az Elmék ilyen szempontból nem tesznek különbséget. Számukra nincs különbség a kettő között. A taktika stratégiává áll össze, a stratégia taktikára bomlik dialektikus erkölcsi algebrájuk mozgó skáláján. Az Elmék nem számítanak arra, hogy egy emlős agya valaha is képes lesz felfogni mindezt.
Eszébe jutottak Sma szavai, amiket réges-rég, még az új kezdet idején intézett hozzá (mely rengeteg bűn és szenvedés árán jött létre). Amikor elmondta, hogy ők csak a valóban nehéz helyzetekkel foglalkoznak, ahol a szabályokat menet közben kell lefektetni, és különben sincs soha két hasonló eset, és ahol a dolgok természetéből kifolyólag semmit sem lehet teljes bizonyossággal tudni, megjósolni vagy akár kikövetkeztetni. Ez az egész nagyon mesterkéltnek, elvontnak és megerőltetőnek tűnt, de végül mégis emberekről és megoldásra váró problémákról volt szó.
Itt és most erről a lányról van szó; szinte még gyermek, életben marad vagy meghal ennek a hatalmas sziklakastélynak a foglyaként a társadalom krémjével vagy söpredékével (ez csak nézőpont kérdése) egyetemben. Mindez annak a függvénye, hogy mennyire válnak be a tanácsaim, illetve, hogy a tanácsaimat megfogadják-e ezek az idióták.
A lány arcát megvilágította a tűz. Zakalwe valamiféle távoli vágyakozást érzett (a lány nagyon csinos), vagy apai gondoskodást (a lány annyira fiatal, ő maga pedig, külseje ellenére, annyira öreg). Nevezzük egyszerűen... nem tudott rájönni, minek: talán egyfajta felismerésnek. A tragédiát illetően, melyet ez az epizód jelképezett; a Rezsim felbomlását, az erő, a kiváltság, az egész bonyolult, vízfejű rendszer szétesését illetően, amit ez a gyermek jelképezett.
A mocsok és szenny, a rühes király. Lopásért csonkítás jár, a nem helyénvaló gondolatokat halállal büntetik. A gyermekhalandósági arány olyan csillagászati magasságokba szökött, mint amilyen alacsonyra süllyedt a várható élettartam, miközben a jólét és a haszon illúziójába csomagolt borzalmas munkaprogramot úgy tervezik meg, hogy fenntartsák vele a beavatottak sötét uralmát a tudatlanok felett (a legrosszabb az egészben maga a séma, az ismétlődés, ugyanannak az aljas témának a kifordított változatai, annyi különböző területen).
Itt van tehát a hercegkisasszony. Vajon életben marad? A háborút ellenük vívják, ezzel Zakalwe tisztában volt. Ugyanazok a szimbolikus elvek, melyek – ha a dolgok jól alakultak – a hatalom lehetőségével ajándékozták meg a kislányt, azt is meghatározták, hogyan használják és áldozzák fel őt, ha kudarcot vallanak. A rang áldozatokkal jár. Vagy a szolgalelkűek hajlongnak neki, vagy a hitvány árulók szúrják le, a harc végkimenetelétől függően.
A kislány arca hirtelen nagyon öregnek tűnt a lobogó tűz fényében. Látta maga előtt, ahogy egy mocskos tömlöcbe vetik, várakozik, reménykedik, teste rühes és tetves, darócruhája rongyokban lóg, a fejét leborotválják, sötét szemei beesettek, a bőrét sebek borítják, végül egy havas téli napon kivezetik a tömlöcből, hogy szembenézzen a hóhér hideg bárdjával, vagy nyilakkal, puskagolyókkal a falhoz szegezzék.
De lehet, hogy ez a végzet is túl romantikus. Lehet, hogy menekülnie kell, a száműzetés magányos és keserű évei várnak rá, megöregszik, meddő és szenilis lesz, és örökké a régi szép időkre emlékezik, hiábavaló kérvényeket fogalmaz, reménykedve, hogy egyszer visszatérhet, de lassan, elkerülhetetlenül betölti majd a szerepet, amire neveltetése kezdettől fogva kondicionálta, egy elkényeztetett, hasznavehetetlen ember szerepét, azok nélkül az ellenszolgáltatások nélkül, melyekre társadalmi pozíciójánál fogva joggal tarthatott volna igényt.
Émelygés fogta el, amikor megértette, hogy a lány semmit sem számít, hogy ő is csak egy jelentéktelen szereplője annak a történetnek, amely – a Kultúra gondoskodásával vagy anélkül – a Kultúrabeliek szerint a legmegfelelőbb irányba tereli ezt a népet, és legtöbbjük számára valószínűleg békésebb időket és jobb életkörülményeket hoz. Zakalwe látta, hogy ez a folyamat a lány számára ebben a pillanatban semmi jót nem jelent.
Ha húsz évvel korábban születik, akkor előnyös házasság, jól termő földbirtok, a királyi udvar kegye, életerős fiúgyermekek és ügyes lányok vártak volna rá... Ha húsz év múlva jön világra, talán csak egy ravaszul nyerészkedő, kapzsi férj jut neki, vagy – ha valami véletlen folytán ez az erősen nemi alapon működő társadalom esetleg eljutna abba a fejlődési szakaszba – önálló életet kezdhetne, tudományos vagy üzleti karriert futna be, jótékonykodna, teljesen mindegy.
De lehet, hogy meghal.
Fenn, a hófödte síkság fölé magasodó fekete kőszirten álló hatalmas, lenyűgöző és ostrom alá vett kastély kincsektől roskadozó tornyában, ahol Zakalwe a kandallóban ropogó tűz mellett üldögélt, élt egyszer egy szomorú és szeretetre méltó hercegkisasszony... Régebben ilyesmiket álmodtam, gondolta a férfi. Égtem a vágytól, hogy egyszer beteljesüljenek ezek az álmok. Ezek jelentették az élet egyetlen értelmét, a lényeget. Akkor mégis miért érzek most ennyi keserűséget?
Ott kellett volna maradnom azon a tengerparton, Sma. Lehet, hogy tényleg túl öreg vagyok ehhez.
Kényszerítette magát, hogy elforduljon a kislánytól. Sma szerint hajlamos túlságosan belefolyni a dolgokba. Ebben nem tévedett nagyot. Megteszi, amit kérnek tőle. Fizetnek neki, és ha véget ér ez az egész, eljön a pillanat, amikor megpróbál feloldozást nyerni egy múltbeli bűnéért. Livueta, mondd, hogy megbocsátasz nekem .
– Ó! – Neinte hercegkisasszony csak most vette észre az összetört szék romjait.
– Nos – fészkelődött Keiver nyugtalanul. – Ezt ööö... attól tartok, én csináltam. A tiéd volt? A családod tulajdona?
– Á, dehogy! De megismertem. A nagybátyámé volt, a főhercegé. Régebben a vadászkunyhójában állt. Egy hatalmas állat feje lógott fölötte. Mindig féltem beleülni, mert azt álmodtam, hogy a trófea egyszer leesik a falról, és az egyik agyar beleáll a fejembe, és meghalok! – Idegesen vihogva a két férfira pillantott. – Micsoda butaság, nem?
– Ó – hökkent meg Keiver.
(Zakalwét és a hercegkisasszonyt figyelve összeborzongott. Megpróbált mosolyt erőltetni az arcára.)
– Hát – mondta aztán nevetve. – Meg kell ígérnie, hogy nem mondja el a bácsikájának, hogy én törtem össze a széket, különben sosem hív meg többé magához vadászni. – Még hangosabban nevetett. – A végén az én fejem is felkerül a trófeák közé a falra.
A lány sikítva a szája elé kapta a kezét.
(Zakalwe borzongva elfordult, és fát dobott a tűzre. Sem akkor, sem később nem tűnt fel neki, hogy a fadarab, amit a tűzre hajított, a főherceg székéből származott, és egyáltalán nem hasonlított egy rendes hasábhoz.)
Sma sejtette, hogy a hajók legénysége legtöbb esetben nem teljesen normális. Ami azt illeti, a hajók között sem akadt túl sok épelméjű. Mindössze húszan tartózkodtak a Xenofób nevű rendkívül gyors járőrhajó fedélzetén. Sma azonnal leszűrte az általános szabályt, miszerint minél kisebb egy hajó legénysége, annál furcsábban viselkednek annak tagjai. Sma lélekben már akkor felkészült, hogy a hajó személyzete feltehetően totálisan hibbant egyénekből áll, mikor még ki sem kötöttek a modullal az űrhajó hangárjában.
– Ha-a-a-p-ci! – egy fiatalember állt a nő elé, hatalmasat tüsszentett, majd az egyik kezét az orra elé tette, a másikat pedig az űrkompból kilépő Sma felé nyújtotta. A nő, amint meglátta a fiatalember vöröslő orrát és könnyező szemét, gyorsan visszahúzta a kezét. – Ais Disgarb, Sma gizsazzony – mutatkozott be a fickó fájdalmas arckifejezéssel, közben egyfolytában pislogott és szipogott. – Izsden hozda a fedélzeden.
Sma gyanakvóan újra kinyújtotta a kezét. – Köszönöm – mondta. A fiú kézfeje tűzforró volt.
– Skaffen-Amtiskaw – hallatszott a drón hangja Sma háta mögül.
– Zerbuz – A fiatalember odaintett a drónnak. Ruhája ujjából előhúzott egy rongydarabot, majd megtörölte csöpögő orrát és könnyekben úszó szemét.
– Jól érzi magát? – érdeklődött Sma.
– Deb egézen – felelte a fiú. – Bidzsoda dádha, izsdeneb. Géreb – intett aztán – , gövezzseneg.
– Nátha – bólintott Sma, miközben felzárkózott a dzsellabát viselő fiú mellé, aki mintha épp most pattant volna ki az ágyból.
– Bondozsan – mondta a fiatalember, miközben a Xenofób kisebb űrhajókkal, műholdakkal és különféle felszerelésekkel teli hangárjának túlsó vége felé vezette őket. Megint tüsszentett egyet, aztán szipogott. – Balabi bendilládor a hajó orrdardályában. – (Ekkor Sma a fickó sarkában lépdelve áthaladt két egymás mellett parkoló űrkomp között, majd hirtelen hátrafordult, és Skaffen-Amtiskaw-ra nézve azt tátogta: „Mi van?” A gép billegni kezdett, ami náluk körülbelül a vállrándítás megfelelője. Az auráján rózsaszínű alapon szürke betűkkel az ÉN SEM felirat villant fel.) – Azd hiddük, jó bóka desz, ha gigabdzsojjuk az ibbunrenzerünged és jól begfázung – magyarázta a fiatalember, miközben betessékelte Smát és a drónt a hangár végében lévő liftbe.
– Mindannyian? – kérdezte Sma, ahogy bezárult az ajtó, és a lift forogva emelkedni kezdett. – Az egész legénység?
– Iged, de deb biddengi edzerre. Agig beggyógyuldag, azongyág, dagyon jó, biután béged ér.
– Igen – mondta Sma a drónra pillantva, aminek aurája a Sma felőli oldalán gyorsan villogó, jókora, vörös pontot leszámítva a szabályokhoz igazodva, az ilyen alkalmakra előírt kék színben világított. Amikor Sma észrevette a villogó pontot, kis híján elnevette magát. Megköszörülte a torkát, majd így folytatta: – Igen, biztosan jó lesz.
A fiatalember hatalmasat tüsszentett.
– Ideje lenne ledőlni egy kicsit, nem? – kérdezte Skaffen-Amtiskaw, de aztán elhallgatott, mert Sma könyökkel oldalba lökte.
A fiatalember tanácstalanul a drónra pillantott. – Ébb mozsd hagydug abba a bihenőd.
A liftajtó épp akkor nyílt ki, a fiú odapillantott. Skaffen-Amtiskaw és Sma összenéztek, a nő bandzsított egyet.
Beléptek a széles társalgóba. A padlót és a falakat sötétvörös fából készült, csillogóra fényezett borítás takarta. A teremben drága huzattal bevont heverők és székek, valamint néhány alacsony asztalka állt. A terem nem volt túl magas, de a rengeteg lámpástól nagyon kellemes hangulata lett. A mennyezet összehúzott anyagának óriási barázdái fodrokban nyúltak le a falakról. A fényerősségből ítélve, a hajó helyi ideje szerint, kora reggel lehetett. Az egyik asztalnál egy társaság üldögélt, de amikor meglátták, hogy Sma közeledik, felálltak, és elindultak felé.
– Sba gisazzogy – szólalt meg a fiatalember Smára mutatva. A hangja mintha egyre mélyebb lett volna. A többiek – nők és férfiak nagyjából fele-fele arányban – mosolyogva bemutatkoztak. Sma biccentett, majd néhány szót váltott velük. A drón is köszönt.
A társaság egyik tagja egy kis barnás-sárga szőrcsomót ringatott a vállán. Úgy tartotta a furcsa lényt, mintha egy csecsemő lenne a kezében. – Tessék – mondta a férfi, és átnyújtotta Smának az aprócska, szőrös teremtményt. A nő vonakodva elfogadta az ajándékot. Érezte az állatka testének melegét. Négy, hagyományosan elrendezett lába és kellemes illata volt. Nem hasonlított semmilyen állatfajhoz, amivel Sma eddig találkozott. Hatalmas fején óriási fülek éktelenkedtek. A szőrmók egyszer csak kinyitotta óriási szemét, és a nőre pillantott. – A hajó – szólalt meg a férfi, aki az imént átnyújtotta neki az állatot.
– Szia – cincogta az aprócska lény.
Sma tetőtől-talpig végigmérte. – Te lennél a Xenofób ?
– Én képviselem. Rajtam keresztül beszélgethetsz vele. Szólíts csak Xeninek. – A szőrmók elmosolyodott. Kivillantak apró, kerek fogai. – Tudom, hogy a legtöbb hajó drónokat használ erre a célra, de – ekkor Skaffen-Amtiskaw-ra pillantott – ezek a gépek nagyon unalmasak tudnak lenni, nem gondolod?
Sma elmosolyodott. Skaffen-Amtiskaw aurája eltűnt a látómezőjéből.
– Hát, néha tényleg unalmasak – helyeselt a nő.
– Ó, igen – bólogatott a Sma kezében mocorgó apró teremtmény. – Én sokkal kellemesebb társaság vagyok – mondta aztán boldogan. – Ha óhajtod – kuncogott – , elvezetlek a kabinodhoz, jó?
– Nagyszerű, remek ötlet – bólintott Sma, és a vállára tette a lényt. A legénység tagjai biztosították róla, hogy később még találkoznak, miközben a nő, a hajó bizarr távdrónja és Skaffen-Amtiskaw már a szállásrészleg felé tartott.
– Ó, milyen kedves és meleg vagy – motyogta az aprócska sárgásbarna teremtmény álmosan, és kényelembe helyezte magát Sma nyakában. Egy vastag szőnyeggel borított folyosón haladtak. Az állat megmoccant, Sma pedig azon kapta magát, hogy a hátát simogatja. – Itt balra – mondta egy kereszteződésnél, aztán így folytatta: – Mellesleg most törünk ki a keringési pályáról.
– Remek – mondta Sma.
– Odabújhatok hozzád, amikor alszol?
Sma megtorpant, fél kézzel leemelte a lényt a válláról, és mélyen a szemébe nézett. – Tessék?
– Csak a cimboraság kedvéért – folytatta az aprócska izé, majd hatalmasat ásított, és pislogni kezdett. – Nem szeretnék tolakodónak tűnni, de így szorosabbra fűzhetnénk a kapcsolatot egymással.
Sma észrevette a háta mögött lebegő Skaffen-Amtiskaw vörösen fénylő auráját. Közelebb húzta az arcához a sárgás-barna készüléket. – Na ide hallgass, Xenofób ...
– Xeni.
– Xeni. Te egy egymillió tonnás űrhajó vagy. Egy Kínvallató osztályú, Sebes Offenzíva Egység. Még...
– De hát leszerelték a fegyverzetemet!
– Lefogadom, hogy még főfegyverzet nélkül is teljes bolygókat lennél képes elpusztítani, ha épp úgy tartja kedved...
– Na ne már, ezt bármelyik ostoba ÁKE képes megcsinálni.
– Akkor mégis minek ez a szarakodás? – Sma olyan erősen rázta meg a szőrös kis távdrónt, hogy összekoccant a foga.
– A vicc kedvéért! – kiáltott a hajó. – Sma, talán nem tetszik a poén?
– Hát nem is tudom. Neked tetszene, ha seggbe rúgnálak, és visszarepülnél a szállásrészlegre?
– Ajjaj! Mi a gond, hölgyem? Talán valami baja van a kis, szőrös állatokkal? Nézze, Sma kisasszony, nagyon jól tudom, hogy egy űrhajó vagyok. Mindent megteszek, amire megkérnek – beleértve, hogy elviszem erre az őszintén szólva igencsak homályosan meghatározott célállomásra – , ráadásul igen hatékonyan végzem a feladatomat. A legkisebb gyanús jelre azonnal úgy kell viselkednem, mint egy hadihajónak. Abban a pillanatban ez a szerkezet a kezében élettelenül esik össze, én pedig olyan bőszen és elszántan harcolok majd, ahogyan arra kiképeztek. Különben pedig, munkatársaimhoz, a hajón dolgozó emberekhez hasonlóan, magam is ártatlan kis szórakozásokkal töltöm az időmet. Ha valóban irtózik jelenlegi külsőmtől, rendben van, megváltoztatom. Majd közönséges drón vagy egy testetlen hang leszek, esetleg Skaffen-Amtiskaw-n vagy a személyi terminálján keresztül beszélek önnel. De az aztán végképp távol áll tőlem, hogy megsértsem valamelyik vendégemet.
Sma az ajkát biggyesztve megpaskolta a szőrmók fejét, majd így sóhajtott: – Rendben van.
– Maradhatok ebben az alakomban?
– Természetesen.
– Juj de szupi! – Az állatka fészkelődni kezdett örömében, majd hatalmas szemét tágra nyitva, bizakodva a nőre pillantott. – Összebújunk?
– Összebújunk – egyezett bele Sma, majd gyengéden magához szorította, és megsimogatta a távdrónt.
Ahogy megfordult, Skaffen-Amtiskaw-t pillantotta meg, ami a hátára fordulva lebegett. Az aurája rikító narancssárgán villogott, ami azt jelenti: Lerobbant Drón Végveszélyben.
Sma jó éjszakát kívánt a sárgás-barna szőrmóknak, miközben az aprócska állat eltotyogott a társalgó felé vezető folyosón (menet közben még visszaintett pufók kis mancsával). Aztán Sma becsukta a kabinajtót, és miután meggyőződött, hogy a szoba megfigyelőrendszere nincs bekapcsolva, Skaffen-Amtiskaw-hoz fordult.
– Mennyi ideig leszünk ezen a hajón?
– Úgy harminc napig – felelte a drón.
Sma a fogát csikorgatva körülnézett a viszonylag lakályosnak tűnő, de a régi erőműben kialakított palota visszhangos termeihez viszonyítva nem túl tágas kabinon.
– Harminc nap ezekkel a vírushordozó mazochistákkal, meg egy hajóval, ami ennivaló kis játékszernek képzeli magát. – Sma a fejét csóválva beleült az ágy erőterébe. – Nekem azért elég hosszúnak ígérkezik ez az út, drón. – Elterült az ágyon, és közben tovább motyogott.
Skaffen-Amtiskaw úgy döntött, nem ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy elmesélje a nőnek, fogalmuk sincs Zakalwe hollétéről.
– Ha nem bánod, elmennék körülnézni – mondta a drón, és az ajtó felé lebegve átúszott az egyenes sorban lepakolt bőröndök fölött.
– Persze, menj csak – intett lustán a nő, aztán lefejtette magáról a kabátját. A ruhadarab a padlóra hullott.
A drón már majdnem az ajtónál járt, amikor Sma hirtelen felült, és a szemöldökét összehúzva így szólt: – Várj csak egy pillanatot! Mit értett a hajó az alatt, hogy „...őszintén szólva igencsak homályosan meghatározott célállomás”? Talán nem tudja, hová a pokolba megyünk?
Ajjaj, gondolta a drón.
Megpördült a levegőben. – Ó – nyögte.
Sma a homlokát ráncolta. – Azért megyünk, hogy felvegyük Zakalwét, nem?
– Természetesen, igen.
– Nincs más dolgunk, ugye?
– Ahogy mondod! Megtaláljuk Zakalwét, eligazítást tartunk neki, elvisszük Voerenhutzra. Ilyen egyszerű az egész. Lehet, hogy megkérnek majd, lógjunk egy darabig a környéken, felügyeljük az eseményeket, de ez még egyáltalán nem biztos.
– Igen, igen, erre számítottam én is, de... hol van pontosan Zakalwe?
– Hogy pontosan hol van? – húzta az időt a drón. – Hát, szóval, tudod, az a...
– Rendben – vágott közbe Sma – , akkor azt mondd meg, nagyjából hol van.
– Sima ügy – vágta rá Skaffen-Amtiskaw az ajtó felé hátrálva.
– Sima ügy? – hökkent meg Sma.
– Igen, sima ügy. Tudjuk, hol van.
– Remek – bólintott a nő. – Nos?
– Nos, mi?
– Nos – folytatta hangosabban Sma – , hol van Zakalwe?
– Crastalier.
– Cras...?
– Crastalier. A célállomás.
Sma a fejét csóválva ásított egyet. – Sosem hallottam még róla. – Visszadőlt az ágyra, nyújtózkodott. – Crastalier. – Ahogy ásított, egyre szélesebbre tárta a száját. Aztán a kezét a szája elé tette. – Ezzel kellett volna kezdened, a fenébe is.
– Bocsánat – mondta a drón.
– Mmm. Semmi baj. – Sma kinyújtotta a kezét, és keresztülhúzta az ágy melletti sugárnyalábon, ami a kabin világítását szabályozta. A fények elhalványultak. Sma megint ásított. – Azt hiszem, hunyok egyet. Lehúznád a csizmámat, kérlek?
A drón gyorsan, de óvatosan lehúzta a csizmát Sma lábáról, felkapta a padlóról a kabátot, és beakasztotta a gardróbba, majd a táskákat is a szekrénybe söpörte. Végül – miközben Sma remegő szempillával átfordult az ágyban – Skaffen-Amtiskaw kihussant a szobából.
Kint körözött egy darabig a levegőben, és a tükörképét nézegette a folyosó túlsó végén lévő fényes faborításban.
– Ez meleg helyzet volt – motyogta magában, aztán elindult, hogy felderítse a hajót.
Sma hajóközépidő szerint reggeli után érkezett a Xenofóbra. Kora délután ébredt. Sma öltözködött, a drón pedig éppen szín és típus szerint válogatta a ruháit, és beakasztotta vagy összehajtogatva berakta őket a gardróbba, amikor a kabinajtó jelezte, hogy látogatójuk érkezett. Rövidnadrágban kiballagott a kis fürdőszobából, a szája fogkrémmel volt tele. Megpróbálta elmotyogni a „Kinyit” parancsot, de a fogpaszta miatt a szoba ellenőrző berendezése nem ismerte fel az utasítást. Így hát odasétált az ajtóhoz, és egy gombnyomással kinyitotta.
A szeme tágra nyílt. Felsikoltott, valamit motyogott, majd hátraugrott. Elszorult a torka, kiáltani akart.
Egy pillanattal azután, hogy a szeme kikerekedett, mielőtt még az agya utasítani tudta volna a lábizmait, hogy mozdítsák el a testét az ajtóból, úgy érezte, valami elsüvít mellette, aztán egy csattanást és sistergést hallott. A tárgy mozgása szabad szemmel követhetetlen volt.
Az ajtó és a nő között ott állt a drón három késrakétája, melyek nagyjából a szeme, a szegycsontja és az ágyéka magasságában lebegtek. Sma a lövedékeket egy energiamezőn keresztül látta, amit a drón feszített ki elé. Aztán a mező hirtelen kikapcsolódott.
A késrakéták lustán visszaúsztak Skaffen-Amtiskaw-hoz, és halk kattanással eltűntek a drón burkolatában. – Ezt ne csináld még egyszer – motyogta a gép, és tovább válogatta a zoknikat.
Sma megtörölte a száját, és az ajtóban tornyosuló három méter magas, sárgás-barna, szőrös szörnyetegre meredt.
– Hajó... Xeni, mi a fenét művelsz?
– Bocsánat – szólalt meg az óriási teremtmény. A hangja alig volt mélyebb annál, amit aprócska korában használt. – Arra gondoltam, ha nem jönnek be az apró, szőrös állatkák, talán egy nagyobb változat...
– A fenébe – nyögte Sma és a fejét ingatta. – Gyere be – mondta, és a fürdőszoba felé indult. – Vagy csak azért ugrottál be, hogy megmutasd, mennyire megnőttél? – Kiöblítette a fogkrémet a szájából, és köpött egyet.
Xeni bepréselte magát az ajtón, egy pillanatra megtorpant, aztán a sarokba sompolygott. – Ne haragudj, Skaffen-Amtiskaw!
– Semmi baj – felelte a drón.
– Á, dehogy, kedves Sma – fordult a nőhöz Xeni. – Igazából arról szerettem volna beszélni, hogy...
Skaffen-Amtiskaw egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Ez alatt az idő alatt valójában egy igen hosszú és viszonylag heves szóváltás zajlott le a drón és a hajó Elméje között. Sma azonban ebből mindössze annyit vett észre, hogy Xeni egy pillanatra elhallgatott.
– ...hogy ma este jelmezbált rendezünk a tiszteletedre – rögtönözte a hajó.
Sma mosolyogva szólt ki a fürdőszobából: – Remek ötlet, hajó. Köszönöm, Xeni. Miért is ne?
– Pompás. Csak gondoltam, előbb veled egyeztetek. Van valami elképzelésed a jelmezekről?
Sma elnevette magát. – Igen. Xeninek akarok öltözni, készíts nekem egy olyan öltözéket, mint ami rajtad van.
– Ah. Igen. Nagyszerű ötlet. Biztosan sokan szeretnének Xeninek öltözni, de majd kikötjük, hogy két ember ne vehessen fel ugyanolyan jelmezt. Na jól van, később még beszélünk. – Xeni nehéz léptekkel kiballagott a kabinból. Az ajtó becsukódott mögötte. Sma bukkant elő a fürdőszobából. Kicsit meglepte ugyan a hajó hirtelen távozása, de egy vállrándítással elintézte a dolgot.
– Rövid, de eseménydús látogatás – jegyezte meg aztán, miközben a Skaffen-Amtiskaw által szín szerint csoportosított harisnyák között turkált. – Nagyon furcsa ez a gép.
– Mégis mit vártál tőle? – kérdezte Skaffen-Amtiskaw. – Hiszen csak egy csillaghajó.
/Szólhattál volna (közölte a hajó Elméje Skaffen-Amtiskaw-val), hogy nem akarod elárulni neki a célállomás kiterjedésének nagyságát.
/Remélem (felelte a drón), hogy a körzetben dolgozó embereink megtalálják a fickót, és meghatározzák a pontos tartózkodási helyét.
/Ebben az esetben Smának sosem kell megtudnia, hogy valaha is komplikáció lépett fel az ügyben.
/Hát persze, de nem az lenne a legfontosabb, hogy őszinte legyél vele?
/Ah! Te nem ismered őt!
/Ó, arra célzol, hogy lobbanékony a természete?
/Mégis mit vársz tőle? Hiszen ember.
A hajó valódi ünnepéllyel készült. Annyi, az emberi agy kémiai összetételét módosító vegyi anyagot rakott a különböző ételekbe és italokba, amennyi még külön figyelmeztetés nélkül megengedett, így nem kellett kis cédulákat ragasztani a tálakra, tányérokra, korsókra és poharakra. Ezenkívül átalakította a társalgót, különféle tükröket és képátfordító mezőket szerelt fel (mivel a vendéglistán – saját magát nem számítva – huszonkét név szerepelt, a fergeteges hangulat legfőbb akadályát abban látta, hogy a terem nem tűnik majd elég zsúfoltnak).
Miután Sma megreggelizett, körbevezették a hajón (nem sok látnivaló volt, szinte az egész jármű gépekből állt). A nap hátralevő részét a Voerenhutz csillaghalmaz történelmének és politikai helyzetének tanulmányozásával töltötte.
A hajó hivatalos meghívókat küldött a személyzet tagjainak, és szigorúan megtiltotta a szakzsargon használatát. Úgy gondolta, ez – illetve a különböző narkotikumokkal dúsított ételek és italok fogyasztása – eltereli a figyelmet az olyan kényes témákról, mint a pontos úti cél kérdése. Eljátszott ugyan a gondolattal, hogy felvilágosítja az embereket, milyen problémák merültek fel, és megkéri őket, ne hozzák szóba a témát, azonban gyanította, hogy a legénységből legalább ketten a becsületességük megkérdőjelezéseként élnék meg a tiltást, és az első adandó alkalommal felhoznák az ügyet. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor a Xenofób afelé hajlott, hogy jelenlegi státuszát megváltoztatva inkább személyzet nélküli hajóként folytatja pályafutását, de azzal is tisztában volt, mennyire hiányoznának neki az emberek, ha egyszer úgy döntene, megkéri őket, hogy távozzanak a fedélzetről. Többnyire azért mókás volt velük az élet.
Hangos zene szólt, a hajó izgalmas hologramokat rajzolt a levegőbe, és egy buja kékes-zöld színben játszó, mesés körhologram tájképet vetített ki, telis-tele lebegő bokrokkal és körbe-körbe keringő fákkal, melyek ágai közt furcsa nyolcszárnyú madarak ugrándoztak, mögöttük egy rojtos szélű, magas felhőhajók által megtört, ragyogó fehér ködréteg terült szét néhány égbe szökő pasztellszín szikláig elnyúlva, melyet további kisebb felhők ostromoltak, előttük kék és szikrázó aranyszínű vízesésfátylak, fölöttük mesés toronyvárosok és karcsú hidak kavarogtak. Híres történelmi alakok hajó által generált szoligramjai járkáltak a vendégek között, tovább fokozva a jelenlévők számának illúzióját, és repestek az örömtől, ha sikerült szóba elegyedniük valamelyik jelmezbe bújt bulizóval. Az űrhajó további nem mindennapi élvezeteket és meglepetéseket ígért.
Sma Xeninek öltözött, Skaffen-Amtiskaw pedig a Xenofób kicsinyített másának, maga a hajó viszont egy újabb távdrónt készített, egy sárgás-barna víziállatot, amely leginkább egy elhízott, nagy szemű halra hasonlított, és egy energiamező által összetartott, egy méter átmérőjű furcsa, léggömbre emlékeztető vízgömbben lebegve úszott át a társalgón.
– Ais Disgarve, de vele már találkoztál – mutatta be a hajó drónja Smát bugyborékoló hangon a fiatalembernek, aki az előző nap a hangárban köszöntötte. – A hölgy pedig Jetart Hrine.
Sma mosolyogva biccentett Disgarve és a mellette álló fiatal nő felé, miközben megpróbálta az eszébe vésni, hogy ezután nem „Disgarb”- ként kell a férfire gondolnia.
– Á, helló. Hogy s mint?
– Hedó – köszönt a tetőtől-talpig szőrmébe burkolt Disgarve, aki ősi, hidegégövi kutatónak öltözött.
– Hali – mondta Jetart Hrine. A lány alacsony és telt volt, nagyon fiatalnak látszott, fekete bőre pedig szinte kéknek tűnt. Valami régi – és meglepően élénk színű – katonai egyenruhát viselt, a vállán egy huzagolatlan csövű hajítófegyver lógott. A poharába kortyolva így szólt: – Sma kisasszony, tudom, hogy mellőzni kell a szakmai tárgyú beszélgetéseket, de Ais meg én egyfolytában azon töprengünk, vajon a céláll...
– Ah! – vágott közbe a hajó drónja, és a vízgömb, amiben lebegett, hirtelen szétpukkant. Sma, Hrine és Disgarve lábát elöntötte a víz. Mindhárman hátraugrottak. A drónhal a vörös fapadlóra zuhant, és vergődni kezdett. – Vizet! – hörögte.
Sma a farokuszonyánál fogva felemelte.
– Mi történt? – kérdezte.
– Műszaki hiba. Bekrepált az energiamező. Vizet! Gyorsan!
Sma Disgarve-ra és Hrine-ra pillantott, mindketten bódultnak tűntek. A csillaghajónak öltözött Skaffen-Amtiskaw a bulizók között átvágva egy szempillantás alatt mellettük termett. – Vizet! – hajtogatta tovább a hajó drónja ficánkolva.
Bár a többiek nem látták a sárgás-barna jelmez miatt, Sma a homlokát ráncolta. A katonának öltözött nőre pillantott. – Mit óhajtott az imént kérdezni, Hrine kisasszony?
– Éppen azon voltam, hogy... úúú!
A Xenofób nevű rendkívül gyors járőrhajó egy az ötszáztizenkettőhöz méretarányú makettje nekiütközött a nőnek, aki elejtette a poharát, és hátratántorodott.
– Hé! – kiáltotta Disgarve messzire lökve Skaffen-Amtiskaw-t. Hrine mérgesnek tűnt, a vállát dörzsölgette.
– Bocsánat, annyira ügyetlen vagyok – mondta a drón hangosan.
– Vizet! Vizet! – üvöltött a hajó drónja Sma szőrős mancsai közt vergődve.
– Kuss! – torkollta le Sma, aztán közelebb lépett Jetart Hrine-hoz, és megállt a nő és Skaffen-Amtiskaw között. – Hrine kisasszony, lenne olyan szíves feltenni a kérdést?
– Csak azt akartam tudni, hogy miért...
A padló megremegett, a körülöttük elterülő tájkép vibrálni kezdett. Fények villantak a magasban, ahogy felnéztek, a magas sziklák tetején csillogó mesés városok eltűntek a hatalmas fényvirágokban, melyek aztán aláhulló romfelhőket, összetört tornyokat és széthulló hidakat maguk után hagyva lassan elhalványultak. A hatalmas sziklák darabokra hasadtak, több kilométer magas láva-cunami, fortyogó szürkés-fekete por- és hamufelhő tört elő és robbant fel a mélyben rengő táj és a süllyedő felhőhajók fölött, miközben a nyolcszárnyú madarak olyan szédítő tempóban pörögtek, hogy leszakadt a szárnyuk, az állatok pedig – kavargó toll- és levélfelhő kíséretében – vijjogva tűntek el a kékes-zöld bozótos mélyén.
Jetart Hrine-nak leesett az álla a csodálkozástól. Sma megragadta a nő gallérját, és megrázta. – Megpróbálja elterelni a figyelmét! – kiáltotta. A mancsa között vergődő drónhalhoz fordult. – Kapcsold ki! – üvöltötte Sma, aztán újra megrázta a nőt, miközben Disgarve megpróbálta lefejteni a mancsát a lányról. – Mit akart kérdezni ?
– Csak annyit, hogy miért nem tudjuk, merre tartunk? – üvöltötte Hrine Sma arcába, miközben a föld lángnyelvet lövellve megnyílt alattuk. Egy hatalmas, fekete, vörösen izzó szemű alak emelkedett ki a tátongó szakadékból.
– A Crastalierre megyünk! – kiáltotta Sma. Ekkor egy csillogó, ezüstszínű óriás csecsemő tűnt fel az égbolton, ragyogó alakok forogtak körülötte.
– Na és aztán? – ordította Hrine dühösen, miközben a megababa testéből fülsiketítő mennydörgés kíséretében villámok csaptak a földszörnyetegbe. – A Crastalier egy Nyílt Csillaghalmaz, legalább félmillió csillagból áll.
Sma ledermedt.
A hologramok visszaálltak a kataklizma előtti állapotba. Újra megszólalt a zene, ezúttal azonban a hajó halk, megnyugtató dallamokat játszott. A legénység zavartan ácsorgott körülöttük. Sokan a vállukat vonogatták.
A hajó halszerű drónja és Skaffen-Amtiskaw jelentőségteljesen egymásra néztek. A hajó drónja, ami még mindig Sma mancsában volt, hirtelen egy halcsontváz hologramjává változott át. Skaffen-Amtiskaw messzire repítette a Xenofób makettjét, amely füstkígyót húzva maga után darabokra tört a padlón. Sma lassan feléjük fordult. Mindketten villámgyorsan felvették előző alakjukat.
– Egy... Nyílt... Csillaghalmaz? – hebegte a nő, és levette jelmeze sárgás-barna fejét.
Sma ajka mintha mosolyra görbült volna. Az arckifejezés láttán Skaffen-Amtiskaw-t mindig borzalmas rettegés kerítette hatalmába.
/A francba.
/Azt hiszem, egy rendkívül bosszús nőnemű egyed társaságába kerültünk, Skaffen-Amtiskaw.
/Na ne mond! Van valami ötleted?
/Nem igazán. Ezt neked kell kezelésbe venned. Elhúzom innen a halformájú seggem.
/Hajó! Ezt nem teheted!
/Dehogynem. És meg is teszem. Ez a te prototípusod. Majd később beszélünk. Szevasz.
A drónhal élettelenül lógott Sma mancsában. A nő a vizes padlóra dobta.
A drón a hadihajó jelmezt hátrahagyva Sma elé úszott. Az aurája áttetsző, tiszta volt. Kicsit megbillentette az orrát, és úgy maradt: – Sma – kezdte csendesen. – Nagyon sajnálom. Nem hazudtam, de megtévesztettelek.
– A kabinomba! – szólalt meg Sma nyugodt hangon, miután kivárt egy kicsit. – Kérem, bocsássanak meg! – fordult Disgarve és Hrine felé. Aztán nyomában a drónnal távozott.
Sma lótuszülésben lebegett az ágy energiamezőjében. Rövidnadrágját leszámítva teljesen meztelen volt. A Xeni jelmez a földön hevert. Nyugalmat választott ki a mirigyeiből, inkább szomorú volt, mintsem dühös. Skaffen-Amtiskaw – mivel arra számított, veszekedni fognak – szörnyen érezte magát, nehezen bírta, hogy a nő ennyire csalódott.
– Azt hittem, ha elmondom, nem vállalod a küldetést.
– Drón, tudod, hogy ez a munkám.
– Persze, tudom, de annyira vonakodtál...
– Három év szünet után, mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül, mégis mire számítottál? Talán olyan sokáig kérettem magam? A dublőrről is tudtam. Ugyan már, drón! Elmondtad, mi az ábra, én meg elvállaltam a feladatot. Nem kellett volna elhallgatnod, hogy Zakalwe meglógott.
– Ne haragudj! – suttogta a drón. – Tudom, hogy ez nem sokat számít, de tényleg nagyon sajnálom. Kérlek, mondd, hogy egy nap meg tudsz majd bocsátani nekem!
– Azért ne vidd túlzásba a dolgot. Annyit kérek csak, hogy a jövőben ne hallgass el semmit előlem.
– Rendben.
Sma egy pillanatra lehajtotta a fejét, aztán újra felnézett. – Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy elmeséled, hogyan lépett meg Zakalwe. Mit állítottunk rá?
– Egy késrakétát.
– Egy késrakétát ? – Sma teljesen elképedt. Egyik kezével az állát dörzsölte.
– Ráadásul egy régebbi típust – folytatta a drón. – Nanofegyverek, egyszálú térgörbítők, effektorok és egy hét tized értékű agy.
– És Zakalwe egyszerűen meglépett egy ilyen szörnyeteg elől? – Sma kis híján elnevette magát.
– Nem csak „egyszerűen meglépett”, hanem el is intézte.
– A fenébe – sóhajtott Sma. – Nem hittem volna, hogy Zakalwe ennyire ügyes. Tényleg ennyire ügyes , vagy csak baromi nagy mázlija volt? Mi történt pontosan? Hogyan csinálta?
– Ami azt illeti, ez szigorúan titkos – mondta a drón. – Úgyhogy, légy szíves, ne mondd el az égvilágon senkinek.
– Becsszóra – jegyezte meg Sma gúnyosan, kezét a mellére téve.
– Na, szóval – kezdte a drón egy sóhajtáshoz hasonló hang kíséretében – , egy évig tartott, míg Zakalwe felkészült a szökésre. Ahol a legutóbbi melója után kiraktuk, a helyi emberek olyan hatalmas tengeri emlősökkel osztozkodnak a bolygón, melyek nagyjából hasonló intelligenciaszinten állnak. A két faj jól működő, szimbiotikus viszonyt alakított ki, melynek alapját a kultúrák közötti szoros kapcsolat jelenti. Zakalwe a munkájáért tőlünk kapott pénzen – felvásárolt egy orvosi és irányjelző lézereket gyártó vállalatot. A Zakalwe által felállított csapda részét képezte egy kórház is, melyet az emberek létesítettek az egyik óceán partján, hogy kezelni tudják a már említett tengeri emlősöket. Több orvosi műszer mellett egy hatalmas Nukleáris Mágneses Rezonancia Szkennert is kipróbáltak.
– Egy micsodát?
– A negyedik legkezdetlegesebb módszer, ha be akarsz pillantani egy átlagos vízi élőlény testébe.
– Folytasd.
– Az eljárás során rendkívül erős mágneses mezőt használnak. Zakalwe feladata volt kipróbálni a szerkezethez kapcsolt lézert. Szabadnapot vett ki, teljesen egyedül volt. Sikerült elérnie, hogy a késrakéta belépjen a szkennerbe, aztán bekapcsolta a gépet.
– Úgy tudom, a késrakéták nem mágnesesek.
– Igazad van, de a szerkezetben elég fém volt ahhoz, hogy bénító erejű örvényáram keletkezzen, ha a késrakéta túl gyorsan próbál elmozdulni.
– De még tudott mozogni.
– Nem elég gyorsan ahhoz, hogy kitérjen a szkenner végén elhelyezett lézer elől, amit Zakalwe szerelt fel. Eredetileg csak a bevilágításhoz kellett volna. A lézer segítségével készítették el az állatok hologramját. Zakalwe azonban egy harci eszközt telepített a helyére, amely egyszerűen elégette a késrakétát.
– A mindenit! – Sma biccentett egyet, aztán a padlóra bámult. – Ez a fickó mindig meglep minket valamivel. – A drónhoz fordulva folytatta: – Úgy látszik, Zakalwe tényleg meg akart lépni előlünk.
– Ja, úgy látszik – helyeselt a drón.
– Lehet, hogy már nem akar nekünk dolgozni. Talán hallani sem akar rólunk többet az életben.
– Attól tartok, ez benne van a pakliban.
– Még ha sikerül is a nyomára bukkanunk.
– Bizony.
– És mindössze annyit tudunk, hogy valahol egy Crastalier nevű Nyílt Csillaghalmazban tanyázik? – Sma hangjából hitetlenség sugárzott.
– Ennél azért szűkebb a kör – jegyezte meg Skaffen-Amtiskaw. – Úgy tíz-tizenkét rendszer jöhet számításba. Odáig juthatott el ennyi idő alatt, ha azonnal távozott, miután kikészítette a késrakétát, és a bolygón rendelkezésére álló leggyorsabb űrhajót sikerült megszereznie. Szerencsére ennek a metacivilizációnak a technikai fejlettségi szintje nem túl magas. – A drón habozott egy kicsit, aztán így folytatta: – Őszintén megmondom, lehet, hogy el tudtuk volna kapni, ha azonnal utána eredünk... De azt hiszem, az akciót irányító Elméket annyira lenyűgözte Zakalwe trükkje, hogy úgy gondolták, megérdemli az előnyt. Általános megfigyelést végeztünk a térségben, de csak az elmúlt tíz napban kezdtünk komolyabban kutatni utána. Jelenleg ahonnan csak tudjuk, begyűjtjük a hajókat és az embereket. Biztos vagyok benne, hogy megtaláljuk a fickót.
– Tíz-tizenkét rendszer, drón? – szólalt meg Sma a fejét csóválva.
– Valamivel több, mint húsz bolygó és kábé háromszáz nagyobb űrlakóhely jöhet szóba... az űrhajókat leszámítva.
Sma a fejét ingatva lehunyta a szemét. – Ezt nem hiszem el. Skaffen-Amtiskaw úgy érezte, jobb, ha nem mond semmit. A nő kinyitotta a szemét. – Adhatok néhány jó tanácsot?
– Természetesen.
– Felejtsétek el az űrlakóhelyeket és az összes nem tökéletesen Szabványos bolygót. Ellenőrizzétek a... sivatagokat, mérsékelt égövi területeket, és a dzsungelek kivételével az erdőket... a városokat hagyjátok. – Megvonta a vállát, a kézfejével megtörölte a száját. – Ha azt akarja, hogy ne találjuk meg, akkor soha nem bukkanunk a nyomára. Viszont ha csak azért menekült el, hogy nyugodtan élhesse az életét – anélkül, hogy bárki szemmel tartaná – , akkor van még esélyünk. Ja, és természetesen ellenőrizzétek a körzetben dúló háborúkat. Különösen a kisebb és... érdekesebb háborúkat. Ha érted, mire célzok.
– Rendben. Kérés továbbítva. – Rendes körülmények között a drón semmibe vette volna Sma amatőr pszichológiai fejtegetését, de inkább úgy döntött, visszafogja magát, és közvetíti a nő észrevételeit a jeltovábbító hajóra, amely aztán eljuttatja az üzentet az előttük járó kutató flottához.
Sma mély lélegzetet vett, a válla felemelkedett, majd lesüllyedt. – Zajlik még az élet odalent?
– Aha – hökkent meg Skaffen-Amtiskaw.
Sma az ágyból kiugorva felkapta a Xeni jelmezt. – Nem lehetünk ilyen ünneprontók!
Behúzta a jelmezt, majd a sárgás-barna fejrészt felkapva az ajtó felé indult.
– Sma – szólalt meg a mögötte lebegő drón – , azt hittem, nagyon dühös leszel.
– Talán az is leszek, ha egyszer elmúlik a nyugalom hatása – ismerte el, aztán az ajtót kinyitva feltette a fejrészt. – Jelenleg azonban egyáltalán nem érdekel a dolog.
Végigmentek a folyosón. Hátrapillantott a mögötte haladó gépre. A drón aurája világos volt. – Na, szedd össze magad, jelmezbálba készülünk! Ha lehet, engedd szabadon a fantáziád, és ne csatahajónak öltözz. – Hmm – hümmögött a drón. – Van valami ötleted?
– Nem is tudom – sóhajtott Sma. – Mi illene hozzád? Úgy értem, mi lehet a tökéletes példakép egy gyáva, hazug, leereszkedő modorú, képmutató szarházi számára, aki senkiben sem bízik, és senkit sem tisztel?
Nem érkezett válasz. A drón hallgatott. Egyre közelebb értek a teremből kiszűrődő hangzavarhoz és a villogó fényekhez. Sma megfordult, a drón helyett azonban egy arányos testalkatú, jóképű, de valahogy mégis jellegtelen külsejű fiatalember követte, aki épp abban a pillanatban pillantott fel a nő fenekéről, és a szemébe nézett.
Sma elnevette magát.
– Igen, ez az, nagyon ügyes! – Tett még néhány lépést. – Bár, ha jól meggondolom, a csatahajó jobban bejött.
Sosem írt semmit a homokba. Már attól is rosszul érezte magát, hogy lábnyomokat hagyott. Egyoldalú kereskedelemként tekintett a dologra: átfésülte a partot, a tenger pedig biztosította a hozzávalókat. A homok volt a közvetítő, aki egy hosszú, vizenyős pultra pakolta ki áruját. Szerette a dolgok menetének ezen egyszerűségét.
Néha a nyílt tengeren tovaúszó hajókat figyelte, és azt kívánta, bárcsak ő is ott lehetne valamelyik, távolba vesző, fekete ponttá zsugorodó hajón, úton egy különleges, napfényes hely, vagy, ha még jobban erőltette a fantáziáját, egy csendes kikötőváros pislákoló fényei felé, ahol jóízű nevetés harsan, és tárt karokkal fogadják a barátok. Legtöbbször azonban észre sem vette a láthatáron vánszorgó foltokat. Szemét a földre szegezve kutatott a tengerpartra kisodort szürkés-barna hordalék között. A horizont tiszta, végtelen és üres volt, a szél halkan dúdolt a homokdűnék között, a tengeri madarak vijjogva cikáztak, megnyugtató rendszertelenség jellemezte mozgásukat, hangosan perlekedtek a hideg égen.
Olykor lármás lakóautók bukkantak fel a szárazföld felől. Csillogó fémburkolatuk és villogó reflektoraik, többszínű ablakaik és túldíszített hűtőrácsaik voltak, zászlók lobogtak rajtuk, és merész fantáziával megálmodott, de hanyagul kivitelezett festmények díszítették a kasztnijukat. Panaszosan síró motorral, a túlterheléstől meggörbülve gördültek le a parkolóváros felől a homokkal borított úton, füstöt köhögve, köpködve, okádva magukból. Felnőttek hajoltak ki az ablakon vagy álltak fél lábon a fellépőn, gyerekek szaladtak mellettük vagy kapaszkodtak a járművek oldalára erősített hágcsókra meg a hevederekre, és voltak, akik a tetőn visítoztak és kiabáltak.
Azért jöttek, hogy megnézzék a homokdűnék közt megbújó faviskóban éldegélő különös embert. Egyszerre lenyűgözőnek és visszataszítónak találták, hogy valaki egy földbe vájt kunyhóban lakjon, amivel képtelenség helyet változtatni. Fejüket csóválva bámulták a vonalat, ahol a fa és a kátránypapír a homokkal találkozott. Mintha kerekek után kutatnának, körbejárták az apró, ferde falú viskót. Aztán megvitatták egymás között a dolgot. Nehezükre esett elképzelni, milyen lehet ugyanabban a látványban gyönyörködni, és nagyjából változatlan időjárási viszonyok között élni minden áldott nap. A kunyhó rozoga ajtaját kinyitva beszagoltak a sötét, füstös és emberszagú levegőbe, aztán gyorsan bevágták az ajtót, és kijelentették, hogy egészségtelen a földhöz kötve, ugyanazon a helyen élni. Rovarok. Rothadás. Áporodott levegő.
Nem vett róluk tudomást. Beszélte ugyan a nyelvüket, de úgy tett, mintha nem értené, amit mondanak. Tudta, hogy a szárazföld belsejében lévő parkolóváros örökké cserélődő lakói egyszerűen faembernek hívták, mert olyannak látták őt is, mint kerék nélküli viskóját, mint aki gyökeret eresztett. Többnyire már kint járt a parton, mire a kíváncsiskodók megjelentek a kunyhónál. Elég gyorsan elvesztették az érdeklődésüket iránta. Inkább lementek a partra, és sikítozva a hullámok közé léptek, vagy köveket dobáltak a vízbe, és kis autókat építettek homokból. Aztán visszamásztak a lakóautóikba, és villogó reflektorokkal, hangosan dudálva, csikorgó gumikkal, a kavicsot felverve elindultak a szárazföld belseje felé.
Rengeteg halott tengeri madarat talált, és két-háromnaponként tengeri emlősök partra vetett tetemébe botlott. A hínár és a tengeri virágok eldobált szerpentinként borították a fövenyt, és miután kiszáradtak, a szélben lobogva lassan szálakra bomlottak, hogy végül darabokra hulljanak, és a szél hátán, a romlás színes felhőiként repüljenek a tenger vagy a messzebb fekvő szárazföldi területek felé.
A tenger egyszer kivetette egy halott tengerész felpuffadt holttestét. A végtagjait harapásnyomok borították, az egyik lábát ütemesen mozgatták a partot nyaldosó, lassú, tajtékos hullámok. Felállt, és egy darabig a férfit nézte, aztán vászonzsákja tartalmát a homokra ürítette. Széttépte a zsákot, és gyöngéden letakarta vele a férfi fejét és felsőtestét. Apály volt, azért nem vonszolta feljebb a testet a parton. Átsétált a parkolóvárosba, ez egyszer nem tolta maga előtt a tenger kincseivel megpakolt kis fakocsiját. Beszámolt a rendőrfőnöknek a történtekről.
Aznap, amikor megtalálta, nem törődött a kis székkel, ami még akkor is ott állt, amikor hazafelé tartott az egész napos keresgélés után.
Továbbment, és a következő napon az ellenkező irányba indult keresgélni. Abban bízott, talán az éjszakai szélvihar eltünteti a széket, de másnap megint ott találta, úgyhogy végül magával vitte. A viskójában aztán megjavította. Madzaggal összekötözte, és egy partra sodort faágból új lábat készített. Végül az ajtó mellé rakta, de sosem ült rá.
A nő minden ötödik-hatodik napon látogatott el a kunyhóba. A parkolóvárosban ismerkedtek meg, nem sokkal azután, hogy a férfi megérkezett. Akkor már harmadik vagy negyedik napja tivornyázott. Reggelente fizette ki, mindig többet adott, mint amire a nő számított, mert tudta, hogy a másikat mennyire megrémíti a furcsa, mozdulatlan viskó.
A nő egykori szerelmeiről, régi és újdonsült reményeiről mesélt. A férfi fél füllel hallgatta, mert tudta, a nő abban a hitben van, hogy úgysem érti pontosan, mit mond. A férfi egy másik nyelven beszélt, és a történet még valószínűtlenebbnek tűnt. A nő szorosan odabújt hozzá, fejét a férfi csupasz mellkasára fektette, aki a hátán fekve a sötét levegőbe mondta szavait, melyeket aztán a fakunyhó falai nyeltek el. Egy csodaországról mesélt, ahol csak varázslók éltek, és soha senkinek nem kellett szörnyű döntéseket hozni, ahol a bűn szinte ismeretlen volt, a szegénység és a megaláztatás pedig olyan fogalmak, melyeket azért tanítottak az iskolás gyerekeknek, hogy megértsék, milyen szerencsések is ők valójában. Ebben az országban senki sem halt bele a fájdalomba.
Egy harcosról mesélt a nőnek, aki régen a varázslók szolgálatában állt, és olyan dolgokat tett, melyeket azok még akkor sem vállaltak volna el, ha esetleg képesek lettek volna véghez vinni. A harcos azonban többé már nem dolgozhatott a varázslóknak, mert egy személyes indíttatású hadjárat során – amelynek az volt a célja, hogy megszabaduljon egy nyomasztó tehertől – végül be kellett látnia, hogy csak nehezítenie sikerült a helyzetén, és az ő tűrőképességének is megvannak a határai. Egy olyan szörnyű teherről volt szó, amivel ő maga sem tudott őszintén szembenézni, sőt még a varázslók figyelmét is elkerülte.
Néha egy másik időről, egy másik helyről mesélt a nőnek. Egy nagyon messzi helyről, egy réges-régi korról, amely azóta a történelem részévé vált. A történet négy kisgyerekről szólt, akik együtt játszottak egy hatalmas és csodaszép kertben. De aztán végig kellett nézniük, ahogy az idillt, amelyben élnek, fegyverek pusztítják el. Mesélt a kisfiúról, aki lassan férfivá érett, és aki örökké a szívében hordott valamit, ami még a lány iránt érzett szerelemnél is több volt. Évekkel később egy kisebb, de annál borzalmasabb háború söpört végig ezen a távoli helyen, amely során a kert teljesen elpusztult. (A férfi szívéből eltűnt a lány.) Amikor a szeme már leragadt az álmosságtól, a legsűrűbb éjszakai sötétség borult rájuk, és a lány már rég az igazak álmát aludta, a férfi suttogva mesélt egy óriási, ijesztő és tekintélyt parancsoló hadihajóról, egy kőbe zárva veszteglő hatalmas fémhajóról, ami azóta is félelmet kelt az emberekben. Mesélt a két nővérről, akik a hajó végzetének kulcsát jelentették, és mesélt a saját végzetükről, a Székről és a Székkészítőről.
Végül elaludt, és mire felébredt, a lány és a pénz eltűnt.
Ilyenkor a sötét, kátránnyal borított fal felé fordult, és megpróbált visszaaludni, de mivel sosem sikerült neki, felkelt, felöltözött, és elindult, hogy a kék vagy éppen szürke égbolt alatt, a hangosan vijjogó madarak társaságában – melyek semmitmondó dalukkal szórakoztatták a tengert és a sós szelet – átkutassa a láthatárt betöltő, széles tengerpartot.
Az idő változékony volt, és mivel sosem törődött azzal, hogy megtudja, fogalma sem volt, melyik évszakban járnak. Az idő vagy meleg és napsütéses, vagy hideg és borús volt. Néha havas eső hullott, amitől átfagyott a teste. Szél fújt a sötét kunyhó körül, bebújt a deszkák és a kátránypapír közti repedéseken, felkavarva a viskó padlóján összegyűlt homokszemeket, melyek úgy hevertek ott, mint egy széthulló emlék darabkái.
A vihar hol ebből, hol abból az irányból hordta be a homokot a kunyhóba, ő pedig gondosan összekotorta, majd kiszórta a szélbe, és várta a következő vihart.
Mindig sejtette, hogy van valami rendszer a homokáradatok egymásutánjában, de képtelen volt rávenni magát, hogy kitalálja, mi ez a rendszer. Mindenesetre két-háromnaponként le kellett tolnia a kis fakocsit a parkolóvárosba, hogy eladja a tengerparton összegyűjtött portékáját, hogy pénzt szerezzen és élelmet, és hogy találkozzon a lánnyal, aki öt-hatnaponként meglátogatta a kunyhójában.
A parkolóváros, akárhányszor csak ott járt, mindig másként nézett ki.
Utcák jöttek létre, majd tűntek el, ahogy a lakóautók megérkeztek és továbbálltak. Minden azon múlt, hol volt kedvük leparkolni az újonnan érkezetteknek. Akadt azért néhány viszonylag állandó tereptárgy is, mint például a seriff fogolytábora, a cölöpkerítéssel elzárt üzemanyagraktár, a kovácsműhely és az a terület, ahol a fénytechnikusok nyitottak üzletet, lassan azonban ezek is átalakultak. Minden állandóan megváltozott, ezért nem fordult elő sosem, hogy a parkolóváros kétszer ugyanúgy nézzen ki. Titokban tetszett neki ez a zavaros állandóság, és nem utálta annyira ezeket a látogatásokat, mint amennyire kifelé mutatta.
Kitaposott, sima út vezetett a városba, amely sosem lett rövidebb. Abban bízott, hogy a parkolóváros véletlenszerű elmozdulásai lassacskán közelebb hozzák a nyüzsgést és a fényeket. Ez azonban sosem következett be. Azzal vigasztalta magát, hogy ha a parkolóváros közelebb feküdne, akkor a rengeteg ügyefogyott és kíváncsiskodó ember is egy karnyújtásnyira kerülne.
Élt egy lány a parkolóvárosban, aki úgy tűnt, jobban érdeklődik iránta, mint a többiek. Az egyik kereskedő lánya volt, akivel gyakran üzletelt. Itallal kínálta, és édességet hozott neki apja lakókocsijából. Ritkán szólt hozzá, de félénken mosolyogva a kezébe csúsztatta az ételt, és gyorsan továbbsétált. Egy tengeri madár totyogott a sarkában panaszosan vijjogva, amelynek mindkét szárnya felét levágták.
Egyetlen felesleges szót sem szólt hozzá, és mindig elfordította a fejét, ha a tekintete a lány vékony barna alakjára tévedt. Nem ismerte a helyi udvarlási szokásokat, és – mivel ez tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak – mindig elfogadta a felkínált italt és ételt, nem akart a kelleténél jobban belefolyni ezeknek az embereknek az életébe. Magában mindig azt mondogatta, hogy a lány a családjával együtt hamarosan úgyis továbbáll, így hát egy biccentéssel, de szótlanul, mosoly nélkül jelezte, hogy köszöni az ajándékokat, amit a lány hoz neki. Nem mindig sikerült végeznie azzal, amit kapott. Észrevette, hogy amikor a lány kiszolgálta őt, egy fiatal férfi ólálkodott a közelükben. Néhányszor elkapta a fiú tekintetét, és kiolvasta belőle, hogy a lány után vágyakozik. De aztán mindig elfordította a fejét.
A fiatal fiú egyszer a nyomába szegődött, amikor a homokdűnék között bandukolva a kunyhója felé tartott. A fiú elé állt, megütötte a vállát, az arcába üvöltve megpróbálta rábírni, hogy szólaljon meg. Ő azonban úgy tett, mintha nem értené, mit akar a másik. A fiú vonalakat húzott a lába elé a homokba. A férfi szó nélkül áthúzta rajtuk a kocsiját, aztán megállt, és hunyorogva a fiúra bámult. Mindkét kezét a kocsi fogantyúján tartotta, miközben a fiú egyre hangosabban üvöltött, és újabb vonalat húzott kettejük közé a homokba.
Végül torkig lett az egésszel, és amikor a fiú újra meglökte a vállát, ő elkapta és kicsavarta a karját, aztán lenyomta a homokba, és nem engedte, hogy megmozduljon. Addig a pontig feszítette a fiú karját, amíg – reményei szerint – még épp nem tört el, de mégis elég fájdalmat okozott ahhoz, hogy ártalmatlanná tegye a srácot néhány percre, amíg ő a kocsiját maga előtt tolva eltűnik a dűnék között.
Úgy tűnt, elérte a kellő hatást.
Két nappal később – a rendszeres látogatójával töltött éjszakát követően, amikor arról a borzalmas csatahajóról, a két nővérről és a férfiról mesélt, akinek még nem bocsátott meg – a lány kopogtatott a viskó ajtaján. A megcsonkított szárnyú tengeri madár ugrált és vijjogott, miközben a lány sírva szerelmet vallott neki, és elmondta, hogy összeveszett az apjával. El akarta lökni magától, de a lány a karjai alatt besurrant a viskóba, és zokogva az ágyára vetette magát.
Felpillantott a csillagtalan égboltra, majd a néma, csonka szárnyú madár szemébe nézett. Aztán az ágyhoz lépve kirángatta onnan a lányt, és kilökte a kunyhóból. Végül bevágta és kulcsra zárta az ajtót.
A lány és a madár kiáltásai úgy szivárogtak át a deszkák közötti réseken, mint a homok. Befogta a fülét, és fejére húzta mocskos takaróját.
A következő éjjel érte jött a lány családja, a seriff és még további húsz ember a parkolóvárosból.
A lány holttestét aznap este találták meg a viskóhoz vezető ösvény mellett. Valaki összeverte és megerőszakolta a lányt. A viskó ajtajában állva nézte a fáklyák fényében álló tömeget. A szeme találkozott a fiúéval, aki annyira odavolt a lányért. Azonnal tudta, ki a tettes, mégsem tehetett semmit, mert az emberek szeméből sugárzó bosszúszomjnak erősebb fénye volt, mint a fiú szeméből sugárzó bűntudatnak. Bevágta az ajtót, és a viskó túloldalán átszakította a rozoga deszkafalat, majd eltűnt a dűnék között az éjszakában.
Ötükkel küzdött meg azon az éjjelen. Kettővel majdnem végzett, mire megtalálta a fiút és az egyik haverját, amint unottan kutatnak utána az ösvény mentén.
Leütötte a fiú társát, aztán elkapta a srác torkát. Mindkettőjük kését összeszedte, majd az egyik pengét a fiú torkának nyomva visszamentek a viskóba.
Felgyújtotta a kunyhót.
A lángtenger úgy egy tucat ember figyelmét vonta magára. A völgy fölé magasodó dűne tetején állt. Egyik kezével lefogta a fiút. A parkolóvárosi emberek a lángok által megvilágított idegent bámulták. Elengedte a fiút, aki a homokba roskadt. Odadobta neki a két kést.
A fiú felkapta a két éles fegyvert, és támadásba lendült.
Ellépett, és ahogy a fiú elrohant mellette, lefegyverezte. Felszedte a két kést, és markolattal lefelé a fiú lába elé dobta őket. A srác újra rárontott, mindkét kezében pengék csillantak. Mintha meg sem mozdult volna. A fiú elzúgott mellette, de a kések már nem voltak a kezében. Elgáncsolta a srácot, aki még akkor is kiterülve feküdt a dűne tetején, amikor a két penge néhány centire a fejétől a homokba fúródott. A fiú felsikoltott, kirántotta a homokból, majd elhajította a késeket.
A férfi feje alig mozdult, amikor a két kés elsüvített a füle mellett. A lángok megvilágította dűnék között várakozó emberek a két fegyver feltételezett röppályáját követték tekintetükkel. De amikor csodálkozva visszafordultak, döbbenten tapasztalták, hogy az idegen a levegőben elkapta, majd újra a fiú elé dobta a pengéket.
A srác elkapta a két fegyvert, felüvöltött, és véres kezével addig ügyeskedett, míg végül sikerült megfordítania őket. Újra az idegenre rontott, aki a földre vitte, és kiütötte kezéből a késeket. Aztán a térdének támasztotta a fiú könyökét. Egy apró mozdulat és a srác karja eltörik... Végül ellökte magától a fiút, újra felvette a földről, és ellenfele tenyerébe helyezte a két kést.
A sötét homokban zokogó fiút hallgatta. Az emberek csak bámultak. A háta mögé pillantva felkészült, hátha újra menekülnie kell.
A megnyomorított madár ugrálva, megcsonkított szárnyával verdesve felkavarta a levegőt és a homokot, majd megállt a dűne tetején. Lángoktól fénylő szemét az idegenre szegezte.
Úgy tűnt, a mélyedésben álldogáló embereket megbabonázták a táncoló lángok.
A madár a homokban hason fekvő, zokogó alakhoz totyogott, és rikácsolni kezdett. A szárnyával csapkodva, vijjogva a fiú szeme felé kapott. A srác próbálta elhessegetni, de a madár a levegőbe szökkenve, rikoltva csapkodott, tollak szálltak mindenfelé. Amikor a fiú eltörte az egyik szárnyát, az állat háttal neki a homokba zuhant, és folyékony ürüléket lövellt rá.
A fiú arccal lefelé a homokba hanyatlott, testét zokogás rázta. Miközben a viskója összedőlt, és a narancssárga szikrák kavarogva szálltak az éjszakai égbolton, az idegen a völgyben álló emberek tekintetét fürkészte.
Végül a seriff és a lány apja elvitték a fiút. A lány családja egy hónappal később elhagyta a parkolóvárost, két hónappal később a fiú szorosan megkötözött testét leeresztették egy sziklába vájt üregbe, és kövekkel borították be.
Bár az egyik kereskedő továbbra is átvette tőle a parton talált holmit, parkolóváros lakói nem álltak szóba vele. A zajos lakóautók többé már nem zötykölődtek le a partra a homokos úton. Nem érezte úgy, hogy különösebben hiányozni fognak neki. Felállított egy kis sátrat a viskó üszkös romjai közelében.
A nő sem jött el hozzá, sosem látta többé. Azzal nyugtatta magát, hogy úgysem lenne elég egyszerre a pénze nőre és élelemre. A legrosszabb az volt, hogy senkivel sem tudott beszélgetni.
Öt hónappal azután, hogy felgyújtotta a kunyhóját, messze a távolban meglátott egy ücsörgő alakot a parton. Egy darabig tétovázott, aztán továbbment.
Húsz méterre a nőtől megállt, és alaposan szemügyre vette a hullámok nyaldosta halászhálót. A hálóbóják úgy csillogtak az erőtlen hajnali fényben, mint megannyi földhöz kötött nap.
A nőre pillantott, aki keresztbe tett lábbal, összefont karral üldögélt, és a tengert bámulta. Egyszerű ruhája olyan színű volt, mint az ég. Odament a nőhöz, és letette mellé új vászonzsákját. A nő nem mozdult.
Leült mellé, keresztbe tette a lábát, és ő is a tengert kezdte fürkészni. Miután már vagy száz hullám tört meg a parton és húzódott vissza a tengerbe, a férfi megköszörülte a torkát.
– Néha úgy érzem – kezdte – , mintha valaki figyelne.
Sma egy darabig még hallgatott. Tengeri madarak köröztek a levegőben, olyan nyelven rikoltozva, amit még mindig nem értett.
– Ó, hát ez mindenkivel előfordul – jegyezte meg Sma.
A férfi elsimított egy gilisztatúrást a homokban. – Nem tartozom közétek, Diziet.
– Nem – mondta Sma a férfi felé fordulva. – Igazad van. Nem tartozol közénk. Csak kérni tudunk.
– Mit?
– Hogy gyere vissza. Volna számodra egy munka.
– Mi lenne az?
– Ó... – Sma kisimította a térdén a ruhát. – Egy csomó arisztokratát kellene átsegíteni a következő évezredbe. Be kell épülni közéjük.
– Miért?
– Mert fontos.
– Talán van, ami nem az?
– Ezúttal rendesen tudunk fizetni.
– Legutóbb is igen nagylelkűnek bizonyultatok. Rengeteg pénzt és egy új testet kaptam. Hát kívánhat ennél többet egy magamfajta fickó? Ne hagyd, hogy ez megtévesszen – mondta a nő mellett heverő vászonzsákra, majd magára és sófoltos, szakadt öltözetére mutatva. – Nem szórtam el a zsákmányt. Jómódú vagyok, az itteni viszonyokhoz képest kifejezetten gazdag. – A feléjük tartó hullámokat nézte, melyek tajtékot vetve megtorpantak, majd visszahúzódtak a tengerbe. – Egy ideig nyugodtan akartam élni. – Valami nevetésféle tört fel a torkából. Ez volt az első alkalom, hogy majdnem elnevette magát, mióta megérkezett ide.
– Tudom – mondta Sma. – De most más a helyzet. Ahogy már mondtam, busásan megfizetjük a szolgálataidat.
A nőre pillantott. – Elég a titkolózásból. Áruld el , mi az igazság!
Sma egyenesen a szemébe nézett, neki pedig igyekeznie kellett, hogy állni tudja a nő tekintetét.
– Megtaláltuk Livuetát.
A férfi egy darabig Sma szemébe bámult, aztán hunyorogva elfordult. A torkát köszörülve a csillogó tengert fürkészte. Szipogva megtörölte a szemét. Sma nézte, ahogy a férfi lassan a mellkasához emeli a kezét. Ösztönös mozdulat volt, nem vette észre, mit csinál. Megdörzsölte a bőrét a szíve fölött.
– Mm-hmm. Ez biztos?
– Igen, biztos.
A férfi elnézett a hullámok fölött, és hirtelen úgy érezte, a tenger már nem tartogat számára semmit, nem lesz több hírnöke a távoli viharoknak, melyek bőkezűen elhalmozták ajándékokkal. Egy ösvényt látott a hullámok helyén. Egy utat, egy újabb lehetőséget, egy jelet.
Ilyen egyszerű lenne, gondolta. Egyetlen szó – egyetlen név – elég, és máris képes lennék útra kelni, eltűnni innen, hogy fegyvert ragadjak az oldalukon? Mindezt miatta?
Megvárta, amíg néhány hullám kiszalad a partra és visszahúzódik a tengerbe. A madarak visítoztak. Végül sóhajtott egyet, és azt mondta: – Rendben. – Kezével kócos, csapzott hajába túrt. – Meséld el, miről van szó.
– Azt te sem tagadhatod – erősködött Skaffen-Amtiskaw – , hogy Zakalwe legutóbb csúnyán elbaszta. Befagyasztották a seggét a Téli Palotában.
– Jól van, na – szólalt meg Sma. – De ez akkor sem jellemző rá. Oké, elismerem, akkor tényleg hibázott... nem tudni, miért. Könnyen lehet, hogy kiheverte a dolgot, és alig várja, hogy mikor bizonyíthatja be végre, hogy még nem jött ki a gyakorlatból. Ki tudja, talán már alig várja, hogy megtaláljuk.
– Te jó ég – sóhajtotta a drón. – Sma, a cinikus, ábrándozásra adja a fejét. Lehet, hogy lassan te is elveszíted a józan eszed.
– Ó, fogd be a szád!
Sma az űrkomp képernyőjét figyelte, egy bolygó felé közeledtek.
Huszonkilenc nap telt el, mióta a Xenofób fedélzetére léptek.
A nagy sikerű jelmezbál meghozta az áttörést. Másnap Sma anyaszült meztelenül ébredt a társalgó egyik kipárnázott hálófülkéjében, egy hasonlóan csupasz, összegabalyodott végtagokból és felsőtestekből álló emberkupac közepén. Óvatosan kiszabadította az egyik karját az alvó Jetart Hrine érzéki teste alól, bizonytalanul feltápászkodott, és végignézett a lágyan lélegző testek halmazán, különös figyelmet fordítva a férfiakra, majd – többször csaknem az egyensúlyát vesztve sajgó, remegő izmokkal, óvatosan lépkedve a vaskos párnákon – lábujjhegyen kiosont a szunyókáló csapat tagjai között, míg végül megállt a megnyugtatóan szilárd vörösfa padlón. A helyiség többi részét már kitakarították. A hajó minden bizonnyal kiválogatta a ruháikat, mivel takaros kis kupacokban pihentek néhány nagy asztal tetején a hálófülke bejáratánál.
Sma fintorogva megmasszírozta enyhén bizsergő nemi szervét, ami – ahogy közelebbről szemügyre vette – piros és kidörzsölt volt. Elég pikáns dolgok történhettek. Úgy döntött, beül egy kád forró vízbe.
A folyosó bejáratánál összefutott a drónnal. Vörösen fénylő auráját akár valami csípős megjegyzésként is fel lehetett fogni. – Jól aludtál? – érdeklődött.
– Ne kezdd megint!
A drón a nő válla fölött lebegve elkísérte a lifthez.
– Úgy látom, sikerült összebarátkoznod a legénységgel.
Sma bólintott. – Igen, nagyon mély barátságot kötöttem mindegyikükkel. Legalábbis a micsodám állapotából ítélve. Hol van a hajón medence?
– A hangár fölötti szinten – mondta a gép a liftbe lépve.
– Sikerült izgalmas felvételeket készítened az éjjel? – érdeklődött Sma a lift oldalának dőlve. Ereszkedni kezdtek.
– Na de Sma! – kiáltott fel a drón. – Sosem követnék el ilyen udvariatlanságot!
– Hmm. – A nő felhúzta a szemöldökét. A lift megállt, kinyílt az ajtó.
– De micsoda emlékeket őrzök – mondta a drón zihálva. – Szerény véleményem szerint a szexuális étvágyad és az állóképességed fajtád bármely tagjának dicsőségére válna.
Sma beugrott a kisebb medencébe, és amikor a felszínre bukkant, vizet köpött a gépre. A drón kitért a vízsugár útjából, és visszahátrált a liftbe. – Akkor most magadra hagylak. Az elmúlt éjszakából ítélve még egy ártatlan harcidrón sem érezhetné biztonságban magát, ha egyszer a szádba veszed a dolgokat, hogy úgy mondjam.
Sma megpróbálta lefröcskölni. – Takarodj innen, te perverz éjjeliedény.
– Mézes-mázos beszéddel sem mész nálam semmire... – magyarázta a drón, miközben a liftajtó bezárult.
Sma nem lepődött volna meg, ha a történtek után a hajón néhány napig feszélyezetté válik a hangulat, de mivel a legénység közömbösen viselkedett, úgy gondolta, alapjában véve a srácok jó arcok. Szerencsére a megfázósdi is gyorsan kiment a divatból. Sma nekilátott a Voerenhutz tanulmányozásának. Megpróbálta kitalálni, vajon az egymásba fonódó civilizációk melyikében lehet Zakalwe... és megpróbálta jól érezni magát, bár – ez utóbbi tevékenység – arányaiban és viharos féktelensége tekintetében meg sem közelítette az első éjszaka történteket.
Az indulást követő tizedik napon a Csak Próba közölte a hírt, hogy Jóképű ikreknek adott életet. Az anya és két kölyke jól vannak. Sma utasította dublőrjét, hogy adjon egy hatalmas puszit a hralznak, aztán elbizonytalanodott, mert rájött, az őt megszemélyesítő gép már minden bizonnyal megtette ezt. Elszomorodott, és végül csak egy hivatalos üdvözletet küldött.
Naprakész információkkal rendelkezett a Voerenhutzcal kapcsolatos legfrissebb fejleményekről. A Kontakt jóslatai egyre borúlátóbbak lettek. A tucatnyi különböző bolygón zajló kisebb helyi konfliktus mindegyike azzal fenyegetett, hogy komolyabb háborúvá terebélyesedik. Konkrét válaszokat azonban alig kaptak. Sma a következőket szűrte le: ha a földet érést követően egyből megtalálják Zakalwét, és ráveszik, hogy a teljesítménye határát feszegető Xenofóbbal azonnal tűnjön el a bolygóról, az esély, hogy időben eljuttassák a Voerenhutzra és érdemleges lépéseket tudjon kieszközölni, legjobb esetben is ötven százalék.
– Aztakurva! – kiáltott fel egy nap a drón. Sma a kabinjában üldögélt, és a békekonferenciáról írt gyanúsan optimista jelentéseket tanulmányozta (elismerte, hogy a beszámolók neki is túlzónak tűntek).
– Mi van? – fordult Sma a géphez.
A drón ránézett. – Épp most változtatták meg a Mik A Polgári Alkalmazások ? útvonaltervét.
Sma kivárt.
– Az egy Kontinens osztályú RH – folytatta a drón. – Egyike a Gyors alosztályba tartozó korlátozott hajóknak.
– Azt mondtad, egy Rendszerközi Hajóról van szó, most meg arról magyarázol, hogy Korlátozott. Döntsd már el végre!
– Bocs, úgy értettem, hogy korlátozott példányszámban gyártották. Ez a gyorsabb modell. Ha egyszer beindul, még ennél a szörnyetegnél is fürgébb – mondta a drón közelebb lebegve a nőhöz. Az aurája az olajzöld és a bíbor furcsa keverékében játszott, ami – ha Sma jól emlékezett – a félelemmel vegyes tiszteletet fejezte ki. Biztos volt benne, hogy Skaffen-Amtiskaw-n még sosem látta ezt a kifejezést. – A Crastalier felé tart – tette hozzá végül.
– Értünk jön? Zakalwéért? – Sma a homlokát ráncolta.
– Nem közölték, de nekem úgy tűnik, ez a helyzet. Egy igazi Rendszerközi Hajó jön értünk. Ejha!
– Ejha – utánozta Sma a drónt keserűen. Aztán bekapcsolta a képernyőt, hogy lássa, mi van a Xenofób előtt. Még mindig a Crastaliert körülvevő csillagrendszerben haladtak. A képernyőn megjelenített csillagok kékes-fehéren ragyogtak, és megfelelő nagyításban a Nyílt Csillaghalmaz teljes szerkezete láthatóvá vált.
Sma a fejét csóválva visszatért a békekonferenciáról szóló beszámolókhoz. – Zakalwe, te seggfej – motyogta – , jobban tennéd, ha kurva gyorsan előbújnál!
Öt nappal ezután, de még mindig öt nap távolságra a célállomástól az Amúgy Igen Csekély Komolyság nevű Általános Kontakt Egység üzenetet küldött a Crastalier Nyílt Csillaghalmaz mélyéről: sikerült előkeríteniük Zakalwét.
A kékes-fehér bolygó betöltötte a képernyőt. A modul hirtelen alábukva elmerült a légkörben.
– Az az érzésem, hogy ez hatalmas bukta lesz – szólalt meg a drón.
– Igen – mondta Sma – , de ez nem a te gondod.
– Komolyan beszélek, Sma – folytatta a gép. – Zakalwe eltűnt, nem akarja, hogy megtaláljuk, senki sem tudja rábeszélni a dologra, de ha valami csoda folytán mégis sikerülne meggyőzni, Beychaével nem tudja megtenni ugyanezt. Zakalwe egy roncs, a fickónak vége.
Smát hirtelen megrohanta egy különös emlék: a végtelen tengerpart, a férfi, aki egy darabig mellette ült, a csillogó fövenyt nyaldosó hullámok. Megrázta magát. – Még mindig elég jól van ahhoz, hogy ócskavasat csináljon egy késrakétából – szólalt meg Sma az ereszkedő modul alatt kavargó ködös, felhő árnyékolta óceánt bámulva. A felhők tetejéhez közeledtek.
– Neki ez ennyit jelentett. Nekünk meg egy újabb meló, olyan, mint legutóbb a Téli Palotánál. Érzem.
Sma a fejét rázta. Szemmel láthatólag megbabonázta a felhők és a meggörbült óceán látványa. – Fogalmam sincs, mi történt a Téli Palotánál. Belekeveredett az ostromba és nem volt hajlandó kitörni. Figyelmeztettük, a végén már javasoltuk neki, hogy kísérelje meg a kitörést, de ő egyszerűen nem volt hajlandó... nem volt képes megtenni. Nem tudom, mi történt vele, tényleg nem tudom. Egyszerűen mintha nem lett volna önmaga.
– Hát, szerintem, elvesztette a fejét a Fohlson. Sőt, lehet, hogy nem csak a fejét, hanem minden mást is elvesztett. Lehet, hogy nem mentettük ki időben.
– Időben eljutottunk hozzá – mondta Sma. Most már a Fohls emléke is rátört. A képernyő elszürkült, ahogy elmerültek egy domború felszínű felhőben. Nem vesződött a hullámhossz beállítással, látszólag elégedett volt, belülről is szemügyre vehet egy izzó, jellegtelen gomolyfelhőt.
– Akkor is hatalmas trauma volt – jegyezte meg a drón.
– Minden bizonnyal, de... – a nő megvonta a vállát. Megint az óceán és a felhők töltötték be a képernyőt. A modul most meredekebb szögben ereszkedett a tenger felé. A hullámok a magasba csaptak. Sma kikapcsolta a képernyőt, és félénken Skaffen-Amtiskaw-ra pillantott. – Sosem rajongtam ezért a látványért – vallotta be. A drón nem válaszolt. A modulban minden csendes volt, és nyugalmat árasztott. Egy pillanattal később megkérdezte: – Bent vagyunk már?
– Éppen most merülünk a tenger alá – felelte a drón éles hangon. – Még tizenöt perc és partot érünk.
Sma újra bekapcsolta a képernyőt, és a hangradar közvetítette képet nézte. Az alattuk elsuhanó, fodrozódó tengerfeneket figyelte. A modul durván manőverezett, egyfolytában billegett, alámerült, és meredeken emelkedni kezdett. A tengeri élőlényeket kerülgetve követte a parthoz vezető, lassan emelkedő kontinentális talapzatot. A képernyőn meghökkentő látvány tárult a szemük elé. Sma újra kikapcsolta a monitort, majd a drónhoz fordult.
– Nem lesz vele semmi gond. Velünk fog jönni. Tudjuk, hol van az a nő.
– Livueta, a Megvető? – jegyezte meg gúnyosan a drón. – Hát nem hagyott neki sok időt a gyónásra. Ha nem vagyok ott, simán szétdurrantja Zakalwe fejét. Mégis mi a fenének akarna megint találkozni vele?
– Nem tudom – mondta Sma a homlokát ráncolva. – Nem mondta meg. A Kontakt pedig még nem végezte el a teljes vizsgálatot Zakalwe feltételezett szülőhelyén. Talán a múltjában van valami... talán még azelőtt követett el valamit, hogy mi megismertük. Fogalmam sincs. Azt hiszem, szerelmes a nőbe, vagy az volt, és azt hiszi, hogy még mindig az... vagy egyszerűen csak azt akarja, hogy...
– Mit? Mit akar? Gyerünk, áruld el szépen.
– Megbocsátást?
– Sma, ha csak azt nézzük, amit Zakalwe azóta követett el, mióta megismertük, külön istenséget kellene kitalálni, hogy egyáltalán valaki fontolóra vegye a megbocsátást vele kapcsolatban.
Sma az üres képernyő felé fordult. A fejét csóválva halkan megszólalt: – Ez nem így működik, Skaffen-Amtiskaw.
Vagy bármi más módon, gondolta a drón, de inkább csendben maradt.
A modul a városközpont egyik elhagyatott kikötőjében emelkedett a felszínre. A víz színén mindenfelé hulladék úszkált. A modul érdessé tette külső erőtere felületét, úgyhogy a víz felszínén úszó olajos hab hozzáragadt.
Sma figyelte, ahogy a modul tetején lévő nyílás bezárul, majd a drón hátáról a kikötő lyukacsos betonjára lépett. A jármű kilencven százaléka víz alatt volt. Úgy nézett ki, mint valami teknőssé változott lapos fenekű hajó. Sma megigazította meglehetősen közönséges szoknyanadrágját, amely – sajnálatos módon – a bolygón mostanában igencsak divatosnak számított. Az omladozó, üres raktárépületeket figyelte, amelyek szinte teljesen körülzárták a csendes kikötőt. Furcsa, de jóleső érzés kerítette hatalmába, amikor rájött, hogy a raktárak mögött ott dübörög a város.
– Mit is mondtál, miért nem érdemes bekukkantani a városokba? – kötözködött Skaffen-Amtiskaw.
– Ne legyél már hülye! – vágta rá Sma, elégedetten dörzsölve a tenyerét. Aztán a drónra vigyorgott. – Különben is: itt az idő, hogy bőröndként kezdj gondolkodni, öreg haver. Viselkedj úgy, mint egy bőrönd fogantyúval.
– Remélem, tudod, hogy ezt az egészet legalább annyira megerőltetőnek találom, amennyire te elvárod tőlem – mondta Skaffen-Amtiskaw csendes méltósággal, aztán kiterjesztett egy szoligram fogantyút a burkolatából, és a hátára fordult. Sma megragadta a fogantyút, és megpróbálta felemelni.
– Egy üres bőröndre lenne szükség, te seggfej – mordult a drónra.
– Ó, bocsánat, hát persze – motyogta Skaffen-Amtiskaw, és könnyűvé vált.
Sma kinyitotta a pénzzel tömött tárcát – amit a gondos Xenofób emelt el pár órával korábban a városközpont egyik bankjában – , és kifizette a taxist. Csapatszállító járművek dübörögtek végig a sugárúton. Sma egy darabig nézte a hadoszlopot, aztán leült egy kőfalba vájt padra. A széles járdára és a sugárútra néző fal mellett keskeny fás-füves sáv húzódott. A sugárút túlsó végén egy impozáns kőépület magasodott. Sma lerakta maga mellé a drónt. Óriási forgalom volt, mindenfelé járművek dübörögtek és emberek rohangáltak.
Legalább, gondolta Sma, külsőre nincs semmi furcsa bennük. Nem szerette magára ölteni a helybeliek alakját. Ezek ismerik a csillagrendszerek közti utazást, ezért valamennyire hozzászoktak már az idegen fajokhoz. Sma így is nagyon magas volt az átlaghoz képest. De talán túléli, ha néhányan megbámulják.
– Még mindig itt van? – kérdezte fojtott hangon a nő a Külügyminisztérium előtt strázsáló fegyveres őrökre pillantva.
– Igen, valami furcsa hiteltervezetről tárgyal a katonai vezetőkkel – felelte a drón suttogva. – Szeretnél belehallgatni?
Poloskát helyezett el a konferenciateremben. Egy legyet a falon. Szó szerint.
– Hoppá – kiáltott fel a drón. – Nem hiszem el ezt a fickót!
Sma – bár nem állt szándékában – a homlokát ráncolva a drónra pillantott.
– Na ne! – a drónnak elállt a szava a csodálkozástól. – Az Amúgy Igen Csekély Komolyság épp most jött rá, mire készülnek ezek az idióták.
Az ÁKE még mindig a bolygó körül keringve nyújtott támogatást a Xenofóbnak . A hajó Kontakt felszerelése és műveletei segítségével gyűjtötték be a bolygóról származó információk jelentős részét. A konferenciatermet poloskával figyelték. Az ÁKE folyamatosan fürkészte a bolygó összes számítógépét és adatbankját.
– Nos? – kérdezte Sma, miközben egy újabb csapatszállító jármű dübörgött végig a sugárúton.
– Ez teljesen megőrült. Hatalommániás – motyogta a drón. – Felejtsd el a Voerenhutzot. El kell távolítanunk a fickót. Már csak a helyiek érdekében is.
Sma oldalba lökte a bőröndnek álcázott drónt. – Mi van ? A szentségit!
– Oké, tessék: Zakalwe egy istenverte iparmágnás, világos? Egy igazi hatalmasság, érdekeltségei vannak mindenhol, a kezdőtőke onnan származik, ahol tönkre vágta a késrakétát. Ez a hadizsákmányból és annak profitjából áll össze. Mit gondolsz, mi a cégbirodalom alappillére? A géntechnológia.
Sma elgondolkozott egy pillanatra. – Hűha – szólalt meg aztán, majd keresztbefont karral hátradőlt a padon.
– Nem tudod elképzelni, milyen borzalmas a helyzet, Sma. A bolygón öt öregedő zsarnok egymással versengve gyakorolja a hatalmat. És mind az öten egyre jobb egészségnek örvendenek . Mind az öten egyre fiatalabbak lesznek. Ez még legalább húsz-harminc évig nem lett volna lehetséges.
Sma nem szólt semmit. Valami furcsát érzett a hasában.
– Zakalwe vállalata – folytatta a drón hadarva – iszonyatos pénzeket kap ezektől a fickóktól. Már majdnem sikerült megállapodnia egy hatodik szivarral is, de sajnálatos módon az öreg húsz nappal ezelőtt merénylet áldozata lett. Kerian kormányzóról van szó. A földrész másik fele az ő uralma alatt állt. A háborús készülődés az ő halálának az öröksége. Az említett váratlanul megfiatalodott autokraták – Kerian kormányzó kivételével – rájuk nem jellemző módon meglepően jóságossá váltak, és ezzel egyidőben meglepően élénken kezdtek viselkedni.
Sma egy pillanatra lehunyta a szemét. – És működik a dolog? – kérdezte. A szája kiszáradt.
– Egy nagy frászt. Mindegyikük hatalmát puccs fenyegeti, legtöbb esetben a saját hadseregük lázadt fel ellenük. Ráadásul Kerian halála lassú összeolvadást indított el. A helyzet enyhén szólva válságos. Mi pedig bájosan cseverészünk az eseményhorizonton. Ezek a pépagyú idióták termonukleáris fegyverekkel rendelkeznek. Zakalwe teljesen meg van őrülve! – a drón hirtelen felsikoltott. A nő lepisszegte a gépet, pedig tudta, hogy a hangtér átvitelt használ, ezért egyedül Sma hallhatta, amit mond. A drón tovább hadart: – Talán feltörte a saját sejtjeinek génkódolását, megfejtette az állandósult visszafiatalítást, amit tőlünk kapott. És elkezdte árulni! Pénzért és különböző szívességekért cserébe megpróbálja rávenni ezeket a monomániás diktátorokat, hogy térjenek jó útra. Sma! Ez azon mesterkedik, hogy létrehozza a saját kontakt egységét. Ráadásul elbassza az egészet!
Sma ököllel rávágott a gépre. – Csillapodj már le, az isten szerelmére!
– Sma – folytatta a drón közönyös hangon – , én teljesen nyugodt vagyok. Csak megpróbálom érzékeltetni a slamasztika elképesztő dimenzióit, amibe Zakalwének az egész bolygót sikerült belekevernie. Az Amúgy Igen Csekély Komolyság kivágott egy biztosítékot. Miközben itt csevegünk, a Kontakt Elmék egy állandóan táguló területen, amelynek mi pontosan a középpontjában vagyunk, felszabadítják a szellemi fedélzeteiket, és megpróbálnak kitalálni valamit, hogy elsimítsák ezt a rettenetes zűrzavart. Ha az RH nem errefelé tartott volna, akkor most biztosan ide irányítják. Egy aszteroidaöv nagyságú szarrakás van ebben a bolygó méretű palacsintában. Köszönhetően Zakalwe röhejes „a rosszfiú jó útra tér” akciójának. A végén majd megint a Kontaktnak kell rendbe tennie a dolgokat. – A drón egy pillanatig habozott, majd így folytatta: – Na, pont most szóltak – mintha megkönnyebbült volna. – Egy napod van, hogy kirángasd Zakalwe lyukas seggét erről a bolygóról, különben mi kapjuk el. Kényszeráthelyezés. Szabad kezet kapunk.
– Amúgy... minden rendben van? – mondta Sma mély lélegzetet véve.
– Sma kisasszony, a komolytalanság most nem épp időszerű – mondta ünnepélyes hangon a drón, majd így folytatta: – A picsába!
– Most meg mi van?
– A tárgyalás véget ért, de Zakalwe, a tébolyodott, nem autóval távozik, hanem a lift felé tart, ami a metróhálózathoz viszi. Célállomás... flottatámaszpont. Egy tengeralattjáró vár rá.
Sma felállt. – Tengeralattjáró, mi? – Megigazította a szoknyanadrágot. – Irány a kikötő!
– Túltárgyaltuk.
Sma felemelte a drónt, és elindult, hogy taxit kerítsen. – Már megkértem az Amúgy Igen Csekély Komolyságot , hogy hamisítson egy rádiótáviratot – mondta Skaffen-Amtiskaw. – A taxi bármely pillanatban megérkezhet.
– Egyesek még azt merik állítani, hogy amikor kellene, nincs a közelben egyetlen kocsi sem.
– Aggaszt az állapotod, Sma. Túl nyugodtan veszed a dolgokat.
– Ó, ne aggódj, később majd bepánikolok – Sma mély lélegzetet vett, majd lassan kifújta a levegőt. – Lehet, hogy az már a mi taxink?
– Azt hiszem, igen.
– Hogyan mondják itt, hogy „A kikötőbe”?
A drón megsúgta, Sma pedig odaszólt a sofőrnek. Az autó nekiiramodott, és eltűnt a főként katonai járművekből álló forgalomban.
Hat órával később még mindig a tengeralattjárót követték, amely – útban az egyenlítői tenger felé – visítva, zúgva, kotyogva szelte az óceán rétegeit.
– Hatvan kiló óránként – mérgelődött a drón. – Hatvan kiló óránként!
– Nekik ez gyorsnak számít. Ne legyél ilyen undok a géptársaiddal! – Sma a képernyőn nézte, ahogy az egy kilométerre előttük haladó másik jármű utat tör magának a tenger mélyén. A tengerfenéki síkság kilométerekkel alattuk húzódott.
– Ez nem tartozik közénk, Sma – sóhajtott a drón fáradtan. – Ez csak egy tengeralattjáró. A legokosabb alkatrésze a kapitány, aki irányítja. Legalábbis szerintem.
– Van már valami ötleted, hogy merre tart?
– Nincs. A kapitány azt a parancsot kapta, hogy oda vigye Zakalwét, ahová menni akar. Mióta Zakalwe közölte az általános haladási irányt, meg se szólalt. Egész csomó sziget és atoll, vagy – ha még jó pár napig vánszorgunk ebben a tempóban – akár egy másik földrész több ezer kilométer hosszú partszakasza is szóba jöhet lehetséges úti célként.
– Ellenőrizd a szigeteket és a partszakaszt. Biztosan nem ok nélkül igyekszik oda.
– Már ellenőriztük ! – csattant fel a drón.
Sma a gépre pillantott. Skaffen-Amtiskaw aurája – a megbánás jeleként – bíbor színben villogott. – Sma, ez... a fickó... a legutóbbi akciót teljesen elszarta. Öt- hatmillió mínuszban vagyunk, mindezt azért, mert nem volt hajlandó kitörni a Téli Palotából, hogy egyensúlyba hozza a dolgokat. Tudok mutatni néhány olyan felvételt az ott történt borzalmakról, hogy beleőszülnél, ha látnád. Most megint nagyon közel jár ahhoz, hogy egy globális katasztrófát indítson el. Amióta végigszenvedte a Fohlson történteket – amióta megpróbál jófiúként viselkedni – kész katasztrófa a fickó. És mi van, ha tényleg elkapjuk, és sikerül eljuttatnunk Voerenhutzra? Én már előre félek, hogy ott mekkora zűrzavart okoz majd. Ha ez a fickó felbukkan valahol, az nem jelent semmi jót. Ne törődj Beychae kiiktatásával. Ha Zakalwe eltűnik, azzal mindenki jól jár.
Sma egyenesen a drón érzékelő nyalábjának közepébe nézett. – Először is – kezdte – , ne beszélj az emberi életről úgy, mintha járulékos költség lenne. Másodszor: emlékszel arra a vérfürdőre, amit a fogadó udvarán rendeztél? – kérdezte a nő nyugodt hangon. – A fickóra, akit átküldtél a falon, meg a szabadjára engedett késrakétára?
– Először is: ne haragudj, nem akartam a lelkedbe gázolni. Másodszor: ha rajtad múlik, sosem felejtem el.
– Emlékezz, mit mondtam, ha még egyszer valami hasonlóval próbálkozol.
– Sma – szólalt meg a drón fáradt hangon – , ha komolyan arra célzol, hogy el akarom tenni Zakalwét láb alól, csak annyit mondhatok: ne röhögtesd már ki magad!
– Azért vésd az eszedbe. – Sma a monitoron lassan gördülő képet nézte. – Megkaptuk a parancsokat.
– Megegyeztünk a műveleti sorrendben, Sma. Mi nem kapunk parancsokat, hát nem emlékszel?
Sma bólintott: – Jó, akkor megérkezett a megegyezés a műveleti sorrendről. Elkapjuk Zakalwét, és eljuttatjuk a Voerenhutzra. Ha az akció bármely szakaszában nem értesz egyet valamivel, kiszállhatsz. Majd adnak egy másik harcidrónt.
Skaffen-Amtiskaw egy pillanatra elhallgatott, aztán így szólt: – Sma, azt hiszem, talán még semmivel sem bántottál meg ennyire – pedig mondtál már egy-két csúnya dolgot – , én mégis hajlandó vagyok tudomást sem venni az elhangzottakról, tekintettel arra, hogy pillanatnyilag mindketten hatalmas nyomás alatt vagyunk. A tetteim önmagukért beszélnek. Ahogy mondtad: elkapjuk ezt a szarkeverőt, és átdobjuk a Voerenhutzra. Ha azonban ez az utazás túlságosan elhúzódik, az ügyet kiveszik a kezünkből – vagy energiamezőnkből, a körülményektől függően – , Zakalwe pedig a Xenofób vagy az ÁKE fedélzetén ébred, és nagyon megdöbben majd, hogy mi történt vele. Nem tehetünk mást, ki kell várnunk a végét.
A drón egy pillanatra elhallgatott.
– Úgy tűnik, az egyenlítői szigetek felé tartunk – közölte aztán. – A szigetek fele Zakalwe tulajdonában van.
Sma némán bólintott. A mélyben vánszorgó tengeralattjárót nézte. Egy kis idő múlva a hasát vakargatva a drónhoz fordult. – Tuti, hogy nem vettél fel semmit abból az, ööö, orgiából a Xenofób fedélzetén?
– Tuti.
Sma a képernyő felé fordulva felhúzta a szemöldökét. – Kár.
A tengeralattjáró kilenc órát töltött víz alatt, aztán egy atoll közelében a felszínre jött. Egy felfújható csónak kiúszott a partra. Sma és a drón nézték, ahogy a magányos férfi a napsütötte fövenyen egy alacsony épületegyüttes felé sétál. Az épületben egy zártkörű szálloda működött. A hotel szolgáltatásait főleg az ország uralkodó osztályának tagjai vették igénybe.
– Mit csinál itt Zakalwe? – kérdezte Sma, miután a férfi már vagy tíz perce partra szállt. A tengeralattjáró azonnal alámerült, amint a felfújható csónak visszatért, aztán a kikötő felé vette az irányt, ahonnan útra kelt.
– Elbúcsúzik egy lánytól – sóhajtott a drón.
– Ennyi lenne az egész ?
– Úgy tűnik, ezen kívül nincs semmi, ami ide csalta volna.
– A picsába! Hát nem tudott volna repülővel jönni?
– Hmm. Nem, nincs leszállópálya, de különben is, ez egy meglehetősen kényes demilitarizált övezet. Semmiféle berepülés nem engedélyezett, a legközelebbi hidroplánra pedig még várni kellett volna néhány napot. A tengeralattjáró volt a leggyorsabb...
A drón elhallgatott.
– Skaffen-Amtiskaw? – szólalt meg Sma.
– Nos – folytatta a drón lassan – , az a kis kurva épp most tört össze egy rakás dísztárgyat meg néhány igen értékes bútort, aztán elrohant, és zokogva az ágyára vetette magát... ezzel egyidőben Zakalwe egy nagy pohár itallal a kezében helyet foglalt a társalgóban, és így szólt (idézem):
„Rendben, ha te vagy az, Sma, gyere, és beszéljük meg!”
Sma a képernyőt nézte. A kis atoll látszott, a kék meg zöld színben vibráló égbolt és tenger között elterülő zöldellő sziget.
– Tudod – szólalt meg Sma – , azt hiszem, szívesen kinyírnám Zakalwét.
– Van néhány jelentkező. Felszínre?
– Felszínre. Gyerünk, látogassuk meg azt a seggfejet!
Fény. Egy kis fény. Nem valami sok. Áporodott levegő és fájdalom. Üvölteni és vonaglani akart, de nem kapott levegőt. Képtelen volt megmozdulni. Egy sötét, pusztító árny öntötte el a bensőjét, kiirtva minden gondolatot. Végül elvesztette az eszméletét.
Fény. Egy kis fény. Nem valami sok. Érezte ugyan a fájdalmat, de ez valahogy mellékesnek tűnt. Mostanra teljesen másként fogta fel a dolgot. Ennyit tehet az ember: megpróbál másként gondolni a fájdalomra. Azon tűnődött, honnan jött ez az ötlet, aztán eszébe jutott, hogy megtanították neki, hogyan kell csinálni.
Minden csak hasonlat. Minden dolog valami más, mint önmaga. A fájdalom például egy tenger, ő pedig ezen a tengeren hánykolódik. A teste egy város, az elméje fellegvár. A kettő között megszűnt minden kapcsolat, de elméjének tornyában még mindig ott rejtőzik az erő. Tudatának egy része azt hajtogatta, hogy a szenvedés valójában nem fáj, és minden dolog olyan, mint valami más, olyan, mint... mint... erőlködnie kellett, hogy eszébe jusson valami hasonlat. Talán egy varázstükör.
Miközben ezen töprengett, a fény elhalványult, ő pedig eltűnt a sötétség mélyén.
Fény. Egy kis fény (járt már itt korábban?). Nem valami sok. Úgy érezte, elméje vártornyát elhagyva egy viharvert, léket kapott csónakba szállt. Különböző képek kavarogtak előtte.
A fény fokozatosan erősödött, míg végül már szinte fájt. Hirtelen nagyon megijedt, mert úgy érezte, tényleg egy recsegő, lyukas kis csónakban ülve menekül a vihar elől egy háborgó, sötét óceánon, és az üvöltő viharral dacolva hánykolódik a vízen. Fényt látott, úgy tűnt, valahonnan a magasból érkezik, de amikor megpróbálta megnézni a kezét vagy a kis hajót, mégsem látott semmit. A fény egyenesen a szemébe sütött. Nem világított meg semmi mást. Ez félelemmel töltötte el. Az aprócska csónak pereme fölött átcsapott egy hullám, ő pedig újra alámerült a testének pórusaiból sugárzó tengernyi fájdalomba. Szerencsére valahol, valaki kikapcsolta az áramot, ő pedig alászállt a sötétség, a csend és a fájdalom birodalmának mélyére.
Fény. Egy kis fény. Ezt nem felejtette el. A fény egy széles, sötét tengeren hánykolódó, hullámok ostromolta kis csónakra vetült. A csónakon túl, egy aprócska szigeten, elérhetetlen távolban, egy hatalmas fellegvár magasodott. Hangokat hallott. Hangok. Ez új volt. Már járt itt korábban, de akkor nem voltak hangok. Hegyezte a fülét, de nem tudta kivenni a szavakat. Mégis az volt a benyomása, hogy valaki kérdezni akar tőle valamit.
Valaki kérdéseket tesz föl... De ki? A válaszra várt, de nem kapott feleletet se mástól, se önmagától. Elveszettnek és sorsára hagyottnak érezte magát. A legrosszabb az volt, hogy úgy érezte, saját magát hagyta el.
Elhatározta, hogy feltesz magának néhány kérdést. Micsoda pontosan ez a fellegvár? A fellegvár az elméje. A fellegvárhoz minden bizonnyal egy város is tartozik, ami az ő teste. De úgy tűnt, valaki megszerezte a hatalmat a város felett, és neki nem maradt más csak a kastély, a vártorony. Mi ez az óceán és rajta hánykolódó csónak? Az óceán a fájdalom. Most a csónakban ül, de előtte nyakig elmerült a vízben, hullámok csaptak át a feje felett. A csónak... valami régebben elsajátított módszer volt, amellyel megvédte magát a fájdalomtól. Nem engedte, hogy megfeledkezzen a fájdalom létezéséről, de távol tartotta tőle annak legyengítő hatását, lehetővé téve ezáltal, hogy gondolkodni tudjon.
Eddig rendben volnánk, gondolta. Most találjuk ki, mi ez a fény? Erre inkább később tér vissza. Ugyanez a helyzet a hangokkal. Egy újabb kérdéssel próbálkozott: Hol történik mindez?
Átkutatta átázott ruháját, de a zsebei üresek voltak. Megnézte, nincs-e a gallérjába varrva valami címke a nevével, de úgy tűnt, ezt már valaki letépte. Átkutatta a kis csónakot, de semmire sem talált választ. Elképzelte, hogy a távoli vártoronyban van, magasan a hatalmas hullámok fölött, látta magát, amint belép egy zagyvaságokkal, képtelenségekkel és a kastély mélyén eltemetett emlékekkel teli, barlangszerű raktárba... de egyetlen részletet sem tudott megfigyelni. Lecsukódott a szeme, reményvesztetten zokogott, miközben a kis csónak remegett és billegett alatta.
Amikor kinyitotta a szemét, egy papírfecnit tartott a kezében, amelyen a FOHLS felirat látszott. Annyira meglepődött, hogy kiejtette a kezéből a papírt, amit aztán a szél felkapott, és a fekete hullámok fölött elterülő sötét ég felé repített. Ekkor eszébe jutott, hol van: a válasz a Fohls bolygó.
Megkönnyebbült. Büszkeség töltötte el. Sikerült kiderítenie valamit. Mégis mit keres itt?
Temetés. Valami rémleni kezdett egy temetéssel kapcsolatban. De az biztos, hogy nem a saját temetéséről van szó.
Talán meghalt volna? Eltűnődött ezen a kérdésen. Végül is elképzelhető a dolog. Talán mégis létezik a túlvilág. Ha valóban van élet a halál után, akkor le kell szűrnie a tanulságokat. Talán egy istenség akarja megbüntetni ezzel a tengernyi fájdalommal? A fény talán maga az isten? Átnyúlt a csónak peremén, és kezét a tengerbe merítette. A testét elárasztotta a fájdalom. Visszahúzta a kezét. Ha tényleg így áll a helyzet, elég kegyetlen egy istennel van dolgom, gondolta. Szerette volna megtudni a következőt: Mi van azzal a rengeteg mindennel, amit a Kultúrának elintéztem? Az talán nem semlegesíti a rossz dolgok egy részét? Vagy azok az önelégült, öntelt szarháziak mindvégig tévedésben voltak? Istenem , mennyire szeretnék visszamenni, hogy elmondjam nekik! Elég Sma arcát elképzelni, amikor megtudja az igazságot.
De igazából tudta, hogy nem halt meg. Az a temetés nem az ő temetése volt. Eszébe jutott a tengerre néző, lapos tetejű torony a sziklaszirt közelében. Segített bevonszolni az egyik agg harcos testét. Igen, valaki maghalt, őket pedig ünnepélyes keretek közt szélnek eresztették.
Szüntelenül gyötörte valami.
A csónak korhadt peremébe kapaszkodva kibámult a hullámzó tengerre.
Egy hajót pillantott meg a messzi távolban. Alig volt nagyobb egy pontnál, és a hullámok is gyakran eltakarták, de azért látszott, hogy egy hajó az.
Mintha egy lyuk keletkezett volna a testében, amin keresztül kiömlöttek a belei.
Felismerte a hajót.
Aztán a csónak kettéhasadt, ő pedig a résen keresztül a szétnyíló tengerbe zuhant. Kipottyant a tenger alján, és újra levegő vette körül. A mélyben egy másik óceán háborgott, a felszínén úszó aprócska folt felé zuhant. Egy újabb kis csónak. Széttörte, ahogy keresztülesett rajta. Aztán újra vízben zuhant tovább és megint levegőben, és egy csónak roncsait hagyta maga után, majd még egy vízréteg és megint levegő...
Hé – jutott eszébe zuhanás közben – , Sma pontosan ilyennek írta le a Valóságot.
...hullámok közé csobbant, zuhant tovább a vízben, ki a levegőre, a hullámok felé tartva...
Ennek sosem lesz vége. Eszébe jutott, hogy a Sma által leírt Valóság folyamatosan tágul. A végtelenségig zuhanhat keresztül rajta az ember, az idők végezetéig, nem a világegyetem végégig, hanem szó szerint örökké.
Ez így nem fog menni, gondolta. Arccal a hajó felé kellene fordulnia. Egy apró, recsegő-ropogó, lyukas csónakban landolt.
A hajó időközben közelebb került. A hatalmas, sötét, ágyúkkal megpakolt hajó egyenesen felé tartott. Óriási V alakú, tajtékos hullámot húzott maga után, amelyet a hajóorr vágott ketté.
A francba, ezt nem úszom meg, gondolta, nem tudok kitérni. A hajóorr keltette kegyetlen hullámok egyenesen felé rohantak. Becsukta a szemét.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy... hajó. Egy óriási hajó. Egy hajó, amit pusztításra terveztek: más hajókat, embereket, városokat kellett elpusztítania... Tényleg nagyon nagy volt. Arra tervezték, hogy embereket öljön, és megvédje utasai életét.
Megpróbálta elfelejteni a hatalmas hajó nevét. Látta maga előtt, hogy a hajó egy város központjának a közelében horgonyzott le. Ettől teljesen összezavarodott. Képtelen volt rájönni, hogyan került oda ez az óriási jármű. Valahogy kezdte olyannak látni, mint egy kastélyt (ennek egyszerre volt és nem volt értelme). Megijedt. A hajó neve valami gigantikus tengeri szörnyre emlékeztetett. Pontosan középen ütközött a csónak törzsének, mint a vártorony falának rohanó faltörő kos. Megpróbálta elfelejteni, mert tudta, hogy csak egy névről van szó. Nem akarta hallani ezt a szót, mert rosszul érezte magát tőle.
A fülére tapasztotta a kezét. Egy pillanatra úgy tűnt, a módszer működik, aztán a kőbe zárt hajó a megtépázott város központja mellett lehorgonyozva elsütötte hatalmas ágyúit. Fekete foltok fröccsentek, és sárgás-fehér fények villantak. Tudta, mi következik, és megpróbált kiabálni, hogy elnyomja a zajt, de amikor végül elért hozzá az ágyúk üvöltése, azok a hajó nevét harsogták. A hang darabokra zúzta a csónakot, földig rombolta a kastélyt, és úgy visszhangzott a koponyájában, mint egy őrült isten nevetése.
A fény kialudt, ő pedig süllyedni kezdett, és megkönnyebbülve távolodott a borzalmas, vádló hangtól.
Fény. Staberinde – szólalt meg egy nyugodt hang valahol a bensőjében. Staberinde. Ez csak egy szó.
A Staberinde. A hajó. Elfordult a fénytől, vissza a sötétség felé.
Fény. És hangok; emberi beszéd. Min gondolkodtam az előbb? (Eszébe jutott valami egy névvel kapcsolatban, de aztán nem törődött vele). Temetés. Fájdalom. És az a hajó. Ott volt a hajó. Vagy még mindig ott van, mindannak ellenére... de egy temetést is rendeztek. Ezért jöttél ide. Ez zavart össze korábban is. Azt hitted, halott vagy, pedig valójában éltél. Eszébe jutottak a csónakok és az óceán, a kastélyok és a városok, de igazából már nem látta őket többé.
Valaki megérinti, az érintés kívülről érkezik. Érintés, nem fájdalom. Ez két különböző dolog...
Megint az érintés. Mintha egy kéz tapogatná az arcát. Fáj, pedig alig ér hozzá. Jól kivehetően egy kéz érinti meg. Az arca borzalmasan bizsereg. Iszonyatosan nézhet ki.
Hol vagyok már megint? Ütközés. Temetés. Fohls.
Ütközés. Hát persze, a nevem...
Ez túl nehéz.
Nézzük, mivel foglalkozom.
Ez a kérdés könnyebb. A Valóság? (Nem.) A világegyetem? (Nem.)
A galaxis? Igen, a galaxis legfejlettebb – vagy legalábbis legenergikusabb – emberi civilizációjának fizetett titkos ügynöke vagy... te képviselted őket a... a... temetésen. Valami idióta repülőgéppel jöttél vissza, hogy felvegyenek, és messzire vigyenek ettől az egész őrülettől, amikor valami történt a fedélzeten, és a repülő lezuhant a... lángok csaptak fel mindenhonnan, és... és az őserdő a vízen úszott... aztán a semmi és a fájdalom, semmi más csak a fájdalom. Te pedig ide-oda sodródtál a tengernyi fájdalom hátán.
A kéz újra az arcához ért. Most látott is valamit. Úgy nézett ki, mint egy felhő, vagy egy hold, ami nem látható ugyan, de a fénye átsüt a felhőn.
Talán ez a kettő összefügg, gondolta. Igen, újra itt van, és igen, íme itt vagyunk; érzetek, érzések; az archoz simuló kéz. Torok, nyelés, víz vagy valami folyadék. Inni kapsz, valaki megitat. Abból, ahogy a víz lecsorog, úgy tűnik... igen, állunk, nem a hátunkon fekszünk. Kezek, kezük van, ők... kitárulkozott, felszabadultnak, sebezhetőnek, csupasznak érzi magát.
Ahogy eszébe jut a teste, a fájdalom azonnal visszatér. Elhatározta, hogy megszabadul a fájdalomtól. Valami mással kell próbálkoznia. Próbálkozz újra az ütközéssel. A temetésről visszafelé jövet, a sivataghoz közeledve... nem, a hegyekhez. Vagy az őserdőhöz? Nem emlékezett pontosan. Hol vagyunk? Nem egy őserdőben... nem a sivatagban... akkor mégis hol? Nem tudom.
Álmodom, ugrott be neki hirtelen. Aznap éjjel a repülőgépen elaludtál. Amikor magadhoz tértél a sötétben, minden lángokban állt. Még azelőtt derengeni kezdett, hogy a fény elöntötte volna a koponyád belsejét. Végül csak a fájdalom maradt. Semmilyen terep nem úszott/rohant feléd, mert mindent áthatolhatatlan sötétség borított.
Mire legközelebb magához tért, minden megváltozott. Sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak érezte magát. Kinyitotta a szemét. Erőlködnie kellett, hogy lásson. Lassan barna foltokat és poros fénycsíkokat sikerült kivennie, egy tapasztott vagy döngölt falú épületben feküdt, a fal mellett agyagedények sorakoztak, a szoba közepén egy kis tűzhely volt. Lándzsák és bárdok álltak a falnak támasztva. A nyakát megfeszítve felemelte a fejét. Valami mást is észrevett: testét egy fakerethez rögzítették.
A négyzet alakú fakeret sarkait az átlók mentén két léc kötötte össze. Csupasz volt, a kezeit és a lábait a keret négy sarkához kötözték. A keretet negyvenöt fokos szögben megdöntve a falnak támasztották. A derekát egy vastag szíjjal a két átlós léc metszéspontjához erősítették. Vér- és festékfoltok borították.
Ellazította a nyakát. – A kurva életbe – hörögte. Nagyon nem tetszett neki ez a dolog.
Hol a pokolban van a Kultúra? Már ki kellett volna menteniük. Ez lenne a dolguk. Elvégzi nekik a piszkos munkát, ők pedig vigyáznak rá. Így szól a megállapodás. Szóval akkor hol a pokolban vannak már?
Minden testrészében kiújult a fájdalom, ami lassan olyanná vált, mint egy régi barát. Az is fájt, ha felemelte a fejét. Fejsérülés (talán agyrázkódás), törött orr, repedt vagy törött bordák, törött kar, két törött láb és valószínűleg belső sérülések, ugyanis a hasa is nagyon fájt. Az igazat megvallva az fájt a legjobban. Úgy érezte, mintha felpuffadt volna, és belülről rohadna.
A kurva életbe, gondolta, lehet, hogy tényleg haldoklom.
Fintorogva elfordította a fejét (a fájdalom úgy áramlott szét benne, mintha a bőrét borító védőburok a mozdulat hatására megrepedt volna), és a testét a fakerethez szorító szíjakat nézte. Az izom-összehúzódás nem a legjobb módszer a csonttörés kezelésére, jegyezte meg magában, aztán felnevetett, de szinte azonnal el is hallgatott, mert ahogy a gyomorizmai összehúzódtak, a bordái elkezdtek lüktetni. Mintha a csontjai felizzottak volna.
Különböző zajokat hallott: távolban kiabáló emberek hangját, ordibáló gyerekeket és valami állat csaholását.
Becsukta, majd – miután úgy sem értette jobban, amit hallott – kinyitotta a szemét, és körülnézett. A helyiség fala földből volt. Valószínűleg a föld alatt tartózkodott, mivel vastag, elfűrészelt gyökerek álltak ki a falakból. A világítást két, csaknem függőleges fényoszlop adta, két ferde napsugár, úgyhogy... körülbelül dél lehet, közel az egyenlítőhöz. A föld alatt vagyok, gondolta, és rosszul lett. Így nem lesz könnyű a nyomára bukkanni. Azon tűnődött, vajon a gép pályára állt-e már, amikor az ütközés bekövetkezett, és mekkora távolságra vitték a becsapódás helyétől. Nincs értelme ezen idegeskedni.
Még mit lát? Néhány egyszerű padot, egy közönséges, besüppedt párnát. Mintha valaki vele szemben ült volna. Feltehetően az arcát simogató kéz tulajdonosa volt az, feltéve persze, ha létezik. Az egyik tetőnyílás alatt kör alakban köveket helyeztek el, de a körben nem égett a tűz. Lándzsákat támasztottak a falnak, és további fegyverszerű tárgyak hevertek szétszórva a földön. Nem igazi harci fegyverek, hanem díszfegyverek vagy kínzóeszközök. Ekkor valami borzalmas dolgot pillantott meg. Tudta, hogy egy elüszkösödött testrészt lát, és tisztában volt vele, hogy a testrész az övé.
Újra kezdett átcsúszni a peremen, de nem tudta eldönteni, hogy álomba merül-e vagy elájul. Reménykedett, hogy valamelyik bekövetkezik, mert a látvány több volt annál, amit el tudott viselni. Aztán egy lány lépett be a helyiségbe. Kancsót hozott a kezében. Mielőtt ránézett, letette. A férfi beszélni próbált, de nem tudott. Lehet, hogy korábban sem beszélt, amikor úgy érezte? – A fenébe. – A lányra pillantott, mosolyogni akart. A lány kiment.
Felélénkült a lány látványától. Egy férfi nem lenne jó jel, gondolta. Ha egy lány feltűnik a színen, akkor talán mégsem állnak olyan rosszul a dolgok. Talán.
A lány egy vizestállal tért vissza. Megmosdatta. Lemosta róla a vért és a festéket. Fájdalmat érzett. Előre látta, hogy semmi sem történik, amikor a nemi szervéhez ér. Pedig – biztos, ami biztos – szeretett volna valami életjelet adni.
Meg akart szólalni, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. A lány egy lapos tálból néhány korty vizet adott neki. Érdes, mély hangot hallatott, de a hangok nem álltak össze értelmes szavakká. A lány újból kiment.
A következő alkalommal néhány férfi társaságában jött vissza. Furcsa ruhát viseltek, mintha zsigerekkel összefűzött tollak, bőrdarabok, csontok és fazsindelyek lettek volna, ki voltak festve, és apró tégelyeket meg pálcákat hoztak, hogy az ő testét is újra kifessék.
Miután elkészültek, hátraléptek. Szerette volna elmondani, hogy a piros szín nem áll jól neki, de egy szót sem bírt kinyögni. Zuhanni kezd a sötétség mélyére.
***
Amikor legközelebb magához tért, éppen átszállították valahová.
A keretet, amihez hozzászíjazták, felemelték, és kivitték a homályos helyiségből. Megpillantotta az égboltot. A szemét vakító fény öntötte el, az orra és a szája megtelt porral, a fejében kiáltások és sikolyok visszhangoztak. Úgy remegett, mintha láza lett volna. Minden végtagjából őrjítő fájdalom áradt. Kiáltani akart. Megpróbálta felemelni a fejét, hogy körülnézzen, de zaj és por vette körül. A belei még jobban fájtak, a bőr megfeszült a hasán.
Aztán újra talpra állították a keretet. Egy falu terült el a lába előtt. Aprócska település volt, sátrakat látott, néhány vesszőfonatból vagy agyagból készült viskót meg földbe ásott lyukakat. Félsivatagi éghajlat; a helyiséget körülvevő meghatározhatatlan fajtájú bozótos – amit a település határain belül letapostak – a falu szélén túl hirtelen sárgán izzó ködbe veszett. Az alacsonyan álló napot még éppen látni lehetett. Nem tudta eldönteni, hogy pirkadat vagy szürkület van.
Igazából csak az embereket tudta megfigyelni. Mindannyian előtte álltak. Egy földhalom tetején helyezték el, a fakeretet két nagy cölöphöz erősítették. Az emberek a földre borulva térdeltek a lábai előtt. Vegyes társaság volt: aprócska gyerekek, akiknek a közelükben térdeplő felnőttek nyomták le a fejüket; öregek, akiket a körülöttük állók tartottak, hogy ne essenek össze. Rajtuk kívül minden korosztály képviselte magát.
Hárman sétáltak el előtte, a lány és a férfiak közül ketten. A két férfi a lányt közrefogva, lehajtott fejjel haladt. Amikor odaértek hozzá, gyorsan letérdeltek, majd felpattantak, és a kezükkel valami jelet rajzoltak a levegőbe. A lány nem mozdult, tekintetét egy pontra szegezte, mereven a szeme közé bámult. Élénkpiros palástot viselt. Nem emlékezett rá, hogy a föld alatt milyen ruhában látogatta meg.
Az egyik férfi egy hatalmas agyagedényt, a másik egy hosszú, görbe, széles pengéjű kardot tartott a kezében.
– Hé – hörögte. Semmi mást nem tudott kinyögni. Iszonyatos fájdalom öntötte el a testét. Talpra állították, de ez egyáltalán nem tett jót törött lábainak.
Úgy érezte, a kántáló tömeg a feje körül kavarog; a napfény most alulról és szemből érte, az előtte álló három alak megsokszorozódott és billegni kezdett, az előtte kavargó sűrű porban és ködben elmosódott a körvonaluk.
Hol a pokolban van a Kultúra?
Borzalmas zúgás töltötte be a fejét, a napkorongból szétáradó ragyogás lüktetni kezdett. Az egyik oldalán megcsillant a kard, a másikon az agyagedényt pillantotta meg. A lány közvetlenül előtte állt, és a hajánál fogva megragadta a fejét.
A zúgás fülsiketítővé vált. Nem tudta megállapítani, hogy üvölt-e vagy sem. A tőle jobbra álló férfi magasba emelte a kardot.
A lány a hajánál fogva előrerántotta a fejét. Törött csontjai megreccsentek, ahogy elcsúsztak egymáson. Felüvöltött, a hangja elnyomta a zúgást. A lány palástjának poros szélét bámulta.
– Szarháziak! – gondolta, de még ekkor sem tudta pontosan, kire céloz.
Egyetlen szótagot sikerült kinyögnie: – El...!
A penge a nyakába mélyedt.
A név meghalt. Minden megszűnt, de mégis tovább élt.
Megszűnt a fájdalom. A zúgás elhalkult. A falut és a hajlongó embereket nézte. A látvány hirtelen megváltozott. Úgy érezte, a haját húzzák, és szinte letépik a fejbőrét. Körbeforgatták.
Egy elernyedt, lefejezett testből vér ömlött.
Ez én vagyok!, gondolta. Ez az én testem!
Újra körbeforgatták. A kardot tartó férfi egy ronggyal törölgette a vért a pengéről. Az agyagedényt cipelő fickó a tekintetét kerülve közelebb lépett hozzá. A másik kezében az edény fedelét tartotta. Tehát erre kellett, gondolta, és hátborzongató nyugalom szállta meg. Ekkor a zúgás mintha felerősödött volna, aztán hirtelen megszűnt. A szeme előtt minden vörösbe borult. Azon tűnődött, vajon meddig tarthat ez még. Meddig bírja az agy oxigén nélkül?
Most aztán tényleg két darabban vagyok, gondolta, ahogy lecsukódtak a szemei.
A szívére gondolt, amely már nem dobog, csak ekkor fogta fel – üvölteni akart, de nem tudott – , hogy végleg elveszítette őt. Egy újabb név bukkant fel az elméjében. Dar...
A zúgás kettéválasztotta az égboltot. Érezte, hogy a lány szorítása enyhül, és az agyagedényt tartó fiatalember arcára már-már komikusnak ható félelem ül ki. Néhányan a tömegből felemelték a fejüket, a zúgás visítássá változott, erős szélroham kavarta fel a port. A széllökéstől a lány megtántorodott. A falu felett egy sötét tárgy lebegett.
Kicsit elkéstetek... gondolta, és elvesztette az eszméletét.
Néhány pillanatig tovább erősödött a zaj – talán a sikolyok – , majd valami a fejének csapódott, és ő elgurult. A szája és a szeme megtelt porral... de már nem érdekelte az egész. Örült, hogy sötétség borul rá. Talán később újra felveszi valaki.
Úgy érezte, mintha ez az egész nem vele történne.
Amikor a hatalmas, faragott fekete kő borzalmas zajjal becsapódott a falu közepén – közvetlenül, miután az egeknek felajánlott áldozat fejét elválasztották a testétől, és egyesítették azt a levegővel – , mindenki a szertefoszló köd felé rohanva próbált menekülni a vakító fény elől. Szűkölve gyülekeztek a víznyelőnél.
Egy perc sem telt bele, amikor a falu felett újra megjelent a fekete tárgy, és bizonytalanul emelkedni kezdett a felszakadozó ködben. Ezúttal nem zúgott, hanem a szélfúváshoz hasonló hangot hallatva kilőtt, és pillanatok alatt semmivé vált.
A sámán elküldte a tanítványát, hogy nézze meg, mi a helyzet a faluban. A félelemtől reszkető fiút elnyelte a köd, de végül épségben visszatért, a sámán pedig visszavezette a még mindig rémült embereket a faluba.
Az égi áldozat teste ernyedten csüngött a földhalom tetején álló fakereten. A feje azonban nyomtalanul eltűnt.
Később, a hosszas kántálást és a belek ledarálását követően, miután jelenéseket láttak a ködben, és háromszor elragadta őket a révület, a pap és a tanítványa úgy ítélték meg, hogy a történtek jó ómennek és egyben fontos figyelmeztetésnek számítanak. Aztán feláldoztak egy a lány családja tulajdonában lévő állatot. Az állat levágott fejét az agyagedénybe helyezték.
– Dizzy! Minden rendben van? – A férfi megfogta a nő kezét, és az imént felszínre jött modul tetejéről felsegítette a fahídra, majd megölelte. – De jó, hogy újra látlak! – nevetett. Sma végigsimította a férfi derekát, nem érzett túl nagy kedvet, hogy megölelje. A fickó ebből nem vett észre semmit.
Ahogy meglátta a modulból előbukkanó drónt, elengedte a nőt. – Ó, Skaffen-Amtiskaw! Még mindig hagyják, hogy felügyelet nélkül szaladgálj?
– Szia, Zakalwe – köszönt a drón.
A férfi átkarolta Sma derekát. – Gyertek, menjünk fel a viskóba. Épp ebédhez készülődtünk.
– Remek – mondta Sma.
Végigsétáltak a rövid fahídon, majd egy kikövezett ösvényen átvágtak a fövenyen, és eltűntek a fák árnyékában. A fák kék és lila színben pompáztak, hatalmas sötét színű koronájuk élesen kirajzolódott a halványkék égen, időnként langyos széllökések cibálták lombjukat. Ezüst-fehér törzsük csúcsán finom illatanyagokat választottak ki. Amint észlelte, hogy mások közelednek a gyalogúton, a drón felemelkedett a fák fölé.
A fák között kanyargó napsütötte sétányokon haladtak, míg végül egy széles, vízzel teli medencéhez értek. A víz felszínén húsz-egynéhány fehér kunyhó tükörképe remegett. A fa kikötőgát mellett egy kisebb, fényesen csillogó hidroplán ringott a vízen. Beléptek az épületek közé, és felmentek egy lépcsőn. Az erkélyről a medencére és a medencét a sziget túlsó felén lévő öböllel összekötő keskeny csatornára nyílt kilátás.
Napfény szűrődött át a fakoronákon; árnyak táncoltak a tornácon, a kis asztalkán és a két függőágyon.
Zakalwe intett a nőnek, hogy helyezze magát kényelembe. Ekkor egy szolgálónő bukkant fel. Zakalwe ebédet rendelt két személyre. Miután a szolgáló távozott, Skaffen-Amtiskaw lejjebb ereszkedett, és elhelyezkedett a tornác medencére néző könyöklőfalán. Sma óvatosan bemászott a függőágyba.
– Igaz, hogy a tiéd a sziget, Zakalwe?
A férfi szemmel láthatólag elbizonytalanodva körbepillantott, aztán biccentett, és így szólt: – Igen, az enyém. – Lerúgta a szandálját, és belevetette magát a másik függőágyba, ami ettől kilendült és hintázni kezdett. Felkapott egy üveget a padlóról, és a függőágy minden egyes kilengésénél töltött egy kis bort az asztalkán álló két pohárba. Miután kitöltötte a bort, erősen kilendítette magát, hogy Sma kezébe tudja adni a poharat.
– Köszönöm – mondta a nő.
Zakalwe lehunyt szemmel belekortyolt az italába. Sma a férfi mellkasán nyugvó poharat és a pohárban bágyadtan lötyögő barna folyadékot nézte. Amikor a férfi arcára pillantott, megállapította magában, hogy Zakalwe szemernyit sem változott. A haja valamivel sötétebb volt, félrefésülte széles, lebarnult homlokából, és lófarokban fogta össze. Sosem tűnt ennyire egészségesnek. Ránézésre semmit sem öregedett, mivel a korát a legutóbbi munka után stabilizálták. Ez is benne volt a megállapodásban.
Lassan kinyitotta a szemét, de úgy tűnt, a szempillái kis híján leragadnak. Sma felé fordult, és bágyadtan elmosolyodott. A szemén azért látszik, hogy ő sem lett fiatalabb, gondolta Sma, persze lehet, hogy tévedek.
– Szóval – kérdezte Sma – , miben mesterkedsz, Zakalwe?
– Ezt hogy érted, Dizzy?
– Azért küldtek, hogy rábeszéljelek, állj megint szolgálatba. Szeretnék, ha elvégeznél még egy melót. De, gondolom, erre már magadtól is rájöttél, úgyhogy kérlek, áruld el: vesztegetem az időmet vagy sem? Nincs kedvem feleslegesen tépni a számat...
– Dizzy! – Zakalwe sértődött hangon felkiáltott, aztán kiemelte a lábát a függőágyból, és a padlóra lépve szélesen elmosolyodott. – Ne légy már ilyen! Hát persze, hogy nem téped feleslegesen a szádat. Már be is pakoltam.
Úgy mosolygott a nőre, mint egy boldog kisgyerek, napbarnított arca sugárzott az örömtől. Sma megkönnyebbülve, de hitetlenkedve nézett a férfire.
– Akkor meg mire volt jó ez a rohangálás?
– Miféle rohangálás? – kérdezett vissza Zakalwe ártatlan hangon, majd hátradőlt a függőágyban. – Egy közeli barátomtól akartam elbúcsúzni, ezért jöttem ide. De már készen állok az útra. Nem szórakozom veled.
Sma tátott szájjal bámult. Aztán a drónhoz fordult: – Akkor azonnal indulhatunk, nem?
– Semmi értelme – mondta Skaffen-Amtiskaw. – Az RH röppályája miatt. Van még két órátok, aztán irány vissza a Xenofóbra . Harminc órán belül össze tud kapcsolódni a Mik -kel. – A drón megfordult, és a férfire pillantott. – De ehhez határozott válaszra van szükségünk. Egy billió tonnás RH tart felénk, huszonnyolcmillió emberrel a fedélzetén. Ha várakoznia kell, először le kell, hogy lassítson. Ezért nem szórakozhatunk vele. Zakalwe, tényleg eljössz velünk? Ma délután?
– Drón, most mondtam . Elvállalom a melót – Közelebb hajolt Smához. – Miről lenne szó?
– Voerenhutz – felelte a nő. – Tsoldrin Beychae.
Zakalwe elvigyorodott, kivillant a fogsora. – Hát a jó öreg Tsoldrin még mindig felülről szagolja az ibolyát? Mindenesetre öröm lesz megint összefutni vele.
– Rá kell venned, hogy felöltse a munkaruhát.
Zakalwe fölényesen legyintett. – Sima ügy – mondta, és az italába kortyolt.
Sma a fejét csóválva nézte, ahogy a férfi iszik. – Nem is akarod tudni, hogy miért, Cheradenine? – kérdezte aztán.
Megint legyinteni készült, a mozdulat felért volna egy vállrándítással, de aztán meggondolta magát. – Ööö, dehogynem. Miért, Diziet? – sóhajtott.
– Voerenhutzon két hatalmi csoport van kialakulóban. A pillanatnyilag nyerésre álló oldal agresszív területszerzési politikát folytat...
– A hogyan... – Zakalwe böfögött egyet – mázoljunk át egy bolygót típusú politikát, ugye?
Sma egy pillanatra lehunyta a szemét. – Igen. Valami olyasmit. Mindegy, minek nevezed, a lényeg az, hogy a folyamat ökológiai szempontból, finoman fogalmazva, érzéketlen. Ezek az emberek – akik mellesleg Humanistáknak nevezik magukat – be akarják vezetni a tudattal rendelkező élőlényekre vonatkozó jogok mozgó skáláját, ami lehetővé teszi számukra, hogy átvegyék a hatalmat minden olyan intelligens lények lakta bolygó felett, amelynél erősebb a hadseregük. Jelenleg tucatnyi kisebb, helyi háború zajlik a térségben. Ezek bármelyike kirobbanthat egy totális háborút. A Humanisták háborúpártiak, mivel szerintük ezek a konfliktusok is azt bizonyítják, hogy a Csillaghalmaz túlnépesedett, és új élőhelyekre van szükség.
– Ezenkívül – vette át a szót Skaffen-Amtiskaw – teljes mértékben tagadják az érző gépek létezését. Kihasználják a kezdetleges tudatú számítógépeket, és azt állítják, egyedül a szubjektív emberi tapasztalatnak van valódi értéke. Szerves alapú fasizmus.
– Értem – bólintott Zakalwe komoly képet vágva. – Ti azt akarjátok, hogy a jó öreg Beychae megint hajtsa igába a fejét ezeknek a Humanista csávóknak az oldalán, mi?
– Cheradenine! – csattant fel Sma, miközben Skaffen-Amtiskaw aurája teljesen elszürkült.
Zakalwe sértődöttnek tűnt. – De hát Humanistáknak hívják őket!
– Ez csak a nevük, Zakalwe.
– A név nagyon fontos – vágta rá a férfi, és úgy tűnt, nem viccel.
– Egyszerűen csak így nevezik magukat. Ettől még nem ők a jófiúk.
– Rendben – Zakalwe Smára vigyorgott. – Bocs. – Megpróbált komoly képet vágni. – Szóval azt szeretnétek, hogy Beychae elhúzza őket a másik irányba, mint a legutóbb.
– Pontosan – vágta rá Sma.
– Remek. Elsőre nem tűnik túl bonyolultnak. Semmi háborúsdi?
– Semmi háborúsdi.
– Vállalom – biccentett Zakalwe.
– Jól hallom, hogy valahol ágyútalpat tisztítanak? – motyogta Skaffen-Amtiskaw.
– Add le a jelzést! – utasította Sma a drónt.
– Oké. Jeladás megtörtént – szólalt meg a gép. Az aurájával sikerült fenyegetően rámerednie a férfire. – De azt ajánlom, ne gondold meg magad.
– Csak az venné el a kedvemet az elragadó Sma kisasszony társaságában eltöltendő utazástól, ha tudnám, össze leszek zárva veled, Skaffen-Amtiskaw. – Zakalwe aggódva a nőre pillantott: – Remélem, velünk tartasz, Dizzy?
Sma bólintott, aztán az italába kortyolt. Közben a szolgáló megterített a két függőágy között álló asztalkán.
– Ilyen simán, Zakalwe? – kérdezte a nő, miután a szolgáló ismét távozott.
– Ilyen simán mit, Diziet? – kérdezett vissza Zakalwe mosolyogva.
– Lelépsz. Öt év után? Felépíted a birodalmad, kitalálod, hogyan tehetnéd biztonságosabbá a világot, a mi technológiánkat ötvözöd a módszereiddel... felkészültél, hogy ilyen simán itt hagyod az egészet, bármilyen sok idődbe is került felépíteni? A fenébe is, még azelőtt igent mondtál, hogy tudtad volna, a Voerenhutzról van szó. Tőled mehetnénk akár a galaxis túlsó végébe is, mondjuk a Felhőkre. És mi van, ha egy négyéves utazásra bólintasz rá?
Zakalwe megvonta a vállát: – Szeretem a hosszú utazásokat.
Sma egy darabig a férfi arcát fürkészte. Nyugodtnak, élettel telinek tűnt. Tűz és életerő, ez a két szó ugrott be róla. Smát meghatározhatatlan undor fogta el.
Zakalwe megvonta a vállát, és beleharapott egy gyümölcsbe. – És kötöttem egy bizalmi megállapodást. Mindenre vigyáznak, amíg visszatérek.
– Feltéve persze, hogy lesz hová visszatérned – jegyezte meg Skaffen-Amtiskaw.
– Még szép, hogy lesz – mondta Zakalwe, és átköpött egy gyümölcsmagot a veranda korlátja fölött. – Ezek a fickók szeretnek a háborúról fecsegni, de nem követnek el öngyilkosságot.
– Ezek szerint minden a legnagyobb rendben – vetette oda a drón, majd elfordult.
Zakalwe megmosolyogta a gépet, aztán Sma érintetlenül álló tányérjára bökött. – Mi az, talán nem vagy éhes?
– Elment az étvágyam – felelte a nő.
Zakalwe a kezét dörzsölve kipattant a függőágyból. – Gyerünk – kiáltotta – , ússzunk egyet!
Sma Zakalwét figyelte. A férfi egy kis kőmedencében próbált halat fogni. Fel-alá járkált hosszú szárú fürdőnadrágjában. Sma rövidnadrágban úszkált.
Zakalwe lehajolt, erősen koncentrált, komoly arca visszatükröződött a víz felszínén. Mintha beszélt volna hozzá.
– Még mindig nagyon jól nézel ki, tudtad? Remélem, ez elég hízelgően hangzott!
– Túl öreg vagyok már a hízelgéshez – felelte Sma, miközben tovább szárítkozott.
– Baromság – nevetett a férfi. A víz fodrozódni kezdett a szája alatt. A szemöldökét felhúzva kezét lassan a vízbe mártotta.
Sma a férfi arcát nézte. Zakalwe karja teljesen eltűnt a víz alatt, de a felszínen visszatükröződött.
A férfi elmosolyodott, a keze megdermedt, a szeme összeszűkült. Nagyon mélyre nyúlt a víz alá. Megnyalta a száját.
Hirtelen előrevetette magát, izgatottan felkiáltott, majd kirántotta a kezét a vízből, és odament a szikla tövében ücsörgő Smához. Széles vigyor ült az arcán. Kinyújtotta a kezét, hogy a nő lássa, mi van benne. Sma egy kis halat pillantott meg, az állat testét fényesen csillogó kék, zöld, vörös és aranyszínű pikkelyek borították, mintha a férfi egy tarka, lüktető, csapkodó fényfoltot tartott volna a kezei közt. Sma elfintorodott, miközben Zakalwe a sziklának támaszkodott.
– Most pedig szépen visszateszed a halat oda, ahol találtad, Cheradenine. Lehetőleg sértetlen állapotban.
A férfinek leesett az álla. Sma még mondani akart valamit, de Zakalwe vigyorogva visszadobta a halat a medencébe.
– Mintha én valami mást akartam volna tenni – mondta a férfi, aztán kimászott a vízből, és leült a nő mellé.
Sma a tengert nézte. A drón a parttól távolabb, úgy tíz méterrel mögöttük lebegett. A nő óvatosan lesimította az apró fekete szőrszálakat a karján. – Miért próbálkoztál ezzel a szarsággal, Zakalwe?
– Miért adtam az örök ifjúság elixírjét a mi dicső vezéreinknek? – vonta meg a vállát a férfi. – Eleinte jó ötletnek tűnt – ismerte be habozás nélkül. – Nem is tudom, azt hittem, működni fog. Azt hittem, sokkal könnyebb beavatkozni, mint ahogyan ti gondoltátok. Úgy gondoltam, ha a terv jó, elég egy ember is. Valaki, akit nem érdekel mekkora a hatalma... – A vállát vonogatva a nőre pillantott. – Még nincs minden veszve. Sosem lehet tudni.
– Sajnos a terved nem vált be, Zakalwe. Nyakig ülünk a szószban miattad.
– Ó – bólintott a férfi. – Ezek szerint beavatkoztok. Gondoltam, hogy így lesz.
– Így vagy úgy, de muszáj közbelépnünk.
– Sok szerencsét.
– Szerencsét... – kezdte Sma, de aztán meggondolta magát. Ujjával nedves hajába túrt.
– Mekkora pácban vagyok, Diziet?
– A magánszámod miatt?
– Igen, meg a késrakéta miatt. Hallottál a dologról, ugye?
– Hát persze – mondta Sma a fejét csóválva. – Nem hiszem, hogy nagyobb bajban lennél, mint az életed során bármikor, Cheradenine. Elég, ha létezel.
A férfi elmosolyodott. – Gyűlölöm, hogy a Kultúrában ilyen magas a... toleranciaküszöb.
– Szóval – mondta Sma az ingét levéve – , mik a feltételeid?
– Még fizettek is? – nevetett Zakalwe. – A visszafiatalítást leszámítva... ugyanannyi, mint a múltkor, plusz tíz százalék forgatható értékpapír.
– Pontosan ugyanannyi? – Sma szomorúan a férfire pillantott, nedvesen csillogó, loncsos haja a vállára omlott.
– Pontosan – bólintott Zakalwe.
– Te hülye vagy.
– Nagyon igyekszem.
– Ez is ugyanolyan lesz, mint a múltkor.
– Ezt nem tudhatod előre.
– De azért sejteni lehet.
– Meg reménykedni. Nézd, Diziet, ez az én dolgom, és ha szeretnéd, hogy veled tartsak, ezt el kell fogadnod, rendben?
– Rendben.
Zakalwe gyanakvóan nézett. – Ugye, még mindig tudjátok, hol van?
– Igen tudjuk – bólintott Sma.
– Akkor áll az alku?
Sma megvonta a vállát, és kinézett a tengerre. – Természetesen.
– De szerintem akkor is tévedsz. Szerintem nem kellene újra meglátogatnod őt. – Sma mélyen Zakalwe szemébe nézett. – Én ezt tanácsolnám. A férfi felállt, és lesöpörte a lábára száradt homokot.
– Nem fogom elfelejteni.
Visszamentek a kunyhókhoz és a sziget közepén álló, mozdulatlan víztükrű medencéhez. Sma egy falon ülve várakozott, amíg Zakalwe mindenkitől búcsút vett. Hallgatózott, hátha sírást hall vagy valaki kiborul, de hiába.
A szél lágyan simogatta a haját. Annak ellenére jól érezte magát, hogy kimelegedett. Körülölelték a magas fákból áradó illatok. A fák imbolygó árnyéka miatt úgy tűnt, mintha a föld együtt mozgott volna a széllel. A levegő, a fák, a fény, a föld együtt ingott és hullámzott, mint a sziget központi tavacskájában fodrozódó világos-sötét víz. Sma becsukta a szemét, a hangok úgy rohanták meg, mint a fülét szaglászó hűséges ölebek; az egymást súroló fakoronák hangja, mint az összeölelkezve táncoló fáradt szeretők; az óceán zúgása, a sziklákon átbukó és az aranyszínű fövenyt lágyan simogató hullámok; az ismeretlen hangja.
Nemsokára talán visszatérhet a szürkés-fehér gát alatt álló házba.
Mekkora seggfej vagy, Zakalwe, gondolta Sma. Nyugodtan otthon maradhattam volna. Elküldhették volna a dublőrömet... a fenébe, lehet, hogy ha csak a drónt küldik, te akkor is elfogadod az ajánlatot...
Ekkor feltűnt Zakalwe, frissen és élénken, egy kabáttal a kezében. Egy szolgáló néhány táskát cipelt utána.
– Gyerünk, indulás! – mondta.
Végigmentek a hídon. A drón a magasban követte őket.
– Hogy el ne felejtsem – szólalt meg Sma. – Miért pont tíz százalék a felár?
A fahídra lépve Zakalwe megvonta a vállát. – Infláció.
Sma összehúzta a szemöldökét. – Az meg mi?
Ha a melletted alvó ember feje álomképekkel van teli, ozmózis lép fel, valamiféle éjszakai osztozkodás. Legalábbis ő így gondolta. Akkoriban rengeteget töprengett, talán többet, mint életében valaha. Vagy egyszerűen csak jobban érzékelte a gondolkodás folyamatát, és tudatában volt a gondolat, valamint a múló idő létezésének. Néha úgy érezte, mintha minden vele töltött pillanat egy-egy különleges tok lenne, melyet gyengéden elrejtett, és óvatosan biztonságba helyezett.
Erre később döbbent rá, abban az időben nem volt tisztában ezzel. Akkoriban a nő létezése volt az egyetlen, aminek tudatában volt.
Gyakran feküdt az ágyon az alvó lányban gyönyörködve, akinek arcát a különös ház nyitott falain beáramló ismeretlen fény világította meg. Tátott szájjal bámulta a bőrét, a haját, és mozdulatlanná dermedt tapintható nyugalmától. Elállt a szava attól az egyszerű ténytől, hogy a másik fizikai valójában létezik. Mintha a lány valami nemtörődöm, csillagszerű dolog lett volna. Olyan nyugodtan szundikált mellette, mint aki nincs tudatában végtelen hatalmának. Az álomba merült lányból áradó gondtalanság és nyugalom csodálatba ejtette a férfit. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy ez a szépség képes fennmaradni bármiféle tudatos erőfeszítés nélkül.
Ezeken a reggeleken csak feküdt mellette, nézte és közben a szél ostromolta ház hangjait hallgatta. Tetszett neki ez a ház. Megfelelőnek tűnt. Rendes körülmények között utálta volna.
Most azonban hajlandó volt méltányolni az előnyeit, jelképként tekintett rá. Nyitott és zárt, gyenge és erős, kint és bent. Amikor először megpillantotta, azt hitte, az első komolyabb szél elfújja majd, de később látta, hogy ezek a házak csak elvétve dőlnek össze. A nagy ritkán támadó szélviharokat az emberek az épületek középpontjába húzódva, a tűz körül összezsúfolódva vészelték át. A tartóoszlopokhoz erősített szigetelés különböző vastagságú rétegei rázkódva, kilengve gyengítették a szelet, és barlangszerű menedéket nyújtottak.
Mivel azonban a ház a semmi közepén épült – ahogyan arra felhívta a nő figyelmét, amikor először pillantották meg az elhagyatott tengerparti útról az épületet – , továbbra is fennállt a veszélye, hogy felgyújtják vagy kirabolják. (A lány úgy nézett rá, mintha megőrült volna, de végül megcsókolta.)
Nyugtalanította és aggodalommal töltötte el ez a sebezhetőség. A hasonlóság a hely és a nő között – mint költő és mint nőnemű lény egyaránt – feltűnő volt. Az egyik hasonlatára emlékeztette, a verseiben használt szimbólumokra és metaforákra. Szerette, ha a nő hangosan felolvassa a verseit, bár pontosan sosem értette őket (a túl sok kulturális utalás, a zavarba ejtő nyelv, amit még nem sikerült tökéletesen elsajátítania, és amivel azért néha sikerült megnevettetnie a nőt). A köztük fennálló testi kapcsolat teljesebbé és összehasonlíthatatlanul összetettebbé vált, mint bármi, amit korábban tapasztalt. A fizikai valójában megtestesült szerelem és a személye ellen intézett támadás ilyen egysége zavarba ejtette, néha undort keltett benne, mintha az öröm közepette erőlködnie kellett volna, hogy megfejtse a kapcsolatukban ki nem mondva is benne foglalt kijelentéseket és ígéreteket.
A szex a szabályok teljes áthágása, támadás, lerohanás volt. Nem tudott másként tekinteni a dologra. Minden egyes alkalom, bármilyen varázslatos, rendkívüli élvezetet nyújtó és készségesen lefolytatott aktusról is volt szó, valamifajta harmonikus telhetetlenséget hordozott magában. A férfi a hatalmába kerítette a nőt. És a nőnek bármennyi gyönyörűsége származott is partnere egyre hevesebb érzéseiből, ő volt az aktus szenvedő alanya, amely rajta és benne játszódott le. A férfi tisztában volt a szex és a háború közt vont, erőltetett párhuzam abszurditásával. Számtalan alkalommal került kellemetlen helyzetbe, amikor a téma kifejtésével próbálkozott (– Zakalwe, neked komoly problémáid vannak – mondogatta a nő vékony, hideg ujjait a férfi tarkójára téve, amikor az a mosolygó nő összekuszálódott, csapzott, fekete haja mögül kilesve megpróbálta elmagyarázni a dolgot). Az érzések, a tettek, a két dolog szerkezete annyira hasonlónak tűnt, annyira magától értetődően szoros rokonságban állt egymással, hogy a másik reakciója csak tovább mélyítette bizonytalanságát.
Igyekeznie kellett, hogy ne zavarja különösebben a dolog. Ahányszor csak a nőre pillantott, képes volt elhalmozni a rajongásával, mintha csak egy kabátot adna rá egy hideg téli napon. A nő életére és testére, a hangulataira és az arckifejezésére, a beszédére és a mozdulataira lebilincselő kutatási területként tekintett, amelybe úgy vethette bele magát, mint a tudós, aki élete főművét térképezi fel.
(Ez már sokkal jobban hasonlít ahhoz, emlékeztette időről-időre egy halk belső hang, ahogyan a dolgoknak lenniük kell. Ez sokkal jobban emlékeztet a dolgok rendes menetéhez. Ennek segítségével magad mögött hagyhatsz mindent, a bűntudatot, a titkolózást és a hazugságokat, a hajót, a széket és azt a másik férfit... De nem akart hallgatni erre a hangra.)
Egy kikötői bárban botlottak egymásba. Ő akkor érkezett meg a városba, és azon volt, hogy meggyőződjön róla, a helyi italok valóban olyan kiválóak-e, mint ahogyan mondják. Nem kellett csalódnia. A nő egy sötét bokszban ült, és egy fickót próbált lerázni.
Azt mondod, semmi sem tart örökké, hallotta a fickó siránkozását. (Hát ez elég gyenge, gondolta.)
Nem, hallotta aztán a nő hangját. Azt mondom, hogy nagyon kevés kivételtől eltekintve semmi sem tart örökké, és ezek közé a kivételek közé egyetlen emberi gondolat vagy alkotás sem tartozik.
A beszélgetés tovább folyt, de a megjegyzés felkeltette az érdeklődését. Ez már jobban tetszik, gondolta. Érdekes ez, a nő. Vajon hogyan néz ki?
Kidugta a fejét bokszból, és megnézte őket. A férfi zokogott, a nőnek... rengeteg haja és... feltűnően markáns, szinte agresszív arca és bámulatos teste volt.
– Elnézést - szólította meg őket -, de szeretnék rámutatni, hogy a „Semmi sem tart örökké” nem feltétlenül negatív kijelentés... néhány nyelvben ugyanis.. – Amint ezt kimondta, rájött, hogy az ő nyelvükre ez pont nem igaz, mivel különböző szavakat használnak a semmi különböző fajtáinak jelölésére. Elmosolyodott, és zavartan visszahúzódott a saját bokszába. Vádlón nézett az asztalán álló italra. Aztán megvonta a vállát és csengetett a pincérnek.
A másik bokszból kiabálás hallatszott, aztán csörömpölés és sikítás.
Megint kinézett, és látta, hogy a férfi a báron keresztülvágva elviharzik az ajtó felé.
A lány feje bukkant fel a könyökénél. Folyt róla a víz.
A férfi a lány izzadt arcát bámulta. A lány egy kendővel megtörölte magát.
– Kösz a segítséget – mondta hűvösen a nő. – Már éppen sikerült volna szép finoman dűlőre vinnem a dolgot, amikor közbeléptél.
– Nagyon sajnálom – mondta a férfi. Szóra sem érdemes, tette hozzá magában.
A nő a pohara fölött kicsavarta a kendőt.
– Hmm – hökkent meg a férfi – , milyen figyelmes. – A nő kabátján lévő sötét foltokra biccentett. – A te italod vagy az övé?
– Közös – felelte a lány, és a kendőt összehajtogatva már vissza is fordult.
– Kérlek, engedd meg, hogy meghívjalak egy italra!
A lány habozott. Ebben a pillanatban megérkezett a pincér. Jó jel, gondolta. – Ah – kezdte a pincér felé fordulva – , kérnék még egy ilyen... akármit, amit ittam, a hölgynek pedig...
A lány a poharára pillantott. – Ugyanezt – mondta végül, és leült vele szemben az asztal túloldalán.
– Fogd fel úgy, mint egy... jóvátételt – mondta a férfi a látogatás idejére beültetett szókészletben kutatva a megfelelő kifejezés után. A lány zavartan nézett rá. – „Jóvátétel”... már el is felejtettem ezt a szót. A háborúval van kapcsolatban, ugye?
– Ühüm – felelte egy böfögést elnyomva a másik. – Valami olyasmi, mint a... veszteség?
A lány a fejét csóválta. – Milyen bámulatba ejtően zavaros szókincsed van. A nyelvtani ismereteid azonban elég hiányosak.
– Nem idevalósi vagyok – vágta rá a férfi könnyedén. Ez igaz is volt. Még sosem járt száz fényévnél közelebb ehhez a helyhez.
– Shias Engin – mutatkozott be a lány. – Verseket írok.
– Költő vagy? – kérdezte a férfi elragadtatva. – A költők mindig is lenyűgöztek. Egyszer én is megpróbálkoztam a versírással.
– Igen – sóhajtott a lány, és gyanakvó tekintettel nézett rá. – Az a gyanúm, ezzel nem vagy egyedül. Te pedig...?
– Cheradenine Zakalwe vagyok, háborúkat vívok.
A lány elmosolyodott. – Úgy tudtam, már vagy háromszáz éve nem volt háború a környéken. Remélem, nem jöttél ki nagyon a gyakorlatból.
– Unalmasan hangzik, mi?
A lány levetette a kabátját, és hátradőlt a székében. – És mégis milyen messziről érkeztél, kedves Zakalwe.
– A francba, elárultam magam, mi? – Zakalwe levertnek tűnt. – Hát igen, bevallom, idegen vagyok. Ó, köszönöm. – Megérkeztek az italok, az egyik poharat a lánynak adta.
– Elég furcsán nézel ki – szólalt meg Shias a férfit fürkészve.
– „Furcsán”? – kérdezte a másik méltatlankodva.
A lány megvonta a vállát. – Más vagy – belekortyolt az italába. – De azért nincs olyan óriási különbség – mondta előrehajolva. – Hogyan lehet, hogy ennyire hasonlítotok hozzánk? Tudom, hogy a külvilágból érkező lények nem mindig emberszerűek, de azért sokukra jellemző. Hogy lehet ez?
– Nos – kezdte Zakalwe kezét a szája elé téve – , ez úgy van, hogy... – böfögött egyet – ...a porfelhők meg az a rengeteg kacat a galaxisban... a tápláléka, és a táplálék visszapofázik. Ezért van annyi emberszerű faj. A csillagköd felböfögi utolsó vacsoráját.
– Ilyen egyszerű lenne? – vigyorgott a lány.
Zakalwe a fejét rázta. – Nem, egyáltalán nem. Nagyon összetett. De – ekkor feltartotta az ujját – azt hiszem, én tudom a dolog valódi okát.
– Mégis mi lenne az?
– A kulcs a porfelhőkben lévő alkohol. Az az istenverte cucc mindenhol ott van. Ha valamelyik nyavalyás faj felfedezi a teleszkópot vagy a spektroszkópot, és elkezd kutakodni a csillagok között, mit talál azonnal? – Megkocogtatta az asztalon álló poharat. – Az emberszerű lények szolgálják azt a célt, hogy a galaxis megszabaduljon ettől a rengeteg alkoholtól.
– Most már kezd összeállni – helyeselt a lány komoly képpel. Kíváncsian várta a folytatást. – Szóval, hová valósi vagy? Remélem, nem azért jöttél, hogy kirobbants egy háborút.
– Á, dehogy. Éppen szabadságon vagyok. Meg akartam szabadulni tőlük. Ezért választottam ezt a helyet.
– Mennyi ideig maradsz?
– Amíg meg nem unom.
A lány rámosolygott. – És mit saccolsz, ehhez mennyi időre van szükség?
– Lássuk csak – mosolyodott el Zakalwe. – Nem is tudom. – A poharát az asztalra tette. A lány felhajtotta az italát. A férfi kinyúlt, hogy csengessen a pincérnek, de a lány megelőzte.
– Ezt a kört én állom – mondta. – Ugyanezt kéred?
– Nem – mondta Zakalwe. – Azt hiszem, ezúttal valami mást szeretnék.
Amikor megpróbálta felsorolni az összes dolgot, amit vonzónak talált benne, azon kapta magát, hogy először csak általánosságok jutnak az eszébe – a szépsége, az élethez való viszonya, a kreativitása – , aztán ahogy jobban belegondolt, vagy csak nézte a lányt, annak egyedi gesztusai, szavai és mozdulatai, szemének egy-egy villanása, kézlegyintései is ugyanolyan figyelmet követeltek. Ilyenkor nem próbálkozott tovább, hanem egy tőle hallott gondolattal vigasztalta magát: nem szerethetsz valamit, amit teljesen megértesz. A szerelem folyamat, jelentette ki a lány, nem pedig állapot. Ha mozdulatlanná válik, elsorvad. Zakalwe nem volt teljesen meggyőződve erről. Úgy tűnt, a lánynak köszönhetően olyan csendes, tiszta nyugalomra lelt önmagában, amelyről addig tudomása sem volt.
A lány tehetségének – és talán zsenialitásának – ténye is fontos szerepet játszott ebben. A lány adottsága, hogy több tudott lenni, mint szerelmének egyszerű tárgya, és képes volt a külvilág felé egy ettől teljesen eltérő képet mutatni, tovább erősítették hitetlenségét. A lány olyan volt, amilyennek Zakalwe akkor és ott megismerte: tökéletes, gazdag és korlátokat nem ismerő. Most, hogy mindketten halottak (Zakalwe úgy érezte, újra képes félelem nélkül gondolni a saját halálára), egy egész világ – valószínűleg számos kultúra – emlékezik a nőre ettől teljesen eltérően, költőként. Olyan jelentés-egységek kiötlőjeként, melyek Zakalwe számára nem jelentettek mást, csak lapra írt szavakat és címeket, amiket a nő felolvasott neki.
Egy nap verset írok majd rólad, mondta a lány, de még nincs itt az ideje. Zakalwe azt hitte, a másik az élete történetét akarja hallani tőle, pedig már korábban közölte vele, hogy ezt sosem lesz képes elmesélni. Nem akarta, hogy meggyónjon neki, erre semmi szükség. Már levette a terhet a válláról, még ha a férfi nem is értette pontosan, hogyan. A lány kitartott amellett, hogy az emlék nem igazság, hanem értelmezés, és a racionális gondolkodás is csak az ösztönös erő egyfajta megnyilvánulása.
Érezte gondolkodása egyoldalúvá válásának gyógyító hatását. Elméjük egyre inkább illeszkedett egymáshoz, minden elfogultsága és elragadtatása összhangba került a lány által megtestesített, vonzó álomképpel.
A lány segített neki, anélkül, hogy Zakalwe észrevette volna. Meggyógyította, visszanyúlt valami mélyen eltemetett dologhoz, amelyről a férfi azt hitte, már soha többé nem lehet hozzáférni, és kihúzta a méregfogát. Többek között ez is megdöbbentette: a hatás, amit ez az ember a Zakalwe számára olyan borzalmas emlékekre kifejtett, amelyekhez, azt hitte, már réges-rég hozzászokott, de amelyek a korral mégis egyre meghatározóbbá váltak. A lány egyszerűen megszakította, kiiktatta, becsomagolta és kihajította őket. Ráadásul fogalma sem volt róla, hogy ez az ő műve. Elképzelni sem tudta, mekkora hatással van a férfire.
Zakalwe a karjában tartotta.
– Hány éves vagy? – kérdezte az első együtt töltött éjszaka hajnalán.
– Idősebb és fiatalabb vagyok, mint te.
– Baromság. Felelj a kérdésre!
Zakalwe fintorgott a sötétben. – Hát... ti emberek meddig éltek?
– Nem tudom. Úgy nyolcvan, kilencven évig?
Hirtelen nem jutott eszébe, hogy ezen a helyen milyen hosszú az év. Nincs nagy különbség. – Ezek szerint én... körülbelül kétszázhúsz, száztíz és harminc éves vagyok.
A lány füttyentett egyet és megmozdította a fejét. – Micsoda választék.
– Valahogy úgy. Kétszázhúsz éve születtem, ebből száztízet éltem le, testi szempontból körülbelül harminc vagyok.
A nevetés a torka mélyéről tört fel. Zakalwe érezte, hogy a lány rámászik, és a mellei végigsimítják a mellkasát. – Egy száztíz éves aggastyánnal kefélek? – a hangjából ítélve jól szórakozott.
A kezét a lány sima, hűvös hátára tette.
– Hát nem óriási? A tapasztaltság minden előnyét élvezheted, anélkül, hogy...
A lány lehajolt, és szájon csókolta.
Szorosabban átölelte Shiast, és a fejét a lány vállára hajtotta. Összevissza forgolódott álmában, karját a férfi köré fonva közelebb húzta magához. Zakalwe megszagolta a bőrt a lány vállán, beszívta a levegőt, ami a másik húsát érte, ami az ő illatát hordozta és amit semmilyen illatszer nem illatosított, csak testének illata. Zakalwe lehunyta a szemét, hogy minden idegszálával erre az érzetre tudjon koncentrálni. Aztán kinyitotta a szemét, a tekintete felitta az alvó lány alakját, közelebb hajolt a fejéhez, kidugta a nyelvét, hogy érezze a másik lélegzetének áramlását, ki akarta tapintani az élet nyomát. A férfi nyelvének hegye és a lány felső ajka és orra közötti apró kis mélyedés úgy illeszkedtek egymásba, mintha megtervezték volna.
A lány ajkai szétnyíltak, majd becsukódtak, a felső és alsó ajka egymáshoz dörzsölődött, az orra összeráncolódott. Elragadtatással figyelte ezeket az apró mozdulatokat. A látvány annyira elbűvölte, mint a kisgyereket a felnőtt, aki a fejét a kiságy sarkánál ki-kidugva ijesztgeti.
A lány nem ébredt fel. Zakalwe lehajtotta a fejét.
Az első reggelen Zakalwe nyugodtan feküdt a szürkületi fényben, amíg a lány alaposan átvizsgálta a testét.
– Tiszta sebhely vagy – mondta Shias, és a fejét csóválva végighúzta az ujját a férfi mellkasát borító hegeken.
– Egy időben vonzottam a balhékat – ismerte el Zakalwe. – Ezeket a sebeket nyomtalanul eltüntethettem volna, de... így nehezebben felejt az ember.
A lány a mellkasára ejtette az állát. – Ne már, ismerd be, hogy szereted mutogatni a lányoknak a hegeket.
– Hát igen, ez is benne van.
– Ez itt elég durván néz ki, ha a szíved ugyanott helyezkedik el, mint a mienk... abból kiindulva, hogy az összes többi testrészed ugyanott van. – Végigfuttatta az ujját egy kisebb, a férfi mellbimbója mellett lévő, kidudorodó hegen. Látta, hogy Zakalwe teste megfeszül, felnézett rá.
Volt valami a férfi tekintetében, amitől kirázta a hideg. Hirtelen meglátta azokat az éveket, amikről Zakalwe beszélt, és még egy kis ráadást is. Kihúzta magát, és beletúrt a hajába. – Ezt nem rég szerezted, mi?
– Ez... – erőlködve mosolyogni próbált, és végighúzta az ujját a testén lévő apró forradáson. – ...ez az egyik legelső. Elég különös, nem? – Az a furcsa fény kihunyt a szemében.
– És ez itt? – kérdezte a lány vidám hangon, és megérintette Zakalwe halántékát.
– Golyó.
– Valamelyik nagy csatában szerezted?
– Mondhatni. Egész pontosan egy autóban. Egy nőtől kaptam.
– Ó, ne! – kiáltott fel a lány, és kezét a szája elé kapva rémületet színlelt.
– Elég kínos volt.
– Hát akkor talán ne is menjünk bele a részletekbe... És ez?
– Lézertalálat... az egy nagyon erős fénysugár – magyarázta Zakalwe, amikor észrevette, hogy a lány nem érti, miről beszél. – Nagyon régen történt.
– Hát ez?
– Ó... ez különböző dolgok kombinációja, a végén rovarokkal.
– Rovarokkal ? – Shias megborzongott.
(Zakalwe újra ott volt, az elsüllyedt vulkánban. Már nagyon régen történt, de az emlék még mindig vele volt, benne... mégsem kavarta fel annyira, mint a szíve fölötti kráter, amelyben egy még ősibb emléket rejtett. Eszébe jutott a kaldera, és újra látta maga előtt a tó mozdulatlan vizét, azzal a hatalmas kővel a közepén, és látta a mérgezett vizű tavat körülvevő sziklafalakat. Érezte, ahogy a testéről lassan ledörzsölődik a bőr, érezte a rovarok közelségét... De ez a könyörtelen körkörösség már nem számított. Az itt itt volt, a most pedig most.)
– Inkább ne is akard tudni – vigyorgott a férfi.
– Megfogadom a tanácsodat – egyezett bele a lány, és biccentett egyet. Hosszú fekete haja kilengett. – Majd annál jobban csókolom őket.
– Hát az eltart egy darabig – mondta Zakalwe, miközben a lány megfordult, és a lábához mászott.
– Sietsz valahová? – kérdezte a lány, és megcsókolta a férfi lábujját.
– Egyáltalán nem. – Zakalwe mosolyogva visszafeküdt. – Annyi időd van, amennyit csak akarsz. Tiéd az örökkévalóság.
Érezte, ahogy a másik megmozdul mellette, és lepillantott. A lány ökölbe szorított kézzel dörzsölte a szemét, a haja szétterült, megmasszírozta az orrát és az arcát, végül rámosolygott a férfire. Zakalwe a lány mosolyában gyönyörködött. Látott már néhány mosolyt életében, amiért képes lett volna ölni, olyat azonban még egyet sem, amiért képes lett volna meghalni. Nem tehetett mást, visszamosolygott.
– Miért van az, hogy mindig előttem ébredsz?
– Nem tudom – sóhajtott Zakalwe. A ház is követte a példáját, ahogy a szél megmozgatta a rozoga falakat. – Szeretem nézni, ahogy alszol.
– Miért? – kérdezte a lány, miután a hátára fordult és ránézett. A haja hömpölyögve terült szét az ágyon. Zakalwe ráhajtotta a fejét a sötét színű, illatos mezőre. Eszébe jutott a lány vállának illata. Azon kezdett tűnődni, vajon más illata van-e ébren, mint amikor alszik.
Az orrával a vállához dörgölőzött, mire a lány elnevette magát, felhúzta a vállát, és a fejét a férfi fejének nyomta. Zakalwe megcsókolta a lány nyakát, majd mielőtt teljesen kiment volna a fejéből, válaszolt a kérdésre.
– Amikor ébren vagy, mozogsz, és olyankor egy csomó mindenről lemaradok.
– Például? – A lány megcsókolta a fejét.
– Minden mozdulatodról. Alvás közben alig mozogsz. Olyankor képes vagyok az egész lényedet befogadni. Elég időm van rá.
– Különös – szólalt meg a lány lassan forgatva a szavakat.
– Tudtad, hogy ugyanolyan illatod van ébren, mint alvás közben? – Felkönyökölt és vigyorogva Shias szemébe nézett.
– Te... kezdte a lány, aztán lehajtotta a fejét. Szomorúan mosolygott amikor felnézett. – Szeretem amikor ilyen képtelenségeket magyarázol. Zakalwe hallotta a ki nem mondott szavakat is.
– Úgy érted, most még szereted hallgatni ezeket a képtelenségeket, de a jövő egy meghatározott pillanatában ez már nem így lesz. (Zakalwe utálta a helyzet borzalmas banalitását de a lánynak is megvoltak a maga sebei.)
– Attól tartok, igen – felelte Shias, és a kezébe fogta a férfi kezét.
– Túl sokat foglalkozol a jövővel.
– Akkor lehet, hogy semlegesítjük egymás rögeszméit.
Zakalwe elnevette magát. – Azt hiszem, besétáltam a csapdába.
A lány megérintette a másik arcát, a szemét fürkészte. – Tényleg nem szabad beléd szeretnem, Zakalwe.
– Miért nem?
– Rengeteg oka van. A múlt és a jövő. Az, hogy te az vagy, aki vagy, én meg az vagyok, aki vagyok. Egyszerűen minden.
– Nem fejtenéd ki egy kicsit részletesebben? – legyintett a férfi.
Shias elnevette magát, a fejét rázta, és az arcát a hajába temette. Aztán felemelte a fejét, és a férfire bámult.
– Attól félek, nem tartana sokáig.
– Semmi sem tart örökké, nem emlékszel?
– De emlékszem – bólintott a lány lassan.
– Azt hiszed, nem fog sokáig tartani?
– Most... úgy érzem... nem is tudom. De ha valaha is bántani akarnánk egymást...
– Akkor hagyjuk – mondta Zakalwe.
Shias a szempilláit lesütve közelebb hajolt a férfihez. Zakalwe kinyújtotta a karját, és a kezébe vette a lány fejét.
– Lehet, hogy az egész ilyen egyszerű – szólalt meg aztán Shias. – Lehet, hogy azért szeretek ennyit töprengeni azon, hogy mi történik majd, mert így akarom elkerülni, hogy meglepetések érjenek. – Felemelte a fejét. – Nagyon zavar ez téged? – kérdezte aztán a lány a fejét csóválva. A szemében valami fájdalomhoz hasonló kifejezés ült.
– Mármint mi? – Zakalwe mosolyogva előrehajolt, hogy megcsókolja, de a lány a fejét ingatva tudtára adta, hogy most nem szeretné. Miközben a férfi visszahúzódott, Shias így szólt:
– Hát azt, hogy... nem vagyok képes annyira hinni, hogy ne legyenek kétségeim.
– Nem. Emiatt ne aggódj. – Megcsókolta.
– Furcsa, hogy az ízlelőbimbóknak nincsen ízük – suttogta Shias a férfi nyakához hajolva.
Együtt nevettek.
***
Előfordult, hogy éjszakánként a sötétben fekve, amikor a lány aludt vagy hallgatott, a férfi azt hitte, Cheradenine Zakalwe kísértetét látja átsétálni a válaszfalon. A sötét, rideg alak egy hatalmas, csőre töltött fegyvert szegezett rá. Ahogy a kísértet ránézett, a levegő mintha gyűlölettel telt volna meg... nem, az a valami még a gyűlöletnél is rosszabb volt. Gúny. De ezekben a pillanatokban is tudatában volt annak, hogy ott fekszik az ágyon, oldalán a lánnyal. Ott fekszik letaglózva és megbolondulva a szerelemtől, mint egy zöldfülű kölyök, egy csodaszép, különleges, fiatal lányt tartva a karjában, akiért bármit megtenne. Nagyon jól tudta, hogy egy olyan embernek, amilyennek ő mindig is gondolta magát – amivé vált, vagy ami mindig is volt – ez az egyértelmű, önzetlen és visszafogott rajongás szégyenére válik. Ezt az érzést gyökerestül ki kell magából irtania. Az igazi Zakalwe felemelné a fegyverét, az irányzékon keresztül a szemébe nézne, és meghúzná a ravaszt. Nyugodtan, habozás nélkül.
Aztán elnevette magát, és odafordult a lányhoz, hogy megcsókolja. Nem fenyegette őket semmi, nem voltak veszélyben. Nem választhatta el őket egymástól semmi.
– Ne felejtsd el, hogy ma fel kell mennünk megnézni a krihet. Egészen pontosan ma reggel.
– Ja, igen – szólalt meg a férfi. A hátára fordult. A lány felült, és nagyot ásítva nyújtózkodott egyet, aztán a szemét tágra nyitva a tetőre nézett. Megnyugodott a szeme, becsukta a száját, felkönyökölt az ágy fejénél, és a férfit figyelte, majd az ujjával fésülni kezdte a haját. – Az is lehet, hogy már kiszabadult.
– Hmm, lehet – bólintott a férfi.
– Talán már nem is lesz ott, mire fölérünk.
– Ez előfordulhat.
– De ha még mindig ott van, akkor felmegyünk.
Zakalwe bólintott, majd a karját kinyújtva megfogta és megszorította a lány kezét.
Shias elmosolyodott, gyorsan megcsókolta, aztán kipattant az ágyból, és a helyiség túlsó végébe ment. Elhúzta a lobogó, áttetsző függönyöket, és leakasztotta a látcsövet a tartóoszlopból kiálló kampóról. A férfi az ágyon elnyúlva nézte, ahogy a lány a szerkezetet a szeme elé tartva a hegyoldalt fürkészi.
– Még ott van – szólalt meg a lány. A hangja távolinak tűnt. Zakalwe becsukta a szemét.
– Akkor ma felmegyünk. Talán majd délután.
– Jó lenne. – A távoli hang.
– Rendben.
Lehet, hogy az ostoba jószág valójában nem is szorult be. Sokkal valószínűbb, hogy a kelleténél jobban elmerült téli álmában, és elfelejtett felkelni. Zakalwe úgy hallotta, ez előfordul néha. Megállnak táplálkozni, elbambulnak, és rajta felejtik valamin nagy, buta szemüket, majd álmosan lehunyják a szemhéjukat, és elszenderednek. Mindezt merő véletlenségből. Az első eső vagy egy leszálló madár talán felébreszti őket. Ettől függetlenül, lehet, hogy ez a példány tényleg beszorult. A krihnek vastag bundája van, és néha előfordul, hogy úgy belegabalyodik egy bokorba vagy fennakad egy faágon, hogy aztán már képtelen kiszabadulni. Ma felmennek a hegyre. Kellemes kilátás nyílik odafentről, különben meg amúgy sem árt, ha a többnyire vízszintesen végzett testgyakorlás helyett valami mást is csinálnak. A fűben fekve beszélgetnek, és a párába burkolózó, csillogó tengert nézik. Aztán kiszabadítják vagy felébresztik az állatot, amit a lány majd gondjába vesz. A tekintetén látszik, hogy jobb, ha most nem zavarja. Este pedig újra verset ír majd.
Mint névtelen szerető, az utóbbi időben gyakran felbukkant Shias munkáiban. Bár szokás szerint művei nagyrészt most is a kukában kötöttek ki. Azt mondta, egyszer ír egy verset, ami csak róla szól, talán, ha már többet mesélt az életéről.
A ház suttogott. Egyes részei kilengtek és hullámoztak. Néha felvillant, aztán elsötétült. A falként és válaszfalként szolgáló különböző vastagságú és erősségű szövetek és függönyök halkan összedörzsölődtek, mintha suttogva beszélgetnének egymással.
A lány elmerengve megérintette hosszú fekete haját, és egy ujjal ide-oda tologatta az asztalon heverő papírlapokat. Zakalwe csak nézte. Shias végighúzta az ujját az előző este teleírt lapokon. A pergamenbőröket lassan körbeforgatta, behajlította és megfordította. Mindketten a lapokat nézték.
A távcső elfeledve csüngött a lány másik kezében. A szíj lelógott a földre. Zakalwe hosszasan bámulta a napfényben álló lányt. Végighordozta a tekintetét a lábfején, a lábán, a fenekén, a hasán, a mellkasán, a mellén, a vállán, a nyakán, az arcán és a haján.
Az asztal tetején, ahol este a férfiról szóló rövid versnek kellett volna megszületnie, csak egy ujj mozgott. Zakalwe titokban le akarta másolni a verset, hátha Shias nem lesz elégedett a művel, és ki akarja dobni. A vágy egyre erősödött a férfiben. A lány nyugodt arcán nem látszott, hogy észrevette volna az asztalon vándorló ujjat. Úgy tűnt, az egyikük csak egy múló dolog, egy összepréselt falevél a másik naplójának lapjai között. És amit korábban bebeszéltek maguknak, azt most hallgatásuk irtja ki belőlük.
– Ma mindenképpen dolgoznom kell – figyelmeztette magát Shias. Aztán elhallgatott.
– Figyelj! – kezdte a férfi.
– Hmm? – a lány hangja távolról szólt.
– Mi lenne, ha elvesztegetnénk egy kis időt?
– Kedves kis eufemizmus, uram – tűnődött el a lány. A hangja kimért volt.
Zakalwe elmosolyodott. – Akkor segíts kitalálni valami jobbat.
Shias is elmosolyodott. Összenéztek.
Sokáig így maradtak, szótlanul.
Dülöngélt, és a fejét vakargatta. A puskát tussal lefelé letette a kis hangár padlójára. Aztán a csövénél fogva megragadta a fegyvert, és dünnyögve, fél szemét behunyva belenézett a torkolatba.
– Hé, Zakalwe – szólalt meg Diziet Sma – , egy trillió tonnás űrhajó huszonnyolcmillió emberrel a fedélzetén két hónapos kitérőt tett a kedvünkért, hogy időben odaérj a Voerenhutzra, nagyra értékelném, ha csak azután loccsantanád ki az agyad, miután végeztél a melóval. Zakalwe megfordult. Sma és a drón épp akkor léptek be a hangár hátsó bejáratán. Egy kis kabin tűnt el a hátuk mögötti utazócsőben.
– He? – legyintett szórakozottan a férfi. – Á, helló! – Fekete hosszúnadrágot viselt, fehér inge ujját felhajtotta. Mezítláb volt. Felkapta a plazmafegyvert, megrázta, megütögette az oldalát, aztán becélozta a kishangár túlsó végét. Mozdulatlanná dermedt, és meghúzta a ravaszt. Rövid villanás látszott, a fegyver hátrarúgott. Hangos csattanás visszhangzott a csarnok falai közt. Zakalwe egy nagyjából kétszáz méterre lévő, tizenöt méter széles fekete kockát nézett, amely a hangár túlsó végében, a mennyezeti lámpák alatt állt. Egy darabig csak bámulta, aztán újra rászegezte a puskát, és a fegyver képernyőjén megjelenő nagyított képen közelebbről is megvizsgálta a távoli fekete tárgyat. – Különös – dörmögte a fejét vakargatva.
Egy kis tálca lebegett mellette, amin egy díszes fémkupa és egy kristályserleg állt. Zakalwe belekortyolt az italba, de közben tovább bámulta a fegyvert.
– Zakalwe – szólalt meg Sma. – Egész pontosan mit csinálsz?
– Lőgyakorlat – felelte a férfi, és újra meghúzta a serleget. – Szomjas vagy, Sma? Hozatok még egy poharat...
– Kösz, nem. – Sma a különös fekete kockát figyelte. – Az micsoda?
– Jég – válaszolta Skaffen-Amtiskaw.
– Ja – bólintott Zakalwe, és a serleget a tálcára téve beállított valamit a plazmafegyveren. – Jég.
– Feketére festett jég – tette hozzá a drón.
– Jég – bólintott Sma, de továbbra sem értette a dolgot. – Miért pont jég?
– Azért, mert ez a... – kezdte bosszús hangon Zakalwe – ez a hihetetlenül bugyuta nevű hajó, a huszonnyolctrillió utasával, meg az iszonyatosan sok billió-trillió tonnájával egyetlen deka valamirevaló hulladékot sem termel. – Benyomott néhány gombot a fegyver oldalán, aztán újra célzott. – Ezen a trillió tonnás rohadékon egyetlen átkozott szemétdarab sincs. Az irányító agyat leszámítva. – Meghúzta a ravaszt. A fegyver hátralökte a kezét és a vállát. Egy újabb villanás a torkolatban, majd a dadogó visszhang. Zakalwe a célzóképernyőt nézte. – Ez kész röhej! – mondta aztán.
– De miért jégre lődözöl? – akadékoskodott Sma.
– Sma – kiáltotta a férfi – , süket vagy? Mert ez a zsugori szemétrakás azt állítja, hogy nincs a fedélzetén egyetlen szemétdarab, amire lőhetnék.
– A fejét csóválva kinyitott egy kémlelőpanelt a fegyver oldalán.
– Miért nem lősz hologramokra, mint mindenki más? – kérdezte Sma.
– A holók megteszik ugyan, Diziet, de... – Zakalwe megfordult, és a nő kezébe nyomta a fegyvert. – Tessék, megfognád egy pillanatra? Kösz.
Miközben Sma két kézzel tartotta a puskát, Zakalwe a kémlelőpanel belsejében vacakolt valamivel. A súlyos plazmafegyver több mint egy méter hosszú volt. – A holók megteszik, ha a fegyver kalibrálásáról, vagy valami hasonló szarságról van szó. De semmit sem érnek, ha érezni akarod az eszközt. Olyankor muszáj valamit elpusztítanod. Érted? – A nőre pillantott. – Érezned kell a rúgást, és látnod kell a rombolás eredményét. A valódi roncsokat. Nem valami szar hologramot, hanem a valódi dolgot.
Sma összenézett a drónnal.
– Kérlek, fogd meg ezt az... ágyút – kérte a gépet. Skaffen-Amtiskaw aurája rózsaszínűre változott a kéjes örömtől. Átvette Smától a fegyvert, miközben Zakalwe tovább matatott a puska belsejében.
– Nem hiszem, hogy egy Rendszerközi Hajó életében a hulladéktermelés központi szerepet töltene be – szólalt meg Sma, miközben gyanakodva szagolgatta a díszes fémkupa tartalmát. Elfintorodott. – A hajón csak éppen használatban lévő, illetve újrahasznosításra váró anyagok vannak. A szemét mint olyan nem létezik.
– Ja – dörmögte a férfi. – Ez a vacak is ezzel a baromsággal akart megetetni.
– Jeget adott szemét helyett, mi?
– Be kellett érnem ennyivel. – Zakalwe biccentett, a helyére kattintotta a páncélozott kémlelőpanelt, majd kivette a fegyvert a drón erőterének szorításából. – Pedig egész jól becéloztam, erre most nem akar működni ez az átkozott puska.
– Szerintem egyáltalán nem meglepő, hogy nem működik – szólalt meg a drón. – Ez egy múzeumi darab. Ezeregyszáz éves. Ma már pisztolyokban is sokkal erősebbeket készítünk.
Zakalwe gondosan célzott, mély lélegzetet vett... aztán csettintett egyet a nyelvével, letette a fegyvert, és meghúzta a kupát. Végül a drón felé fordulva így szólt: – De ha egyszer ilyen csodaszép ! – Felkapta és meglóbálta a fegyvert, aztán megütögette a műszerekkel telezsúfolt, fekete oldalborítást. – Úgy értem, vedd csak szemügyre alaposabban! Olyan erősnek tűnik . – Elragadtatottan felmordult, aztán lőállásba helyezkedett, és tüzelt.
Ez a lövés sem sikerült jobban. Sóhajtott egyet, és a fejét csóválva bámulta a fegyvert. – Nem működik – szólalt meg szomorú hangon. – Egyszerűen nem működik. Visszarúgni visszarúg, de akkor sem működik.
– Megengeded? – kérdezte Skaffen-Amtiskaw a puska felé lebegve. A férfi gyanakodva nézett a drónra. Aztán megfordította és a gép felé nyújtotta a fegyvert.
A plazmapuska képernyői villogni kezdtek, mindenféle kütyük kattogtak és pittyegtek, a kémlelőpanelek felpattantak majd lezáródtak, aztán a drón visszaadta a fegyvert. – Most már működőképes állapotban van – közölte végül.
– Hoppá. – Zakalwe fél kézzel magasba emelte a puskát, aztán a másik kezével rácsapott a tusra. A jókora fegyver úgy forgott körbe az arca és a mellkasa előtt, mint egy rotor. A szemét eközben egy pillanatra sem vette le a drónról. Még akkor is nézte, amikor a csuklóját kifordítva megállította a forgó puskát – amivel addigra már célba vette a távolban lévő fekete jégkockát – , és tüzelt. Az egész egyetlen könnyed mozdulat volt. Aztán mintha megint lőtt volna, de a jég ezúttal nem mozdult.
– A francba, ez tényleg működik – kiáltotta.
– Egész pontosan mit mondtál a hajónak, amikor „szemetet” kértél tőle? – érdeklődött a drón.
– Nem emlékszem – mondta Zakalwe hangosan. – Közöltem vele, hogy mekkora kretén állat, hogy semmi szemetet nem tart a fedélzetén, amire lőni lehetne. Erre azt felelte, ha valaki valami igazi szarságra akar célozni, akkor általában jeget használ. Mire én azt mondtam, rendben, te rohadt szarházi ócskavas... vagy valami ilyesmi... add azt a jeget! – Zakalwe jelentőségteljesen széttárta a kezét. – Ez minden – mondta, és a padlóra hajította a plazmafegyvert.
A drón elkapta a puskát, mielőtt az földet ért volna. – Próbáld meg rábeszélni, hogy tegye szabaddá a hangárt a lőgyakorlathoz – javasolta a gép. – Arra külön hívd fel a figyelmét, hogy a csapóajtó burkolatát hatástalanítsa.
Egy megvető pillantás kíséretében kivette a drón kezéből a fegyvert. – Rendben. – Habozott. Körülnézett, mintha valamit még hozzá akarna tenni. A levegőnek intézte a szavait. Bizonytalannak tűnt. A fejét vakargatva a drónra pillantott, mintha mondani akarna valamit, de aztán elfordította a fejét. Végül Skaffen-Amtiskawra bökött. – Te... te kérd meg. Sokkal jobban hangzik, ha egy másik gép mondja.
– Rendben van. Megegyeztünk – mondta a drón. – Csak kérj meg.
– Hmm – nyögte Zakalwe. Gyanakvó tekintetét a drónról a távoli fekete jégkockára szegezte. A fegyvert felemelve becélozta a jeges masszát. Tüzelt.
A puska visszarúgott, a torkolatból előtörő vakító fényvillanástól a férfi árnyéka a mögötte lévő falra vetült. A lövésnek olyan hangja volt, mint egy felrobbanó gránátnak. Egy vékony fehér csík hasította ketté a kishangár levegőjét és kötötte össze a fegyvert a tizenöt méter széles jégkockával, ami millió apró szilánkra hullott szét egy padlótrázó fény-és gőzrobbanás kíséretében. A fekete permet vad virágzásnak indult.
Sma kezét a háta mögött összekulcsolva felállt, és a hangár ötven méter magas tetejéig kilövellő törmeléket bámulta, ami aztán visszapattant a mennyezetről. A csarnok hasonló távolságban lévő oldalfalába fekete szilánkok csapódtak, majd pörögve, megcsillanva csúsztak feléjük a padlón. A szilánkok többsége megakadt a hangár barázdált padlójában, de néhány apróbb darabka – amiket a robbanás ereje messzire kilőtt – elsiklott mellettük, és hangos csörömpöléssel a csarnok hátsó falának ütközött. Skaffen-Amtiskaw felkapott egy ökölnyi nagyságú jégdarabot Sma lába mellől. A robbanás hangja néhányszor visszaverődött a falakról, aztán fokozatosan elhalkult.
Miután a füle megkönnyebbült, Sma Zakalwéhez fordult: – Most örülsz?
A férfi lekapcsolta a fegyvert, és hunyorogva Smához fordult. – Egész jól működik – kiáltotta.
– Mm-hmm – biccentett a nő.
Zakalwe a fejével intett: – Igyunk valamit. – Felkapta a talpas poharat, és az utazócső bejárata felé menet nagyot kortyolt belőle.
– Valamit? – kérdezte Sma, miután felzárkózott a férfi mellé, és a kezében lévő pohárra biccentett. – Miért? Ebben mi van?
– Szinte már semmi – felelte Zakalwe, és kitöltötte az utolsó félpohárnyi italt a díszes fémkancsóból.
– Jeget? – kérdezte a drón egy csöpögő fekete jégdarabot felmutatva.
– Kösz nem.
Valami felvillant az utazócsőben, és egy kabin bukkant elő a semmiből, aztán kinyílt az ajtaja. – Amúgy mi ez a... csapóajtó burkolat? – kérdezte Zakalwe a gépet.
– A Rendszerközi Hajó belső robbanásvédelmi rendszere – magyarázta a drón, miközben beszálltak a kabinba. – Mindent nyílegyenesen a hiperűrbe távolít, ami meghaladja egy fingás erejét, legyen szó akár robbanásról, akár sugárzásról.
– A picsába – nyögte Zakalwe utálkozva. – Ezek szerint simán felrobbanthatsz néhány atomtöltetet anélkül, hogy ez a kibaszott ócskavas észrevenné ?
A drón egy pillanatig habozott. – Ő észreveszi de rajta kívül senki.
A férfi billegve állt a kabinban. Az ajtó becsukódott. – Nektek aztán halvány fogalmatok sincs a tisztességes küzdelemről – csóválta a fejét sajnálkozva.
Utoljára tíz éve járt RH-n, amikor majdnem otthagyta a fogát Bohlson.
– Cheradenine? Cheradenine?
Hallotta ugyan a nő hangját, de nem tudta megállapítani, hogy hozzá beszél-e. Csodálatos hangja volt. Válaszolni akart, de nem tudta kitalálni, hogyan tegye. Koromsötét volt.
– Cheradenine?
A nőnek nyugodt, de valahogy mégis aggódó és reménykedő volt a hangja. Néha meg vidám és kedves. Zakalwe megpróbálta felidézni az anyját.
– Cheradenine? – hallotta megint a hangot. Valaki gyengéden ébresztgette. De már ébren volt. Megpróbálta megmozdítani az ajkát.
– Cheradenine... hallasz?
Megmozdította az ajkát, kilélegzett. Abban reménykedett, hátha sikerül valamilyen hangot kipréselni magából. Megpróbálta kinyitni a szemét. A sötétség megremegett.
– Cheradenine? – Valaki gyengéden simogatni kezdte az arcát. Shias !, villant át az agyán, de aztán félresöpörte az emléket.
– H... – ennyit sikerült kinyögnie. Egyetlen betűt.
– Cheradenine... – ismételte a nő a füléhez hajolva. – Diziet vagyok, Diziet Sma. Emlékszel rám?
– Diz... – nyögte ki Zakalwe néhány sikertelen kísérlet után.
– Cheradenine?
– Igen... – hallotta a saját lélegzetét.
– Kérlek, próbáld meg kinyitni a szemed!
– Meg... próbálom – mondta a férfi. A fény úgy árasztotta el, mintha semmi köze nem lett volna hozzá, vagy ahhoz, hogy kinyitotta a szemét. Eltartott egy darabig, mire a tárgyak határozott alakot öltöttek, végül azonban egy megnyugtató zöld mennyezetre szegeződött a tekintete, amit oldalról rejtett lámpák legyező alakú ragyogása borított fénybe. Diziet Sma mosolygott le rá.
– Nagyon jó, Cheradenine! Hogy érzed magad?
Ezen el kellett gondolkodnia. – Szokatlanul – felelte végül. Erősen gondolkodott, megpróbált rájönni, hogyan került ide. Talán valami kórház lehet? De hogyan került ide?
– Hol vagyunk? – kérdezte. Miért ne próbálhatná meg a direkt megközelítést. Megpróbálta megmozdítani a kezét, de nem járt sikerrel. Sma eközben a feje fölé pillantott.
– A Született Derűlátó nevű RH fedélzetén. Jól vagy... pontosabban nemsokára jobban leszel.
– Ha annyira jól vagyok, miért nem tudom mozgatni a kezem meg a lábam... a francba.
Hirtelen megint a fakerethez kötözve hevert. A lány ott állt előtte. Kinyitotta a szemét, és meglátta őt. Sma. Valami ködös, bizonytalan fény ragyogott körülötte. Megpróbálta kihúzni a kezét, de a kötél semmit sem engedett, semmi esély... érezte, hogy valaki meghúzza a haját, hallotta a húsába vágó penge tompa hangját, és látta, hogy a piros palástot viselő lány rámered, valahonnan a testétől elválasztott feje fölül.
Körbefordult a világ. Lehunyta a szemét.
A pillanat elmúlt. Zakalwe nyelt egyet, aztán mély lélegzetet vett, és újra kinyitotta a szemét. Úgy tűnt, ez a módszer beválik. Sma megkönnyebbülve nézett le rá. – Az emlékek, ugye?
– Igen, az emlékek.
– Ugye nem lesz semmi baj? – a kérdés komolyan, de mégis megnyugtatóan hangzott.
– Nem lesz semmi baj – felelte. – Csak egy karcolás – tette hozzá rövid szünet után.
Sma felnevetett, egy pillanatra elfordult, aztán amikor újra ránézett, az ajkát harapdálta.
– Hé, most az egyszer, egy hajszálon múlott, mi? – érdeklődött Zakalwe mosolyogva.
Sma bólintott. – Finoman szólva. Még néhány másodperc és tartós agykárosodást szenvedsz. Még néhány perc és véged. Bárcsak beültettek volna önvezérlő implantátumot. Akkor napokkal korábban megtaláltunk volna...
– Ugyan már, Sma! – mondta a férfi nyájas hangon. – Hát tudod, hogy ki nem állhatom, ha telepakolnak azzal a sok vacakkal.
– Persze, tudom – sóhajtott a nő. – Mindenesetre most egy darabig így kell maradnod. – Sma félresimította a férfi haját a homlokából. – Úgy kétszáz napra van szükség, hogy kifejlődjön az új test. Tudni akarják, hogy végig akarod-e aludni ezt az időszakot, vagy inkább a normális alvás-ébrenlét ritmust követnéd... esetleg valamit a kettő között? Ez kizárólag rád tartozik. A folyamat szempontjából ez egyre megy.
– Hmm – töprengett Zakalwe. – Azt hiszem, inkább kiművelem magam egy kicsit, zenét hallgatok, filmet nézek, olvasok.
– Ahogy tetszik – vonta meg a vállát Sma. – Tőlem akár a végkimerülésig csinálhatod. Ha ahhoz van kedved, betekerheted a fejedet egy rakás ábrándszalaggal.
– Pia?
– Pia?
– Igen, berúghatok, ha akarok?
– Azt nem tudom – felelte Sma a férfi feje fölé, kissé oldalra pillantva. Pusmogás hallatszott.
– Ez kicsoda? – kérdezte Zakalwe.
– Stod Perice. – Egy fiatalember jelent meg, fejjel lefelé. Biccentett egyet. – Az orvosa. Üdvözlöm, Mr. Zakalwe. Én viselem majd gondját, akár úgy dönt, hogy alszik, akár úgy, hogy ébren marad.
– Álmodik az ember, ha az alvást választja? – kérdezte Zakalwe.
– Az attól függ, milyen mélyen akar az illető aludni. Olyan mélyen el tudjuk altatni a pácienseinket, hogy a kétszáz napos alvást egyetlen másodpercnek érzékelik, de elképzelhető, hogy a periódus minden egyes pillanatát álomképek töltik ki. Ahogy a kedves beteg óhajtja.
– És általában mit választanak, akik ide kerülnek?
– Az azonnali kikapcsolást. Szeretnek az új testükben felébredni, anélkül, hogy az idő múlását megtapasztalnák.
– Lefogadtam volna. Berúghatok, miközben rá vagyok kötve erre az átkozott micsodára?
– Biztosan el tudjuk intézni valahogy – vigyorgott Stod Perice. – Ha úgy óhajtja, be tudunk ültetni néhány drog-mirigyet is. Kiváló alkalom, hogy...
– Köszönöm, nem – Zakalwe egy pillanatra becsukta a szemét, és megpróbálta megrázni a fejét. – Ha időnként berúghatok, az tökéletesen megfelel.
– Nos, azt hiszem, ezt meg tudjuk oldani – bólintott Stod Perice.
– Ez óriási, nem? – Zakalwe Smára pillantott. A nő felhúzta a szemöldökét. – Ébren maradok – közölte végül a férfi.
– Le mertem volna fogadni, hogy így döntesz – mosolyodott el a nő.
– A közelben leszel?
– Asszem, meg tudom oldani – felelte a nő. – Szeretnéd?
– Nagyra értékelném.
– Szívesen itt maradok – bólintott Sma elgondolkozva. – Rendben. Itt maradok, amíg felszedsz egy pár kilót.
– Kösz. És külön köszönöm, hogy nem hoztad magaddal azt az átkozott drónt. Szinte már hallom is a jópofa megjegyzéseit.
– ...Hát – kezdte Sma tétovázva, de a férfi közbevágott.
– Mi a baj?
– Szóval... – Sma kínosan érezte magát.
– Nyugodtan elmondhatod!
– Skaffen-Amtiskaw – fogott hozzá félszegen a nő. – Küldött neked egy ajándékot. – Kotorászni kezdett a zsebében, majd egy apró csomagot húzott elő, aztán zavartan körbe forgatta. – Én... én nem tudom, mi ez, de...
– Nos, én viszont nem tudom kinyitni. Gyerünk már, Sma!
Sma kibontotta a dobozt, és szemügyre vette a tartalmát. Stod Perice előrehajolt, majd gyorsan elfordult, és a kezét a szája elé téve köhécselni kezdett.
Sma bosszúsan nézett. – Lehet, hogy kérek magamnak egy új kísérő drónt.
– Miért, mit küldött? – kérdezte a szemét lehunyva Zakalwe.
– Egy sapkát.
Zakalwe vette a lapot. Végül Sma is elnevette magát (később azért kiosztotta a drónt). Stod Perice pedig elfogadta ajándékba a sapkát.
Csak később, a hajó halvány vörös fényben úszó kórházrészlegén fekve sikerült felidéznie – miközben Sma legújabb áldozatával táncolt, Stod Perice a haverjaival vacsorázott, és épp a sapka történetét mesélte, az élet pedig zavartalanul folyt tovább a hatalmas RH-n – , ahogy évekkel korábban, egy isten háta mögötti helyen Shias Engin végigsimította a testén lévő sebhelyeket (a lány vékony, hideg ujjai megérintették az összeráncolódó húst, a haja csiklandozva söpörte végig a testét, Zakalwe orrát pedig betöltötte Shias bőrének illata).
Még kétszáz nap és megvan az új test. És (És ez? Már elnézést. Ez a test új lesz ?) ...az a szíve fölötti seb örökre eltűnik, a mellkasában dobogó szív többé már nem lesz ugyanaz.
Ekkor döbbent rá, hogy elveszítette a lányt.
Nem Shias Engint, akit szeretett, vagy legalábbis azt hitte, hogy szereti, és akit minden bizonnyal végleg elveszített... hanem a másik lányt, az igazit, aki egy pillanatra sem hagyta el a száz évig tartó jeges álom során.
Azt hitte, amíg él, nem veszítheti el.
Most azonban más megvilágításba kerültek a dolgok. Ez a tudat és a veszteség teljesen összetörte.
A lány nevét suttogta a néma, vörös éjszakába.
A fölötte lebegő, mindig éber orvosi ellenőrző egység folyadékszivárgást észlelt a testnélküli ember könnycsatornájából, és nagyon elcsodálkozott a dolgon.
– Jelenleg milyen öreg a jó öreg Tsoldrin?
– Nyolcvan, viszonyítva – felelte a drón.
– Szerinted hajlandó lesz előbújni a csigaházból? A két szép szememért? – kérdezte kétkedve Zakalwe.
– Rajtad kívül senki nem jutott eszünkbe – közölte Sma.
– Miért nem hagyjátok inkább békében megöregedni?
– Kicsit nagyobb a tét, mint egy idősödő politikus boldog öregkora, Zakalwe.
– Mégis mi forog kockán? A világegyetem sorsa? Vagy a jelenleg ismert létformák fennmaradása?
– Pontosan. Tíz, de talán száz milliószor többről van szó.
– Micsoda mélyenszántó gondolat.
– Te meg Kerian kormányzót fosztottad meg a békés öregkor lehetőségétől, ha jól tudom.
– Tök igazad van – felelte Zakalwe, és tovább bandukolt a fegyverraktárban. – Az a vén szarzsák megérdemelte volna, hogy még vagy egymilliószor megdögöljön.
A kis szerelőcsarnokból kialakított raktárban a Kultúrából és máshonnan származó fegyverek sorakoztak. Sma olyannak látta Zakalwét, mint egy játékboltba tévedt kisgyereket. A férfi egymás után választotta ki és dobta a Skaffen-Amtiskaw által tolt szállítódeszkára a különböző felszereléseket. Sorra járták a hajítófegyverek, gyalogsági lövegek, lézerpuskák, plazmavetők, a rengeteg különböző gránát, effektor, repülőgépre szerelhető robbanótöltet, passzív és reaktív páncélzat, érzékelő és védelmi felszerelés, közelharcban használt védőöltözet, rakéták, és még vagy egy tucat különféle, Sma előtt ismeretlen eszköz súlya alatt roskadozó állványok, fiókok és polcok alkotta hosszú folyosókat.
– Úgysem tudsz ennyi mindent magaddal cipelni, Zakalwe.
– Majd szűkítem a listát – válaszolta a férfi, és az egyik polcról leemelt egy zömök, dobozszerű fegyvert, amelynek mintha nem lett volna csöve. Aztán a drón elé tartva így szólt: – Ez micsoda?
– ESEFER. Rohamfegyver – felelte Skaffen-Amtiskaw. – Hét darab tizennégy tonnás löveg. Hétfázisú össztűz, negyvennégyezer-nyolcszáz sorozat másodpercenként (a minimális tüzelési idő nyolc egész hetvenöt század másodperc). Koncentrált egyszeri sorozat. Hétszer két és fél kilogramm összsúly. Rezgésszám a még szemmel látható közepes frekvenciától a magas röntgensugárzásig.
Zakalwe a fegyver súlyát próbálta megsaccolni. – Nincs valami jól kiegyensúlyozva.
– Ez csak a raktározás miatt van. Csúsztasd hátra a tetejét!
– Hmm. – Úgy tett, mintha célba venne valamit. – Mégis mi akadályozza meg az embert, hogy a tartókezét ne tegye a lézersugarak útjába?
– Esetleg a józan ész? – szólalt meg a drón.
– Hűha. Asszem inkább az elavult plazmafegyvernél maradok – mondta Zakalwe, és letette az ESEFER-t. – Sma, mindenesetre örülnöd kéne, hogy vannak olyan öregemberek, akik szíves-örömest hajlandók feladni magányos életüket a kedvedért. A fenébe is! Nekem is inkább kertészkednem kéne, nem pedig lerohanni ezt az isten háta mögötti bolygórendszert, hogy elvégezzem helyettetek a piszkos munkát.
– Na, persze – sóhajtott Sma. – Emlékszem, micsoda nehézségek árán sikerült rábeszélni, hogy hagyd ott a „kertészkedést”, és inkább tarts velünk. Csak dumálsz, Zakalwe, már becsomagoltál, mire megérkeztünk.
– Tuti, hogy telepatikus úton éreztem rá, milyen sürgős a helyzet. – Leemelt egy súlyos fekete fegyvert az egyik állványról, két kézzel meglóbálta, és felnyögött az erőfeszítéstől. – Szent isten! El is tudjátok sütni ezt a bengát vagy csak faltörő kosnak használjátok?
– Idiri kéziágyú - sóhajtott Skaffen-Amtiskaw. – Ha lehet, ne hadonássz vele. Ez egy ritka, antik darab.
– Hát ezen kurvára nem csodálkozom. – Nagy nehezen visszarakta a fegyvert az állványra, aztán továbbsétált a folyosón. – Gondolj csak bele, Sma, annyira öreg vagyok, hogy életem minden egyes évét háromszor kellene felszámolni. Lehet, hogy túl keveset kértem ezért a szánalmas kis kalandért.
– Hát, ha innen nézed a dolgot, akkor nekünk talán szabadalomsértés miatt kellene vádat emelnünk ellened, nem? Hiszen a mi eljárásunk segítségével adtad vissza a fiatalságát azoknak az öreg csókáknak.
– Ne gyere már megint ezzel! Fogalmatok sincs, milyen érzés idő előtt megöregedni.
– Igen, de az eljárást nálunk mindenki igénybe veheti, te pedig kizárólag annak a néhány hatalommániás szarházinak adtad el.
– Ezek diktatórikus társadalmak, mégis mire számítottál? Különben is, ha mindenki hozzájut... képzeld csak el, milyen népességrobbanással járna.
– Zakalwe, ezen először tizenöt éves koromban gondolkodtam el komolyabban. A Kultúrában ezekkel a kérdésekkel igen fiatalon, még az iskolában ismerkedünk meg. Ezt az egész dolgot már réges-rég átgondoltam. A történelmünk és a neveltetésünk részévé vált. Ezért egy iskolás kölyök szemében is őrültségnek tűnik, amit tettél. A szemünkben te olyan vagy, mint egy kisiskolás. Még megöregedni sem akarsz. Ennél éretlenebb gondolattal ritkán találkozik az ember.
– Hűha! – Zakalwe nem bírta visszafogni magát, Hirtelen megtorpant egv nyitott polc előtt. – Ez meg micsoda?
– Ez neked túl magas – vetette oda Skaffen-Amtiskaw.
– Micsoda szépség! – Zakalwe megragadta a megdöbbentően bonyolult szerkezetet, és megforgatta. – Mégis mi ez? – lihegte.
– Mikro Fegyverrendszer – magyarázta a drón. Huzagolt csövű kézi lőfegyver. Ó...nézd, Zakalwe, ez a szerkezet tiz különálló fegyverrendszerrel rendelkezik, nem számítva a félérző védelmi berendezést, a védőpajzs reaktív elemeit, az IFF – azaz ellenség-barátfelismerő rendszer – vezérelte gyorsreagálású kitérítő felszerelést, vagy az antigravitációs egységet. Mielőtt még megkérdeznéd, a vezérlőberendezések azért nincsenek a megfelelő oldalon, mert ez a balkezes változat. Az egyensúly – csakúgy, mint a fegyver súlya és a szabadon állítható tehetetlenség – teljes mértékben szabályozható. Nagyjából fél éves kiképzés szükséges ahhoz, hogy valaki kellő biztonsággal tudja használni, és ez még nem jelenti azt, hogy az illető ért a dologhoz. Éppen ezért ne is álmodj róla.
– Nem is kellett volna – vágta rá Zakalwe a fegyvert simogatva. – De milyen gyönyörű szerkezet! – A többi fegyverrel együtt ezt is visszatette a polcra, aztán Sma felé pillantott. – Dizzy, tudom, hogyan gondolkodtok, és tiszteletben is tartom... az életünk azonban egyáltalán nem hasonlít. Én kockázatos dolgokat teszek veszélyes helyeken, mindig is így éltem, és nem fogok megváltozni. Feltehetően elég gyorsan feldobom majd a talpam, nem értem, miért kellene még a lassú öregedés terhét is elviselnem?
– Ne takarózz a szükségszerűséggel, Zakalwe! Megváltoztathattad volna az életed. Senki sem kényszerít arra, hogy úgy élj, ahogy. Csatlakozhattál volna a Kultúrához, beállhattál volna közénk. Legalább úgy élhettél volna, mint mi, de...
– Sma! - kiáltott fel Zakalwe a nő felé fordulva. - Ezt az életet nektek találták ki, nem nekem. Szerinted hülyeség volt rögzíttetnem a koromat. A halhatatlanságnak még a lehetőségét is... bűnös dolognak tartjátok. Rendben, ezt értem. A ti társadalmatokban, a ti életviteletek mellett még szép, hogy helytelenítitek ezt az eljárást. Eléldegéltek háromszázötven, négyszáz évig, aztán azonnal végetek van. Ágyban, párnák közt haltok meg. Az én esetemben... ez nem működik. Nincs a birtokomban efféle bizonyosság. Én élvezem a végletek nyújtotta perspektívát, Sma. Szeretem érezni, ahogy a levegő az arcomat éri. Ebbe előbb vagy utóbb úgyis belehalok. Valószínűleg erőszakos, sőt lehet, hogy röhejes véget érek, mert egyszerűen ilyen a világ. Megúszol néhány atomrobbanást, elkerülsz egypár mindenre elszánt merénylőt... aztán megakad egy szálka a torkodban... de hát ki a francot érdekel ez? Neked a társadalom biztosítja a stagnálást, nekem pedig... a korom. De mindkettőnk tutira megdöglik egyszer.
Sma kezét a háta mögött összekulcsolva a padlóra szegezte a tekintetét. – Jól van, na – mondta végül. – De ne felejtsd el, ki segített hozzá a végletek nyújtotta perspektívához!
Zakalwe arcán szomorkás mosoly bujkált. – Igen, te mentettél meg. De hazudtál is nekem. Istenverte idióta bevetésekre küldtél, ráadásul pont az ellenkező oldalon harcoltam, mint hittem. Olyan tehetetlen arisztokratákért kellett kockáztatnom az életemet, akiket legszívesebben ott helyben megfojtottam volna. Fogalmam sem volt, hogy olyan háborúkban veszek részt, ahol mindkét oldalt támogatjátok. Telenyomtátok a tökeimet valami idegen lény spermájával, amit be kellett juttatnom annak a szerencsétlen nőnek a testébe... alig úsztam meg... legalább egy tucatszor hajszál híján megdöglöttem miattatok...
– Sosem bocsátottál meg nekem a sapka miatt, igaz? – szólt közbe Skaffen-Amtiskaw tettetett keserűséggel hangjában.
– Ó, Cheradenine – sóhajtott Sma. – Ne tégy úgy, mintha nem élvezted volna a dolgot.
– Hidd el, hogy nem mindig „élveztem” a dolgot. – Zakalwe egy ósdi hajítófegyverekkel teli szekrénynek támaszkodott. – De a legrosszabb az volt, amikor fejtetőre állítottátok a kurva térképeket.
– Mi van? – hökkent meg Sma.
– Fejtetőre állítottátok a térképeket – ismételte Zakalwe. – Van róla fogalmad , mennyire bosszantó és kínos, ha megérkezel egy ismeretlen helyre és rájössz, hogy a nálad lévő térképen a város fejjel lefelé áll? Talán azért, mert egy barom azt hitte, hogy a mágnestű a mennyország irányába áll, a többi ember szerint azonban a súlya miatt lefelé mutat? Vagy mert a galaktikus vetület alapján készítették? Lehet, hogy ez apróságnak tűnik, de akkor is nagyon bosszantó tud lenni.
– Zakalwe, erről fogalmam se volt. Kérlek, engedd meg, hogy a magam és a Rendkívüli Körülmények minden egyes tagja nevében bocsánatot kérjek! Vagyis inkább az egész Kontakt... sőt a Kultúra... nem is... minden intelligens lény nevében megkövetlek téged.
– Sma, te szívtelen ribanc, én komolyan beszélek.
– Na, azt kötve hiszem. A térképek...
– De ha egyszer így történt! Fejtetőre állítva rajzolták meg őket.
– Ennek biztosan megvolt az oka – mondta Diziet Sma.
– Mégis mi? – érdeklődött Zakalwe.
– Pszichológia – vágta rá Sma és a drón egyszerre.
– Két ruha? – kérdezte később Sma, miközben Zakalwe véglegesítette a felszerelését. Még mindig a fegyverraktárként szolgáló kis hangárban álldogáltak, csak Skaffen-Amtiskaw nézett valami érdekesebb feladat után, mert időközben nagyon megunta a játékboltban rohangáló gyermek látványát.
Sma hangja vádlón csendült.
– Igen, kettő. És akkor mi van? – nézett fel Zakalwe.
– Ezeket a ruhákat börtönként is lehet használni, nem csak védelmet nyújtanak. Ezzel pontosan tisztában vagyok.
– Sma, ezt a fickót ellenséges környezetből kell kimentenem, és ha tőletek nem kapom meg időben a segítséget, mert nem akartok belekeveredni a balhéba, hogy legalább a látszatot fenntartsátok, akkor szükségem lesz néhány eszközre, amivel végre tudom hajtani a küldetést. Egy komolyabb TIK ruha egyike ezeknek az elengedhetetlen felszereléseknek.
– Egy is elég lesz – mondta Sma.
– Talán nem bízol bennem?
– Egy – ismételte a nő.
– Az istenit! Jól van – vágta rá Zakalwe, és kivette az űrruhát a halomban álló felszerelések közül.
– Cheradenine – szólalt meg Sma békülékeny hangnemre váltva. – Ne felejtsd el, Beychae... elkötelezettsége nélkül semmit sem ér a jelenléte. Ezért nem helyettesíthetjük dublőrrel, ezért nem birizgálhatjuk az elméjét.. .
– Sma, engem pontosan azért küldtök, hogy az elméjét birizgáljam.
– Rendben – vágta rá idegesen a nő. Összecsapta a tenyerét. Látszott, hogy zavarban van. – Erről jut eszembe, Cheradenine... pontosan hogyan képzelted el a dolgot? Több eszem van annál, hogy bekérjem tőled a bevetés tervét vagy bármi hasonló hivatalos dolgot, de szeretném tudni, hogyan akarsz Beychae közelébe férkőzni.
– Elérem, hogy ő akarjon velem jönni – sóhajtott Zakalwe.
– Hogyan?
– Egyetlen szóval.
– Egyetlen szóval .
– Egy névvel.
– Talán a tiéddel?
– Nem, az én nevemet titokban kellett tartani, amikor Beychae tanácsadója voltam, de mostanra biztosan kiszivárgott valahogy. Ezért veszélyessé vált a helyzet. Álnevet kell használnom.
– Aha – Sma várakozva a férfire nézett, Zakalwe azonban visszament a felszerelésekhez, és tovább válogatott.
– Beychae jelenleg az egyetemen van, ugye? – kérdezte a férfi anélkül, hogy Sma felé fordult volna.
– Igen, szinte minden idejét a levéltárban tölti. Mivel azonban egy hatalmas gyűjteményről van szó, az öreg sokat mászkál. Őrök nélkül egy lépést sem tesz.
– Remek. Ha esetleg hasznossá szeretnétek tenni magatokat, nézzetek utána, mire lehet szüksége az egyetemnek.
– Kapitalista társadalomról lévén szó – vonta meg a vállát Sma – , a pénz biztosan jól jönne nekik.
– Azt majd én magam csinálom... – Zakalwe elhallgatott egy pillanatra, gyanakvóan Smára pillantott. – Ugye ezen a téren szabad kezet kapok?
– Korlátlanul költekezhetsz – bólintott Sma.
A férfi elvigyorodott. – Ez csodálatos. – Elhallgatott, majd így folytatta: – Milyen forrásból biztosítjátok a szükséges összeget? Kapok egy tonna platinát vagy egy zsák drágakövet? Esetleg a saját bankom állja a költségeket?
– Hát többé-kevésbé tényleg a te bankodról lenne szó – felelte Sma. – Tavaly fogtunk hozzá egy Élharcos Alapítvány nevű üzletbirodalom kiépítéséhez. Egy viszonylag etikus, csendesen terjeszkedő cégről van szó. Ez biztosítja számodra a korlátlan anyagi forrásokat.
– Ha már úgyis korlátlan források állnak rendelkezésemre, lehet, hogy felajánlok az egyetemnek egy rakás pénzt, de azért jó lenne valami konkrét dolog, amivel megkörnyékezhetnénk őket.
– Rendben – bólintott Sma, majd a homlokát ráncolva a harci ruha felé biccentett. – Mit mondtál, mi a neve ennek a cuccnak?
Zakalwe egy pillanatig tanácstalanul nézett a nőre, aztán így szólt: – Ja, a TIK ruhára gondolsz?
– Igen, azt mondtad, szükséged van egy komolyabb TIK ruhára is. Azt hittem, kenem-vágom a szakzsargont, de ezt a rövidítést még soha az életben nem hallottam. Mit jelent pontosan?
– Egész pontosan azt jelenti: te-is-kapd-be ruha – vigyorgott Zakalwe.
– Több eszem is lehetett volna annál, hogy rákérdezzek, mi? – csettintett a nyelvével Sma.
Két nappal később a Xenofób hangárjában álltak. A rendkívül gyors járőrhajó egy nappal korábban hagyta el az RH fedélzetét, és a Voerenhutz csillaghalmaz felé vette az irányt. A hirtelen gyorsításnak hirtelen fékezés lett a következménye. Zakalwe a felszerelését egy szállítókabinba pakolta, amely később leszáll vele azon a bolygón, ahol Tsoldrin Beychae tartózkodik. A csillagrendszeren belüli utazás első felét egy gyors, háromszemélyes modulban teszi meg, amely később az egyik közeli óriás gázbolygó atmoszférájában bóklászik majd. A Xenofób ezalatt készenlétben várakozik a csillagközi űrben, hátha közbe kell avatkozni.
– Biztos vagy benne, hogy nincs szükséged Skaffen-Amtiskaw-ra?
– Egészen biztos. Tartsd meg csak magadnak azt a repülő seggfejet!
– Esetleg egy másik drónt?
– Nem.
– Egy késrakétát?
– Diziet! Nem! Nincs szükségem Skaffen-Amtiskaw-ra vagy bármi más vacakra, ami azt hiszi, képes az önálló gondolkodásra.
– Nyugodtan folytasd csak, mintha itt sem lennék – jegyezte meg a drón.
– Ó, bárcsak!
– Érdekes, ha meg éppen meg kell téged menteni, akkor jó, hogy ott vagyok – vágott vissza a gép.
– Biztos, hogy nem ütötték a gyártási számod mellé a leselejtezés dátumát? – nézett a drónra Zakalwe.
– Jómagam sosem értettem – folytatta a drón megvetően – , hogy milyen előnyökkel jár, ha valaminek a nyolcvan százaléka víz.
– Egyébként – vágott közbe Sma – tisztában vagy minden lényeges dologgal, ugye?
– Igen – felelte fáradtan a férfi. Napbarnított testén megremegtek az izmok, ahogy lehajolt és elhelyezte a plazmafegyvert a kabinban. Rövidnadrág volt rajta. Sma dzsellabát viselt, a haja kócos volt. Nemrég kelt fel. A hajó ideje szerint még korahajnal felé járt az idő.
– Emlékszel, kivel kell felvenned a kapcsolatot? – nyugtalankodott a nő. – És hogy kik a vezetők, és kinek az oldalán állnak...
– Meg, hogy mi a teendő, ha hirtelen megszűnik a hitelképességem? Igen, mindent megjegyeztem.
– Ha már kiszabadítottad és elindulsz a...
– Impren varázslatos, napsütötte bolygórendszere felé – fejezte be a mondatot Zakalwe fáradt hangon kántálva – , ahol rengeteg barátságos bennszülött lakik sokféle különböző, ökológiai szempontból megbízható űrlakóhelyen. És természetesen mindannyian semlegesek.
– Zakalwe – szólalt meg hirtelen Sma, majd kezét az arcára tette, és megcsókolta Zakalwét. – Remélem, beválik a terv.
– Különös, de én is bízom benne – mondta Zakalwe, aztán ő is megcsókolta a nőt. Végül Sma elhúzódott tőle. A férfi a fejét csóválta, és vigyorogva végigmérte a nő testét. – Ó... egy napon, Diziet. Sma megrázta a fejét, és hamisan elmosolyodott. – Kizárt dolog. Csak ha elvesztem az eszméletem vagy meghalok, Cheradenine.
– Ó, akkor tehát van még remény?
Sma a férfi fenekére vágott. – Nyomás, Zakalwe.
A férfi belépett a páncélozott rohamruhába. Az öltözet bezáródott körülötte. Visszahajtotta a sisakot.
– Mindenképpen derítsétek ki, hogy hol... – szólalt meg hirtelen elkomolyodva.
– Tudjuk, hol van a lány – vágta rá Sma.
Zakalwe egy pillanatra a hangár padlójára szegezte a tekintetét, aztán Sma szemébe nézve elmosolyodott.
– Szuper – összecsapta a kesztyűjét. – Óriási. Na leléptem. Később találkozunk, ha mázlim van – azzal belépett a kabinba.
– Vigyázz magadra, Cheradenine! – szólt utána Sma.
– Igen, vigyázz arra az undorító, kettévágott seggedre – kiáltotta Skaffen-Amtiskaw.
– Ebben biztos lehetsz – mondta Zakalwe, és mindkettőjüknek dobott egy-egy puszit.
A Rendszerközi Hajóról a kép a rendkívül gyors járőrhajóra váltott, onnan a kis űrkompra, majd a lomha kabinra és végül a sivatag hideg porában álló űrruhára, amelynek belsejében egy ember tartózkodott. Zakalwe a sisak nyitott védőlemeze mögül kinézve letörölte a homlokáról az izzadságot. A fennsíkon félhomály uralkodott. Néhány méterre, két hold és a halványan világító nap fényében, megpillantotta a jeges peremkőzetet. A sziklaperem mögött húzódó szurdokban feküdt az a félig elnéptelenedett, ősi, sivatagi város, ahol Tsoldrin Beychae élt. Felhők úsztak az égen. A por egyre sűrűbb lett.
– Hát – sóhajtott Zakalwe az újabb idegen égboltra pillantva – , megint csak itt volnánk!
A férfi egy aprócska agyagnyúlványon állva nézte, ahogyan a sötétbarna, habos hullámok lecsupaszítják a hatalmas fa gyökerét. Özönvízszerű eső zúdult alá. A fa gyökerét ostromló, szélesen hömpölygő, barna színű tengerár mindent beborított vízpermetével. A sűrű eső miatt a látótávolság néhány száz méterre csökkent. Az egyenruhás férfi már régen bőrig ázott. Az egyenruha eredetileg szürke volt, de az eső és a sár sötétbarnává változtatták. Az elegáns, testhezálló egyenruhából az eső és a sár hatására már csak egy lötyögő rongy maradt.
A fa megbillent, aztán kidőlt. A barna áradatba zuhanva sárral terítette be a férfit, aki éppen hátralépett, és arcát a borús, szürke égre emelve hagyta, hogy a szüntelenül zuhogó eső lemossa a bőréről a sarat. A hatalmas fatörzs elzárta a lezúduló barna, iszapos áradat útját, és egy részét az agyagnyúlvány pereme felé terelte. A férfinek még hátrébb kellett húzódnia a durva kőfal mentén, egészen egy magas beton architrávig, amely megrepedezve és darabokra törve ugyan, de egészen a betonhegy tetején álló csúnya kis kunyhóig húzódott. Mozdulatlanul figyelte, ahogyan a megáradt folyó, mint valami hosszúkás, barna horzsolás, a kis földnyelv peremén átzúdulva mélyedést váj az agyagba. Aztán a nyúlvány beomlott. Semmi sem tartotta tovább a fát arról az oldalról, úgyhogy a rohanó folyó magával sodorta, és újra meg újra átfordította. A hatalmas fa az áradat hátán utazva egyenesen az elárasztott völgy és a távoli, alacsonyabb dombok felé tartott. A férfi a folyó szétmálló túlpartját figyelte, ahol a hatalmas, kitépett fa gyökerei úgy álltak ki a földből, mint az elszakított villanyvezetékek. Aztán a férfi megfordult, és nehézkes léptekkel a kis kunyhó felé indult.
Körbejárta az épületet. A hatalmas, négyszög alakú betontalapzat csaknem fél kilométer széles volt, és még mindig víz vette körül. Minden oldalról barna hullámok nyaldosták a peremét. Az ősi, lepusztult fémépület magasba nyúló váza homályosan látszott az esőfüggöny mögött. Az épület úgy állt a beton lyukacsos és repedezett felszínén, mint egy gigantikus kirakós játék elfelejtett darabja. A kunyhó – ami eleve nevetségesen festett a körülötte lévő hatalmas betontenger közepén – valahogy groteszkebb látványt nyújtott, mint a közelben álló elhagyatott gépek.
A férfi az épületet körbejárva mindent alaposan szemügyre vett, de mivel semmi olyasmit nem látott, ami felkeltette volna az érdeklődését, belépett a kunyhóba.
Az orgyilkosnő arca megrándult, amikor a férfi feltépte a viskó ajtaját. A széles komódnak döntött szék – egy kisebb, fából készült darab – , amihez a nőt kötözte, nem volt valami ügyesen kiegyensúlyozva, úgyhogy amikor a lány rángatózni kezdett, a szék lábai hangosan megcsikordultak a kőpadlón. A lány a székkel együtt, hatalmas puffanással a földre zuhant. Beütötte a fejét a kőbe, és felkiáltott.
A férfi sóhajtott egyet. Odasétált a lányhoz, a székkel együtt felemelte a padlóról, és közben odébb rúgott egy törött tükördarabot. A bakancsa minden egyes lépésnél hangosan cuppant. A nő ernyedten lógott, de a férfi tudta, hogy csak színlel. Az apró szoba közepére húzta a széket. Közben óvatosan szemmel tartotta a lányt, és megpróbálta távol tartani magát a fejétől. Korábban, amikor megkötözte, a nő úgy lefejelte, hogy majdnem eltört az orra.
Ellenőrizte a köteleket, melyek a lány kezét a szék háta mögött szorították össze. Az anyag kirojtosodott. A lány a komód tetején lévő törött kézitükörrel próbálta meg elvágni a kötelet.
A mozdulatlan lányt a szoba közepén hagyta, hogy könnyen szemmel tudja tartani, aztán a kunyhó falába vájt kis ágyra vetette magát. Az ágy mocsokban úszott, a férfi azonban csurom vizes és túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy törődjön vele.
A tetőn kopogó eső és az ajtón meg a spalettás ablakokon befújó szél hangját hallgatta. A tetőn beszivárgó esőcseppek egyenletes ütemben csöppentek a kőpadlóra. Fülelt, hátha meghallja a helikopterek hangját, a helikopterek azonban nem jöttek. Nem volt rádióadója, és azt sem tudta volna pontosan megmondani, merre keressék. Ha az időjárás lehetővé teszi, úgyis keresik. A baj csak az, hogy a vezérkari autó után kutatnak majd, ami megsemmisült a sárlavinában. Így napokig eltarthat, mire rábukkannak.
Lehunyta a szemét, és szinte azonnal álomba zuhant, mégis, mintha a vereség érzése tovább gyötörte volna. A tudatát az árvíz és a kudarc képei töltötték be. Képek, melyek nem hagyták nyugodni, és visszarángatták a fájdalmas és komor ébrenlétbe. Megdörzsölte a szemét. A kezéről csöpögő habos léből homok- és földszemcsék kerültek a szemébe. Amennyire tudta, megtörölte az egyik ujját az ágyat borító mocskos, rongyos takaróban, aztán nyálat kent a szemére, mert úgy gondolta, ha egyszer elkezd sírni, nem lesz képes abbahagyni.
A nőre pillantott, aki éppen úgy tett, mintha magához térne. Azt kívánta, bárcsak lenne benne hajlandóság és erő, hogy odamenjen és megüsse, de túl fáradt volt. Különben pedig tudta, hogy a lány egy egész hadsereg veresége miatt bűnhődne. Egy ilyen hatalmas bukás után az, hogy megver valakit – ráadásul pont egy tehetetlen és kancsal nőt – , a megtorlás igen szánalmas és kicsinyes módja lenne, és – még ha túl is éli ezt az egészet – a halála napjáig szégyellné magát, hogy képes volt ilyet tenni.
A nő színpadiasan felnyögött. Vékony takonycsík buggyant elő az orrából és csöppent a rajta lévő hatalmas kabátra.
A férfi undorodva elfordult.
A lány hangosan szipogott. Amikor a férfi visszafordult, a lány ellenségesen méregette. Nem volt vészesen kancsal, ez a tökéletlenség mégis jobban idegesítette a kelleténél. Ha lefürödne és felvenne egy csinos ruhát, egész jól nézne ki, gondolta a férfi. Per pillanat azonban az olajzöld, sáros télikabátban nem mutatott valami fényesen. Sáros arcából alig látszott valami. Részben a kabát gallérja, részben hosszú, mocskos haja takarta el, amelyet csillogó sárdarabok tapasztottak a zöld kabáthoz. A lány furcsa mozdulatokat tett, mintha meg akarná vakarni a hátát. A férfi nem tudta eldönteni, hogy a nő a testét leszorító kötelek feszességét vizsgálja, vagy a bolhák miatt nem bír nyugton maradni.
Nem valószínű, hogy a lányt azért küldték, hogy végezzen vele. Minden bizonnyal tényleg az volt, amiről az öltözete is tanúskodott: egy tartalékos. Talán visszavonulás közben maradt le, és túlságosan félt, túl büszke vagy ostoba volt ahhoz, hogy megadja magát. A zivatar áztatta völgyben meglátta a bajba jutott vezérkari autót. A férfi meggyilkolására tett kísérlet vakmerő és nevetséges volt. Már az is mázli volt, hogy a sofőrt sikerült egyetlen lövéssel elintéznie. A második lövedék a halántékát súrolta. Egy kicsit megszédült. Közben a lány elhajította az üres fegyvert, és a kését kirántva beugrott az autóba. A vezető nélkül maradt jármű a fűvel borított töltésen lecsúszva a zavaros, vadul hömpölygő folyóba borult.
Ekkora baromságot. Az ilyen hőstettek nagyon fel tudták húzni, mert, úgy érezte, megsértik azt a katonát, aki a kockázatot mérlegelve hozza meg higgadt, ravasz, a tapasztalatra és a képzelőerő hatalmára támaszkodó döntéseit. Az ilyen, minden feltűnést nélkülöző hadviselésnek nem néhány kitüntetés, hanem a győzelem a jutalma.
A golyó okozta karcolástól kótyagos fejjel zuhant az első és a hátsó ülés közé a padlóra. A jármű bukdácsolva oldalra fordult, és a megáradt folyóba zuhant. A nőnek majdnem sikerült eltemetnie a hatalmas télikabátban. A feje még mindig zúgott a koponyáját súroló lövéstől, és az ülések közé szorulva egyszerűen képtelen volt fogást találni a lányon. Úgy érezte, mintha az érthetetlen, szorongató és reménytelennek tűnő küzdelemben a széles síkságon vívott csata zűrzavara elevenedett volna meg lekicsinyítve. Elég ereje volt, hogy kiüsse a nőt, de a szűk tér és a kabát meglepően nagy súlya annyira lenyomta, és úgy beszorította, hogy mire sikerült kiszabadulnia, már elkésett.
Az autó a betonszigetnek ütközött, felborult, és végül mindketten a beton korrodált, szürke felszínén kötöttek ki. A nő felsikoltott, magasba emelte a kést, ami beakadt a zöld nagykabát redői közé. Végül a férfinek sikerült nagy erővel állon vágnia ellenfelét.
A nő elvágódott a betonon. A férfi megfordult, és látta, ahogy az autó lecsúszik a lejtőn, és eltűnik a kavargó, barna áradatban. Még mindig az oldalára dőlve, szinte azonnal elsüllyedt.
A férfi visszafordult, és kísértést érzett, hogy belerúgjon egyet az eszméletlenül heverő nőbe. Ehelyett inkább arrébb rúgta a kést, ami a folyó felé repült, és pörögve követte az elsüllyedt vezérkari autót.
– Úgysem győztök – köpött a nő a padlóra. – Ellenünk nincs esélyetek. – Dühödten rázta a kis széket.
– Mi van? – riadt fel a képzelgésből a férfi.
– Mi győzünk – vágta rá a nő, és dühödten rázta tovább a széket. A széklábak hangosan kopogtak a kőpadlón.
Miért pont egy székhez kellett kötöznöm ezt az idióta barmot, gondolta. – Valószínűleg igazad van – hagyta rá a nőre fáradtan. – Jelenleg nem valami fényesek a kilátásaink. Talán ettől jobb kedved lesz?
– Megdöglesz – bámult meredten a nő fogvatartójára.
– Erre mérget vehetsz – helyeselt a férfi, aztán a plafonon lévő egyik lyukat kezdte fürkészni, amely pontosan a rongyokkal borított ágy fölött helyezkedett el.
– Legyőzhetetlenek vagyunk. Sosem adjuk fel.
– Hát azért ennek az ellenkezőjét is bebizonyítottátok már egy párszor – sóhajtott a férfi, és felidézte magában a hely történelmét.
– Elárultak minket! – kiáltotta a nő. – A seregeinket sosem győzték még le. Egyszerűen csak...
– Hátba döftek benneteket. Ismerem a történetet.
– Igen, orvul támadtak ránk! A harci szellemünket azonban semmi sem pusztíthatja el. Mi...
– Kuss legyen már! – vágott a szavába a férfi, és az ágyról lekászálódva megállt előtte. – Volt szerencsém végighallgatni ezeket a baromságokat: „Kifosztottak bennünket.” „A hátország cserbenhagyott minket.” „A média összefogott ellenünk.” A nagy lószart... – mondta nedves hajába túrva. – Csak az veszi be ezt a mesét, aki nagyon fiatal vagy nagyon hülye ahhoz, hogy felfogja, a háborút nem egyedül a hadsereg vívja. Amióta a híreket nem motoros futárok vagy postagalambok szállítják, és sokkal gyorsabban eljutnak mindenkihez, azóta az egész... nemzet... vagy mi... harcban áll. Ebben rejlik a harci szellemetek titka, innen fakad az akaraterőtök. Nem a csatatéren felharsanó harci kiáltásokból. Ha veszítetek, annyi. Csak ne nyafogjatok. Most is veszítettetek volna, ha nincs ez a kibaszott özönvíz. – Felemelte a karját, amikor meglátta, hogy a nő mély lélegzetet vesz. – És nem hinném, hogy az isten a ti oldalatokon áll.
– Eretnek.
– Köszönöm.
– Remélem, a gyerekeidnek lassú kínhalál jut osztályrészül!
– Hmm. Nem hiszem, hogy képes lennék rá, de ha mégis, akkor hosszú nyársat használok majd. – Visszadőlt az ágyra, aztán rémült arcot vágva felült. – A picsába, ezek tényleg nagyon korán kimossák az agyatokat! Ez bárki szájából borzalmasan hangzik, hát még, ha egy nő mondja.
– Nálunk még az asszonyok is férfiasabbak, mint nálatok a férfiak – jegyezte meg a nő megvetően.
– Ennek ellenére még mindig ti szültök. Gondolom, azért nem valami nagy a választási szabadságotok.
– Borzalmas szenvedés és kínok között pusztuljanak el a fattyaid! – visította a nő.
– Ha tényleg így érzel – sóhajtott hátradőlve a férfi – , akkor azt hiszem, nem kívánhatok rosszabbat annál, mint hogy pontosan ugyanaz a faszfej maradj, mint aki most vagy.
– Barbár! Pogány!
– Ha így folytatod, akkor záros határidőn belül kifogysz a becsmérlő szavakból. Hallgass rám, és tartogass néhányat későbbre is. Nem mintha az erő tartalékolása valaha is olyan remekül ment volna nektek, nem igaz?
– Elsöprünk titeket!
– Hé, nyugi, engem már sikerült elsöpörnöd – mondta, majd erőtlenül legyintett egyet. – Most pedig vegyél vissza egy kicsit!
A nő üvöltve rázta a kis széket.
Talán hálát kellene adnom a sorsnak, hogy megszabadultam a hadsereg irányításának felelősségétől, gondolta a férfi. Távol kerültem az állandóan változó körülményektől, amiket ezek az idióták maguktól nem tudnak orvosolni, távol a körülményektől, amelyek elnyelik az embert, mint a mocsár. Távol a megbénult, elsodort, dezertáló, az összeköttetéssel nem rendelkező, a létfontosságú pozíciókat feladó, segítséget, felmentést, erősítést, több szállítójárművet, tankot, csónakot, élelmet, rádióadót követelő egységekről szóló jelentések soha nem szűnő áradatától... egy bizonyos ponton túl már semmit sem tehetett. Csak megerősített, felelt, elutasított, elhalasztott, és parancsba foglalt bizonyos dolgokat, hogy meg tudják szilárdítani az állásaikat. Ezen kívül semmit sem tudott tenni. Semmit. A szüntelenül érkező jelentések pedig egy egyszínű, millió darabból álló papírmozaikká álltak össze. Egy apránként felbomló hadsereg képe, egy hadseregé, amelyet az eső úgy lazított fel, mintha csak egy elázott, szétszakadozott, darabokra hulló papírlap lett volna.
Ezeket a dolgokat úszta meg azzal, hogy itt rekedt... azonban mégsem adott hálát a sorsnak, valójában még csak boldog sem volt. Dühöt és haragot érzett, amiért nem tud részt venni a harcban, amiért másokra kell hagynia a dolgok irányítását. Messzire került a központtól, messzire attól a helytől, ahol megtudhatná, mi történik. Úgy gyötrődött, mint egy anya, akinek a fia épp most indult háborúzni. A meggondolatlanságnak abban a visszafordíthatatlan pillanatában a tehetetlenségtől sírva fakadt, és értelmetlen üvöltések törtek fel belőle. (Ekkor hasított bele a felismerés, hogy ehhez az egész folyamathoz valójában nincs is szükség az ellenséges erőkre. Ő maga és az irányítása alatt álló hadsereg csatázott az elemek ellen. A harmadik fél fölösleges volt.)
Először jöttek az ismeretlen, zord esők, aztán a földcsuszamlás, ami elvágta őket a parancsnoki konvoj többi részétől, végül ez a nyakig sáros, idióta orgyilkosjelölt...
A fejét a kezébe temetve felült.
Talán túl sokat vállalt? Az elmúlt héten összesen tíz órát aludt. Lehet, hogy ezért nem látott tisztán? Ezért nem működött helyesen az ítélőképessége? Vagy épp ellenkezőleg: túl sokat aludt, és ha még azt a kevés időt is ébren tölti, minden másként alakul?
– Remélem, megdöglesz! – rikácsolta a nő.
A férfi mogorván a nőre pillantott. Azon tűnődött, miért kellett félbeszakítania a gondolatait. Azt kívánta, bárcsak elhallgatna. Talán ki kellene peckelni a száját.
– Hallom, visszavonulót fújtál – mutatott rá. – Egy perce még azt mondtad, megdöglesz . – Lerogyott az ágyra.
– Faszfej! – kiáltotta.
Ahogy ránézett, hirtelen rádöbbent, hogy bár az ágyon heverészik, ő is ugyanúgy rabságban van, mint a székhez kötözött nő. Egy újabb takonycsepp csillant meg a lány orrán. A férfi elfordult.
Hallotta, ahogy a nő az orrát szívja, majd köp egyet. Ha lett volna ereje, biztosan elmosolyodik. A köpéssel a megvetését akarta kifejezni. De mit számít egy takonycsepp ahhoz az áradathoz képest, ami egy ilyen gyilkológépet elönt. Egy gyilkológépet, amit mellesleg két évig tart összerakni és kiképezni?
És miért, miért kellett pont egy székhez kötözni a lányt? Talán megpróbálta a véletlent és a sorsot kiiktatni azáltal, hogy maga ellen sző terveket? Egy szék; egy székhez kötözött lány... nagyjából ugyanilyen korú, talán valamivel idősebb... de ugyanez a vékony alkat, nagykabátban, amely nagyobbnak próbálta mutatni magát, mint amekkora valójában volt, de mégsem járt sikerrel. Körülbelül ennyi idős, hasonló testalkatú...
Megrázta a fejét. Megpróbálta kiűzni annak a csatának, annak a kudarcnak az emlékét.
A lány látta, ahogy a férfi a fejét csóválva ránéz.
– Ne röhögj rajtam! – visította előre-hátra dülöngélve a székkel. Ideges lett a férfi gúnyos, megvető tekintetétől.
– Kussolj már el! Kuss legyen! – közölte fáradtan. Érezte, hogy nem hangzik túl meggyőzően, de képtelen volt ennél erélyesebben rászólni. A lány azonban – meglepő módon – elhallgatott.
Az esők és a lány. Néha szeretett volna hinni a Sorsban. Lehet, hogy néha jól jön, ha az ember képes hinni az istenekben. Néha – mint például most, amikor a dolgok ellene fordultak, és minden sarkon egy újabb kellemetlen meglepetés vár rá, mintha valaki kést forgatna a szívében vagy rávágna a testén lévő ütésnyomokra – megnyugtató lenne arra gondolni, hogy ez az egész eltervezett, eleve elrendelt, előre megírt, és az ember csak valami hatalmas és sérthetetlen könyvben lapozgat... De akkor talán sosem kap esélyt, hogy megírja a saját történetét (a nyelvvel való minden próbálkozás nevetségesen hatna, még a saját neve is).
Nem tudta eldönteni, mit gondoljon. Valóban létezik egy jelentéktelen és fullasztó végzet, mint ahogyan azt szemmel láthatólag annyian hiszik?
Nem érezte jól magát. Vissza akart menni oda, ahol a folyamatosan beérkező jelentések és kiküldött parancsok megszüntetnek minden más, az elmében zajló folyamatot.
– Vesztésre álltok. Ezt a csatát is elveszítettétek, nem?
Nem volt kedve válaszolni, de miután jobban meggondolta a dolgot, arra jutott, hogy ezt a nő a gyengeség jeleként értelmezné, ezért így folytatta:
– Micsoda éles meglátás – sóhajtott. – Azokra emlékeztetsz, akik kitervelték ezt a háborút. Arra a néhány kancsal, ostoba és tehetetlen fickóra.
– Nem vagyok kancsal! – visított a nő, és abban a pillanatban sírva fakadt. Lehajtotta a fejét, a testét zokogás rázta, amitől az óriási kabát redői hullámzani, a szék pedig recsegni kezdett.
Mocskos, hosszú haja a kabát széles hajtókájára hullott és eltakarta az arcát. Sírás közben annyira előredőlt, hogy a karja majdnem egy szintbe került a padlóval. A férfi azt kívánta, bárcsak lenne még annyi ereje, hogy odamenjen hozzá, és megölelje vagy szétverje a fejét. Bármit megtett volna, hogy a nő végre abbahagyja a nyafogást.
– Jól van, nyugi, tényleg nem vagy kancsal. Bocs.
Fél kézzel eltakarta a szemét, és hátradőlt. Remélte, hogy elég meggyőzően sikerült előadni magát, de közben érezte, hogy nem hangzott valami őszintén, amit mondott. Nem is volt az.
– Nincs szükségem a sajnálatodra!
– Ne haragudj! Akkor visszaszívom a visszaszívást.
– Szóval... én nem is... ez csak egy aprócska... fogyatékosság. Ettől még a haditanács alkalmasnak talált.
(A tanács egyébként gyerekeket és nyugdíjasokat is simán felvett, de ezt a magas labdát inkább nem ütötte le .) A nő megpróbálta a kabát hajtókájába törölni az arcát.
Hangosan szipogott. Amikor újra felnézett és a haja félrelibbent, a férfi egy jókora takonycseppet pillantott meg az orra hegyén. Gondolkodás nélkül felkelt – a fáradtság, mint egy vadállat méltatlankodva felüvöltött benne – , és a hálófülkét eltakaró vékony függöny egy darabját letépve odament a nőhöz.
Amint észrevette, hogy a férfi egy rongydarabbal a kezében közeledik felé, a nő teli torokból üvölteni kezdett. Az összes levegőt kipréselte a tüdejéből, hogy az eső áztatta külvilág tudomására hozza: valaki mindjárt végez vele. Dülöngélni kezdett, úgyhogy a férfi előrevetette magát, és csak a lábakat összekötő keresztrúdra lépve tudta megakadályozni, hogy a szék felboruljon.
Ahogy a rongyot az arcára tette, a lány teste elernyedt.
Már nem harcolt és nem vonaglott, mert tudta, hogy semmi értelme tovább küzdeni.
– Na – szólalt meg a férfi – , akkor most fújd meg!
A nő belefújt a rongyba.
A férfi elemelte az orra elől a rongyot, majd összehajtogatva megint az arcához nyomta, és rászólt, hogy fújjon. A lány engedelmeskedett. A férfi megint összehajtogatta a rongyot, és erősen megtörölte a lány gyulladt orrát, aki erre felkiáltott. A férfi sóhajtott egyet, és eldobta a rongyot.
Nem feküdt vissza, mert tudta, hogy akkor elálmosodik, és pörögni kezd az agya. De nem akart elaludni, mert úgy érezte, akkor soha többé nem ébred fel. És nem akart gondolkodni, mert tudta, hogy azzal úgysem megy semmire.
Megfordult, és megállt az ajtóban, amit amennyire csak tudott becsukott, de ami még így is félig nyitva maradt. A nyíláson bevert az eső. Eszébe jutott a többi parancsnok. A fenébe, egyedül Rogtam-Barban bízott meg közülük, ő azonban túl fiatal volt ahhoz, hogy átvegye a hadsereg irányítását. Utálta az ilyen helyzeteket, amikor egy kialakult vezetési rendszerbe kellett beilleszkednie, amely általában korrupt és nepotista volt. Utálta, ha ennyi mindent magára kellett vállalnia. Ilyenkor a legkisebb figyelmetlenség, tétovázás vagy akár egy kis szunyókálás lehetőséget adott ezeknek az agyatlan barmoknak, hogy még jobban szétcsesszék a dolgokat. Ilyen helyzetekben mindig azzal bíztatta magát, hogy egyetlen tábornok sem volt tejesen elégedett, ha át kellett vennie egy hadsereg irányítását.
Mindenesetre nem sok kapaszkodót hagyott nekik. Néhány eszelős tervet, amelyek megvalósítására alig látott esélyt; meg az ötleteit, hogy használjanak olyan fegyvereket, amikre az ellenség nem számít. Ezeknek a terveknek a nagy része azonban még csak az ő fejében létezett. Az egyetlen helyen, ahová még a Kultúra sem tud bepillantani. Ennek persze elsősorban finnyássága, és nem képességei hiánya volt az oka...
Teljesen megfeledkezett a nőről. Mintha csak akkor létezne, ha ránéz, a hangja és a szökési kísérlet pedig csak egy abszurd, természetfölötti jelenés következménye lett volna.
Szélesre tárta a kunyhó ajtaját. Bármit bele lehet látni az esőbe. Az egyes cseppek csíkokká alakultak az emberi szem lomhasága következtében. A bensődben hordott látomásokat rejtjelekké alakítva olvadtak össze és váltak újra szét. Alig egy szívdobbanásnyi ideig villantak fel, aztán örökre eltűntek.
Egy széket pillantott meg és egy hajót, ami valójában nem is volt hajó. Egy férfit látott, akinek két árnyéka volt. És látta a szemmel nem láthatót: egy fogalmat, a túlélés minden mást elnyomó, önző kényszerét. Látta, hogy mindent megtesz a cél elérése érdekében. Elvesz és hozzáad, darabokra zúz és alkot, csak azért, hogy az a sejthalom ne torpanjon meg, hanem haladjon előre, hozzon döntéseket, és menjen még tovább, és hozzon újabb döntéseket, tudva, hogy ha más nem is, de a túlélés kényszere tovább él.
Két árnyékot vetett, mert egyszerre két dolog volt: a szükség és a módszer. A szükség nyilvánvaló: elpusztítani mindent, ami az életét fenyegeti. A módszer pedig a különböző tárgyak és emberek feletti irányítás egyetlen cél érdekében történő megszerzéséből állt. E szerint a szemlélet szerint a harc során minden felhasználható, és a küzdelemben semmi sem tilos. Minden és mindenki fegyvernek tekinthető. A fegyverek kezelésének képessége is a módszer részét képezte: megtalálni és kiválasztani az eszközt, amelyikkel céloz és tüzel. Ez a tehetség, ez a képesség volt a fegyverhasználat tudománya.
Egy szék és egy hajó, ami valójában nem is hajó, egy férfi, akinek két árnyéka van, és...
– Mit akarsz velem tenni? – hallatszott a nő remegő hangja. A férfi megfordult és ránézett.
– Nem tudom, nincs valami jó ötleted?
A lány elkerekedett szemmel, rémülten bámult a férfire. Mély lélegzetet vett, úgy tűnt, megint sikítani készül. Nem értette, mitől rémült meg ennyire a nő. Feltesz neki egy teljesen egyszerű kérdést, erre úgy csinál, mintha meg akarná ölni.
– Kérlek, ne! Ó, kérlek ne! Kérlek, ne! – zokogott a nő. A háta mintha eltört volna, aztán ahogy előrehajolt, az arca a térdét súrolta.
– Mit csináljak? – A férfi tanácstalan volt.
Úgy tűnt, a nő nem hallotta meg a kérdést. Ernyedt testét tovább rázta a zokogás.
Az ilyen pillanatokban úgy érezte, képtelen megérteni az embereket. Halvány fogalma sem volt, mi zajlik a fejükben. Kifürkészhetetlenné váltak. A fejét csóválva körbesétált a szobában. A büdös és nyirkos helyiség olyan hangulatot árasztott magából, mintha mindig is egy ilyen kis lyuk lett volna. Korábban talán egy írástudatlan ember lakhelyéül szolgált. Lehet, hogy a jelenleg gazdátlanul álló gépek gondnoka lakott itt, valamikor réges-rég, azokban az időkben, amikor még híre-hamva sem volt a háborúknak. Szegényes élet egy undorító helyen.
Mikor jönnek érte? Vajon megtalálják? Vagy halottnak hiszik? Vajon megkapták a rádióüzenetet, amit a földcsuszamlás után adott le, miután leszakadt a parancsnoki konvojtól?
Vajon jól mérte fel a helyzetet?
Nem biztos. Lehet, hogy hiábavalónak ítélik meg a keresést, és hátrahagyják. Ezzel azonban nem törődött. Nem okozna további gyötrelmet, ha fogságba esne. Ezt már nemegyszer végiggondolta. Valójában lehet, hogy örömmel fogadná, ha így alakulna. Csak hozzáállás kérdése. És tudta, hogy ezen nem múlik. Csak össze kell szednie magát, és foglalkoznia kell egy kicsit a dologgal.
– Ha meg akarsz ölni, kérlek, valami gyors módszert válassz! Kezdte idegesíteni, hogy a nő állandóan félbeszakítja.
– Igazából nem állt szándékomban végezni veled, de ha nem hagyod azonnal abba a jajveszékelést, a végén még meggondolom magam!
– Gyűlöllek! – Úgy tűnt, a nő másra sem tud gondolni.
– Én is – vágta rá a férfi.
A nő hangos zokogásban tört ki.
A férfi kinézett az esőbe, és megpillantotta a Staberinde -et.
Vereség, vereség, suttogta az eső. Mindenfelé sárban megfeneklett tankok. A katonák feladják. A zuhogó esőben minden darabokra hullik.
Aztán ez a bolond nő a csöpögő orrával... Nevethetnékje támadt. A grandiózus és a jelentéktelen, a végtelen nagyszerűség és az értéktelen abszurditás egyszerre ütötte fel a fejét ugyanott. Mint a rémült nemesek, amikor osztozkodniuk kell a hintójukon néhány részeges és mocskos paraszttal, akik összehányják a kocsit, és egész úton kefélnek. Pompa és bolha.
A nevetés az egyetlen épkézláb válasz, az egyetlen olyan válasz, amin nem lehet túltenni, és amit nem lehet kifigurázni. A legeslegkisebb közös nevező.
– Tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte a férfi, és hirtelen megfordult. Csak most ötlött fel benne a gondolat, hogy a nő talán nem is tudja, kivel áll szemben. A legkevésbé sem lepte volna meg, ha kiderül, csak azért akarta megölni, mert egy nagy autóban utazott, és nem azért, mert felismerte benne az ellenséges hadsereg főparancsnokát. Egyáltalán nem lepődött volna meg. Szinte már várta.
A nő felnézett. – Mi van?
– Tudod, hogy ki vagyok? Tudod a nevemet vagy a rangomat?
– Nem – köpött a nő a padlóra. – Miért, kellene?
– Á, dehogy – nevetett a férfi, majd elfordult.
Egy ideig a szürke esőfalat nézte, mintha egy régi barátját látná, aztán megfordult, az ágyhoz ment, és visszafeküdt.
Az ország vezetőinek sem tetszene különösebben a helyzet. Az a rengeteg dolog, amit ígért nekik, a gazdagság, a földek, a vagyon, a presztízs és a hatalom gyarapodása. Kivégzik, ha a Kultúra nem húzza ki a szarból. Ezért a vereségért a fejét követelik majd. A győzelmet maguknak könyvelnék el, a vereséget viszont az ő nyakába varrják. Mindig ez van.
Azzal nyugtatta magát, hogy többnyire azért ő győzött. Tisztában volt az állítás igazával, mégis csak a vereség és a tehetetlenség pillanatai gondolkodtatták el igazán. Ezekben a pillanatokban próbálta összeilleszteni élete szövetének darabjait. A gondolatai a Staberinde nevű hadihajó körül forogtak és a körül, amit ez a hajó jelentett. Ilyenkor eszébe jutott a Székkészítő és a banális leíráson átütő bűntudat...
Ez a vereség nem tűnt olyan vészesnek, mivel személytelen volt. A hadsereg parancsnokaként a kormánynak tartozott felelősséggel. Bármikor leválthatták. A végelszámolásnál a felelősség tehát nem az övé volt, hanem a kormányé. Semmi személyes nézeteltérése nem volt az ellenség parancsnokaival. Még csak nem is találkozott velük. Számára ezek az emberek idegenek voltak, kizárólag a harci szokásaikat, a kedvenc hadmozdulataikat és harci alakzataikat ismerte. Úgy érezte, ez a világos gondolatmenet kissé lecsendesíti a szelet és az esőt.
Irigyelte azokat, akik születésük után a családtagjaik körében cseperednek fel és érnek felnőtté, akiket barátok vesznek körül, aztán az ismerőseikkel együtt letelepednek valahol, és megszokott, normális, kockázattól mentes életet élnek, megöregednek, és átadják a helyüket a következő generációnak, és a gyerekeik gondoskodnak róluk... míg végül öregen és szenilisen jobblétre szenderülnek, elégedetten mindazzal, ami velük történt.
Sosem hitte volna, hogy egyszer így fog érezni, hogy ennyire szeretne majd így élni, és nem vágyik másra, csak hogy őt is hasonló kétségek gyötörjék és hasonló örömök töltsék el végtelen boldogsággal, hogy életének és sorsának szövete ne szakadjon ki, hogy jelentéktelen és elhanyagolható legyen.
A hely kellemesnek és végtelenül vonzónak tűnt, most és mindörökké, hiszen ha egyszer valaki eljut oda, ha egyszer ott jár... érezted már valaha, hogy neked is azt kellene tenned, amit ő tett, hogy eljuss azokba a magasságokba? Erről azért nem volt teljesen meggyőződve. A székhez kötözött nő felé fordult.
Értelmetlen hülyeség, csupa értelmetlen dolog jutott az eszébe. Ha tengeri madár volnék... de mégis hogyan lehet valakiből tengeri madár? A tengeri madaraknak aprócska és ostoba agyuk van, a tiéd is olyan lenne. A rohadt halbél lenne a kedvenc csemegéd, a csőröddel pedig kis legelésző állatok szemét vájnád ki. Nem ismernéd a költészetet, és nem tudnád olyan nagyra értékelni a repülés tudományát, mint az a földön álldogáló ember, akinek minden vágya, hogy helyet cseréljen veled.
Ha tengeri madár akarsz lenni, megérdemled a sorsod.
– Ah! A táborparancsnok és kísérője. Úgy látszik, ezt nem sikerült pontosan tisztázni. Az ágyhoz kellett volna kötöznöd a foglyot...
A férfi felugrott, megpördült, és a pisztolytáskájához kapott.
Kirive Socroft Rogtam-Bar berúgta az ajtót maga mögött, majd lerázta hatalmas, csillogó köpenyéről a vizet. Gúnyosan elmosolyodott. Első ránézésre bosszantóan kipihentnek és elegánsnak tűnt, figyelembe véve, hogy már napok óta nem hunyta le a szemét.
– Bar! – Odarohant hozzá, és nevetve megölelte.
– Személyesen. Üdv, Zakalwe parancsnok. Nincs kedve csatlakozni hozzám, hogy egy lopott járművön hagyjuk el ezt a környéket? Odakint várakozik egy Amph...
– Micsoda?! – Zakalwe feltépte az ajtót, és kinézett az csőbe. Egy hatalmas, ütött-kopott kétéltű jármű állt a háztól ötven méterre, az egyik égbenyúló gép tövében.
– Az ő teherautójuk – nevetett Zakalwe.
Rogtam-Bar sajnálkozva bólintott. – Igen, én is ettől félek. Ráadásul úgy tűnik, szeretnék visszaszerezni.
– Na, ne viccelj! – nevetett tovább Zakalwe.
– De, komolyan. Apropó, attól tartok, időközben az ország vezetése megbukott. Távozásra kényszerítették őket.
– Mi van? A vereség miatt?
– Őszintén bevallom, én erre tippelnék. Annyira igyekeztek bűnbakot csinálni belőled az elvesztett háború miatt, hogy nem vették észre, az emberek őket ugyanúgy felelősnek tartják. Szokás szerint megint elaludtak – mosolygott Rogtam-Bar. – Ja, ami a beteges ötletedet illeti, hogy a rohamosztag helyezzen el merülő súlyokat a Maclin víztározóban, bevált. Az összes víz a gátra zúdult, úgyhogy végül túlcsordult a peremén. A hírszerzés jelentései szerint az áradat végül nem törte át a gátat, de... átcsapott rajta. Akárhogy is, a völgybe hatalmas mennyiségű víz zúdult, és elmosta az Ötödik Hadsereg Főparancsnokságának nagy részét... nem is beszélve magáról az Ötödik Hadseregről... legalábbis a vonalaink előtt, az utóbbi néhány órában elúszó sátrak és hullák mennyiségéből ítélve... Mi pedig mind őrültnek néztünk, amiért egész héten magaddal hurcoltad azt a hidrológust a vezérkari egyeztetésekre. – Rogtam-Bar összecsapta a kezét. – Na, mindegy. Elég nagy gáz lehet. Attól tartok, már a békekötésről tárgyalnak. – Tetőtől-talpig végigmérte Zakalwe tábornokot. – Egy kicsit jobban össze kell kapnod magad, ha tárgyalni akarsz a srácokkal a fegyverletételről. Talán iszapbirkóztál valakivel?
– Csak a lelkiismeretemmel.
– Igazán? És ki nyert?
– Nos, ez egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor az erőszak tényleg nem vezetett volna semmi jóra.
– Magam is jól ismerem ezt a forgatókönyvet. Többnyire akkor kerül elő, amikor az ember azt akarja eldönteni, kinyissa-e a következő üveg piát, vagy ne. – Bar az ajtó felé biccentett. – Csak utánad. – A kabátjából előhúzott egy hatalmas esernyőt, kinyitotta és felemelte. – Tábornok úr, kérem, engedje meg! – vigyorgott a fickó, majd a szoba közepe felé fordulva így folytatta: – És mi legyen vele?
– Á, tényleg. – Zakalwe a nőre nézett, aki közben valahogy megfordult, és most rémülten meredt rájuk. – A rabul ejtett hallgatóság – mondta, aztán megvonta a vállát. – Láttam már furcsább kabalababákat is. Vigyük magunkkal őt is!
– Sose vond kétségbe a felettesed parancsait – közölte Bar, és Zakalwe felé nyújtotta az esernyőt. – Te viszed ezt, én meg elkapom a nőt. – Bíztatóan a lekötözött fogolyra pillantott, és megemelte a sapkáját. – Természetesen képletesen értettem, hölgyem.
A nő torkából velőtrázó kiáltás tört elő.
Rogtam-Bar összerezzent. – Sokszor csinálja ezt? – kérdezte.
– Igen, és vigyázz a fejedre, amikor felemeled, majdnem betörte az orromat.
– Pedig már így is szemrevaló darab. A kétéltűnél találkozunk, uram!
– Rendben! – vágta rá Zakalwe, aztán az esernyővel a kezében kimanőverezett az ajtón, és fütyörészve elindult lefelé a betonlejtőn.
– Szarházi pogány! – üvöltötte a nő, ahogy Rogtam-Bar hátulról óvatosan megközelítette a széket.
– Mázlid van – mondta a nőnek. – Általában nem veszek fel stopposokat.
A nővel együtt felkapta a széket, lecipelte a lejtőn, és a jármű hátuljába dobta.
A nő egész úton sikítozott.
– Végig ilyen hangos volt? – kérdezte Rogtam-Bar, miközben visszatolatott a géppel az áradatba.
– Többnyire.
– Csoda, hogy hallottad a saját gondolataidat.
Zakalwe ajkán szomorkás mosoly bujkált. A szakadó esőbe bámult.
A békekötés után lefokozták, és számos kitüntetésétől megfosztották. Még abban az évben távozott. A Kultúra cseppet sem neheztelt a döntése miatt.
A város egy két kilométer mély, tíz kilométer széles szurdokban terült el. A kanyon nyolcszáz kilométeren keresztül kanyargott a sivatagban, mint egy marcangolt szélű seb a bolygó kérgében. Maga a település mindössze egy harminc kilométeres szakaszt foglalt el.
A sziklaperemen állva fürkészte a várost. Lépcsőzetesen elhelyezkedő épületek, házak, utcák, lépcsősorok, viharterelő csatornák, vasúti sínek összevisszasága tárult a szeme elé. Minden szürke volt a városra boruló ködfátyol mögött. A lenyugvó nap vörösen izzott a távolban.
Mint az átszakadt gátból kiömlő víz, elmosódott felhőhullámok sodródtak a szakadékban. Fennakadtak a kanyon kiszögellésein, és megakadtak a hasadékaiban, aztán továbbúsztak, akár a gondolatok a kimerült elmében.
Néhány magasabb épület túlnyúlt a sziklaperemen, és betört a sivatagba, a város többi része mégis olyan benyomást keltett, mintha hiányozna belőle az energia és a lendület ahhoz, hogy ilyen magasra törjön, ezért inkább a peremszint alatt maradt, kihasználva a szakadék nyújtotta védelmet és a természetes, mérsékelt égövi mikroklímát.
A sápadt fénypontokkal tarkított város gyanúsan csendesnek és mozdulatlannak tűnt. Addig hallgatózott, míg végül – talán valamelyik ködbe burkolózó külváros mélyéről – valamilyen állat üvöltése ütötte meg a fülét. Az eget fürkészve néhány madarat pillantott meg. A város felett köröztek a nyugodt, hűvös és nehéz levegőben. A telezsúfolt völgyteraszok, a lépcsőzetesen elrendezett utcák és a kacskaringós utak felett suhanó madarak hallatták azokat a távoli, éles kiáltásokat.
Lejjebb néhány vékony fénycsíkot pillantott meg, néma vonatok vánszorogtak az alagutak között. A vízvezetékekben és csatornákban csordogáló víz megannyi fekete vonalnak tűnt. A szakadékot szétszabdaló utakon mindenfelé járművek cammogtak. A fel-felvillanó reflektorok fényei a madarak elől menekülő apró állatokra emlékeztették.
Hideg, őszi este volt, metsző szél fújt. A harci öltözetet a homokos mélyedésbe fúródott űrkompban hagyta, és a helyiek által, az utóbbi időben megint felkapott viseletre cserélte. Ez a bő öltözet akkoriban volt divatban, amikor legutóbb itt dolgozott. Különös elégedettséggel töltötte el a gondolat, hogy annyi ideig volt távol, hogy egy bizonyos öltözködési stílus újra divatba jött. Nem volt babonás, de ezt a véletlen egybeesést szórakoztatónak találta.
Leguggolt, és megérintette a sziklaperemet. Felemelt egy marék kavicsot és gazt, ami aztán átszivárgott az ujjai közt. Sóhajtva feltápászkodott, kesztyűt húzott, és feltett egy kalapot.
A várost, ahol Tsoldrin Beychae élt, Solotolnak hívták.
Lesöpört némi homokot a kabátjáról – erről a gyakorlatilag csak érzelmi értékkel bíró, régi esőkabátról – , aztán feltett egy sötét napszemüveget, felemelte kopott táskáját, és elindult a város felé.
– Jó napot, uram! Miben lehetek a szolgálatára?
– A két felső emeletet szeretném kivenni, ha lehet.
A recepciós mintha egy pillanatra zavarba jött volna, aztán előrehajolva így szólt: – Elnézést, uram, de nem egészen értem.
– Szeretném kivenni a szálloda két felső szintjét – mosolygott a férfi. – Sajnos nem tudtam előre lefoglalni a szobákat.
– Ááá... – a recepciósnak még a szája is tátva maradt. Egy kissé gondterheltnek tűnt, ahogyan a sötét napszemüvegben megjelenő tükörképét nézte. – Szeretne kivenni két...
– Nem egy szobát vagy egy lakosztályt, nem is egy emeletet, hanem mindjárt kettőt, ráadásul nem is akármelyiket, hanem a két legfelső szintet. Ha jelenleg nem mindegyik szoba üres ezeken az emeleteken, azt javasolnám, udvariasan ajánljanak fel a vendégeknek egy-egy szobát valamelyik másik szinten. A számláikat majd én rendezem.
– Értem... – nyökögött a recepciós, mint aki nem tudja eldönteni, komolyan vegye-e az ajánlatot vagy sem. – És... meddig szándékozik maradni, uram?
– Határozatlan ideig. Kifizetek egy hónapot előre. Az ügyvédjeim holnap délre átküldik a pénzt. – Kinyitotta a táskáját, és kivett egy köteg pénzt, majd az asztalra helyezte. – Az első éjszakát kifizetem készpénzben, ha óhajtja.
– Világos – bökte ki végül a recepciós a szemét a pénzre szegezve. – Nos, ez esetben, kérem, töltse ki ezt a nyomtatványt...
– Köszönöm. Szeretnék egy liftet saját használatra és szabad kijárást a tetőre. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha adnának egy kulcsot.
– Ó, valóban? Értem. Megbocsátana egy pillanatra, uram? – A recepciós elindult, hogy előkerítse a szállodaigazgatót.
Kialkudott valamennyi árengedményt a két emeletért, aztán megállapodott a lift és a tető használatának díjában, úgyhogy a végén ugyanott tartottak árban, mint ahonnan az alkudozás indult. Az egészet csak a szórakozás kedvéért csinálta.
– Szabadna a nevét, uram?
– A nevem Staberinde – felelte.
A legfelső emelet egyik, a mélyben elterülő szurdokvárosra néző saroklakosztályát választotta. Kinyitotta az összes fali- és beépített szekrényt, az ajtókat, kihajtotta az ablaktáblákat, az erkélyen lévő ponyvatetőt, de még a gyógyszeres szekrényke ajtaját is kinyitotta. Kipróbálta a kádat, a csapból forró víz folyt. Néhány kisebb széket a hálószobából és további négyet a társalgóból átvitt a szomszédos lakosztályba, aztán felkapcsolta az összes villanyt, és körülnézett.
Szemügyre vette a bútorhuzatok, a függönyök, a szőnyegek és a faliszőnyegek mintáit, a festményeket és a freskókat, valamint a bútorok elrendezését. Rendelt magának valamit enni. Miután felhozták az ételt, a zsúrkocsit maga előtt tolva szobáról-szobára járt, és menet közben eszegetett. Végigbarangolta a szálloda csendes helyiségeit, mindent alaposan megnézett, és néha rápillantott a nála lévő apró készülékre, amely elméletileg azonnal jelezte, ha poloskát vagy rejtett kamerát érzékel. Azonban semmit sem talált.
Megállt az ablaknál és kinézett. Megszokásból, szórakozottan dörzsölgette a mellkasát, de a szíve fölötti sebhely már eltűnt.
– Zakalwe? – hallatszott egy vékony hang a mellkasa felől. Lenézett, és ingének zsebéből előhúzott, majd gyorsan a fülébe illesztett egy gyöngyszerű tárgyat. Levette, és zsebre tette a sötét napszemüveget. – Helló.
– Én vagyok az. Diziet. Minden rendben?
– Aha. Szereztem szállást magamnak.
– Nagyszerű. Figyelj, találtunk valamit. Egyszerűen tökéletes !
– Mi az?
Sma izgatott hangja megmosolyogtatta. A függönyök gombnyomásra összezárultak.
– Úgy háromezer éve született itt egy fazon, aki később híres költő lett. Fakeretbe foglalt viasztáblákra karcolta a költeményeit. Egyszer írt egy száz rövid darabból álló versciklust, amiről mindvégig azt tartotta, hogy ez a legjobban sikerült alkotása. De nem tudta kiadni a művet, ezért úgy döntött, inkább áttér a szobrászatra. Kilencvennyolc írótáblát kiolvasztott, hogy elegendő viaszt szerezzen modellje megformálásához, aztán homokmintát készített, és bronzba öntötte az alakot, amely ma is megvan valahol. Az első és az utolsó táblát azonban megtartotta.
– Sma, mire akarsz kilyukadni? – vágott közbe Zakalwe, és egy másik gombot megnyomva elhúzta a függönyt. Tetszett neki a suhogása.
– Nyugi! Amikor először megtaláltuk a Voerenhutzot, és elvégeztük a bolygók teljes átvizsgálását, készítettünk egy hologramképet a bronzszoborról. Az öntőformában megtaláltuk az eredeti öntőhomok és a viasz nyomait.
– Gondolom, valami nem stimmelt.
– Az öntőformában talált viasz nem egyezett a két fennmaradt írótáblából vett mintákkal. Úgyhogy az ÁKE miután befejezte a bolygó átvizsgálását, nekiállt nyomozni egy kicsit. A fickó, aki a bronzszobrot készítette és a verseket írta, később beállt szerzetesnek. Egy kolostor apátjaként halt meg. Az ő rendfőnöksége idején felhúztak egy épületet, ahová a legenda szerint azért járt, hogy az elveszett kilencvennyolc költeményről elmélkedjen. Az épületnek kettős fala van – kiáltotta Sma diadalittas hangon. – Mit gondolsz, mit találtunk az üregben?
– Az engedetlen szerzetesek befalazott hulláit?
– A verseket! A viasztáblákat! – kiáltott fel a nő. Aztán halkabbra fogva folytatta: – Na jó, a nagy részüket. A kolostor pár száz évig elhagyatottan állt, és úgy tűnik, a környékbeli pásztorok néha tüzet raktak a fal tövében, ezért három-négy viasztábla megolvadt... de a többit épségben megtaláltuk.
– És ez jó nekünk?
– Zakalwe, ezek a táblák a bolygó legértékesebb, elveszettnek hitt irodalmi kincsei. A Jarnsaromol Egyetem, ahol Beychae haverod mostanában lóg, megszerezte a fickó pergamenre írt kéziratait, a két viasztáblát és a híres bronzszobrot. Bármit megadnának, ha rátehetnék a kezüket azokra az írótáblákra. Hát nem érted? Egyszerűen tökéletes.
– Nem tűnik rossz ötletnek.
– Az istenit, Zakalwe! Csak ennyit tudsz mondani?
– Dizzy, ha valakinek ilyen óriási mázlija van, az általában nem tart sokáig. A szerencse többnyire arányosan oszlik el.
– Ne légy már ilyen pesszimista!
– Rendben, majd igyekszem – sóhajtott a férfi, és újra behúzta a függönyt.
– Mindegy, csak gondoltam, szólok. Nemsokára mi is elindulunk. Aludj jól! – hallatszott Diziet Sma szomorú hangja.
Az adás hangos sípolással megszakadt. Zakalwe szomorúan elmosolyodott. A kis terminált a fülében hagyta.
Utasította a személyzetet, hogy ne zavarják, aztán ahogy sötétedett, a fűtést maximumra állította, és kinyitotta az összes ablakot. Megvizsgálta a külső falon lévő erkélyeket és ereszeket. A párkányok, ablakpárkányok, ereszek és a párkánykoszorú teherbírását ellenőrizve csaknem az utcaszintig leereszkedett, és körbemászta az épület teljes homlokzatát. Mindössze egy tucat vendégszobából szűrődött ki fény. Amikor úgy látta, elég jól ismeri az épület külső szerkezetét, visszamászott a felső emeletre.
Az erkély korlátjának dőlt. A kezében egy füsttel teli tálat ringatott. Időnként az arcához emelte, és mélyen belelélegzett. Fütyörészve gyönyörködött a város csillogó fényeiben, és az jutott eszébe, hogy míg a legtöbb város laposan terül szét, mint a festővászon, addig Solotol olyan, mint egy félig nyitott könyv. Mint egy barázdált, faragott „V” betű, amely mélyen a bolygó földtani múltjába süllyedt. A szurdok felett úszó felhők és a sivatag a város fényét visszatükrözve vörösen ragyogtak.
A város túlsó feléről a szálloda minden bizonnyal elég furcsán nézhetett ki: a legfelső emelet fényárban úszott, a többi meg gyakorlatilag teljesen sötét volt.
Elfelejtette, hogy a szurdok ennyire egyedivé teszi a várost. De biztos, hogy nem ez az egyetlen ilyen település, gondolta. Minden hasonlít valamihez.
Annyi helyen megfordult már, de mindenhol annyira hasonló és annyira különböző dolgokkal találkozott. Mindkét végletet rendkívül lenyűgözőnek találta. Ez a város azonban mégsem emlékeztette más helyekre.
Bárhol is találták magukat, a galaxisban mindenhol pezsgett az élet, az alapvető táplálék pedig továbbra is visszafeleselt, ahogyan azt Shias Enginnek is mondta (ahogy a nőre gondolt, szinte érezte a bőre és a hangja bársonyosságát). Azonban gyanította, ha a Kultúra tényleg akarja, talál ennél látványosabb és egzotikusabb helyeket, ahová ellátogathat. Mindig azzal a kifogással jöttek, hogy neki korlátozottak a képességei, és korlátozott számú hadviselési módszerhez ért, ezért csak bizonyos bolygótípusokon és társadalmakban tudják bevetni. Egyetlen szerepet tud csak eljátszani, ahogyan Sma jellemezte.
Komoran elmosolyodott, és mélyen beleszippantott a drogkehelybe.
A férfi kihalt árkádok és elhagyatott lépcsősorok mellett haladt el. Ismeretlen stílusú, de mégis divatjamúltnak tűnő, kopott esőkabátot és sötét szemüveget viselt. A járása visszafogott volt. A viselkedése minden modorosságot mellőzött.
Belépett egy óriási szálloda udvarára. Az épület egyszerre fényűző és mégis leromlott benyomást keltett. Idióta szerelésbe öltöztetett kertészek halászták le a leveleket egy régi úszómedence vízéről, és közben úgy bámultak az idegenre, mintha nem lenne joga itt tartózkodni.
Mivel az előtérben festők dolgoztak, meg kellett kerülnie a hallból nyíló fedett előcsarnokot, hogy bejusson az épületbe. A festők külön erre a célra, ősi receptek alapján készült, gyenge minőségű festéket használtak, amely egy-két éven belül a lehető legautentikusabb módon kezdett el kikopni, berepedezni és leperegni.
A gazdagon díszített előcsarnokba érve a férfi megrántott egy a recepciós asztal sarkán elhelyezett vastag, bíborvörös kötelet, mire a portás azonnal megjelent, széles mosollyal az arcán.
– Jó reggelt, Mr. Staberinde. Kellemesen telt a séta?
– Igen, köszönöm. Kérem, felküldené a reggelimet? – Azonnal, uram.
Solotol a boltívek és a hidak városa, ahol a lépcsősorok és a járdák magas épületek között kanyarognak, karcsú függőhidak és törékeny kőboltívek segítségével nagy esésű folyók és csatornák fölé nyúlnak. A folyókkal párhuzamosan futó autóutak hol a meder alatt, hol fölötte kanyarognak. A többszintű, számos vonallal rendelkező bonyolult vasútrendszer alagutak és barlangok hálózatában kavarog, melyekben a földalatti víztárolók és utak találkoznak. Így a robogó vonatokból az utasok a hatalmas kiterjedésű, föld alatti függővasutak és támpilléreken nyugvó utak által szabdalt, sötét vízfelületen vibráló fénygalaxisokban gyönyörködhetnek.
Az ágyon ülve reggelizett, és közben a szálloda bemutatkozó kazettáját nézte a szobában található vetítővásznon. A fekete szemüveget a párnára tette. Amikor a régi telefon megszólalt, levette a hangot.
– Halló?
– Zakalwe? – kérdezte Sma.
– Te jó ég! Még mindig itt vagy?
– Nemsokára kitörünk a keringési pályáról.
– Miattam ne fogjátok vissza magatokat. – Zakalwe az ingzsebében kotorászott, de végül sikerült kihalásznia a terminált. – Miért a telefont használjátok? Talán bedöglött az adó-vevő?
– Á, csak meg akartunk győződni, hogy minden gond nélkül rá tudunk-e kapcsolódni a telefonhálózatra.
– Remek. Ez minden?
– Nem. Sikerült megállapítanunk Beychae tartózkodási helyét. Továbbra is a Jarnsaromol Egyetemen vendégeskedik, egész pontosan a négyes számú könyvtárépületben, száz méterrel a város alatt, az egyetem legbiztonságosabb raktárában. Az alapvédelmet további őrökkel erősítették meg, de hozzá kell tenni, hogy ezek az őrök nem valódi katonák.
– És Beychae hol lakik? Hol alszik?
– A könyvtár melletti gondnoki szobákban.
– Előfordul, hogy ellátogat a felszínre?
– Nincs tudomásunk róla.
Zakalwe füttyentett egyet. – Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz hír.
– Nálad hogy állnak a dolgok?
– Remekül – mondta egy kandírozott gyümölcsbe harapva. – Arra várok, hogy kinyissanak a hivatalok. Meghagytam az ügyvédeknek, hogy hívjanak fel. Aztán rendezek egy kis felfordulást.
– Rendben. Minden menni fog, mint a karikacsapás. Kiadtuk a szükséges utasításokat. Mindent megkapsz, amit akarsz. Ha valami gáz van, lépj kapcsolatba velünk, és mi távirat formájában azonnal kifejezzük felháborodásunkat.
– Aha. Sma, egy ideje azon töprengek, milyen nagy valójában a cégbirodalom, ez az Élharcos Vállalat?
– A neve Élharcos Alapítvány , és elég nagy.
– Oké, de mégis mennyire nagy? Milyen messzire mehetek el?
– Nos, ne vegyél semmit, ami nagyobb, mint egy ország. Nézd, Cheradenine, akkora felfordulást csinálsz, amekkorát akarsz. A lényeg, hogy szerezd meg nekünk Beychaét. Gyorsan.
– Jó, jó, rendben van.
– Lelépünk innen, de kapcsolatban maradunk veled. Ne feledd, azonnal itt vagyunk, ha segítségre van szükséged.
– Hát persze. Viszlát. – Letette a kagylót, és feltekerte a hangerőt.
A szurdok falában található természetes és mesterséges barlangok száma megközelíti a felszíni lejtőkön lévő épületekét. A város régi vízierőművei is itt, a kivájt sziklafalakban zúgnak. Néhány kisebb gyár és műhely továbbra is fennmaradt a sziklák és az agyagpala rejtekében. Csak rövid, vastag kéményeik bukkannak ki a sivatag homokjából, felfedve ezáltal elhelyezkedésüket. A meleg füst felfelé szálló folyama a szennyvíz- és csapadékelvezető csatornák hálózatának ellenpontja, amely helyenként a város szövetét díszítő, bonyolult mintájú erezetként szintén előtűnik a felszínen.
Megint megszólalt a telefon.
– Halló?
– Mr. Staberinde?
– Igen.
– Ó, igen, jó reggelt. A nevem Kiaplor, a...
– Á, az ügyvéd.
– Igen. Köszönöm az üzenetet. A kezemben tartom azt a táviratot, amely teljes hozzáférést biztosít önnek az Élharcos Alapítvány összes bevételéhez és értékpapírjához.
– Tudom. Talán nem stimmel valami, Mr. Kiaplor?
– Ööö... nem... dehogy. A távirat világosan közli a feltételeket... azonban mégis példa nélküli, hogy egy ekkora számla felett egyetlen személy korlátlanul rendelkezzen. Na nem mintha az Élharcos Alapítvány valaha is követte volna a szokásos ügymenetet.
– Nagyszerű. Először is szeretném, ha azonnal átutalna az Excelsior szállodának egy összeget, amely fedezi a két felső szint egy havi bérleti díját. Aztán pedig szeretnék venni néhány dolgot.
– Ah... igen. Mint például?
Zakalwe egy szalvétával legyezgette a száját. – Hát, kezdetnek mondjuk megteszi egy utca.
– Egy utca?
– Pontosan. Nem kell, hogy túl hivalkodó vagy nagyon hosszú legyen, de egy egész utcát akarok, valahol a központban. Elképzelhetőnek tartja, hogy keres nekem egy ilyet? Sürgős lenne.
– Ó... hát, igen, minden bizonnyal neki tudunk állni a keresésnek. Én...
– Nagyszerű. Két órán belül felhívom az irodai számán. Addigra szeretném, ha eldőlne a dolog.
– Két... ööö... hát... ööö...
– Nagyon fontos, hogy gyorsan cselekedjen, Mr. Kiaplor. A legjobb embereit állítsa az ügyre.
– Igen. Értettem.
– Nagyszerű. Nemsokára találkozunk.
– Igen. Rendben. Viszlát.
Újra felhangosította a képernyőhöz csatlakoztatott hangszórókat.
– Az utóbbi néhány száz évben alig húztak fel új épületeket. Solotol városa egy igazi emlékmű, egy intézmény. Egy múzeum. A gyárak az emberek többségéhez hasonlóan máshová települtek. A három egyetem az év egyes időszakaiban fellendíti a város életét. A lakosok közül sokan divatjamúltnak – sőt egyenesen fojtogatónak – találják a város hangulatát, míg mások kifejezetten élvezik, hogy a múltban élhetnek. Solotol nem rendelkezik felsővilágítással, a vonatok mind a mai napig fémsíneken futnak, a földi közlekedési eszközök pedig kötelesek a földön maradni, mivel a városon belül és közvetlenül a város felett tilos a repülés. Sok szempontból szomorú öreg helynek számít. Hatalmas negyedek állnak egész évben – vagy az év nagy részében – elhagyatottan. Bár még mindig Solotol a főváros, mégsem jelképezi az ország kultúráját. Leginkább egy kiállításhoz hasonlít, amelyet sokan látogatnak, de ahol kevesen időznek hosszabb ideig.
Zakalwe a fejét csóválta, majd feltette a fekete napszemüveget, és kikapcsolta a képernyőt.
Ha jó volt a széljárás, hatalmas, hálóval összefogott papírpénzlabdákat lőtt ki a levegőbe egy régi mozsárágyúból, amit az egyik tetőkertben állíttatott fel. A bankjegyek eltévedt hópelyhekként hulltak alá. A lobogókkal, szerpentinszalagokkal és léggömbökkel feldíszített utcát megtöltötték az ingyen italt kínáló bárok asztalai és székei. Az utca teljes hosszában fedett volt. Mindenhol zene szólt. A különböző színpadok és bárpultok fölé rikító színű ponyvatetőket húztak, bár nem volt rájuk szükség, hiszen napsütéses és az évszakhoz képest meleg idő köszöntött be. Zakalwe az utca egyik legmagasabb épületének legmagasabban lévő ablakából mosolyogva nézte a mulatozó sokaságot.
Mivel a főszezon elmúltával nem sok minden történt a városban, a karnevál hatalmas feltűnést keltett. Pincéreket bérelt fel, akik az általa hozatott drogokat, ételeket és italokat szolgálták fel. Betiltotta az autókat és a savanyú ábrázatot, úgyhogy azokat, akik nem mosolyogtak, amikor be akartak jutni az utcába, idióta maszkok viselésére kötelezték, amíg egy kicsit fel nem vidultak. A magasban lévő ablakon kihajolva mély lélegzetet vett, a tüdeje megtelt az épület tövében működő forgalmas bárból felszálló bódító illatokkal. A drogfüst a magasba emelkedve felhővé állt össze. Zakalwe elmosolyodott, felvidította a látvány. Minden a tervek szerint történt.
Az emberek kisebb-nagyobb csoportokban járkáltak, néha megálltak beszélgetni, és mosolyogva, nevetve cserélgették egymással füsttálaikat. A zenekart hallgatták, és a táncoló párokat nézték. A mozsárágyú minden egyes dörrenésénél hatalmas üdvrivalgásban törtek ki. Sokan nevettek a politikai viccekkel teli röplapokon, amiket a drogkelyhek, az ételek, az álarcok és általában minden újdonság mellé kaptak. A régi, lepusztult épületek homlokzatára kötözött és az utca fölött kifeszített hatalmas, rikító transzparenseken is jókat derültek, melyeken abszurd vagy humoros feliratok voltak olvashatók: a PACIFISTÁK A FALLAL SZEMBEN! és a SZAKÉRTŐK? MÉGIS MIHEZ ÉRTENEK? még a viszonylag könnyen lefordítható példák közé tartoztak.
Különböző játékokat és vetélkedőket rendeztek, ahol a résztvevők összemérhették testi és szellemi képességeiket. Ingyen osztogatták a virágokat és a bulikalapokat. Az egyik legnépszerűbb stand az úgynevezett Bókbódé volt, ahol a látogató egy kisebb összegért, egy papírcsákóért vagy valami más vagyontárgyért cserébe meghallgathatta milyen kedves, kellemes, jó, visszafogott, nyugodt vérmérsékletű, tartózkodó, szerény, őszinte, tisztelettudó, jóképű, vidám és jószívű is ő valójában.
Lenézett az utcán kavargó tömegre, hátul összefogott haja előrehullott a homlokába. Tudta, hogy odalent, a karneváli forgatagban elmerülve valahogy kívülállónak érezné magát. De innen a magasból lepillantva ezerarcú tömegnek látta az embereket. Már elég messze voltak ahhoz, hogy zsibongásuk egyetlen dallammá álljon össze, de még elég közel ahhoz, hogy ehhez a dallamhoz hozzátegyék harmonikus variációikat. Élveztek a bulit, nevettek és kacarásztak, szabadon betéphettek és bolondozhattak, rabul ejtette őket a zene, és megbolondította őket a légkör.
Két embert szúrt ki a tömegből.
Egy férfit és egy nőt. Kényelmesen sétálgatva nézelődtek. A férfi magas volt; sötét, rövidre nyírt haját begöndöríttette, és gondosan összekócolta. Elegáns ruhát viselt, egyik kezében egy kis sötét sapkát, a másikban egy álarcot lóbált.
A nő majdnem ugyanolyan magas volt, de valamivel vékonyabb. Úgy öltözött, mint a férfi; egyszerű, sötétszürke ruhája nyakát fehér mandala berakás díszítette. Vállig érő, fekete, egyenes haja volt. Úgy lépkedett, mintha megigézett férfiak hadának tekintete szegeződne rá.
Egymás mellett sétáltak, anélkül, hogy megérintették volna egymást.
Időnként váltottak egy-két szót. Ilyenkor a fejüket egymás felé billentették, de a másik irányba, feltehetően beszélgetésük tárgya felé fordultak.
Zakalwének ismerős volt az arcuk. Még az RH-n tartott eligazításon látta a fotójukat. Kissé oldalra fordította a fejét, hogy a fülében lévő terminál biztosan befogja őket, aztán utasította az aprócska szerkezetet, hogy készítsen róluk felvételt.
Néhány pillanattal később a pár eltűnt az utca túlsó végén kifeszített transzparensek alatt. Anélkül sétáltak végig a karneválon, hogy bármiben részt vettek volna.
Az utcabál tovább folytatódott. Egy rövid zápor ugyan behajtotta az embereket a ponyvatetők alá és a házakba, de közben egyre többen és többen érkeztek. Kisgyerekek rohangáltak szerpentinszalagokkal kezükben, színes papírkígyókat tekertek az oszlopokra, az emberekre, a standok és az asztalok köré. A puffanóbombák élénk illatanyagokkal töltött füstölgő labdaként robbantak fel, a nevetgélő, fuldokló, tántorgó emberek egymás hátát csapkodva rákiabáltak a rajtuk röhögő, illatbombákat hajigáló gyerekekre.
Miután megunta a dolgot, elhúzódott az ablaktól. Egy darabig a félhomályos szobában üldögélt, és az állát dörzsölgetve lekuporodott egy régi komódra. Csak akkor pillantott fel, amikor a gondolatait megzavarta egy-egy a szárnyas ablak előtt elrepülő hatalmas lufihegy. Levette sötét szemüvegét. Bentről a léggömbök teljesen egyformának látszottak.
Lement a keskeny lejárón. A bakancsa kopogott a régi fa lépcsőfokokon. A lépcső aljához érve felkapta a kifakult esőkabátot a korlátról, majd a hátsó ajtón kilépett az utcára.
A sofőr gázt adott, Zakalwe pedig elhelyezkedett a hátsó ülésen, és a hátuk mögött elmaradó házsorokat nézte. Rákanyarodtak egy meredek útra, amely derékszögben keresztezte az utcát, ahonnan kifordultak és a másikat, ahol a buli folyt. Egy hosszú sötét autó mellett suhantak el. A férfi és a nő ült a kocsiban.
Zakalwe hátranézett. Követték.
Szólt a sofőrnek, hogy ne törődjön a sebességkorlátozással. Felgyorsítottak, de üldözőik tartották az iramot. Zakalwe megtámaszkodott, és a tovasuhanó várost nézte. Keresztülszáguldottak a régi kormányzati negyeden. A impozáns, szürke épületeket falikutak és csatornák díszítették. A víz bonyolult mintázatot alkotva, függőleges hullámokban ömlött le a homlokzaton, mint az aláhulló színházi függöny. A falakon néhol megtapadtak ugyan a vízinövények, de kisebb számban, mint Zakalwe gondolta. Nem emlékezett rá, hogy a vízfalak a hideg évszak beköszöntével megfagynak, elzárják őket vagy fagyállót adnak hozzájuk. Sok épületet felállványoztak. A kopott kődarabokat csiszoló munkások megfordultak, ahogy a két autó végigszáguldott az utcákon és a tereken.
Zakalwe megragadta az egyik kapaszkodót, és hatalmas kulcscsomójából kiválasztott egy kulcsot.
A nagy folyó partjához közel, egy régi, keskeny utcánál álltak meg. Fürgén kipattant az autóból, és berohant egy magas épület aljában lévő szűk bejáraton. Az őket üldöző autó abban a pillanatban fordult be az utcába, amikor Zakalwe behúzta, de nem zárta kulcsra az ajtót. Lement néhány lépcsőn, sorra kinyitva az útjába kerülő rozsdás kapukat. Amikor leért az épület alsó szintjére, a függővasút már a peronon várta. Kinyitotta a kocsi ajtaját, belépett, és meghúzta az indítókart.
A jármű hirtelen megrándult, ahogy nekivágott az emelkedőnek, de még így is viszonylag könnyedén siklott. A hátsó ablakon kinézve látta, ahogy a férfi és a nő megérkeznek az üres peronra. Zakalwe elvigyorodott, amikor felnéztek az alagútban eltűnő kocsira, amely nagy nehezen felküzdötte magát az enyhe emelkedőn, és kibukkant a napfényre.
Azon a ponton, ahol a felfelé és a lefelé haladó kocsik elhaladtak egymás mellett, Zakalwe kimászott a jármű külső peremére, és átlépett a lefelé tartó kocsira, amely – a régi függővasútvonal felső termináljánál csordogáló folyóból felvett és a tartályaiban szállított extra víz súlyától hajtva – lefelé haladt. Várt egy kicsit, aztán nagyjából a táv negyedénél a vonal mellett futó lépcsőkre ugrott. A hosszú fémlétrán felmászva átjutott egy másik épületbe.
Mire felért a felszínre, egy kicsit megizzadt. Levetette és a karjára tette a kopott esőkabátot, majd visszasétált a szállodába.
A vakítóan fehér, modern szobának hatalmas ablakai voltak. A bútorokat egybeépítették az átalakítható falakkal, a lámpák kidudorodtak az egy darabból álló tetőből. Az ablaknál álló férfi a szürke városra hulló hópelyhekben gyönyörködött. Azon a télen akkor havazott először. Késő délután volt, gyorsan sötétedett. A fehér kanapén egy nő feküdt arccal lefelé. A könyöke kifelé állt, mindkét kezét oldalra fordított feje alá tette. A szeme csukva volt, sápadt, beolajozott testét egy sebhelyes arcú, erőteljes testalkatú, ősz férfi masszírozta látszólag durva mozdulatokkal.
Az ablaknál álló férfi kétféle módon nézte a hulló havat. Eleinte a szemét egyetlen pontra meresztve figyelte a kavargó kristályokat, és nézte, ahogyan a széllökések és a légáramlatok kirajzolódnak a körbe-körbeszálldosó, csigavonalban hulló hópelyhek tömegében. Aztán külön is szemügyre vett egy-egy hópelyhet. Kiválasztott egyet a meghatározhatatlan szürkeség galaxisában magasan szálló pihékből, és végigkövette az útját a hóesés csendes forgatagában.
Nézte, ahogyan az aláhulló hópelyhek kitartóan, de szinte észrevétlenül, vékony fehér réteget képeznek a fekete ablakpárkányon. Voltak olyan pelyhek, amelyek rövid időre az ablaküvegre tapadtak, aztán továbbfújta őket a szél.
A nő mintha aludt volna. Halvány mosoly bujkált az ajkán. Az arca összegyűrődött a hátát, a vállát és a lágyékát masszírozó ősz férfi erős mozdulataitól. Olajjal bekent teste ide-oda mozgott, és úgy tűnt, a férfi csúszkáló ujjai anélkül biztosítják a megfelelő erőt, hogy túlságosan megdörzsölnék vagy összegyűrnék a nő bőrét. Úgy simította végig a testét, mint a víz alatti áramlatok a tenger aljnövényzetét. A fenekét fekete törölközővel takarták le, kiengedett haja az arcára omlott, halvány mellei hosszúkás oválisokká alakultak ápolt testének súlya alatt.
– Akkor hát mi legyen?
– Több információra van szükségünk.
– Örök igazság. Térjünk vissza a konkrét problémára.
– Kitoloncoltathatnánk.
– Mégis milyen indokkal?
– Nincs szükség indoklásra, különben meg egy pillanat alatt kitalálunk valamit.
– Akkor viszont a háború azelőtt kirobbanhat, hogy felkészülünk rá.
– Csend! Tilos a „háborúról” beszélni. Hivatalosan a Föderáció összes tagállamával a lehető legjobb viszonyban vagyunk. Semmi ok az aggodalomra. Az irányítás a kezünkben van.
– Mondá a hivatalos szóvivő... Szerinted szabaduljunk meg a fickótól?
– Igen, ez lenne a legokosabb megoldás. Sokkal jobban éreznénk magunkat, ha félreállítanánk az útból... az a borzalmas sejtésem van, hogy nem véletlenül jött ide. Szabadon rendelkezik az Élharcos Alapítvány pénzével, és ez a... szándékosan titokzatos szervezet az elmúlt harminc évben minden egyes lépésünket ellenezte. Az alapítvány tulajdonosainak és ügyvezetőinek személyazonossága és tartózkodási helye a csillaghalmaz legféltettebben őrzött titkának számít. Példa nélkül álló diszkréció. Erre ez a fickó előbukkan a semmiből, és otromba módon nekiáll szórni a pénzét, miközben egy előkelő – mégis kihívóan félénk – ember benyomását akarja kelteni... ráadásul épp, amikor ez egyáltalán nem helyén való.
– És mi van, ha ő maga az Élharcos Alapítvány.
– Szamárság. Ha az alapítvány egyáltalán valami érzékelhető dolog, akkor nem vezetheti más, mint néhány alkalmatlankodó idegen, vagy egy álfilantróp gép, amit egy halott iparmágnás lelkiismeretfurdalásban fogant végrendelete – vagy egy átmásolt emberi személyiség – tart életben, de az is lehet, hogy egy véletlenül öntudatra ébredt, szélhámos gépről van szó, amelyet senki sem felügyel. Minden egyéb lehetőséget kizárhatunk. Ez a Staberinde egy bábu. Úgy szórja a pénzt, mint egy elkényeztetett gyerek, aki attól tart, hogy már nem tart sokáig ez a bőkezűség. Mint egy paraszt, aki megnyeri a lottóötöst. Felháborító. De abban biztos vagyok, hogy nem véletlenül választotta ezt a helyet.
– Ha kinyírjuk, és kiderül, hogy fontos ember, akár a háború is kirobbanhat. Ráadásul idejekorán.
– Ez könnyen megeshet. Szerintem inkább valami olyat kellene tennünk, amire senki sem számít. Ha másért nem, hát azért, hogy bebizonyítsuk, milyen emberségesek vagyunk, és kihasználjuk a természetünkből fakadó fölényünket a gépek felett.
– Igazad lehet, de talán mégis hasznát vehetnénk a fickónak valahogy, nem?
– De igen.
A férfi a tükörképére mosolyogva dobolni kezdett az ablakpárkányon.
A kanapén fekvő nő továbbra sem nyitotta ki a szemét. A teste a derekát és az oldalát érő ütések egyenletes ritmusára mozgott.
– Várjunk csak! Beychae és az Élharcos Alapítvány között mintha lett volna valami kapcsolat. Ha ez tényleg igaz...
– Ha ez tényleg igaz... akkor Staberinde segítségével talán rá tudjuk venni, hogy álljon a mi oldalunkra. – A férfi az ujjával követett egy az ablaküveg túloldalán lecsúszó hópelyhet. Bandzsítva nézte a hópihét.
– Talán alkalmazhatnánk...
– Mit?
– A Dehewwoff-módszert.
– A...? Ehhez több információra van szükségünk.
– A Dehewwoff egy betegségek általi büntetési módszer. Fokozatos halálbüntetés. Minél súlyosabb a bűncselekmény, az elkövető testét annál durvább betegséggel fertőzik meg. A kisebb kihágásokat meg lehet úszni egy egyszerű kis lázzal, az életerő meggyengülésével és az orvosi költségek megtérítésével. A komolyabb bűntettekért néhány hónapig tartó, súlyos fájdalmakkal és hosszú lábadozással járó lázroham szabható ki, melynek végén csak számlák várják az illetőt, együttérzés nem. Az igazán borzalmas bűnök elkövetőit olyan betegségekkel fertőzik meg, amiket csak a legritkább esetben lehet túlélni, de az isteni közbenjárás és a csodálatos gyógyulás lehetőségét nem szabad teljesen kizárni. Természetesen minél alacsonyabb társadalmi osztályból származik a tettes, annál súlyosabb büntetést kap, figyelembe véve, hogy a fizikai munkát végzők szervezete sokkal ellenállóbb. A betegségek különböző kombinációi és az ismételt terhelés lehetővé teszik az alapmódszer további finomítását.
– Térjünk vissza az alapproblémához.
– Mennyire utálom azt a sötét szemüveget.
– Ismétlem, térjünk vissza az alapproblémához.
– ...több információra van szükségünk.
– Mindenki ezzel jön.
– Azt hiszem, beszélnünk kellene vele.
– Igen. Aztán kinyírjuk.
– Fogd vissza magad! Először beszélünk vele. Elő kell kerítenünk, hogy megkérdezzük tőle, kicsoda ő valójában, és mit akar. Nyugodtnak és megfontoltnak kell maradnunk. Nem szabad megölni, csak ha nagyon muszáj.
– Már majdnem sikerült beszélnünk vele.
– Nem szabad barátságtalanul viselkednünk. Ez az eset nevetséges volt. Nem azért vagyunk itt, hogy autókat üldözzünk, és idióta remetéket hajkurásszunk. Tervet készítünk. Gondolkodunk. Küldhetnénk például egy rövid levelet az úriember szállodájába...
– Az Excelsiorba. Azért reméltem, hogy egy ilyen patinás, öreg szállodát nem lehet ilyen könnyen megkörnyékezni néhány vacak bankóval.
– Erre tessék... Miután megkapta az üzenetet, meglátogatjuk vagy rávesszük, hogy jöjjön el hozzánk.
– Hát, szerintem nekünk nem nagyon kéne elmenni hozzá. Azt pedig könnyen visszautasíthatja, ha megkérjük, keressen fel minket. Legnagyobb sajnálatomra... Egy váratlan esemény miatt... Egy korábbi kötelezettségemnek eleget téve... Úgy gondolom, ebben a helyzetben nem lenne túl bölcs lépés, talán majd máskor... El tudod képzelni, mennyire megalázó lenne ez a számunkra?
– Jól van, na! Akkor megöljük.
– Rendben, megpróbáljuk eltenni láb alól. Ha túléli, beszélünk vele. Ha túléli, úgyis beszélni akar majd velünk. Kiváló elképzelés. Bele fog egyezni. Semmi kétség. Úgysem marad más választása. Az egész puszta formalitás lesz.
A nő elhallgatott. Az ősz férfi hatalmas kezével alányúlt, és a csípőjénél fogva felemelte. Az arca ép részein gyöngyöző izzadság furcsa mintákba rendeződött. A keze körkörös mozdulattal végigsimított a nő fenekén, aki kissé beharapta az alsó ajkát, ahogy a teste átvette a férfi kezének mozgását.
Odakint hullott a hó.
– Tudod – mondta a férfi a kőnek – , az az igazán kellemetlen érzés gyötör, hogy haldoklom... de ha jobban belegondolok, az összes bennem kavargó érzés elég kellemetlen. Te mit gondolsz?
A szikla nem szólt semmit.
A férfi úgy döntött, a szikla a világegyetem középpontja. Ráadásul be is tudta bizonyítani. A szikla azonban nem volt hajlandó elfoglalni helyét a dolgok átfogó rendszerében, legalábbis egyelőre nem, ezért a férfi kénytelen volt magában beszélni. Esetleg szóba állhatott volna a madarakkal és a rovarokkal.
Minden megint remegni kezdett. A tárgyak, mint a tenger hullámai, mint a dögevő madarak raja bekerítették és körbefogták, lenullázták, kelepcébe csalták az elméjét, és úgy tépték le, mint a gépfegyvertűz a rohadt gyümölcsöt a fáról.
Megpróbálta feltűnés nélkül arrébb vonszolni magát. Tudta, mi következik. Az élete mindjárt lepereg előtte. Milyen ijesztő gondolat. Szerencsére a múltnak csak kisebb darabjai bukkantak elő, mintha az emlékképek összetört teste tükörképei lettek volna. Látta magát, amint valamelyik kisbolygón ücsörög egy bárban, és sötét szemüvege furcsa mintába rendeződik a lesötétített ablakokkal; eszébe jutott egy hely, ahol a szél erejét az alapján ítélték meg, hogy hány teherautót borított fel; egy végtelen fűtengerben vívott tankcsata képei jelentek meg előtte: hirtelen elszabadul a pokol, és mindenkit magával ragad a kétségbeesés, a parancsnokok a tankok tetején állnak, a lángok egyre nagyobb területen pusztítják a terményeket, hatalmas darabokat harapva ki az éjszakából... ez a megművelt füves vidék, ez a hatalmas kiterjedésű legelő volt a háború oka és a győztes jutalma, de végül az egész terület elpusztult; eszébe jutott a fényszórókkal megvilágított víz felszíne alatt némán kígyózó csővezeték; az összeütköző jégtáblák végtelen fehérségét és egymáshoz súrlódó lemezeit látta, az évszázados, néma álomból történő keserves ébredést.
És egy kertet. Eszébe jutott a kert. És egy szék.
– Visíts! – üvöltötte, és a karjával verdesve megpróbált felemelkedni a levegőbe, hogy minél távolabb kerüljön a... nem is tudta, mitől. Alig mozdult. Csapkodott még egy kicsit a karjával, aztán lekapart a szikláról néhány guanókupacot. A türelmes madarak a halálát várva összesereglettek körülötte. Végignézték, de nem vették be az őket ügyetlenül utánzó férfi bemutatóját.
– Jól van – motyogta és hátrazuhant, majd karját a mellkasa előtt összefonva a szelíd, kék eget bámulta. Különben is, mi lehet olyan félelmetes egy székben? Újra mászni kezdett.
Ahogy vonszolta magát, megkerült egy kis tócsát, és utat tört magának a madárürülék-kupacok között, aztán a tó felé kúszott. Eddig sikerült eljutnia, amikor megállt és visszafordult, majd a szarkupacokat félresöpörve újra megkerülte a tócsát, miközben elnézést kért a kis rovaroktól, amiket menet közben megzavart. Amikor visszaért a kiindulási helyére, megállt, és felmérte a terepet.
A meleg szél kénszagot hozott a tó felől.
...Ekkor azonban újra a kertben találta magát, és a virágok illatát érezte.
Valahol félúton a hegyek és a tenger között, egy birtokon, melyet három oldalról egy széles folyó határolt, állt egykor egy hatalmas ház. A birtok tele volt ősi erdőkkel és legelőnek használt rétekkel. A dombok között félénk vadállatok éltek. A vidéket kanyargó ösvények és kis hidakkal átívelt patakok szelték át. Mindenfelé díszromok, lugasok, süllyesztett kerítések, dísztavak és rusztikus nyári lakok látszottak.
Az évek és az egymást követő generációk élete során rengeteg gyerek született és nevelkedett ebben a hatalmas házban, és játszott az épületet körülvevő csodaszép kertekben. A számos gyerek közül azonban négynek a története azok számára is különösen érdekessé vált, akik sosem látták a házat, és sosem hallottak erről a családról. A két lány, Darckense és Livueta, és az egyik fiú, Cheradenine, testvérek voltak, és mind a Zakalwe családnevet viselték. Az utolsó gyerek nem állt vérrokonságban velük. Egy olyan család sarja volt, amely a Zakalwék régi szövetségesének számított. A fiút Elethiomelnek hívták.
Cheradenine volt az idősebb. Még emlékezett a felfordulásra, amit Elethiomel anyjának érkezése keltett a házban. A nő terhesen és zokogva állított be. Fontoskodó cselédek, nagydarab testőrök és jajveszékelő szobalányok hada vette körül. Néhány napig minden figyelem a méhében gyermekét hordó asszonyra összpontosult, és Cheradenine – annak ellenére, hogy a húgocskái zavartalanul játszottak tovább, boldogan a tudattól, hogy végre csökken dadáik és őreik ébersége – máris megneheztelt a születendő gyermekre.
A királyi lovas osztag egy héttel később érkezett meg a házhoz. Cheradenine-nek eszébe jutott, ahogy apja az udvarra vezető széles lépcsőn állva, nyugodt hangon kiadja az utasításait, az emberei pedig nesztelenül végigrohannak a házon, és elfoglalják a lőállásokat az ablakoknál. Cheradenine elszaladt, hogy megkeresse az anyját. Lovas katonát játszva rohant végig a folyosókon. Az egyik karját kinyújtotta maga előtt, mintha egy kantárszárat tartana, a másik kezével pedig a csípőjét csapkodta. Anyját a várandós nő mellett találta. A nő zokogott, Cheradenine-re pedig rászóltak, hogy távozzon.
A fiú aznap éjjel, halálsikolyok között megszületett.
Cheradenine érezte, hogy a hangulat nagyon megváltozott a házban, és hirtelen mindenki elfoglaltabb lett, mint azelőtt, de már kevésbé tűntek gondterheltnek.
A következő néhány évben Cheradenine elég erős volt ahhoz, hogy megkeserítse a fiú életét. De aztán Elethiomel, aki sokkal gyorsabban nőtt nála, elkezdte megtorolni az elszenvedett sérelmeket, úgyhogy a két fiú kelletlenül ugyan, de fegyverszünetet kötött. Tanítókat fogadtak melléjük. Cheradenine-nek pedig fokozatosan rá kellett jönnie, hogy Elethiomel, aki mindig gyorsabban felfogta a dolgokat, akit mindig agyba-főbe dicsértek korán megmutatkozó kivételes képességei miatt, akit mindig érettnek, gyors eszűnek és tehetségesnek tartottak, a tanítók kedvence lett. Cheradenine nagyon igyekezett, hogy felzárkózzon mellé. Elismerték ugyan a kitartását, a teljesítményét azonban sosem értékelték valami nagyra. Harci kiképzőik véleménye valamivel kiegyensúlyozottabb volt. Cheradenine jobb volt birkózásban, és ügyesebben irányította a vadászbombázókat. Elethiomel jártasabb volt a lőfegyverek és a kard használatában (amit szigorú felügyelet mellett gyakoroltak; a fiú azonban néha elragadtatta magát), bár lehet, hogy késsel Cheradenine felvette volna vele a versenyt.
A két nővér mindkét fiút egyformán szerette. Együtt játszották végig a hosszú nyarakat és a rövid, hideg teleket. Az Elethiomel születését követő első évet leszámítva minden év tavaszán és őszén egy kis időt a folyó mentén elterülő, messzi nagyvárosban töltöttek. A szüleik egy magas házat tartottak ott fenn, amit azonban a gyerekek nem igazán szerettek. A házhoz tartozó kert ugyanis túl kicsi volt, a nyilvános parkokban pedig mindig hatalmas tömeg nyüzsgött. Elethiomel anyja csöndesebb lett, és gyakrabban elsírta magát, ha a városba látogattak. Sokszor előfordult, hogy eltűnt néhány napra. Az ilyen alkalmak előtt mindig nagyon izgatott volt, aztán amikor visszatért, egyfolytában zokogott.
Egyik ősszel a városban voltak, a négy gyerek megpróbálta minél távolabb tartani magát a hirtelen haragú felnőttektől, amikor egy nap hírvivő állított be.
Akaratukon kívül meghallották a kiáltásokat, úgyhogy abbahagyták a háborúsdit, a gyerekszobából kiszaladtak a lépcsőfordulóba, és a korlát rései közt lekukucskáltak a hatalmas hallba, ahol a hírnök állt lehajtott fejjel, miközben Elethiomel anyja hangosan kiabált és sikítozott. Cheradenine, Livueta és Darckense anyja és apja belekaroltak, és nyugodt hangon beszéltek hozzá. Végül az apjuk intett a hírvivőnek, hogy távozhat. A hisztérikus nő némán a padlóra zuhant. A kezében egy összegyűrt papírdarabot szorongatott.
Az apja ekkor felnézett, és meglátta a gyerekeket, de Elethiomelre és nem Cheradenine-re pillantott. Nemsokára mind a négyüket elküldték lefeküdni.
Amikor néhány nappal ezután visszatértek a vidéki házba, Elethiomel anyja még mindig egyfolytában sírt. Még ebédelni vagy vacsorázni sem jött le.
– Az apád gyilkos volt. Kivégezték, mert rengeteg embert megölt. – Cheradenine a lábát lóbálva ült a kőmellvéd peremén. Csodaszép nap volt, a kert fái sóhajtoztak a szélben. A hátuk mögül a két nővér kacagása hallatszott. Virágot szedtek a kőhajó közepén lévő ágyásokból.
A hajó a nyugati tóban feneklett meg, és egy rövid kőút kötötte össze a kerttel. Egy darabig kalózosat játszottak, aztán vizsgálgatni kezdték a hajó felső fedélzetén lévő virágágyásokat. Cheradenine időnként a tóba hajított egy-egy kavicsot a lába mellett álló halomból. A nyugodt víztükrön céltáblához hasonló körkörös hullámok keletkeztek, ahogy újra meg újra megpróbálta ugyanoda hajítani a kavicsokat.
– Azokat a dolgokat nem ő tette – szólalt meg Elethiomel, és közben lehajtott fejjel a kőfalat rugdosta. – Az apám jó ember volt.
– Ha tényleg olyan jó ember volt, miért ölette meg a Király?
– Nem tudom. Biztosan bemártotta valaki. Hazugságokat terjesztettek róla.
– De a Király bölcs ember – mondta Cheradenine győzedelmesen, és egy újabb kavicsot hajított a körkörösen szétterjedő hullámok közé. – Mindenkinél okosabb. Ezért lett ő a király. Azonnal rájönne , ha hazudnának neki.
– Nem érdekel – erősködött Elethiomel. – Az apám nem volt rossz ember.
– De az volt, és minden bizonnyal az anyád is végtelenül rossz lehet, különben nem kellene egész idő alatt a szobájában maradnia.
– Az anyám nem rossz ember! – Elethiomel felnézett a másik fiúra, úgy érezte, mindjárt szétrobban a feje. – Beteg. Ezért nem hagyhatja el a szobáját.
– Hát igen, ő ezt állítja – jegyezte meg Cheradenine.
– Nézzétek mennyi virág! Nézzétek! Parfümöt készítünk belőlük. Nincs kedvetek segíteni? – A két lány odaszaladt hozzájuk. A kezük tele volt virágokkal. – Elly... – Darckense megpróbált belekarolni Elethiomelbe, de a fiú ellökte magától.
– Ó, Elly... Sheri, kérlek, ne – próbálta lecsillapítani a két fiút Livueta.
– Az anyám akkor sem rossz ember! – kiáltotta Elethiomel.
– De ige-en – énekelte a másiknak háttal Cheradenine, majd egy újabb kavicsot hajított a tóba.
– De nem ! – Elethiomel ordítva nekirontott Cheradenine-nek, és hátba lökte. A fiú üvöltve zuhant le a faragott kőfalról, és beütötte a fejét. A két lány rémülten sikított.
Elethiomel kihajolt a falon és látta, ahogy Cheradenine a körkörös hullámok közepébe csobban. A fiú egy pillanatra eltűnt a víz alatt, majd arccal lefelé a felszínre emelkedett.
Darckense felsikoltott.
– Elly, ne! – Livueta elhajította a virágokat, és a lépcső felé rohant. Darckense sikítozva a kőfal tövébe kuporodott, és a virágokat a melléhez szorította. – Darkle! Szaladj a házba! – kiáltotta Livueta a lépcső tetejéről.
Elethiomel a vízben lebegő test körül szétpattanó buborékokat bámulta. Livueta lépéseinek csattogása már az alsó fedélzetről hallatszott.
Néhány másodperc múlva a lány a sekély vízbe vetette magát, hogy kihúzza a bátyját, és miközben Darckense tovább sikítozott, Elethiomel lesöpörte a maradék kavicsot a fal tetejéről. A kövek a fiú körül csobbantak a vízbe.
Nem, ez nem az volt. Ennél valami sokkal rosszabbnak kellett történnie, nem igaz? Egészen biztos volt benne, hogy egy székkel volt kapcsolatban a dolog (eszébe jutott egy hajó is, de ez valahogy mégsem illett a képbe). Megpróbálta elképzelni a legundorítóbb dolgokat, amik egy székben megeshetnek, aztán sorban elvetette őket, mivel – legalábbis amennyire fel tudta idézni – ilyen dolgok sem vele, sem egyetlen ismerősével nem történtek, és végül arra a következtetésre jutott, hogy elméje véletlenül ragadt le éppen egy széknél. A gondolat egyszerűen befészkelte magát az agyába, és ezen nem lehet változtatni.
Aztán ott voltak a nevek. A nevek, amiket felvett. Álnevek, amik valójában nem is tartoztak hozzá. Ki hitte volna, hogy egyszer egy hajó után kereszteli el magát! Micsoda idióta ötlet, milyen rossz gyerek volt. Ezt próbálta elfelejteni . Nem értette, hogyan tudott ilyen ostobán viselkedni. Most minden olyan tisztának és egyértelműnek tűnt. El akarta felejteni azt a hajót, el akarta temetni, hogy végre letörölhesse magáról a nevét.
Most eszmélt rá, most értette meg, most, amikor már késő volt bármit is tenni.
Rosszul akart lenni.
Egy szék, egy hajó, egy... valami más. Nem jutott eszébe, hogy mi.
A fiúk fémművességet, a lányok fazekasságot tanultak.
– De hát mi nem vagyunk parasztok vagy... vagy...
– Kézművesek – segítette ki Elethiomel.
– Vitának nincs helye. Meg kell tanulnotok, milyen az, ha az ember különböző anyagokkal dolgozik – mondta a fiúknak Cheradenine apja.
– De ebben nincs semmi különleges!
– Mint ahogy a betűvetés és a számolás tudományában sem. Azért mert jártasságot szereztek ezen dolgokban, még nem feltétlenül lesz belőletek hivatalnok, mint ahogy attól sem váltok patkolókováccsá, ha vassal dolgoztok.
– De...
– Azt teszitek, amit mondok. Ha az jobban összhangban van katonai ambícióitokkal, a tanórák során lehetőséget kaptok, hogy kardot és páncélt készítsetek magatoknak.
A fiúk összenéztek.
– És azon is elgondolkodhatnátok, nem kellene-e megkérdeznetek a tanítótoktól, vajon elfogadható-e egy jól nevelt ifjútól, ha csaknem minden mondatát a „de” szócskával kezdi. Végeztünk.
– Köszönöm, uram.
– Köszönöm, uram.
Odakint aztán megegyeztek, hogy a kovácsmesterség talán mégsem olyan szörnyű dolog. – De a Nagyorrúnak be kell számolnunk. Az a rengeteg „de”... Majd körmölhetjük a büntetést!
– Á, dehogy. Az öreged azt mondta, elgondolkodhatnánk azon, nem kellene-e beszámolnunk a Nagyorrúnak. Ez nem ugyanaz, mintha azt mondta volna, számoljunk be neki.
– Hoppá, tényleg.
Livueta is ki akarta tanulni a fémművesség csínját-bínját, de az apja nem engedte neki. Nem lett volna ugyanis illendő. A lány tovább erősködött, az apja azonban nem engedett. Erre a lány duzzogni kezdett. Végül aztán kompromisszumot kötöttek, és Livueta felvehette a tanulmányai közé az ácsmesterséget.
A fiúk késeket és kardokat készítettek, Darckense fazekakat, Livueta pedig bútort a birtok mélyén rejtőző nyári lakba. Ebben a nyári lakban fedezte fel Cheradenine, hogy...
***
Nem, nem, nem, köszöni, de semmi kedve ezen töprengeni. Tudta, mi következik.
Az istenit, még arra a másik szörnyű napra is szívesebben gondolt, amikor ellopták a puskát a fegyverraktárból...
Nem. Igazából semmire sem akart gondolni. Megpróbálta megállítani a gondolatait. Felnézett a haragos kék égre, aztán nekiverte a fejét a sziklának. Fel-le, fel-le dobálva nekiütötte a lepattogzó, szürke kőnek, annak a résznek, ahol már eltűntek a guanókupacok. A fájdalom elviselhetetlenné fokozódott, szilánkok pattogzottak szüntelenül, neki pedig már arra sem volt ereje, hogy elzavarjon egy porszemnyi, de elszánt legyet. Úgyhogy végül leállt.
Hol van egyáltalán?
Ja, igen, a kráter, az elárasztott vulkán... egy kráterben vagyok, egy vén vulkán vén kráterében, egy rég kialudt vulkán vízzel telt kráterében. A kráter közepén van egy kis sziget, ő pedig ezen a szigeten van, és a szigetről nézi a kráter falát. Már nem gyerek, hanem felnőtt férfi , egy rendes ember, aki itt haldoklik a kis szigeten és...
– Sikítasz? – szólalt meg.
Az ég kétkedve pillantott le rá.
Kék színben ragyogott.
Elethiomel ötlete volt, hogy nyúlják le a fegyvert. A raktárt nem zárták ugyan kulcsra, de állandóan őrizték. A felnőtteknek rengeteg dolguk volt, és mindannyian gondterheltnek tűntek. Szóba került, hogy a gyerekeket elküldik valahová. Elmúlt a nyár, és nem látogattak el a városba. A gyerekek unatkozni kezdtek.
– Megszökhetnénk.
Egy lehullott levelekkel borított ösvényen csoszogtak. Elethiomel suttogva beszélt. Már ekkora távolságra sem jöhettek el kíséret nélkül. Az előttük lépkedő őrök harminc, a mögöttük haladók húsz lépésre voltak tőlük. Mégis hogyan lehet rendesen játszani, ha mindenhol őrök vesznek körül? A ház közelében őrök nélkül is játszhattak, de az még unalmasabb volt.
– Ne butáskodj! – torkollta le Livueta.
– Nem is butaság, amit mond – szólalt meg Darckense. – Bemehetnénk a városba. Legalább addig is csinálnánk valamit.
– Ja, igazad van. Tényleg csinálnánk valamit – jegyezte meg Cheradenine.
– Miért akartok a városba menni? – kérdezte Livueta. – Veszélyes lehet...
– Hát itt meg unalmas – jegyezte meg Darckense.
– De még mennyire – helyeselt Cheradenine. – Elköthetnénk valamelyik hajót, és elvitorlázhatnánk innen – tette hozzá.
– Nincs is szükség vitorlákra vagy evezőkre – mondta Elethiomel. – Csak vízre lökjük a hajót, és előbb-utóbb úgyis a városban kötünk ki.
– Én nem megyek veletek – ellenkezett Livueta, és belerúgott egy levélkupacba.
– Ne már, Livvy – nyafogott Darckense. – Te is olyan unalmas tudsz lenni. Gyerünk, ne kéresd magad, ezt együtt kell megcsinálnunk.
– Nem megyek veletek – ismételte Livueta.
Elethiomel összeszorította az ajkát. Teljes erőből belerúgott egy levél-halomba. A falevelek úgy repültek fel a levegőbe, mintha bomba robbant volna a kupac alján. Néhány őr odapillantott, aztán megnyugodva visszafordultak. – Valamit akkor is csinálnunk kell – mondta a fiú az előttük ballagó őröket figyelve. Irigykedve nézte a kezükben csillogó óriási, automata gépfegyvereket. Neki még azt sem engedték meg eddig, hogy megérintsen egy igazi fegyvert. Csak azokkal az aprócska pisztolyokkal és karabélyokkal babrálhatott.
Elkapott egy lehulló levelet.
– Levelek... – ide-oda forgatta a kezében, közelebbről is megvizsgálta.
– A fák hülyék – közölte aztán a többiekkel.
– Még szép, hogy azok – helyeselt Livueta. – Még idegrendszerük vagy agyuk sincs, nem igaz?
– Nem erre gondoltam – mondta Elethiomel, és összegyűrte a levelet.
– Úgy értettem, hogy milyen hülye egy ötlet az egész. Ez a rengeteg pazarlás minden ősszel. Ha egy fa megtartaná a leveleit, nem kellene minden évben újat növesztenie, és sokkal nagyobbra nőne, mint a többi. Ő lenne a fák királya.
– De hát olyan gyönyörűek a levelek! – szólt közbe Darckense.
Elethiomel megrázta a fejét, és összenézett Cheradenine-nel. – Lányok! – nevetett fel gúnyosan.
Nem jutott eszébe az a másik szó a kráterre. Van egy másik elnevezése is a krátereknek, a nagy, vulkanikus krátereknek, egészen biztos, hogy van rá egy másik szó, minden bizonnyal és kétségkívül kell, hogy létezzen egy másik szó, egy perce sincs, hogy lejegyeztem ide, erre valami szarházi egyből lenyúlja, a szarházi... bárcsak megtalálnám... egy perce sincs, hogy lejegyeztem...
Hol van a vulkán?
A vulkán egy hatalmas szigeten van, egy beltenger közepén, valahol...
A kráter távoli falát szemügyre véve megpróbálta felidézni, vajon ez a valahol mégis merrefelé lehet. Ahogy megmozdult, fájdalom nyilallt a vállába. Az egyik útonálló leszúrta. Megpróbálta elhessegetni a seb körül rajzó legyek felhőjét, de már biztos lerakták a petéiket.
(A seb legalább nem volt túl közel a szívéhez. Még mindig magában hordta a lányt, egy darabig eltart, mire a rothadás eléri a mellkasát. Már halott lesz, mire a kukacok megtalálják az utat a szívéig és a lányig.)
De miért is ne? Rajta! Érezzétek otthon magatokat, kis kukacok, rágjatok szét, tömjétek meg a hasatokat. Nagy valószínűséggel úgyis halott leszek, mire kikeltek, és megspórolom nektek a fájdalmat és kínszenvedést, ami azzal jár, hogy megpróbállak körömmel kikaparni titeket... Kedves kis kukacok, édes kis kukacok. (Én vagyok édes, engem zabálnak fel.)
Megállt, és a tavacskára gondolt, a kis tócsára, ami körül úgy körözött, mint egy foglyul ejtett szikla. A tócsa egy kisebb mélyedés alján helyezkedett el. Hiába próbált eltávolodni a bűzös pocsolyától, a nyálkás iszaptól, a tócsa fölött köröző legyek rajától és a kupacokban álló madárszartól... Valahogy mindig ugyanott kötött ki, pedig sokszor átgondolta , merre induljon.
A tavacska sekély, iszapos, kövecses volt, és borzalmasan bűzlött. A dögletes és undorító pocsolya felduzzadt a hányadéktól és a vértől, ami a férfi testéből belefolyt. El akart tűnni, messzire akart kerülni innen. Aztán biztos távolból beküldené a nehézbombázókat.
Továbbmászott, a szarkupacokat és a rovarokat félresöpörve megkerülte a tavacskát, és elindult a tó irányába, aztán visszakúszott ugyanarra a pontra, ahonnan elindult, végül megállt, és dermedten bámulta a tócsát és a sziklát.
Mit csinált itt?
A helyieket segítette, mint mindig. Tanácsokkal látta el őket. A becsületes tanácsadó, aki sakkban tartja az eszelősöket, és elbájolja az embereket. Aztán rábízták egy kisebb hadsereg irányítását, de mivel megsejtették, hogy árulásra készül, és az általa kiképzett katonákat, a saját hatalmi bázisát egyéni céljai megvalósítására próbálja majd használni, a győzelem előestéjén, abban az órában, amikor lerohanták a Szentélyt, rá is lecsaptak.
A kazánházba vitték, és meztelenre vetkőztették. Megszökött, de katonák dübörögtek lefelé a lépcsőkön, úgyhogy rohannia kellett. Újból sarokba szorították, és nem tudott másfelé menekülni, csak a folyóba. Ahogy a vízbe vetette magát és alábukott, majdnem elájult. Elragadták az áramlatok, a teste lassan forgott körbe... reggel egy óriási uszály csörlőháza alatt tért magához. Fogalma sem volt, hogyan került oda. Egy vontatókötél lógott a hajó farában, valószínűleg azon mászott fel. A feje még mindig sajgott.
Leemelt néhány ruhát a kormányosfülke mögött kifeszített szárítókötélről, de észrevették, úgyhogy a ruhákkal a kezében átvetette magát a hajókorláton, és kiúszott a partra. A nyomában voltak. Egyre távolabb került a Szentélytől, ahol a Kultúra könnyebben a nyomára bukkanhatott volna. Órákat töprengett azon, hogyan vehetné fel velük a kapcsolatot.
Egy lopott hátaslovon ügetett egy vízzel telt vulkáni kráter peremén, amikor az útonállók lecsaptak rá. Összeverték és megerőszakolták, aztán elvágták az inakat a lábában, és belökték a krátertó büdös, sárgás színű vizébe. Amikor el akart úszni, kövekkel dobálták meg. Csak a kezét tudta használni, a lábai hasznavehetetlenül lebegtek a víz felszínén.
Számított rá, hogy előbb-utóbb eltalálják, ezért megpróbálta feleleveníteni a Kultúrában kapott kiképzésen tanultakat. Villámgyorsan hiperventilált, aztán lebukott a víz alá. Csak néhány másodpercet kellett várnia. Egy jókora kő csapódott a vízbe, követve a teste által húzott buborékcsík vonalát. Úgy szorította magához a süllyedő követ, mintha a szeretőjét ölelte volna, és hagyta, hogy lehúzza a tó sötét mélye felé, miközben megpróbált kikapcsolni, ahogyan a kiképzésen tanították. Bár az sem igazán érdekelte volna, ha a módszer nem válik be, és sosem ébred fel többé.
Tíz perc , gondolta, ahogy a víz alá bukott. Sötétség vette körül, amikor felébredt. Aztán eszébe jutott, hol van, és kihúzta a kezét a kő alól. A fény felé rúgta magát, de nem történt semmi, ezért a kezével kezdett evezni. Végül a felszín lesüllyedt, hogy találkozzon vele. Soha életében nem esett ilyen jól a levegő.
A krátertó falai merőlegesek voltak. Az apró sziklasziget volt az egyetlen hely, ahová ki lehetett úszni. A madarak vijjogva emelkedtek a magasba, amikor partot ért.
Legalább nem a papok találtak rám, gondolta, ahogy a guanókupacokon át felhúzta magát a sziklára. Akkor tényleg nagy bajban lennék.
A légembólia néhány perccel ezután állt be. Úgy érezte, mintha minden ízületébe savat csepegtetnének, és azt kívánta, bárcsak elkapták volna a papok.
Akkor is eljönnek érte, ismételte hangosan, ahogy megpróbálta távol tartani elméjét a fájdalomtól. A Kultúra egy csodálatos, hatalmas űrhajóval jön el érte. Elviszik innen, és mindent rendbe tesznek.
Biztos volt benne, hogy így lesz. Vigyáznak majd rá, és meggyógyítják, végre tényleg biztonságban lesz, és rendesen ellátják, megszabadítják a fájdalomtól, és visszatérhet a Kultúra paradicsomi világába, olyan érzés lesz, mintha... mintha újra gyerek lenne, mintha újra a kertben játszana. De persze – amint arra elméje valamelyik gonoszkodó része emlékeztette – szörnyűségek bárhol történhetnek. Akár egy kertben is.
Darckense megkérte a fegyverraktár őrét, hogy segítsen neki, mert a folyosó végén, a sarkon túl beragadt az egyik ajtó. Cheradenine besurrant a raktárba, és elcsente az automata fegyvert, amelyikről Elethiomel beszélt, majd egy ujjatlan köpennyel letakarta a puskát, és kilopózott. Darckense épp ekkor köszönte meg az őrnek a segítséget. Izgatottan suttogtak a hátsó hallhoz tartozó ruhatárban. Nedves ruhák és padlótisztító megnyugtató illatát érezték. Körbeadták a súlyos fegyvert.
– Csak egy tölténytár van!
– Nem találtam többet.
– Istenem, Zak, olyan vak vagy! Azt hiszem, akkor ezzel kell beérnünk.
– Pfuj, ez tiszta olaj – szólalt meg Darckense.
– Bekenik, hogy ne rozsdásodjon – magyarázta Cheradenine.
– És mégis hol sütjük el? – kérdezte Livueta.
– Ide rejtjük, aztán vacsora után kisurranunk – közölte a tervet Elethiomel, és közben kivette Darckense kezéből a fegyvert. – A Nagyorrúval lesz óránk, de ilyenkor mindig hamar elalszik. Amíg anya és apa az ezredest szórakoztatják, kilógunk az erdőbe, és lövünk egy párat a fegyverrel, nem pedig csak „elsütjük”.
– És mi van, ha az őrök terroristának néznek, és megölnek minket – jegyezte meg Livueta.
– Livvy, te hülye vagy! – Elethiomel türelmesen csóválva a fejét a lányra szegezte a fegyvert. – Mit gondolsz, mire jó ez az izé a cső végén? Ez egy hangtompítós fegyver.
– Hűha – nyögte Livueta félretolva a puska csövét. – És biztosító retesz is van rajta?
Elethiomel egy pillanatra elbizonytalanodott. – Még szép – kiáltott fel végül, aztán megrándult az arca, és ijedt pillantást vetett a hall csukott ajtaja felé. – Még szép – ismételte suttogva. – Gyerünk! Elrejtjük itt, aztán ha végeztünk a Nagyorrúval, visszajövünk érte.
– De ide nem rejthetjük el – ellenkezett Livueta.
– Fogadjunk!
– Különben is tök büdös – erősködött tovább Livueta. – Bűzlik az olajtól. Ha valaki belép, azonnal megérzi. Mi van, ha apának sétálni támad kedve?
Elethiomel gondterheltnek látszott. Livueta elment mellette, és kinyitott egy magasan lévő kis ablakot.
– És mi lenne, ha a kőhajóban rejtenénk el? – javasolta Cheradenine. – Ilyenkor egy lélek sem jár arrafelé.
Elethiomel végiggondolta a dolgot, aztán megfogta a köpenyt, amiben Cheradenine kicsempészte a raktárból a fegyvert, és betakarta vele a puskát. – Rendben van, de te viszed!
***
Még mindig nem haladt eleget visszafelé... vagy előre... nem volt biztos a dologban. A megfelelő helyet kereste. A megfelelő helyet. Ez a legfontosabb, minden ezen múlik. Vegyük például ezt a követ...
– Vegyünk például téged, kő – mondta és rákacsintott.
Á, szóval itt van nekünk ez a csúnya, nagy, lapos kő. Csak üldögél, és semmit sem csinál, amorális és tunya, de közben úgy ül a szennyezett tócsában, mint egy sziget. A tócsa egy aprócska tó a kis szigeten, a sziget pedig egy elárasztott kráterben helyezkedik el. A kráter, a vulkanikus kráter, a vulkán egy óriási beltengeren lévő sziget részét képezi. A beltenger olyan, mint egy hatalmas tó a kontinensen, a kontinenst pedig körbeveszik a bolygó tengerei. A bolygó olyan, mint egy sziget a naprendszer határait kitöltő tér tengerén, a naprendszer pedig a csillaghalmazban lebeg, ami viszont egy szigetet alkot a galaxis tengerén, ami felfogható úgy is, mint egy sziget a lokális galaxiscsoport alkotta szigettengeren, amely a világegyetem egyik szigete is egyben. A világegyetem szigetként lebeg a Kontinuumok által magukba foglalt terek tengerén. A Kontinuumok szigetekként lebegnek a Valóságban, és...
De ha visszafelé haladunk a Kontinuumok, a Világegyetem, a Lokális Galaxiscsoport, a Galaxis, a Csillaghalmaz, a Naprendszer, a Bolygó, a Kontinens, a Sziget, a Tó, a Sziget... a végén akkor is a kő marad. EZ PEDIG AZT JELENTI, HOGY A KŐ, AZ A SZAROS KIS KŐ ITT AZ ORRA ELŐTT, MÉGIS A VILÁGEGYETEM, A KONTINUUMOK ÉS AZ EGÉSZ VALÓSÁG KÖZÉPPONTJA!
A szó, amit keresett, a kaldera volt. A tó egy elárasztott kalderában helyezkedett el. Ahogy felemelte a fejét a mozdulatlan sárgás vízen túl a kráter szikláinál, mintha egy kőből készült hajót pillantott volna meg.
– Sikíts! – mondta.
– Dugulj el! – hallotta az ég kétkedő hangját.
Az ég felhős volt. Korán sötétedett. A tanítójuk nehezebben bóbiskolt el magas asztala mögött, mint általában szokott. Már ott tartottak, hogy holnapra halasztják az akciót, de végül mégsem bírták rávenni magukat. Kiosontak a tanteremből, aztán a lehető legkisebb feltűnést keltve lementek a hátsó hallba, ahol csizmát húztak, és felkapták a kabátjukat.
– Látod – suttogta Livueta. – Mondtam, hogy a fegyverzsírtól büdös lesz.
– Én nem érzek semmit – hazudta Elethiomel.
A bankett-termek, amelyekben az Ezredes és vezérkara tiszteletére a lakomát tartották, a ház előtti díszkertekre néztek. A kőhajó és a tó az épület háta mögött volt.
– Csak körbejárjuk a tavat, őrmester – közölte Cheradenine az őrrel, aki megállította őket a kőhajóhoz vezető kavicsos gyalogúton. A katona bólintott, és azt tanácsolta, hogy igyekezzenek, mert mindjárt besötétedik.
Beosontak a hajóba. A fegyver ott volt, ahová Cheradenine rejtette: a felső fedélzeten egy kőpad alatt.
Ahogy felemelte a fedélzetről, Elethiomel nekiütötte a fegyvert a pad szélének.
Egy kattanás hallatszott, és a tölténytár a fedélzetre esett. Aztán mintha egy rugó pattant volna, a golyók egymás után koppantak és csattantak a köveken.
– Barom! – nyögte Cheradenine.
– Kuss legyen!
– Jaj, ne – sóhajtott Livueta, majd lehajolt, és szedegetni kezdte a töltényeket.
– Menjünk vissza! – suttogta Darckense. – Félek.
– Ne izgulj – nyugtatgatta Cheradenine a lány kezét simogatva. – Gyertek, keressük meg a golyókat!
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire sikerült összeszedniük, megtisztítaniuk és betárazniuk az összes lövedéket. De még akkor sem voltak biztosak benne, hogy mindet megtalálták. Mire végeztek, és sikerült visszailleszteni a tölténytárat a helyére, már majdnem éjfél lett.
– Túlságosan sötét van – állapította meg Livueta. Mind a négyen a balusztrád mögé kuporodtak, és a tó túloldalán álló házat figyelték. A fegyver Elethiomel kezében volt.
– Nem! Még látunk – mondta a fiú.
– Nem igaz, már nem látni jól – vágta rá Cheradenine.
– Halasszuk holnapra a dolgot – szólalt meg Livueta.
– Mindjárt észreveszik, hogy meglógtunk – suttogta Cheradenine. – Nincs már elég időnk.
– De! – mondta Elethiomel, és a kövezett út végén ballagó őrt figyelte. Livueta is odanézett, az őrmester volt, akivel idefelé beszéltek.
– Tiszta hülye vagy! – Cheradenine a kezét kinyújtva megfogta a fegyvert. Elethiomel elhúzódott tőle.
– Ez az enyém, ne nyúlj hozzá!
– Ez nem a tiéd! – sziszegte Cheradenine. – Hanem a miénk, a mi családunk tulajdona, nem a tiéd. – Most már két kézzel ragadta meg a fegyvert. Elethiomel újból elhúzódott.
– Elég legyen! – szólt közbe Darckense vékony hangon.
– Ne legyél már ilyen... – kezdte Livueta, de mivel valami zajt hallott, kinézett a mellvédfal fölött.
– Add ide !
– Engedd el!
– Légyszi, hagyjátok abba, légyszi! Menjünk vissza, légyszi...
Livueta nem hallotta őket. Tágra nyílt szemmel, kiszáradt szájjal bámult át a kőfal fölött. A sötétség leple alatt egy férfi felvette a földről az őrmester elejtett fegyverét. Az őr a kavicson hevert. Valami megcsillant a fekete ruhás fickó kezében, visszatükrözve a ház lámpáinak fényét. A férfi a tóba lökte a mozdulatlan őrt.
Livuetának elállt a lélegzete. Visszabújt a fal mögé, és integetni kezdett a fiúknak. – Áll... Áll... – dadogta. Cheradenine és Elethiomel nem vették észre, tovább veszekedtek.
– Áll...
– Az enyém!
– Engedd el!
– Álljatok meg! – sziszegte Livueta, és fejbe vágta a fiúkat. Erre mindketten a lányra meredtek. – Valaki épp most ölte meg az őrmestert. Itt az orrunk előtt.
– Mi van? – kérdezték egyszerre a fiúk, és kidugták a fejüket a fal mögül. A fegyver még mindig Elethiomel kezében volt.
Darckense leguggolt és sírva fakadt.
– Hol?
– Az ott a holtteste. Ott lebeg a vízben.
– Aha – suttogta Elethiomel vontatott hangon. – És ki...
Egyszerre vették észre a ház felé osonó sötét alakot. A támadó megpróbált a gyalogösvényt szegélyező bokrok árnyékában maradni. Nagyjából egy tucat férfi haladt a tó partján futó vékony fűvel borított sávon. Fekete foltok az éjszaka sötétjében.
– Terroristák! – mondta izgatott hangon Elethiomel, miután mindhárman visszabújtak a balusztrád mögé, és lekuporodtak a csendesen sírdogáló Darckense mellé.
– Szólni kell a többieknek – mondta Livueta. – Lőj a levegőbe!
– De előtte vedd le a hangtompítót – tette hozzá Cheradenine. Elethiomel egy ideig a fegyver végével kínlódott, aztán így szólt: – Beragadt!
– Hadd próbáljam meg! – Mind a hárman megpróbálták.
– Mindegy, lőj a levegőbe – javasolta Cheradenine.
– Oké – suttogta Elethiomel, majd megrázta a fegyvert. A súlyát latolgatta. – Oké – mondta végül. Letérdelt, és a puskát a kő mellvédre támasztva nagyot sóhajtott.
– Óvatosan – mondta Livueta.
Elethiomel célba vette az egyik sötét alakot, és meghúzta a ravaszt.
A fegyver mintha felrobbant volna. A kőhajó fedélzete fénybe borult. A lövésnek rettenetes hangja volt. Elethiomel, kezében a golyókat köpködő fegyverrel, hátra repült, a lövedékek fénycsíkokat húztak az éjszakai égre. A fiú a padra zuhant. Darckense torkaszakadtából visított, aztán felpattant. Lövések hallatszottak a ház közeléből.
– Darkle, a földre! – kiáltotta Livueta. Fénycsíkok villogtak és törtek meg a kőhajó felett.
Darckense csak állt és sikítozott, aztán a lépcső felé rohant. Elethiomel a fejét csóválva felnézett, ahogy a lány elrohant mellette. Livueta el akarta kapni a nővérét, de elkésett. Cheradenine megpróbálta ledönteni a lábáról.
A felvillanó fénycsíkok lejjebb ereszkedtek. Apró porfelhők szálltak fel ott, ahol a becsapódó lövedékek szilánkokat robbantottak ki a kőből. Közben a szüntelenül sikítozó Darckense elbotorkált a lépcsőig.
A lövedék a lány csípőjébe fúródott. A többiek – a lövések zaja és Darckense sikítása ellenére – tisztán hallották a lány testébe hatoló golyó hangját.
***
Őt is eltalálták, habár akkor még nem tudta, milyen fegyverrel.
A támadást visszaverték. Darckense életben maradt. Hajszál híján meghalt a vérveszteség és a sokk miatt, de végül túlélte. Az ország legjobb sebészei próbálták összerakni a lövés következtében tucatnyi nagyobb és számtalan kisebb darabra szétzúzott medencecsontját.
Csontdarabkák keringtek a testében. Találtak szilánkokat a lábában, az egyik karjában, a belső szerveiben, sőt egyet még az állában is. A katonaorvosok nem most először találkoztak ehhez hasonló sérüléssel, elég idő állt a rendelkezésükre (hiszen a háború még nem kezdődött el), és ösztönzésben sem volt hiány (hiszen Darckense apja nagyon fontos ember volt). Mindent megtettek, hogy összerakják a lányt, de hozzátették, hogy járni így is csak ügyetlenül tud majd, legalábbis amíg növésben van.
Az egyik csontszilánk elhagyta a lány testét, és az ő testébe fúródott. Pont a szíve fölött.
A katonaorvos szerint túl kockázatos lett volna a műtét. Azt mondták, idővel a szervezete úgyis kilöki majd a csontdarabot.
De nem így történt.
Újra körbemászta a tócsát.
Kaldera! Ez volt az a szó, a név.
(Az ilyen jelek nagyon fontosak voltak a számára. És végre megtalálta azt, amit annyira keresett.)
Győzelem, gondolta, ahogy a tócsa körül húzva magát félresöpörte az útból az utolsó néhány guanókupacot, és bocsánatot kért a rovaroktól. Minden a legnagyobb rendben lesz, határozta el. Ebben most már biztos volt, és azt is tudta, hogy a végén az ember mindig győz, de ha esetleg mégis veszít, akkor sem lehet biztos a dologban. És azt is tudta, hogy csak egy harc van, ő pedig a kellős közepén van ennek az egész képtelen dolognak. A Kaldera volt a szó, amit keresett, és Zakalwe volt a szó, és Staberinde volt a szó, és...
Gondját viselték. Egy hatalmas csodaszép űrhajón ereszkedtek le érte, magukkal vitték, és megint meggyógyították...
– Ezek semmiből sem tanulnak – sóhajtott az ég jól érthetően.
– Baszd meg! – vágta rá a férfi.
Évekkel később Cheradenine visszatért a katonai akadémiáról. Darckense-t kereste, és egy szűkszavú kertész igazította útba. Felment a nyári lak lépcsőjét borító puha levélszőnyegen.
A bensőjében valami felsikoltott. Darckense.
A pisztolyát előhúzva felrohant a lépcsőn, és berúgta az ajtót. Darckense döbbent arccal nézett hátra a válla fölött. A karját még mindig Elethiomel nyaka köré fonta. Elethiomel ült, nadrágja a bokájáig letolva, keze Darckense csupasz csípőjén, a lány feltűrt ruhája alatt. A fiú szenvtelenül Cheradenine-re pillantott.
Elethiomel azon a kis széken ült, amit Livueta készített réges-rég, az ácsmesterség órán.
– Helló, öregfiú – köszönt Elethiomel Cheradenine-nek.
Egy pillanatig egymás szemébe meredtek, aztán Cheradenine megfordult, eltette a fegyvert, majd bekapcsolta a pisztolytáskát, és az ajtót behúzva maga mögött kisétált a szobából.
Hallotta Darckense sírását és Elethiomel nevetését.
A sziget a kaldera közepén újra elcsendesedett. Néhány madár visszatért.
A sziget a férfinek köszönhetően megváltozott. A szigetecske központi mélyedése köré kapart kör, a fekete guanókupacok között húzódó, a kifakult szikláról letisztított madárürülékbe rajzolódó ösvény és a megfelelő hosszúságú, a sziget szélén eltűnő vonás (aminek a másik vége a középen lévő sziklára mutatott) mintha egy egyszerű fekete-fehér betűt vagy piktogramot adott volna ki.
A felirat helyi nyelven annyit jelentett: „Segítség!”, és csak egy repülőgépből vagy az űrből lehetett látni.
Néhány évvel a nyári lakban történt eset után, egy éjszaka, amikor az erdők lángra gyúltak, és a távolban a tüzérség ágyúi dörögtek, a hadsereg egyik fiatal őrnagya beugrott a parancsnoksága alatt álló tankok egyikébe, és megparancsolta a vezetőnek, hogy az erdőn átvágva kövessen egy az öreg fák között kígyózó ösvényt.
Maguk mögött hagyták egy visszafoglalt kastély kiégett vázát és az épület egykor grandiózus belsejét megvilágító vörös lángokat (a lángok egy dísztó tükrén táncoltak, egy kőhajó roncsai mellett).
A tank őrült iramban vágott át az erdőn, elpusztítva az útjába kerülő kisebb fákat és a patakok felett átívelő apróbb hidakat.
Ahogy a fák között kinézett, megpillantotta a tisztást és a nyári lakot. Az épület vakító, fehér fénybe borult, mintha maga Isten ragyogta volna be.
Elértek a tisztásra. Egy világító lövedék zuhant a fákra, az ejtőernyője az ágak közé gabalyodott. A lövedék sisteregve, sercegve, tiszta, éles, erős fénnyel világította be a tisztást.
Úgy álltak meg, hogy jól látszódjon a nyári lakban álló kis szék. A tank célba vette a kis épületet.
– Uram? – kérdezte a tank parancsnoka, és aggodalmasan bámult ki a járműből.
Zakalwe őrnagy lenézett a férfire.
– Tűz! – adta ki a parancsot.
Az első hó betemette a szorosban fekvő város magasabb területeit. A szürkés-barna égből aláhullva betakarta az utcákat és az épületeket, mint egy holttestre dobott fehér lepedő.
A férfi a nagy asztalnál ült, egyedül vacsorázott. A villódzó képernyő, amit a fényárban úszó szoba közepére gördített, valamelyik távoli bolygón szabadon bocsátott foglyok képeit mutatta. A nyitott erkélyajtón hópelyhek repültek be a szobába. A padlót borító drága szőnyeg egyik széle fehérre fagyott, a szoba belseje felé azonban egyre sötétebb színe lett, ahogy a hőségtől a jégkristályok elolvadtak. A város alig kivehető szürke formák tömegévé vált. A csigavonalban és egyenesen futó lámpasorokat elhomályosította a távolság és a számtalan tovasuhanó hóförgeteg.
A sötétség, mint a szurdok felett meglengetett fekete zászló, eltüntette a várost szegélyező szürkeséget, aztán mintegy kárpótlásként előretolta az utcai lámpák és az épületek világításának különálló fénycseppjeit.
A néma képernyő és a néma hó összeesküvést szőttek. A fény ösvényt vágott az ablak túloldalán kavargó hóesés hangtalan káoszába. Zakalwe felkelt, becsukta az ajtókat és az ablaktáblákat, aztán elhúzta a függönyöket.
Másnap tiszta, derült idő volt. Egészen a szurdok széles kanyarulatáig el lehetett látni. A számtalan épület, út és vízvezeték élesen rajzolódott ki a távolban, mintha nemrég formázták volna őket, és úgy fénylettek, mintha frissen lettek volna mázolva. Az éles, hideg napfény még a legfakóbb köveken is megcsillant. A hó a városnak a szurdok magasabb területein fekvő részeit takarta be. Az alacsonyabban fekvő városrészeket, ahol a hőmérséklet-ingadozás nem volt olyan jelentős, a hó már esőként érte el. Az új nap ezeken a helyeken is megmutatta magát. Zakalwe az autóból kinézve tanulmányozta az elé terülő látványt. Minden egyes részlet felvillanyozta. Megszámolta a boltíveket és az autókat, nyomon követte az összevissza kígyózó és el-eltűnő vízvezetékeket, utakat és füstcsatornákat. A fekete napszemüveg mögül szemügyre vette a visszaverődő napfény minden felvillanását, a levegőben keringő, ilyen távolságból apró pontoknak tűnő madarakat, még a betört ablakokat is megfigyelte.
A nyolcüléses jármű a leghosszabb és legáramvonalasabb volt az általa megvásárolt vagy kikölcsönzött autók közül. Egy hatalmas, de alacsony hatásfokú forgómotor hajtotta a két hátsó tengelyt. Zakalwe lehajtotta a kocsi rácsos tetejét. Hátul ült, élvezte az arcába csapó hideg levegőt.
A fülébe illesztett terminál megszólalt: – Zakalwe?
– Igen, Diziet? – Halkan beszélt, bár nem sok esélye volt, hogy a sofőr ekkora szélzúgásban hallja, amit mond. A biztonság kedvéért mégis felhúzta a válaszfalat.
– Helló. Jó a vétel. Van ugyan némi késés a hangban, de nem vészes. Mi a helyzet?
– Egyelőre semmi különös. Felvettem a Staberinde nevet, és baromi nagy felhajtást rendeztem. Az enyém a Staberinde Légiforgalmi Társaság, ezen kívül van még egy Staberinde utca, egy Staberinde áruház, beindult a Staberinde Vasúttársaság, és megkezdte a sugárzást a Staberinde Rádió és TV-csatorna... sőt szereztem egy luxushajót is, a Staberinde-et. Úgy szórtam a pénzt, mint a hidrogént, egy hét alatt összehoztam egy olyan cégbirodalmat, amire másoknak egy élet sem elég. Mindenki rólam beszél a bolygón, de lehet, hogy az egész Csillaghalmazban...
– Ez remek, de Che...
– Ma reggel egy karbantartó-alagúton, az egyik melléképületen keresztül kellett elhagynom a szállodát. Az udvar tele volt a sajtó képviselőivel. – Zakalwe a válla fölött hátrapillantott. – Bevallom őszintén, meg is lepődtem, hogy sikerült lerázni a falkát.
– Persze, Che...
– Az istenit, lehet, hogy az őrültségeim miatt egymagam elnapolom ezt az egész háborút. Az embereket sokkal inkább foglalkoztatja a háborúsdinál, hogy mire pazarlom el legközelebb a pénzem.
– Zakalwe, Zakalwe – szólt közbe Sma. – Jól van, ez nagyszerű, de mégis mi haszna van ?
A férfi nagyot sóhajtott, és nézte, ahogy a sziklaperem alatt álló, elhagyatott épületek tovasuhannak. – Az a haszna, hogy ha a média felkapja a Staberinde nevet, még egy ősi okiratokat tanulmányozó remete is találkozik vele.
– És?
– És egyszer végrehajtottunk egy bizonyos hadicselt a háborúban. Beychae meg én. Staberinde-stratégiának kereszteltük el. De csak magunk között neveztük így. Szigorúan magunk között. Csak azért jelentett neki valamit ez a szó, mert elmagyaráztam az... eredetét. Ha meghallja, biztosan kíváncsi lesz, hogy mi folyik itt.
– Kiváló tervnek tűnik, Cheradenine, de eddig még nem vált be valami fényesen, vagy tévedek?
– Nem – sóhajtott a homlokát ráncolva Zakalwe. – Van média-összeköttetés azon a helyen, ahol Beychae tartózkodik, ugye? Biztos vagy benne, hogy nem rabként tartják fogva?
– Van hálózati hozzáférés, de nem közvetlen. Az adást keményen levédik, ezért még mi sem tudjuk egész pontosan, mi megy le a műsorban. Abban viszont biztosak vagyunk, hogy Beychae nem rab.
Zakalwe egy pillanatra elgondolkodott. – Hogy áll a háborús készülődés?
– A totális háború elkerülhetetlennek tűnik. Casus belli esetén a parancskiadástól a frontok megnyitásáig úgy nyolc-tíz napra lesz szükség. Hát... eddig még rendben is volna.
– Hmm – Zakalwe az állát dörzsölgette, és az autópálya alatt ötven méterrel futó vezeték fagyott vizét nézte. – Nos – kezdte. – Éppen úton vagyok az egyetem felé. A dékánnal reggelizem. Megalapítjuk a Staberinde Tanulmányi Ösztöndíjat, a Staberinde Kutatói Ösztöndíjat, valamint a Staberinde... Tanszéket – elfintorodott. – De lehet, hogy még a Staberinde Akadémiát is sikerül tető alá hoznunk. Talán említést tehetnék a fickónak azokról a rendkívül értékes viasztáblákról is. – Ez jól hangzik – mondta Sma rövid szünet után.
– Gondolom, a tábláknak nincsen sok közük Beychae szakterületéhez, ugye?
– Nincs – felelte Sma. – De minden bizonnyal ugyanott tárolják majd őket, ahol dolgozik. Szerintem kérdezd meg, hogy megvizsgálhatod-e a biztonsági rendszert odalent, vagy egyszerűen mondd azt, hogy szeretnéd látni, hol tartják majd a táblákat.
– Rendben! Megemlítem a viasztáblákat.
– Ellenőrizd, hogy a fickó nem szívbeteg-e.
– Hát persze, Diziet.
– Még egy dolog. A pár, akiről érdeklődtél, a fickó meg az a nő, akik felbukkantak az utcabálon.
– Igen?
– Irányítók; így nevezik azokat a részvényeseket, akik megmondják a részvénytársaságok vezetőinek, hogy...
– Nyugi, Diziet, tudom, mit jelent ez a szó.
– Szóval ezek ketten Solotol Irányítói. Szent a szavuk. Beychae esetében a Vezérigazgatók szinte bizonyos, hogy pontosan követik majd a tanácsaikat, ami azt jelenti, hogy a hivatalos kormány is hasonlóan cselekszik. Az Irányítók természetesen a törvény felett állnak. Ne szórakozz velük, Cheradenine!
– Én? – kérdezte ártatlan hangon a férfi, és elmosolyodott. A hideg, száraz szél az arcába csapott.
– Igen, te. Akkor most be is fejezem. Jó étvágyat a reggelihez!
– Kösz – mondta Zakalwe, ahogy továbbsuhantak a városon át. A gumik csikorogtak az autópálya sötét burkolatán. Felerősítette a fűtést. A szikla alatt futó út egyik nyugodt szakaszán hajtottak át. A sofőr megpillantott valami jelzést és néhány villogó lámpát, ezért lassítani kezdett, de még így is majdnem kifaroltak a váratlanul felbukkanó jelzőtáblánál és az útburkolatra festett jeleknél, amelyek egy rámpán át egy hosszú, csupasz falú betoncsatornába irányították a forgalmat. Meredek emelkedőhöz értek, amely mögött nem látszott más csak az ég. Az elterelést jelző vörös vonalak eltűntek az emelkedő túloldalán. A sofőr lassított, aztán megvonta a vállát, és gázt adott. Ahogy ráhajtottak a betondombra, a hatalmas autó orra megemelkedett. Semmi sem látszott a domb túloldalából.
Amint a sofőr megpillantotta, mi van a betonkaptató túlsó felén, félelmében felüvöltött, félrerántotta a kormányt, és beletaposott a fékbe. Az óriási jármű előrebillent, és megcsúszott az utat borító jégen. Ahogy az autó forogni kezdett, Zakalwe majdnem leesett az ülésről, aztán ideges lett, hogy a kilátás eltűnt a szeme elől. A sofőr felé fordult, és azon gondolkodott, vajon mi történhetett.
Valaki az autópályáról ebbe a viharelvezető-csőbe terelte őket. Az autóutakat fűtik, úgyhogy azok nem jegesedtek el, a viharelvezetőt viszont vastag jégpáncél borította. Valahol a tetején léptek be a csőbe, a félkörben elhelyezett tucatnyi kis légelzáró zsilip egyikén. A széles központi csatorna a város mélyére vezetett, és több mint egy kilométer hosszan hidak íveltek át felette.
Az autó félig befordult, mire a légelzáró zsilip terelőfalának tetejére értek. Az oldalra fordult jármű pörgő kerekekkel, körbeforgó kormánnyal és üvöltő motorral csúszott, nagy robajjal, nagy tempóban gyorsulva zúgott lefelé az egyre meredekebb csatornában.
A sofőr megint fékezni próbált, aztán megkísérelt hátramenetbe kapcsolni, végül a csatorna magas oldalának kormányozta az autót, a jármű ennek ellenére egyre gyorsabban csúszott lefelé, a jégpáncélon képtelenség volt megkapaszkodni. A kerekek rázkódtak, és az egész karosszéria megremegett, ahogy a kocsi a jégbarázdáknak ütközött. A levegő süvített, az oldalvást csúszó kerekek pedig panaszosan sírtak.
Zakalwe a csatorna képtelen sebességgel tovasuhanó oldalát nézte. A jármű csúszás közben lassan továbbfordult. A sofőr felüvöltött, amikor észrevette, hogy egy híd masszív tartópillére felé robognak. Az autó felugrott, ahogy a hátulja hatalmas robajjal nekicsapódott a betonnak. Fémdarabok repültek szerteszét és csapódtak a jégnek, aztán csúszni kezdtek lefelé. Az autó még gyorsabban pörgött, de az ellenkező irányba.
Hidak, mellékcsatornák, viaduktok, a csatorna fölé benyúló épületek, vízvezetékek és hatalmas, a viharelvezető felett átívelő csövek suhantak el a fényárban robogó, pörgő autó mellett. Döbbent, sápadt arcok pillantottak le a hídkorlátok és a nyitott ablakok mögül.
Zakalwe előre fordult, és látta, hogy a sofőr kinyitja a kocsi ajtaját. – Hé! – üvöltötte, és előrenyúlt, hogy elkapja a fickót.
Az autó dübörögve száguldott a jégpáncél egyenetlen felületén. A sofőr kiugrott.
Zakalwe előrevetette magát, de hajszál híján lemaradt a fickó bokájáról. A pedálok közt ért földet, aztán az irányítóberendezést és a karokat megragadva felhúzta magát a vezetőülésbe. A jármű egyre gyorsabban pörgött, rázkódva, csikorogva ütközött a jégbordáknak, és kitépte a lejtőre felszerelt fémrácsokat. Zakalwe látta, ahogy az egyik kerék és a karosszéria különböző darabjai leszakadnak. Aztán – egy híd támpillérével történő ütközést követően – az egész tengely leszakadt, a levegőbe emelkedett, majd tégla-, üveg- és fémdarabokat kiszakítva nekicsapódott egy épület tartóoszlopának.
A kormány használhatatlanul forgott körbe Zakalwe kezében. Az az ötlete támadt, hogy egyenesbe kormányozza az autót, és addig tartja irányban, amíg a szurdok alacsonyabban fekvő, melegebb területein a lejtőt borító jég felolvad, ha azonban a jármű tényleg kormányozhatatlanná válik, nem marad más hátra, neki is ugrani kell.
A hangosan kattogó kormány olyan gyorsan forgott, hogy megégette a tenyerét. A kerekek vadul csikorogtak. Előreesett és beütötte az orrát. Mintha egy száraz folton haladtunk volna át, gondolta. Előrenézett, és a lejtő alján foltokban felolvadt jeget figyelte. Elsuhantak az épületek túlfolyóra vetülő árnyéka mellett.
Az autó már majdnem egyenes irányban haladt. Újra megmarkolta a kormányt, és a fékbe taposott, de ez sem használt semmit. Hátramenetbe akart kapcsolni, mire a sebességváltó is nyikorogni kezdett. A borzasztó zajra megrándult az arca, a lába átvette a pedál remegését. Az autó megint kormányozhatóvá vált, most valamivel hosszabb időre. Zakalwe előreesett, ezúttal sikerült megtartania a kormányt. Nem törődött az orrából ömlő vérrel.
A szél zúgott, a gumik csikorogtak, a karosszéria zörgött, a hangorkán kezdett elviselhetetlenné fokozódni. A füle eldugult, és a dobhártyája lüktetett a gyorsan növekvő légnyomástól. A lejtő alján a beton zöld volt a rengeteg vízinövénytől.
– A francba! – kiáltott fel. Az autó a következő perem felé száguldott. Még messze jártak a csatorna aljától. Egy újabb hosszú csúszda várt rá. Eszébe jutott, hogy a sofőr valami szerszámokról beszélt, amiket az első ülésben tartott. Felnyitotta az ülést, megragadta a legnagyobb fémdarabot, amit talált, aztán kirúgta az ajtót, és kiugrott a kocsiból.
A betonnak csapódott. Majdnem kiejtette a kezéből a szerszámot. Az autó megperdült, elhagyta az utolsó jégfoltot, és nekiütközött a lejtő növényekkel borított részének. Megmaradt kerekei sugárban szórták a vízpermetet. Zakalwe a hátára fordult. Ahogy csúszott lefelé a vízinövényekkel borított, meredek lejtőn, a felcsapódó víz az arcába fröccsent. Két kézzel fogta a fémszerszámot, a mellkasa és a felsőkarja közé szorította, aztán a betonnak nyomta, amelyet teljesen eltakartak a vízinövények.
A fém elhajlott a kezében.
Vészesen közeledett a túlfolyóperem felé. Erősebben szorította a betonhoz a szerszámot, amely szinte belemart a durva felületbe. Zakalwe egész teste megrázkódott. A foga összekoccant, a látása elhomályosult. A karja alatt csomóban gyűltek a letépett növények, mint valami rossz helyen nőtt hajkorona.
Az autó elérte az első peremet. Bukfencezve a levegőbe emelkedett, aztán zuhanni kezdett, majd eltűnt a mélyben. Amikor Zakalwe a peremhez érkezett, majdnem kiejtette a kezéből a szerszámot. A teste felemelkedett és lelassult, de nem eléggé. Aztán átjutott a perem túloldalára. A sötét szemüveg lerepült róla, de ellenállt a kísértésnek, hogy utánakapjon.
A túlfolyó vége fél kilométernyire volt. Az autó fejtetőre állva csapódott be a lejtő betonjába. A roncs darabjai szétszóródtak, és pörögve zuhantak a szurdok alján kígyózó folyó felé. A sebességváltó és a megmaradt tengely az alvázról leválva nekiütközött néhány, a csatornát közrefogó csővezetéknek, és összetörte őket. Ömleni kezdett a víz.
A fémszerszámot jégcsákányként használva lassan lecsökkentette a sebességét.
Elhaladt az összetört csővezetékek alatt, amelyekből vastag sugárban ömlött a meleg víz.
Ez nem szennyvíz, gondolta. Egész jól alakulnak a dolgok. Döbbenten pillantott a kezében rezgő fémszerszámra, és azon kezdett tűnődni, mi lehet ez pontosan. Talán a kerékcseréhez vagy a motor indításához használják, intézte el a kérdést, majd körülnézett.
Leküzdve az utolsó túlfolyóperemet is, a széles Lotol sekély vizébe csobbant. Az autó egyes darabjai már megelőzték.
Felállt, és kicaplatott a partra. Felnézett, hogy nem érkezik-e valami a túlfolyócsatornában, ami esetleg eltalálhatja, aztán leült. Remegett.
Megnyomogatta véres orrát. A bőre lehorzsolódott, és a teste összezúzódott, ahogyan ide-oda repült az autóban. Az egyik közeli sétányról néhányan felé bámultak. Zakalwe intett nekik.
Feltápászkodott, és töprengeni kezdett, vajon hogyan jut majd ki ebből a betonhasadékból. Felnézett, és szemügyre vette a túlfolyócsatornát, de nem látott el messzire, mivel az utolsó betonperem eltakarta a csatorna többi részét.
Kíváncsi lett volna, mi történt a sofőrrel.
A betonperem szegélyén egy sötét dudor jelent meg, majd pár másodperc múlva elindult lefelé a csatorna alját borító, vörösre színeződött, vékony vízrétegen. Ami a sofőr testéből maradt, Zakalwe mellett zuhant a folyóba, aztán elúszott az összetört autó alváza mellett, és pirosra festve a vizet elindult lefelé a folyón. A sodrás ide-oda forgatta a holttestet.
Zakalwe a fejét csóválta. Megérintette az orrát, kísérletképpen megmozgatta egy kicsit a hegyét, de elakadt a lélegzete a fájdalomtól. Ez volt a tizenötödik alkalom, hogy eltört az orra.
Belefintorgott a tükörbe, majd kifújta az orrát. Meleg vízzel keveredett vér fröccsent a fekete porcelán mosdókagylóba. Az elszíneződött, szappanos víz lustán gőzölögve örvénylett a lefolyó felé. Nagyon óvatosan megérintette az orrát, az arca eltorzult a fájdalomtól.
– Lekésem a reggelit, elveszítem az egyik legkiválóbb képességű sofőrömet és a legjobb autómat, megint eltörik az orrom, ráadásul az esőköpenyem – amely mellesleg felmérhetetlen eszmei értékkel bír – még az életben nem volt ilyen koszos, és erre te csak annyit tudsz mondani, hogy „Hát ez érdekes”?
– Bocs, Cheradenine. Úgy értem, különös, ami történt. Nem értem, miért tennének ilyet. Biztos vagy benne, hogy nem véletlen volt? Aú.
– Ez mi volt?
– Semmi. Biztos vagy benne, hogy nem balesetről van szó?
– Biztos. Hívattam egy tartalék autót, és értesítettem a rendőrséget, aztán visszamentünk a helyszínre, de az elterelés mintha sosem lett volna ott. Semmi sem maradt belőle, viszont megtaláltuk az ipari oldószer nyomát, amivel eltüntették a viharelvezető csatorna tetejéről a piros útjelzést.
– Ó, ó, igen... – Sma hangja furcsa volt.
Zakalwe kivette az adó-vevőt a füléből, és alaposan megvizsgálta. – Sma...
– Húú. Igen, hát, ahogy már mondtam: ha a két Irányító keze van a dologban, a rendőrségre nem számíthatsz. De akkor sem értem, miért viselkednek ilyen udvariatlanul.
Zakalwe megvárta, amíg a mosdótálból lefolyik a víz, aztán egy bolyhos szállodai törölközővel gyöngéden megnyomogatta az orrát. Visszadugta a terminált a fülébe. – Talán nincs ínyükre, hogy az Élharcos Alapítvány pénzét használom. Lehet, hogy azt hiszik, én vagyok Mr. Élharcos. – Várta, hogy Sma válaszoljon valamit. – Sma? Azt mondtam, lehet, hogy...
– Oh, igen. Bocs. Igen. Hallottam. Igazad lehet.
– Na mindegy, van még itt valami.
– Istenem, micsoda?
Zakalwe egy gazdagon díszített műanyag vetítőkártyát vett a kezébe, amelyen – egy meglehetősen vad bulin készült képpel a háttérben – egy üzenet villogott. – Ez egy meghívó. Nekem címezték. Felolvasom: „Mr. Staberinde, gratulálunk, hogy túlélte a balesetet. Kérjük, mindenképpen jöjjön el a ma esti jelmezbálba. Autót küldünk Önért gyűrűnyugtakor, és a jelmezről is gondoskodunk.” Cím persze nincs. – Zakalwe a mosdó csapja mögé támasztotta a kártyát. – A portás elmondása alapján a meghívó nagyjából akkor érkezett, amikor kihívtam a rendőrséget, miután leszánkóztam a csatornán az autóval.
– Jelmezbál, mi? – vihogott Sma. – Csak óvatosan, Zakalwe. – Megint vihogás hallatszott, de most más is becsatlakozott Sma mellé. – Sma – szólalt meg hűvösen a férfi. – Ha rosszkor hívtalak...
Sma megköszörülte a torkát. Hirtelen hivatalos modorra váltott. – Egyáltalán nem. Nekem úgy tűnik, ugyanazok küldték a meghívót is. Elmész?
– Azt hiszem, igen, de nem azt a jelmezt veszem fel, amit küldenek, bármi legyen is az.
– Rendben, akkor szemmel tartunk. Egészen biztos vagy benne, hogy nincs szükséged egy késrakétára vagy...
– Ezt már megbeszéltük egyszer, erről nem nyitok vitát, Diziet – mondta Zakalwe, és megtörölte az arcát. Erősen szipogott, és közben a tükörben vizsgálta magát. – Arra gondoltam, ha ennyire felhúzzák magukat az Élharcos Alapítvány miatt, talán meggyőzhetnénk őket, hogy ragadják meg a lehetőséget.
– Milyen lehetőségről beszélsz?
Zakalwe az ágyhoz ment, leroskadt, és a mennyezetet bámulta. – Beychae eleinte kapcsolatban állt az Élharcossal, ha jól tudom.
– Az első egy-két évben ő volt az Alapítvány tiszteletbeli elnök-vezérigazgatója. Az induláshoz szükség volt egy hiteles személyiségre.
– De a kapcsolat akkor is fennáll. – Zakalwe átlendítette a lábát az ágyon, felült, majd az ablakon kibámulva a hótól fénylő várost fürkészte. – Az egyik elmélet szerint ezek a fickók azt hiszik, az Élharcos Alapítványt egy teszetosza gép irányítja, ami valahogy tudatára ébredt...
– Vagy egy jótékony szándékú, öreg remete – tette hozzá Sma.
– Szóval, tegyük fel, hogy ez a mesebeli gép vagy személy tényleg létezett, de aztán valaki megkaparintotta a hatalmat, majd hatástalanította a gépet, és meggyilkolta a filantrópot. Végül elkezdte szórni az ebül szerzett nyereséget.
– Hmm – hümmögött Sma. – Mmm. Mmm. – Megint köhintett egyet. – Igen... ah. Nos, ha valaki így tett volna, valószínűleg úgy viselkedne, mint ahogy te az elmúlt időszakban.
– Ebben egyetértünk – mondta Zakalwe az ablakhoz lépve. Útközben felkapott egy sötét napszemüveget egy asztalkáról és feltette. Valami csipogott az ágya mellett. – Tartsd a vonalat. – Zakalwe megfordult, visszament az ágyhoz, felemelte azt az apró szerkezetet, amivel a szálloda két felső emeletét ellenőrizte, amikor beköltözött. A kijelzőre pillantott, aztán elmosolyodott, és kilépett a szobából. Kezében a géppel végigment a folyosón, és közben így szólt: – Bocs, de valaki az ablakon keresztül megpróbálta lézerrel befogni a szobát, hogy lehallgasson.
Belépett a szálloda egyik hegyoldalra néző lakosztályába, és leült az ágyra. – El tudjátok intézni, hogy úgy tűnjön, mintha néhány nappal az érkezésem előtt valami fontos... dolog történt volna az Élharcos Alapítványnál? Valami eget rengető változás, aminek a jelei csak most kerültek nyilvánosságra? Nem tudom pontosan mi, főleg hogy az egészet korábbra kellene dátumozni, valami olyanra gondolok, amiről a piac csak most szerzett tudomást. Valami, ami a kereskedelmi adatokban eddig nem látszott... elképzelhető, hogy meg tudjátok oldani?
– Én... – szólalt meg Sma tétovázva. – Nem is tudom. Hajó?
– Tessék? – jelentkezett be a Xenofób.
– Meg tudjuk csinálni, amit Zakalwe kért?
– Meghallgatom, miről volt szó – felelte a hajó, aztán így folytatta: – Igen, a legjobb lenne, ha valamelyik ÁKE-t bíznánk meg, de meg lehet csinálni a dolgot.
– Nagyszerű – nyugtázta Zakalwe a hátán fekve. – Emellett jó lenne, ha ettől kezdve az Élharcos Alapítványt etikátlan piaci szereplővé változtatnátok, és ahol lehetséges, visszamenőleg is belenyúlhatnátok a számítógépes nyilvántartásokba. Adjátok el az ultraszilárd űrépítőanyagokkal foglalkozó kutatási és fejlesztési osztályt, meg a hasonló részlegeket. Szerezzetek részesedést földformálást támogató cégekben. Zárjatok be néhány gyárat. Kezdjetek hozzá a munkások létszámának leépítéséhez. Állítsátok le az összes jótékonysági alap működését. Csapoljátok meg a nyugdíjalapot.
– Na de Zakalwe! Elméletileg mi volnánk a jó fiúk!
– Tudom, de ha sikerül ezekkel az Irányítókkal elhitetnünk, hogy átvettem az Élharcos vezetését, és abból, ahogyan... – Elhallgatott. – Sma, tényleg ilyen részletesen ki kell fejtenem a dolgot?
– Ah... aú. Mi van? Ó... ne. Szerinted megpróbálnak rávenni, hogy győzd meg Beychaét, az Élharcos még mindig azt teszi, amit mi akarunk, úgyhogy nyíltan foglaljon állást a kérdésben?
– Pontosan. – Zakalwe megigazította lófarokba fogott haját, és összekulcsolta a kezét a tarkóján. Az ágy fölött a plafonon tükrök voltak, nem festmények. Orrának távoli tükörképét vizsgálgatta.
– Túl nagy... ah... a rizikó, Zakalwe – mondta Sma.
– Akkor is meg kell próbálni.
– De ehhez tönkre kell tenni az Élharcos Alapítvány több évtized alatt kialakított jó hírét.
– És szerinted ez fontosabb, mint hogy megakadályozzuk a háború kitörését, Diziet?
– Természetesen nem, de... ah... természetesen nem, de feleslegesen nem kockáztathatunk.
– Nos, én azt mondom, csináljuk meg. Több esélyünk van így, mintha felajánljuk az egyetemnek azokat az átkozott viasztáblákat.
– Sosem tetszett ez az ötlet, ugye, Zakalwe? – mondta Sma bosszúsan. – Az új terv sokkal jobb, Sma. Érzem. Kezdjünk hozzá most azonnal, hogy mire a jelmezbálba érek, már híre menjen az Élharcos körüli változásoknak.
– Rendben, de a viasztáblákkal kapcsolatos elképzelés...
– Sma, holnaputánra már megszerveztem egy újabb találkozót a dékánnal, oké? Akkor majd említést teszek azokról a rohadt táblákról. De győződj meg róla, hogy a keverés az Élharcos körül tutira megtörténjen, rendben?
– Én... ó... ah... igen, jól van. Szerintem... oh, hú. Nézd, Zakalwe, valami közbejött. Van még valami megbeszélni valónk?
– Nincs – felelte hangosan a férfi.
– Aaa... szuper. Mmm... rendben. Szia.
Az adó-vevő csipogott egyet. Zakalwe kiszedte a füléből a szerkezetet, és a falhoz vágta.
– Büdös ribanc – sóhajtott a mennyezetre pillantva.
Felemelte az ágy melletti telefont. – Halló, beszélhetnék... Treyvóval? Igen, kérem. – Miközben várt, a körmével a fogát piszkálta. – Igen, Treyvo éjszakai portással beszélek? Kedves barátom... hallgass ide! Társaságra lenne szükségem, ha érted mire célzok. Nos, egy nagyobbacska borravaló vár gazdára, ha... pontosan... és Treyvo, ha a lánynál véletlenül sajtóigazolványt találok, halott vagy.
Az öltözet csak néhány, viszonylag komolyabb nehéztüzérségi fegyverrel szemben nem nyújtott védelmet. Miközben becsatolódott rajta a ruha, Zakalwe a sivatag felszíne alatt imbolyogva közeledő kis űrkompot nézte. Beszállt az autóba, és visszahajtott a szállodához. Épp időben érkezett, hogy fogadja a vendéglátói által küldött limuzint.
A csillaghalmaz sajtójának képviselőit, az ő kérésére, délután eltávolították a szálloda udvaráról, úgyhogy elmaradt a szokásos, megalázó megmerítkezés a reflektorok, mikrofonok és kérdések tengerében.
A lépcsőn állt, ahogy feltette fekete napszemüvegét, a hatalmas sötét autó lassan begördült a szálloda elé. Csalódottan állapította meg, hogy a jármű lényegesen lenyűgözőbb hatást keltett, mint az, amelyikben a reggeli merényletet megúszta. Egy nagydarab, ősz hajú, sápadt és sebhelyes arcú fickó kászálódott ki a sofőrfülkéből, majd lassan meghajolva kinyitotta előtte a hátsó ajtót.
– Köszönöm – mondta Zakalwe az óriásnak, ahogy beszállt a járműbe. A fickó újra meghajolt, és becsukta az ajtót. Zakalwe kényelembe helyezte magát a fényűzően kárpitozott ülésben, ami első ránézésre akar ágy is lehetett volna. Az ablakok elsötétültek, amint kihajtottak a szálloda udvaráról a reflektorok és a vakuk fényébe. Ennek ellenére remélte, hogy sikerült királyhoz méltó integetéssel köszöntenie őket.
Az autó némán száguldott át a fényárban úszó városon. Zakalwe szemügyre vette az ülésen/ágyon lévő csomagot. Papírcsomagolású doboz, színes szalagokkal átkötve. A csomagra kézzel azt írták: „MR. STABERINDE”. Feltette a védőöltözet sisakját, és az egyik szalagot óvatosan meghúzva kinyitotta a csomagot. A dobozban ruhák voltak. Kivette és megnézte őket.
Az egyik karfán talált egy gombot, amely lehetővé tette, hogy az ősz sofőrrel beszéljen. – Gondolom, ez lenne a jelmezem. Megmondaná, hogy pontosan mi ez?
A sofőr lehajtotta a fejét, elővett valamit a kabátzsebéből, és babrálni kezdett vele: – Helló – szólalt meg egy géphang. – A nevem Mollen. Nem tudok beszélni, ezért kell ezt a szerkezetet használnom. – A sofőr egy pillanatra felnézett az útra, aztán megint lehajtotta a fejét. – Mire kíváncsi?
Zakalwének nem igazán tetszett, hogy a nagydarab fickó minden egyes alkalommal, amikor mond valamit, leveszi a szemét az útról, ezért csak ennyit felelt: „Nem fontos”; aztán a sisakját levéve hátradőlt, és a tovasuhanó fényekben gyönyörködött.
Egy darabig a kanyon egyik mellékágában haladtak, aztán egy hatalmas sötét ház udvarára hajtottak be, amely a szurdok alján kígyózó folyó közelében állt. – Kérem, kövessen, Mr. Staberinde – közölte Mollen a beszélőgépen keresztül.
– Hát hogyne! – Levette a sisakot, és elindult a magas fickó után. Felmentek a hatalmas előcsarnokba vezető lépcsőn. Zakalwe magával hozta az autóban talált jelmezt. Az előcsarnok faláról különböző állatok trófeái bámultak rá. Mollen becsukta az ajtót, és a lifthez kísérte Zakalwét. A szerkezet zúgva, zörögve vitte őket néhány emelettel lejjebb. Már azelőtt meghallotta a zajt, és megérezte a füstdrogok illatát, mielőtt kinyílt volna a lift ajtaja.
A ruhahalmot Mollen kezébe nyomta. Csak egy vékony köpenyt tartott meg. – Kösz, a többire nincs szükségem.
A teremben hangzavar és tömeg fogadta őket, mindenki bizarr jelmezekbe öltözött. A férfiak és a nők jól tápláltnak tűntek. Zakalwe belélegezte a körülötte kavargó, színes füstdrogot. Mollen mutatta az utat a tömegen át. Az emberek elhallgattak, ahogy Zakalwe és a magas fickó a közelükbe ért, aztán a hátuk mögött azonnal pletykálni kezdtek. Többször hallotta, hogy azt mondják: „Staberinde”.
Az ajtóknál még Mollennél is nagyobb darab őrök álltak. Lementek egy puha szőnyeggel borított lépcsőn, aztán egy tágas szobában kötöttek ki, amelynek egyik fala üvegből volt. A fal túloldalán hajók ringatóztak a földalatti kikötő fekete vízén, és egy kisebb, de még az előzőnél is különösebb buli képei tükröződtek az üvegben. Kikukucskált a szemüveg alól, de a látvány így sem tisztult sokat.
A felső szinten a vendégek drogkelyhekkel vagy – az igazán merészek – italos poharakkal a kezükben sétálgattak. Mindenkin súlyos sérülések vagy csonkítások nyoma látszott.
Férfiak és nők fordultak az újonnan érkező Mollen és a mögötte kullogó Zakalwe felé. Néhányuknak eltört és kificamodott a karja, a bőrüket átszakító csontok fehéren világítottak a lámpák fényében. Volt, akinek mély, hosszú seb tátongott a testén, vagy jókora területen nyúzták le róla a húst, másoknak hatalmas felületen égett össze a bőrük, de Olyan is akadt, akinek a mellét vagy a karját amputálták le, esetleg a szemét nyomták ki, legtöbbször az eltávolított testrészt vagy testrészeket valahol máshol visszavarrták. A nő, akit az utcabálon látott, elindult felé. A hasáról tenyérnyi széles bőrlebeny csüngött alá csillogó szoknyájára. Láthatóvá váltak hasizmai, melyek úgy hullámoztak, mint megannyi fénylő, vörös szalag.
– Mr. Staberinde, látom űrhajósnak öltözött – köszöntötte a nő. Hangjának mesterkélt intonációja az első pillanattól kezdve idegesítette Zakalwét.
– Végül tettem némi engedményt magamnak – felelte a férfi, és hátrahajtotta, majd a vállára erősítette a ruha lecsatolható gallérját. A nő kezet nyújtott. – Nos, mindenesetre örülök, hogy eljött!
– Köszönöm – mondta Zakalwe, és megcsókolta a nő kezét. Titokban arra számított, hogy a ruha érzékelői valamilyen halálos méreg jelenlétét mutatják ki a nő finom kézfején, de a vészjelző nem szólalt meg. Zakalwe elvigyorodott, ahogy a nő elhúzta a kezét.
– Mit talál ilyen mulatságosnak, Mr. Staberinde?
– Hát ezt – nevetett a férfi, és a körülöttük álló emberek felé biccentett.
– Nagyszerű – nyugtázta a választ a nő, és halkan elnevette magát (a hasa megremegett). – Reméltük, hogy a jelmezbál elnyeri majd a tetszését. Kérem, engedje meg, hogy bemutassam az egyik jóbarátomat, aki lehetővé tette, hogy ez az egész valóra váljon.
A nő belekarolt Zakalwébe, és átvezette a rémisztő külsejű emberekből álló tömegen. Az alacsony, mosolygós férfi, akihez odakísérte, egy magas, fakószürke gép mellett ült, támlátlan széken, és óriási zsebkendőjével egyfolytában az orrát törölgette. Amikor végzett, a zsebkendőt egyszerűen begyűrte – amúgy patyolattiszta – öltönyének zsebébe.
– Doktor, bemutatom önnek a férfit, akiről már annyit meséltem: Mr. Staberinde.
– Szívből jövő üdvözletem, meg miegymás – köszöntötte az alacsony férfi, és az arcán széles, érzelgős mosoly terült szét. Még a foga is kivillant. – Isten hozta a Sebesültek Bálján. – Körbemutatott a teremben megjelent sebesült embereken, aztán lelkesen hadonászni kezdett a kezével. – Ön nem óhajt esetleg egy sérülést? Az eljárás szinte teljesen fájdalommentes, és semmi kényelmetlenséggel nem jár. A helyreállítás gyors, és a sebeknek nyomuk sem marad. Mivel tudnám levenni a lábáról? Óhajt egy zúzott sebet? Vagy egy nyílt törést? Ha szeretné, kiherélhetjük. Vagy mit szólna mondjuk egy többszörös koponyalékeléshez? Olyan csak önnek lenne az egész buliban.
Zakalwe nevetve összefonta a karját. – Ön rendkívül figyelmes, de sajnos nem fogadhatom el az ajánlatot.
– Ó, kérem, ne tegye! – könyörgött sértett hangon a kis ember. – Ne rontsa el az estét! Nézzen csak körül, mindenki részt vesz a buliban. Talán egyedül akarja érezni magát? Az eljárás fájdalommentes, és biztosan nem okoz maradandó károsodást. A civilizált világ minden pontján végeztem már ehhez hasonló beavatkozásokat, de eddig még soha senki nem emelt kifogást, azokat kivéve, akik annyira megszerették a sérüléseiket, hogy nem voltak hajlandók alávetni magukat a helyreállító műtétnek. A gépem és jómagam végigjártuk a Csillaghalmaz összes fontosabb kulturális központját, és mindenfelé elvégeztük ezeket az operációkat. Könnyen lehet, hogy ez élete utolsó lehetősége, holnap ugyanis továbbállunk, a következő két standard évre pedig teljesen be vagyok táblázva. Szóval egészen biztos, hogy nem akar részt venni a mókában?
– Egészen.
– Hagyja békén Mr. Staberinde-et, Doktor – szólt közbe a nő. – Ha nem óhajt csatlakozni hozzánk, tiszteletben kell tartanunk a kívánságát. Ugye jól mondom, Mr. Staberinde ? – A nő belekarolt Zakalwébe. A férfi a nő sebét nézte, és azon tűnődött, vajon milyen átlátszó védőhártya segítségével érik el, hogy minden sértetlen marad. A nő melleit apró, könnycsepp alakú drágakövek borították, és parányi erőtérsugárzók emelték meg alulról.
– Igen, természetesen.
– Remek. Várna itt egy pillanatig, kérem? Addig kóstolja meg ezt! – A nő Zakalwe kezébe nyomta a poharát, és előrehajolva váltott néhány szót a doktorral.
Zakalwe megfordult, és szemügyre vette a megjelenteket. Gyönyörű arcokról jókora húsdarabok csüngtek alá, átültetett mellek ringtak lebarnult hátakon, kecses karok himbálóztak felpuffadt nyakláncként, csontszilánkok türemkedtek ki felszakadt bőrcafatok alól, vénák és artériák, izmok és mirigyek tekeregtek és csillogtak a fényben.
Felemelte a poharat, amit a nő a kezébe nyomott, és a ruha nyakrészén lévő mezőhöz tartva ellenőrizte a felszálló gőzt. Megszólalt a vészjelző. A csuklóján lévő kis képernyők egyike kimutatta a pohárban lévő különleges mérget. Elmosolyodott, újra a ruha nyakánál lévő mezőbe tartotta a poharat, aztán felhajtotta az italt. Köhintett egy párat, ahogyan a fél-alkoholos keverék lecsúszott a torkán. Végül megnyalta a száját.
– Ó, már végzett is vele – hökkent meg a nő, miután visszatért. Megütögette újra ép, sima hasát, aztán a terem másik vége felé terelte Zakalwét. Magára öltött egy kisméretű, csillogó mellényt, és átvágott a megcsonkított testű emberekből álló tömegen.
– Igen. – Zakalwe visszaadta a poharat.
Beléptek egy régi műhely ajtaján; a poros esztergapadokról és fúrógépekről lepattogzott a festék. A plafonról lelógó lámpa alatt három fotel, mellettük pedig egy kis szekrény állt. A nő becsukta az ajtót, és intett Zakalwének, hogy foglaljon helyet valamelyik alacsony fotelben. A férfi leült, és a földre tette a sisakját.
– Miért nem a jelmezben jött, amit küldtünk? – A nő átállította a zárat, aztán mosolyogva Zakalwe felé fordult. Megigazította magán a csillogó mellényt.
– Nem állt jól.
– Miért, az űrhajós ruha talán jól áll? – mondta a nő, és a fekete öltözékre bökött, majd lábát keresztbe vetve leült. Megérintette a szekrényt. Ahogy a fiók kinyílt, pohárcsilingelés hallatszott, és füstölgő drogkelyhek bukkantak elő.
– Mindenesetre megnyugtatónak találom.
A nő előrehajolt, és megkínálta egy pohár csillogó folyadékkal. Zakalwe elfogadta az italt, majd kényelemesen elhelyezkedett a fotelben. A nő hátradőlt. Lehunyta a szemét, és a kezében lévő kehely fölé hajolva mély lélegzetet vett. Egy kevés füstöt mellénye hajtókája alá legyezett, ezért ahogy beszélt, a sűrű füst a ruha anyaga és a melle között kígyózva lassan felszállt az arcába.
– Nagy örömünkre szolgál, hogy el tudott jönni, bármilyen jelmezt is vett fel. Kérem, mondja el, milyennek találja az Excelsiort? Megfelel az igényeinek?
– Megteszi. – Zakalwe halványan elmosolyodott.
Ekkor kinyílt az ajtó. A férfi lépett be, akit a nővel látott az utcabálon és az őt üldöző autóban. A fickó előreengedte Mollent, aztán nagyokat lépve az üresen maradt fotelhez ment. Mollen a bejárat közelében állt meg.
– Miről van szó? – kérdezte a férfi visszautasítva a poharat, amit a nő nyújtott felé.
– Az úr éppen arról szeretne mesélni, hogy kicsoda ő valójában – felelte a nő, majd mindketten Zakalwe felé fordultak. – Vagy tévedek, Mr. Staberinde?
– Igen, téved. Először önök mutatkoznak be nekem.
– Szerintem nagyon jól tudja, kik vagyunk, Mr. Staberinde – szólalt meg a férfi. – Néhány órája még mi is azt hittük , hogy tudjuk, kicsoda maga. Mostanra azonban egy kissé elbizonytalanodtunk.
– Én csak egy egyszerű turista vagyok. – Zakalwe az italába kortyolt, és a pohár pereme fölött a férfit és a nőt nézte. Megvizsgálta az italt. Aprócska aranyszemcsék lebegtek a csillogó folyadékban.
– Ahhoz képest, hogy kirándul, elég sok olyan ajándékot vett, amit nem tud majd hazavinni – jegyezte meg a nő. – Utcákat, vasútvonalakat, hidakat, csatornákat, bérházakat, üzleteket, alagutakat. – Legyintett egyet, így jelezve, hogy a lista még nem ért véget. – És ezek csak a Solotolban begyűjtött emléktárgyak.
– Egy kicsit elragadtattam magam.
– Szerette volna felhívni magára a figyelmet?
– Igen, azt hiszem fején találta a szöget – mosolygott Zakalwe.
– Úgy hallottuk, valami kellemetlenség történt önnel ma reggel, Mr. Staberinde – vette át a szót a nő. Fészkelődött a fotelben, majd felhúzta a lábát. – Egy viharelvezető-csatornánál, ha jól tudom.
– Jók az értesülései. Az autómat egy túlfolyócsatornába terelték.
– Megsérült? – kérdezte a nő álmos hangon.
– Nem súlyosan. A járműben maradtam, amíg...
– Kérem, ne – intette le a nő fáradtan a fotel homályba vesző mélyéről. – Ha lehet, kíméljen meg a részletektől.
Zakalwe az ajkát lebiggyesztve elhallgatott.
– Úgy tudom, a sofőrje nem volt ilyen szerencsés – szólalt meg a férfi.
– Hát igen. Meghalt. – Zakalwe előredőlt. – Azt hittem, a maguk keze van a dologban.
– Eltalálta – a nő hangja úgy bújt elő a fotel mélyéről, mint a füst. – A mi kezünk volt a dologban.
– Nem tudom, ön hogy van ezzel, de én lenyűgözőnek találom az őszinteséget. – A férfi elragadtatva bámulta a nő térdét, melleit és a fejét, azokat a testrészeit, amelyek nem tűntek el a fotel bolyhos karfája mögött. Elmosolyodott és így folytatta: – A társam persze csak viccel, Mr. Staberinde. Sosem lennénk képesek egy ilyen borzalmas tettre. Viszont szívesen segítünk megtalálni a valódi tetteseket.
– Komolyan?
– Ugye most már látja, mennyire szeretnénk segíteni önnek – biccentett a férfi.
– Ó, hát persze.
A férfi felnevetett. – Mégis kit tisztelhetünk önben, Mr. Staberinde?
– Már mondtam, egyszerű turista vagyok. – Zakalwe beleszippantott a kehelybe. – Nemrég sikerült összeszednem egy kisebb összeget. Mindig is szerettem volna egy fényűző látogatást tenni Solotolban, és most végre megvalósult az álmom.
– Hogyan sikerült megszereznie az Élharcos Alapítvány irányítását, Mr. Staberinde?
– Azt hiszem, udvariatlanság ilyen kérdéseket feltenni.
– Igaza van – mosolyodott el a férfi. – Bocsánatot kérek. Mit szólna, ha megpróbálnám kitalálni, mi a foglalkozása? Pontosabban, mi volt a foglalkozása, mielőtt vagyonos úriemberként kezdte tengetni a mindennapjait.
– Ha akarja – vonta meg a vállát Zakalwe.
– Számítógépek – mondta a férfi.
Zakalwe a szájához emelte a poharat, hogy időt nyerjen, és egy pillanatig habozott.
– No comment – mondta végül, de nem nézett a férfi szemébe.
– Ezek szerint – folytatta a fickó – az Élharcos Alapítványnak új vezetése van, ha jól értem?
– Így igaz. De nem csak új, hanem jobb is.
A férfi bólintott egyet. – Minderről ma délután értesültem. – A tenyerét dörzsölve előredőlt. – Mr. Staberinde, nem akarom beleütni az orromat az ügyleteibe és a terveibe, de mégis, nem tudná legalább nagyvonalakban felvázolni nekünk, hogy előreláthatólag milyen lépéseket tervez az Élharcos Alapítvány a következő néhány évben? Pusztán az érdeklődés szintjén maradva.
– Mi sem egyszerűbb ennél – vigyorodott el Zakalwe. – Nagyobb nyereséget akarunk. Az Élharcos mára a világegyetem egyik legnagyobb vállalata lehetne, ha agresszívebb marketingpolitikát folytatna. Ehelyett azonban úgy működött mint egy jótékonysági intézmény és egyedül abban bízhatott, hogy a technikusoknak minden egyes alkalommal sikerül előrukkolniuk valami új szerkentyűvel, ami fellendíti a céget, ha lemarad a versenyben. De mostantól az Élharcos is úgy küzd, mint a többi nagyfiú, és csak a győzteseket támogatja. – (a fickó bölcsen bólogatott) – Az Alapítvány eddig túl... szelíden viselkedett. – Zakalwe megvonta a vállát. – Talán ez a következménye ha engedjük, hogy a gépek irányítsanak valamit. De ennek most vége. Ettől a pillanattól kezdve a gépek az én utasításaimat követik, az Élharcos Alapítvány pedig valódi vetélytárs lesz, egy ragadozó. Világos? – Felnevetett, de remélte, hogy, nem túl harsányan. Vigyáznia kellett, hogy ne játssza túl a szerepet.
A férfi lassan széles mosolyra húzta a száját. – Ha jól értem, ön is azon a véleményen van, miszerint nem engedhetjük, hogy a gépek a fejünkre nőjenek?
– Jól látja - bólogatott élénken Zakalwe. Én is ezen a véleményen vagyok.
– Hmm. Mr. Staberinde, ismerősen cseng önnek Tsoldrin Beychae neve?
– Természetesen. Talán van, akinek nem?
A férfi felhúzta a szemöldökét. – És úgy gondolja, hogy...
– Nagy politikus lehetett volna belőle.
– Sokan azon a véleményen vannak, hogy Beychae nagy politikus volt – hallatszott a nő hangja a fotel mélyéről.
Zakalwe a fejét csóválva a drogkehelybe pillantott. – A rossz oldalon állt. Szégyenszemre... Ahhoz, hogy valaki valóban nagy legyen, a győztes oldalon kell állnia. A nagysághoz részben ez is hozzátartozik. Ő nem tudta ezt. Ugyanúgy, mint az öregem.
– Ah... - sóhajtott a nő.
– Az apjára céloz, Mr. Staberinde? – kérdezte a férfi.
– Igen – ismerte el Zakalwe. - Az apám és Beychae... szóval, ez egy hosszú történet, de... ismerték egymást, valamikor réges-régen.
– Elég időnk van, elmesélhetné a történetet – bíztatta a férfi könnyedén.
– Nem – vágta rá Zakalwe, aztán felállt, letette a kelyhet meg a poharat, és felvette a földről a sisakját. – Nézzék, köszönöm a meghívást, de azt hiszem, most visszatérek a szállodába. Egy kissé elfáradtam, és szereztem néhány sérülést a balesetben.
– Ó, igen – mondta a férfi, és ő is felállt – , nagyon sajnáljuk, ami történt.
– Köszönöm.
– Mit szólna, ha felajánlanánk valamit cserébe?
– Komolyan mondja? Például mit? – Zakalwe a sisakkal babrált. – Rengeteg pénzem van.
– Nem akar beszélni Tsoldrin Beychaével?
Zakalwe a homlokát ráncolva felnézett. – Nem is tudom... Talán beszélnem kellene vele? Ő is eljött ma este? – mondta a másik terem felé intve. A nő felkacagott.
– Dehogyis – nevetett a férfi. – Nem jött el a bálba, viszont itt van a városban. Szeretne beszélni vele ? Lenyűgöző fickó, és egy ideje már nem a rossz oldalon áll. Mostanában a tudománynak szenteli az életét. Ennek ellenére még mindig lenyűgöző személyiség, mint már említettem.
Zakalwe megvonta a vállát. – Hát... esetleg. Még gondolkozom a dolgon. Megfordult a fejemben, hogy a ma reggel történtek után elhagyom a várost.
– Könyörgök, gondolja át a dolgot, ne hozzon elhamarkodott döntést. Mr. Staberinde, kérem, aludjon rá egyet. Nem is sejti milyen jót tenne mindannyiunknak, ha beszélne az öreggel. Ki tudja, talán segíthetne őt igazán naggyá tenni. – Az ajtó felé intett. – De látom, indulni készül. Kérem, engedje meg, hogy elkísérjem az autójához. – Az ajtóhoz sétáltak. Mollen hátralépett. – Ó, ez itt Mollen. Köszönj szépen, Mollen. – Az ősz hajú fickó megérintette az oldalán lévő kis dobozt.
– Helló - köszönt egy géphang.
– Mint látja, Mollen nem tud beszélni. Egy árva kukkot sem szólt, mióta megismertük.
– Pontosan - kapcsolódott be a beszélgetésbe a nő. Mostanra már teljesen belesüppedt a fotelbe. – Úgy döntöttünk, kitisztíttatjuk a torkát, ezért kivettük a nyelvét. – Zakalwe nem tudta eldönteni, hogy a nő kuncogott vagy böffentett.
– Már találkoztunk – biccentett Zakalwe az óriás felé, akinek sebhelyekkel tarkított arca furcsán eltorzult.
A csónakház pincéjében tovább folyt a parti. Zakalwe kis híján összeütközött egy nővel, akinek a tarkóján voltak a szemei. Néhányan a mulatozás hevében elkezdték egymással cserélgetni a végtagjaikat. Egyesek büszkén mutogatták négy karjukat, mások könyörögtek, hogy itassa meg őket valaki, mivel nekik nem volt egy sem. Olyan is akadt, akinek eggyel több lába volt. Férfiak rohangáltak női lábakon vagy integettek női kezekkel, és nők táncoltak férfi lábakon vagy hadonásztak férfi kezekkel. Az egyik nő egy bambán vigyorgó fickót rángatva maga után vonult fel-alá. Időről időre fellebbentette a szoknyáját, kivillantva férfi nemi szervét.
Zakalwe őszintén remélte, hogy a buli végére elfelejtik, kitől szerezték a rajtuk lévő különböző testrészeket.
Keresztülvágtak a másik teremben zajló, nyugodtabb hangulatú bálon, ahol a tűzijáték petárdái éppen szikrákkal szórták be a résztvevőket. Mindenki nevetett és – nem talált rá jobb szót – ugrabugrált.
Elbúcsúztak tőle. Ugyanaz az autó jött érte, amelyikkel érkezett, de most másik sofőr vezette. A. fényeket és a város hóval borított területeit nézte. A mulatozó és a háborúzó emberekre gondolt. Látta maga előtt a partit, ahonnan lelépett, és látta a szürkészöld lövészárkokban idegesen várakozó, nyakig sáros katonákat, látta a fényes fekete ruhába öltözött embereket, amint megkorbácsolják és kikötözik egymást... és ágykeretekhez, székekhez bilincselt üvöltöző embereket látott, amint egyenruhás férfiak különleges szakértelemmel kínozzák őket.
Néha emlékeztetni kellett magát, hogy még mindig képes megvetéssel gondolni másokra.
Az autó végigrobogott a csendes utcákon. Zakalwe levette fekete napszemüvegét. A kihalt város elsuhant az ablak előtt.
Egyszer – azután, hogy átvitte a Kiválasztottat azon a sivár, lepusztult kanyonok szabdalta vidéken, és az előtt, hogy összezúzott rovarként feküdt az elárasztott kalderában, jeleket kaparva a sárba – egy időre elvonult, és eljátszott a gondolattal, hogy nem dolgozik tovább a Kultúrának, hanem valami teljesen másba kezd. Mindig úgy tartotta, hogy a tökéletes férfi kizárólag katona vagy költő lehet, és mivel élete nagy részét e két, számára szöges ellentétben álló foglalkozás közül az elsővel töltötte, elhatározta, hátat fordít addigi életének, és költő lesz.
Egy elmaradt, de nyugodt kisbolygó valamelyik, mezőgazdaságból élő kis országának egyik falucskájában telepedett le. A magas hegycsúcsok közt megbújó völgy fái között, egy idős házaspár kunyhójában húzta meg magát. Korán kelt, és hosszú sétákat tett az erdőben.
A vidéki táj újnak, zöldnek és frissnek tűnt. Beköszöntött a nyár. A mezőket, az erdőket, az ösvények szélét és a patakpartot mindenhol leírhatatlan, tarka virágszőnyeg borította. A magas fák hajladoztak a meleg nyári szélben, fényes leveleik zászlóként lobogtak, a mocsaras fennsíkról és a hegyekből lecsorgó, a szikrázó patakokból kiálló köveken végigszaladó víz mintha maga is kristálytiszta, sűrű levegő lett volna. Felkapaszkodott a göcsörtös hegygerincekre, felmászott a hegycsúcsok kiálló szikláira, hangosan kiáltozva, nevetve rohant végig a szélesebb hegytetőkön a magasban úszó kis felhők árnyékai között.
A lápvidéken és a hegyekben rengeteg állattal találkozott. Voltak egészen aprók, melyek az ember lába alól iszkoltak észrevétlenül a sűrű bozótosba, voltak nagyobbak, melyek ugráltak, megtorpantak, hátrafordultak, aztán újból nekirugaszkodva eltűntek föld alatti lyukaikban vagy a sziklák között. És voltak még ennél nagyobbak is, melyek csordákban hömpölyögve rohantak a síkságon, és közben szemmel tartották őt, és csak akkor álltak meg legelni, amikor már csaknem eltűntek a láthatáron. Madarak támadták meg, ha túl közel merészkedett a fészkükhöz; más madarak a közelben rikoltozva, szárnyukkal csapkodva jelezték a veszélyt, és megpróbálták elterelni a figyelmét, amikor a fészkük felé közeledett. Nagyon vigyázott, nehogy rátaposson valamelyik fészekre.
Ezekre a sétákra mindig magával vitte kis jegyzetfüzetét, amibe minden érdekességet leírt. Megpróbálta megfogalmazni, milyen az ujjait simogató fűszálak érintése, a fák hangja, a színpompás virágok látványa, az állatok és a madarak mozgása, a sziklák és az ég színe. Miután hazaért ezekről a sétákról az idős házaspár kunyhójába, felment a szobájába, és minden este átírta a jegyzeteit egy nagyobb könyvbe, mintha hivatalos jelentéseket készítene valamelyik felettesének.
Aztán egy nagy naplófüzetbe írta át és további jegyzetekkel látta el jegyzeteit, majd elkezdett kihúzogatni a jegyzetekkel ellátott jegyzetekből, nagy gonddal távolítva el az egyes szavakat, míg végül valami versszerű szöveg maradt a lapokon. Úgy képzelte, így készülnek a költemények.
Volt nála néhány verseskötet, és ha esősre fordult az idő – ami elég ritkán következett be – , a szobájában maradt, és megpróbálta elolvasni őket. Többnyire azonban gyorsan álomba ringatták a sorok. Azok a könyvek, melyek a költészetről és a költőkről szóltak, még inkább összezavarták. Újra meg újra el kellett olvasnia minden egyes bekezdést, hogy felfogja a szavak értelmét, de mégsem érezte magát szemernyivel sem bölcsebbnek.
Két-háromnaponta meglátogatta a falu kocsmáját, ahol kuglizott és különböző játékokat játszott a helyiekkel. Az ilyen estéket követő reggeleket a regenerálódásnak szentelte, és a jegyzetfüzete nélkül indult sétákra.
Ezektől a kitérőktől eltekintve mindig kifárasztotta magát, és vigyázott, hogy jó erőnlétben maradjon. Fára mászott, hogy megnézze, milyen magasra képes felkúszni, mielőtt az ágak túlságosan elvékonyodnának, sziklafalakon és használaton kívüli kőfejtőkben gyakorolta a sziklamászást, kidőlt fákon egyensúlyozott végig meredek vízmosások felett, folyókon kelt át kőről kőre ugrálva, néha – annak ellenére, hogy tudta, sosem éri utol őket – becserkészte és üldözte a lápvidék vadállatait. Hangosan nevetve vetette magát utánuk.
A hegyek között kizárólag farmerekkel és pásztorokkal találkozott. Időnként rabszolgákat látott a földeken dolgozni, és elvétve mások is elsétáltak arrafelé, de ezekkel az emberekkel nem igazán volt kedve társalogni.
Egyedül egy sárkányeregető fickó bukkant fel a magas hegyek között rendszeresen, de csak messziről látták egymást. Eleinte merő véletlenségből nem keresztezték egymás útját, később azonban gondosan ügyelt rá, hogy még véletlenül se találkozzanak. Irányt változtatott, ha meglátta, hogy a nyurga fickó feléje indult, és amint megpillantotta a kis piros sárkányt az aznapra kiválasztott csúcs felett, azonnal egy másik hegy felé vette az irányt. Egy idő után szinte már valamiféle tradícióvá, sajátos kis szokássá vált, hogy elkerüli a sárkányeregetőt.
Így teltek a napjai. Egyszer egy dombtetőn ülve észrevett egy menekülő rabszolgát a völgyben. A nő átvágott a lassan átvonuló légáramlatok által a vöröses-arany színű földbe vájt különös mintázatokon. A rabszolga nyomán a hajósodorhoz hasonló ösvény alakult ki. Egészen a folyóig jutott, mikor a földesúr felvigyázója elgázolta a lovával. Végignézte, ahogy a felvigyázó összeveri a nőt – látta a magasba emelkedő majd lesújtó hosszú botot, amely ekkora távolságból egészen aprónak tűnt – , hallani azonban nem hallott semmit, mert a szél elvitte a hangokat. Amikor a nő mozdulatlanul hevert a folyóparton, a felvigyázó lekászálódott a nyeregből, és a nő fejéhez térdelt. Valami villant a férfi kezében, de nem tudta megmondani, pontosan mi történik. Végül a felvigyázó ellovagolt. Később sánta rabszolgák bicegtek oda, és elvonszolták a nőt.
Feljegyezte, amit látott.
Aznap este, az idős házaspár házában elköltött vacsora után, amikor a feleség már nyugovóra tért, elmesélte az öregembernek, hogy mit látott. Az aggastyán egy enyhén kábító hatású gyökeret rágcsált, aztán a levét a tűzbe köpte, és lassan bólintott. A felvigyázó szigorú ember hírében áll, kezdte az öreg, minden szökésen ért rabszolga nyelvét kivágja. Az elkapott rabszolgák kivágott nyelvét a földesúr farmján lévő tábor bejárata felett, egy kifeszített zsinegen szárítja.
Kis poharakból valami erős gabonapárlatot kortyoltak az öreggel, aki aztán belekezdett egy mesébe.
A mese egy férfiről szólt, akit a vadonban sétálva letérített az ösvényről néhány gyönyörű virág. Az erdőben bolyongva az egyik tisztáson egy gyönyörű fiatal lányt pillantott meg. A lány nyugodtan aludt, de amint a férfi odalépett hozzá, azonnal felébredt. Leült mellé, és beszédbe elegyedtek. Ekkor a férfi rádöbbent, hogy a lánynak virágillata van. Az illat csodálatosabb volt, mint bármi, amit életében tapasztalt, és olyan erős, olyan mámorító, hogy beleszédült. Egy idő után teljesen körbefonta a lányból áradó virágillat, megbabonázta a lány dallamos, lágy hangja és félénksége. Megkérdezte, hogy megcsókolhatja-e. Végül a lány engedett, csókjaik egyre szenvedélyesebbé váltak, végül pedig összefonódott a testük.
De ahogy szeretkeztek, már a legelső pillanattól kezdve, a férfi ahányszor csak a nőre pillantott, fél szemmel azt látta, hogy az megváltozik. Az egyik szemével továbbra is olyannak látta, mint először, de ha a másik szemével nézett a nőre, öregebbnek tűnt. Többé már nem olyan volt, mint akinek nemrég ért véget a gyermekkora. A lány szerelmük minden egyes ütemére egyre öregebb és öregebb lett (habár a férfi ezt csak az egyik szemén keresztül látta). Elérte a felnőtt kort, a másodvirágzást, aztán úgy nézett ki, mint egy matróna, végül egy pillanat alatt törékeny öregasszony vált belőle.
Mindeközben a férfi, egyik szemét lehunyva, továbbra is fiatalsága virágában látta a lányt – de természetesen képtelen volt visszafogni magát, és tovább folytatták, amibe belekezdtek. Nem tudott ellenállni a kísértésnek, és a másik szemével lopva a lányra pillantott. A szörnyű átváltozás, amin az alatta vonagló lány teste keresztülment, megrémítette és elképesztette.
A közösülés utolsó néhány mozdulata közben becsukta a szemét, a beteljesedés pillanatában azonban tágra nyitotta mindkettőt, és meglátta, hogy egy rothadó hullát ölel, amelyből kukacok és dögférgek falatoznak. A virágillatot abban a pillanatban felváltotta a rothadás mindent elöntő, fojtogató bűze. Mindez úgy történt, hogy a férfi tudta, kezdettől fogva ilyen szagot árasztott magából a test. Ahogy az ágyéka belemélyedt a holttestbe, kiokádta magából utolsó vacsoráját.
Az élete az erdei tündér kezében volt, aki erősen magához szorította a testét, legombolyította élete fonalát, és magával ragadta az árnyékvilágba, ahol a férfi lelke millió darabra tört. És visszadobta a világba, hogy a virágoknak egyszerre új életet adó és halált hozó pollenlegyek lelkévé váljon.
Megköszönte az öregnek a mesét, majd ő is elmondott néhányat azok közül, amiket gyermekkorában hallott.
Néhány nappal később egy kis állatot üldözött a lápvidéken. Az állat megcsúszott a harmattól nedves füvön, felbukott, és szétterjesztett végtagokkal a szakadék mélyén lapuló kövekre zuhant, majd összegömbölyödött. Diadalittas kiáltást hallatva levetette magát az állat után, amely időközben tántorogva lábra állt. Az utolsó néhány métert átugrotta, és páros lábbal érkezett arra a helyre, ahová az állat korábban lezuhant. Mire azonban odaért, az állat összeszedte magát, sértetlenül elinalt, és eltűnt egy föld alatti üregben. Hangosan zihálva felnevetett. Csorgott róla az izzadtság. Kezét a térdére támasztva, előre hajolva állt, és megpróbált lélegzethez jutni.
Valami megmozdult a talpa alatt. Látta, érezte.
Egy madárfészek közepén állt. A pöttyös héjú tojások darabokra törtek, a bennük lévő folyékony anyag beborította bakancsa szárát, a fészket alkotó ágakat és mohát.
Megmozdította a lábát. Összeszorult a torka. Valami fekete élőlény vergődött cipője talpa alatt, majd kimászott a napfényre. Egy állat fekete fejét és nyakát pillantotta meg. Két fekete szem nézett fel rá meredten. Csillogó és kemény szemek, mint a patakmederben megbújó szurokfekete kavics. A madár minden erejét összeszedve küzdött. A férfi hirtelen hátraugrott, mintha mezítláb belelépett volna valami szúrós dologba. A madár kétségbeesetten verdesett a szárnyával, a fészekből fél lábon ugrálva kivergődött a láp füvére. Maga mögött húzta erőtlenül lecsüngő törött szárnyát. Végül valamivel távolabb megállt a férfi oldalán, és a fejét felemelve méregetni kezdte.
A bakancsát a mohába törölte. Az összes tojás összetört. A madár halk, bánatos hangot hallatott. A férfi elfordult és továbbsétált, aztán megtorpant, és káromkodva tért vissza a fészekhez. Hangos rikoltozás és tollfelhő kíséretében könnyedén elkapta az állatot.
Egy gyors mozdulattal kitekerte a nyakát. A tetemet a fűbe hajította. Aznap este írt utoljára a naplójába. A levegő nyirkos és fullasztó lett, de sosem eredt el az eső. Egy napon az egyik dombtetőről utánakiáltott és integetni kezdett neki a sárkányeregető. Sietve odébbállt. Csorgott róla az izzadtság.
Úgy tíz nappal a madárral történt incidens után beismerte magának, hogy sosem lesz belőle költő.
Néhány nap múlva távozott a faluból, és sosem hallottak többé felőle, annak ellenére, hogy az ország minden szegletében keresték, mivel arra gyanakodtak, hogy az idegennek valami köze lehet a távozása éjjelén elkövetett szörnyű bűntényhez, amikor is a földesúr farmján megtalálták a felvigyázó összekötözött holttestét. Arcát a legsötétebb rémület torzította el, a száját és a torkát pedig szárított emberi nyelvekkel és üres papírlapokkal tömték tele, amitől megfulladt.
Hajnalban ébredt. Sétálni ment, hogy nyugodtan gondolkodhasson. A karbantartójáraton keresztül áthaladt a szálloda főépületéből a melléképületbe. A sötét szemüveget a zsebében hagyta. Időközben kitisztították kifakult esőkabátját.
Óvatosan sétált a fűtött utcákon és esőáztatta járdákon. Feltartott fejjel fürkészte az eget. A lehelete előtte szállt. A hőmérséklet a sápadt napfény és az erőtlen szél hatására emelkedni kezdett, a hó kis kupacokban hullott le az épületekről és a vezetékekről. A csatornákban tiszta víz, hólé és vizenyős jégkása csorgott. Az ereszekből az utcára csöpögött – vagy éppen ömlött – az olvadt hó. A nedves aszfalton sziszegő kerekekkel suhantak tova a járművek. Átment az út túlsó, napos oldalára.
Lépcsőket mászott meg, és hidakon kelt át. Nagy elővigyázattal araszolt végig a fűtetlen, jeges járdaszakaszokon. Jobb bakancsot is vehetett volna. Ami rajta volt, jól nézett ugyan ki, de nem tapadt eléggé. Hogy elkerülje az esést, úgy kellett vánszorognia, mint egy öregembernek: a karját széttárta, mintha botot szorongatna a kezében, a derekát behajlította, pedig séta közben mindig kihúzta magát. Nagyon bosszantotta ugyan a helyzet, de azt a megoldást sem találta vonzónak, hogy továbbmegy – úgy téve, mintha a körülmények mit sem változtak volna – , aztán elcsúszik, és hanyatt esik.
Végül pont néhány fiatal orra előtt sikerült elvágódnia. Óvatosan araszolt lefelé egy jéggel borított lépcsőn, ami a vasúti csomópont fölött átívelő széles függőhídra vezetett. A srácok nevetve, bolondozva közeledtek. Megosztotta a figyelmét az alattomos lépcsőfokok és a csapat suhanc között. Nagyon fiatalok voltak, mozdulataik, hangos nevetésük pezsgett az energiától. Hirtelen nagyon öregnek érezte magát. Négyen voltak, két srác hangosan magyarázva fűzött két lányt. Az egyik magas, sötét hajú lány különösen előkelő volt. Az a fajta fesztelen, természetes elegancia tükröződött rajta, ami a fiatal felnőttek sajátja. Ezen a lányon tartotta a szemét. Kihúzta magát, és egy pillanattal azelőtt, hogy kicsúszott volna alóla a lába, könnyednek és lazának érezte járását.
Az utolsó lépcsőfokra zuhant, és egy pillanatig mozdulatlanul ült, aztán halványan elmosolyodott, és még azelőtt feltápászkodott, hogy a négy fiatal odaért volna mellé. (Az egyik srác kis híján megpukkadt a röhögéstől, és látványos mozdulattal sállal eltakart szája elé kapta kesztyűs kezét.)
Lesöpörte az esőkabátja szárnyára tapadó havat, és egy részét a fiatalemberre pöccintette. Azok nevetve továbbmentek, fel a lépcsőn. Félúton járt a hídon – elfintorodott, ahogy a fájdalom szétterjedt a feneke felől – , amikor valaki utánakiáltott. Ahogy megfordult, egy hógolyó telibe találta az arcát.
Fél szemmel még éppen megpillantotta a lépcső tetejéről röhögve továbbiramodó suhancokat, de túlságosan elfoglalta, hogy letisztítsa az orrát eltömítő és a szemét csípő havat. Alig látott, az orra erősen lüktetett a fájdalomtól, de valószínűleg nem tört el újra. Ahogy továbbment, elhaladt egy egymásba karolva sétáló idős házaspár mellett, akik rosszallóan csóválták a fejüket, és azokról az átkozott diákokról magyaráztak valamit. Odabiccentett nekik, és egy zsebkendővel megtörölte az arcát.
Mosolyogva hagyta el a hidat, felment egy újabb lépcsősoron, amely a régi irodaépületek alá vájt sétányra vezetett. Régebben szégyellte volna magát a történtek miatt, bosszantotta volna, hogy elcsúszott, hogy eltalálta a hógolyó, miután olyan könnyen rászedték, és hátrafordult, amikor rákiáltottak, és bosszantotta volna az is, hogy az idős házaspár látja, mennyire zavarja ez az egész. Régebben talán a suhancok után eredt volna, hogy legalább rájuk ijesszen. Most bezzeg...
Megállt a sétányon felállított kis, forró italokat árusító bódék egyikénél, és rendelt egy bögre levest. Nekidőlt a pultnak, és a fogával lehúzta a kesztyűjét. A gőzölgő bögrét szorongatva felmelegítette a kezét. Aztán átsétált a korláthoz, leült egy padra, majd óvatosan kortyolgatva, lassan megitta a levest. A bódéban álldogáló eladó letörölte a pultot, és a rádiót hallgatva beleszívott a nyakába akasztott láncon lógó kerámiacigarettába.
A feneke tompán sajgott az ütéstől. Ez jót fog tenni, gondolta, és a bögréből felszálló gőzön keresztül a városra mosolygott.
Amikor visszatért a szállodába, egy üzenet várta. Mr. Beychae látni szeretné. Ha nincs kifogása ellene, ebéd után egy autó jön érte.
– Hát ez pompás, Cheradenine.
– Remélem, igazad lesz.
– Talán csak nem vagy pesszimista?
– Csak annyit mondok, ne reméljetek túl sokat a dologtól. – Zakalwe az ágyában hátradőlve a mennyezetet díszítő freskókat nézegette, miközben Smával beszélt a fülébe illesztett adó-vevőn. – Elképzelhető, hogy találkozom vele, de kétlem, hogy esélyem lesz kihozni onnan. Lehet, hogy időközben szenilis lett, és így köszönt: „Hé, Zakalwe, még mindig a Kultúrának dolgozol, ezek ellen a húgyagyúak ellen?” Ebben az esetben egyetlen dolgot akarok: elhúzni innen a seggem. Világos?
– Kihozunk, efelől ne legyenek kétségeid.
– Ha és amennyiben épségben sikerül megszereznem őt, még mindig azt akarjátok, hogy az Impren-lakóhely felé induljak?
– Pontosan. Az űrkompot kell használnod. Nem kockáztathatjuk meg, hogy behozzuk a Xenofóbot . Ha megpattantok Beychaével, azonnal teljes riadókészültséget hirdetnek. Nem tudunk észrevétlenül be - aztán kijutni. Ha lebukunk, az egész Csillaghalmaz ellenünk fordulhat, amiért beavatkoztunk.
– Az Impren milyen messze van űrkomppal?
– Két nap.
Zakalwe felsóhajtott. – Remélem, megbirkózunk majd a feladattal.
– Készen állsz, ha esetleg lehetőség nyílik valamire?
– Naná! A kabint, teli tankkal, eltemettem a sivatagban, a legközelebbi gázóriásban pedig egy űrkompot rejtettem el. Mindkettő az adott jelre vár – felelte. – Figyelj Sma, ha elveszik az adó-vevőmet, hogyan lépek veled kapcsolatba?
– Nos – kezdte Sma – , szeretném most azt mondani: „Na ugye, én előre szóltam!”, és egyszerűen a helyedre állítanék egy járőrt vagy egy késrakétát. Erre azonban nincs lehetőség. A katonai felderítésük van olyan jó, hogy valószínűleg kiszúrná az akciót. A legjobb, amit tehetünk, hogy bolygó körüli pályára állítunk egy mikroműholdat, amivel passzív-letapogatást végzünk. Más szóval: őrködünk. Ha a műhold úgy érzékeli, bajba kerültél, leadjuk helyetted a vészjelzést a kabinnak és az űrkompnak. A másik lehetőség, ha hiszed, ha nem, a telefon. Azt a titkos Élharcos telefonszámot még nem veszítetted el, ugye, Zakalwe?
– Hmm?
– Ugye megvan a telefonszám?
– Ó, hát persze.
– Vagy egyszerűen tárcsázz három egyest, és amikor a központ bejelentkezik, ordítsd el magad, hogy „Zakalwe!” Meg fogjuk hallani. Rácsatlakozunk Solotol segélyszolgálatainak távbeszélő-vezetékére.
– Annyira megnyugodtam. – Zakalwe a fejét csóválva hangosan felsóhajtott. – Ne aggódj, Cheradenine!
– Hogy én aggódnék?
Zakalwe az ablakból látta, hogy megérkezik az autó, és azonnal Mollen elé ment. Szerette volna újra magára ölteni az űrruhát, de kétségei voltak, hogy ebben a szerelésben beengednék a szigorúan ellenőrzött területekre. Felvette a kopott esőkabátot és a fekete szemüveget.
– Helló!
– Helló, Mollen!
– Szép időnk van!
– Igen.
– Hová megyünk?
– Nem tudom.
– De hát te vezetsz.
– Igen.
– Akkor meg tudnod kell, hová megyünk.
– Kérem, ismételje meg!
– Azt mondtam, ha te vezetsz, tudnod kell, hová megyünk.
– Sajnálom.
Megállt az autó mellett, miközben Mollen kinyitotta neki az ajtót.
– Rendben, de legalább annyit árulj el, hogy nagyon messze megyünk-e, mert akkor szólok néhány embernek, hogy egy darabig távol leszek. A nagydarab fickó összeráncolta a homlokát. Sebhelyes arcát furcsa ráncok szabdalták, a bőrén különös minták alakultak ki. Habozott, hogy melyik gombot nyomja meg a dobozon. Nagyon koncentrált, kidugta a nyelvét és megnyalta a száját. Ezek szerint nem szó szerint kell érteni, hogy kitépték a nyelvét, gondolta Zakalwe. Feltehetően a hangszálaival van valami gond. Arra azonban nem tudott rájönni, vajon miért nem szereltettek fel rá a feljebbvalói mesterséges hangszálakat vagy újraképzőt. Csak az lehet a magyarázat, hogy kényelmesebb volt nekik, ha alattvalójuk korlátozott számú felelet közül választhat. Minden bizonnyal kellemetlenül érintené őket, ha rossz hírüket keltenék.
– Igen.
– Úgy érted: igen, messze van?
– Nem.
– Döntsd már el végre! – Az autó nyitott ajtajára tette a kezét. Nem zavartatta magát, hogy barátságtalanul beszél az ősz hajú fickóval. Leginkább arra volt kíváncsi, mekkora szókinccsel rendelkezik.
– Sajnálom.
– Ezek szerint viszonylag közel van, a városon belül?
A sebhelyes arcú férfi újra összeráncolta a homlokát. Mollen ciccegett, majd sajnálkozó arccal megnyomott néhány gombot.
– A városon belül?
– Meglehet.
– Köszönöm.
– Igen.
Zakalwe beszállt. Nem ugyanolyan autó volt, mint amilyennel előző éjszaka utazott. Mollen elhelyezkedett az utastértől elválasztott vezetőfülkében, és gondosan becsatolta magát. Sebességbe tette a járművet, és egyenletesen gyorsulva elhajtott. Indulás után néhány kocsi azonnal a nyomukba szegődött, aztán amikor elhagyták a szálloda épületét és befordultak az első utcába, elállták a Zakalwére leső riporterek autóinak útját.
A magasban keringő apró madarakat figyelte, amikor valami kezdte eltakarni a kilátást. Először azt hitte, a jármű oldalsó és hátsó ablaka előtt fekete ellenzők emelkednek, aztán meglátta a buborékokat. Valami fekete folyadék kezdte kitölteni az autó szélvédőjének dupla üvege közti rést.
– Hé! – kiáltott át a gombot lenyomva Mollennek.
A fekete folyadék már a szélvédők feléig ért, és fokozatosan tovább emelkedett a sofőrfülkét elválasztó üveglapok között, illetve mindkét oldalon és a háta mögött is.
– Igen? – kérdezte a férfi.
Zakalwe megragadta a kilincset. Az ajtó kinyílt, hideg levegő süvített be a résen. A folyadék szintje tovább emelkedett.
– Ez meg micsoda?
Mielőtt a folyadék teljesen eltakarta volna a kilátást, Zakalwe még látta, ahogy Mollen óvatosan lenyomja a beszédszintetizátor gombját.
– Ne ijedjen meg, Mr. Staberinde! Erre az óvintézkedésre azért van szükség, hogy biztosak lehessünk benne, Mr. Beychae magánéletének nyugalmát nem zavarja meg semmi – hangzott a nyilvánvalóan előre felvett üzenet.
– Hmm. Rendben van. – Zakalwe megvonta a vállát, becsukta az ajtót, és egészen addig sötétben üldögélt, míg fel nem kapcsoltak egy halvány fényű lámpát. Azon kívül, hogy hátradőlt, semmit sem csinált. A váratlan lesötétítéssel talán meg akarták félemlíteni, de lehet, hogy csak arra voltak kíváncsiak, mit tesz egy ilyen helyzetben. Továbbmentek. Az apró izzó sárga fénye kopottas melegséggel töltötte be az autó utasterét, amely bár tágas volt, most mégis kicsinek hatott a külvilág látványának hiánya miatt. Bekapcsolta a szellőztetést, aztán újra hátradőlt. A fekete szemüvegét továbbra sem vette le. Sarkokon fordultak be, meredek emelkedőkön másztak fel és lejtőkön száguldottak lefelé, alagutakon és hidakon dübörögtek végig. Úgy gondolta, a külső viszonyítási pont hiánya miatt érzékeli jobban a jármű mozgását. Úgy érezte, hosszasan haladnak lefelé egy egyenes alagútban, de ez nem zárta ki, hogy az út széles ívben, csigavonalban kanyargott. Végül megálltak. Egy pillanatra minden elcsendesült, majd mielőtt újra elindultak, hogy egy rövid távolságot megtegyenek, odakintről alig hallható zajok és emberi beszédfoszlány ütötte meg a fülét. Az adó-vevő finoman megszúrta Zakalwe fülcimpáját. Megigazította a fülében lévő aprócska modult. – Röntgensugárzás – suttogta a fülbevaló.
Halványan elmosolyodott. Már várta, hogy kinyitják a kocsi ajtaját, és elveszik tőle az adó-vevő terminált... de azon kívül, hogy az autó egy kicsit előrébb gurult, nem történt semmi.
A jármű süllyedni kezdett, a motor zajtalanul járt tovább. Zakalwe gyanította, hogy egy nagyobb liftben lehetnek. Megálltak, és előrébb gördültek. Aztán hangtalanul továbbgurultak, majd újra megtorpantak. Végül megint előre és lefelé haladtak, ezúttal csigavonalban. Továbbra sem hallatszott semmi hang a jármű motorteréből, úgyhogy vagy vontatták őket vagy szabadon gurultak.
Mire megálltak, a fekete folyadék felszáradt a szélvédő üvegei között. Széles alagútban jártak, a fejük felett hosszú, fehér fénycsíkok húzódtak. Az alagútban hátrafelé egy kanyarig lehetett ellátni, előre pedig hatalmas fémajtók zárták le az utat.
Mollen időközben eltűnt.
Zakalwe óvatosan kinyitotta a kocsi ajtaját, és kilépett.
Az alagútban meleg volt, de ennek ellenére frissnek érezte a levegőt. Levetette kopott esőkabátját. Végignézett az óriási fémkapukon, és egy kisebb ajtót vett észre, amelynek azonban nem volt kilincse. Megpróbálta belökni, de semmi sem történt. Visszament az autóhoz, és ráfeküdt a dudára.
A duda hangja belerobbant az alagút csendjébe. Csengett és visszhangzott a füle. Visszaült a hátsó ülésre.
Rövid idő múlva egy nő jelent meg a kis ajtóban. Odasétált az autóhoz, és benézett az ablakon.
– Helló!
– Jó napot! Hát itt volnék.
– Azt látom. És még mindig nem sikerült megszabadulnia ettől a sötét szemüvegtől – mosolygott a nő. – Kérem, kövessen – mondta, és gyorsan elindult visszafelé. Zakalwe kopott esőkabátját felkapva követte a nőt.
Az alagút az ajtók mögött folytatódott. Elérkeztek néhány oldalai-tóhoz. Egy szűk lift még lejjebb szállította őket. A nő egyenes szabású, vékony fehér csíkokkal díszített fekete ruhát viselt, amely minden porcikáját eltakarta.
A lift megállt. Kis belépőben találták magukat, amely leginkább egy családi ház előszobájához hasonlított. A helyiséget képekkel és cserepes növényekkel, valamint erezett, füstszerűen sima kövekkel díszítették.
Egy lépcsőn haladtak lefelé. Lépteik zaját elnyelte a lépcsőfokokat borító vastag szőnyeg. Végül kiléptek egy hatalmas teremben lévő széles balkonra, amely nagyjából egyforma távolságban helyezkedett el a padlótól és a mennyezettől. A terem többi részében könyvek és asztalok álltak. Lementek a lépcsőn. A talpuk alatt és a fejük fölött lévő faborítás könyvek tömegét rejtette.
A könyvraktár hatalmas polcait megkerülve a nő egy székekkel körülvett asztalhoz vezette. Az asztal tetején kis képernyővel felszerelt gép állt, körülötte tekercsek hevertek szétszórva.
– Kérem, itt várjon!
Beychae a hálószobájában pihent. A kopasz öregember arcát mély ráncok barázdálták. Köntöse elrejtette pocakját, amelyet azóta növesztett, mióta életét a tudománynak szentelte. Pislogott egyet, amikor a nő kopogott, majd benyitott. A szeme még mindig élénken ragyogott.
– Tsoldrin, kérlek, bocsáss meg a zavarásért! Gyere, látogatód érkezett! A nő végigvezette az öreget a folyosón. Beychae megállt az ajtóban, miközben kísérője az asztal mellett álló férfire mutatott, aki nem mozdult el a szalagleolvasó képernyő mellől.
– Ismered?
Tsoldrin Beychae, aki régi vágású lévén nem próbálta eltitkolni korát, feltette a szemüvegét, és alaposan végigmérte a férfit. A nyakigláb, sötét hajú fickó meglehetősen fiatal volt. Hátrasimított haját lófarokba fogta össze. Feltűnő, szép vonású arcának sötét árnyalatot adott serkenő szakálla, amit egy gyors borotválkozással nem lehetett teljesen eltüntetni. Ha csak az ajkát nézte, nyugtalanító érzés kerítette hatalmába az embert. Szájának vonala kegyetlenségről és önteltségről árulkodott. Miután alaposabban szemügyre vette a férfi arcát, túl szigorúnak tűnt az ítélet, és – kissé vonakodva ugyan – mégis kénytelen volt elismerni, hogy a sötét szemüveg nem képes tökéletesen elrejteni a sűrű szemöldököt és a tágra nyílt csodálkozó szempárt, minek következtében az összhatás mégsem volt annyira kellemetlen.
– Lehet, hogy találkoztunk már, de nem vagyok biztos benne – mondta Beychae lassan forgatva a szavakat. Úgy érezte, mintha látta volna már valahol ezt a fickót, volt ugyanis valami nyugtalanítóan ismerős a férfi arcában, még így, a sötét szemüvegben is.
– Találkozni akar veled – szólalt meg a nő. – Bátorkodtam elárulni, hogy a dolog kölcsönös. Úgy hiszi, talán ismerted az apját.
– Az apját? – hökkent meg Beychae. Lehet, hogy emiatt van? Talán hasonlít valakire, akit ismert, és ez az oka ennek a különös, nyugtalanító érzésnek. – Nos – folytatta – , akkor lássuk, mi mondanivalója van!
– Miért is ne? – vágta rá a nő. Kisétáltak a könyvtárterem közepére. Beychae kihúzta magát, az utóbbi időben ugyanis egyre többször kapta azon magát, hogy összegörnyed. De még mindig volt annyira hiú, hogy egyenes háttal köszöntse vendégeit. A férfi feléjük fordult.
– Tsoldrin Beychae. Mr. Staberinde – mutatta be egymásnak őket a nő.
– Örvendek a szerencsének, uram! – köszöntötte Beychaét Zakalwe különös, élénk kifejezéssel az arcán. Feszülten, gyanakvó tekintettel az öregre nézett, aztán megszorította a kezét.
A nő zavartan figyelte a két férfit. Beychae öreg, ráncos arcára kifürkészhetetlen kifejezés ült ki. Továbbra is a másik férfit nézte, keze ernyedten lógott Zakalwe kezének szorításában.
– Mr. Staberinde – ismételte bizonytalan hangon Beychae, aztán a hosszú fekete ruhás nőhöz fordulva így szólt: – Köszönöm.
– Örömömre szolgált – suttogta a nő, és hátrálni kezdett.
Zakalwe látta, hogy Beychae felismerte. Megfordult, és elindult a könyvespolcok között futó egyik oldalfolyosó irányába. Látta, hogy az öreg a csodálkozástól tágra nyílt szemmel követi. A polcokra helyezett könyvek között állt meg, és ahogy beszélni kezdett Beychaéhez – mintha öntudatlanul tenné – , megtapogatta a fülét.
– Elképzelhető, hogy ismerte az... egyik ősömet. Őt máshogy hívták – mondta Zakalwe, és levette a sötét szemüveget.
Beychae ránézett. A tekintete nem változott.
– Igen, azt hiszem, ismertem – felelte az öregember, és beszélgetőtársa háta mögé pillantott. Az asztal és a székek felé intett, majd így szólt: – Kérem, foglaljon helyet!
Visszatette a szemüvegét.
– Szóval, mi szél hozta ide, Mr. Staberinde?
Zakalwe szemközt az öreggel leült az asztalhoz. – Ami önt illeti, a kíváncsiság. Azért jöttem Solotolba... mert ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a saját szememmel is lássam a várost. Én, ah... kapcsolatban állok az Élharcos Alapítvánnyal. Az utóbbi időben volt némi változás az alapítvány vezetésében. Nem tudom, hallott-e a dologról. Az öreg a fejét csóválta. – Nem hallottam az ügyről. Idelent nem tartok lépést a hírekkel.
– Hát, igen – szólalt meg Zakalwe, és színpadias mozdulattal körbepillantott. – Ahogy elnézem... – folytatta Beychae szemébe nézve – , ez a hely nem éppen ideális ahhoz, hogy a külvilággal kommunikáljon az ember, ugye?
Beychae mondani akart valamit. Bosszúsnak tűnt. A háta mögé pillantott. – Igaza lehet – hagyta annyiban a dolgot, majd újból felállt. – Bocsásson meg.
Zakalwe figyelte, ahogy az öregember elsétál. Kényszerítette magát, hogy ne pattanjon fel.
Körülnézett a könyvtárban. A rengeteg régi könyv különös szagot árasztott magából. Mennyi lejegyzett szó, mennyi irkálással eltöltött élet, mennyi olvasás miatt elromlott szem. Eltűnődött, hogy vajon mások is ennyit foglalkoznak-e ezzel a kérdéssel.
– Nos? – hallotta a nő hangját.
– Miért ne?
A székben megfordulva látta, ahogy Beychae és a nő előbukkannak a könyvespolcok közül.
– Nos, Mr. Beychae – folytatta a nő – , nem hiszem, hogy könnyű lesz...
– Miért? Talán leálltak a felvonók?
– Nem, azonban...
– Akkor meg mi akadályozhat meg minket? Gyerünk! Már olyan régen jártam a felszínen.
– Ah. Nos, rendben... megteszem a szükséges intézkedéseket – mondta a nő, és bizonytalanul mosolyogva elindult.
– Nos, Za... Staberinde – ült le Beychae, és bocsánatkérően elmosolyodott. – Kiruccanunk egy kicsit a felszínre, mit szól hozzá?
– Remek ötlet, miért ne? – felelte Zakalwe gondosan ügyelve arra, hogy ne tűnjön indokolatlanul lelkesnek. – Jó egészségnek örvend, Mr. Beychae? Úgy hallottam, visszavonult.
Pár percig általánosságokról beszélgettek, aztán kezében nagy halom könyvvel egy fiatal szőke nő lépett ki a polcok közül. Erősen hunyorgott, amikor meglátta a férfit, majd megállt Beychae háta mögött, aki felnézett és rámosolygott.
– Ah, kedvesem. Hadd mutassam be neked Mr... Staberinde-et – szólalt meg az öreg, és bátortalanul Zakalwére mosolygott. – A hölgy Ubrel Shiol kisasszony, az asszisztensem.
– Örvendek – biccentett Zakalwe.
A francba, gondolta.
Shiol kisasszony az asztalra helyezte a könyveket, majd megfogta Beychae vállát. Az öreg rátette vékony ujjait a nő kezére.
– Úgy hallom, ellátogatunk a városba – szólalt meg a nő, aztán lenézett az öregemberre, miközben szabad kezével lesimította egyszerű, bő ruháját. – Ami azt illeti, elég hirtelen jött az ötlet.
– Hát, igen – hagyta rá Beychae, aztán rámosolygott a nőre. – Majd meglátod, hogy olykor az ilyen vénemberek is tudnak meglepetéssel szolgálni.
– Hideg lesz – mondta a nő, és elhúzódott az öregtől. – Hozok neked meleg ruhát.
Beychae a távolodó nőt nézte.
– Csodálatos teremtés – mondta. – Nem tudom, mihez kezdenék nélküle.
– Valóban – helyeselt Zakalwe. Lehet, hogy van még mit tanulnod, gondolta.
Az utazás előkészületei egy órát vettek igénybe. Beychae izgatottnak tűnt. Ubrel Shiol meleg ruhát adott az öregre, és átöltözött: bő öltözetét egyrészes ruhára cserélte, sőt még a haját is felkötötte. Ugyanazzal az autóval mentek, amivel Zakalwe érkezett. A kocsit Mollen vezette. Zakalwe, Beychae és Shiol kisasszony a széles hátsó ülésen foglaltak helyet. A fekete ruhás nő velük szemben ült.
Az alagút sötétje után hirtelen nappali verőfényben találták magukat. Az előttük elterülő, magas kapuval lezárt széles udvart hó borította. A biztonsági emberek a kapun kigördülő járművet fürkészték. Az autó a legközelebbi főút felé vette az irányt, aztán a csomópontnál megállt.
– Nem tartanak valahol vásárt? – érdeklődött Beychae. – Mindig is imádtam a vásári lármát meg nyüzsgést.
Eszébe jutott, hogy a Lotol-folyó mellett, egy réten valamiféle utazó cirkusz táborozik. Az öreg indítványozta, hogy látogassanak el oda. Mollen ráfordult a széles, csaknem teljesen kihalt sugárútra.
– Virágok – szólalt meg váratlanul.
Mindannyian ránéztek.
Karját Beychae és Ubrel Shiol háta mögött az ülésre tette, és összeborzolta a lány haját. Kihúzta Shiol hajából a csatot. Felnevetett, és tapogatva megkereste a csatot a kalaptartón. Addig fészkelődött, míg végre sikerült kipillantania a hátsó ablakon.
Egy jókora félhernyótalpas jármű követte őket.
– Virágok, Mr. Staberinde? – érdeklődött a fekete ruhás nő.
– Virágokat szeretnék venni – felelte Zakalwe, és először a nőre, majd Shiolra vigyorgott. Összecsapta a tenyerét. – Miért is ne? A Virágpiacra, Mollen! – Üdvözült mosollyal az arcán hátradőlt. Aztán bocsánatkérően így szólt a nőhöz: – Feltéve persze, ha nem gond.
– Semmi gond – mosolygott a nő. – Mollen, hallottad, mit mondott Mr. Staberinde.
Az autó rákanyarodott egy másik útra.
A Virágpiacon a roskadozó, összevissza standok közt mászkáltak. Zakalwe vett néhány virágot, és a nőnek meg Ubrel Shiolnak ajándékozta őket. – Az ott a vásár! – kiáltotta a folyó túlpartján álló sátrakra mutatva. A sátrak mellett színes hologramok forogtak.
Mint ahogy azt Zakalwe remélte, a Virágpiacról induló révvel keltek át a túlpartra. A kis kompon mindössze egy járműnek elegendő hely volt. Zakalwe visszapillantott a parton várakozó félhernyótalpas járműre.
A túlparton a vásár felé indultak. Beychae Ubrel Shiolnak fecsegett azokról a vásárokról, amelyeken gyerekkorában járt.
– Köszönöm a virágokat, Mr. Staberinde! – szólalt meg a nő, aki még mindig szemben ült Zakalwével, majd a csokrot az arcához emelve belélegezte a virágok illatát.
– Örömömre szolgált – felelte Zakalwe, majd Shiol felett előrehajolva megütögette Beychae karját, hogy felhívja az öreg figyelmét egy a közeli háztetők fölött a levegőben köröző vásári játékszerre. Az autó megállt egy közlekedési lámpa irányította kereszteződésnél.
Zakalwe újra Shiol felé nyúlt, és mielőtt a lány felfogta volna, mi történik, lehúzta a cipzárját, és kirántotta a pisztolyt, amit korábban kitapintott. A férfi szemügyre vette a fegyvert, és felnevetett, mintha a pisztoly csak valami ostoba véletlen folytán került volna a kezébe, aztán rálőtt a Mollen feje mögötti üveg válaszfalra.
Ahogy az üveg szilánkokra tört, Zakalwe hatalmasat rúgott. Ellökte magát az ülésről, és fél lábbal nekiesett a válaszfalnak. A lábfeje átfúródott a széthulló szilánkok esőjén, és összekapcsolódott Mollen fejével. Az autó megugrott, aztán megtorpant. Mollen előreesett.
A beálló pillanatnyi döbbent csend éppen elég volt arra, hogy elkiáltsa magát: „Kabin ide!”
A vele szemben ülő nő megmozdult. A virágokat a padlóra dobta, és a derekához, a ruhájában lévő gyűrődéshez kapott. Zakalwe állon vágta, a nő feje hangosat reccsenve nekicsapódott a háta mögött lévő válaszfal sértetlen részének. Miközben a nő ájultan a földre csúszott, Zakalwe megfordult, és az ajtó felé kúszott. A virágok szétterültek a padlón. A férfi visszanézett Beychaére és Shiolra. Mindketten tátott szájjal bámultak rá.
– B-terv – szólalt meg a férfi, és a padlóra hajította sötét szemüvegét. Mindkettőjüket kirángatta a kocsiból. Shiol torkaszakadtából sikított. Zakalwe nekivágta az autó hátuljának.
Közben Beychae kissé magához tért, és így szólt: – Mi az istent művelsz...
– Ez volt nála, Tsoldrin! – kiáltotta Zakalwe a fegyvert lóbálva. Ubrel Shiol kihasználva a pillanatot, hogy a fegyver nem rá szegeződik, megpróbálta fejbe rúgni Zakalwét, a férfi azonban kitért a támadás elől, hagyta, hogy a nő továbbpördüljön, majd nyitott tenyérrel a nyakára vágott. Ubrel összecsuklott. A Zakalwétől kapott virágok az autó alá hullottak.
– Ubrel! – kiáltotta Beychae a nő mellé omolva. – Zakalwe! Mit tettél...
– Tsoldrin... – kezdte a férfi, de abban a pillanatban kivágódott a kocsi ajtaja, és Mollen rávetette magát. Végiggurultak az úttesten, és az út menti árokban kötöttek ki. A pisztoly pörögve gurult arrébb. A teste nekipréselődött az útpadkának, a fölé tornyosuló Mollen fél kézzel összefogta kabátja hajtókáját, a másik kezét felemelte. Ahogy a hatalmas, forradásos kézfej lesújtott, a Mollen nyakában hosszú zsinóron lógó beszélőgép kilengett.
Zakalwe kicselezte támadóját, és pont az ellenkező irányba mozdult el, mint ahogyan Mollen számította. Ahogy a férfi ökle nekicsapódott a padkakőnek, Zakalwe felpattant.
– Helló – szólalt meg Mollen beszélőgépe, ahogy csörömpölve az úttestre zuhant.
Zakalwe megtámaszkodott, és megpróbálta fejbe rúgni Mollent, de kibillent az egyensúlyából. Mollen ép kezével megragadta a lábát. Zakalwe addig tekergett, míg sikerült kiszabadulnia a szorításból, de hátat kellett fordítania.
– Örvendek a szerencsének! – recsegte az ide-oda lengő beszélőgép, amikor Mollen a fejét rázva feltápászkodott.
Újabb rúgást akart elhelyezni Mollen fején.
– Mit óhajt? – folytatta a gép, miközben Mollen kitért a rúgás elől. Zakalwe előrevetette magát, végigcsúszott az úttest betonján, átfordult, és végül felállt.
Mollen szemtől szemben állt vele, a nyaka véres volt. Megtántorodott, aztán, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami, a zubbonyába nyúlt.
– Azért vagyok itt, hogy a segítségére legyek – hallatszott a beszélőgép dobozából.
Zakalwe megint támadásba lendült, és ahogy a nagydarab fickó megfordult, ököllel rávágott a fejére. Mollen fordulás közben egy kisméretű pisztolyt szabadított ki a zubbonyából. Zakalwe túl messzire volt tőle, hogy elkapja a fegyvert, úgyhogy megpördült, és egyik lábát előrelendítve belerúgott a férfi kezében lévő pisztolyba. A rúgás erejétől támadója keze a magasba lendült. Az ősz hajú fickó hátratántorodott. A fájdalom eltorzította az arcát. A csuklóját dörzsölte.
– Mollen vagyok. Nem tudok beszélni.
Zakalwe úgy számította, ki tudja rúgni a fegyvert Mollen kezéből, de mégsem sikerült. Ekkor észrevette, hogy Beychae és az eszméletlen Shiol közvetlenül mögötte vannak. Egy pillanatra megtorpant, ami elég volt ahhoz, hogy Mollen becélozza. Zakalwe ide-oda dülöngélt, úgyhogy végül Mollen újra megrázta a fejét, és remegni kezdett a keze. – Örvendek a szerencsének!
Mollen lábára vetette magát. Elég jól sikerült eltalálnia.
– Köszönöm, nem. – Az útpadkára zuhantak. – Elnézését kérem... Az öklét felemelve újra megpróbálta ellenfele fejét megütni.
– Meg tudná mondani, merre találom?
Mollen arrébb gurult, és az ütés levegőt talált. Aztán előrevetődött, és majdnem sikerült lefejelnie Zakalwét, aki az utolsó pillanatban behúzta a nyakát, és beütötte a fejét a padkakőbe.
– Igen, kérem.
A feje zúgott. Az ujját kinyújtva abba az irányba kapott, ahol Mollen szemei lehettek. Az ujja valami lágy, nedves anyagba mélyedt. Mollen felüvöltött.
– Erre nem tudok válaszolni.
Zakalwe felugrott, és közben Mollen felé rúgott.
– Köszönöm.
A lába a férfi fején csattant.
– Megismételné, kérem?
Mollen lassan az út menti árokba gurult, és mozdulatlanul elterült.
– Mennyi az idő? Mennyi az idő? Mennyi az idő?
Zakalwe bizonytalanul feltápászkodott, és megállt a járdán.
– Mollen vagyok. Segíthetek valamiben? Ön nem léphet be ide. Magánterület. Mégis mit képzel, hová megy? Állj vagy lövök! A pénz nem számít. Befolyásos barátaink vannak. Megmondaná, kérem, hogy merre találom a legközelebbi telefonfülkét? Most keményen megbaszlak, te kis kurva! Élvezed?
Zakalwe összetörte a beszélőgépet.
– Greeep! Felhasználói alkalmazások nem kerültek telepí... Még egyszer rátaposott, mire a gép végre elhallgatott.
Felnézett a kocsi mellett kuporgó Beychaére, aki az ölében tartotta Ubrel Shiol fejét.
– Zakalwe! Te elmebeteg! – kiáltotta rekedt hangon az öregember. Zakalwe leporolta magát, és a szálloda irányába fordult.
– Tsoldrin – szólalt meg nyugodt hangon. – A helyzet válságos.
– Mit műveltél? – ordította tágra nyílt szemmel a teljesen ledöbbent Beychae, és Shiol mozdulatlan testéről Mollenre pillantott, aztán tekintete kerülő úton a járműben, a virágokkal borított padlón eszméletlenül heverő nő lelógó lábán át újra Shiol lehorzsolt nyakára vándorolt. Zakalwe az égre nézve egy apró foltot pillantott meg. Megkönnyebbülve Beychae felé fordult. – Meg akartak ölni – mondta az öregnek. – Azért vagyok itt, hogy megállítsam őket. Nincs sok időnk.
A folyót és a Virágpiacot védő épület mögül zaj hallatszott: egy durranás, majd egy szisszenés. Mindketten felnéztek az égre. Ahogy az űrkabin közeledett feléjük, az egyik épület mögül, a Virágpiac irányából hirtelen egy hosszú fényoszlop emelkedett fel kettéhasítva az eget. A kabin átúszott a fehéren izzó fényfátylon, úgy tűnt, megrázkódik, aztán mintegy válaszként, ugyanazon a röppályán, valami fényes lándzsaszerű dolog repült a Virágpiacra.
A piac fölött lángba borult az égbolt. Az úttest megmozdult alattuk. Félelmetes dörrenés hallatszott. A fülsiketítő robbanás hangja szétterjedt az úton, majd visszaverődött a város meredek emelkedőjén álló sziklákról.
– Kábé egy percünk van – folytatta Zakalwe lihegve – , aztán le kell lépnünk.
A kabin leereszkedett. Egy négy méter átmérőjű sötét henger ütközött az úttestnek. Kinyíltak az ajtók. Zakalwe belépett, és egy hatalmas fegyverrel jelent meg. Megérintett néhány vezérlőgombot.
– Lejárt az időnk.
– Zakalwe! – kezdte az öreg. Hirtelen megváltozott a hangja, nyugodtabb lett. – Elment az eszed?
A város fölött, a kanyon felső szakasza felől éles, fülsértő hang hallatszott. Ahogy felnéztek, mindketten egy hosszúkás, vékony tárgyat pillantottak meg, amely a levegőt hasítva egyenesen feléjük tartott.
Zakalwe beleköpött a csatornába, és a plazmafegyvert felemelve becélozta a villámgyorsan közeledő pontot, aztán tüzelt.
Mintha villám csapott volna ki a fegyver torkából. A repülő füstöt lövellve irányt változtatott egy roncshalmon, majd a kanyon alsó szakaszán lezuhant. A becsapódást kísérő mennydörgésszerű robbanás hangja végigsöpört a városon.
Zakalwe visszanézett az öregre.
– Ne haragudj, mit kérdeztél?
A sátortető fekete szövete terült szét fölötte, mégis látta a szürkéskék fénybe borult nappali égboltot, amely azonban fekete is volt egyszerre, mert a könnyed kékségen túl a sátor belsejének sötétjénél is mélyebb sötétség uralkodott, olyan sötétség, amelyben a szétszóródott napok fényei apró szentjánosbogár-lámpásként világítottak az éjszaka sivatagának hideg, sötét ürességében.
Mérhetetlen galaxiskarok nyúltak felé, hatalmas ujjak fogták meg gyengéden, aztán, mint egy túlérett ízletes gyümölcsöt, óvatosan felemelték. A csillagok végtelen ölelésében mámorosan józannak érezte magát, és ráébredt, hogy ebben a pillanatban – vagy bármelyik pillanatban, minden erőfeszítés nélkül – mindent megérthetne, azonban mégsem vágyott erre. Úgy érezte, valami galaxisrengető gépezettel kapcsolódik össze, amely örökké rejtve marad a világegyetem felszíne alatt, és amely elárasztja őt erejével.
Egy sátorban üldögélt. Keresztbe tette a lábát, lehunyta a szemét. Már napok óta ült így mozdulatlanul. A nomádok öltözetéhez hasonló bő szabású ruhát viselt. Az egyenruhája gondosan összehajtogatva hevert a háta mögött. Rövidre vágta a haját. Az arca borostás volt, a bőrén izzadtság csillogott. Néha úgy érezte, mintha kilépne önmagából és visszanézne a fekete szövettető alatt, a párnák között üldögélő testre. Az arca sötétebb volt a borosta miatt, de közben mégis világosabbnak tűnt, mivel a bőrét borító vékony izzadtságréteg meg-megcsillant a lámpák fényében és a tetőn nyíló füstlyukon beáramló napfényben. Ez az ellentétes szimbiózis, ez a versengést ösztönző pangás lenyűgözte. Szeretett volna egyesülni a testével, vagy még jobban eltávolodni tőle. Úgy érezte, a dolgok legmélyén minden rendben van.
Sötét volt. A sátor szagokkal terhes sűrű levegője egyszerre volt áporodott és édes, nehéz illatok és tömjénfüst töltötték be a túlzsúfolt, gazdagon díszített helyiséget. A vastag, sokszínű faliszőnyegeket nemesfém fonállal díszítették. A bolyhos szőnyeg úgy nézett ki, mint egy aranyszemcsékkel borított mező, a kövér, illatosított vánkosok és a vaskos takarók meseszerű mintázatot rajzoltak a sötét, fodros tető alatt. A kis füstölőkből lustán kígyózott a tömjénfüst. Az aprócska éjszakai hősugárzókat már lekapcsolták, álomlevéltartók és kristálykelyhek, ékköves dobozok és kapcsos könyvek hevertek szanaszét a takarók és párnák alkotta dimbes-dombos tájon. Úgy festettek, mint a síkságok csillogó templomai.
Hazugság. A sátor üres és csupasz volt, ő pedig egy szalmazsákon ült.
A lány a szemével követte a férfi mozgását. Első pillantásra alig észrevehető, hipnotikus mozdulatokat tett. De miután a szemlélő meglátta és hozzászokott a látványhoz, a férfi mozgása egyszerre szembeszökőnek és lenyűgözőnek tűnt. Csípőből mozgatta a testét, körbe-körbe, se nem túl lassan, se nem túl gyorsan, a feje köröket írt le. A lányt a sátortetőn lévő szellőzőlyuk irányába kígyózó füstre emlékeztette. A férfi szeme ellensúlyozta a szüntelen, finom mozgást, a szemgolyója ide-oda ingázott barnás-rózsaszín szemhéja alatt.
A lány épphogy fel tudott egyenesedni a sivatag egymást keresztező útjai mellett felvert sátorban. Két ösvény szelte át a homoktengert. Már rég valami településnek, vagy egy nagyobb városnak kellett volna itt állnia, de még a legközelebbi oázisig is három napig tartott az út lóháton. A sátrat négy napja állították fel, és még további két-három napig tervezték, hogy maradnak, attól függően, hogy a férfi mikor tér vissza az álomlevél okozta kábulatból. A lány felemelt egy kancsót valami tálcáról, és egy kehelybe vizet töltött. Aztán előrelépett, és egyik kezét a férfi álla alatt tartva a szájához emelte és óvatosan megbillentette a kelyhet.
A férfi szüntelenül mozgott ivás közben. Miután kiitta a kehelyből a víz felét, elfordította a tekintetét. A lány egy kendővel meglegyezte az arcát, és letörölt róla néhány izzadságcseppet.
Kiválasztott, mondta magában a férfi. Kiválasztott, Kiválasztott, Kiválasztott. Hosszú út egy furcsa helyre. Sértetlenül elvinni a Kiválasztottat a perzselő por örvényei és a sivár pusztaság vad törzsei között, egészen a sziklaszirten magasodó Illatos Palota friss, burjánzó rétjeire és csillogó tornyaihoz. Igazán megérdemel egy kis pihenőt.
A sátor két kereskedelmi útvonal között helyezkedik cl, az évszaknak megfelelően ponyvája a visszájára van fordítva, odabent egy férfi ül, egy katona, számtalan háborút megjárt, testét hegek és égésnyomok borítják, csontjai eltörtek és összeforrtak, eltörtek és összeforrtak, aztán rendbe hozták, és újra használhatóvá tették... és ez egyszer elővigyázatlanul, óvatlanul átadja az elméjét ennek az eszelős tudatmódosító szernek, a testét pedig egy fiatal lány védelmére és gondoskodására bízza.
A lány, akinek még a nevét sem tudja, vizet önt a szájába, és hűsítőkendőt terít a homlokára. Eszébe jut az a láz, több mint száz, több mint ezer év messzeségében, és eszébe jut egy másik lány kezének hűs érintése, az a megnyugtató, lágy érintés. Hallja a széles folyó kanyarulata által közrefogott birtokon álló, hatalmas ház kertjének pázsitján csiripelő madarakat; a nyugalom holtága, emlékei kifakult táján.
Az ereiben keringő drogtól teljes kábulatban, megfeszülve és ellazulva elmerül a véletlenszerű elrendeződés áramlatában. (Eszébe jut a folyó kavicsos strandja, ahol a folyamatosan áramló víz iszapot, homokot, murvát, kavicsot, köveket és simára kopott sziklatömböket sodort méret és súly szerint növekvő sorrendben a partra, és állandó cseppfolyós súlya által körben elrendezte az elemi követ, mintha grafikonon ábrázolna valamit.)
A lány figyelte és várt. Megnyugtatta, hogy a férfi azt a drogot használta, amit ők állítanak elő, és a hatása alatt nyugodt maradt. Remélte, hogy a megérzései nem csalnak, és valóban kivételes emberrel van dolga, mert ez azt jelentené, hogy az ő nomád törzse mégsem az az egyedülállóan erős faj, aminek hiszi magát.
Attól félt, hogy a férfi nem bírja majd a drog hatását, és darabokra törik, mint a hideg vízbe hajított, vörösen izzó főzőedény, mint ahogyan az nem egy idegennel megesett már, aki tévesen azt hitte, az álomlevél is csak egy rövidke fejezet lesz az élvezeteket mértéktelenül hajszoló életében. Ez a férfi azonban nem küzdött ellene. Harchoz szokott katona létére kivételes, ösztönös megérzéssel, ellenállás nélkül engedte át magát a drog hatásának és fogadta el a drog által diktált szabályokat. A lány csodálatraméltónak tartotta, hogy egy kívülállóban megvan ez a képesség. Nem igazán tudta elképzelni, hogy a hódítók hasonlóan rugalmasak és erősek lennének. Még néhány törzsbeli fiatal férfi – legtöbbször éppen azok, akik minden más szempontból a legfigyelemreméltóbbak voltak – sem volt képes elfogadni az álomlevél nyújtotta megsemmisítő adományokat, és fel-felüvöltve, összevissza makogva szenvedték végig lerövidített rémálmukat, nyafogva, sírva könyörögtek anyjuk emlője után, összehúgyozták és összeszarták magukat, és belekiabálták, beleordították legszégyenletesebb félelmeiket a sivatagi szélbe. A megfelelő és rituálisan szabályozott mennyiségben fogyasztva a drog ritkán okozott halált, nem úgy az utóhatása. Nem egy bátor fiatal belezte ki magát pengével, szégyenében, hogy egy levél erősebbnek bizonyult nála.
Kár, hogy ez a férfi nem közülük való, jegyezte meg magában a lány. Jó férj lenne belőle, sok erős fiút és talpraesett lányt nemzene. Sok házasság köttetett az álomlevél-sátrakban, ezért először sértésnek vette, hogy őt bízták meg, vezesse végig az idegent a levél okozta kábulat napjain, végül aztán meggyőzték, vegye inkább megtiszteltetésnek a dolgot, mivel a férfi nagy szolgálatot tett a törzsnek, különben pedig ő maga választhat majd a törzs fiatal novíciusai közül, ha elérkezik a próba ideje.
Amikor bevette az álomlevelet, ragaszkodott ahhoz a mennyiséghez, amit az idősebb katonák és a Matriárkák számára írtak elő. Neki ne adjanak gyerekadagot. A lány nézte, ahogy derékban behajlítva testét körbe-körbe forog, mintha meg akarna mozdítani valamit az agyában.
A kereszteződésben, ahol a két, magányos, a kereskedők, a kereskedés és a tovatűnő tudás által kitaposott út összetalálkozott, a porba írt vékony ösvények, a sivatag barna lapjára rajzolt sápadt vonalak mellett állt a sátor. Nyáron a vászon fehér oldala kifelé, a fekete oldala befelé nézett. Télen kifordították a sátrat.
Képzeletében azt érezte, hogy az agya forog a koponyájában.
A fehér sátorban, ami fekete és fehér egyszerre, a két sivatagi út találkozásánál, a testet öltött fehér/fekete elmúlás, mint egy lehullott falevél, amely – mielőtt belekap a szél – megremeg az ébredező fuvallattól a nyugalom hullámában, a hegyek kőpereme alatt, amelyeknek csúcsát a ritkás magaslati levegőben megdermedő tajtékhoz hasonló hó és jég fedi.
Továbbsodródott, hátrahagyta a sátrat, egyre távolodott tőle, már csak egy apró folt látszott a porban vánszorgó ösvények mellett, a hegyek, a fehér és okker csúcsok elúsztak mellette, aztán eltűntek az ösvények és eltűnt a sátor, a hegyek összementek, az éhes nyári hó és a gleccserek sziklába vájó fehér karmokká váltak, az ívelt hegygerinc összenyomódott és összepréselte a látképet, így a bolygó színes sziklatömbbé, kővé, kaviccsá, homokszemmé, porszemmé vált, majd elveszett a hatalmas forgó lencsék keltette homokfergeteg örvényében, amely mindnyájuk otthona volt, és amely végül maga is apró porszemmé lett az ürességet körülvevő buborék vékony felszínén, amit a semmi alig megkülönböztethető anyaga kapcsol össze magányos testvéreivel.
Még több porszem. Aztán mind eltűnt. A sötétség uralkodott. Ő még mindig ott volt.
És alattuk, ahogy mondták, még több minden volt. Nem kell mást tenned, mondta Sma, mint hét dimenzióban gondolkodni, és akkor feltárul előtted a világegyetem, vonalként egy tórusz felületén, amely pontként indul, születése után körré változik, aztán egyre jobban kitágul, felfelé halad a tórusz belsejében, felkúszik egészen a teteje fölé, majd kívülre kerül, és végül visszaesik, lezuhan, összezsugorodik. Előfordult már korábban, és máskor is megesik majd (hogy a nagyobb/kisebb gömbök négy dimenzióban szemlélve saját világegyetemükön kívül/belül helyezkednek el). Különböző időskálák léteznek a tóruszon kívül és belül; egyes univerzumok örökké tágulnak, mások egy szempillantásnál is rövidebb ideig léteznek.
De ez túl sok volt. Túl sokat jelentett ahhoz, hogy igazán számítson. Neki arra kellett összpontosítania, amit tudott, ami ő maga volt, és amivé vált. Legalábbis pillanatnyilag.
Kihalászott egy napot, egy bolygót a létezésből, és zuhant felé, tudva, hogy ez a hely minden álma és emléke forrása.
Értelmet keresett, de hamvakat talált. Mégis hol fáj? Hát, igazából csak itt. Egy elpusztult, leégett nyári lak. Semmi jele a széknek.
Néha, mint például most is, elakadt a lélegzete a dolog banalitása miatt. Megállt és megvizsgálta magát, mivel voltak olyan drogok, amelyek ilyen hatást fejtettek ki; elakadt tőlük az ember lélegzete. A tüdeje le-föl járt. A teste feltehetően már felkészült, hogy biztosítsa önmaga védelmét, de a Kultúra – a Káosz áldja meg őket – egy további programmal is felszerelte, csak azért, hogy biztosra menjenek.
A nomádok szempontjából tekintve ez az eljárás egyszerű csalás (ő ugyanis látta az előtte álló lányt, szemmel tartotta csaknem teljesen lehunyt szempillái alól, aztán újra bezárkózott). Ez azonban elég gonosz trükk volt. Ő megtett nekik valamit, igaz nem valami nagy dolgot, most pedig elérkezett a pillanat, hogy viszonozzák a szívességet.
A trón, ahogy azt Sma egyszer említette, sok kultúrában az egyik legalapvetőbb jelkép. Egy pompás trónon ülni, ez az erő legmagasabb fokú megnyilvánulása. Az emberek eléd járulnak: ki lehajtott fejjel, ki hajlongva, kihátrálnak, leborulnak (habár ez, a Kultúra szent statisztikái szerint mindig rossz előjel); az ülés aktusa, ez az evolúciós szempontból teljességgel értelmetlen testhelyzet, amely valamelyest ellensúlyozza az állati vonásokat, kifejezte a hatalomgyakorlás képességét.
Akad néhány, alig néhány törzsből álló, kisebb civilizáció, mondta Sma, amelynek tagjai különleges alvószékekben, ülve alszanak, mert úgy vélik, ha lefekszenek, az egyenlő a halállal (hiszen a halottaikat talán nem fekvő testhelyzetben találják meg?).
Zakalwe (tényleg ez lenne a neve? hirtelen olyan furcsán, idegenül csengett az emlékezetében), Zakalwe, mondta Sma, ellátogattam egy helyre (hogyan jutottak el idáig? mi vitte rá, hogy említést tegyen erről? talán részeg volt? elővigyázatlan? lehet, hogy megpróbálta befűzni Smát, de megint az asztal alá itta magát?), Zakalwe, egyszer ellátogattam egy helyre, ahol úgy ölték meg az embereket, hogy székbe ültették őket. Nem kínzásról volt szó – az mindennapos dolognak számított; az ágyak és a székek között nincs nagy különbség, ha kétségbeesésbe akarunk hajszolni, ha el akarunk különíteni valakit, vagy fájdalmat akarunk okozni – egyszerűen azért állították fel ezeket a székeket, hogy ültükben gyilkolhassák meg áldozataikat. Ezek az emberek – csak, hogy világos legyen – vagy elgázosították áldozataikat vagy magasfeszültséget vezettek a testükbe. Bedobtak egy golyócskát a szék mellett elhelyezett tartályba, amely leginkább egy ronda komódra hasonlított, és máris felszabadult a halálos gázfelhő; vagy egy sapkát húztak az áldozat fejére, a kezét pedig valami vezetőfolyadékba mártották, és megsütötték az agyát.
Akarod hallani a csattanót? Igen, Sma, mondd el a csattanót! Ugyanebben az államban törvény tiltotta – idézem – a „kegyetlen és szokatlan büntetések kiszabását!” El tudod ezt hinni?
A bolygó körül keringett, fenn a messzeségben.
Aztán zuhanni kezdett, a levegőn keresztül a föld felé.
Megtalálta az udvarház vázát, olyan volt, mint egy elhagyatott koponya; megtalálta a lerombolt nyári lakot, olyan volt, mint egy szétzúzott koponya; megtalálta a kőhajót, olyan volt, mint egy koponya üres mása. Hamisítvány. Az eredeti sosem lebegett.
Egy másik csónakot is észrevett, egy hajót, százezer tonnányi pusztítást, amint ott üldögél önmaga elhagyatottságának kiszáradt megtestesüléseként, burkolatának rétegei kifelé merednek. Elsődleges, másodlagos, harmadlagos, légvédelmi...
Tovább körözött, aztán megpróbált közelebb jutni, megpróbálta becélozni a helyet...
De túl sok réteg volt, és végül nem sikerült átverekednie magát.
Újra kidobták, és még egyszer meg kellett kerülnie a bolygót. És ahogy megkerülte a bolygót, megpillantotta a Széket és a szörnyűséges dicsőségében pompázó Székkészítőt – nem azt, akire korábban gondolt, hanem a másikat, az igazit, azt, amelyikhez az emlékein keresztül újra meg újra vissza kellett térnie.
De vannak olyan dolgok, amiket már nem képes elviselni az ember. Bizonyos dolgokat már nem.
Ezek az istenverte emberek. Legyen átkozott mindenki. Minek van szüksége másokra?
Vissza a lányhoz. (Miért van szükség arra, hogy mások is létezzenek?) Igaz, hogy a lánynak vezetőként nem sok tapasztalata volt, azonban mégis rábízták az idegent, mert úgy vélték, a tapasztalatlanok közül ő a legjobb. De ő most megmutatja nekik. Talán már fontolgatják a felvételét a Matriárkák közé. Lehet, hogy ezért kell végigcsinálnia ezt a dolgot.
Egy nap ő vezeti majd a törzset. A csontjában érezte. Ugyanazokban a csontokban, amelyek megsajdultak, ha látta, hogy elesik egy kisgyerek; ugyanaz a fájdalom, amit akkor érzett tölcsér alakú gyermekcsontjaiban, ha valaki a földre zuhant; ugyanaz a fájdalom vezeti majd át törzse vezetőinek politikai cselszövései és a népét érő megpróbáltatások mocsarán. De végül győzni fog. Ehhez a férfihez hasonlóan, de mégis másként. Benne is megvan az a lelki erő, ami ebben a férfiben. Egy nap a törzs élére áll majd; a bizonyosság, mint egy gyermek a méhben, úgy fejlődött benne. Harcba száll a hódítókkal; a maga teljességében mutatja meg nekik rövid uralmukat; mellékvágányra tértek, ez a sivatag mélyén elvesző ösvény lesz a végzetük. Azok az emberek a síkságon túl, abban a romlottságtól illatos sziklakastélyban, mind a hatalma alá kerülnek. A nomád nők ereje és gondolkodása, a nomád férfiak ereje és bátorsága, a sivatag tövisei, megsemmisítik a sziklák dekadens virágszirom-embereinek világát. A homoktenger újra az övék lesz, és templomokat építenek majd az ő tiszteletére.
Hazugság. A lány fiatal még, nem tudja, hogyan vélekednek a törzsbeliek, semmit sem tud a nomádok végzetéről. Ő a maradék, amit odavetettek neki, hogy megkönnyítse az átjutást a nomádok által halálálomnak nevezett állapotba. Legyőzött törzsének sorsa egyáltalán nem érdekelte; az ősi örökség helyét mostanra a tekintély és a különböző fortélyos szerkezetek utáni vágyakozás vette át.
Álmodjon hát a lány. A férfi átengedte magát a drog békés tombolásának. Létezik egy összefüggés, ahol az emlékezés eltűnési pontja találkozik egy másik helyről származó fényidővel, egyelőre azonban még nem tudta biztosan, hogy elhagyta-e már ezt a pontot.
Újra megpróbálta elképzelni a hatalmas házat, de a képet elhomályosította a világítólövedék füstje és fénye. A szárazdokkban raboskodó hatalmas hadihajóra pillantott, de az egy szemernyivel sem lett nagyobb. Egyszerű csatahajó volt, se több, se kevesebb. Képtelen volt megfejteni a hajó jelenlétének mélyebb, valódi értelmét.
Nem tett mást, csak a sivatagon át elvitte a Kiválasztottat a Kastélyba. Miért volt szüksége a Kiválasztottra a királyi udvarnak? Az ötlet teljesen abszurdnak tűnt. A Kultúra nem hitt ezekben a természetfeletti zagyvaságokban, ezekben a badar babonákban. A Kultúra azonban mégis elvárta tőle, hogy a Kiválasztott – az útjukat nehezítő mindenféle kellemetlenség ellenére – biztosan eljusson az Udvarhoz.
Csak azért, hogy ne szakadjon meg ez a mocskos vérvonal, hogy fenntartsák a korlátoltság uralmát.
Hát, biztos jó okuk volt rá. Te pedig elvetted a pénzt, és elrohantál. Csakhogy igazából a pénz mint olyan nem létezett. Mihez kezdjen egy gyerek egy ilyen helyzetben?
Higgy; annak ellenére, hogy megvetik a hitet. Hinned kell. Cselekedj; annak ellenére, hogy ódzkodnak a cselekvéstől. Mire észbe kapott, főállású bűnbak lett belőle, kölcsönvett hős. Eléggé lebecsülték a hősöket ahhoz, hogy megerősödjön az önmagába vetett hite.
Tarts velünk, tedd meg azt, amit amúgy is szeretnél megtenni, sőt még annál is többet, cserébe megkapod tőlünk azt, amit másként sehol és soha nem tudsz megszerezni magadnak; a bizonyítékot, hogy jó úton jársz, hogy helyesen cselekszel; a tudatot, hogy nem csak remekül szórakozol , hanem a közjó érdekében is tevékenykedsz. Jó mulatást!
És tényleg megtette , amire kérték, és valóban élvezte a dolgot, habár arról nem mindig volt meggyőződve, hogy a helyes úton jár. De ez nem számított. A Kiválasztottat a Palotába.
Ha távolról szemlélte az életét, nem szégyellte magát. Bármit is tett, azért tette, mert valakinek meg kellett tenni. Az ember fegyvert használ, függetlenül attól, hogy éppen milyen fegyver akad a keze ügyébe. Ha adott egy cél, vagy kigondolsz egyet, elindulsz felé, nem törődve az utadba kerülő akadályokkal. Ezt a Kultúra is felismerte. Mindezt abban határozták meg, hogy adott idő alatt és technológiai fejlettségi szinten mit lehet elérni, de aztán rájöttek, hogy minden relatív, minden állandó változásban van...
Abban a reményben, hogy meg tudja lepni, megpróbált hirtelen lecsapni, megpróbálta rávetni magát a szétbombázott udvarházra, a kiégett nyári lakra és az elsüllyedt kőhajóra... de az emlékezet nem bírta el a terhet, ezért aztán a semmibe vetve, pörögve távolodott, és átadta magát a tudatosan el-nem-gondolt gondolatok elfeledésének.
A sátor a sivatagi ösvények találkozásánál állt. Kívül fehér, belül fekete. Úgy tűnt, mintha az ő képzeletbeli útkereszteződését tükrözné. Hé, hé, hé. Ez csak egy álom.
Azt leszámítva, hogy valójában nem álmodott, és hogy tökéletesen uralta a helyzetet, ha pedig kinyitotta a szemét, látta az előtte ülő lányt, amint kíváncsian és csodálkozva bámulja, és sosem bizonytalanodott el, hogy ki hol volt és mikor mi történt. Ez volt a legborzalmasabb ebben a drogban: bármikor bárhová el tudta repíteni az embert – mint ahogyan arra a legtöbb drog képes – , de a használója, ha komolyan akarta, bármikor visszajuthatott a valóságba.
Kegyetlen, gondolta.
A Kultúrának végeredményben talán mégis igaza lehet; az ember azon képessége, hogy a szervezetéből elő tud hívni bármilyen drogot vagy drogok bármilyen kombinációját, hirtelen kevésbé tűnt önzőnek és dekadensnek, mint ahogy korábban gondolta.
A lány, ahogyan azt egy borzalmas pillanatban meglátta, nagy dolgokat fog véghezvinni. Híres és fontos személyiség lesz, a törzs pedig, amelynek élére áll, nagyszerű – és szörnyű – tetteket hajt végre, ám mindez hiábavaló lesz, mert bármilyen borzalmas is az események láncolata, amit azzal indított el, hogy a Palotába vitte a Kiválasztottat, a törzs nem éli túl. Ők már halottak. A jeleket, amiket az élet sivatagának homokjában hagytak, elhomályosítják a homokviharok, egymás után rakódnak le a homokszemek, betemetve nyomaikat... Attól függetlenül, hogy még nem fogták fel tettének jelentőségét, ő is hozzájárult pusztulásukhoz. Úgyis rájönnek, miután távozik. A Kultúra elviszi innen, hogy valahol máshol tegye le, ez a kaland pedig az összes többivel együtt értelmét veszti, és nem sok minden marad utána, miközben ő továbbáll, hogy végrehajtsa nagyjából ugyanezt a feladatot valahol másutt.
Az igazat megvallva szívesen megölte volna a Kiválasztottat, mert végtelenül ostoba volt. Ritkán hozza össze a sors az embert ekkora idiótával. A srác egy igazi kretén volt. Annyi esze sem volt, hogy felfogja, mennyire hülye.
Ennél szerencsétlenebb összeállítást nem tudott elképzelni.
Annak a bolygónak az irányába vette az irányt, amit egyszer régen elhagyott.
Messzire jutott, de végül távoznia kellett. Újra megpróbálta, de már nem igazán hitt magában.
Elutasították. Mindegy, úgysem számított többre.
A Székkészítő nem az a személy volt, aki a széket készítette, világosodott meg előtte hirtelen. Ő volt és nem ő volt. Azt mondják, nincsenek istenek. Önmagamat kell megváltanom.
A szeme már lecsukódott, mégis újra lehunyta a szemét. Tudattalanul forgott körbe.
Hazugságok; zokogva felüvöltött, és a lány megvető lába elé vetette magát.
Hazugságok; tovább forgott.
Hazugságok; kezét kitárva nekiesett a lánynak, egy olyan anyát ölelt, aki nem volt ott.
Hazugságok.
Hazugságok.
Hazugságok; tovább forgott; a feje teteje és a napfényes lyuk – a sátor füstnyílása – között a levegőben sikerült felfedeznie saját jelképét. Újra süllyedni kezdett a bolygó irányába, de a lány a fekete/fehér sátorban kinyújtotta felé a karját, és letörölte a homlokát. Ezzel az aprócska mozdulattal mintha az egész lényét kitörölte volna... (Hazugságok.)
...Sokkal később jött rá, hogy csak azért vitte el a Kiválasztottat a Palotába, hogy ezzel a kölyökkel később megszakadjon a vérvonal. Mert a fiú nem csak ostoba volt, hanem impotens is. A Kiválasztott nem nemzett erős fiúkat és talpraesett lányokat (ellentétben azzal, ahogy a Kultúra mindvégig gondolta). A civakodó sivatagi törzsek egy évtizeddel később, élükön egy Matriárkával, lerohanták a Palotát. A harcosok nagy részét ez a Matriárka vezette át az álomlevél-időn. Ő vezette azt az idegent is, aki erősebb volt mindegyiküknél, aki végigszenvedte az utat, és sértetlenül, de mégis elégedetlenül tért vissza. Ezen a tapasztalaton keresztül ébredt rá, hogy a sivatagi létezés sokkal mélyebb értelmű, mint ahogyan azt a mondákból és a nomád törzs öregjeinek elbeszéléseiből ki lehet következtetni.
A plazmafegyver volt a kedvence. Művészien bánt vele: ezzel a fegyverrel festette a pusztulás freskóit, komponálta a rombolás szimfóniáit, és írta a megsemmisítés elégiáit.
Elgondolkozva megállt, a szél halott leveleket sodort a lábához, az ősi kőarcok farkasszemet néztek a viharral.
Nem tudtak meglépni a bolygóról. A kabint megtámadta... valami. Megvizsgálta a sérülést, de nem tudta megállapítani, hogy sugárvetővel lőttek-e rájuk, vagy egy robbanófej durrant el a közelükben. A végeredmény szempontjából a kérdés amúgy lényegtelen, a kabin használhatatlanná vált. Szerencséje volt, hogy a jármű túlsó oldalába kapaszkodva utazott, amikor a robbanás történt, mert így maga a kabin némi védelmet nyújtott. Ha a másik oldalon kapaszkodik, telibe kapja őt a sugárnyaláb vagy a robbanótöltet, és vége.
Ráadásul valami kezdetleges effektorral is támadták őket, amitől a plazmafegyver besült, pedig a támadás alatt végig a ruhája és a jármű külső burkolata között tartotta, ezért a szerkezetnek nem árthatott az a fizikai behatás, ami összeroncsolta a kabint. A plazmafegyver mégis füstölt és felforrósodott, és amikor végre sikerült a gépet – a sértetlen Beychaével a fedélzeten – letennie a földre, és felnyitotta a fegyver ellenőrzőtábláit, a szerkezet belsejében nem látott mást, csak valami langyos, olvadt masszát.
Talán, ha nem szarakodik annyit, hogy meggyőzze az öreget; jobb lett volna, ha egyszerűen leüti, és későbbre halasztja a megbeszélést. Túl sokáig tartott, túl sok időt hagyott üldözőinek. Ilyenkor minden másodperc számít. Az istenit, minden ezredmásodperc, minden nanoszekundum számít. Túl sokáig szarakodott.
– Ki fognak nyírni! – üvöltötte. – Vagy melléjük állsz, vagy végeznek veled. Nemsokára kitör a háború, Tsoldrin. Vagy támogatod őket, vagy valami súlyos baleset ér! Nem maradhatsz semleges!
– Őrültség – ismételte Beychae, miközben Ubrel Shiol fejét ringatta a karjában. Nyál csöpögött a lány szájából. – Te beteg vagy, Zakalwe, beteg – mondta az öreg, és sírva fakadt.
Zakalwe odament hozzá, és a Shioltól elvett fegyvert a kezében tartva fél térdre ereszkedett. – Tsoldrin, mit gondolsz, minek hord ilyen cuccokat magánál? – Kezét az öregember vállára téve folytatta: – Talán nem láttad, hogyan mozgott, amikor megpróbált megrúgni? Tsoldrin, könyvtárosok... asszisztensek... nem mozognak így. – Kinyújtotta a kezét, és újra megtapogatta az eszméletlenül fekvő nő nyakát. – Ő is csak egy börtönőr volt, Tsoldrin. Talán ő lett volna a hóhérod.
Zakalwe kivette a kocsi alól a virágcsokrot, és – Beychae kezét elhúzva – óvatosan a nő feje alá tette.
– Tsoldrin – mondta. – Mennünk kell. Rendbe fog jönni.
Elrendezte Shiol karjait. Már korábban az oldalára fordították, nehogy megfulladjon. Óvatosan Beychae hóna alá nyúlt, és lassan talpra állította. Ubrel Shiol hunyorogva kinyitotta a szemét, amikor meglátta a két férfit, motyogni kezdett, és fél kézzel a tarkójához nyúlt. Átfordult. Szédült, elvesztette az egyensúlyát. A kéz, amelyik a tarkójához ért, most előrelendült. Apró, henger alakú tárgyat szorongatott, olyan volt, mint egy toll. Zakalwe érezte, hogy amikor a lány felpillantott, Beychae teste megfeszült. Shiol megpróbálta becélozni a miniatűr lézerfegyverrel az öregember fejét, de előrebukott.
Ahogy a lézertoll fölött a lány sötét, homályos szemébe nézett, Beychaét ijesztő zavarosság szállta meg. A lány megpróbált megtámaszkodni valahol, és újra célba vette az öregembert. Nem Zakalwét vette célba, hanem engem. Engem!
– Ubrel... – kezdte Beychae.
A lány ájultan hátrazuhant.
Beychae az úton heverő ernyedt testre meredt. Aztán hallotta, valaki a nevén szólítja, és a karjánál fogva rángatni kezdi.
– Tsoldrin... Tsoldrin... Tsoldrin, gyerünk már!
– Zakalwe, a lány rám célzott, nem rád!
– Tudom, Tsoldrin.
– Engem vett célba!
– Tudom, gyerünk. Itt a kabin.
– Engem...
– Tudom, Beychae, tudom. Szállj be!
Az égbolton úszó szürke felhőket figyelte. Egy magas hegy lapos tetején állt, körülötte minden irányban hasonló magasságú, erdő borította csúcsok emelkedtek. Bosszúsan vette szemügyre az erdős hegyoldalakat, a különös, csonka kőpilléreket és talapzatokat, amelyek az egész fennsíkot beborították. A szakadék mélyén megbújó városban eltöltött hosszú hónapok után megszédítette a végtelennek tűnő széles látóhatár. Hátat fordított a horizontnak, és a szél által kupacokban felhalmozott levelek között utat törve elindult vissza oda, ahol Beychae ült. A plazmafegyver egy jókora gömbölyű kőnek támasztva pihent. A kabin úgy száz méterrel arrébb, a fák között állt.
Már ötödször vagy hatodszor kapta fel és kezdte vizsgálgatni a fegyvert.
Sírhatnékja támadt, ha ránézett. Olyan gyönyörű fegyver volt. Minden egyes alkalommal, amikor felemelte, a lelke mélyén abban reménykedett, hogy a fegyvernek semmi baja, hogy a Kultúra – anélkül, hogy említették volna – felszerelte valami önjavító berendezéssel, és hogy a sérülés egyszerűen eltűnik...
Fújt a szél; a levelek szétszóródtak. Dühösen, elkeseredetten megrázta a fejét. Beychae vastagon bélelt nadrágban és hosszú kabátban ücsörgött. Egyszer csak Zakalwe felé fordulva így szólt:
– Bedöglött?
– Be – felelte a másik. Az arca bosszús volt. A csőtorkolatnál fogva két kézzel megragadta a fegyvert, a feje fölött megpörgette, aztán elengedte. A puska pörögve repült a fák közé, és eltűnt egy halom, lehullott falevél között.
Leült Beychae mellé.
A plazmafegyvernek annyi, már csak egy pisztoly maradt; egyetlen ruhájuk van; az antigravitációs egységet nem tudja használni anélkül, hogy fel ne fedné a pozíciójukat; a kabin tönkrement; a modult sehol se látni; a fülbevaló terminál és a ruha teljesen süket... meg kell hagyni, jó nagy szarban vannak. Ellenőrizte, hátha a ruha adó-vevője mégis fog valami jelet; a csuklóképernyőn a hírek mentek; Solotolról nem tettek említést. Mindössze a csillaghalmazban zajló kisebb háborús konfliktusokról esett néhány szó.
Beychae is a kis képernyőt nézte.
– Meg tudod állapítani, hogy a nyomunkban vannak-e? – kérdezte.
– Csak, ha bemondják a hírekben. A hadsereg adását kódolják; nem sok esélyünk van rá, hogy sikerül befognunk. – A felhőkre nézett. – Lehet, hogy hamarosan közvetlen forrásból tudjuk meg, mi a helyzet.
– Hmm – mondta Beychae, aztán komoran a kőlemezekre pillantva így folytatta: – Azt hiszem, tudom, hol vagyunk.
– Tényleg? – kérdezte mindenféle lelkesedés nélkül Zakalwe. A térdére könyökölt, és az állát a tenyerén nyugtatva a látóhatár szélén lévő alacsonyabb hegyek fákkal borított lejtőit nézte.
Beychae bólintott. – Egy ideje már ezen töröm a fejem. Azt hiszem, ez a Srometren Csillagvizsgáló, a Deshal-erdőben.
– Milyen messzire van Solotoltól?
– Oh, egy másik kontinensen van, úgy kétezer kilométerre.
– Ugyanazon a szélességi fokon – jegyezte meg keserűen Zakalwe, és felnézett a szürke, hideg égboltra.
– Megközelítőleg, feltéve, ha tényleg ott vagyunk, ahol gondolom.
– Kinek az irányítása alatt áll a terület? – kérdezte Zakalwe. – Kinek a fennhatósága alá tartozik? Ugyanaz a banda, mint Solotolban? A Humanisták?
– Igen – felelte Beychae, majd a nadrágját leporolva feltápászkodott, és szemügyre vette a lapos hegytető kőlemezein álló furcsa kőeszközöket. – A Srometren Csillagvizsgáló! – sóhajtotta. – Milyen ironikus, hogy itt értünk földet, amikor a csillagok felé tartottunk!
– Lehet, hogy nem merő véletlenségből kerültünk ide – szólalt meg Zakalwe, aztán felkapott egy gallyat a földről, és néhány összevissza formát rajzolt a lába elé a porba. – Népszerű ez a hely?
– Természetesen – felelte Beychae. – Ötszáz éven át ez volt a hajdani Vrehid Birodalom csillagászati kutatásainak központja.
– Vannak errefelé turistaútvonalak?
– Minden bizonnyal.
– Akkor lehet, hogy van a közelben valahol egy világítótorony, ami a repülőket navigálja. Talán a kabin is arrafelé vette az irányt, amikor érzékelte, hogy megsérült. Így bárki könnyen a nyomunkra bukkanhat.
– Felnézett az égre. – Ha akarjuk, ha nem. – A fejét csóválva tovább rajzolgatott az ággal a porba.
– Most mihez kezdünk? – érdeklődött Beychae.
Zakalwe megvonta a vállát.
– Megvárjuk, amíg valaki felbukkan. Az összes kommunikációs eszköz bedöglött, úgyhogy nem tudom kideríteni, a Kultúra értesült-e egyáltalán a történtekről... legjobb tudomásom szerint a Modul még mindig errefelé tart, hogy felvegyen minket, de az is lehet, hogy a Kultúra egy csillaghajót küldött értünk, vagy – ami még valószínűbb – , hogy a solotoli haverjaid... – Megint megvonta a vállát, aztán eldobta a gallyat, és az égboltra pillantva nekidőlt a kőépítménynek. – Lehet, hogy ebben a pillanatban is figyelnek minket.
– A felhőkön keresztül? – kérdezte Beychae, és ő is felnézett.
– Igen, a felhőkön keresztül.
– Nem lenne jobb, ha elbújnál vagy elmenekülnél az erdőn át?
– De, lehet – felelte Zakalwe.
Beychae felállt, és a másik felé fordult.
– Hová mentünk volna, ha sikerül meglépnünk?
– Az Impren-rendszerbe. Van arrafelé néhány semleges, vagy legalábbis nem kifejezetten háborúpárti űrlakóhely – felelte Zakalwe.
– A feljebbvalóid komolyan úgy gondolják, hogy... a háború a küszöbön áll?
– Igen – sóhajtott a férfi. A ruha arcvédő lemezét már korábban felhajtotta; most – az égre pillantva – levette a sisakot. Hátrasimított hajába túrt, kibontotta a copfját, és megrázta hosszú fekete haját. – Talán tíz nap, talán száz, de a háború nem marad el. – Halványan elmosolyodott. – Ugyanazon okok miatt, mint legutóbb.
– Azt hittem, az ökológiai érvekkel mindenkit sikerült meggyőznünk a szárazföld-formálás veszélyeiről – mondta Beychae.
– Akkor sikerült, de változnak az idők, változnak az emberek. Már nem ugyanaz a nemzedék van hatalmon. Kemény küzdelem árán ugyan, de sikerült elismertetnünk az érző, értelmes gépeket, később azonban mégsem tartották magukat a megállapodáshoz. Most mindenki azt mondja, rendben van, a gépek éreznek, de ez nem érdekes, csak az számít, hogy az emberek éreznek. És hát az embereknek nem kell sok, hogy más fajokat maguknál alacsonyabb rendűnek tartsanak.
Beychae egy darabig hallgatott, aztán így szólt: – Zakalwe, eszedbe jutott már valaha, hogy a Kultúra sokkal jobban érdekelt ezekben a kérdésekben, mint ahogyan te gondolod, és ahogyan ők állítják?
– Nem, erre még sosem gondoltam – Beychae úgy érezte, Zakalwe végig sem gondolta, mit válaszol.
– Azt akarják, hogy mindenki olyan legyen, mint ők, Cheradenine. Mivel nem élnek a száraz-földformálás eszközével, azt akarják, hogy senki se csinálja. Te is tudod, hogy bizonyos érvek éppenséggel a szárazföld-formálás mellett szólnak. Úgy tűnik, a fajdiverzitás növelését sokan – még a szükséges többlet élőhely biztosítása nélkül is – fontosabbnak tartják, mint a vadon védelmét. A Kultúrabeliek mélységes elkötelezettjei az érző gépeknek, ezért azt hiszik, mindenkinek így kellene gondolkodni. Szerintem igazából azt akarják, hogy minden civilizációt gépek működtessenek. Ezt pedig kevesebben akarják. Elismerem, a fajok közötti tolerancia kérdése teljesen más természetű probléma, de úgy tűnik, a Kultúra még ezen a területen is fenntartja azon álláspontját, miszerint a különböző fajok előre átgondolt keveredése nem csak elfogadható, hanem egyenesen kívánatos, sőt szinte kötelező. Megismétlem a kérdést: ki dönti el, hogy ez helyes-e?
– Szóval szerinted jó lenne a háború... de miért is? Hogy végre tiszta vizet öntsünk a pohárba? – Zakalwe a sisakot vizsgálta.
– Nem, Cheradenine, csak azt próbálom megértetni veled, hogy a Kultúra mégsem olyan objektív, mint amilyennek hiszi magát, és – miután ez a helyzet – a háború kirobbanását illetően teljességgel megbízhatatlanok az előrejelzései.
– Ebben a pillanatban is több tucat bolygón zajlanak kisebb háborúk, Tsoldrin. Az emberek nyilvánosan beszélnek a háborúról; ki arról, hogyan lehetne elkerülni, ki arról, hogyan lehetne korlátozni az elterjedését, ki pedig arról, miért elképzelhetetlen, hogy megtörténjen... Akárhogy is, a háború a küszöbön áll. Érezni a levegőben. Elég ha belepillantasz a hírekbe, Tsoldrin, azonnal megérted.
– Nos, akkor lehet, hogy tényleg elkerülhetetlen a háború – mondta Beychae a csillagvizsgáló mögött elterülő fás síkságokat és hegyeket fürkészve. – Lehet, hogy épp itt az... ideje.
– Baromság – fortyant fel Zakalwe. Az öreg meglepetten nézett rá. – Van egy mondás, amely úgy tartja, „A háború egy magas szikla”. Kikerülheted anélkül, hogy rálépnél, sétálhatsz a tetején, amíg bírod idegekkel, akár le is ugorhatsz róla, és ha nem zuhansz túl mélyre, hanem fennakadsz egy sziklapárkányon, visszamászhatsz a tetőre. Mindig van választásod, kivéve ha lerohannak, de még ebben az esetben is biztosan akad valami, ami elkerülte a figyelmed – egy lehetőség, amivel nem éltél, és amit ha észreveszel, elkerülheted a végzetes inváziót. Mindig van választásod. A háború sohasem szükségszerű.
– Zakalwe – vette át a szót Beychae – , nagyon meglepsz, azt hittem, te.
– Azt hitted, háborúpárti vagyok? – fejezte be a kérdést a férfi, és szomorkás mosollyal az ajkán felállt. Az öregember vállára tette a kezét, és így szólt: – Túlságosan beletemetkeztél a könyveidbe, Tsoldrin. – Zakalwe elsétált a kőeszközök mellett. Beychae lepillantott a köveken heverő sisakra, aztán elindult a férfi után.
– Igazad van, Zakalwe. Túl sokáig kivontam magam a forgalomból. Lehet, hogy a jelenleg hatalmon lévő vezetők felét hírből se ismerem; fogalmam sincs, hogy pontosan mik a napirenden lévő ügyek; és halvány gőzöm sincs a különböző szövetségek pontos erőegyensúlyáról... de a Kultúra vezetése nem lehet ennyire... kétségbeesve, hogy azt hiszik, egymagam képes leszek bármit is megváltoztatni... Vagy mégis?
Zakalwe megfordult, és Beychae szemébe nézett.
– Tsoldrin, az igazság az, hogy fogalmam sincs. Ne hidd, hogy nem gondolkodtam ezen. Lehet, hogy te tényleg képes vagy megváltoztatni a dolgok menetét. Lehet, hogy mindenki valami elfogadható kifogás után kutat, hogy ne kelljen harcolniuk. Talán téged, akit nem szennyeztek be az elmúlt időszak hatalmi csatározásai, fel lehet használni kifogásként. Egyszer csak visszatérsz halottaidból, és a segítségeddel békésen elsimítják a konfliktust. Ráadásul mindenki megőrzi a tekintélyét. Persze előfordulhat, hogy a Kultúra titokban jó ötletnek tart egy kisebb fegyveres összecsapást, sőt az is lehet, hogy pontosan tudják, semmivel sem lehet megakadályozni a totális háború kirobbanását, mégis olyan színben akarják feltüntetni magukat, mintha az utolsó pillanatban is menteni próbálnák a helyzetet, függetlenül attól, mekkora dobásra készülnek, nehogy később a szemükre vethessék, „Ezt miért nem próbáltátok meg?” – Zakalwe megvonta a vállát. – Sosem próbáltam meg túljárni a Kultúra eszén, Tsoldrin, a Kontaktról meg a Rendkívüli Körülményekről nem is beszélve.
– Csak teljesíted a parancsaikat.
– És felmarkolom a pénzt.
– De gondolom, úgy hiszed, a jó oldalon állsz, nem igaz, Cheradenine?
A férfi a lábát lóbálva üldögélt a kőtalapzaton.
– Halvány fogalmam sincs, hogy ezek a jó fiúk vagy sem, Tsoldrin. Mindenesetre annak tűnnek, de aztán ki tudja, hogy a látszat és a valóság egybeesik-e? – A homlokát ráncolva a távolba meredt. – Sosem láttam őket kegyetlenkedni, még ha éppen lett is volna rá alapjuk. Emiatt aztán néha egyenesen ridegnek tűnnek. – Újra megvonta a vállát. – Persze akadnak, akik azt állítják, a rossz isteneknek van a legszebb arcuk és a legmézesebb hangjuk. A picsába – kiáltotta Zakalwe, aztán leugrott a kőasztalról, és megállt a régi obszervatórium egyik peremét jelző korlát mellett. A látóhatár felett vörössé váló égboltot nézte. Egy óra múlva besötétedik. – Mindig állják a szavukat, és nagyon jól fizetnek. Hát nem ilyen egy jó munkáltató, Tsoldrin?
– Azért azt mégsem kellene engedni, hogy a fejünk felett döntsenek a sorsunkról.
– Talán jobb, ha az a rakás dekadens faszfej dönti el a Kormányzatban?
– Ők legalább velünk együtt nyakig benne vannak a dologban; számukra nem csak játék ez az egész.
– Ó, szerintem nagyon tévedsz. Ha valakinek, hát nekik tényleg csak játék. A különbség annyi, hogy a Kultúrabeli Elmékkel ellentétben ezeknek a fickóknak annyi eszük sincs, hogy komolyan vegyék a játékot.
Mély lélegzetet vett. Nézte, ahogyan a szél az alattuk lévő ágakkal játszik, és leveleket tép le róluk.
– Tsoldrin, ugye nem oda akarsz kilyukadni, hogy az ő oldalukon állsz?
– Az oldalak kérdése mindig is problematikus volt – felelte Beychae. – Régebben mindannyian azt mondtuk, nem akarunk mást, csak ami a Csillaghalmaz javát szolgálja. Azt hiszem, a legtöbben nem csak a levegőbe beszéltek. Most is ugyanezt akarjuk, de mégsem tudom, mi a helyes lépés. Néha úgy érzem, túl sokat tudok, túl sokat tanultam, túl sokat elmélkedtem, túl sokat emlékeztem. A végén mégis az egész mintha kiegyenlítődne, mintha por lepné be azt a... szerkezetet a bensőnkben, ami a cselekedeteinket irányítja, mintha mindenre ugyanakkora teher nehezedne, hogy az ember minden oldalon lássa a jót és a rosszat is egyben, mert bárhogy is alakuljanak az események, mindig vannak okok és előzmények... úgyhogy nem csoda, ha a végén az ember nem tesz semmit. Lehet, hogy ez az egyetlen helyes lépés. Talán a fejlődés egyetlen lehetséges útja az, ha átengedjük a pályát a fiatalabb és szabadabb szellemeknek, azoknak, akik nem félnek cselekedni.
– Oké, akkor hát az egyensúly a lényeg. Minden társadalom így működik. Az öregek lecsillapítják a lázadó fiatalokat. A módszer generációról generációra öröklődik, és a különböző intézmények felállításával, vagy a már létező intézmények átalakításával és lecserélésével valósul meg. De a Kormányzat, a Humanisták, a két megközelítés legrosszabb elemeit használják fel. Ósdi, téves és lejáratott elméleteket próbálnak alátámasztani a háborúmániájukkal. Az egész egy óriási rakás szar, Tsoldrin, és ezt te is pontosan tudod. Megérdemled, hogy pihenéssel töltsd az időd, ezt senki sem vitatja. De a lelkiismereted nem hagy majd nyugodni, ha beindulnak a dolgok. Nagy hatalmad van, Tsoldrin, ha akarod, ha nem. Az, hogy nem cselekszel, felér egy nyilatkozattal. Hát nem érted? Minek tanultál annyit, mire volt jó az a rengeteg kutatás, mit ér a tudásod, ha semmivel sem lettél bölcsebb? És mi más a bölcsesség, mint a tudás, amivel megkülönbözteted a jót a rossztól, ami segít felismerni, hogy hogyan cselekedj helyesen. Ebben a civilizációban egyesek istenként tisztelnek, Tsoldrin, ha tetszik, ha nem. És ha nem teszel semmit... úgy érzik majd, magukra hagytad őket. Kétségbe fognak esni. De okolhatja ezért őket bárki is?
Zakalwe lemondóan legyintett, aztán a mellvédfalra támaszkodva az egyre sötétebb égboltot fürkészte. Beychae hallgatott.
Zakalwe elég időt adott az öregnek, hogy végiggondolja a dolgot, aztán a különös kőeszközöket szemügyre véve körbepillantott a sík hegytetőn. – Csillagvizsgáló, mi?
– Igen – felelte Beychae rövid habozás után. Fél kézzel megérintette az egyik kőtalapzatot. – Régebben azt hitték, hogy egy négy-ötezer éves temetkezési hely, aztán meg, hogy valami csillagjósda, később az itt leolvasott adatok segítségével sikerült előre jelezni néhány napfogyatkozást. Végül a Vrehidák megépítették a csillagvizsgálót, hogy tanulmányozni tudják a holdak, a bolygók és a csillagok mozgását. Az obszervatóriumban vízórák, napórák, bolygóórák, szextánsok... részleges planetáriumok... sőt még kezdetleges szeizmográfok – pontosabban földrengés-irányjelzők – is találhatók.
– Használnak teleszkópokat?
– Csak igen gyatra minőségű eszközeik vannak, úgy egy évtizeddel a Birodalom bukása előtt készültek. A mérési eredmények, amiket ezekkel a távcsövekkel kaptak, elég sok galibát okoztak, mivel ellentmondtak a már meglévő – vagy meglévőnek hitt – ismereteiknek.
– Mik ezek az izék? – Az egyik talapzaton egy hatalmas, rozsdás fémtál állt, amelynek közepéből éles tengely meredt az ég felé.
– Ha jól sejtem, iránytű – felelte Beychae. – Erőterek segítségével működik – mosolygott az öreg.
– És ez? Úgy néz ki, mint egy farönk – tapogatta meg Zakalwe egy jókora, durva, de bordázott felületű, körülbelül egy méter magas és kétszer akkora átmérőjű henger szegélyét. – Hmm, kőből van.
– Ah! – kiáltott fel Tsoldrin, amikor a kőhengernél utolérte a másikat. – Nos, ha ez az, amire gondolok... eredetileg természetesen csak egy farönk volt... – A tenyerével végigsimította a kőhenger felületét, valamit keresett a peremén. – Már réges-rég megkövült, de ha alaposan megnézed, még mindig látszanak az évgyűrűk.
Zakalwe közelebb hajolt, és a délutáni félhomályban szemügyre vette a kő szürke felszínét. Jól látszottak a rég halott fa évgyűrűi. Még jobban előrehajolt, és levette az egyik kesztyűjét, aztán az ujjával végigsimította a követ. A különleges időjárási hatások következtében a fából lett kő gyűrűi kitapinthatóvá váltak. Az ujja végigfutott az apró barázdákon, melyek távolabbról úgy néztek ki, mint egy hatalmas kőisten ujjlenyomata.
– Mennyi év – sóhajtotta Zakalwe, majd kezét a farönk közepére tette, és újra végighúzta a barázdált felületen. Beychae nem szólt semmit. Minden gyűrű egy teljes évet jelöl, az egyes gyűrűk közti távolságból kiderül, rossz vagy jó év volt-e. Az összes gyűrű teljes, lezárt és hermetikus. Minden év, mintha egy ítélet része lenne, minden gyűrű egy-egy bilincs, ami a múlthoz láncol, minden gyűrű egy-egy fal, egy-egy börtön. Az ítélet egykoron fába, most kőbe zárva. Kétszeresen megfagyott, kétszeresen elítélt, először elgondolható, másodszor felfoghatatlan időre. Az ujját végigfuttatta a gyűrűk falán, mintha száraz papírt fektettek volna a barázdált kőre.
– Ez csak egy fedél – szólalt meg a rönk túlsó felén Beychae. Leguggolt, keresett valamit a hatalmas kőhenger oldalán. – Kell lennie valahol... ah. No, meg is van. Nehogy azt hidd, képesek leszünk felemelni...
– Fedél? – kérdezte Zakalwe, és a kesztyűjét felvéve odasétált az öregemberhez. – Mégis minek a fedele?
– Egy olyasféle fejtörő, amit akkor játszottak a Birodalmi Csillagászok, ha nem volt tiszta az ég – felelte Beychae. – Látod azt a fogantyút?
– Egy pillanat. Nem akarsz hátrébb állni?
Beychae hátralépett.
– Zakalwe, ehhez minimum négy erős férfire volt szükség.
– Ez a ruha erősebb annál, csak nehéz lesz egyensúlyban tartani... – Két fogantyút talált a kövön. – Ruha, parancs: erő normál maximális.
– Beszélned kell a ruhával? – hökkent meg Beychae.
– Ja – vágta rá Zakalwe. Behajlította a hátát, és felemelte a fedél egyik oldalát. A bakancsa alól felszálló kis porfelhő jelezte, hogy egy beszorult kavics feladta a küzdelmet. – Ehhez beszélned kell, de vannak olyanok is, ahol elég, ha elgondolod, amit akarsz. Nekem nem... – megrántotta a fedél egyik oldalát, és kinyújtotta a lábát, hogy menet közben ne veszítse el az egyensúlyát – ...igazán tetszett ez a megoldás. – A megkövült farönk tetejét a feje fölött tartva, a talpa alatt ropogó, csikorgó kavicsok hangjától kísérve, átbotladozott az egyik közeli kőtalapzathoz. Leengedte, és addig mozgatta oldalirányba a kőfedelet, míg végül sikerült a talapzatra helyeznie. Visszafelé menet elkövette azt a hibát, hogy összecsapta a tenyerét. Ahogy a két keze összeért, egy ágyúlövéshez hasonló dörrenés hallatszott. – Hoppá – vigyorodott el. – Ruha, parancs: erő kikapcsol.
A kőfedőlap alól egy lapos tölcsér bukkant elő. Úgy tűnt, mintha magából a megkövült farönkből vájták volna ki. Közelebbről is szemügyre véve látszott, hogy a tölcsér oldala barázdált: évgyűrű évgyűrű hátán.
– Nagyon ügyes – mondta csalódott hangon Zakalwe.
– Nem jól nézed a dolgot, Cheradenine – szólalt meg Beychae. – Hajolj csak közelebb!
Zakalwe közelebb hajolt.
– Nincsen véletlenül nálad valami nagyon apró, gömbölyű dolog? – kérdezte Beychae. – Mondjuk egy... csapágygolyó?
– Egy csapágygolyó? – hökkent meg Zakalwe, az arca fájdalmas fintorba torzult.
– Nincsen nálad semmi ilyesmi?
– A legtöbb civilizációban úgy találod majd, hogy a csapágygolyók szobahőmérséklet felett nem bírják tartani a versenyt a szupravezetéssel, az erőtér-technológiákról nem is beszélve. Na persze, ha ipari régészettel foglalkozol, és azzal töltöd az idődet, hogy valami ósdi gépezetet próbálsz működtetni, akkor van rá esély. Nálam egy szál golyó... – Zakalwe közelebbről megvizsgálta a lapos kőtölcsér közepét. – Rovátkák.
– Pontosan – mosolygott Beychae.
Zakalwe hátralépett, és szemügyre vette a barázdált tölcsért. – Ez egy labirintus!
Labirintus. A kertjükben is volt egy útvesztő, de hamar kinőtték. Ismerték minden zugát, és csak akkor használták, ha olyan gyerekek jöttek vendégségbe, akiket nem kedveltek. Ilyenkor néhány órára eltüntették őket a labirintusban.
– Pontosan – bólintott Beychae. – Apró, színes gyöngyökkel meg kavicsokkal indultak útnak, és megpróbáltak eljutni az útvesztő pereméhez. – Még közelebb hajolt. – Azt mondják, volt valami módszer, amivel játékká lehetett alakítani. Festett vonalakkal részekre osztották az egyes gyűrűket; apró fahidakat és torlaszként szolgáló falakat lehetett használni, amelyek megkönnyítették az előrehaladást, vagy megnehezítették a vetélytársak dolgát. – Beychae hunyorgott a félhomályban. – Hmm. Úgy nézem, a festék már lekopott.
Zakalwe lepillantott a lapos tölcsér száz meg száz apró barázda szabdalta felszínére – mint egy hatalmas vulkán makettje, gondolta mosolyogva. Sóhajtott egyet, és a ruha csuklójába épített képernyőre pillantott. Újra lenyomta a vészjelző gombot. Semmi válasz.
– Kapcsolatba akarsz lépni a Kultúrával?
– Mmm – motyogta Zakalwe a megkövült útvesztőt bámulva.
– Mit csinálnak veled , ha a Kormányzat megtalál minket? – kérdezte Beychae.
– Hát – Zakalwe a vállát vonogatva visszament ahhoz a korláthoz, amelynél korábban álltak – , nem sok mindent. Nem valószínű, hogy kapásból kiloccsantják az agyamat. Előtte megpróbálnak kiszedni belőlem mindent. Beletelik egy kis időbe, amíg a Kultúrának sikerül kiszabadítania, akár tárgyalás útján, akár túszcserével. Miattam nem kell aggódnod. – Rámosolygott Beychaére. – Mondd meg nekik, hogy elraboltalak. Majd azt mondom, hogy elkábítottalak, és begyömöszöltelek a kabinba. Szóval egy percig se aggódj! Lehet, hogy egyenesen visszavisznek a dolgozószobádba.
– Hát – mondta Beychae, és felzárkózott Zakalwe mellé a korlátnál. – Remekül megépített dolgozószoba volt, Zakalwe. Gondosan kialakították, és ügyesen életben tartották bennem az érdektelenséget. Nem hiszem, hogy túl könnyű lesz ott folytatni, ahol a te... kissé erőszakos beavatkozásod előtt abbahagytam.
– Ah. – Zakalwe elmosolyodott. Lenézett a fákra, aztán a kesztyűjére, mintha ellenőrizné, hogy minden ujja megvan-e. – Na, igen. Nézd, Tsoldrin... sajnálom... mármint a barátodat, Shiolt.
– Csakúgy, mint én – jegyezte meg halkan Beychae, és bizonytalanul elmosolyodott. – Boldog voltam, Cheradenine. Már rég nem éreztem ehhez hasonlót. – A felhők mögött lebukó napot nézték. – Biztos vagy benne, hogy ő is közülük való? Úgy értem, teljesen?
– Minden kétséget kizáróan, Tsoldrin. – Mintha könnyek csillantak volna az öregember szemében. Zakalwe elfordult. – Ahogy már mondtam, sajnálom.
– Remélem – folytatta Beychae – , van más módja is annak, hogy boldoggá tegyék... hogy az öregek boldogok legyenek. Nem csak úgy, ha becsapják őket.
* Talán mégsem erről volt szó – mondta Zakalwe. – Különben meg az öregség sem olyan már, mint régen. Én is öreg vagyok – emlékeztette Beychaét, aki biccentett egyet, és szipogva zsebkendőért nyúlt.
– Ja tényleg, mindig kimegy a fejemből, hogy milyen öreg vagy. Hát nem különös? Ha sokáig nem találkozol valakivel, mindig ledöbbensz, hogy milyen nagy vagy milyen öreg lett. De amikor téged látlak... szóval te szemernyit sem változtál, ezért érzem magam melletted annyira öregnek, Cheradenine, igazságtalanul, indokolatlanul öregnek.
– Igazából én is megváltoztam, Tsoldrin – vigyorgott Zakalwe. – De nem lettem öregebb. – Mélyen Beychae szemébe nézett. – A Kultúra ezt is megteszi neked, ha akarod. Bizonyos eljárásokkal képesek megfiatalítani az embert, aztán stabilizálják az életkorát, vagy lelassítják az öregedés folyamatát.
– Meg akarnak vesztegetni, Zakalwe? – mosolygott Beychae. – Hé, ez csak egy kósza gondolat volt. Különben sem megvesztegetés, hanem fizetség lenne. Nem erőltetnék rád. Mindegy, hiszen a kérdés már kizárólag elméleti síkon érdekes. Ott jön egy repülőgép. Tsoldrin felnézett a lemenő nap fényében vörösen izzó felhőkre. Sehol sem látta a gépet.
– A Kultúra repülőgépe? – kérdezte gyanakvóan Beychae. Zakalwe elmosolyodott.
– Hát, ahogy nézem, Tsoldrin, ezt a gépet nem a Kultúra küldte – mondta a férfi, aztán gyorsan megfordult, felkapta a sisakot a földről, és a fejébe húzta. A sötét alak a páncélozott, érzékelőkkel teli védőlemez mögött azonnal elvesztette minden emberi vonását. Előhúzta pisztolyát.
– Tsoldrin, a te helyedben én beszállnék a kabinba, vagy egyszerűen elrohannék, és elbújnék valahol – üvöltötték a ruha beépített hangszórói, miközben Zakalwe a fegyver beállításait ellenőrizte. Aztán Beychae felé fordult. A sisak úgy nézett ki, mint egy hatalmas, félelmetes rovar feje. – Egy kicsit megfingatom ezeket a seggfejeket. Csak a móka kedvéért. Az lenne a legjobb, ha nem lennél a közelben.
A több mint nyolcvan kilométer hosszú űrhajót a Nem A Méret A Lényeg névre keresztelték. Az utolsó dolog, amire leszállt, valójában nagyobb volt a saját méreténél. Na persze az egy jégtábla volt, melyen két teljes hadsereg el tudott rejtőzni, de még így is csak egy hajszálnyival tett túl a Rendszerközi Hajó méretén.
– Mégis hogyan maradnak egyben ezek az izék? – A lakórészlegek alkotta miniatűr völgyre néző erkélyen állt. A lépcsőzetes teraszokat lombkorona borította, a teret sétányok és hosszú, keskeny hidak szabdalták, a V alakú völgy mélyén kis patak csobogott. Emberek üldögéltek az apró udvarokon felállított asztalok körül, heverésztek a patakparton a fűben, vagy pihentek meg a teraszokon található kávéházak, bárok párnáin és díványain. A völgy középpontja felett, a ragyogó kék mennyezet alatt egy utazócső kígyózott, és a völgy hullámos vonalát követve eltűnt a messzeségben. Az utazócső alatt, mint valami hatalmas fénycső, vakítóan világított az álnapfény.
– Hmm? - kérdezte Diziet Sma, miután kezében az italokkal megállt Zakalwe mellett, és átnyújtotta az egyik poharat.
– Túl nagyok - motyogta a férfi szembefordulva a nővel. Ellátogatott a csarnokoknak nevezett helyiségekbe, ahol a kisebb űrhajókat gyártották (a kisebb jelző ebben az esetben három kilométer hosszú hajókra utalt). Ezeknek az alátámasztás nélküli hangároknak papírvékony falaik vannak. Sikerült közelebbről szemügyre vennie a roppant méretű motorokat, melyek – ránézésre – szilárdnak tűntek, nem lehetett hozzájuk férni (de mégis hogyan?), és nyilvánvalóan irdatlan tömegük volt. Elbizonytalanodott, amikor rájött, hogy a hatalmas űrhajón egyetlen vezérlőterem, parancsnoki híd vagy pilótafülke sincs, és az egész rendszert három Elme – három különleges számítógép – irányítja (mi van!?).
Most végre kiderítette, hol lakik ez a rengeteg ember, de az egész valahogy túl nagy, túl sok, túl könnyű volt, különösen, ha a hajó tényleg úgy gyorsul, ahogyan Sma állítja. A fejét csóválta. – Egyszerűen nem értem, hogy a fenébe marad ez egyben?
Sma elmosolyodott. – Gondolkozz, Cheradenine, gondolkozz! Az erőterek, mindent erőterekkel oldanak meg – mondta, és megsimogatta a férfi gondterhelt arcát. – Ne nézz már ilyen kétségbeesetten! És ne próbáld meg túl gyorsan megérteni! Engedd bele magad! Barangolj egyet! Merülj el benne egy időre! Aztán ha megunod, gyere vissza!
Később körbekószálta a hajót. A hatalmas jármű olyan volt, mint egy elvarázsolt tenger, amelynek nem lehet belefulladni a vizébe. Zakalwe belevetette magát, hátha sikerül megértenie ezt a különös helyet, vagy ha a hajót nem is, legalább az embereket, akik építették.
Napokig sétált. Ha szomjas, éhes vagy fáradt volt, megállt valamelyik bárnál vagy étteremnél. Ezek többnyire automatizáltak voltak, és a vendégeket kis lebegő tálcák szolgálták ki. Persze azért akadt néhány hely, ahol hús-vér emberekből állt a személyzet. Ők azonban inkább vendégeknek, mintsem felszolgálóknak tűntek, akik – mert épp úgy tartotta kedvük – egy időre beálltak segíteni.
– Természetesen, ha nincs kedvem, nem kell ezt csinálnom – magyarázta egy középkorú férfi, miközben nedves ruhával törölgette az asztalt. A rongyot zsebre vágva leült Zakalwe mellé. – De nézze csak meg! Ez az asztal tiszta.
Zakalwe teljesen egyetértett vele.
– Egyébként – nehogy zokon vegye – idegen vallásokkal foglalkozom. A szakterületem az... Iránybeli Meghatározottság A Vallási Előírásokban... például amikor a templomoknak, a síroknak vagy az imádkozó híveknek valamilyen meghatározott irányba kell nézniük. Meg ilyesmik. Szóval én katalogizálom, kielemzem és összehasonlítom a különböző vallási szokásokat, aztán leszűröm a következtetéseimet, elméleteket állítok fel, és megvitatom őket a kollégáimmal. De... a munka végtelen. Újabb és újabb példák látnak napvilágot, és közben a régi leleteket is újraértékelik, aztán új szakemberek állnak elő új elképzelésekkel, és azt is felbolygatják, amit az ember már biztosnak gondolt... azonban – csapott az asztalra a férfi – ha valaki letöröl egy asztalt, azon nincs mit magyarázni. Úgy érzed, csináltál valamit, kézzelfogható eredménye van a cselekedetednek.
– Végeredményben mégsem történt más, csak letakarítottál egy asztalt.
– És ennek az égvilágon semmi jelentősége nincs, ha az események kozmikus skáláján nézzük a dolgot, ugye? – sugallta a fickó vigyorogva. Zakalwe válaszként elmosolyodott. – Hát, nem.
– Akkor, kérdem én, mi bír jelentőséggel? A másik munkám? Annak talán van bármi értelme? Megpróbálkozhatnék a zeneszerzéssel, csodálatos zeneműveket komponálhatnék, vagy írhatnék teljes napig tartó szórakoztató eposzokat, de mi értelme lenne? Az, hogy letörlöm ezt az asztalt, örömet okoz nekem. Az emberek pedig tiszta asztalnál ülhetnek, ami viszont nekik okoz örömet. És különben is – nevetett a fickó – , az emberek meghalnak, a csillagok meghalnak, és a világegyetem is meghal egyszer. Mi számít eredménynek, bármilyen óriási is legyen, ha egyszer maga az idő is meghal? Persze, ha az asztalok törölgetésén kívül semmi mást nem csinálnék, az a bennem rejlő hatalmas szellemi képességek hitvány és megvetésre méltó elvesztegetésének tűnne. De mivel önként teszem, örömet okoz. Amúgy pedig – folytatta mosolyogva a férfi – kiváló alkalmat nyújt az ismerkedéshez. Szóval, nem meséli el, honnan érkezett?
Egész idő alatt az utasokkal beszélgetett; többnyire bárokban és kávéházakban. Az RH-n a szállásokat számtalan különböző féle elrendezésben osztották fel. A völgyek – vagy ha úgy nézte az ember, a cikkuratok – voltak a leggyakoribbak, de persze ezek is számtalan változatban épültek.
Ha megéhezett, evett, ha megszomjazott, ivott. Minden egyes alkalommal más és más ételt vagy italt választott a zavarba ejtően bonyolult étlapról. Ha pedig elálmosodott – a hatalmas űrhajó mennyezetén minden nap fokozatosan elhalványultak a világítótestek, és beköszöntött a vöröses árnyalatú alkonyat – , egyszerűen megkérte valamelyik közelben várakozó drónt, hogy kísérje a legközelebbi üres szobába. A nagyjából azonos alapterületű szobák között nem akadt két teljesen egyforma. Némelyiket nagyon egyszerűen rendezték be, de volt, amit pompásan feldíszítettek. Az alapvető berendezési tárgyak mindenhol rendelkezésre álltak. Mindegyik szobában volt ágy – néha valódi, tapintható ágyak, máskor meg furcsa erőtérágyak fogadták – , egy hely, ahol az ember megmosakodhatott, és elvégezhette a dolgát, szekrények, tartók a személyes holmiknak, álablak, holoképernyő és egy csatlakozó a fedélzeti, valamint a hajón kívüli kommunikációs hálózathoz. Az első éjszaka az ágyában heverve rákapcsolódott egy közvetlen kapcsolatú érzékszerv-szórakoztatóra, mire a párnája alatt elindult egy készülék.
Aznap éjjel valójában nem aludt, hanem vakmerő kalózhercegként, nemesi címét megtagadva, bátor legénysége élén, a különleges fűszereket és egyéb kincseket rejtő szigetek közt hajózva, harcba szállt egy rettenetes birodalom rabszolga-kereskedői ellen. Könnyű, gyors hajókon cikáztak a nehézkes galeonok közt, és láncos golyókkal széttörték az ellenség hajóinak árbocát. Holdtalan éjszakákon szálltak partra, hogy megtámadják a várkastélyokat és a tömlöcöket, ahonnan ujjongó rabok tömegét szabadították ki. Kardot rántott, és személyesen küzdött meg a gonosz tömlöcigazgató főkínzómesterével. A fickó végül lezuhant egy magas torony tetejéről. Szövetségre lépett egy gyönyörű kalózhölggyel, és intim viszony szövődött köztük. A hölgy azonban fogságba esett. Zakalwe végrehajtotta vakmerő szabadítási tervét, és sikerült megmentenie a lányt a hegyi kolostorból, ahol fogva tartották...
Amikor elhúzódott a készüléktől, úgy érezte, hetek eseményei sűrűsödtek össze. Valahol a lelke mélyén azonban mindvégig tudta, hogy ami történik, nem valóságos. Mégis ez tűnt a kalandok leglényegtelenebb vonásának. Miután feleszmélt ebből a világból – és meglepetten tapasztalta, hogy valójában nem élvezett el az egyik rendkívül meggyőző erotikus élmény során – , rájött, hogy mindössze egyetlen éjszaka telt el, kivirradt, és hogy nem egyedül élte át ezt a különös történetet. Szemmel láthatólag az egész egy játék volt. Vadidegen emberektől kapott üzeneteket, hogy keresse meg őket, mert nagyon élvezték, hogy játszhattak vele. Különös szégyenkezés fogta el. Egyetlen üzenetre sem válaszolt.
A szobákban, amelyekben aludt, mindig talált ülőhelyet, kiterjesztett erőtereket, alakítható fallemezeket, valódi kanapékat és elvétve egy-egy hagyományos széket is. Ha olyan szobában szállt meg, ahol székek voltak, kivitte őket a folyosóra vagy a teraszra.
Csak így volt képes távol tartani magától az emlékeket.
– Nem – mondta a nő a Főcsarnokban. – Így nem fog menni. – Egy félig kész csillaghajón álltak, nagyjából a leendő motorok közepénél, és nézték, amint a csarnok túloldalán lévő szerelőtérből előbukkanó hatalmas erőtéregység keresztülimbolyog a légtéren, és a Rendszerközi Hajó csontvázszerű törzse felé emelkedik. Kis vontatógépek szállították feléjük az erőtéregységet.
– Úgy érted, semmit sem számít?
– Hát nem sokat – felelte a nő. Megszorította a szegekkel kivert, rövid rögzítő kötelet, amit a kezében tartott. Mintha a vállához beszélt volna. Majd én. – Az erőtéregység a fejük felett körözött, árnyékba borítva őket. Csak egy újabb tömör lap, ahogy elnézem, gondolta a férfi. Vörös színű, nem olyan, mint az alattuk lévő Alsó Főhengerblokk jobb oldalának sima, egyenletes feketéje. A nő a rögzítőkötéllel babrálva leengedte a hatalmas vörös színű erőtérblokkot. Húsz méterre tőlük két ember állt, és az egység másik végét nézte.
– Az a baj – kezdte a nő, miközben a lassan leereszkedő, óriási vörös építőelemet figyelte – , hogy az emberek hiába betegednek és halnak meg fiatalon, mindig megdöbbennek ezen. Mit gondolsz, hány egészséges ember mondogatja magának: „Hű, kicsattanok az egészségtől!”, ha előtte nem volt súlyos beteg? – Megvonta a vállát, amikor az erőtéregység néhány centire volt a motor felszínétől, és újra megszorította a feszítőkötelet. – Állj! – adta ki az, utasítást halkan. – Tehetetlenséget ötre csökkenteni. Ellenőrzés. – A hengerblokk felszínén fénycsík suhant át. Fél kézzel meglökte a blokkot, mire az elmozdult. – Egészen lassan engedjétek! – mondta. A helyére tolta az egységet. – Sorzh, vetted? – kérdezte. A férfi nem hallotta ugyan a választ, de a nő nyilvánvalóan igen.
– Beállítva. Minden rendben. – Felnézett, a szerelőtér felé repülő vontatóhajókat figyelte. Aztán a férfi felé fordult. – Semmi más nem történt, csak a valóság felzárkózott ahhoz, ahogyan az emberek mindig is viselkedtek. Így nem érezzük csodának, amikor megszabadulunk a testünket gyötrő betegségektől. – Megvakarta a fülét. – Kivéve talán, ha jobban belegondolunk. – Elvigyorodott. – Azt hiszem, amikor az iskolában megismerjük, hogyan éltek régebben az emberek... vagy hogyan élnek egyes idegen fajok még ma is... az nagyon az elevenünkre tud tapintani. Sosem tudjuk kiverni a fejünkből teljesen a dolgot, később mégsem filózunk rajta.
Átvágtak a tökéletesen jellegtelen, hatalmas kiterjedésű fekete anyagon. (Ah – mondta a nő, amikor a férfi megjegyezte ezt – , látnád csak mikroszkóp alatt. Csodaszép! Mégis mire számítottál? Forgatókarokra? Fogaskerekekre? Vegyszerekkel teli tartályokra?)
– Nem tudnák a gépek gyorsabban összerakni? – kérdezte a nőtől, miközben végigpillantott az űrhajó hatalmas vázán.
– Dehogynem! Simán. – nevetett a nő.
– Akkor miért ti csináljátok?
– Mert jó móka. Amikor meglátod, ahogyan ezek a hatalmas hajók először kiúsznak a csarnokból, át azokon az ajtókon, és háromszáz emberrel a fedélzetükön elindulnak a világűr felé, minden rendben működik, az Elme boldog, te pedig arra gondolsz: „Én is segítettem, hogy ez megvalósuljon”. A tény, hogy egy gép gyorsabban végzett volna, nem változtat azon a tényen, hogy te voltál az, aki végül megcsináltad.
– Hmm – nyugtázta a férfi.
(Az, hogy megtanulod az ácsmesterséget és a fémmegmunkálást, még nem jelenti azt, hogy valóban ács vagy kovács leszel, mint ahogyan az írás képessége sem tesz írnokká.)
– Tőlem hümmöghetsz, ahogy akarsz – mondta a nő a félig kész űrhajó áttetsző hologramja felé közeledve. A hologram körül további munkások álldogáltak. A modell belsejére mutatva magyaráztak valamit. – Kipróbáltad már a siklórepülést? Úsztál már valaha víz alatt?
– Igen – felelte a férfi.
A nő megvonta a vállát. – A madarak mégis jobban repülnek, a halak pedig jobban úsznak, mint mi. Ennek ellenére mégsem hagyunk fel a repüléssel vagy az úszással, nem igaz?
A férfi elmosolyodott. – Azt hiszem, nem.
– Jól hiszed – jegyezte meg a nő. – És mit gondolsz, mi az oka ennek? – felnézett, és a férfire mosolygott. – Mert jó móka. – Szemügyre vette az űrhajó hologram-modelljét. Az egyik munkás odaszólt a nőnek, és rábökött a hologram egyik pontjára. – Megbocsátasz egy pillanatra?
A férfi bólintott, és hátrébb lépett. – Jó munkát!
– Meglesz, kösz.
– Elárulod, mi lesz a hajó neve? – kérdezte a férfi.
– A hajó Elméje azt szeretné, ha Bájos és Kecsesre keresztelnénk – nevetett a nő. Aztán komoly tanácskozásba kezdett a többi munkással.
Megnézte a rengeteg különféle sportot, amit a Kultúrabeliek űztek, néhányat ki is próbált. A legtöbbjét azonban még csak nem is értette. Sokat úszott. Úgy tűnt, nagyon szeretik a medencéket és a vízi vidámparkokat. Többnyire meztelenül úszkáltak, ami egy kissé feszélyezte. Később felfedezte, hogy a hajó egyes részein (községek? körzetek? kerületek? nem tudta eldönteni) az emberek sosem viselnek ruhát, csak testékszereket. Maga is meglepődött, milyen könnyen hozzászokott ehhez, igazán azonban sosem csatlakozott hozzájuk.
Egy ideig eltartott mire rájött, hogy a drónok – amelyek típusaikat, külső megjelenésüket tekintve még az emberek arcvonásainál is változatosabbak voltak – nem mindegyike tartozik a hajóhoz. Valójában alig akadt köztük ilyen. Mindegyik saját mesterséges aggyal rendelkezett (ő azonban továbbra is egyszerű számítógépekként gondolt rájuk). Úgy tűnt, saját személyiségük van, ennek ellenére továbbra is fenntartásokkal állt a dologhoz.
– Engedje meg, hogy felvázoljak önnek egy érdekes gondolatkísérletet – mondta az öreg drón kártyázás közben. Egy kis medence partján, egy rózsaszín kövekből épült árkád alatt ültek; pontosabban a drón lebegett, és állítása szerint ebben a kártyajátékban a győzelem legfőképpen szerencse kérdése. A medence távolabbi végében néhányan egy bonyolult labdajátékot játszottak. Kiáltásaik áthallatszottak a bokrok és az alacsony fák mögül.
– Felejtse el – mondta a drón – , hogy valójában hogyan rakják össze ezeket a gépi agyakat. Úgy képzelje el a gép agyának – ennek az elektronikus számítógépnek – a gyártását, mintha egy emberi agyról lenne szó. Eleinte csak néhány sejtből áll, mint az emberi embrió. Ezek a sejtek aztán osztódni kezdenek, és fokozatosan kialakul köztük a kapcsolat. Aztán folyamatosan újabb és újabb összetevőket adunk hozzá, és kialakítjuk a fontos, sőt – ha egyetlen emberi lény fejlődését akarjuk lépésről-lépésre követni – az emberi sejtekkel megegyező kapcsolatokat.
– Természetesen a normális töredékére kell csökkenteni az ezeken a kapcsolatokon keresztül átjátszott üzenetek sebességét, ez azonban viszonylag könnyen megoldható, mint ahogy az sem bonyolult, hogy ezek a neuronhoz hasonló összetevők úgy viselkedjenek, mint biológiai megfelelőik és a fogadott jeleknek megfelelően küldjék tovább az üzeneteiket. Ez az egész folyamat viszonylag könnyen megvalósítható. Fokozatosan építkezve pontosan le lehet másolni az emberi agy fejlődését, és az abból származó kimenetet. Ahogyan a méhben fejlődő embrió is rendelkezik hallással és tapintással, sőt bizonyos fokú látással is, ugyanúgy az embrió elektronikus megfelelőjének is lehet hasonló jeleket küldeni. Valóságossá lehet tenni a születés tapasztalatát, az érzékszervi stimulálás segítségével be lehet csapni ezeket a szerkezeteket, hogy ugyanúgy éreznek, tapintanak, ízlelnek, szagolnak, hallanak és látnak, mint bármelyik ember (de természetesen nem muszáj becsapni őket, lehet ugyanolyan minőségű, valódi érzékszervi ingert is alkalmazni, mindig az emberi személyiség adott fejlődési szakaszának megfelelően adagolva).
– Namármost, a kérdés a következő: hol itt a különbség? Mindkét lény elméje pontosan ugyanúgy működik. Az ugyanazon ingerekre adott válaszaik jobban hasonlítanak egymásra, mint egy egypetéjű ikerpár esetében. Ezek után vajon mondhatjuk-e, hogy az egyik tudattal rendelkező entitás, míg a másik csak egy egyszerű gép? Mr. Zakalwe, az Ön agya is információkezelő, -továbbító és -tároló egységekbe szerveződött anyagból áll, amelyet a genetikai öröksége, az anyja és a saját testének biokémiai jellemzői határoznak meg, hogy a születése előtti időktől eddig a pillanatig szerzett tapasztalatait ne is említsük.
– Egy elektronikus számítógép ugyanígy anyagból épül fel, azonban másként szerveződik. Mi olyan varázslatos az állati agy óriási, lomha sejtjeinek működésében, aminek következtében ezek az élőlények arra a következtetésre jutnak, hogy tudattal rendelkeznek, miközben egy hasonló képességekkel rendelkező, gyorsabb és sokkal finomabb szerkezetű eszköz, vagy akár egy pontosan ugyanolyan nehézkesen, akadozva működő gép esetében elzárkóznak ettől a meghatározástól?
– Hmm? – kérdezte a drón, az auramezője rózsaszínen villogott, ami arra utalt, hogy jól szórakozik. – Kivéve persze, ha babonákkal szándékozik magyarázni a dolgot. Talán hisz az Istenekben?
Zakalwe elmosolyodott. – Sosem voltak ilyen hajlamaim – mondta végül.
– Nos – kérdezte a drón – mi a véleménye? Az ember képére alkotott gépeket tudattal rendelkező érző lényeknek tartja vagy sem?
Zakalwe a kártyáit tanulmányozta. – Még gondolkodom. – mondta aztán nevetve.
Néha látott más idegeneket is (nyilvánvalóan idegenek voltak, biztos volt benne, hogy az emberek között, akikkel nap mint nap találkozott, akadt néhány nem kultúrabeli is, habár anélkül, hogy megállt volna megkérdezni, lehetetlen volt megállapítani; akadt köztük, aki vadembernek öltözött, vagy valami más, szemmel láthatólag nem Kultúrabeli öltözetben jelent meg, ezek az emberek azonban nagy valószínűséggel viccből vették fel ezeket a ruhákat, vagy buliba készültek... azonban látott néhány egyértelműen más fajhoz tartozó lényt is).
– Igen, fiatalúr? – kérdezte az egyik idegen. Nyolc végtagja volt, jól elkülöníthető fején két apró szemmel, illetve egy különös, virágszerű szájszervvel. Hatalmas, csaknem teljesen gömbölyű, vöröses lila színben pompázó testét halvány szőr borította. A hangja a szájából előtörő kattogásokból és a testéből áradó szubszonikus vibrálásból állt. A fordítást egy aprócska amulett végezte.
Zakalwe megkérdezte, hogy helyet foglalhat-e mellette. Az idegen a kávéházi asztal túloldalán álló székhez irányította. Zakalwe véletlenül meghallotta, hogy az idegen a Rendkívüli Körülményekről vált néhány szót egy arra járó emberrel.
– ...Réteges szerkezetű – válaszolta Zakalwe kérdésére az idegen. – A Rendkívüli Körülmények apró magját a Kontakt veszi körül, azon kívül helyezkedik el a hatalmas, kaotikus ökoszféra ... Kicsit hasonlít egy...maga bolygóról érkezett?
Zakalwe biccentett. A teremtmény az amulettre pillantott, és megvárta amíg a tolmácsgép értelmezi a férfi gesztusát. – Zakalwe nem úgy biccentett, ahogyan a Kultúrában szokás – , majd így szólt: – Nos, szóval olyan, mint egy bolygó, aminek egészen apró a magja, nagyon-nagyon kicsi. Az ökoszférája viszont változatosabb, és nem olyan könnyen elhatárolható, mint a földet körülvevő atmoszféra. Leginkább talán egy vörös óriáshoz hasonlít. De úgysem ismeri meg őket soha, maga is úgy jár majd, mint én a Rendkívüli Körülményeknél. Csak úgy ismeri meg őket, mint egy hatalmas, ellenállhatatlan erőt, ami mögöttünk áll. Mi vagyunk a Rendkívüli Körülmények éle, az olyanok, mint maga vagy én. Idővel úgy érzi majd, mintha a galaxis legnagyobb fűrészének egyik foga lenne, uram. – Az idegen lehunyta a szemét. Egyszerre nagy erővel meglendítette az összes végtagját, a szájrészei kattogni kezdtek. – Ha-ha-ha! – hallatszott az amulett kimért hangja.
– Honnan tudta, hogy közöm van a Rendkívüli Körülményekhez? – kérdezte Zakalwe, és hátradőlt a székében.
– Ah, milyen jól esne a hiúságomnak, ha azt mondhatnám, egyszerűen kitaláltam, bárcsak ennyi eszem lenne... de igazság szerint hallottam, hogy egy újonc érkezik a fedélzetre – felelte az idegen. – És még hozzátették, hogy emberszabású férfiről van szó. Magának... pontosan ilyen szaga van, ha megengedi, hogy ezt a kifejezést használjam. Ezenkívül pontosan a megfelelő kérdéseket tette fel.
– Ön is az RK-nál van?
– Pontosan tíz standard éve.
– Gondolja, hogy megéri nekik dolgozni?
– Hát persze. Feltételezem, itt jobb, mint ahonnan jött, vagy talán tévedek?
Zakalwe megvonta a vállát. Eszébe jutott a hóvihar és a jég. – Azt hiszem, igen.
– Élvezi, ha... harcolhat?
– Hát... néha igen – ismerte el Zakalwe. – Azt mondják, jól csinálom. Nem mintha erről magam is meg lennék győződve.
– Nincsenek legyőzhetetlen harcosok, uram – mondta a teremtmény. – A jártasság senkit sem tesz legyőzhetetlenné. A Kultúrában amúgy nem hisznek a szerencsében, legalábbis nem hisznek abban, hogy a szerencse átruházható. Minden a hozzáállásán múlik, ha az megnyeri a tetszésüket, nem lesz gond.
Az idegen csendben kuncogott.
– Néha úgy érzem, jó katonának lenni hatalmas átok – folytatta. – A tény, hogy ezeknek az embereknek dolgozom, legalább a felelősség egy része alól felment. Sosem volt okom panaszkodni rájuk. – Az idegen megvakarta a bőrét, lenézett, az ujjával felcsípett valamit a hasán burjánzó szőr közül, és megette. – Természetesen nem fognak mindig mindent az orrára kötni. Ragaszkodhat hozzá, követelheti, hogy mondják el a teljes igazságot, ők pedig eleget tesznek a kérésnek, de nem biztos, hogy annyiszor tudják használni magát, ahányszor szeretnék. Néha nekik is jobb, ha az ember nem tudja, hogy a rossz oldalon harcol. Azt tanácsolom, tedd azt, amit mondanak. Úgy sokkal izgalmasabb.
– Te az izgalom kedvéért csinálod?
– Részben igen, részben pedig a családom becsülete kívánja meg. Az RK egyszer segített rajtunk, mi pedig nem hagyjuk, hogy a Kultúra ellopja a becsületünket, mert nem hajlandó elfogadni semmit viszonzásul. Addig dolgozom nekik, amíg kiegyenlítem a számlát.
– És az meddig tart?
– Ó, hát életem végéig – felelte a teremtmény, aztán egy kézmozdulat kíséretében – ami Zakalwét leginkább a meglepetésre emlékeztette – hátradőlt. – Amíg meghalok, természetesen. De hát kit érdekel? Amint már mondtam, remek móka. Ide! – kiáltott egy elhaladó tálca után ivócsészéjét az asztalra csapva. – Gurítsunk le még egy pohárral! Lássuk, ki bírja jobban!
– Több lába van – vigyorgott Zakalwe. – Én könnyebben hanyatt vágódóm.
– Ó, hát persze, de minél több a láb, annál nagyobb a kavarodás.
– Meggyőzött, ám legyen – egyezett bele végül Zakalwe az újabb pohár italra várva.
Egyik irányban egy kisebb terasz és a bár látszott, a másik irányban pedig egy öbölszerű tágas tér terült el. A hajó, az RH, látszólagos határait túlhaladva úszott tovább. Törzsét számtalan terasz, balkon, sétány, nyitott ablak és szélesre tárt csarnokajtó lyukasztotta ki. Az egész járművet hatalmas, ellipszis alakú légbuborék vette körül. A légbuborékot több tucatnyi különböző erőtér fogta körül, melyek együtt a jármű valódi – bár anyagtalan – törzsét alkották.
Zakalwe felkapta az újratöltött poharat, és nézte, ahogyan egy dugattyús motorral hajtott, papírszárnyú siklóhajó elsüvít a terasz mellett. A fejét csóválva integetett a pilótának.
– A Kultúrára – kiáltotta magasba emelve a poharát. Az idegen lemásolta Zakalwe mozdulatát. – És arra, hogy a legcsekélyebb tisztelettel sem viseltet a fenséges dolgok iránt.
– Úgy van! – kiáltott az idegen, aztán felhajtották az italukat.
Az idegent Chorinak hívták, mint később kiderült. Zakalwe egy elejtett megjegyzésnek köszönhetően jött rá, hogy Chori a női nemhez tartozik, ami akkor végtelen mulatságosnak tűnt.
Másnap reggel csurom vizesen és teljesen elázva ébredt egy völgyben valamelyik lakórészleg egyik kis vízesése alatt. Chori egy közeli mellvédről csüngött alá, nyolc lábbal kapaszkodott, időnként pedig kattogó hangok törtek fel belőle, amit Zakalwe horkolásnak vélt.
Amikor a hajón először lefeküdt egy nővel, azt hitte, a partnere haldoklik, azt hitte, megölte. Úgy tűnt, a nő szinte ugyanabban a pillanatban ér a csúcsra, mint ő, de aztán – látszólag – valami roham tört rá; üvöltve a férfibe kapaszkodott. Zakalwének az a borzasztó, undort keltő gondolata támadt, hogy a két faj látszólagos fiziológiai hasonlósága ellenére ezek a Kultúrabeli korcsok mégis csak különböznek tőle. Néhány hátborzongató pillanatig felmerült benne a gondolat, hogy magja savként marja az alatta vonagló nő méhét. Úgy érezte, mintha a nő a karjával és a lábával el akarná törni a hátát. Megpróbálta kitépni magát a szorításából, miközben a nevén szólította, és megpróbálta kideríteni, mi a baj, mit tett vele, és mit tehet érte.
– Mi van veled? – lihegte a nő.
– Tessék? Hogy velem? Semmi! Veled mi van?
A nő megvonta a vállát. Zavartnak tűnt. – Semmi. Csak elélveztem. Mi a... Ó! – Egyik kezét a szája elé kapta, elkerekedett a szeme. – Elfelejtettem. Sajnálom. Te nem... Ó, jaj! – Kuncogott. – Milyen kínos.
– Mi van?
– Hát az a helyzet, hogy mi... tudod; szóval egy kicsit több... tovább húzódik a dolog... érted?
Addig a pillanatig nem igazán hitte el, amit a Kultúrabeliek módosított fiziológiájáról hallott. Nem fogadta el, hogy ilyen mértékben megváltoztatják önmagukat. Nem hitte el, hogy az élvezet pillanatait valóban képesek ennyire elnyújtani, arról a rengeteg különféle drogmirigyről nem is beszélve, amit önmagukban hoznak létre, és amelyek segítségével bármely tevékenység – többek között a szex – intenzitását képesek a végletekig fokozni.
A végén azonban csak összeállt a kép. A gépeik mindent sokkal ügyesebben képesek elvégezni, mint ők. Semmi értelme nem lenne szuperembereket tenyészteni az erejük vagy az intelligenciájuk miatt, amikor a drónok és az Elmék az anyag- és az energiafelhasználás szempontjából annyival hatékonyabbak. Az élvezet azonban... nos, az más lapra tartozik.
Mégis mi másra jó az emberi létforma?
Az ilyen fokú céltudatosságot bizonyos szempontból csodálatra méltónak tartotta.
Magához ölelte a nőt, és így szólt: – Nem számít! A minőség a fontos, nem a mennyiség. Mi lenne, ha még egyszer nekifutnánk?
A nő felnevetett, majd a férfi fejét a kezébe véve így szólt: – Odaadás. Nem hátrány, ha egy férfi rendelkezik ezzel a tulajdonsággal.
(A kiáltás a nyári lakban, ami odacsalta. – Szevasz, öreg haver. – Napbarnított kezek a halvány csípőn...)
Öt éjszakát töltött távol. Összevissza kóborolt. Amennyire meg tudta állapítani, sosem keresztezte a saját útját, és kétszer nem fordult meg ugyanazon a helyen. Az ötből három éjszakát három különböző nővel töltött, az egyik este pedig udvariasan visszautasított egy fiatalembert.
– Kevésbé feszélyez a hely, Cheradenine? – kérdezte Sma. Zakalwe előtt úszott a medencében. A hátára fordult, hogy lássa a férfit. Zakalwe követte.
– Hát, most már nem ajánlom fel minden bárban, hogy fizetek.
– Kezdetnek nem is rossz.
– Az igazat megvallva, nem volt nehéz megszabadulni ettől a szokástól.
– Ezen nem vagyok meglepődve. Ez minden?
– Hát... a nők igen barátságosak errefelé.
– Csakúgy, mint a férfiak – Sma felhúzta a szemöldökét.
– Olyan idillinek tűnik itt az élet.
– Feltéve persze, ha nem zavar a nagy tömeg.
Zakalwe körbepillantott a szinte teljesen kihalt uszodakomplexumon. – Minden relatív.
(A kertre gondolt. A kert, amelynek mintájára megalkották az életüket.)
– Miért? – mosolygott Sma. – Még a végén engedsz a kísértésnek, és itt maradsz.
– Azt kötve hiszem – nevetett a férfi. – Becsavarodnék ezen a hajón, vagy belecsúsznék valamelyik megosztottálom-játékba. Ennél azért többre vágyom.
– Azért elfogadod az ajánlatunkat? – kérdezte Sma, és a vizet taposva megállt. – Szeretnél velünk dolgozni?
– Úgy tűnik, mindenki ezt akarja. Azt hiszik, a jó oldalon harcoltok. Csak tudod, nekem... mindig gyanús, ha ekkora az egyetértés.
Sma elnevette magát. – Mit számít, ha nem a jó oldalon harcolunk, Cheradenine? Ha csak fizetséggel és izgalommal díjaznánk a szolgálataidat?
– Nem is tudom – ismerte el a férfi. – Akkor még nehezebb lenne a dolog. Csak azt szeretném... szeretnék hinni abban, szeretném tudni, szeretném, ha a végén bebizonyosodna, hogy... – Megvonta a vállát, és elvigyorodott. – ...jót cselekedtem.
Sma felsóhajtott, és mivel vízben lebegtek, kicsit felemelkedett, aztán lesüllyedt. – Ki tudja ezt megmondani, Zakalwe? Még mi magunk sem tudjuk. Azt hisszük, igazunk van. Sőt hogy ezt be is tudjuk bizonyítani, de hát sosem lehetünk biztosak semmiben. Mindig lesznek érvek, amelyek ellenünk szólnak. A bizonyosság nem létezik. Különösen nem a Rendkívüli Körülmények esetében, ahol mások a szabályok.
– Én azt hittem, mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak.
– Ez így igaz, a Rendkívüli Körülmények esetében a fekete lyukak erkölcsi megfelelőivel állunk szemben, ahol a megszokott törvények – a jó és a rossz szabályai, melyekről az emberek azt hiszik, a világegyetem minden pontján egyformán érvényesek – hatályon kívül kerülnek.
Ezeken a metafizikai eseményhorizontokon túl léteznek a... rendkívüli körülmények. – Sma elmosolyodott. – Ezek lennénk mi. Ez a mi területünk, a mi fennhatóságunk.
– Lehet, hogy van, akinek – kezdte Zakalwe – ez csak egy jó kifogásnak tűnik, amivel a bizonyítványotokat magyarázzátok.
– És lehet, hogy nem tévednek – vonta meg a vállát Sma. – Talán tényleg ennyiről van szó. – A fejét csóválta, és fél kézzel hátrasimította hosszú, csuromvizes haját. – Ha más nem is, azért egy jó ürügy nekünk sem árt. Gondolj csak bele, sokan még erre sem veszik a fáradtságot. Továbbúszott.
A férfi egy darabig nézte, ahogy a nő erőteljes karcsapásokkal távolodik, aztán az ujját – anélkül, hogy észrevette volna – a szíve fölött lévő apró forradásra tette. A homlokát ráncolva dörzsölni kezdte a sebet, és a víz csillogó, hullámzó felszínét bámulta.
Aztán Sma után úszott.
Néhány évig a Nem A Méret A Lényeg fedélzetén maradt, és csak azon a néhány bolygón, sziklán, lakóhelyen és űrállomáson szállt ki, ahol a hajó megállt. A kiképzés során megtanulta használni azokat az új képességeket, amelyekkel a Kultúra – az ő jóváhagyásával – ellátta. Amikor végül elindult az első szolgálati útjára – amely egy sor bevetésből állt, és amely abban csúcsosodott ki, hogy Zakalwe leszállította a Kiválasztottat a sziklaszirten magasodó Illatos Palotába – , egy AKE-n kötött ki, ami éppen a második szolgálati útjára indult, és Bájos és Kecses névre hallgatott.
Sosem látta többé Chorit. Úgy hallotta, tizenöt évvel később, bevetés közben esett el. Ezt akkor tudta meg, amikor a Született Derűlátó nevű RH-n újranövesztették a testét, miután fogságba került, lefejezték, és kimentették a Fohls bolygóról.
Ahogy megpillantotta a csillagvizsgáló felé közeledő magányos repülőgépet, az ősi épület mellvédfala mögé kuporodott. A háta mögötti, bozótossal és fákkal borított meredek lejtőn tető nélküli, növényekkel benőtt épületek csoportja állt. Nézte a közeledő gépet, figyelte, hogy más irányból is érkeznek-e repülők, de csak ezt az egyet látta. Komor képet vágva vizsgálta a ruha által közvetített képet, a lemenő nap előtt egyre lassabban és lassabban közeledő gép hatalmas nyílhegyhez hasonló körvonalát.
Nézte a csillagvizsgáló leszállópályájára lassan leereszkedő repülőt. Egy rámpa és három tartóláb nyílt le a gép törzsének alsó részéből. Zakalwe leolvasta az adatokat az effektorról, és a fejét csóválta. Aztán behúzta a nyakát, és sietve elindult lefelé a meredek lejtőn.
Tsoldrin az egyik romos épületben ücsörgött. Meglepettnek tűnt, amikor a szkafanderes alak belépett a kúszónövényekkel borított ajtón.
– Nos, Cheradenine?
– Csak egy polgári gép – felelte Zakalwe a sisakrostélyt felhajtva. Vigyorgott. – Nem hinném, hogy minket keresnek. Viszont jól jöhet, ha le akarunk lépni innen. – Megvonta a vállát. – Egy próbálkozást mindenképpen megér. – A lejtő felé intett. – Velem tartasz? Tsoldrin Beychae a félhomályba burkolózó helyiség ajtajában álló mattfekete alakot bámulta. Már jó ideje üldögélt itt, és azon töprengett, mihez kezdjen, de még nem találta meg a választ. A szíve visszahúzta az egyetemi könyvtár nyugodt biztonságába, ahol boldogan, minden felhajtás nélkül, a világról tudomást sem véve élhet, elmélyedhet az ősi könyvekben, abban a reményben kutatva az antik eszmék és történetek értelmét, hogy egy szép napon megérti őket, és akkor talán a saját gondolatait is képes lesz elmagyarázni, és azáltal, hogy rámutat ezeknek az ősi történeteknek és eszméknek a lényegére, talán sikerül rábírni az embereket, hogy újra gondolkodjanak el saját korukon és a jelenkor világ szemléletén. Egy ideig – mellesleg elég hosszú ideig – miden szempontból ez tűnt a legértelmesebb és leghasznosabb elfoglaltságnak... most azonban már nem volt ebben olyan biztos.
Biztosan vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is, amikben részt vehetne, gondolta. Talán – Zakalwe és a Kultúra kívánsága szerint – a férfivel kellene tartania.
Képes lenne a történtek után újból elmerülni a tanulmányaiban?
Az örökké vakmerő és meggondolatlan Zakalwe váratlan felbukkanása a múltból; a szerepet játszó Ubrel – vajon tényleg benne volt? – , aki miatt olyan öregnek és ostobának, de egyben dühösnek is érzi most magát; és a háborúba sodródó, iránya vesztett Csillaghalmaz.
Vajon tétlen maradhat-e, még ha a Kultúra téved is a civilizációban elfoglalt helyét illetően? Nem tudta eldönteni. Jól látta, hogy Zakalwe a hiúságát próbálta legyezgetni, de mi van, ha csak a fele igaz annak, amit előadott? Az lenne a helyes hozzáállás, ha széttárná a kezét, és hagyná a dolgokat a maguk útján menni, még akkor is, ha ez tűnik a legkönnyebb és legkényelmesebb megoldásnak? Ha végül kitör a háború, képes lesz majd azzal a tudattal élni, hogy nem tett semmit?
Az isten verjen meg, Zakalwe, gondolta az öreg, és feltápászkodott. – Még nem döntöttem el végleg – mondta. – De lássuk, mire vagy képes.
– Derék fickó vagy – mondta Zakalwe, de a hangja nem árulkodott az érzéseiről.
– ...Borzalmasan sajnáljuk a késést, kedves utasaink, de igazán nem mi tehetünk róla. A forgalomirányításnál volt valami felfordulás. Kérem, engedjék meg, hogy még egyszer szíves elnézésüket kérjem az Örökség Utazási Iroda nevében. Nos, kicsit késve ugyan, de végre megérkeztünk. Bátorkodom remélni, hogy a szemet gyönyörködtető naplemente részben talán kárpótolja önöket. Íme a méltán nagy hírű Srometren Csillagvizsgáló. Kedves hölgyeim és uraim, ezen a helyen, a talpuk alatt több mint négy és félezer év történelme játszódott le. Sajnos nem maradt túl sok időnk, így meglehetősen igyekeznem kell, hogy mindent el tudjak mondani, ezért kérem, nagyon figyeljenek...
A repülőgép hangosan zúgó antigravitációs mezővel körözött az obszervatórium nyugati peremén lévő leszállóhely fölött. A futóművek lógtak, himbálóztak a levegőben, szemmel láthatólag puszta elővigyázatosságból eresztették ki őket. Nagyjából negyvenen szálltak ki a gépből, és sétáltak le a törzs aljából kinyúló lépcsőn. Az utasok az egyik kőeszköz talapzata körül álldogáltak, a fiatal idegenvezető pedig lelkesen magyarázott nekik.
Zakalwe a kőmellvéd mögül figyelte őket. A ruha beépített effektorával pásztázta a csoportot, és a sisakrostély kijelzőjéről leolvasta a kapott eredményeket. Több mint harmincan hordtak maguknál terminálként funkcionáló szerkezeteket, melyekkel a bolygó kommunikációs hálózatához kapcsolódtak. A szkafander számítógépe az effektor segítségével feltűnés nélkül lehallgatta a terminálokat. Csak kettő volt bekapcsolva, az egyiken egy sportközvetítés ment, a másikon zene. A többi mind készenléti állapotban volt.
– Szeretném csendben hatástalanítani azokat a terminálokat. Azt akarom, hogy az adattovábbítás szüneteljen – adta ki a ruhának a parancsot Zakalwe suttogva (még a közvetlenül mellette kuporgó Tsoldrin se hallotta, a turistacsoportról nem is beszélve.)
– Két vevőterminál éppen most továbbítja a helyzetkoordináták kódjait – közölte a ruha.
– Ki tudom iktatni az adatátviteli funkciót anélkül, hogy megváltoztatnám a jelenlegi helyzetkoordinátakód-továbbítást vagy a pillanatnyi vételt?
– Igen.
– Rendben. A legfontosabb az új jelek beérkezésének megakadályozása, és az összes terminál kiiktatása.
– Kiiktatni a hatókörön belül található harmincnégy nem kultúrabeli személyi komnet terminálját. Parancsmegerősítést...
– Parancs megerősítve, a fenébe is. Végrehajtani...
– Parancs teljesítve.
Zakalwe a kijelzőn látta, ahogyan a terminálok belső energiaállapota csaknem nullára csökken. Az idegenvezető átkísérte az embereket az ősi csillagvizsgáló kőplatóján. Zakalwe és Beychae felé közeledtek, egyre jobban eltávolodtak a felettük köröző repülőgéptől.
Zakalwe felhajtotta a szkafander szemellenzőjét, és Beychaére nézett. – Rendben van. Nyomás! Ne csapj zajt!
Zakalwe ment elől, keresztülvágott a sűrű aljnövényzeten a fák között. Az erdő sötétje borult rájuk, annak ellenére, hogy a fák lombkoronája félig már lehullott. Beychae megbotlott néhányszor, de az obszervatórium leszállója körüli levélszőnyegen lépkedve nem csaptak túl nagy zajt.
Amikor elég közel jártak, Zakalwe a szkafanderbe beépített effektor segítségével átvizsgálta a repülőt.
– Ó, te csodás kis szerkezet – sóhajtott fel Zakalwe, miután leolvasta a beérkező adatokat. A repülőgép automata vezérlésű, és nagyon ostoba volt. Talán még egy madárnak is összetettebb agya van, gondolta a férfi. – Csatlakozz a repülőgépre! – adta ki a parancsot a szkafandernek. – Vedd át az irányítást, de nehogy észrevegyék!
– A hatókörön belül tartózkodó repülőgép irányításának rejtett átvétele. Parancsmegerősítés.
– Parancs megerősítve. És jó lenne, ha nem kérnél minden egyes alkalommal parancsmegerősítést.
– Irányításátvétel elfogadva. Parancsmegerősítő protokoll megszüntetése. Parancsmegerősítés.
– A kurva életbe! Parancs megerősítve!
– Parancsmegerősítő protokoll megszüntetése megerősítve.
Eszébe jutott, hogy egyszerűen megragadja Beychaét, és együtt felemelkednek a repülőhöz, de nem volt biztos benne, hogy a gép antigravitációs mezője elfedi a szkafanderéből kibocsátott jelet. Felnézett a meredek emelkedőre, aztán Beychaéhez fordult. – Add a kezed! Felmegyünk – suttogta. Az öreg úgy tett, ahogyan Zakalwe kérte.
Egyenletes tempóban felmentek az emelkedőn, a szkafander kis lépcsőket vájt a földbe. A mellvédnél megálltak. A repülőgép eltakarta a szemük elől az esti égboltot, a törzs alján nyíló bejáratból ömlő sárga fény halványan megvilágította a közelebbi kőeszközöket.
Amíg Beychae újra lélegzethez jutott, Zakalwe ellenőrizte, merre jár a turistacsoport. A kirándulók a csillagvizsgáló túlsó végén nézelődtek, miközben az idegenvezető zseblámpával megvilágította az ősi kőfaragásokat. Zakalwe felállt. – Gyerünk! – szólt oda az éppen felegyenesedő Beychaének. Átléptek a mellvéden, odasétáltak az utaslépcsőhöz, és felmentek a gép fedélzetére. Beychae haladt elöl. Zakalwe a sisak beépített monitorán figyelte, mi történik a hátuk mögött, de nem tudta megállapítani, hogy észrevették-e őket vagy sem.
– Húzd be a lépcsőt! – adta ki a parancsot a szkafandernek Zakalwe, amikor a gép fedélzetére léptek. A repülő egyetlen, hatalmas belső térből állt. A túldíszített terem falán széles szőnyegek lógtak, a vastag szőnyeggel borított padlón hatalmas székek és heverők álltak elszórva. A terem egyik végében automata bár várta a vendégeket, a szemközti falat pedig egyetlen hatalmas képernyő alkotta, amin pillanatnyilag a lemenő napot lehetett látni.
A lépcső sípolva felemelkedett. – Lábakat behúzni! – adta ki a következő utasítást a szkafandernek Zakalwe, és hátrahajtotta a sisakrostélyt. Szerencsére a szkafander elég intelligens volt ahhoz, hogy a gép futóművét, és ne a férfi lábát húzza be. Zakalwének ugyanis eszébe jutott, hogy valaki esetleg a csillagvizsgáló mellvédjéről elrugaszkodva bele tud kapaszkodni a lelógó futóműbe. – Repülési magasság beállítása. Emelkedjünk tíz métert!
Az addig hallható halk zúgás egy pillanatra megváltozott, aztán újra betöltötte az utasteret. Zakalwe megvárta, amíg Beychae leveti súlyos kabátját, majd szemügyre vette a gép belsejét. Az effektor adatai szerint rajtuk kívül senki sem tartózkodott a fedélzeten, de azért a saját szemével is meg akart győződni erről. – Nézzük, hová tartott ez a micsoda – mondta, miközben Beychae nagyot sóhajtva, nyújtózkodva letelepedett az egyik hosszú díványra. – Mi a repülőgép következő állomása? – kérdezte Zakalwe a szkafandertől.
– A Gipline Űrkikötő – közölte szaggatott hangján a gép.
– Tökéletes. Irány az űrkikötő – utasította a ruhát Zakalwe. – Nem akarok semmi feltűnést. És ha egy mód van rá, próbáld meg a törvényesség látszatát kelteni. Amennyire csak lehetséges.
– Indulás – felelte a szkafander. – Utazási idő negyven perc. A háttérzaj megváltozott, magasabb lett. A padló alig érezhetően megmozdult. A hatalmas kabin túlsó falán lévő képernyőn jól látszott, ahogyan a gép az erdő borította dombok közül a levegőbe emelkedik.
Zakalwe körbejárta a repülőt, hogy meggyőződjön, rajtuk kívül senki sincs a fedélzeten, aztán leült Beychae mellé. Az öreg fáradtnak, kimerültnek tűnt. Hosszú napunk volt, jegyezte meg magában Zakalwe. – Jól vagy?
– Hát, ami azt illeti, örülök, hogy végre lepihenhetek. – Beychae lerúgta a cipőjét.
– Hozok neked egy italt, Tsoldrin – ajánlotta Zakalwe, és a sisakját levéve elindult a bárpult felé. – Nem tudod véletlenül a Kultúra valamelyik Solotolban használt, lefelé irányuló adatátviteli számát? – kérdezte a szkafandert egy hirtelen ötlettől vezérelve a férfi.
– De igen.
– Kapcsolódj rá az egyikre a repülőgépen keresztül!
Lehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye az automata bárt. – Hogyan működik ez az izé?
– Az automata bár hangvezér...
– Zakalwe! – Sma kiáltása elnyomta a szkafander hangját. A férfi ijedtében ugrott egyet, aztán felegyenesedett. – Hol vagy...? – hallatszott a nő hangja, aztán hirtelen elhallgatott. – Ah, szóval szereztél magadnak egy repülőgépet?
– Pontosan – felelte Zakalwe Beychae felé fordulva. Az öreg őt figyelte. – Éppen a Gipline Űrkikötő felé tartunk. Szóval mi történt? Hová tűnt az az űrkabin? Különben pedig nagyon megbántottál, Sma. Nem hívtál, nem írtál, még egy nyamvadt virágot sem küldtél...
– Beychae jól van? – szakította félbe Sma.
– Tsoldrin remekül érzi magát – felelte Zakalwe a másik férfire mosolyogva. – Szervezd meg, hogy ez a bár dobjon össze nekünk néhány erősebb frissítőt – utasította a szkafandert.
– Szóval Beychae jól van. Ennek igazán örülök – sóhajtott Sma. Az automata bárból kattogás és bugyogás hallatszott. – Azért nem hívtunk – fogott bele a magyarázatba Sma – , mert akkor felfedtük volna a tartózkodási helyeteket. Akkor veszítettük el a közvetlen összeköttetést, amikor felrobbantották az űrkabint. Kész röhej, Zakalwe. Teljes volt a fejetlenség, miután az űrkabin elpusztította a teherautót a Virágpiacon, te meg leszedted azt a harci gépet. Kész szerencse, hogy eddig sikerült eljutnotok. Különben is, hová tűnt a kabin?
– Ott maradt a Srometren Csillagvizsgálónál – felelte Zakalwe, miközben lepillantott a kinyíló tálalóablakra. A tálcát a két itallal odavitte a díványhoz, és leült Beychae mellé. – Sma, köszönj szépen Tsoldrin Beychaének! – mondta, és átnyújtotta az egyik italt.
– Mr. Beychae? – hallatszott a nő hangja a szkafanderből.
– Tessék? – kérdezett vissza az öreg.
– Örülök, hogy hallom a hangját, Mr. Beychae. Szívből remélem, hogy Mr. Zakalwe rendesen bánik önnel. Jól érzi magát?
– Fáradt vagyok, de egyébként kutya bajom.
– Remélem, Mr. Zakalwe szakított időt arra, hogy elmagyarázza önnek a Csillaghalmazban kialakult politikai válság súlyosságát.
– Szakított – felelte Beychae. – Én... én komolyan fontolóra veszem a kérésüket, és pillanatnyilag nem érzek leküzdhetetlen vágyat, hogy visszatérjek a Solotolra.
– Értem – mondta Sma – , és méltányolom a szavait. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Zakalwe minden tőle telhetőt megtesz majd, hogy szavatolja az ön biztonságát és kényelmét, amíg átgondolja a kérdést. Nem igaz, Cheradenine?
– Mi sem természetesebb, Diziet. Most pedig áruld el, hol a modul?
– Beragadt a Sorerauth felhőcsúcsai alá, visszatért oda, ahonnan elindult. Köszönhetően az általad okozott szupernóva-robbanásnak, az egész bolygó teljes riadókészültségben áll. Egy kavicsot sem tudunk észrevétlenül megmozdítani, és ha megtudják, hogy közbeavatkoztunk, akár hozzá is kezdhetünk a háborúhoz. Meséld el újra, merre van a kabin, mi pedig mikroműholdakkal meghatározzuk a pontos helyét, aztán felrobbantjuk, hogy ne maradjon bizonyítéka a jelenlétünknek. A francba, Zakalwe, jó nagy szart kavartál!
– Ezer bocs – mondta a férfi, és belekortyolt az italába. – A kabin egy hatalmas, sárga levelű lombhullató fa alatt áll a csillagvizsgálótól északkeletre, nyolcvan és... százharminc méter közötti távolságban. Oh, majdnem megfeledkeztem a plazmafegyverről, ami nyugati irányba, húsz és nyolcvan méter között van.
– Elvesztetted? – hökkent meg Sma.
– Idegességemben elhajítottam – ismerte el Zakalwe ásítva. – Valahogy sikerült effektorizálniuk.
– Megmondtam, hogy egy múzeumból szereztük – szakította félbe egy harmadik hang.
– Kuss, Skaffen-Amtiskaw! – vágta rá Zakalwe. – Szóval, Sma, mi legyen?
– Az lesz a legjobb, ha folytatjátok az utat a Gipline Űrkikötőbe – felelte a nő. – Mire odaértek, megnézzük, hogy tudunk-e helyet foglaltatni valamelyik járatra. Mondjuk az Imprenre vagy valamelyik közeli bolygóra. Legrosszabb esetben néhány hétig civilben utazgattok majd. Ha szerencsénk van, lefújják a riadót, és le tudtok lépni a modullal. Ebben az esetben majd megbeszélünk egy találkozót. Bárhogy is alakul, a mai solotoli parádénak köszönhetően megint közelebb sodródtunk a háborúhoz. Jó lenne, ha elgondolkodnál ezen, Zakalwe.
A kapcsolat megszakadt.
– Úgy tűnik, nincsen maximálisan megelégedve veled, Cheradenine – jegyezte meg Beychae.
A férfi megvonta a vállát. – Á, csak a szokásos – sóhajtott.
– Kedves utasaink, tényleg igazán borzasztóan sajnálom a történteket. Ilyen még sosem fordult elő ezelőtt, sosem. Higgyék el, tényleg nagyon sajnálom... egyszerűen nem értem... én, ööö... megpróbálom... – A fiatalember elkezdte a zsebterminálja gombjait püfölni. – Halló? Halló! HALLÓ! – Rázogatta, és a kézfejével ütögette a szerkezetet. – Ilyen még sosem... ez még sosem... sosem fordult elő. Tényleg sosem fordult elő ilyesmi... – Bocsánatkérően körbepillantott a zseblámpa árva fénye körül összegyűlt utasokon. Nagy részük az idegenvezetőt nézte, néhányan a saját termináljaik beállításával próbálkoztak, de ők sem jártak sikerrel, páran pedig a nyugati égboltot fürkészték, mintha az utolsó vörös folt visszaszolgáltatná a repülőgépet, amely rejtélyes módon önszántából úgy döntött, hogy továbbáll. – Halló? Halló? Valaki jelentkezzen! – Úgy tűnt, a fiatalember bármelyik pillanatban elsírhatja magát. Az égboltról eltűnt az utolsó fénycsík is. A hold megvilágított néhány vékonyabb felhőfoltot, de azon kívül csak a zseblámpa halvány fénye villant fel néha. – Kérem, valaki válaszoljon! Könyörgöm!
Néhány perc múlva Skaffen-Amtiskaw újra bejelentkezett, és közölte, hogy sikerült lefoglalni egy fülkét az Imprentől három fényévre található Breskial Rendszer felé tartó Osom Emananish nevű klipperen. Bíztak benne, hogy a modul előbb megérkezik. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy nagy szükség lesz rá, hiszen előbb vagy utóbb biztosan a nyomukra akadnak. – Nem ártana, ha Mr. Beychae álcázná magát – hallották a drón lágy hangját.
Zakalwe felnézett a faliszőnyegekre. – Megpróbálhatnánk összerakni néhány göncöt ezekből az izékből – szólalt meg habozva.
– Javasolnám inkább a repülőgép csomagtartó-rekeszeit, ott biztosan nagyobb szerencsével járnak ha új ruhát szeretnének – dorombolt a drón, miközben elmagyarázta, hogyan kell kinyitni a nyílásfedelet.
Zakalwe két bőrönddel tért vissza.
– Ruhák! – kiáltott fel, miután feltépte a koffereket. Aztán kivett néhány uniszex öltözéket.
– És a szkafandertől meg a fegyvereidtől is mindenképpen meg kell szabadulni – folytatta a drón.
– Micsoda?
– Sosem jutsz fel a fedélzetre azokkal a cuccokkal, Zakalwe, még ha segítünk is. Az lenne a legjobb, ha az egészet belepakolnád valamibe – mondjuk az egyik bőrönd megteszi – , aztán otthagynád a kikötőben. Mi majd megpróbáljuk begyűjteni, ha már nem ilyen forró a helyzet.
– Na ne!
Amikor arról beszélgettek, hogyan kellene megváltoztatni a külsejét, Beychae maga ajánlotta, hogy borotválják kopaszra a fejét. Utolsó alkalommal borotvaként használták az amúgy rendkívül összetett harci öltözetet. Aztán Zakalwe végleg levetette a szkafandert és mindketten magukra öltötték rikító színű, de szerencsére elég bő szabású ruháikat.
A repülőgép leszállt. Az Űrkikötő betondzsungele leginkább egy társasjáték vonalakkal felszabdalt táblájához hasonlított. A repülőgépeket liftek szállították le és hoztak fel a kiszolgáló egységektől.
A közvetlen kapcsolat újra helyreállt, a fülbe illeszthető terminál újra működésbe lépett, és suttogva irányította őket.
Zakalwe mégis csupasznak érezte magát a szkafander nélkül.
Kiléptek a repülőgépből a hangárba. Kellemesen felejthető zene szólt. Senkivel sem találkoztak. Távolról egy riasztó hangja hallatszott.
A fülbe illeszthető terminál közölte, melyik ajtón kell bemenniük. Az egyik személyzeti folyosón haladtak, aztán átmentek két biztonsági ajtón, melyek már azelőtt szélesre tárultak, hogy a közelükbe értek volna, majd – egy kis idő múlva – kiértek egy hatalmas, zsúfolt, emberekkel,képernyőkkel, bódékkal és padokkal teli csarnokba. Senki sem vette észre őket, mivel az egyik mozgójárda nagyot rándulva hirtelen leállt, és egy tucatnyi utas elesett.
A poggyászmegőrzőnél az egyik biztonsági kamera egészen véletlenül éppen a mennyezetet fürkészte, amíg beadták a bőröndöt, amiben a szkafander volt. Amint eltűntek, a kamera tovább pásztázta a termet.
Nagyjából ugyanez történt, amikor a pultnál felvették a jegyüket. Aztán már egy másik folyosón haladtak, amikor egyszer csak egy csapat állig felfegyverzett biztonsági őr bukkant fel az átjáró másik végén.
Zakalwe továbbment, de érezte, hogy a mellette haladó Beychae habozik. Megfordult, könnyedén az öregemberre mosolygott, és amikor újra előrenézett, az őrök már megálltak. Vezetőjük – kezét a fülére tapasztva a padlót bámulta, és bólintott egyet, aztán megfordult, majd az egyik mellékfolyosóra mutatott. Az őrök abba az irányba indultak tovább.
– Gondolom, ez nem csak azért történt, mert baromi nagy mázlink van – motyogta Beychae.
Zakalwe a fejét csóválta. – Nem. Feltéve persze, ha nem tekinted baromi nagy mázlinak, hogy rendelkezésünkre áll egy katonaságnál rendszeresített elektromágneses effektor, amit egy hipergyors csillaghajó Elméje kezel, és amelynek segítségével képes több mint egy fényévnyi távolságból úgy irányítani ezt az egész űrkikötőt, mintha egy játékprogram lenne. Ellenkező esetben tényleg nem beszélhetünk mázliról.
Egy VIP-járaton keresztül a kis űrrepülőhöz kísérték őket, amely a bolygó és a körülötte keringő állomás között ingázott. Az utolsó biztonsági ellenőrzés volt az egyetlen, amit a csillaghajó nem tudott befolyásolni. Azt ugyanis egy gyakorlott kezű és éles szemű biztonsági őr végezte. A fickó boldognak tűnt, amikor kiderült, hogy semmi veszélyes nincsen náluk. Ahogy végigmentek a következő folyosón a terminál megszúrta Zakalwe fülét. Néhány röntgensugaras átvilágítás, illetve egy erős mágneses tér következett, mindegyik kézi vezérlésű és mindegyik kettős ellenőrzést hajtott végre.
Maga a repülés eseménytelenül telt. Miután megérkeztek az állomásra, keresztülvágtak a tranzitvárón – a teremben óriási volt a felfordulás, mert egy közvetlen ideg-implantátummal rendelkező fickó súlyos rohamot kapott, és a padlón fetrengett – , majd egyenesen az utolsó ellenőrzőponthoz mentek.
Ahogy a váróterem zsilipkamrája és a hajó közötti folyosón haladtak, Sma halkan a fülébe cincogott. – Ez az, Zakalwe! A hajón nem tudjuk használni a vezetősugarat anélkül, hogy észrevennének. Csak vészhelyzet esetén lépünk kapcsolatba. Használd a solotoli telefonrendszert, ha mondani akarsz valamit, de ne feledd, hogy a vonalat lehallgatják. Viszlát, és sok szerencsét!
Aztán Zakalwe és Beychae túljutottak egy újabb zsilipkamrán, és fent voltak az Osom Emananish nevű klipper fedélzetén, azon az űrhajón, amely nemsokára nekivág a bolygóközi térnek.
A felszállás előtt Zakalwe körbejárta a hajót, és mindent alaposan megvizsgált, csakhogy tudja, szükség esetén mit hol talál.
Aztán bemondták, hogy a gép pillanatokon belül felszáll – az információ a képernyőkön is megjelent. A klipper megmoccant, majd andalogva elindult, végül villámgyorsan távolodni kezdett az állomástól. Elhúztak a gázóriás nap, a Soreraurth előtt. A modult valahol a Soreraurth száz kilométer mély atmoszférájában rejtették el, ebben az óriási és végtelen viharban, amit a Humanisták minden eszközzel megpróbálnak majd kifosztani, kibányászni, és teljesen átalakítani, ha sikerül érvényre juttatni az akaratukat. Zakalwe a hátuk mögött elmaradó gázóriást nézte, és azon töprengett, vajon kinek van valójában igaza. Különös kétségbeesés kerítette hatalmába.
Éppen utat tört magának az egyik bár előtt összeverődött tömegben, hogy megnézze, mi a helyzet Beychaével, amikor valaki váratlanul megszólította: – Ah, micsoda öröm és véletlen! Mr. Staberinde-hez van szerencsém, ha nem tévedek?
Zakalwe lassan megfordult.
Az alacsony doktor állt előtte a partiról, amelyiken mindenki különböző csonkolásokkal és sérülésekkel jelent meg. Az apró emberke a zsúfolt bárban álldogált. Intett Zakalwének, aki a fecsegő utasok között átpréselve magát odament hozzá.
– Jó napot, doktor!
A kis ember biccentett egyet. – Stapangarderslinaiterray, de szólítson csak Stapnek.
– Örömmel vegyes megkönnyebbüléssel teszek eleget a kérésnek – mosolygott Zakalwe. – Kérem, szólítson Sheradnek.
– Hát nem kicsi ez a csillaghalmaz? Meghívhatom egy italra? – kérdezte a doktor, legnyájasabb mosolyát megvillantva. A bárpult feletti spotlámpa fényében ijesztően csillogott a fogsora.
– Remek ötlet.
Az egyik válaszfal mellett találtak egy üres asztalt. A doktor megtörölte az orrát, majd megigazította hibátlan öltönyét.
– Szóval, Sherad, mi szél hozta erre a kis kiruccanásra?
– Nos, az igazat megvallva... Stap – kezdte Zakalwe halkan. – Hogy úgy mondjam... inkognitóban utazom, úgyhogy nagyra értékelném, ha nem... derülne ki, hogy a hajón tartózkodom. Ugye érti, mire gondolok?
– Tökéletesen! – vágta rá Stap doktor heves bólintással kísérve szavait. Körbepillantott, és közelebb hajolva így folytatta: – Példaadó a diszkrécióm. Nem egyszer előfordult már, hogy jómagam is kénytelen voltam „feltűnés nélkül utazni”... – felhúzta a szemöldökét. – Csak szóljon, ha bármiben segítségére lehetek.
– Nagyon kedves öntől – mondta Zakalwe magasba emelve poharát. Aztán arra ittak, hogy épségben megérkezzenek.
– A végállomásig megy? A Breskialra? – érdeklődött Stap. Zakalwe bólintott. – Igen. Én és az üzlettársam is.
Doktor Stap vigyorogva biccentett. – Ah, szóval az üzlettársával utazik.
– Nem, doktor, nem az üzlettársammal, hanem az üzlettársammal , egy idősebb úriemberrel, külön kabinban... persze ennyiből az ellenkezője is igaz lehetne.
– Ah! Hát persze! – mondta az orvos.
– Még egy italt?
– Biztos vagy benne, hogy nem gyanakszik? – kérdezte Beychae.
– Mégis mire gyanakodhatna? – vonta meg a vállát Zakalwe, aztán a Beychae szűkös kabinjának ajtaján lévő képernyőre pillantott. – Mit mondtak a hírekben?
– Semmit – felelte az öreg. – Közölték, hogy a kikötőkben általános biztonsági gyakorlat folyik, de rólunk nem tettek említést.
– Nem hinném, hogy nagyobb veszélyben lennénk így, hogy a doki a fedélzeten van.
– Mégis mekkora a veszély?
– Túl nagy. Ezek mindent megtesznek, hogy kitalálják, mi történt valójában. Sehogy sem tudunk előbb eljutni a Breskialra, mint ők.
– És akkor mihez kezdünk?
– Ebben az esetben – ha csak nem találok ki addig valamit – két lehetőség adódik: a Kultúra vagy hagyja, hogy visszatoloncoljanak minket, vagy átveszi az irányítást a hajó felett, amit egyrészt nem lesz egyszerű kimagyarázni, másrészt aláássa a hiteledet.
– Feltéve, ha úgy döntök, megteszem, amit kérsz, Cheradenine.
Zakalwe a keskeny ágyon üldögélő öregemberre pillantott. – Igen. Feltéve, ha úgy döntesz.
Zakalwe a gép fedélzetén csavargott. Szűknek érezte az utasokkal tömött klippert. Túlságosan hozzászoktam a Kultúra járműveihez, gondolta. A képernyőkön meg lehetett nézni a gép alaprajzát, Zakalwe ezt tanulmányozta, annak ellenére, hogy igazából csak arra volt jó, hogy az ember kiderítse, hol van. Nagyon kevés használható információt talált azt illetően, hogyan lehet átvenni az irányítást a gép fölött, vagy hogy milyen módon lehet használhatatlanná tenni. A személyzetet figyelve Zakalwe arra a következtetésre jutott, hogy a legénység részére fenntartott részlegekre kizárólag hang- és/vagy tenyérlenyomat- azonosítással lehet bejutni.
A fedélzeten tűzveszélyes anyagot alig, robbanószert pedig egyáltalán nem talált. Az áramkörök nagy része pedig inkább optikai, mint elektronikus volt. A Xenofób a szomszédos naprendszer távolságából is könnyedén megtáncoltathatta volna az Osom Emananish -t, harci öltözet és fegyver nélkül azonban Zakalwe piszok nehéz helyzetbe kerülhet, ha esetleg komolyabb lépéseket kell tenni.
Időközben a klipper továbbsiklott az űrben. Beychae a kabinjában maradt, és a híreket figyelte vagy aludt.
– Úgy érzem, Cheradenine, mintha a rabság egy kifinomult formáját felcseréltem volna a rabság egy másik kifinomult formájára – jegyezte meg az öreg, amikor utazásuk második napján Zakalwe behozta a kabinba a vacsoráját.
– Tsoldrin, nehogy becsavarodj nekem itt a kabinban! Ha ki akarsz menni, menj! Kétségtelen, hogy így valamivel nagyobb biztonságban vagy, de... igazából nem sokat számít.
– Nos, egyelőre nem nehéz úgy tekintenem a hírekre és a nagyvilág eseményeire, mint a következő kutatásom tárgyára – mondta Beychae, miközben elvette a tálcát Zakalwe kezéből, és bekukkantott a fedő alá – , úgyhogy a jelen helyzetet nem jogtalan bebörtönzésként élem meg. – Félretette a fedőt. – Azonban nem tartom valószínűnek, hogy két hétig kibírom így, Cheradenine.
– Ne aggódj! – jegyezte meg Zakalwe szomorú hangon. – Nem hinném, hogy erre szükség lesz.
– Ah, Sherad! – sompolygott mellé másnap fontoskodva az apró termetű doktor, miközben a központi társalgóban pihenő utasok a főképernyőre meredve a mellettük lévő bolygórendszer lenyűgöző gázóriásának kinagyított képében gyönyörködtek. A doktor megragadta Zakalwe könyökét. – Ma este rendezek egy zártkörű kis bulit, fent a Csillagfény Teremben. Tudja egy olyan, hmm... speciális buliról van szó. Eszembe jutott, nincs-e kedve kimozdulni. Elhozhatná a remete életet élő üzlettársát is.
– Felengedték a fedélzetre azzal az izével? – nevetett Zakalwe.
– Úristen, csendesebben! – suttogta a doktor, és elvonszolta Zakalwét az utasok mellől. – Réges-rég megállapodtam a járatot üzemeltető társasággal. Az én kis gépemet nélkülözhetetlen orvosi segédeszközként tartják számon.
– Költséges mulatság lehet. Gondolom, nem pár fillért kér a beugróért, doktor.
– Sajnos kénytelen vagyok szem előtt tartani a piszkos anyagiakat, az összeg azonban oly' csekély, hogy a szórakozni vágyó kultúrember pénztárcája meg sem érzi. Ráadásul, mint mindig, ezúttal is biztosíthatom, a társaság remek, a diszkréció pedig teljes lesz.
– Köszönöm az ajánlatát, doktor, de attól tartok, nem fogadhatom el.
– Higgye el, ez élete nagy lehetősége. Keveseknek adatik meg, hogy még egy esélyt kapjanak.
– Ebben egészen biztos vagyok. Talán a harmadik alkalmat már nem fogom elszalasztani. És most kérem, bocsásson meg! – Azzal megveregette Stap vállát. – Ó, jut eszembe, nem volna kedve este felhajtani egy italt?
– Készülődnöm kell, Sherad – csóválta szomorkásan a fejét a doktor. – Attól tartok, ma nem fog menni. Óriási lehetőséget szalaszt el – tette hozzá mosolyogva, a fogán megcsillant a fény.
– Higgye el, doktor Stap, tisztában vagyok vele.
– Maga gonosz.
– Köszönöm. Hosszú évek szorgos és kitartó munkájának gyümölcse.
– Le mertem volna fogadni.
– Ó, ne! Gondolom, most majd megpróbálja elhitetni velem, hogy önben a gonoszságnak még az írmagja sincs meg. Látom a szemében. Igen, igen, ott csillog a lelki tisztaság! Felismerem a tüneteket. De – Zakalwe a nő alkarjára tette a kezét – , ne aggódjon! Ki tudom gyógyítani.
A nő gyengéden ellökte magától a férfit. – Szörnyen viselkedik. – A kéz, amely eltaszította, egy pillanatra megpihent Zakalwe mellkasán. – Ön tényleg nagyon rossz.
– Hiába is tagadnám, ön a lelkembe lát... – Gyorsan körbepillantott, mert az űrhajón megváltozott a háttérzaj. Végül aztán mosolyogva a hölgy felé fordult. – De, ó, mennyi erőt is képes meríteni az ember, ha egy ilyen csodaszép istennőnek vallja meg gyarlóságát.
A nő vékony nyaka kivillant a ruhája alól, ahogy a fejét hátravetve mély, rekedt hangon felnevetett. – Árulja el, de őszintén, sikerült már valaha ezzel a mondattal elérnie valamit? – kérdezte aztán a fejét csóválva.
Zakalwe megbántottan, szomorúan rázta a fejét. – Ó, vajon mért ilyen cinikusak manapság a szép nők?
Ekkor a nő tekintete a háta mögé siklott.
Megfordult. – Tessék, parancsnok, mit óhajt? – szólította meg a mögötte álló két altiszt egyikét. Mindkettőjük pisztolytáskája nyitva volt. – Mr... Sherad? – kérdezte a férfi.
Zakalwe a fiatal tiszt szemét figyelte, és hirtelen görcsbe rándult a gyomra. A fickó tudja, hasított belé a felismerés. Lebuktunk. Valakinek sikerült összeilleszteni a kirakós játék darabkáit. – Igen? – nyögte ki végül ostoba vigyorral a képén Zakalwe. – Mi az, talán megszomjaztatok, srácok? – Nevetve pillantott a nőre.
– Köszönjük, uram, de nem. Kérem, kövessen!
– Mija gáz? – kérdezte Zakalwe szipákolva, aztán felhajtotta az italát, a kezét pedig a kabátja hajtókájába törölte. – Talán a kapitánynak kell egy kis segítség, mer' egyedül nem tuggya kormányozni a járgányt? – nevetve lecsúszott a bárszékről, aztán a nő felé fordult, és kezet csókolt neki. – Kedves asszonyom, eljött a búcsú ideje, remélem, nem most látjuk utoljára egymást. – Kezét a mellére téve így folytatta: – De sose feledje, amit most mondok: szívem egy darabját örökre rabul ejtette.
A nő bátortalanul elmosolyodott. Zakalwe hangosan felnevetett, megfordult, és nekiment a bárszéknek. – Hoppá! – kiáltotta.
– Erre, Mr. Sherad – mondta az első fickó.
– Persze, ahogy óhajtják.
Remélte, hogy valamelyik legénységi helyiségbe kísérik, de miután beléptek a liftbe, az alsó fedélzetre, a raktárszintre ereszkedtek, ahol a nem-vákuumos csomagok és az ideiglenes őrszoba helyezkedtek el.
– Asszem, mindjárt elhányom magam – jegyezte meg Zakalwe, amint a lift ajtaja bezáródott. Aztán előrehajolt, öklendezni kezdett, és kipréselte magából az utolsó néhány italt.
Az egyik tiszt félreugrott, nehogy összekoszolódjon kifényesített bakancsa. Zakalwe érezte, hogy a másik lehajol, és a kezét a hátára teszi.
Lassan abbahagyta az öklendezést, aztán könyökkel villámgyorsan orrba vágta a fiatal tisztet. A srác nekicsapódott a lift hátsó ajtajának. Mielőtt a másik visszanyerte volna az egyensúlyát, Zakalwe felegyenesedett, és ököllel az arcába vágott. A fickó összecsuklott, először a térde, aztán a feneke csapódott a padlóba. A lift csöngetni kezdett, aztán félúton két fedélzetszint között megállt. A túlterhelést jelző szerkezet bekapcsolt a dulakodás közben. Zakalwe rácsapott a legfelső gombra, mire a lift elindult felfelé.
Elvette a két ájultan heverő tiszt fegyverét. Idegsokkolók. A fejét csóválta. A lift megint csöngetett egyet. Visszaért a fedélzetre, ahonnan indultak. A két bénító fegyvert a kabátjába rejtve előrelépett, lábát megvetette a szűk kabin két végében. Terpeszben állt a két tiszt felett, kezét az ajtónak támasztotta. Felnyögött az erőlködéstől, ahogy megpróbálta megállítani a kinyíló ajtót. Végül a lift feladta a küzdelmet. Zakalwe továbbra is két kézzel támasztotta az ajtót. A teste teljesen kicsavarodott, mire végre sikerült a fejével elérni, és a homlokával benyomni a legfelső gombot. A lift zúgva elindult felfelé.
Felértek a zártkörű pihenő szintjére. Ahogy kinyílt az ajtó, három férfi állt vele szemben. Mindhárman egyszerre pillantottak le a padlón heverő két eszméletlen őrre, és a kis hányástócsára. Aztán Zakalwe kiütötte őket a bénító pisztollyal. Az egyik tisztet félig kihúzta a liftből, hogy az ajtó ne tudjon bezáródni. Aztán a két fickót is lebénította a fegyverrel.
A Csillagfény Terem ajtaját zárva találta. Megnyomta a gombot, és hátranézett a folyosó vége felé, ahol a liftajtó lágyan lüktetett, és mint valami durva szerető, újra meg újra nekiütközött a földön heverő tiszt testének. A távolból csengetés hallatszott, és egy hang egyfolytában azt ismételte, hogy „Kérem, tegyék szabaddá az ajtó útját! Kérem, tegyék szabaddá az ajtó útját!”
– Tessék? – szólalt meg a Csillagfény Terem ajtaja.
– Stap, itt Sherad. Meggondoltam magam.
– Remek! – felelte a doktor, és az ajtó szélesre tárult Zakalwe előtt.
Gyorsan belépett, és megnyomta a „Bezár” gombot. A halvány fénybe burkolózó terem drogfüsttel és megcsonkított emberekkel volt tele. Zene szólt, és minden szem – akár a szemüregben, akár azon kívül helyezkedett el – felé fordult. A doktor a bárpult közelében állította fel magas, szürke gépét. A pultnál néhány felszolgáló sürgölődött.
Sikerült úgy állnia, hogy a doktor és a bulizók közé kerüljön. A bénítófegyvert az alacsony ember állához nyomta. – Van egy rossz hírem, Stap. Egy lövés közelről ezzel az izével, és az áldozatnak annyi. Ezt feltekertem maximumra. Szükségem van a gépére. Jól esne, ha számíthatnék a segítségére, de egyedül is boldogulok, ha muszáj. Komolyan beszélek, és sürget az idő. Szóval, hogyan dönt?
Stapból gurgulázó nevetés tört fel.
– Három – szakította félbe Zakalwe, és egy kicsit erősebben szorította a doktor nyakához a fegyvert. – Kettő...
– Rendben! Kövessen!
Előreengedte. A táncparketten átvágva a doktor furcsa üzelmeit lehetővé tevő, jókora géphez mentek. Zakalwe összekulcsolta a kezét. Mindkét kabátujjában egy-egy bénítópisztoly lapult. Menet közben odabiccentett néhány vendégnek. Ekkor egy tisztán kivehető tűzvonalat vett észre a terem túlsó felén. Kilőtte a támadóit, akik nagy ívben egy poharakkal teli asztalra zuhantak. Miközben mindenki a távoli asztalnál történő eseményeket figyelte, ők elérték a gépet. Csak egyet kellett taszítani a dokin, amikor a csörömpölés hangjára egy pillanatra megtorpant.
– Elnézést – szólt oda Zakalwe az egyik pultoslánynak. – Kérem, segítene a doktornak? – folytatta a pult mögé biccentve. – Ott szeretné átvinni a gépet, ugye, doki?
Beléptek a pult mögötti kis raktárhelyiségbe. Zakalwe megköszönte a lánynak a segítséget. Behúzta maga mögött, kulcsra zárta, és néhány tartállyal eltorlaszolta az ajtót. Miután végzett, rámosolygott a riadt tekintetű doktorra.
– Vessen egy pillantást arra a falra a háta mögött, Stap!
A doktor odapillantott.
– A maga szerkentyűjével megyünk át rajta, doki.
– Ezt nem teheti! Maga...
Zakalwe a doktor homlokához nyomta a bénítópisztolyt. Stap lehunyta a szemét. Mellényzsebéből kikandikáló zsebkendőjének csücske megremegett.
– Stap, azt hiszem, tudom, hogyan kell működnie annak a szerkezetnek ahhoz, hogy végre tudja hajtani a feladatát. Szükségem van egy vágómezőre. Egy gépre, amely képes szétszakítani a molekuláris kötéseket. Ha nem teszi meg azonnal, amire kérem, kirakom innen, és egyedül csinálom meg. Ha viszont elszúrom, és kiég ez a szar, akkor meggyűlik a baja néhány elégedetlen ügyféllel, akik mit sem sejtve mulatnak odakint. Lehet, hogy ugyanazt teszik majd magával, amit maga tett velük. Csak persze a jó öreg szerkentyű nélkül. Na, mit szól?
Stap nyelt egy nagyot. – Mm... – kezdte, és közben a kabátzsebe felé nyúlt. – Mmm... mmm... a sz-sz-szerszámké-ké-készletem.
Kivette a zsebéből a szerszámokat, a gép felé fordult, és remegő kézzel kinyitotta az egyik panelt.
A hátuk mögött csöngetni kezdett az ajtó. Zakalwe az egyik polcon talált egy krómozott szerszámot, félretolta az ajtó elé pakolt tartályokat – közben Stap hátrapillantott, de amint meglátta, hogy a fegyver továbbra is rászegeződik, szó nélkül visszafordult – , aztán a fémdarabot beszorította a tolóajtó és a keret közötti résbe, végül visszatolta a rekeszeket az ajtó elé, mire a szerkezet sértődötten csipogni kezdett, a nyitás/zárás gomb pedig vörösen villogott.
– Gyerünk, Stap, igyekezzen! – sürgette Zakalwe a kis embert.
– Minden tőlem telhetőt megteszek! – vakkantott a doktor. A gép mély, zúgó hangot adott ki. A padló felett egy méter magasságban a szerkezet egyik hengeres része körül kék fény táncolt.
Zakalwe szűkülő szemmel figyelte a gépnek ezt a részét.
– Mégis miben reménykedik? – kérdezte a doktor remegő hangon.
– Maga csak dolgozzon, doki! Még fél perce van, mielőtt magam próbálom meg. – Zakalwe a doktor válla fölött átpillantva figyelte, ahogyan a férfi egy fokbeosztással ellátott kör alakú szabályzóval babrál.
Az volt az egyetlen esélye, hogy sikerül elindítani a gépet, aztán neki tud esni az űrhajó valamelyik alkatrészének. Valahogy működésképtelenné kell tennie. A hajók általában igen bonyolult szerkezetek, és bizonyos fokig, paradox módon, igaz rájuk, hogy minél kezdetlegesebbek, annál bonyolultabbak. Zakalwe nagyon remélte, hogy anélkül sikerül eltalálnia valamelyik létfontosságú alkatrészt, hogy az egész kócerájt felrobbantaná.
– Mindjárt kész – szólalt meg a doktor, és idegesen hátrapillantott. Remegő ujja egy apró piros gomb felé tartott.
– Oké, doki – mondta Zakalwe a reszkető fickónak, miközben gyanakodva nézte a henger körül táncoló kék fényt. Leguggolt a doktor mellé. – Folytassa! – biccentett.
– Hmm... – a doktor nagyot nyelt. – Jobban tenné, ha egy kicsit hátrébb lépne.
– Nem. Egyszerűen csak lássunk hozzá, rendben? – Megnyomta a kis piros gombot. Félbevágott korong alakú kék fény tört elő a gép henger alakú részéből, és zúgott el a fejük felett. Szétvágta az ajtónak támasztott tartályokat, melyekből folyadék lövellt ki. Az egyik oldalon összeomlottak a polcok, miután a zümmögő, kék korong megsemmisítette a felfüggesztéseiket. Zakalwe vigyorogva nézte a romhalmazt. Ha nem guggol le, a kék energiamező kettévágja.
– Szép kísérlet, doki – jegyezte meg Zakalwe. Ekkor a bénító fegyver búgni kezdett, a kis doktor pedig a padlóra zuhant. Úgy hevert ott, mint egy nedves homokkupac. Rágcsálnivalós zacskók és italos dobozok hullottak kartonszám a tönkrement polcokról a padlóra. A dobozok, amik átzuhantak a kék energiamezőn, darabokra szakadva estek a földre. Az ital tovább ömlött az ajtónak támasztott lyukas tartályokból. Dörömbölés hallatszott.
Zakalwe élvezte az alkohol kábító illatát, amely fokozatosan betöltötte az egész raktárt, de remélte, hogy annyi tömény azért nem ömlött ki, ami lángra lobbantaná a helyiséget. Keresztülgázolt a kis raktár padlóján egyre magasabban álló italon, és megfordította a doktor gépét. A csillogó kék korong további polcokat vágott ketté, mielőtt a szemközti válaszfal ajtajába mélyedt volna.
A gép megrázkódott. A helyiséget dobhártyarepesztő visítás töltötte be, és sebesen forgó fekete füst szállt az összetört polcok körül, mintha a kék fény kavarta volna fel, aztán egy szempillantás alatt a raktár alján tíz centi vastagon álló ital felszínére hullott, és úgy gyűlt össze, mint valami apró, sötét ködréteg. Zakalwe a gép irányítóberendezésével kezdett babrálni. Egy kis hologramképernyő mutatta az energiamező alakját. Zakalwe talált néhány apró kezelőfogantyút, amivel ellipszis alakúra változtatta a kék korongot. A gép egyre hangosabban kattogott. A zaj fokozatosan erősödött. Körülötte mindenhol fekete füst kavargott.
Egyre hangosabban dörömböltek. A fekete füst felemelkedett. Zakalwe megszédült. A vállát a gép oldalának feszítve hatalmasat taszított a szerkezeten, amely sípolva gördült előre. Valami engedett.
Zakalwe a gépnek támasztotta a hátát, és a lábával megpróbálta továbblökni. Durranás hallatszott a gép túloldaláról, aztán a szerkezet távolodni kezdett tőle. Zakalwe megfordult, és újra nekifeszült a vállával. A füstölgő polcok közt tántorogva, az izzó lyukon átlépve egy fémszekrényekkel teli, romba dőlt helyiségbe jutott. Ital fröccsent át a nyíláson. Egy pillanatra megállította a gépet. Kinyitotta az egyik szekrényt. Különböző vezetékek és vastag huzalok köré tekert, hajszálvékony, fénylő fűtőszálakat talált. Egy hosszúkás, vékony vezérlőpulton – amely leginkább egy hosszan elnyúló város éjszakai látképéhez hasonlított – fények villogtak.
Zakalwe csücsörített, és hangosat cuppantott, amikor megpillantotta a szálakat. – Gratulálok! Megnyerte a fődíjat! – mondta magának, aztán leguggolt a zümmögő szerkezethez, és az irányítóberendezést megpróbálta úgy beállítani, ahogyan Stapnél látta, azzal a különbséggel, hogy most az energiamező kör alakot öltött, aztán Zakalwe teljes erőre kapcsolta a gépet.
A kék korong becsapódását a szürke szerkényekbe vakító szikraörvény és fülsiketítő zaj követte. A gépet a helyén hagyta, aztán átkúszott a kék energiamező alatt, és visszatocsogott a vezérlőpulthoz. Könnyedén átugrotta az eszméletlenül heverő doktort. Elrúgta a tartályokat az ajtó elől, és kihúzta az ajtókeretbe beszorított fémszerszámot. A kék energianyaláb alig nyúlt át a lyukon keresztül az irányítóterembe, úgyhogy Zakalwe felállt, és vállal belökte az ajtót. Az ajtón kizuhanva egyenesen a meghökkent első tiszt karjában kötött ki. Abban a pillanatban a gép felrobbant, és a légnyomás a báron keresztül mindkettőjüket a pihenőhelyiségbe röpítette.
Az összes lámpa kialudt.
A kórterem mennyezetét, a falakhoz és a lepedőkhöz hasonlóan, hófehérre festették. Odakint a jéghegy felszíne szintén teljesen fehér volt. Minden fehérbe borult: csillámló kristálypor kavargott a kórház ablakai előtt. Az utolsó négy nap ugyanígy telt. Szüntelenül fújt a viharos szél, a meteorológusok azt mondták, még legalább két-három napig semmi változás nem várható. A lövészárkokban és jégbarlangokban kuporgó csapatokra gondolt, és nem merte az üvöltő vihart átkozni, mert amíg tart, addig talán elmarad a harc. A pilóták is örültek, bár úgy tettek, mintha kedvüket szegte volna a kialakult helyzet, és mindvégig hangosan szidták a vihart, amely megakadályozta, hogy gépeiken a levegőbe emelkedjenek. Az előrejelzést figyelték, és a legtöbbjük istentelenül berúgott.
A fehér ablakokat bámulta. A kék ég látványa, úgy tartják, jót tesz az embernek. Ezért építették a kórházakat a bolygó felszínére. Minden más a jég alatt volt. A kórház külső falait élénk vörösre festették, hogy az ellenséges légierő nehogy véletlenül lebombázza az épületet. Látta már az ellenség néhány kórházát a magasból. Élénk vörös színű, dermedt vércseppekként hevertek a jéghegy vakítóan ragyogó fehér hóbuckái között, mint egy sebesült katona nyomai.
Fehér spirál tűnt fel egy pillanatra az egyik ablak előtt, ahogy az örvénylő hóvihar körbe-körbeforgott, aztán semmivé foszlott. Szűkülő szemmel bámulta az üveglap túloldalán hulló káoszt, mintha pusztán az összpontosításon múlna, hogy képes-e valami rendszert találni a zavaros hóförgetegben. Felemelte a kezét, és megtapogatta a fején lévő fehér kötést.
A szemét lehunyva megpróbált emlékezni. A karja a lepedőre hullott.
– Hogy érzi magát? – kérdezte a fiatal nővér. Egy kis székkel a kezében megállt az ágya mellett. A széket a férfi ágya és a mellette lévő üres ágy közé állította. Rajta kívül nem feküdt senki a kórteremben. Már egy hónapja nem történt komolyabb támadás.
A nő leült. Zakalwe elmosolyodott, mert boldogság töltötte el, hogy láthatja, és hogy volt ideje benézni hozzá. – Jól – biccentett aztán. – Még mindig nem emlékszem, mi történt.
A nő kisimította fehér egyenruháját. – Hogy vannak az ujjai?
A férfi felemelte mindkét karját, megmozdította az ujjait a jobb kezén, aztán a bal kézfejére pillantott. Az ujjai alig mozogtak. A homlokát ráncolva, szinte bocsánatkérően így szólt: – Nagyjából ugyanúgy.
– Ma délután itt lesz a doktor, talán sikerül rávennie valakit a fizikoterápiás részlegről, hogy vessen egy pillantást az ujjaira.
– Leginkább az emlékezetemre férne rá egy kiadós fizikoterápia – mondta Zakalwe, és egy pillanatra lehunyta a szemét. – Tudom, hogy van valami fontos dolog, amit nem szabad elfelejtenem... – a hangja elcsuklott. Rádöbbent, hogy elfelejtette az ápolónő nevét.
– Ezzel sajnos nem szolgálhatunk – mosolygott a nővér. – Ahonnan maga jött, ott talán használnak ilyesmit?
Mintha tegnap is ugyanez történt volna, vagy nem? Tegnap is elfelejtette a nevét? – Azt kellene felelnem, hogy nem emlékszem – vigyorgott Zakalwe. – De nem, nem hinném, hogy nálunk használják ezt a gyógymódot.
Tegnap és tegnapelőtt is elfelejtette az ápolónő nevét, viszont kitalált valamit, valamit, amivel megoldhatná ezt a problémát...
– Ha maguknál mindenkinek ilyen vastag a koponyacsontja, nincs is rá szükség.
A nő még mindig mosolygott. Zakalwe felnevetett, miközben megpróbált rájönni, miből állt a terv. Valamit fújni kell, levegőt kell venni, és van valahol egy papírlap...
– Ebben igaza lehet – egyezett bele Zakalwe. A vastag koponyacsontja miatt lehet most itt. Egy koponya, amely vastagabb vagy legalábbis jóval keményebb, mint amihez az itteniek hozzá vannak szokva. A vastag koponya, ami nem robban szét, ha valaki közvetlen közelről fejbe lövi. (De miért tették? Hiszen akkor éppen nem harcolt, hiszen akkor éppen a saját emberei között, a vele egy seregben harcoló pilóták társaságában tartózkodott.)
A koponyacsontja nem robbant szilánkokra, mindössze roncsolódott. Eltört ugyan, de nem tört darabokra helyrehozhatatlanul...
...Oldalra fordította a fejét, és az ágy mellett álló, fiókos szekrényre nézett, amelynek tetején összehajtott papírlap pihent.
– Ne fárassza ki magát azzal, hogy megpróbál emlékezni! – mondta az ápolónő. – Lehet, hogy egy ideig még semmi sem jut az eszébe. De annyi baj legyen. Az elméjének időre van szüksége a gyógyuláshoz.
Hallotta a nővér szavait, felfogta az értelmüket... azonban mégis megpróbálta felidézni, mit mondott magának az előző nap. Az a papír-fecni, azzal kellene valamit csinálnia. Ráfújt. Az összehajtogatott papírdarab egy pillanatra szétnyílt. A papír belsején a TALIBE szó állt. Aztán a lap összecsukódott. Már eszébe jutott, mi volt a terv. Olyan szögben fordította a lapot, hogy a nővérke ne lásson bele.
Talibe-nek hívták. Hát persze, ezért hangzott olyan ismerősen a név.
– Egyre jobban érzem magam – mondta. – De van valami, amire mindenképpen emlékeznem kell, Talibe. Valami nagyon fontos dolog, tudom, hogy az.
A nővér felállt, és megsimogatta a vállát. – Felejtse el! Ne kínozza magát! Miért nem pihen inkább egy kicsit? Behúzzam a függönyöket?
– Ne – felelte Zakalwe. – Nem maradna még egy darabig velem, Talibe?
– Pihenésre van szüksége, Cheradenine – mondta a nővér tenyerét a férfi homlokára téve. – Nemsokára visszajövök, megmérem a lázát, és át kell kötöznöm. Csöngessen, ha szüksége van valamire. – Végigsimította a férfi kezét, és kezében a kis fehér székkel elindult kifelé. Az ajtóban megállt és visszanézett. – Ó, most jut eszembe. Nem felejtettem itt véletlenül egy ollót, amikor legutóbb átkötöztem?
Zakalwe körbepillantott, és a fejét rázta. – Nem hinném.
Talibe megvonta a vállát. – Na, mindegy. – Kiment a kórteremből. Miután az ajtók bezáródtak, Zakalwe hallotta a szék lábának koppanását a folyosó padlóján.
Az ablak felé fordult.
Talibe minden egyes alkalommal kivitte a széket a kórteremből, mert amikor Zakalwe először magához tért és meglátta, teljesen bekattant. De még később is, amikor az elmeállapota már stabilabbnak tűnt, ébredés után mindig megborzongott, és a rettegéstől tágra nyílt szemmel meredt a székre. Elég volt, ha a fehér szék az ágya mellett állt. Ezért a kórteremben található székeket az egyik sarokba rejtették. Talibe és az orvosok a folyosóról hoztak maguknak széket, amikor benéztek hozzá.
Azt kívánta, bárcsak el tudná felejteni. El akarta felejteni a széket és a Székkészítőt, el akarta felejteni a Staberinde-et. Hogyan őrizte meg elméje ezeket az emlékeket ennyire élesen és tisztán annyi év és egy ilyen hosszú utazás után? Miközben az, ami néhány napja történt – amikor valaki fejbe lőtte, és otthagyta a hangárban – homályos és ködös, mintha a hóviharon keresztül nézné.
Az ablak előtt úszó fagyott felhőket bámulta, a rendszertelenül tomboló hóesést. Az értelmetlenül kavargó hópelyhek mintha rajta gúnyolódtak volna.
Belesüppedt az ágyba, hagyta, hogy a bolyhos ágynemű, mint valami örvény, elnyelje, és jobb karját a párna alá dugva elaludt. Kezét a Talibe tálcájáról előző nap ellopott olló köré fonta.
– Hogy van a fejed, öreg harcos? – Saaz Insile odahajított neki egy gyümölcsöt, de Zakalwe nem tudta elkapni. A mellének csapódott, és végül az ölében kötött ki. Felvette.
– Egyre jobban – felelte.
Insile lehuppant a szomszédos ágyra, sapkáját a párnára dobta, és kigombolta egyenruhája legfelső gombját. Fekete tüskés haja erős kontrasztban állt amúgy is sápadt arcával, amely olyan színtelen volt, mint a kinti világot betöltő hófehér űr. – Hogy bánnak veled?
– Jól.
– Átkozott jól néz ki az a kis nővérke odakint.
– Talibe. – Zakalwe elmosolyodott. – Na ja, ő tényleg rendben van.
Insile felnevetett, és a kezére támaszkodva hátradőlt az ágyon. – Csak „rendben van”? Zakalwe, az a lány káprázatos. Az ágyban szokott fürdetni?
– Nem. Ki tudok menni a fürdőszobába.
– Ne törjem el a lábad?
– Talán majd később – nevetett Zakalwe.
Insile is felnevetett, aztán az ablak túloldalán kavargó hóvihart nézte. – Mi a helyzet az emlékezeteddel? Jobb a helyzet? – kérdezte, miközben összegyűrte a felhajtott fehér lepedőt.
– Nem – felelte a férfi. Igazából azért változott valamit a helyzet, azonban (talán babonából) mégsem akarta elmondani senkinek. – Emlékszem, hogy ott kártyázunk a kantinban... aztán... – Ekkor eszébe jutott a pillanat, amikor meglátta a fehér széket az ágya mellett. A tüdeje kis híján szétrepedt a beleáramló iszonyatos mennyiségű levegőtől, aztán úgy üvöltött, mint a hurrikán. Az idők végezetéig üvöltött volna, ha nem jön Talibe, és nem nyugtatja meg (Livueta? Suttogta Zakalwe; Dar... Livueta). – ...aztán itt tértem magamhoz – vonta meg a vállát.
– Hát – mondta Saaz kisimítva egy gyűrődést az egyenruhája szárán – , legalább a vért sikerült letakarítanunk a hangár padlójáról.
– Remélem, visszakapom.
– Megegyeztünk, de nem tisztítjuk meg.
– Mi van a többiekkel?
Saaz a fejét csóválva nagyot sóhajtott. A haját a tarkójára simította. – Ó, ugyanaz a kedves, szeretni való, jó kedélyű kis csapat maradt. – Megvonta a vállát. – A többiek az osztagból... minden jót és mielőbbi jobbulást kívánnak. De akkor éjjel nagyon felbasztad az agyukat. – Szomorúan az ágyban fekvő férfire pillantott. – Cheri, öreg harcos, senkinek sem fűlik a foga a háborúhoz, de azért finomabban is tudtukra adhattad volna... Ezt elszúrtad. Úgy értem, mindannyian nagyra becsüljük, amit tettél. Tudjuk, hogy ez valójában nem a te harcod, de azt hiszem... azt hiszem, a srácok közt vannak páran, akiket... nagyon bánt a dolog. Hallom őket. Muszáj tudomást venned róluk. Éjszakánként rémálmaik vannak. Látod a szemükben, hogy tisztában vannak vele, milyen rosszak az esélyeink, és nincs kedvük keresztülmenni ezen az egészen. Félnek. Ha a szemükbe mondanám ezt, valószínűleg fejbe lőnének, de én akkor is tudom, hogy be vannak szarva. Nagyon szeretnék megúszni ezt a háborút. Bátrak, és bármikor harcba szállnak az országukért, de most ki akarnak lépni, és ha figyelembe vesszük az esélyeiket, nem hinném, hogy bárki szemrehányást tehetne nekik ezért. Csak a megfelelő kifogásra várnak. Nem fogják lábon lőni magukat, és manapság nem járkálnak utcai cipőben odakint, hogy aztán lefagyott lábfejjel térjenek vissza, mint ahogyan azt régen csinálták, de akkor is szeretnék megúszni a dolgot. Te bármikor szabadon elmehetsz, mégis itt maradtál. A háborút választottad, és ezért sokan neheztelnek rád, mert gyávának érzik magukat miattad, mert tisztában vannak vele, hogy a te helyedben ők már rég kiszálltak volna, és azzal a dumával fűznék a csajokat, milyen mázlijuk van, hogy ilyen bátor pilótákkal táncolhatnak.
– Sajnálom, hogy ennyire kiborítottam őket. – Zakalwe megérintette a fején a kötést. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire érzékenyen érinti őket a dolog.
– Nem is – ráncolta a homlokát Insile. – Ez a legkülönösebb az egészben. – Felkelt, és a legközelebbi ablakhoz sétált. A hóvihart nézte. – A picsába, Cheri, a srácok fele szíves-örömest meghívott volna a hangárba, és mindent megtett volna, hogy kiverje néhány fogadat. De hogy fegyverrel támadjanak rád? – A férfi a fejét csóválta. – Egyikükben sem bíznék, ha zsömle vagy jégkocka lenne a kezükben, de ha egy pisztolyról van szó... – Újra megcsóválta a fejét. – Tűzbe tenném értük a kezemet. Ezek a srácok egész egyszerűen nem ilyenek.
– Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, Saaz – mondta Zakalwe.
Saaz gondterhelt arccal körbepillantott, de azonnal megenyhült, amint meglátta, hogy a barátja vigyorog. – Cheri, elismerem, semmi kedvem belegondolni abba, hogy tévedtem a srácokkal kapcsolatban, de fennáll a lehetősége... hogy valaki más volt. Fogalmam sincs, ki. A katonai rendőrség egyelőre sötétben tapogatózik.
– Nem hiszem, hogy sokat segítettem nekik – ismerte be Zakalwe.
Saaz visszaült az ágyra. – Tényleg nem emlékszel, hogy kivel beszéltél és hová mentél utána?
– Semmire sem emlékszem.
– Nekem azt mondtad, hogy az eligazításra mész, utána akartál nézni a legújabb célpontoknak.
– Igen, ezt már én is hallottam.
– De amikor Jine utánad ment – hogy elbeszélgessen veled a hangárban, amiért olyan szörnyű dolgokat mondtál a katonai vezetésünkről és az elhibázott taktikánkról – , nem talált ott.
– Nem tudom, mi történt, Saaz. Sajnálom, de én egyszerűen... – Könnyek gyűltek a szemében. Meglepődött. A gyümölcsöt az ölébe ejtette. Szipogva törölgette az orrát, köhögött, és a mellkasát ütögette. – Sajnálom – ismételte.
Insile nézte, ahogyan Zakalwe kinyújtja a kezét, és az éjjeliszekrényről levesz egy zsebkendőt.
Saaz megvonta a vállát, és elvigyorodott. – Hé, rá se ránts! Majd visszajönnek az emlékeid. Az is lehet, hogy valamelyik eszelős barom a kiszolgáló személyzetből felbaszta az agyát, mert ráléptél az ujjára. Ha emlékezni akarsz, ne erőltesd nagyon!
– Hát persze. „Pihenésre van szüksége”. Hányszor hallottam ezt már, Saaz. – Zakalwe felkapta az öléből a gyümölcsöt, és az éjjeliszekrényre tette.
– Szerezzek neked valamit, ha legközelebb meglátogatlak? – kérdezte Insile. – Talibe-on kívül. Őt én is szívesen becserkészném, ha neked nem áll szándékodban megragadni a lehetőséget.
– Kösz, nem kell semmi.
– Pia?
– Nem, a kantin bárjára tartogatom az erőmet.
– Könyv?
– Saaz, tényleg nincs szükségem semmire.
– Zakalwe – nevetett Saaz – , az égvilágon senki sincs, akivel válthatnál pár szót. Mégis mi a fenét csinálsz egész nap?
Zakalwe kinézett az ablakon, aztán visszafordult Saaz felé. – Sokat gondolkodom – mondta. – Emlékezni próbálok.
Saaz odalépett az ágyához. Nagyon fiatalnak tűnt. Egy darabig habozott, aztán finoman megütögette Zakalwe mellkasát. A kötésekre pillantott. – Aztán nehogy elvessz odabent, öreg harcos!
Zakalwe kifejezéstelen arccal nézett. – Egy percig se aggódj! Különben meg úgyis jól navigálok.
Volt még valami, amit el akart mondani Saaz Insile-nak, de arra sem emlékezett. Figyelmeztetni akarta, mert tudomása volt valamiről, amiről korábban nem, valamiről, amire mindenképpen figyelmeztetni kellett a másikat.
Néha úgy érezte, üvölteni tudna a tehetetlenségtől. Szét akarta tépni a kövér, fehér párnákat, fel akarta kapni és ki akarta vágni az ablakon a fehér széket, hogy a hófehér őrjöngés végre bezúduljon a szobába.
Azon tűnődött, vajon mennyi idő alatt fagyna meg, ha az ablakok nyitva lennének.
Nos, az legalább alkalomhoz illő lenne, elvégre megfagyva érkezett, akkor meg miért ne távozhatna ugyanígy? Eljátszott a gondolattal, hogy valamiféle sejtekben elraktározott emlék, valami csontokban őrzött affinitás vonzotta éppen erre a helyre. Pont ide, ahol a legnagyobb csatákat vívták, azokon az óriási, egymásnak ütköző jégtáblákon, melyek hatalmas gleccsereikről leválva jégkockaként pörögtek a bolygó nagyságú koktélos poharakban. Ezeknek a folyamatosan elmozduló fagyott szigeteknek egyike-másika több száz kilométer hosszú volt, és oda-vissza úszott a sarkok és a térítők között. Széles hátuk vérrel és holtestekkel, tankok és repülőgépek roncsaival teleszórt hófehér átokföldje volt.
Egy olyan területért harcolni, amely előbb vagy utóbb mindenképpen elolvad, és ezért semmi esély arra, hogy valaha is élelmet, ásványokat vagy állandó lakhelyet biztosítson, úgy tűnt, mintha a háború hagyományos értelmetlenségének szándékos karikatúrája lett volna. Szeretett ugyan harcolni, de zavarta, ahogyan a háborút vívták, és mivel hangot adott véleményének, ellenségekre tett szert a többi pilóta és a felettesei között.
A lelke mélyén azonban érezte, hogy Saaz-nek igaza van. Nem a kantinban elhangzott szavai vezettek oda, hogy valaki megpróbált végezni vele. Legalábbis (valami azt súgta), hogy közvetlenül nem...
Thone, az osztag parancsnoka is eljött látogatóba. A változatosság kedvéért ezúttal elmaradt a szokásos hízelgés.
– Köszönöm, nővér – mondta, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Mosolyogva, a fehér székkel a kezében Zakalwe ágyához lépett. Leült és kihúzta magát, hogy a hasa kisebbnek tűnjön. – Nos, Zakalwe százados, hogy vagyunk?
Virágillat áradt Thone felől, a férfi szerette a parfümöket. – Remélem, néhány héten belül újra részt vehetek a bevetéseken, uram – mondta Zakalwe. Sosem kedvelte a parancsnokot, mégis mosolyt erőltetett az arcára.
– Valóban? – kérdezett vissza Thone. – Ilyen állapotban? Az orvosok nem osztják a véleményét, Zakalwe százados. Feltéve persze, ha nekem mást mondanak, mint magának.
– Nos, lehet, hogy... beletelik egy kis időbe, uram... – ráncolta össze a homlokát Zakalwe.
– Elképzelhető, hogy haza kell küldenünk, Zakalwe százados – közölte Thone erőltetett mosollyal az arcán. – ...Vagy legalábbis a szárazföldre. Ha jól értesültem, a hazája elég messze van, ugye?
– Biztos vagyok benne, hogy nemsokára képes leszek ellátni a feladatomat, uram. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy el kell végezni egy egészségügyi vizsgálatot, de...
– Persze, persze, persze – vágott a szavába Thone. – Nos, majd meglátjuk, nem igaz? Hmm. Remek. – Felállt. – Van valam...
– Nem, nincsen semmi kívánságom – kezdte Zakalwe, de amikor meglátta Thone arckifejezését, azonnal elhallgatott. – Elnézést, uram!
– Amint azt az imént kérdeztem, százados. Van valami kívánsága? Zakalwe a fehér lepedőre pillantott. – Nem, uram. Köszönöm, uram.
– Gyógyuljon meg minél előbb, Zakalwe százados! – tette hozzá Thone fagyosan.
Zakalwe tisztelgett, Thone odabiccentett neki, aztán megfordult és távozott.
Zakalwe egyedül maradt a fehér székkel.
Pár perc múlva, keresztbe font karral belépett Talibe nővér. Sápadt, kerek, jóságos arcáról végtelen nyugalom sugárzott. – Próbáljon meg aludni! – mondta, majd kivitte a széket.
Éjjel felriadt. A fények átragyogtak a kinti hóesésen. Ahogy a fényszórók kirajzolták a körvonalaikat, a hulló hópelyhek áttetsző árnyakká váltak, és feltornyosultak az éles, lefelé világító fénykévében. A koromsötét éjszakában a fényen túli fehérség most szürkének látszott.
Virágok illatával az orrában ébredt.
Összeszorította a párna alá dugott kezét, kitapintotta az éles, hegyes olló nyelét.
Megjelent előtte Thone arca.
Eszébe jutott az eligazítás és a négy osztagparancsnok. Meghívták egy italra, azt mondták, szeretnének váltani vele néhány szót.
Valamelyik parancsnoki szobában voltak – egyikük neve sem jut az eszébe, de nem kell sok idő és újra emlékezni fog, és felismeri majd őket – , és a tisztek a kantinban elhangzott dolgokról faggatták.
Berúgott, és nagyon okosnak képzelte magát. Arra gondolt, majd előáll valami érdekes mesével. Azt mondta, amiről gyanította, hogy hallani akarják, nem azt, amit a többi pilótának a kantinban előadott.
Felfedezett egy összeesküvést. Zakalwe szerette volna, ha az új kormány, populista ígéreteihez híven, befejezi a háborút. Puccsot szerveztek, amihez jó pilótákra volt szükségük.
Idegesen, de az italtól emelkedett hangulatban távozott. Elhitette velük, hogy az ő oldalukon van, de egyenesen Thone-hoz ment, a szigorú, de igazságos Thone parancsnokhoz, az ellenszenves és kicsinyes Thone-hoz, a hiú és parfümtől illatos Thone-hoz, akiről azonban úgy tudta, a kormány oldalán áll. (Tette mindezt annak ellenére, hogy Saaz Insile egyszer már figyelmeztette, a fickó a kormányt támogatja, ha a pilótákról, de kormányellenes, ha a feletteseikről van szó.)
Thone tekintete...
Nem akkor, később. Miután Thone megparancsolta, ne szóljon az ügyről senkinek, mert szerinte a pilóták között is lehetnek árulók. Aztán utasította, hogy feküdjön le aludni, mintha semmi sem történt volna. Zakalwe engedelmeskedett, de – talán mert még mindig részeg volt – későn tért magához, amikor támadói betörtek a szobába, és valami fojtogató anyaggal átitatott rongyot szorítottak az arcára, és addig ott tartották, míg végül muszáj volt levegőt vennie, és elvesztette az eszméletét.
Végigrángatták a folyosókon, a lábát végighúzták a járólapon. Ismeretlen fickók fogták közre. Az egyik hangárba cipelték, valaki a lift irányítópaneljéhez ment. Zakalwe homályosan tudta kivenni a padlót az orra előtt, a fejét pedig képtelen volt felemelni. A jobbján lévő férfi felől áradó virágillatot azonban megérezte.
A fejük felett recsegve nyíltak ki a kagylóhéjszerű ajtók. Hallotta a sötétségben tomboló vihar üvöltését. A lifthez rángatták.
A teste megfeszült, hirtelen megfordulva elkapta Thone gallérját, és a férfi döbbent, rémült arcába nézett. Érezte, hogy a másik oldalán álló katona megragadja szabadon maradt karját. Tekeregni kezdett, elengedte Thone-t, szabaddá téve a másik karját. Ekkor meglátta a parancsnok pisztolyát.
Megragadta és kivette a pisztolytáskából a fegyvert. Üvölteni kezdett, sikerült kiszabadítania magát, de összeesett. Megpróbált rájuk lőni, a fegyver azonban nem működött. A hangár távolabbi végében fények villantak. Nincs megtöltve! Nincs megtöltve! Thone odakiáltott az embereinek, akik a hangár túlsó vége felé fordultak. A repülőgépek miatt nem lehetett látni, de valaki azt kiáltotta, hogy a lámpákat hagyják felkapcsolva, amikor éjjel kinyitják a hangár kapuját.
Nem látta, ki lőtt rá. Mintha kőtörő kalapáccsal csaptak volna a halántékára. Amikor magához tért, a fehér széket látta.
A hó vadul örvénylett a kivilágított ablakok előtt.
Hajnalig bámulta a hóvihart, és lassan minden eszébe jutott.
– Talibe, eljuttatna egy üzenetet Saaz Insile századosnak? Kérem, mondja meg neki, hogy sürgősen beszélnem kell vele. Az üzenetet a századomnak küldje. Ugye megteszi?
– Természetesen, de előbb a kezelés.
Megszorította a lány kezét. – Ne, Talibe, először telefonáljon a századnak! – Zakalwe kacsintott egyet. – Kérem, tegye meg a kedvemért!
– Maga egy igazi istenverése – mondta a nővér a fejét csóválva, majd kisétált a kórteremből.
– Na, eljön?
– Kimenőn van – mondta a nővér, majd a kezébe vette a lázlapot, és tett egy pipát Zakalwe neve mellé.
– A francba! – Saaz nem is említette, hogy kimenőt kért.
– No-no, százados – nyugtatta Talibe a férfit, miközben összerázott egy üveg folyadékot.
– A rendőrséget, Talibe. Hívja a katonai rendőrséget! Most rögtön. Ez tényleg nagyon sürgős.
– Először a gyógykezelés, százados.
– Megígéri, hogy amint bevettem a gyógyszeremet, azonnal értesíti őket?
– Megígérem. Nyissa nagyra a száját!
– Ááááá...
Ez a rohadt Saaz, hogy pont most kell kimenőt kérnie. Legalább szólt volna a rohadék. Meg ez a másik jómadár, Thone. Kötélből vannak az idegei! Volt pofája személyesen idejönni, hogy megtudja, emlékszem-e valamire, gondolta Zakalwe.
Mi lett volna, ha előbb eszébe jutnak ezek a dolgok?
A párnája alá nyúlt, a hideg, éles olló még mindig ott lapult.
– Mondtam nekik, hogy nagyon sürgős. Azt mondták, úton vannak. – Talibe visszajött, ezúttal nem volt nála a szék. Kinézett az ablakon, a hóvihart figyelte. – Be kell adnom magának valamit, amitől ébren marad, azt akarják, hogy élénk legyen.
– De hát élénk vagyok! Ébren vagyok!
– Csönd legyen, és vegye be ezeket!
Zakalwe bevette a tablettákat.
A párna alá dugott kézzel, az ollót markolva aludt el, miközben odakint az ablak mögött a fehérség szüntelenül kavargott tovább, és egyre beljebb hatolt az üvegbe, rétegről rétegre haladt előre, csendben átszivárogva rajta, aztán a feje a természet törvényeit követve magához vonzotta a fehérséget, ami lassan forogni kezdett körülötte, és összekapcsolódott a fejét borító kötés fehér tóruszával, majd lebontva, letekerve azt, a maradványait a szoba sarkába szórta – abba a sarokba, ahol a fehér székek suttogva összeesküvést szőttek – , aztán lassan, de egyre erősebben és erősebben a fejének nyomódott, és ahogy egyre közelebb és közelebb került hozzá, egyre gyorsabban és gyorsabban pörögve táncra perdült a bolondos hópelyhekkel, míg végül a fehérség maga lett a kötés, hűvösen és szorosan tapadva a férfi láztól égő fejéhez, és a sebre rátalálva belopózott a bőre alá, bekúszott a koponyájába, míg végül a jéghideg, éles kristályok teljesen ellepték az agyát.
Talibe kinyitotta a kórterem ajtaját, és beengedte a tiszteket.
– Biztosan nincs magánál?
– A szokásos adag kétszeresét kapta. Ha nem vesztette el az eszméletét, akkor halott.
– Kitapintható a pulzusa. Fogja meg a karját.
– Jól van... Hoppá! Hé, idenézzen!
– Hú.
– Az én hibám. Egy ideje már keresem ezt az ollót. Bocsánat.
– Remekül végezte a dolgát. De most, ha megkérhetem, távozzon. Köszönjük. Nem felejtjük el magának.
– Rendben van...
– Mi az?
– Ugye... nem tart sokáig? Végeznek, mielőtt magához tér, ugye?
– Hát persze, még szép. Sosem fogja megtudni. Semmit sem fog érezni.
...a hideg hóban fekve ébredt, a testéből felszínre törő jeges szél süvítve szúrta át bőrének pórusait.
Felébredt, és tudta, hogy haldoklik. A hóvihartól lebénult a fél arca. Kezét az összepréselődött hóba dugta. Még mindig a kórházi pizsamát viselte. A hideg többé már nem hideg volt, hanem valamiféle dermesztő fájdalom, amely minden irányból belerágta magát a testébe.
Felemelte a fejét, és körülnézett. Néhány méternyi hóval fedett, sík területet látott, amit feltehetően a hajnali napfény világított meg. A hóvihar itt valamivel csendesebb volt ugyan, de még így is borzalmas erővel dühöngött. Utoljára valaki azt mondta, mínusz tíz fok a hőmérséklet, de a jeges szél miatt sokkal de sokkal hidegebbnek érezte. A feje, a keze, a lábfeje és a nemi szerve iszonyatosan fájt.
A hideg ébresztette fel. Biztosan a hideg volt az. Ráadásul gyorsan kellett történnie, máskülönben már rég halott lenne. Minden bizonnyal egyszerűen itt hagyták. Ha rájönne, merre indultak, és követni tudná őket...
Hiába próbálkozott, képtelen volt megmozdulni. A bensőjében üvöltött, még soha életében nem szedte össze az erejét ennyire... végül csak annyit sikerült elérnie, hogy a hátára fordult, és felült.
Az erőlködéstől teljesen kifáradt. A háta mögé kellett tennie a kezét, hogy megtámaszkodjon. Úgy érezte, mindkét karja megfagy. Tudta, hogy soha többé nem fog lábra állni.
Talibe... a hóvihar azonban egy pillanat alatt elsöpörte a gondolatot. Felejtsd el a lányt! Haldokolsz. Vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is.
A hóförgeteg opálos mélyébe bámult, a felé áradó és tova száguldó hópelyheket figyelte, melyek leginkább őrülten száguldó, tömegbe verődött, parányi, lágy csillagokra emlékeztették. Az arcát mintha milliónyi hegyes, izzó tű szurkálta volna, egy idő után teljesen elzsibbadt.
Ennyi mindenen keresztülmenni, hogy végül valaki másnak a háborújában dögöljek meg, gondolta Zakalwe. Mekkora ostobaságnak tűnik ez most. Zakalwe, Elethiomel, Staberinde; Livueta, Darckense. Sorolta magában a neveket, melyeket aztán felkapott, és magával ragadott az üvöltő, jeges szél. Az arca összeaszalódott, a hideg a bőrét kilyukasztva, a szemgolyóját átfúrva elérte a fogait, a nyelvét, a csontjait.
Az egyik kezét kitépte a hóból. A hideg érzéstelenítette a tenyerét, melyről levált a bőr. A gombokat letépve szétnyitotta a pizsamafelsőjét, hogy a jéghideg szél meg tudja támadni a szíve fölötti apró, domború heget. A háta mögé, a jégre tette a kezét, és hátrabillentette a fejét. Úgy érezte, mintha nyakcsigolyái ropogva-csikorogva követték volna fejének mozgását, mintha a hidegtől összeakadtak volna az ízületei. – Darckense – súgta a jéghideg, kavargó hóviharnak.
A vadul kavargó hópelyhek sűrűjében meglátott egy nyugodtan lépdelő nőt.
A tömör hóréteg tetején sétált. Hosszú fekete csizmát, fekete prémgalléros és hajtókás hosszú kabátot, meg egy kis kalapot viselt.
Csupasz kezéhez hasonlóan, a nyaka és az arca is szabadon maradt. Hosszúkás, ovális arca és nagyon sötét szeme volt. Könnyedén odalépett hozzá. A hóvihar mintha szétvált volna a háta mögött. Zakalwe úgy érezte, mintha nem csak egyszerűen a nő testének szélárnyékában feküdne. Ahol csak szembe fordult vele, melegség szivárgott a bőrén keresztül a testébe.
Lehunyta a szemét. A fejét csóválta, ami fájt ugyan egy kicsit, de ennek ellenére mégsem hagyta abba. Kinyitotta a szemét.
A nő még mindig ott volt.
Fél térdre ereszkedett előtte. Összekulcsolta a kezét, és a térdére támaszkodott, az arca egy magasságban volt Zakalwe arcával. A férfi a nőt bámulva kitépte a kezét a hóból (a kézfeje teljesen elzsibbadt, azonban amikor maga elé húzta, meglátta a hóból kiszakított nyers húst). Megpróbálta megérinteni az arcát, a nő azonban a tenyere közé szorította a férfi összefagyott kezét. Melegség áradt a testéből. Zakalwe soha életében nem érzett még ehhez fogható, sugárzó melegséget.
Kezét a nő kezében tartva felnevetett. A vihar kettévált körülöttük, a nő lehelete bepárásította a levegőt.
– Az istenit – nyögte a férfi. A nyelve nehezen forgott a hideg és a gyógyszer hatása miatt. – Egész kibaszott életemben ateista voltam, erre kiderül, hogy azoknak a hiszékeny seggfejeknek végig igazuk volt! – Zihált és köhögött. – Vagy őket is megleped azzal, hogy nem jelensz meg nekik?
– Nagyon hízelgők a szavai, Mr. Zakalwe – mondta a nő elképesztően mély, szexi hangon. – Én nem a Halál vagyok, vagy valami képzeletbeli istennő. Ugyanolyan hús-vér ember vagyok, mint ön... – Hosszú, erős hüvelykujjával végigsimította a férfi lenyúzott, vérző tenyerét. – ...még ha nem is hűltem ki annyira.
– Ó, hát persze, tuti, hogy maga valódi – mondta Zakalwe. – Érzem, hogy val...
Hirtelen elhallgatott. A nő háta mögött egy hatalmas alak bukkant elő a kavargó hópelyhek sűrűjéből. Szürkésfehér volt, mint a hó, mégis egy árnyalatnyival sötétebbnek tűnt. A néma, hatalmas és szilárd test felemelkedett a nő háta mögött. A vihar mintha teljesen megszűnt volna körülötte.
– A hátam mögött egy tizenkét személyes modult lát, Cheradenine – szólalt meg a nő. – Azért jött, hogy visszavigye magát a szárazföldre, sőt messzebbre is eljöhet velünk, feltéve persze, ha nem akar itt maradni.
Elege lett abból, hogy pislog, és a fejét rázza. Elméjének valamely őrült zuga bizarr játékba kezdett, ő pedig úgy döntött, ameddig képes rá, megpróbál a kedvében járni. Hogy ennek mi köze a Staberinde-hez és a Székhez, arról egyelőre fogalma sem volt, de ha valóban erről van szó – és mégis mi másról lenne szó? – , akkor sem volt semmi értelme, hogy ilyen legyengült állapotban, a hóban haldokolva megpróbáljon küzdeni ellene. Történjen, aminek történnie kell. Nincs választása. – Magukkal? – kérdezte, és megpróbálta visszafojtani a nevetését.
– Igen, velünk. Szeretnénk munkát ajánlani magának – mondta a nő mosolyogva. – De mit szólna, ha ezt odabent a melegben tárgyalnánk meg?
– A melegben?
A nő intett a fejével. – A modulra gondoltam.
– Ó, hát persze – helyeselt Zakalwe. – A modul. – Megpróbálta felemelni a kezét a tömörre fagyott hóról, de nem járt sikerrel.
Visszafordult a nőhöz, aki éppen egy kis üveget húzott elő a zsebéből, aztán a férfi háta mögé nyúlt, és lassan a kezére öntötte a palack tartalmát. Zakalwe érezte, hogy a keze felmelegszik, és gőzölögve leválik a fagyott hóról.
– Rendben van? – kérdezte a nő, miközben megfogta a kezét, és felsegítette. Egy pár papucsot vett elő a zsebéből. – Tessék.
– Ó, köszönöm – nevetett a férfi.
Aztán fél kézzel a hóna alá nyúlt, a másik kezével pedig átkarolta, és megragadta a vállát. Erős volt. – Úgy tűnik, ön tudja a nevem – mondta Zakalwe. – Megtudhatnám én is az önét? Már ha nem tartja tolakodásnak.
A nő elmosolyodott, ahogy a lágyan hulló hópelyhek között a keskeny törzsű, modulnak nevezett valami felé haladtak. A közelben kavargó hóvihar zúgását leszámítva annyira elcsöndesült minden, hogy Zakalwe még a talpuk alatt ropogó hó hangját is hallotta.
– A nevem – felelte a nő – Rasd-Coduresa Diziet Embless Sma da' Marenhide.
– Ne mondja!
– De szólítson csak nyugodtan Dizietnek.
Zakalwe felnevetett. – Oké, rendben, Diziet.
A nő belépett, a férfi bebotorkált a modul meleg, narancssárga belsejébe. Úgy tűnt, mintha a falakat tükörsimára csiszolt fa, az üléseket fényes bőr, a padlót pedig prémtakaró borította volna. A helyiséget betöltő illat miatt Zakalwe úgy érezte, mintha egy hegyi kertben járna.
Megpróbálta a meleg, illatos levegővel megtölteni a tüdejét. Döbbenten fordult a nő felé.
– Ez igazi! – zihálta.
Ha rendesen kapott volna levegőt, talán üvöltve tette volna fel a kérdést.
A nő bólintott.
– Köszöntöm a fedélzeten, Cheradenine Zakalwe. A férfi elájult.
A hosszú erkélyen, a fénnyel szemben állt. A magasból aláomló fehér függönyök lágyan hullámoztak körülötte a nyugodt, meleg szélben. Hosszú fekete haját kissé összeborzolta a lágy fuvallat. A kezét összekulcsolta a háta mögött. Elgondolkodott valamin. Az erődön és a városon túl, a hegyek fölött, a felhőkkel tarkított, néma égboltból fehér, mindent átható fény áradt és borította el az arcát. Ahogy ott állt egyszerű, fekete ruhájában, testetlennek tűnt, mint valami szobor vagy egy halott, akit az erőd pártázatának támasztottak, hogy félrevezessék az ellenséget.
Valaki a nevén szólította.
– Zakalwe. Cheradenine?
– Miii...? – Magához tért. Egy ismerősnek tűnő öregember arcába bámult. – Beychae? – hallotta a saját hangját. Hát persze, az öreg Tsoldrin Beychae az. De most öregebbnek tűnt, mint amire emlékezett.
Zakalwe körülnézett, figyelt. Zúgást hallott, és egy szűk, csupasz kabint pillantott meg. Talán egy tengerjáró? Vagy egy űrhajó?
Osom Emananish, ez a két szó bukkant fel emlékezete mélyéről. Űrhajó, egy klipper, de hová is tart... mintha az Impren lenne a cél (bármi és bárhol is legyen az). Az Impren-lakóhelyek. Oda kell eljuttatnia Tsoldrin Beychaét. Aztán eszébe jutott az aprócska doktor és a lenyűgöző szerkezet a borotvaéles kék lemezzel. Egyre mélyebbre ásva a tudatában – ami a Kultúrától kapott kiképzés és az általuk eszközölt finom módosítások nélkül elképzelhetetlen lett volna – rátalált arra a kis emlékhurokra, ami helyettesítette az agyában raktározott információt. A szoba a száloptikával. Csókot dobott, mert ahhoz volt kedve. A robbanás. A báron átrepülve a társalgóban kötött ki. Becsapódott, és beütötte a fejét. A többire már csak homályosan emlékezett. Kiáltások a távolból. Valaki felemelte, és elvonszolta. Amíg eszméletlen volt, semmit sem értett a hangokból, amiket hallott.
Fekve figyelte a teste által küldött jeleket. Nem volt agyrázkódása. Kisebb sérülés a jobb veséjében, rengeteg zúzódás, horzsolások mindkét térden, vágás a jobb kézen... az orra már valamivel jobb állapotban.
Feltápászkodott, és körbepillantott a kabinon. Csupasz fémfalak, két priccs, egy kis, támla nélküli szék, amin Beychae üldögélt. – Ez lenne a fogda?
– Igen, ez a börtön – biccentett Beychae.
Hátradőlt. Észrevette, hogy egy legénységi kezeslábast adtak rá. A füléből eltűnt a terminál. A fülcimpája kisebesedett, és nagyon fájt, amiből arra következtetett, hogy az adó-vevő nem adta meg magát küzdelem nélkül.
– Téged is lecsuktak vagy csak engem? – kérdezte Zakalwe.
– Csak téged.
– Mi a helyzet a hajóval?
– Azt hiszem, a legközelebbi naprendszer felé tartunk, a jármű tartalék hajtóműve segítségével.
– És melyik a legközelebbi rendszer?
– Hát, az egyetlen lakott bolygót Murssay-nek hívják. Az egyik felén éppen háború zajlik. Egyike azoknak a bizonyos helyi konfliktusoknak, amiket említettél. Valószínűleg nem kapjuk meg a leszállási engedélyt.
– Leszállás? – Zakalwe felmordult, és egy jókora zúzódást tapintott ki a tarkóján. – Ez a hajó nem tud leszállni. Nem légköri manőverezésre készült.
– Ó! – hökkent meg Tsoldrin. – Nos, talán úgy gondolják, hogy nem ereszkedünk le a felszínre.
– Hmm. Biztosan kering a bolygó körül egy űrállomás. Egy űrkikötő. Nem?
– Nagyon remélem – vonta meg a vállát Beychae.
Zakalwe körülnézett a kabinban, nyilvánvalóvá téve, hogy keres valamit. – Mit tudnak rólad? – A szemét forgatva jelzett az öregnek. Beychae elmosolyodott. – Tudják, hogy ki vagyok. Beszéltem a kapitánnyal, Cheradenine. Parancsot kaptak a hajózási vállalattól, hogy forduljanak vissza, habár akkor még nem tudták, miért. Most már tudják. A kapitánynak két lehetősége volt: vagy megvárja, amíg a Humanisták flottája ideér, hogy felvegyen minket, vagy a Murssay felé indul. Véleményem szerint a Kormányzóság hajózási vállalaton keresztül gyakorolt nyomása ellenére ez utóbbi mellett döntött. Minden bizonnyal ragaszkodott a segélyhívó-csatorna használatához, amikor tájékoztatta a hajózási vállalatot a történtekről, és arról, hogy ki vagyok.
– Ezek szerint már mindenki tudja?
– Igen. Mostanra nem maradt egyetlen árva lélek sem az egész csillaghalmazban, aki ne tudná egész pontosan, kik vagyunk. A lényeg azonban az, hogy – úgy érzem – a kapitányt nem hagyja teljesen hidegen az ügyünk.
– Na persze, de mi lesz azután, hogy megérkezünk a Murssay-re?
– Úgy tűnik, meg kell szabadulnunk magától, Mr. Zakalwe – szólalt meg egy hang a fejük fölött lévő hangszóróból.
– Remélem, ezt te is hallottad – fordult Zakalwe Beychae felé.
– Minden bizonnyal a kapitány az – mondta Beychae.
– Eltalálta – hallatszott újra a hang. – Most kaptuk az információt, hogy mielőtt a Murssay űrállomásra érünk, elválnak útjaink. – A férfi hangja bosszúsnak tűnt.
– Valóban, kapitány?
– Igen, Mr. Zakalwe, valóban. Most kaptuk a hadiparancsot a Murssay-i Balzeit Hegemonarchiától. Még az előtt fel akarják venni önöket, hogy rácsatlakoznánk az Állomásra. Mivel támadással fenyegetnek minket, amennyiben nem működünk együtt, hajlok arra, hogy eleget tegyek a kérésüknek. Gyakorlatilag kényszer hatására ugyan, de őszintén bevallom, mégis öröm lesz megszabadulni önöktől. Ha szabad lenne még annyit hozzátennem, hogy a jármű, amin el akarják önöket szállítani, több száz éves, és mindezideig senkinek sem jutott eszébe, hogy az űrben használja. Amennyiben túléli a néhány óra múlva esedékes találkozót, rendkívül eseménydús utazás vár önökre a Murssay légkörében. Mr. Beychae, úgy vélem, ha sikerülne szót értenie a balzeitiekkel, talán megengednék, hogy velünk folytassák az utat a Murssay Állomásra. Bárhogy is dönt, uram, engedje meg, hogy biztonságos utat kívánjak önnek.
Beychae hátradőlt az alacsony széken. – Balzeit – mondta, és közben elgondolkodva bólogatott. – Vajon miért van szükségük ránk? – Csak rád van szükségük, Tsoldrin – mondta Zakalwe a lábát lóbálva. Bizonytalannak tűnt. – Ezek a jó fiúkkal vannak? Annyira elszaporodtak ezek a szaros kis háborúk...
– Elméletileg igen – felelte Beychae. – Véleményem szerint ezek hisznek abban, hogy a bolygóknak és a gépeknek lelkük van.
– Hát persze, gondolhattam volna – sóhajtott Zakalwe, és közben kikászálódott az ágyból. Behajlította a karját, és megmozgatta a vállait. – Ha a Murssay Állomás semleges terület, jobb lenne, ha megpróbálnál eljutni oda. Én arra tippelnék, hogy ez a balzeiti banda inkább téged akar, mint engem.
Megdörzsölte a tarkóját. Megpróbálta felidézni, milyen a helyzet a bolygón. A Murssay igazi lőporos hordó volt, olyan hely, ahonnan bármikor kirobbanhat egy totális háború. Jelenleg éppen a Konszolidációs és a Humanista erők, e két, technikailag elavultnak számító civilizáció között zajlott háború. Balzeit a konszolidációs oldalon állt, annak ellenére, hogy a katonai felső vezetés a papságból került ki. Hogy miért van szükségük Beychaére, azt Zakalwe nem tudta biztosan, habár homályosan derengett neki valami arról, hogy a papok körében viszonylag komoly hőskultusz dívik. Ennek ellenére miután tudomást szereztek arról, hogy Beychae a közelben van, egyszerűen arról volt szó, hogy elfogják, és váltságdíjat követelnek érte.
Hat órával később találkoztak az ósdi balzeiti hajóval.
– Engem akarnak? – hökkent meg.
A légzsilip mellett álltak. Zakalwe, Beychae, az Osom Emananis h kapitánya, és négy fegyveres alak védőöltözetben. A négy fickó védőpajzzsal felszerelt sisakot viselt. Sápadt, barna arcuk látszott a maszkban, homlokukat egy-egy kék kör jelölte. Mintha ragyognának, gondolta Zakalwe a kék köröket nézve, és közben azon tűnődött, hogy biztosan valami nemes vallási elvet követve jelölték meg magukat az orvlövészeket segítendő.
– Igen, Mr. Zakalwe – erősítette meg a kapitány. Alacsony, zömök férfi volt, kopaszra borotvált fejjel. Elmosolyodott. – Önt akarják, nem Mr. Beychaét.
Zakalwe a négy fegyveres felé fordult. – Vajon mire készülnek? – kérdezte Beychaét.
– Fogalmam sincs – ismerte be az öreg.
Zakalwe legyintett egyet, és a négy fickónak szegezte a kérdést: – Hogyhogy rám van szükségük?
– Kérem, kövessen minket, uram! – hallatszott az egyik férfi hangja a ruhájába épített hangszóróból. Erős akcentusa arra utalt, nem az anyanyelvét használja.
– „Kérem”? – hökkent meg Zakalwe. – Úgy érti, van más lehetőségem is? Látszott, hogy a férfi kényelmetlenül érzi magát. A szája mozgott ugyan, de a hangszórókból egy árva hang sem jött, aztán újra Zakalwéhez fordult: – Uram, fontos nagyon, velünk jönni. Muszáj. Fontos nagyon.
– Szóval muszáj mennem – sóhajtott Zakalwe a fejét csóválva. Úgy tűnt, mintha magában beszélt volna, aztán a kapitányhoz fordult. – Uram, visszakaphatnám a fülbevalómat, kérem?
– Nem – vágta rá a kapitány üdvözült vigyorral az arcán. – Most pedig takarodjon a hajómról!
Az űrhajó utastere szűk volt. Kezdetleges technikával szerelték fel. A levegő meleg és fémes szagú volt. A kezébe nyomtak egy kopott ruhát, hogy vegye fel. Aztán egy fekhelyhez vezették, és beszíjazták. Nem számított a legjobb jelnek, ha egy űrhajó utasterében védőruhát kellett felvenni. A katonák, akik áthozták a klipperről, mögötte ültek. A háromfős legénység – szintén űrruhában – gyanúsan elfoglaltnak tűnt. Zakalwének az a nyugtalanító érzése támadt, hogy a kézi vezérlőmű a pilóták orra előtt nem csak vészhelyzetben jut fontos szerephez.
A légkörbe történő belépés látványosra sikerült. A hajó vadul rázkódott, egyfolytában recsegett-ropogott, és fényesen ragyogó gázfelhő vette körül. Összerándult a gyomra, amikor rádöbbent, hogy a külvilágot egyszerű kristály- vagy üvegablakokon keresztül, nem pedig képernyőkön látja. Fokozatosan erősödő üvöltés töltötte be az utasfülkét. A levegő tovább melegedett. Fények villantak, a legénység tagjai izgatottan magyaráztak egymásnak, kapkodva átállítottak néhány műszert, aztán idegesen karattyoltak tovább. Zakalwét szemernyit sem nyugtatta meg a látvány. A ragyogás megszűnt, az ég liláról kékre változott. A hajó újra rázkódni kezdett.
Belerobbantak az éjszakába, és elnyelte őket egy felhő. A vezérlőpulton villogó fények még nyugtalanítóbbnak tűntek a sötétben.
Pörögve landoltak egy hatalmas vihar közepén Murssay valamelyik kifutópályáján. A négy katona, aki átjött érte az Osom Emananish-ra, alig hallhatóan tapsolni kezdett, amikor kieresztett a futómű – feltehetően egyszerű kerekekről van szó, gondolta Zakalwe – és a hajó földet ért. A jármű nyugtalanítóan hosszú ideig gurult, és közben kétszer megpördült.
Amikor végül megszűnt a gép forgása, és megálltak, a három pilóta karját maga mellett lógatva a székébe roskadt, és némán bámult ki az ablakon az eső áztatta éjszakába.
Zakalwe kicsatolta az övét, és levette a sisakját. A katonák kinyitották a belső légzsilipet.
A külső ajtót kinyitva zuhogó eső és fények, teherautók és tankok látványa fogadta őket. A háttérben álló alacsony épületek előtt néhány százan várakoztak. Egy részük katonai egyenruhát, mások hosszú palástot viseltek, de mindnyájuk öltözete esővíztől csillogott. Voltak, akik esernyőt tartottak feljebbvalóik feje fölé. Homlokukon ott világított a kör alakú jel. Egy tucatnyi, palástba öltözött, idős, ősz hajú férfiból álló csoport indult az űrhajó felé. Arcukról csöpögött a víz. Megálltak a gépből kivezető utaslépcső aljában.
– Kérem, uram – szólalt meg az egyik katona, és a kezét kinyújtva jelezte, hogy elindulhat lefelé a lépcsőn. A palástot viselő ősz hajú férfiak ék alakban csoportosultak a lépcső lábánál.
Zakalwe kilépett az űrhajóból, és megállt a lépcsők előtti kis dobogón. Az esőcseppek oldalról csapódtak az arcába.
Ekkor hangos kiáltás harsant fel, majd a lépcső alján álló tucatnyi öregember egyszerre meghajolt, és fél térdre ereszkedett a pocsolyákkal tarkított, sötét, széljárta kifutópályán. Kék fény hasította ketté az alacsony épületek mögötti sötétséget. A vibráló ragyogás egy pillanatra fénybe borította a távoli dombokat és hegyeket. Az összegyűlt tömeg kántálni kezdett. Eltartott pár pillanatig, mire Zakalwe rájött, mit ismételgetnek. Teljesen ledöbbent, amikor megértette, hogy az emberek azt ordítják: – Za-kal-we! Za-kal-we!
– Hoppá – motyogta magában. Valahol a hegyek között hangosan dörögni kezdett.
***
– Igen... lenne olyan szíves megismételni, amit az imént mondott?
– Megváltó...
– Nagyon örülnék neki, ha mellőzné ezt a megszólítást.
– Ó! Ó, hát rendben van, Sir Zakalwe. Mit óhajt, hogyan szólítsuk?
– Ah... mit szólna, mondjuk, az „uram”-hoz? – legyintett a férfi.
– Sir Zakalwe, uram, hiszen ön a kiválasztott! Előre látták az érkezését! – A vasúti kocsiban vele szemben ülő főpap ökölbe szorította a kezét.
– Előre látták?
– Pontosan! Ön a mi megmentőnk, az isteni elégtétel. Ezért küldték hozzánk.
– Küldtek? – ismételte a pap szavait Zakalwe. Még mindig nem tudott napirendre térni a történtek fölött.
Nem sokkal azután, hogy a földre lépett, lekapcsolták a reflektorokat. A papok szorosan körbefogták és megragadták, átkarolták a vállát, és a leszállópálya betonjától egy páncélozott teherautóhoz kísérték. A kifutón minden fény kialudt, csak a teherautó és a tankok ívlámpái világítottak. A fénykévék legyezőszerűen terültek szét a lámpák tetején rögzített ellenzők miatt. Zakalwét a vágányok mentén a vasútállomáshoz kísérték, ahol feltuszkolták egy ütött-kopott vagonra, majd zakatolva eltűntek az éjszakában.
A kocsinak nem voltak ablakai.
– Még szép! Vallásunk hagyományait követve külső hatásokat kutatunk, mivel azok mindig hatalmasabbak. – A főpap, aki Napoerea néven mutatkozott be, fejet hajtva folytatta. – És mi lehet hatalmasabb annál a férfinél, aki KatPar volt?
KatPar. Az emlékei mélyén kutatott. KatPar. A média telekürtölte a Csillaghalmazt, miszerint Zakalwe KatPar volt. Hadműveleti irányítóként szolgált, amikor legutóbb ő és Tsoldrin Beychae belekeveredtek ebbe az őrületbe. Beychae Pollr volt, politikai irányító (oh, ezek a csodás részlegek!).
– KatPar... – Zakalwe biccentett, bár nem sokkal lett okosabb. – És azt hiszik, hogy segíteni tudok maguknak?
– Sir Zakalwe! – mondta a főpap, és az ülésről lecsúszva térdre borult Zakalwe előtt. – Csakis önben hiszünk!
Zakalwe hátradőlt a kárpitozott ülésben. – Megengedi, hogy kérdezzek valamit?
– Uram, legendák szólnak a tetteiről. A legutóbbi háborútól kezdve mindörökké. Halála előtt népünk Vezetője megjósolta, hogy a megváltás a „felhőkön túlról” érkezik majd. A próféta többek között az ön nevét is említette. Szükség idején jött el hozzánk. Csak is ön lehet a megváltónk.
– Értem – mondta Zakalwe, de halvány fogalma sem volt, mi ez az egész. – Nos, meglátjuk, mit tehetünk.
– Megváltó!
A vonat végül begördült egy állomásra. A kocsiból egy lifthez kísérték őket, majd átvezették egy lakosztályon, melynek ablakai – vendéglátói elmondása szerint – az alattuk elterülő városra néztek, a szobát azonban teljesen elsötétítették. A redőnyöket leengedték. Zakalwe szemügyre vette a fényűzően berendezett lakosztályt.
– Meg kell hagyni, nagyon szép. Köszönöm.
– Hadd mutassam be a fiúkat! – szólalt meg a főpap, majd széthúzta az egyik hálószobafüggönyt. Zakalwe vagy fél tucat fiatal férfit pillantott meg, amint bágyadtan heverésznek egy hatalmas ágyon.
– Nos... én, ööö... Köszönöm – nyögte ki végül, és odabiccentett a főpapnak. Aztán megeresztett egy mosolyt a fiúk felé, akik kedvesen visszamosolyogtak rá.
Karját nyaka mögé dugva, ébren hevert az ünnepi ágyban. Kis idő múlva a kastély sötétjében egy jól hallható pukkanásra lett figyelmes, aztán egy tovatűnő, kék fénygömbben egy emberi hüvelykujj méretű gépecske bukkant fel.
– Zakalwe?
– Szia Sma.
– Figyelj...
– Nem. Te figyelj! Kurvára kíváncsi lennék, hogy mi az isten folyik itt.
– Zakalwe – hallatszott Sma hangja a felderítő rakétából. – A helyzet elég bonyolult, de...
– Itt vagyok összezárva egy rakás homokos pappal, akik mind azt hiszik, hogy megoldom a hadvezetéssel kapcsolatos összes problémájukat.
– Cheradenine – szólalt meg Sma a lehető legnyájasabb hangon. – Ezek az emberek sikeresen beolvasztották a rettenthetetlenségedbe vetett hitüket a vallásukba. Talán képes lennél elutasítani őket?
– Nekem elhiheted, hogy nem esne nehezemre.
– Akár tetszik, akár nem, Cheradenine, élő legenda vagy a szemükben. Úgy gondolják, képes vagy bizonyos dolgokra.
– Mégis mit kellene csinálnom?
– Vezesd őket! Legyél te a Vezérük!
– Szerintem ezek már most is azt hiszik. Csak azt nem tudom, hogy mit csináljak.
– Ne csinálj mást, csak állj az élükre! – hallatszott Sma hangja. – Vezesd őket, amíg Beychae az Állomáson van. A Murssay Állomás jelenleg semleges területnek számít. Beychae csinálja a fesztivált. Hát nem érted, Zakalwe? – Sma hangja izgatottá vált. – Elkaptuk a töküket! Beychae úgy ugrál, ahogy mi akarjuk. Nincs más dolgod...
– Csak?
– ...csak magadat kell adnod. Irányítsd ezeket a fickókat!
Zakalwe a fejét csóválta. – Sma, betűzd, hogy megértsem! Egész pontosan mit kell csinálnom?
Zakalwe hallotta, hogy Sma nagyot sóhajt. – Nyerd meg nekik a háborút, Zakalwe! Mi az általad vezetett csapatok mögé állunk. Ha itt sikerül kiharcolnunk a győzelmet, Beychae pedig a győztes oldalra áll, akkor talán sikerül megfordítanunk a dolgok menetét a Csillaghalmazban. – Hallotta, hogy a nő újabb mély lélegzetet vesz, aztán így folytatja: – Zakalwe, erre most nagy szükség van. Bizonyos mértékig kényszerhelyzetben vagyunk, ezért neked kell tető alá hozni ezt az egészet. Nyerd meg nekik a háborút, akkor talán lehetőségünk nyílik rendezni a dolgokat. Komolyan beszélek.
– Hát ez remek, de tényleg – mondta Zakalwe a felderítőrakétának. – Csakhogy sikerült belekukkantanom a térképeikbe. Ezek a fickók nyakig ülnek a szarban. Igazi csodára van szükség a győzelemhez.
– Csak próbáld meg, Cheradenine. Kérlek.
– Kapok valami segítséget?
– Ööö... mire gondolsz?
– A felderítésre, Sma. Ha szemmel tudnátok tartani az ellenséget...
– Ó, nem, Cheradenine, sajnálom, de ez biztosan nem fog menni.
– Micsoda? – kiáltott fel Zakalwe, és felült az ágyban.
– Nagyon sajnálom... de tényleg. Ebben a kérdésben muszáj lesz közös nevezőre jutnunk. Nagyon kényes ügy, minden körülmények között távol kell tartanunk magunkat tőle. Még ennek a rakétának sem szabadna ott lenni. Nemsokára el is távolítom.
– Szóval csak magamra számíthatok?
– Sajnálom – ismételte Sma.
– Még hogy te sajnálod! – csattant fel a férfi, és színpadias mozdulattal hátrahanyatlott az ágyra.
Elég a katonáskodásból, idézte fel Zakalwe Sma szavait. – Elég ebből a kibaszott katonáskodásból – motyogta, miközben a tarkójánál összefogta és hajgumival összekötötte a copfját. Hajnalodott. Lesimította lófarokba fogott haját, és kinézett a vastag, torzító ablaküvegen a ködbe burkolózó, éppen ébredező városra, melyet körbefogtak a hajnali fényben vörösen izzó hegycsúcsok és a kéken fénylő égbolt. Utálkozva vette szemügyre a túldíszített, hosszú, papi palástot, végül aztán kelletlenül magára öltötte.
A Hegemonarchia és ősi riválisa, a Glaseen Birodalom kisebb-nagyobb megszakításokkal immár hatszáz éve harcoltak egymással az elhanyagolható területű szubkontinens feletti uralomért, miközben a Csillaghalmaz többi részén már egy évszázada bevonták azokat a bizonyos furcsa repülőhajókat. A két birodalom már akkoriban lemaradt a Murssay többi civilizációjához képest, melyek évtizedekkel előttük jártak a technológiai fejlesztések területén, nem is beszélve az erkölcsről és a politikáról, ahol vitathatóan ugyan, de több évszázados hátrányuk volt. Mielőtt kapcsolatba léptek velük, az őslakosok íjpuskával és elöltöltős ágyúval irtották ellenségeiket. Most, egy évszázaddal később, már tankokkal teszik ugyanezt. Rengeteg tankkal. Tankok, tüzérség, teherautók és néhány gyakorlatilag használhatatlan repülőgép áll rendelkezésükre. A szemben álló felek mindegyike rendelkezett egy-egy fejlett szerkezettel, melyet részben úgy vásároltak, részben pedig a Csillaghalmaz valamelyik fejlettebb társadalma adományozta nekik. A Hege-monarchiának volt egy hatod- vagy hetedkézből származó űrhajója, a Birodalomnak pedig egy halom rakétája, melyeket általában mindenki működésképtelennek tartott, és minden bizonnyal politikai szempontból is használhatatlanok voltak, mivel a feltételezések szerint nukleáris robbanófejjel látták el őket. A Csillaghalmaz közvéleménye mindaddig elfogadta a technológiailag felfokozott és teljességgel értelmetlen háború folytatását, amíg férfiak, nők és gyerekek viszonylag kis mennyiségben pusztultak el, azonban a gondolat, hogy a városokat érő atomtámadás következtében milliók válnak hamuvá egyetlen pillanat alatt, már nekik is sok volt.
A Birodalom győzelemre állt ebben a hagyományos eszközökkel vívott háborúban, amely végigsöpört ezen a két nyomorgó országon, melyek maguktól legfeljebb gőzenergiát tudtak volna termelni.
Menekülő földművesek lepték el az utakat, ingóságokkal megpakolt szekerek billegtek a sövénykerítések között, miközben a tankok felszántották a gabonaföldeket, a magasban zúgó repülőgépek pedig bombákat szórva gondoskodtak a nagyvárosi nyomornegyedek megtisztításáról.
A Hegemonarchia a síkságon átvágva a hegyek közé vonult vissza. Ostromlott csapatai folyamatosan hátráltak a Birodalom gépesített lovashadosztályai elől.
Felöltözött, és egyenesen a térképterembe ment. A teremben bóbiskoló vezérkari tábornokok egyszerre pattantak fel, és álmosan dörzsölgetni kezdték a szemüket. A térképeken így reggel egy cseppet sem festett jobban a helyzet, mint előző este. Zakalwe mégis hosszasan tanulmányozta őket. Felmérte a saját és a Birodalom csapatainak helyzetét. Kikérdezte a tiszteket, megpróbálta felmérni, mennyire pontosak a hírszerzés értesülései, illetve hogy milyen a csapataik harci kedve.
Úgy tűnt, a tisztek többet tudnak az ellenséges erők hadrendjéről, mint saját embereik hangulatáról.
Zakalwe nyugtázta magában a dolgot, még egyszer átvizsgálta az összes térképet, aztán elment reggelizni Napoereával meg a többi pappal. Reggeli után Zakalwe az egész csapatot visszarángatta a térképterembe – normális esetben mindenki visszavonult volna a saját szobájába elmélkedni – , és további kérdésekkel árasztotta el őket.
– Szeretnék egy olyan egyenruhát, amilyet ezek a fickók viselnek – mondta a térképteremben ácsorgó altisztek egyikére bökve.
– De hát uram! Sir Zakalwe! – szólalt meg Napoerea aggodalmaskodó hangon. – Ez az öltözet lealacsonyítaná önt.
– Ami most rajtam van, az pedig lelassít – vágta rá Zakalwe, és a hosszú, súlyos palástra mutatott. – A saját szememmel akarom megnézni, milyen a helyzet a fronton.
– De, uram, most a szent fellegvárban vagyunk. A katonai felderítés minden jelentése ide fut be, a nép ide irányítja imáit.
– Napoerea – szakította félbe Zakalwe a vállára téve a kezét. – Ezzel tisztában vagyok, mégis a saját szememmel kell meggyőződnöm a dolgok állásáról. Épphogy megérkeztem, hát nem emlékszik? – Végignézett a gondterhelt főpapok arcán. – Biztos vagyok benne, hogy ezek a dolgok remekül működnek, amikor a körülmények olyanok, mint a múltban – mondta végül rezzenéstelen arccal. – Én azonban új vagyok itt, ezért új módszereket kell alkalmaznom ahhoz, hogy rájöjjek olyan dolgokra, amikkel maguk talán már tisztában vannak. – Visszafordult Napoereához. – Saját repülőgépre van szükségem. Egy átalakított felderítőrepülő megteszi. Meg két vadászgép kíséretnek.
A papok az eretnekség netovábbjának tartották, hogy vonattal és teherautóval kimerészkedjenek a harminc kilométerre lévő űrkikötőbe. Zakalwét őrültnek tartották, amiért keresztül-kasul akar száguldozni a szubkontinens légterében.
A következő néhány napban mégis ezt tette. Ebben az időszakban valamiféle tűzszünet állt be – a Hegemonarchia erői tovább menekültek, miközben a Birodalom csapatait összevonták – , ami bizonyos fokig megkönnyítette Zakalwe dolgát. Egyszerű, dísztelen egyenruhát viselt. Azt a minimum fél tucat rendjelszalagot sem aggatta magára, amelyekre még a legfiatalabb altisztek is igényt tartottak. Szemmel láthatólag úgy gondolták, ez már pusztán létezésük okán kijár nekik. Zakalwe beszélt a leglehangoltabb, legelcsüggedtebb, a végkimerülés szélén álló tábornokokkal és ezredesekkel, és azok vezérkari tisztjeivel, beszélt a gyalogos katonákkal és a tankok kezelőlegénységével, csakúgy mint a szakácsokkal, a hadtáp egységekkel, a tisztiszolgákkal és az orvosokkal. Legtöbbször tolmácsra volt szüksége. Kizárólag a nagykutyák, a magas rangú törzstisztek beszélték a Csillaghalmaz közös nyelvét, de úgy gondolta, a csapatok hamarabb megkedvelnek valakit, aki más nyelvet beszél ugyan, de legalább kérdéseket tesz fel nekik, mint valakit, aki bár ugyanazt a nyelvet beszéli, mint ők, de csak akkor szól hozzájuk, amikor kiadja a parancsot.
A megérkezését követő első héten végigjárta az összes jelentősebb repülőteret, és kipuhatolta a légierő vezérkara véleményét és megérzéseit. Ezeken a látogatásokon a századok, ezredek és erődök élére kinevezett, mindig éber, címzetes papok kivételével szinte mindenkit meghallgatott. Az első néhány pap, akivel találkozott, nem tudott érdemleges információval szolgálni, de azoknak sem volt semmi érdekes közlendője, akiknél később tett látogatást. Összes tevékenységük nagyjából kimerült annyiban, hogy megérkezésekor a szertartásoknak megfelelően üdvözölték. Néhány nap alatt rájött, hogy a papok legnagyobb problémája saját maguk volt.
– Shenastri tartomány! – kiáltott fel Napoerea. – De hát arrafelé tucatnyi fontos zarándokhely található! Vagy még több. Ön pedig azt javasolja, hogy ellenállás nélkül adjuk fel!?
– Ha egyszer megnyerjük a háborút, visszakapják a templomaikat, meg ráadásként egy csomó kincset, amivel fel lehet tölteni őket. Ezeknek a helyeknek mindenképpen befellegzett, akár megpróbáljuk feltartani az ellenséget, akár nem. A harcokban biztosan megsérülnének, sőt akár el is pusztulhatnak. De ha nem Shenastriban megyünk neki az ellenségnek, a templomok érintetlenül megússzák. Ez a lépés ráadásul baromira megnyújtja az utánpótlásvonalaikat. Nézze, mindjárt itt az esős évszak, nem? Talán már egy hónap sem kell. Mire felkészülünk az ellentámadásra, az ellenség utánpótlásában még ennél is komolyabb gondok jelentkeznek. A vonalaik mögötti felázott, sáros területen nem tudják majd átjuttatni az utánpótlást. És visszavonulni sem tudnak, ha egyszer támadásba lendülünk. Nappy, öreg haver, higgye el, csodálatos lesz. Ha az ellenség csapatainak parancsnoka lennék, és valaki tálcán kínálná nekem Shenastri tartományt, a világ minden kincséért sem tenném be oda a lábam, a Birodalmi Hadsereg vezetőinek azonban muszáj lesz követni minket, mivel az Udvar nem engedi, hogy másként tegyenek. Ettől függetlenül tudják, hogy csapdába sétálnak. És ez nem tesz jót a harci morálnak.
– Nem is tudom, nem is tudom... – csóválta a fejét Napoerea. Kezét a szája elé emelte, és az alsó ajkát simogatva aggodalmas arccal bámulta a térképet.
(Nem, valóban nem tudod, gondolta Zakalwe az izgatottan gesztikuláló főpapot figyelve. Már generációk óta semmi hasznos tudás nincs a birtokotokban, pajtás.) – Ez az egyetlen lehetőségünk – mondta aztán. – A visszavonulást már ma meg kell kezdeni – tette hozzá egy másik térkép felé fordulva. – A légierő azonnal hagyja abba az utak bombázását és a géppuskázást. A pilóták két nap pihenőt kapnak, aztán nekilátnak és elpusztítják a következő olajfinomítókat – folytatta Zakalwe a térképre bökve. – Nagy tűzijátékot akarok. Vessenek be minden járművet, ami képes a levegőbe emelkedni.
– De ha leállítjuk az utak ellen intézett támadásokat...
– Akkor még több menekült lepi el a vidéket – szakította félbe a főpapot. – Ez pedig jobban lelassítja a Birodalmi Hadsereg előrenyomulását, mint a mi repülőgépeink. És mindenképpen le kell rombolni néhány hidat – folytatta Zakalwe néhány folyami átkelőhelyre mutatva. Zavartan nézett Napoereára. – Mi van, talán aláírtak valami megegyezést, hogy hidakat nem bombáznak?
– Mindig is úgy gondoltuk, hogy a hidak lerombolása megakadályozhatja az esetleges ellentámadás végrehajtását, mindamellett az efféle pusztítást teljességgel... feleslegesnek ítéltük meg – jegyezte meg gyászos hangon a főpap.
– Nos, akkor most változik a helyzet. Ezt a három hidat mindenképpen el kell tüntetni – bökött a térképre. – A hidak és a finomító elpusztítása szabotálja az üzemanyagutánpótlás-vonalakat – tette hozzá Zakalwe, aztán tapsolt egyet, és a tenyerét dörzsölte.
– Tudomásunk szerint a Birodalom hadserege hatalmas üzemanyag-készletekkel rendelkezik – mondta Napoerea egyre elkeseredettebb képet vágva.
– Még ha ez igaz is – vette át a szót Zakalwe – , a hadvezetés sokkal elővigyázatosabban folytatja majd az előrenyomulást, ha elvágtuk az utánpótlást. Ezek a fickók nagyon óvatosak. Mégis le merném fogadni, hogy sosem rendelkeztek azokkal a készletekkel, amiket az imént említett. Lehet, hogy azt hiszik, nagyobb tartalékaink vannak, mint valójában, úgyhogy az utóbbi napokban megtett előrenyomulás... higgyen nekem. Egészen biztos, hogy bepánikolnak egy kicsit, ha a finomítók elleni támadás a terveim szerint alakul.
Napoereán úrrá lett a csüggedés, az állát vakargatva kétségbeesetten bámulta a térképeket. – Ez az egész túlságosan... – kezdte végül – túlságosan... vakmerőnek tűnik.
A főpap olyan utálattal és megvetéssel ejtette ki a szót, hogy azon más körülmények között biztosan remekül szórakoztak volna.
Bár komoly fenntartásaik voltak, mégis sikerült meggyőzni a főpapokat, hogy muszáj az ellenség kezére adni hőn szeretett tartományukat és az ott található számos nagy fontosságú vallási helyet. Az olajfinomító elleni légi csapásra is áldásukat adták.
Zakalwe felkereste a légitámadásban résztvevő, visszavonulóban lévő katonákat, illetve azokat a fontosabb repülőtereket, ahonnan a finomító elleni akciót indítják. Aztán teherautóra szállt, és néhány napig a hegyvidéket járta, hogy közelebbről szemügyre vegye a védelmi vonalakat. Az egyik völgyet széles gát zárta le, amely remek csapda lehet, ha a Birodalmi Hadseregnek sikerül idáig előretörni (eszébe jutott a betonsziget, a zokogó lány és a szék). Az erődítményeket összekötő hepehupás utakon végighajtva száznál is több, távirányítású repülőgépet látott a levegőben. Szárnyuk alatt a bombákkal a továbbra is békésnek tűnő síkság felé tartottak.
A finomító elleni támadás nem volt olcsó mulatság. A repülők csaknem negyede soha többé nem tért vissza. A Birodalmi Hadsereg előretörése azonban egy nappal később megtorpant. Zakalwe nagyon remélte, hogy az ellenség egy darabig még folytatja az előrenyomulást – hiszen az utánpótlást nem közvetlenül a finomítóból kapták, így még legalább egy hétre elegendő üzemanyag állt rendelkezésükre – , ehelyett azonban meghozták a legésszerűbb döntést, és egy időre beszüntették a támadást.
Zakalwe az űrkikötőbe repült, ahol időközben úgy-ahogy kijavították és megszerelték a lomha űrhajót, ha esetleg valakinek véletlenül eszébe jutna használni. A hajó nappali fényben még veszélyesebbnek és rozogábbnak tűnt, mint éjszaka. Beszélt a műszaki tisztekkel, és körülnézett az ósdi gép fedélzetén. Meglepetéssel fedezte fel, hogy az űrhajónak még neve is volt: Győzedelmes Hegemonarchia .
– Lefejezésnek nevezik – közölte a papokkal. – A Birodalmi Udvar minden Második Évszak kezdetén a Willitice-tóhoz utazik. A katonai vezetés pedig felkeresi őket, hogy jelentést tegyen. Aznap, mikor a vezérkar megérkezik, ledobjuk rájuk a Győzedelmes t.
A papok meghökkenve hallgatták. – Mármint mit, Sir Zakalwe? Úgy érti, ledobunk egy különleges rohamosztagot? A Győzedelmes nem képes egyszerre ekkora...
– Nem, nem – szakította félbe a papot Zakalwe. – Amikor azt mondom, ledobjuk a Győzedelmest, úgy értem, hogy lebombázzuk őket vele. Először kilőjük az űrbe, aztán visszafordítjuk, majd a tóparton álló királyi rezidencia kellős közepébe vezetjük. Megvan vagy négyszáz tonna. Még ha csak tízszeres hangsebességgel vánszorog, akkor is olyat szól, mintha egy kisebb atomtöltetet robbantanánk fel. Egy csapásra kiiktatjuk az egész királyi udvart, a vezérkarral együtt. Azonnal békét ajánlunk a parlament alsóházának. Kis szerencsével széleskörű zavargások törnek ki a polgári lakosság körében. A polgári parlament tagjai talán úgy találják, eljött az alkalom, hogy végre magukhoz ragadják a hatalmat. Mivel a hadsereg is ugyanezt akarja, nagy valószínűséggel kénytelenek lesznek visszafordulni, hogy beszálljanak a polgárháborúba. A helyzetet tovább bonyolíthatja néhány alacsonyabb rangú arisztokrata kedélyes versengése is.
– De, ha jól értem, az akció során a Győzedelmes megsemmisül, ugye? – A papok a fejüket csóválták.
– Nos, négy-öt kilométer per másodperces sebességgel történő becsapódás esetén nincs garancia arra, hogy a hajó teljesen sértetlen marad.
– Na de Zakalwe! – üvöltött fel Napoerea, egy kisebb atomrobbanás benyomását keltve. – Ez képtelenség! Ezt nem teheti! A Győzedelmes jelképezi számunkra a... a reményt! Népünk úgy tekint a mi...
Zakalwe mosolyogva megvárta, amíg a pap befejezi összefüggéstelen prédikációját. Biztos volt benne, hogy a papok a Győzedelmes Hegemonarchián akartak elmenekülni, ha a helyzet mégis rosszra fordul.
Megvárta, amíg Napoerea befejezi a mondandóját, aztán így szólt: – Értem, de az űrhajó már így is az utolsókat rúgja. Beszéltem a műszaki személyzettel és a pilótákkal. A jármű életveszélyes. Már az is kész szerencse, hogy sikerült épségben megérkeznem vele. – Elhallgatott, és végignézett a homlokukon kék kört viselő, elkerekedett szemű férfiakon. Egyre hangosabban sutyorogtak. Zakalwe majdnem elröhögte magát. Na ettől aztán istenfélők lettek, az biztos. – Sajnálom, de a Győzedelmest semmi másra nem lehet már használni. – Mosolygott. – És mellesleg ki tudnánk harcolni vele a győzelmet.
Magukra hagyta a papokat, hogy megtárgyalják a csúcshiperszonikus zuhanóbombázás (nem, nincsen szükség öngyilkos pilótákra, az űrhajó számítógépei képesek felvinni, majd onnan egyenesen a célba juttatni a gépet), a jelképrombolás (a földművesek és a gyári munkások nagy részét aggodalommal töltené el kedvenc csúcstechnológiás játékszerük kiszuperálása) és a lefejezés rejtelmeit (a főpapok szemében talán mind közül ez tűnt a legijesztőbb elképzelésnek, mert mi van, ha a Birodalom vezérkara hasonló terveket forgat a fejében?). (Zakalwe megnyugtatta őket, hogy a Birodalom nem lesz olyan állapotban, hogy megtorolja a támadást. Ráadásul, amikor békét ajánlanak az ellenségnek, a papok erőteljes célzást tesznek majd arra, hogy rakétát használtak, nem az űrhajót, és eljátsszák, hogy további darabok vannak raktáron. Természetesen ezt nem lesz nehéz megcáfolni, különösen, ha a világ egyik legfejlettebb társadalma úgy dönt, elmeséli a Birodalomnak, mi is történt valójában. Ennek ellenére továbbra sincs irigylésre méltó helyzetben az a személy, aki rá akar jönni, mire készülnek a másik oldalon. Ráadásul bármikor elhagyhatják a várost.) Ez idő alatt Zakalwe további egységeket keresett fel.
Lassabb tempóban ugyan, de a Birodalmi Hadsereg újraindította az előretörést. Zakalwe a hegyek lábáig visszarendelte csapatait. Visszavonulás közben felgyújtották a még lábon álló terményt, és a földdel tették egyenlővé a városokat. Több napos késleltetéssel működésbe lépő, időzített bombákat helyeztek el a hátrahagyott repülőterek kifutópályája alá, és számos gödröt ástak, melyek hasonlítottak a bombákat rejtő üregekre.
Az előhegységben Zakalwe saját maga felügyelte a védelmi vonalak elrendezését, és tovább látogatta a reptereket, a regionális parancsnokságokat, valamint a harcoló alakulatokat. Mindemellett a főpapokat sem hagyta békén, rá akarta őket venni, hogy legalább fontolják meg az űrhajó bevetését.
Rengeteg dolgom van, döbbent rá egy nap, amikor aludni tért az egyik ódon kastélyban berendezett hadműveleti parancsnokságon (a fasorral szegélyezett horizont fénybe borult, amint besötétedett, a levegőt bombázás zaja töltötte be). Rengeteg dolgom van, villant át az agyán, miközben a tábori ágy alá csúsztatta az aznapi utolsó jelentéseket. És boldog vagyok, ismerte be, aztán lekapcsolta a villanyt, és szinte azonnal mély álomba zuhant.
Két-három hét telt el az érkezése óta. Az a kevés hír, amit a frontról kaptak, azt bizonyította, hogy semmi sem történik odakint. Zakalwe arra gyanakodott, hogy a háttérben komoly politikai alkudozás folyik. A Murssay Űrállomáson tartózkodó Beychae nevét emlegették, aki összeköttetésben állt a különböző felekkel. A Kultúráról senki sem beszélt, a Kultúra pedig nem vette fel vele a kapcsolatot. Azon tűnődött, vajon előfordul-e néha, hogy egyszerűen megfeledkeznek dolgokról. Talán őt is elfelejtették, itt hagyták, hogy örökké a Birodalom és a papok eszelős háborújában harcoljon.
Tovább erősítették a védelmi vonalakat. A Hegemonarchia katonái folyamatosan ástak és építettek. Többnyire nem kellett tartaniuk az ellenséges tűztől. A Birodalmi Hadsereg szép lassan felsorakozott a hegység lábánál, majd megállt. Zakalwe kiadta a parancsot, hogy a Légierő vágja el az utánpótlásvonalakat, aztán szórja meg az arcvonalbeli egységeket, valamint a közeli reptereket.
– Túl sok egység állomásozik a város körül. A legjobb csapatainknak a fronton a helye. Az ellenség nemsokára megindítja a támadást. Ha eredményes ellentámadást akarunk végrehajtani, akkor ott van szükség az elitalakulatokra, ahol meg tudják mutatni, mire képesek. Alig maradt valami tartalékuk, és ha nem tudnak ellenállni a csábító lehetőségnek, hogy kiüssük őket, akkor itt a pillanat egy rendkívül eredményes ellentámadás megindítására.
– Zavargások robbanhatnak ki – jegyezte meg Napoerea. A főpap öregnek és fáradtnak tűnt.
– Itt tartunk néhány egységet, és kivezényeljük őket az utcákra. Akkor az emberek nem felejtik el, hogy a hadsereg még itt van. A fenébe is, Napoerea, a srácok többsége a laktanyában henyél, pedig a fronton lenne szükség rájuk. Már meg is találtam a helyüket, nézze...
Eredetileg úgy tervezte, hogy a várost használva csalinak, csapdába csalja és megsemmisíti a Birodalmi Hadsereget. A különleges alakulatokat kiküldte a hágókhoz. A papoknak elég volt egy pillantást vetni az elveszített területekre, és vonakodva ugyan, de mégis hozzájárultak a lefejezés előkészületeinek folytatásához. A Győzedelmes Hegemonarchiát azzal a kikötéssel készítették fel utolsó útjára, hogy csak a legvégső esetben kerül bevetésre. Zakalwe ígéretet tett, hogy először hagyományos eszközökkel próbálja megnyerni a háborút.
Végül az ellenség megindította a támadást. Negyven nappal azután, hogy Zakalwe megérkezett a Murssay-re, a Birodalmi Hadsereg lerohanta a hegység lábánál elterülő erdőket. A papok azonnal pánikba estek. Zakalwe utasította a Légierőt, hogy az utánpótlásvonalakat támadja, és ne a frontot bombázza. A védelmi vonalak fokozatosan felbomlottak. A visszavonuló csapatok hidakat robbantottak fel. A Birodalmi Hadsereg apránként összevonta a csapatait. Az előhegység lankáit elhagyva a magasabb területek felé haladtak, és egyszerűen benyomultak a völgyekbe. A trükk a völgyzáró gáttal ezúttal nem működött, mivel a talapzatánál elhelyezett robbanótöltetek nem léptek működésbe. Zakalwének gyorsan kellett lépnie. Átvezényelt két különleges egységet, hogy biztosítsa a völgyből kivezető hegyszoros fedezetét.
– De mi lesz, ha feladjuk a várost? – A papok teljesen tanácstalannak tűntek. Tekintetük olyan üres volt, mint a homlokukra festett kék kör. A Birodalom seregei folyamatosan haladtak előre a völgyekben, visszavonulásra késztetve a védőket. Zakalwe kitartott ugyan azon véleménye mellett, hogy minden jóra fordul, a helyzet azonban egyre kilátástalanabbá vált. Semmit sem tehettek. Minden remény elveszett, túl késő volt, hogy a saját kezükbe vegyék a dolgok irányítását. Előző éjjel a hegyek felől fújó szél távoli ágyúdörgés hangját hozta a városba.
– Ha úgy ítélik meg, hogy sikerülhet nekik, biztosan megpróbálják bevenni Balzeit városát – közölte Zakalwe. – Tudom, hogy a város fontos jelkép, azonban hadászati szempontból fabatkát sem ér. Rá fogják vetni magukat. Beengedjük őket, aztán ezen a ponton lezárjuk a hegyszorost – folytatta a térképre bökve. A papok a fejüket csóválták.
– Uraim, visszavonulóban vagyunk ugyan, de az ellenségnek nem sikerült megbontani a sorainkat. Ők sokkal rosszabb állapotban vannak, sokkal súlyosabb veszteségeket szenvedtek el, mint mi. Minden egyes méter újabb és újabb áldozatokat követel tőlük. Ráadásul az utánpótlásvonalaik is egyre hosszabbak. Olyan messzire csalogatjuk őket, hogy kénytelenek lesznek fontolóra venni a visszavonulást. Ekkor azonban felvillantjuk számukra egy végső, mindent elsöprő csapás lehetőségét. Ez a támadás azonban nem minket, hanem őket pusztítja el. – Körbepillantott a papokon. – Higgyenek nekem! Ez a terv biztosan beválik. Lehet, hogy egy rövid időre el kell hagyniuk a fellegvárat, de garantálom, hogy győztesen fognak visszatérni.
Nem úgy tűnt, mintha sikerült volna meggyőzni őket, Zakalwe – talán mert túl döbbentek voltak, hogy szembeszálljanak vele – mégis szabad kezet kapott.
Az előkészületek eltartottak néhány napig. Közben a Birodalmi Hadsereg egyre feljebb küzdötte magát a völgyekben, a Hegemonarchia erői ellenálltak, visszavonultak, ellenálltak majd ismét visszavonultak. Végül azonban Zakalwe – aki a kimerültség jelei után kutatva folyamatosan fürkészte a birodalmi sereg katonáit, illetve várta, hogy az üzemanyag után sóvárgó tankok és teherautók ahelyett, hogy akkor indulnának útnak, amikor kedvük tartja, mikor állnak végre le – úgy ítélte meg a helyzetet, hogy ha a másik oldalon állna, most biztosan azon törné a fejét, mikor szüntesse be az előrenyomulást. Aznap éjszaka a városba vezető hegyszorosnál a Hegemonarchia csapatainak nagy része feladta állásait. Reggel tovább folytatódtak a harcok, a Hegemonarchia katonái röviddel azelőtt, hogy lerohanták volna őket, váratlanul visszavonulót fújtak. A birodalmi seregek vezérkarának egyik tanácstalan és izgatott, de egyben kimerült és gondterhelt tábornoka tábori látcsövén keresztül figyelte, ahogyan a távolban egy teherautó-konvoj vánszorog a szoroson át a város felé, melyet időről-időre megszórnak bombával a birodalmi légierő gépei. A katonai felderítés jelentései szerint a Hege-monarchia hitetlen papjai a fellegvár elhagyására készülnek. A kémek ezenkívül megemlítették, hogy az ellenség űrhajóját valamilyen különleges bevetésre készítik fel.
A tábornok rádión jelentést tett az udvari felső vezetésnek. Másnap kiadták a parancsot a város elfoglalására.
Zakalwe végignézett a fellegvár alatti vasútállomásról távozó papok halálosan gondterhelt arcán. Végül lebeszélte őket a lefejezés megindításáról. Hadd próbáljak meg előbb valamit, mondta.
Nem értették meg egymást.
A papok csak az elveszett és feladott területeket látták, és úgy érezték, mindennek vége. Zakalwe viszont a megfelelő állásokban elhelyezett, sértetlen hadosztályokat, a kipihent egységeket, az elitalakulatokat látta. A kést az elcsigázott és túlhajtott ellenség nyakára tette, készen arra, hogy bármelyik pillanatban elvágja a torkát... és akkor a Birodalomnak annyi, gondolta.
Ahogy a vonat kigördült az állomásról, Zakalwe nem bírta megállni, hogy ne integessen a gyászos képű papoknak. Jobb is, ha félreállnak az útból, és meghúzzák magukat a következő hegyvonulat csúcsai közt megbújó hatalmas monostorok egyikében. Felszaladt a lépcsőn a térképszobába, és megnézte, hogy áll a helyzet.
Megvárta, amíg néhány hadosztály áthalad a szoroson, majd utasította a területet korábban tartó egységeket – melyek nagy része valójában nem is kelt át a hágón, hanem a környező erdőkbe húzódott – , hogy foglalják vissza az átjárót. A várost és a fellegvárat lebombázták ugyan, az akció mégsem járt sikerrel. A Hegemonarchia vadászgépei ugyanis az ellenséges bombázók nagy részét leszedték.
Végül megindult az ellentámadás. Zakalwe először az elitalakulatokat vetette be, aztán utánuk küldte a többieket. Az első néhány napban a Légierő továbbra is az utánpótlásvonalakat támadta, és csak ezután kezdtek hozzá a frontvonal bombázásához. A Birodalmi Hadsereg megingott, a frontvonalak összehúzódtak, a sereg leginkább egy hullámhoz hasonlított, amely mintha azon tétovázna, hogy vajon képese az egyetlen lehetséges helyen áttörni a hegyek alkotta gátat (bár a patak egyre jobban kiszáradt, mégis továbbcsordogált a város felé, elhagyta a szorost, keresztülverekedte magát az erdőn és a földeken, hogy elérje ragyogó célját, amely – úgy hitték – még mindig meghozhatja számukra a hőn áhított győzelmet...). Aztán az arcvonal összeomlott, a katonák többsége túlságosan kimerült, a lőszer- és üzemanyag-utánpótlás pedig egyre jobban akadozott.
A hágók a Hegemonarchia kezén maradtak. A csapatok ellentámadásba lendültek, és a szoroson keresztül lassan leereszkedtek a völgybe. A Birodalmi Hadsereg katonáinak állandóan felfelé kellett tüzelni. Ráadásul, míg az előrenyomulás nehéz és veszélyes volt, a visszavonulás nagyon könnyűnek bizonyult.
A visszavonulás fejvesztett menekülésbe csapott át. A birodalmi sereg felbomlott, a katonák völgyről-völgyre haladva menekültek. Zakalwe ragaszkodott hozzá, hogy folytassák az ellentámadást. A papok táviratoztak, hogy még több csapatot kell csatarendbe állítani, ha meg akarják állítani a fővárost támadó két birodalmi hadosztályt. Zakalwe azonban nem törődött velük. A Birodalom két megtépázott hadosztályából alig maradt annyi, hogy egyet kitegyen, és közben a Hegemonarchia csapatai egyfolytában tizedelték a soraikat. Benne volt a pakliban, hogy elérik a várost, de ha ne adj isten sikerül elfoglalniuk, akkor sincs hová menniük. Zakalwét megelégedéssel töltötte el a gondolat, hogy esetleg személyesen fogadja el a megadást.
Az esős évszak a hegyek túlsó oldala felől érkezett, úgyhogy miközben a sáros és lerongyolódott birodalmi erők utat törtek a nedvesen csillogó erdőkön át, a Birodalmi Légierő sorozatosan kényszerült elhalasztani a bevetéseket a rossz időjárási viszonyok miatt, a Hegemonarchia gépei pedig szabadon bombázták és géppuskázták őket. Az emberek a városba menekültek. A közelben a tüzérség vívott tűzpárbajt. A két birodalmi hadosztály maradéka, melynek sikerült áttörni a hegyeken, elkeseredetten küzdötte magát előre a végső cél felé. A hegyek túloldalán elterülő távoli síkságon a Birodalmi Hadsereg megmaradt része olyan gyorsan vonult vissza, ahogyan csak bírt. A Shenastri tartományban tőrbe csalt hadosztályok katonái, miután képtelenek voltak visszavonulni az ingoványon keresztül, mind egy szálig letették a fegyvert.
A Birodalmi Udvar aznap jelezte békekötési szándékát, mikor a két hadosztály maradványa megérkezett Balzeit Citybe. A sereg egy tucat tankból és ezer emberből állt, a tüzérség a földeken hagyta muníció nélküli ágyúit. A városban maradt pár ezer ember a fellegvár tágas gyakorlóterein keresett menedéket. Zakalwe figyelte, ahogyan a menekültek beözönlenek a fellegvár magas kapuin.
Aznap készült elhagyni a fellegvárat – a papok napok óta rikácsoltak, hogy mikor tűnik el végre, a vezérkar nagy része pedig már korábban lelépett – , most azonban a kezében tartotta a Birodalmi Udvar üzenetének másolatát.
A Hegemonarchia két hadosztálya leereszkedett a hegyekből, hogy segítséget nyújtson a városnak.
Zakalwe rádión üzent a papoknak, akik úgy döntöttek, elfogadják a fegyverszüneti ajánlatot, és azonnal felfüggesztik a harcokat, amint a Birodalmi Hadsereg visszavonul a háború kirobbanása előtt elfoglalt hadállásaiba. A részleteket rádión beszélték meg. Zakalwe hagyta, hogy a papok és a Birodalmi Udvar lerendezzék egymás között a dolgokat. Levetette egyenruháját, és megérkezése óta először civil ruhába öltözött. Felment egy magas toronyba, és látcsővel figyelte a távoli utcákon végiggördülő ellenséges tankok apró foltjait. A fellegvár bezárta kapuit.
A fegyverszünetet pontosan délben jelentették be. A birodalmi sereg elcsigázott katonái a fellegvár falain kívül, a közeli bárokban és hotelekben szállásolták be magukat.
A széles erkélyen állt, és a fény felé fordult. A hosszú, fehér függönyök lágyan, nesztelenül hullámzottak körülötte a langyos szélben. Hosszú fekete haját összeborzolta a fuvallat. A háta mögött összefont kézzel, elgondolkodva állt. Az erődítményeken és a városon túl húzódó hegyek fölött, a néma, felhőkkel tarkított égbolt homályos, mindent átható fénnyel borította el az arcát. Ahogy ott állt egyszínű fekete ruhájában, testetlennek tűnt, mint egy szobor, vagy egy halott, akit azért támasztottak a lőrések szabdalta oromzatnak, hogy félrevezessék az ellenséget.
– Zakalwe?
A férfi megfordult. A szeme elkerekedett a csodálkozástól. – Skaffen-Amtiskaw! Micsoda váratlan megtiszteltetés. Mi van, Sma mostanában már egyedül el mer engedni, vagy itt van ő is valahol? – Végignézett a fellegvár hosszú erkélyén.
– Jó napot, Cheradenine! – mondta a drón, és a férfi felé lebegett. – Sma úton van ide, modullal jön.
– És hogy van az én kis Dizzym? – Leült az egyik fal melletti kis padra, a fehér függönyökkel eltakart, hosszú ablaksorral szemben. – Mi újság?
– Úgy vélem, többnyire jó híreket hozok – közölte Skaffen-Amtiskaw a férfi szemmagasságába emelkedve. – Mr. Beychae úton van az Imprenlakóhelyek felé, a Csillaghalmaz két fő érdekcsoportjának csúcstalálkozójára. Így akarják demonstrálni, hogy a háború kirobbanása már nem olyan fenyegető.
– Hát nem csodálatos? – jegyezte meg Zakalwe, és kezét a háta mögött tartva leült. – Béke itt, és béke ott. – A fejét oldalra fordítva a drónra kacsintott. – Ennek ellenére, drón, nem tűnik úgy, hogy kicsattansz az örömtől és a boldogságtól. Én – nem is tudom, merjem-e mondani? – határozottan komornak látlak. Mi a baj? Talán lemerültek az elemeid? A gép néhány másodpercig hallgatott, majd így szólt: – Azt hiszem, Sma modulja mindjárt földet ér. Mi lenne, ha felmennénk a tetőre? Zakalwe egy pillanatig tanácstalanul állt, aztán biccentett, felpattant a székből, tapsolt egyet, és intett a gépnek, hogy induljon előre. – Hát persze, gyerünk!
Zakalwe lakosztályába mentek. Sma elég levertnek tűnt. Pedig azt hitte, a nő pezsegni fog az izgalomtól, hogy újra esély nyílt a Csillaghalmazban kialakult helyzet békés rendezésére.
– Mi a gond, Dizzy? – kérdezte, miközben italt töltött. Sma le-fel járkált a szoba leredőnyözött ablakai előtt. Elfogadta ugyan Zakalwétől az italt, de látszólag nem érdekelte a dolog. Végül szembe fordult vele. A nő hosszúkás, ovális arca... nem, Zakalwe nem tudta hová tenni ezt a kifejezést. Összerándult tőle a gyomra.
– El kell tűnnöd, Cheradenine – nyögte ki végül.
– Eltűnni? Mikor?
– Azonnal, ma éjjel. De legkésőbb holnap hajnalban.
Zavartan felnevetett. – Rendben, beismerem, tényleg kezdenek bejönni az örömfiúk, de azért...
– Hagyd abba – szakította félbe Sma. – Komolyan beszélek, Cheradenine. El kell tűnnöd innen!
Zakalwe a fejét csóválta. – Nem fog menni. Nincs biztosíték arra, hogy betartják a tűzszünetet. Lehet, hogy még szükség lesz rám.
– A tűzszünetet nem fogják betartani – mondta Sma a fejét elfordítva.– Egyik oldalon sem. – Poharát az egyik polcra tette.
– He? – hökkent meg Zakalwe. A drónra pillantott, de semmit sem tudott kiolvasni a viselkedéséből. – Diziet, miről beszélsz?
– Zakalwe – mondta a nő hunyorogva, és megpróbált a szemébe nézni.– Létrejött egy megállapodás. El kell hagynod a várost.
A nőre bámult.
– Miről szól ez a megállapodás, Dizzy?
– A Humanista frakció... valamilyen alacsony szintű segítséget nyújtott a Birodalomnak – folytatta Sma a fal felé sétálva, aztán megfordult, és elindult visszafelé. Nem is hozzá, hanem a szőnyeghez és a padlóhoz intézte szavait. – Bizakodásra adott okot, ami az utóbbi időben itt történt. A kényes megállapodás sikere azonban teljes egészében azon múlik, hogy végül a Birodalom kerül-e ki győztesen a háborúból. – Elhallgatott, a drónra pillantott, majd újra félrefordította a fejét. – Az utóbbi néhány napig mindenki szentül meg volt győződve erről.
– Szóval – kezdte lassan Zakalwe, és az italát félretéve leült az egyik hatalmas, trónszerű székbe. – Ezek szerint rendesen megkevertem a dolgokat azzal, hogy a Birodalom került ki vesztesen a buliból, mi?
– Igen – mondta Sma nagyot nyelve. – Igen, megkeverted. Sajnálom. És tudom, hogy őrültségnek hangzik, de errefelé így mennek a dolgok. Egyszerűen ilyenek itt az emberek. A Humanisták jelenleg megosztottak, vannak olyan frakciók, amelyek csak a megfelelő indokra várnak, hogy kihátráljanak a megállapodásból. De igazából a legjelentéktelenebb indok is megteszi. Képesek lennének felborítani az egészet. Ezt pedig nem kockáztathatjuk meg. A Birodalomnak mindenképpen győznie kell.
Leült, az előtte lévő asztalkára bámult. Sóhajtott egyet. – Értem. És csak annyit kell tennem, hogy elhúzok innen?
– Igen, gyere velünk.
– Utána mi fog történni?
– A főpapokat elrabolja egy birodalmi rohamosztag. Ők a Humanisták által irányított repülőgépen érkeznek. A falakon túl állomásozó csapatok átveszik az uralmat a fellegvár felett. Rajtaütést terveznek a tábori parancsnokságok ellen. A támadások remélhetőleg kevés áldozattal járnak. Szükség esetén a Hegemonarchia repülőgépeit, tankjait, teherautóit és tüzérségi ágyúit kivonják a forgalomból, erre akkor kerülhet sor, ha a fegyveres erők nem teljesítik a főpapok felszólítását, miszerint tegyék le a fegyvert. Egyszer szemtanúi voltak, amint néhány repülőt és tankot lézerrel megsemmisítettek az űrből. Reményeik szerint ettől majd lelohad a harci kedvük.
Sma megállt az asztalka túloldalán, Zakalwe előtt. – Mindez holnap hajnalban történik. Bízunk benne, hogy az akció a lehető legkevesebb áldozattal jár. Mégsem kellene megvárnod, talán az lenne a legjobb, ha most azonnal útra kelnél. – Hallotta, ahogy a nő sóhajt. – Kiváló munkát végeztél, Zakalwe. Működött a dolog. Te csináltad. Kiszabadítottad Beychaét, rábeszélted... rávetted, hogy... mit tudom én. Hálával tartozunk neked. Végtelenül hálásak vagyunk, és nekünk sem könnyű...
A kezét felemelve jelezte Smának, hogy hagyja abba. A nő megint sóhajtott. Zakalwe felemelte a fejét, és a nő szemébe nézett. – Nem távozhatok ilyen hirtelen. Van még néhány elintéznivalóm. Jobb lenne, ha most magamra hagynátok, és holnap hajnalban visszajönnétek értem. – A fejét csóválva folytatta. – Addig nem hagyhatom cserben őket.
Sma kinyitotta a száját, aztán becsukta, majd a drónra pillantott. – Rendben, holnap visszajövünk érted, Zakalwe, én...
– Minden rendben, Diziet – szakította félbe nyugodt hangon, miközben lassan felállt a székből. Ahogy a szemébe nézett, Sma kénytelen volt elfordítani a tekintetét. – Úgy lesz, ahogy akarod. Viszlát. – Zakalwe nem nyújtott kezet.
A nő elindult az ajtó felé, a drón követte.
Sma visszanézett. Zakalwe még egyszer odabiccentett neki. A nő habozott, de végül úgy látta jónak, ha nem mond semmit. Végül kisétált a szobából.
A drón is megállt az ajtóban. – Zakalwe – kezdte a gép – , csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy...
– Kifelé! – kiáltotta a férfi, majd egyetlen mozdulattal megpördült, felkapta, és a lebegő gép felé hajította az asztalkát. A bútor lepattant egy láthatatlan energiamezőről, és hangos csattanással zuhant a földre. A drón villámgyorsan kiiszkolt a szobából. Az ajtó bezárult a háta mögött.
Zakalwe egy darabig mozdulatlanul állt, és az ajtót bámulta.
Akkoriban fiatal volt. Az emlékek még nem koptak meg. A jéghideg, sötét űrhajó belsejében tett sétáin néha beszélt ezekről az emlékekről a megfagyott, látszólag alvó emberekkel, és azon tűnődött, vajon tényleg megőrült-e.
A hibernálás és a fagyasztásból való ébredés nem homályosította el az emlékeit, azok ugyanolyan élesek és tiszták maradtak. Őszintén remélte, hogy a lefagyasztásról szóló híresztelések túl derűlátónak bizonyulnak, és az agyában tárolt információ egy része elveszik. Titkon erre vágyott, végül azonban csalódnia kellett. A felmelegítés és az életre keltés folyamata még annyira sem viselte meg vagy zavarta össze, mintha magához tért volna, miután leütötték. Ez pedig nem egyszer megesett már vele az életben. Ehhez képest az életre keltés kissé hosszadalmas eljárása kellemesnek bizonyult, ahhoz hasonlított, mint amikor az ember egy kiadós alvás után felébred.
Elvégezték az orvosi vizsgálatokat, egészségesnek nyilvánították, majd pár órára magára hagyták. Egy hatalmas, vastag törölközőt tekert maga köré, aztán leült az ágyra, és – mint aki egy beteg fogat piszkál az ujjával vagy a nyelvével, mert képtelen megállni, hogy időről-időre ne nézze meg, mennyire fáj – megpróbálta felidézni az emlékeit. Felsorolta magában régi és új ellenségei nevét, akikről azt hitte, sikerült megszabadulni tőlük valahol a sötét és jéghideg űrben.
A múltja jelenné vált, minden helytelen és helyes döntéssel egyetemben.
A hajót Hiányzó Barátok nak hívták, és az út több mint száz évig tartott. Bizonyos szempontból zarándoklatnak lehetett tekinteni. A hajó külföldi tulajdonosai által adományozott szolgáltatások egy borzalmas háború következményeinek enyhítését voltak hívatottak segíteni. Valójában nem is járt neki a hely. Hamis papírokat és álnevet használt, hogy biztosan feljusson a hajóra. Önként vállalta, hogy gondoskodik az űrhajón szolgáló emberi személyzetről, mert úgy érezte, szégyen lenne az űrben utazni anélkül, hogy megtudná, milyen is valójában, anélkül hogy gyönyörködne benne, anélkül hogy egyszer is kitekintene a végtelen űrbe. Így hát az út felénél felébresztették a hibernálásból. Akik nem vállaltak legénységi szolgálatot, azokat már a bolygón elaltatták, majd öntudatlan állapotban az űrbe szállították, és lefagyasztották őket. Végül egy másik bolygón tértek magukhoz.
Ő azonban méltóságon alulinak tartotta ezt az eljárást. Úgy bántak az emberekkel, mint a rakománnyal.
Amikor felébresztették, két másik fickó, Ky és Erens volt szolgálatban. Erensnek elméletileg már öt éve vissza kellett volna térnie a hibernáltak közé, azonban néhány hónap szolgálat után úgy döntött, az út hátralévő részét ébren tölti. Kyt három évvel Erens után ébresztették fel, és már neki is vissza kellett volna aludni, hogy a néhány hónapig tartó szolgálat teljesítését követően átadja a helyét a következő embernek. Addigra azonban vitába keveredett Erens-szel, és egyikük sem akart elsőként visszatérni a hibernálás dermedtségébe. Két és fél év sem volt elég, hogy dűlőre jussanak. Ez idő alatt a hatalmas, lassú hajó némán és ridegen úszott tovább, maga mögött hagyva a távoli csillagok aprócska fénypontjait. Végül rá került a sor, és Ky meg Erens felébresztették, mert valaki mással akartak beszélgetni. Ennek ellenére rendszerint a legénységi szakaszban ült, és hallgatta, ahogy azok ketten vitatkoznak.
– Még mindig hátravan ötven év az útból – emlékeztette Ky Erenst.
Erens egy üveget lóbált. – Ráérek. Különben sem tart örökké.
Ky az üveg felé biccentett. – Ki fogod nyírni magad azzal a szarral, meg azzal a sok szeméttel, amit megzabálsz. Megdöglesz, mielőtt odaérünk. Sosem látsz többé igazi napfényt, sosem érzed többé a nyelvedre csöppenő eső ízét. Egy évig nem fogod bírni, nemhogy ötvenig. Vissza kellene feküdnöd aludni.
– Az nem alvás.
– Bárhogy is hívod, jobban tennéd, ha visszamennél, és újra lefagyasztanád magad.
– Igazából még csak nem is fagyasztás... vagy dermesztés. – Erens egyszerre tűnt bosszúsnak és tanácstalannak.
A férfi, akit felébresztettek, azon tűnődött, vajon hány százszor vitatkozott össze ezen a kérdésen a két fickó.
– Jó lenne, ha visszabújnál végre a fagyos kis hálófülkédbe, és ha felkeltenek, megkérnéd őket, hogy segítsenek lejönni a cuccról. Különben is, már öt éve vissza kellett volna feküdnöd – hadarta Ky.
– A hajó már nekiállt a kezelésnek – mondta Erens Kynak a részegek lassú, kedélyes méltóságával. – Lelkesnek mutatkoztam, ezért jóindulatúan bánik velem. Persze némi magasztos feszültség is vegyük a lelkesedésbe – tette még hozzá, aztán kiitta az üveget.
– Kinyírod magad.
– Ez az én életem.
– Lehet, hogy mindnyájunkat kinyírsz, az utolsó szálig mindenkit, az alvókat is beleértve.
– A hajó tud magára vigyázni – sóhajtott Erens, és végignézett a legénységi pihenőn. Ez volt a hajó legmocskosabb helyisége. A hajó többi részén robotok takarítottak, Erens azonban kitalálta, hogyan tudja kitörölni a legénységi pihenőt a hajó memóriájából. A helyiség következésképpen otthonos, de mocskos lett. Erens a lábát kinyújtva lerúgott néhány újrahasznosítható poharat az asztalról.
– Hú – nyögte Ky. – És mi van, ha addig babráltál a géppel, hogy máris sikerült elcseszned valamit?
– Nem „babráltam” a géppel – felelte Erens gúnyosan mosolyogva. – Átállítottam néhány háztartási programot, hogy ne pofázzanak bele állandóan mindenbe, és hagyják, hogy végre rendesen belakjuk ezt a helyet. Ennyi az egész. Semmi olyat nem csináltam, ami miatt a hajó belerohanhat egy csillagba, vagy azt hinné magáról, hogy ember, és feltenné a kérdést, hogy mi a fenét művelnek ezek a paraziták a belemben. De hiába magyarázok, úgysem érted. Nincs meg hozzá a technikai képzettséged. Ez a Livu gyerek itt például lehet, hogy megértené, nem? – Erens még jobban kinyújtózott, és ahogy lecsúszott a koszos székről, a bakancsa végigkarcolta a mocskos asztal tetejét. – Felfogtad, Darac?
– Nem tudom – ismerte el a férfi (mostanra megszokta, hogy figyel, ha valaki Daracnak, Mr. Livunak vagy egyszerűen csak Livunak szólítja). – Szerintem, ha tudja, mit csinál, akkor nem lehet nagy gond. – Erens elégedettnek tűnt. – Másrészt viszont rengeteg katasztrófa származott már abból, hogy valaki azt hitte, tudja, mit csinál.
– Ámen – tette hozzá Ky, és arcán diadalittas kifejezéssel, támadóan Erens felé fordult. – Látod?
– Barátunk saját bevallása szerint – mutatott rá Erens a lényegre, miközben egy újabb üveg piáért nyúlt – ő maga sem tudja.
– Húzzál vissza az alvókhoz – nyögte Ky.
– Nem alszanak.
– Most sem szabadna fent lenned. Egy időben összesen ketten lehetnek ébren.
– Akkor miért nem fekszel le?
– Nem én következem. Először te jössz.
Otthagyta őket, hadd vitatkozzanak.
Néha űrruhát vett fel, és a légzsilipen keresztül a hajó légüres rakterébe ment. A raktér tette ki az űrhajó nagy részét, több mint kilencvenkilenc százalékát. Az egyik végén az apró hajtómű, a másik végén egy még annál is kisebb lakókabin volt, a kettő között pedig a hatalmas, kidudorodó hajótest helyezkedett el, tele a nem-holtak testével.
A hideg, sötét folyosókat róva szemügyre vette a két oldalt elhelyezkedő alvóegységeket. Úgy néztek ki, mint egy kartotékszekrény fiókjai. Mindegyik mintha egy-egy koporsó fej felőli vége lett volna. Minden egyes alvóegységen vörös fénypont izzott halványan, úgyhogy amikor megállt valamelyik csigavonalban kanyarodó folyosón, és lekapcsolta a szkafander világítását, az apró, mozdulatlan szikrák rubinvörös rácshálót alkotva görbültek a sötétségben, mint egy vörös óriásokból álló folyosó, melyet egy betegesen rendszerető isten épített.
Spirálisan emelkedve, fokozatosan távolodva a lakóegységtől – amelyről mindvégig azt hitte, az a hajó eleje – , végigment a néma, sötét hajón. Általában a legkülső folyosót választotta, mert ott pontosabban érzékelte a jármű méreteit. Ahogy emelkedett, a hajó mesterséges gravitációs mezőjének ereje egyre csökkent. Gyakorlatban a séta inkább ugráláshoz hasonlított. Könnyebben verte be a plafonba az ember a fejét, minthogy egy millimétert haladt volna előre. A koporsófiókokon fogantyúk voltak, ezeket használta, ha már képtelen volt gyalogolni.
A fogantyúkba kapaszkodva húzta magát a hajótörzs felé, ahol – amint közelebb ért – a koporsók alkotta falakból hirtelen padlók, a padlókból falak lettek. Megállt az egyik sugárirányú folyosó alatt, felugrott, és a plafon felé úszott, amelyből a folyosó és a kürtő nyílt. Elkapta az egyik koporsófiók fogantyúját, majd – mintha egy hágcsó fokai lettek volna – a fogantyúkba kapaszkodva a hajó középpontja felé húzta magát.
A Hiányzó Barátok középső részén átjutva elérkezett a hajtóművet a lakórészleggel összekötő liftaknához. Ha nem maradt ott az előző alkalommal, akkor az űrhajó középpontjába hívta a liftet.
Miután a felvonó megérkezett, beúszott a sárga fénnyel megvilágított szűk hengerbe. Elővett egy tollat vagy egy kisebb zseblámpát, a lift középpontjába helyezte, és figyelte, hogy ott elmozdul-e. Ha sikerül hajszálpontosan a hatalmas, lassan forgó űrhajó középpontjába helyeznie a tollat vagy a lámpát, akkor az egy helyben maradt. Egy idő után nagyon belejött a dologba. Képes volt órákig üldögélni, ilyenkor vagy felkapcsolta az űrruha és a lift világítását (ha tollról volt szó), vagy minden lámpát lekapcsolt (ha zseblámpáról). Az apró tárgyat bámulva várta, hogy kézügyessége mikor bizonyul nagyobbnak türelménél. Más szóval – ahogyan azt önmagának is bevallotta – , arra várt, hogy megszállottsága egyik fele mikor győzi le a másikat.
Ha a toll vagy a ceruza megmozdult, és hozzáért a liftkabin falához, padlójához vagy mennyezetéhez, esetleg kisodródott a nyitott ajtón, akkor arrafelé kellett úszva, (1e)mászva, a fogantyúkba kapaszkodva és sétálva visszatérnie, amerről jött. Ha a tárgyak mozdulatlanul maradtak a kabin középpontjában, akkor megengedte magának, hogy a lifttel menjen vissza a lakóegységhez.
– Gyerünk, Darac! – bíztatta Erens pipára gyújtva. – Mi szél hozott erre a hajóra, he?
– Erről nem akarok beszélni. – Bekapcsolta a ventilátort, hogy megszabaduljon az Erens pipájából felszálló drog füstjétől. A körhintaszerű kilátóban nézelődtek. Egyedül innen lehetett közvetlenül rálátni a csillagokra. Hébe-hóba beugrott ide, kinyitotta az ablaktáblát, és a feje fölött lassan elforduló csillagokban gyönyörködött. Néha megpróbált verset olvasni.
Erens is egyedül szeretett ücsörögni a kilátóban, Ky viszont egy ideje már nem járt fel. Erens úgy vélte, biztosan honvágya van a semmi, a magányos fénypontok és a távoli napok látványától.
– Miért nem? – kérdezte Erens.
Ő a fejét csóválva hátradőlt a kanapén, és a sötétségbe bámult. – Semmi közöd hozzá.
– Ha elárulod, miért vagy itt, én is elmesélem a történetem – vigyorgott Erens, szavai gyermekien bizalmaskodóan hangzottak.
– Menj a francba, Erens!
– Pedig biztosan tetszene. Érdekes történet, annyi szent.
– Ezt le mertem volna fogadni – sóhajtott a férfi.
– De csak akkor mondom el, ha előbb elmeséled a történeted. Sokat veszítesz, ha nem hallgatsz meg.
– Majd csak feldogozom valahogy – felelte, és levette a világítást a körhintában. Erens megkínálta a cuccból, de ő a fejét csóválva visszautasította. Erens arca időről-időre felizzott, ahogy a pipájába szívott.
– Lazítanod kéne, haver! – javasolta a férfi, és lehuppant a másik székre. – Tépj be! Oszd meg velem a problémáidat.
– Miről beszélsz?
Látta, ahogy Erens a fejét csóválja a sötétben. – Ezen a hajón mindenkinek van valami problémája, haver. Itt mindenki menekül valami elől.
– Ó, most meg hirtelen felcsaptál hajópszichiáternek, mi?
– Hé, eredj már! Ha jól tudom, senki sem vett retúrjegyet, ugye? Az utasok közül senki a büdös életbe nem fog hazatérni. Az ismerőseink fele már most feldobta a talpát, de akik még nem, azoknak is vége lesz, mire megérkezünk a célállomásra. Szóval, ha soha többé nem látjuk az ismerőseinket, és nagy valószínűséggel az otthonunkat sem, akkor valami kurva fontos, kurva szar és kurva gonosz dolognak kell a háttérben lenni, hogy az ember így összecsomagoltatja magát, és csapot-papot hátrahagyva távozik. A fejemet teszem rá, hogy itt mindnyájan menekülünk. Akár mi csesztünk el valamit, akár más tett nekünk keresztbe.
– Lehet, hogy egyesek szeretnek utazni.
– A nagy lószart. Ennyit senki sem szeret utazni.
– Tök mindegy – vonta meg a vállát.
– Hé, Darac, ne izélj már! Védd meg az álláspontod, az isten verjen meg!
– Nem látom értelmét vitatkozni – mondta a férfi a sötétségbe bámulva (egy hatalmas csatahajó jelent meg a szemei előtt, több szint és réteg páncélzat, illetve fegyverzet vette körül, sötétlett az alkonyi félhomályban, még nem pusztult el).
– Szóval nem látod értelmét? – kérdezte Erens őszintén meghökkenve. – A picsába, és még én tartottam magam cinikusnak.
– Ez nem cinizmus – tette hozzá határozottan. – Csak úgy gondolom, az emberek azért szeretnek ennyire vitatkozni, mert szeretik hallani a saját hangjukat.
– Ó, kösz szépen.
– Gondolom, ez megnyugtatóan hangzott. – A fejük felett forgó csillagokat nézte, melyek képtelenül lassú tűzijátékbombaként emelkedtek fel és hullottak alá... (Teljesen megfeledkezett arról, hogy egy napon a csillagok is felrobbannak.) – A legtöbb ember nincs felkészülve arra, hogy megváltoztassa a véleményét. Ezek az emberek a lelkük mélyén tisztában vannak vele, hogy a többi ember is ugyanígy áll a dolgokhoz. Éppen ez a felismerés az egyik oka, hogy annyira felhúzzák magukat, ha vitába szállnak velük, amikor a kifogásaikkal jönnek.
– Kifogások? Ha ez nem cinizmus, akkor mi? – horkant fel Erens bosszúsan.
– Igen, kifogások – ismételte a férfi, és Erens úgy érezte, a hangjába árnyalatnyi keserűség vegyül. – Erős a gyanúm, hogy az emberek leginkább olyan dolgokban hisznek, amikről az ösztöneik azt súgják, jók. A kifogások, az indokok, és minden, amiről vitatkozni lehet, csak később jönnek a képbe. Ezek a hit legelhanyagolhatóbb részei. Ezért lehet őket megsemmisíteni érvelés útján, ezért lehet bebizonyítani, hogy a vitapartnered téved. Ez azonban nem ingatja meg a hitüket, továbbra is ugyanazokban a dolgokban hisznek, amikben korábban. – Erensre pillantott. – Rossz helyen kopogtatsz.
– Nos, akkor mit javasol a kedves professzor úr, ha teljesen hiábavaló részt venni ebben a... vitatkozósdiban?
– Fogadd el, hogy nem értesz egyet – mondta. – Vagy harcolj.
– Harcolj?
– Mi más marad hátra? – vonta meg a vállát.
– Egyezkedés?
– Az egyezkedés csak egy újabb módja annak, hogy dűlőre jussunk. Ez pedig ugyanolyan döntés, mint amiről az előbb beszéltem.
– És az egyezkedés valójában egyet nem értés vagy harc?
– Ha eldurvulnak a dolgok, harc.
Erens egy darabig hallgatott, a pipáját szívta, majd miután a vörösen izzó parázs elhalványult, így folytatta: – Gondolom, van némi harci tapasztalatod, mi?
A csillagokat nézte, aztán Erens felé fordult. – Szerintem a háború mindenkit megajándékozott némi harci tapasztalattal.
Erens nem felelt semmit, csak hümmögött. Mindketten a lassan mozgó csillagmezőt fürkészték.
Kétszer sikerült kis híján embert ölnie az alvó hajó mélyén. Egyik alkalommal nem saját magáról volt szó.
Megállt a hosszú, csigavonalban kanyarodó külső folyosón, nagyjából a hajótörzs közepén, ahol könnyűnek érezte magát, és az arca kipirult a csökkentett nehézségi erő ellen dolgozó vérkeringés hatására. Nem állt szándékában megnézni az elraktározott embereket – igazság szerint csak a legelvontabb értelemben tudta elképzelni őket – , hirtelen mégis többet akart látni az alvókból, mint egy apró vörös fénypont. Megállt az egyik koporsófiók előtt.
Miután legénységi szolgálatra jelentkezett, megmutatták neki, hogyan kell kezelni a fiókokat, és még egyszer felületesen átfutottak a dolgokon nem sokkal az után, hogy felélesztették. Felkapcsolta a szkafander világítását, kipattintotta a fiók kezelőtábláját, és óvatosan – egyik kesztyűbe bujtatott, vastag ujjával – beütötte a kódot, amelyről Erens azt állította, kikapcsolja az űrhajó ellenőrzőrendszerét. Egy kis kék lámpa gyulladt fel. A piros lámpa továbbra is folyamatosan világított. Ha a hajó rájön, hogy valami nincs rendben, a lámpa azonnal villogni kezd.
Kinyitotta a tárolót, és kihúzta a szerkezetet.
A fejrészhez ragasztott műanyag lemezről leolvasta a nő nevét. Nyugtázta, hogy nem ismeri, aztán kinyitotta a belső védőfedelet.
A nő nyugodt, halálosan sápadt arcát fürkészte. Az űrruha fénye visszaverődött a nő testét borító gyűrött, áttetsző anyagról, amely úgy simult rá, mint a sarki boltban a csomagolópapír az árura. Az orrából és a szájából kilógó csövek eltűntek a teste alatt. A szerkezet fejrészénél, a nő összefogott haja felett kis képernyő villogott. Az adatok alapján úgy tűnt, annak ellenére, hogy szinte teljesen halott, nincsen különösebb baja. A kezét keresztbe rakták a mellkasán. Papírlepelbe bújtatták. Megnézte a nő körmét, ahogy Erens javasolta neki. Rendesen megnőtt, de látott már ennél hosszabbat is.
Megint a kezelőtáblára pillantott, és beütött egy másik kódot. A vezérlőfelületen – a piros kivételével – villogni kezdtek a lámpák. Kinyitotta a fejrész tetején elhelyezett piros és zöld színű aprócska ajtót, majd kiemelt egy vékony, zöld huzalokból álló kis gömböt, amelyben egy jégkék kocka volt. Az egyik szomszédos rekeszből hozzá lehetett férni egy rejtett kapcsolóhoz. Visszanyomta a rekesz fedelét, aztán a kapcsolóra tette az ujját.
A nő rögzített agymintáit tartotta a kezében, melyeket a kis kék kockában tároltak. Milyen könnyen meg lehetne semmisíteni. A kis kapcsolón pihenő ujja egyetlen mozdulatával megölhetné a nőt.
Azon tűnődött, vajon meg tudná-e tenni. Egy darabig mintha arra várt volna, hogy az elméjének valamelyik része átvegye fölötte az irányítást. Néhányszor már-már úgy érezte, egy pillanat választja el attól, hogy kikapcsolja a gépet, de végül mindig sikerült leküzdenie a késztetést. Ujját a kapcsolón hagyva nézte a védőtokban lévő kis kockát. Azon tűnődött, milyen figyelemre méltó és szomorú is egyben, hogy egy emberi elme teljes egészében elfér egy ekkora mütyürben. Aztán megállapította magában, hogy az emberi agy sem sokkal nagyobb, mint a kis kék kocka, ráadásul sokkal ősibb megoldásokat és technikákat használ, és nem kevésbé lenyűgöző (ám ugyanolyan szomorú).
Visszahelyezte a nőt fagyos álmába, aztán folytatta lassított felvételhez hasonló sétáját a hajó középpontja felé.
– Nem ismerek egyetlen történetet sem.
– Történeteket mindenki ismer – kötözködött Ky.
– Én nem. Legalábbis rendes történeteket nem.
– Milyen egy „rendes” történet? – kérdezte gúnyosan Ky. A legénységi pihenőben üldögéltek, körülöttük mindent beborított a szemét.
Megvonta a vállát. – Mondjuk legyen érdekes. Olyan, amit szívesen meghallgatnak az emberek.
– Az emberek nem ugyanarra kíváncsiak. Amit az egyik rendes történetnek nevez, nem érdekli a másikat.
– Akkor csak abból tudok kiindulni, amit én rendes történetnek tartok, olyan pedig egy sincs a tarsolyomban. Olyan legalábbis biztosan nincs köztük, amit el akarok mesélni. – Egy fagyos mosolyt eresztett meg Ky felé.
– Ah, az mindjárt más – bólintott Ky.
– Tényleg az.
– Akkor meséld el, hogy mi az, amiben hiszel – erősködött Ky, és közelebb hajolt hozzá.
– Miért tenném?
– Miért ne tennéd? Mondjuk meséld el, mert megkérdeztem.
– Nem.
– Ne légy már ilyen zárkózott. Rajtunk kívül nincs senki billió kilométeres körzetben, a hajó pedig dög unalmas. Mi másban találhatnám meg az örömömet?
– Semmiben.
– Pontosan. Semmi más lehetőség nem marad. – Ky szeme elégedetten felcsillant.
– Nem. Én arról beszélek, hogy semmiben sem hiszek.
– Egyáltalán semmiben se?
Bólintott.
Ky hátradőlt, és elgondolkodva ő is biccentett egyet. – Jól elbánhattak veled.
– Kicsoda?
– Aki elvette tőled azt, amiben régen hittél.
Lassan megcsóválta a fejét. – Soha senki nem vett el tőlem semmit – mondta végül. Ky egy darabig hallgatott, úgyhogy a férfi sóhajtott egyet, és megkérdezte tőle: – És te, Ky, miben hiszel, ha szabad tudnom?
Ky a pihenőhelyiség egyik falát szinte teljes egészében beborító üres képernyőre pillantott.
– Nem egészen a semmiben.
– Bármi, aminek neve van, már nem lehet a semmi – mondta.
– Én abban hiszek, ami körbevesz minket – folytatta Ky, és keresztbe font karral hátradőlt a székében. – Abban hiszek, amit a körkilátóból látni, amit akkor látunk, ha bekapcsoljuk ezt a képernyőt. Habár amit te látnál, nem az egyetlen lehetséges megjelenési formája lenne annak, amiben én hiszek, azt hiszem.
– Egyszóval, Ky – mondta a férfi.
– Üresség – nyögte ki végül Ky ideges, nyugtalan mosollyal arcán. – Én az ürességben hiszek. Felnevetett.
– Az bizony nem áll messze a semmitől.
– Nincs igazad – mondta Ky.
– Pedig többnyire így gondolják az emberek.
– Engedd meg, hogy elmeséljek egy afféle történetet.
– Muszáj?
– Nem, és meghallgatni sem kell.
– Mindegy... Legalább gyorsabban telik az idő.
– A történet mellesleg igaz, nem mintha ez bármit is számítana. Volt egyszer egy hely, ahol a lélek létezésének vagy nem létezésének kérdését nagyon komolyan vették. Rengetegen – teljes szemináriumok, egyetemek, akadémiák, városok és államok – szentelték csaknem minden idejüket elmélkedésre, és a kérdés, valamint a hozzá kapcsolódó témák megvitatására.
– Úgy ezer évvel ezelőtt egy bölcs filozófus király, akit a világ legokosabb emberének tartottak, kijelentette, hogy az emberek túl sok időt töltenek a kérdés megvitatásával. Ha végre dűlőre jutnának, a rengeteg felszabaduló energiájukat sokkal gyakorlatiasabb dolgokra fordíthatnák, ez pedig mindenkinek a javára szolgálna. Ezért úgy határozott, egyszer s mindenkorra eldönti a vitát.
– A világ minden sarkából magához hívatta a legbölcsebb nőket és férfiakat, hitükre való tekintet nélkül, hogy végleg lerendezzék a kérdést.
– Évekbe telt, mire sikerült összegyűjteni mindenkit, aki részt kívánt venni a vitában. A vita eredményeként megírt tanulmányok, traktátusok és könyvek kiadása ennél is tovább húzódott, a vita hevében kialakuló ármánykodás mértéke, valamint a verekedések és gyilkosságok száma még sokáig nem csökkent.
– A filozófus király visszavonult a hegyekbe, hogy távol a vitázó sokadalomtól, minden felesleges gondolattól megtisztítsa elméjét, és a tanácskozások lezárását követően visszatérjen, és meghozza a végső döntést.
– Sok évvel később elküldtek a királyért, és amikor úgy érezte, készen áll, mindenkit meghallgatott, aki úgy gondolta, van valami értelmes közlendője a lélek létezésének kérdésével kapcsolatban. Amikor befejezték mondandójukat, a király visszavonult gondolkodni.
– Egy év múlva bejelentette, hogy megszületett a döntés. Azonban hozzátette, hogy a válasz mégsem olyan egyszerű, mint azt sokan előre gondolták, ezért ki fog adni egy több kötetes könyvet, amelyben részletesen kifejti a kérdést.
– A király alapított két kiadót, melyek mindegyike egy-egy vaskos kötetet jelentetett meg. Az egyik kötetben a következő két mondat ismétlődött újra meg újra, bekezdésről bekezdésre, oldalról oldalra, szakaszról szakaszra, fejezetről fejezetre, könyvről könyvre: „A lélek létezik. A lélek nem létezik.” A másik kötetben pedig ugyanígy a következő szavak ismétlődtek: „A lélek nem létezik. A lélek létezik.” Hozzá kell tenni, hogy a királyság nyelvében minden egyes mondat ugyanannyi szóból, sőt betűből állt. A két, több ezer oldalas kötet címlapja és hátoldala között semmi más nem szerepelt, csak ezek a szavak. A király úgy intézte, hogy a könyvek nyomtatása egyszerre kezdődjön, és egyszerre érjen véget. Arra is ügyelt, hogy a két kötetet pontosan egy időben adják ki. Mindkét kiadó teljesen és tökéletesen egyenrangú volt.
– Az emberek töviről-hegyire átolvasták a két kötetet a válasz után kutatva. Megszállottan bújták a könyveket, hátha ráakadnak valahol egy szóismétlésre, egy kihagyott vagy megváltoztatott mondatra vagy akár betűre, azonban minden igyekezetük hiábavalónak bizonyult. A királyhoz fordultak, aki időközben némasági fogadalmat tett, és lekötözte a kezét, amelyikkel írni szokott. A királyság irányításával kapcsolatos kérdésekre ezután a fejét csóválva vagy bólogatva válaszolt, de a két könyvet és a lélek létezését érintő felvetéseket mintha meg sem hallotta volna.
– Komoly viták robbantak ki, számtalan újabb könyv látott napvilágot, új szekták alakultak.
– Aztán úgy fél évvel a két kötet kiadását követően újabb kettő jelent meg. Ezúttal azonban a kiadó, amelyik „A lélek nem létezik” kezdetű könyvet adta ki, most „A lélek létezik” kezdetűvel jött ki. Míg a másik kiadó hasonló indíttatásból épp fordítva cselekedett, és kiadta „A lélek nem létezik” kezdetű kötetet. Ebből aztán idővel rendszert csináltak.
– A király nagy kort ért meg, és jó pár tucatnyi kiadás megjelenésének szemtanúja volt. Már a halálos ágyán feküdt, amikor udvari filozófusa a két könyv egy-egy példányát tette a király jobb és a bal oldalára, abban a reményben, hogy halála pillanatában majd csak elbicsaklik a feje valamelyik irányba, így jelezve, hogy valójában milyen végső következtetésre jutott... a király feje azonban nem billent semelyik irányba sem, sőt még a szeme is nyílegyenesen előre meredt.
– Mindez ezer éve történt – tette hozzá Ky. – A két kötetet továbbra is kiadják. Egy egész iparág és egy teljes filozófiai rendszer épül rájuk. A könyv soha véget nem érő viták forrásává vált és...
– Mi a történet vége? – szakította félbe a másik a kezét felemelve.
– Nincs befejezés – mosolygott elégedetten Ky. – Nincs csattanó. Pont ez a lényeg.
A fejét csóválta, aztán felkelt, és elhagyta a legénységi pihenőt.
– Csak azért, mert egy történetnek nincs befejezése – kiáltott utána Ky – , még nem jelenti azt, hogy nem...
A férfi kiment a folyosóra, beszállt a liftbe, és becsukta maga mögött az ajtót.
Ky előredőlt, és a kijelzőn nézte, hogy a lift a hajó közepébe ereszkedik. – ...következik belőle semmi – fejezte be suttogva a mondatot.
Már közel fél éve felélesztették, amikor majdnem sikerült megölnie magát. A liftben állt, és a kabin közepén lassan forgó zseblámpát figyelte. A zseblámpán kívül minden más fényforrást kikapcsolt. Nézte, ahogyan az apró fényfolt lassan, bármilyen óramutatónál lassabban, körbevándorol a kabin falán.
Eszébe jutottak a Staberinde keresőfényei, és eltűnődött, vajon milyen messzire lehetnek most tőlük. Olyan távolságban lehetnek, hogy még a nap is halványabban világít, mint bármelyik keresőreflektor az űrből nézve.
Nem tudta megmagyarázni, miért indította ez a gondolat arra, hogy levegye a sisakját, de mire észbe kapott, már el is kezdte lecsatolni. Egy pillanatra megállt. Légüres térben elég bonyolult kinyitni a szkafandert. Ismerte a szükséges lépéseket, de a művelet így is sokáig tart. A fejétől nem messze lévő fehér fényfoltra pillantott, amelyet a zseblámpa vetett a lift falára. A fehér folt egyre közelebb kúszott, ahogy a lámpa elfordult. Már épp nekiállt, hogy előkészítse a szkafandert a sisak levételére. Ha a zseblámpa fénye a szemébe világít – nem, inkább az arcába vagy a feje bármely részére – , mielőtt elindítja a folyamatot, akkor abbahagyja ezt az egészet, és visszamegy a lakórészlegre, mintha semmi sem történt volna. Máskülönben, ha a fénypont nem érinti az arcát, leveszi a sisakot, és meghal.
Megengedte magának azt a luxust, hogy az emlékek elborítsák az elméjét, miközben elkezdte beütni azt a számsort, amelynek végén – ha csak közben nem szakítja meg – a sisakot letépi a válláról a légnyomás.
Staberinde, a hatalmas, kőbe ragadt fémhajó (és egy kőhajó, egy vízben álló épület), a két nővér. Darckense; Livueta (és akkor rádöbbent, hogy elvette a nevüket, vagy valami hasonlót, és abból alkotta meg az álnevet, amit most is használ). Zakalwe és Elethiomel. Elethiomel a rettenetes, Elethiomel a Székkészítő...
Az űrruha csipogva próbálta figyelmeztetni, hogy valami nagyon veszélyes dologra készül. A fénypont néhány centire lebegett a fejétől.
Zakalwe megpróbálta kideríteni, mit jelent számára ez a név. És mit jelentett a név másoknak? Kérdezd ki őket, ha hazaérsz. Jelent nektek valamit ez a név? Talán a háborút, vagy annak következményeit; egy hatalmas családot, ha elég jó az emlékezeted; és egy szörnyű tragédiát. Ha eszedbe jut a történet.
Megjelent előtte a kis fehér szék. Becsukta a szemét. Keserűséget és haragot érzett.
Kinyitotta a szemét. Még három szorítókapocs van vissza, aztán gyorsan elfordítja a sisakot és... a fénypontot követte a szemével. Olyan közel volt a sisakhoz, olyan közel a fejéhez, hogy szinte már nem is látszott. A lift közepén forgó zseblámpa fénye szinte egyenesen rá szegeződött, a lencsék fényesen csillogtak. Kioldotta az utolsó három szorítókapocs egyikét. Halk, szinte alig észrevehető szisszenés hallatszott.
Halott, gondolta a lány sápadt arcát nézve. Kioldotta a következő szorítókapcsot is. A sziszegés semmivel sem lett hangosabb.
A sisak oldalán valami világosságot érzékelt, abból az irányból, ahol a fénypontnak fel kellett tűnnie.
A fémhajó, a kőhajó, és az a furcsa szék. Könnyek szöktek a szemébe. Egyik kezével – nem azzal, amelyikkel a sisakot kapcsolta le – megérintette a mellkasát, azon a ponton, ahol az űrruha számos szintetikus rétege és az alsóruha szövete alatt egy apró kis dudorodás volt a bőrén. Egy vágás pontosan a szíve fölött, amely – az időszámítás formájától függően – két évtizede vagy hét évtizede éktelenkedett a testén.
A zseblámpa megpördült. Abban a pillanatban, amikor az utolsó szorítókapocs is kioldódott, a fénypont levált a sisak belső pereméről, és megvilágította az arcát. Aztán a lámpa villant egyet, és kialudt.
Csak bámult. A kabin szinte teljes sötétségbe borult. Kintről halvány, vörös ragyogás szűrődött be, amelyet a majdnem-holtak és a csendben őrködő gépek sugároztak magukból.
Kifelé. A zseblámpa kialudt. Nem tudta eldönteni, hogy lemerült-e vagy zárlatos lett, de ez nem is számított. A lámpa kialudt és kész. Nem világított az arcába. Az űrruha panaszosan csipogott egyet, elnyomva a szivárgó levegő halk sziszegését.
Mellkasán nyugvó kezére pillantott.
Aztán felnézett arra a helyre, ahol a lámpa láthatatlanul forgott tovább a kabin, az űrhajó, az utazás középpontjában.
– Hát most akkor hogyan halok meg? – gondolta.
Egy év múlva visszatért a hibernálásba. Erens és Ky – akik, annak ellenére, hogy szexuális beállítottságuk örökre elválasztotta őket egymástól, amúgy minden szempontból tökéletes pár lettek volna – még ekkor sem hagytak fel a veszekedéssel.
Ő pedig egy újabb, két alacsony technológiai szinten álló civilizáció közt kirobbant háborúban találta magát. Megtanult repülni, mivel addigra rájött, hogy repülőgéppel minden körülmények között le lehet győzni egy csatahajót. A hatalmas hófehér szigetek fölött kavargó, jeges örvényekben száguldott, a szigetek fölött, melyek valójában összeütköző jégtáblák voltak.
A földön heverő, félredobott palástok úgy néztek ki, mint valami egzotikus hüllő levedlett bőre. Zakalwe eredetileg ezeket viselte volna, de aztán meggondolta magát, és abban a ruhában maradt, amiben érkezett.
A fürdőszobában állt, a gőzben és az illatokban. Megint megállította a borotvát, aztán lassan, óvatosan végighúzta a fején, mintha fésülködne. A borotva lehúzta a habot a bőréről, és leszedett néhány kósza borostát. A fülei fölött végighúzta a pengét, aztán felkapott egy törülközőt, megtörölte a koponyáját borító csillogó bőrt, és szemügyre vette az ily módon feltáruló bababőr-simaságú tájat. Hosszú fekete haja beborította a padlót, mint a harcban szertehulló tollazat.
Kinézett az ablakon. A fellegvár gyakorlóterein erőtlen tüzek izzottak. A hegyek fölött kezdett kivilágosodni az égbolt.
Az ablakból a fellegvár görbe falait és kiugró tornyait látta. A felkelő nap fényében kirajzolódó épület – bár Zakalwe nem akart érzelgősnek tűnni – fenséges, sőt szívbemarkoló látványt nyújtott, főleg most, hogy tudta, pusztulásra ítéltetett.
Eszébe jutott, hogy előző éjjel, miután Sma és Skaffen-Amtiskaw távoztak, kapcsolatba lépett az űrkikötővel. Szörnyen érezte magát, mintha mindentől elszakadt volna, és már abban sem volt egészen biztos, hogy valóban felhívta a technikusokat, de úgy gondolta, talán mégis odaszólt nekik. Utasította őket, hogy készítsék elő az ősrégi űrsiklót. A lefejező csapást a reggeli órákban akarta végrehajtani. Vagy nem. A kettő közül valamelyik. Az is lehet, hogy az egészet álmodta.
Hallotta, ahogy a fellegvár telefonkezelője megkérdezi, kit kapcsoljon. Ő pedig az űrkikötőt kérte.
Beszélt a technikusokkal. A repülési főmérnök hangja feszültnek, izgatottnak tűnt. A repülőgép teli tankkal és a megfelelő koordinátákkal ellátva készen áll a bevetésre. Csak a parancsra várnak, és pár perc múlva a gép a levegőbe emelkedik.
Bólogatva hallgatta a főmérnököt, aki egyszer csak elhallgatott. A kérdés a levegőben lógott.
Zakalwe az égboltot fürkészte. Idebentről még mindig sötétnek tűnt minden. – Uram? – szólalt meg a mérnök. – Sir Zakalwe? Mi a parancs, uram?
Látta a gombot, azt a kis kék kockát. Hallotta a szivárgó levegő sziszegését. Ekkor remegni kezdett. Először azt hitte, a teste remeg önkéntelenül, aztán rájött, hogy téved. A remegés végigfutott az egész fellegváron, a terem falain, az ágyon, amin feküdt. Üvegcsörömpölés hallatszott. Egy hatalmas robbanás mély, nyugtalanító hangja dübörgött a levegőben a vastag ablakokon túl.
– Uram? – ismételte a férfi. – Ott van még?
Lehet, hogy megelőzték az űrhajót. Talán maga a Kultúra valamelyik hajója lépett közbe az effektorával, mondjuk a Xenofób ... a lefejező csapásnak annyi.
– Mit tegyünk, uram?
Mindig van valami lehetőség...
– Halló? Halló, uram?
Újabb robbanás rázta meg a fellegvárat. A kezében lévő telefonkagylóra pillantott.
– Uram, folytassuk az akciót? – egy férfi hangját hallotta, de az is lehet, hogy csak emlékezett rá, hogy valaki réges-rég és nagyon messze innen ezt kérdezte tőle... És azt felelte, igen, és borzalmas emlékek terhét vette magára, és neveket, amelyek kis híján maguk alá temették...
– Leléphet – mondta halkan. – Egyelőre nem hajtjuk végre a csapást. – Letette a telefont, és gyorsan távozott a szobából. A lakosztálya főbejáratától távol eső hátsó lépcsőt használta, ahol máris óriási felbolydulás kezdett kialakulni.
További robbanások rázták meg a fellegvárat. Mindent por borított el, ahogy a függönyfalba becsapódó lövedékek újabb és újabb réseket ütöttek. Zakalwe egy pillanatra eltűnődött, mi lesz a regionális főparancsnokságokkal, miként esnek majd el, és hogy a főpapok elfogatása vajon tényleg olyan kevés vérontással zajlik-e majd, ahogyan azt Sma reméli. De ahogy végiggondolta, rájött, hogy valójában egyáltalán nem érdekli a kérdés.
Az egyik hátsó bejáraton távozott a fellegvárból. Egy hatalmas gyakorlótérre jutott. A menekültek sátrai előtt kis tábortüzek lobogtak. A távolban, a függönyfal fölött hatalmas por- és füstfelhők emelkedtek lassan a szürke, hajnali égboltra. Még ekkora távolságból is látszottak a rések a falban. Ébredező menekültek dugták ki a fejüket sátraikból. A fellegvár falairól géppuskaropogás hallatszott.
Ekkor valaki egy komolyabb fegyverrel kezdett tüzelni a falrepedésből. Jókora robbanás rázta meg a földet. A lövedék hatalmas lyukat ütött a sziklába, amin a fellegvár állt. Kőlavina zúdult hatalmas robajjal a gyakorlótérre, maga alá temetve vagy egy tucat sátrat. Zakalwe azon töprengett, milyen lövedéket használhatott a tank. Gyanús, hogy nem azt a fajtát, amit eddig.
Továbbment. A menekülttáborban mindenfelé álmosan pislogó emberek bújtak elő sátraikból. A fellegvárból továbbra is elszórt lövöldözés hangjai hallatszottak. Az égbe nyúló falon tátongó széles hasadékon hatalmas porfelhő zúdult a városra, és feltartóztathatatlanul hömpölygött végig a gyakorlótéren. Újabb lövést adtak le a függönyfal közeléből, aztán egy földrengésszerű detonáció kíséretében leomlott a fellegvár egyik oldala. A kövek a falból úgy repültek szét, mintha megkönnyebbültek volna. Saját porfelhőjükbe burkolózva, pörögve hullottak alá. Felszabadultan tértek vissza a földre.
A lövöldözés egy időre alábbhagyott a fellegvár falán. A por eloszlott, és az égbolt lassan kivilágosodott. Rémült emberek álltak összekapaszkodva sátraik előtt. További lövések hallatszottak a beszakadt fal irányából, illetve a falon belülről, a gyakorlótér felől, és most már a sátorvárosból is.
Továbbment. Senki sem állította meg. Valójában alig néhányan vették észre. Tőle jobbra egy katona zuhant le a függönyfalról és terült el a porban. Az emberek ide-oda futkostak. A Birodalmi Hadsereg katonáit pillantotta meg a távolban, egy tank tetején ültek.
A menekülő embereket kerülgetve átvágott a sűrűn egymás mellett felállított sátrak között. Néha átlépett egy-egy parázsló tábortűzön. A függönyfalon ütött jókora nyílások és a fellegvár némán füstöltek a szürkületben. A világ épphogy csak elkezdett némi színt magára ölteni, ahogy a rózsaszín és kék égbolt egyre világosabb lett.
Néha mintha ismerős arcokat pillantott volna meg a körülötte kavargó tömegben, a karjukban csecsemőkkel rohanó, gyermeküket vonszoló emberek között. Többször azon a ponton volt, hogy felemeli a kezét, és megállítja a rohanó arcok hóesésszerű kavargását, odafordul és megszólítja őket, vagy utánuk kiált...
Hirtelen egy repülőgép zúgott el a fejük fölött. A függönyfal felett hasította az eget, és hosszú kartácslövedékeket szórt a sátrakra, melyek lángra lobbantak, és tűzhányóként okádták magukból a koromfekete füstöt. Lángoló embereket látott, üvöltések hallatszottak mindenfelől, égő emberhús szaga csapta meg az orrát. A fejét csóválta.
Rémült emberek törtek utat maguknak, ütköztek neki, sőt egyszer még fel is döntötték, úgyhogy miközben feltápászkodott és leporolta magát, el kellett viselnie, hogy megütik, kiabálnak és üvöltöznek vele, és szüntelenül szidják. A repülő közben megfordult, és géppuskatűz alá vette a menekülőket. Zakalwe volt az egyetlen, aki nem vetődött le a földre, hanem kihúzta magát, és a földön kuporgó embereket kerülgetve ment tovább. A mellette egyvonalban kilövellő porszökőkutakat figyelte. Látta, hogy a földön fekvő emberek ruhája hirtelen megrándul, és fellibben, ahogy a lövedékek betalálnak.
Mire összefutott az ellenség első csapataival, már egészen kivilágosodott. Lebukott az egyik sátor mögé, és végiggurult a földön, amikor az egyik katona rálőtt. Aztán talpra ugrott, és ahogy futva megkerülte a sátrat, majdnem beleütközött egy másik katonába, aki azonban már nem tudta időben megfordítani a karabélyát. Zakalwe kirúgta a kezéből a fegyvert. A katona kést rántott. Zakalwe hagyta, hogy a másik rárontson, és a katonát a földre dobva elvette kését. A fejét csóválva szemügyre vette a pengét, aztán elhajította a kést, és a földön heverő, rémülten pislogó katona felé fordult, megvonta a vállát, és továbbment.
Az emberáradat nem szűnt. Mindenfelé üvöltöző katonák rohantak. Észrevette, hogy az egyik célba veszi, de hirtelen nem talált semmi menedéket. Felemelte a kezét, hogy megmagyarázza a dolgot, hogy elmondja, erre nincs semmi szükség, azonban a férfi szó nélkül rálőtt.
Ekkora távolságból elég szar lövés, gondolta Zakalwe, ahogy a becsapódás ereje hátradobta és megperdítette.
Felsőtest, valahol a váll környékén. A tüdő nem sérült, sőt valószínűleg a bordák is épen maradtak, gondolta, miközben a sokk és a fájdalom elöntötte a testét, és a földre zuhant.
Mozdulatlanul hevert a porban. Farkasszemet nézett a várost védő gárdisták egyikének holttestével. Ahogy megfordult, megpillantotta a Kultúra moduljának letisztult formáját, amint hasztalanul köröz a magasban a lerombolt fellegvár romjai felett.
Valaki belerúgott egyet a testébe, és ahogy a hátára fordította, eltörte az egyik bordáját. Megpróbálta elnyomni az oldalába nyilalló fájdalmat, és üveges tekintettel meredt maga elé. Már várta a kegyelemdöfést, de nem történt semmi.
A fölé tornyosuló árnyalak továbbállt.
Egy darabig nem mozdult, aztán feltápászkodott. Eleinte nem esett nehezére a járás, de aztán megint visszatértek a repülők, és bár a lövedékek nem találták el, valami szilánkokra robbant a közelében. A sátrak a detonáció következtében megrázkódtak, és hullámzani kezdtek. Utána azon tűnődött, hogy a combjába hasító éles, szúró fájdalmat vajon egy kő- vagy egy fadarab, esetleg a sátorban meghúzódó emberek valamelyikének csontszilánkja okozza-e. – Nem – motyogta magában, ahogy tovább bicegett a falban tátongó széles hasadék felé. – Nem, ez egyáltalán nem vicces. Biztosan nem csontdarab lesz. Ez egyáltalán nem vicces.
Egy robbanás ledöntötte a lábáról, és keresztülrepítette a sátron. Felkelt, a feje zúgott. Körülnézett, fel a fellegvár csúcsára, amely ragyogott az első közvetlenül ráeső napsugaraktól. Nem látta a modult. Felvett egy összetört sátorrudat, hogy mankónak használja. Iszonyúan fájt a lába. A kavargó por teljesen beborította. A motorzúgástól, a repülőgépek és az emberek üvöltésétől teljesen megsüketült. A lángoló sátrak és testek szaga, a kőpor és a kipufogógázok fojtogatták. Sebei a fájdalom nyelvén beszéltek hozzá. Kénytelen volt meghallgatni őket, de megpróbált minél kevesebbet törődni velük. Lökdösték, ököllel verték, elgáncsolták, megbotlott, és kimerülten térdre rogyott. Még átfutott az agyán, hogy talán megint eltalálták. De már semmiben sem volt biztos.
Végül a falon tátongó hasadék közelében a földre zuhant, és arra gondolt, mi lenne, ha egy időre lefeküdne. Közben kivilágosodott. Nagyon fáradtnak érezte magát. A por úgy lebegett a föld felett, mint egy kifakult halotti lepel. Felnézett, és arra gondolt, hogy még ezen a rengeteg poron keresztül is milyen gyönyörű a halványkék hajnali égbolt. Tankok kapaszkodtak felfelé a leomlott törmelékből képződött emelkedőn. Lánctalpuk alatt ropogtak a kövek. Mindenhol tankokat látott. Motorjaik inkább visítottak, mint bőgtek.
– Uraim – (suttogta a tomboló kék égnek) – , eszembe jutott valami a hősiesség kérdésével kapcsolatban. Az imádatra méltó Smától hallottam ezt a bölcsességet, aki egyszer, ha jól emlékszem, valami ilyesmit mondott: „Zakalwe, az emberi társadalmakban, melyeket eddig módunkban állt megismerni, az összes korszakot és az összes fejlettségi szintet figyelembe véve, csak nagyon ritkán fordult elő, ha egyáltalán előfordult valaha is, hogy hiány legyen lelkes fiatal férfiakban, akik hajlandók gyilkolni és az életüket áldozni feljebbvalóik biztonságát, kényelmét és előítéleteit szolgálva. Amit te hősiességnek nevezel, mindössze annak az egyszerű ténynek a kifejezése, hogy idiótákból sosem volt hiány.” – Zakalwe sóhajtott egyet, és így folytatta: – Nos, semmi kétség, Sma nem azt akarta mondani, hogy az összes korszakban és az összes fejlettségi szinten, mert a Kultúra imádja a szabályt erősítő kivételeket, mégis... azt hiszem... ez volt mondandójának lényege...
Hasra fordult, hogy ne lássa a fájdalmasan kék eget, és a zavaros porba bámult.
Végül kelletlenül ugyan, de a hátára fordult, felült, feltérdelt, aztán a sátorrúdra támaszkodva feltápászkodott. A testét kínzó fájdalmakról tudomást sem véve elindult a leomlott fal romjai felé. Valahogy felvonszolta, felhúzta, felverekedte magát a törmelékdomb tetejére, ahol a falak egy szakaszon simán és szélesen futottak, mintha az égboltot behálózó utak lettek volna. Tucatnyi vagy még több katona holtteste hevert szerteszét, mindenfelé vértócsák látszottak. Az erődfalon golyó ütötte lyukak éktelenkedtek. Mindent beborított a szürke por.
Zakalwe a halott katonák felé támolygott, mintha minden vágya az lett volna, hogy ő is közéjük tartozzon. Közben az eget fürkészte, hátha újra felbukkan a modul.
Eltartott egy darabig, mire a magasból észrevették a fal tetején holttestekből kirakott „Z” betűt, de azon a nyelven a Z nagyon bonyolult betűnek számított, és Zakalwe többször eltévesztette, mire sikerült helyesen leírnia.
A Staberinde-en egyetlen lámpa sem égett. A hajó guggolva várakozott a hamis hajnal szürke vitorlái előtt, elmosódott körvonala, mely leginkább egy hegyes végű kúphoz hasonlított, épphogy csak jelezte a fedélzetek és az ágyúk körkörös hurkait és vonalait. A mocsár fölött szálló köd miatt úgy tűnt, mintha a cikkuratszerű hajó nem is a földön állt volna, hanem fölötte. Fekete alakja mozdulatlanul lebegett, mint valami vészjósló viharfelhő.
Fáradt szemét a hajóra szegezte, a lába remegett a kimerültségtől. Ilyen közel a városhoz és a hajóhoz. Érezni a tenger szagát, és – ha az ember elég közel nyomja az orrát a bunker betonjához – valami fanyar, keserű illatot is. Megpróbálta felidézni a kertet és a virágok illatát, ahogy nem egyszer előfordult vele, mikor a harc már teljességgel hiábavalóvá és túlságosan kegyetlenné vált ahhoz, hogy bármi értelme legyen, ez egyszer azonban nem sikerült visszaemlékeznie arra a szédítően átható illatú, halvány emlékű parfümre, vagy felidézni bármi kellemeset, ami abból a kertből származott (ehelyett újra a nővére fehér csípőjén pihenő napbarnított kezeket látta, és a nevetséges kis széket, melyet fajtalankodásuk színhelyéül választottak... és eszébe jutott a nap, amikor utoljára látta a kertet, amikor utoljára járt a birtokon a tankokkal, és szemtanúja volt a káosznak, és látta a pusztítást, melyet Elethiomel bosszúja okozott azon a helyen, ahol mindkettejük bölcsője ringott; a hatalmas házat kifosztották, a kőhajót lerombolták, a fák lángoltak... és az utolsó pillantás, amelyet a gyűlöletes nyári lakra vetett, ahol rajtakapta őket; látta mindezt, miközben bosszúhadjáratot indított emlékezete zsarnoksága ellen; a tank rázkódott alatta, a lángokban álló tisztás fehérré vált a lobogó tüzektől, a fülében csengő hang valójában már nem is volt hang, a házikó pedig... még mindig ott állt; a lövedék egyenesen áthatolt rajta, és valahol a fák között robbant fel, neki pedig sírni, ordítani támadt kedve, és a saját kezével akarta lerombolni az egészet... ekkor azonban eszébe jutott a férfi, aki korábban ott ült, és arra gondolt, ő hogyan birkózna meg egy ilyen helyzettel, ezért inkább összeszedte magát, és hangosan felnevetett, majd utasította a géppuskást, hogy a kis ház bejáratának legfelső lépcsőjére célozzon, és látta ahogy végül a házikó a levegőbe emelkedik, és szétrobban; a törmelék a tank körül hullott a földre, beborítva őt sárral, fával és a zsúpfedél darabjaival).
Aznap éjjel a bunker mögött fullasztó volt a hőség. A nappali meleg csapdába esett, a súlyos felhők a földhöz passzírozták. A forróság úgy tapadt a föld bőréhez, mint egy átizzadt póló. Talán a szél iránya változott meg, gondolta, amikor megérezte a fű és a szalma illatát, melyet a szárazföld belsejéből, a több száz kilométerre fekvő végtelen prérikről hozott magával a szél, amely azóta már továbbállt. Az egykor oly kellemes illatok mostanra vesztettek frissességükből. Lehunyta a szemét, és homlokát megtámasztotta a bunker érdes betonfalán lévő kémlelőnyílás alatt. Az ujjai kissé szétnyíltak, ahogy a tenyerét a kemény, szemcsés felületre helyezte. A meleg anyag a húsának nyomódott.
Néha minden vágya az volt, hogy véget érjen az egész. Az sem érdekelte, hogyan. A vég volt minden, az egyszerű, megerőltető és mégis vonzó vég. Szinte bármit megadott volna érte. Ilyenkor jutott eszébe a hajón raboskodó Darckense, akit Elethiomel ejtett foglyul. Tudta, hogy Darckense már nem volt szerelmes az unokatestvérükbe. Az csak valami rövid és gyerekes dolog volt, amivel megpróbált elégtételt szerezni valami jelentéktelen sérelem miatt, amikor is egyszer Livuetával kivételeztek vele szemben. Abban az időben akár szerelemnek is tűnhetett a dolog, ő azonban gyanította, mostanra már a lány is tisztában van a dolgokkal. Úgy gondolta, Darckense-t valóban túszul ejtették. Sokakat teljesen váratlanul ért a támadás, nem számítottak arra, hogy Elethiomel lerohanja a várost. A gyors előrenyomulás következtében a lakosság csaknem fele fogságba esett. Darckense-nek nem volt szerencséje. Elfogták, amikor éppen a repülőtér káoszát készült elhagyni. Elethiomel ügynökei egy ideje mindenütt keresték.
Ezért aztán kénytelen volt a lány miatt folytatni a harcot, még akkor is, ha a szívében már megkopott az Elethiomel iránt érzett gyűlölet. A gyűlölet, amely az utóbbi években harci kedvét fűtötte, mostanra kimerülni látszott, és lassanként kezdett megtörni a mindent elpusztító hosszú háború során.
Hogyan volt erre képes Elethiomel? Még ha igaz is, hogy már nem szereti (a szörnyeteg azt bizonygatta, hogy valójában Livueta vágyai netovábbja), mégis hogyan képes úgy használni a lányt, mintha csak egy lenne a csatahajó tátongó bombarekeszeiben tárolt lövedékek közül?
És neki mit kellett volna tennie? Használta volna Livuetát Elethiomel ellen? Ugyanazzal a számító kegyetlenséggel, mint ellenfele?
Livueta már úgyis őt okolja mindazért, ami történt, nem Elethiomelt. Mégis mit kellene tennie? Tegye le a fegyvert? Adja oda cserébe az egyik nővérét a másikért? Kíséreljen meg egy őrült, eleve kudarcra ítélt kiszabadítási akciót? Egyszerűen rohamozza meg a hajót?
Korábban nem egyszer megpróbálta meggyőzni őket, hogy kizárólag egy elhúzódó ostrom garantálná a sikert. Mivel azonban annyiszor vitatkoztak a kérdésről, ő maga is kezdett elbizonytalanodni.
– Uram?
A mögötte ácsorgó parancsnokok elmosódott alakja felé fordult. – Mi van? – csattant fel.
– Uram... – Swaels volt az. – Uram, ideje lenne elindulnunk, vissza a főhadiszállásra. Keleten kezd felszakadozni a felhőzet, és nemsokára hajnalodik... nem lenne jó, ha lőtávolon belül maradnánk.
– Ezt én is tudom – dörmögte. A Staberinde sötét körvonalára pillantott. Megrándult az arca, mintha attól tartana, hogy a hajó hatalmas ágyúi bármelyik pillanatban egyenesen rá okádnák tüzüket. Elhúzta a bunker kémlelőnyílását elzáró fémreteszt. A helyiség egy pillanatra teljes sötétségbe borult, aztán valaki felkattintotta az éles sárga fényű lámpákat. A tisztek hunyorogva álltak a fényözönben.
Elhagyták a bunkert. A hatalmas tömegű, hosszú, páncélozott vezérkari autó a sötétben várakozott. A hadsegédek és az altisztek vigyázzba vágták magukat, megigazították sapkájukat, és tisztelegve nyitották ki a kocsi ajtaját. Bemászott a járműbe. A szőrmével borított hátsó ülésen helyezkedett el. További három parancsnok követte, mindhárman a vele szemben lévő üléssorra ültek. A páncélozott ajtó hangos csattanással bezárult. A jármű morogva elindult, végigdöcögött a hepehupás úton, vissza az erdő felé, maga mögött hagyva az éjszaka sötétjében nyugodtan pihenő hajót.
– Uram – kezdte Swaels, pillantást váltva a két másik parancsnokkal. – A vezérkar néhány tagjával megvitattuk a...
– Tudom, hogy azt akarja mondani, támadjuk meg a hajót, hogy addig bombázzuk és ágyúzzuk a Staberinde -et, míg nem marad más belőle, csak a lángoló, csupasz hajótest. Aztán pedig csapatszállító helikopterekkel indítsunk rohamot – szakította félbe Swaelst a kezét feltartva. – Tudom, miről tárgyaltak, és tudom, milyen... döntéseket hoztak. Ez azonban egy cseppet sem érdekel.
– Uram, mindannyian tisztában vagyunk vele, milyen megterhelést jelent önnek, hogy a nővérét fogva tartják a hajón, de...
– Ennek semmi köze az egészhez, Swaels – szakította félbe ismét a másikat. – Már az is rendkívül sértő, hogy ez egyáltalán felmerül, mint a késlekedés lehetséges indoka. Csak és kizárólag harcászati tényezők befolyásolják a döntéseimet. Ezek közül a legfontosabb az, hogy az ellenségnek egyelőre sikerült csaknem bevehetetlen erőddé alakítani a hajót. Meg kell várnunk a téli áradásokat, amikor a flotta fel tud hajózni a folyótorkolaton és a csatornán, és egyenlő feltételek mellett bocsátkozhat harcba a Staberinde -del. A légierő bevetése vagy egy tüzérségi párbaj merő ostobaság lenne.
– Uram – szólalt meg Swaels újra – , bár rendkívül sajnáljuk, hogy ellent kell mondanunk, mindazonáltal...
– Hallgasson, Swaels parancsnok! – torkollta le fagyosan. Swaels nyelt egyet. – Elég gondom van anélkül is, hogy azon kelljen idegeskednem, mit locsognak egymás közt a rangidős tisztjeim a haditervvel kapcsolatban. Sőt, ami azt illeti, azzal sincs időm foglalkozni, vajon itt van-e az ideje leváltani a vezérkar néhány tagját.
Egy darabig nem hallatszott más, csak a jármű motorjának távoli morgása. Swaels teljesen ledöbbent. A másik két parancsnok leszegett fejjel bámulta a padlót borító rongyszőnyeget. Swaels nyelt egyet, az arca csillogott. Az erőlködő autó motorjának hangja mintha tovább erősítette volna a hátsó utasfülkében beállt csendet. A négy férfi rázkódott, ide-oda dobálta őket a hepehupás út. Végül ráhajtottak egy kövezett útra. A motor felbőgött, és hirtelen gyorsulni kezdtek. Zakalwe belepréselődött az ülésbe, a másik három katona előrelendült, aztán nagy nehezen sikerült hátradőlniük.
– Uram, ha óhajtja, kilé...
– Nem hagyná végre abba? – vágott a szavába panaszos hangon Zakalwe, remélve, hogy Swaels végre leállítja magát. – Nem venné le a vállamról ezt az egyetlen aprócska terhet? Csak annyit kérek öntől, a feladatát teljesítse, és ne kifogásokat keressen. Az ellenséggel harcoljunk, ne egymással!
– ...kilépek a vezérkarból – fejezte be Swaels.
Úgy tűnt, mintha a motorzúgás egyáltalán be sem hatolna az utastérbe. A fagyos csend – amely inkább a levegőben érződött, mintsem Swaels arcán és a két parancsnok mozdulatlanságba dermedt, megfeszült testén – úgy telepedett rájuk, mintha a fél év múlva érkező tél lehelete csapta volna meg őket. Szerette volna becsukni a szemét, de nem árulhatta el gyengeségét, ezért egyenesen a vele szemben ülő férfire szegezte tekintetét.
– Uram, be kell vallanom, nem értek egyet önnel a dolgok menetét illetően, és a véleményemmel nem vagyok egyedül. Uram, kérem, higgye el, jómagam és a többi parancsnok is teljes szívből tiszteli önt, csakúgy, mint a hazáját. De éppen ezért nem nézhetjük ölbe tett kézzel, hogy egy hibás döntés igazolása érdekében mindent eldobjon, amiben eddig hittünk és amiért eddig harcoltunk.
Észrevette, hogy Swaels könyörögve összekulcsolja a kezét. Jól nevelt úriember nem kezdi a mondatot a „de” szóval, gondolta Zakalwe elmélázva.
– Uram, higgye el, én lennék a legboldogabb, ha kiderülne, nincsen igazam. A vezérkar megpróbált alkalmazkodni az ön elképzeléseihez. De sajnos nem jártunk sikerrel. Uram, ha érez még valamit a parancsnokaival szemben, könyörögve kérem, gondolja át még egyszer a dolgot. Helyezzen át, ha szükségesnek látja, uram! Állítson haditörvényszék elé, fokozzon le, végeztessen ki, csak egyetlen dolgot kérek, gondolja meg magát, amíg nem késő!
Szótlanul ültek, csak a motorzúgás hallatszott.
– Állítsa meg az autót! – hallotta a saját hangját. Már lenyomta a belső telefon gombját. A jármű nagy robajjal lassítani kezdett, majd végül megállt. Swaels csukott szemmel ült. Zakalwe kilökte az ajtót.
– Kifelé! – dörrent rá a parancsnokra.
Swaels hirtelen úgy nézett ki, mint egy öregember, akit valami súlyos megrázkódtatás ért. Mintha hirtelen összezsugorodott, összeomlott volna. A kocsi ajtajába belekapott a meleg szél. Zakalwe fél kézzel megtámasztotta, nehogy becsukódjon.
Swaels előrehajolt, és lassan kikászálódott az autóból. Egy darabig az út szélén állt a sötétben. A vezérkari jármű belsejéből kiszűrődő, kúpalakú fénycsóva végigsöpört az arcán, majd eltűnt.
Zakalwe becsukta az ajtót, és csak annyit mondott a sofőrnek: – Tovább!
A hajnalt és a Staberinde -et maguk mögött hagyva kilőttek, mielőtt még a hajó ágyúi becélozták és elpusztították volna őket.
Tavasszal azt hitték, győztek. Akkor még több ember és hadianyag állt rendelkezésükre. Főleg a nehéztüzérségük volt erősebb. A Staberinde a tengeren fenyegetést jelentett ugyan, megjelenése azonban nem volt túlságosan imponáló. A szükséges mennyiségű üzemanyag hiányában nem tudott komoly támadásokat végrehajtani csapataik és szállító járműveik ellen. Inkább terhet jelentett. De aztán Elethiomel elintézte, hogy a hatalmas csatahajót az örökké változó gátak mentén végigrángatva felvontassák az időszaki csatornákon, és végül elhelyezzék az üresen álló szárazdokkban, ahová – miután felrobbantották a tartalék csarnokot – nagy nehezen sikerült betuszkolniuk. Aztán lezárták a zsilipkapukat, kiszivattyúzták a vizet, és betont pumpálták be, majd – tanácsadói javaslatára – valami lengéscsillapítóként szolgáló betétet helyeztek a fém és a beton közé, különben a félméteres kaliberű ágyúk mostanra darabokra törték volna a járművet. Úgy sejtették, Elethiomel hulladékot használt, szeméttel erősítette meg rögtönzött erődítménye oldalát.
Zakalwe ezt igazán lenyűgözőnek találta.
A Staberinde valójában nem volt bevehetetlen (annak ellenére, hogy jelenleg képtelenség lett volna elsüllyeszteni). A hajót el lehetett foglalni, de a győzelemért borzalmas árat kellett volna fizetni.
Mivel a hajón és a körülötte állomásozó csapatok lélegzetvételnyi időhöz jutottak, és újra fel tudtak szerelkezni, nem zárhatták ki egy esetleges kitörési kísérlet lehetőségét sem. Számításba kellett venniük, mert tudták, Elethiomeltől minden kitelik.
Azonban bármit is gondolt a kérdésről, bárhogyan is közelítette meg a problémát, mindig ugyanoda lyukadt ki. Az emberei vakon követik parancsait. A tisztek úgy táncolnak, ahogy ő fütyül. Ha nem, leváltja őket. Szabad kezet kapott a politikusoktól és az egyháztól. Megállapodtak, hogy mindenben támogatásukat élvezi. Biztonságban érezte magát. Talán soha, egyetlen parancsnok sem érezte ekkora biztonságban magát. Azonban fogalma sem volt, mit csináljon .
Arra számított, hogy egy tökéletesen kiképzett, pompás és lenyűgöző sereget örököl, amit majd ugyanilyen kiváló állapotban adhat tovább az udvar valamelyik ifjú sarjának, így a becsületesség, az engedelmesség és a kötelességtudat hagyománya nem szakad meg. Ehelyett a hadsereg, amelynek élére került, egy olyan ellenség ellen készült ádáz háborút vívni, amelynek csapatai nagyrészt saját honfitársaiból álltak, és amelyet egy olyan férfi vezetett, akire régen nem csak barátként, hanem fivérként is gondolt.
Olyan parancsokat kellett kiadnia, amelyek következtében emberek százai, ezrei vesztek oda. Szántszándékkal vezényelte őket a csaknem biztos halálba. Mindezt azért, hogy biztosítson vagy megvédjen egy-egy fontos állást vagy célpontot. Ha tetszett, ha nem, a polgári lakosság is mindig megszenvedte a háborút. Az áldozatok nagy része éppen azok közül került ki, akik érdekében – legalábbis a hivatalos álláspont szerint – a véres küzdelem zajlott.
Az elejétől kezdve azon volt, hogy megakadályozza a háború folytatását, megpróbált alkut kötni, de a szemben álló felek csak és kizárólag a saját feltételeikkel voltak hajlandók békét kötni. Ő pedig nem rendelkezett valós politikai hatalommal, ezért tovább harcolt. Sikerei sokakat, többek között őt – és talán még Elethiomelt is – elképesztették. Most azonban, a végső győzelem küszöbén állva, egyszerűen fogalma sem volt, mit tegyen.
Semmi mást nem akart, csak megmenteni Darckense életét. Túl sok halottat, kiszáradt szemet, levegőn megfeketedett vért, légypetével borított emberhúst látott ahhoz, hogy képes legyen az igazság borzalmas arcát a tisztesség és a hagyomány ködös ideáival összekapcsolni, melyekért oly sokan hajlandóak harcba szállni. Zakalwe úgy vélte, ezután már csak a szeretett személy épségét érdemes szem előtt tartani. Ez maradt az egyetlen valós indok, csak így vészelheti át a borzalmakat ép ésszel. Elfogadni a tényt, hogy több millió ember érintett az ügyben – bármi is történt – , bénító teherként nehezedett a vállára, ráadásul annak hallgatólagos beismerését jelentette volna, hogy bizonyos fokig több százezer ember haláláért felelős. Ezen pedig semmit sem változtat az a tény, hogy valószínűleg senki sem harcolt volna kíméletesebben nála.
Így hát kivárt. Visszatartotta a parancsnokokat és a repülőőrnagyokat, és arra várt, hogy Elethiomel mikor válaszol végre a jelzéseire.
A másik két parancsnok szótlanul ült. Zakalwe lekapcsolta az utastér világítását, elhúzta a sötétítőket, és az acélszürke, hajnali égbolt alatt tovasuhanó sötétlő erdőt bámulta.
Elmosódott bunkerek, sötét lövészárkok, mozdulatlan, félreállított teherautók, sárba süppedt tankok, bedeszkázott ablakok, leponyvázott ágyúk, magasba nyúló zászlórudak, szürke tisztások, leomlott épületek és összetört reflektorok mellett haladtak el. A főhadiszállást körülölelő tábor kötelező kellékei. A tábor központjában álló öreg kastély felé közeledve – amely az utóbbi hónapokban, ha csak nevében is, de otthonául szolgált – azt kívánta, bárcsak egyszerűen továbbhajthatna, és a hajnalokat, a nappalokat, az éjszakákat újra meg újra átszelve örökké száguldhatna tovább, és a rendíthetetlen fák közt szenvedése mélypontja felé törne, és a sehol közepén, jeges csendbe burkolózva, eljutna oda, ahol senkiben és semmiben nem bízhat már, ahol perverz elégedettség töltené el a bizonyosságtól, hogy a szenvedés ennél már nem lehet borzalmasabb. Csak menne tovább, sosem állna meg, és többé nem hozna halaszthatatlan kérdésekben döntéseket, amelyek magukban rejtik a soha el nem felejthető és meg nem bocsátható tévedések lehetőségét...
Az autó begördült a kastély udvarára. Zakalwe kiszállt. Hadsegédek gyűrűjében viharzott be a hatalmas ódon épületbe, ahol korábban Elethiomel vezérkarának főhadiszállása volt.
Elárasztották az utánpótlás-biztosításról és a kisebb-nagyobb összetűzésekben elvesztett, illetve megszerzett területekről szóló hírszerzői jelentések ezernyi részletével. A polgári lakosság és a külföldi sajtó különböző kérésekkel fordult hozzá. Az altiszteket bízta meg, hogy foglalkozzanak velük. Kettesével szedte a fokokat az irodájába vezető lépcsőn. Zubbonyát és sapkáját szárnysegédje kezébe nyomta, aztán bezárkózott lesötétített dolgozószobájába. Csukott szemmel a szárnyas ajtónak dőlt, még a kezét sem vette le a rézkilincsről. A csendes, sötét szoba lecsillapította háborgó elméjét.
– Kint jártál, hogy pillantást vethess a fenevadra?
Összerezzent, de aztán felismerte Livueta hangját, majd megpillantotta az ablaknál álló sötét alakot. Megnyugodott. – Igen – felelte. – Húzd be a függönyt!
Felkapcsolta a lámpát.
– Mit fogsz lépni? – kérdezte a nő, és karba tett kézzel, lassan közelebb lépett. Sötét haját összefogta, az arca nyugtalan és szomorú volt.
– Fogalmam sincs – ismerte el, miközben leült az asztal mögé. Tenyerébe hajtotta a fejét, és megdörzsölte az arcát. – Mit akarsz, mit csináljak?
– Beszélj vele! – mondta Livueta az asztal sarkára ülve. A karját továbbra is keresztbe fonta. Hosszú fekete szoknyát és fekete kabátot viselt. Mostanában mindig feketében járt.
– Úgysem áll szóba velem – mondta a férfi, és hátradőlt a beosztottai által csak trónnak csúfolt díszes székben. – Nem kényszeríthetem, hogy válaszoljon.
– Valószínűleg nem a megfelelő dolgokat mondod.
– Akkor fogalmam sincs, mit mondjak. Miért nem fogalmazod meg te a következő üzenetet? – tette hozzá a szemét becsukva.
– Úgysem hagynád, hogy azt mondjam, amit akarok, de ha mégis megengednéd, akkor sem tartanád magad a megállapodáshoz.
– Nem tehetjük le mindannyian a fegyvert, Livvy. Másként meg nem hiszem, hogy működne a dolog. Különben meg ránk se bagózik.
– Találkozzatok szemtől-szembe. Úgy talán meg tudtok állapodni egy-két kérdésben.
– Livvy! Már nem emlékszel, hogy az első hírnök, aki személyesen adta át az üzenetünket, MEGNYÚZVA ÉRKEZETT VISSZA? – Az utolsó szavakat már teli torokból ordította. Hirtelen elvesztette a türelmét és az önuralmát. Livueta arca megrándult, hátralépett az asztaltól. Egy díszes, szárnyas kanapéra ült, és hosszú ujjával megdörzsölte a bútor karfájára varrt aranyszínű fonalat.
– Sajnálom – suttogta. – Nem akartam kiabálni veled.
– Darckense a nővérünk, Cheradenine. Mindent meg kell tennünk érte.
A férfi, mintha új ötletek után kutatna, körbepillantott a szobán. – Livvy, ezt már nem egyszer megbeszéltük. Talán nem fogtad... nem sikerült világosan elmagyaráznom? Még mindig nem tiszta? – Két kézzel az asztalra csapott. – Minden tőlem telhetőt megteszek. Legalább annyira szeretném kiszabadítani arról az átkozott hajóról, mint te, de amíg Elethiomel kezében van, nem tehetek ennél többet. Legfeljebb támadást indíthatok, azt pedig valószínűleg ő sem élné túl.
– Mi van köztetek? – kérdezte Livueta a fejét csóválva. – Miért nem álltok szóba egymással? Hogyan vagytok képesek elfelejteni mindent, ami gyerekkorunkban történt?
Zakalwe a fejét csóválva feltápászkodott a székéből, és a háta mögött lévő, könyvespolcokkal borított fal felé fordult. A tekintete végigfutott a több száz könyvcímen, de valójában egyiket sem olvasta el. – Ó – sóhajtott fáradtan – , nem felejtettem el semmit, Livueta. – Szörnyű szomorúság szállta meg, mintha a mérhetetlen veszteség, amit mindnyájuknak el kellett szenvedni, csak most, a másik visszajelzése alapján vált volna valóssá számára. – Semmit sem felejtettem el.
– Biztosan tudsz még tenni érte valamit – erősködött Livueta.
– Kérlek, higgy nekem! Semmit sem tehetünk.
– Akkor is hittem neked, amikor azt mondtad, Darckense biztonságban van, és kutya baja – mondta a nő a kanapé karfájára pillantva. Hosszú körmével sikerült kihúznia néhány finom aranyszálat. Összeszorított ajka vékony vonalnak tűnt.
– Beteg voltál – sóhajtott a férfi.
– És akkor mi van?
– Meg is hallhattál volna! – mondta Zakalwe, aztán az ablakhoz lépve igazgatni kezdte a függönyt. – Nem mondhattam el, hogy elfogták Darckle-t. A megrázkódtatás...
– A megrázkódtatás, amit ennek a szegény gyenge nőnek el kellett volna viselnie – mondta Livueta a fejét csóválva. Tovább bontotta a karfa huzatának szálait. – Inkább kíméltél volna meg ettől a sértő ostobaságtól, mint az igazságtól a nővéremmel kapcsolatban.
– Minden tőlem telhetőt elkövettem – mondta a férfi, aztán néhány lépést tett a nővére felé, megtorpant, és visszahátrált az asztal sarkához, ahol korábban Livueta ült.
– Hát persze – válaszolt kurtán a nő. – A felelősségvállalás, úgy látszik, szokásoddá vált, amióta ilyen magas beosztásban szolgálsz. Semmi kétség, hálásnak kellene lennem.
– Livvy, kérlek, muszáj ezt?
– Mit? – A férfire nézett, a szeme villámokat szórt. – Muszáj tovább bonyolítanom az életedet? Igen?
– Csak annyit kérek – lassan formálta a szavakat, megpróbálta megőrizni a nyugalmát – , hogy próbálj megérteni! Nekünk most mindenképpen... össze kell tartanunk... segítenünk kell egymást.
– Úgy érted, nekem még akkor is támogatnom kell téged, amikor te magára hagyod Darckle-t – vágta rá Livueta.
– Az istenit, Livvy! – üvöltötte Zakalwe. – Minden tőlem telhetőt megteszek. De nem csak róla van szó, hanem arról a rengeteg emberről is, akik miatt nekem kell aggódnom. Itt vannak a katonáim, a városokban rekedt civilek, meg ez az egész istenverte ország. – Odalépett hozzá, és a szárnyas támlájú kanapé elé térdelt. A kezét arra a karfára tette, amelyből Livueta kihúzogatta az aranyszínű szálakat. – Mindent megteszek, ami lehetséges. Kérlek, segíts nekem! Támogass! A parancsnokok támadni akarnak. Egyedül én állok Darckense és...
– Lehet, hogy támadnotok kellene – vágott közbe a nő. – Erre az egyre biztosan nem számít Elethiomel.
Zakalwe a fejét csóválta. – Darckense ott van vele a hajón. A Staberinde-et el kell pusztítanunk, ha el akarjuk foglalni a várost. – A nő szemébe nézett. – Bíznál abban, hogy Elethiomel nem öli meg Darckense-t, ha esetleg túléli a támadást?
– Igen – mondta Livueta. – Igen, bíznék benne.
Egy darabig mereven a nő szemébe nézett, mert biztos volt abban, hogy előbb-utóbb visszatáncol vagy legalább félrepillant, Livueta azonban állta a tekintetét. – Ezt a kockázatot nem tudom vállalni – mondta végül. Sóhajtott, és becsukta a szemét. Fejét a kanapé karfájának támasztotta. – Túl nagy... rajtam a nyomás. – Megpróbálta megfogni Livueta kezét, de a nő nem engedte. – Azt hiszed, nekem nincsenek érzéseim ? Azt hiszed, engem nem érdekel, mi történik Darckle-lel? Azt hiszed, a katona, amivé kiképeztek, megölte bennem a testvért, akit ismertél? Azt hiszed, mert egy hadsereg vár a parancsaimra, szárnysegédek és altisztek engedelmeskednek minden szeszélyemnek, sosem érzem egyedül magam?
Livueta, anélkül, hogy hozzáért volna a férfihez, hirtelen felállt. – Igen – mondta, és lenézett a földön térdeplő Zakalwére. A férfi a karfából kitépkedett aranyszálakat bámulta. – Te is egyedül vagy, én is egyedül vagyok, Darckense is egyedül van, és Elethiomel is egyedül van. Mindenki egyedül van.
Gyorsan megfordult, hosszú szoknyája egy pillanatra fellibbent. Szó nélkül távozott a szobából. Zakalwe hallotta az ajtócsapódást. Mozdulatlanul térdelt tovább az üres kanapé előtt, mint egy hoppon maradt hősszerelmes. Átdugta a kisujját az egyik karikán, ami a karfa aranyozott szövetének szálaiból formálódott, és addig rángatta, míg elszakadt.
Lassan felállt, az ablakhoz ment, átsiklott a függönyök között, és kibámult a szürke hajnalba. Férfiak és gépek mozogtak a ködfoszlányokban, a szürke gombolyagok mintha a természet saját, fátyolszerű álcatakarói lettek volna.
Irigyelte ezeket a katonákat, miközben tudta, hogy a legtöbbjük irigykedik rá. Az ő kezében volt a hatalom, puha ágyban aludt, nem kellett a sáros lövészárkokban gázolnia, vagy szándékosan belenyomnia a lábujját valami kőbe, nehogy elaludjon őrségben... Ennek ellenére mégis irigykedett rájuk, mert nem kellett mást tenniük, mint végrehajtani a parancsot. És – be kellett ismernie – Elethiomelt is irigyelte.
Bárcsak jobban hasonlítana rá, jutott eszébe nem egyszer. Bárcsak benne is meglenne az a könyörtelen ravaszság, az a fortélyos rögtönözőkészség. Ő is ilyen akart lenni.
A függönyt félrehajtva eloldalgott az ablaktól. Lelkiismeret-furdalást érzett, hogy ilyen gondolatai támadnak.
Visszaült az asztalhoz, lekapcsolta a lámpákat, és hátradőlt a székben. A trón, gondolta, és napok óta először felnevetett, az erő és a hatalom jelképe, ő mégis olyan erőtlennek és tehetetlennek érzi magát.
Egy teherautó parkolt le az udvaron az ablak alatt, ami elvileg tilos volt. Zakalwe mozdulatlanul ült, amikor belé hasított a gondolat: egy hatalmas robbanás odakint az ablak alatt... aztán hirtelen úrrá lett rajta a rémület. Az egyik őrmester hangosan ráparancsolt valakire, beszédfoszlányok szűrődtek be, végül a teherautó arrébb gurult, bár motorjának zúgását továbbra is hallani lehetett.
Kis idő múlva emelt hangon veszekedni kezdett valaki az előcsarnok lépcsőjén. Volt valami a hangszínükben, amitől megfagyott az ereiben a vér. Megpróbálta bemagyarázni magának, hogy rémeket lát, és felkapcsolta az összes lámpát, de a hangok nem szűntek meg. Aztán valaki felsikoltott, majd hirtelen csend lett. Zakalwe megborzongott. Kikapcsolta a pisztolytáskáját. Örült volna, ha valami komolyabb fegyver van nála és nem a díszegyenruhához tartozó vékony kis pisztoly. Az ajtóhoz lépett. Volt valami furcsa abban, amit hallott: néhányan felemelték a hangjukat, míg mások visszafojtottan sugdolóztak. Résnyire nyitotta az ajtót, és kilépett. Szárnysegédje a távolabbi ajtónál állt, és lefelé bámult a lépcsőn.
Zakalwe visszatette a pisztolyát a tokba. Odasétált a szárnysegédhez, és a fiú tekintetét követve lepillantott az előcsarnokba. Livuetát látta, aki tágra nyílt szemmel meredt rá. Néhány katona és parancsnok társaságában egy kis fehér szék körül álltak. Zakalwe felhúzta a szemöldökét. Látszott, hogy valami szörnyen felzaklatta a nővérét. Sietve elindult lefelé a lépcsőn. Livueta nagyokat lépve felé tartott. A szoknyája fellibbent. Két kézzel nagyot taszított a férfin. Zakalwe megtántorodott, és elképedve bámult nővérére.
– Nem – mondta Livueta. A tekintete merev volt, a szeme csillogott. Sosem látta még ilyen sápadtnak a nő arcát. – Takarodj! – mondta. A hangja olyan mély volt, mintha nem is az övé lett volna.
– Livueta... – szólalt meg Zakalwe, és idegesen ellökte magát a faltól. Megpróbált elnézni a nő válla felett, hogy lássa, mi történik az előcsarnokban álló kis fehér székkel.
Újra meglökte. – Takarodj! – kiáltotta furcsa, mély hangon. Megragadta a nő csuklóját. – Livueta – mondta halkan, és a hallban álló férfiak felé biccentve próbálta jelezni, hogy nincsenek egyedül.
– Takarodj! – ismételte különös, ijesztő hangon a nő.
Zakalwe idegesen ellökte magától, és megkerülte. Livueta megpróbálta hátulról megragadni a bátyját. – Vissza! – zihálta.
– Livueta, hagyd ezt abba! – lerázta magáról a nőt. Kezdte nagyon feszélyezni a helyzet. Gyorsan leszaladt a lépcsőn, mielőtt Livueta megint belekapaszkodhatott volna.
A nő azonban utánavetette magát, és megragadta a derekát. – Takarodj vissza! – ordította.
Zakalwe megfordult. – Szállj le rólam! Szeretném megtudni, mi folyik itt! – Erősebb volt, mint Livueta. Kiszabadította magát a szorításából, és lelökte a lépcsőn. Aztán lement a hallba, és a kőpadlón végigkopogva a kis fehér szék körül csoportosuló néma tisztek felé indult.
A szék nagyon kicsi volt. Olyan törékenynek nézett ki, hogy egy felnőtt ember súlyát biztosan nem bírta volna el. Fehér színű volt. Zakalwe lépésről-lépésre közeledett. A többiek, az előcsarnok, a kastély, a föld, a világegyetem mind eltűntek a sötétségben és a csendben. Lassan egyre közelebb ért, és végül rádöbbent, hogy a széket Darckense Zakalwe csontjaiból készítették.
A hátsó lábát a combcsontjából, az elsőt a sípcsontjából, és még néhány másik csontból faragták. A karcsontokból készült az üléskeret, a bordákból a háttámla. Alattuk látszott a medencecsont, amely egyszer, még évekkel korábban a kőhajóban összetört, és amelynek szilánkjait sikerült újra összeilleszteni. A sebészek által használt sötétebb anyag is jól kivehető volt. A bordák fölé rakták a szintén eltört és összeforrt kulcscsontot, egy csúnya lovasbaleset emlékét.
A bőrét kicserzették, és párnahuzatot csináltak belőle. A köldöke helyén apró gomb volt, a párna egyik sarkában pedig egy kicsi, sötét színű, enyhén vöröses árnyalatú szőrpamacs látszott.
Látta a lépcsőket, Livuetát, a szárnysegédet, a szárnysegéd irodáját, míg onnan ide ért, végül azon kapta magát, hogy az asztala mellett áll, és tépelődik.
Vér ízét érezte a szájában. Lepillantott a jobb kezére. Beugrott neki, hogy a lépcsőn felfelé rohanva mintha megütötte volna Livuetát. Hogy tehet ilyen szörnyűséget a saját nővérével az ember...
Egy pillanatig zavartan nézelődött. Mindent homályosan látott.
Meg akarta törölni a szemét, és ahogy felemelte a kezét, meglátta a pisztolyt.
A halántékához emelte.
Elethiomel pontosan ezt akarta elérni, döbbent rá. De hát milyen esélyekkel száll szembe az ember egy ilyen szörnyeteggel? Minden ember tűrőképességének van határa.
Az ajtó felé fordult, és elmosolyodott (valaki dörömbölt, mintha őt szólították volna; már nem tudta felidézni pontosan). Micsoda butaság. Helyesen Cselekedni. Megtalálni az Egyetlen Kiutat. Dicső Módon Távozni. Egy nagy rakás baromság. Csak a kétségbeesés marad, az utolsó nevetés, amikor kinyitod a szádat, hogy végre szembeszállj a világgal. Íme.
De ha valaki ilyen tökéletes jártassággal, ilyen képességekkel, ilyen alkalmazkodási készséggel, ilyen dermesztő könyörtelenséggel, a fegyverhasználat ilyen szintű ismeretével rendelkezik, amikor bármiből lehet fegyver a kézben ...
Remegett a keze. Látta, hogy az ajtó mindjárt engedni fog. Valaki minden erejét összeszedve igyekezett betörni a szobába. Biztosan bezárta az ajtót. Egyedül volt odabent. Nagyobb fegyvert kellett volna választania, döbbent rá. Ez nem biztos, hogy elég nagy lesz.
Kiszáradt a szája.
Teljes erőből a halántékához nyomta a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt.
A katonaorvosok még akkor is az életéért küzdöttek, amikor a Staberinde körül elhelyezkedő csapatok egy óra múlva kitörtek az ostromgyűrűből.
Remek ütközet volt, és kis híján meg is nyerték.
– Zakalwe...
– Nem.
Mindig ugyanaz az elutasítás. Egy parkban álltak, egy hatalmas, gondosan nyírt pázsit szélén, néhány lenyesett koronájú fa árnyékában. A sarjerdő fái között suttogó langyos szél az óceán és különböző virágok illatát hozta. A tisztuló hajnali köd mindkét napot eltakarta. Sma elkeseredetten csóválta a fejét, és egy kissé távolabb sétált.
A férfi egy fának támaszkodott. A mellkasához kapott, nehezen lélegzett. Skaffen-Amtiskaw a közelben körözött. Miközben egy fatörzsön mászkáló rovarral szórakozott, mindvégig szemmel tartotta a férfit.
Skaffen-Amtiskaw szerint a fickó bekattant. Biztos volt benne, hogy valami nagyon nincs rendben a fejében. Eddig még nem adott elfogadható magyarázatot arra, miért mászkált összevissza a fellegvár ostromának poklában. Miután Sma és a drón végül megtalálták, majd felszedték a függönyfal tetején őrjöngő, szitává lőtt, félholt férfit, Zakalwe mindössze annyit akart, hogy stabilizálják az állapotát. Nem akarta, hogy meggyógyítsák. Észérvekkel nem lehetett meggyőzni, ennek ellenére a Xenofób – miután mindhármukat felvette – továbbra sem volt hajlandó beszámíthatatlannak és döntésképtelennek nyilvánítani, ezért az utazásból hátralevő tizenöt napra a hajó kötelességtudóan egy speciális, lassú anyagcsere-folyamatokkal járó álomba helyezte a férfit. Arra a bolygóra tartottak, ahol egy bizonyos Livueta Zakalwe nevű nő lakott.
Ugyanolyan betegen ébredt a lassú alvásból, mint amilyen betegen álomba merült. A férfi két lábon járó roncs volt, két lövedéket még mindig nem távolítottak el a testéből, ő mégsem akart elfogadni semmilyen orvosi ellátást, amíg nem találkozik azzal a nővel. Bizarr, gondolta Skaffen-Amtiskaw, miközben egy energiamezővel elzárta a fatörzsön felfelé tapogatózó kis bogár útját. A rovar csápjait ide-oda lengetve irányt változtatott. Valamivel feljebb a fatörzsön egy másik fajhoz tartozó rovar mászkált. Skaffen-Amtiskaw megpróbálta összeterelni a két bogarat, hogy lássa, mihez kezdenek egymással.
Bizarr, sőt mi több perverz.
– Rendben. – A férfi köhögött egyet (a drón tudta, hogy az egyik tüdeje megtelt vérrel). – Mehetünk! – Ellökte magát a fától. Skaffen-Amtiskaw sajnálkozva hagyta ott a két rovart. Furcsán érezte magát ezen a helyen. Ismerték ugyan a bolygót, de a Kontakt eddig még nem végezte el a teljes átvizsgálást. Inkább kutatások, mint valódi felderítés útján bukkantak rá, és – annak ellenére, hogy semmi szembetűnő furcsaságot nem észleltek, illetve elvégeztek néhány alapvető vizsgálatot – a bolygó továbbra is ismeretlen területnek számított. Így hát Skaffen-Amtiskaw a biztonság kedvéért viszonylag magas készenléti állapotba helyezte magát, ha esetleg a hely mégis kellemetlen meglepetésekkel szolgálna.
Sma odalépett a kopasz férfihez, és a derekát átkarolva segítette. Együtt kapaszkodtak fel egy pázsittal borított kis bucka tetejére. Skaffen-Amtiskaw a fakoronák rejtekéből figyelte őket, aztán, ahogy közeledtek a kis emelkedő csúcsához, lassan ereszkedni kezdett feléjük.
A férfi megtántorodott, amikor meglátta, mi van a domb túloldalán a távolban. A drón úgy sejtette, Zakalwe elesett volna, ha nincs ott Sma, hogy megtartsa.
– A picsába – zihálta a férfi, és megpróbált kiegyenesedni. Hunyorgott a felszálló köd mögül hirtelen előbukkanó ferde napsugaraktól. Tett még néhány bizonytalan lépést, lerázta magáról Sma kezét, és körbefordult, hogy még egyszer szemügyre vegye a ligetet. Formára nyesett koronájú fák és gondosan ápolt gyep, díszített falak és finom pergolák, kövekkel határolt medencék és csendes ligeteken átvezető árnyas ösvények. A távolban pedig az öreg szálfák között ott állt a megtépázott Staberinde.
– Egy kibaszott díszparkot csináltak belőle – zihálta, és kissé előredőlve, bizonytalanul megállt. A viharvert, öreg csatahajó sziluettjét nézte. Sma odalépett mellé. Úgy látta, mintha megroggyant volna a térde, ezért újra átkarolta a derekát. A férfi arca eltorzult a fájdalomtól. Aztán továbbindultak, lefelé a hajóhoz vezető ösvényen.
– Miért akarod ezt látni, Cheradenine? – kérdezte halkan Sma, ahogy a kavicsos ösvényen lépdelve közeledtek a hajóhoz. A drón valamivel hátrébb felettük lebegett.
– Hmm? – Egy pillanatra levette a szemét a hajóról.
– Miért akartál eljönni ide, Cheradenine? – kérdezte Sma. – Ő nincs itt.
– Tudom – zihálta a férfi. – Tudom.
– Akkor meg miért akartad látni ezt a roncsot?
Zakalwe egy darabig hallgatott. Úgy tűnt, mintha meg sem hallotta volna a kérdést, aztán mély lélegzetet vett – az arca összerándult a fájdalomtól – , és izzadságtól csillogó fejét csóválva így szólt: – Ó, csak a régi... idők emlékére... – Áthaladtak egy újabb ligeten. Ahogy kiléptek a fák közül, megint megcsóválta kopaszra borotvált fejét. Innen már jobb rálátás nyílt a hajóra. – Nem gondoltam volna, hogy... ezt csinálják majd vele – tette hozzá.
– Mit? – kérdezte Sma.
– Hát ezt – biccentett a megfeketedett hajótest felé a férfi.
– Mit csináltak vele, Cheradenine? – Sma hangja türelmes volt.
– Egy rohadt... dísztárgyat csináltak belőle – kezdte, aztán elhallgatott, köhögött, a teste megfeszült a fájdalomtól. – Fenntartották.
– A hajóról beszélsz?
Úgy bámult rá, mint aki azt hiszi, a nőnek elment a maradék esze. – Igen – nyögte ki végül. – Igen, a hajóról.
Amennyire Skaffen-Amtiskaw meg tudta ítélni, az egész nem volt más, mint egy óriási csatahajóroncs, amit bebetonoztak egy szárazdokkba. Kapcsolatba lépett a Xenofóbbal . A hajó épp a bolygó részletes térképének elkészítésével ütötte el az időt.
– Szia, hajó. Az a hajóroncs a parkban, úgy tűnik, nagyon érdekli Zakalwét. Azon tűnődtem, vajon mi lehet az oka. Nincs kedved utánanézni?
– Várj egy kicsit, még hátra van egy kontinens, nem végeztem a mélytengeri medencékkel és a földfelszín alatti területekkel.
– Azok nem szaladnak el sehová. Ez a hajó dolog érdekes lehet.
– Türelem, Skaffen-Amtiskaw.
Okostojás, gondolta a drón, és megszakította a kapcsolatot.
Sma és Zakalwe szemetesládák, padok, piknikasztalok és információs pontok között kanyargó ösvényeken gyalogolt. Ahogy ellebegett mellette, Skaffen-Amtiskaw működésbe hozott egy használaton kívüli információs pontot, és elindított egy lassú, recsegő magnószalagot: „A hajó, amit látnak...” Évekbe telik mire kiszedek belőle valamit, gondolta Skaffen-Amtiskaw. Az effektorával felgyorsította a gépet, az ismertetőn hallható hang magas csicsergéssé változott, aztán elszakadt a szalag. Skaffen-Amtiskaw idegesen odacsapott az effektorral, aztán otthagyta a füstölő információs pontot, amely égő műanyagdarabokat lőtt ki a kavicsos ösvényre. A két ember eközben eltűnt a hajóroncs árnyékában.
A hajót úgy hagyták, ahogy volt: szétbombázva, felrobbantva, szétlőve, felhasítva, és mégis egy darabban. Ahol nem érték el a kezek, és nem verte az eső, még mindig látszott a hajótestet befeketítő korom, amellyel a két évszázada pusztító tűz lángjai jelölték meg a páncéllemezeket. A lőtornyok szétnyíltak, mint a konzerves dobozok. Az ágyúcsövek és a távolságmérők ferdén álltak ki a hajó fedélzetéből. Összegabalyodott árbocfeszítő kötelek és leomlott függőhidak hevertek az összetört keresőreflektorokon és a radarok elferdült parabolatükrein. Az egyetlen hatalmas kémény mintha félrebillent és megsüllyedt volna, a fémkürtőt rozsdafoltok borították.
Rövid, ponyvával fedett lépcső vezetett a hajó főfedélzetére. Egy házaspárt és két gyereküket követték. Skaffen-Amtiskaw tíz méterre tőlük, szinte láthatatlanul lebegett. Ahogy felfelé másztak, lassan együtt emelkedett velük. Az egyik kislány elsírta magát, amikor meglátta a háta mögött sántikáló, kopasz, merev tekintetű férfit. Az anyja felkapta az ölébe, és arrébb vitte.
Amikor felértek a lépcső tetejére, meg kellett pihennie. Sma egy padhoz vezette. Egy darabig összegörnyedve ült, aztán felnézett a hajóra, megpróbálta befogadni a megfeketedett, rozsdamarta roncs látványát. Kopasz fejét csóválva motyogott valamit, aztán a mellkasát markolászva köhögött, és halkan felnevetett.
– Múzeum – mondta. – Múzeumot csináltak belőle.
Sma megérintette a férfi nyirkos homlokát. Borzalmasan nézett ki, és sehogy sem illett hozzá a kopaszra borotvált fej. A sima fekete ruhák, amiket akkor viselt, amikor felvették a fellegvár függönyfalán, már régen elszakadtak, és kérgesre száradtak a vértől. Bár a Xenofób kitisztította és megvarrta őket, nem illettek ehhez a helyhez, ahol úgy tűnt, mintha mindenki élénk színű ruhákban pompázott volna. A helybeliek tarka ruhái és bő ingei mellett még Sma szoknyanadrágja és kabátja is sötétnek hatott.
– Régebben gyakran megfordultál itt, Cheradenine? – kérdezte a nő.
– Igen – bólintott a férfi, aztán sóhajtott egyet, és felnézett az oldalra dőlt főárboc köré tekeredő, egyre vékonyodó ködindákra, melyek mintha légnemű kötelek lettek volna.
Sma végignézett a park mögött, a fákon túl elterülő városon. – Innen származol?
Úgy tűnt, mintha meg sem hallotta volna. Aztán egy kis idő múlva lassan felállt, és zavartan Sma szemébe nézett. A nő megborzongott. Megpróbálta felidézni, hogy pontosan hány éves is Zakalwe. – Induljunk, Da... Diziet. – Az ajkán halvány mosoly futott át. – Vigyél el hozzá, kérlek!
Sma megvonta a vállát, aztán átkarolta és továbbkísérte a férfit. Lemásztak a földre vezető lépcsők egyikén.
– Drón? – szólt bele Sma a gallérján lévő melltűbe.
– Parancsára.
– A hölgy még mindig ott van, ahol legutóbb rátaláltunk?
– Pontosan – hallatszott a drón hangja. – A modullal akartok menni?
– Nem – vágott közbe Zakalwe, és elkezdett botladozni lefelé, míg végül a nőnek sikerült elkapnia. – Ne a modullal menjünk! Üljünk inkább vonatra... vagy fogjunk egy taxit vagy...
– Biztos vagy benne? – kérdezte Sma.
– Igen, teljesen.
– Zakalwe – sóhajtott a nő. – Kérlek ne ellenkezz, vesd alá magad a kezelésnek!
– Nem – mondta a férfi, miután leértek a földre.
– Van a közelben egy metróállomás. Kétszer jobbra kell fordulni – magyarázta a drón a nőnek. – A Központi pályaudvarnál szálljatok le. A nyolcas vágányról indulnak vonatok Courazba.
– Rendben – nyugtázta kelletlenül Sma, és a férfire pillantott. Zakalwe lehajtott fejjel állt, és a kavicsos ösvényt bámulta, mintha azon gondolkodna, hogy melyik lábát tegye a másik elé. Amikor áthaladtak a csatahajóroncs orra alatt, felemelte a fejét, és felpillantott a V alakú, magas orr-részre. Sma a férfi izzadt arcát figyelte, de nem tudta eldönteni, hogy félelemmel vegyes áhítat, hitetlenség vagy rettegés ül a szemében.
Betonalagutakban robogtak a földalatti vasúttal a városközpont felé. A főpályaudvar zsúfolt, magas, visszhangos és tiszta csarnokában álltak. Napfény szikrázott a boltíves, domború üvegtetőn. Skaffen-Amtiskaw bőröndnek álcázva magát Sma kezébe simult. A sebesült férfit jóval nehezebb volt megtartani a másik kezével.
Miután a mágneses síneken futó Maglev szerelvény besiklott az állomásra, és az utasok a peronra özönlöttek, Sma Zakalwét támogatva, néhány utas társaságában felszállt a vonatra.
– Ki fogod bírni, Cheradenine? – kérdezte Sma. A férfi a székébe süppedt, karját – amely úgy nézett ki, mintha eltört vagy megbénult volna – az asztalra támasztotta. A vele szemben lévő ülést bámulta. A város tovasuhanó látképe teljesen hidegen hagyta. A vonat felgyorsított, és viaduktokon keresztülhajtva hangtalanul suhant az elővárosok és a vidék felé.
– Túlélem – biccentett aztán.
– Jó, de meddig? – szólalt meg a Sma előtti asztalon pihenő drón. – Borzalmas állapotban vagy, Zakalwe.
– Inkább ez, minthogy úgy nézzek ki, mint egy bőrönd – jegyezte meg a férfi a gépre pillantva.
– Hát ez nagyon vicces – mondta a drón.
/Befejezted már a rajzolgatást?, kérdezte a drón a Xenofóbot.
/Nem.
/Nem tudnád mégis az állítólag ijesztően gyors Elméd kapacitásának legalább a töredékét arra használni, hogy kiderítsd, miért érdekelte Zakalwét ez a hajóroncs annyira?
/Hát végül is miért ne, de...
/Várjunk csak egy percet! Mi folyik itt? Ezt hallgasd meg!
– ...Azt hiszem, nem esik majd nehezedre kitalálni. Ahogy mondtam, nagyon rég történt – magyarázta Zakalwe Smának az ablakon kibámulva. A napfényben úszó város elmaradt a hátuk mögött. A szeme tágra nyílt, a pupillája kitágult. Smának valahogy az a benyomása támadt, hogy a férfi egy másik várost lát, vagy ha mégis ugyanazt a várost látja, akkor egy sokkal régebbi állapotában, mintha az idő által polarizált fényt csak az ő sérült, lázban égő szeme lenne képes felfogni.
– Innen származol?
– Valamikor réges-régen – felelte a férfi. Köhögött, összegörnyedt, az egyik kezét az oldalához szorította. Lassú, mély lélegzetet vett. – Itt születtem...
A nő figyelt. A drón figyelt. A hajó figyelt.
Elmesélte nekik a nagy ház történetét, amely valahol félúton állt a hegyek és a tenger között, a folyó felső szakaszán, távol a nagyvárostól. Mesélt nekik a házhoz tartozó birtokról, a csodaszép kertről, és a három, majd később négy gyerekről, akik a házban nőttek fel, és a kertben játszottak. Mesélt nekik a nyári lakról és a kőhajóról, a labirintusról és a szökőkutakról, a pázsitról, a romokról és az erdőben bujkáló vadakról. Mesélt a két fiúról és a két lányról. A két anyáról. A szigorú apáról, és a másik, láthatatlan apáról, akit bebörtönöztek a városban. Mesélt a városban tett látogatásaikról, amelyek a gyerekek szerint mindig túl hosszúra nyúltak. Mesélt azokról az időkről, amikor nem mehettek többé ki a kertbe fegyveres kíséret nélkül. Mesélt arról a napról, amikor elcsentek egy fegyvert, elindultak a birtok túlsó végébe, hogy kipróbálják, de csak a kőhajóig jutottak, ahonnan aztán meglepték a családjuk kiirtására készülő orgyilkosokat, akiket végül legyőztek, mert időben sikerült felverniük a házat. Mesélt a Darckense testébe fúródó lövedékről, és a csontszilánkról, ami kis híján átfúrta Cheradenine szívét.
Lassan mondandója végére ért. A hangja egyre rekedtebb lett. Sma meglátott egy pincért, aki a vasúti kocsi túlsó vége felé tolta zsúrkocsiját. Vett néhány üdítőt. Zakalwe először nagyot húzott az üvegből, majd fájdalmasan felköhögött, aztán már csak szürcsölgette az italt.
– És végül kitört a háború – folytatta, és bár a külváros utolsó házai suhantak el az ablak előtt, ő nem fogott fel semmit az egészből. A vonat újra gyorsítani kezdett, a vidék végtelen zöld folttá olvadt össze. – A két fiú, aki időközben férfivá érett... szembe került egymással.
/Lebilincselő, közölte a Xenofób a drónnal. Szerintem lefuttatok egy gyorskeresést.
/Épp itt az ideje, küldte a választ Skaffen-Amtiskaw, miközben a férfit hallgatta.
Zakalwe a háborúról beszélt, a Staberinde ostromáról, és a bekerített csapatok kitöréséről... és mesélt a férfiről, a fiúról, aki a kertben játszott, aki egy borzalmas éjszaka poklában megtette azt, ami miatt később Székkészítőnek nevezték. Mesélt arról a hajnalról, amikor Darckense nővére és bátyja megtudták, mit tett Elethiomel, és mesélt a fivérről, aki – önző kétségbeesésében, feladva tábornoki tisztségét, cserbenhagyva seregeit és nővérét – végezni akart magával.
Mesélt nekik Livuetáról, aki sosem bocsátott meg neki, és aki – bár erről akkor Cheradeninnek nem volt tudomása – egy másik hideg hajón egy évszázadon át követte őt a valós űr nyugodt tompaságában, egy olyan helyre, ahol jéghegyek örvénylettek a kontinentális sarkpontok körül, örökké leomolva, összeütközve, zsugorodva... De végül elvesztette a nyomát, és nem tudhatott arról, hogy a férfi továbbállt, és új életet kezdett, hogy a semmiből felbukkanó magas hölgy – aki úgy sétált a hóviharban, mintha az ott sem lenne – a háta mögött hűséges háziállatként várakozó kis űrhajó fedélzetére vitte.
Aztán Livueta Zakalwe feladta, és újabb hosszú utazásra indult, hogy megszabaduljon emlékei súlyától, és ott kötött ki, ahol végül – Zakalwe utolsó küldetését követően – a nyomára bukkantak (a hajó a drónt kérdezte meg a helyszínről; Skaffen-Amtiskaw pedig megadta a pár dekád távolságban lévő bolygó és naprendszer nevét).
Skaffen-Amtiskaw-nak eszébe jutott az idősödő, ősz hajú nő, aki egy kórházban dolgozott a hatalmas óceán partján húzódó aranyszínű fövenyre és a csillogó lagúnákra néző, forró égövi város szegénynegyedében, a sárral borított, fasorral szegélyezett lankákon szemétként szétszórt nyomorúságos viskók sűrűjében. Vékony volt, karikás szemű. Amikor először találkoztak abban a zsúfolt szobában, visítozó, ruhája szélét rángató gyermekek gyűrűjében állt. Mindkét karján egy-egy nagy hasú kisgyereket tartott.
A drón, aki remekül kiismerte magát az emberi arckifejezések teljes skáláján, a Zakalwét először megpillantó Livueta tekintetét látva arra gondolt, hogy most valami egészen különleges tapasztalatra tett szert. Micsoda döbbenettel vegyes gyűlölet!
– Cheradenine... – szólalt meg Sma gyengéden. Egyik kezét finoman a férfi kezére tette, a másikkal a tarkóját simogatta. Zakalwe az asztalra hajtotta a fejét, aztán az ablak felé fordulva a tovasuhanó, aranytengerként szétterülő prérit figyelte.
Felemelte a kezét, aztán lassan végigsimította a homlokát és csupasz fejbőrét, mintha hosszú hajába túrt volna.
Couraz minden volt: jég és tűz, föld és víz. Régen sziklák és gleccserek borították a széles földnyelvet, később – a kontinensvándorlás és az éghajlatváltozás következtében – sűrű erdők. Aztán a terület elsivatagosodott, ám ekkor történt valami, amivel még a bolygó sem tudott megbirkózni. A hegyméretű aszteroida úgy csapódott a földnyelvbe, mint a húst cafatokra tépő lövedék.
Berobbant a szárazföld gránitszívébe, és megkondította a bolygót, mint egy harangot. A két óceán először találkozott. A hatalmas robbanás következtében felszabaduló por eltakarta a napot, és egy rövidebb jégkorszak vette kezdetét. Ezernyi faj pusztult ki. A bolygón uralkodó faj őse a kataklizmát követően ragadta magához a hatalmat.
A kráter kupolává alakult, ahogy a bolygó egy évezreden át próbálta ellensúlyozni a katasztrófa következményeit. A két óceán újra szétvált, amikor a sziklák visszacsúsztak – még a látszólag szilárd rétegek is elmozdultak és megvetemedtek – , és a föld felszínén formálódó, több ezer éves horzsolást hagytak maguk után.
Sma az ülészsebben talált egy prospektust, és olvasgatni kezdett. Egy pillanatra felnézett a mellette ülő férfire. Zakalwe elaludt. Az arca nyúzott, sápadt és öreg volt. Sosem látta még ilyen öregnek és betegnek. Az istenit, még akkor is jobban nézett ki, amikor lefejezték. – Zakalwe – suttogta a nő a fejét csóválva. – Vajon mi bajod lehet?
– Halálvágy – motyogta a drón. – Extrovertális szövődményekkel. Sma a fejét ingatta, aztán újra lapozgatni kezdte a prospektust. A drón folyamatosan ellenőrizte az éberen alvó férfit.
Ahogy a Courazt bemutató kiadványt olvasgatta, Smának hirtelen eszébe jutott a hatalmas erőd, ahol a Xenofób modulja felvette. A verőfényes nap most végtelenül távolinak tűnt. Nagyot sóhajtva felnézett a világűrben készített fényképről, amelyen a földnyelv látszott. Eszébe jutott a gát alatt álló ház, és elfogta a honvágy.
...Couraz börtön, erődítmény, sűrűn lakott város, egyszóval tökéletes célpont volt. Jelenleg – talán helyénvalóan, gondolta Sma a mellette ülő sebesült, reszkető férfire pillantva – a hatalmas kőkupolán egy kisváros épült, amelynek nagy részét a világ legnagyobb kórháza foglalta el.
A vonat berobogott egy kopár sziklába vájt alagútba.
Áthaladtak az állomáson, majd lifttel felmentek a kórház egyik bejáratához. Egy cserepes virágokkal körülvett kanapéra ültek. A háttérben lágy zene szólt. A drón, miután a lábuk mellett a földre ült, rákapcsolódott a legközelebbi számítógép-munkaállomásra, hogy információkat szerezzen.
– Megtaláltam a nőt – jelentette be halkan. – Menj oda az asszisztensnőhöz, és mutatkozz be! Rendeltem neked egy belépőt. Nem kell igazolnod magad.
– Gyerünk, Zakalwe! – Sma felállt, felvette a belépőjét, és talpra állította a férfit. Zakalwe megtántorodott. – Kérlek, Cheradenine, legalább azt engedd meg, hogy...
– Csak vigyél oda hozzá!
– Hadd beszéljek vele előbb én!
– Nem, kísérj oda hozzá! Most azonnal.
Az osztály néhány szinttel feljebb volt. Napfény áradt be a hatalmas tiszta ablakokon. Az égbolt fehér volt a sebesen száguldó felhőktől. A messzi távolban, túl a tarka foltnak tűnő réteken és erdőkön, az óceán homályos kék csíkként húzódott végig a horizonton.
Öregek feküdtek csendesen a tágas, fallal elválasztott kórteremben. Sma átvezette a férfit az osztály túloldalára, ahol a drón szerint Livueta tartózkodott. Egy rövid, széles folyosón találták magukat. Livueta lépett ki az egyik, oldalt nyíló kórteremből. Megtorpant, amikor megpillantotta őket.
Livueta Zakalwe megöregedett. A haja teljesen megőszült, lágy bőrére mély barázdákat szántottak az évek. A szeme azonban élénk volt. Kicsit kihúzta magát. Egy kis dobozokkal és üvegcsékkel teli tálcát tartott a kezében.
Rájuk pillantott: a férfire, a nőre és a magát kifakult bőröndnek álcázó drónra.
Sma oldalra pillantva Zakalwe nevét sziszegte. Megpróbálta kiegyenesíteni az összegörnyedt férfit.
– Cheradenine csukott szeme Sma unszolására hunyorogva kinyílt, és bizonytalanul az előttük álló nőre pillantott. Úgy tűnt, nem ismerte fel elsőre, aztán lassan elkezdett derengeni neki, hogy kit lát.
– Livvy? – kérdezte nagyokat pislogva. – Livvy?
– Üdvözlöm, Zakalwe asszony – szólalt meg Sma, mikor a nő nem válaszolt.
Livueta Zakalwe megvetően elfordította a tekintetét a Sma jobb kezében lógó férfiről, aztán a fejét megcsóválva Smára pillantott. Sma agyán átfutott a gondolat, hogy a nő mindjárt bejelenti, ő nem Livueta.
– Miért nem hagyják már ezt abba? – szegezte nekik a kérdést nyugodt hangon a nő. A hangja még mindig milyen fiatalos, gondolta a drón, épp amikor a Xenofób bejelentkezett néhány rendkívül érdekes információval, amit a történelmi feljegyzésekből sikerült kibányásznia.
(/Tényleg?, jelzett vissza a drón. Halott?)
– Miért nem hagyják már abba? – ismételte Livueta. – Miért teszik ezt vele... és velem... mondják, miért? Miért nem hagynak már békén minket?
Sma feszélyezetten vonogatta a vállát.
– Livvy... – szólalt meg a férfi.
– Sajnálom, Zakalwe asszony – mondta Sma. – Ő akarta. Megígértük neki.
– Livvy, kérlek, állj szóba velem! Hadd magyará...
– Nem kellene ezt csinálniuk – fordult Livueta Smához. Aztán újra a férfire pillantott. Zakalwe kopaszra borotvált fejét dörzsölte, és bárgyún vigyorgott a nőre. – Nincs valami jó bőrben – jegyezte meg.
– Nagyon beteg – mondta Sma.
– Hozzák be ide! – Livueta Zakalwe kinyitott egy ajtót, és bevezette őket egy egyágyas szobába. Skaffen-Amtiskaw – aki a hajótól kapott új információ tükrében még mindig azon tűnődött, hogy pontosan mi is folyik itt – kissé meglepődött, hogy a nő ezúttal képes ilyen nyugodtan kezelni a helyzetet. Legutóbb megpróbálta megölni a fickót, és neki kellett villámgyorsan közbeavatkoznia.
– Nem akarok lefeküdni – ellenkezett a férfi, amikor meglátta az ágyat.
– Akkor csak ülj le, Cheradenine! – bíztatta Sma. Livueta Zakalwe a fejét csóválva motyogott valamit, amit még a drón sem értett. A gyógyszerekkel teli tálcát egy asztalra rakta, és keresztbe font karral megállt a szoba egyik sarkában. Közben a férfi leült az ágyra.
– Magukra hagyom önöket – mondta Sma a nőnek. – Majd odakint várunk.
Elég közel ahhoz, hogy mindent kristálytisztán halljak, gondolta a drón, és közbe tudjak avatkozni, ha megint végezni akar vele.
– Ne – mondta Livueta, és a fejét ingatva, szemében különös higgadtsággal az ágy szélén ülő férfit nézte. – Ne menjenek ki! Nincs semmi...
– De én nem akarom, hogy itt maradjanak – szakította félbe a férfi, aztán összegörnyedt a köhögéstől, és majdnem leesett az ágyról. Sma odalépett, hogy segítsen neki, és feljebb húzta az ágyra.
– Talán van valami titkolnivalód előttük? – kérdezte Livueta Zakalwe. – Talán nem tudnak mindent?
– Csak szerettem volna... négyszemközt beszélni veled. Livvy, kérlek könyörgött a férfi, és a nővérére pillantott. – Kérlek...
– Semmi mondanivalóm nincs a számodra. És neked sincs semmi mondanivalód a számomra.
A drón mozgást észlelt a folyosón. Valaki kopogott. Livueta kinyitotta az ajtót. Egy fiatal ápolónő, aki nővérnek szólította Livuetát, emlékeztette, hogy elő kell készíteniük az egyik beteget.
Livueta Zakalwe az órájára pillantott, és így szólt: – Mennem kell.
– Livvy! Livvy, kérlek! – Zakalwe mindkét könyökét az oldalához szorítva előredőlt az ágyon, tenyérrel felfelé kinyújtotta a kezét. – Kérlek ! – könnyek szöktek a szemébe.
– Ennek semmi értelme – közölte Livueta a fejét csóválva. – Ne csinálj bolondot magadból. – Smához fordult. – Ne hozzák ide többé!
– LIVVY! – ordította Zakalwe, és az ágyra roskadt. Rázta a hideg. A drón a koponyatájékon hőmérséklet-emelkedést érzékelt. Látta, ahogy az erek kidudorodva lüktetnek a nyakán és a kézfején.
– Cheradenine, nincs semmi baj! – Sma az ágyhoz lépett, fél térdre ereszkedett, és a kezét a vállára téve próbálta megnyugtatni a férfit. Egy csattanás hallatszott, ahogy Livueta Zakalwe rácsapott a mellette lévő asztalra. A férfit zokogás rázta. A drón szokatlan agyhullám-mintákat érzékelt. Sma felnézett a nőre.
– Ne szólítsák így! – sziszegte Livueta.
– Hogyan ne szólítsuk? – hökkent meg Sma.
Ez a Sma elég lassú felfogású tud lenni néha, gondolta a drón.
– Ne szólítsák Cheradenine-nek!
– Miért ne?
– Mert nem így hívják.
– Nem? – Sma teljesen ledöbbent. A drón tovább vizsgálta a férfi agytevékenységét és vérkeringését. Valami nagyon nem stimmel, állapította meg magában Skaffen-Amtiskaw.
– Nem, nem így hívják.
– De... – kezdte Sma. Aztán hirtelen rázni kezdte a fejét. – De hát ő a maga testvére, Cheradenine Zakalwe.
– Nem, Sma kisasszony – szólalt meg Livueta Zakalwe, és egyik kezében a gyógyszeres tálcával kinyitotta az ajtót. – Ön téved.
– Aneurizma! – hadarta a drón, és a szobán keresztülvágva az ágyhoz repült, ahol a görcsösen rángatózó férfi feküdt. Miután alaposabban megvizsgálta, megtalálta az eret, amelyből nagy mennyiségű vér ömlött a férfi agyába.
Megfordította, és kiegyenesítette a testet, majd az effektor segítségével elkábította a férfit. Közben az elpattant érből kiömlő vér elárasztotta az agyszöveteket és az agykérget.
– Elnézést, hölgyeim, ez nem lesz szép látvány – jegyezte meg a drón. Egy éles energiamező segítségével átvágta a koponyacsontot. A férfi légzése leállt. Skaffen-Amtiskaw egy másik mezővel mozgatni kezdte a mellkasát, miközben az effektor lágyan ingerelte a tüdőt mozgató izomszöveteket. Leemelte a koponyatetőt. Egy alacsony energiaszintű, villámgyors ESEFER lövés, melyet a mező egy része a megfelelő helyre irányított, kiégette a sérült véredényeket. A drón oldalra fordította a koponyát. Már látszott is a férfi gyűrött, szürke agyszövetéből előbuggyanó vér. Megállt a szíve, de a drón tovább dobogtatta az effektorral. A két nő egyszerre megigézve és viszolyogva figyelte a drónt. A gép józan eszére hallgatva egymás után szedte ki a különböző agyrészeket: az agykérget, a limbikus rendszert, a thalamust/nyúltagyat, áthatolt az agy erődítményein és védelmi rendszerén, egyre lejjebb hatolt a fő- és mellékútvonalakon, betört az emlékek raktáraiba és birtokaira, átkutatva, feltérképezve, lecsapolva és kiégetve az egyes területeket.
– Ezt hogy érti? – fordult Sma az ajtón kilépni készülő nőhöz. Úgy érezte, mintha álmodna. – Hogy érti azt, hogy „nem”? Hogyhogy nem a bátyja?
– Úgy, hogy ez a férfi nem Cheradenine Zakalwe – sóhajtott Livueta, miközben a drón bizarr mozdulatait figyelte.
Az a lány... a lány volt... ő volt a...
Sma azon kapta magát, hogy a homlokát ráncolva a nő arcába bámul. – Tessék? Akkor...
Tűnj innen! Azonnal tűnj el! Mit kellett volna tennem? Tűnj el! Csak a győzelem számít. Tűnj el! Mindent ennek az igazságnak kell alárendelni.
– Cheradenine Zakalwe, a bátyám – szólalt meg Livueta Zakalwe közel két évszázada elhunyt. Nem sokkal azután halt meg, hogy megkapta a nővérünk csontjaiból készített széket.
A drón beszúrt egy homorú energiamező-szálat a szétroncsolt szövetbe, és a vörös színű folyadékot egy kis áttetsző tartályba gyűjtve leszívta a vért a férfi agyából, aztán egy másik rostszállal összevarrta a szétszakadt szövetet. Még több vért szívott le, így sikerült lecsökkenteni a férfi vérnyomását. Aztán az effektorral beállította a megfelelő mirigyeket, hogy a nyomás legalább egy darabig ne szökjön túl magasra. Egy vékony cső vagy mező segítségével az ablak alatti kis lefolyóba pumpálta a lecsapolt vért. Egy pillanatra megnyitotta a csapot, és leöblítette a kieresztő nyílást. A vér bugyogva tűnt el a lyukban.
– Az az ember, akit maga Cheradenine Zakalweként ismer...
Szembenéztem és szembeszálltam, ez minden, amit tettem; Staberinde, Zakalwe; a nevek fájdalmat okoznak, de mégis hogyan tudtam volna...
– ...elvette a bátyám nevét, a bátyám életét, és elvette a nővérem életét...
De a lány...
– ...Ez a férfi volt a Staberinde parancsnoka. Ő a Székkészítő . Ő Elethiomel.
Livueta Zakalwe kiment a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Sma megfordult, az arcából kiszökött a vér, és az ágyon heverő testre nézett... miközben Skaffen-Amtiskaw megszállottan dolgozott tovább, teljesen belemerülve a jó ügyért vívott küzdelembe.
Mint mindig, most is porfelhőben úszott mögöttük a táj, annak ellenére, hogy a fiatal férfi többször kijelentette, esni fog. Az öreg más véleményen volt, szerinte a hegyek fölött úszó felhők megtévesztik az embert. Továbbhajtottak a kihalt tájon. Megfeketedett mezők, üres kunyhók, feldúlt farmok, felégetett falvak és füstölgő városok mellett haladtak el, míg végül megérkeztek az elhagyatott városba. Végigdübörögtek a széles kihalt utcákon, aztán nagy robajjal befordultak egy szűk sikátorba, amely dugig volt üresen álló piaci standokkal meg roskatag tartórudakon foszlányokban lógó ponyvatetőkkel. Ahogy végigszáguldottak a keskeny utcán, mindent leromboltak, és nem maradt más utánuk, csak szilánkokra zúzott fa és lobogó szövetdarabok.
Úgy döntöttek, a Királyi vadaskert lesz a legmegfelelőbb hely a bomba elhelyezésére, mivel a csapatokat kényelmesen el lehet helyezni a park tágas tisztásain, a vezérkar pedig minden bizonnyal szívesen beköltözik majd a hatalmas pavilonokba. Az öreg úgy vélte, a megszállók el akarják majd foglalni a Palotát, a fiatal fickó azonban meg volt győződve arról, hogy a lelkük mélyén a támadók valójában nomádok, éppen ezért szívesebben szállnak meg a park tágas ligeteiben, mint a zsúfolt fellegvárban.
Így végül a Nagy Pavilonban helyezték el a bombát. Miután élesítették a robbanószerkezetet, mégis tovább vitatkoztak, hogy vajon jól döntöttek-e. Azt sem tudták eldönteni, hol várják ki a tűzijátékot, és mit lépjenek, ha a hadsereg nem táborozik le a városban. Azon is vitatkoztak, hogy a bekövetkező Esemény vajon megrémiszti és visszavonulásra készteti-e a többi hadosztályt, vagy kisebb egységekre oszlanak, és tovább folytatják az inváziót. Nem tudták, hogy az ellenség tisztában van-e azzal, hogy nekik csak egyetlen ilyen bombájuk van, és ebből kifolyólag minden bizonnyal még az eddiginél is könyörtelenebb és dühödtebb hangulatban folytatják majd az előrenyomulást. Azon is vitatkoztak, hogy előbb a légierő bombázza-e a várost, vagy inkább felderítő egységeket küldjenek, illetve ha a bombázás mellett döntenek, mi lesz a célpont. Erre még fogadást is kötöttek.
Egyedül abban értettek egyet, hogy semmi értelme elvesztegetni az egyetlen atombombát, amivel rendelkeznek (sőt az egyetlen atomfegyvert, amivel a szemben álló felek együttesen rendelkeznek), mert ha a megszállók úgy viselkednek, ahogyan azt előre sejtették, csak annyit érnek el az akcióval, hogy megsemmisítik az egyik seregüket, viszont marad még három, melyek bármelyike képes befejezni az inváziót. Így hát a robbanófej csakúgy, mint az a rengeteg élet, amit elpusztít, feleslegesen vész kárba.
Rádión értesítették a feletteseiket, és a megfelelő kódszóval tudatták velük, hogy teljesítették a küldetést. A vezérkar egyetlen rövid szóba foglalt áldását küldte válaszul. A parancsnokok nem hitték, hogy a fegyver beváltja a hozzá fűzött reményeket.
Az idősebb férfi, akit amúgy Cullisnak hívtak, végül meggyőzte a társát, hogy a hatalmas fellegvár égbenyúló falai mögött rejtőzzenek el. Hatalmas fegyver- és borkészletekre bukkantak. Beszélgettek, viccet meséltek, hőstetteikről meg a hódításaikról diskuráltak, és közben szép lassan eláztak. Aztán egyszer az egyikük megkérdezte, mi a boldogság, a másik meg valami komolytalan válasszal állt elő. Később azonban már nem tudták eldönteni, hogy ki tette föl a kérdést, és ki válaszolt.
Elaludtak, felébredtek, újra berúgtak, még több viccet meséltek, még többet lódítottak. Aztán egyszer csak szemerkélő eső hullott lágyan a városra. A fiú úgy simította végig kopasz fejét, mintha még meglenne hosszú sűrű haja.
Tovább vártak, de amikor az első lövedékek becsapódtak, rájöttek, rossz búvóhelyet választottak, úgyhogy négykézláb kimásztak rejtekükből, lekúsztak a lépcsőn az udvarra, beszálltak a félhernyótalpas harckocsiba, és elmenekültek. A puszta és az azon túl elterülő kopár vidék felé vették az irányt. Alkonyatkor letáboroztak, megint leitták magukat, de aznap éjjel szemhunyásnyit sem aludtak, nehogy elmulasszák a villanást.
Zakalwe Éneke
A szobából nézve
Az elvonuló csapatokat.
Szerintem, a foghíjas sorokat látva,
Tudnod kellene,
Vajon most távoznak vagy már visszatérnek.
Bolond vagy, mondtam,
És megfordultam, hogy távozzak,
Vagy lehet, hogy egy italt kevertem
Annak a toroknak, amely oly fürgén nyelte
Legfinomabb hazugságaim.
A dolgok árnyékával néztem szembe,
Te a semmibe bámulva
Az ablaknak támaszkodtál.
Mikor indulunk?
Lehet, hogy itt ragadunk,
Elfognak, ha túl sokáig maradunk.
Miért nem indulunk el?
Nem szóltam semmit,
Egy betört üveget simogattam,
Össze nem férő tudás a csendben;
A bomba csak akkor él, amikor zuhan.
– Shias Engin.
Teljes Összegyűjtött Művek (Posztumusz kiadás)
335-ik Nagyév, 18-ik hónap (Shtaller Prófétai naptár)
IX. kötet: „Ifjúkori zsengék és elvetett vázlatok”
A legfelső termőteraszra vezető ösvény különösen kacskaringós nyomvonalon haladt, hogy kerekesszékkel is le lehessen győzni a meredek kaptatót. Hat és fél percig keményen dolgozott, hogy feljusson a tetőre. Kiizzadt, mire felért, de mivel megdöntötte legutóbbi rekordját, elégedett volt. A lehelete látszott a hideg levegőben. Kigombolta vastag bélésű kabátját, és az egyik magas ágy mellé gördült.
Felemelte az öléből és a támfalra tette a kosarat, aztán kabátja zsebéből elővette a metszőollót, és alaposan szemügyre vette a kiválogatott kis palántákat. Éppen azt latolgatta, vajon melyik erősödött meg a legjobban, mióta elültette őket, de még az elsőt sem sikerült kiválasztania, amikor valami mozgást észlelt a kaptató felől.
Felnézett, és a magas kerítésen túl elterülő sötétzöld erdőt kezdte fürkészni. A távoli hegycsúcsok fehéren ragyogtak a rájuk boruló kék égbolt alatt. Először azt hitte, egy vadállat lesz, aztán egy nő lépett ki a fák közül, és a dérlepte füvön átvágva elindult a kerítéskapu felé.
Kinyitotta a kaput, aztán becsukta maga mögött. Vékonynak tűnő kabátot és nadrágot viselt. A férfi kissé meglepődött, amikor meglátta, hogy a nőnek nincs hátizsákja. Lehet, hogy az intézet területén átvágva már korábban felgyalogolt a csúcsra, és most épp visszafelé tart. Talán egy látogatóban lévő orvos, gondolta. Intett volna neki, ha felé fordul, amikor elindul lefelé az intézet épületeihez vezető lépcsőn, a nő azonban a kaputól egyenesen felé tartott. Magas termete, sötét haja és világosbarna bőre volt. Furcsa szőrmekalapot viselt.
– Mr. Escoerea – köszöntötte a nő a kezét nyújtva. A férfi letette a dugványokat. Kezet fogtak.
– Jó reggelt, hölgyem! Megtudhatnám a nevét?
A nő válaszra sem méltatva leült a támfalra, és összekulcsolta csupasz kezét. Végignézett a völgyön, szemügyre vette a környező hegyeket, az erdőt, a folyót és az intézet épületeit, melyek valamivel lejjebb helyezkedtek el. – Hogy érzi magát, Mr. Escoerea? Jól van?
A férfi a lába helyén lévő csonkra pillantott. Térd fölött amputálták. – Ami megmaradt belőlem, azzal nincs gond, asszonyom. – Egy ideje már mindenkinek ezt válaszolta. Tudta, hogy egyeseknek talán keserűen hangzik, de igazából így fejezte ki, hogy nem akar úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
A nő olyan nyíltan bámulta meg a nadrágba bújtatott csonkot, ahogy eddig csak gyerekektől tapasztalta. – Egy tank volt, ugye?
– Igen – mondta, és a kezébe vette a metszőollót. – Megpróbáltam elgáncsolni, úton Balzeit városa felé. Nem jött össze. – Előrehajolt, lenyesett egy ágat, és a kosárba rakta. A levágott darabot megjelölte, hogy melyik palántáról származik. – Ha megbocsát... – Egy kicsit előrébb gurult a kerekesszékkel, hogy lenyessen egy újabb ágat. A nő ellépett az útjából, de aztán megint eléje állt.
– Nekem azt mesélte valaki, hogy éppen az egyik bajtársát próbálta kihúzni a...
– Na ja – vágott a szavába a férfi. – Sok mindent mesélnek. Persze akkor még nem tudtam, hogy a jótettért cserébe ilyen erős karizommal jutalmaz majd az élet.
– Kapott érte kitüntetést? – A nő, kezét a kerékre téve, lekuporodott a tolószék mellé. A férfi először a kezére aztán az arcára pillantott. A nő elmosolyodott.
A férfi bélelt télikabátját kigombolva megmutatta rendjelszalagokkal díszített egyenruháját. – Igen, kaptam érte kitüntetést. – A nő kezéről tudomást sem véve továbbgördítette a széket.
A nő felkelt, aztán, amikor utolérte, újra leguggolt. – Fiatal kora ellenére lenyűgöző gyűjteménye van. De még így is meglepő, hogy nem haladt gyorsabban előre a ranglétrán. Igaz, hogy nem adta meg a kellő tiszteletet a feljebbvalóinak? És ezért...
A kosárba vágta a metszőollót, és szembe fordította a széket a nővel. – Így igaz, hölgyem – fröcsögte megvetően. – Nem fogalmaztam megfelelően, és a családom sosem rendelkezett igazán jó összeköttetésekkel, pedig akkoriban még éltek, nem úgy, mint most, köszönhetően a Glaseen Birodalom légierejének, ezek pedig... – Megmarkolta a zubbonya elejét, és letépte, majd elhajította a fém rendjelszalagokat. – Ezeket szívesen elcserélném magával egy pár cipőre, amit fel tudok húzni a lábamra. Most pedig – folytatta, és a metszőollót megragadva közelebb hajolt a nőhöz – , ha megengedi, folytatnám a munkát. Van odalent az intézetben egy fickó, aki aknára lépett. Neki egyáltalán nincs lába, sőt még az egyik kezét is elvesztette. Lehet, hogy őt még szórakoztatóbb lesz babusgatni. És most, ha megbocsát...
Megfordult, és arrébb gördült a székkel, majd néhány méterrel távolabb megállt. Lenyesett néhány ágat és két, véletlenszerűen kiválasztott palántát. Hallotta, hogy a nő elindul felé az ösvényen. Megmarkolta a szék kerekét, és újra elindult.
A nő a szék támláját megragadva megállította. Ránézésre nem tűnt valami erősnek. A férfi karja megfeszült, a kerekek forogtak, a gumi nyikorgott a kövezett ösvényen, de a szék nem mozdult. Lecsillapodott, felnézett az égre. A nő megkerülte a széket, és leguggolt elé.
– Egész pontosan mit akar, hölgyem? – sóhajtott a férfi.
– Magát, Mr. Escoerea. – A nő rávillantotta gyönyörű mosolyát, és a csonk felé biccentett a fejével. – Mellesleg az az üzlet a kitüntetésekkel meg a cipőkkel egész jól hangzik. – Aztán megvonta a vállát, és hozzátette: – De ha akarja, a kitüntetéseket is megtarthatja. – A nő belenyúlt a kosárba, kivette a metszőollót, és a palánták tövében beleállította a földbe. Aztán összekulcsolt kezét a székre tette. – Nos, Mr. Escoerea – mondta Sma vacogva. – Mit szólna valami rendes munkához?
Iain M. Banks: Use of Weapons
Copyright © Iain M. Banks, 1990
Hungarian translation © Totth Benedek, 2006
A magyar fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Iain M. Banks: Use of Weapons
Macdonald & Co (Publishers Ltd, 1999
Fordította: Totth Benedek
ISBN: 963 711 827 6
Agave Könyvek
Felelős kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely
A borítót és a kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund
Felelős szerkesztő: Csurgó Csaba
Szerkesztő, korrektor: H. Nagy Péter
Tördelőszerkesztő: Téglás Zoltán
Készült: Grafika Press Rt. nyomdában, Budapesten, 2006-ben