Frank W. Abagnale és
Stan Redding
KAPJ EL, HA TUDSZ

(Tartalom)

 

A világ
legfiatalabb,
legpofátlanabb
szélhámosának
elképesztő igaz
kalandjai

 

 

Ez a könyv Frank Abagnale kalandjait meséli el. Azok védelmében, akikkel a szerző élete során találkozott, a figurákat és néhány eseményt módosítottunk, az összes nevet, dátumot és helyet megváltoztattuk.

 

 

APÁMNAK

 

 

1 A ZÖLDFÜLŰ

 

AZ ALTEREGÓ NEM EGYÉB, mint az ember idealizált képmása. A párizsi Windsor Hotel lakosztályának tükre saját idealizált képmásomat mutatta – fekete hajú, jóképű, borotvált arcú, bikavállú, makulátlanul fess ifjú pilótát. A szerénység nem erényem. Akkortájt az erény sem tartozott az erényeim közé.
Tükörképemmel elégedetten megragadtam a táskát, és elhagytam a szobát. Két perccel később már a pénztárnál álltam.
– Jó reggelt, kapitány – fogadott barátságosan a pénztáros. Az egyenruhám jelzése szerint elsőtiszt, azaz másodpilóta voltam, de a franciák már csak ilyenek. Mindent hajlamosak túlbecsülni – kivéve asszonyaikat, boraikat és művészetüket.
Aláírtam a pultra csúsztatott hotelszámlát. Megfordultam, aztán vissza. Egy fizetési csekket húztam elő a belső zsebemből.
– Beváltaná ezt nekem? A párizsi éjszakai élet teljesen kifosztott. És egy hétig még nem mehetek haza – mosolyogtam bánatosan.
Elvette a Pan American World Airways csekket, és az összegre pillantott.
– Hogyne, kapitány, de egy ilyen nagy összegű számlánál engedélyt kell kérnem az igazgatótól – mondta. A háta mögötti irodába lépett. Egy perccel később szívélyes mosoly kíséretében tért vissza. Visszaadta a csekket, hogy aláírjam. – Gondolom, amerikai dollárban? – és válaszra sem várva leszurkolt a pultra 786 dollár 73 centet. Visszalöktem két ötvendolláros bankót.
– Nagyra értékelném, ha gondja lenne a munkatársaira, akikről elfeledkeztem – mosolyogtam.
– Hogyne, kapitány. Ön roppant nagylelkű – mondta felvillanyozódva. – Jó utat kívánok. A mielőbbi viszontlátásra!
Taxival az Orlyra hajtottam. A TWA bejáratánál szálltam ki. Kikerültem a hallban lévő TWA-jegypénztárt, és bemutattam FAA-engedélyemet és Pan Am azonosítókártyámat a TWA irodistájának. A fickó belepillantott jegyzeteibe.
– Rendben. Frank Williams elsőtiszt, potyautas Rómába. Megvan. Töltse ki, kérem.
Kezembe nyomta a nem fizető utasoknak szóló, ismerős lila cédulát, amelyre felírtam a kért adatokat. Felkaptam a táskát, és a CSAK SZEMÉLYZET feliratú kapuhoz léptem. Rátettem a táskámat a pultra, de a biztonsági őr, egy ráncos, vékony bajszú öregember felismert. Intett, hogy menjek át nyugodtan.
Egy kisfiú jött mögöttem a repülőgép felé menet. Szemtelen imádattal bámulta aranyszín csíkokkal és egyéb díszekkel ékesített egyenruhámat.
– Te vagy a pilóta? – kérdezte. A kiejtéséből ítélve angol volt.
– Á, csak egy utas, mint te – feleltem. – Én a Pan Amnél repülök.
– 707-essel?
Megráztam a fejem.
– Régebben igen, de most DC-8-assal. – Szeretem a gyerekeket. Ez itt önmagámra emlékeztetett.
Egy vonzó szőke stewardess fogadott a fedélzeten. Segített betenni a csomagomat a személyzeti poggyásztartóba.
– Telt ház van, Mr. Williams – közölte. – Két másik fickót ütött ki a pótszékből. Én fogom kiszolgálni a pilótafülkét.
– Csak tejet kérek. Nem gond, ha más dolga akad. A stopos örülhet, ha egyáltalán felveszik.
Beléptem a pilótafülkébe. A pilóta, a másodpilóta és a fedélzeti mérnök a felszállás körüli ellenőrzéssel foglalatoskodott. Szívélyesen üdvözöltek, amikor beléptem.
– Szervusztok, Frank Williams a Pan Amtől – mutatkoztam be. – Ne zavartassátok magatokat.
– Gary Giles – intett a pilóta. A másik két férfi felé bólintott. – Bili Austin másodpilóta, az meg ott Jim Wright. Isten hozott. – Kezet ráztam velük, és a pótszékbe rogytam. Hagytam őket dolgozni.
Húsz perc múlva már a levegőben voltunk. Giles tízezer méterre emelte a 707-est, ellenőrizte a műszereket, szót váltott az irányítótoronnyal, aztán kihámozta magát a székéből. Hevenyészve végigmért, majd felajánlotta a székét.
– Nem akarsz kicsit repülni a madarunkkal, Frank? Hátramegyek, és vegyülök egy kicsit az utasokkal.
Megszokott gesztus volt, hogy a konkurens légitársaság pilótája felajánlja a potyautasnak a gépet. A padlóra dobtam a sapkámat, és belecsusszantam a kapitányi székbe. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy száznegyven emberéletet tartok a kezemben. Köztük a magamét. Mikor Giles elhagyta ülését, Austin vette át az irányítást. Ő ajánlotta fel nekem az utasok életét.
– Te jössz, kapitány – vigyorgott.
Azonnal robotpilótára állítottam az óriás sugárhajtásút, és reménykedtem, hogy elrepül magától is. Nekem egy papírsárkány is gondot jelentett volna.
Nem voltam pilóta sem a Pan Amnél, sem bárhol másutt. Szélhámos voltam, négy kontinens legkörözöttebb bűnözője, és most éppen a munkámat végeztem. Átvágtam a becsületes embereket.

 

NAGYKORÚSÁGOM ELÉRÉSE ELŐTT kétszer voltam milliomos. És egyszer félig. A milliók minden egyes centjét loptam, és a zömét drága ruhákra, ínyenc étkekre, luxuslakásokra, fantasztikus csajokra, remek kocsikra és más érzéki örömökre költöttem. Mulattam Európa összes fővárosában, sütkéreztem az összes híres strandon, élveztem az életet Dél-Amerikában, a Csendes-óceánon, Ázsiában és Afrika kellemesebb vidékein.
Nem volt ez nyugalmas élet. Nem azt mondom, hogy folyton pánikoltam, de több ezer mérföldet megtettem nyúlcipőimben. Sokszor távoztam hátsó ajtón, vészkijáraton és háztetőn. Öt év alatt többször váltottam ruhatárat, mint más egész életében. Megfoghatatlanabb voltam, mint a vajas csiga.
Furcsamód sosem tartottam magam bűnözőnek. Persze tudtam, hogy az vagyok. A hatósági jelentések és a sajtócikkek szerint az évszázad egyik legügyesebb csekkhamisítója, szemfényvesztője, csalója voltam, egy Oscar-díjas szélhámos, elképesztően tehetséges svindler és pozőr. Néha magam is meglepődtem trükkjeimen és színészi alakításaimon. De sohasem ringattam magam hiú reményekben. Mindig tisztában voltam azzal, hogy a nevem ifjabb Frank Abagnale, hogy csekkhamisító vagyok, csaló, és ha elkapnak, nem Oscart, hanem börtönbüntetést kapok.
Végül igazam lett. Hűsöltem francia hűvösön, svéd jégen, végül minden amerikai bűnömtől megtisztultam a virginiai Petersburg szövetségi dutyijában. Legutóbb a börtönben önként alávetettem magam egy pszichológiatesztnek, amelyet a Virginiai Egyetem kriminálpszichiátere végzett. A fickó két évet töltött azzal, hogy különféle írásos és szóbeli teszteket végzett rajtam. Többször igénybe vett igazságszérumot és hazugságvizsgálót is.
A dilidoki arra jutott, hogy a bűnözői küszöböm igen alacsony. Más szóval abszolút semmi keresnivalóm a csalók közt.
Az egyik New York-i zsaru, aki keményen dolgozott azon, hogy elkapjon, felhorkant a kórisme láttán.
– Ez szívat minket – mondta gúnyosan. – A kölyök több száz bankot megrövidített, átverte a fél világ szállodaszemélyzetét, és nem éppen a lepedőkkel. Elkapta egy menetre az ég minden repülő alkalmatosságát, beleértve a stewardesseket is. Annyi csekket hamisított, hogy ki lehetne velük tapétázni a Pentagont. Ez a rohadék kollégiumot és egyetemet igazgatott, húsz országban vette palira a zsarukat, s közben kétmillió dollárt lopott. És neki alacsony a bűnözői küszöbje? Mi a fenét művelt volna, ha magas a bűnözői küszöbje? Kipakolja Fort Knoxot?
A nyomozó az orrom elé nyomta a jelentést. Az idők során kedves ellenségek lettünk.
– Átverted a dilidokit. Ugye, Frank?
Közöltem vele, hogy minden kérdésre a lehető legigazabbat válaszoltam, hogy minden tesztet a lehető legőszintébben töltöttem ki. Nem sikerült meggyőznöm.
– Na ne. A szövetségieket átrázhatod, de engem nem. Tudom, hogy kitoltál azzal a kanapébetyárral. – Megrázta a fejét. – A saját apádat is átvágnád, Frank.
Át is vágtam. Apám volt az első balhém céltáblája. Apát az tette ideális palimadárrá, hogy vakon megbízott bennem. Tizenöt éves koromban 3400 dollárral rövidítettem meg.
A New York-i Bronxville-ben születtem. Életem első tizenhat esztendejét itt töltöttem. Négy gyerek közül a harmadik voltam, én örököltem apám nevét. Ha egy kicsit csúsztatni szeretnék, mondhatnám, hogy csonka családból jöttem, hogy tizenkét éves koromban Anya és Apa elváltak. De ezzel csak a szüleimre kenném az egészet – hamisan.
Legjobban Apát viselte meg a szétköltözés és az ezt követő válás. Nagyon kötődött Anyához. Anyámat, Paulette Abagnale-t, ezt a francia-algír szépséget Apa Oranban ismerte meg és vette feleségül, ahol a második világháború idején szolgált. Anya mindössze 15 éves volt akkor, Apa meg 28, s bár úgy tűnt, a korkülönbség nem számít, érzésem szerint közrejátszott a házasságuk felbomlásában.
Miután leszerelt, Apa Gramercy's néven saját kis üzletet nyitott New York Cityben, egy papírboltot a Negyvenedik utca és a Madison Avenue sarkán. Nagyon jól ment neki a bolt. Luxuslakásban éltünk, és ha nem is voltunk mesésen gazdagok, egyáltalán nem szűkölködtünk. A két fivérem, a nővérem meg én kiskorunkban semmiben sem szenvedtünk hiányt.
Gyakran a gyerek tudja meg utoljára, ha a szülei között komoly zűr támadt. Az én esetemben is így történt, és szerintem a testvéreim sem sejtettek semmit. Azt hittük, Anyát kielégítik háziasszonyi és anyai teendői, s ez bizonyos fokig tényleg így is volt. De Apa több volt egyszerű üzletembernél. Aktívan politizált, a bronxi kerület egyik republikánus nagykutyája volt. A New York-i Atlétikai Klub tagjaként és egykori elnökeként ideje nagy részét a klubban, üzleti és politikai cimboráival töltötte. Apa továbbá szenvedélyes sósvízi halász volt. Állandóan Puerto Ricóba, Kingstonba, Belize-be vagy más karibi kikötőkbe repült, mélytengeri halászexpedíciókra indult. Anyut sosem vitte magával, pedig jól tette volna. Anyám már akkor a női egyenjogúságért küzdött, amikor Glória Steinem még rá sem jött, hogy az egyenruha gyúlékony. Egy nap Apa arra tért haza halvadász kiruccanásáról, hogy az otthona tök üres. Anya összecsomagolt, és elköltöztetett minket: a három fiút meg a hugit egy nagy lakásba. Mi, kölykök nem értettük pontosan, mi történik. Anya csendesen elmagyarázta, hogy ő és Apa többé nem férnek össze, ezért eldöntötték, hogy inkább szétköltöznek.
Hát, Anya döntött Apa helyett is. Apát megdöbbentette, meglepte és megbántotta Anya akciója. Könyörgött neki, hogy jöjjön haza, megígérte, hogy ezentúl jobb apa és férj lesz, s hogy megkurtítja mélytengeri kiruccanásait. Még azt is felajánlotta, hogy felhagy a politikával.
Anya végighallgatta, de nem ígért semmit. Hamarosan előttem is nyilvánvalóvá vált, hogy nem Apa, hanem ő nem akar békülni. Beiratkozott egy bronxi fogorvosi főiskolára és fogtechnikusnak kezdett tanulni.
Apa nem adta fel. Minden lehetőséget megragadott, hogy átjöhessen hozzánk. Könyörgött, győzködött, esedezett és hízelgett. Néha dühbe gurult.
– Átkozott asszony, hát nem érted, hogy szeretlek? – üvöltötte ilyenkor.
A helyzet persze ránk, gyerekekre is hatással volt. Rám különösen. Imádtam az apám. Mivel én álltam hozzá a legközelebb, velem kezdett kampányba Anya visszahódítására.
– Beszélj vele, fiam – kérte tőlem. – Mondd meg neki, hogy szeretem. Mondd meg neki, hogy mind sokkal boldogabbak lennénk, ha együtt élnénk. Mondd meg neki, hogy te is boldogabb lennél, ha hazajönne, hogy ti, gyerekek, mindannyian boldogabbak lennétek.
Ajándékokat küldözgetett velem Anyunak, betanított beszédekre, amelyek Anya ellenállását voltak hívatva megtörni.
Nem váltam be ifjú John Aldenként apám, Myles Standishe és anyám, Priscilla Mullinsa mellett. Anyámat nem lehetett átvágni. Apa csak saját magának ártott azzal, hogy házassági sakkjátszmájukban engem is felhasznált futóként. Anya neheztelt is rá érte.
Apa összetört. Én is csalódtam, mivel nagyon szerettem volna, ha újra összejönnek. Apa védelmében csak annyit: ha szeretett egy nőt, akkor azt holtáig szerette. Még 1974-ben, a halála előtt is Anyát próbálta visszaszerezni.
Mikor Anyu végül elvált apámtól, úgy döntöttem, Apával lakom tovább. Anya nem fogadta kitörő örömmel a hírt, de sikerült meggyőznöm. Úgy éreztem, Apának szüksége van egyikünkre, nem szabad egyedül élnie. Apa örült nekem, hálás volt. Nem bántam meg a döntésemet, bár Apa valószínűleg igen.
Apával lakni egészen más tészta volt. Sok időt töltöttem New York legszebb szalonjaiban. Mint megtudtam, az üzletemberek nem csak három martinit isznak ebédre, de sokszor whisky-sörös villásreggelit és whisky-szódás vacsorát döntenek le. Arra is gyorsan rájöttem, hogy a politikusok könnyebben átlátják a nagyvilág dolgait és lazábban lobbiznak állami támogatásért, ha kézhez kapják a Bourbont jéggel. Apa egy csomó üzletet és politikai alkut kötött a bárnál, miközben én a közelben várakoztam. Apám ivási szokásai először megijesztettek. Nem gondoltam róla, hogy alkoholista, de tény, hogy lendületesen ivott, és én aggódtam érte. Ugyanakkor sosem láttam részegen, noha megállás nélkül ivott. Egy idő után elfogadtam, hogy immúnis a löttyre.
Elbűvöltek apám barátai és ismerősei. Teljes egészében átfogták a bronxi társadalom spektrumát. Volt köztük pártmunkás, zsaru, szakszervezeti vezető, igazgató, teherautósofőr, vállalkozó, tőzsdeügynök, hivatalnok, taxis és ügynök. Szóval az egész sötét bagázs. Néhányuk mintha egyenesen Dámon Runyon könyveiből lépett volna elő.
Félévnyi apámmal töltött idő után már otthonosan mozogtam e közegben és rájöttem, hogy van is hozzá sütnivalóm. Nem éppen az az oktatás, amit Apa képzelt el nekem, inkább olyan, mint amihez a söntéspult mellett jut az ember.
Apa komoly politikai befolyással rendelkezett. Erre akkor jöttem rá, amikor lógni kezdtem a suliból néhány unatkozó szomszédbeli sráccal. Nem voltak galeritagok, nem vettek részt semmi komoly balhéban. Néhány srác volt csak elcseszett családi háttérrel. Törődésre vágytak, még ha csak a pedelluséra is. Talán én magam is törődésre vágytam. Azt akartam, hogy a szüleim újra összejöjjenek. Homályosan úgy véltem, ha fiatalkorú bűnözőként viselkedem, ez alapot ad nekik a kibékülésre.
Nem voltam túl jó fiatalkorú bűnözőnek. A legtöbbször csak nevetségesnek éreztem magam, amikor cukorkát csentem, moziba lógtam be. Sokkal érettebb voltam társaimnál, és sokkal nagyobb is. Tizenöt éves koromra fizikailag már felnőttem: 183 centi magas és 77 kilós voltam. Azt hiszem, egy csomó kisebb csínytevést csak azért úsztunk meg, mert a járókelők diákjait terelő tanárnak vagy a kicsikre vigyázó nagy testvérnek néztek. Néha én is így tekintettem magamra. Gyerekességük gyakorta idegesített.
Legjobban az zavart, hogy nem volt bennük stílus. Hamar rájöttem, hogy az eleganciát mindenki imádja. Szinte minden hibára, vétekre, bűnre elnézőbben tekintenek, ha van benne némi elegancia.
Ezek a kölykök még egy kocsit sem bírtak fineszesen megfújni. Amikor az első négykerekűt elemelték, beugrottak értem. Egy mérföldre sem jutottunk a házunktól, s egy járőrkocsi már le is intett minket. Ezek az ökrök a garázs elől lopták el az autót, miközben a tulaj a gyepet öntözte. Mindnyájan a Fiatalkorúak Hiltonjában végeztük.
Apa nemcsak kihozatott, de minden rám vonatkozó feljegyzést töröltetett az aktákból. Ez a pártmunkás bűvészkedés az elkövetkezendő években sok-sok rendőr sok-sok ébren töltött éjszakájába került. Egy elefántot is könnyebb megtalálni, ha már a vadászat elején rálelsz a nyomára.
Apa nem dorgált meg.
– Mindnyájan hibázunk, fiam – mondta. – Értem, mit akartál elérni, de helytelenül álltái hozzá. A törvény értelmében még gyerek vagy, de a termeted egy férfié. Ideje, hogy férfi módjára kezdj gondolkodni.
Dobtam korábbi pajtásaimat, újra rendszeresen jártam suliba, és részmunkaidőben szállítmányozási tisztviselőként kezdtem dolgozni egy bronxville-i raktárban. Apa örült – annyira örült, hogy vett nekem egy öreg Fordot. Nekiálltam kipofozni, és igazi csajfogó lett belőle.
Ha gyalázatos jövőbeli tetteimért bármit is okolnom kellene, akkor a Fordot okolnám.
Az a Ford minden erkölcsi gátlást felszabadított bennem. Beléptek a képbe a csajok, és hat évig nem tértem magamhoz. Csodás évek voltak.
Kétségtelenül vannak más korszakok is egy férfi életében, amikor elméjét elhomályosítja a libidója. De egyik sem hat úgy a homloklebenyre, mint a poszt-pubertáskor, amikor a képzelet száguld és minden tovatűnő zaftos csibe csak növeli a zűrzavart a fejben. Természetesen tizenöt évesen tudtam a lányok létezéséről. Tudtam, hogy másként rakták őket össze, mint a fiúkat, de nem tudtam, miért.
Egy nap aztán lefékeztem a pirosnál a felújított Forddal, és megláttam egy lányt, aki engem meg a kocsimat stírölte. Amikor elkapta a pillantásomat, kacsintott, a melleit ringatta, a csípőjét riszálta. Hamarosan már egy álomvilágban lubickoltam. Ez a lány szakította át a gátat. Fogalmam sincs, hogyan került a kocsiba, vagy hogy eztán hová mentünk, de arra emlékszem, hogy selymes, lágy, gyengéd, meleg, édes illatú, teljességgel elragadó volt. Tudtam, hogy végre ráleltem egy élvezetes társasjátékra. Olyasmiket művelt velem, ami egy kolibrit is elcsábított volna a hibiszkusztól, és egy buldoggal is elszakíttatta volna láncait.
Nem igazán értek egyet azokkal a modern könyvekkel, amelyek a nők hálószobajogait taglalják. Amikor Henry Ford feltalálta a T-modellt, a nők eldobták bokáig érő ruháikat, és szexszel lepték el az országutakat.
A szerelem lett az egyetlen bűnöm. Kedvemet leltem a nőkben. Nem tudtam betelni velük. Ébredéskor lányokra gondoltam. Lefekvéskor lányokra gondoltam. Kedves, hosszúlábú, lélegzetelállító, fantasztikus, elbűvölő lányokra. Lányleső portyára indultam napkeltekor. Este zseblámpával keresgéltem őket. Hozzám képest Don Juan egyszerű eset. A szexi csajok megszállottja lettem.
Magam is elbűvölő fickóvá váltani az első néhány szexuális típusú találkozás után. A lányok nem szükségszerűen drágák, de még a legpajkosabb kisasszony is joggal várhat el egy hamburgert meg egy kólát, legalább az energiaszükségletek kielégítésére. Egyszerűen nem kerestem annyit, hogy a sütimet kifizethessem. Valahogy fel kellett lendítenem pénzügyi helyzetemet.
Felkerestem Apát. Sejtette, hogy felfedeztem a nőket és a velük járó gyönyöröket.
– Apa, nagyon rendes tőled, hogy megvetted nekem ezt az autót. Hülyén is érzem magam, amiért megint kuncsorognom kell, de van egy kis gond vele – érveltem. – Kellene egy benzinhitelkártya. Havonta csak egyszer kapok fizetést, és így, hogy fizetem a menzát, a bulikat, a randit meg mindent, néha nem marad dohány benzinre. Megpróbálom magam rendezni a számlákat, s ígérem, nem élek vissza a nagylelkűségeddel, ha engeded, hogy benzinkártyám legyen.
Olyan simulékonyan adtam elő a mondandómat, mint egy ír lóalkusz, és ezúttal őszintén is gondoltam. Apa töprengett néhány pillanatig a kérésemen, aztán bólintott.
– Rendben, Frank, megbízom benned – mondta, és elővette Mobil kártyáját a pénztárcájából. – Tessék, a tiéd. Mostantól nem használom a Mobilt, a te kártyád lesz. Ezentúl te felelsz azért, hogy a számla minden hónapban be legyen fizetve. Nem hiszem, hogy belőlem akarnál hasznot húzni.
Pedig így állt a helyzet. Megállapodásunk az első hónapban jól bevált. Kiküldték a Mobil-számlát, én pedig átutaltam az összeget az olajcégnek. De a befizetéssel készpénzzavarba kerültem, így újabb frusztráló akadály gördült a csajok utáni állandó hajsza elé. Végül is a boldogságkeresés elidegeníthetetlen amerikai jog, nemdebár? Úgy éreztem, alkotmányos alapjogomtól fosztottak meg.
Valaki – minden bizonnyal egy szélhámos – egyszer azt mondta, nem él a földön őszinte ember. Ez a szélhámosok alapkiindulása. Szerintem sokan álmodoznak arról, hogy szuperbűnözők, nemzetközi gyémánttolvajok meg ilyesmik lesznek – mégsem lopnak, megmaradnak az álmok szintjén. Sokakat megkísért a bűn, különösen ha helyre kis zsákmány a tét, és úgy tűnik, nem hozhatók összefüggésbe a lopással.
De olyan ember is van, akinek észérvein ösztönei lesznek úrrá. Adott helyzetben dönteniük kell, pont úgy, ahogy a hegymászónak a csúcs előtt: hisz ott van előttük. A helyes és a helytelen – akárcsak a következmények – szóba sem jönnek. Ezek a fickók játéknak tekintik a bűncselekményt, és a cél nem csak a zsákmány megszerzése. Kockáztatsz és nyersz – ez az, ami számít. Persze az sem hátrány, ha a zsákmány bőséges.
Ők az alvilág sakkjátékosai. Az IQ-juk általában a zseniszintet verdesi, mentális futóik és bástyáik folyamatosan támadnak. Nem számítanak arra, hogy méltó játszótársuk akad. Mindig meglepődnek, amikor egy átlagos intelligenciájú zsaru sakkot ad nekik. A zsaru meg a motivációjukon lepődik meg. A bűnözés mint kihívás? Na ne.
Mégis a kihívás motivált, amikor az első balhémat véghez vittem. Pénzre volt szükségem. Aki krónikus csajozási kényszerben szenved, annak minden elérhető pénzügymagra szüksége van. Nem sokat rágódtam a pénzhiányon. Egy délután megálltam egy Mobil töltőállomás előtt, és egy nagy feliratra lettem figyelmes az állomás abroncsos állványaival szemben. Az állt rajta: VEGYE LE A KÁRTYÁRÓL – RÁTESSZÜK AZ AUTÓRA. Ez volt az első jele annak, hogy a Mobil-kártya nem csak benzin- és olajvásárlásra használható. Abroncsra nem volt szükségem, hiszen azok szinte még újak voltak. De ahogy a feliratot bámultam, hirtelen belém nyilallt egy nagyszabású haditerv. A fenébe, akár be is válhat, gondoltam.
Kiszálltam, és a benzinkutashoz léptem. Ő volt a tulajdonos. Látásból ismertem már, hiszen többször jártam erre a kocsimmal. Nem volt egy forgalmas benzinkút.
– Többet keresnék benzinkútrablóként, mint benzinkutasként – panaszkodott egyszer.
– Mennyibe lenne nekem egy abroncskészlet? – kérdeztem.
– Erre a kocsira 160 dollár, de a tieid még egész jók – felelte. A szemembe nézett. Láttam, hogy kezdi kapizsgálni.
– Jó, igazából nincs is szükségem abroncsra – vallottam be. – Csak éppen csúnyán legatyásodtam. Elmondom a tervem. Veszek egy abroncskészletet abból ott, és ezzel a kártyával fizetek érte. Csak éppen nem viszem el az abroncsot. Cserébe maga ad nekem száz dolcsit. Magának megmarad az abroncsa, és ha az apám kifizeti a Mobil-számlát, maga megkapja a részét. Csak bele kell vágnia, és amikor tényleg eladja az abroncsokat, mind a 160 dollár a zsebébe vándorol. Mit szól? Baromi jól fog járni, ember.
Végigmért. Szinte láttam kapzsi szemeiben a dollárjeleket.
– És mi lesz a faterrel? – kérdezte óvatosan.
Vállat vontam.
– Rá se néz a kocsimra. Közöltem vele, hogy új abroncsok kellenek, azt mondta, vegyek csak nyugodtan.
Még mindig kételkedett.
– Hadd lám a jogsidat. Biztos loptad a kocsit. – Odaadtam neki junior jogosítványomat. Ugyanarra a névre szólt, mint a kocsi. – Tizenöt éves vagy? Tíz évvel idősebbnek látszol.
– Sokat mutat a kilométerórám – mosolyogtam.
A kutas bólintott, és visszaadta a jogosítványt. – Oda kell szólnom a Mobilnak. Jóvá kell hagyatnom minden nagyobb adásvételt. Ha rábólintanak, felőlem mehet.
A pénztárcámban öt húszas lapult, amikor magam mögött hagytam a benzinkutat.
Mámorító boldogság fogott el. Mivel alkoholt még sosem kóstoltam, nem tudtam az élményt mondjuk egy jóféle pezsgőhöz hasonlítani. Ez volt addigi életem legörömtelibb érzése – a kocsim első ülésén átéltek közül.
A leleményességem őszintén szólva letaglózott. Ha egyszer bevált, miért ne válna be kétszer? Bevált. Az elkövetkező néhány hétben annyiszor vált be, hogy már nem is számoltam. Fogalmam sincs, hány abroncskészletet, akkut, autóalkatrészt vásároltam a hitelkártyával és adtam el az értéke töredékéért. Bronx összes Mobil benzinkútjánál megfordultam. Néha csak arra vettem rá a kutast, hogy ha ad egy tízest, húszdolláros benzin- és olajszámlát állítok ki róla. Elkopott a kártya a sok átveréstől.
Persze totál elszúrtam a dolgot. Abban a hiszemben ténykedtem, hogy a szórakozásom költségét a Mobil állja, szóval buli az élet. Aztán a postaládában feltűnt az első havi számla. A boríték jobban ki volt tömve nyugtákkal, mint egy karácsonyi liba. A végösszegre pillantottam, és átsuhant a fejemen, hogy papnöveldébe vonulok. Rájöttem, hogy a Mobil apával fogja kifizettetni a számlát. Csak ekkor esett le, hogy a játszmában apa a balek.
A szemétkosárba hajítottam a számlát. Két héttel később megjött a második értesítő, az is ment a szemétbe. Fontolgattam, hogy Apa szemébe nézek, és bevallók mindent, de nem volt hozzá bátorságom. Tudtam, hogy előbb-utóbb rájön, de úgy döntöttem, valaki más mondja el neki, ne én.
Közeledett az apám és a Mobil közti személyes találkozó ideje. Meglepő módon mégsem hagytam fel a hitelkártya-szédelgéssel. A zsákmányt továbbra is csinos kis nőkre költöttem, noha tudtam, hogy ezzel apámat rövidítem meg. Fellobbanó szexuális vágyamnak nem volt lelkiismerete.
Egy nyomozó a Mobiltól végül is felkereste Apát a boltjában. A fickó nem győzött bocsánatot kérni.
– Mr. Abagnale, tizenöt éve vezeti nálunk a számláját, s mi ezt nagyra becsüljük. Maximális hitelkategóriába soroltuk, sosem késett a kifizetésekkel. Nem is a számla miatt zaklatom most önt – kezdte az ügynök, apa pedig zavart arckifejezéssel hallgatta.
– Arra lennénk kíváncsiak, uram... azt az egyet szeretnénk tudni, hogy hogy a rossebbe tudott három hónap alatt 3400 dollárnyi benzint, olajat, akkut és abroncsot beleölni egy 1952-es Fordba. 14 készlet abroncsot aggatott a kocsira az elmúlt hatvan nap során, 22 akkut vásárolt az elmúlt 90 nap során, és a számlák szerint legalább 150 litert eszik százon a verda. Nem lehet, hogy azon az istenverte járgányon még olajteknő sincs? Nem gondolt még arra, Mr. Abagnale, hogy becserélje azt a kocsit egy újabbra?
Apa ledöbbent.
– Az nem lehet, nem is használom a Mobil-kártyámat. A fiam használja – mondta, miután észhez tért. – Ez biztosan félreértés.
A Mobil nyomozója több száz Mobil-számlát nyomott Apa orra elé. Mindegyiken az ő aláírása szerepelt – az én kézírásommal.
– Hogy csinálta? És miért? – fakadt ki Apa.
– Nem tudom – felelte a Mobil-ügynök. – Miért nem kérdezzük meg őt magát?
Megkérdeztek. Azt mondtam, halvány lila gőzöm sincs, miről beszélnek. Egyiküket sem sikerült meggyőznöm. Arra számítottam, hogy apa haragudni fog, de inkább zavarodott volt, mint dühös.
– Nézd, fiam, ha elmeséled szépen, hogyan és miért csináltad, lezárhatjuk az ügyet. Kifizetem a számlákat, és nem büntetlek meg. – Ez volt az ajánlata.
Apa nagyon közel állt a szívemhez. Életében sosem hazudott nekem. Azonnal színt vallottam.
– A lányok, apa – lihegtem. – Furcsa dolgokat művelnek velem. Nem tudom megmagyarázni.
Apa és a Mobil nyomozója megértően bólogatott. Apa együttérzően a vállamra tette kezét.
– Ne aggódj, fiam – mondta. – Einstein sem tudná megmagyarázni.
Apa megbocsátott, de Anya nem. Rém dühös lett, és apámat okolta bűneimért. Anyám – a törvényes képviselőm – úgy vélte, Apa rossz hatással van rám. A Karitatív Katolikusoknál – ahol tag volt anyám is – az egyik pap azt javasolta neki, dugjon be a New York-i Port Chester katolikus magániskolába, amelyet direkt zűrös kölyköknek hoztak létre.
A suli nem javítóintézetnek, sokkal inkább flancos tábornak tűnt. Takaros kis házikóban laktam hat másik fiúval, és attól eltekintve, hogy a campus területét nem hagyhattam el és folyamatosan ellenőriztek, nem szenvedtem hiányt semmiben.
Az iskolát igazgató fivérek amolyan jótékonykodóak voltak. Ugyanúgy éltek, mint a rájuk bízott kölykök. Mind ugyanabban az ebédlőben ettünk, az étel finom és bőséges volt. Volt ott mozi, tévészoba, társalgó, uszoda és edzőterem. Számtalan szórakozási és sportolási lehetőség állt rendelkezésünkre. Hétfőtől péntekig, reggel 8-tól délután 3-ig órákon csücsültünk. Egyébként úgy mulattuk az időt, ahogy csak kedvünk tartotta. A fivérek nem szónokoltak nekünk gaztetteinkről, nem untattak minket bibliai előadásokkal. Nagyon el kellett valamit szúrnunk ahhoz, hogy megbüntessenek, és a büntetés általában néhány napnyi szobafogság volt. Csak akkor találkoztam újra ilyesmivel, amikor amerikai börtönbe kerültem. Gyakorta tűnődöm azóta is: vajon a szövetségi büntetés-végrehajtást titokban a Karitatív Katolikusok irányítják?
A szerzetesi életforma ugyanakkor bosszantott is. Elviseltem, de büntetésként, méghozzá meg nem érdemelt büntetésként tekintettem az iskolai kötöttségekre. Végül is Apa – a bűncselekményem egyetlen sértettje – megbocsátott. Akkor meg mit keresek itt? – kérdezgettem magamtól. Leginkább a lányok hiánya borított ki. Mindenütt férfiak vettek körül. Még egy apáca látványa is feldobott.
Még depressziósabb lettem volna, ha tudom, mi történik közben Apával. Míg a suliban időztem, pénzügyi nehézségei támadtak – a részleteket én sem ismerem –, és elvesztette az üzletét.
Apát alaposan tönkrevágták. El kellett adnia a házát, két nagy Cadillacjét s minden egyéb anyagi javait. Alig néhány hónap leforgása alatt Apa milliomosból egy postai alkalmazott életformájára váltott.
Hát ilyen volt, amikor egy év múlva értem jött az iskolába: postai alkalmazott. Anya szíve meglágyult, és megengedte, hogy újra Apával éljek. Megdöbbentett, hogy az öreg szerencséje így megfordult. Komoly bűntudat mardosott. De Apa nem hagyta, hogy magamat okoljam. Biztosított, hogy a tőle lopott 3400 dollár nem játszott közre üzleti bukásában.
– Ne is gondolj rá, kölyök. Csak csepp volt a tengerben – mondta vidáman.
Úgy tűnt, őt nem zavarja hirtelen anyagi és társadalmi bukása – de engem igen. Nem is magam miatt, hanem őmiatta. Olyan magasan szárnyalt, igazi csúcsfej volt, most meg éhbérért dolgozott. Próbáltam belőle kiszedni, hogyan lehetséges ez.
– Mi van a barátaiddal, apa? – kérdeztem. – Emlékszem, mindig kihúztad őket szorult helyzetükből. Egyikük sem ajánlotta fel a segítségét?
Apa csak mosolygott keserűen.
– Majd rájössz, Frank, hogy ha fent vagy, százak tartanak a barátjuknak. Aztán ha lecsúszol, szerencséd van, ha egy is marad, aki kifizeti a kávédat. Igen, van néhány jó barátom. Nem gazdagok, de egyikük szerzett nekem munkát a postán.
Nem akart a szerencsétlensége részletein rágódni, de engem idegesített. Különösen amikor a kocsijában, egy ütött-kopott öreg Chevyben ültünk. A Fordot időközben eladta, és az árát félretette a nevemre kiállított számlára.
– Apa, egyáltalán nem zavar, hogy ebben az öreg kocsiban ülsz? – kérdeztem egy nap. – Mert ez aztán nagy visszalépés a Cadillachez képest, nem?
Ő csak nevetett.
– Nem így kell ezt nézni, Frank. Nem az a fontos, hogy mid van, hanem hogy mi fontos neked. Ez a kocsi pont megteszi. Elvisz, ahová akarom. Tudom, kiféle-miféle vagyok, és csak ez számít. Nem számít, mit gondolnak rólam mások. Úgy érzem, becsületes ember vagyok, és ez fontosabb nekem egy nagy kocsinál... Amíg tudod, kiféle-miféle vagy, minden rendben.
A gond csak az volt, hogy nem tudtam, kiféle-miféle vagyok.
Három rövid év múlva megtaláltam a választ.
– Ki vagy? – kérdezte egy buja barna lány, amikor lehuppantam mögé Miami Beachen.
– Akit csak akarsz – feleltem. És így is volt.

 

 

2 A PILÓTA

 

TIZENHAT EVESEN hagytam el a szülői házat. Önmagamat kerestem.
Nem kényszerítettek, hogy menjek, csak éppen boldogtalan voltam. A család kettéosztottsága nem szűnt meg. Apa még mindig Anya után futott, Anya meg nem akart hozzá visszamenni. Apa még mindig közvetítőként használt, Anya meg továbbra sem fogadta el, hogy az udvarlásban én játszom Cupido szerepét. Nekem se tetszett a dolog. Anya megszerezte a fogtechnikusi diplomát, és egy larchmonti fogorvosnál kezdett dolgozni. Elégedettnek tűnt új, független életével.
Nem terveztem, hogy elfutok. De mindig elfogott a szomorúság, amikor Apa felöltötte postai egyenruháját, és öreg kocsiján munkába indult. Nem tudtam feledni Louis Roth öltönyeit és drága autóit.
Egy júniusi reggelen, 1964-ben, felkeltem és éreztem: ideje lelépni. A világ egy eldugott kis szeglete hívott, és én mentem.
Nem köszöntem el senkitől. Nem írtam búcsúlevelet. 200 dollár volt a bankszámlámon a Chase Manhattan Bank westchesteri fiókjában. A számlát nekem nyitotta Apa egy évvel korábban, azóta sem nyúltam hozzá. Előástam a csekk-könyvemet, és egyetlen bőröndnyi kedvenc ruhával felszálltam a New York-i vonatra. Nem éppen a világ egy eldugott szeglete, de úgy véltem, kezdetnek ideális.
Ha Kansasból vagy Nebraskából érkeztem volna, New York a tébolyult metróival, lélegzetelállító felhőkarcolóival, a mindennapi taposómalommal, kaotizmusával, zajával és közlekedés-özönével biztosan visszaűzött volna a prérire. Számomra a Nagy Alma vadászterület volt. Legalábbis annak tűnt.
Egy órája sem szálltam le a vonatról, amikor egy korombeli fiút rávettem, hogy hazavigyen. A szüleinek elmeséltem, hogy New York állam északi részéből származom, a szüleim meghaltak, próbálok egyedül boldogulni, s míg munkát találok, laknom kell valahol. Azt mondták, addig maradok náluk, amíg csak jólesik.
Nem szándékoztam visszaélni a vendégszeretetükkel. Alig vártam, hogy megszedhessem magam, és továbbállhassak, noha akkor még fogalmam sem volt, hová akarok menni vagy mit akarok csinálni.
Egyetlen határozott célom volt: valamiben sikeresnek lenni. Valamelyik hegynek a csúcsára mászni. És ha már ott vagyok, senki és semmi sem taszíthat le a onnan. Nem fogom elkövetni apám hibáit. Ebben nagyon eltökélt voltam.
Hamarosan bebizonyosodott, hogy a Nagy Almában élni nem éppen édes, még egy bennszülöttnek sem. Gond nélkül találtam melót. Apámnál raktárosként és futárként dolgoztam, volt gyakorlatom a papírbolt-működtetésben. Sorra hívtam a nagy írószergyártó cégeket, és a valóságnak megfelelően mutatkoztam be.
Közöltem velük, hogy csak 16 vagyok, nincs érettségim, de jártas vagyok az írószeriparban. A harmadik megkeresett cég vezetője felvett 1,50-es órabérért. Naivitásomban ezt elfogadható bérnek gondoltam.
Egy hét múlva teljesen kiábrándultam. Rájöttem, hogy nem élhetek New Yorkban heti 60 dollárért, még ha a legócskább hotelben lakom és az automatából eszem is. Ennél is csüggesztőbb volt, hogy randizás terén a partvonalra szorultam. Egy Central Park-i séta és egy utcai büféstől vett hot dog a New York-i lányokat nem vette le a lábáról. És engem sem. A hot dogtól böfögnöm kellett.
Kielemeztem a helyzetem, és a következőre jutottam. Nem azért kapok alacsony fizetést, mert nincs érettségim, hanem mert csak 16 vagyok. Egy fiú pedig nem érdemli egy férfi fizetését.
Így hát egyetlen éjszaka tíz évet öregedtem. Mindenki meglepődött, főleg a nők, amikor kiderült, hogy tinédzser vagyok. Úgy döntöttem, ha amúgy is öregebbnek látszom, lehetek is öregebb. Grafikából mindig is kitűntem a suliban. A jogosítványomban a születési dátumot észrevétlenül átrajzoltam 1948-ról 1938-ra. Aztán a bizonyítékkal a pénztárcámban nekivágtam a munkaerőpiacnak mint érettségi nélküli 26 éves.
Rá kellett jönnöm, hogy az érettségi nélküliek fizetése nem igazán izgatta a minimálbérről szóló törvény megalkotóit. A koromat senki sem vonta kétségbe, de a legjobb ajánlat is – egy teherautósofőr segédjeként – csak 2,75-öt fizetett óránként. Néhány potenciális munkaadóm őszintén a tudtomra adta, hogy nem a kortól, hanem a végzettségtől függ a fizetés mértéke. Minél képzettebb az ember, annál többet keres. Szomorúan kellett megállapítanom, hogy az érettségi nélküli munkás olyan, mint a háromlábú farkas a vadonban. Talán életben marad, de inkább nem. Akkor még fel sem merült bennem, hogy a diplomák éppoly könnyen hamisíthatok, mint a születési dátumok.
110 dollárral át lehet vészelni egy hetet, de élni nem lehet ennyiből. Túlságosan rajongtam a nőkért. Bármelyik lovis megmondja neked: ha csóró akarsz maradni, kancára fogadj. Az én barátnőim is mind versenykancák voltak, és egy csomó pénzbe kerültek.
Ha kifogytam a lóvéból, csak kitöltöttem egy csekket a 200 dolláros számlám terhére.
Vésztartalék volt, nem akartam hozzányúlni. Óvatosan kezdtem: tíz-, legfeljebb húszdolláros csekkekkel. Először a Chase Manhattan Bank fiókjaiban intéztem minden tranzakciót, aztán rájöttem, hogy kis üzletek, hotelek, fűszeresek, egyéb cégek is elfogadnak csekket, feltéve, hogy az összeg nem túlzottan nagy és a személyazonosságot megfelelően igazolják. A hamisított jogosítványom megfelelő igazolványnak bizonyult, így elkezdtem beugrani útba eső hotelekbe, áruházakba, ha 20-25 dollárra volt szükségem. Senki sem kérdezett semmit. Senki sem ellenőrizte a banknál a csekk érvényességét. Csak bemutattam az átpingált jogsit és a csekket, és előbbit már a készpénz kíséretében kaptam vissza.
Könnyű volt, túlságosan is. Néhány nap múlva már tudtam, hogy túlléptem a számlát, és a kiállított csekkjeim érvénytelenek. Mégis újra és újra beváltottam őket, ha ki kellett egészítenem a fizetésemet vagy finanszíroznom kellett egy gyönyörű pipivel töltött ínyenc vacsorát. Mivel a fizetésem állandóan kiegészítésre szorult, s New Yorkban több a pipi, mint egy baromfitelepen, hamarosan már napi két-három érvénytelen csekket állítottam ki.
Próbáltam ésszerű magyarázattal szolgálni tetteimre. Azt mondogattam magamnak, Apa úgyis kifizeti az érvénytelen csekkeket. Máskor a szélhámosok gyógyírjával ápoltam lelkiismeretemet: ha az emberek olyan hülyék, hogy ellenőrzés nélkül elfogadják a csekkjeimet, akkor meg is érdemlik, hogy átverjem őket.
Fiatalkorúságom tényével is vigasztaltam magam. Még ha el is kapnak, nem valószínű, hogy szigorú büntetést kapok, hiszen New York fiatalkorúakra vonatkozó törvényei elnézőek, a bírák pedig megbocsátók. Mivel nincs priuszom, minden bizonnyal visszaküldenek a szüléimhez. Még csak kártérítést sem kéne fizetnem.
Miután aggályaimat e homályos indokokkal lecsillapítottam, otthagytam a munkám, és teljes egészében hamis csekkjeimre támaszkodtam. Nem számoltam, mennyit állítottam ki, de az életszínvonalam látványosan javult. Akárcsak szerelmi életszínvonalam.
Kéthavi értéktelen csekkszórás után azonban szembe kellett néznem a szomorú igazsággal: csaló vagyok. Se több, se kevesebb. Utcai szlengben szólva: profi tapétázó lettem. Túlságosan nem izgatott, hiszen sikeresen tapétáztam, és jelen pillanatban semmi sem volt fontosabb a sikernél.
Egyedül a foglalkozási ártalom izgatott. Tudtam, hogy apám jelentette az eltűnésem a rendőrségen. A zsaruk általában nem vesztegetik az időt eltűnt 16 évesek felkutatásával, hacsak nem gyanítanak bűncselekményt. Az én esetem azonban kétségtelenül kivételesnek számított, mivel bőségesen bűnöztem érvénytelen csekkjeimmel. Tudtam, a rendőrség nem eltűnt személyként, hanem tolvajként köröz. Tisztában voltam vele, hogy a kereskedők és üzletemberek, akiket átvertem, ugyancsak riadókészültségben várnak rám.
Röviden: forró lett a talaj a lábam alatt. Tudtam, hogy egy ideig még bujkálhatok a zsaruk elől, de előbb-utóbb elkapnak, ha New Yorkban maradok, és folytatom a készpénzkifizetők átverését.
El kell hagynom New Yorkot. Ez az alternatíva megrémisztett. A világnak ez az eldugott szeglete hirtelen hidegnek és barátságtalannak tűnt. Manhattanben – pofátlan függetlenségem ellenére – bármikor számíthattam segítségre. Apa és Anya csak egy telefonhívásnyira, rövid vonatútnyira voltak. Tudtam, hogy gaztetteim ellenére a pártomat fognák. A kilátásaim Chicagóban, Miamiban, Washingtonban vagy bármely más metropoliszban határozottan borongósnak tűntek volna.
Egyetlen mesterségben jeleskedtem: a hamis csekkek kitöltésében. Eszembe se jutott, hogy másból éljek, ez volt számomra az elsődleges forrás. Egy másik városban ugyanolyan könnyen csőbe húzhatom a kereskedőket, mint New Yorkban? New Yorkban tényleges, bár értéktelen számlám és érvényes, bár hamisított jogsim is volt, amelyek gyalázatos felhasználásával vígan éltem napjaimat. A csekk-könyvemnek (valódi név, de értéktelen fedezet szerepelt rajta) és az átpingált jogosítványomnak másutt nem vehetnem hasznát. Nevet kéne változtatnom, hamis személyit szereznem és számlát nyitnom, mielőtt ténykedni kezdhetnék. Ez pedig bonyolult és veszélyes feladatnak tűnt. Sikeres csaló voltam, de nem magabiztos csaló.
Akkor is helyzetem kuszaságán vívódtam, amikor néhány nappal később a 42. utcán sétáltam. Nyílt a Commodore Hotel forgóajtaja, és feltárult előttem a megoldás minden problémámra.
Ahogy közelebb léptem, a hotel bejáratán az Eastern Airlines személyzete lépett ki: egy pilóta, egy másodpilóta, egy fedélzeti mérnök és négy stewardess. Vidámak voltak, nevetgéltek, gondtalanul élvezték az életet. A férfiak szikárak és jóképűek voltak; aranysávos egyenruhájuk kalózjelleget kölcsönzött nekik. A lányok tündérien csinosak voltak, olyan kecsesek és színesek, mint mezőn a pillangók. Csak álltam és bámultam, ahogy a személyzeti buszba szálltak. Sosem láttam még ilyen pompás társulatot.
Tovább sétáltam, még mindig szépségük hatása alatt, és hirtelen olyan merészen nagy ívű, káprázatos terv ötlött agyamba, hogy meghőköltem belé.
És ha pilóta lennék? Persze nem igazi pilóta. Nincs kedvem évekig sínylődni a tanulással, gyakorlással, repülős iskolával, munkával, más halandó nyűggel, ami ahhoz szükségeltetik, hogy a pilótafülkébe üljek. Mi lenne, ha díszes pilótaruhába bújnék? Hiszen, gondoltam, az ország bármely hoteljében, bankjában, üzlethelyiségében be tudok váltani egy csekket. A pilótákat mindenki szereti és tiszteli. Bizalmat élveznek. Vagyonosak. Egy pilótáról senki sem feltételezi, hogy idevalósi. Vagy hogy csekkhamisító.
Megtörtem a varázst. Ha jobban belegondolunk, eszement, nevetséges ötlet volt. Igen, kihívás, de őrültség.
A 42. utca és a Park Avenue sarkára értem, ahol a Pan American World Airways épülete tornyosult fölém. Felpillantottam az égbevesző épületre, és nem acélt, követ és üveget, hanem egy meghódításra váró hegyet láttam.
A neves légitársaság igazgatói ezt nem sejthették, de akkor és ott szert tettek legköltségesebb pilótájukra. Méghozzá olyanra, aki repülni sem tud. Kit érdekel? Tudományos tény, hogy a dongó képtelen a repülésre, mégis repül, a tetejébe egy csomó mézet gyűjt.
Én is ez akartam lenni: dongó a Pan Am kaptárában.
Egész éjjel gondolataimba merülten ültem. Pirkadat előtt aludtam el, egy félkész tervvel a fejemben. Improvizálnom kellett, de hát az improvizáció a tudás öreganyja. Fülelsz és tanulsz.
Délután egy körül ébredtem. Megragadtam a Yellow Pagest, és kikerestem a Pan Am számát. Feltárcsáztam a központi számot, és az adásvételi osztályról kértem valakit. Azonnal kapcsoltak.
– Itt Johnson, segíthetek?
Mint Caesar a Rubiconnál, elvetettem a kockát.
– Igen – mondtam. – A nevem Robert Black, Los Angelesben lakom, másodpilóta vagyok a Pan Amnél. – Dobogó szívvel vártam a reakcióját.
– Mit tehetek önért, Mr. Black? – Udvarias és tárgyilagos volt a hangja. Fejest ugrottam a mélybe.
– Ma reggel nyolckor indultunk New Yorkba, este hétkor kell visszaindulnom – Az időpontokat a kisujjamból szoptam. Csak reménykedtem, hogy a fickó még annyira sem ismeri a Pan Am menetrendjét, mint én. – Nem tudom, hogy történt – folytattam bosszúságot mimelve. – Hét éve vagyok a cégnél, de még sosem történt velem ilyesmi. Az van, hogy valaki ellopta az egyenruhám, vagy legalábbis eltűnt, és az egyetlen váltóruhám otthon maradt Los Angelesben. Na már most, ma este vissza kéne repülnöm, és szinte biztos vagyok benne, hogy civil öltözetben nem fog menni... Nem tudja véletlenül, hol szerezhetnék itt egyenruhát, vagy hogy hol kölcsönözhetnék az utunk végéig?
Johnson kuncogott.
– Hát ez nem gond – válaszolt. – Van önnél toll és papír? – Igennel feleltem, mire folytatta. – Menjen a Well-Built Uniform Companyhoz, és keresse Mr. Rosent. Majd ő segít. Felhívom, és szólok neki, hogy érkezik. Mi is a neve?
– Robert Black – feleltem. Reménykedtem, hogy tényleg csak azért kérdezi, mert elfelejtette. Az utolsó mondata azonban eloszlatta aggályaimat.
– Ne aggódjon, Mr. Black. Rosen majd gondoskodik önről. – A hangja akár egy önelégült cserkészé, aki épp most tudta le a napi jócselekedetét. És így is volt.
Alig egy órával később beléptem a Well-Built Uniform Company épületébe. Rosen vékony, szigorú, flegma kis ember volt. Mérőszalag lógott a nyakában.
– Maga Mr. Black? – kérdezte sipító hangon, és amikor bólintottam, begörbítette egy ujját. – Jöjjön utánam.
Követtem a ruhaállványok labirintusába, melyeket rogyásig megpakoltak különböző légitársaságok változatos egyenruháival. Egy sötétkék öltönykollekció mellett álltunk meg.
– A rangja? – kérdezte Rosen egy sor kabátot átböngészve. Mit sem tudtam a repülős terminológiáról.
– Másodpilóta – mondtam abban a reményben, hogy ez a helyes válasz.
– Mármint elsőtiszt – mormogta.
Végig próbáltam néhány kabátot meg nadrágot a méret végett. Rosen elégedetten bólintott.
– Nem passzol tökéletesen, de nincs időnk átszabni. Addig mindenesetre megteszi, amíg több ideje nem lesz válogatni. – A kabátot ráfektette egy varrógépre, és ügyesen-fürgén három aranysávot szegett mindkét ujj hajtókájára. Aztán a fejembe nyomott egy sildes sapkát.
Feltűnt, hogy az egyenruháról és a sapkáról is hiányzik valami.
– Hol a Pan Am-jelvény meg a Pan Am-embléma? – kérdeztem.
Rosen furcsállóan pillantott rám. A testem megfeszült. Elszúrtam, gondoltam.
– Ja, azokkal nem foglalkozunk – vont vállat Rosen. – Mi csak egyenruhákat gyártunk. Maga vasáruról beszél, az pedig közvetlenül a Pan Amtől jön, legalábbis itt New Yorkban. A jelvényt meg az emblémát a Pan Am ellátmányozó osztályáról kell beszereznie.
– Ó, persze – mosolyogtam. – L. A.-ben ugyanazok szállítják az emblémát, akik az egyenruhát. Mennyivel tartozom az egyenruháért? Kiállítok egy csekket. – Már nyúltam is a csekkkönyvemért, amikor derengem kezdett, hogy a csekken ifjabb Frank Abagnale neve áll. Tutira leleplezné az én kis magánszámomat.
Maga Rosen hárította el a katasztrófát.
– 289 dollár, de nem fogadhatok el csekket. Csalódottnak tettettem magam.
– A csudába, Mr. Rosen, akkor beváltom ezt a csekket, és hozom a készpénzt.
– Készpénzt sem fogadhatok el – rázta meg a fejét Rosen. – Az összeget a munkavállalói számlaszámán kell feltüntetnem. Majd levonják a munkaruházati pótlékjából vagy a fizetéséből. Nálunk ez így szokás. – Rosen a légi információk valóságos tárházának bizonyult. Hálás voltam neki érte.
Rosen átnyújtott egy nyomtatványt. Elkezdtem beírogatni a kívánt információkat. A név mellett öt kis összekapcsolt kockát találtam. Úgy véltem – helyesen –, hogy a munkavállalói szám beírására szolgálnak. Öt kocka. Öt számjegy. Leírtam az első eszembe jutó öt számjegyet, és szignáltam a nyomtatványt. Rosen letépte a legfelső példányt, és a kezembe nyomta. A maradék kettőt megtartotta.
– Nagyon szépen köszönöm, Mr. Rosen – mondtam, és fess egyenruhámban lefalcoltam. Ha Rosen válaszolt is, én nem hallottam.
Visszatértem a szobámba, és újra tárcsáztam a központi számot.
– Elnézést, de az ellátmányozó osztályra irányítottak – mondtam zavart színlelve. – Megmondaná, kérem, mi az? Nem a cégnél dolgozom, és kézbesítenem kell oda valamit.
A telefonközpontos lány nagyon segítőkész volt.
– Az ellátmányozás a mi munkavállalói áruházunk – mondta. – A Kennedy repülőtér 14-es hangárjában van. Ismeri az utat?
Azt feleltem, igen. Megköszöntem a segítségét, majd egy reptéri busszal a Kennedyre mentem. Rémület lett úrrá rajtam, amikor a sofőr kitett a 14-es hangárnál. Bármilyen ellátmányozót tart is a Pan Am a 14-es hangárban, biztos nagyon értékes. A hangár valóságos erőd volt, magas kerítés vette körül, a tetején szögesdrót futott végig, a bejáratokat fegyveres őrszemek védték. Az őrbódé felett minden bejáratnál a következő figyelmeztetés lógott: CSAK DOLGOZÓKNAK.
Tucatnyi pilóta, stewardess és civil lépett be a hangár területére, míg én felderítést végeztem a buszmegállóból. Észrevettem, hogy a civilek megállnak, és igazolják magukat az őröknek. Az egyenruhás személyzet nagy része, pilóták és stewardessek könnyedén átjutottak a kapun túlra. Némelyik rá se pillantott az őrökre. Amikor egyikük visszafordult, és mondott valami az őrszemnek, láttam, hogy a mellzsebére erősítve, a jelvénye alatt igazolvány függ.
Lógott az eső lába. Hoztam magammal egy fekete esőkabátot, ahhoz hasonlót, amit néhány pilóta a karján hordott. Újonnan szerzett pilóta-egyenruhám egy kis sporttáskában hevert. Kicsit úgy éreztem ekkor magam, mint Custer, amikor ráakadt Ülő Bika sziúira.
Pontosan úgy tettem, mint Custer. Rohamoztam. Bementem az egyik reptéri vécébe, átöltöztem egyenruhába, a civil cuccaimat a sporttáskába gyűrtem. Aztán otthagytam a terminált, és közvetlenül a 14-es hangár legközelebbi bejáratához mentem.
Az őr a bódéban állt, a hátát mutatta nekem. Ahogy közeledtem a kapu felé, lekaptam a sapkám, az esőkabátot a bal vállamra vetettem, eltakarva ezzel a kabátom teljes baloldalát. Amikor az őr megfordult, és a szemembe nézett, az ujjaimmal a hajamba túrtam. A sapka a bal kezemben.
Nem torpantam meg. Mosolyogtam, és magabiztosan így szóltam:
– Jó reggelt!
Az őr meg sem próbált megállítani, noha viszonozta köszönésemet. Egy perccel később már a 14-es hangárban voltam. Valóban hangár volt. Az épület hátuljában parkoló, csillogó 707-es uralta a színt. A 14-es hangár ugyanakkor óriási, fülkékre tagolt irodahelyiség volt. Itt találtak otthonra a főpilóta és a főstewardess irodái, a cég meteorológiai irodái, és tucatnyi más helyiség, amelyek elgondolásom szerint egyéb Pan Am funkciókat és alkalmazottakat rejtettek. Csak úgy nyüzsgött a sok ember. Több tucat pilóta, egy sereg stewardess és számtalan civil kavargótt körbe-körbe. Ez utóbbiak feltevésem szerint hivatalnokok, jegyügynökök, szerelők és egyéb földi alkalmazottak voltak.
A folyosón haboztam kicsit, hirtelen félelem fogott el. Újra 16 évesnek éreztem magam. Biztos voltam benne, ha meglátnak, rájönnek, hogy túl fiatal vagyok pilótának, és szólnak a legközelebbi rendőrnek.
Rám se bagóztak. Akik mégis felém pillantottak, sem kíváncsiságot, sem érdeklődést nem mutattak. Egy burkolt falon jókora plakát lógott, rajta a különböző részlegek felsorolása. Nyilak mutatták az irányt. Az ellátmányozás – egy katonai jellegű helyiség millió polccal – tőlem balra, egy folyosóval lejjebb terült el. Egy nyurga ifjonc – akinek a neve ott díszelgett az inge jobb oldalán – odabent ült egy nagy asztal mögött. Felállt a székéből, ahogy megálltam a pultnál.
– Segiccség kéne? – mondta melaszos hangon. Ez volt az első déli beszéd, amit életemben hallottam. Tetszett.
– Igen – mondtam bánatos mosolyt erőltetve az arcomra. – Szükségem lenne egy pár jelvényre és egy sapkaemblémára. A kétéves kölyköm tegnap este letépte őket az egyenruháról, és nem hajlandó vagy nem tudja megmondani, mit művelt velük.
A raktáros felnevetett.
– Gyanittom, több je'vény van a kölkökné' meg a lányokná', mint a pilótákná' – tréfálkozott. – Mindegy, mer' úgyis lecseréjjük a nagy részét. Tessék. Aggyá meg a nevét meg a munkavállalói számát. – Az asztalán álló irattartóból elővett egy nyomtatványt, és a pultra dobta egy pár aranyszínű jelvény és egy Pan Am kalapembléma kíséretében.
– Robert Black elsőtiszt, 35099 – mondtam, miközben a helyére aggattam az emblémát és a zubbonyomra erősítettem a jelvényeket. – Los Angelesből jöttem. Megadjam a címemet?
Vigyorgott. – Fenét! Azok a rohadt komputerek csak úgy zabájják a számokat – válaszolta, és elém csúsztatta a nyomtatvány egy példányát.
Lézengtem egy darabig, feltűnésmentesen elvegyültem a tömegben, majd elhagytam az épületet.
A lehető legtöbb információra volt szükségem, és ez jó alkalomnak tűnt, hogy begyűjtsek némi ínyencséget a pilótákról és a repülőgépekről. Annak ellenére, hogy sok pilóta és szakember ténfergett az épületben, úgy tűnt, nem ismerik egymást. Különösképp a műanyag azonosítókártya, afféle személyi igazolvány érdekelt, amelyet a legtöbb pilóta a mellkasán hordott. Megfigyeltem, hogy a stewardesseknek hasonló igazolványuk van, de a retiküljük vállszíján tartják.
Néhány pilóta a folyosói hirdetőtáblára ragasztott közleményeket tanulmányozta. Megálltam, és úgy tettem, mint aki szintén a – főleg légügyi és Pan Am – hírekre kíváncsi. Ily módon közelebbről is szemügyre vehettem egy pilóta igazolványát. Kicsit nagyobb volt, mint a jogosítvány, hasonló ahhoz, ami a zsebemben lapult, leszámítva a jobb felső sarkában díszelgő útlevél méretű fotót, illetve a tetején végigfutó, a társaság színeiben játszó Pan American feliratot és lógót.
Ahogy elhagytam az épületet, már tudtam, hogy az egyenruhánál többre lesz itt szükségem, ha sikeres Pan Am-pilóta akarok lenni. Például igazolványra. A jelenleginél jóval elmélyültebb ismereteket kell szereznem a Pan Am működéséről. Az egyenruhát a szekrénybe zártam, és kutatni kezdtem a könyvtárakban, könyvesboltokban. Végigrágtam magam mindenen, ami a pilótákkal, repüléssel és repülőkkel kapcsolatos. Az egyik kis könyv különösen hasznosnak bizonyult. Egy veterán Pan American-pilóta visszaemlékezéseit rögzítette, tonnányi fotóval, a teljes reptéri terminológia felvonultatásával. Csak később jöttem rá, hogy a pilóták nyelvezete igencsak avíttas.
Ugyanakkor egy csomó, szerintem elengedhetetlen információ nem szerepelt az átböngészett könyvekben és képeslapokban, így hát visszatértem a Pan Amhez.
– Egy pilótával szeretnék beszélni – mondtam a telefonközpontosnak. – Az iskolai újságnak szeretnék írni a pilóták életéről – tudja, merre repülnek, hogyan treníroznak, ilyesmi. Ön szerint szóba állna velem egy pilóta?
A Pan Amnek vannak a legkedvesebb alkalmazottai.
– Éppenséggel kapcsolhatom a személyzeti társalgót – mondta az asszony. – Biztos van ott valaki, aki válaszol néhány kérdésedre.
Egy kapitány szívesen segített. Örült, hogy a fiatalok érdeklődnek a pilótakarrier iránt. Bobby Blackként mutatkoztam be, s néhány ártalmatlan kérdés után feltettem a fontosabb kérdéseket.
– Hány éves a Pan Am legfiatalabb pilótája?
– Hát, ez attól függ – felelte. – Néhány mérnökünk csak 23-24 éves. A legifjabb másodpilóta húszas évei végén járhat. A kapitányok átlagéletkora kábé negyven év.
– Értem – mondtam. – És ha a másodpilóta csak 26 éves vagy annál is fiatalabb?
– Nem, nem – felelte gyorsan. – Szerintem nálunk ilyen fiatalok alig-alig vannak, de úgy vettem észre, a többi légitársaságnak számos ifjabb másodpilótája akad. Persze sok múlik a repülőgépen és rangidősségen. Minden a rangidősségen alapul, azaz azon, mióta van a pilóta a cégnél.
Máris rengeteget segített.
– Mikor van felvétel? Mármint hány évesen jelentkezhet egy pilóta a légitársasághoz, mondjuk a Pan Amhez?
– Ha jól emlékszem, húsz év körül, fedélzeti mérnökként kerülhetsz alkalmazásba – mondta a kapitány. Kiváló memóriája volt.
– Akkor elméletileg hat-nyolc éven belül másodpilóta is lehet az emberből? – erősködtem.
– Lehetséges – értett egyet. – Voltaképpen egyáltalán nem szokatlan, hogy egy arra alkalmas emberből másodpilóta lesz hat-nyolc éven belül. Vagy akár rövidebb idő alatt is.
– Megmondaná, mennyit keres egy pilóta?
– Hát ez megint csak a rangidősségtől, az útvonalaktól, a heti repülési órák számától meg egyéb tényezőktől függ – mondta a kapitány. – Azt mondanám, egy másodpilóta maximum 32 ezret, egy kapitány kábé 50 ezret kereshet.
– Hány pilótája van a Pan Amnek? A kapitány kuncogott.
– Ez nehéz kérdés, fiam. Nem tudom a pontos számot, de becslésem szerint olyan 1800. Pontosabb adatokhoz jutnál a személyzeti vezetőtől.
– Semmi szükség rá – mondtam. – Hány helyen tartózkodnak a pilóták?
– Nyilván a bázisokra gondolsz – válaszolt. – Az Egyesült Államokban öt bázisunk van: San Fransiscóban, Washingtonban, Chicagóban, Miamiban és New Yorkban. Ezekben a városokban élnek az alkalmazottaink. Ott, mondjuk San Fransiscóban jelentkeznek munkavégzésre, onnan indulnak el és ott is fejezik be a repülést. Jó, ha tudod, hogy mi nem belföldi légitársaság vagyunk, azaz nem repülünk az ország egyik városából a másikba. Kizárólag nemzetközi légi szállítással foglalkozunk, külföldi úti célokkal.
Ez az információ sokat segített.
– Nyilván furcsán hangzik, kapitány, de furdal a kíváncsiság. Elképzelhető, hogy én is New York-i másodpilóta vagyok, és maga is New York-i másodpilóta, mégsem találkozunk soha?
– Nagyon is lehetséges, főleg másodpilótáknál, hogy sohasem kerülnek ugyanarra a gépre – mondta a beszédes kapitány. – Hacsak nem találkozunk valami munkahelyi vagy társasági eseményen – ami valószínűtlen –, elképzelhető, hogy sosem futunk össze. Egy másodpilóta több kapitánnyal és mérnökkel találkozik, mint másodpilótával. Velük újra összefuthat, ha áthelyezik. De soha nem repülhet egy másik másodpilótával, hiszen abból csak egy van egy gépen. Annyi pilóta dolgozik a cégnél, hogy mindenki nem ismerhet mindenkit. Tizennyolc éve vagyok a cégnél, de nem hinném, hogy hetven-nyolcvan pilótánál többet ismernék.
A kapitány szóbeli flipperje sorra gyújtotta fel a lámpákat a fejemben.
– Úgy tudom, a pilóták ingyen repülhetnek, mármint utasként, nem pilótaként. Igaz ez? – kérdeztem rögtön.
– Igen – mondta a kapitány. – De két különböző dologról beszélünk most. Vannak előjogaink. Azaz én meg a családom előre meghatározott esetben és módon utazhatunk repülővel. Azaz ha van hely, leülhetünk, és a jegynek csak az adóját kell kifizetnünk. Aztán meg ott a potyautazás. Például ha a főnököm ma este azt mondja, holnapra legyek L. A.-ben, és vezessek egy onnan induló gépet, akkor odarepülhetek a Deltán, az Easternen, a TWA-n vagy bármely más társaság Los Angelesbe tartó gépén. Elfoglalhatok egy üres széket vagy – és ez a valószínűbb – a pótszéket. Ez egy kis lehajtható ülés a pilótafülkében. Általában a potyázó pilóták, VIP-személyek és légügyi ellenőrök használják.
– A potyautasnak a gépet is kell vezetnie?
– Nem, dehogy – felelte. – Hiszen egy másik társaság gépével repül. Szívélyességből minden bizonnyal felajánlják a pilótaülést, de én mindig visszautasítom. Azért utazunk egymás gépein, hogy eljussunk valahová, nem azért, hogy dolgozzunk – nevetett.
– Hogyan működik az ilyesmi? Mármint a potyázás. – Nagyon belelkesültem. És a kapitány türelmes volt. Nyilván szerette a gyerekeket.
– Mindent tudni akarsz, igaz? – kérdezte barátságosan, aztán már válaszolt is a kérdésemre. – Nos, a dolog kulcsa a lila cédula. Mindjárt elmagyarázom. Mondjuk Miamiba szeretnék menni a Deltával. Elmegyek a Delta irodájába, bemutatom a Pan Am-kártyámat, és kitöltőm a Delta lila céduláját. Megadom az úti célt, a beosztásomat, a munkavállalói számomat és a pilótaengedélyem számát. Kapok egy példányt a nyomtatványból, ezt hívjuk mi „pótléknak”. A cédulát a fedélzeten odaadom a stewardessnek, aztán beülök a pótszékbe.
Még nem végeztem. Úgy tűnt, őt sem zavarja, ha folytatom.
– Hogyan néz ki a pilótaengedély? – kérdeztem. – Amolyan falra akasztható oklevél vagy inkább olyan, mint a jogsi?
Nevetett. – Nem, nem falra akasztható oklevél. Elég nehéz körülírni, de tényleg. Kábé olyan nagy, mint a jogosítvány, de nincs rajta fotó. Csak egy fehér kártya, rajta feketével nyomott szöveg.
Úgy döntöttem, visszaengedem ezt a kedves embert kényelmes irodájába.
– Nahát, kapitány, baromira köszönöm – mondtam. – Tök jó fej volt.
– Örülök, hogy segíthettem, fiam – mondta. – Remélem, te is kapsz majd jelvényt, már ha arra vágynál.
Már megkaptam a jelvényt. Csak egy azonosító kártya és egy pilótaengedély kellett. A kártya miatt nem aggódtam. A pilótaengedély viszont idegesített. A szövetségi légügyi hivatal nem éppen csomagküldő szolgálat.
Az ujjaimra bíztam magam az azonosító kártya utáni hajszában. Felütöttem a Yellow Pagest az AZONOSÍTÓ KÁRTYA címszónál, és kiválasztottam egy Madison Avenue-ra bejegyzett céget (gondoltam, a Madison Avenue-i cégek csak elegánsak lehetnek). A cégnél aztán öltönyben jelentem meg.
Tekintélyes irodában találtam magam. Az érkezőket egy recepciós fogadta.
– Segíthetek? – kérdezte kimérten.
– Az egyik üzletvezetővel szeretnék beszélni – válaszoltam hasonlóan üzleti stílusban.
Az üzletvezető olyan ember benyomását keltette, aki rangon alulinak érzi, ha azonosító kártyákról faggatják. Ezért olyasmivel hozakodtam elő, ami felkelthette az érdeklődését: egy nagy üzlet lehetőségével.
– A nevem Frank Williams, és a Puerto Ricó-i Carib Airt képviselem – kezdtem határozottan. – Mint nyilván ön is tudja, működésünket kiterjesztjük az Egyesült Államok területére is. Jelenleg kétszáz emberünk dolgozik a Kennedy reptéren ideiglenes, papírból készült igazolványokkal. Most szeretnénk átállni a hivatalos, laminált, színes fényképpel és a cég lógójával ellátott, műanyag kártyákra. Olyasmire, mint amit a többi légitársaság is használ. Minőségi kártyát szeretnénk. Úgy értesültem, önök csak minőségi termékekkel foglalkoznak.
A jelek szerint még nálam is kevesebbet tudott a Carib Air létezéséről és jövőbeli terjeszkedési szándékairól. Egyébként sem tűnt olyannak, aki hagyná, hogy a tények a zsíros üzlet útjába álljanak.
– Ó, igen, Mr. Williams. Hadd mutassam meg a kínálatunkat – mondta lelkesen, és az irodájába vezetett. A polcról leemelt egy hatalmas, bőrkötésű termékkatalógust – amelyben pergamentől a vízjeles kötvényig minden volt –, átlapozta, és egy egész oldalnyi különféle igazolványformátumot tárt elém.
– Na már most, a legtöbb légitársaság ezt használja – mutatott egy kártyára, a Pan Am-igazolvány kiköpött mására. – Van rajta munkavállalói szám, bázis, beosztás, munkakör, fénykép és – amennyiben kívánja – a cég lógója. Azt hiszem, remekül beválna.
Teljesen egyetértettem.
– Igen, azt hiszem, ez a kártya kell nekünk – bólintottam. Pontosan ilyen kártyára vágytam. A fickó komplett költségkimutatást készített minden lehetséges verzióra.
– Tudna adni egy mintapéldányt? – kérdeztem hirtelen. – Szeretném megmutatni a vezetőinknek. Ők mondják ki a végső szót.
Az ügynököt kenyérre lehetett kenni. Máris a kártyát tanulmányoztam.
– Jó ez, csak üres – mondtam. – Tudja mit? Töltsük ki, hogy ők is lássák, milyen a késztermék. Lehetnék én a kísérleti nyúl.
– Kiváló ötlet – mondta, és egy fényképezőgéphez vezetett. Percek alatt elkészültek az igazolványképek.
Kiválasztottunk egyet (a selejtet nagylelkűen nekem adta), ügyesen körbevágta, és beillesztette a helyére a kártyán. Aztán a megfelelő rubrikába beírta az álnevemet, felvett rangomat (másodpilóta), kitalált munkavállalói számomat, magasságomat, súlyomat, hajszínemet, koromat, nememet. Átlátszó, kemény műanyaggal burkolta be, és a névjegyével együtt átnyújtotta.
– Biztosan gyümölcsöző lesz az együttműködésünk, Mr. Williams – mondta, miközben kikísért.
Nekem máris termett egy gyümölcsöt ez az együttműködés. Egyvalamit kivéve. A remek kis kártyáról hiányzott a Pan Am jellegzetes lógója és cégneve. Épp azon tűnődtem, hogy oldjam meg a problémát, amikor egy hobbibolt kirakata vonta magára a figyelmemet. Kecsesen ívelt hegyek közt egy sor repülőmodell, köztük számos kereskedelmi légitársaság gépe lebegett. Köztük pedig egy gyönyörű Pan Am sugárhajtású gép a cég híres lógójával a farkán és a cég szerzői jogilag védett címsorával a törzsön és a szárnyakon.
Többféle méretben volt kapható, én a legkisebbet választottam 2 dollár 49 centért, szétszerelt állapotban, majd rohantam vissza a szobámba. Kihajítottam a repülőalkatrészeket. A készletben elhelyezett útmutatót követve beáztattam a matricákat, míg el nem váltak a műanyagtól. A lógó és a cégnév észrevehetetlenül vékony műanyagból készült. A Pan Am-logót az igazolvány bal felső sarkára, a címsort pedig óvatosan a tetejére ragasztottam. Az áttetsző matricák a száradás után úgy festettek, mintha a kártyára nyomtatták volna őket.
Tökéletes. A Pan Am-kártya pontos másolata. Mikroszkópos vizsgálatra lett volna szükség annak megállapításához, hogy a matrica a műanyag tok külsején helyezkedik el. Nyugodtan fölcsíptethettem volna a kártyát a mellzsebemre, és kiállta volna a próbát a Pan Am igazgatósági ülésén is.
A pilótasághoz ez azonban még nem elég. Eszembe jutottak a csalárdul meginterjúvolt kapitány szavai.
– A pilótaengedély a legfontosabb. Mindig magaddal kell hordanod, ha repülőt vezetsz. Én közös irattárcában tartom az azonosító kártyával. Minden egyes alkalommal, ha a kártyát kérik, az engedélyt is kérni fogják.
Napokig töprengtem a dolgon, de semmi megoldásra nem jutottam, tekintve, hogy nem töltöttem éveket kereskedelmi pilótaiskolában. Újra körbejártam a könyvesboltokat, végiglapoztam a különféle, repülésről szóló kiadványokat. Azt sem tudtam, mit keresek, mégis rátaláltam.
Az egyik könyv hátlapján találtam egy kis hirdetést, amelyet egy Milwaukee-beli dísztáblagyártó cég helyezett el a szakmabeliek részére. Ajánlata szerint a cég bármely pilótaengedély ezüsttel gravírozott, 20x28 centis, keményfa keretbe foglalt, csinos kis másolatát elkészítette 35 dollárért. A cég a légügyi hatóság standard, előre gyártott sablonját használta. A pilótának pusztán a vonatkozó adatokat kellett megadnia. Az engedélyszámért és rangjelzésért cserébe a cég elküldte az engedély bárhol bemutatható ezüst mását. Úgy tűnt, rábukkantam a hatóság csomagküldő szolgálatára.
Persze, hogy kellett a dísztábla. Úgy véltem, ha már a kezemben van, majd csak rájövök, hogyan kicsinyíthetem le papírra. És akkor lesz pilótaengedélyem!
Úgy feldobott az ötlet, hogy nem levélben, hanem telefonon kerestem fel Milwaukee-beli irodájukat. Közöltem az eladóval, hogy emléktáblát szeretnék, és megérdeklődtem, vajon telefonon lebonyolítható-e a tranzakció.
Semmiféle jelét nem adta annak, hogy zavarná a nagy sietség.
– Nos, minden szükséges információt megadhat telefonon, de az emléktáblát csak csekk ellenében vagy készpénzátutalás után postázzuk – mondta. – Közben persze már elkezdünk dolgozni a piszkozaton. Különleges megrendelésként kezeljük. Postaköltséggel és csomagolással együtt is csak 37 dollár 50 centbe fog kerülni.
Nem csűrtem-csavartam. Megadtam a Frank Williams álnevet, megadtam álkoromat és valódi súlyomat, magasságomat, haj- és szemszínemet és társadalombiztosítási számomat. A pilótaengedély vagy -bizonyítvány száma mindig megegyezik a társadalombiztosítási számmal. Az elérhető legmagasabb pilótakategóriába, a légi utasszállítóba soroltam magam. Mondtam a fickónak, hogy DC-9-eseken, 727-eseken és 707-eseken is repültem. Megadtam a New York-i posta címét (nem szokatlan cím egy kereskedelmi pilótától, aki folyton átutazóban van), és biztosítottam, hogy még ma feladom a postán a pénzt. Voltaképpen egy órán belül feladtam a pénzt. Hetek óta ez volt az első érvényes kifizetésem.
Az emléktábla egy héten belül megérkezett. Nagyszerűen festett. Nemcsak hogy teljes értékű pilótává avatott, de az engedély másolatán a Szövetségi Légügyi Hatóság, az FAA igazgatójának aláírása is díszelgett.
Elvittem az emléktáblát egy eldugott brooklyni nyomdába, és megkerestem a nyomdamestert.
– Szeretném lekicsinyíteni az engedélyt, hogy a pénztárcámban hordhassam, tudja, mint egy oklevelet. Menni fog?
A nyomdász áhítattal tanulmányozta az emléktáblát.
– Nahát, nem is tudtam, hogy a pilóták ilyesmit kapnak, ha megtanulnak repülni – mondta. – Szebb, mint egy egyetemi diploma.
– Az eredeti engedély igazolvány nagyságú, csak otthon felejtettem L. A.-ben – magyaráztam. – Ezt a barátnőmtől kaptam ajándékba. Most jó pár hónapig itt állomásozom, ezért szeretnék róla egy pénztárcában hordható másolatot. Menni fog erről, vagy menjek haza az eredetiért?
– Nem kell, erről is menni fog – mondta, és egy speciális kamerával eredeti méretére csökkentette, egy vastag fehér lapra kinyomtatta, kivágta, és a kezembe nyomta. Félóráig sem tartott az egész, és mindössze öt dolcsiba került. Magam borítottam be két műanyagdarabbal. Még sosem láttam pilótaigazolványt, de ez fenemód úgy nézett ki.
Felöltöttem a pilóta-egyenruhám, amely most már tökéletesen passzolt rám, félrecsaptam a fejemen a kalapot, és felszálltam a La Guardia reptérre tartó autóbuszra.
Készen álltam a repülésre. Feltéve, hogy nem én fogom vezetni a gépet.

 

 

3 CSALÓKA ÉGBE SZÁLLNI

 

AZ EGYENRUHA ELBŰVÖLŐ tud lenni, különösen az, amelyik kivételes adottságú, bátorságú és teljesítőképességű személynek mutatja viselőjét.
Az ejtőernyősjelvény különleges katonatípust jelképez. A tengeralattjárósok delfinje a rendkívüli tengerészekre utal. A rendőrök kék jelvénye a hatalom szimbóluma. A vadőrök ruházata természetismeretet fejez ki. Még a portás tarka öltözete is a pompa és méltóság tétova látszatát kelti.
Nagyszerűen éreztem magam Pan Am-pilóta-egyenruhámban, ahogy beléptem a La Guardia reptérre. Szemmel látható tisztelet és megbecsülés övezett. A férfiak áhítattal vagy irigyen néztek rám. A csinos lányok és asszonyok rám mosolyogtak. A reptéri rendőrök előzékenyen biccentettek. A pilóták és stewardessek mosolyogtak, megszólítottak vagy üdvözlésül intettek egyet elhaladóban. Minden férfi, nő és gyerek, aki észrevett, kedvesen és barátságosan viselkedett velem.
Mámorító érzés volt, imádtam. Az igazat megvallva azonnal rabja lettem. Az elkövetkező öt évben az egyenruha lett az alteregóm. Ugyanúgy kívántam, mint drogos a heroint. Ha magányosnak, depressziósnak, kitaszítottnak vagy értéktelennek éreztem magam, felhúztam a pilóta-egyenruhát, és emberek közé mentem. Az egyenruha tisztelettel és megbecsüléssel öltöztetett fel. Előfordult, hogy nélküle feleslegesnek és levertnek éreztem magam. Ha felhúztam, Fortunatus kalapját találtam a fejemen és hét mérföldes csizmákat a lábamon.
Aznap reggel a La Guardia folyosóján elvegyültem az emberek között és sütkéreztem a hamis dicsőségben. Lépésről lépésre elterveztem, hogyan jutok a fedélzetre, hogy aztán a repülőről leszállva egy távoli városban újra kezdjem a csekkszédelgést. De a terv megvalósítását későbbre halasztottam. Túl jól éreztem magam a figyelem középpontjában, tisztelettől övezve.
Megéheztem. Odaléptem a sok reptéri étterem egyikéhez, leültem egy székre a bárpultnál, és szendvicset meg tejet rendeltem. Már majdnem végeztem az evéssel, mikor átellenben leült a bárszékre egy TWA-másodpilóta. Rám nézett és biccentett. Kávét és zsemlét rendelt, majd mérsékelt kíváncsisággal megkérdezte:
– Mit keres a Pan Am itt, a La Guardian? – Ezek szerint a Pan Am nem repült a La Guardiáról.
– Az első adandó géppel potyáztam ide Friscóból – válaszoltam. – Fogok egy helikoptert a Kennedyre.
– Milyen berendezésen vagy? – kérdezte a zsemlébe harapva. A fejem zsongani kezdett. Majdnem kiborultam. Berendezés?
Mit érthet berendezés alatt? Motorokat? Műszerfalat? Mit? Nem tudtam felidézni, hogy valaha is hallottam volna ezt a szót kereskedelmi légitársaságokkal kapcsolatban. Eszelősen kerestem a választ, hiszen a jelek szerint teljesen hétköznapi dologról volt szó. A fejemben újraolvastam a veterán Pan Am kapitány memoárját, a kedvenc kis könyvemet, amit lexikonnak használtam. Nem emlékeztem, hogy valaha is használta volna a „berendezés” kifejezést.
Kell hogy legyen valami értelme. A TWA pilótája csak bámult, a válaszra várt.
– General Electric – mondtam reményteljesen. Egyértelműen rossz válasz volt. A férfi tekintete jéghidegre váltott, arcvonásai óvatossá váltak.
– Ó – mondta. A kedvesség eltűnt a hangjából. Visszatért a kávéhoz meg a zsemléhez.
Megittam a maradék tejet, és három dollárt dobtam a pultra. Több mint elegendő fizetség egy reggeliért. Felálltam, és biccentettem a TWA-pilóta felé.
– Viszlát – mondtam, és az ajtó felé indultam.
– Baöszma – dörmögte. Nem értettem pontosan, mit mondott, de gyanítom, valami olyasmit, amit magamnak meg se tudnék csinálni.
Mindegy. Tudtam, hogy minden kutatásom és utánajárásom ellenére sem készültem fel eléggé vakmerő potyautas kalandomra. Nyilvánvaló, hogy számos egyéb mellett a pilótanyelvezetben is otthonosabban kellene mozognom. Ahogy otthagytam a terminált, megpillantottam egy súlyos batyuval küszködő TWA-stewardesst.
– Segíthetek? – kérdeztem a poggyászért nyúlva. Készségesen lemondott róla.
– Kösz – mondta vigyorogva. – Ott kint van a buszunk.
– Most szálltal le? – kérdeztem, ahogy közeledtünk a buszhoz.
– Igen, totál kivagyok – fintorgott. – Az utasok fele whisky-ügynök volt, hazafelé tartottak egy skóciai találkozóról, szóval képzelheted, mi volt ott. Elképzeltem és felnevettem.
– Milyen berendezésen vagy? – kérdeztem hirtelen.
– Hét-nulla-hetesen. Imádom – mondta, miközben felhajítottam a csomagját a buszra. Megállt a busz ajtajában, és kinyújtotta a kezét. – Kösz, cimbora, jókor jöttél.
– Örülök, hogy segíthettem. – Komolyan gondoltam. Karcsú, elegáns, tündéri arcú, gesztenyebarna lány volt. Felettébb vonzó. Más körülmények között szerettem volna közelebbről megismerni. Most meg se kérdeztem a nevét. Vonzó volt, de töviről hegyire ismerte az utasokat. A randink kínosan végződhetett volna.
Mint kiderült, a reptéri dolgozók imádnak szakmai dolgokról fecsegni, és én szemmel láthatólag még nem álltam készen az akcióra. Szóval a berendezés repülőt jelent, tűnődtem a busz felé haladva. Kicsit hülyének éreztem magam. Félúton Manhattan felé nevetésben törtem ki, ahogy elképzeltem, amint a TWA-elsőtiszt most éppen azt meséli kollégáinak, hogy a hülye Pan Ames, akivel találkozott, mosógépen repül.
A következő néhány napot dögrováson töltöttem. Eddig a leghasználhatóbb információforrásaimra a légitársaságoknál bukkantam, szóval elkezdtem hívogatni a különféle cégeket, hogy az embereikből információt csikarjak ki. Egyetemistaként mutatkoztam be, aki dolgozatot ír a légitársaságokról, máskor készülő könyv szerzőjeként vagy újságíróként, esetleg valamelyik környéki napilap kezdő riportereként.
Általában a légitársaság pr-részlegére irányítottak. Rá kellett jönnöm, hogy a pr-osok imádnak a cégükről fecsegni.
Hamarosan bebizonyosodott, hogy légi ismereteim valóban általános iskolai szinten állnak, de egy héten belül elvégeztem a gimit, és már a diplomamunkán dolgoztam.
A sajtófőnökök – közülük sokan maguk is repülőgépen dolgoztak korábban – előzékenyen vagyont érő tényekkel és technikai csemegékkel láttak el. Hogy milyen sugárhajtásúakat használnak Amerikában, milyeneket külföldön, mekkora az üzemanyag kapacitásuk, sebességük, repülési magasságuk, mennyi terhelést, utast bírnak el, mekkora a legénység és a többi.
Megtudtam például, hogy egy csomó kereskedelmi pilótát a légierőtől vagy a tengerészettől toboroznak. Akinek nincs katonai kiképzése, az vagy kicsi, másodvonalbeli társaságoktól igazolt át, vagy magániskolában diplomázott, magyarázták.
A floridai Daytona Beachen található Embry-Riddle Repülő Egyetem a legelismertebb, s valószínűleg a legnagyobb kereskedelmi pilótaképző az országban, tudtam meg. A levegő Notre Dame-ja. A frissen érettségizett kölyök, aki mit sem konyít a repüléshez, beiratkozhat az Embry-Riddle-re, és néhány évvel később, amikor végzett, bármelyik sugárhajtású gépet elvezetheti.
– Amelyik pilótánk nem a légierőtől vagy a tengerészettől jött, az az Embry-Riddle-n végzett – mondta büszkén az egyik sajtos.
Közöm sem volt a katonasághoz. Egy közlegényt képtelen lettem volna megkülönböztetni az altengernagytól. Így hát megleptem magam az Embry-Riddle ösztöndíjával, képzeletben cum laude diplomáztam, majd néhány mitikus évet az Eastern Airlines kötelékében töltöttem.
Ahogy nőtt repülési szaktudásom és szókincsem, visszatért az önbizalmam is. Frank Williams névre számlát és postafiókot nyitottam. Amikor a kétszáz megrendelt, személyi csekk megérkezett a címemre, elsóztam néhányat a pilótaálruhámban.
Mintha a bronxi állatkert szafariján jártam volna. A pénztárosok nem győzték elég gyorsan előkapkodni a pénzt a gépből. A legtöbben igazolványt sem kértek. Én azért az orruk elé nyomtam a hamis azonosító kártyát és az „makulátlan” pilótaengedélyt. Nem akartam, hogy a művem kárba vesszen. Az első néhány csekkem érvényes volt. A többi egy rágógumi papír értékével sem vetekedhetett.
Rendszeres látogató lettem a La Guardian, de nem azért, hogy gépre szálljak, hanem hogy a légi személyzet közelében legyek, és kihallgassam a beszélgetésüket. Úgymond a szókincsemet vizsgáztattam. Kerültem a Kennedyt, hiszen az volt a Pan Am bázisa. Attól féltem, hogy az első szembejövő Pan Am-pilóta leleplez, hadbíróság elé állíttat, megfoszt a jelvényemtől és gombjaimtól.
A La Guardian olyan otthonosan mozogtam, mint oposszum a datolyafán. Néhány könyvet csak a címlapja ad el – én az egyenruhámban azonnal bestseller lettem. Ha betértem egy étterembe, ahol általában egy tucat pilóta és a személyzet más tagjai tartottak pihenőt, egy magányos alak vagy egy társaság biztosan magához invitált. Rendszerint társaság, hiszen a reptéri alkalmazottak imádnak pletykálni. A reptér környéki kocsmákban ugyanez volt a helyzet. Én magam sosem ittam, hiszen fogalmam sem volt, hogyan hatna rám az első pohár, de absztinenciám senkit sem izgatott.
Rájöttem, hogy a pilóta udvariasan elháríthatja az italt, ha a „húsz óra az üveg és a mehet között” szabályára hivatkozik. Láthatóan senkinek sem tűnt fel, hogy életemben nem láttam még műszerfalat. Mindig egyenértékűként kezeltek. Pan Am-pilóta egyenruháját hordom, tehát Pan Am-pilótának kell lennem. Barnum imádta volna a reptéri embereket.
Kezdetben ritkán szólaltam meg. Hagytam, hadd beszéljenek a többiek. Figyeltem a szavakat és kifejezéseket, és hamarosan anyanyelvi szinten beszéltem pilótául. A La Guardia számomra a levegő Berlitze volt.
Néhány nyelvkönyv errefelé fantasztikusan csinos volt. Úgy vettem észre, a stewardessek nincsenek hozzászokva egy fiatal, velük egykorú pilóta látványához.
– Hel-lóóó! – mondták elhaladóban, magukat kelletve, félreérthetetlen felhívással hangjukban. Úgy éreztem, ennyi ajánlatot nem utasíthatok vissza anélkül, hogy faragatlannak tűnnék. Hamarosan randizni kezdtem velük. Vacsorázni, színházba, balettre, operába, diszkóba, moziba vittem őket. Na meg hozzám vagy hozzájuk.
Az eszükért szerettem őket.
Na jó, a többi se volt kutya. De először életemben a testüknél jobban érdekelt a tudásuk. Nem ellenkeztem, ha összeköthettem a kellemest a hasznossal. A hálószoba kitűnő tanterem lehet.
Eminens diák voltam. Mármint nagymérvű összpontosítást igényel a légi kártérítési eljárások magolása, amikor a csaj éppen a válladat harapdálja és a hátadba mélyeszti körmeit. Csak a legodaadóbb eminensek kérdezik meg egy meztelen hölgytől:
– Nahát, ilyen a repülési kézikönyvetek? Kicsit más, mint amit a mi stewardesseink használnak.
Óvatosan bántam velük. Még egy massachusettsi hegyi lakban is eltöltöttem egy hetet három stewardess társaságában, és egyikük sem kételkedett a pilótaságomban, jóllehet az állóképességemmel kapcsolatban némi aggodalomnak adtak hangot.
Szó sincs arról, hogy a stewardessek mind szexmániásak lennének. Nem azok. Hogy szenvedélyes nimfák? Csak mítosz, semmi más. Ha valaki, akkor a „stewyk” szexuális téren körültekintőbbek és megfontoltabbak a többi nőnél. Akit én ismertem, intelligens, művelt, felelősen gondolkodó, szakképzett ifjú nő volt. Nem feküdtem le mindnyájukkal. Ha titkárnők, könyvelők, nővérek vagy bármi egyebek volnának, stewardess barátnőim akkor is ágyba bújtak volna velem. A stewyk rendes emberek. Nagyon kedves emlékeket őrzök róluk, és ha valamelyik emlék kedvesebb a többinél, attól még nem szükségszerűen szexuális jellegű.
Egyikükre – vele nem is jártam – különösen élénken emlékszem. A Delta légikísérője volt, repülőzsargon-tanulmányaim kezdetén találkoztam vele. A kocsija a reptér mellett parkolt, és egy délután felajánlotta, hogy bevisz Manhattanbe.
– Kitennél a Plazánál? – kérdeztem, ahogy átsétáltunk a terminál előcsarnokán. – Be kéne váltanom egy csekket, és ott már ismernek. – Nem így volt, de szerettem volna, ha megismernek.
A stewardess megállt és a csarnokot minden oldalról határoló több tucat jegypénztár felé intett. Több mint száz társaságnak volt jegypénztára a La Guardian.
– Váltsd be a csekket ott, az egyik pénztárnál. Mindegyik elfogad csekket.
– Tényleg? – mondtam sikeresen titkolva meglepődésemet. – Tudod, ez személyi csekk, és a mi cégünk nem repül innen.
Vállat vont.
– Nem számít. Pan Am-pilóta vagy, rajtad az egyenruha. Itt szívességből bármely légitársaság elfogadja a személyi csekkedet. A Kennedyn is így megy, nem?
– Nem tudom. Még sosem váltottam be csekket jegypénztárnál – mondtam az igazságnak megfelelően.
Az American pénztára volt a legközelebb. Odaléptem, és egy ráérő pénztárossal találtam magam szemközt.
– Be tudna nekem váltani egy százdolláros személyi csekket? – kérdeztem csekk-könyvvel a kezemben.
– Persze, örömmel – mosolygott, és elvette a fedezetlen szépséget. Alig egy pillantást vetett rá, igazolványt sem kért.
Eztán gyakori vendég lettem a jegypénztáraknál. Én lettem a La Guardia pulykafarm rókája. A reptér olyan hatalmas volt, hogy lehetetlennek tűnt lebukni. Beváltottam egy csekket, mondjuk az Eastern-pultnál, aztán a terminál másik sarkában megcsapoltam egy másik kasszát. Vigyáztam rá, hogy sose menjek kétszer ugyanahhoz a pulthoz. A svindli rövidített változatát előadtam a Newarkon, és néhány rugalmas csapást mértem Teterboróra. Gyorsabban oldottam kereket, mint egy kerékoldó.
Minden szélhámosnak van útvonala. Az enyém a hoteleken és moteleken át vezetett, ahol a repülőgépek legénysége átutazóban megszállt. Még menettérti repülőjegyet is vettem Bostonba, tisztességes jegyet tisztességtelen pénzből, elárasztottam a Logan repteret és a környéki legénységi szállókat hamis csekkekkel, aztán visszasiettem New Yorkba.
A sikertől mámorosan, felbátorodva a pilótaélet könnyedségén, úgy döntöttem, jöhet a „Potyautas Akció”.
Egy lift nélküli házban laktam a West Side-on. Frank Williams néven béreltem kicsiny lakást, készpénzben és pontosan fizettem. A házinéni, akivel csak a lakbérfizetéskor találkoztam, úgy tudta, egy papírboltban dolgozom. A többi bérlő nem ismert, pilóta egyenruhában sosem mentem haza. Nem volt telefonom, és a címemre sosem jött posta.
Mikor összecsomagoltam, és otthagytam a lakást, minden nyomot eltüntettem. A Blue Ridge-hegység legjobb szimatú kopója sem akadt volna a nyomomra.
Busszal mentem a La Guardiára, és az Eastern irodájához léptem. Három fiatalember dolgozott a pult mögött.
– Igen, uram, segíthetek? – kérdezte egyikük.
– Miamiba kell potyáznom a következő gépükkel, ha van rajta hely – mondtam, és bemutattam a hamis Pan Am-kártyát.
– 15 perc múlva indul egy, Mr. Williams – mondta. – Szíveskedik felszállni arra, vagy megvárja a délutáni járatot? A pótszék mindkettőn üres.
Nem akartam késlekedni.
– Elmegyek ezzel – mondtam. – Több időt tölthetek tengerparton.
Elém tolt egy lila cédulát. Még sosem láttam ilyet azelőtt, de ismerős volt a segítőkész Pan Am-kapitánnyal folytatott interjúból. Minimális adatot kellett megadni: név, cégnév, munkavállalói szám, beosztás. Kitöltöttem, visszaadtam a fiatalembernek, ő meg letépte a legfelső példányt, és a kezembe nyomta. Ez volt az én beszállási engedélyem.
Aztán felvette a telefont, és a tornyot kérte. A gyomrom hirtelen görcsbe rándult.
– Itt az Eastern – szólt bele. – Van egy potyautas a 602-es miami járatra. Frank Williams, másodpilóta, Pan Am... Oké, kösz. – Visszatette a kagylót, és az üvegablak túloldalára, egy ajtó felé biccentett. – Fáradjon oda, Mr. Williams. A repülőgép az önnek balra eső kaputól indul.
727-es volt. A legtöbb utas már beszállt. Bemutattam a lila cédulát az ajtónál álló stewardessnek, és a pilótafülke felé fordultam, mintha már évek óta ezt csinálnám. A csomagomat jókedvűen és hetykén a stewardess által jelzett rekeszbe tettem, és átpréseltem magam a pilótafülke előtt szűk nyíláson.
– Üdv, a nevem Frank Williams – mutatkoztam be az odabent ülő három férfinak. Mint később megtudtam, a végső ellenőrzéseket végezték a gépen, ezért voltak olyan elfoglaltak. Biccentésen kívül figyelemre sem méltattak.
Szemügyre vettem a műszerekkel zsúfolt kabint, és a gyomrom megint mocorogni kezdett. Sehol sem láttam pótszéket, akárhogy is nézzen az ki. Csupán három ülés volt a pilótafülkében, és mindhárom foglalt.
Aztán a fedélzeti mérnök rám nézett és elvigyorodott.
– Ja, bocs – mondta. Mögém nyúlt, és becsukta a kabin ajtaját. – Foglalj helyet.
Ahogy az ajtó becsukódott, egy apró, padlóra erősített szék kattant a helyére. Leereszkedtem a kicsiny ülőalkalmatosságra. Cigarettára vágytam, pedig nem is dohányoztam.
A felszállásig egyikük sem szólt hozzám. Aztán a kapitány, egy pirospozsgás arcú, ezüstös hajú férfi bemutatkozott, majd bemutatta a másodpilótát és a mérnököt is.
– Mióta vagy a Pan Amnél? – érdeklődött. A hangjából kitűnt, csak beszélgetni szeretne.
– Nyolcadik éve – mondtam, és rögtön azt kívántam, bárcsak hatot mondtam volna.
Egyikük sem tűnt meglepettnek. Ezek szerint a szolgálati idő összhangban állt a rangommal.
– Milyen berendezésen vagy? – kérdezte a másodpilóta.
– Hét-nulla-hetesen. Néhány hónapja még DC-8-ason voltam.
Noha úgy éreztem, mintha izzó parázson csücsülnék egészen Miamiig, nevetségesen egyszerűen ment minden. Megkérdezték, hol szereztem a gyakorlatom, mondtam, Embry-Riddle-n. Meg hogy a Pan Am közvetlen a suli után felvett. Eztán a beszélgetés leült, s ha a három Eastern-tiszt meg is szólalt, csak lényegtelen dolgokról esett szó. Semmi sem fenyegette színlelt státusomat. Egyszer a másodpilóta, aki a toronnyal tartotta a kapcsolatot, odanyújtotta a fejhallgatót. Megkérdezte, bele szeretnék-e hallgatni, de udvariasan visszautasítottam, mondván, rockzenének jobban örülnék. Ezen mindhárman nevettek. Szorgalmasan hallgattam a beszélgetésüket, gyűjtöttem a szlengeket, és figyeltem, hogyan használják a szakzsargont. Mindhárman házasok voltak, a beszélgetés nagy része a családról zajlott.
Egy édes kis barna hajú stewardess szolgált ki minket. A vécéről visszafelé jövet szóba elegyedtem vele. Megtudtam, hogy Miamiban tölti az éjszakát, egy ottani barátnőjénél száll meg. Mielőtt visszatértem a pilótafülkébe, estére randit beszéltem meg vele.
Leszállás előtt megköszöntem az utat a repülőtiszteknek. Hanyagul szerencsét kívántak, és a kapitány biztosított, hogy az anyósülésükre mindig számíthatok.
Sosem voltam még Miamiban. A színpompás trópusi vegetáció és a pálmákkal övezett reptér, a perzselő nap és a tiszta kék ég teljesen lenyűgözött. A magasba törő épületek hiánya, a látszólag végtelen tér, a reptér körül hömpölygő tarka, utcai ruházatú embertömeg úgy hatott rám, mintha egy furcsa csodavilágba csöppentem volna. Már a terminálban jártam, amikor rádöbbentem, fogalmam sincs, hol szállnak meg a Pan Am munkatársai Miamiban. Hát ezt könnyen orvosolhatjuk.
A Pan Am jegypénztárához sétáltam. A pult mögött ülő lány elnézést kért az utasoktól, és hozzám lépett.
– Segíthetek?
– Igen – feleltem. – Most szállók meg először Miamiban. Helyettesítenem kell valakit. Egyébként sosem repülök erre, és most annyira siettem, hogy nem maradt időm megkérdezni, hova a fenébe kell mennem. Hol van itt a szállásunk?
– Ó, hát a Skyway Motelben, uram, ha 24 óránál nem marad tovább – válaszolt segítőkészen.
– Nem maradok tovább.
– Elég közel van – mondta. – Megvárhatja a személyzeti buszt vagy rendelhet taxit. Utóbbi?
– Azt hiszem. – Nem volt kedvem egy busznyi igazi Pan Am-alkalmazottal utazni, szóval a taxi mellett döntöttem.
– Várjon egy percet – mondta, és a pultjához lépett. Kihúzott egy fiókot, kivett belőle egy csekkméretű kányát, és nekem adta. – Csak mutassa be odakint bármelyik taxisnak. Kellemes pihenést.
Kutya legyek, ha ez nem egy ingyenjegy, amely az összes miami taxisnál beváltható. A reptéri emberek a tejjel-mézzel folyó Kánaánban laktak, gondoltam, ahogy elhagytam a terminált. Szerettem a mézet, s amikor a motelbe bejelentkeztem, tudtam, hogy ez a nekem való méhkas. Álnéven mutatkoztam be, és kézbesítési címül a New York-i postát jelöltem meg. A portás elvette a kártyát, rápillantott, majd vörössel rábélyegezte a LÉGI SZEMÉLYZET feliratot.
– Holnap kijelentkezem – mondtam. Bólintott.
– Rendben. Ha akarja, írja alá most, és akkor holnap reggel nem kell vele foglalkoznia.
– Majd reggel aláírom – válaszoltam. – Lehet, hogy éjjel költségbe verem magam. – Vállat vont, és iktatta a kártyát.
Egyetlen pan amest sem láttam a motel körül. Ha voltak is az úszómedence környékén – ahol egy élénk társaság verődött össze –, nem vontam magamra a figyelmüket. A szobában civilbe öltöztem, és felhívtam az Eastern-stewardesst a megadott számon.
A barátnője kocsijával jött értem, és végigbuliztuk Miami Beach éjszakai mulatóit. Nem hagytam, hogy bármit is fizessen, de nem is viselkedtem gavallérként. Úgy feldobott, hogy első kalandom álpilótaként sikerrel járt, hogy megfeledkeztem a gavallérságról. Mire észbe kaptam, kitett a Skywaynél, és hazament.
Hajnali fél hatkor jelentkeztem ki. Egy álmos arcú recepciós volt ügyeletben, amikor a hallba léptem. Elvette a kulcsot, és átnyújtotta a szobaszámlát.
– Csekket elfogadnak? – kérdeztem, miután aláírtam a cetlit.
– Persze. Szabad az azonosító kártyáját?
Odaadtam neki, és írtam egy csekket száz dollárról. Ennyit fizethetett ki a hotel. A hamis kártyáról rámásolta a kitalált munkavállalói számot a csekk hátlapjára, és a kártyával együtt öt darab húszdollárost nyomott a kezembe. A reptérre taxiztam, és egy órával később már a Brainiff gépén potyáztam Denverbe. A Brainiff tisztjei nem faggatóztak, de útközben néhányszor a szívbaj kerülgetett. Fogalmam sem volt, hogy a Pan Am nem repül Daliásból. Azt gondoltam, a potyázó pilóták mindig üzleti ügyben járnak.
– Mi a fenét keresel te Dallasban? – kérdezte a másodpilóta mérsékelten kíváncsi hangon. Meg sem várta a válaszom. – Charteren vagy, ugye?
– Ja, tehergépen – mondtam. Tudtam, hogy a Pan Am világszerte foglalkozik teherszállítással. Téma lezárva.
Az éjszakát egy olyan motelben töltöttem, amely több légitársaság személyzetét is ellátta. Reggel megvágtam a szállodát egy százasra, és azonnal potyáztam tovább San Fransiscóba. Némi változtatással, de az elkövetkezendő két évben ezt a sémát követtem. Modus operandi, ahogy a zsaruk mondták.
Az ötlet az asztalon hevert, a társaságok, hotelek, motelek szinte kínálták magukat. A városközi és nemzetközi repterek köré épült hotelek és motelek természetesen jó üzletnek tartották, hogy a lehető legtöbb légitársasággal megállapodtak a személyzet elhelyezéséről. Számukra ez legalább minimális forgalmat biztosított. Az igazgatók úgy vélték, a pilóták és stewardessek jelenléte másokat is a szállodába vonz majd. A légitársaságok is kívánatosnak tartották az együttműködést, hiszen így mindig volt hely a repülőszemélyzet számára, még konferenciák és fesztiválok idején is, amikor a szobák sokkal kapósabbak. Számos idevágó beszélgetésből leszűrtem, hogy a légi alkalmazottaknak tetszik, hogy a szállást és az élelmet közvetlenül a társaságnak számítják fel. Ez leegyszerűsítette a költségelszámolást.
A világ minden tájára szóló potyázási megállapodások szintén üzleti megfontolásokon alapultak. Több volt ez szívességnél. Vészhelyzetben, különösen fontos esetben lehetővé tette a pilóták és másodpilóták maximális mozgósítását.
Ugyanakkor a szerződések és megállapodások felügyelete, ellenőrzése vagy más védelmi mechanizmusa – legalábbis akkortájt – kétségtelenül gyermekcipőben járt, alig működött. A reptéri biztonsági előírásokat – érhetően – hanyagul kezelték. A terrortámadások, gépeltérítések akkor még nem dívottak. A reptereknek – akárcsak a nekik otthont adó városoknak – alacsony volt a bűnözési rátája. A lopás volt a legnagyobb gondjuk.
Szélsőséges eseteket leszámítva senki sem vizsgálta a lila cédula jogosságát vagy a kérelmező pilóta becsületét. A potyacédula egy eredeti példányból és két másolatból állt. Az eredetit beszállókártyaként megkaptam, és átadtam a bejáratnál álló stewardessnek. Tudtam, hogy az ügyintéző mindig felhívja a toronyt, és közli a repülésirányítókkal, hogy ezen meg ezen a járaton potyautas van, de azt nem tudtam, hogy a lila cédula másolata is a légügyi hatósághoz megy. A harmadik példányt vélhetően az adott légitársaság iktatta. Az egyik ügyintéző, aki tanúskodott ellenem a rendőrségen, egy számára logikus magyarázattal állt elő.
– Egy egyenruhás pilótáról, akinek rendben vannak az iratai és láthatólag ismeri a potyautazás szabályait, hogy a franc esne belé, egyszerűen nem feltételezi az ember, hogy imposztor!
Mindig is gyanítottam, hogy a kitöltött lila cédulák többsége – eredeti, másolat egyaránt – a kukában végzi.
Persze más tényezők is növelték az esélyeimet. Először is nem játszottam nagy tételben. Maximum százdolláros csekkeket váltottam be a motelekben, hotelekben és reptereken, s még így is gyakran csak 50 vagy 75 dollárnyi készpénzzel tudtak szolgálni. Mindig több napba telt, mire a csekkjeim a banki útvesztőben eljutottak New Yorkba. Mire a csekk „elégtelen fedezet” pecséttel visszaérkezett, már messze jártam. A tény, hogy törvényes – legalábbis látszólag törvényes – számlám volt, szintén közrejátszott a sikeremben. A bank nem „értéktelen”, „csalás” vagy „hamisítás”, hanem egyszerűen „elégtelen fedezet” jelzéssel küldte vissza a csekkeket.
A repterek és szállodák pénzügyeik jelentős részét csekken keresztül intézik. A legtöbb fedezetlen csekk nem csalási kísérlet eredménye. A kiállító pénzszűkébe kerül, s amikor rátalálnak, kiegyenlíti a csekket. Sok esetben a csekkjeimet először inkasszóra rendelték, mielőtt egyáltalán megpróbáltak volna megtalálni a Pan Amen keresztül. Máskor pedig a sértett cég lenyelte a veszteséget, és nem forszírozta a dolgot.
Akik mégis, azok általában a helyi rendőrséghez fordultak. Ez tovább segítette bűnözői karrieremet. Nem sok rendőrőrsnek van megfelelő képességű csalási vagy csekkosztálya, még a nagyvárosoknak sem.
És egyetlen nyomozó sem visz a vállán több terhet, mint a csekkhamisítási ügyhöz kijelölt rendőr. A csekkhamisítás a leggyakoribb bűntény, a profi tapétázó pedig a legfortélyosabb bűnöző. Az ilyet a legnehezebb elkapni. Ez így van most, és így volt akkor is, s ez nem a rendőrök képességének, elhivatottságának függvénye. Ha belegondolunk, hogy mennyi feljelentéssel foglalkoznak nap mint nap, a felderítési arányuk igen dicséretes. Arról van szó, hogy a rendőrök prioritások alapján járnak el. Mondjuk egy csapat rendőr olyan csekkhamisítási ügyön dolgozik, amelyben egy bűnözői csoport heti 10 ezer dollárra vágja meg a kereskedőket. Van egy másik feljelentésük egy ékszerésztől, aki egy 3000 dolláros gyűrűt adott egy fedezetlen csekkért cserébe. Egy harmadik ügyben a bank 7500 dollárt fizetett ki egy hamis csekkre. És ott van még néhány tucat ügy helyi szélhámosokkal. És akkor bejön egy moteligazgató feljelentése, mely szerint egy önmagát pilótának kiadó szélhámos száz dollárt csalt ki tőle. Az eset két hete történt.
Szóval mit tesznek a zsaruk? Rutinköröket futnak, semmi több. Megbizonyosodnak róla, hogy a fickó New York-i címe hamis. Kiderítik, hogy a Pan Amnek nincs ilyen nevű pilótája a nyilvántartásban. Talán arra is rájönnek, hogy az imposztor egy Chicagóba, Detroitba, Philadelphiába, Los Angelesbe vagy más távoli helyre tartó potyázáson kívül semmi nyomot nem hagyott maga után a légitársaságnál. Küldenek egy telexet az illető városba, és esetleges jövőbeli információszolgáltatás végett iktatják az aktát. Ennyi. Megtettek minden tőlük telhetőt.
S mint a dongó, repültem tovább, és gyűjtögettem a mézet.
Szóval – figyelembe véve a hipotézisem két utóbbi elemét – nem is meglepő, hogy ilyen szabadon és szemtelenül ténykedhettem. Akkortájt a rendőrség Országos Bűnözés-nyilvántartási Rendszere, az NCIC még nem létezett. A karrieremet minden bizonnyal évekkel rövidítette volna meg, ha a komputeres nyilvántartás bűncselekményekről és bűnözőkről vezetett mérhetetlen, lenyűgöző adattárával kell versenyeznem. És végül az általam feltalált módszer olyan valószínűtlen, olyan lehetetlen és olyan pofátlanul vakmerő volt, hogy bevált.
Kalandozásom utolsó hónapjaiban összefutottam egy Continental-kapitánnyal, akivel néhányszor potyáztam korábban. Feszültségemet azonnal eloszlatta szívélyes köszöntése.
– Tudod, Frank – nevetett –, néhány hónapja beszéltem egy Delta-stewardess-szel, és azt mondta, csaló vagy. Mondtam neki, hogy baromság, hiszen vezetted is a madaramat. Mit tettél azzal a lánnyal, fiam, kirúgtad az ágyból?
A kalandozásaim. Az első néhány évem pontosan erről szólt: a kalandozásról. Persze bűnügyi kalandokról, de mégiscsak kalandokról.
Egy jegyzetfüzetben titkos naplót vezettem kifejezésekről, technikai adatokról, különböző információkról, nevekről, időpontokról, helyekről, telefonszámokról, a gondolataimról és egyéb szükséges vagy segítségül hívható adatokról.
Hajónapló, tankönyv, feketelista, napló és repülőbiblia keveréke volt, s minél tovább ténykedtem, annál több bejegyzés került bele. Az egyik első bejegyzésem a „siklófények”. A második potyautamon hallottam a kifejezést, és feljegyeztem emlékeztetőül, hogy később majd utánanézhessek. A siklófények a tájékozódást segítő, a kifutópálya mellé helyezett fényszórók. A napló csupa ilyen felbecsülhetetlen értékű aprósággal volt tele. Ha pilótának adod ki magad, nem árt, ha tudod, mennyit fogyaszt egy 707-es (9000 litert óránként), hogy a nyugatra tartó gépek páros (20 ezer láb, 24 ezer láb stb.), míg a keletre tartó gépek páratlan (19 ezer láb, 27 ezer láb stb.) magasságon repülnek, vagy hogy minden reptérnek van egy kódja (LAX – Los Angeles, JFK vagy LGA – New York stb.).
Sok kicsi sokra megy a nagy svindliben. Hasznos adatként a könyvbe került a személyzet minden tagjának a neve, hogy milyen berendezésen vannak, az útvonaluk, a légitársaságuk és a bázisuk.
Mondjuk egy National-járaton potyázok.
– Honnan indultok, fiúk?
– A bázisunk Miami.
Rövid pillantás a jegyzetfüzetbe, majd:
– Hát hogy van Red? Valamelyikőtök biztos ismeri Red O'Dayt. Hogy van az ír?
Mindhárman tudták, kiről van szó.
– Szóval ismered Redet?
– Ja, potyáztam vele néhányszor. Remek fickó.
Az ilyen trükkök növelték a presztízsemet, és általában elapasztották a jóindulatú keresztkérdések áradatát.
Csak figyeltem, füleltem, s egyre több presztízsnövelő helyzetben mozogtam otthonosan. A második repülést követően már mindig elfogadtam a fejhallgatót, és belehallgattam a légi irányítás és a pilóták közti beszélgetésbe, noha sok pilóta a hangosbeszélőt részesítette előnyben, amelyhez nincs szükség fejhallgatóra.
Sokszor rögtönöztem. Amikor olyan városba potyáztam, ahonnan nem repült a Pan Am (lásd: Dallas), és nem tudtam, hol szállnak meg a légitársaságok alkalmazottai, egyszerűen csak odasétáltam a legközelebbi jegypénztárhoz.
– Elnézést, dolgom van itt. Holnap érkezik a charterem. A légitársaságok hol szállnak meg errefelé? – kérdezgettem.
Mindig megkaptam a közeli szálloda vagy szállodák nevét. Kiválasztottam egyet, odamentem, bejelentkeztem, és sosem vitatkoztak, ha azt kértem, a számlát a Pan Amnek küldjék. Csak a Pan Am New York-i címét kérdezték meg.
Időnként logisztikai okokból két-három hétig megbújtam egy-egy városban. Számlát nyitottam mondjuk egy San Diegó-i vagy egy houstoni bankban, megadtam az erre az esetre bérelt lakás címét (mindig béreltem egy kéglit, amelyért csak egy hónapra kellett előre fizetni), s amikor a személyi csekkjeim befutottak, összecsomagoltam, és már indultam is a reptérre.
Tudtam, hogy a nyomomban járnak, de az első két évben fogalmam sem volt, kik üldöznek és meddig jutottak. Időnként minden szélhámos begyullad, biztos benne, hogy nyakon csípik. Én sem voltam kivétel. Ha úgy éreztem, forró a talaj és berezeltem, legszívesebben elbújtam volna egy rókalukba.
Néhány pipi, akivel randiztam, nagyon nyomult – egyértelmű volt, hogy férjjelöltnek tekintenek. Folyton erősködtek, hogy töltsék náluk néhány napot, és ismerkedjek meg a szüleikkel. Amikor meg kellett húznom magam, felkerestem a legközelebbi barátnőmet, és néhány napig vagy egy hétig pihentem, kikapcsolódtam. Mindig jól kijöttem a szüleikkel. Soha egyikük sem jött rá, hogy egy fiatalkorú bűnözőnek segédkeztek.
Amikor újra szilárd lett a talaj a lábam alatt, leléptem. Megígértem az aktuális lánynak, hogy ha visszajövök, megvitatjuk a közös jövőnket. Persze sosem tértem vissza. Féltem a házasságtól.
Amellett anyám úgysem engedélyezte volna. Még csak tizenhét éves voltam.

 

 

4. GYERMEKORVOS VAGYOK, HOL A NYALÓKÁM?

 

106-OS BELFÖLDI JÁRAT New Orleansból Miamiba. Rutin szélhámos potyázás. Semmi egy kifinomult álpilótának. Megnőtt az önbizalmam, egyfajta hetykeséggel sajátítottam ki a pilótafülke pótszékét. Kétszáz kétszínű repülőút után már egy Wall Street-i bróker önteltségével foglaltam benne helyet.
Ahogy a DC-8-as kabinjába léptem, enyhe nosztalgia fogott el. Az első szélhámos utam Miamiba vezetett a National gépén. Most, két évvel később ismét National-gépen ülök, és ismét Miamiba tartok. Találó párhuzam.
– Sziasztok, a nevem Frank Williams. Kedves tőletek, hogy elvisztek – mondtam a szerzett higgadtsággal, és mindenkivel kezet ráztam. Tom Wright kapitány, repülőparancsnok, negyvenes, kissé kócos, de rátermett. Gary Evans elsőtiszt, a harmincas évei elején, tip-top, szórakozott ábrázatú. Bob Hart fedélzeti mérnök, a húszas évei végén, sovány, komoly gondolkodású, ropogós egyenruhában, újonc. Kedves fickók. Olyanok, akiket szeretek finoman megvezetni.
Ahogy gurulni kezdtünk a kifutópálya felé, a stewardess egy csésze kávéval kínált. Szürcsölgettem, és a reptéri forgalmat figyeltem. Szombat késő éjszaka volt, holdtalan égbolt, és a gépek – amelyeket csak belső fényeik és vibráló kipufogógázuk különböztetett meg egymástól – szentjánosbogarakként buktak alá és szálltak fel. Éjjel-nappal folyamatosan elbűvölt a légi közlekedés.
Wright a jelek szerint nem használt hangosbeszélőt. Mindhárom tiszt fülhallgatót viselt, és egyikük sem ajánlotta fel, hogy figyeljem az adást. Ha nem ajánlják fel, akkor nem illik kérni. Az utasszállító pilótafülkéje olyan, akár a hajón a kapitányi híd. A protokollt szigorúan kell venni, ha a kapitány úgy kívánja. Úgy tűnt, Tom Wright a nagykönyv szerint vezeti a gépét.
Nem éreztem mellőzöttnek magam. Hármójuk és a torony közti beszélgetés kurta és futólagos volt, és – akárcsak a legtöbb ilyen egyoldalú eszmecsere – eléggé unalmas.
Hirtelen azonban egészen érdekessé vált, olyan érdekessé, hogy összefutottak a ráncok homlokomon.
Wright és Evans ravaszkás, furcsálló pillantást váltott. Hart hirtelen komoly tekintettel kezdett méregetni. Aztán Wright megfordult, és a szemembe nézett.
– Van Pan Am azonosító kártyád? – kérdezte.
– Naná, persze. – Azzal a kezébe nyomtam. A gyomrom remegett, ahogy Wright tanulmányozni kezdte a művészi hamisítványt.
– Itt a 106-os belföldi a toronynak... aha, igen, van kártyája... Pan Am... érvényesnek tűnik... Munkavállalói szám? Ööö, 3-5-0-9-9... Aha... Ööö, igen. Uhum, egy pillanat. – Újra felém fordult. – Van FAA-engedélyed?
– Igen, persze – mondtam zavarodottságot színlelve. A hólyagom úgy feszült, mint egy holland gát árvízben.
Wright közelről is szemügyre vette a hamisítványt. Ő volt az első igazi pilóta, aki a jogtalan jogosítványt megvizsgálta. Olyan intenzitással vizslatta, mint egy művészettörténész a Gaugin-képet.
– Aha, igen. FAA-engedély, a száma 0-7-5-3-6-6-8-0-5... Igen... több hajtóműves gázturbinásra... Szerintem érvényes... Semmi hibát nem látok... Ööö, igen, 180 centi, barna szem, barna haj... Oké, ő az.
Felém fordult, visszaadta a kártyát és az állítólagos jogosítványt. Arca bosszúságot tükrözött.
– Fogalmam sincs, mi volt ez – mentegetőzött, és meg se kérdezte, van-e valami elképzelésem a dologról.
Volt, de azt nem szándékoztam megosztani vele. Próbáltam meggyőzni magam, hogy minden rendben, hogy csak a New Orleans-i repülésirányító túlbuzgóskodik, hogy azt hiszi, ez is a hatásköréhez tartozik. Talán, gondoltam, a hatósági szabályzat előír ilyen vizsgálatot, és a két év alatt ez a repülésirányító az első, aki a szabály szerint jár el. Nem hangzott túl meggyőzően. Töm Wright számára egyértelműen szokatlan esetnek tűnt.
Úgy tűnt, a három tiszt ejtette az ügyet. A szokásosakat kérdezték, amikre én a szokásosakat válaszoltam. Amikor a beszélgetés a szakmára terelődött, bekapcsolódtam, amikor a családra, udvariasan hallgattam. Miamiig végig tűkön ültem, a beleim szorosan összecsavarodtak, mint csörgőkígyó a kaktuszmezőn.
Wright még le sem tette a gépet Miamiban, és Damoklész kardja már megint fejem fölött lebegett. Az ominózus egyoldalú beszélgetés újraindult, amikor leszálltunk a kifutóra.
– Persze, menni fog. Semmi gond, semmi gond – válaszolta Wright kurtán a torony kérdésére. – Vedd át, mindjárt jövök – mondta Evansnak. Felállt a székéből, és elhagyta a kabint.
Akkor már biztosan tudtam, hogy bajban vagyok. Szélsőséges eseteket leszámítva egyetlen kapitány sem hagyja el a székét leszállás közben. Sikerült kikémlelnem a kabinajtón. Wright suttogva beszélgetett a főstewardess-szel. Kétségem sem volt afelől, hogy rólam van szó.
Wright visszatért, de nem szólt semmit. Közönyös arckifejezést vettem fel, mintha minden rendben lenne. A feltűnő idegeskedés végzetes következményekkel járhat, noha a helyzet már így is katasztrofális.
Meg sem lepődtem, amikor az utasszállító felnyíló ajtaja mögül két civil ruhás Dade megyei rendőr lépett a fedélzetre. Egyikük elállta a kijáratot az utasok elől, a másik bedugta a fejét a pilótafülkébe.
– Frank Williams? – kérdezte. A tekintete egyik pilótáról a másikra ugrált.
– Én vagyok Frank Williams – álltam fel a pótszékből.
– Mr. Williams, legyen szíves velünk jönni.
– Persze – válaszoltam. – Megmondaná, miről van szó?
A kérdés a három tisztet és a stewardesseket is izgatta. Mindnyájan kíváncsian néztek a rendőrökre, mégsem kérdeztek tőlük semmit. Azok meg nem elégítették ki a kíváncsiságukat.
– Csak kövessen, kérem – utasított a kijáratra mutatva. A társa mögém került. Mivel letartóztatásomra vagy őrizetbe vételemre nem történt utalás, a személyzet csak találgathatott, vajon letartóztattak-e. Nem bilincseltek meg. Egyik rendőr sem ért hozzám, célzást sem tettek rá, hogy fogoly lennék.
Nem hitegettem magam. Lekapcsoltak.
A rendőrök keresztülkísértek a terminálon a járőrkocsijukhoz, amely a reptér előtti járdánál parkolt. Egyikük kinyitotta a jobb hátsó ajtót.
– Legyen szíves beszállni, Mr. Williams. Utasítottak minket, hogy vigyük a belvárosba.
A rendőrök egy szót sem szóltak a serifirodához vezető úton. Csendben maradtam, zavartságot és méltatlankodást színleltem. A rendőrök szemmel láthatóan kényelmetlenül érezték magukat, és volt egy olyan tippem, hogy nincsenek tisztában a szerepükkel.
A nyomozati osztályra vittek, egy kis szobába, és egy asztalhoz ültettek. Az egyik rendőr leült az asztal túloldalára, a másik megállt a bezárt ajtónál. Egyikük sem kutatott át, mindketten feltűnően udvariasan viselkedtek.
A szemközti idegesen megköszörülte a torkát.
– Mr. Williams, felmerült, hogy ön esetleg nem áll a Pan Am alkalmazásában – mondta inkább mentegetőzve, mint vádlón.
– Micsoda? – fakadtam ki. – Őrültség! Itt a kártyám, itt az engedélyem! Ezekből kiderül, hol dolgozom. – Az asztalra szórtam a hamis dokumentumokat. Úgy viselkedtem, mintha azzal vádolnának, atomtitkokat árulok az oroszoknak. A fickó kínosan feszengve megvizsgálta a kártyát és a pilótaengedélyt, átnyújtotta társának, aki rájuk pillantott, majd idegesen vigyorogva visszaadta őket. Mindketten úgy festettek, mintha lekapcsolták volna az Elnököt gyorshajtásért.
– Nos, uram, ha megbocsát, biztosan van rá valami magyarázat – mondta a velem szemközt ülő. – Nem mi vagyunk a hunyók. Rövidesen megérkeznek, akik felkértek minket a feladatra.
– Oké – törődtem bele. – De mégis kik ezek? – Nem kellett elárulnia. Tudtam. És nem is árulta el.
Eltelt egy kínos óra, nekik még kínosabb, mint nekem. Egyikük kiment kicsit, kávéval, tejjel és szendviccsel tért vissza. Nekem is adtak belőle. Az elején keveset beszéltünk. Sértődötten viselkedtem, ők meg úgy, ahogy nekem kellene: mintha szívesebben lennének valahol máshol. Furcsamód az idő múlásával megnyugodtam és visszatért az önbizalmam, feladtam a jogos felháborodás pózát, és próbáltam enyhíteni nyilvánvaló zavarukon. Meséltem néhány repülős viccet, mire ők is lazítottak, és a pilótaélményeimről meg a repülőimről kezdtek faggatni.
A kérdések rendszertelenek és általánosak voltak, de alkalmasak arra, hogy kiderítsék, vajon tényleg tisztességes pilóta vagyok-e. Kiderült, hogy az egyik rendőr maga is magánpilóta. Félórával később azt mondta a partnerének:
– Tudod, Bili, szerintem itt valaki jókora bakot lőtt.
Már majdnem éjfél volt, mire az a valaki megérkezett. A húszas évei végén járt, Ivy League öltönyt viselt, az arca komoly. Szétnyitotta az igazolványtartóját, amelyben egy aranyszínű jelvény lapult.
– Mr. Williams? FBI. Legyen szíves velem jönni.
Azt hittem, az FBI irodájába megyünk, ehelyett a szomszédos szobába vezetett, és becsukta az ajtót. Barátságos mosoly áradt szét az arcán.
– Mr. Williams, a Dade megyei hatóságok hívtak ide, akikkel úgy tűnik, a New Orleans-i szövetségi iroda lépett kapcsolatba. Sajnos a hívást fogadó rendőr nem jegyezte le sem a hívó fél, sem a képviselt iroda nevét. Azt hitte, mi hívtuk, pedig nem. Fogalmunk sincs, mi a gond, de a jelek szerint a kérdés az, hogy ön valóban a Pan Amnél dolgozik-e, őszintén szólva, Mr. Williams, komoly dilemmában vagyunk. Azon dolgozunk, hogy bizonyítást nyerjen a feljelentés jogossága, így vagy úgy, de tisztázni próbáljuk a kérdést. A gond az, hogy a munkavállalói adatok New Yorkban vannak, és a Pan Am irodái zárva tartanak a hétvégén. – Szünetet tartott, és fintorgott. Akárcsak a rendőrök, ő sem érzett biztos talajt a lába alatt.
– A Pan Amnél dolgozom, mint azt ön is látni fogja, ha az irodák kinyitnak hétfő reggel. – Rideg és bosszús viselkedést öltöttem magamra. – És addig mi lesz? Börtönbe zár? Ha igen, jogom van ügyvédet hívni. És szándékomban áll...
Felemelte nyitott tenyerét, és elhallgattatott.
– Nézze, Mr. Williams, tudom, mi a helyzet, ha ártatlan, márpedig ebben nincs okom kételkedni. Hallgasson ide. Nincs itt helyben egy felettese, akivel kapcsolatba léphetnénk?
Megráztam a fejem.
– Nincs, L. A. a bázisom. Egy lány miatt potyáztam ide, és úgy volt, hétfőn már potyázok is vissza a nyugati partra. Egy rakás pilótát ismerek itt, de mind más légitársaságnál dolgozik. És ismerek egy halom stewardesst, de ők is más cégnél vannak.
– Láthatnám az iratait?
Átnyújtottam az azonosító kártyát és az engedélyt. Megvizsgálta az iratokat, bólintott, és visszaadta őket.
– Mondok valamit, Mr. Williams. Adja meg néhány helybéli pilóta és stewardess nevét, akik igazolhatják az állítását. Fogalmam sincs, miről van szó, de a jelek szerint szövetségi ügy, és én szeretnék a végére járni.
Előhalásztam a jegyzetfüzetemet, és megadtam neki egy rakás pilóta és stewardess számát. Közben végig azon izgultam, hogy egy részük legalább otthon legyen, és kedves fickóként emlékezzen rám. No meg valódi pilótaként.
Míg az FBI-ügynök visszatérésére vártam, fanyarul megállapítottam, most aztán igazán kelendő pilóta lettem. Ugyanakkor a helyzethez képest eddig hihetetlen szerencsém volt. A jelek szerint a repülésirányító megkérdőjelezte a státusomat, és megpróbálta eloszlatni kételyeit. Mi kelthette fel a gyanakvását? Nem tudom, és nem is akarom tudni. A serifiroda elkövette azt a baklövést, hogy elkeverte a nyomozás forrását, és az FBI-ügynök azzal tetézte a hibákat, hogy figyelmen kívül hagyta az FAA-t mint lehetséges információforrást. Ez nekem is szemet szúrt, de nem szándékoztam az orrára kötni. Ha előkerülne egy csekk az FAA-tól, akkor lennék csak nagy katyvaszban.
Negyvenöt gondterhelt percet töltöttem egyedül a szobában, aztán az ügynök bedugta a fejét az ajtón. Mosolygott.
– Mr. Williams, szabadon távozhat. Számosan megerősítették az ön állításait. Elnézést kérek ezért a kellemetlen, kínos incidensért. Nagyon sajnálom, uram.
Egy Dade megyei őrmester állt mögötte.
– Szeretném tolmácsolni a mi bocsánatkérésünket is, uram. Nem a mi hibánk volt. Csak egy francos kavarodás. A feljelentést a New Orleans-i FAA tette. Arra kértek minket, vegyük fel a reptéren, s mivel fogalmunk sem volt, hogyan tovább, felhívtam a helyi FBI-t. Baromira sajnálom, uram.
Nem akartam, hogy az FBI-ügynök rájöjjön az FAA-dologra. Az őrmester szemmel láthatólag helyrehozta a rendőrőrs hibáját. Békém jeleként széttártam karjaim, és mosolyogtam.
– Ugyan, semmi gond! Megértem, és örülök, hogy maguk, fiúk, végzik a munkájukat. Én se szeretném, ha valaki pilótának maszkírozva röpködne jobbra-balra.
– Köszönjük, kedves öntől, Mr. Williams – mondta az őrmester. – Ja, és a táskája ott van az asztalomnál.
A jelek szerint nem kutatták át. A táska alján, az alsónadrágok közé rejtve több mint hétezer dollár készpénz lapult.
– Mennem kell, uraim – mondtam, és mindnyájukkal kezet ráztam. – Vár rám egy lány, és ha nem hiszi el ezt a bizarr mesét, fel kell hívnom valamelyiküket.
Az FBI-ügynök elvigyorodott, és odaadta a névjegyét.
– Hívjon – mondta. – Főleg ha annak a lánynak van egy gyönyörű barátnője is.
Sprinteltem, mint egy mezei nyúl. Odakint leintettem egy taxit, és a buszállomásra hajtottam.
– Rosszul megy a cégnek – mondtam, ahogy kifizettem. Kötekedő arckifejezését mosoly váltotta fel.
A buszállomás mosdójába mentem, átöltöztem, taxit fogtam, és egyenesen a reptérre hajtottam. A legkorábbi gép – egy Atlantába tartó Delta – harminc perc múlva hagyta el Miamit. Tom Lombardi névre váltottam jegyet. Készpénzzel fizettem. De csak akkor nyugodtam meg teljesen, amikor utazómagasságra értünk, és nyugat felé repültünk. A rövid út során csak egyszer gondoltam az ifjú FBI-ügynökre, és reméltem, a főnöke nem jön rá, mennyire átvágták. Az ügynök nem úgy festett, mint aki örömmel venne egy szolgálati utat az új-mexikói Tucumariba vagy az arizonai Nogalesbe.
Volt egy lány Atlantában, egy Eastern-stewardess. Minden városra jutott egy lány. Ennek itt azt mondtam, fél évig most pihenek, szabadságon meg táppénzen vagyok.
– Úgy döntöttem, néhány hónapot Atlantában töltök.
– Legyen egy hónap, Frank – mondta. – 30 napon belül áthelyeznek New Orleansba. De addig itt maradhatsz.
Nagyon kellemes, pihentető hónap volt, melynek végén kölcsönöztem egy teherautót, és átköltöztettem a lányt New Orleansba. Kérte, töltsem ott vele a „szabadságom” maradékát, de nem éreztem magam biztonságban New Orleansban. Ösztöneim azt súgták, tűnjek a fenébe a Félhold Városából, így hát visszatértem Atlantába, amit valami megmagyarázhatatlan okból biztonságosnak véltem.
Az egylakásos ház akkortájt még ritkaságnak számított az építészetben. Az ország egyik legelegánsabb komplexuma az Atlanta peremén épült River Bend volt. Különálló lakások hatalmas, szökőkútszerű füzére volt. Golfpályával, olimpiai méretű uszodával, szaunával, teniszpályával, konditeremmel, társalgóval és klubhelyiséggel is büszkélkedhetett. Az Atlanta Journal egyik hirdetése hívta fel rá a figyelmemet. Kimentem felmérni a terepet.
Nem dohányzóm. Sosem éreztem rá késztetést. Akkortájt nem is ittam, és ritka alkalmakat leszámítva ma sem. Nem mintha bármi gondom volna az alkohollal vagy fogyasztóival. Az absztinencia a szerepem része. Amikor pilótának kezdtem kiadni magam, úgy vettem észre, a pilóták nemigen isznak. Azért tartózkodtam az italtól, mert úgy véltem, hitelesebbé teszi az imázsomat. Amikor aztán láttam, hogy néhány pilóta – mint bárki más – a sárga földig képes leinni magát megengedett helyzetekben, a maradék érdeklődésemet is elvesztettem az alkohol iránt.
Egyetlen érzéki örömöm a nők voltak. Cipriáni vágyat éreztem irántuk. A River Bend „sziporkázó” lakóhelyként hirdette magát, és az igazgató az igazság elkötelezett hívének bizonyult. A River Bend csak úgy sziporkázott a fiatal, hosszú lábú, édes, jó alakú, alulöltözött csajoktól. Azonnal elhatároztam, hogy én leszek a bika ebben a georgiai édenkertben.
A River Bend drága és igényes hely volt. Terjedelmes kérvényt kellett kitöltenem, amikor az igazgatótól egy évre kibéreltem az egy hálószobás lakást. A nyomtatvány kíváncsibb volt, mint egy leendő anyós. Frank W. Williams néven iratkoztam be, mivel minden hamis iratom erre a névre szólt. A foglakozás rovatnál elgondolkodtam egy pillanatra. „Pilóta”, akartam írni, mivel tudtam, hogy a csajok ragadnának az egyenruhára, mint nőstény a bagzó hímre. De ha beírom, a Pan Amet kell megadnom munkáltatóként, és ez óvatossá tett. Talán, de csak talán valaki az igazgatói irodában még a végén kíváncsiskodni kezdene a Pan Amnél.
Hasból „orvost” írtam a rubrikába. Üresen hagytam a rokonok és referenciák rovatot, és hogy eltereljem róluk a figyelmet, félévnyi bérleti díjat előre kifizettem. Huszonnégy darab százdollárost tettem a kérvény tetejére.
Az igazgatóhelyettes, egy asszony, aki átvette a kérvényt, kíváncsiskodni kezdett.
– Maga orvos? – kérdezte, mintha az orvosok olyan ritkák lennének errefelé, mint a fehér holló. – Milyen orvos maga?
Úgy döntöttem, olyan orvos leszek, amelyre sosem lesz szükség a River Bend környékén.
– Gyermekorvos vagyok – hazudtam. – De most nem praktizálok. Kaliforniában dolgozom, s most egy évet kivettem, hogy az Emoryn részt vehessek egy kutatásban, meg hogy befektessem a pénzemet.
– Ez nagyon érdekes – mondta, és a százdolláros halomra pillantott. Fürgén felmarkolta, és az asztala legfelső fiókjában tartott acéldobozba dobta. – Örülök, hogy itt van velünk, Dr. Williams.
Még aznap beköltöztem. Az egy hálószobás kégli nagynak nem volt nevezhető, de berendezése elegáns volt, és elég tágas ahhoz, amire kibéreltem.
A River Bend-i élet izgalmas, örömteli és kielégítő volt, még ha kicsit viharos is. Valamelyik kégliben biztosan buliztak éjszaka, mindenfelé zajlott a társas élet. Általában a meghívottak között szerepeltem, bármiről is volt szó. A többi bérlő hamar befogadott, s néhány könnyedén hárítható faggatózást leszámítva nem vájkáltak a magánéletemben. Dokinak hívtak, és persze néhányan nem tettek különbséget orvos és orvos között. Egy fickó a lábára panaszkodott. A másiknak titokzatos fájdalom honolt a gyomrában. Egy barna lánynak furcsa, szorító érzés uralta a mellkasát.
– Gyermekorvos vagyok, neked lábdoktor kell – magyaráztam az elsőnek. – Nincs engedélyem Georgiában praktizálni. Javaslom, keresse fel a háziorvosát – mondtam a másiknak.
Megvizsgáltam a barnát. Túl szoros volt a melltartója.
A tengeren azonban nem lehet mindig nyugodt a vitorlás. Egy szombat délután olyan szélvihar támadt, amely csakhamar tragikomikus hurrikánná dagadt.
Kopogtattak az ajtómon. Amikor kinyitottam, egy magas, ötvenes évei közepén járó, előkelő férfival találtam magam szemközt. Utcai ruhát viselt, de így is makulátlanul elegáns volt. Barátságos arcán mosoly játszott, a kezében ital.
– Dr. Williams? – kérdezte, majd miután feltevése igazolást nyert, a tárgyra tért. – Dr. Willis Granger vagyok, a mariettai Smithers Gyermekrendelő és Közkórház rezidens gyermekfőorvosa.
Úgy ledöbbentem, hogy válaszolni sem tudtam.
– Szomszédok vagyunk – vigyorgott. – Tegnap költöztem ide. Mrs. Pell, az igazgatóhelyettes említette, hogy maga is gyermekorvos. Nem tehettem mást, feljöttem, hogy bemutatkozzam a kollégának. Ugye nem zavarok?
– Á, nem, nem, egyáltalán nem, Dr. Granger. Jöjjön be – mondtam. Reménykedtem, hogy visszautasít. Esze ágában sem volt. Besétált, és leült a kanapéra.
– Hol végzett? Itt? – tette fel a nyilván teljesen hétköznapi kérdést.
Egyetlen egyetemről tudtam, hogy van orvostudományi kara.
– Columbia Egyetem, New York – vágtam rá. Imádkoztam, hogy ne legyen öregdiák.
Bólintott.
– Remek iskola. Hol volt gyakorlaton?
Gyakorlaton. Nyilván valamelyik kórházban. Sosem voltam még kórházban. Nem egy körül megfordultam, de csak egynek a neve ugrott be. Reméltem, ott is lehet gyakorlatozni.
– Harbor Gyermekkórház, Los Angeles – mondtam, és vártam.
– Hát ez óriási – lelkesedett, és legnagyobb megkönnyebbülésemre felhagyott a szondáztatással. – Tudja, a Smithers új kórház. Épp most neveztek ki a gyerekosztály élére. Ha befejezik a kórházat, hétszintes lesz, de most még csak hatot nyitottunk meg. A forgalom is gyér. Jöjjön fel hozzám valamikor, ebédeljünk együtt, és körbevezetem. Szerintem tetszene.
– Remekül hangzik. Nagyon jó lenne – válaszoltam. Nem sokkal később el is ment. Ahogy kezdtem felocsúdni, rosszkedv és depresszió tört rám. Az első gondolatom az volt, hogy összepakolok, és elhúzok a fenébe River Bendből, sőt egész Atlantából. Az, hogy Granger pont mellém költözött, határozott veszélyt jelentett River Bend-i tartózkodásomra.
Ha maradok, csak idő kérdése, és leleplez. Kétlem, hogy futni hagyna. Minden bizonnyal hívná a hatóságokat.
Elfáradtam a sok futásban. Két éve csak menekültem, és ebben a pillanatban nem tudtam felidézni meneküléseim izgalmát, csillogását és örömét. Otthonra vágytam, olyan helyre, ahol békében élhetek egy darabig, ahol barátokat szerezhetek. River Bend eddig ilyen helynek tűnt. Nem akartam otthagyni. Boldog voltam River Bendben.
Levertségemet makacs düh váltotta fel. A pokolba Grangerrel, nem hagyom, hogy miatta újra tapétáznom kelljen. Kerülni fogom. Ha idejön, majd nem érek rá. Ha ő itt lesz, én ott.
Nem ment ilyen könnyen. Granger kedves fickó volt, társasági lény. Kezdett feltünedezni a bulikon, ahová engem is meghívtak. Ha nem hívták meg, meghívta magát. Hamarosan ő lett az egyik legnépszerűbb ember a komplexumban. Mindenütt belebotlottam. Ha megpillantott, rám köszönt, és megállított beszélgetni. S amikor tudta, hogy otthon vagyok, rámtelefonált.
Grangernek volt egy érdeme. Nem beszélt szakmai témákról. Inkább azokról a szépséges nőkről, akikkel River Benden találkozott.
– Tudod, Frank, sosem voltam igazi agglegény – bizalmaskodott. – Fiatalon nősültem, egyikünknek sem lett volna szabad belevágni a házasságba, és túl sokáig kínlódtunk vele. Hogy miért, nem tudom. Most végre enyém a világ. Újra harmincévesnek érzem magam. – Máskor politikáról, külügyekről, kocsikról, sportról, erkölcsi kérdésekről, hasonlókról beszélgettünk. Művelt, olvasott ember volt, lenyűgözően sok témában járatos.
Lassan megnyugodtam Grangert illetően. Tulajdonképpen élveztem a társaságát, és már én kezdtem keresni őt. Mivel azonban tartottam tőle, hogy a gyermekgyógyászat előbb-utóbb újra szóba kerül, állandó vendég lettem az atlantai könyvtárban.
Gyermekorvosi könyveket, orvosi lapok gyermekgyógyászati cikkeit és más témába vágó nyomtatott irodalmat olvastam. Hamar jókora általános műveltségre tettem szert, úgy éreztem, elegendőre, hogy helyt álljak egy gyermekorvosi beszélgetésben.
Több heti tanulás után készen álltam rá, hogy elfogadjam Granger ebédmeghívását a kórházban.
A hallban várt rám, és azonnal bemutatott a recepciósnak.
– Ez Dr. Williams, egy Los Angeles-i barátom, s amíg vissza nem tér Kaliforniába, a szomszédom. – Nem értettem, miért mutat be a recepciósnak, hacsak nem készségeskedni akart. A recepciós ugyanis gyönyörű fiatal nő volt.
A kórházban tett alapos séta során még sokszor mutatott be hasonlóképpen. Minden osztályon jártunk. Megismertem a kórházi adminisztrátort, a főradiológust, a fizikoterape-utát, a főnővéreket, a gyakornokokat, egyéb orvosokat és tucatnyi nővért. A kórházi kávézóban ebédeltünk, és abból, ahány orvos meg nővér leült hozzánk a koleszokból ismerős asztalhoz, nyilvánvaló volt, hogy Dr. Granger népszerű és közkedvelt ember.
Eztán gyakran felbukkantam a kórházban, főleg Brenda Strong nővér miatt, akivel akkor kezdtem járni, meg azért is, mert a kórházaknak nagy könyvtáruk van a gyermekgyógyászat minden aspektusára kiterjedő friss könyvekkel, folyóiratokkal, magazinokkal.
Addig keresgélhettem a könyvtárban, ameddig csak akartam, akár órákig, és mégsem gyanakodott rám senki. Sőt gyakori könyvtárlátogatásaim nemcsak szakmai elismerést szereztek nekem, de tiszteletet is ébresztettek a többi orvosban.
– A többiek nagyon eszesnek tartanak, hogy még a szabadságodon is továbbképzed magad – mondta Brenda. – Szerintem is nagyon eszes vagy.
Harmincéves volt, barna hajú, érett, zamatos nő. Apait-anyait beleadott. Néha eltűnődtem, vajon mit szólna, ha kiderülne, a szeretője egy tizennyolc esztendős csaló. Jóllehet ritka alkalmakat leszámítva már nem gondoltam magamra tinédzserként. Ha a tükörbe pillantottam, 25-30 éves felnőttet láttam, és magamra is így tekintettem. Amikor áthamisítottam a koromat, csak kalandvágyó kölyök voltam, de az elmúlt két év alatt pszichésen teljesen felnőttem.
Az ízlésem mindig is felnőttes volt. Sok-sok szívfájdító cukorfalat dolgozott önkéntesként a kórházban, mind a tízes évei végén, de egyikük sem érdekelt. A művelt, tapasztalt, 20-30 körüli nőket szerettem. Olyanokat, mint Brenda.
Számtalan kórházi látogatás után kezdeti félelmeim eloszlottak. Belejöttem az orvosszerepbe. Ugyanazokban az örömökben volt részem, az önbizalmam éppúgy megnőtt, mint álpilótaságom idején.
Ha a kórház valamelyik emeletén a folyosón sétáltam, egy mosolygós nővér biztos így köszöntött:
– Jó reggelt, Dr. Williams!
Vagy ha egy csapat gyakornok jött szembe, tisztelettudóan biccentettek, és uniszónóban kántálták:
– Jó napot, Dr. Williams!
Vagy ha összefutottam az egyik belgyógyász főorvossal, kezet ráztunk, és azt mondta:
– Jó, hogy újra látom, Dr. Williams!
És hipokrita köpenyemben egész nap úgy jártam-keltem, mint Hippokratész. Még egy apró arany kaduceust is hordani kezdtem a hajtókámon.
Senki sem próbált sarokba szorítani. Semmi gondom nem akadt, mígnem egy délután, a Grangerrel és Brendával elköltött ebédet követően hazaindultam, és John Colter, az adminisztrátor megállított.
– Dr. Williams! Beszélhetnénk egy percet, uram? – Válaszra sem várva egyenesen elindult közeli irodája felé.
– A rohadt életbe. – Azt hittem, magamban beszélek, de egy arra járó betegtologató rám vigyorgott. Az ösztöneim azt súgták, lépjek le. Végül sikerült legyűrnöm a késztetést. Colter hangjában semmiféle bosszúság vagy kétely nem bujkált. Kérése bár nyers volt, nem gyanúsító. Követtem az irodába.
– Doktor úr, üljön le, kérem – mondta Colter egy kényelmes karosszékre mutatva, miközben elhelyezkedett az asztala mögött. Azonnal megnyugodtam. Még mindig „doktor úrnak” nevezett, a hangját barátságosnak hallottam. Ugyanakkor Colter kínosan feszengett. Megköszörülte a torkát. – Dr. Williams, nagyon nagy szívességet kérek, olyat, amihez nincs jogom – mondta savanyú grimasz kíséretében. – Tudom, hogy visszaélek a türelmével, de szorult helyzetben vagyok, és csak maga segíthet. Segítene, kérem?
Kétkedve néztem rá.
– Hát ha tudok, akkor szívesen – feleltem óvatosan. Colter bólintott, és a beszéde felgyorsult.
– A gond a következő, doktor úr. Az éjféltől nyolcig tartó műszakban a hét gyakornokra és a körülbelül negyven nővérre egy rezidensünk felügyel. Délután meghalt a rezidensünk nővére, és ő azonnal Kaliforniába utazott. Nagyjából tíz napig vissza sem jön. Nincs senki a helyére. Senki. Ha tisztában van a helyzetünkkel, márpedig ebben biztos vagyok, akkor azt is tudja, hogy Atlanta a jelen pillanatban égető orvoshiányban szenved. Senkit sem találok Jessup helyére, én magam nem állhatok be. Mint tudja, nem orvos doktor vagyok. Gyakornokot sem alkalmazhatok. A törvény szerint csak egy általános orvos vagy egy specialista felügyelhet rezidensként egy ekkora kórházat. Tud követni?
Bólintottam. Követtem, de úgy, akár sakál a tigrist. Messziről.
Colter folytatta.
– Szóval Dr. Granger szerint ön meglehetősen szabadon rendelkezik az idejével, sok időt tölt a lakásában, pihenget, csajozik. – Feltartotta a kezét és mosolygott. – Ne értsen félre, doktor úr. Irigylem önt. – A hangja esdeklőre váltott. – Dr. Williams, lenne olyan szíves bejönni éjfél és nyolc között, és tíz napig üldögélni? Semmit sem kell csinálnia, biztosíthatom. Csak azért lesz itt, hogy a törvényt betartsuk. Szükségem van önre, doktor úr. Jól megfizetjük. A francba, bonuszként Strong nővért is beosztom a műszakjába. Higgye el, doktor úr, kutyaszorítóban vagyok. Ha visszautasít, fogalmam sincs, mi a fene lesz itt.
Kívánsága megdöbbentett. Azonnal ellenkeztem.
– Mr. Colter, szeretnék segíteni, de ebbe nem mehetek bele.
– Miért nem? – kérdezte.
– Hát először is, Georgiában nincs engedélyem praktizálni. – Colter egy határozott fejcsóválással elhallgattatott.
– Semmit sem kell csinálnia – mondta. – Nem kérem, hogy foglalkozzon a betegekkel, csak azt, hogy ugorjon be helyettesíteni. Ami az engedélyt illeti, nincs rá szüksége. Kaliforniai engedélye van, márpedig a kaliforniai követelmények legalább olyan szigorúak, ha nem szigorúbbak, mint a georgiaiak. Az itteni kamara elismeri. Csak annyit kell tennie, hogy egy öttagú állami bizottság elé áll. A tagokat mi delegáljuk, meghallgatják önt, és eldöntik, megadják-e az ideiglenes állami engedélyt, amellyel praktizálhat Georgiában. Doktor úr, holnap reggelre összehívnám ezt a bizottságot. Mit szól?
Az eszem azt diktálta, mondjak nemet. Túl sok volt a kockázati tényező. A holnapi kérdések bármelyike leleplezhet, és felfedheti, miféle „orvos” vagyok a valóságban. Kuruzsló.
De mégiscsak kihívás volt.
– Nos, ha tényleg nem olyan bonyolult a dolog, és csak tíz napról van szó, örömmel segítek – egyeztem bele. – Mégis, mi lesz a pontos feladatom? Mint tudja, háziorvos vagyok. Leszámítva, hogy az ilyen vagy olyan okból beutalt betegeimet meglátogattam, fogalmam sincs a kórházi gyakorlatról.
Colter felnevetett. Láthatóan megkönnyebbült és felderült.
– Te jó ég! A feladata? Hogy itt legyen, doktor. Sétálgasson. Feltűnősködjön. Pókerezzen a gyakornokokkal. Fogócskázzon a nővérekkel. A francba, Frank – tegezni foglak, mert most már barátok vagyunk –, azt csinálsz, amit akarsz. Csak legyél itt!
Balsejtelem gyötört, amikor másnap reggel odaálltam az öt orvos bizottsága elé. Látásból mindnyájukat ismertem, a bizottságot Granger vezette. Összeesküvő mosolyt villantott felém, ahogy beléptem.
Az interjú a legnagyobb örömömre színjáték volt. Csak alapvető kérdéseket tettek fel. Hova jártam iskolába? Hol voltam gyakorlaton? A korom? Hol praktizálok? Mióta vagyok gyermekorvos? Egyikük sem firtatta orvosi tudásomat. Egy levéllel távoztam, amely ideiglenesen rezidens kórházi felügyelővé nevezett ki. Másnap Granger egy újabb levelet hozott az állami orvosi kamarától, amely egy évre hozzájárult a kaliforniai engedélyem georgiai használatához.
Az egyik kedvenc tévésorozatom a M*A*S*H, egy képzeletbeli katonai szanitécegység tragikomikus története a koreai háborús fronton. Egyszer sem tudtam úgy nézni a M*A*S*H-t, hogy ne jutott volna eszembe a smithersi „orvosi karrierem”. Azt hiszem, sok georgiai orvosnak még ma is eszébe jut a sorozatról egy bizonyos felügyelő rezidens.
Az első műszakom meghatározta az összes későbbi „szolgálatom” hangulatát. Amikor elfogadtam Colter ajánlatát, tisztában voltam vele, hogy csak egyféleképpen úszhatom meg ezt a gigászi blöfföt. Ha át akarok verni hét gyakornokot, negyven nővért és több tucat kisegítő alkalmazottat, úgy kell tennem, mintha az orvosi hivatás afféle bohóca lennék.
Könnyed, komótos, viccelődő csibészt akartam megformálni, akit hidegen hagy, betartják-e az orvosi egyetem szabályait vagy sem. Érkezésem első percétől ennek megfelelően viselkedtem. Brenda a betegfelvételi irodában várt rám. Úgy tűnt, Colter nem tréfált. Brenda mosolygott.
– Doktor úr, itt a köpenye és a sztetoszkópja. – És már nyújtotta is felém őket.
– Hé, neked nem kéne itt lenned! – mondtam, és belebújtam a fehér köpenybe. – Amikor Colter azt mondta, beoszt mellém a műszakba, azt hittem, csak viccel. Holnap beszélek vele.
Brenda huncutul nézett rám.
– Nem ő volt – mondta. – Én kértem meg a főnővért, hogy tíz napra ebbe a műszakba osszon be.
Gyorsan a fülembe tettem a sztetoszkópot, és Brenda inge alá nyúltam vele. A korongot a bal mellére helyeztem.
– Mindig is tudtam, Strong nővér, hogy helyén van a szíve – mondtam. – Mi a ma esti első teendő?
– Nem ez – mondta, és félretolta a kezem. – Azt ajánlom, ellenőrizd a szinteket, mielőtt vizitelsz.
A gyermekosztály a kórház teljes hatodik emeletét elfoglalta.
Volt benne újszülöttrészleg kábé egy tucat újszülöttel, három szárny a betegségből, sebekből, műtétből lábadozó, illetve a megfigyelés, kezelés alatt álló gyermekek számára. Nagyjából húsz gyerek tartozott a felügyeletem alá, kettőtől tizenkettő éves korig. Szerencsére nem én gondoztam őket, hiszen mindnyájuknak megvolt a kezelésért és gyógyszerezésért felelős orvosa.
Én csak felügyeltem, megfigyeltem, noha vészhelyzetben nekem kellett volna beugranom. Reménykedtem, hogy nem lesz vészhelyzet, de erre az eshetőségre is felkészültem. Az első éjjel összehaverkodtam a gyakornokokkal, akik voltaképpen a betegekre vigyáztak. Mindnyájan gyermekorvosok akartak lenni, és a hatodik emelet kitűnő terep volt nekik a bizonyításra. Többórányi megfigyelés után arra jutottam, legalább olyan kompetensek és alkalmasak, mint az orvosok, jóllehet nem voltam abban a helyzetben, hogy ítéletet mondjak. Mintha egy analfabéta próbálná bizonyítani a relativitáselméletet.
Még aznap éjjel meggyőződtem róla, hogy a gyakornokok elfogadtak felügyelőként, és nem akarnak szívózni.
Az első műszak reggel hétig nyugis, kellemes, eseménytelen volt. Aztán a hatodik emelet felelős nővére felhívott.
– Doktor, ne felejtse el a műszak végén megírni a listáit – emlékeztetett.
– Ja, persze, készítse elő őket – vágtam rá. Felmentem hozzá, és rápillantottam az előkészített listahegyekre. Minden beteghez tartozott egy lista, rajta a beadott gyógyszerek neve, időpontja, az illetékes gyakornokok és nővérek neve, az eljáró belgyógyász előírásai.
– Oda – mutatott a nővér a FELÜGYELŐ REZIDENS ÉSZREVÉTELEI felirat melletti üres helyre.
A többi orvos latinul írt. Vagy görögül. Vagy talán ez a normális kézírásuk? Én bizony nem tudtam elolvasni.
Baromira nem szerettem volna, ha valaki elolvassa a kommentáromat. Szóval odavéstem egypár hieroglifát minden listára, majd ugyanabban az olvashatatlan stílusban aláírtam mindegyiket.
– Kész is, Miss Murphy – mondtam, és átadtam a listákat. – Meglátja, magának ötöst adtam.
Felnevetett. Aranyköpéseim, a komolykodásra képtelen stílusom, ütődött ötleteim sok-sok ilyen nevetést váltottak ki a következő műszakok során. Például egy nőgyógyász kora reggel megjelent az egyik páciensével, aki a szülés végső fázisában járt.
– Nem akarsz bemosdani, és vetni egy pillantást erre? – kérdezte. – Szerintem hármas ikrek lesznek.
– Kösz, nem, de neked jó sok forró vízre meg törülközőre lesz szükséged. – Még a doki szerint is falrengető vicc volt.
Tudtam, hogy vékony jégen járok, és az első hetem végén, kábé hajnali fél háromkor a jég repedni kezdett.
– Dr. Williams! Fáradjon a traumatológiára. Dr. Williams! Fáradjon a traumatológiára.
Eddig sikerült elkerülnöm a traumatológiát, mivel Colterrel abban állapodtunk meg, hogy nem kell ellátnom sürgős eseteket. Kellett ott lennie egy orvosnak, aki a baleseti sebészetéit felelt. Én legalábbis úgy gondoltam. Gyűlöltem a vér látványát. Egy csepp vértől is rosszul lettem. Egyszer a traumatológia közelében jártam, és láttam, ahogy betolnak egy baleseti sérültet. Tiszta vér volt, jajgatott, én pedig a legközelebbi vécébe rohantam, és hánytam.
És most a baleseti sebészetre citáltak. Azt nem mondhattam, hogy nem hallottam a hívást – két nővérrel beszélgettem, amikor a hangszóró bekapcsolt –, de annyit piszmogtam útközben, amennyit csak lehetett.
Először elmentem vécére. Aztán lift helyett a lépcsőt választottam. Tudtam, hogy késlekedésem árthat a betegnek, de legalább olyan ártalmas lett volna, ha rohanok. Ha ott vagyok, úgy sem tudom, mi a teendő. Főleg ha a beteg vérzik.
Ez szerencsére nem vérzett. Tizenhárom körüli kölyök volt, sápadt, a könyökei az asztalon, rájuk támaszkodott, körötte három gyakornok. Ahogy beléptem, felém fordultak.
– Nos, mi a helyzet itt? – kérdeztem.
– Úgy tűnik, egyszerű frakturált tibia, kábé tíz centivel a patella alatt – mondta a rangidős, dr. Hollis Carter. – Épp most akartuk röntgenezni. Ha csak nem találunk valami komolyabbat, azt mondom, adjunk rá járógipszet, és küldjük haza.
Carl Farnsworthre és Sam Bice-ra, a másik két gyakornokra pillantottam.
– Dr. Farnsworth? Bólintott.
– Egyetértek, doktor úr. Lehet, hogy el sem tört.
– És ön, dr. Bice?
– Szerintem ennyi éppen elegendő. Lehet, hogy sok is – mondta.
– Akkor, uraim, rám itt már nincs szükség. Folytassák – mondtam, és odébbálltam. Később megtudtam, hogy a kölyök eltörte a sípcsontját, de akkor és ott felőlem szemüveget is felírhattunk volna neki.
Máskor is hívtak a traumatológiára, de minden egyes alkalommal a gyakornokokra hagytam a döntést. Csak beléptem, megkérdeztem, milyen betegségről, sérülésről van szó, aztán kikértem egyikük véleményét. Eztán konzultáltam a többi jelenlévő egy vagy két gyakornokkal. Ha egyetértettek, beleegyezően bólintottam, és így szóltam:
– Rendben, doktor úr. Mehet.
Hamarosan megtudtam, mi a véleményük erről a gyakornokoknak. Imádták.
– Remek fickónak tartanak, Frank – mondta Brenda. – Különösen az ifjú Carter doktor. Hallottam, hogy egy Maconból idelátogató barátjának azt mondta, melletted végre gyakorlatot szerezhet, elmondhatja a véleményét, és annak megfelelően el is járhat. Azt mondja, melletted igazi orvosnak érzi magát.
– Pedig csak lusta vagyok – feleltem mosolyogva.
Az első műszak után rájöttem, segítségre van szükségem. Találtam egy orvosi zsebszótárt, és eztán ha a nővérektől vagy a gyakornokoktól hallottam egy ismeretlen kifejezést, felosontam a félkész hetedik emeletre, elbújtam az egyik fehérneműszekrényben, és utánanéztem. Néha 10-15 percet töltöttem odabenn a könyvet lapozgatva.
Utolsó rezidens felügyelői éjszakámon felkeresett Colter.
– Frank, tudom, nincs jogom tőled ilyet kérni, de meg kell tennem. Jessup doktor nem jön vissza. Úgy döntött, Kaliforniában marad, ott kezd praxist. Pár héten belül biztosan kerítek helyettest. Addig is, számíthatok rád? – A válaszom várta, arcán esdeklő kifejezéssel.
A legjobbkor jött. Imádtam orvos lenni. Majdnem annyira élveztem, mint a pilótaszínjátékot. És ez sokkal nyugisabb volt. Mióta gyerekorvos lettem, egyetlen érvénytelen csekket sem írtam. Sőt mióta a Smithers átmeneti alkalmazottja lettem, eszembe se jutott, hogy értéktelen papírokat passzoljak el. A kórház napi 125 dolláros, hetente kifizetendő konzultánsgázsit biztosított.
– Persze, Colter – veregettem hátba. – Miért ne? Jelenleg úgysincs más dolgom.
Biztos voltam benne, hogy két hétig még megúszom lebukás nélkül, és így is lett. Aztán a két hétből egy hónap, a hónapból két hónap lett, és Colter még mindig nem akadt rá Jessup helyettesére. Az önbizalmam némileg kezdett apadni, és néha komolyan féltem, hogy Colter vagy valamelyik orvos, talán Granger kutakodni kezd a múltamban. Főleg ha valami rázós történik a műszakomban.
Továbbra is szemtelen, a szabályokat felrúgó fickóként mutatkoztam a gyakornokok, nővérek, egyéb rám bízottak előtt, és az éjfél és nyolc közti műszak továbbra is lojális maradt hozzám. A nővérek kedves különcnek tartottak, és nagyra becsülték, hogy nem próbálom őket becserkészni egy üres szobában. A gyakornokok büszkék voltak, hogy a műszakomban dolgozhattak. Igazi bajtársiasság alakult ki köztünk, a fiatalok orvosok tiszteltek. Lököttnek, de rátermettnek tartottak.
– Maga nem olyan, mint a többi orvos, Dr. Williams – közölte bizalmasan Carter. – Ha beteget látok el, és belép egy orvos, akkor félrelök, és átveszi az ügyet. Maga nem ilyen. Maga engedi, hogy mi magunk lássuk el a beteget. Maga engedi, hogy igazi orvosok legyünk.
Persze, hogy engedtem. Francot se tudtam az orvoslásról. Ezek a gyakornokok csak évekkel később tudták meg, hogy csakis miattuk sikerült ilyen hosszan fenntartanom az álcám. Ha a dolgok komolyra fordultak – mármint az én szememben komolyra, és nekem egy fejfájás is meghaladta az orvosi tudásomat –, a gyakornokokra hagytam, és felosontam a hetedik emeleti szekrényhez.
Szerencsére smithersi tartózkodásom alatt sosem kerültem szembe halálesettel, noha voltak kényes helyzetek, amikor csak a bohóckodásom mentett meg. Egyszer kora reggel például felkeresett egy nővér a szülészetről.
– Dr. Williams, van egy újszülöttünk, és Martin doktort áthívták császárra. Még nem kötöttük el a köldökzsinórt. Azt kéri, legyen szíves megvizsgálni a csecsemőt.
Nem utasíthattam vissza. Éppen két nővérrel beszélgettem. Egyikük, Jana Stern, egy odaadó hivatásos nővér maga is orvosira járt, és gyermekorvosnak készült. Azonnal felajánlotta a segítségét.
A szülészetre indult, én pedig kelletlenül követtem. Korábban is meg-megálltam a szülészet síküveg ablakai előtt, és figyeltem az inkubátorban, dobozszerű bölcsőkben fekvő apró, ráncos újszülötteket. De a küszöböt sohasem léptem át. Nyávogó kiscicákra emlékeztettek, én pedig sosem bírtam a macskákat, még a kicsiket sem.
Nyitottam volna ki a szülészet ajtaját, amikor Stern nővér megragadta a karomat.
– Doktor úr! – zihálta.
– Mi az? – kérdeztem, közben kétségbeesetten keresgéltem megbízható gyakornokaim után.
– Nem mehet be így – dorgált meg. – Be kell mosakodnia, és fel kell vennie a köpenyt meg a maszkot. Maga is tudja! – Átnyújtott egy zöld köpenyt és egy steril maszkot. Fintorogtam.
– Segítsen már ezzel a vacakkal – dörmögtem. – Minek a maszk? Csak megnézem azt a gyereket, nem szorongatom magamhoz! – Rájöttem, minek a maszk. Hogy elbújhassak mögé. És el is bújtam.
– Őszintén, doki, néha túlzásba viszi a dolgot – mondta dühösen.
Fiú volt, még vörösen csillogott az élet a keskeny csatornában tett hepehupás utazástól. Panaszosan nézett rám.
– Oké, kölyök, végy egy mély levegőt és ne fújd ki picit! – utasítottam álkatonai stílusban. A sztetoszkópom rátettem a mellkasára.
Stern nővér megint megragadta a karomat, és felnevetett.
– Doktor úr! Egy újszülöttön nem használhatja ezt, csak a gyereksztetoszkópot! – Eltűnt, és a kezemben tartott műszer kisebb változatával tért vissza. Fogalmam sem volt, hogy különböző méretben gyártják őket. – Kérem, hagyja abba a hülyéskedést! Még sok dolgunk van.
Hátraléptem, és a babára mutattam.
– Tudja mit, Stern doktornő? Vizsgálja meg maga a fiút. Szeretném ellesni a stílusát.
Bekapta a horgot.
– Végül is miért ne? – Sértődést mímelt, de örült a feladatnak. Megvizsgálta a kölyköt a sztetoszkóppal, majd a műszert a nyaka köré vetette. Tovább fogdosta a baba karját, lábát, csípőjét, belekémlelt a szemébe, fülébe, szájába, ánuszába, s végigfutatta kezét a fején és testén. Hátralépett, kihívóan rám pillantott.
– Na?
Lehajoltam, és megpusziltam a homlokát.
– Köszönöm, doktornő, megmentette az egyetlen fiamat – mondtam álkönnyekkel küszködve.
A baba már nem nézett fájdalmasan. Senki sem tudja, vajon az újszülöttek gondolkodnak-e, vagy tisztában vannak-e azzal, mi folyik köröttük. Én bizony tudom. Az a kölyök tudta, hogy csalok. Látszott az arcán.
Eztán számos újszülöttet vizsgáltam meg. Azt persze nem tudtam, mit miért csinálok, de Stern nővérnek hála legalább azt tudtam, hogyan csináljam.
Még mindig sok időt töltöttem a hetedik emeleti fehérneműszekrényben.
Bamba viselkedésem időnként bosszantotta a többieket. Színjátékom tizenegyedik havában egy nővér odarohant hozzám, amikor éppen a kibetűzhetetlen kommentárjaimat róttam a listára.
– Williams doktor! Kék baba a 608-asban! Jöjjön gyorsan!
Új nővér volt, alig egy hónapja került ki az iskolapadból. Egyszer már megtréfáltam. Az első éjszakáján azt mondtam neki, „hozzon egy vödör vízgőzt a szülészetre. Sterilizálni szeretném a helyet”. Engedelmesen elrohant a kazánházba, ahol egy segítőkész gyakornok felvilágosította.
Furcsamód tizenegy havi kórházi gyakorlat alatt egyszer sem hallottam a „kék baba” kifejezést. Azt hittem, csak szívat.
– Mindjárt jövök – feleltem –, de előbb megnézem a zöld babát a 609-esben.
Meg sem mozdultam, mire ő a gyakornokok után kiabálva elrohant. Elbújtam a sarkon, és fellapoztam az orvosi szótárt. Mint kiderült, a kék baba veleszületett szívelégtelenségben, úgynevezett cianózisban szenved, azaz nincs elég oxigén a vérében. Elindultam a 608-as kórterem felé, és megkönnyebbültem, amikor egy gyakornok jött velem szembe. Hordozható oxigénsátort vont a baba köré.
– Kihívtam az orvosát. Úton van. Amíg ideér, ellátom a babát, ha magának is megfelel, uram.
Nekem megfelelt. Megrázott az eset. Rájöttem, hogy a szerep túlnőtt rajtam. Eddig szerencsém volt, de most egy csecsemő majdnem meghalt a szélhámosságom miatt. Elhatároztam, hogy felkeresem Coltert, és lemondok. Nem hagyom, hogy a könyörgésével eltérítsen.
Ehelyett Colter jött oda hozzám.
– Nos, Frank, visszatérhetsz playboykodni – közölte vidáman. – Megvan az új rezidens felügyelő. New Yorkból jön. Holnapra itt lesz.
Megkönnyebbültem. Másnap még benéztem, hogy felvegyem az utolsó fizetésemet, és egyáltalán nem voltam csalódott, hogy nem találkoztam az utódommal. A kórházból kifelé összefutottam Jasonnal, az éjfél és nyolc közti műszak öreg gondnokával.
– Kicsit korán jött be ma, nem, Jason? – kérdeztem.
– Két műszakot viszek mama, doktor úr – mondta.
– Ha nem tudná, Jason, ma voltam itt utoljára – mondtam. – Végre találtak helyettest.
– Igen, uram, hallottam – mondta. Zavartan tekintett rám. – Doktor úr, kérdezhetek valamit?
– Persze, Jason. Bármit. – Kedveltem. Kedves öregember volt. Nagy levegőt vett.
– Maga, doktor úr, biztosan nem tudja, de én mindig odafent pihentem a hetediken. És doktor úr, most már közel egy éve figyelem, ahogy mindig bevonul ott a fehérneműszekrénybe. Sosem visz be semmit, sosem hoz ki semmit. Tudom, hogy nem iszik, és doktor úr, odabent semmi sincs. Semmi! Már tucatszor átkutattam. A kíváncsiság majdnem megöl. Mit művel abban a fehérneműszekrényben? Esküszöm, hogy nem mondom el senkinek.
Felnevettem, és átöleltem.
– Jason, csak a köldökömet bámultam odabent. Ennyi. Esküszöm.
Láttam, hogy nem hisz nekem. Talán még ma is a szekrényben kutakodik.

 

 

5. A JOGTALAN JOGI DIPLOMA

 

EGY HÉTTEL AZUTÁN, hogy otthagytam a kórházat, kiderült, hogy meg kell újítanom a balmorheadi bérletemet. Úgy döntöttem, eltűnök Atlantából. Semmi sem kényszerített erre; legalábbis én nem éreztem. Mégsem lett volna bölcs dolog maradni. Azt a rókát kapják el legkönnyebb a terrierek, amelyik ragaszkodik a lukjához. Túl sokat időztem egy helyen. Tudtam, hogy a nyomomban vannak, és nem akartam megkönnyíteni a vadászkopók dolgát.
A döntésem később igazolást nyert. Washingtonban Sean O'Riley FBI-ügynököt éppen ekkor utasították, hogy tegyen félre minden ügyet, és csak rám koncentráljon. O'Riley magas, szigorú férfi volt egy ír püspök fellépésével és egy terrier szívósságával megáldva, kitűnő ügynök, csak a munkájának élt. Minden tekintetben rendkívül becsületes ember.
Rajongani kezdtem O'Rileyért, noha közben minden erőmmel azon voltam, hogy keresztülhúzzam a számításait, és akadályozzam munkájában. Ha O'Riley táplált is az irányomban bármilyen érzelmet, biztosan nem a gyűlölet volt az. O'Riley nem kegyetlen.
Persze O'Riley létezéséről még akkor sem tudtam, amikor Atlantát elhagytam. A fiatal miami ügynököt és a Dade megyei zsarukat leszámítva az utánam nyomozó rendőrök nekem fantomok maradtak.
Úgy döntöttem, nagyjából egy hónapot egy másik déli fővárosban töltök. Mint mindig, most is aszerint választottam, hol lakik stewardess ismerősöm. Tetteimet ekkor még a gyönyörű nők irányították.
A neve Diane volt, körülbelül egy éve ismerkedtünk meg. Egyszer sem repültünk együtt, az atlantai reptéren találkoztunk. Robert F. Conrad néven, Pan Am-elsőtisztként mutatkoztam be neki. Ezen álnevemet továbbra is megtartottam, mivel közelebbi és élvezetes kapcsolatba kerültünk, melynek során vájkálni kezdett a magánéletemben, többek közt a tanulmányaimban. A legtöbb pilóta diplomás, de nem mind specializálódott a légi tudományokra. Azt mondtam Diane-nek, hogy bár jogi diplomám van, sosem praktizáltam. A pilótakarrier nemcsak izgalmasabbnak, de jövedelmezőbbnek is ígérkezett a jognál. Azonnal elfogadta a tényt, hogy van ember, aki pilótafülkére cseréli a tárgyalótermet.
Diane emlékezett állítólagos jogi végzettségemre. Néhány nappal az érkezésem után elvitt egy barátja bulijába, ahol bemutatott egy kedves fickónak, bizonyos Jason Wilcoxnak.
– Biztosan jól kijöttök majd egymással. Jason helyettes államügyész – magyarázta Diane. Wilcoxhoz fordult. – Bob szintén jogász, de sosem praktizált. Ehelyett pilóta lett.
Wilcoxot roppantul érdekelte a dolog.
– Hé, hova jártál egyetemre?
– A Harvardra – feleltem. Ha már jogi diplomám lesz, legalább elsőrangú forrásból származzon.
– És sosem praktizáltál? – csodálkozott.
– Nem. Egyazon héten szereztem meg a jogi diplomát meg a kereskedelmi pilótajogosítványt. A Pan Am mérnöki állást ajánlott. Mivel egy pilóta 30-40 ezer dollárt keres, s mivel imádok repülni, elvállaltam. Talán egy szép napon visszatérek a jogi pályára, de így csak havi nyolcvan órát dolgozom. Nem sok jogász mondhatja el ezt magáról.
– Tényleg, igazad van – értett egyet Wilcox. – Merre repülsz? Rómába? Párizsba? Gondolom, világszerte.
Megráztam a fejem.
– Mostanság nem repülök. Eltávon vagyok. Egy hónapja a cég megkurtította a létszámot, én meg nem voltam rangidős. Hat hónapba vagy egy egész évbe is beletelhet, míg visszahívnak. Most csak egy henyélő munkanélküli vagyok. De élvezem.
Wilcox zavartan méregetett.
– Hogy ment a Harvard? – kérdezte. Láttam, hogy ki akar lyukadni valamire.
– Szerintem egész jól – feleltem. – 3,8-as átlaggal végeztem. Miért?
– Hát a főügyész jogászokat keres a stábjába – bökte ki Wilcox. – Őszintén szólva kutyaszorítóban van. Nem akarsz csatlakozni hozzánk? Beajánllak. Persze nem lesz olyan zsíros lesz a fizetésed, mint pilótakorodban, de a munkanélküliségnél ez is jobb. És legalább szerzel jogi gyakorlatot, az pedig biztos nem árt meg.
Kapásból vissza akartam utasítani az ajánlatát. De minél többet gondoltam rá, annál jobban foglalkoztatott. Már megint a kihívás. Vállat vontam.
– Mit kell tennem, hogy a helyi kamara felvegyen? – kérdeztem.
– Nem túl sokat – mondta Wilcox. – Csak vidd be a harvardi bizonyítványodat az ügyvédi kamarához, és kérelmezd, hogy vegyen fel tagjai közé. Úgysem mond nemet. Persze be kell magolnod a polgári és büntetőtörvénykönyvünket, de majd én ellátlak a szükséges olvasmányokkal. Mivel más államból jöttél, háromszor próbálkozhatsz a kamaránál. Nem lesz semmi gáz.
A harvardi bizonyítvány. Ez kicsit nehéz lesz, tűnődtem, mivel az egyetemmel még hírből sem ismerjük egymást. Végül is pilótaiskolába sem jártam. Mégis lapult egy érvényesnek tűnő pilótaengedély a zsebemben, amely szerint vezethetek sugárhajtású gépeket, nem? Dongóösztöneim működésbe léptek.
Írtam egy levelet a Harvardi Jogi Kar tanulmányi osztályvezetőjének, és kértem tőle egy őszi órarendet meg egy jogi kari tájékoztatót. Néhány napon belül meg is küldte. A tájékoztatóban az összes olyan kurzus szerepelt, amely a jogi doktori végzettséghez szükséges, ráadásul édes kis logók és fejlécek is helyet kaptak rajta. De még mindig halvány lila gőzöm sem volt, hogyan fest egy egyetemi diploma.
Diane az Ohioi Egyetemen végzett üzleti adminisztráció szakon. Időnként beszélgetést kezdeményeztem az egyetemi éveiről.
Mint kiderült, lelkesen részt vett az egyetemi közéletben, amolyan playgirl volt.
– Nem sokat tanulhattál – tréfálkoztam.
– Igenis, tanultam – erősködött. – 3,8-as átlagom volt. Felsőbb éves koromban a dékáni listára is felkerültem. A bulizás meg a tanulás, tudod, jól megfér egymással.
– Na ne már! Nem hiszem el, hogy 3,8 voltál. Mutasd a bizonyítványodat!
– Véletlenül épp itt van nálam, okostojás – vigyorgott. Egy perccel később egy papírossal tért vissza a hálószobából.
A bizonyítvány négy ív szabványos méretű vonalas papírból állt, és valóban Diane négyévi egyetemi munkájának a tanulmányi osztály által kiállított és hitelesített másolata volt. Az első oldal tetején az egyetem neve szerepelt nagyban, vastag betűkkel, alatta pedig Ohio állam pecsétje. Ezt követte a név, a diploma megszerzésének éve, a végzettség megnevezése és a kiállító intézmény (Üzleti Adminisztrációs Egyetem) neve. A többi oldal is sorról sorra ki volt töltve a tantárgyak neveivel, dátumokkal, az óraszámmal és az osztályzatokkal. Minden év végén szerepelt az osztályzatok átlaga. A legutolsó bejegyzés Diane összátlagát 3,8-ban állapította meg. Az utolsó oldal jobb alsó sarkában az Ohioi Egyetem pecsétje, felette a tanulmányi osztály közjegyzői pecsétje.
A bizonyítvány felépítését belevéstem az emlékezetembe, felszívtam, mint szivacs a vizet, aztán visszaadtam Diane-nek.
– Oké, nemcsak szexi vagy, de eszes is – mondtam tettetett bocsánatkéréssel.
Másnap végigjártam a grafikai, iroda-berendezési és papírboltokat. Vettem szabványos okiratpapírt, grafikai segédanyagokat, különböző típusú betűkliséket, ceruzákat és tollakat, egy X-Acto kést, ragasztószert, derékszögű vonalzót, aranyszín pecsétet és közjegyzői pecsétet.
Azzal kezdtem, hogy körbevágtam a Harvardi Jogi Kar lógóját és ráragasztottam az okiratpapír tetejére. Ez alá a szintén a tájékoztatóból származó pecsétet rögzítettem. Beírtam a nevem, a diploma megszerzésének évét, a végzettségemet, majd a derékszögű háromszög és egy jóféle toll segítségével gondosan kitöltögettem a szabványos okiratpapír oldalait. Azután a betűklisével óvatosan beírogattam a kötelező és választott tantárgyaimat, illetve a kitalált érdemjegyeimet. Mivel Wilcox is megnézheti a bizonyítványt, a hároméves átlagomat 3,8-ban állapítottam meg.
A toldozott-foldozott késztermék úgy festett, mintha egy tördelőszerkesztő kukájából halászták volna elő, de miután egy házi másológépen átfuttattam, gyönyörűen bevált. Pontosan olyan volt, mintha csak komputer köpte volna elő. A hatlapos utánzat utolsó oldalára rányomtam az aranypecsétet, arra pedig – szándékosan elkenve – a közjegyzői pecsétet. Ez utóbbit kézzel töltöttem ki egy vastag tollal, és cikornyás betűkkel aláírtam a Harvardi Jogi Kar tanulmányi osztályvezetőjének nevét. A hamisítvány alatt feltüntettem, hogy az osztályvezető közjegyző is egyben.
Fogalmam sem volt, hasonlít-e a művem egy harvardi bizonyítványra. A tűzkeresztséget majd az állami ügyvédi kamaránál kell kiállnia. Wilcox 15 éve praktizált, kilenc éve volt helyettes államügyész. Az állam jogászai közül szinte mindenkit ismert. Azt mondta, korábban még sosem találkozott harvardival.
Három hétig bújtam Wilcox könyvtárának könyveit. A jog sokkal könnyebbnek és némileg bugyutábbnak bizonyult, mint gondoltam. Lélegzet-visszafojtva bejelentkeztem az ügyvédi kamara hivatalában, ahol egy irodistaként dolgozó joghallgató átlapozta a bizonyítványomat, elismerően biccentett, lemásolta, majd a hamisítványt egy kérvénnyel együtt visszaadta nekem. Amíg a nyomtatványt töltögettem, fellapozott egy határidőnaplót, és felhívott valakit.
– Ha készen áll, jövő szerdán levizsgázhat – mondta bátorítóan mosolyogva. – Egy harvardinak ez nem okozhat gondot.
Egy elit egyetemistának biztosan nem, de nekem igen. Nyolcórányi sejtést, reménykedést, találgatást, magabiztos talánokat és hiányos műveltségű azt hiszemeket.
Megbuktam.
Legnagyobb meglepetésemre a sikertelen vizsgáról szóló értesítés mellé a vizsgalapot is megkaptam. A helyes és a helytelen válaszaim egyaránt szerepeltek benne. Úgy látszik, valaki a hivatalban kedvelt engem.
Visszatértem Wilcox irodájába, beköltöztem a könyvtárába, és helytelen válaszaimra koncentráltam. Wilcox minden lehetséges alkalommal maga tanított. Hat héttel később készen álltam a második megmérettetésre.
Megint elszúrtam. De a vizsgalapot újból megkaptam, újból megtudtam belőle, hol hibáztam. Fejlődtem. Örömmel vettem tudomásul, milyen sok kérdésre válaszoltam helyesen. Eltökéltem, hogy az utolsó kísérletem sikerrel jár.
Hét héttel később harmadszorra is levizsgáztam, és ezúttal sikerrel. Két héten belül kaptam egy pofás igazolványt, amely tanúsította, hogy felvételt nyertem az állami ügyvédi kamarába, és hogy engedélyem van a praktizálásra. Nevetnem kellett. A gimit sem fejeztem be, életemben nem jártam egyetemre, mégis elismert jogász lettem! Ugyanakkor rá kellett jönnöm, hogy az egyetemi végzettségem hiánya pusztán jogi műszó, és négyhavi biflázás alatt megtanultam, a jog tele van műszavakkal. A műszavak vágják tönkre az igazságot.
Wilcox beváltotta az ígéretét. Elvitt egy állásinterjúra az államügyészhez, aki Wilcox tanácsára helyettesnek alkalmazott. A fizetésem évi 12 800 lett.
A társasági jogi – az egyik magánjogi – osztályra kerültem.
Az itteni ügyészek az állam elleni feljelentésekkel, jogosulatlan birtokbavételekkel, kisajátítási perekkel és egyéb különféle ingatlanügyekkel foglalkoztak.
Azaz a többségük foglalkozott. A főügyészhelyettes, aki mellé segítőnek beosztottak, Phillip Rigby volt, egy ősi, nagyhatalmú helyi család gőgös ivadéka. Rigby déli arisztokratának tartotta magát, s én két legerősebb előítéletével kerültem szemközt. Jenki voltam, és ami még rosszabb, katolikus jenki! A „menyét” szerepébe száműzött – menjél el kávéért, menjél el ezért meg azért a könyvért, menjél el bármiért, amivel idegesíthet. Én lettem a legjobban fizetett kifutófiú az államban. Rigby tahó déli őskövület volt. Sok fiatal ügyész osztotta a véleményem. A többségük szintén déli volt, de meglepően liberális gondolkodású.
Hamar népszerű lettem az osztály ifjú jogászai körében. Még mindig volt húszezer dollárom, amit nagylelkűen újdonsült barátaimra költöttem. Drága éttermekben vacsoráztunk, hajókáztunk vagy puccos klubokban buliztunk.
Anélkül, hogy szavakkal is megerősítettem volna, szánt szándékkal úgy viselkedtem, mintha gazdag New York-i családból származnék. Egy elegáns, tóra néző lakást béreltem, bérelt Jaguart vezettem és egy brit herceg ruhatárából öltözködtem. A hét minden napján új öltönyben mentem dolgozni, egyrészt mert örömet okozott, de főként mert végtelen ruhatáram irritálta Rigbyt. Legjobb tudásom szerint három öltönye volt, az egyik szerintem még a nagyapjától, a konföderáció ezredesétől maradt rá. Rigby fösvény volt.
Ha ápoltságomat Rigby zokon is vette, másoknak imponált. Egy nap a bíróságon, a tárgyalás szünetében a bíró előrehajolt az asztala mögött, és így szólt hozzám:
– Mr. Conrad, jóllehet a bírósági munkában – már ami a jogi szaktudást illeti – nemigen vesz részt, de kifejezetten ad magára, uram. Maga a legjobban öltözött menyét Dixie-ben, ügyvéd úr, és a bíróság ezért dicséretben részesíti. – Örültem az őszinte elismerésnek, Rigby pedig kis híján szívszélhűdést kapott.
Voltaképpen elégedett voltam kifutófiúi szerepemmel. Nem igazán akartam rendes ügyekkel foglalkozni. Túl nagy volt a veszélye, hogy alapvető jogi ismereteim lelepleződnek. Rigby ügyei javarészt bugyuták és érdektelenek voltak, unalmas feladatok, amelyeket szívesen ráhagytam. Időnként odavetett nekem egy koncot, megengedte, hogy eljárjak kisebb birtokügyekben, vagy összefoglalót írjak egyes esetekben. Ezt a munkát élveztem, és úgy vélem, egészében nem lettem a jogi hivatás kárára. Rigby igencsak felkészült jogász volt, sokat tanultam mellette, sokkal többet, mint a könyvekből vagy a vizsgákból.
Alapvetően biztonságban voltam, nem kellett attól tartanom, hogy a kopók rám találnak. Ha egy bűnöző nyomában jársz, nem hiszem, hogy a főügyészi hivatal ügyészei között kezdenéd keresni, főleg ha egy érettségi nélküli tinédzserről van szó.
Hetek óta voltam már a főügyészi hivatalnál, amikor Diane-t áthelyezték Dallasba. Nem értem rá szomorkodni. Megismerkedtem Glóriával, egy állami tisztviselő lányával. Glória életvidám, megnyerő, vibráló személyiség volt, és ha volt is valami hibája, csak annyi, hogy mellben nem volt eleresztve. Rájöttem, egy nő felöltözve is lehet szórakoztató.
Glória elvhű metodista családból származott. Gyakran elkísértem a templomba, de biztosítottam, hogy nem tud megtéríteni. Ez amolyan felekezetközi gesztus volt a részemről. A szülei nagyra értékelték, és voltaképpen én is élveztem a dolgot. Közelebbi barátságba kerültem az egyházközség fiatal lelkészével, aki meggyőzött, vegyek részt az egyház ifjúsági programjaiban. Lelkesen segédkeztem számos játszótérépítésben a város lepusztult részein, és tag lettem több ifjúsági projektet irányító városi bizottságban. Furcsa dolog ez egy szélhámostól, mégsem éreztem magam álszentnek. Életemben először önzetlenül ténykedtem, viszonzást sem várva, és ez boldoggá tett.
Az egyházi szőlőskertben serénykedő bűnösnek – bármilyen értékes is munkája – nem szabad túlzásokba esnie. Túl sok bizottságban vállaltam szerepet, és megsavanyodott a szőlő.
Az egyikben volt egy harvardi diplomás. Nemcsak harvardi diplomás, de harvardi jogi diplomás. Nagyon megörült nekem. Gyakorlatilag örömmámorban úszott. Azóta megtudtam egyet s mást a harvardiakról. Akár a borzok, ők is imádnak összebújni a borzlyukban. A magányos borz talál magának társat. A harvardi ismeretlen terepen is talál egy másik harvardit. És a Harvardról kezdenek beszélgetni.
Ez itt olyan lelkesedéssel csapott le rám, mint Stanley Livingstone-ra a sötét Afrikában. Mikor végeztem? Kik tanítottak? Milyen csajokat ismertem? Milyen klubban voltam tag? Melyik kocsmába jártam? Kik voltak a barátaim?
Az első este sikerült leszerelnem. Kitérő válaszokat adtam, tudomást sem vettem róla, a bizottsági munkára koncentráltam. De minden lehetséges alkalommal utánam jött. Meghívott ebédelni. Meglátogatott a hivatalban, ha arra járt. Felhívott, hogy menjek vele buliba, golfozni vagy valamilyen kulturális eseményre. És mindig a Harvard felé terelte a szót. Melyik épületben voltak az óráim? Nem ismerem ezt meg azt a professzort? Nem ismerem valamelyik ősi cambridge-i családot? A harvardiak más harvardiakkal nemigen bírtak másról beszélni.
Nem tudtam kikerülni a fickót, és egy csomó kérdésére nem ismertem a választ. Gyanakodni kezdett, res gestae ügy, álharvardi, sőt szélhámos lettem a szemében. Az ügyből res judicata lett, amikor rájöttem, kiterjedt nyomozást végzett a múltamban, és megkérdőjelezte őszinteségemet és becsületességemet.
Mint a közmondásos arab, fogtam a sátorfámat, és elpárologtam. Persze csak fizetésnap után. Elbúcsúztam Glóriától, aki nem sejtette, hogy most lát utoljára. Pusztán annyit mondtam, meghalt egy rokonom, és néhány hétre New Yorkba kell utaznom.
Felmondtam a Jaguar bérletét, és egy világosnarancs Barracudát vettem. Eléggé feltűnő kocsi egy magamfajta szökevénynek, de nekem tetszett, így hát megvettem. Döntésemet azzal indokoltam, hogy ha én magam már nem lehetek, legalább a kocsim legyen tiszta. Ügyes húzásnak bizonyult. Eddig egyszerűen béreltem egy kocsit, aztán dolgom végeztével otthagytam a reptéren. O'Rileynak – akiről még mit sem tudtam – ez segített felvázolni a működésem sémáját.
Csaknem egy évig voltam orvos. Ügyvédként kilenc hónapig pózoltam. Bár ezalatt a húsz hónap alatt nem voltam éppen törvénytisztelő állampolgár, egyetlen érvénytelen csekket sem váltottam be, semmivel nem hívtam fel magamra a hatóságok figyelmét. Hacsak Rigby és a hivatal nem kezdi feszegetni hirtelen eltűnésem témáját, nem kellett tartanom semmiféle hajtóvadászattól. O'Riley makacs erőfeszítéseit leszámítva igazam lett. Szívóssága ellenére egykori főnököm már bottal üthette a nyomomat.
Megpróbáltam meghúzni magam, hiszen anyagilag még mindig jól álltam. A „harvardi kolléga” előli menekülés amolyan nyaralásba torkollott. Hetekig a nyugati államokban kalandoztam, Coloradóban, Új-Mexikóban, Arizonában, Wyomingban, Nevadában, Idahóban, Montanában. Bárhol megálltam, ahol a táj szépsége felkeltette a kíváncsiságomat. Mivel a tájképhez általában gyönyörű, kapós nők is tartoztak, folyamatosan kíváncsiskodtam.
Noha már nemigen tekintettem magamra bűnözőként, eszembe sem volt jó útra térni. Egy sziklás-hegységi nagyvárosban eleget időztem ahhoz, hogy a jövőre tekintettel újabb kitalált pilóta-személyazonosságot szerezzek.
Ugyanúgy, ahogy Frank Williams, a Pan Am-elsőtiszt figuráját életre keltettem, most megteremtettem Frank Adamset, a Trans World Airways állítólagos másodpilótáját. Szereztem neki egyenruhát, hamis azonosítót és pilótaengedélyt. Olyan hamis iratokkal is felszerelkeztem Frank Williams néven, amelyekkel akár a Pan Am, akár a TWA gépeit vezethetem.
Nem sokkal ezután Utahba utaztam, abba az államba, amely nemcsak gyönyörű tájairól és a mormonokról híres, de rengeteg egyeteméről is. Ennyi diploma birtokában úgy tartottam tisztességesnek, ha körülnézek néhány egyetemen, így hát sok utahi campuson megfordultam, körbesétáltam őket, beszívtam a levegőjüket, főleg a koedukált iskolákét. Annyi gyönyörű lány volt a campuson, hogy majdnem jelentkeztem hallgatónak.
Ehelyett tanár lettem.
Egy délután a motelszobámban lustálkodtam, a helyi újságot olvastam, amikor a szemem megakadt egy cikken, mely szerint a nyáron tanárhiány várható az egyik egyetemen. A kari dékán, bizonyos dr. Amos Grimes aggódott, hogy két szociológiaprofesszora helyére nem talál megfelelő nyári helyettest.
– Úgy tűnik, az államon belül nem találunk olyan képzett szakembert, aki hajlandó lenne három hónapot nálunk tanítani – mondta dr. Grimes a cikkben.
Ahogy elképzeltem magam egy tucatnyi hamvas szépséggel összezárva egy osztályteremben, képtelen voltam ellenállni. Felhívtam dr. Grimest.
– Dr. Grimes, itt Frank Adams – mondtam élénken. – A New York-i Columbia Egyetemen Ph. D-ztem szociológiából. Épp erre jártam, doktor úr, és megláttam az újságban, hogy helyettest keres.
– Igen, határozottan ez a helyzet – felelte óvatosan dr. Grimes. – Persze ez csak egy ideiglenes, nyári állás. Feltételezem, tanított már.
– Hát persze – mondtam könnyedén. – De évekkel ezelőtt. Hadd magyarázzam meg, dr. Grimes. A Trans World Airways pilótája vagyok. Jelenleg félévnyi betegszabadságomat töltöm. Begyulladt a belső fülem, s emiatt most nem repülhetek. Addig is szeretnék valamivel foglakozni. Amikor láttam a cikket, arra gondoltam, talán jó lenne visszatérni az osztályterembe. Két évig szociológiatanárként dolgoztam a New York-i City College-bán, mielőtt beléptem volna a TWA-hoz.
– Hát valóban komoly esélyei vannak az egyik állásunkra, dr. Adams – lelkesedett dr. Grimes. – Jöjjön át holnap reggel az irodámba, és megbeszéljük.
– Ezer örömmel, dr. Grimes – feleltem. – Mivel nem vagyok ismerős Utahban, megmondaná, milyen papírokra lesz szükségem az állás elnyeréséhez?
– Ó, egy bizonyítvány a Columbiáról bőven megteszi – mondta. – Persze az sem hátrány, ha tud hozni néhány ajánlólevelet a City College-tói.
– Semmi gond – mondtam. – Meglesz a bizonyítvány és az ajánlólevél is. Nem hoztam magammal őket, hiszen fel sem merült bennem, hogy esetleg tanítani fogok.
– Hogyne, dr. Adams – felelte dr. Grimes. – Reggel találkozunk.
Még délután írtam a Columbia Egyetemnek, és az iskolára vonatkozó tájékoztatókat, brosúrákat kértem tőlük. Összedobtam egy levelet a City College tanulmányi osztályvezetőjének is, azt állítva, Utahban végeztem, és most New Yorkban szeretnék tanítani, ha lehet, szociológiát. Mielőtt feladtam volna a leveleket, nyitottam egy fiókot a helyi postán.
A találkozó Grimes dékánnal remekül sikerült. Úgy tűnt, azonnal lenyűgöztem, és az idő nagy részében – például a kari társalgóban elköltött komótos ebéd közben – pilótakarrieremről beszélgettünk. Dr. Grimesnak, mint minden ülőmunkát végzőnek, romantikus elképzelései voltak a pilótákról, és szerette volna, ha ezek igazolást nyernek. Több mint elég anekdotám volt, hogy ez irányú érdeklődését kielégítsem.
– Semmi kétség, dr. Adams, felvesszük a nyárra – mondta, amikor hazaindultam. – Személy szerint alig várom, hogy viszontlássam a campuson.
A Columbiától és a City College-tói kért iratok egy héten belül megérkeztek. Salt Lake Citybe utaztam, hogy beszerezzem a legújabb hamisítványomhoz szükséges holmikat. A „bizonyítvány” gyönyörűen sikerült, az átlagom 3,7 lett, a szakdolgozatomat pedig „A légi közlekedésnek az észak-amerikai falusi népességre gyakorolt szociológiai hatásáról” írtam. Ahogy vártam, a City College tanulmányi osztályvezetőjének válasza hivatalos egyetemi levélpapíron érkezett meg. Levágtam a fejlécet, és egy átlátszó műanyag ragasztószalag és egy jó minőségű okiratpapír segítségével elkészítettem a levélpapír tökéletes mását. Szabványos írógép-papírméretre vágtam, aztán leültem és írtam magamnak két ajánlólevelet, az egyiket az osztályvezető, a másikat a szociológia tanszék vezetőjének nevében.
Óvatosan fogalmaztam. Pusztán arról számoltak be, hogy az 1961/62-es tanévben szociológiát tanítottam a City College-ban, hogy a kari bizottság nagyon elégedett volt a munkámmal, és önként nyergeltem át a kereskedelmi pilótaságra. A leveleket elvittem egy Salt Lake City-beli nyomdászhoz, és mindkettőről tucatnyi másolatot kértem. Azt mondtam neki, több egyetemre is beadom a jelentkezésemet, és ehhez jó minőségű okiratpapírra lesz szükség. Úgy tűnik, nem volt szokatlan a kérésem, mivel szó nélkül elvégezte.
Dr. Grimes szinte egy pillantást sem vetett a papírjaimra. Bemutatott dr. Wilbur Vanderhoffnak, a szociológia-tanszékvezető helyettesének, aki szintén csak futólag pillantott rájuk, aztán már küldte is őket a személyzeti osztályra. Egy órán belül felvettek két, hathetes nyári szemeszterre, szemeszterenként 1600 dollárért. Az egyikben reggelente, háromszor egy héten 90 percig gólyákat tanítottam, a másikban délután, hetente kétszer másodéveseket oktattam. Dr. Vanderhoff ellátott kötelező tankönyvekkel, illetve jelenléti ívekkel.
– Ha bármi egyébre van szüksége, valószínűleg megtalálja a könyvesboltban. Raktáron van nekik standard igénylési nyomtatványuk – magyarázta mosolyogva. – Örülök, hogy egy erős fiatalember töltheti be ezt a posztot. A nyári szociológia szemeszterek általában nagyon zsúfoltak. Meg fog dolgozni a pénzéért.
Még három hét volt hátra az első szemeszter kezdetéig. Azzal, hogy felfrissítem tudásomat, beültem dr. Vanderhoff óráira. Valójában azt próbáltam kideríteni, hogyan zajlik egy egyetemi óra. Éjszakánként a tankönyveket tanultam, érdekesnek és informatívnak találtam őket.
Vanderhoffnak igaza lett. Mindkét szemeszter zsúfolásig megtelt. A gólyák hetvennyolcan, a másodikosok hatvanhár-man voltak, többségük lány.
Ez volt életem egyik legszebb nyara. Végtelenül élveztem a tanárkodást. Biztos vagyok benne, hogy a diákjaim is. A tankönyvek szerint haladtunk, ezzel nem is volt semmi gond. Elolvastam a másnapi tananyagot, és kiválogattam, melyik részekről akarok bővebben beszélni. De majdnem mindennap elkalandoztam a tárgytól, és a bűnözésről, a csonka családok gyermekeiről, s ezek társadalomra gyakorolt hatásáról beszéltem nekik. A kitérők – melyek főleg saját, titkos tapasztalataimon alapultak – mindig élénk vitákat váltottak ki.
Hétvégén pihentem, megmerítkeztem Utah tájainak szépségében, általában egy hasonlóan szépséges lány társaságában.
A nyár olyan sebesen tűnt tova, mint a tavasz a sivatagban. Amikor véget ért, igazi szomorúság fogott el. Dr. Vanderhoff és dr. Grimes elégedett volt a munkámmal.
– Hívj fel, Frank – mondta dr. Grimes. – Ha állandó munkaerőre lesz szükségünk, szeretnénk, ha leszállnál hozzánk az égből.
Legalább ötven diák keresett fel azzal, hogy mennyire élvezték az óráimat. Elköszöntek, és sok szerencsét kívántak.
Nem sok kedvem volt elhagyni a utahi Utópiát, de nem volt okom maradni. Ha maradok, a múltam biztosan utolér. És én nem akartam az itteniek előtt befeketíteni magam.
Nyugatra tartottam, Kaliforniába. Amikor átkeltem a hegyeken, vihar készülődött a Sierrasban, de ez semmi volt ahhoz a fergeteges svindlihez képest, amelyet hamarosan én magam bocsátottam útjára.

 

 

6. TAPÉTÁS A ROLLS-ROYCE-BAN

 

HOUSTON EGYKORI rendőrkapitánya egyszer azt mondta rólam:
– Ha Frank Abagnale vécépapírra írná a csekkjeit, a Konföderációs Kincstárt használná fedezetnek, hongkongi jogosítvánnyal igazolná magát, és Á. T. Vertelek néven mutatkozna be, akkor is megfejné bármelyik bankot.
Ezt bizony az eurekai banki alkalmazottak is megerősíthetik. Sőt ha határozati formába öntenék, egy csomó bankár és pénztáros támogatná a javaslatot.
Nem nyomtam olyan durván, de néhány banki cselem nagyon-nagyon idegesítő volt a számukra. No és költséges.
Eureka lett profi szélhámos-karrierem kezdete. Tapétázásból ugyan felsőfokú végzettségem volt, de a csekksvindleri diplomámat csak Kaliforniában szereztem meg.
Nem tudatosan választottam Eurekát erre a szerepre. Pusztán egy megállónak tűnt San Francisco felé, de az elmaradhatatlan női nem most is feltűnt a színen. Néhány napot maradtam, hogy átgondoljam a jövőmet. Az ösztönöm azt súgta, sürgősen hagyjam el az országot, meneküljek az FBI-ügynökök, serifek, nyomozók hada elől. Semmi kézzelfogható indokom nem volt rá, hogy lelépjek. Csaknem két éve senkit sem vágtam át érvénytelen csekkel, Frank Williams másodpilótát legalább ilyen régen elnyelte a föld. Biztonságban kellett volna ereznem magam, de nem ment. Ideges voltam, ingerlékeny, kétségek gyötörtek. Mindenkiben rendőrt láttam, aki egy futó pillantásnál többre méltatott.
Az a lány és Eureka. Kettejük között már néhány nap elteltével csillapodtak kételyeim. A lány forróvérű és követelőző volt, Eureka pedig azzal kecsegtetett, hogy belőlem, a piti kis csalóból mestertolvajt farag. A Kalifornia északi vörösfa-erdeiben megbúvó, a Csendes-óceán szikláira épült Eureka kedves kis város. Festői szépségű, akár egy baszk halászfalu. Kikötőiben számtalan ilyen-olyan halászhajó megfordul.
Számomra Eurekában bankjai voltak a legvonzóbbak. Méretéhez képest szokatlanul sok pénzintézete volt. S nekem pénz kellett, méghozzá sok, ha egyszer száműzetésbe kényszerülök.
Még mindig megvoltak a régi, értéktelen személyi csekkjeim. Könnyedén elsózhattam volna belőlük egy tucatot a városban, körülbelül ezer dollár értékben. De hamar rájöttem, hogy a személyi csekkekkel nem lehet akkorát kaszálni. Ez volt a legkönnyebb csekkhamisítás, de túl nagy volt a lebukás veszélye. Ráadásul egy értéktelen százdolláros csekkért ugyanakkora büntetés járt, mint egy ötezer dollárosért.
Édesebb csekk kellett, olyan, amely ugyanennyi nektárból több mézet terem. Mint mondjuk egy fizetési csekk. Mint egy Pan Am fizetési csekk, persze. Senki sem vádolhat azzal, hogy nem vagyok lojális.
Bevásároltam. Egy papírboltban vettem egy üres banki csekk-könyvet. Az ilyen csekkeket akkoriban még sokan használták. Ideálisnak tűnt, hiszen a fizető tölthette ki a kért adatokat, például az utalványos bank nevét. Kölcsönöztem egy IBM elektromos írógépet, hozzá többféle gömbfejet, köztük kézírásutánzót, illetve különböző sötétségű tartalékszalagot. Ráleltem egy hobbiboltra, amely Pan Am repülőmodelleket árult, vettem is néhányat a kisebbekből. Végül megálltam egy művészboltnál, és egy halom rányomható mágnesszalagos számjegyet meg betűt vásároltam.
Miután minderről gondoskodtam, munkához láttam a motelszobámban. Fogtam egy üres banki csekket, és a tetejére ráragasztottam a PAN AMERICAN WORLD AIRWAYS feliratot az egyik repülőmodellről. A címsor alá odagépeltem a légitársaság New York-i címét. A csekk bal felső sarkába illesztettem a Pan Am-logót, a jobb felső sarkába pedig a KÖLTSÉGCSEKK feliratot gépeltem abban a reményben, hogy a költségcsekk megjelenésében eltérhet a szabványos fizetési csekktől. Óvatos voltam, hiszen elképzelhető, hogy az eurekai bankárok találkoztak már igazi Pan Am-csekkel.
A rendelvényes – természetesen jómagam, „Frank Williams” – 568 dollár 70 centet birtokolt. Ésszerű összegnek tűnt. A bal alsó sarokba a CHASE MANHATTAN BANK feliratot pötyögtem a bank címével együtt, ez alá jött a bank címsora egyre sötétedő szalaggal. A végén már egészen olyan volt, mintha úgy nyomtatták volna oda.
A címsor alá keresztbe a mágnesszalaggal számokat helyeztem el. Ezek – a bank azonosítókódja és a Pan Am számlaszáma – azt a Szövetségi Tartalékkörzetet jelképezték, amelynek a Chase Manhattan is tagja. Roppant fontos számok ezek a csekkváltó helyek, de tízszer fontosabbak a csekksvindlerek számára. A jó tapétás végül is a számok bűvésze, és ha rosszul sül el a mutatványa, állam bácsi ráad egy inget, amire elől-hátul számokat nyomtak.
A csekk-készítés fáradságos, pepecselő munka. Több mint két órába telt, mégsem voltam elégedett a végeredménnyel. Csak rájuk kellett néznem, hogy belássam, bankárként én bizony nem váltanám be őket.
De a turkálós ruha is lehet divatos, ha nercbundát veszel fölé. Így hát nercbe öltöztettem a nyúlszőrmés csekkeket. Fogtam egy borítékot, elláttam Pan Am-matricával és a Pan Am New York-i címével, beletettem egy üres lapot, és megcímeztem saját magamnak. Másnap reggel megérkezett a küldemény. A helyi posta akaratán kívül a bűnsegédem lett. A postás, aki lepecsételte a bélyeget, olyan kontár munkát végzett, hogy képtelenség volt megállapítani, honnan jött a levél. Hálás voltam neki a hanyagságáért.
Felöltöttem Pan Am-egyenruhámat, a csekket a borítékba, azt pedig a kabátom belső zsebébe csúsztattam. A legközelebbi bankhoz hajtottam, fesztelenül besétáltam, és az egyik ablakhoz léptem, amely mögött egy fiatal nő ült.
– Jó napot – mosolyogtam rá. – A nevem Frank Williams. Néhány napig itt tartózkodom, aztán visszatérek Los Angelesbe. Beváltana nekem egy csekket? Azt hiszem, itt vannak a papírjaim.
Kivettem a borítékot a belső zsebemből, és előkaptam belőle a csekket. Hamis Pan Am-kártyámmal és törvénytelen pilótaengedélyemmel együtt a pultra helyeztem. Szándékosan a pultra ejtettem a borítékot is, amelyen jól észrevehetően a Pan Am lógója és válaszcíme díszelgett.
A lány futó pillantást vetett álirataimra és a csekkre, de inkább én érdekeltem. Az egyenruhás kereskedelmi pilóta ritka állatfaj Eurekában. Aláírásra visszatolta elém a csekket, s míg kiszámolta a pénzt, a munkámról meg a nagyvárosokról kérdezgetett. Én pedig úgy feleltem, hogy a világért se oszlassam szét a pilótákról alkotott romantikus elképzeléseit.
Ügyeltem rá, hogy a borítékot nehogy ottfelejtsem. Láttam, hogy a lány észrevette a borítékot, és egy percig sem kételkedett a csekk eredetiségében. Az ügylet egy másik gyanúmat is beigazolta: a bankároknak és pénztárosoknak nem az számít, milyen a csekk, hanem hogy milyen mögötte az ember.
Visszatértem a motelszobámba, és késő éjjelig hamis csekkeket gyártottam. Másnap az összes 500 dollár körüli csekket sikerült elpasszolnom a belvárosi és kertvárosi bankokban. Ahogy én a bankok csekkutaztatási rendszerét ismerem, úgy kalkuláltam, még két napot tölthetek Eurekában hamis költségcsekkeket gyártva, és még mindig marad három napom a lelécelésre, mielőtt kiderülne a turpisság.
De – mint időről időre mindig – önértékelési zavarom támadt, és ez átrendezte az órarendemet.
Olyan mélyen soha nem merültem el egy másik személyazonosságban, hogy elfelejtsem, valójában ifjabb Frank Abagnale vagyok. Sőt ha olyan emberekkel találkoztam, akik előtt nem kellett megjátszanom magam, akiktől semmit sem reméltem, változatlanul Frank Abagnale-ként mutatkoztam be. Életművész a Bronxból.
Nem volt ez másként Eurekában sem. A motelben ugyan Frank Williams néven szerepeltem, a lányok pedig a Pan Am-pilótának adták oda magukat, de ha a pilótaöltözet lekerült, újra ifjabb Frank Abagnale lettem. Egy bizonyos szinten az igazi önmagamhoz menekültem a stressz és az állandó pózolás elől.
Egy eurekai tengeri étteremben összefutottam egy halásszal. Megállt az asztalomnál, és közölte, hogy ő személyesen fogta azt a halat, amit eszek. Leült, és beszélgetni kezdtünk. Mint kiderült, rajong a kocsikért. Meséltem neki a régi Fordomról, meg arról, hogyan pofoztam ki.
– Hé, én is pont egy 1950-es Ford kabriót javítgatok – lelkendezett. – Van nálad kép a tragacsról?
Megcsóváltam a fejem.
– Van, de otthon, a szobámban.
– Add meg a New York-i címedet, és ha elkészül, küldök neked képet a kocsiról – ajánlkozott. – A fenébe is, lehet, hogy elkocsikázok New Yorkba, és majd megnézed magad.
Felettébb valószínűtlennek tűnt, hogy levelet ír vagy hogy meglátogat, akárcsak az, hogy levelét megkapom vagy őt magát vendégül láthatom, így hát keresgélni kezdtem a zsebemben egy cetli után, amire ráfirkanthatom a nevem és a New York-i címem.
Az egyik üres fizetési csekk akadt a kezembe. Kölcsönkértem a pincértől egy ceruzát, és a csekk hátlapjára kezdtem felvésni az adataimat. A halászt az ajtó melletti falra szerelt fizetős telefonhoz hívták. Néhány percig beszélt, aztán felém intett.
– Hé, hallgass ide, Frank, vissza kell mennem a hajóra – kiabálta. – Holnap találkozunk, okés? – Kiviharzott az ajtón, mielőtt válaszolhattam volna. Visszaadtam a ceruzát a pincérnek, és kértem a számlát.
– Elkelne egy keményebb grafit a ceruzájába – mondtam a csekkre írt betűkre mutatva. A szavakat alig lehetett kivenni.
Legnagyobb butaságomra és szerencsémre nem téptem szét a csekket, hanem visszatettem a zsebembe. A szobámba visszatérve a nyitott csekk-könyv tetejére ejtettem, átöltöztem, és felhívtam a lányt. Kellemeset vacsoráztunk egy szép étteremben, valahol Eureka határán kívül, az égbenyúló vörösfák között.
Még másnap reggel is ez a kellemes este járt a fejemben, amikor leültem, hogy három újabb érvénytelen Pan Am-csekket írjak. Már csak három bank maradt érintetlen Eurekában művészi svindlimtől, és eszemben sem volt diszkriminálni őket. Az új módszer rabja lettem. Teljesen elfelejtkeztem a nyomomban lihegő vadászkopókról, akárcsak a tegnap délutáni halászról.
Az első elkészült csekket a hasznos kis borítékba csúsztattam. Alig két órával később a másik kettőt is befejeztem. Készen álltam a zökkenőmentes búcsúbalhéra. Késő délután visszatértem a motelszobába, és további 1500 dollárt rejtettem álruhám pénzzel tömött bélésébe.
Este közöltem a lánnyal, hogy másnap elutazom.
– Valószínűleg Friscóból vagy L. A.-ból indul a gépem, még nem tudom – hazudtam. – Akárhogy is, hamarosan visszajövök. Bérelek egy repülőt, és megmutatom neked a magasból azokat a vörösfákat.
Elhitte.
– Rendben – mondta. Azt ajánlotta, menjünk le a rakpartra, és együnk tengeri kaját. Éhsége felülkerekedett szomorúságán, és nekem ez így pont megfelelt. Félúton az étterem felé kinéztem az ablakon, és néztem, hogyan közeledik egy halászhajó a kikötő felé. Eszembe jutott az ifjú halász. Eszembe jutott, hogy az igazi nevemet és címemet – legalábbis apám címét – firkantottam a fizetési csekk hátlapjára. A gyomrom görcsbe rándult a gondolatra, mintha valaki oldalba bökött volna. Mi a fene lett azzal a csekkel? Hamarjában nem jutott eszembe. Utolsó estém a lánnyal nem sikerült valami fényesre; próbáltam szenvedélyes beszélgetést folytatni vele, ugyanakkor egyre a csekken járt az eszem.
Feltúrtam a szobát a csekk után. Hasztalan. Rengeteg üres csekkem volt, de mind a csekk-könyvben. Arra jutottam, hogy azt a bizonyos csekket Pan Am-költségcsekknek álcázva a három bank valamelyikében passzoltam el. De ez lehetetlen, hiszen a hátlap aláírásakor észre kellett volna vennem a kézírásomat. Vagy mégsem? Az a ceruza nagyon halványan fogott. Még világos nappal is alig bírtam elolvasni, amit írtam. Könnyedén átcsúszhatott felette a szemem, különösen az Eurekában kidolgozott módszeremmel. Sokkal simábban és gyorsabban ment a hamis csekkek elsózása, ha magamra vontam a pénztáros figyelmét. És ha egy nő figyelmét fel akarod kelteni, neked is figyelned kell őrá.
Leültem az ágyra, és töviről hegyire végiggondoltam, mi történhetett. Hamarosan kielégítő magyarázatra jutottam. Az ominózus csekket a nyitott csekk-könyv tetejére ejtettem. Másnap – elfeledkezvén a halászról – ezt volt az első a három hamisítvány közül. Amikor elkészült, azonnal az álborítékba csúsztattam, így hát valószínűleg ezt sóztam el először. És most már a pénztároslány is eszembe jutott. Intenzíven figyeltem rá. Túlságosan is.
Most pedig az egyik eurekai banknak olyan hamis Pan Am-költségcsekk van a birtokában, amelyet egy álpilóta írt alá, de a hátlapján ifjabb Frank Abagnale kézjegyét és az apja bronxi címét is magán viseli. Ha rájönnek, hogy a csekk érvénytelen, nem kell hozzá Sherlock Holmes, hogy az ügy végére járjanak.
Kelendőbb lettem, mint a liter tej. Újfent fontolgattam, hogy disszidálok, átkelek a határon Mexikóba. Vagy még melegebb éghajlatra. Nem sok kedvem volt hozzá. Eurekában kidolgozott módszerem jobban fizetett, mint a hamiskártya a pókerben. Fejembe szállt a dicsőség. Meggyőztem magam, hogy tiszta vagyok, mint a ma született bárány, és a kopók még nem fogtak szagot. Tengerparttól tengerpartig, határtól határig el akartam sütögetni a csekksvindlimet. Csak azért sutba vágjam a terveim, mert ostobán lelepleztem magam?
Fel kell adnom? Tényleg elszúrtam? Ha én nem vettem észre azt a macskakaparást a hátlapon, akkor tán más sem fogja.
Egy kis szerencsével a csekk még mindig a bankban van. Kora délután váltottam be, tehát lehetséges, hogy holnapig nem utalják át New Yorkba. Ha még a bankban van, talán visszavásárolhatom. Mondhatnám, hogy a Pan Am tévesen állította ki a csekket, nem is lett volna szabad beváltanom. Vagy valami hasonló mesét. Biztosan elő tudok rukkolni valami hihetővel, már ha a csekk még mindig itt van. A lehetséges magyarázatokon töprengve szenderültem álomba.
Másnap reggel összecsomagoltam, bepakoltam a kocsiba, kifizettem a motelszámlát, majd felhívtam a bankot. A főpénztárost kértem, és egy élénk hangú asszonyt kapcsoltak, aki Stella Waringként mutatkozott be.
– Mrs. Waring, tegnap egy Pan Am-pilóta beváltott egy csekket a bankban – mondtam. – Megmondaná...
Nem hagyta, hogy befejezzem.
– Igen, a hamis csekk. – A hangja hirtelen dühösre váltott, de meg sem kérdezte, ki vagyok és miért hívom. – Értesítettük az FBI-t. Állítólag ráállítottak egy ügynököt.
Nem ért meglepetésként. Az ösztöneim azt súgták, tartsam titokban a kilétemet.
– Igen – mondtam. – Éppen az FBI-tól hívom. Értesíteni szeretném, hogy az ügynökünk negyedórán belül odaér. Megvan a csekk, vagy bármi nyom, amin elindulhat?
– Csak keressen engem, uram, nálam a csekk – felelte Mrs. Waring. – Persze szeretnénk róla egy másolatot készíteni magunknak. Menni fog, ugye?
– Hogyne – biztosítottam. – Utasítom Mr. Davist, hogy lássa el önöket egy másolattal.
Negyedóra múlva már a banknál voltam, kék hivatali öltönyben. A belépés előtt észrevétlenül felmértem a terepet. A csekket kifizető pénztárost nem láttam a környéken.
Ha ott van, nem megyek be. Fogalmam sincs, merre járt – kávézott vagy ilyesmi –, és mi lett volna, ha hirtelen felbukkan. Vállalnom kellett a veszélyt. Beléptem a hallba, a recepciós Mrs. Waring asztalához irányított. Mrs. Waring csinos, jó karban lévő harmincas, az öltözködése és viselkedése egyértelműen üzletasszonyra vallott. Ahogy megálltam az asztala előtt, felpillantott rám.
– Mrs. Waring, Bill Davis az FBI-tól – mutatkoztam be. – Azt hiszem, a főnököm szólt rólam önnek.
– Hát persze, Mr. Davis – bólintott egy grimasz kíséretében. – Itt a csekk. – Nem kért iratokat, nem is gyanakodott. Csak kivette a csekket a fiókból, és odaadta nekem. Szakértő szemmel kezdtem tanulmányozni. Ez a szerep könnyedén ment, hiszen én voltam a művész is egyben. A hátlapon alig kivehetően az igazi nevem és az apám címe.
– Elég bóvlinak tűnik – állapítottam meg szárazon. – Csoda, hogy beváltották.
Mrs. Waring fanyarul elmosolyodott egyetértése jeleként.
– Hát van itt néhány csitri, aki ha meglát egy pilótát vagy valami más romantikus alakot, teljesen elveszti az eszét. Jobban izgatja őket a férfi, mint a munkájuk – mondta rosszallóan. – Miss Carter, aki ezt a csekket beváltotta, úgy felizgatta magát, hogy be sem jött ma dolgozni.
Ettől megnyugodtam. Kezdtem élvezni a detektívesdit.
– Vele is beszélnünk kell, de egyelőre ráér – mondtam. – Készített másolatot erről?
– Nem, de ott a sarokban van egy fénymásoló. Egy perc az egész.
– Majd én. – Mielőtt tiltakozhatott volna, a fénymásolóhoz siettem. Csak a csekk színét másoltam le, de Mrs. Waringnek ez nem tűnt fel, amikor visszatértem az asztalához. – Aláírom és dátumozom – mondtam ceruzát ragadva. – Ez a maga példánya. Az eredetit meg kell tartanunk bizonyítéknak. Az Egyesült Államok Ügyészsége őrzi majd. Azt hiszem, kész is vagyunk, Mrs. Waring. Nagyra értékeljük az együttműködését. – Zsebre vágtam a terhelő csekket, és leléptem.
Később megtudtam, hogy alig öt perccel a valódi FBI-ügynök – Eureka egyetlen ügynöke – előtt távoztam. Mrs. Waring jócskán felizgatta magát az átverésen, de hát az FBI-ügynökök romantikus kisugárzásának egy érett nő sem állhat ellen.
Bűnözői karrierem ezen fázisában nem volt okos dolog FBI-ügynöknek kiadni magam. A szövetségiek általában rendkívül állhatatosak, de még ennél is állhatatosabbak, ha valaki FBI-álruhát ölt. Időlegesen megakadályoztam a leleplezést, miszerint Frank Williams, az álpilóta valójában ifjabb Frank Abagnale, de akaratomon kívül friss nyommal szolgáltam O'Riley számára. A macska-egér játék megkezdődött.
Még mindig tanuló csaló voltam – noha haladó –, és olyan kockázatokat vállaltam, amiktől még egy tapasztalt szélhámosnak is remegne a lába. Független színész voltam, aki maga írja, gyártja és rendezi a filmjeit. Egyetlen profi bűnözőt sem ismertem, nem próbáltam tanulni tőlük, kerültem minden helyet, amely zsiványtanya benyomását keltette.
Bűnsegédeim mind becsületes, törvénytisztelő állampolgárok voltak, akiket csalással vettem rá a segítségnyújtásra. Voltaképpen azért lettem olyan sikeres, mert teljesen egyedül dolgoztam. A szokásos rendőrségi információforrások az én esetemben hasztalannak bizonyultak. Az alvilági csatornák még csak nem is hallottak rólam. Bár a kilétemet ténykedésem közepén felfedték, a rendőrség által begyűjtött nyomok csak eső után köpönyegeknek bizonyultak. Mire a bűncselekmény kiderült, már napok óta messze jártam. A rendőrség addig nem akadt nyomomra, míg újra le nem csaptam, általában egy távoli városban.
Amikor gyártani kezdtem a hamis csekkeket, rá kellett jönnöm, hogy nincs visszaút. Szakmámul, megélhetési forrásként a tapétázást választottam, és ha már ilyen gyalázatos foglalkozást űzök, legalább legyek benne profi. A következő hetekben, hónapokban olyan szorgalmasan tanulmányoztam a csekkátutalások, bankügyletek témakörét, mint befektető a piacot. Munkámat észrevétlenül végeztem. Banktisztviselőkkel randiztam, és elszívtam az agyukat, míg a testüket simogattam. A könyvtárban végiglapozgattam a pénzügyi folyóiratokat, napilapokat, kereskedelmi könyveket. Pénzügyi értekezéseket olvasgattam, minden alkalmat megragadtam, hogy banktisztviselőkkel beszélhessek. Röviden: mocskos ügyleteimhez csak tiszta forrásból merítettem.
Ahogy a mondás tartja, a rossz cél nem szentesíti a jó eszközt. A legsikeresebb csekksvindlereket mégis három tényező támogatja. A három közül bármelyikkel, vagy a három legcsekélyebb kombinációjával megüthetik a főnyereményt.
Az első a személyiség, és a személyiségnek része a jó megjelenés is. A legügyesebb szélhámosok – akár értékpapír-hamisításról, akár kitalált olajbérletről van szó – mind jól öltözöttek, magabiztosság és tekintély lengi körül őket. Általában sármosak, udvariasak és látszólag őszinték, akár egy újraválasztásén versengő politikus. De ha kell, képesek egy iparmágnás hűvös arroganciáját magukra ölteni.
A második a megfigyelőképesség. Ezt az adottságot lehet fejleszteni, de engem a sors megáldott (vagy megvert) azzal, hogy olyan részleteket és dolgokat is észreveszek, amit az átlagember nem. A megfigyelés – mint később illusztrálom – a sikeres lopás záloga. Egy újságíró azt írta egy rólam szóló cikkében: „A jó szélhámos indiánként olvas a nyomokban. Frank Abagnale-hez képest még a legjobb póni harcos is ügyefogyott zöldfülűnek tűnne.”
A harmadik tényező a kutatás. Ez a nagy különbség a kemény bűnöző és a szélhámos között. A bankrablást tervező gengszter is begyűjti az alapvető ismereteket, de a végén csak a fegyverére számíthat. A szélhámos egyetlen fegyvere az esze. Ha egy szélhámos vagy egy művelt csekksvindler ki akarja pakolni ugyanezt a bankot, az akció minden részletét megtervezi. Csekk-svindlerségem fénykorában legalább annyira ismertem a csekkeket, mint a világ bármely bankárja. Nem valószínű, hogy sokan tudnák azt, amit én.
Íme néhány dolog, amit én tudok a csekkekről, a bankárok pedig nem. Apró dolgok, amelyek segítségével megnyírtam őket, mint a birkát. Például minden eredeti csekk legalább egy oldala perforált (azaz csipkés). A személyre szóló csekknek a teteje, az üzleti csekknek pedig két-három oldala is perforált. Egy zseniális csekkhamisító persze képes lemásolni egy ilyen értékpapírt, de csak akkor, ha beruház negyvenezer dollárt – vagy még többet – egy perforálógépbe. De ha beruház, többé nemigen lesz zseniális. Ez a gép nem olyasmi, ami egy táskában elfér.
Vannak értéktelen csekkek, amelyeknek perforált szegélye van, maga a csekk mégsem hamis. A számla üres. Amikor elpasszolok egy személyi csekket, voltaképpen elégtelen csekket passzolok. Ha hirtelen személyi csekk váltására támad kedvem, először álnéven nyitok egy törvényes bankszámlát. Cserébe kapok 50-100 személyi csekket. És mint fentebb említettem, az első egy-két elpasszolt csekkre van fedezetem, csak az utánuk jövőkre nincs.
A tehetséges csekksvindler tehát a számok bűvésze. A személyi és az üzleti csekkek bal alsó sarkában, közvetlenül a legalján van egy sorszám. Vegyünk egy személyi csekket, amelyen az 1130 0119 546 085-ös sorszám szerepel. Átverő-világbajnok koromban egyetlen bankárral és pénztárossal sem találkoztam, aki ügyet vetett volna ezekre a számokra. Szerintem csak egy-két csekk-kifizető tudja, mire való a sorozatszám. Elárulom:
A 11 azt jelenti, hogy a csekket a Tizenegyes Szövetségi Tartalékkörzetben nyomták. Húsz ilyen körzet van az Egyesült Államokban. A Tizenegyeshez tartozik Texas, ahol a csekk készült. A 11 utáni 3-as azt jelzi, hogy közelebbről Houstonban nyomták, hiszen a TSZT Harmadik Körzeti Irodája ebben a városban van. A 0 jelentése, hogy a hitel azonnal hozzáférhető. A középső számsor 0-ja a klíringházra (Houstonra) utal. A 119-es a bank azonosítószáma a körzeten belül. Az 546 085 a vevő számlaszáma a banknál.
Hogy ez hogyan segíti a csaló munkáját? Egy nagy batyu szajréval és egy fejhossznyi előnnyel. Mondjuk be szeretnék váltani egy fizetési csekket a bankban vagy bármely pénztárnál. Jónak tűnik, egy nagy, köztiszteletnek örvendő houstoni cég állította ki, az utalványos egy houstoni bank. Legalábbis ez áll a cetlin. A bal alsó sarokban a sorozatszám 12-essel kezdődik, de ezt a bankár/pénztáros nem veszi észre, vagy ha mégis, fogalma sincs, mit jelent.
A komputernek viszont van. Amikor a csekk megérkezik a klíringházba – általában még azon az éjjelen –, a komputer kiköpi, mert bár a csekk houstoni utalványost tüntet fel, a számsor szerint San Francisco fizet. Márpedig a komputer csak számot olvas. A csekket így egy csomó másikkal együtt a Tizenkettes Körzetben, esetünkben San Fransiscóban gyűjtik be. A friscói komputer szintén kidobja a csekket, mert a banki sorszám nem egyezik. Eztán kerül a csekk egy klíringházas hivatalnok kezébe. Az esetek többségében a hivatalnok csak a csekk színét nézi meg, mely szerint az utalványos houstoni. San Fransiscóba érkezését a komputer tévedésének tudja be, így visszapostázza a csekket. 5-7 nap is eltelik, mire a csekk kifizetője rájön, hogy átverték, és a tapétás addigra már messze jár.
Abból gazdagodtam meg, hogy a banki személyzet hanyagul kezelte a saját sorozatszámait, és abból, hogy a csekk-kifizetők alig tudtak valamit a csekkekről. San Fransiscóban, ahol több hétig időztem Eureka elhagyása után, több tucat hamis Pan Am-költségcsekket gyártottam, és elpasszoltam őket a bankokban, reptereken, a környező települések bankjaiban, hoteljeiben. Úgy kódoltam a csekkeket, hogy a lehető leghosszabb utat járják be Boston, Philadelphia, Cleveland, Richmond környékén.
Egyetlen aranyásó sem csapolta meg úgy azokat a kaliforniai hegyeket, mint én. Az átalakított boríték még mindig felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a svindliben, de az öböl környékén annyit használtam, hogy a hajtásnál kezdett elengedni. Kellett egy új.
Miért ne kaphatnék egy eredetit? San Francisco az egyik Pan Am-bázis, én pedig Pan Am-pilóta lennék vagy mifene. Na jó, nem, de ezt a pan amesek úgysem tudják. A reptérre mentem, bátran besétáltam a Pan Am irodakomplexumába.
– Mondja, hol kaphatok papírt és borítékot? Új vagyok itt – szólítottam meg az első szembejövőt, egy rádióst.
– A raktárban, ott, a sarkon túl – mutatott arrafelé. – Szolgálja ki magát.
Ki is szolgáltam, mivel a raktárban senki sem volt. Felmarkoltam egy rakás borítékot, egy csomó Pan Am-fejléces levélpapírt, és becuccoltam őket a táskámba. Távozóban azonban egy másik stóc nyomtatványra is figyelmes lettem. CSEKKENGEDÉLYEZÉS – ez állt a legfelső nyomtatvány tetején vastag betűkkel. Felkaptam egy köteget, és tanulmányozni kezdtem a legfelsőt. Költségkérvény volt, amely felhatalmazza a társaság pénztárosát, hogy a kérelmező részére csekket bocsásson ki, ha a Pan Am San Franciscó-i igazgatója is aláírta. Ebből is eltettem egy köteggel a táskámba. Senki sem szólított meg. Kifelé menet senki még egy pillantásra sem méltatott.
A csekkengedélyező nyomtatvány hasznos holminak bizonyult. Az egyik kriminális agyszüleményemmel együtt becsúsztattam az eredeti Pan Am-borítékba. Mindig ügyeltem rá, hogy az engedélyező nyomtatványt megfelelően – ha nem is törvényesen – kitöltsem, s hogy a boríték feltűnő bizonyítékul szolgálhasson a beváltásaimnál.
Egy nap arra tértem haza a berkeleyi pénzintézetek kifosztásából, hogy sem a táskáimba, sem a bőröndjeimbe nem fér több ruha. Mind ömlesztett bankjegyekkel volt tele. Gyorsabban loptam, mint költekeztem. Fogtam 25 ezret, egy San Jose-i bankban John Calcagne néven széfet béreltem, három évre előre kifizettem, és a pénzt a széfbe rejtettem. Másnap egy oaklandi bankban ugyanígy jártam el, akkor Péter Morelli néven.
Aztán visszatértem San Fransiscóba, és szerelmes lettem.
Rosalie-nak hívták, az American Airlines stewardesse volt. Egy régi házban lakott öt kolléganőjével. A hat lánnyal először egy reptérről hazatérő buszon találkoztam. Üzleti ügyben jártak a reptéren, én meg éppen svindliztem egy kicsit arrafelé. Randizni kezdtünk még aznap este.
Kevés ilyen szeretni való nővel találkoztam életemben. Jégszőke haja volt, s hamar rájöttem, egy kicsit a természete is jeges. 24 évesen még szűz volt. A második randinkon közölte, a lagzi napjáig érintetlen is akar maradni. Csodáltam érte, de nem akadályozott meg abban, hogy minden egyes alkalommal megpróbáljam levetkőztetni, ha kettesben maradtunk.
Rosalie szórakoztató társaság volt. Mindketten szerettük a zenét, a jó könyveket, az óceánt, a síelést, a színházat, az utazást s egy csomó egyéb dolgot. Rosalie mélyen vallásos volt, katolikus, akárcsak én. Mégsem próbált magával hurcolni a misére.
– Miért nem prédikálsz a bűneimről? – ugrattam egyszer, amikor érte mentem a templomhoz.
Nevetett.
– Nem is tudtam, hogy neked olyanod is van, Frank – felelte. – Szerintem neked nincsenek rossz tulajdonságaid. Olyannak szeretlek, amilyen vagy.
Akárhányszor találkoztam Rosalie-val, mindig egy kicsit közelebb kerültem hozzá. Nagyon sok jó tulajdonsága volt. Pontosan olyan nőnek tűnt, amilyen feleségről az agglegények álmodnak: hűséges, csinos, intelligens, kiegyensúlyozott, figyelmes, kedves. Nem ivott, nem dohányzott. A szemem fénye, az amerikai álom, anya, nővér, tiszta forrás cserkészruhában.
– Szeretlek, Rosalie – mondtam neki egy éjjel.
Bólintott.
– Én is szeretlek, Frank – suttogta. – Látogassuk meg a szüléimet, és mondjuk el nekik is.
A szülei Downeyban, Los Angeles déli részén éltek. Hosszú út volt, odafelé megálltunk, és béreltünk egy szobát Pismo Beach mellett. Csodás éjszakát töltöttünk ott, s amikor másnap folytattuk utunkat, Rosalie már nem volt szűz. Némi bűntudat mardosott, úgy hittem, nem tiszteltem eléggé erényességét, melyet ő maga roppantul megbecsült. Ahogy a part felé hajtottunk – ragaszkodott hozzá, hogy az ő kocsijával menjünk –, nem győztem tőle bocsánatot kérni.
Rosalie hozzám bújt, és elmosolyodott.
– Hagyd már abba, Frank. Én is akartam. Majd beszámítjuk a nászéjszakánkba.
A szülei – kedves emberek – melegen üdvözöltek, és amikor Rosalie elárulta, hogy esküvőre készülünk, lelkesen gratuláltak nekünk. Két napig csak az esküvőt tervezgették, noha voltaképpen meg sem kértem Rosalie kezét. De hát kész tények elé állított, és a szülei is áldásukat adták a nászra.
Mégis hogyan vehetnem el? Azt hitte, Frank Williams vagyok, a Pan Am fényes jövő előtt álló másodpilótája. Képtelenség egy egész házasság alatt szerepet játszani. Csak idő kérdése, és rájön, Frank Abagnale vagyok, tinédzser svindler, sötétmúltú csaló. Mégsem tehetem ezt Rosalie-val, győzködtem magam.
Vagy igen? 80-90 ezer dollárnyi készpénzem volt, bőségesen elég, hogy a házasság indulását finanszírozzam. Talán Rosalie elhinné, hogy soha többé nem akarok repülni, hogy mindig is egy saját kis papírboltra vágytam. Persze ez nem igaz, de hát ez volt az egyetlen tisztes szakmám. Végül elvetettem az ötletet. Frank Williams maradnék, Frank Williams pedig körözött törvényen kívüli.
A kellemes látogatás tortúrává vált. Nagyon szerettem Rosalie-t, tényleg el akartam venni feleségül, de nem láttam reális esélyt a házasságra.
Rosalie viszont meg volt győződve róla, hogy elveszem. És a szülei is. Boldogan szervezkedtek, az esküvő időpontját egy hónappal későbbre tűzték ki, elkészítették a meghívottak listáját, tervezgették a lagzit, és csupa olyan dolgot műveltek, amilyet ilyenkor az örömszülők szoktak. Sok beszélgetésben részt vettem, látszólag alig vártam a nagy napot, de belül nyomorultul éreztem magam. Bűntudat gyötört, égetett a szégyen. Rosalie és a szülei úgy tudták, a szüleim Európában nyaralnak. Úgy döntöttek, megvárják a hazaérkezésüket – azt mondtam, ez tíz napon belül várható –, mielőtt véglegesítenék a terveket.
– Édesanyádnak biztos lesz egy-két szava az esküvőhöz, Frank – mondta Rosalie mamája.
– Biztosan – hazudtam, noha anyámnak inkább hozzám lett volna néhány keresetlen szava.
Nem tudtam, mit tegyek. Rosalie-éknál laktam a vendégszobában. Éjszakánként az ágyamban fekve hallottam, ahogy a szülei a hallon túl, a szobájukban duruzsolnak. Tudtam, hogy a lányuk esküvőjéről és a nagyszerű vejükről beszélgetnek. Pocsékul éreztem magam.
Egy nap biciklizni indultunk Rosalie-val. A parkban leültünk egy hatalmas fa árnyékába. Mint rendesen, Rosalie most is a jövőnkről áradozott – hol fogunk lakni, hány gyerekünk lesz és így tovább. Néztem, ahogy beszél, s úgy éreztem, megértené. Hogy eléggé szeret ahhoz, hogy megértsen és megbocsásson. Egyik legjobb tulajdonsága a könyörületesség volt.
A kezem gyengéden a szájára tettem.
– Rosalie – kezdtem. Meglepett a hangom hűvössége és higgadtsága. – Mondanom kell valamit. Szeretném, ha legalább megpróbálnál megérteni. Ha nem szeretnélek ilyen nagyon, nem beszélnék neked erről. Még sosem mondtam el senkinek, amit most neked fogok. És csakis azért mondom el, Rosalie, mert szeretlek, és szeretném, ha hozzám jönnél. Nem vagyok a Pan Am pilótája. Nem huszonnyolc éves vagyok, csak tizenkilenc. A nevem nem Frank Williams, hanem Frank Abagnale. Szélhámos vagyok, imposztor és csekksvindler. A rendőrség az egész országban köröz.
Döbbenten nézett rám.
– Komolyan beszélsz? – kérdezte végül. – Hiszen a reptéren találkoztunk. Van pilótaengedélyed, láttam. Van Pan Am-kártyád. Egyenruha volt rajtad, Frank! Miért mondasz nekem ilyeneket? Mi bajod, Frank? – Idegesen felnevetett. – Csak ugratsz, igaz?
Megcsóváltam a fejem.
– Nem, Rosalie, nem ugratlak. Amit mondtam, az utolsó szóig igaz. – És elmeséltem neki töviről hegyire, a Bronxtól Downeyig. Egy órán keresztül beszéltem, közben az arcát figyeltem.
A szeme felváltva rémületet, hitetlenkedést, fájdalmat, kétségbeesést és szánalmat tükrözött, aztán mindet elnyelte a könnyáradat.
Az arcát a kezébe temette, és egy örökkévalóságig zokogott megállíthatatlanul. Aztán elvette a zsebkendőmet, megtörölte az arcát, a szemeit, és felállt.
– Menjünk haza, Frank – monda csendesen.
– Menj csak, Rosalie – mondtam. – Mindjárt jövök én is, csak egy kicsit szeretnék egyedül maradni. Ne szólj erről senkinek, míg haza nem érek. Szeretném, ha a szüleid tőlem tudnák meg a dolgot. Megígéred, Rosalie?
Bólintott.
– Megígérem, Frank. Otthon találkozunk.
Ez a szépséges nő önmaga árnyaként távozott. Biciklire szálltam, és gondolataimba merülve pedálozni kezdtem. Rosalie nem sokat mondott. Azt biztosan nem, hogy minden rendben, hogy megbocsát, hogy ennek ellenére is összeházasodunk. Fogalmam sem volt, mi jár a fejében, vagy hogy mivel fog fogadni, ha hazaérek. Egyáltalán hazamenjek? Csak néhány szabadidőruhát, egy pár öltönyt, alsónadrágot meg a borotvakészletemet hagynám ott. Az egyenruha San Fransiscóban, egy motelszobában várt rám, az irataim pedig a zsebemben lapultak. Rosalie nem tudja, hol lakom. Mindig én hívtam, én mentem hozzá. Amikor egyszer rákérdezett, azt válaszoltam, Alamedában lakom néhány pilótával, akik olyan furák, hogy se telefont, se tévét nem tartanak otthon.
Úgy tűnt, Rosalie elfogadja a választ. Nem faggatózott sokat, elfogadta az embereket olyannak, amilyennek mutatták magukat. Ezért is szerettem annyira vele lenni, ezért randiztam vele a szokásosnál többször. Vele biztonságban voltam.
Egészen mostanáig. Kezdtem megkérdőjelezni rögtönzött gyónásom bölcsességét. Mégis erőnek erejével elűztem kétségeimet. Bármit is tudott meg rólam Rosalie, sohasem árulna el, győzködtem magam.
Fontolgattam, hogy felhívom, és kifaggatom az érzéseiről. Aztán elhatároztam, hogy elé állok, és megkérem, döntsön. Egy mellékutcából közelítettem a házuk felé. A sarok előtt letettem a biciklit, és átléptem a szomszéd sövénykerítésén. A lombokon keresztül ráláttam a házra.
Rosalie otthona előtt egy L. A.-i rendőrautó, a felhajtón pedig egy másik, jelöletlen rendőrségi jármű parkolt. A járőrkocsiból egy rendőr fürkészte a környéket.
Az édes kis Rosalie feldobott.
Visszamentem a bicajhoz, és tekerni kezdetem az ellenkező irányba. Amikor a belvárosba értem, letettem a kerékpárt, és fogtam egy taxit a Los Angeles-i reptérre. Harminc perccel később már San Fransiscóba repültem. Végig az úton idegen érzés gyötört, ami velem maradt akkor is, amikor összecsomagoltam, kifizettem a motelszámlát és visszatértem a reptérre. James Franklin néven jegyet váltottam Las Vegasba. A Barracudát slusszkulccsal együtt a reptéri parkolóban hagytam. Ez volt az első vásárolt kocsi, amelyet magam mögött hagytam.
A különös érzés Las Vegasba is velem tartott. Nem harag volt. Nem is bánat, sem bűntudat. Csak akkor jöttem rá, mi az, amikor Nevadában leszálltam a gépről.
Megkönnyebbülés. Boldog voltam, hogy megszabadultam Rosalie-tól! Elámultam, hiszen alig hat órája még kétségbeesetten próbáltam rájönni, hogyan vehetnem feleségül. Ámulat ide vagy oda, megkönnyebbültem.
Most jártam először Las Vegasban. Pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Sőt. Őrületes, vibráló aura lengte be a várost. A turisták, helyiek egyaránt eszeveszett izgalommal sürögtek-forogtak. Ehhez képest New York komótosnak és higgadtnak tetszett.
– Játékszenvedély – magyarázta a taxis, amikor rákérdeztem a kirobbanó légkörre. – Mindenkit az hajt. Mindenki a nagy fogást hajszolja, főleg a balekok. Repülőkön meg nagy kocsikon érkeznek, aztán mezítláb mennek haza. Itt csak a kaszinók nyernek. Mindenki más veszít. Fogadja meg a tanácsom – ha játszani akar, játsszon a pipikkel. Ki vannak éhezve.
Lakosztályt béreltem, és két hétre előre fizettem. A motelportás egyáltalán nem hatódott meg a százdolláros kötegtől, amiből a számlát rendeztem. Hamarosan rájöttem, hogy Vegasban egy köteg pénz annyit ér, mint Peoriában az apró.
Las Vegast amolyan köztes megállónak szántam. A taxis tanácsát követve a csajokat hajkurásztam. Igaza volt, ki voltak éhezve. De még mennyire! A legfalánkabbakkal töltött egy hét után úgy éreztem magam, mint Mózes, amikor a sokaságot táplálta.
Ámbátor, ahogy a Szentírás monda: azért adá, hogy a szegény ne szűkölködjön.
Egy kiéhezett utcagyereket etettem az úszómedence mellett. A lány három napja a kaszinók ingyenkosztján élt. Közben megpróbálta elérni a bátyját Phoenixben, hogy küldjön neki pénzt a buszra.
– Elúszott mind – mesélte bánatosan, miközben a körítéssel együtt bevágott egy jókora hússzeletet. – Minden készpénzem, minden pénz a számlámon, minden, amit az ékszereimért kaptam. Még a repülőjegyemet is beváltottam. Még szerencse, hogy a szobáért előre fizettem, különben a hallban aludnék a kanapén. – Elvigyorodott. – Megérdemeltem. Korábban sosem játszottam. Amikor idejöttem, eszembe sem volt játszani. De ez a rohadt hely magával rántott. – Zavartan pillantott rám. – Remélem, nem vársz viszonzást a vacsoráért. Tudom, hogy errefelé a lányok megszerzik, amit akarnak, de az nem az én stílusom. Felnevettem.
– Nyugi, tetszik a stílusod. Phoenixben munka vár? Bólintott.
– Igen, de ahhoz el kell érnem Budot. Ha hétfőre nem érek oda, lehet, hogy elúszik a meló.
– Mit dolgozol? – kérdeztem. Titkárnőtípusnak látszott.
– Csekktervező vagyok egy csekktervező és -gyártó cégnél – mondta. – Amolyan kereskedelmi művész. Kis cég, de dolgozunk nagy bankoknak meg egy csomó cégnek is.
Megdöbbentem.
– A fenébe is, ez aztán izgalmas! Miből áll egy csekk megtervezése és gyártása?
– Hát attól függ, hogy sima vagy különleges csekket szeretnél. Tudod, amin fotó van, meg tájkép többféle színben. A sima csekket egyszerű elkészíteni. Egy nagy kartonpapíron megszerkesztem a megrendelő kívánsága szerint, lefényképezem egy I-Tek kamerával, lekicsinyítem, és a kamera gyárt róla egy klisét. Ezt egy kis ofszetgépre tesszük, és különböző nagyságú ívekben kinyomtatjuk. Kis gyakorlással bárki képes rá.
Pixie-nek hívták. Lehajoltam, és homlokon csókoltam.
– Pixie, mit szólnál, ha még ma éjjel hazamehetnél, méghozzá repülővel? – kérdeztem.
– Hülyéskedsz? – Kétkedve nézett rám.
– Nem, dehogy – nyugtattam meg. – Pilóta vagyok a Pan Amnél. Innen nem repülünk, de vannak potyautasi előjogaim. Bármelyik Phoenixbe tartó gépre tudok neked ülést szerezni. Csak egy apró hazugságba kerül. Azt mondom, a húgom vagy. Semmi több, oké?
– Persze, hogy oké! – Azonnal felvidult, és átölelt.
Amíg csomagolt, készpénzért jegyet vettem neki. A reptérre vittem, és a felszállás előtt egy százdollárost nyomtam a kezébe.
– Ne ellenkezz – mondtam. – Kölcsön. Majd megadod, ha megint erre járok.
Jártam Phoenixben, de Pixie-t nem kerestem fel. Ha mégis találkozunk, még több pénzt adtam volna neki. Pixie feltárta előttem a kincseskamrát.
Másnap felkerestem egy irodaszereket és nyomdafelszereléseket forgalmazó céget.
– Azon gondolkodom, hogy nyitok egy kis papírboltot, bérnyomdai profillal – mondtam az eladónak. – Úgy tudom, az induláshoz elegendő lenne egy I-Tek kamera és egy kis ofszetgép, s hogy használtan jóval olcsóbban juthatnék hozzájuk.
Az eladó bólintott.
– Ez igaz. A gond csak annyi, hogy nehéz használt I-Tek kamerát találni. Nekünk sincs. Van egy alig használt, remek kis ofszetgépünk. Kedvezményesen adom, ha vásárol mellé egy új I-Tek kamerát. Legyen a kettő együtt nyolcezer dollár.
Némileg meglepett az ár, de miután megmutatta a gépeket működés közben, a nyolcezer dollár semminek tűnt ezekért a drágaságokért. Az I-Tek kamera voltaképpen lézeres gravírozó. Fényképészetileg létrehozza az eredeti sokszorosítható mását. A könnyű, rugalmas lemezt aztán az ofszetgép hengerére csavarják.
A lemez közvetlenül a nyomtató nemez alátétjére nyomtat, ami pedig a kívánt papírfajtára közvetíti a képet. Ahogy Pixie mondta, kis gyakorlással bárki képes rá. Én ott helyben gyakorlatot szereztem.
A kamera és a nyomdagép nem túl nehéz, de ahhoz azért nagy, hogy egy bőröndben körbeutazzák az országot. Nem sokáig akartam a tulajdonosuk maradni.
Egy raktárépületben egy hónapra kibéreltem egy jól kivilágított helyiséget. Előre fizettem. Beváltottam egy 8000 ezer dolláros csekket, megvettem az I-Tek kamerát és a nyomdagépet, és a raktárba szállíttattam őket. Még aznap körbejártam a papírboltokat, és beszereztem a szükséges dolgokat – rajztáblát, tollat és ceruzát, vonalzót, papírvágót, nyomdai betűket és számokat, egy adag biztonsági papírt, kék és zöld kartonpapírt, amit az igazi költségcsekkekhez használnak, meg egyéb cuccokat.
Másnap bezárkóztam ideiglenes műhelyembe, és a különféle segédeszközök segítségével elkészítettem a hamis Pan Am-költségcsekk 40x60 centis másolatát. Eztán a műremeket a kamera alá helyeztem, a kicsinyítést 9x19 centire állítottam, és megnyomtam a gombot. Néhány perc múlva már a lemezt illesztgettem a nyomdagép hengerére, és nyomtatni kezdtem a mintapéldányokat.
Lenyűgözött és feldobott a munka. A fototechnikai kicsinyítés észrevétlenül eltüntette a soregyenetlenségeket és a betűhibákat. A papírvágóval levágtam egy darabot a kartonról, és megnéztem közelebbről is. A négy sima oldalát leszámítva tökéletesen eredetinek tűnt!
Ötszáz hamis csekket gyártottam, aztán bezártam a kis nyomdámat, otthagytam az I-Tek kamerával együtt.
Visszatértem a hotelszobába, felöltöttem a pilóta-egyenruhát, egy maroknyi csekket a kabátzsebembe süllyesztettem, és elindultam a tigrisvadászatra.
A tigris nekem csak kiscica volt. Kivasaltam Vegast, mint a lepedőt. Aznap délután, este és másnap csaknem száz kaszinót, bárt, hotelt, motelt, night klubot és egyéb játékbarlangot kopasztottam meg. Márpedig Vegasban szinte minden barlangban játszhatsz. Még a fűszeresnél is van játékautomata. Egyetlen pénztáros sem habozott beváltani a hamis csekkeket.
– Beváltaná ezt ötvendollárnyi zsetonra? – kérdeztem, és már a kezembe is nyomta a visszajáróval együtt. A látszat kedvéért általában húsz-harminc percet a kaszinóban időztem, fogadtam, mielőtt a következő helyre indultam volna. A legnagyobb meglepetésemre ezzel a módszerrel csak tovább ártottam nekik.
Játékautomatákon 300, huszonegyen 1600 dollárt nyertem. A játék legcsekélyebb ismerete nélkül 900 dollárt nyertem ruletten, és 2100-at kockán. Végül is 39 ezer dollárral rövidítettem meg Vegast. Egy bérelt Cadillacen hagytam el Nevadát. A bérbeadó ezer dollár letétet követelt, amikor közöltem vele, hogy valószínűleg több hétig fogom használni a kocsit.
Végül három hónap lett belőle. A pilótapózt fenntartva, Frank Williams és Frank Adams figurája közt váltogatva ráérősen körbeutaztam az északnyugati és közép nyugati tájat. Mivel nem akartam könnyű nyomot hagyni a kopóknak, nem szórtam konfettiként a hamis csekkeket. Azért egy-kétszer megálltam: Salt Lake Cityt 5000, Billingset 2000, Cheyenne-t 4000, Kansas Cityt pedig 18 000 dollárra vágtam meg. Chicagóban letettem a Cadillacet, és sorsára hagytam.
Úgy döntöttem, Chicagóban maradok egy ideig, elgondolkodom a jövőmről, legalábbis arról, hol akarom tölteni a jövőm jelentős részét. Megint felmerült bennem, hogy disszidálok. Nem izgatott túlságosan a pillanatnyi biztonságom, de azt tudtam: ha folytatom ténykedésem az USA-ban, hamarosan nyakon csípnek. A disszidálással persze az volt a fő gond, hogy nem volt útlevelem. Mivel Rosalie-nak kifecsegtem mindent, saját nevemre nem kérhettem útlevelet. A hatóságok mostanra már biztosan ráleltek az összefüggésre Frank Williams, Frank Adams és ifjabb Frank Abagnale között. Chicagóba menet sokat elmélkedtem a helyzeten, de ahogy a dolgok elsültek, nem sok időm maradt a töprengésre.
Frank Williams néven helyes kis lakást béreltem a Lakeshore Drive-on. Főként azért, mert kifogytam a személyi csekkekből. Mint rájöttem, sok motel céges csekket nem fogad el, de a számla értékében vagy száz dollár készpénz erejéig beváltja a személyi csekket. Svindlire már nem, de a szobaszámla kifizetésére még használtam személyi csekket. Nem akartam a készpénzt pocsékolni, ha a csekkjeimet is el tudtam sózni.
Ennek szellemében Chicagóba érkezésem után egy héttel nyitottam egy 500 dolláros bankszámlát. Pan Am-pilótaként mutatkoztam be, és egy New York-i postacég címét adtam meg, amelynek szintén a nyomok eltakarítása végett lettem előfizetője.
– Szeretném, ha a csekkeket és a havi számlaegyenleget erre a címre küldené – utasítottam a tranzakcióért felelős banktisztviselőt, és odaadtam neki a Lakeshore Drive-os címemet. – Azért nyitok itt számlát, mert folyton erre járok üzleti ügyben. Sokkal kényelmesebb, ha egy helyi banknál is van számlám.
A banktisztviselő egyetértett.
– A csekkjeit egy héten belül küldjük, Mr. Williams. Addig is itt van néhány ideiglenes csekk.
Megfigyelés. A szélhámos legnagyobb erőssége. Amikor beléptem a bankba, észrevettem egy roppant helyes pénztárosnőt. Az arca velem maradt a távozásom után is, és amikor napokkal később sem tudtam kiverni a fejemből, elhatároztam, hogy találkozók vele. Néhány nap múlva pénzbefizetés ürügyén visszatértem a bankba. A hall közepén álló pultról elvettem egy befizetőűrlapot, és elkezdtem kitölteni, amikor a megfigyelőképességemet egy még nagyobb erő vonta magára.
A befizetőűrlap bal alsó sarkában foglalt helyet a befizető számlaszámára fenntartott téglalap. Nem szoktam kitölteni, mivel sosem kérték. Amikor a pénztáros becsúsztatja az űrlapot abba a kis gépbe, amely egy lepecsételt nyugtát állít ki róla, a berendezés először a számlaszámot olvassa le. Ha rajta van a szám, a befizetést automatikusan a számlatulajdonosnak tudja be. Ha nincs rajta a szám, a számlatulajdonost a név és cím alapján állapítja meg.
Egy fickó mellettem szintén ilyen űrlapot töltött ki. Észrevettem, hogy üresen hagyja a számlaszám helyét. Csaknem egy órán keresztül őgyelegtem a bankban, és figyeltem a befizetőket. Jó, ha minden huszadik beírta a számlaszámát.
Elfeledkeztem a lányról. Titokban eltettem egy köteg űrlapot, visszatértem a lakásomba, és a nyomtatvány formátumához illő bélyegezhető számok segítségével mindegyikre a saját számlaszámomat írtam.
Másnap reggel visszamentem a bankba, és a résen át lopva visszacsúsztattam a köteg űrlapot a többi tetejére. Sejtelmem sem volt, sikerrel jár-e a trükköm, de megérte a kockázatot. Négy nappal később újra feltűntem a bankban, és befizettem 250 dollárt.
– Megmondaná, mennyi az egyenlegem? – kérdeztem a pénztárost. – A héten elfelejtettem feljegyezni néhány beváltott csekket.
A pénztáros előzékenyen felhívta a könyvelést.
– Az egyenlege ezzel a befizetéssel együtt 42 876 dollár 45 cent, Mr. Williams – közölte.
Mielőtt bezártak volna, visszajöttem, és negyvenezer dollárt kivettem banki csekkben. Azt hazudtam, házvásárlásra kell, és valóban a fészekrakó ösztön motivált. Másnap reggel egy másik bankban beváltottam a csekket, és délután Honoluluba repültem, ahol egy csinos hawaii lány puszival és virágkoszorúval fogadott.
Gazember módjára viszonoztam kedvességét. A következő két hétben 38 ezer dolláros koszorút fontam hamis csekkekből. Három napig Oahu, Hawaii, Maui és Kauai szigetén a bankok és hotelek nyakán lógtam, míg végül visszarepültem New Yorkba.
Mióta a tapétaüzletág beindult, most először jártam New Yorkban. Szerettem volna felhívni Anyát és Apát, s talán találkozni velük. Végül is lemondtam a dologról, legalább annyira a szégyen, mint a többi dolog miatt. Lehet, hogy elképesztő pénzügyi sikereket értem el, de nem olyasmiben, amit elismertek vagy elnéztek volna.
Elég sokáig maradtam New Yorkban, hogy kiötöljek egy új balhét. Az egyik Chase Manhattan-fiókban számlát nyitottam, és amikor megérkeztek a Frank Adams névre, East Side-i bérleményem címére írt személyi csekkek, Philadelphiába repültem, és felderítettem a város bankjait. Azt választottam, amelynek csupa üveg homlokzatán keresztül a potenciális befizető bepillanthat a bank kulisszáiba, az üvegfalnál ülő tisztviselők pedig szemmel tarthatják a készpénzbeáramlást.
Szerettem volna jó benyomást tenni rájuk, ezért másnap reggel Rolls-Royce-szal érkeztem, amelyet egy erre az alkalomra bérelt sofőr vezetett.
Ahogy a sofőr kinyitotta nekem az ajtót, észrevettem, hogy az egyik bankárnak valóban feltűnt az érkezésem. A bankban egyenesen hozzá léptem. Úgy öltöztem fel, ahogy egy sofőr vezette Rolls-Royce-oshoz illik: háromrészes, rendelésre készült, gyöngyszürke öltönybe, százdolláros puhakalapba és aligátorbőr Ballybe. Láttam, hogy a bankár jólöltözöttségemet a gazdagság és hatalom újabb jeleként értékeli.
– Jó reggelt – köszöntem fürgén, és leültem vele szemben.
– A nevem Frank Adams, a New York-i Adams Építkezési Vállalattól. Idén három projektünkön fogunk itt dolgozni, ezért szeretnék némi tőkét átutalni ide a New York-i bankomtól. Szeretnék önöknél számlát nyitni.
– Igenis, uram! – felelte lelkesen, és a nyomtatványok után nyúlt. – A teljes tőkéjét átutalja, Mr. Adams?
– Ami a személyes tőkémet illeti, igen – mondtam. – A cég tőkéjéről még nem tudok nyilatkozni, amíg közelebbről szemügyre nem veszem a projekteket. Akárhogy is, tekintélyes összegről van szó.
– Nos, Mr. Adams, a személyi számlához annyit kell tennie, hogy kiállít egy csekket a New York-i bankjában maradó egyenlegről, és ezzel megszüntetjük azt a számlát.
– Ennyi az egész? – tettettem meglepődést. – Nem gondoltam, hogy ilyen egyszerű. – Elővettem a csekk-könyvet a belső zsebemből, és úgy, hogy ő is lássa, mormogva végighúztam az ujjamat egy képzeletbeli számsor mentén. Aztán a férfira néztem.
– Használhatnám a számológépét? Beváltottam tegnap néhány csekket, és elfelejtettem őket bejegyezni a csekk-könyvbe. Nem vagyok egy fejszámoló művész.
– Hogyne – mondta, és felém fordította a gépet. Beütöttem néhány számot, és bólintottam.
– 17 876 dollár és 28 cent. Pontosnak tűnik – mondtam. – Nyissunk mondjuk számlát 17 ezerről. Időnként visszamegyek New Yorkba, ezért szeretnék ott fenntartani egy kisebb egyenleget.
Kiállítottam egy csekket 17 ezer dollárról, és megadtam a számlanyitáshoz szükséges információkat. A hotel címét adtam meg, ahol megszálltam.
– Itt fogok lakni, amíg nem találok megfelelő lakosztályt vagy kiadó házat – magyaráztam.
A fiatal bankár bólintott.
– Ugye tudja, Mr. Adams, hogy erre a számlára csak akkor állíthat ki csekket, ha a csekkje átmegy a New York-i klíringházon – mondta. – Ez négy-öt napnál többet nem vehet igénybe. Addig is, ha kifogyna a tőkéből, forduljon hozzám bizalommal, és én segítek, íme néhány ideiglenes csekk.
Megráztam a fejem.
– Kedves öntől, de számoltam a késedelemmel. Fedezni tudom a szükségleteimet.
Kezet ráztunk, és távoztam. Aznap éjjel Miamiba repültem, és másnap délután megjelentem egy másik üveghomlokzatú bank előtt. A Rolls-Royce-t ezúttal magam vezettem, utcai, de drága ruhát öltöttem magamra. Az órámra pillantottam, és beléptem a hallba. A philadelphiai bank félóra múlva bezár. Egy feltűnően csinos és divatosan öltözött asszony észrevett, és üdvözölt.
– Segíthetek, uram? – kérdezte mosolyogva. Közelebbről láttam, hogy jóval öregebb, mint gondoltam, de így is csábító nő volt.
– Remélem – viszonoztam a mosolyt. – De talán jobb, ha a bankigazgatóval beszélek.
A szeme huncutul felragyogott. – Én vagyok az – nevetett. – Szóval, mi a probléma? Nem úgy fest, mint akinek kölcsönre lenne szüksége.
Megjátszott védekezéssel emeltem fel a kezem.
– Nem, dehogy, eszemben sincs – mondtam. – A nevem Frank Adams, Philadelphiából jövök. Évek óta keresek Miamiban egy megfelelő nyaralót. Nos, ma fantasztikus házra bukkantam a Biscayne-öbölben, de a fickó készpénzt akar, 15 ezer előleget ma délután öt óráig. Nem fogad el személyi csekket, nekem pedig nincs itt bankszámlám. Azon gondolkodom, hogy írok egy csekket a philadelphiai bankom terhére, önök pedig kiállítanak nekem egy készpénzre váltható banki csekket 15 ezer dollárról. Tudom, hogy igazolásul fel kell hívnia a bankot, de fizetem a hívást. Nagyon szeretném ezt a házat. Ha az enyém lenne, idelent töltenem a fél életem. – Szünetet tartottam, az arcomon esdeklő kifejezés.
Édesen összeráncolta az ajkait.
– Mi a philadelphiai bank neve? – kérdezte. Megmondtam neki a bank nevét, telefonszámát és a saját számlaszámomat. Egy asztalhoz lépett, felvette a kagylót, és felhívta Philadelphiát.
– A könyvelést kérem – mondta, amikor kapcsolták. – Igen, van itt egy csekk, a számlaszáma 505-602, Mr. Frank Adams, 15 ezer dollár értékben. Legyen szíves visszaigazolni.
Lélegezni sem mertem. Hirtelen feltűnt a hall egyik sarkában álló nagydarab biztonsági őr. A tapasztalatom szerint a könyvelési osztály hivatalnokai alig pillantanak az egyenlegre, amikor igazolást kérnek tőlük. Alig-alig ellenőrzik a számla státusát. Imádkoztam, hogy most is így legyen. Ha nem, hát akkor csak abban reménykedhettem, hogy a biztonsági őr pocsékul céloz.
– Rendben, köszönöm – mondta az igazgatónő a telefonba. Visszatette a kagylót, és töprengő tekintettel nézett rám. – Tudja mit, Frank Adams? – kérdezte újabb ragyogó mosoly kíséretében. – Beváltom a csekkjét, ha eljön a ma esti partimra. Kevés errefelé a jóképű, sármos férfi. Nos, mit szól?
– Megegyeztünk – vigyorogtam. Megírtam a csekket a philadelphiai bank terhére 15 ezer dollárról. Cserébe 15 ezer dolláros, készpénzre váltható banki csekket kaptam.
Elmentem a partira. Fantasztikus buli volt, és fantasztikus volt az igazgatónő is – a szó minden értelmében.
Másnap reggel beváltottam a csekket, visszavittem a Rolls-Royce-ot, és felültem egy San Diegó-i gépre. Az út során sokszor eszembe jutott az asszony és a parti. Majdnem hangosan felnevettem, amikor eszembe jutott valami.
Kíváncsi lettem volna, mit szól, amikor megtudja, hogy egy nap alatt két buliban is a vendége voltam. És az egyik igazi tollasbál volt.

 

 

7. A NAPI EGYBALHÉS EURÓPAI TURNÉ

 

A SVINDLIM MINDEN EGYES alkalommal bevált. Néha én magam tértem ki a kínálkozó alkalmak elől. Saját képmásomra formáltam az amerikai bankrendszert, és úgy szipolyoztam ki a pénzt a páncéltermekből, mint mosómedve a fehérjét a tojásból. Amikor 1967 végén átszöktem a mexikói határon, közel félmillió dollárnyi illegális készpénzem volt, több tucat bankárnak pedig vörös sejhaja.
Gyakorlatilag csak a számokkal bűvészkedtem. Statisztikai itt a piros, hol a pirost játszottam, amelyben egyedül én nyerhettem.
Pillants rá az egyik személyi csekkedre. A jobb felső sarkában van egy csekkszám, igaz? Valószínűleg ezt az egyet veszed észre, de ezt is csak akkor, ha pontosan nyilvántartod a csekkjeidet. A legtöbben nem is tudják saját számlaszámukat. S bár sok banki alkalmazott képes lenne megfejteni a csekk alján lévő kódszámot, igen kevesen vesznek szemügyre egy csekket ilyen közelről.
A hatvanas évek végén a bankok biztonsági hálója igen laza volt, legalábbis amennyit én láttam belőle. Amikor egy miami bankra utalványozott személyi csekket bemutattam mondjuk egy másik miami banknak, a pénztáros egyetlen biztonsági óvintézkedése az volt, hogy rápillantott a jobb felső sarokban lévő számra. Minél magasabb a szám, annál könnyebben elfogadható a csekk.
– Aha, a csekkszám 2876. A pasi baromi régóta lehet ennél a banknál. Biztos rendben van a csekk. – A pénztáros agyán ilyenkor körülbelül ez futott át.
Szóval a keleti parton vagyok, mondjuk Bostonban. Jason Parker néven, egy panzió címét megadva kétszáz dolláros számlát nyitok a Bean Állami Bankban. Napokon belül megérkezik kétszáz személyi csekk, a jobb felső sarkukban folyamatos számozás 1-től 200-ig. A nevem és a címem a bal felső sarokban, alul keresztben pedig az a furcsa kis számsor, amely 01-gyel kezdődik, hiszen Boston az Első Szövetségi Tartalékkörzet tagja.
A vadnyugat legsikeresebb marhatolvajai kiváló bélyegeltüntetők és bélyeghamisítók voltak. Én néhány nyomtatható szám és mágnesszalagos szám segítségével kiváló csekkeltüntetővé és csekkhamisítóvá váltam.
Művem végeztével az egyes számú csekken 3100 áll, a bal alsó sarokban pedig 12-vel kezdődik a számsor. Egyébként a csekk normálisnak tűnik.
Felkeresem az Old Settlers Farm and Home Savings Associationst, amely csak egy mérföldre van a Bean Állami Banktól.
– Takarékbetét-számlát szeretnék nyitni – közlöm a szívélyes hivatalnokkal. – A feleségem szerint túl sokat tartunk a bankszámlán.
– Igenis, uram. Mennyit szeretne befizetni? – Lehet férfi, lehet nő: a hülyeség nemtől független.
– Hát azt hiszem, 6500 dollárt – válaszolom, és kiállítok egy csekket az Old Settlersnek. A bankár elveszi a csekket, és rápillant a számra a jobb felső sarokban. Észreveszi, hogy a Bean Állami Bank az utalványos. Mosolyog.
– Rendben, Mr. Parker. Három napot még várnia kell a pénzkivétellel. Időre van szükségünk, hogy a csekket leellenőrizzük, de mivel helyi érdekeltségű csekkről van szó, három napnál nem tart tovább.
– Tisztában vagyok vele – felelem, és így is van. Már korábban utánanéztem, hogy ennyi a helyi érdekeltségű takarékbetét- és kölcsönügyletek várakozási ideje.
Hat napot várok. A hatodik nap reggelén visszatérek az Old Settlersbe. Szándékosan egy másik pénztároshoz lépek. Átnyújtom neki a takarékkönyvem.
– Szeretnék kivenni 5500 dollárt – mondom. Ha rákérdezne, azt felelném, házat vásárlók, vagy egyéb elfogadható magyarázattal szolgálnék. De a takarékbetétekkel és kölcsönügyletekkel foglalkozó bankárok nemigen ütik bele az orrukat a kuncsaftok magánügyeibe.
Ő sem. Ellenőrzi a számlaaktát. A számla hatnapos. A helyi érdekeltségű csekket nyilván jóváhagyták. Visszaadja a betétkönyvet és vele egy 5500 dolláros banki csekket.
Beváltom a Bean Állami Bankban, és lelécelek a városból... mielőtt a 6500 dolláros csekkem visszatérne Los Angelesből, ahová a klíringház komputere küldte.
Vettem egy új I-Tek kamerát és ofszetgépet, és megint eljátszottam a játékot a hamis Pan Am-költségcsekkel. Többféle csekket készítettem, hogy az ország különböző pontjain sózhassam el őket, noha elméletileg mindegyik utalványosa a New York-i Chase Manhattan Bank volt.
New York a Második Szövetségi Tartalékkörzetben van, tehát az itteni csekkek sorszáma 02-vel kezdődik. De azokat a hamis csekkeket, amelyeket a keleti parton vagy északkeleti, délkeleti államokban sóztam el, először San Fransiscóba vagy Los Angelesbe utaztattam. A délnyugaton, északnyugaton vagy a nyugati parton kiállított csekkeket pedig először Philadelphiába, Bostonba küldtem, keresztül az országon.
Bűvészkedésem a húzd meg, ereszd meg iskolapéldája volt. Mindig maradt egy hetem a szökésre, mielőtt a kopók szagot fogtak. Később megtudtam, hogy én voltam az első szélhámos, aki a számokkal utaztatta a csekkeket. A bankárok a falba verték a fejüket. Nem tudták, mi folyik köröttük. Ma már tudják. Nekem köszönhetik.
A játékot mindig és mindenhol eljátszottam, mígnem olyan kapós lettem, hogy le kellett állnom. Disszidálnom kellett. Rájöttem, hogy Mexikóban ugyanúgy aggódhatok az útlevélért, mint Richmondban vagy Seattle-ben, hiszen a Mexikóba utazáshoz csak vízum kellett. Kérvényeztem is egyet San Antonióban a mexikói konzulátuson. Frank Williams néven, Pan Am-pilótaként mutatkoztam be, és Aero-Mexico sugárhajtásún potyáztam Mexikóvárosba.
Bűnös üzelmeim teljes bevételét nem vittem magammal. Mint a kutya, amelyik bejáratos a hentesbolt csontostáljához és több hektár puha földterülete van, szerte az Államokban elástam a zsákmányt. Parttól partig, a Rio Grandétól a kanadai határig bankjegykötegekkel tömtem teli a széfeket.
A táskám és a kabátom bélésében, keskeny nyalábokban kábé ötvenezret vittem magammal Mexikóba. Egy jó vámos villámgyorsan rálelt volna, de nekem nem kellett a vámmal vesződnöm.
Pan Am-egyenruhában voltam és az Aero-Mexico személyzetével utaztam.
Egy hétig voltam Mexikóvárosban. Aztán megismertem egy Pan Am-stewardesst, aki épp ötnapos szabadságát töltötte Mexikóban. Meghívott egy hétvégére Acapulcóba. Már a levegőben jártunk, amikor hirtelen felsóhajtott, és szitkozódni kezdett.
– Mi baj? – Meglepett, hogy ilyen édes ajkakból ilyen csúnya szót hallok.
– Be kellett volna váltanom a fizetési csekkem a reptéren – mondta. – Pontosan három pezó van a pénztárcámban. Mindegy, a hotel csak beváltja.
– Beváltom én, ha nem túl sok – ajánlkoztam. – Ma úgyis pénzt fizetek be, elintézem a bankon keresztül. Mennyiről lenne szó?
Egyáltalán nem érdekelt, mennyi. Igazi Pan Am-csekk! Kellett nekem, s 288 dollár 15 centért az enyém is lett. Gondosan eltettem. Sosem váltottam be, de szerencsét hozott.
Tetszett Acapulco. Hemzsegnek ott a gyönyörű emberek, a legtöbbjük gazdag, híres vagy haszonleső, néha mindhárom egyszerre. A légi személyzetnek fenntartott hotelben szálltunk meg, mégsem éreztem magam veszélyben. Acapulcóba nem azért jön az ember, hogy munkáról fecsegjen.
A stewardess hazament Miamiba, de én maradtam. Összebarátkoztam a szállodaigazgatóval, olyannyira, hogy felfedtem neki a dilemmámat.
Egyszer együtt vacsoráztunk, és mivel különösen nyájasan viselkedett, tettem vele egy próbát.
– Pete, nagy lekvárban vagyok – vallottam be.
– Miféle bajban? – kiáltott aggódva.
– Most hívott New Yorkból a felettesem. Azt akarja, hogy a holnap délutáni géppel Mexikóvárosból Londonba repüljek, és hazahozzak onnan egy gépet, amelynek a pilótája megbetegedett.
– Ez neked lekvár? Bárcsak nekem is ilyen gondjaim lennének – vigyorgott Pete.
Megráztam a fejem.
– Az van, Pete, hogy nincs nálam az útlevelem. New Yorkban felejtettem, pedig mindig nálam kell lennie. Nem mehetek vissza érte New Yorkba, mert akkor nem érnék időben Londonba. És ha a főnök rájön, hogy nincs itt az útlevél, kirúg. Mi a fenét tegyek, Pete?
Füttyentett egyet.
– Na ez már lekvár. – Egy percig eltűnődött, aztán biccentett. – Nem tudom, beválik-e, de hallottál már egy Kitty Corbett nevű nőről? – Nemet intettem. – Öreg hölgy, a mexikói helyzetről ír. Húsz-harminc éve itt él, mindenki tiszteli. Azt beszélik, Mexikóvárosból, az Elnöki Palotából gyakorol nyomást Washingtonra, sőt a Fehér Házra. És el is hiszem – vigyorgott. – Éppen ott ül, annál az ablaknál. Tudom róla, hogy előszeretettel játssza a számkivetett amerikaiak pótanyját, és bárkinek örömmel tesz szívességet. Szerintem ettől anyakirálynőnek érzi magát. Mindegy, üljünk át hozzá, vegyél neki italt, hízelegj egy sort és rinyálj egy keveset. Talán ő tudja a választ.
Kitty Corbett barátságos öreg hölgy volt. És okos. Néhány perc elteltével Pete-re mosolygott.
– Jól van, fogadós, mi a helyzet? Csak akkor ülsz le hozzám, ha kell valami. Most miről lenne szó?
Pete felemelte a kezét, és nevetett.
– Őszintén? Semmiről! Franknek van itt egy kis gondja. Meséld el neki, Frank.
Nagyjából ugyanazt a sztorit mondtam el neki is, mint Petének, csak jobban kihangsúlyoztam a melodramatikus részeket. Amikor befejeztem, rám pillantott.
– Ezek szerint nagyon nagy szüksége lenne egy útlevélre – mondta. – Ráadásul már van is útlevele, csak éppen rossz helyen. Ugye tudja, hogy nem lehet két útlevele? Törvényellenes.
– Tudom – fintorogtam. – Engem is aggaszt a dolog. De ha kirúgnak, évekbe is telhet, mire újra állást kapok, ha egyáltalán kapok. Három évig voltam a Pan Am várólistáján. – Szünetet tartottam, majd felkiáltottam. – Egész életemben pilóta akartam lenni!
Kitty Corbett együttérzőn biccentett, és a gondolataiba merült. Aztán lebiggyesztette az ajkát.
– Pete, hozzon ide egy telefont.
Pete intett, a pincér az asztalhoz hozta a telefont, és bedugta a fali csatlakozóba. Kitty felvette a kagylót, majd spanyolul beszélni kezdett a központoshoz. Jó pár percbe telt, mire végül kapcsolták.
– Sonja? Itt Kitty Corbett – mondta. – Figyelj, szívességet kérek... – Részletesen ecsetelte kellemetlen helyzetemet, majd meghallgatta, mit válaszol a Sonjának nevezett nő. – Ezt mind tudom. Kiötlöttem a megoldást. Állíts ki neki egy ideiglenes útlevelet, mintha ellopták vagy elvesztette volna. A francba, majd visszamegy New Yorkba, és széttépi. Vagy széttépi a régit, és kér egy újat.
Egy percig fülelt, majd letakarta a kagylót a tenyerével, és rám pillantott.
– Nincs magánál véletlenül az anyakönyvi kivonata?
– De igen – feleltem. – A pénztárcámban. Kicsit nyúzott, de olvasható.
Kitty bólintott, és újra a telefon felé fordult.
– Igen, Sonja, van nála... Úgy tűnik, menni fog? Nagyszerű! Imádlak, tartozom neked. A jövő héten találkozunk.
Letette a kagylót, és elmosolyodott.
– Nos, Frank, ha holnap délelőtt tízig odaér Mexikóvárosba, az amerikai konzulátusra, Sonja Gundersen, a konzul-helyettes kiállít önnek egy ideiglenes útlevelet. Azt kell mondania, elvesztette. Ha bárkinek mást mond, megölöm.
Megpusziltam, és a legjobb pezsgőt rendeltem neki. Még én is ittam egy pohárral. Aztán felhívtam a repteret, és megtudtam, egy óra múlva indul a gép. Helyet foglaltattam rá, és Pete-hez fordultam.
– Figyelj, egy csomó cuccot itt hagyok. Csomagoltasd be, és tedd őket az irodádba, ígérem, néhány héten belül, vagy még hamarabb értük jövök.
Egyetlen bőröndbe pakoltam az egyenruhát, az öltönyt és a pénzt. Mire a hallba értem, Pete már taxit hívott. Nagyon bírtam ezt a fickót, szerettem volna neki meghálálni, amit értem tett.
Sikerült. Elpasszoltam neki az egyik Pan Am-csekket. Vagyis a hoteljének.
Mielőtt elindult volna a gép Mexikóvárosba, beváltottam még egyet. A fővárosban átöltöztem egyenruhába, a táskát egy megőrzőbe zártam, és 9.45-kor már Gundersen kisasszony irodájában álltam.
Sonja Gundersen határozott, merev szőkeség volt, egy percet sem vesztegetett.
– Az anyakönyvi kivonatot kérem.
Elővettem a pénztárcámból, és átnyújtottam neki. Ránézett, majd rám.
– Mintha Kitty azt mondta volna, hogy Frank Williamsnek hívják. Ezen az áll, hogy ifjabb Frank W. Abagnale.
– Persze. Ifjabb Frank William Abagnale. Ismeri Kittyt. Az este kicsit sok pezsgőt ivott. Mindenkinek úgy mutatott be, hogy Frank Williams. Azt hittem, önnek a teljes nevemet megadta.
– Lehet – mondta Gundersen kisasszony. – Alig hallottam belőle valamit. Ezek a rohadt mexikói telefonok. Mindegy, ön a jelek szerint Pan Am-pilóta, a neve részben Frank Williams, tehát valószínűleg önről van szó.
Ahogy korábban utasított, megálltam és készíttettem magamról két igazolványképet. Ezeket most átadtam Gundersen kisasszonynak. Negyedórával később zsebemben egy ideiglenes útlevéllel hagytam el a konzulátus épületét. Visszamentem a reptérre, civilbe öltöztem, és a British Overseas Airways pultjánál készpénzért jegyet vettem Londonba.
Azt mondták, késik a gép. Este hétig nem száll fel.
Visszavettem a pilóta-egyenruhát, és hat órán keresztül tapétáztam Mexikóvárosban. 6500 dollárral gazdagabban indultam Londonba. Most már a mexikói federales is a nyomomban járt.
Londonban F. W. Adams néven bejelentkeztem a kensingtoni Royal Gardens Hotelbe. Eltávon lévő TWA-pilótaként mutatkoztam be. Attól tartva használtam új álnevet, hogy a londoni rendőrség hamarosan értesül ifjabb Frank W. Abagnale-ről, alias Frank Williamsről, a hajdani Pan Am-pilótáról.
Csak pár napot maradtam Londonban. Érezni kezdtem a rám nehezedő stresszt, ugyanazt a nyugtalanságot, mint az Államokban. Londonban rádöbbentem, hogy a disszidálás nem oldotta meg a gondomat, hogy a mexikói rendőrség, a Scotland Yard, a New York-i és a Los Angeles-i zsaruk mind ugyanazt akarják: elkapni a csalókat. És én csaló voltam.
Figyelembe véve ezt és azt a kisebb vagyont, amit mindenfelé elrejtettem, a legbölcsebb az lett volna, ha csendben, észrevétlenül, álnéven meghúzom magam a világ egy félreeső szegletén. Felfogtam, ez mennyi előnnyel járna, de úgy tűnik, a bölcsesség nem tartozott az erényeim közé.
Ma már tudom, hogy képtelen voltam józanul gondolkodni. Olyan kényszer hajtott, amely felett nem volt uralmam. Azzal győzködtem magam, hogy a én vagyok a vad, a zsaruk a vadászok, azaz a rosszfiúk. Lopnom kell az életben maradásért, a folytonos menekülésért, tehát jogosan fordulok jogtalan eszközökhöz. Szóval alig egy hét után kitapétáztam a Piccadillyt, és Londonból Párizsba repültem. Abban az irracionális hitben ringattam magam, hogy csupán önvédelemből csalok.
Egy pszichiáter biztosan másként vélekedne erről. Azt mondaná, azt akartam, hogy elkapjanak. A brit rendőrség már kezdte összerakni a dossziémat.
Talán tényleg azt akartam, hogy elkapjanak. Talán tudat alatt segítségért kiáltottam és a segítséget a hatóságoktól vártam. De akkoriban tudatosan nem gondoltam ilyesmire.
Tisztában voltam vele, hogy egy elszabadult körhintán ülök, egy kormányozhatatlan ringlispílen, amelyből nem tudok kiszállni. De azt baromira nem szerettem volna, ha a zsaruk állítják meg a pörgést.
Három órája voltam Párizsban, amikor megismertem Monique Lavalier-t. Olyan afférba kezdtem ezzel, amely nemcsak haszonszerzési távlataimat szélesítette ki, de végső soron a méhkasom feldúlásával fenyegetett. Visszatekintve, nagyon sokkal tartozom Monique-nak. Akárcsak a Pan Am, noha egyes cégvezetők ezt nyilván vitatnák.
Monique az Air France stewardesse volt. A Windsor Hotel bárjában ismertem meg, ahol a légi személyzet több tucat tagjával egy kapitány nyugdíjazási buliján vett részt. Ha találkoztam is az ünnepelttel, nem emlékszem rá. Monique megbabonázott. A fejembe szállt, tündökölt, akárcsak a felszolgált finom pezsgő. Az Air Francé egyik elsőtisztje hívott meg a buliba, aki a hotelportán pillantott meg Pan Am-egyenruhámban. Azonnal megszólított, és a bárhoz terelt. Ellenállásom elpárolgott, amikor bemutatta Monique-ot.
Ugyanolyan bájos és jószívű volt, mint Rosalie, de korántsem olyan gátlásos. A jelek szerint ugyanúgy vonzódott hozzám, mint én hozzá. Párizsi tartózkodásom és az ezt követő látogatásaim alkalmával elválaszthatatlanok lettünk. Monique, ha gondolt is rá, sosem említette az esküvőt, de már három nap ismeretség után hazavitt a szüleihez. A Lavalier család bűbájos emberekből állt. Különösen Lavalier apuka keltette fel az érdeklődésemet.
Nyomdász volt, egy kis nyomdaboltot igazgatott Párizs külvárosában. Azonnal felfedeztem, hogy általa továbbfejleszthetem a hamis Pan Am-csekkes svindlimet.
– Tudja, van néhány ismerősöm a Pan Am kereskedelmi osztályán – jegyeztem meg mellékesen, ebéd közben. – Talán tudnék valami nyomdai munkát szerezni önnek.
Lavalier apuka arca felragyogott.
– Igen, igen! – kiáltotta. – Megpróbáljuk megcsinálni, bármit is kér, monsieur. Végtelenül lekötelezne.
A tolmács Monique volt, mivel a családjában senki sem beszélt angolul. Aznap délután a papa körbevezetett az üzletben, amit két fiával együtt vezetett. Volt egy ifjú alkalmazottja, aki Monique-hoz hasonlóan törte az angolt, de Lavalier apuka biztosított, hogy ő és a fiai személyesen végeznek el minden nyomdai munkát, amit szerzek kicsiny cégüknek.
– Bármit is akarsz angolul kinyomtatni – büszkélkedett Monique –, apám és a fivéreim elvégzik. Ők a legjobb nyomdászok Franciaországban.
Még megvolt az igazi Pan Am fizetési csekk, amelyet a mexikói stewardessnek váltottam be. Meglepődtem, mennyire különbözik attól, amilyennek én képzeltem. A másolatom bizonyosan vonzóra sikeredett, egyébként nem tudtam volna belőle annyit elpasszolni. De ha valaki a kettőt egymás mellé tenné, rögvest rendőrért kiáltana. Eddig szerencsém volt. A jelek szerint a pénztárosok, akik beváltották, sosem láttak igazi Pan Am-csekket.
Világossá vált előttem, hogy az európai bankárok jobban ismerik a Pan Am-csekkeket, hiszen a társaság forgalma túlnyomó részét az Államokon kívül bonyolította. A dolog már Londonban kezdett gyanús lenni, amikor egy bankár túlságosan figyelmesen vette szemügyre a műalkotásomat.
– Fizetési csekk – mutattam a vastag fekete betűkre.
– Hogyne, természetesen – felelte. Vonakodva bár, de beváltotta.
Az is megfordult a fejemben, hogy a Pan Am minden kontinensen más-más, esetleg eltérő színű csekket használ. A legokosabb, ha tisztázom a dolgot, mielőtt tovább ténykednék. Másnap reggel felhívtam a Pan Am párizsi irodáját, és a kereskedelmi osztályról kértem valakit. Egy igen fiatal férfihoz kapcsoltak, aki a hangjából ítélve rendkívül tapasztalatlan volt. Ennek hamarosan tanújelét is adta. Kezdtem azt hinni, hogy maga Fortuna a telefonközpontosom.
– Figyeljen, Jack Rogers vagyok a Daigle Teherfuvarozó Vállalattól – közöltem. – Van itt egy csekk, a cége nyilván tévedésből küldte nekünk.
– Nos, igen, Mr. Rogers, miből gondolja ezt? – kérdezte.
– Ez a csekk New Yorkból jött, 1900 dollárról szól, de a mi főkönyveinkben semmi ellentételezését nem találtam – feleltem. – Nincs nyoma annak, hogy fuvaroztunk volna maguknak valamit. Van valami ötlete, miért küldték?
– Így hirtelen nincs, Mr. Rogers. Biztos benne, hogy a csekk tőlünk jött?
– Nekem nagyon úgy tűnik – mondtam. – Szabványos zöld csekk. A Pan American felirat nagy betűkkel keresztben a tetején. 1900 dolláros.
– Mr. Rogers, nem úgy hangzik, mintha a miénk lenne – mondta a fickó. – A mi csekkjeink kékek, a színükön mindenütt egyre halványodó Pan Am-Pan Am-Pan Am felirat, és egy földgolyó. A magáé ilyen?
A kezemben tartottam a stewardess csekkjét. A fickó tökéletesen leírta, de ezt nem kötöttem az orrára.
– Van magánál Pan Am-csekk? – kérdeztem egy olyan ember határozottságával, aki minden kétséget száműzni akar.
– Nos, igen, de...
– Ki írta alá? – vágtam közbe. – Mi a könyvelő neve? Ugyanazt a nevet mondta, mint ami a kezemben tartott csekken szerepelt.
– És az a kis számsor a bal alsó sarokban? – erősködtem.
– Fontos ez? 02... – és elhadarta az egészet. Megegyezett a stewy csekkszámával.
– Aha, az enyémet más írta alá. A számok sem egyeznek – hazudtam. – De maguk a Chase Manhattannel vannak szerződésben, nem?
– De igen. Egy rakás másik céggel egyetemben. Biztosan egy másik Pan American nevű cégtől kapta a csekket. Nem hinném, Mr. Rogers, hogy az a mi csekkünk lenne. Javaslom, küldje vissza, hogy tisztázódjon a félreértés – mondta segítőkészen.
– Ja, az lesz, köszönöm – egyeztem bele.
Monique az Air Francé kétnapos Berlin-Stockholm-Koppenhága kőrútján dolgozott, aztán két napot pihent. Aznap éppen repült. Alig szállt fel, már megjelentem az apja boltjában. Apuka örült, hogy lát engem. Nem okozott gondot, hogy az anyámtól tanult franciáját és a fiatal nyomdászok angolját közös nevezőre hozzuk.
Megmutattam nekik a Pan Am-stewardess csekkjét. A nevét és a csekk összegét kitakartam.
– Beszéltem a kereskedelmi osztállyal – mondtam. – Elég sokba kerül ezeknek a csekkeknek az amerikai nyomtatása. Mondtam nekik, hogy szerintem maguk ugyanilyen jól megcsinálják, csak éppen lényegesen olcsóbban. A másolatokat össze tudják fűzni csekk-könyv formájúra? Mert ha igen, felhatalmazásom van rá, hogy tízezer próbanyomtatványt rendeljek, feltéve, hogy olcsóbbak New Yorknál.
Apuka a csekket tanulmányozta.
– New Yorkban mennyiért nyomják ki ezeket, monsieur? – kérdezte.
Halvány segédfogalmam sem volt. Olyan összeget mondtam, ami talán a New York-i nyomdászoknak is megfelelne.
– Ezer darab 350 dollár – jelentettem ki. Bólintott.
– Kétszázért megcsinálom ennek a pontos, minőségi mását – mondta buzgón. – Messzemenőkig elégedett lesz a munkánkkal.
Habozott, láthatóan zavarban volt.
– Monsieur, tudom, hogy ön és a lányom közeli barátok. Feltétel nélkül bízom önben, de úgy szokás, hogy 50%-öt előre megkapunk. – A hangja bocsánatkérően duruzsolt.
Felnevettem.
– Délután megkapja az előleget – biztosítottam.
A Pan Am-egyenruhában ellátogattam az egyik párizsi bankba, és ezer dollárt tettem a pultra.
– Ezer dollárért kérek banki csekket – mondtam. – Az utalványos legyen a Pan American World Airways, a rendelvényes pedig a Maurice Lavalier és Fiai Nyomda.
Délután átnyújtottam nekik a csekket. Lavalier apuka már előkészítette a mintapéldányt a holnapi munkához. Áttanulmányoztam, és alig tudtam visszafojtani féktelen jókedvemet. A csekk gyönyörűen sikerült. Sőt pompázatosan. Igazi Pan Am-csekk, egy oldalon négy darab, egy könyvben 25 perforált oldal, s mindez IBM-kartonpapíron! Végre felértem a csúcsra – nem számít, hogy csekksvindlerként.
Lavalier apuka egy héten belül teljesítette a rendelést. A fennmaradó összegről is hoztam neki egy törvényes, elvileg a Pan Am által kiállított banki csekket.
Lavalier apuka számlát, nyugtát is adott. Örült, hogy örülök. Mivel korábban sosem találkozott amerikaival, egy percig sem kételkedett ügyletünk tisztaságában. Pan Am-pilóta voltam. A lánya kezeskedett értem. Fizetségül pedig érvényes Pan Am-csekkeket kapott.
– Remélem, dolgozhatunk még a cégének, barátom – mondta.
– Persze, persze – biztosítottam. – Tulajdonképpen olyan elégedettek vagyunk, hogy másoknak is ajánljuk önöket.
Jöttek más megrendelések is, mind hamis, mind rajtam keresztül folyt. Lavalier apuka azonban sosem vonta kétségbe a szavam. A tízezer Pan Am-csekk elkészítése után ő lett összes áldokumentumom nyomdásza, ártatlan balek, aki hálás volt nekem, hogy megnyitottam számára „az amerikai piacot”.
Persze nem volt szükségem tízezer Pan Am-csekkre. Egyszerűen azért rendeltem ennyit, hogy ne keltsek gyanút. Azt még Lavalier apuka is tudta, hogy a Pan Am gigászi légitársaság. Lehet, hogy egy ennél kisebb rendelés óvatossá tette volna.
Megtartottam ezer csekket, a többi Párizs szemétdombjain végezte. Vettem egy IBM elektromos írógépet, írtam rajta egy 781 dollár 45 centes csekket, amit pilótának öltözve a legközelebbi bankban beváltottam.
Kis bank volt.
– Monsieur, ez a csekk biztosan jó, de ellenőriznem kellene a kifizetés előtt. – A pénztáros kényszeredetten mosolygott. – A bank kontójára nem hívhatunk fel tengerentúli számokat. Ha megtenné, hogy kifizeti... – Kérdően nézett rám.
Vállat vontam.
– Persze, csak rajta. Kifizetem, bármennyibe kerül is.
Nem számítottam ilyen biztonsági előírásokra, mégsem izgultam. Véletlenül épp akkor jöttem a bankba, mikor a hamis csekket nyugodtan leellenőrizhették. Párizsban negyed négy van.
A New York-i bankok negyedóra múlva zárnak. Nagyjából ennyi időbe telik, mire a bankárt a Chase Manhattan Bank könyvelési osztályára kapcsolják. A francia perfektül, némi akcentussal beszélt angolul.
– Van itt egy csekk 781 dollár 45 centről, egy Pan Am-pilótától, az utalványos a maguk bankja – kezdte, majd beolvasta a bal alsó sarokban lévő hamis számlaszámot. – Igen, értem, nagyon köszönöm... Itt remek az idő, köszönjük. – Visszatette a kagylót, és mosolygott. – Ha Amerikát hívom, mindig az időről kérdeznek. – Átadta a csekket aláírásra, és az összegből levonta a 8 dollár 92 centes telefonhívást. Mivel minden rendben ment, nem találtam túlzónak ezt a kilenc dollárt.
Elárasztottam Párizst és kertvárosait a hamis csekkekkel. Béreltem egy széfet, és abba kezdtem gyűjteni a zsákmányt. Öt évre előre fizettem. Nagyon ritkán vonták kétségbe a csekket, s ha mégis, könnyen igazoltam magam. Ha a New York-i bankok már bezártak, hát visszajöttem, ha kinyitottak. Csak egyszer kerültem szorult helyzetbe. Az egyik pénztáros a Chase Manhattan helyett a Pan Am New York-i irodáját hívta! Az álnevemet egyszer sem említette, de a bank nevét, a számlaszámot és a Pan Am könyvelőjének nevét igen.
A Pan Am nyilván igazolta a csekket, mivel a bankár beváltotta.
Megdöbbentett, milyen könnyen és simán bevált az új módszer. Istenem, hiszen a bank és a Pan Am maga igazolta a hamis csekkjeimet. Kocsit béreltem, s míg Monique repült, körbeutaztam Franciaországot. Minden szembe jövő falusi bankban és nagyvárosi pénzintézetben megfordultam. Biztosra nem tudom, de a későbbiekben arra jutottam, azért voltam olyan sikeres azokkal a csekkekkel, mert a Pan Am kezeskedett értük.
Lavalier apukát sok munkához juttattam. Miután egy igazi Pan Am-pilóta óvatlanul a Windsor bárjában felejtette azonosító kártyáját, apukával készíttettem egy új Pan Am-kártyát, a korábbinál sokkal szebbet.
– Odaadom neki – mondtam a csaposnak.
El is postáztam a pilótának a Pan Am New York-i címére, de csak azután, hogy Lavalier apuka lemásolta, és ellátta az álnevemmel, hamis rangommal és fényképemmel.
A Lavalier család úgy tudta, a Pan Am különleges képviselőjeként vagyok Párizsban, pr-munkát végzek a cégnek. Egy hónappal megismerkedésünk után azonban közöltem Monique-kal, újra dolgozni fogok tartalék pilótaként. Egy keddi napon New Yorkba repültem. Kevéssel dél előtt értem oda, és azonnal a Chase Manhattan Bank legközelebbi fiókjához siettem. Vettem egy 1200 dolláros banki csekket, amelynek utalványosa „Roger D. Williams”, rendelvényese pedig „Frank W. Williams” lett.
Még aznap visszarepültem Párizsba. Ezúttal az V. György Királyban szálltam meg. A szobámban átjavítottam a csekk Szövetségi Tartalék Körzetszámát úgy, hogy San Fransiscóba vagy Los Angelesbe utazzon.
Aztán Lavalier apukához vittem a csekket.
– Háromszáz ilyen kellene – mondtam.
Azt hittem, rákérdez, miért akarok lemásolni egy pénzátutalást, de nem tette. Később rájöttem, apuka nem igazán értette, milyen munkákat vállal. Vakon megbízott bennem.
A háromszáz másolat elkészültével visszatértem New Yorkba. Csak New York vonzáskörzetében 112 fiókja van a Chase Manhattannek. Három nap alatt hatvan fiókban fordultam meg másolt csekkjeimmel. A hatvanból csak egy esetben hangzottak el óvatos szavak.
– Uram, tudom, hogy ez Chase-csekk, de mivel nem mi bocsátottuk ki, fel kell hívnom az illetékest – szabadkozott a pénztárosnő. – Tudna várni egy percet?
– Persze, nyugodtan – mondtam könnyedén.
A hívást a jelenlétemben bonyolította le. A beszélgetés egyetlen részlete sem lepett meg.
– Igen, itt Janice Queensből. 023685-ös banki csekk. Meg tudod mondani, hogy ki bocsátotta ki, mennyiről, mikor és mi a jelenlegi státusa? – Várt, aztán megismételte, amit a túloldalról hallott. – Frank W. Williams, 1200 dollár, január 5, még kifizetetlen. Itt van előttem. Köszönöm szépen. Elnézést, uram – mondta, és leszurkolta a pénzt a pultra.
– Semmi gond – mondtam. – Ne kérjen bocsánatot, csak mert lelkiismeretesen végzi a munkáját. – Ezt komolyan is gondoltam. Ilyen alkalmazott elkelne bármely bankban. A kislányt átvágták, mégis egy rakás pénzt megmentett a Chase-nek. Eredetileg száz fiókot akartam kipakolni, de miután telefonált, le kellett fújnom az akciót.
Nem engedhettem meg, hogy másvalaki is érdeklődni kezdjen a kibocsátó bank után. Az esélyeim jók voltak, de nem kockáztathattam, hogy ugyanaz a könyvelő veszi fel a telefont, ha egy másik pénztárosnak is ellenőrizni támad kedve.
Ideges lettem New Yorkban. Megint vonzott a külföldi klíma, de nem tudtam, visszatérjek-e Monique-hoz Párizsba, vagy inkább keressek egy izgalmas új helyet.
Míg ezen gondolkodtam, Bostonba repültem, ahol rövid úton börtönbe zártak, majd kiraboltam egy bankot. Az előbbi váratlanul ért, akár egy nem várt terhesség. Az utóbbinál ellenállhatatlan késztetés vezérelt.
Csak azért utaztam Bostonba, hogy ne legyek New Yorkban. Épp olyan kikötőnek tűnt, mint bármely más keleti parti város. Ráadásul sok bankja volt. Érkezéskor a cuccaimat egy reptéri megőrzőbe, a kulcsát pedig a levéltárcámba tettem. Számos bankban jártam, Pan Am-csekkmásolataimat ropogós bankókra váltottam. Kora este értem a reptérre. A lehető leggyorsabban tengerentúli gépre akartam szállni. Bűnös üzelmeimmel ötezer dollárt kaszáltam a Bab Városában. 4800 dollárt a táskáimba rejtettem, aztán elindultam a menetrend felderítésére.
Késő éjjelig nem értem oda. Ahogy elfordultam a csomagmegőrzőtől, egy csinos Allegheny Airlines-stewardess-szel találtam magam szemközt. Álpilótaságom hajnaláról ismertem.
– Frank! Micsoda meglepetés! – kiáltotta. Természetesen meg kellett ünnepelnünk a találkozást. Este tizenegykor értem vissza a reptérre. Addigra úgy döntöttem, Miamiba utazom, és onnan lépek a tengerentúlra.
Pilótaruhámban az Allegheny Airlines pultjához léptem.
– Mikor megy a következő gépük Miamiba? – kérdeztem a jegypénztárost.
– Épp lekéste – fintorgott.
– Kié a következő gép? A Nationalé, az Americané, kié? – kérdeztem.
– Senkié – felelte. – Holnapig egy gép sem indul Miamiba. Éjfél után nem száll fel gép. Van Bostonban egy csendháborítási rendelet, amelynek értelmében reggel fél hétig nem szállhat fel senki. A National első gépe Miamiba 10.15-kor indul.
– De hiszen még éjfél sincs! – fakadtam ki.
Vigyorgott.
– Rendben. Repüljön a vermonti Burlingtonba. Az mára az utolsó gépünk.
A körülmények ismeretében inkább lemondtam erről a lehetőségről. Helyzetemen töprengve leültem a hall egyik székére. Akárcsak a legtöbb nagy reptér hallját, ezt is ajándékboltok, kávézók, bárok és egyéb üzletek ölelték körül. Míg gondolkodtam, mellékesen feltűnt, hogy többségük éppen most zár. Érdeklődésemet az keltette fel, hogy az üzletvezetők megállnak egy nagy bostoni bank éjszakai széfjénél, amely az egyik kijáró folyosó közepén helyezkedett el. Csomagokat és testes borítékokat dobnak be az acélból készült dobozba – nyilván a napi bevételüket.
Megfigyelésemet két jeges szó szakította félbe.
– Frank Abagnale?
Elfojtottam a pánikot, és felpillantottam. Két marcona ábrázatú, egyenruhás, Massachusetts állami rendőr magasodott fölém.
– Maga Frank Abagnale, vagy nem? – kérdezte az egyik fagyosan.
– Frank vagyok, de Frank Williams. – Magam is meglepődtem a torkomból előtörő hűvös, nyugodt választól.
– Láthatnám a papírjait? – Szavai udvariasan hangoztak, de szemei azt súgták, ha nem adom át rögtön az irataimat, megragad a könyökömnél, és maga rázza ki a zsebemből.
Átnyújtottam az azonosító kártyát és a hamis pilótaengedélyt.
– Nézze, fogalmam sincs, mi folyik itt. Biztosan félreértés. – Az irataimra mutattam. – Ezek bizonyítják, hogy a Pan American pilótája vagyok.
A rendőr átvizsgálta a kártyát és az engedélyt, majd átadta a társának.
– Hagyjuk a rizsát, fiam. Te vagy Frank Abagnale, ugye? – kérdezte amaz csaknem gyengéden.
– Milyen Frank? – értetlenkedtem. Dühvel próbáltam álcázni növekvő pánikom. – Nem tudom, ki a fenét keresnek, de engem biztos nem.
A rendőr összevonta a szemöldökét.
– Nos, a vitának vége – dörmögte. – Gyere, beviszünk. Nem kérdezték, hol a csomagom. Én meg nem világosítottam fel őket. Kivezettek, és beültettek a járőrkocsiba. Egyből az állami rendőrségre hajtottunk. Ott bevittek egy zaklatott kinézetű hadnagy, feltehetően a műszakparancsnok irodájába.
– Mi az ördög? – nyögött fel bosszúsan.
– Hadnagy úr, szerintünk ez itt Frank Abagnale – mondta az egyik rendőr. – Azt mondja, a Pan Am pilótája.
A hadnagy végigmért.
– Kicsit fiatal vagy te a repüléshez – állapította meg. – Miért nem vallód be, hogy te vagy Frank Abagnale? Régóta keresünk. Ő is pilótának mondja magát. Illik rád a személyleírása – tökéletesen.
– Harminc éves vagyok, a nevem Frank Williams, a Pan Amnél dolgozok, és ügyvédet akarok – kiáltottam.
A hadnagy felsóhajtott.
– Nem vádolunk mi semmivel – mondta. – Vigyétek a városi fogdába, és vetessétek fel csavargásért. Onnan hívhatja az ügyvédjét. Ti meg hívjátok a szövetségieket. Az ő emberük, tisztázzák ők.
– Csavargás? – tiltakoztam. – Nem vagyok csavargó. Legalább kétszáz dollár van nálam!
A hadnagy bólintott.
– Ja, de nem sikerült bizonyítanod, hogy munkával kerested – mondta fáradtan. – Vigyétek innen!
A megyei fogdába vittek Boston belvárosában, amely úgy festett, akár egy letűnt korszak mementója.
– Hát ez meg mi a fenét művelt? – kérdezte a felvevő őrmester.
– Vedd fel csavargásért. Valaki érte jön reggel – mondta az egyik zsaru.
– Csavargásért? – bömbölte az őrmester. – A francba is, ha ez csavargó, akkor én vagyok Kína nagykövete.
– Te csak vedd fel – morogta a rendőr, majd társával együtt távozott.
– Ürítsd ki a zsebeid, kölyök – mondta nyersen az őrmester, és egy fiókból nyomtatványt húzott elő három példányban. – Adok a vackaidról elismervényt.
Elkezdtem kipakolni elé az értékeimet.
– Kérem, nem tarthatnám meg az azonosító kártyát meg a pilótaengedélyt? A cég előírásai szerint mindig nálam kell lenniük. Nem tudom, ez a letartóztatásra is vonatkozik-e, de ha nem gond, megtartanám őket.
Az őrmester ránézett a kártyára és az engedélyre, aztán elém vetette őket.
– Naná – mondta kedvesen. – Azt mondom, félreértés lehet itt, kölyök. Örülök, hogy én nem vagyok benne.
Egy őr felvezetett az emeletre, be egy koszos, rendetlen cellába, a részegek fogdája mellé.
– Ha kell valami, csak sikíts – mondta együttérzőn. Bólintottam, de nem szóltam semmit. Az ágyra rogytam.
Hirtelen levertség, elkeseredettség és félelem tört rám. Be kellett látnom, a játéknak vége. Az FBI reggel értem jön, aztán egyik tárgyalás követi a másikat. Körbepillantottam a fogdában, és reménykedtem, hogy a börtön valamivel elviselhetőbb ennél. Mert ez itt patkányfészek volt. Imádkoztam volna, de aki a csalók istenének hódol, annak nincs imája, gondoltam bűnbánóan.
Úgy tűnik, a csalók istenének is vannak angyalai. Egyikük gyenge, remegő füttyszó után meg is jelent előttem, mintha egy kölyök bizonygatná bátorságát a temetőben. A kísértet megállt a cellám előtt, rajta förtelmes zöld kockás öltöny, arca mint a homárfogó kosár, kérdő ajkai közt bűzös szivar. A szemei úgy méregettek, mint menyét az egeret.
– Na szóval, mi a fenét keresel itt? – kérdezte a szivar mögül. Nem ismertem. Nem úgy tűnt, hogy a segítségemre lehet.
– Csavargás – feleltem kurtán.
– Csavargás! – rikoltotta. Ravasz szemeivel végigmért. – Pan Am-pilóta vagy, nem? Hogy lehetnél csavargó? Kilopták alólad a repülőt?
– Ki maga? – kérdeztem.
Előhalászott a zsebéből egy névjegyet, és a rácson keresztül felém nyújtotta.
– Aloyius James „Óvadék” Ovady, magasröptű barátom – mondta. – Első osztályú óvadékügynök. Ők bevarrnak, én kihozlak. Most, haver, az ő gyepükön vagy. Holnap már az enyémen. Kinn az utcán.
Mit mondjak, a remény nem vetette szét a mellkasomat, de legalább mocorogni kezdett bennem.
– Elmondom, hogy történt – kezdtem óvatosan. – Volt egy fickó a reptéren. Rászállt egy lányra, én meg szétrúgtam a seggét. Behoztak mindkettőnket verekedésért. Ki kellett volna maradnom a dologból. Ha a kapitány megtudja, hogy fogdába dugtak, menten kirúg.
Hitetlenkedve bámult rám.
– Mi a fenét mondasz? Nincs, aki kivigyen? Az Isten szerelmére, hívd fel egy barátod!
Vállat vontam.
– Nem ismerek itt senkit. Egy bérelt gépet szállítottam ide. A bázisom Los Angelesben van.
– És a legénység többi tagja? – kérdezte. – Hívd őket!
– Isztambulba utaztak – hazudtam. – Én szabin vagyok. Miamiba akartam potyázni egy csajhoz.
– Az istenfáját! Nagy szarban vagy – állapította meg Aloyius James „Óvadék” Ovady. Elmosolyodott, arca most egy spicces kobold báját öltötte magára. – Nos, harcias pilótacimborám, lássuk, ki tudlak-e vinni ebből a bostoni Bastille-ból.
Eltűnt, halálosan sokáig, teljes tíz percig vissza sem tért.
– A francba, az óvadék ötezer – mondta meglepetten. – Az őrmester szerint a rendőrök ki nem állhatnak téged. Mennyi pénzed van?
Reményeim megint lelombozódtak.
– Csak kétszáz, tán annyi se – sóhajtottam.
A válaszon rágódott, a szemei összeszűkültek.
– Vannak papírjaid?
– Persze. – Azzal odaadtam neki a kártyát és a pilótaengedélyt.
– Láthatja, milyen régen pilóta vagyok. Hét éve dolgozom a Pan Amnél.
Visszaadta az iratokat.
– Van személyi csekked? – kérdezte váratlanul. – Ja, van, lenn az őrmesternél. Miért?
– Azért, zsokékám, mert csekket is elfogadok – vigyorgott. – Majd megírod, ha az őrmester engedi.
Erre harmincöt perccel később került sor. A csekket a szokásos 10%-os jutalékkal, azaz ötszáz dollárról állítottam ki, és megfejeltem egy százas bankóval.
– Ezt bonuszként adom hálacsók helyett – mondtam kitörő örömmel. – Csak a szivarja tart vissza, hogy megcsókoljam.
Amikor megtudta, hogy az első géppel Miamiba repülök, kivitt a reptérre. Hogy mi történt eztán? Ahogy a fehér házi tudósítók mondanák: cáfolhatatlan forrásból tudom, hogy O'Riley teljesen feldobódott, hogy maga kérheti el a pilótaengedélyemet. Vigyorogva jelent meg a fogdában.
– Hozzák ide Abagnale-t, vagy akármilyen néven is ismerik itt.
– Hajnali fél négykor letették az óvadékot – vallotta be az egyik őr. Az őrmester mostanra hazament.
O'Rileyt majd megütötte a guta.
– Óvadék? Óvadék? Ki tette le az óvadékot? – üvöltötte elfojtva haragját.
– Ovady. „Óvadék” Ovady, ki más? – felelte az őr. O'Riley őrjöngve felkereste Ovadyt.
– Maga tette le az óvadékot Frank Williamsért? – kérdezte. Ovady döbbenten pillantott rá.
– A pilótáért? Persze. Miért ne?
– Hogyan fizetett? Mennyit?
– Hát a szokásosat. Ötszáz dollárt. Itt a csekkje – nyúlt Ovady a papír után.
O'Riley szemügyre vette a csekket, és Ovady asztalára dobta.
– Baromira megérdemelte – dörmögte, és az ajtó felé indult.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Ovady, mikor a másik a kilincsre tette kezét.
O'Riley kárörvendően rávigyorgott.
– Futtassa át a bankszámláján, seggfej, és majd rájön. Odakint egy massachusettsi nyomozó várta O'Rileyt.
– Elrendelhetünk általános körözést. O'Riley megrázta a fejét.
– Felejtsd el. A szemétnek ötszáz mérföld előnye van. Egyetlen bostoni zsaru sem tudná elkapni.
Egy bölcs ember bizonyosan ötszáz mérföldre járt volna onnan. De én nem voltam bölcs. Ha kapós vagy, akkor kapós vagy, én meg még annál is kapósabb voltam.
Ahogy Ovady kitett a reptéren, és elhúzott, taxit fogtam, és szobát béreltem egy közeli motelben.
Másnap reggel felhívtam a bankot, amelyé az a reptéri széf volt.
– A biztonságiakat kérem – mondtam, mikor a központos válaszolt.
– Biztonságiak.
– Figyeljen ide, Connors vagyok, az új biztonsági őr. Nincs egyenruhám a ma esti műszakra. Az a rohadt egyenruha véletlenül elszakadt. Hol cserélhetném ki, hölgyem? – kérdeztem bosszúsan.
– Nos a Beke fivérektől szerezzük be az egyenruhákat – felelte amaz csillapítóan. – Menjek csak el hozzájuk, Mr. Connors. Majd ők kicserélik.
Kikerestem a Beke fivérek címét. Az ujjaimmal a Yellow Pages többi részét is fellapoztam.
Először a Beke fivérekhez mentem. Senki sem vonta kétségbe a mesémet. Negyedóra múlva komplett biztonságiőr-felszerelésben léptem ki az ajtón: ing, nyakkendő, nadrág, sapka, a mellzseben és az ing jobb vállán a bank neve. A munkaruházati boltban vettem egy Sam Browne övet és egy pisztolytáskát. A fegyverboltban egy 38-as rendőrségi fegyver másolatát szereztem be. Veszélytelen jószág, de csak egy idióta nem törődne azzal, hogy éppen rá céloznak vele. Eztán béreltem egy kombit, s mire elhagytam a motelt, mindkét ajtaján a BIZTONSÁGI ŐR – BEAN ÁLLAMI NEMZETI BANK felirat díszelgett.
Este negyed tizenkettőkor vigyázzban álltam a Bean Állami Nemzeti Bank reptéri fiókjának éjszakai ügyelete előtt. A széfen egy felirat gyönyörű betűkkel a következőket hirdette: AZ ÉJSZAKAI ÜGYELET NEM MŰKÖDIK. KÉRJÜK, A BIZTONSÁGI ŐRNÉL FIZESSEN.
A széffel szemben egy taliga állt, rajta tárva-nyitva nagy, postán használatos zsák lógott.
Legalább harmincötén dobták bele táskájukat vagy borítékjukat.
Egyikük sem szólt többet annál, hogy „Jó estét” vagy „Jó éjszakát”.
Amikor az utolsó üzlet is bezárt, elzártam a vászonzsák száját, és vonszolni kezdtem a zsákmányt a kombi felé. De a taliga elakadt a kijárat tömítőfilcén. Akárhogy is próbáltam, nem tudtam átemelni az apró kitüremkedés felett. Túl nehéz volt.
– Mi a helyzet, haver?
Megpördültem, és majdnem összepisiltem magam. Nem ugyanazok a fickók voltak, de ismét két rendőr állt alig másfél méterre tőlem.
– Elromlott a széf, a targonca kipurcant, a bank kombija meg ott áll kint. Nincs hidraulikus emelőm, én meg nem vagyok egy Sámson – vigyorogtam maflán.
Az öregebb, egy pirospozsgás, vörös hajú fickó felnevetett.
– Nohát, hadd segítünk! – Hozzám lépett, és megragadta a taliga fogantyúját. Most, hogy hárman húztuk, könnyedén átugrott a kitüremkedésen. Segítettek elvonszolni a kombihoz, és közösen beemeltük a tömött, ormótlan csomagot a járgány hátuljába. Bevágtam a hátsó ajtókat, és a rendőrökhöz fordultam.
– Hálás vagyok, fiúk – mosolyogtam. – Meghívnálak titeket egy kávéra, de oda kell érnem a bankba.
Nevettek. Egyikük a kezét nyújtotta.
– Ne strapáid magad. Majd legközelebb, oké?
Alig egy órával később a préda már a motelszobámban hevert. Kiválogattam a pénzt. Csakis a papírpénzt. Az aprót, a hitelkártyanyugtákat és a csekkeket a fürdőkádba hajigáltam.
62 800 dollárnyi készpénzt zsákmányoltam. Öltönyt vettem fel, és a fogást egy tartalék ingbe csomagoltam. A reptérre hajtottam, és megkerestem a csomagjaimat. Egy órával később már a miami gépen ültem. New Yorkban félórát álltunk, azalatt felhívtam a bostoni reptér igazgatóját. Őt nem értem el, csak a titkárnőjét.
– Idehallgasson. Mondja meg a Bean Állami Bank embereinek, hogy a tegnap éjjel ellopott zsákmány nagy részét megtalálják a Rest Haven Motel 208-as szobájában. – Azzal letettem a kagylót.
Másnap elhagytam Miamit. Isztambulba indultam.
Egy órát álltunk Tel-Avivban.
A becsületkódexem szerint jártam el. A karrierem során egyszer sem kopasztottam meg tisztes állampolgárokat.
Felkerestem egy amerikai bank fiókját. Egy köteg bankót tettem a pultra.
– Egy ötezer dolláros banki csekket kérnék – mondtam.
– Hogyne, uram. Szabad a nevét?
– Ifjabb Frank Abagnale – feleltem.
– Rendben, Mr. Abagnale. A csekket az ön nevére írjam? Megráztam a fejem.
– Nem. Legyen a rendelvényes Aloyius James „Óvadék” Ovady a massachusettsi Bostonból.

 

 

8. KELL EGY CSAPAT A PAPÍRREPÜLŐRE

 

KÍSÉRETTEL JÁR az elnök. Erzsébet királynő. Frank Sinatra. Muhammad Ali. Arnold Palmer. Csaknem minden híresség.
No meg a pilóták.
– A személyzet többi tagja, uram? – kérdezte az isztambuli hotel recepciósa. Nem először találkoztam ezzel a kérdéssel.
– Magam vagyok – feleltem. – Egy pilóta megbetegedett, a helyére érkeztem. – Ez volt a standard válasz. A kérdést sokkal gyakrabban tették fel Európában és a Közel-Keleten, mint az Egyesült Államokban. Az itteni szállodák a jelek szerint teljes légi személyzetek látványához voltak szokva. Egy magányos pilóta kíváncsivá tette őket.
A kíváncsiság pedig gyanakvást szül.
Kell egy csapat, morfondíroztam aznap este egy török vendéglőben. Az egyenruhát már levetettem. Különleges eseteket leszámítva már csak be- és kijelentkezéskor, csekkváltáskor vagy potyázáskor viseltem.
A személyzet kérdése már korábban szöget ütött a fejembe. Pontosabban mindig, ha láttam a kapitányok körül sürgölődő stewardesseket. A kapitány státusa nemcsak hihetőbbnek tűnt az enyémnél, de úgy tűnt, nálamnál sokkal jobban érzi magát. Másrészt csalóka pilótalétem magányos sorsra kárhoztatott. A körözött bűnözők általában szánalmas figurák. Nehéz lenne oroszlánként feszítenem, miközben forrázott macskaként menekülök. Enyelgéseim nagyjából a nyúlszerelmek tartósságával bírtak. Hasonló kielégüléssel is jártak.
A csapatról szőtt álmaimat természetesen nem csak magányosságom motiválta. A légi személyzet – s ezalatt csak a stewardesseket értem – tényleges hitelül szolgálhatott volna pilótaszerepemhez. Rájöttem, hogy egy magányos pilóta mindig kétkedést szül. Akit azonban egy csapatnyi szépséges stewardess zsong körül, minden gyanú felett áll. Ha útjaimra egy falka gyönyörű légi kísérő is elkísérne, konfettiként szórhatnám érvénytelen csekkjeimet, a bankok pedig azt hinnék, beköszöntött az újév. Nem mintha jelenleg gondjaim lennének az elsózással. De ha egy csapat állna mögöttem, egyszerre több csekket is beválthatnék.
Egy hét elteltével Isztambulból Athénba repültem.
– A személyzet többi tagja, uram? – kérdezte a recepciós. Bosszankodva beadtam neki a szokásos mesét.
Másnap Párizsba utaztam, látogatóba a Lavalier családhoz.
– Bárcsak az Air France-nál dolgoznál. Lehetnék a személyzeted tagja – mondta egy nap Monique. Megjegyzése is csak azt támasztotta alá, hogy muszáj csapatot kerítnem.
De hogyan szerezzen csapatot egy álpilóta, aki repülni sem tud? Találomra mégsem mehetek oda a csajokhoz azzal, hogy: „Hé, kislány, akarsz Európába menni? Nagyszerűen értek az értéktelen csekkek elpasszolásához...” S mivel az amerikai és európai alvilággal semmiféle kapcsolatban nem álltam, onnan sem kérhettem segítséget.
Nyugat-Berlinben aztán a probléma magától megoldódott. Hosszú távú terv volt, teli kockázattal, ugyanakkor komoly kihívás. Mindig a Pan Am kaptáraiban jutottam a legtöbb mézhez. A Pan Am törvénytelen gyermekének éreztem magam – még ha a társaság nem is tekintett így rám –, és ennek megfelelően hű maradtam hozzá.
Hagytam, hadd adjon mellém a Pan Am csapatot.
New Yorkba repültem. A reptérről felhívtam a Pan Am személyzetisét. Egy kis nyugati főiskola, a Prescott Presbyterian Normal igazgatójaként mutatkoztam be neki.
– Hallottam, hogy munkaerő-toborzó körutat tartanak a főiskolákon és egyetemeken. Nem tudom, idén mi is rajta vagyunk-e a listán – kérdeztem.
– Sajnos nem – felelte a Pan Am személyzetise. – Azonban október utolsó két hetében az Arizonai Egyetem campusán lesz a csapatunk. Több posztra is keresnek munkatársat, így biztosan örülnek majd a Pan Am után érdeklődő diákjainak. Ha kívánja, küldünk néhány brosúrát.
– Az remek lenne – mondtam, és megadtam a nem létező főiskola kitalált címét.
A tervem hegymászói merészséget igényelt. Felöltöttem a Pan Am-egyenruhát, és a Kennedyre mentem, a 14-es hangárhoz. A hamis azonosító kártya a mellzsebemen függött, így könnyedén bejutottam az épületbe. Félórát lézengtem a raktárak körül, s közben összegyűjtöttem, ami kellett: borítékokat, nagy dossziékat, Pan Am-fejléces papírt, egy mappányi jelentkezési lapot és egy köteg színes brosúrát.
A motelszobámban leültem, és írtam egy levelet az Arizonai Egyetem diák-elhelyezési igazgatójának, mely szerint a Pan Am idén új toborzómódszert vezet be. A személyzetisek szokásos októberi látogatása mellett a Pan Am pilótákat és stewardesseket is a helyszínre küld. Ők is elbeszélgetnek a reménybeli pilótákkal és légi kísérőkkel, mivel a tényleges légi személyzet valósághűbb képet nyújthat a munkáról, és biztosabb kézzel válogathatja ki a jelölteket.
„Szeptember 9-én, hétfőn egy pilóta látogat a campusukra. Három napot szán a stewardessi állásra jelentkezők meghallgatására – állt a csalfa levélben. – Egy másik borítékban brosúrákat és jelentkezési lapokat küldünk, melyeket, ha kívánják, szétoszthatnak az érdeklődők között.”
A levelet, amelyre a Pan Am személyzeti főnökének nevét véstem, belecsúsztattam egy borítékba. A brosúrákat és jelentkezési lapokat egy dossziéba tettem. Aztán a Pan Am irodaépületébe mentem, felkerestem a postázót, és egy fiatal hivatalnoknak adtam a küldeményeket. Közöltem, hogy légipostán küldje őket.
Úgy véltem, a pan ames bélyegző – „A világ legtapasztaltabb légitársasága” felirattal – némi eleganciát kölcsönöz hamis levelemnek.
Augusztus 18-án adtam fel a küldeményeket. Augusztus 28-án felhívtam az Arizonai Egyetemet. John Hendersont kapcsolták, a diák-elhelyezési igazgatót.
– Mr. Henderson, itt Frank Williams, a Pan American World Airways másodpilótája – mutatkoztam be. – Néhány hét múlva látogatást teszek a campusukon. Megkapta a tájékoztatónkat? Megfelel önnek az időpont?
– Hát persze, Mr. Williams – lelkesedett Henderson. – Megkaptuk a tájékoztatókat. Alig várjuk, hogy megérkezzen. Mindenfelé kiplakátoltuk az eseményt, úgyhogy temérdek jelentkezőre számíthat.
– Nos, azt nem tudom, mi állt a levélben – hazudtam. – De a felettesem úgy utasított, hogy csak harmad- és negyedéveseket interjúvoljak meg.
– Hogyne, Mr. Williams – mondta Henderson. – Tulajdonképpen eddig csak a harmad- és negyedévesek érdeklődtek. – Felajánlotta, hogy megszállhatok a campuson, de udvariasan visszautasítottam, mondván, a társaság már foglalt nekem szobát egy szállodában.
Szeptember 9-én, hétfő reggel nyolc órakor léptem az Arizonai Egyetem campusára. Henderson szívélyesen üdvözölt. Természetesen egyenruhát viseltem. Henderson egy kicsiny termet biztosított nekem tartózkodásom idejére.
– Eddig harmincan jelentkeztek. Úgy osztottam be őket, hogy minden napra tíz jusson – mondta. – Persze tudom, hogy egyenként beszél velük, és saját belátása szerint osztja be az idejét, de az első tíz kilenc órára itt lesz.
– Nos, először az egész csoporttal beszélek, aztán egyenként meginterjúvolom őket.
Az első tíz – együtt és külön-külön is – imádnivaló volt. Ahogy rájuk pillantottam, még inkább éreztem, hogy kell egy csapat. Ezek tízen úgy néztek rám, mintha én lennék Elvis Presley.
Hivatalos modort öltöttem fel.
– Először is, hölgyeim, jó, ha tudják, a helyzet nekem is teljességgel szokatlan. A pilótafülkében otthonosabban mozgok, mint az osztályteremben. A társaság kijelölt erre a feladatra, és remélem, sikerrel járok majd. Az önök segítségével és megértésével szerintem menni fog. Megértésükre azért van szükség, mert nem én mondom ki a végső szót abban, kit veszünk fel és kit nem. Az én dolgom annyi, hogy kiválogassam és beajánljam a legalkalmasabb légikísérő-jelölteket. A személyzeti főnöknek joga van arra, hogy elutasítsa valamelyik vagy akár az összes jelöltet. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy pusztán az én ajánlásom alapján, további interjúk nélkül felveszik önöket. Persze nem valószínű, hogy diplomaosztás előtt munkába állhatnak. De ha kiválasztjuk önöket, a cég alapelve szerint tanulmányaik utolsó évében támogatásban részesülnek, nehogy elcsábítsa önöket egy másik munkahely. Világosan beszéltem?
Igen. A lányok szerint legalábbis. Feloszlattam a csoportot, és egyesével kezdtem őket meghallgatni. Nem tudtam pontosan, milyen lányokat keresek a „személyzetbe”. De azt tudtam, olyan lány szóba sem jöhet, aki – ha kiderül, hogy csak egy nagyszabású svindli részese volt – képtelen lenne megbirkózni a tudattal.
Kiszórtam a teljesen naiv és kétségtelenül prűd jelölteket. A közvetlen, csinos, de túlságosan becsületes lányokat (amilyeneket bármely légitársaság felvenne), a kérdéses kategóriába soroltam. Azok neveit jelöltem be, akik nyugis, picit hiszékeny, kicsit merész, nemtörődöm, ultraliberális benyomást keltettek, olyanokat, akik nem pánikolnak krízishelyzetben. Úgy véltem, az ilyen lányok lennének a legalkalmasabbak a személyzeti színjátékhoz.
Henderson végigülte velem a délelőttöt, aztán az ebédszünet alatt az irodája mögötti irattárhoz vezetett. Rámutatott egy ajtóra, közel az interjú helyszínéhez, és a kezembe nyomta a kulcsot.
– Nagyon ritkán van ott bent valaki, mivel a nyilvántartásunk teljesen komputerizált – mondta. – Szóval szüksége lesz a kulcsra. Kiválogattam a jelentkezők aktáit, és ide, erre az asztalra tettem őket, ha esetleg át szeretné valamelyiket tanulmányozni. Itt egymagában dolgozhat, de persze a rendelkezésére állunk, ha szüksége lenne valamire.
A nyilvántartás felkeltette az érdeklődésemet. Mielőtt meghívott volna ebédre, Henderson előzékenyen elmagyarázta a rendszer működését.
Kora délután végeztem az első tíz jelentkezővel, másnap reggel pedig megismertem a második csapatot. Ugyanazt a mesét adtam elő, és ugyanúgy hittek nekem, mint az utolsó tíz. A harmadik nap délutánján tizenkettőre csökkentettem a jelöltek számát.
Órákig tanulmányoztam ennek a tizenkettőnek az aktáit. Összevetettem őket az interjún elhangzottakkal és saját benyomásaimmal, és kiválogattam a legjobb nyolcat. Elhagyni készültem a szobát, amikor szeszélyes gondolat szállt meg, mely csak félóra elteltével engedett el. Amikor kiléptem a teremből, az akták között már egy olyan is hevert, mely szerint ifjabb Frank Abagnale, Bronxville szülöttje diplomás szociális munkás.
Másnap reggel a nyolc döntős előtt disszertáltam. Ők voltak a pergamenek, amelyekre a hamis oklevelemet rótták.
A lányok izgatottan ültek be a terembe, tökéletes hangulatban készülő svindlimhez.
– Nyugalom, hölgyeim, nyugalom. Még nem stewardessek. Ugye tisztában vannak vele?
Szavaim elérték a kívánt hatást. Egy pillanatra teljes csend lett. Aztán elvigyorodtam, és puhítani kezdtem őket.
– Önök mind harmadévesek, tehát még be kell fejezniük az iskolát. Említettem, hogy a cég az utolsó év során szeretné támogatni a stewardess-jelölteket. Felhatalmaztak, hogy önöknek, nyolcuknak felkínáljak valamit, amit szerintem érdekesnek találnak majd. Úgy informáltak, a társaság a jövő nyárra szeretne felvenni egy csapat lányt. Reklám- és pr-feladatok elvégzésére kisebb csoportokban Európába küldené őket. Azaz a világ számtalan kiadványában Pan Am-modellként szerepelnének – szerintem mindnyájan láttak már ilyen hirdetést –, mások iskolai előadásokon, civil szervezetek ülésén, üzleti szemináriumokon és hasonlókon vennének részt. Ez amolyan „lobogjon a cég zászlaja” típusú turné. Általában igazi stewardessek vagy egyenruhába öltözött profi modellek vesznek részt benne. Ám jövő nyáron stewardess-jelöltekkel végeztetnénk a munkát. Amolyan élő-gyakorlat lenne ez a számukra. Személy szerint jónak tartom az ötletet. Először is a hirdetéseken a saját embereink és bázisaink szerepelnének. Másrészt nem kellene igazi stewardesseket elvonnunk a munkától, ha egy fotózáshoz szükség lenne rájuk. Ez mindig is komoly gondot jelentett, hiszen nyáron a legtöbb az utas. És ha a légi kísérők nem repülhetnek, helyetteseket kell keresnünk. Szóval felhatalmaztak rá, hogy felvegyem önöket, ha szeretnének részt venni a nyári programban. Bejárhatják Európát. A költségeket a cég állja. A kezdő stewardessek bérét kapják, stewardessnek öltözhetnek, de nem lesznek stewardessek. Az egyenruhát mi biztosítjuk. Továbbá munkaszerződést kötünk önökkel, ami esetünkben azért fontos, mert ha a diploma után stewardessnek jelentkeznek, Pan Am-alkalmazottnak számítanak, és elsőbbséget élveznek. Szeretnének jelentkezni?
Mind feltették a kezüket.
– Oké – mosolyogtam. – Szerezzenek útlevelet. Ezt maguknak kell elintézniük. Adják meg a címüket, hogy a cég elérhesse önöket. Egy hónapon belül megkapják a munkaszerződést. Ennyi, hölgyeim. Roppantul élveztem az együtt töltött időt. Remélem, néhányuk az én csapatomba kerül.
Értesítettem Hendersont az ajánlatról. Ugyanúgy örült, mint a lányok. Aznap este Henderson, a neje és a nyolc lány partit rendezett nekem a Henderson-ház medencéjénél.
Visszatértem New Yorkba, és egy olyan cégnél béreltem postafiókot, amelynek irodái a Pan Am épületében voltak. Tökéletes álca volt, hiszen a lányokkal való levelezéshez a Pan Am címét használhattam, de a válaszok mind az én postafiókomban landoltak.
Kábé egy hét múlva mindnyájuknak küldtem egy „munkaszerződést” és egy borítékot, amelyben jómagam (Frank Williams) arról értesítettem a lányokat, hogy a cég – minő meglepetés! – engem nevezett ki az európai turné élére, így én leszek az ő „kapitányuk”. Csatoltam egy általam gyártott kis nyomtatványt, amelyben egyenruha-készítés céljából a méreteik iránt érdeklődtem. Közöltem velük, hogy minden további kérdést nekem címezzenek, közvetlenül a postafiókomra.
Aztán magam is készülni kezdtem a turnéra. Az útlevelem ideiglenes volt, és az igazi nevemre szólt. Végleges útlevél kellett Frank Williams névre. Elhatároztam, hogy letesztelem, vajon a New York-i útlevélirodának van-e ideje rendőrösdit játszani.
Egy reggel besétáltam az irodába, beadtam az ideiglenes útlevelet, és tíz nappal később kézhez kaptam a véglegest. Felettébb örültem neki, de mégiscsak ifjabb Frank W. Abagnale névre volt kiállítva. Nem úgy festett, mint ami szükség esetén „Frank W. Williams Pan Am-elsőtiszt” segítségére siethetne. Nyomoztam kicsit, majd egy nagy keleti parti város levéltárában ráakadtam a megoldásra. Francis W. Williams húsz hónapos korában, 1939. november 22-én elhunyt. Az archívum szerint a gyermek 1938. március 12-én született egy helyi kórházban. A hivatalnoknak Francis W. Williamsként mutatkoztam be, és három dollárért kértem tőle egy másolatot a születési anyakönyvi kivonatomról. Számomra logikusnak tűnt, s reméltem, másoknak is az lesz, hogy akit Francisnek hívnak, inkább a Frankét használja.
A születési anyakönyvi kivonatot a szükséges fényképekkel a philadelphiai útlevélirodába vittem. Két hét múlva kézhez kaptam második útlevelemet, amely végre megfelelt a Pan Am-egyenruhának. Készen álltam arra, hogy összehívjam a csapatot, hacsak keresztül nem húzza valami az arizonai számításaimat.
A hátralévő hónapok során bejártam az országot. Igyekeztem nem feltűnést kelteni, de időnként elpasszoltam egy Pan Am-csekket vagy egy banki csekket.
Miamiban is jártam. A Fontainebleau nevű hotel legelegánsabb lakosztályában szálltam meg. Kaliforniai brókernek adtam ki magam. A táskám 20, 50 és 100 dollárosokkal volt tele. Rolls-Royce-szal jártam, amit Los Angelesben béreltem, de Floridában használtam.
Mindez egy nagyszabású terv része volt, amely szerint előbb jó hírnevet szerzek, majd a miami bankokban és az elitebb hotelekben elpasszolok néhány igazán zsíros hamis csekket. A jó hírnévhez főként merő véletlenségből jutottam. Összeismerkedtem a hotel néhány vezető beosztású alkalmazottjával. Egyikük egy délután megállított a folyosón, és bemutatott egy floridai brókernek, akiről még én is tudtam, hogy pénzügyi zseni. Rendíthetetlen floridaiként alig leplezte, hogy lenézi Kaliforniát. Elszórt találkozásainkból azt is leszűrtem, hogy a kaliforniai brókereket sem tartja túl sokra. Néha olyan otromba és arrogáns volt, hogy a hoteligazgatók alig győztek miatta szabadkozni. Olyan ellenségesen viselkedett, hogy néhány perc elteltével kimentettem magam a társaságából. Indulni akartam, de megragadta a karomat.
– Mi a véleménye a Saturn Electronics ajánlatáról? – kérdezte fölényes mosollyal. Még sosem hallottam ilyen cégről, a létezéséről sem tudtam. Udvariasan visszafordultam, és rákacsintottam.
– Vegyen belőle, amennyit csak bír – mondtam, és odébbálltam.
Néhány nap múlva újra találkoztunk. Mindketten arra vártunk, hogy a kocsinkat a főbejárathoz hozzák. Meglepő módon tisztelettel üdvözölt.
– Magára kellett volna hallgatnom a Saturn-részvényeknél – mondta kelletlenül. – Honnan a fenéből tudta, hogy a Galaxy Communications megveszi a céget?
Vigyorogtam, és megint rákacsintottam. Később megtudtam, hogy mióta – négy napja – megvette a Galaxy, a Saturn Electronics részvényei napi öt-nyolc pontot emelkedtek.
Aznap este a liftben megszólított egy harmincas éveiben járó, jól öltözött férfi. Prominens városi tisztviselőként mutatkozott be.
– Rick (az egyik hoteligazgató) mesélt nekem önről, Mr. Williams. Azt mondta, lehet, hogy irodát nyit mifelénk, és az év egy részét ezentúl Miamiban tölti.
Bólintottam.
– Komolyan fontolgatom – mosolyogtam. – Néhány héten belül úgyis eldől.
– Nos, talán segíthetek – mondta. – Ma este fogadást adunk a feleségemmel. Ott lesznek a város és a kormány legfőbb köztisztviselői és üzletemberei, köztük a kormányzó emberei és a polgármester is. Megtiszteltetésnek venném, ha eljönne. Remekül erezné magát, és segíthetnénk önnek dönteni.
Elfogadtam a meghívást, mert bizonyos tekintetben igaza volt. A vendégei valószínűleg a segítségemre lehettek. Abban, hogy átvágjam őket a palánkon.
Nyakkendős buli volt. Nem esett nehezemre nyitva tartó kölcsönzőt és a méretemhez illő szmokingot találnom. Könnyen ráleltem a városatya házára. Kényelmetlenül közel volt egy bizonyos bankárnő otthonához. Reméltem, őt nem hívta meg. Mindenesetre úgy parkoltattam le a kocsit, hogy gyorsan leléphessek.
A bankárnő nem volt a vendégek között, a világ legdögösebb, legvonzóbb szőkesége azonban igen. Egyből kiszúrtam, ahogy a házba léptem. Egész este őt figyeltem. Bár végig a társaság központja volt, furcsamód úgy tűnt, egyik imádójával sem áll közelebbi viszonyban.
– Az ott Cheryl – világosított fel a vendéglátóm. – A fogadások örök dísze. Modellként több magazin címlapján is szerepelt. Kapcsolatunk egészen gyümölcsöző. Ő feldobja a fogadásokat, cserébe elintézzük, hogy bekerüljön a lapok társasági rovatába. Jöjjön, bemutatom neki.
Cheryl azonnal érdeklődést mutatott irántam.
– Láttam, amikor megjött. – Kezet nyújtott. – Szép az a Rolls. Az öné vagy csak ma estére bérelte?
– Az enyém. Ez az egyik.
Felszaladt a szemöldöke.
– Az egyik? Több Rolls-Royce-a van?
– Több – feleltem. – Gyűjtöm őket. – A szeme csillanásából láttam, hogy barátra leltem benne. Szemmel láthatóan lenyűgözték az anyagi javak és a gazdag emberek. Egész este azon tűnődtem, hogyan takarhat ilyen gyönyörű külső olyan haszonleső, nagyravágyó belsőt. Nem bántam, hogy híján van az erényeknek. Vonzott feltűnő romlottsága. Kapzsin volt gyönyörű.
Nem voltunk együtt egész este. Időnként különváltunk, és magányosan portyáztunk a dzsungelben, mint két prédára leső leopárd. Én ráleltem a prédára néhány zsírosan vastag bankár személyében. Ő is megtalálta a magáét. Engem.
Hajnali fél háromkor félrevontam.
– A fogadás lassan véget ér. Jöjjön velem a lakosztályomba, és reggelizzünk együtt.
Válasza jókora csapást mért az önbecsülésemre.
– Mennyit érne ez meg magának?
– Azt hittem, maga modell – mondtam leforrázva.
– Többféle modell létezik – mosolygott kihívóan. – Egyesek feljebb jutnak a többieknél.
Még sosem fizettem senkinek azért, hogy ágyba bújjon velem. A professzionális szex világa távol állt tőlem. Legjobb tudomásom szerint sosem találkoztam még kurvával vagy call girllel. Mostanáig. Szerettem volna ágyba bújni Cheryllel, s most, hogy tisztáztuk a státusát, csak az árról kellett megegyeznünk. A fene vigye, töméntelen pénzem volt.
– Ööö, háromszáz? – próbálkoztam. Csinosan fintorgott, és megrázta a fejét.
– Nem, azt hiszem, háromszáz nem elég. Megdöbbentem. Évekig lubickoltam úgy a luxusban, hogy fogalmam sem volt az árakról.
– Ó, értem, duplázzuk meg hatszázra. Hűvösen, számítóan nézett rám.
– Közelít. De egy magafajta fickó gálánsabb is lehetne. Rápillantottam, és ideges lettem. A becsületkódexem szerint, amelyet profi svindlerkorom kezdetétől követtem, sohasem vágtam át magánembereket. Például sosem fizettem hamis csekkel ruháért vagy más személyes holmiért. Az áruházak és üzletek többsége az eladót teszi felelőssé a szálhámosságért. Ha az eladó hamis csekket vesz át az öltönyért, akkor az öltöny árát az ő fizetéséből vonják le. Én csak cégekkel foglalkoztam – bankokkal, légitársaságokkal, hotelekkel, motelekkel és egyéb bebiztosított jogi személyekkel. Ha új ruha vagy más személyes holmi kellett, bankból vagy hotelből sajtoltam ki a szükséges összeget.
Hamar rájöttem, hogy Cheryl édes kis kivételt jelenthetne a szabály alól.
– Nézze, egész éjjel vitatkozhatunk itt az árról. Utálom a szőrszálhasogatást. Hagyjuk a lakosztályt, ugorjunk el magához egy órára. Ezer dollárt kap.
– Menjünk. – A pénztárcáért nyúlt. – A tulaj felmondta a bérletet, úgyhogy most Miami Beachen lakom egy hotelben. – A hotel közel volt az enyémhez; harminc perc alatt odaértünk.
Már a kulcsot dugta a zárba, amikor sarkon fordultam.
– Mindjárt jövök.
Megragadta a karom. Nyugtalannak tűnt.
– Hé, hová megy? Ugye nem akarja elsumákolni?
Kibújtam a szorításából.
– Ugye nem hiszi, hogy ezerdollárosokkal rohangászom? Lemegyek, és beváltok egy csekket.
– Hajnali fél négykor? – fakadt ki. – Ilyenkor senki nem vált be ekkora összeget. Még egy százast sem!
Gőgösen elmosolyodtam.
– Dehogynem. Ismerem a hotel tulajdonosát. Amúgy meg ez egy érvényes banki csekk. Az utalványos a New York-i Chase Manhattan Bank. Aranyat ér. Bármikor beváltják.
– Mutassa.
A kabátzsebembe nyúltam, és előhúztam az egyik Chase Manhattan-hamisítványt, amelyet még Miamiba érkezésem előtt szereztem. 1400 dollár állt rajta. Cheryl rápillantott, és bólintott.
– Aranyat ér. Forgatmányozza nyugodtan rám.
– Nem megy. A csekken 1400 dollár áll, és mi ezerben állapodtunk meg. Noha az a négyszáz dollár nem sokat ér, az üzlet mégiscsak üzlet.
– Rendben – mondta. – Forgatmányozza rám. Cserébe adok magának négyszázat. – A tárcájába nyúlt, és egy keskeny százasköteget halászott elő. Kihúzott belőle négy bankót, és felém nyújtotta őket. Aláírtam a csekket, és Cheryl kezébe nyomtam.
A folytatást – ahogy a riporterek mondanák – megbízható forrásból ismerem. Néhány nappal később a bank értesítette Cherylt, hogy a csekk hamis. Cheryl dühösen felhívta a Dade megyei serifirodát. Azonnal kapcsolták O'Rileyhoz.
– Mire kellett a csekk? – kérdezte O'Riley.
– Nem tartozik magára – csattant fel Cheryl. – A lényeg, hogy tőle kaptam, és nem ér semmit. A maga dolga elkapni a szemétládát.
– Tudom – mondta O'Riley. – De ahhoz, hogy elkapjam, tudnom kell, mi jár a fickó fejében. A személyleírása illik Frank Abagnale-re, de ő sosem ver át magánembereket. Kiskereskedőket sem. Most hirtelen miért ad mégis egy becsületes polgárnak, ráadásul egy gyönyörű nőnek egy 1400 dolláros értéktelen csekket? Mi motiválhatta?
O'Riley maga is amolyan szélhámos. Kiszedte Cherylből a teljes sztorit.
– Nem az ingyen numerát sajnálom – összegezte Cheryl keserűen. – A francba, máskor is megesett már velem. Azt vettem zokon, hogy a szemétláda kicsalt tőlem négyszáz dollárt.
– Erre bizony mindketten rácsesztek – állapította meg találóan O'Riley.
Cheryl azonban még mindig olcsóbban megúszta, mint az a két miami bankár, akiket a távozásom előtt fejenként húszezerre megvágtam. A Fontainebleau-t is sikerült megvezetnem egy hamis banki csekkel. A visszajáró több száz dollár volt.
A Rollst leparkoltam egy garázsban, és a hollétéről küldtem egy táviratot a kaliforniai lízingcégnek. Jól mondta Cheryl: szép kocsi volt. Jobbat érdemelt, minthogy kitegyem az elemek és a vandálok pusztításának.
Sun Valleyben lyukadtam ki. Meghúztam magam télire, és becsületesen viselkedtem. A tavasz közeledtével visszarepültem New Yorkba. Manhattan egyik elegáns negyedében beköltöztem egy kőépítésű lakásba, és mindegyik leendő „stewardessnek” küldtem egy emlékeztetőt. Válaszaikból kitűnt, hogy még mindig Pan Am-promóciós igazgatónak hisznek, így hát folytattam vakmerő tervem megvalósítását. Tudtam, melyik hollywoodi cég tervezi és gyártja a Pan Am-stewardessek egyenruháit.
Hollywoodba repültem, és a pilóta-egyenruhámban felkerestem a divatcéget. A Pan Am-megrendelésekért felelős asszonynak átnyújtottam egy levelet, amely az állítólagos európai pr-turnét részletezte, és magyarázatomat volt hivatva alátámasztani.
– Hat héten belül készen lesznek az együttesek – mondta. – Gondolom, táskát is rendel a lányoknak.
– Hogyne.
Míg a lányok öltözete készült, Los Angeles környékén maradtam, és az akció további részletein dolgoztam. Pilótának öltözve meglátogattam a Pan Am Los Angeles-i raktárát, és összeszedtem a kellő számú kalap- és egyenruha-emblémát.
Mindegyik lány küldött magáról egy háromszor három centis, színes igazolványképet, melyek segítségével az enyémhez hasonló hamis azonosító kártyákat gyártottam. Mindegyikre azt írtam: „légi kísérő”.
Amikor az egyenruhák elkészültek, egy bérelt kombival – az ajtaján hamis Pan Am-logó – személyesen mentem értük. Számlát állítottam ki a ruhákról.
Május végén levelet küldtem a lányoknak, egy repülőjeggyel együtt, amelyért készpénzzel fizettem. A levélben arra kértem őket, május 26-án találkozzunk a Los Angeles-i reptér halljában.
A sasfiókok összegyűjtése pozőrkarrierem legarcátlanabb, legpompásabb húzása volt. A reptér melletti legdrágább szállodába mentem, és minden lánynak szobát foglaltam. Az érkezésüket követő napra kibéreltem a hotel egyik konferenciatermét is. Az akciót a Pan Am cégneve alatt intéztem, ugyanakkor készpénzzel fizettem érte. A rendelést felvevő igazgatóhelyettes megnyugtatására közöltem, hogy ez nem szokványos Pan Am-ügylet, hanem a társaság marketingosztályának „sajátos jellemvonása”.
A lányok érkezésének reggelén felöltöttem a Pan Am-egyenruhát, és a Pan Am reptéri főhadiszállására mentem. A cég gépkocsiparkjának főnökével volt beszédem.
– Nézze, ma délután kettőre nyolc különleges munkakörű stewardesst várok ide. Kellene valami, amivel a hotelhez szállíthatom őket – magyaráztam. – Tud segíteni?
– Persze – felelte. – A szokásos személyzeti kocsi szabad. Magam megyek értük. Ön is ott lesz?
– Találkozzunk itt fél kettőkor, és menjünk együtt – mondtam. – Aláírjak valamit?
– Á, majd én elintézem, reptárs – vigyorgott.
A lányok időben érkeztek. Totál lenyűgözte őket a csillogó Pan Am-személyzeti kocsi, ami tulajdonképpen egy nagyobb kombinak felelt meg. A gépparkossal bepakoltuk a csomagjaikat, a hotelhez hajtottunk, kirakodtuk a csomagokat, és elhelyeztük a lányokat. Felajánlottam a fickónak, hogy meghívom egy italra, de nemet mondott.
– Tetszik a stílusod – vigyorgott. – Ha kellek, csak hívj! Másnap reggel a lányokkal beültünk a konferenciaterembe.
Kiosztottam az azonosító kártyákat, egyenruhákat és poggyászokat. Sikítoztak örömükben, amikor észrevették, hogy mindegyikbe bele van varrva a tulajdonos monogramja és a Pan Am lógója.
A sikítozás csak erősödött, amikor felvázoltam az útitervet: London, Párizs, Róma, Athén, Genova, München, Berlin, Madrid, Oslo, Koppenhága, Bécs és más európai fürdővárosok. Lecsendesítettem a lányokat, és zord atyaként szóltam hozzájuk.
– Jó mókának ígérkezik, és remélem, az is lesz, de ne feledjétek, hogy kemény munkának nézünk elébe. Nem tűröm a rendetlenkedést. Ha valaki rosszalkodik vagy lóg, jogom van hazaküldeni. És ha muszáj, haza is küldöm. Tisztázzunk valamit; a főnök én vagyok, tehát azt teszitek, amit mondok, úgy viselkedtek, ahogy én mondom. A szabályaim könnyen betarthatók, márpedig ha betartjátok őket, semmi gondunk nem lesz egymással. Először is: mint látjátok, az azonosító kártyán mindnyájan stewardessként szerepeltek. Ami az érintett hotelek személyzetét és a velünk dolgozó fotósokat illeti, nekik ti stewardessek vagytok. De a repülőn és a kocsiban civil ruhát fogunk viselni, s az egyenruhát csak az én utasításomra öltjük fel. Ezen az úton sok légi kísérőnk szeretne részt venni – férfi és nő egyaránt, így elképzelhető, hogy a részükről némi ellenségeskedést és irigykedést tapasztaltok majd. Épp ezért ha igazi légi kísérőkkel találkoztok, mondjátok azt, hogy a New York-i pr-osztályról jöttök, és különleges küldetésben jártok. A tényleges státusotokról a lehető legkevesebbet beszéljetek. Ha bárki akadékoskodik, irányítsátok hozzám. A fizetést kéthetente szabványos fizetési csekken kapjátok meg. Európában roppant nehéz csekket váltani, de ha rám forgatmányozzátok, szívesen beváltom a helyi Pan Am-irodában vagy egy olyan hotelben, bankban, amellyel szerződésben állunk. Néhányan most biztos arra gondoltok, hogy haza is küldhetnétek a csekket. Ez két okból nem fog menni. Először is a csekket valószínűleg az egyik külföldi bankszámlánkra állítják ki. A cég szereti, ha Európában váltjuk be őket. Másrészt ott van az átváltási árfolyam. A csekket mindig az aktuális árfolyamon váltják be. Ez általában pénzveszteséggel jár. Szóval egyszerűbb, ha én beváltom a csekkeket, és odaadom nektek a készpénzt. Ha pénzt szeretnétek hazaküldeni, küldjétek haza készpénzt vagy banki csekket. Van kérdés?
Nem volt. Elmosolyodtam.
– Rendben. A nap hátralévő részében és éjszaka szabadprogram van. Aludjatok ki magatokat: holnap indulunk Londonba.
El is indultunk. A jegyekért egy kisebb vagyont fizettem. Londonban nyirkos, hajnal előtti eső fogadott minket. A hotelbe érkezésünk előtt utasítottam a lányokat, hogy vegyék fel az egyenruhájukat.
Érhetően ideges és nyugtalan voltam a tervem kimenetelét illetően, de vakmerően fejest ugrottam az ismeretlenbe. A kensingtoni Royal Gardensben szállásoltam el a lányokat, kockáztatva ezzel, hogy az alkalmazottak Frank Williams Pan Am-elsőtiszt személyében felismerik Frank Adams TWA-pilótát. Egy bérelt kisbusz a reptérről a hotelbe vitt minket. A recepcióst megkönnyebbülésemre most láttam először.
– A Pan Am 738-as járata vagyunk – mondtam. – Shannonból irányítottak ide minket. Foglaltak nekünk szobát?
– Semmi gond, kapitány – felelte. – Mármint ha a lányoknak megfelel a kétágyas szoba. Csak öt szabad szobánk van.
A lányok majdnem délig aludtak. Aztán elengedtem őket a városba, míg én állítólag a fotózást szerveztem a Pan Am-irodában. Valójában fellapoztam a londoni telefonkönyvet, míg rá nem akadtam arra, amit kerestem: egy kereskedelmi fotócégre. Felhívtam a céget, és a Pan Am pr-osaként mutatkoztam be.
– A Royal Gardensben nyolc stewardess szállt meg. Szükségünk lenne néhány színes és fekete-fehér fényképre a hirdetéseinkhez és brosúráinkhoz. Tudja: nyíltarcú lányok a Piccadillynál, a Temze hídjain, ilyesmik. Ön szerint menni fog?
– Hát hogyne! – lelkesedett a fickó, akit megszólítottam.
– Mindjárt idehozatom az egyik fiúval a portfoliónkat. Biztosan meg tudunk egyezni, Mr. Williams.
Ebéd közben meg is egyeztünk. Úgy tűnt, London egyik nevesebb cégét sikerült kifognom. Korábban már dolgoztak a Pan Amnek.
– Ez most egy kicsit más lesz, valami újat szeretnénk – magyaráztam. – Gondolom, örömmel veszi, hogy minden este készpénzzel fogok fizetni. Csupán egy számlát kérek az összegről.
– És mi legyen a fotókkal? – kérdezte a cég embere.
– Nos, fennáll az esélye, hogy mire elkészülnek, mi már messze járunk. Mozgalmas utunk lesz. A legegyszerűbb, ha a Pan Am New York-i pr- és marketingosztályára küldi őket. Ha elnyeri a tetszésüket, minden egyes kiválasztott képért újra fizetünk a szokásos kereskedelmi árfolyamon.
Füttyentett, és vigyorogva a magasba emelte söröskorsóját.
– Ez tényleg kicsit más, de tetszik!
Másnap reggel háromfős fotóscsapat érkezett a hotelhez egy fényképész-felszerelésekkel teletömött kisbusszal, és magukkal vitték a lányokat. Nem mentem velük, csak közöltem a főnökkel, hogy a belátására és képzeletére bízom a lányokat.
– Ha lehet, józan és szalonképes állapotban hozza vissza őket.
– Vettem, főnök – nevetett, és beterelte a lányokat a kisbuszba.
Nekem más elintéznivalóm volt. Jogtalan Odüsszeiámra kellően felszerelkeztem hamis banki csekkel (saját gyártmányaimmal), Pan Am-költségcsekkel, sima csekkel (Lavalier apuka akaratlan keze munkájával) és Pan Am-költségtérítési nyomtatvánnyal (amelyeket a Pan Am raktárából csentem el). Ez utóbbi inkább blöff volt, mint hatékony eszköz.
Számos tényező növelte az esélyeimet. Londont, mint a legtöbb utunkba eső nagyvárost, amerikai bankfiókok tarkították.
Másnap reggel a szobámba hívtam a lányokat, és elmagyaráztam nekik, hogyan működnek együtt a hotelek és a légitársaságok. Eztán mindegyiküknek átadtam egy hamis költségcsekket forgatmányozásra. A csekken persze nagyobb összeg szerepelt, mint ami a hotelszámlához kellett.
– Szükségem lesz az azonosító kártyáitokra. Amíg a számlát rendezem, mindnyájan úgy álljatok, hogy a pénztáros lásson titeket.
Egyikük sem kifogásolta a számla összegét. Egy pillantást sem vetettek rá.
A svindli hibátlanul bevált. A lányok a pénztáros szeme láttára csoportba verődtek a hallban, én pedig a szállás és egyéb költségek fedezeteként bemutattam a kilenc hamis csekket. Egyedül a pénztáros kérdezősködött.
– Ezek bizony elég magas összegek, kapitány. Nem biztos, hogy van kéznél ennyi amerikai dollárunk. – A pénztárgépet tanulmányozta. – Sajnos nincs. Attól tartok, be kell érniük fonttal.
Bosszúságot színleltem, de belementem a dologba. Tudtam, hogy a pénztáros keres, vagy legalábbis keresni akar rajtunk. A fontok igaziak voltak. A Pan Am-csekkek nem.
Aznap délután Rómába repültünk, ahol az elkövetkező három nap során megismételtük az akciót. A római hotelpénztáros is túlzónak találta a csekkek összegét, de a magyarázatom kielégítette.
– Nagy kár. De mivel tizennyolc napot töltünk Olaszországban, természetesen lírát is elfogadunk, ha nincs ellenére.
Nem ellenkezett, hiszen ez kábé ötven dollárnyi hasznot hajtott neki.
Úgy döntöttem, nem szállunk repülőre. Nem a költségek miatt, hanem mert a lányokat azonnal kiszúrta volna a légi személyzet. A tervem legrizikósabb része éppen ez volt – hogy hermetikusan elzárjam a lányokat. Mint korábban említettem, a reptéri alkalmazottak imádnak a munkáról fecsegni, főleg ha ugyanannál a cégnél dolgoznak.
Természetesen elkerülhetetlen volt, hogy összefussunk a konkurenciával. A csekksvindlim sikere megkívánta, hogy légitársaságokkal szerződésben lévő hotelekben szálljunk meg. Fennállt a veszélye, hogy az egyik lány egyenruhában belebotlik egy igazi Pan Am-stewardessbe, és katasztrofális csevelybe elegyedik vele.
Igazi stewy: – Hello, Mary Alice vagyok L. A.-ből. Te hol állomásozol?
Az én lányom: – Ó, hát sehol. Egy pr-cuccot csinálok itt.
Igazi stewy: – Nem stewardess vagy?
Az én lányom: – Csak félig. Nyolcan vagyunk, pr- és marketingcélokra fotóznak minket.
Igazi stewy (magában): – Mi a fene. Öt éve vagyok a Pan Amnél, de ilyesmiről még sosem hallottam. Jobb, ha jelentem a főnöknek. Majd ő utánajár, igazat mond-e.
Egy ilyen forgatókönyv nem lett volna ínyemre, ezért újra és újra a lányok fejébe véstem az utasításaimat.
– Ha civil ruhában összefuttok egy egyenruhás Pan Am-légikísérővel, ne mondjátok azt neki, hogy ti is pan amesek vagytok. Mert hazugság. Ha egyenruhában találkoztok egy pan ames stewardess-szel, aki a státusotokról faggatózik, közöljétek vele, hogy éppen nyaraltok. Talán úgy érzitek, ez becsapás. Az is, de jó okunk van rá. Nem szeretnénk, ha a konkurens légitársaságok értesülnének a turnénkról, mert akkor elterjesztenék a szakmában – részben jogosan –, hogy a Pan Am álstewardesseket használ a hirdetéseiben és brosúráiban. A stewardessek előtt pedig – mint már említettem – azért kell titkolóznunk, hogy ne keltsünk viszályt. Egy keményen dolgozó stewardess számára ez a turné álmai netovábbja lenne.
A lányok ragyogóan helytálltak. Béreltem egy kényelmes, csaknem luxusfokozatú Volkswagen kisbuszt európai csavargásainkhoz. A bűnös turné néha szimpla nyaralásnak tűnt. Sűrűn előfordult, hogy ilyen-olyan országban napokat, egy hetet vagy még többet töltöttünk kedves kis félreeső helyeken. A kitérők időtartamára felfüggesztettem a svindliket. Eszem ágában sem volt megkopasztani a parasztokat.
A nagyvárosokban aztán újra fellángolt a balhé. A metropolisokba való belépés előtt leparkoltunk, és egyenruhába öltöztünk. A kiválasztott motelhez érve a svindli gőzerővel beindult.
Kéthetente kifizettem a lányoknak egy hamis költségcsekket, amit készpénzért cserébe átforgatmányoztak a nevemre. Mivel én álltam minden költségüket (noha ők a Pan Amet hitték jótevőjüknek), a legtöbben átutalták a pénzt a szüleiknek vagy az otthoni bankszámlájukra.
Leszögezem, a lányok nem voltak sárosak a balhéban. Egy percig sem gondoltak arra a nyár folyamán, hogy bűncselekmény részesei lennének. Mindnyájan úgy tudták, a Pan Am törvényes alkalmazásában állnak. Az a szélhámos totál átvágta őket.
Idilli cselszövés volt ez, de gyakran zaklatott és fárasztó. Nyolc gyönyörű, eleven, élénk, energikus lányt terelgetni olyan, mintha egy cowboy sánta lóról próbálná igazgatni a marhacsordát – szinte lehetetlen. Még a turné elején elhatároztam, hogy nem kerülök közel egyik lányhoz sem, de elszántságom a nyár során nem egyszer megingott. Mindnyájan szemérmetlenül vonzóak voltak, én pedig imádtam velük flörtölni. Ha valamelyikük szexuálisan közeledett hozzám (márpedig mindnyájan, többször is), nem vitt rá a lélek, hogy nemet mondjak. De azért mindig megpróbáltam.
Nem éltem szerzetesi életet azon a nyáron. Akárhol is jártunk épp, temérdek alkalom kínálkozott egy-egy futó helybéli kalandra. És én minden egyes alkalmat megragadtam.
Monique több volt futó kalandnál. Amikor Párizsba értünk, meglátogattam. Közölte, hogy kapcsolatunk véget ért.
– Barátok maradhatunk, Frank, és remélem, továbbra is segítesz apukának, de én meg akarok állapodni, te pedig nem – magyarázta. – Megismertem valakit, egy Air Francé-pilótát. Komolyan tervezgetjük a közös jövőnket.
Biztosítottam róla, hogy megértem. Voltaképpen megint csak megkönnyebbültem. Megnyugtattam, apukát ezután is ellátom „Pan Am-ügyletekkel”, ám ebben hazudtam. Kezdtem némi bűntudatot érezni, amiért sakkbábúként használom Lavalier apukát mocskos játszmámban. Úgy döntöttem, futni hagyom. Amúgy is annyi papírral látott el, hogy akár egy tucat bank páncéltermét tisztára porszívózhattam volna velük.
A turné Koppenhágában fejeződött be. Feltettem a lányokat az arizonai gépre. Úgy küldtem őket vissza az Államokba, hogy a kezük virággal, a fejük pedig virágos beszédemmel volt teli. A cél az volt, hogy gyanakvásukat az elkövetkező néhány hétre lecsillapítsam.
– Tartsátok meg az egyenruhát, az azonosító kártyát és a csekkszelvényeket (ha beváltottam a csekket, mindig visszaadtam nekik a szelvényt). Ha a cégnek szüksége lesz az egyenruhára és a kártyára, értesít benneteket. Ami a munkát illeti, menjetek vissza a suliba, diplomázzatok le, aztán felkeres titeket a cég képviselője. Nem hiszem, hogy én, mivel engem visszaküldték légi szolgálatra. Remélem, egy napon újra egy csapat leszünk, mert ez a nyár csodásan sikerült.
Mindent összevetve, tényleg csodásan sikerült. Ha a lányok növelték is ősz hajszálaim számát, akaratukon kívül a bankszámlámat is gazdagították. Körülbelül háromszázezer dollárral.
Ami azt illeti, a lányokat felkereste a Pan Am. Miután három hónapon keresztül folyamatosan özönlöttek a fotók tucatnyi európai városból, és mindegyiken ugyanaz a nyolc Pan Am-egyenruhás lány szerepelt, a Pan Am marketingigazgatói eljárást indítottak. Végül is az ügy O'Riley asztalán landolt, ő pedig rögtön kapcsolt. Ő gyújtott lámpást a cégigazgatók és a lányok fejében.
Úgy tudom, mind a nyolcan méltóságteljesen, ugyanakkor sűrűn szitkozódva fogadták a hírt.
A lányok távozása után még hetekig Európában tébláboltam. Hazatérve az Államokba, cigányként vándoroltam hónapokig. Két-három napnál sehol sem töltöttem többet. Megint rosszkedvű lettem, ideges és ingerült. A tudat, hogy ezentúl mindig menekülnöm kell, hogy a kopók örökkön üldözni fognak, lassan eljutott a lelkiismeretemig, majd a tudatomig is.
Teljesen felhagytam a csekksvindlivel. Féltem a kopók közelségétől, nem akartam több nyomot magam mögött hagyni. Csak nagy ritkán vettem igénybe bűnügyi kreativitásomat.
Például egyszer egy nagy középnyugati városban. Érkezés után a reptéri étteremben ebédeltem. Felfigyeltem a szomszéd fülkében zajló beszélgetésre, amely egy korosodó, szigorú tekintetű férfi és egy feltűnően fiatal, alázatos alkalmazott között zajlott. A beszélgetésből sikerült leszűrnöm, hogy az öreg úton van San Fransiscóba, egy bankártalálkozóra, és elvárja a fiatalembertől, hogy bankja a távollétében is jövedelmezően működjön. Hűvös, mogorva, arrogáns fickó volt, végig magas lóról beszélt. S amikor a reptéri hangosbemondón kerestették, kiderült, a neve Jasper P. Cashman.
Aznap délután a helyi könyvtárban diszkréten beleástam magam Jasper P. Cashman múltjába. J. P. Cashman prominens személyiség. A maga erejéből lett milliomos: pénztárosként kezdte, amikor a bank vagyona alig ötmillió dollár volt. Most ő az elnök, a banknak pedig több mint százmilliója van.
Másnap körbekémleltem a bankot. Új épület volt, belül tágas és kellemes. A hatalmas üveghomlokzat még mindig büszkén hirdette a növekedés mottóját. Pénztárak az egyik oldalon, a kezdők keresztben a szemközti falnál, a rangidősek levegős üvegirodákban. Cashman irodái a harmadik emeleten. J. P. Cashman nem hitt az alárendeltekkel való szoros kapcsolattartásban.
Bérelt kocsival egy 280 kilométernyire lévő kisvárosba hajtottam, ahol hamis csekkel 10 000 dolláros számlát nyitottam, majd visszatértem Cashman városába, másnap pedig a bankjába – de nem a pénz miatt. Irritált Cashman stílusa, ezért akartam lenyúlni.
Gazdag üzletember képében léptem a bankba. Szürke, háromrészes öltönyben, vakítóan tiszta aligátorbőr cipőben, Countess Mara nyakkendőben. Keskeny és elegáns bőrtáskával.
Cashman az egyik kezdővel beszélt a reptéren. Az asztala rendes és takaros. A névtáblája frissen ragyogott. Szemmel láthatólag most léptették elő. Leültem az asztala előtti a székbe.
– Igen, uram? Segíthetek? – Teljesen lenyűgözte öltözetem és megjelenésem.
– Ami azt illeti, igen – feleltem könnyeden. – Robert Leeman vagyok Junctionből. Be kell váltanom egy csekket, meglehetősen nagyot. Nálam vannak a papírjaim, felhívhatja a bankomat is, de nem hinném, hogy erre szükség lenne. J. P. Cashman ismer engem, ő majd igazolja a csekket. Hívja fel. Vagy tudja mit? Majd én felhívom. Úgyis beszédem van vele.
Mielőtt válaszolhatott volna, a telefonért nyúltam, felvettem a kagylót, és bepötyögtem Cashman pontos számát. Cashman titkárnője válaszolt.
– Igen, Mr. Cashmant kérném... Nincs ott...? Ó, persze, említette a múlt héten, csak kiment a fejemből. Hallgasson ide, ha visszajön, legyen szíves megmondani neki, hogy Bob Leeman erre járt. Jean és én már alig várjuk, hogy eljöjjön Mildreddel vadászni Junctionbe. Tudni fogja, miről van szó... Igen, köszönöm.
Visszatettem a telefont a helyére, és fintorogva felegyenesedtem.
– Úgy tűnik, ez nem az én napom. Kéne az a pénz. Ha Junctionbe megyek, nem érek vissza időben az üzletre. Hát viszlát, uram.
Készültem megfordulni, de az ifjú bankár megállított.
– Ööö, milyen nagy az a csekk, Mr. Leeman?
– Eléggé nagy – mondtam. – 7500 dolláros. Ön szerint megoldható? Megadhatom a junctioni bank telefonszámát.
Válaszra sem várva visszaültem a székbe, fürgén megírtam a 7500 dolláros csekket, és átnyújtottam neki. Mint sejtettem, nem telefonált Junctionbe. Felállt, és az egyik üvegiroda felé fordult.
– Uram, ezt jóvá kell hagyatnom Mr. Jamesszel, az alelnökkel. Nem lesz gond. Mindjárt jövök.
James irodájához lépett, és (mint később megtudtam) pontosan azt mondta, amit elvártam tőle.
– Uram, van itt egy bizonyos Mr. Leeman Junctionből. Készpénzre szeretné váltani ezt az eléggé nagy csekket. Mr. Cashman személyes jó barátja. Mr. Cashmannel szeretett volna beszélni, de mint tudja, Mr. Cashman San Fransiscóban van.
– Az öreg személyes jó barátja?
– Igen, uram. Úgy tudom, üzleti és magánéleti egyaránt.
– Váltsa be. Isten ments, hogy az öreg barátait felidegesítsük. Egy perccel később az ifjú bankár egy pénztáros kezébe nyomta a csekket.
– Váltsa be az úriembernek, kérem. Mr. Leeman, örülök, hogy segíthettem.
Én magam nem lettem túlzottan boldog a pavlovi svindlitől. Egyáltalán nem élveztem. Még aznap elhagytam a várost, és napokkal később megálltam egy félreeső vermonti faluban. Mélabús gondolatok kerülgettek. Ez már nem élet, hanem életben maradás, döbbentem rá. Gyalázatos álruháimmal, balhéimmal és bűneimmel szép kis summához jutottam, de ténykedésem gyümölcsét képtelen voltam élvezni. Arra jutottam, hogy ideje visszavonulót fújni, elbújni egy távoli, biztonságos rókalyukban, ahol kipihenhetem magam, és elkezdhetem felépíteni új, bűnmentes életemet.
A fejemben végigjártam a helyeket, ahol megfordultam. Ahogy az elmúlt néhány évre visszaemlékeztem, egészen meglepődtem azon, mennyit utaztam. Keresztül-kasul bejártam a földgolyót Szingapúrtól Stockholmig, Tahititól Triesztig, Baltimore-tói a Balti-államokig, meg sok-sok elfelejtett helyig.
Egyet sosem felejtettem el. A franciaországi Montpellier neve újra és újra felbukkant a fejemben.
Montpellier. Úgy döntöttem, ez lesz a nyugodt kikötő. Nem aggódtam többet.
Pedig kellett volna.

 

 

9. A SZÁMLÁBAN A BORRAVALÓ IS BENNE VAN?

 

A BAS LANGUEDOC-I szőlőskertek több bort termelnek, mint a másik három francia borvidék együttvéve. A langue-doci borok illata, testessége, zamata – egy-két kivételtől eltekintve – olyan, akár a sima gyökérsöré. A figyelmes vendéglátó csak maradék fasírtot szolgál fel a languedoci bor mellé, általában olyan vendégeknek, akiket nem akar többé látni.
Nagy rossz az a lötty.
Franciaország szerencséjére a borkereskedők, szőlőtermesztők és palackozók meg a vásárlók túlnyomó többsége megissza azt a rengeteg languedoci bort. Franciaország csak az olyan kiváló borvidékekről exportál, mint Burgundia, Bordeaux és Champagne, amelyek méltán híresek minőségükről és kiválóságukról.
Mindezt Montpellier-ben tanultam a borkultúráról. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a helyi vins du pays-k nem nekem valók.
Valószínűleg én ittam egyedül vizet a városban. Nem mintha borért vagy vízért mentem volna Montpellier-be. Hanem hogy elrejtőzzek – reményeim szerint végleg. A svindlihegy csúcsára értem, és nem tetszett a kilátás. Egy békés völgyre vágytam, ahol meghúzódhatok.
Az egyik első európai csekkturnén, Marseille-től Barcelona felé útba esett Montpellier. A város határában leparkoltam egy óriási olajfa alatt, és elköltöttem a városban vásárolt sajtot, kenyeret, kolbászt és üdítőt. A közelben a szüretelők hangyaként leptek el egy végtelen szőlőskertet, a távolban a Pireneusok hófödte csúcsai csillogtak a napfényben. Békét és nyugalmat éreztem. Mint otthon.
Bizonyos értelemben hazaértem. Dél-Franciaország ezen vidékéről származott az anyám. Itt született. Miután férjhez ment apához, s kirobbant az algériai gerillaháború, a szülei visszatértek ide a többi gyerekükkel. Anyai nagyszüleim, nagybácsik és nagynénik és egy szakajtó unokatestvér az olajfától egy órányi autó-útra laktak. Elvetettem az ötletet, hogy megforduljak és meglátogassam őket. Ehelyett Spanyolországba indultam.
Sosem felejtettem el ezt a csendes, élvezetes montpellier-i közjátékot. S amikor bölcs öregként, húszévesen úgy döntöttem, felhagyok a szélhámoskodással, Montpellier-t választottam menedékül. Nem örültem, hogy itt is álnéven kell élnem, de nem volt más választásom.
Montpellier több okból is ideális város. Nem vonzza a turistákat. Bár a tengerpart innen csak egy rövid autóút, Montpellier nem tartozik a Riviérához.
Ahhoz elég nagy (a lakosság 80 ezer fő), hogy egy amerikai letelepedése ne keltsen túlzott feltűnést, ahhoz viszont kicsi, hogy komoly reptere legyen, vagy hogy idevonzza a nagy szállodaláncokat. Az esélyeimet csak növelte, hogy Montpellier-ben nincs Hilton és Sheraton, apró repülőtere pedig csak könnyű gépeket szolgál ki. Nagyon kicsi esélye volt annak, hogy olyan pilótával, stewardess-szel vagy hotelalkalmazottal találkozom itt, aki felismer.
Robert Monjóként, sikeres Los Angeles-i regény- és forgatókönyvíróként mutatkoztam be. Azért lettem „sikeres”, hogy megmagyarázzam azt a jelentős összeget, amit egy helyi bank számlájára helyeztem. Nem fizettem be minden pénzemet, nehogy kíváncsiskodni kezdjenek valódi megélhetésemet illetően. A bankba tett összeg háromszorosát készpénzben a poggyászomba rejtettem.
Ami azt illeti, az itteniek nem kíváncsiskodnak. Ahogy nekiláttam, hogy a város megbecsült polgára legyek, csak alapvető, felületes kérdésekkel szembesültem.
Vettem egy elbűvölő, édes kis házikót. A deszkakerítéssel övezett apró hátsókertben a korábbi tulaj kertet művelt. Annak a boltnak a vezetője, ahol a bútorokat vásároltam, felajánlotta a felesége, egy tapasztalt lakberendező szolgálatait. Együtt választottuk ki a megfelelő bútorokat és díszítéseket. Az egyik helyiséget könyvtárrá és dolgozószobává alakítottam, hogy hitelesebb legyek kutatásokat végző irodalmárként.
Vettem egy Renault-t. Kényelmes volt, de nem hivalkodó. Két hét múlva már egészen otthon éreztem magam, biztonságban, elégedetten az új életemmel.
És ha az Úr szűkmarkúan is bánt a mediterrán Languedoc finom szőlőivel, a hiányt kompenzálta az emberekkel. A helyiek többnyire erős, barátságos, bátor, társaságszerető, segítőkész, mosolygós emberek voltak. A szomszédasszonyok süteménnyel, frissen sült kenyérrel, vacsorakóstolóval kopogtattak az ajtómon. A közvetlen szomszédom, Armand Perigueux – egy nagydarab, bütykös, 75 éves férfi – lett a kedvencem. Szőlőskertgondnokként dolgozott, a munkába mai napig biciklin járt.
Először két üveg borral látogatott meg, egy vörössel és egy fehérrel.
– A legtöbb borunk nem ízlik az amerikaiaknak – mondta dörgő, mégis gyengéd hangján. – De van néhány jó languedoci bor, például ez a kettő.
Nem vagyok ínyenc, de miután megkóstoltam a jó borokat, úgy döntöttem, a többivel már meg sem próbálkozom. A montpellier-i emberek szinte kizárólag bort isznak. Ebéd és vacsora nem telhetett el nélküle. Sőt néha reggeli sem.
Armandtól megtudtam, hogy az Úrnak semmi köze ahhoz, hogy olyan kevés a finom languedoci bor. Közel száz évvel korábban a filoxéra tönkretette Franciaország összes szőlőjét, és csaknem kivégezte a borkultúrát.
– Úgy hallottam, a járványt az Amerikából importált szőlőtőkék hozták be Franciaországba. De azt nem tudom, ez igaz-e.
Azt azonban biztosra tudta Armand, hogy egy csomó franciaországi szőlőféle a járványra immúnis amerikai szőlőtőkéről származik. Ezzel oltották be a francia palántákat. Miután bizalmába avatott, az öreg azt is megsúgta, hogy az amerikaiak meg a többi népek valószínűleg több languedoci bort isznak, mint gondolnák.
Szinte mindennap, magyarázta Armand, a languedoci olcsó borral teli teherautók indulnak északra, a nagy borvidékek felé, ahol a rakományt összekeverik a minőségi burgundiai és bordeaux-i borokkal.
– Hígításnak hívják. Szerintem tisztességtelen.
Montpellier-ben sokat tanulhat az ember a borokról, mondta büszkén.
– Itt, a városunkban van a Francia Boregyetem. Iratkozz be, és tanulj.
Elkerültem az egyetemet. Bár sokszor ittam bort, mégsem szerettem meg. Nem kívántam többet tudni róla. Megelégedtem Armand információmorzsáival. Jó tanárnak bizonyult. Nem íratott dolgozatot, és nem osztályozott.
Nehezen kötöttem le magam. A lógás kemény munka. Legtöbbször csak kocsikáztam. Lementem a partra, néhány napig a homokdűnéket tanulmányoztam. Vagy lementem a spanyol határig, és órákig kirándultam a Pireneusok lábainál. Időnként ellátogattam Armand vagy más borász szőlőskertjébe. Az első hónap végén felkerestem a nagyszüleimet, és három napot náluk töltöttem. A nagyanyám rendszeresen levelezett anyámmal. Tisztában volt az otthoni helyzettel. Észrevétlenül húztam ki belőle a híreket, mivel nem akartam, hogy megtudja, száműztem magam a családból. Anyám, a húgom és a fivéreim jól voltak. Apám még mindig kérlelte anyámat. Ezt a nagymama elbűvölőnek találta. A jelek szerint anya azt mondta a nagyszüleimnek, hogy „körbestoppolom” a világot, célt keresek, a jövőmön gondolkozom.
Meghagytam őket ebben a hitükben, de azt nem közöltem velük, hogy Montpellier-ben lakom. Úgy tudták, Spanyolországba tartok, és azt fontolgatom, jelentkezek valamelyik spanyol egyetemre. Hamarosan újra meglátogattam őket. Akkor azt mondtam nekik, mivel nem találtam érdekes spanyol főiskolát, most Olaszországban kutatok tovább.
Egyre elégedettebb lettem montpellier-i életemmel, és valóban fontolgatni kezdtem, hogy visszatérek az iskolapadba.
Montpellier a húsz francia akadémiakörzet egyik székhelye. Egyeteme kicsiny, de jó hírű. Körülnéztem a campuson, és bár egyik kurzus sem angol nyelven folyt, sokra jelentkezhettek külföldiek is. A francia nyelv amúgy sem volt ellenemre, hiszen anyámtól második anyanyelvként örököltem.
Azon is gondolkodtam, hogy állást keresek, vagy nyitok valami kis üzletet, talán egy papírboltot. Kezdtem eltunyulni a lusta, fényűző életstílusban. Még Armand is észrevette, hogy meghíztam.
– Az írás nem sok testmozgást igényel. Igaz, Robert? – viccelődött a hasamra bökve. – Gyere le hozzám a szőlőbe dolgozni. Ott majd vékony és szikár leszel.
Elhárítottam az ajánlatot. A kétkezi munka nem az erősségem. A testmozgásra se tudnám rávenni magam.
Még mindig az egyemre való beiratkozáson meg az álláskeresésen törtem a fejem, amikor mindkettő egy csapásra megoldódott. Négyhavi montpellier-i tartózkodás után rájöttem a keserű igazságra: ha a kopóknak segítsége akad, a róka nem menekülhet.
Rendszerint egy (amerikai méretekhez képest) kicsi piacon, egy Armand által javasolt fűszeresnél vásároltam Montpellier külvárosában. Hetente kétszer töltöttem fel ott az éléskamrámat, de máskor is beugrottam, ha kellett valami. Ez az eset is az egyik szokásos bevásárlás alkalmával történt. A boltos már a zacskóba pakolta az árukat, amikor szóltam neki, hogy várjon, míg hátramegyek tejért (mások is álltak a sorban). Mire visszatértem a kasszához, a konzerves polc mögül kipillantva négy férfit pillantottam meg. A pultnál álltak, a vevők és a boltos sehol.
Az egyiknél puska volt, a másiknál egy rövid csövű gépfegyver, a harmadik-negyediknél pisztoly. Először azt hittem, ki akarják rabolni a boltot, az alkalmazottak és vásárlók pedig a földön fekszenek.
Megpróbáltam elrejtőzni a polc mögött, de az egyikük rám kiáltott.
– Abagnale!
Leguggoltam a polc mögé, s máris három egyenruhás csendőrrel találtam magam szemközt. Mindnyájan pisztolyt szegeztek rám. Aztán mindenfelől jönni kezdtek, egyenruhások, nyomozók, pisztollyal, puskával, gépfegyverrel, karabéllyal. A parancsok ostorcsapásként visszhangoztak a fülemben.
– Fel a kezekkel!
– Kezek a tarkón!
– Fejjel a polcnak, szét a lábakat!
– Arccal a földnek!
Feltettem a kezem. Nem tudtam, melyik parancsnak engedelmeskedjek, mindenesetre nem akartam, hogy lelőjenek. Néhányuk ijesztően markolta fegyverét. Történetesen egymást is megrémisztettek vele.
– Az Isten szerelmére, ne lőjenek! – kiabáltam. – Engedelmeskedek, de egyszerre csak egyikük beszéljen!
Egy magas, vézna, szigorú tekintetű férfi rám célzott a fegyverével.
– A földre, arccal lefelé! – ugatta. Durva kezek a földre löktek, a hátam mögé csavarták a karomat, és bilincset kattintottak a csuklómra.
Határozottan talpra állítottak, és a Sureté-nyomozók, Interpol-ügynökök, csendőrök és Isten tudja milyen zsaruk között kitaszigáltak a boltból, be egy jelöletlen szedán hátsó ülésére. Nem mondom, hogy a francia zsaruk brutálisak, csak éppen túlzott keménységgel kezelik a gyanúsítottakat. Azonnal a montpellier-i rendőrségre hajtottunk. Út közben egy szó sem esett.
A rendőrségen a szigorú nyomozó és két másik rendőr – szintén Sureté-ügynökök – egy apró szobához kísértek. A büntetőeljárás, különösen a kihallgatás során a francia rendőrök széles jogkörökkel rendelkeznek. A vádlott jogainak felolvasása nélkül azonnal a tárgyra térnek. Szerintem a szélhámosnak nincsenek is jogai Franciaországban.
– A nevem Marcel Gaston a Suretétől – mondta a sovány mogorván. – Maga Frank Abagnale, igaz?
– A nevem Robert Monjo. Kaliforniából, Amerikából jöttem, író vagyok. Önök, uraim, nagyon nagy hibát követnek el.
Gaston keményen pofon vágott. Az arcom lángba borult.
– Ha hibázom, monsieur, akkor nagyon. De most nem hibáztam. Maga Frank Abagnale.
– A nevem Robert Monjo – makacskodtam. Arcukon a kétely nyomát kerestem.
Egy másik Sureté-ügynök ökölbe szorított kézzel felém lépett, de Gaston megállította. A szemét egy percre sem vette le rólam.
– Kiverjük magából, ha szükséges – vont vállat. – Mi ráérünk, Abagnale, bár őszintén szólva nem szeretném magára pazarolni a drága időmet, ítéletnapig itt tarthatjuk, vagy amíg szerzünk egy-két tanút maga ellen. Addig is, ha nem működik együtt, bevarrom a részegek és zsebesek cellájába egy hétre, két hétre, egy hónapra. Nekem mindegy. De kenyeret és vizet sem kap, amíg nem vall. Miért nem mondja el nekünk? Tudjuk, ki maga. Tudjuk, miket művelt. Csak önmagának árt a hallgatással. És még valami, Abagnale. Ha ahelyett, hogy önként elmondaná itt és most, arra kényszerít, hogy kihúzzam magából a vallomást, sosem bocsátom meg. És megígérem, örökre emlékezni fog a következményekre.
Tudtam, hogy minden egyes szavát komolyan gondolja. Marcel Gaston szívós kis szemétláda volt.
– A nevem Frank Abagnale.
A vallomásom nem úgy sikerült, ahogy várták. A Franciaországban elkövetett bűncselekményeimmel kapcsolatban nem árultam el részleteket. De ha ők jöttek elő egy-egy balhémmal, akkor bólintottam.
– Na jó, ez tényleg így történt. – Vagy: – Igen, én voltam.
Gaston összeállított egy dokumentumot az ismertté vált bűncselekményeimről, a letartóztatásom és kihallgatásom körülményeiről.
– Ha ez körvonalaiban igaz, jobban teszi, ha aláírja.
Nem találtam benne hibát. Még az is szerepelt benne, hogy megütött. Aláírtam.
A vallomásból kiderült, hogyan akadtak a nyomomra. Montpellier-be ugyan nem repültek nagy légitársaságok, de gyakran megfordultak ott stewardessek és egyéb légi alkalmazottak. Egy Air France-légikísérő néhány hete éppen a rokonait látogatta Montpellier-ben, amikor kiszúrt vásárlás közben. Felismert. Látta, ahogy beszállok a kocsiba. Lefirkantotta a rendszámomat. Párizsban felkereste a kapitányát, és beszélt neki a gyanújáról. Olyan meggyőző volt, hogy a kapitány értesítette a rendőrséget.
– Biztosan ő az. A barátnője voltam – erősködött.
Sosem tudtam meg, senki sem beszélt róla, melyik Air France-stewardess leplezett le. Az évek során egy csomóval flörtöltem.
A mai napig nem tudom az igazat. Remélem, sőt tudom, hogy nem Monique volt az. Ha meglátott volna Montpellier-ben, odajött volna hozzám.
Hat napig tartottak Montpellier-ben. Egy rakás ügyvéd ajánlotta fel szolgálatait. Egy középkorú férfit választottam, aki megjelenésében Armandra emlékeztetett. Kereken bevallotta, hogy szerinte nem reménykedhetünk győzelemben.
– Átnéztem az iratokat, de jogszerűen jártak el önnel szemben – magyarázta. – Reménykedjünk enyhe büntetésben.
Felkészültem rá, mondtam.
A legnagyobb megdöbbenésemre egy héttel a letartóztatás után Perpignanba szállítottak. Egy nappal később a bíróságon találtam magam egy vándorbíró, két ülnök (vagyis ügyész) és kilenc helyi esküdt színe előtt. Nekik együtt kellett dönteniük bűnösségem és ártatlanságom felől.
Nem sokban hasonlított tárgyalásra, alig két napig tartott. Gaston felsorolta az ellenem szóló vádakat és a vád mellett szóló bizonyítékokat. Tanúkat is kerített szép számmal.
– A vádlott bűnösnek vallja magát? – kérdezte a bíró az ügyvédemtől.
– Az ügyfelem nem vitatja a vádakat – felelte az ügyvéd. – Az idő múlására tekintettel szeretnénk előadni most az álláspontunkat.
Ékesszólóan és szenvedélyesen sorolni kezdte az enyhítő körülményeket. A koromat (még mindig kiskorú voltam), hogy szerencsétlen, zavarodott fiatalember vagyok, csonka családból származom, és „inkább csellengő vagyok, mint bűnöző”. Rámutatott, hogy tucatnyi európai állam kérte a kiadatásomat, amint a francia népnek leróttam tartozásomat.
– Ez a fiatalember valószínűleg évekig, hosszú évekig nem térhet haza, s ha mégis, csak láncokban, büntetés terhe mellett. Szükségtelen emlékeztetnem a bíróságot arra, milyen szigorú börtönévek várnak itt erre a fiatalemberre. Kérem a bíróságot, vegye ezt figyelembe a büntetés kiszabásánál.
Bűnösnek találtak. Mégis úgy éreztem, az ügyvédem bár elvesztette a harcot, megnyerte a háborút. Mindössze egy év börtönre ítéltek.
A perpignani börtönbe, más néven a „Fogolyházba”, egy komor, vészjósló, XVII. századi kőerődbe szállítottak. Néhány nap ott-tartózkodás után döbbentem rá, mennyire elnéző volt a bíró.
Két őr marconán utasított, hogy vetkőzzek le, majd felkísértek az emeletre, ahonnan egy keskeny, cellák nélküli folyosó nyílt. A kőfalakat kemény acélajtók tarkították. Az őrök megállítottak az egyik előtt, és kulcsot dugtak a zárba. Az ajtó horrorfilmbe illő hang kíséretében feltárult, engem meg belöktek a sötét helyiségbe. Arccal a padlóra zuhantam. A fejemet bevertem a cella hátsó falába. Rájöttem, hogy a süllyesztett cellába két lépcső vezet le. De sosem láttam őket.
Teljes sötétség borított. Nyirkos, hideg, fojtogató, rémisztő sötétség. Felálltam, és tapogatózni kezdtem a villanykapcsoló után. Bevertem a fejem az acélplafonba.
Nem volt villanykapcsoló. Semmiféle fényforrás. Csak egy vödör. Se ágy, se vécé, se mosdókagyló, se csatorna, semmi. Csak a vödör. A cella voltaképpen nem is cella volt, hanem egy másfél méter magas, másfél méter széles és másfél méter hosszú, acélajtajú, acéltetejű, kőfalú, kőpadlójú lyuk. Az ajtó és a plafon jéghideg volt, a falak pedig folyamatosan jeges könnyeket ontottak.
Vártam, míg a szemem hozzászokik a sötéthez. Nem szűrődött be semmi fény. A plafonon és a falakon semmi repedés. Kőbörtönöm acélajtaja hermetikusan elzárt a külvilágtól. A szemem nem szokott hozzá, nem szokhatott hozzá, a teljes sötétséghez.
Járt a levegő a cellában. Időnként nyirkos ujjakként hideg huzat borzolta a bőrömet. Libabőrös lettem, legalább annyira a hátborzongató élménytől, mint a hidegtől. Kíváncsi lettem volna, honnan, milyen csatornán jön.
Dideregve a padlóra rogytam. Úgy éreztem, élve eltemettek. A pánik csak növelte a reszketésemet. Próbáltam megnyugtatni magam valami ésszerű magyarázattal. Annyi biztos, hogy nem itt fognak tartani egész évben. Talán csak megfigyelnek. El kellett vetnem az ötletet: a megfigyeléshez röntgenszemre lett volna szükség. Rendben, akkor ízelítőt adnak belőle, hogyan járok, ha rosszul viselem magam. Ez már ésszerűbben hangzott. Igen, jó modorra akarnak oktatni, mielőtt beengednének a sima rabok közé. Végül is csak a megátalkodott foglyokat tartják a többitől elkülönítve, mostoha körülmények között. Vagy nem? Egyetlen civilizált ország sem hagyná, hogy az őrök ok nélkül ilyen kegyetlen, embertelen büntetést alkalmazzanak.
Kivéve a franciákat.
Az első nap nem kaptam enni. Ebbe a zordon cellába késő délután kerültem. Néhány órával később, kimerülve, vacogva, éhesen, zavarodottan, rémülten és magányosan a kemény padlóra rogytam, és elaludtam. Almomban össze kellett gömbölyödnöm, hogy elférjek.
Az ajtó csikorgására ébredtem. Felültem. A kényelmetlen fekvés okozta fájdalomtól görcsbe rándult a testem. Egy őr körvonalai bontakoztak ki az ajtókeretben. A lépcsőre tett valamit. Mozgásba lendültem, amikor felegyenesedett, és elkezdte becsukni az ajtót.
– Várjon! Várjon! – kiáltottam előre kúszva. A kezemet az ajtó belsejére fektettem, mintha megakadályozhatnám a bezárulását. – Miért vagyok itt? Meddig tartanak itt?
– Amíg le nem tölti a büntetését – felelte, és bevágta az ajtót. Szavai a fémajtó és a kőfélfa döndülésével keveredve visszhangot vertek a fejemben.
Visszarogytam. Megtántorodtam a rettentő igazságtól. Egy év? Egy évig ebben a sötét koporsóban éljek? Fény nélkül? Ágy nélkül? Ruha nélkül? Vécé nélkül? Az Isten tudja, mi minden nélkül? Elképzelhetetlennek tűnt. Senki sem bír ki egy évet ilyen körülmények közt egy sötét veremben. Lassú és kínkeserves halált hal. Jobban jártam volna, ha guillotine általi halálra ítélnek. Imádtam Franciaországot. De miféle ország az, ahol ilyen büntetést mérnek ki a magamfajta bűnözőre? És a ha kormány és a nép nem is tud a börtönhelyzetről, mifélék lehetnek a francia pönológusok, akiknek a kezére adtak? Kétségtelenül romlottak, szörnyetegek, őrültek, perverzek.
Hirtelen félni kezdtem. Pontosabban rettegni. Hogyan tudnék túlélni egy évet ebben a styxi veremben? Még ma is rémálmaim vannak a perpignani Fogolyháztól. A kalkuttai Fekete Lyuk üdülés, az Ördögsziget pedig valóságos paradicsom a perpignani börtönhöz képest.
Nem gondoltam én, hogy könnyű a börtönélet. Az a rács mögött töltött néhány óra meggyőzött arról, hogy a börtön és a fogda nem nekem való. De soha-soha nem olvastam, hallottam, láttam ilyen brutális, szívtelen büntetésről.
Körbetapogatóztam, és megtaláltam az őr által hozott élelmet: egy liter vizet és egy szelet kenyeret. Tálca nem volt. Az őr a legfelső lépcsőfokra tette a kancsót, és mellé, a kőre dobta a kenyeret. Mondanom sem kell, befaltam azt az egy szeletet, és egy húzásra megittam a vizet. Szánalmasan összekuporodtam a nedves gránitfal mellett, és a francia igazságszolgáltatás működéséről kezdtem elmélkedni.
Ez nem börtönbüntetés, ez egy agypusztító, testmegrontó ítélet.
A perpignani börtönmenü sosem változott. Reggelire vizet és kenyeret kaptam. Ebédre gyenge húslevest és kenyeret. Vacsorára kávét és kenyeret. A monoton diéta csak annyiban változott, hogy hánykor és milyen sorrendben szolgálták fel. Elveszítettem az időérzékem, nem számoltam a napokat. Azzal, hogy csekély élelmiszeradagomat különböző időben szolgálták fel, az őrök csak még inkább összezavarták a fejemben kialakuló időrendet. Például hetekig hétkor, délben és ötkor hozták a reggelit, ebédet, vacsorát, majd váratlanul az ebéd délelőtt tízkor, a vacsora délután kettőkor, a reggeli pedig este hatkor érkezett. Csak becsülni tudtam az idő múlását. Nem tudtam, hánykor etetnek, nappal van-e vagy éjszaka. Gyakorta csak napi egyszer-kétszer kaptam enni. Előfordult, hogy egész nap nem adtak semmit.
Míg a várbörtönben voltam, egyszer sem hagyhattam el a cellát, hogy megmozgassam a tagjaimat vagy pihenhessek. Ha a börtönnek volt is társalgója könyvekkel, levelekkel, tévével, rádióval és játékokkal, engem nem engedtek be oda. Nem írhattam a rokonaimnak, és ha bárki is tudta, hogy a perpignani börtönben vagyok, nem kaptam meg a levelét. Kértem az ételhordó őröket, hogy szóljanak a rokonaimnak, az ügyvédemnek, a Vöröskeresztnek, az amerikai konzulnak, de nem válaszoltak. Kivéve egyszer.
Az őr arcon ütött hatalmas öklével.
– Ne szólj hozzám – dörmögte. – Tilos. Ne szólj, ne énekelj, ne fütyülj, ne dúdolj, meg se mukkanj, különben megütlek. – Hogy elejét vegye a további kéréseknek, bevágta az ajtót.
A vödör volt a latrinám. Nem kaptam vécépapírt, a vödröt nem cserélték. Hamar hozzászoktam a bűzhöz, de a vödör néhány nap múlva megtelt, s nekem a saját fekáliámban kellett aludnom. Testben és lélekben úgy megtörtem, hogy már nem is undorodtam. Az őröknek azonban túl orrfacsaró lehetett a bűz, mivel egy nap, két étkezés között az ajtó csikorogva feltárult, és beosont rajta egy patkányszerű rab. Megragadta a vödröt, és távozott. Néhány perccel később üresen hozta vissza. Talán ha fél tucatszor fordult ez elő összesen, míg nyomasztó koporsómban időztem. De a fekáliát csak kétszer takarították fel. Egy őr állt az ajtónál, amíg egy rab kimosta a cellát, és az összegyűlt vizet egy ronggyal törölte fel. Az őrök haragját kockáztatva mindkétszer sikerült lezuhanyoznom a vízsugárban. A takarítás mindkétszer totális csendben zajlott.
Többször nem nyílt lehetőségem a tisztálkodásra. Időnként a kezemet vagy arcomat megmostam az étkezéshez kapott vízben.
Nem borotválkozhattam, a hajamat sem nyírták le. Örököltem a szőrösséget. Ha nem tartom kordában, a hajam és a szakállam hihetetlen iramban nő. Gubancos, ázott hajam hamarosan a vállam alá ért, a szakállam a mellkasom verdeste. Mindkettőt átitatta az ürülék, amely elől nem tudtam kitérni.
Tetvek és azok az apró rovarok, amelyek bejutottak büdös cellámba, tenyészni kezdtek a szőrzetemben és a húsomból lakmároztak. A vakarástól sebek lepték el a testem, amelyek elgennyesedtek az állandó mocsokban. A testem hamarosan ótvaros lett, ezerféle baktériumtenyészet táptalaj. A szűk, sötét lyukban elvesztettem az egyensúlyérzékemet, és amikor mozogni próbáltam, gyakran a durva falnak vagy a kemény padlónak estem, tovább növelve ezzel horzsolásaim, karcolásaim számát.
95 kilósan érkeztem Perpignanba. Az egyhangú diéta híján volt a tápértéknek és a kalóriáknak. A testem kezdte felfalni magát, az izmok és inak felélték az elraktározott zsírt és zsírszöveteket, hogy üzemanyaggal lássák el a szívemet és a keringési rendszert. Néhány hét elteltével az ujjaimmal körbeértem a bicepszemet.
Nem voltam egyedül. Hamarosan rájöttem, hogy Perpignan összes acélajtaja mögött egy nyomorult fegyenc szenved. A cellafalak túl vastagok voltak ahhoz, hogy a beszéd átszűrődjön, de nem voltak hangszigeteltek. Odakint a folyosót szinte megállás nélkül állati ordítás, szitok, gyötrelmes fájdalomüvöltés, fojtott nyögés, sírás borította. Néha minden átmenet nélkül elhallgattak, hogy aztán néhány perccel később újra kezdődjenek. A kétségbeesett hangok áthatoltak nyirkos odúm falán, átszűrődtek a köveken, a padlón, mintha egy halált hozó kísértet nyögne és zokogna. Néha a hangok dühről és haragról árulkodtak, vadászó farkas távoli üvöltésére vagy sebesült sakál dacos ugatására emlékeztettek.
Néha én is csatlakoztam. Magányomban sokszor beszéltem magamhoz, hogy végre emberi hangot halljak. Vagy görnyedten az ajtónak rogytam, és üvöltöttem az őröknek, hogy engedjenek ki vagy könyörögtem, bánjanak velem emberségesen. Ha nem is tisztelettel, de méltósággal és figyelemmel. Elátkoztam őket. Elátkoztam magamat is. Fecsegtem és tomboltam, sírtam és üvöltöttem, dúdoltam és énekeltem, bőgtem és nevettem, ordítottam és a falhoz vagdostam a vödröt. Az ürülék szanaszét repült a koporsómban. Kezdtem megőrülni.
Semmi kétség: a perpignani foglyok többsége megőrült. Az otromba bánásmód nem hagyott más lehetőséget, csak az elmebajt. Pár hét elteltével már kételkedtem épelméjűségemben. Többé nem tudtam különbséget tenni igazi és hamis között. Hallucinálni kezdtem. Újra a Royal Gardensben jártam, köröttem az a kedves kis csapat. Fényűzően vacsoráztunk, rákot és marhasültet ettünk. Vagy Costa Brava aranypartján sétáltam Monique-ot ölelve, hogy aztán a dohos veremben, az ürülékemben fetrengve, a valóságban ébredjek fel. Elátkoztam mindent és mindenkit, aki Perpignanba juttatott.
Azt hiszem, ha nincs az élénk képzelőerőm, megőrülök és holdkórosként halok meg Perpignanban. Az a kreativitás, amellyel briliáns balhéimat megterveztem, s amely végül is idejuttatott, most megmentette az életemet.
Úgy döntöttem, ha már hallucinálok, legalább tervszerűen hallucináljak. Álomvilágot teremtettem magamnak. Például ültem a padlón, és arra gondoltam, hogy egyenruhában vagyok, pilótának adom ki magam, egy 707-es kapitányának. És hirtelen a szűk, gyarló, mocskos üregből ragyogóan tiszta sugárhajtású repülő lett, teli boldog, izgatott utasokkal és szívfájdítóan csinos stewardessekkel. Felidéztem a teljes légi zsargont, amit az évek során elsajátítottam. Elvezettem a gépet a terminál oldalából, felszállási engedélyt kértem a toronytól és tízezer láb magasba emeltem ezt a nagyszerű masinát. Aztán megragadtam a kihangosító mikrofonját.
– Hölgyeim és uraim, itt a kapitány beszél. Köszöntöm önöket az Abagnale Légitársaság Seattle-ből Denverbe tartó 572-es járatán. Jelenleg 575 mérföldes óránkénti sebességgel haladunk Denver felé. Az idő tiszta, nyugodt út várható. A repülőgép jobb oldalán helyet foglaló utasainknak nagyszerű kilátása nyílik a Rainier-hegyre. Mint azt önök is tudják, a Rainier-hegy a maga 14 410 lábnyi magasságával Washington állam legmagasabb pontja.
Néha hőssé vedlettem, szörnyű viharokon vezettem át az óriási gépet, irtózatos katasztrófákat gyűrtem le, hogy utasaim épségben célhoz érjenek. Nem győztek hálálkodni. Különösen a nők. Különösen a csinos nők.
Vagy azt képzeltem, buszsofőr vagyok, és a nagyszerű Grand Canyonon vagy a varázslatos San Antonión, New Orleanson, Rómán, New York Cityn vagy más történelmi városon vezetek végig egy csapatnyi figyelmes turistát. Nem győzik követni pergő, szellemes dumámat.
– Ez a ház a baljukon, hölgyeim és uraim, J. P. Greenstuff, az egyik városalapító otthona. Temérdek pénzt keresett. A gond az, hogy olyan temérdeket, hogy egy szövetségi börtönben kényszerült eltölteni élete utolsó napjait.
Álmomban az voltam, aki csak akartam lenni. Legtöbbször az akartam lenni, aki az elmúlt öt évben, a letartóztatásom előtt voltam. Persze Perpignonban kiszíneztem korábbi történeteimet. Híres sebész voltam, aki orvosi szaktudásával megmenti az elnök életét. Nagyszerű író, irodalmi Nobel-díjas. Oscar-díjas filmrendező. Hegyi mentő, aki megmenti a bajba jutott hegymászókat a veszélyes szikláról. Voltam bádogos, szabó, törzsfőnök, pék, bankár és zseniális tolvaj. Néha újrajátszottam emlékezetes balhéimat. És a legemlékezetesebb szeretkezéseket.
De a darab végén mindig legördült a függöny, visszatértem a valóságba, a komor, sötét, gyűlöletes cellába, tudván, hogy csak képzeletben utaztam.
Háry János a dutyiban.
Egy nap váratlanul kinyílt az ajtó, és az őr bedobott valamit a cellába. Vékony, koszos, pokolian büdös matrac volt, alig vastagabb egy párnahuzatnál. A padlóra terítettem, és rákuporodtam. Rettentő kényelmesnek találtam. Azon gondolkodva aludtam el, milyen mintaszerű viselkedéssel érdemelhettem ki ezt a luxust.
Arra ébredtem, hogy egy termetes őr kegyetlenül kirántja alólam a matracot. Gúnyosan röhögött, és bevágta maga mögött az ajtót. Nem tudom, hánykor történt, de a reggeliig még sok volt hátra. Néha vacsora után csikorogva feltárult az ajtó, és a matracot ledobták a lépcsőre. Megragadtam, és ráfeküdtem, cirógattam, mint egy nőt. De megint arra kellett ébrednem, hogy az őr erőteljesen kirántja alólam. Aztán megint, talán órákkal később a matrac a lépcsőn landolt. Rá kellett jönnöm, hogy az őrök kegyetlen, barbár játékot játszanak velem. Biztosan megdöglött a többi kísérleti egér, gondoltam magamban. Többet nem foglalkoztam a matraccal. A testem hozzászokott a sima kőpadlóhoz, már amennyire a puha hús hozzászokhat a kemény kőhöz. Többé nem nyúltam az ágyneműhöz, noha az őrök minden este bedobták abban a reményben, hogy ráfekszem, és kiszolgáltatom magam nekik.
Mint később megtudtam, öt hónap telt el a perpignani Fogolyházban. Valaki matatott az ajtómon, és félrehúzott rajta egy reteszt. Gyenge, szűrt fény áradt be a cellába. Megdöbbentem, hogy az ajtót olyan ügyesen csinálták meg, hogy észre se vettem rajta ezt a kémlelőnyílást.
– Frank Abagnale? – kérdezte egy összetéveszthetetlenül amerikai hang.
Az ajtóhoz tántorogtam, és kilestem. A folyosó túlsó oldalán, ahová a bűz elől menekült, egy magas, sovány, csontos arcú férfi állt. A szája és orra elé zsebkendőt szorított.
– Frank Abagnale vagyok – mondtam lelkesen. – Amerikai? Az FBI-tól jött?
– Peter Ramsey vagyok a marseille-i amerikai konzulátusról – felelte, és elvette a zsebkendőt az arcától. – Hogy van?
Döbbenten bámultam rá. Istenem, úgy viselkedett, mintha egy marseille-i kávéházban egy üveg bor társaságában fecsegnénk. A gát átszakadt, hirtelen ömleni kezdtek a szavak a számból.
– Hogy vagyok? Megmondom, hogy vagyok. Beteg vagyok, sebes vagyok, meztelen vagyok, éhes vagyok és tetves vagyok. Nincs ágyam. Nincs vécém. Nincs mosdótálam. A saját szaromban alszom. Nincs fényem, nincs borotvám, nincs fogkefém, nincs semmim. Nem tudom, mennyi az idő. Nem tudom, milyen nap van. Nem tudom, milyen hónap van. Az Isten szerelmére, azt se tudom, milyen évet írunk... Úgy bánnak velem, mint egy rühes kutyával. Ha itt kell maradnom, megőrülök és meghalok. Hát így vagyok!
A szóáradattól kifáradva az ajtónak dőltem.
Ramsey hűvös arcvonásai mit sem változtak. Csak a cellából kiáradó bűzre látszott reagálni. Közömbösen bólintott, amikor végeztem.
– Értem. Nos, talán érdekli, miért jöttem. Évente kétszer körbejárom a körzetet, és felkeresem az amerikaiakat. Nemrég tudtam meg, hogy itt van. Mielőtt nagyon beleélné magát, meg kell mondanom, hogy nincs hatalmamban segíteni magán...
Tisztában vagyok az itteni helyzettel, azzal is, hogy hogyan bánnak magával. És éppen a bánásmód miatt nem tudok segíteni magán, Abagnale. Magával éppúgy bánnak, mint bármely francia fogollyal. Magával is ugyanazt művelik, mint a szomszédaival, mint az összes itteni rabbal. Mindnyájan ugyanúgy élnek, ugyanabban a szennyben. Ugyanazt eszik. Ugyanúgy nincs joguk semmihez. Magát, Abagnale, nem pécézték ki, nem bánnak magával kirívóan durván. S amíg mindenkivel egyformán bánnak, szart se tehetek magáért. Ha diszkriminálják, ha másként kezelik, csak azért, mert amerikai, külföldi, abban a percben panaszt teszek. Lehet, hogy semmi eredménye nem lesz, de legalább közbenjárok magáért. De amíg mindenkire ugyanaz a büntetés érvényes, nem tehetek többet. A francia börtönök ilyenek. Ha jól tudom, mindig ilyenek voltak, és mindig ilyenek lesznek. Nem hisznek a rehabilitációban. Szemet szemért, fogat fogért, ebben hisznek. Keményen megbüntetik az elítélt bűnözőket, márpedig maga elítélt bűnöző. Sőt még szerencsésnek mondhatja magát. Ha hiszi, ha nem, régen rosszabb volt a helyzet. A rabokat naponta verték. Amíg nem szállnak rá magára, addig nem tehetek semmit.
A szavai ostorcsapásként érték a fülemet. Mintha most mondta volna ki a halálos ítéletemet. Aztán Ramsey vigyorra emlékeztető valami kíséretében megkegyelmezett.
– Úgy értesültem, már csak nagyjából egy hónapig tartják itt. Persze nem engedik szabadon, hanem egy – egyelőre meg nem nevezett – ország hatóságai magáért jönnek, őrizetbe veszik, és bíróság elé állítják. Bárhova is megy, biztosan jobb lesz ennél. Ha szeretne üzenni a szüleinek, tudatni velük, hol van, vagy szeretné, hogy bárki mással kapcsolatba lépjek, örömmel segítek.
Nagylelkű gesztus volt, nem kötelezték rá a törvények. Elcsábultam, de csak egy pillanatra.
– Nem, nem szükséges. Azért köszönöm, Mr. Ramsey. Újfent bólintott.
– Sok szerencsét, Abagnale. – Megfordult, és eltűnt egy fényes robbanás kíséretében. Hátraugrottam, eltakartam a szemem, és fájdalmasan felkiáltottam. Csak később jöttem rá, mi történt. A folyosó lámpái különböző fokozaton égtek. Ha egy cellaajtó vagy egy kémlelőnyílás kinyílt, a fények elhalványultak, hogy a vakondlyukban lakó foglyok szemét ne károsítsák. De ha egy Ramsey-féle látogató érkezett, a fényeket felcsavarták, hogy el ne tévedjen. Amikor megállt a cella előtt, a fények elhalványodtak. Amikor távozott, az őr túl hamar kapcsolta fel a lámpát.
A Perpignan Fogolyház egyedül a rabok szeme világával törődött.
Ramsey távozása után nekidőltem a falnak. Ahogy elült a fájdalom a szememben, töprengeni kezdtem az imént hallottakon. Hamarosan vége a büntetésnek? Tényleg tizenegy hónapja rohadok ebben a szörnyű kriptában? Nem tudtam, hiszen elvesztettem az időérzékem, mégis úgy éreztem, igazat mondott.
Eztán próbáltam fejben tartani a napok múlását, követni annak a harminc napnak a krónikáját, de nem ment. Nem vezethetsz naplót egy fekáliával teli üregben, vaksötétben, ahol az idő – ha egyáltalán létezett – a túlélésről szólt. Alig néhány nap elteltével már újra a józan eszemért küzdöttem.
Az idő mégis eltelt. Egy nap halvány fény kíséretében kinyílt az ajtón a kémlelőnyílás. A múltkori esetet leszámítva hónapok óta nem láttam nappali fényt.
– Fordulj arccal a cellafal felé, és csukd be a szemed – utasított egy hang mogorván. Úgy tettem, ahogy mondta. A szívem majd kiugrott a helyéről. Ma szabadulok? Vagy mást tartogatnak nekem? – Ne fordulj meg. Lassan nyisd ki a szemed, hadd szokjon hozzá a fényhez. Egy órára nyitva hagyom az ajtót, aztán visszajövök.
Lassan kinyitottam a szemem. Mindenünnen aranyszín ragyogás vett körül. Olyan fényes, hogy védenem kellett tőle gyenge szemgolyóimat. A pupillám lassan-lassan mégis alkalmazkodott a fénytengerhez. Már bandzsítás és fájdalom nélkül is körbe tudtam pillantani. A cella még homályos volt, mint az esős nap alkonya. Egy órával később visszatért az őr, legalábbis a hangja ugyanúgy hangzott.
– Hunyd le a szemed – parancsolta. – Feljebb kapcsolom a világítást. – Lehunytam, majd amikor utasított, lassan, óvatosan kinyitottam. Az apró helyiséget valóságos fényözön árasztotta el. Megint csak bandzsítanom kellett. A ragyogás úgy ölelte körül a cellát, mint nimbusz a sötét csillagot. Ez volt az első alkalom, hogy szörnyülködve, undorodva szemügyre vehettem a lakóhelyemet. A falak nyirkosak voltak, nyálkás penész rakódott rájuk. A plafon szintén nyiroktól csillogott. A padló ürüléktől volt mocskos, a vödör, melyet egy ideje nem ürítettek ki, férgektől nyüzsgött. A büdös kis nyüvek a padlón is mindenfelé csúszkáltak.
Elokádtam magam.
Tán egy óra múlva az őr megint visszatért. Ezúttal kinyitotta az ajtót.
– Gyere velem – mondta. Gondolkodás nélkül kitámolyogtam az undorító barlangból. Ahogy érkezésem óta először felegyenesedtem, fájdalom nyilallt a nyakamba, vállamba, karomba, lábamba. Nehezen jártam, de totyogni kezdtem az őr után, mint egy részeg kacsa. Néha a kezemet a falnak vetve egyensúlyoztam.
Lementünk az alsó szintre, egy gyéren berendezett szobába.
– Maradj itt – utasított, és eltűnt egy nyitott ajtón át a szomszédos helyiségbe. Forgolódni kezdtem. Lenyűgözött, mennyivel tágasabb ez a szoba penészes odúmnál. Aztán szembe találtam magam a világ legförtelmesebb teremtményével.
Férfi volt, valaha biztosan. De édes Istenem, miféle férfi? Magas volt, betegesen sovány, a fejét koszos, borzas, derékig érő haj koronázta, az arcát mocskos, összeragadt, hasig érő szakáll takarta. Nyál csordogált a nyílásból, ami a szája lehetett, mélyen ülő szénszemei eszelősen izzottak üregükben. Meztelen volt. Testét kosz, sebek, hegek tarkították, úgy festett, akár egy leprás. A körmei úgy megnőttek és meggörbültek, mint a keselyű karmai. Az egész ember egy keselyű benyomását keltette. Beleborzongtam, amikor észrevettem. És beleborzongtam, mikor felismertem.
Saját magamat néztem a tükörben.
Iszonyodva bámultam, míg az őr vissza nem tért. A karján ruha, a kezében cipő.
Rájuk ismertem, ezekben hoztak be a börtönbe.
– Vedd fel – mondta ridegen. A kezembe nyomta a ruhát, és a földre dobta a cipőt.
– Előbb lezuhanyozhatnék és megborotválkozhatnék?
– Nem, vedd fel – mondta kajánul. Sietősen magamra kaptam a ruhákat, melyek most már több számmal nagyobbak voltak rám. Hiányzott az övem. Összefogtam a nadrágot vézna hasamon, és az őrre pillantottam, ő átment a másik szobába és egy darab zsinórral tért vissza. Azzal csíptettem oda a nadrágot.
Szinte azonnal megjelent két csendőr. Egyikük egy vastag bőrövet, közepén egy körzárral átvetett a derekamon, míg a társa nehéz béklyókat csatolt a bokámra. Megbilincseltek, majd hosszú, karcsú acélláncot vontak a nyakam és a bilincslánc köré, átfűzték a körzáron, és egy lakattal a lábbilincs láncához rögzítették. Közben egyikük sem szólt egy szót sem. Egyikük az ajtóra mutatott, és finoman oldalba taszajtott. A társa mutatta az utat.
Utána csoszogtam. A lábbilincsben képtelen voltam járni, és rettegtem, mi vár rám. Így még sosem bilincseltek meg. Azt hittem, csak erőszakos, veszélyes bűnözőknél alkalmazzák.
– Hová megyünk? Hová visznek? – kérdeztem, ahogy kiértünk a késő délutáni napfénybe, mely még a börtön lámpáinál is fényesebben ragyogott. Egyikük sem vesződött a válasszal.
Szó nélkül betettek egy jelöletlen szedán hátsó ülésére. Egyikük mellém, másikuk a kormányhoz ült.
A vasútállomáshoz hajtottunk. Szédelegni, émelyegni kezdtem a naptól, bár az autó jobbára megvédett tőle. Az émelygés persze nemcsak a több hónapnyi sötétségnek volt betudható. Néhány hónapja lázas beteg voltam – hánytam, ment a hasam, újra és újra kirázott a hideg. Nem panaszkodtam a perpignani őröknek. Ezt is ugyanúgy elengedték volna a fülük mellett, mint minden könyörgésemet és tiltakozásomat.
Az állomáson kivettek a kocsiból. Az egyik csendőr rákattintott egy vékony láncot az övemre. A másik felét a keze köré tekerte, s mint egy kutyát a pórázon, keresztülvonszolt az állomáson, majd feltuszkolt a vonatra. A kalauz egy kétpados, beüvegezett fülkéhez vezetett minket. Az ajtó felett egy jel azt hirdette, hogy a fülkét az igazságügy-minisztérium foglalta le. Az utasok iszonyodva, döbbenten, elutasítóan bámultak. Néhányan undorodva elfordultak, amikor megérezték a szagomat. Nem tudtam rájuk haragudni. A szaglásom már rég cserbenhagyott, de tudtam, hogy olyan bűzös lehetek, mint egy megvadult borzsereg.
Mivel a fülkénk nyolcszemélyes volt, és a vonaton minden hely elkelt, időnként feltűnt egy-egy robusztus paraszt, és engedélyt kért, hogy velünk utazhasson. Úgy tűnt, nem érdekli őket a bűzöm. A csendőrök kurtán elhessegették őket.
Aztán feltűnt három vidám, csinos, lengén felöltözött amerikai lány. A kezükben ajándékokkal, étellel, itallal tömött bevásárlószatyrok.
Drága parfümtől illatoztak. Az egyik csendőr széles mosollyal felállt, és gálánsan átengedte a lányoknak a szemközti padot. Amazok rögtön megpróbálták szóra bírni a csendőröket. Kíváncsiak voltak, ki vagyok és mit követtem el. Úgy tűnt, a láncok miatt notórius, szörnyű gyilkosnak, amolyan Hasfelmetsző Jacknek képzelnek. Inkább izgatottak voltak, mint rémültek.
– Úgy bűzlik, mintha a csatornában tartották volna – jegyezte meg egyikük. A többiek nevetve egyetértettek.
Nem akartam, hogy kiderüljön, amerikai vagyok. Szégyelltem előttük a külsőmet. A csendőröknek sikerült megértetnie a lányokkal, hogy egy szót sem beszélnek angolul. Amazok egymást közt kezdtek csevegni, amikor a vonat kigördült az állomásról.
Nem tudtam, hová megyünk. Az irányérzékem nem működött, a csendőröket pedig hasztalan faggattam volna. Szánalmasan, betegen, leverten ültem a zsaruk között. Néha az elsuhanó tájat néztem, néha lopva a lányokra sandítottam. A beszélgetésükből kiderült, hogy Philadelphia környékéről jöttek, tanárnők, és itt, Európában nyaralnak. Jártak Spanyolországban, Portugáliában, a Pireneusoknál, és most is útban vannak egy újabb varázslatos helyre. Lehet, hogy Párizsba tartunk?
Ahogy fogytak a kilométerek, betegségem ellenére egyre éhesebb lettem. A lányok sajtot, kenyeret, konzervpástétomot, bort vettek elő táskájukból, és falatozni kezdtek. A csendőröknek is jutott belőle. Az egyik lány nekem akarta adni a szendvicsét (a kezem meg volt kötve, így akkor sem ehettem volna, ha engedik), de a csendőr gyengéden megragadta a csuklóját.
– Ne – mondta határozottan.
Néhány órája már zötykölődtünk, amikor a lányok – abban a hiszemben, hogy sem én, sem a csendőrök nem értik őket – elkezdték kitárgyalni intim szerelmi ügyeiket. Méghozzá olyan részletesen, hogy ledöbbentem. Teljesen zavarba hozott, hogy milyen színes stílusban hasonlítgatják össze szeretőik testi adottságait, férfiasságát, teljesítményét. Sosem hallottam még nőket ilyen hálószobatitkokról fecsegni, teli káromkodásokkal és buja kommentárokkal. Rájöttem, sokat kell még tanulnom a nőkről. Még jelenlegi helyzetemben is azon tűnődtem, hogyan lehetnék szexolimpiájuk részese. Gondolatban feljegyeztem, hogyha újra találkozunk, be kell szállnom a játékukba.
Párizsba értünk. A csendőrök talpra állítottak, elbúcsúztak a hölgyektől, és kilökdöstek a vonatból. De még volt időm elbúcsúzni. A fülke ajtajából a három ifjú tanárnőre pillantottam, és buján rájuk mosolyogtam.
– Adják át üdvözletemet az otthoniaknak – mondtam legjobb bronxi kiejtésemmel.
Arckifejezésük visszaadta önbecsülésemet.
A párizsi prefecture de police fogdájába vittek, a préfet de police, egy kövérkés, kopaszodó, simára borotvált arcú férfi elé, akinek a szeme hidegen, könyörtelenül csillogott. De még ezek a szemek is döbbenetet és undort tükröztek láttámon. A prefektus azonnal utasított, hogy hozzanak rendbe. Egy rendőr a zuhanyzóhoz kísért. Miután levakartam magamról a felgyülemlett koszt, kerítettek egy fodrászt, aki lenyírta a szakállamat és a sörényemet. Eztán a cellába vittek, egy szerény kis helyiségbe, amely korábbi hajlékomhoz képest maga volt a luxus.
Volt benne egy keskeny vaságy, rajta matrac, vastag, tiszta ágynemű, egy apró mosdókagyló és egy igazi, hamisítatlan vécé. Volt világítás is, odakintről irányították.
– Este kilencig olvashatsz. Akkor van takarodó – közölte az őr. Nem volt semmi olvasnivalóm.
– Beteg vagyok. Szólna, kérem, egy orvosnak?
– Megkérdezem. – Egy óra múlva egy tálcával tért vissza, rajta vékony párolt hús, egy szelet kenyér és egy csésze kávé. – Nincs orvos. Sajnálom. – Azt hiszem, komolyan sajnálta.
A hús valóságos lakoma volt számomra. Úgy elszoktam a tápláló ételektől, hogy még ez a csekély is megfeküdte a gyomrom. Egy órával később ki is hánytam.
Továbbra is tudatlanságban tartottak. Nem tudtam, vajon Párizsban újra bíróság elé állítanak-e, hogy itt töltöm-e büntetésem hátralévő részét, vagy átadnak egy másik kormánynak. A kérdéseimre nem válaszoltak.
Nem maradtam Párizsban. Másnap a reggeli kávé, kenyér és sajt után (amit sikerült megemésztenem), vadállatként megkötözve kivezettek a cellámból. Néhány csendőr egy ablakos kisbuszba tuszkolt. A lábamat a padlóhoz rögzítették. Hamar felismertem, hová tartunk. Az Orly reptérre.
A reptérnél kivettek a kisbuszból és a terminálon át a Scandinavian Airlines Service pultjához vezettek. Érkezésem jókora felfordulást keltett a terminálban. Az emberek otthagyták a kávéházakat és bárokat, hogy láthassák, ahogy lánccsörgetve csoszogok előre.
Felismertem a SAS-pultnál álló pénztárosnőt. Egyszer beváltott nekem egy hamis csekket. Az összegre már nem emlékeztem. Ha felismert is, nem adta tanújelét. No persze, őt egy robusztus, kilencvenkilós, napbarnított, egészséges figura vágta át. Ez a bilincsbe vert rab beteg, sápadt, csontvázszerű fickó volt, görnyedt és beesett szemű. Csak egyetlen egyszer mert rám pillantani.
– Mondják el, mi folyik itt – kérleltem a csendőröket, akik a jegypénztár körüli forgalmat figyelték.
– A svéd rendőrségre várunk – mondta egyikük türelmetlenül. – Fogd be a pofád. Többet meg ne szólalj.
Hirtelen egy hosszú szőke hajú, gyönyörű kékszemű fiatalasszony tűnt fel. Apró, de formás termetéhez remekül passzolt a kék öltöny, és a fölé húzott divatos esőkabát. Egyik hóna alatt vékony bőrtáskát tartott. Mögötte egy még ifjabb, még magasabb, hasonlóan öltözött északi jelent meg, az ő hóna alatt is táska.
– Ez Frank Abagnale? – kérdezte a kisebbik a balomon álló csendőrtől. Amaz elém állt, és feltartotta a kezét.
– Semmi köze hozzá – csattant fel. – Nem fogadhat látogatókat. Nem beszélhet vele, még ha a legjobb barátok is.
A fiatalasszony kék szemei felragyogtak, vállai megfeszültek.
– Igenis beszélek vele, kolléga, és maga azon nyomban leveszi róla azokat a láncokat! – A hangja nem tűrt ellentmondást. Kedves szemekkel, szelíden rám mosolygott. – Maga Frank Abagnale? – kérdezte tökéletes angolsággal. – Ugye tegeződhetünk?

 

 

10. ÁLTALÁNOS RIADÓ – FRANK ABAGNALE MEGSZÖKÖTT!

 

A KÉT CSENDŐR kővé dermedt. A két mackót váratlanul meglepte egy mókus. Szájtátva bámultam erre a bájos jelenésre, aki követelte, hogy oldozzanak el. Úgy tűnt, ő fog megmenteni kínzóimtól.
Karcsú kezét a karomra tette.
– Jan Lundström nyomozó vagyok a svéd állami rendőrségtől – mondta, és a mögötte álló csinos lányra mutatott. – Ez a társam, Kersten Berglund nyomozó. Azért jöttünk, hogy Svédországba kísérjük, ahol – nyilván ön is tudja – büntetőeljárás alá vonjuk.
Miközben beszélt, egy kicsi bőr igazolványtartót halászott elő zsebéből. Bemutatta iratait és jelvényét a franciáknak.
A csendőr zavartan nézett társára. Amaz megvizsgálta az iratokat, és vállat vont.
– Az ő foglya. Vedd le a láncait.
Kiszabadultam. A tömeg tapsolt, füttyögött, a lábával dobolt. Lundström nyomozó félrevont.
– Tisztázzunk néhány dolgot, Frank. Svédországban alapvetően nem használunk bilincset és láncot. Én nem hordok magamnál, téged nem láncolunk meg az út során. De a gép megáll Dániában. Az országomnak óvadékot kellett bemutatnia, hogy te átutazhass Dánián. Ez az ilyenkor szokásos eljárás. Egy órát leszünk csak Dániában, Frank. Felelősséggel tartozom a francia, a dán és a svéd kormány felé, hogy biztonságban hazajuttatlak, hogy nem szöksz meg. Biztosíthatlak, a svéd börtönök egészen mások, mint a franciák. Emberségesen bánunk a rabokkal. De hadd mondjak valamit, Frank. Fegyverem van. Kerstennek is. Tapasztalt fegyverforgatók vagyunk. Ha megpróbálsz elszökni, ha megkíséreled a szökést, le kell lőnünk. És ha lelövünk, Frank, akkor meghalsz. Érthető?
Szavai hűvösen és közömbösen csengtek, mintha csak egy idegent igazítana útba. Együttműködő volt, de nem túl barátságos. Kinyitotta a vállán hordott jókora táskát. Egy 45-ös félautomata pisztoly tűnt elő belőle.
Berglund nyomozóra pillantottam. Angyali mosoly kíséretében megveregette a táskáját.
– Hogyne, értem – mondtam. Azt hittem, csak blöfföl. Egyikük sem tűnt Annié Oakleynak.
Lundström nyomozó a pénztároshoz fordult.
– Készen állunk.
Amaz bólintott, és egy hátsó szobából előkerített egy fiatalembert, aki az irodán, a poggyászraktáron át a repülő lépcsőjéhez vezetett minket. Rongyos ruhámat leszámítva ugyanúgy festettünk, mint a többi utas. Megjelenésem nem keltett feltűnést. Biztosan azt hitték, hippi vagyok.
Még a koppenhágai leszállás előtt kaptunk enni. Csekély kis ebéd volt, de annál ízletesebb. Igazi lakoma. Az első rendes ebéd, mióta börtönbe zártak. Alig bírtam megállni, hogy meg ne egyem kísérőim adagját is.
A vártnál tovább időztünk Dániában, két órát. A rendőrnők azonnal a reptéri étterembe vittek, és pazar ebédet rendeltek mindhármunknak. Nem éhezhettek meg ilyen gyorsan; szerintem csak farkaséhségemet próbálták csillapítani. Nem tiltakoztam. Mielőtt a gépre szálltunk, vettek nekem egy csomó cukorkát, meg néhány angol nyelvű magazint.
Az út során mindvégig inkább barátként, mint fogolyként kezeltek. Ragaszkodtak hozzá, hogy tegeződjünk. Barátként beszélgettünk a családról, általános témákról, hogy mit szeretek és mit nem. Csak kurtán kérdezgettek bűnözői múltamról, de akkor is főleg a perpignani börtönben töltött borzalmas hónapokról. Meglepve tudtam meg, hogy mindössze fél évet töltöttem abban a pokolban. Minden időérzékem elveszett.
– Mivel külföldi vagy, nem bocsáthattak feltételesen szabadlábra, de a bírónak jogában állt csökkenteni a büntetésedet, így is tett – magyarázta Jan. Hirtelen hálát éreztem a szigorú bíró iránt. Rájöttem, hogy egy egész évet nemigen bírtam volna ki Perpignanban. Más se nagyon.
Félórával a koppenhágai felszállás után a gép a svédországi Malmőben landolt. Meglepetésemre itt le is szálltunk. Megkerestük a poggyászainkat, majd Jan és Kersten a terminál előtt parkoló svéd rendőrautóhoz vezetett. A kormányánál egyenruhás rendőr ült, aki segített bepakolni csomagjainkat – mármint a lányokét, hiszen nekem nem volt. A Malmőhöz közeli Klippan község rendőrőrsére hajtottunk.
Különös volt ez a klippani őrs. Inkább ódon fogadónak tűnt, mint rendőrségnek. Pirospozsgás, mosolygós őrmester köszöntött minket. Jant és Kerstent svédül, engem angolul, enyhe akcentussal. Megrázta a kezem, mintha vendéget üdvözölne.
– Már vártuk, Mr. Abagnale. Itt vannak az iratai.
– Őrmester, Frankét orvoshoz kell vinni – mondta Jan angolul. – Nagyon beteg, attól tartok, sürgősen kezelésre szorul.
Majdnem este kilenc volt, de az őrmester kapásból rábólintott.
– Máris, Lundström nyomozó. – Odaintett egy fiatal egyenruhás rendőrt, aki minket bámult. – Kari, légy szíves, kísérd a foglyot a szállására.
– Ja, min herre – mondta amaz rám vigyorogva. – Kövessen, kérem. – Némileg bódultan követtem. Ha így kezelik a bűnözőket Svédországban, hogyan bánnak a becsületes polgárokkal?
Levitt egy hatalmas tölgyfa ajtóhoz, kinyitotta, és betessékelt. Megdöbbentett, ami odabent fogadott. Nem cella volt, hanem lakosztály, hatalmas, tágas terem, remek kilátással a falura. Benne faragott támlájú, jókora ágy lábtartóval, színes, rusztikus bútorzat és külön fürdőszoba fürdőkáddal és zuhanyzóval. A svéd történelemből vett hősies jelenetek díszítették a falakat, és ízléses, most éppen összehúzott függöny biztosított nyugalmat az utcai járókelőktől.
– Remélem, hamarosan meggyógyul, min herre – mondta Kari angolul, és becsukta az ajtót.
– Köszönöm. – Csak ennyit bírtam kinyögni, bár többet szerettem volna. Távozása után közelebbről is szemügyre vettem a szobát. Az ablak vastag, nyithatatlan táblaüvegből készült. Az ajtót sem lehetett belülről kinyitni, de nem számított. Ebből a börtönből nem akartam megszökni.
Aznap még nem aludtam az ágyban. Perceken belül nyílt az ajtó. Jan és egy kopaszodó, barátságos, ám roppant lényegre törő orvos lépett be rajta.
– Vetkőzzön, kérem – mondta angolul. Haboztam, de Jan nem mozdult. Lehámoztam gyér öltözetemet. Rendkívül zavart, hogy meztelenül kell állnom előtte. Ám Jan arca csak aggodalmat tükrözött. Mint később rájöttem, a meztelenség Svédországban csak kivételes alkalommal bír szexuális töltettel.
Az orvos teljes csendben bökdösött, döfködött, nézett és hallgatott, majd tapogatott, érzékelt és nyomogatott. Eltette a sztetoszkópját, az eszközeit, és bólintott.
– Ez az ember komoly táplálék- és vitaminhiányban szenved, de ami a legrosszabb, meglátásom szerint kétoldali tüdőgyulladása van – összegezte. – Javaslom, hívja a mentőket, nyomozó.
– Igenis, doktor úr – mondta Jan, és elszaladt.
Félóra múlva egy kicsiny, tiszta, hatékony kórház egyágyas szobájában találtam magam. Egy hónapig gyógyulgattam itt. Egyenruhás rendőr ült az ajtóm előtt; inkább társaság, mint strázsa gyanánt. Mindennap meglátogatott valaki: Jan, Kersten, az őrmester vagy Kari, és mindig hoztak nekem valamit. Virágot, cukorkát, újságot, más apróságot.
Míg a kórházban feküdtem, egyszer sem kérdezősködtek a bűncselekményeimről, nem utaltak közelgő tárgyalásra és az ellenem szóló vádakra sem.
A hónap végén, egy délelőtt visszatértem a „cellámba”. Délben Kari behozta a menüt.
– Nincs konyhánk – szabadkozott. – Rendelj innen, és mi majd elhozzuk az étteremből. Nagyon jól főznek, én mondom.
Tényleg jól főztek. Egy hónap múlva már újra kilencven kiló körül jártam.
A kórházból való elbocsátásom másnapján Jan egy vidám képű, vékony férfi társaságában keresett fel.
– Jan Lundström nyomozó vagyok a svéd állami rendőrségtől – mutatkozott be hivatalosan. – Kötelességem közölni önnel, hogy egy időre itt tartjuk. Kötelességem kikérdezni önt. Az úr mellettem lelkész, ő fog nekünk tolmácsolni. Tökéletesen beszél angolul, ismeri az összes amerikai szlenget és kifejezést.
Ez meghökkentett.
– Ugyan már, Jan, hiszen te is hibátlanul beszélsz angolul – ellenkeztem. – Minek ez az egész?
– A svéd törvények előírják, hogy külföldi fogoly kihallgatásánál jelen kell lennie egy, a fogoly nyelvén folyékonyán beszélő tolmácsnak is. – Jan még mindig olyan kimérten beszélt, mintha most találkoznánk először. – A törvény értelmében joga van ügyvédet fogadni, és az ügyvéd mindvégig jelen lehet a kihallgatáson. Mivel nincs pénze ügyvédre, a svéd kormány kijelölt önnek egyet. A neve Elsa Kristiansson. Később találkozhat vele. Megértette, amit mondtam?
– Tökéletesen.
– Akkor holnap találkozunk – mondta, és távozott.
Egy óra múlva kopogtattak az ajtómon. Az egyik őr bőséges és ízletes vacsorával lepett meg. Guruló asztalon tolta, mintha nem is őr, hanem szobapincér lenne. Mikor visszajött a tányérokért, vigyorgott.
– Szeretnél sétálni? – kérdezte. – Csak idebent velem az épületben. Gondolom, eleged van már a bezártságból.
Elkísértem a konyhába, ahol a közeli étterem pincére elvette tőle a tálcát és a tányérokat. Nem is igazán konyha volt ez, csak egy zug, ahol az őrök kávét főzhettek maguknak. A strázsa körbevezetett a kétszintes fogdában, mely mindössze húsz fogoly befogadására volt alkalmas. Minden cellaajtón kopogott, mielőtt belépett, szívélyesen üdvözölte a rabot, és megkérdezte, nincs-e valamire szüksége. Mindnyájuknak nyugodalmas jó éjszakát kívánt, mielőtt rájuk zárta az ajtót.
A cellámba visszatérve Elsa Kristiansson és Carl Greek tisztelendő, a tolmács várt rám. Kiderült, rá azért van szükség, mivel Kristiansson asszony egy szót sem beszél angolul. Egy percet sem töltött faggatózással. Pusztán nyugtázta az érkezésem, és közölte, hogy másnap reggel mellettem lesz, amikor Jan elkezdi a kihallgatást.
Magas, csinos, negyvenes éveiben járó nő volt, higgadt és udvarias, de kétségeim voltak ügyvédi képességeit illetően. Persze nem volt választásom. Ahogy pénzem sem. Gondolom, a francia rendőrség lefoglalta a vagyonomat. Az elfogásom után, a fogvatartásom alatt nem említették a dolgot. A szabaduláskor pedig egy vasat sem adtak belőle. Innen, Svédországból nem juthattam hozzá a rejtekhelyeimhez.
Jan, Kristiansson asszony és Herre Greek másnap reggel meglátogattak. Jan azonnal kérdezősködni kezdett a svédországi bűncselekményeimről. A kérdéseket Bergen lefordította Kristiansson asszonynak, aki csendben ült, csak néha bólintott egyet.
Az első két kihallgatáson kitérő válaszokat adtam. Vagy egyáltalán nem válaszoltam, vagy azt ismételgettem: „Nem emlékszem”, „Nem tudom”.
A harmadik napon Jan felcsattant.
– Frank, Frank! Miért tagadsz? Miért térsz ki? Itt vagy velünk, tárgyalásra készülsz, és sokkal jobban jársz, ha őszintén válaszolsz. Tudjuk, ki vagy, tudjuk, mit tettél. Bizonyítékaink vannak. Miért nem beszélsz?
– Mert nem akarok húsz évet ülni a börtönben, még ha olyan szép is, mint ez – feleltem őszintén.
Bergen lefordította Kristiansson asszonynak. Hármójuk reakciója teljesen váratlanul ért. Hangos, zengő, könnyfakasztó nevetésben törtek ki, ahogy csak vígjátékokon kacag az ember. Döbbenten bámultam rájuk.
Jan némileg lehűtötte magát, és rám pillantott. Még mindig rázta a nevetés.
– Húsz év? – hüppögött.
– Akkor öt év, tíz év, mit tudom én – védekeztem. Irritált a viselkedése.
– Öt év? Tíz év? – fakadt ki Jan. – Frank, az általad elkövetett bűncselekmények maximális büntetése egy év. Nagyon meglepődnék, ha ilyen sokat kapnál, hiszen nincs priuszod. Frank, minálunk a gyilkosok és bankrablók is csak ritkán kapnak tíz év feletti büntetést. Nagyon súlyos bűncselekményekkel vádolunk, de úgy véljük, egy év börtön nagyon súlyos büntetés. Biztosíthatlak, hogy ennyi a maximum.
Mindent részletesen bevallottam, amire emlékeztem svédországi balhéimból. Egy héttel később Malmőbe vittek a tárgyalásra. Egy nyolctagú esküdtszék döntött a bűnösségem és a büntetésem felől. A vallomásom kizárta az ártatlanságomat.
Így is majdnem megúsztam. Kristiansson asszony a tanúvallomások befejeztével kétségbe vonta az ellenem emelt vádakat. Meglepetésemre emlékeztette a bírót, hogy a vád ellenem „csekk által elkövetett jelentős értékű csalás”.
– Szeretnék rámutatni, hogy az itt bemutatott eszközök a svéd törvény szerint nem csekkek – mondta. – Az eszközöket a vádlott készítette. Nem csekkek, sosem voltak azok. A svéd jog szerint, bíró úr, ezek az eszközök nem csekkek, hanem tökéletes hamisítványok. A jog szerint, bíró úr, ügyfelem nem csekkhamisító, hiszen ezen eszközök nem csekkek, hanem saját készítményei. Ezek alapján kérjük, ejtsék a vádat.
Nem ejtették a vádat, de kisebb súlyú bűncselekményre, jogtalan haszonszerzésre módosították. Hathavi börtönbüntetésre ítéltek. Ujjongtam örömömben. Nem győztem hálálkodni Kristiansson asszonynak, aki szintén elégedett volt az ítélettel.
Visszatértem a klippani fogda cellájába. Másnap Jan felkeresett, és gratulált. Ugyanakkor lelombozó hírt hozott. Büntetésemet nem kényelmes, lakályos kis klippani szállásomon, hanem egy malmöi állami intézményben kellett letöl-tenem, amely Európa legöregebb főiskolája, a Lund Egyetem campusán terült el.
– Teljesen más lesz, mint Franciaországban. Sőt az amerikai börtönöktől is teljesen különbözik – biztosított Jan.
Kétségeim szertefoszlottak, amikor a „Börtönosztályként” emlegetett campusra szállítottak. Semmiben sem emlékeztetett börtönre – se kerítés, se őrtorony, se rács, se elektromos kapu, se ajtó. Tökéletesen illett a campus többi hatalmas, impozáns épületéhez. Voltaképpen teljesen nyitott intézmény volt.
Felvettek, és a szállásomra vittek. Többé nem tudtam cellaként tekinteni a svéd büntető-végrehajtásra. Az új szoba némileg kisebb, de ugyanolyan kényelmes és hasonlóan berendezett volt, mint a klippani rezidenciám.
Az elkülönítés felületes, a börtönszabályok lazák voltak. Saját ruhámat hordhattam, s mivel csak egy öltözékem volt, elvittek egy városi ruhaboltba. Kaptam két váltóruhát. Kötetlenül, cenzúrázatlanul írhattam és levelezhettem, kaphattam csomagot.
Mivel az osztályon csak száz rabot helyeztek el, pénzügyileg nem lett volna érdemes fenntartani saját konyhát. Az élelmet így városi éttermekből kaptuk, a menüt ésszerű keretek közt magunk állítottuk össze.
Koedukált intézmény lévén számos nő lakott az osztályon, de a rabok közti szexuális érintkezést tiltották. A házastársi látogatásokat engedélyezték férj és feleség, feleség és férj között, vagy a fogoly és a barát/barátnő között. A rabok reggel hét és este tíz között szabadon mozoghattak az épületben, délután négy és este tíz között látogatót is fogadhattak. A foglyokat takarodókor, este tízkor bezárták a szobájukba.
Az osztályon nem voltak erőszakos bűnelkövetők. Csak csekksvindlerek, autótolvajok, sikkasztók, egyéb nem erőszakos bűnelkövetők. A foglyokat többszobás részlegekbe osztották nem, kor és bűncselekménytípus szerint. Engem korombeli csalók és szélhámosok közé soroltak be.
A svéd börtönök megkísérlik megjavítani a bűnözőket. Azt mondták, a fél év alatt beiratkozhatok az egyetemre vagy dolgozhatok a börtön területén lévő ejtőernyőgyárban. Vagy akár lóghatok is az osztályon. Ha beiratkozom az egyetemre, a svéd kormány fizeti a tandíjat és ellát tankönyvekkel. Ha az ejtőernyőgyárban helyezkedek el, a munkakörömnek megfelelő átlagkeresetet fizetik.
Könnyű lett volna megszökni – egyvalamit leszámítva. A svédek korán bevezették az azonosító kártyákat. Ritkán kellett őket használni, de a rendőrségnek joga volt bárkivel felmutattam! a kártyáját. A határátkeléshez, nemzetközi vonat- vagy repülőutakhoz nélkülözhetetlen volt. Nekem nem volt kártyám, ahogy pénzem se.
Nem igazán számított. Eszembe se jutott megszökni. Imádtam a malmöi börtönt. Egy nap legnagyobb megdöbbenésemre egy áldozatom, egy fiatal banktisztviselő látogatott meg egy kosár friss gyümölccsel és svéd sajtokkal.
– Gondoltam, szeretnéd tudni, hogy semmiféle baj nem ért a hamis csekked miatt – mondta. – Szeretném, ha tudnád, nem haragszom rád. Biztosan nagyon nehéz a börtönélet.
Nagyon átvágtam annak idején. A bizalmába férkőztem, a lakásán is jártam a svindli sikere érdekében. A látogatása nagyon meghatott.
Munkát vállaltam az ejtőernyőgyárban és beiratkoztam a Lund Egyetemre. Elnyertem az osztály vezetőinek jóindulatát. Formatervezést tanultam, noha néhány technikában járatosabb voltam, mint tanáraim.
A hat hónap gyorsan elszállt, túl gyorsan. A negyedik hónapban Kristiansson asszony riasztó híreket hozott. Olaszország, Spanyolország, Törökország, Németország, Anglia, Svájc, Görögország, Dánia, Norvégia, Egyiptom, Libanon és Ciprus kormánya a büntetésem leteltével mind a kiadatásomat kérte, a fenti sorrendben. Először az olasz hatóságok vesznek át a hat hónap leteltével, s majd Olaszország dönti el, hová küld az ottani tartozásom lerovása után.
Az egyik lakótársam ült már olasz börtönben. Rémtörténetei arról árulkodtak, hogy az olasz börtönök ugyanolyan rosszak, ha nem rosszabbak, mint Perpignan. Kristiansson asszony is úgy hallotta, hogy az olasz büntetés-végrehajtás különösen szigorú és brutális, s hogy az ottani bírók és esküdtek büntetőügyekben nem engedékenyek.
Elszánt hadjáratba kezdtünk, hogy megelőzzük Olaszországba toloncolásomat. Kérelmekkel ostromoltam a bírómat, az igazságügy-minisztert, sőt magát a királyt is. Menedékjogot kértem tőlük. Azt, hogy szabadulásom után Svédországban maradhassak, vagy a legrosszabb esetben is az Egyesült Államokba utasítsanak ki. Rámutattam, hogy teljesen mindegy, hová megyek, ha Svédország megtagadja a menedékjogot, valószínűleg egész hátralévő életemben börtönből börtönbe tologatnak.
Minden egyes kérvényemet elutasították. Az olasz hatóságoknak való kiadatás elkerülhetetlennek tűnt. A kiadatás előtti éjjelen álmatlanul az ágyamban feküdtem, és kétségbeesett tervet szőttem a szökésre. Úgy éreztem, egy napot sem bírnék ki egy olasz börtönben, ha a büntetésvégre-hajtás tényleg olyan kegyetlen, ahogy mondják. Inkább meghalok egy szökési kísérletben, mint egy Perpignanhoz hasonló lyukban.
Nem sokkal éjfél után őr jelent meg az ajtóban.
– Öltözz fel, Frank, és csomagold össze a cuccodat. Jött érted néhány ember.
Riadtan felültem.
– Miféle emberek? Azt mondták, az olaszok holnapig nem érnek ide.
– Nem olaszok. Svéd rendőrök.
– Svéd rendőrök! – rikoltottam. – Mit akarnak? Megrázta a fejét.
– Nem tudom, de érvényes őrizetbe vételi parancsuk van.
Kikísért a járda mellett parkoló rendőrautóhoz. Egy egyenruhás rendőr ült a hátsó ülésen. Kinyitotta az ajtót, és intett, hogy üljek mellé.
– A bíró látni akar – mondta.
A bíró otthonához hajtottunk. Szerény családi ház volt, a környék barátságos. A bíró felesége beengedett, a rendőrök odakint maradtak. Az asszony a dolgozószobájába vezetett, és egy jókora bőrfotelre mutatott.
– Foglaljon helyet, Mr. Abagnale – mondta nyájas, tökéletes angolsággal. – A bíró úr mindjárt jön. Addig is hozok egy teát.
A bíró – aki néhány percen belül csakugyan megérkezett – szintén folyékonyán beszélt angolul. Leült velem szemben, kezet fogtunk, aztán pár percig csendben méregetett. Nem szóltam semmit, noha egy tucat kérdés tolult a számra.
Végül a bíró lágyan, megfontoltan beszélni kezdett.
– Fiatalember, néhány hete magán jár az eszem. Utánanéztem a hátterének és az ügyének. Maga éles eszű, Mr. Abagnale. Úgy vélem, ha tiszta lapot nyit, nagy hasznára lehetne a társadalomnak, nemcsak odahaza, de bárhol a világon. Sajnálatos, hogy rossz útra tévedt.
– Igen, uram – mondtam alázatosan. Reméltem, nem csak leckéztetni akar.
– Mindketten tisztában vagyunk vele, fiatalember, hogy ha holnap Olaszországba viszik, akár húsz évre is börtönbe zárhatják – folytatta. – Tudok egyet s mást az olasz börtönökről, Mr. Abagnale. Sokban hasonlítanak francia társaikra. És úgy értesültem, ha ott le is tölti a büntetését, továbbküldik Spanyolországba. Mint ahogy rámutatott a kérvényében, fiatalember, könnyedén börtönben töltheti egész hátralévő életét. Nem sok mindent tehetünk ez ellen. Ugyanúgy ki kell adnunk Olaszországnak, mint ahogy Franciaország kiadta nekünk. A joggal nem kekeckedhet büntetlenül.
– Tudom, uram – mondtam reményt vesztve. – Szeretnék itt maradni, de megértem, hogy nem lehet.
Felállt, és beszéd közben járkálni kezdett a dolgozószobában.
– Mihez kezdene, ha tiszta lapot nyithatna, Mr. Abagnale? Úgy véli, ezúttal képes lenne beilleszkedni?
– Igen, uram, ha kapnék egy esélyt.
– Úgy gondolja, megtanulta a leckét?
– Igen, uram, nagyon is – mondtam reményteljesen. Megint leült. Rám nézett, és bólintott.
– Ma este olyasmit műveltem, Mr. Abagnale, amivel magamat is megleptem. Ha két hete valaki megjósolja, kételkedtem volna az épelméjűségében. Ma este, fiatalember, felhívtam egy barátomat az amerikai nagykövetségen, és olyasmit kértem tőle, ami a svéd jogba ütközik. Megkértem, hogy vonja vissza az útlevelét, Mr. Abagnale. És megtette.
Csak bámultam rá, enyhe vigyorából láttam, hogy észrevette döbbenetemet. Teljesen zavarba hozott, de csak egy pillanatra.
– Maga nemkívánatos személy Svédországban, Mr. Abagnale – mosolygott a bíró. – A jog szerint elrendelhetem, hogy kitoloncolják az Egyesült Államokba, függetlenül a kiadatási kérelmektől. Néhány percen belül felkérem az odakint várakozó biztos urakat, hogy vigyék önt a reptérre, és rakják fel a New York-i gépre. Mindent elrendeztünk. Nyilván sejti, hogy a saját államának rendőrsége a leszállásnál letartóztatja. Otthon is körözik, uram, muszáj volt értesítenem őket a hollétéről. Az FBI ismeri a járat számát és az érkezése idejét. Biztosan bíróság elé állítják odahaza, de legalább a honfitársai között lesz. És a családja látogathatja a börtönben, ha elítélik. S ha majd leüli a büntetését Amerikában, a többi állam nem kérheti a kiadatásai Az Egyesült Államok joga szerint külföldi országnak nem lehet kiadni állampolgárt. Azért mentem bele a dologba, fiatalember, mert mindent összevetve ez a legjobb megoldás, különösen önnek. Úgy vélem, ha letudta tartozását az államának, gyümölcsöző, boldog életet élhet... A személyes jó híremet kockáztatom, Mr. Abagnale. Remélem, nem hoz rám szégyent.
Szerettem volna megölelni és megcsókolni. Ehelyett megszorítottam a kezét, és könnyek között megígértem, hogy kezdek valamit a jövőmmel. Az ígéretemet 18 órán belül megszegtem.
A rendőrök a reptérre vittek, ahol legnagyobb örömömre Jan vette át az őrizetemet. Egy nagy borítékban elhozta az útlevelemet, az irataimat és a fizetést, amit az ejtőernyőgyárban kerestem. Húsz dollár készpénzt adott, majd a borítékot átnyújtotta a pilótának.
– Ezt az embert kitoloncoljuk. New Yorkban várnak rá az Egyesült Államok rendőrei, ők majd őrizetbe veszik. Kérem, adja át nekik ezt a borítékot.
Hozzám fordult, és kezet ráztunk.
– Viszlát, Frank. Sok szerencsét. Remélem, boldog életed lesz – mondta ünnepélyesen.
A pilóta és a stewardessek legnagyobb megdöbbenésére megcsókoltam. Ez volt az első közeledésem Jan felé, az őszinte imádat gesztusa.
– Sosem felejtelek el.
Sosem felejtettem el. Jan Lundström nekem örökre tisztességes, csupa szív ember, imádnivaló és segítőkész barát maradt.
Meg sem álltunk New Yorkig. Előre ültettek, a pilótafülke közelébe, ahol a személyzet szemmel tarthatott. Egyébként úgy kezeltek, mint a többi utast. Ugyanolyan szabad voltam, mint ők.
Nem tudom, miért kezdtem el a szökésen gondolkodni. Hogy miért akartam eljátszani a bíró bizalmát? Talán mert eszembe jutott rövid bostoni tartózkodásom, és az ottani fogda mocskos cellái. Persze Perpignanhoz képest valóságos luxusüdülő volt, mégsem fűlött a fogam az amerikai börtönhöz. Az a hat hónap Klippanban és az osztályon elkényeztetett.
A gép VC-10-es British Viscount volt. Ismertem, mint a tenyeremet. Egy BOAC-pilóta egyszer körbevezetett egy VC-10-esen. Elmagyarázta a technikai paramétereit, még a vécé felépítését is.
Korábbi élményeimből tudtam, hogy a gép a Kennedy 13-as kifutójára száll le, és körülbelül tíz perc alatt ér a terminálhoz.
Tíz perccel a leszállás megkezdése előtt felálltam. Hátramentem a vécéhez, és bezárkóztam. Lenyúltam a vécé aljához, kitapogattam és kicsavaroztam a fogantyúkat. Kiemeltem a teljes önálló vizesblokkot. A szemem elé tárult a vákuumtömlő hatvanszor hatvan centis fedélzeti nyílása, amit a földön használnak a géphez.
Vártam. A gép apró zökkenéssel földet ért, majd lelassított, ahogy a pilóta a fékszárnyakkal, majd a sugárfékkel lassítani kezdett. Tudtam, hogy a kifutó végén csaknem teljesen megáll, ahogy a gépet a terminálhoz kormányozza. Amikor úgy éreztem, itt az idő, átpréseltem magam a vécényíláson, felnyitottam a fedélzeti nyílást, és a rácsokba kapaszkodva leugrottam. Három méterrel a kifutópálya felett lógtam. Tisztában voltam vele, hogy akcióm miatt egy vészjelző villogni kezd a pilótafülkében, de tapasztalatból tudtam, hogy leszállás közben gyakran résnyire kinyílik a nyílás a landolás erejétől. S hogy a pilóta rendszerint simán lekapcsolja a vészjelzőt, mivel a félig nyílt nyílás földet érve nem jelent veszélyt.
Nem igazán érdekelt, hogy a mostani pilóta is így fog-e tenni.
Este volt. Amikor a hatalmas sugárhajtású szinte teljesen megállt, elengedtem a rácsot, és rohanni kezdtem.
Egyenesen a sötét kifutó felé menekültem. Később tudtam meg, hogy szökésem észrevétlen maradt, és csak a dühös O'Riley és FBI-ügynökei találtak rá a gép átkutatásakor a kiemelt vécére.
A reptérnek a Van Wyck-autópálya felőli oldalán átmásztam a kerítésen, és leintettem egy taxit.
– Grand Central állomás – mondtam. Odaérve a húsz dollár készpénzből kifizettem a taxit, és felültem egy bronxi vonatra.
Nem haza mentem. Biztos voltam benne, hogy anyám és apám lakását megfigyelik. De most először több mint öt év során felhívtam Anyát, majd Apát. Amikor a hangjukat meghallottam, mindkétszer elbőgtem magam, akárcsak ők. Könyörögtek, hogy menjek valamelyikük lakására, és adjam fel magam a rendőrségnek. Noha szégyelltem magam, amiért megszegtem a malmöi bírónak tett ígéretemet, semmi pénzért nem mentem volna vissza a börtönbe.
Inkább egy bronxi lányhoz siettem, akinél annak idején pénzt és ruhát rejtettem el. Az egyik öltönyben kulcs lapult egy montreali bank széfjéhez. Meglepődött, hogy lát.
– Te jó ég, Frank! – kiáltotta. – Már azt hittem, örökre nyomod veszett. Még néhány nap, és elköltőm a pénzed, a ruháid meg az Üdvhadseregnek adom.
Nem fecséreltem az időt. Nem tudtam, hány barátnőmet és ismerősömet azonosította az FBI, de néhányukat biztosan. Megragadtam a ruhákat, megtartottam ötven dollárt, a többit a lánynak adtam, és felültem egy montreali vonatra.
Húszezer dollárom volt egy montreali széfben. Úgy terveztem, kiveszem a pénzt, és felszállók a legközelebbi brazíliai gépre. Sao Paulóba készültem. A börtönben megtud néhány érdekes dolgot az ember, például azt, hogy Brazília és az Egyesült Államok között nincs kiadatási egyezmény. Mivel Brazíliában nem követtem el bűncselekményt, úgy gondoltam, ott biztonságban lehetnék, és a brazil hatóságok akkor sem adnának ki, ha az amerikaiak elkapnak.
A pénzt felmarkoltam, de a gépre sosem szálltam fel. Sorban álltam a jegypénztár előtt a montreali reptéren, amikor valaki vállon veregetett. Egy magas, izmos, jóképű férfival találtam magam szemközt. A Kanadai Királyi Lovas rendőrség egyenruháját viselte.
– Frank Abagnale, a nevem James Hastings. Letartóztatom – mosolygott barátságosan.
Másnap az USA-Kanada határra vittek, és átadtak az amerikai határőröknek. Tőlük FBI-ügynökök vettek át, New York Citybe kísértek, és bevágtak a helyi szövetségi büntetés-végrehajtási intézetbe.
A bíró 250 ezer dolláros óvadék mellett tárgyalásra bocsátott, és fogvatartásomat New Yorkban rendelte el, míg az ügyészek el nem döntik, hol állítsanak esküdtszék elé.
A csatából két hónappal később Georgia északi körzetének államügyésze került ki győztesen. A rendőrbírók értem jöttek, és a tárgyalásig a georgiai Fulton megye fogdájába szállítottak.
A Fulton Megyei Fogda egy féregtelep, valóságos svábbogártanya.
– Rossz hírem van, haver – közölte egy fogoly, akivel a mocskos cellasor társalgójában találkoztam. – Az egyetlen működő berendezés itt a kórház, de oda csak félholtan kerülhetsz be.
A társalgó egyetlen működő berendezése egy fizetős telefon volt. Bedobtam egy tízcentest, és felhívtam az ügyeletes őrmestert.
– Itt dr. John Petsky – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. – Van itt egy beteg, egy Frank Abagnale nevű fogoly. Mr. Abagnale súlyos cukorbeteg, gyakran esik kómába. Nagyra becsülném, őrmester, ha elhelyezné a betegszobában, hogy meglátogathassam és megfelelő kezelésben részesíthessem.
Félóra múlva feltűnt egy őr, és a kórházba kísért. A rabok, akik hallották a beszélgetést, áhítattal vigyorogtak rám.
Egy héttel később meglátogatott egy rendőrbíró, őrizetbe vett, és a tárgyalásig átszállított az atlantai Szövetségi Büntetés-végrehajtási Intézetbe. Szökésem ebből a börtönből a történelem egyik legzseniálisabb meglépése volt. Én legalábbis viccesnek tartottam. Ma is jókat szórakozok rajta, noha többeknek ellentétes a véleménye.
Voltaképpen nem is annyira szökés volt ez, mint inkább alkalom szülte közös megegyezéses kilakoltatás. Oly korban kerültem fogságba, amikor az amerikai börtönökre össztűz zúdult a polgárjogi csoportok, kongresszusi bizottságok és igazságügy-minisztériumi ügynökök részéről. A börtönellenőrök éjt nappallá téve, álruhában is dolgoztak, a börtönadminisztráció és az őrök gyűlöletének közepette.
Pont a legjobbkor csöppentem ebbe a világba. Kísérőmnél, a rendőrbírónál nem volt hivatalos irat, viszont hamar kijött a sodrából.
A felvételi tisztnek rengeteg kérdése volt a rendőrbíróhoz. Ki vagyok? Miért hoztak ide? Miért nincsenek a rendőrbírónak papírjai?
– Bírósági végzés alapján van itt – csattant fel a rendőrbíró. – Dugja be egy rohadt cellába, és etesse, amíg érte nem jövünk.
A felvételi tiszt vonakodva bár, de engedelmeskedett. Nem volt választása. A rendőrbíró elviharzott. Rájöttem, hogy simán utána mehetnék. Senki sem állítana meg.
– Maga is egy rohadt börtönellenőr, mi? – morogta az őr, aki a cellához kísért.
– Én aztán nem – feleltem az igazságnak megfelelően. – Tárgyalásra várok.
– Na persze – kötekedett, és kivágta a cellaajtót. – Maguk, szemetek, azt hiszik, okosak, mi? A múlt hónapban kirúgatták két emberünket. Már messziről kiszúrjuk magukat.
Nem kellett felvennem a fehér pamut egyenruhát, amit a többi rab hordott. A saját ruhámban járhattam. Az is feltűnt, hogy a cellám – noha nem fényűző – nagyon is lakályos. Az étel finom volt, mindennap megkaptam az atlantai lapokat, általában szarkasztikus megjegyzés kíséretében. Sosem szólítottak a nevemen, hanem spiclinek, kíbernek, 007-esnek hívtak vagy más gúnyos kifejezéssel illettek, amelyekkel állítólagos börtönellenőri státuszomra céloztak. Az atlantai lapok heti kétszer foglalkoztak a szövetségi büntetés-végrehajtást érintő témákkal. Rájöttem, a börtönszemélyzet komolyan gondolja, hogy álruhás FBI-ügynök vagyok.
Ha az lettem volna, akkor sem kellett volna aggódniuk. Nem értettem, miért tartja annyi befolyásos ember az amerikai börtönöket a nemzet szégyenének. Ez itt nem éppen a malmöi osztály, de kényelmesebb, mint sok motel, amelyben megszálltam.
Ha az őrök azt akarják, hogy börtönellenőr legyek, akkor az leszek. Beszéltem egy hűséges atlantai barátnőmmel. A börtön szabályai nemcsak hihetetlenül lazák voltak, de hetente egyszer magáncélra használhattuk a telefont. Amikor rám került a sor, felhívtam a lányt.
– Nézd, tudom, mivel jár egy szökés – mondtam neki. – Érdeklődd meg, hogy juthatsz be hozzám, rendben?
Jean Sebringnek hívták. Könnyedén bejutott. Pusztán csak azt kellett mondania, hogy a barátnőm, pontosabban a menyasszonyom, és engedélyt kapott a látogatásra. Az egyik nagy látogatószoba asztalánál találkoztunk. Méternyi magas üvegtábla választott el minket, rajta dróthálóval borított nyílás, azon át beszélgethettünk. Őr állt a terem mindkét végében, de hallótávolságon kívül.
– Ha adni akar neki valamit, tartsa magánál, és ha bólintunk, mehet – utasította Jeant az egyik őr.
Jean érkezése előtt kiötlöttem egy tervet. Lehet, hogy pusztán elméletben működik, de tudtam, hogy megér egy próbát. Először azonban rá kellett vennem Jeant, hogy segítsen, mert nélküle befuccsol a terv. Nem volt nehéz dolgom.
– Persze, miért ne? – kérdezte mosolyogva. – Baromi vicces lenne, ha sikerülne.
– Felkeresett téged egy Sean O'Riley nevű FBI-ügynök? – kérdeztem.
Bólintott.
– Sőt odaadta a névjegyét, amikor kérdezősködött felőled.
– Nagyszerű! – lelkesedtem. – Azt hiszem, sínen vagyunk, kislány.
Sínen voltunk. Jean szabadúszó újságírónak álcázva magát még azon a héten felkereste Washington főváros Szövetségi Börtönfelügyeletét. A szövetségi büntetés-végrehajtási intézetek tűzvédelmi szabályainak ürügyén meginterjúvolta C. W. Dunlap ellenőrt. Nagyon ügyes lány, Jean nemcsak tehetséges, de csinos, művelt és imádnivaló, olyan nő, akivel bármely férfi készségesen szóba áll.
Jean távozóban még visszaszólt az ajtóból.
– Kérhetnék egy névjegyet, nyomozó, arra az esetre, ha újabb kérdéseket szeretnék feltenni telefonon?
Dunlap gondolkodás nélkül átnyújtott egy névjegykártyát.
Következő látogatása alkalmával Jane nevetve elmesélte a sztorit. Nála volt a névjegy, s amikor az őr bólintott, az üvegtábla felett átadta nekem.
Látogatásai csak tovább erősítették az őrök azon hitét, hogy a Börtönfelügyelet szimata vagyok.
– Ki ez a lány? A titkárnője? Vagy ő is ellenőr? – kérdezte az őr, amikor visszakísért a cellámba.
– A menyasszonyom – feleltem vidáman. Jean azon a héten felkeresett egy papírboltot.
– Az apám új lakásba költözött. Új telefonszámot kapott – mesélte a nyomdásznak. – Szeretném meglepni ebből az alkalomból ötszáz új névjegykártyával. Szeretném, ha pontosan ugyanígy festenének, csak éppen új otthoni és munkahelyi telefonszám lenne rajtuk. – Átnyújtotta a nyomdásznak O'Riley névjegyét.
O'Riley új telefonszámai egy atlantai bevásárlóközpont szomszédos fülkéinek számai voltak.
A nyomdász három napon belül elvégezte a feladatot. A legközelebbi látogatásán Jean odaadta az egyik névjegyet, majd véglegesítettük a tervet. Jean azt mondta, baj esetén számíthat egy barátja segítségére is.
– Persze nem avattam be a részletekbe. Úgy tudja, meg akarunk tréfálni valakit.
– Rendben, akkor holnap este – mondtam. – Bízzunk benne, hogy este kilenc óra körül a kutyának se jutna eszébe telefonálni arrafelé.
Nem sokkal másnap este kilenc előtt odaintettem az őrt, aki az utóbbi időben kedves ellenségem lett.
– Figyelj, Rick, valami közbejött. Beszélnem kell az ügyeletes tiszttel. Igazad van, börtönellenőr vagyok. Itt a névjegyem.
– A kezébe nyomtam Dunlap névjegyét, amin csak a washingtoni cím szerepelt. Ha most felhívják a Börtönfelügyeletet, zárva találják.
Rick a névjegyre pillantott, és felnevetett.
– Te jóságos ég! Hát nem megmondtuk? Combs komálni fogja. Gyere. – Kinyitotta a cellaajtót, és Combs hadnagy irodájához vezetett.
A hadnagy – aki szintén gyanakodott rám – ugyanilyen lelkesen fogadta a hírt.
– Végig tudtuk – morogta barátságosan, és az asztalra hajította Dunlap névjegyét.
– Hát, kedden amúgy is kiderült volna – vigyorogtam. – És én mondom, nincs miért izgulnotok. A hajótok makulátlanul tiszta, a felügyelet büszke lesz rátok. Komálni fogjátok a jelentésemet.
– Combs arcán örömteli kifejezés terült szét. Folytattam a svindlit. – De most el kell intéznem néhány sürgős ügyet. Kapcsolatba kell lépnem ezzel az FBI-ügynökkel. Felhívjátok nekem? Biztos még mindig az irodájában van. – Átnyújtottam az átalakított névjegyet, rajta O'Riley neve, foglalkozása és két hamis telefonszáma.
Combs nem tökölt. Felvette a kagylót, és tárcsázta az „irodai” számot. – Hallottam erről az O'Rileyról – mondta tárcsázás közben. – Állítólag bankrablókat üldöz veszetten.
Az „irodai” telefon kicsengett. Jean a második csengetésre felvette.
– Jó estét, Szövetségi Nyomozóiroda. Segíthetek?
– Igen. O'Riley nyomozó ott van? – kérdezte Combs. – Combs vagyok a büntetés-végrehajtástól. Egy emberünk szeretne beszélni vele.
Meg sem várta, hogy „O'Riley” beleszóljon. Átadta a telefont nekem.
– Azt mondja, mindjárt.
Vártam néhány percet, aztán belekezdtem a színjátékba.
– O'Riley nyomozó? A nevem Dunlap, C. W. Dunlap a Börtönfelügyelettől. Ha kéznél van a lista, a kódszámom 16295-A... Igen, az az... Jelenleg itt, de elmondtam nekik, ki vagyok... Vége... Igen... O'Riley nyomozó, sikerült információt szereznem arról a philadelphiai ügyről, amelyen dolgozik. Még ma este találkoznunk kell... Nem, uram, telefonon nem... bizalmas... Találkoznunk kell, méghozzá egy órán belül... Az idő pénz... Ó, szóval... Nem, nem leplezik le magát... Nem, mindössze tíz perc... Várjon egy percet, beszélek a hadnaggyal. Biztosan beleegyezik. – Letakartam a kagylót, és Combshoz fordultam. – Fiúk, ezek a J. Edgár Hooverek aztán kényelmesek. Beépült valahová, és nem akar idejönni... amolyan álruhás meló. Kint parkol a kocsijuk. Kimehetek, és beszélhetek vele a kocsiban tíz percet?
– A pokolba is, hívd fel a főnöködet, és lécelj le – fintorgott Combs. – Nincs itt már semmi dolgod, igaz?
– Nincs – mondtam. – De a törvények szerint kell eljárnunk. Egy rendőrbíró értem jön kedden, így akarja a főnököm, úgyhogy így is lesz. Nagyra értékelném, ha nem mondanátok el senkinek, hogy felfedtem az álcám. Meg kellett tennem. Rendkívül fontos volt.
Combs vállat vont.
– Hogy a fenébe ne találkozhatnál O'Rileyval. Akár egy órát is vele lehetsz, ha akarsz.
Újra beleszóltam a kagylóba.
– O'Riley, rendben... Igen, a börtön előtt... piros-fehér Buick... Értem... Nem, nem gond. Rendes fiúk ezek. Nem értem, miért vagy ilyen rohad túl óvatos. A mi oldalunkon állnak, ha nem tudnád.
Rick megkínált egy csésze kávéval. Míg felhörpintettem, az ablaknál állt, és Combsszal beszélgetett.
– Itt a Buick – mondta Rick negyedóra múlva. Combs felállt, és előhalászott egy jókora kulcscsomót. – Gyere. Kiengedlek.
Az iroda mögött volt egy lift, amit csak az őrök használhattak. Lementünk vele a kicsiny hallba, elmentünk az őr mellett, aki kíváncsian, de csendben bámult ránk. Combs kinyitotta a kaput. A járda mellett parkoló kocsihoz mentem. Jean ült a kormány mögött, a haját nagy karimás férfikalap alá rejtette. Férfikabátot viselt.
Kuncogni kezdett, ahogy beszálltam mellé.
– Jószagú Úristen! Megcsináltuk!
– Nézzük, milyen gyorsan tudsz elhúzni innen a fenébe – vigyorogtam önfeledten.
Gyorsulási versenyzőként lőttünk ki. A csikorgó gumiknak csak a nyoma maradt ott az úttesten mementónak. A belvárosból kiérve lelassítottunk, nehogy magunkra vonjuk egy járőr figyelmét, majd kanyarogva az atlantai buszállomásra hajtottunk. Búcsúzóul megcsókoltam a lányt, és felszálltam a New York-i buszra. Jean hazament, összepakolt és Montanába költözött. Ha kapcsolatba is hozták az üggyel, senki sem emelt vádat ellene.
Nagyon kínos helyzetbe kerültek a börtönőrök. Az FBI aktái említést tesznek róla: Combs és Rick azzal védekezett, hogy erőszakkal kényszerítettem őket. Ám az igazság, mint a bölcsek mondják, hamar kitudódik.
Tudtam, hogy intenzíven fognak keresni. Brazíliába készültem, de várnom kellett, amíg a hajsza alábbhagyott. Sejtettem, hogy a következő néhány napban az Egyesült Államok minden egyes határátkelője megfigyelés alatt fog állni.
A szökésem a New York-i lapok címoldalára került.
– Frank Abagnale, akit a világ minden rendőrsége Égjáróként ismer, s aki nemrég lehúzta magát egy repülőgép vécéjén, ismét szabadlábon van... – kezdte a cikk.
New Yorkban nem volt pénzem, de Jean kölcsönadott annyit, amennyiből a hajsza végéig eléldegélhettem. Queensben telepedtem le. Két héttel később vonatoztam Washingtonba, kocsit béreltem, és bejelentkeztem egy külvárosi motelbe.
Azért jöttem Washingtonba, mert Virginiában, a Potomac mentén több rejtekhelyem is volt. Washington nyugodt kikötőnek tűnt hatalmas, szedett-vedett népességével. Úgy gondoltam, itt meghúzhatom magam.
Tévedtem. Egy órával a szobafoglalás után kibámultam az ablakon a függönyök között. Egy sereg rendőr osont a motel körül, és felvették támadó pozíciójukat. Rájöttem, hogy a recepciós, egy egykori stewardess azonnal felismert, és egyórányi nyugtalan hezitálást követően riasztotta a rendőrséget. Nem akart belekeveredni.
Csak egyvalami növelte az esélyeimet, de arról meg nem tudtam. Miután értesült róla, hogy sarokba szorítottak, O'Riley utasította a rendőröket, hogy az érkezéséig ne támadjanak.
O'Riley – akivel nem sokkal a vád alá helyezésem után találkoztam először – maga akarta a skalpomat.
De ott, abban a pillanatban bepánikoltam. Késő éjszaka volt, de a szálloda elejét és hátulját is kivilágították. Úgy tűnt, nem juthatok el a kivilágított parkoló mögötti biztos sötétbe.
Mégis meg kellett próbálnom. Felöltöttem a kabátomat, és kislisszoltam az ajtón. Visszafogtam sietős lépteimet, és az épület sarka felé indultam. Néhány lépés után két rendőr tűnt fel a sarkon. Mindketten pisztolyt szegeztek rám.
– Rendőrség, fel a kezekkel! – kiáltotta egyik, mintha tévésorozatban szerepelne.
Tovább sétáltam, egészen a fegyverük csövéig. Előrántottam a levéltárcámat.
– Davis, FBI – mondtam. Magam is meglepődtem a hangom magabiztos nyugodtságán. – Itt van O'Riley?
Leengedték pisztolyaikat.
– Nem tudom, uram – mondta egyikük. – Valahol elől kell lennie.
– Rendben – mondtam határozottan. – Maguk csak maradjanak itt. Én megnézem, ideért-e már O'Riley.
Félreálltak az utamból. Vissza sem néztem. Várt rám a parkoló mögötti sötétség.

 

* * * * *

 

FRANK W. ABAGNALE ma a világ egyik legelismertebb szaktekintélye az okirat-hamisítás és -biztonság területén. Több mint huszonöt éve dolgozik az FBI gazdasági bűncselekményekkel foglalkozó osztályán. Tanít az FBI Akadémián, és részt vesz az FBI Nemzeti Akadémia elnevezésű programjában, amely országszerte továbbképzi az igazságszolgáltatási rendszer helyi, állami és szövetségi szintű képviselőit. Egy washingtoni okirat-biztonsági cég alapítójaként a világ minden országában rendszeresen tart előadást. A Középnyugaton él feleségével és három fiával.