William Wharton

                                     

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

William Wharton: Shrapnel

Fordította:

Illés Róbert

Szerkesztette:

Lázár A. Péter

Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2011

A kiadvány a szerző, illetve képviselője, a Rosalie Siegel International
Agent, Inc. jóváhagyásával készült.
Copyright © William Wharton, 1998
Hungarian translation © Illés Róbert, 2011

ISBN 978-963-266-192-6

TARTALOM

Prológus

Amikor a gyerekeink kicsik voltak, mindig azt akarták, hogy meséljek. Szerettem mesélni nekik, de voltak bizonyos történetek, amelyeket sose mondtam el. A mesélésre még fiatal srácként, nyolc-kilenc éves koromban szoktam rá, rémtörténeteket találtam ki a húgomnak.

A mesék nagy része, amelyeket a négy gyerekünknek meséltem, egy Franky Furbo nevű rókáról szóltak. Ezeket a történeteket 1956-ban kezdtem mesélni, amikor a legidősebb lányunk négyéves volt, és 1978-ban hagytam abba, amikor a legkisebb gyerekünk tizenkettő lett. Többnyire „ébresztő” történeteknek szántam őket reggel, amikor még frissek voltak ők is meg én is, nem pedig esti meséknek.

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert felnőtt életem túlnyomó részében nem kellett elmennem otthonról dolgozni, és gyakran előfordult, hogy a gyerekeink sem jártak iskolába. Franky Furbo – és társai – jó tanárnak bizonyultak.

Néha azonban a gyerekeink másmilyen történeteket akartak hallani, amelyeknek nem Franky Furbo a hőse. Az én gyerekkori élményeimre voltak kíváncsiak, vagy olyan meséket követeltek, amik úgy végződnek, hogy „és boldogan éltek, amíg meg nem haltak”. A legidősebb lányunk „boldogan éltek” meséknek hívta ezeket. Nagyritkán pedig háborús történeteket akartak, hogy meséljek arról, mi történt velem a második világháborúban.

Azokat a történeteket nem volt kedvem elmondani nekik, ezért megpróbáltam eltéríteni őket a szándékuktól. A gyerekek azonban elképesztően makacsok tudnak lenni, ezért amikor végül tényleg meséltem nekik a háborúról, akkor viszonylag vicces epizódokat idéztem fel arról, hogyan egészítettem ki az ellátmányomat, vagy hogyan bújtam ki különböző rendszabályok alól – csupa jelentéktelen esemény.

A Madárka című regényem utolsó előtti fejezetében egyik jelentős háborús élményemet dolgoztam fel, egy olyan mesét, amit nem meséltem el a gyerekeimnek. Az Éjfélre kitisztul egy másik ilyen történet körül forog. Az Éjfélre kitisztult azért írtam, mert felmerült, hogy újra bevezetik a sorozást, és fiatal férfiakat fognak gyilkolni, illetve meghalni küldeni. Kötelességemnek éreztem, hogy elmondjam, amit a háborúról tudok, hogy elmeséljem az egészet a maga abszurditásában.

New Yorkban egyszer Kurt Vonneguttal vacsoráztam. Megkérdezte, hogy „Milyen volt a te háborúd?” Válasz helyett hetykén felsoroltam, hányszor állítottak hadbíróság elé. Rossz választ adtam. A háború számomra borzalmas trauma volt. Rettegtem, nyomorultul éreztem magam, és minden bizalmamat elveszítettem az emberekben, legfőképpen önmagamban. Rettenetesen rossz élmény volt.

Ezt a könyvet sem volt kellemes megírnom. Mélyre ásva előkerültek ifjúkorom vértől és bűntudattól bűzlő, eltemetett bűnei. Sok olyasmi történt velem vagy miattam, amire nem vagyok büszke, amire nincs mentségem: érzéketlenség, gyávaság, kapzsiság, csalás. Ezeket a történeteket soha nem meséltem el a gyerekeimnek. Az egóm nem volt elég erős ahhoz, hogy ezt elbírja, és talán még most, túl a hetvenötön sem vagyok elég erős hozzá. Majd kiderül.

Mikor a háború után hazatértem, próbáltam kiírni magamból ezeket a feldolgozhatatlan élményeket. Ötven százalékos hadirokkantként a Kaliforniai Egyetem hallgatója lettem. Túl könnyen elsírtam magam, nehezen barátkoztam, és nem tudtam aludni. Álmatlan éjszakáimon megpróbáltam szavakba önteni ezeket az eseményeket, az érzéseimet, saját elveszettségemet. A mérnöki karról átjelentkeztem a bölcsészkarra. Éjjeliőr lettem egy kis rövidáru üzletben. Festő akartam lenni, de az üzlet hátsó részében, ahol éjjelente őrködtem, tudtomon kívül megtanultam írni. Minden reggel elolvastam, amit éjszaka írtam, aztán összetéptem, és lehúztam a vécén.

A Madárkában leírtam az első igazán negatív élményemet, amely a katonaságnál történt velem. Egy hideg decemberi hajnalon kivezényeltek minket Harrisburg mellé szenet lapátolni. A lapáttal pofán vágtam egy tizedest, mire megfenyegettek, hogy rögtönítélő hadbíróság elé állítanak. A bíróság azonban csak laktanyafogságra ítélt, egészen addig nem hagyhattam el a körletemet, amíg be nem hajóztak a georgiai Fort Benningbe, a gyalogsági támaszpontra. Ez volt az első személyes reakcióm a katonaság fojtogató elvárásaira.

Nem tudtam beletörődni, hogy katonaként bármilyen parancsot gondolkodás nélkül végre kell hajtanom. A szigorú hatalmi hierarchiát pedig egyenesen személyes sértésként éltem meg. Lehetőségeimhez mérten harcoltam a katonai szellemiség ellen, de mindhiába. Végül fölém kerekedtek. Megtanítottak gyilkolni. Kiképeztek arra, hogy természetes életösztönömet megtagadva olyan okokból kockáztassam az életemet, melyeket gyakran nem értettem, néha pedig képtelen voltam elfogadni.

1.

KIKÉPZÉS

Birnbaum

A kiképzés Fort Benningben 1944-ben legalább tizenkét hétig tartott. Ez idő alatt végigszenvedünk harminc mérföldes erőltetett meneteket, tartunk lőgyakorlatokat, sárban kúszunk, miközben folyamatosan lőnek a fejünk fölött – egyszóval minden értelmetlen gyötrelmet, amit csak ki tud eszelni a katonaság.

A szakaszunkban van egy fiatal srác, Birnbaumnak hívják (a neve azt jelenti, hogy „körtefa”). Zsidó, és ő tényleg katona akar lenni, hogy németeket ölhessen. Sokkal inkább tisztában van a hitleri borzalmakkal és rasszizmussal, mint mi.

Birnbaum reménytelen eset; igazi két lábon járó szerencsétlenség, egy kölyökképű kétbalkezes marha. A legegyszerűbb dolgokat se tudja rendesen megcsinálni, a zubbonya begombolása is kihívást jelent számára. Még segítséggel is alig tudja elfogadható állapotba hozni az ágyát a reggeli ellenőrzésre. Nem szándékosan ekkora barom. Tényleg igyekszik mindent megcsinálni, amit kérnek tőle. Szánalmas egy figura. Könnyek szöknek a szemembe, amikor látom, milyen elszántan koncentrál, hogy megoldjon valami végtelen egyszerű feladatot. Valahogy mindig mindent elront, akárhányan próbálunk neki segíteni.

A szombat reggeli szemlén a szerencsétlen Birnbaumnál mindig találnak valamit; hol a hevedere van megcsavarodva, hol a gyalogsági ásója koszos, máskor a bögréjében találnak egy kis odaszáradt kávémaradékot, vagy a rohamfelszereléséből hiányzik valami életbevágóan fontos eszköz. A katonaság nem csak az egyént bünteti. Birnbaumot beosztják konyhai szolgálatra vagy valami más piszkos munkára, például latrinapucolásra. Valamint az egész rajnak vagy szakasznak megvonják a hétvégi kimenőjét.

Az egyik szemle után az egész századnak törlik a hétvégi eltávját. Szóval nem csak színtiszta altruizmusból próbálunk segíteni Birnbaumnak. A tisztesek és a tisztek szemmel láthatóan képtelenek beletörődni, hogy Birnbaumból soha nem lesz igazi katona. Megteszünk minden tőlünk telhetőt, de minél jobban igyekszünk, annál rosszabbul sülnek el a dolgok.

A napi fegyverellenőrzést egy végtelenül rosszindulatú hadnagy végzi. A kiképzőosztag tagja, aminek cadre a neve, de két szótagnak ejtik, nem úgy, mint a franciák. Perkins hadnagy Tennessee-ből érkezett, korábban a Tennessee-i Nemzeti Gárda tagja volt, és nagyon rászáll szegény Birn-baumra.

Egy alkalommal végre sikerül Birnbaumot átnyomnunk a kaszárnyaszemlén. Zsinórban két hétvégi kimenőnket is megvonták már miatta, ezért nagyon elszántak vagyunk. Tisztára súroljuk a hevederét, kipucoltuk a bakancsát, addig gyakoroltatjuk vele a fegyverforgatást, míg tökéletesen tudja, vagy legalábbis olyan tökéletesen, amennyire egy ilyen nyomorulttól, mint Birnbaum, elvárható. Már csak a fegyverellenőrzés van hátra kint a gyakorlótéren.

Az én feladatom kitisztítani a fegyverét. Tejesen szétszerelem. Addig pucoválom a csövét egy ronggyal, míg egy porszemnyi piszok sem marad rajta. Kikapargatom a tusaborító lemez mellé száradt retket, beolajozom a hevedert, sőt még az ütőszeget is fényesre súrolom. Végül lopok egy kis acélgyapotot a kantin konyhájáról. Szigorúan tilos acélgyapotot végighúzni egy Ml puska csövén, de ezzel a módszerrel lehet a legbiztosabban elérni azt a szintű fényességet, amelyet az ellenőrzést végző tisztes elvár, amikor hüvelykujja körmét tükörként használva belenéz a fegyver csövébe. A cső egész hosszában a körme rózsaszínjét akarja látni, amelyet csak a huzagolás vékony, kecses vonala szakít meg.

Egyszóval készen állunk a mindent eldöntő ellenőrzésre. Alaposan megvizsgáljuk Birnbaumot, nincs-e félregombolva a zubbonya, beállítjuk a sapkáját a katonaság által előírt módon, kétujjnyival a jobb szemöldök fölé. Röviden átvesszük vele, hogyan ne koszolja össze a puskatust, amikor „pi-henj”-t vezényelnek. Elgyakoroljuk vele, hogyan emelje fel a puskát a lehető leggyorsabban, amikor meghallja a „fegyverrel tisztelegj” vezényszót. Biztosra vesszük, hogy Perkins megint kipécézi magának Birnbaumot, mindig megteszi.

Az egyik legeszementebb dolog az egész procedúrában a fegyver tisztaságának rituális ellenőrzése. Felsorakozunk egyvonalban, és magunk mellett tartjuk a fegyvert. A tiszt elkiáltja magát, hogy „vigyázz”, aztán „fegyverrel tisztelegj”, majd „fegyverellenőrzés”. Mire mindnyájan az előírt módon magunk elé tartjuk a puskát, és hüvelykujjal kipattintjuk a závárzatot. Az ellenőrzést végző tiszt ekkor elsétál előttünk, végigmér minket, hátha megakad a szeme valami rendellenességen: egy ferdén álló sapkán, egy kigombolódott gombon, egy porszemen, akármin. Aztán találomra megáll egy baka előtt, és alaposan szemügyre veszi. Ilyenkor bármi előfordulhat; van, hogy kérdéseket tesz fel neki, vagy valamelyik ruhadarabját, esetleg a haját véleményezi. Amihez csak kedve van.

Általában egy tisztes lohol a nyomában, jegyzeteli, amit a tiszt mond, és raportra hívja a katonákat. Ez nem jó. Amikor a tiszt megáll az ember előtt, a legvalószínűbb, hogy a puskáját fogja megvizsgálni. Ezt azzal kezdi, hogy kikapja a fegyvert az illető kezéből. Ha jól csinálja – az ő szempontjából jól; a bakáéból rosszul –, akkor a tus pont lágyékon vágja szerencsétlen katonát. Az a célunk, hogy addig gyakoroljuk a fegyver elengedésének tökéletes ütemét, hogy ideális esetben a tiszt elejtse a puskát.

A szemét és a vállát figyeljük, abból próbáljuk kitalálni, mi a szándéka. Megpróbál átverni. Ha úgy ejtjük el a fegyvert, hogy ő nem nyúl érte, végünk van. Csak abban reménykedhetünk, hogy sikerül időben elengedni, és nem vágnak tökön a tussal. A kisördög azonban mindnyájunkban ott motoszkál, és titokban azért imádkozunk, hogy megtörténjen a csoda: a tiszt a fegyverért nyúl, elvéti, és a puska a földre zuhan. Hallottunk már ilyen esetről, de látni még soha nem láttuk. A szabályzat szerint, ha egy tiszt elejt egy fegyvert, akkor azt kötelessége kitisztítania a katona megelégedésére.

Birnbaum soha nem fog eljutni arra a szintre, hogy egy tisztje elejtse a fegyverét. Azon dolgozunk, hogy az azonnali kasztrálástól megóvjuk. Ilyet láttam már jó néhányszor: a szerencsétlen baka a porban csúszva markolássza a tökeit, és próbálja visszafojtani az üvöltést. Birnbaummal eddig kétszer fordult elő, az egyik alkalommal lehányta Perkins bakancsát. De ezúttal jó ütemben engedi el. Egy emberként lélegzünk fel. Perkins megvizsgálja a tusaborító lemezt, az illesztéseket, az elsütő szerkezetet, aztán bedugja a hüvelykujját a csőbe. Magabiztos vagyok. Közvetlen az előtt vizsgáltam meg a csövet, hogy villanyoltás előtt felraktuk a fegyvertartó állványra. Makulátlanul tiszta volt.

Perkins hadnagy hosszasan tanulmányozza a puskacsövet. Oldalra billenti, hogy jobban essen rá a fény, a másik szemével is megnézi. Elfehéredik az arca. Aztán elvörösödik. Kettővel jobbra állok Birnbaumtól, és fogalmam sincs, mi lehet a gond. Perkins hadnagy előbb lesüti a tekintetét, majd az égre emeli. Átadja a fegyvert a mögötte álló Muller tizedesnek. Muller bedugja lerágott körmű hüvelykujját, aztán olyan hosszú ideig bámulja a puska csövét, hogy majd kiesik a szeme. Remegni kezd a keze. Perkinsre pillant, majd újra a fegyverre néz. Az állkapcsa is remeg, mintha nem tudná eldönteni, hogy eltátsa a száját a döbbenettől, vagy inkább dühödten összeszorítsa. Közel tolja a képét Birnbaum arcához.

– Birnbaum katona, mi a jó büdös francot művelt ezzel a puskával?

– Kitisztítottam, uram.

Birnbaum büszkén kihúzza magát. Egy tizedest sosem szólítunk uramnak, ez csak a tisztek kiváltsága, de ez a függelemsértés most megtorlatlan marad.

Muller vesz egy mély lélegzetet, és újra belenéz a csőbe. Perkins hadnagy elveszi Mullertől, és ő is belenéz még egyszer, mintegy igazolandó legsötétebb félelmeit.

– Közlegény, mi a tetves kurva élettel tisztította meg ezt a fegyvert, kénsavval?

– Acélgyapottal, uram, acélgyapottal!

Az egész raj hallja Birnbaumot, érzem, ahogy csorog az izzadság a hátamon. Perkins hadnagy Mullerhez fordul.

– Tizedes, rendelje be ezt az embert kihallgatásra.

Utána Birnbaumhoz fordul.

– Közlegény, addig nem hagyhatja el a körletet, amíg össze nem ül a hadbíróság.

Most az egyszer a mi kimenőnket nem vonják meg, de szerencsétlen Birnbaum ott marad egyedül a kaszárnyában.

Mielőtt kimegyek a városba, megkérdezem tőle, mi a franc történt. Nem értem a dolgot. Kiderül, hogy Birnbaum, nagy igyekezetében, nehogy hibát találjanak nála, egész éjjel fent volt, és a sötétben órákon keresztül suvickolta acélgyapottal a fegyver csövét.

Később sikerül vetnem egy pillantást az ominózus fegyverre, de az már egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy Ml puska Birnbaum olyan buzgó volt, hogy teljesen lekoptatta a huzagolást a cső belsejéről, és gyakorlatilag tizenkettes kaliberű sörétes puskává alakította. Tisztának tiszta, azzal nincs gond; de egy átlagos harmincas lövedék valószínűleg kicsúszna belőle, vagy minimum összevissza szitálna a levegőben, miután elsütik a fegyvert.

Birnbaumot rögtönítélő hadbíróság elé állítják; nyolcvanhét dollár büntetést kap, meg kell térítenie a fegyver árát. Az összes cuccát elviszik a körletből, és máshová vezénylik. Egyikünk se találkozik vele többet. Attól fogva a rajunkat „Acélgyapotnak” csúfolják.

Remélem, Birnbaum túlélte a háborút. Valószínűleg jó katona lett belőle. Már ha létezik olyan egyáltalán.

Williams

Az egyik barátom, egy Williams nevű srác volt a felelős Birnbaum felkészítéséért a fegyverellenőrzésre. A hadbírósági tárgyalás után a fejébe veszi, hogy bosszút áll Birnbaumért, és eléri, hogy Perkins elejtse a puskát. Kétségkívül van valami csábító az ötletben, ezért sikerül engem is rávennie, hogy részt vegyek benne. Órákon keresztül állunk egymással szemben, és gyakorlunk. Felváltva játsszuk a hadnagy szerepét, és különböző apró trükkökkel próbáljuk elérni, hogy a másik elvétse a mozdulatot. Mindkettőnknek könnyebben megy a tiszt szerepe, mint az ellenőrzésre váró bakáé. Ennek ellenére félelmetesen gyorsakká válunk abban, hogy mikor kell elengednünk a puskát. Eljutunk arra a pontra, amikor a szem vagy a test egyetlen apró jeléből is ki tudjuk olvasni a szándékot. Esküszöm, Williams képes a gondolataimban olvasni. Amelyikünknek sikerül elérnie, hogy a „tiszt” elejtse a fegyvert, az nyer negyed dollárt a másiktól. Két hét elteltével három dollár mínuszban vagyok. Szép kis summa, tekintve, hogy a zsoldom mindössze havi ötvennégy dollár.

Végül letudjuk a kiképzést, és már csak egy nagy díszszemle vár ránk, utána hajóra raknak. Vagy átkerülünk egy másik gyaloghadosztályhoz, vagy egyenesen átdobnak Európába tartaléknak. Nagyon úgy fest, hogy az a rengeteg puskadobató gyakorlás pocsékba megy, pedig Williams a fél karját odaadná, ha sikerülne beugratnia a hadnagyot.

Valami miatt Birnbaum óta egyetlen tiszt vagy tisztes se állt meg előttünk, és nem nyúlt a puskánk után. De aztán a nagy napon, a díszegyenruhás katonai szemlén végül megtörténik. Csak éppen nem úgy, ahogy kellene. Perkins hadnagy és egy százados ugyanis nem Williams előtt áll meg, hanem előttem. Tudhattam volna, hogy ez lesz, Williamset sosem csesztetik. Olyan, mintha skatulyából húzták volna ki, tökéletes a megjelenése, nincs rajta semmi kifogásolnivaló. Soha nem fogok eljutni a tökéletességnek erre a szintjére.

Nincs időm gondolkodni. Annyi sok gyakorlás után automatikusan cselekszem. Perkins szemének egyetlen apró villanására elengedem a puskát. A fegyver megpördül, és a földre zuhan, az irányzék felsérti az utána kapó Perkins ujját. Tudom, hogy Williams biztosan majd' kiugrik a bőréből örömében. Ugyanakkor csalódott is, amiért ismét szó nélkül elmentek előtte. Én egyszerűen csak félek. Meredten bámulok magam elé, kezem még mindig a „fegyverrel tisztelegj!” pozícióban. Nem nézek le a puskára. Perkins vet egy pillantást felsértett ujjára, aztán eltartja magától, nehogy összevérezze az egyenruháját. A szemembe néz.

– Pihenj.

Felveszem a „pihenj” testtartást, ami katonai nyelven azt jelenti, hogy negyvenöt centiméter széles terpeszben, merev lábbal várom a további parancsokat. Ha a fegyverem nálam lenne, akkor ennek „díszszemle pihenj” lenne a neve.

– Közlegény, ha a szemle véget ért, hozza be ezt a fegyvert a századirodára.

– Igen, uram.

Sarkon fordul, és a kezét még mindig eltartva magától otthagy minket. A százados folytatja a szemlét. Tudom, hogy Perkins „privátraportra” hívott, és már előre félek, mi vár rám.

A puska még mindig a földön hever a porban. Lehajolok és felveszem. Ezzel valószínűleg legalább öt katonai előírást megszegek, de nem érdekel. Imádom azt a puskát. Több heti munkámba került, mire kiismertem, és gondosan beállítottam magamnak. Kétszáztól ötszáz méteres távolságig bármit eltalálok vele. A mai napig emlékszem a sorozatszámára: 880144.

A sok őrültség közül az volt az egyik, hogy amikor végül átdobnak minket Európába, kapok egy új fegyvert, egy olyat, amit nem volt időm beállítani, egy olyat, amit egyáltalán nem ismerek. Semmilyen érzelmet nem táplálok az új puskám iránt. Embereket ölök vele, de soha nem érzem a magaménak. Mintha nem lenne hozzá semmi közöm. Talán éppen ez a cél. Minél személytelenebbé tenni az egészet.

Amikor visszamegyünk a kaszárnyába, Williams alig bír magával az izgatottságtól. Félrevon és magával húz a mosdóba. Van nála egy papírtasak tele szénporral meg egy tubus ragasztó, amit repülőgépmodellek összeillesztéséhez szokott használni. Bambán figyelem, ahogy a szénport összekeveri a ragasztóval, majd ezt a masszát beleönti a csőbe és az elsütő szerkezetbe. Közben remeg a dühtől és az örömtől.

– Most aztán lesz min dolgoznia annak a rohadéknak… „Birnbaum bosszúja.” Legszívesebben egy csomag acélgyapotot is beleraknék.

Van egy olyan érzésem, hogy az már túl sok lenne, még a végén kivégzőosztag elé állítanak.

Williams elkísér a századirodáig, ahol leadom a fegyvert. Utána visszasietünk a kaszárnyába. Másnap reggel az írnok hozza vissza – mintha új lenne. Ellenőrzöm a sorozatszámot, stimmel. Nem tudom, ki tisztította ki és hogyan. Szó nélkül adják át. Remélem, hogy Muller volt az. Abban biztos vagyok, hogy nem Perkins. De ha tippelnem kellene, az írnokra tenném a zsetonjaimat.

Három nappal később hajóra szállunk. A dél-karolinai Fort Jacksonba küldenek egy gyaloghadosztályhoz. Remélem, soha többé nem találkozom Perkins hadnaggyal.

Corbeil

A kiképzés során ismerkedem meg Corbeillel, aki az alattam lévő priccsen alszik. Azon kevesek közé tartozik, akiknek nem csak érettségijük van. Mesterképzésre járt a Columbiai Egyetemre, amikor besorozták. Még nálam is jobban gyűlöli a katonaságot. Filozófia szakos volt, az egzisztencializmusból akarta írni a szakdolgozatát, és az egész háborút egy felesleges és indokolatlan ostobaságnak tartja, ami kettébe töri az életét. Max a keresztneve, és állandóan olvas. A könyveinek legalább a fele franciául van, otthonról küldik neki őket. Azt mondja, hogy a laktanya könyvtára egy nagy rakás szar. Bevallom neki, hogy azt se tudom, hol van a könyvtár. Az egyik hétvégi kimenőről egy ébresztőórával tér vissza a városból. Na már most, a katonaságnál az utolsó dolog, amire az embernek szüksége van, az egy ébresztőóra.

A napirend szerint még mielőtt felkelne a nap, nagyjából fél hatkor, az ügyeletes tizedes bejön, és felüvölt mindenkit. Biztosra akar menni, hogy mindenki felkeljen, ezért üvöltve rugdossa az ágyakat, ahogy a sorok között halad. Ha valaki a fejére húzza a takarót, annak lerángatja az ágyneműjét és a földre hajítja. Ez azt jelenti, hogy az illető kezdheti elölről az egész ágyazást.

Többségünk azt csinálja, hogy a szombati szemlére beágyazunk, aztán egész héten csak ki- és becsusszanunk a takaró alá. Azok a takarók mintha hozzá lennének ragasztva az ágyakhoz. Értékes perceket nyerünk ezzel a mosdóban, mielőtt ránk szabadulna az egész horda.

Hatkor már az udvaron sorakozunk felöltözve, megborotválkozva, sapkában, makulátlanul tiszta fegyverrel. Névsorolvasás, napiparancs, néhány kedves szó Mullertől és Perkinstől arról, hogy micsoda rohadt patkányok vagyunk, majd irány a kantin reggelizni. A konyhaszolgálatosokat már HAJNALI NÉGYKOR kiverik az ágyból.

Hitetlenkedve nézek Corbeilre.

– Minek neked egy ébresztőóra?

Corbeil a füléhez emeli az órát, és elmosolyodik.

– Ez a kis ketyegő fog kijuttatni innen.

Agyára ment a sok olvasás, gondolom. Anyám mindig azt mondta, hogy aki túl sokat olvas, az előbb-utóbb megkattan.

Este hallom, ahogy felhúzza az óráját. Kihajolok az ágyból, és látom, amint berakja a párnája alá. Az éjszaka kellős közepén felébredek rá, amikor megszólal. Viszonylag éberen alszom. Néhány percig mozdulatlanul fekszik, azután óvatosan kicsusszan az ágyából, és letérdel a földre. A fölső takarót is lehúzza maga mellé, azután, még mindig térden állva, lepisálja az ágyat; jobbra-balra spriccel a slaggal. A zseblámpája fényénél újra beállítja az ébresztőórát, fogja a még mindig száraz párnát, és elvackolja magát a padlón.

Nem sokkal öt óra után, még mielőtt bejönne a torkaszakadtából üvöltő tizedes, megint hallom, hogy megszólal az óra. Corbeil fölpattan, elrejti az ébresztőórát a kaszárnya egyik keresztgerendája fölé, majd visszabújik az ágyba.

Névsorolvasás után beviszi a nedves ágyneműt az ellátmányi irodába, és kap helyette újat. Így megy ez egy hétig, minden áldott reggel. Muller őrjöng a dühtől. Elküldi Corbeilt a rendelőbe. Ott adnak neki valami gyógyszert, de nem veszi be. Felajánlja nekem. Egy hét után az ellátmányis nem ad neki több tiszta ágyneműt, és elviteti a bűzlő matracot.

Corbeil attól kezdve csak egy szimpla takaróval alszik a priccs fémbordáin. De az óra továbbra is minden éjjel megszólal, és a sötétben hallom, ahogy lehugyozza a lepedőként szolgáló takarót. A bűz kezd egyre elviselhetetlenebb lenni az ágyunk körül.

Amennyire meg tudom ítélni, Corbeilen kívül én vagyok az egyetlen, aki tudja, mi történik. Két hét után Corbeilt újra elküldik orvoshoz, aztán egy pszichiáterhez. Amikor velünk van, és nem éppen a rendelőben csücsül, ugyanúgy teszi a dolgát, mint mindenki más.

Muller teljesen rászáll Corbeilre, „húgyosnak” hívja, meg mindenféle más alpári neveket talál ki neki. Corbeil nagyon alázatosan viselkedik, bocsánatot kér mindenért. Szerez valahonnan egy vödör meleg, szappanos vizet, és felsúrolja a vizelettel átitatott padlóléceket az ágya alatt. Mindenkitől elnézést kér, és állítja, hogy egész életében ezzel a problémával küszködött. Amennyire tudom, semmi baja nem volt, amíg meg nem vette azt az átkozott ébresztőórát.

Egy nap nem jön vissza a rendelőből. Majdnem egy hétig nem látjuk. Kölcsönveszek néhány könyvet a szekrényéből. Egy szót se értek belőlük, még azokból sem, amelyek angolul vannak.

Újra átalszom az éjszakákat, és a bűz is kezd csökkenni.

Corbeil mosolyogva tér vissza. Kiutaltak neki egy új matracot, ágyneműt, takarót. Aznap éjjel megint felébredek arra, hogy megszólal az óra. Hallom, ahogy végigcsinálja az egész procedúrát. A számra kell tapasztanom a kezem, nehogy hangosan felröhögjek, és az egész ágy rázkódik alattam. Corbeil feláll, és rám néz.

– Nyugi, Wharton, már nem tart sokáig. Holnapig még bírd ki.

Beállítja az óráját, és visszafekszik aludni. Muller tizedes üvöltve, kiabálva átkozza Corbeilt. A tiszteseknek tilos megütni a közkatonákat, de Muller nagyon közel áll hozzá. Belehajol Corbeil arcába, az orruk majdnem összeér, csak úgy fröcsög a nyála. Azt üvölti, hogy Corbeil ezzel az egész amerikai hadsereget megsérti. Őrjöngve káromkodik, kimosatja Corbeillel a takarókat, az ágyneműket, és kirakatja a matracot szellőzni.

De Corbeilt már nem lehet leállítani. Ismét elviszik valahova. Az ébresztőóra még mindig a rejtekhelyén pihen. Várok. Aztán három nap múlva, amikor visszatérünk a délutáni terepgyakorlatról, ott van Corbeil. Éppen a szekrénye tartalmát pakolja bele egy nagy vászonzsákba. A sima egyenruháját viseli, nem a gyakorlóruhát. Rám mosolyog. Megvárom, míg kettesben maradunk. Mindenki a mosdóban van. Egész nap kint izzadtunk terepgyakorlaton, megtanultuk, mi a különbség a kúszás és a mászás között. Úgy mászol, mint egy csecsemő, és úgy kúszol, mint egy kígyó. Vagy legalábbis azt hiszem, de lehet, hogy fordítva.

Lerakom a puskámat a fegyvertartó állványra. Tiszta sár vagyok, por és izzadság keveréke.

– Na, mi a helyzet?

– Megcsináltam. Megyek haza. Leszereltek. Három nap múlva otthon leszek. Még éppen időben, mielőtt véget érne a pótbeiratkozás. A hivatalos diagnózis „enurézis”. Az amerikai hadsereg nem tudja hasznomat venni. Mindjárt elsírom magam.

Elmosolyodik, és felugrik az óráért.

– Tessék, ez a tiéd. Ajándék, amiért csendben maradtál és nem árultál el. Ne haragudj, hogy felébresztettelek, és a bűzért is elnézést, de nem akarok meghalni. A hullák sokkal büdösebbek.

Szóval sikerül megúsznia a hadsereget. Néhány napon belül kapunk helyette egy másik pofát, a neve Gettinger. Gettinger velünk tart Fort Jacksonba, és sok mindenen megyünk keresztül együtt. Metz közelében hal meg. Egy dolgot azért megtanulok ebből az esetből: nem haszontalan, ha az ember egyetemre jár.

Logan

Nagyjából két héttel az ébresztőórás buli után a századiroda faliújsága előtt állunk. Egy Logan nevű sráccal vagyok. Az ohiói Steubensburgból jött, és ő az egyetlen, aki a havi zsoldján felül otthonról is kap pénzt.

Logannek havi százötven dollárt küldenek. Logannek jó oka van gyűlölni a katonaságot.

Kadét volt a légierő iskolájában. Zászlóaljparancsnok lett belőle az osztályában. A tisztavató ünnepségre készülődtek, mindnyájukat alhadnaggyá nevezték volna ki. Logan a zászlóaljával gyakorlatozott – menetelés, díszlépés satöbbi –, amikor hátulról elütötte egy dzsip. Három hetet töltött kórházban, több bordája eltört, és megrepedt a kulcscsontja. Amikor kiengedték, egészségügyi okokból alkalmatlannak ítélték arra, hogy a légierőnél szolgáljon, és áthelyezték a gyalogsághoz.

Bár teljesen szabályellenes, még mindig megvan az alhadnagyi egyenruhája az aranyszínű stráfokkal. Nem sokkal az előtt rendelte meg, hogy elcsapták. A tiszteknek maguknak kell megvásárolniuk az egyenruhájukat. Logan még most, közlegényként is csináltatott ingeket és gyakorlóruhát visel. Tisztíttatja és vasaltatja őket. A hiányzó rangjelzéseket leszámítva sokkal inkább látszik tisztnek, mint a valódi tisztjeink.

Aznap egy hirdetményt találunk a faliújságon, amelyben két önkéntest keresnek „szakácssegédnek”. A „szakácssegéd” katonai nyelven konyhaszolgálatost jelent. Éppen túl vagyunk egy borzalmas terepgyakorlaton, egész nap gázmaszkban meneteltünk, miközben könnygázzal bombáztak minket. Ennél minden csak jobb lehet.

Logan becsúsztatja a hirdetményt egyik méret után készült zsebébe. Felsétálunk a századirodára, és hivatalosan felajánljuk a szolgálatainkat Reilly-nek, a századírnoknak. Azt mondja, mi vagyunk az első jelentkezők; mi tudjuk, hogy egyben az utolsók is. Másnap névsorolvasás után szólnak, hogy jelenjünk meg a századirodán.

Gross hadnagytól, az ügyeletes tiszttől megtudjuk, hogy kiemelnek minket a normál szolgálatból, és átmenetileg Mooney őrmester, a szakács segítői leszünk. Azonnal jelentkeznünk kell a konyhán Mooney őrmesternél. Tisztelgünk, és rögtön elkezdünk aggódni. Túl könnyen megy az egész. A katonaságnál általában ostobaság bármire is önként jelentkezni.

Most az egyszer azonban tévedünk, a munka ugyanis tényleg nagyszerű. Mooney kövér és rendetlen. Szeret jókat enni és inni, de utál főzni. Ha a kezembe kerül a Beetle Bailey című képregény, mindig Mooney őrmester jut róla eszembe.

A munkánk abból áll, hogy hajnali négykor felébresztjük a konyhaszolgálatosokat, átparancsoljuk őket a konyhába, kiosztjuk a feladatokat, és felügyeljük, hogy hétre elkészüljön a reggeli. Elméletileg semmi mást nem kell csinálnunk, mint arra ügyelni, hogy a konyhaszolgálatosok elvégezzék a munkájukat. Éjszaka fent kell maradnunk addig, amíg a konyhát és az étkezőt ki nem takarítják, hogy másnap lehessen benne reggelizni.

A dolog attól válik igazán nagyszerűvé, hogy minden munkanap után kapunk egy nap szünetet. Ha a századírnok és az ügyeletes tiszt is beleegyezik, a szabadnapunkon akár a városba is kimehetünk. Ráadásul ebéd után és vacsora előtt akkor is marad néhány óránk arra, hogy felváltva visszamenjünk a kaszárnyába, és pihenjünk egy kicsit, amikor szolgálatban vagyunk. Igazi luxus. A Corbeiltől kapott ébresztőórának nagy hasznát veszem.

A konyhaszolgálatosok irányítóit a seregben pont annyira szeretik, mint azokat az elítélteket a sitten, akik a jó magaviseletükért cserébe bizonyos engedményeket kapnak. Spicliknek tartják őket, akik eladták a lelküket az ördögnek. Logannel elhatározzuk, hogy ezen változtatunk. Hatalmunk lényegében abból áll, hogy mi oszthatjuk ki a munkákat. Hatalmas különbség van a legkönnyebb, a felszolgálás és a terítés, meg a legnehezebb, a mosogatás között. Azonnal bevezetjük azt a rendszert, hogy érkezési sorrendben lehet választani. Aki elsőnek jön, viheti a legkönnyebb melót. Néhány alkalommal, amikor szabadnapos vagyok, még az ébresztőórámat is kölcsönadom.

Aztán rászokunk, hogy esténként egyre több dolgot előkészítünk másnap reggelre, így nem kell olyan korán keltenünk a konyhaszolgálatosokat. Fenséges reggelivel várjuk őket: tükörtojás, négy-öt csík sült szalonna, narancslé, zabpehely, tej és kávé. Senki másnak nincs ilyen jó dolga, csak nekik – meg persze nekünk. Kiderül, hogy Logan nemcsak a jó ruhákat szereti, hanem a jó kajákat is, és remekül tud főzni, igazi ínyenc.

Amíg a konyhán minden rendben van, a szakács nem izgatja magát. Hat előtt soha nem jön le. Szép lassan elérjük, hogy a konyhaszolgálatosokat hajnali négy helyett csak ötkor kelljen felébresztenünk. Mivel egyikünk sem az az agresszív fajta, fokozatosan magunk mellé állítjuk őket, vagy mi állunk át az ő oldalukra, ahogy tetszik. A lényeg az, hogy mindenkivel jóban vagyunk.

A szakács elégedett, mert a munkát elvégeztetjük, így neki alig kell csinálnia valamit. Mindenféle trükköket eszelünk ki, amikkel hatékonyabbá tehetjük a dolgokat.

Logannel kidolgozunk egy rendszert, amelynek segítségével sikerül elérni, hogy a tűz egész éjjel ne aludjon ki; villanyoltás előtt nedves újságpapírba csomagolt briketteket rakunk a tűzhely alá. Így a konyhaszolgálatosok meleg konyhába jönnek be reggel, ahol az asztalok már meg vannak terítve, a munka nagy részét pedig már előre megcsinálták. Kezdjük azt gondolni, hogy remek dolog szakácsnak lenni. Mooney őrmester azt javasolja a feletteseinek, hogy küldjenek el minket főzőiskolába. Ráadásul a mi századunk az egyetlen, ahol a katonák könyörögnek, hogy konyhaszolgálatosok lehessenek. Logannek az az ötlete támad, hogy ha sikerülne elérni, hogy mi jelöljük ki a konyhaszolgálatosokat, akár pénzt is kérhetnénk érte!

Fokozatosan rájövünk arra is, hogy a kaja, amit felszolgálunk, azért olyan borzalmas, mert rosszul van elkészítve. Pedig elvileg az egész országban nekünk kellene a legjobb ellátásban részesülnünk. Királyi fejadagokat kapunk. Hatalmas sertésszeletek érkeznek a konyhára, amikor a polgári lakosságnak alig jut hús, erre a szakács fogja, és belevágja mindet a forró vízbe. Aztán kiveszi és még vizesen bedobja mindet az olajos serpenyőkbe, hogy úgy nézzenek ki, mintha meg lennének sütve. Az ízük azonban olyan, mintha kartonpapírt rágcsálna az ember, és kemények, mint a cipőtalp. Csak úgy néznek ki, mintha sertésszeletek lennének. Rábeszéljük a szakácsot, hogy engedjen oda minket a főzéshez, és ahogy egyre jobban átvesszük tőle a munkának ezt a részét is, úgy süllyed egyre mélyebbre saját külön bejáratú páclevébe, az alkoholba.

Logan megtanít főzni. Marhaszeleteket készítünk Stroganoff módra a megszokott párolt, fokhagymás trutymóval leöntött mócsingok helyett. A roston sült bifszteknél még választhatnak is a katonák, hogy véresen kérik-e vagy jól átsütve. Nem kis feladat ezt megoldani, amikor kétszáz embert kell egy óra alatt megebédeltetni. A konyhaszolgálatosok is belelkesednek. A százados előlépteti a szakácsot.

Nagyjából ebben az időszakban nyílik néhányunknak először lehetősége arra, hogy több napi szabadságra menjen. Hazautazom Kaliforniába a szüleimhez, ahová Philadelphiából költöztek, miközben távol voltam. Úgy beszéljük meg, hogy amikor visszatérek, Logan is kiveszi a maga hosszú eltávját. Addig majd kétszer annyit dolgozik, mint eddig, mert most már a főzés is az ő reszortja. Az utazás tizenkét napig tart. Ha ehhez hozzáadom a tíznapos otthon tartózkodást, összesen huszonkét nap szabadságot kapok. Ráadásul a hétvégékkel trükközve ezt fel tudom tornázni huszonnégyre. Úgy érzem magam, mintha feltételesen szabadlábra helyeztek volna. Majdnem hat hónapig éltem börtöntöltelékként, és most végre kisétálhatok a laktanyából. Mint egy valóra vált álom.

Először meglátogatom a szüleimet Kaliforniában. Megismerkedem egy nővel, aki hat évvel később a feleségem lesz. Sokat táncolunk. Akkoriban remek szvingzenekarok játszanak Kalifornia déli részén. Táncolunk a Casa Mananaban és a Casa Ballroomban. Halljuk Jimmy Dorsey-t, Harry Jamest és az összes nagyágyút játszani. A táncparketten a férfiak többsége egyenruhában van. Remekül telik a szabadságom. Amikor visszatérek, döbbenten látom, hogy visszaraktak normál szolgálatra! Nem akarok hinni a szememnek!

Logan főzőiskolába jár, a szakácsot pedig lefokozták közlegénnyé. Másik szakács van helyette, akinek nincs szüksége segédekre. Újra egyszerű baka vagyok. Úgy érzem magam, mint akit kisemmiztek. És így is van!

Jóval később megtudom, hogy amikor az Ardennekben mindenkit, sofőröket, írnokokat, szakácsokat, de még a katonazenekar tagjait is harcolni küldik, Logan karon lövi magát egy karabéllyal. Ha ilyesmit csinál az ember, akkor azt úgy kell, hogy a cső fölé tartja a kezét, és egy ruhán keresztül lövi meg magát, vigyázva, nehogy csontot érjen a golyó. Azt hittem, Logan ennél azért ügyesebb. De az is lehet, hogy tényleg baleset volt.

2.

FORT JACKSON,
DÉL-KAROLINA

Hunt őrmester

Mielőtt behajóznak minket a tengerentúlra, áthelyeznek a Katonai Hírszerzés és Felderítéshez, röviden a KHF-hez. Valaki átnézte az adatlapomat, és megtalálta benne az IQ-tesztem eredményét. A K századtól átkerülök az ezredparancsnoksághoz.

Ez még a konyhai munkánál is jobb. Különleges kiképzést kapunk. Megtanítanak járőrözni, használni (a hadsereg számára) csúcstechnológiai eszközöket, mint telefon és rádió. Vezetünk dzsipeket, teherautókat és kétéltű járműveket is. A kétéltűekkel vízen is lehet közlekedni. Sőt még Benningbe is visszaküldenek ejtőernyős kiképzésre. Két hét alatt ötször ugrunk. A hatodikat már nem engedélyezik, mert azzal hivatalosan is ejtőernyősökké válnánk, és havi tizenöt dollárral több zsold járna nekünk.

A század törzsőrmestere nem mindennapi figura. Valószínűleg az egyik leggonoszabb ember, akivel valaha találkoztam, ennek ellenére állandóan mosolyog és nevet. Apró szemei vannak és nagy hasa. Hivatásos katona, valamelyik déli államból származik. Nem tudom, mennyire okos valójában, de amikor arról van szó, hogyan kell irányítani egy gyalogsági századot, valódi géniusz. Úgy irányítja a századot, mintha a saját magánhadserege lenne, és kimondottan az ő kedvéért állították volna fel. Mi, közlegények és mindenki más pedig a rabszolgái vagyunk.

A századparancsnok és a többi tiszt imádják, mert semmit nem kell csinálniuk. A századparancsnok csak dekoráció a század élén. Hunt őrmesternek kétszer is felajánlják a tiszti rangot, de mindkétszer visszautasítja. Jobban él, jobbakat eszik, és több pénzt keres a kis ügyleteivel, mint a századparancsnok.

De elkövet egy hibát. Túl mohó; és valahol valakinek feltűnik, hogy Hunt három nőnek küld házastársi járadékot három különböző államba. Trigámista. Azért tudta ilyen sokáig megúszni, mert maga írta alá a csekkeket. Van egy felesége Alabamában, egy Dél-Karolinában, egy meg Mississippiben. Hadbíróság elé állítják, és lefokozzák közlegénnyé. Valamint kötelezik, hogy fizesse vissza a jogosulatlanul felvett összeget. Meg is teszi. Addigra már gazdag ember lett belőle.

Bárki más Leavenworth-be, a katonai börtönbe kerülne ezért, ő azonban szól néhány lekötelezettjének, a tisztek pedig kedvelik. Áthelyezik a normál kaszárnyába, az átlag bakák közé, és kapunk helyette egy új törzsőrmestert.

Akiknek valaha kellemetlenséget okozott, mind úgy érzik, hogy eljött a törlesztés ideje, és rászállnak Hunt közlegényre. Pokollá teszik az életét. Borotvahabot nyomnak a fogkrémes tubusába. Minden este lehúzzák a lepedőt az ágyáról, és újra meg kell ágyaznia, ha le akar feküdni. A takarója alatt minden alkalommal talál valamit; pókot, skorpiót, kígyót, vízzel teli kotont, amit el lehet képzelni. Hunt azonban soha nem szól egy szót sem, csak mosolyog; ledobja a padlóra az ajándékokat, aztán megcsinálja az ágyát.

Minden létező módon megszívatják; vécépucolás, konyhaszolgálat, éjszakai őrség. Még a hitvány őrvezetők is csicskáztatják. Hunt csak mosolyog, kövér arcából alig látszanak ki apró szemei. Számomra így még félelmetesebb, mint régen. Az ingén még ott vannak a stráfok nyomai abból az időből, amikor törzsőrmester volt. Igyekszem távol tartani magam tőle.

Ő a legidősebb a században, beleértve a századparancsnokot is. Valószínűleg a harmincas évei vége felé járhat, öregembernek tűnik hozzánk képest. Nem felesel, mindent megcsinál szó nélkül, sőt még olyan dolgokat is bevállal, amiket nem lenne kötelező, például minden hajnalban ébresztő előtt az egész hálótermet felmossa. És senki nem ismeri nála jobban a katonai szabályzatot, betéve tudja minden egyes mondatát. Biztos vagyok benne, hogy ennek még rossz vége lesz.

Nem is kell hozzá sok idő. Valahogy sikerül kibuliznia, hogy a C századba vezényeljék. Azután rekordsebességgel elkezd felfelé kapaszkodni a ranglétrán. Minden új rangjelzést nagy, laza öltésekkel varr fel egészen addig, míg meg nem kapja a három felfelé és három lefelé mutató nyílból álló törzsőrmesteri váll-lapot. Azt jó szorosan odaférceli.

Utána elkezd embereket áthelyeztetni a mi századunkból a C századba. Nagyjából húsz közlegényt és őrvezetőt. Azt a húszat, akik a legkegyetlenebbül kínozták. Minden reggel rettegve állunk meg a faliújság előtt. Soha többé nem hallunk azokról a katonákról, csak a lefokozásukról jön néha hír, ha volt valamilyen rangjuk. Szép lassan kicsinálja őket, egyiket a másik után. Azóta tartok a nagydarab, mosolygós, kövér déliektől. Személyes vallásom részévé vált.

Víz

Fort Jacksonban a kiképzésünk utolsó része egy kétszer harminc mérföldes „víztúra”. Harminc mérföldet gyalogolunk oda, éjszakára letáborozunk, majd harminc mérföldet vissza. Mindezt egyetlen kulacs vízzel, szóval hatvan mérföldet kell megtennünk alig több, mint egy liter vízzel, ami nem valami sok, tekintve, hogy meleg, párás idő van.

Az egyik barátom, Pete azonnal meglátja a nagy lehetőséget a pénzcsinálásra. Összeforraszt vagy összeragaszt három tízliteres kannát úgy, hogy az egyiknek a tetejét, a másiknak az alját levágja; nem egészen értem, hogyan csinálja, de a lényeg, hogy sikerül neki. Még egy kis csapot is bele tud építeni. Figyelem, ahogy terepgyakorlat után ezzel bíbelődik a sötétben, és kezdem azt gondolni, hogy elment az esze.

Általában teljes menetfelszereléssel megyünk túrázni, amiben benne van az Ml puska, a muníció és a tölténytartó is. A felszerelés többi része a csajka, evőeszközök, takarók egy sátorponyvába csavarva, sátorrudak, sátorcövekek és alsónemű. Amikor a hátunkra vesszük, magasabban van a teteje, mint a fejünk, és mindennel együtt legalább harminc kiló.

Pete-nek több tíz liter víz van a csomagjában, de se a fél ponyva, se takaró, se sátorrúd, se sátorcövek nincs nála. Tudom, hogy harminc liter víz legalább harminc kiló, ezért az ő csomagja se könnyű. Amikor elindulunk, a hátára veszi a vizet. Meg kell hagyni, pont ugyanúgy néz ki, mint egy normális hátizsák.

A túra végén, a táborhelyen, mindenki majd szomjan hal. Nehéz útközben megállni, hogy ne igyon az ember, odakint pedig nincs egy csepp víz sem. A tisztek dzsipen teszik meg az utat, porfelhőbe burkolva minket, ahogy elszáguldanak mellettünk, nekik több marmonkanna víz az úti csomagjuk. Az eredeti terv az, hogy igyunk minél többet indulás előtt, aztán „ügyeljünk a vízfogyasztásra”. De mivel mindnyájan izzadunk és vizelünk, szerencsésnek mondhatja magát, aki fél kulacs vizet meg tud spórolni éjszakára és másnapra.

Összeragad a szám, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapad, a fogaim az ajkamhoz, az ajkaim egymáshoz. Néhány óra elteltével mindenkinek lóg a nyelve.

Pete két dollárt kér egy fél kulacs vízért. Legalább húsz kulacsnyi van a csomagjában, ami sok pénz. Sátorponyvát, takarót, sátorrudat és sátorcöveket azonban nem hozott magával. Nincs hol aludnia.

Mázlija van, mert enyhe az éjszaka. Az én sátorom mögött táborozik le. Fenyőágakat hordunk oda, hogy senkinek ne tűnjön fel.

A hadseregben a következőképpen megy a sátorverés. Minden bakánál van egy fél sátor, és amikor tábort vernek, összerakják a két fél ponyvát, leverik a sátorrudakat és a cövekeket, amelyekből pont annyi van kettőjüknél, amennyi egy sátorhoz kell.

Pete sátortársa, aki nincs benne a víz bizniszben, ott áll egy fél sátorral, amit nem tud felállítani. Jobb híján ő is elrejtőzik Pete mellé, és próbál aludni a fél sátorponyvája alatt. Látszik rajta, hogy nem repes az örömtől.

Pete-nek azonban nagyon bejön az eszement terv. Addig árulja a vizet, míg összeszed több mint negyven dollárt.

Ötöt odaad belőle hoppon maradt sátortársának, hogy befogja vele a száját. Elkövet azonban egy hibát: saját magának nem tesz félre egyetlen csepp vizet sem. Bár alibi szempontjából ez még jól is jöhet neki. Legalább olyan szomjas, ha nem szomjasabb, mint akármelyikünk. Majdnem túljárt a saját eszén is. Az az egy mázlija van, hogy a csomagja majdnem üres, a visszaúton nem nyomhat többet öt kilónál. De Pete legnagyobb problémája mégiscsak az, hogy imád kártyázni. Egy hét leforgása alatt elveszíti mind a harmincöt dollárt, még egy kicsivel többet is.

Természetesen egy ilyen simli nem maradhat titokban, hiszen az egész raj erről beszél. Végül a szakaszvezetőnek is a fülébe jut a dolog, és magához rendeli Pete-et. Megkérdezi tőle, hogy igaz-e a szóbeszéd. Pete mindent tagad, és azt állítja, hogy valaki kitalálta az egészet. Megmutatja, hogy nincs egy fillérje se, és addigra a kannáktól is megszabadult. Nincs semmilyen bizonyíték.

Biztos vagyok benne, hogy a tisztek jó poénnak tartják a dolgot, mert soha senki nem zaklatja miatta Pete-t, nem próbálják pokollá tenni az életét. De attól fogva mindenkinek ellenőrzik a menetfelszerelését, és a „víztúráink” most már élesben mennek.

3.

ÁTKELÉS

Doktor Smet

Végül készen állunk rá, hogy hajóra szálljunk. Tizenhat hónapon keresztül készítettek fel minket arra, hogy útnak induljunk a Csendes-óceán déli része felé. Gyakoroltuk a partraszállást, őserdei túlélőtúrákon és víztúrákon veszünk részt. Különleges felszerelést és új egyenruhát is kaptunk, amelyben harcolhatunk a csendes-óceáni hadszíntéren. Ez az a hely, ahová a legkevésbé akarunk menni.

Aztán az utolsó pillanatban új felszerelést kapunk. Esőkabát, gumicsizma, kötött gyapjúsapka, terepszínű jégeralsó lenyitható seggrésszel. Egy hosszú vonatút után, amelyet lefüggönyözött vagonokban teszünk meg, felterelnek minket a leghatalmasabb hajóra, amelyet életemben láttam. Ahogy megyünk fel a hajóhídon, úgy néz ki, mint egy fal kerek ablakokkal, sehol se látni a végét. Kiderül, hogy abban a pillanatban valóban ez a legnagyobb hajó a világon – a Queen Elizabeth. Mindössze öt nap alatt huszonhárom csomós sebességgel szeljük át az Atlanti-óceánt, kísérőhajó nélkül. Állítólag gyorsabbak vagyunk a tengeralattjáróknál, ezért nem kell attól tartanunk, hogy megtorpedóznak. Nekem azonban vannak kétségeim, alig veszem le magamról a mentőmellényt. Tizenötezren utazunk a hajón. Többségünk az első nap után tengeribeteg lesz. Az idő nagy részét egy kádban lebegve töltöm. A víz állandóan kiloccsan, ahogy a hajó imbolyog, de nagyjából működik a dolog. A víz teljesen kiszívja a bőrömet, de legalább nem vagyok tengeribeteg. Egyszerű fizika.

Nyolcan vagyunk összezsúfolva egy apró, kétszemélyes, harmadosztályú kabinba. A kantinba vezető sor olyan hosszú, hogy amint végez valaki az egyik étkezéssel, már állhat is be a következőbe, de a többség amúgy se eszik túl sokat.

Skóciában érünk partot, aztán egyik vonatról a másikra pakolnak minket. Elsötétített európai vonatok, szűk fülkék zsúfolásig megtöltve, fulladozunk az új egyenruhában és teljes menetfelszerelésben. Végül az éjszaka kellős közepén megérkezünk egy városka régi textilgyárába. A terv szerint itt rejtőzünk el. Hogy meddig, azt senki sem tudja. De ez lehetetlen. Egy egész hadosztály nem tud elrejtőzni, Angliába ráadásul folyamatosan érkeznek az újabb és újabb hadosztályok, hogy rejtekhelyükön várják a nagy pillanatot.

Gyakorlatilag foglyok vagyunk abban a büdös gyárban. Aztán valaki kideríti, hogy közvetlen előttünk egy négerekből álló ezred szállt meg ugyanott. Erre a tahó déli bunkók anélkül, hogy bárkit megkérdeznének, kihajigálják az összes matracot az ablakon, és a gyár udvarán elégetik őket. Attól fogva az ágyak vászonhevederein alszunk. Max Corbeil is így érezhette magát.

Az egyik eligazításon azt a feladatot kapom, hogy segítsek lepakolni a tisztek katonaládáját egy teherautóról. Fogalmam sincs, mit tarthatnak azokban a ládákban, de a súlyuk alapján akár hullák is lehetnek bennük. A századunkban túl sok a tiszt és túl kevés a közlegény.

Az egyik nehéz ládával alaposan megemelem magam. Biztos vagyok benne, hogy sérvet kaptam, remélem, hogy sérvet kaptam. Civil mentőautóval visznek kórházba. Az orvos azt mondja, varicocele. Nem tudom, mi az, de remélem, hogy komoly. Kiderül, hogy ez here-visszértágulatot jelent. Az egyik zacskómon kidagad egy ér. Ahogy hozzáérek, érzem a kezemmel; olyan, mint egy giliszta, de az orvos szerint ettől még nem vagyok „harcképtelen”. Néhány hét múlva jön a nagy átkelés, senki nem tud semmi biztosat, vagy ha tud, akkor sem mondja el.

Igyekszem minél többet panaszkodni, nyöszörögni, sóhajtozni. Kapok egy kis vászonzacskót, amit a tökeimre húzhatok. Átmenet egy fügefalevél meg egy szuszpenzor között. Amikor az első már kezd bűzleni, adnak egy másikat. Két nappal később az orvos megáll az ágyam előtt. Rám mosolyog.

– Normál körülmények között megműtenénk, de most háború van, és annyira nem súlyos, hogy mindenképpen operálni kelljen. A seregnél úgysem kell emelgetnie.

Látszik, hogy soha nem gyalogolt még teljes menetfelszerelésben.

– Pihenjen még egy kicsit, és nemsokára visszatérhet az egységéhez. Aggodalomra semmi oka.

Ezt úgy mondja, mintha visszatérni az egységemhez a legtitkosabb álmom volna és nem a mészárszékre küldene, hanem haza a családomhoz.

Miután elmegy, szörnyű kínokat állok ki; lelki fájdalmaim vannak. Könnyen lehet, hogy ez volt életem nagy lehetősége, hogy itt maradjak Angliában és civilként átvészeljem ezt az egész rohadt háborút.

Az elsődleges besorolásom szerint lövész vagyok. Ez a létező legrosszabb kategória. A második legrosszabb a felderítő, ez a másodrendű besorolásom, a harmadrendű azonban gépíró. A középiskolában tanultam még gépelni, és elég jó eredményt értem el a katonaság gépírástesztjén. Ez a titkos adu ászom, de annyira titkos, hogy talán soha nem fogom tudni előhúzni. Tudom, hogy ha az egységem továbbáll nélkülem, hasznomat vehetik Angliában. Mindent hajlandó vagyok legépelni, akár egy őrnagy háborús regényét is. Bármit. Viszketnek az ujjaim.

A következő alkalommal, amikor doktor Smet meglátogat, ismét kínok közt fetrengek az ágyon, de már inkább csak megszokásból. Tudom, hogy már nem érdeklik a heréim. Igen, uram, hatalmas szívességet tesz nekem azzal, hogy visszaküld az egységemhez. Ön a barátom, amiért megment attól a csúnya műtéttől. Szerintem azt várja, hogy kezet csókoljak neki.

De most valami miatt a jobb lábamat kezdi vizsgálgatni. Gyerekkorom óta van egy apró csontkinövés a jobb sarkamon. Ha új cipőt veszek, mindig felhólyagosodik. Az ilyennel az ember megtanul együtt élni. Doktor Smet megnyomkodja előbb az ujjával, aztán egy tűvel. Megpróbálja mozgatni. Közben azt kérdezgeti, hogy fáj-e, mire én csak vonyítok. Könnyek szöknek a szemembe. Felír valamit a kórlapomra.

Magával hoz egy másik orvost is, hogy nézzen meg. Még jobban szenvedek, de közben igyekszem úgy tenni, mintha bátor akarnék lenni. Azt mondja, ezt a kinövést sarkantyúnak hívják. Megkérdezi, hogy járás közben fáj-e.

– Igen, uram, fáj. Menetelés közben feldagad, vörös lesz, és azonnal hólyagok jelennek meg rajta.

Megint felír valamit. Talán kapok még egy esélyt az élettől, hogy itt maradjak Angliában.

További négy napot töltök a kórházban. Amikor lehetőségem nyílik rá, és senki nem látja, az ágy fémkeretének ütögetem a sarkantyúmat. A mosdóba menet sántítani kezdek. Most már annyira fáj, hogy a sántítást meg se kell játszanom. Egész éjjel fent vagyok és nyöszörgők kínomban. A nővérkék aszpirinnal tömnek, hogy hallgassak már el végre.

Másnap doktor Smet egy újabb orvossal állít be. Ez valami specialistának látszik. Hasra fordít, behajlítja a térdemet, minden irányba megmozgatja a bokámat, aztán ütögetni kezdi a sarkamat egy kis gumikalapáccsal.

Mondanom sem kell, hogy végigüvöltöm az egész procedúrát. Nem kell színlelnem, mert a sok ágyverdeséstől a lábam már olyan, mint egy adag darált hús. A két orvos félrevonul konzultálni. Talán most döntenek arról, hogy leszázalékolnak. Rokkantnyugdíjat fogok kapni. Kis idő múltán az új doki odalép az ágyamhoz. Kezében a kórlapom.

– Maga az ezredparancsnoksághoz tartozik, igaz, katona?

– Igen, uram, a KHF-hez.

– Akkor nem kell sokat gyalogolnia. Vigyázzon a lábára. Megint felír valamit. Aztán rám néz, és kacsint egyet. Az orvosok, különösen a katonaorvosok, soha nem szoktak kacsintani.

– Visszaküldöm az egységéhez. A nővérke majd bekötözi a lábát. Ügyes próbálkozás volt.

Így történt, hogy a későbbi festőt, mérnököt, tanárt, pszichológust és írót halálra ítélték, egy kacsintással!

Megremegett a lábam

Amikor visszatérek a matractalan gyárépületbe, végignyúlok a vászonhevedereken, és próbálok megbarátkozni a gondolattal, hogy még mindig a hadseregben vagyok, ugyanabban a hadseregben. Mindössze annyit értem el a szimulálásommal, hogy van két csinos kis golyózsákom meg egy fájós, bekötözött lábfejem. Alig egy órája vagyok ott, amikor megjelenik Diffendorf, a kopaszodó írnokunk. Ő volt az első, aki közölte velem azt a vidám tényt, hogy harmincéves koromra kevesebb hajam lesz, mint neki. Valószínűleg klasszikus példája ez az önbeteljesítő jóslatoknak. Akárhogy is, attól fogva állandóan az egyre magasabb homlokom miatt aggódom. Mostanra a homlokom már egészen a tarkómig ér, a fejem, mint egy tekegolyó.

Diffendorf ezúttal azt közli velem nagy vidáman, hogy a hírszerzés parancsnoka, Love őrnagy látni akar, méghozzá azonnal.

Átöltözöm, gondosan begombolom az ingemet, aztán az új bakancsomat beletörlöm a nadrágom fenekébe, hogy fényesebb legyen. Ostoba szokás. A bakancs tiszta, a fényes bőr pedig amúgy is belül van, a külső része durva, mint a kecskebőr. „Annál jobban magába szívja a vizet, drágáim.” Itatós bakancs.

Végigsietek ennek a nagy közép-angliai semmi kellős közepén elterülő Biddulph nevű városkának a főutcáján. A hírszerzés főhadiszállása a városházán van. Egyike azon kevés épületnek a városban, amelynek még mindig megvan a díszes, kovácsoltvas kerítése. Az összes többi kaput, kerítést, rácsot begyűjtötték, hogy ezzel is hozzájáruljanak a háború sikeréhez, beolvasztották, és gondolom srapnelt készítettek belőlük. Elviharzok a kapuban álló őrszem mellett. Thompsonnak hívják, és az ezredzenekarban trombitál. Ahogy elszáguldok mellette, megpróbálja elrejteni a cigarettáját.

Odabent Love asszisztense, Taylor fogad egy íróasztal mögött ülve. Tisztelgek, végigcsináljuk az egész katonai színjátékot.

– Wharton közlegény, azt hiszem, van egy megbízásunk a maga számára

– Igen, uram.

Látszik rajta, hogy élvezi ezt a katonásdit. Benyúl az egyik fiókba, és előhúz egy papírokkal és műanyag fóliákkal teli mappát.

– Úgy tudom, Jacksonban térképolvasásból és térképkészítésből kiváló eredményt ért el.

Elmosolyodik és rágyújt egy cigarettára Én persze még mindig vigyázzban állok, mert nem mondta, hogy „pihenj”. Eljátszom a gondolattal, hogy magamtól átmegyek pihenjbe. Valószínűleg észre se venné ez a seggfej. Aztán eszembe jut, hogy mi van, ha az a doki üzent neki valamit a kórházból, és ez most valami próba, amivel ki akarja ugratni a nyulat a bokorból. Nem szólok semmit. Továbbra is vigyázzban állok. Aztán, mintha csak olvasna a gondolataimban, megszólal:

– Pihenj, katona.

Megfelelő mértékben megroggyantam a lábam.

– Love őrnagy úgy gondolja, szükségünk lenne egy térképre erről a városról és a környékéről. Jobb minden eshetőségre felkészülni. Az ember sosem tudhatja. Ezek a nácik mindenre képesek, ott van az a Hess, aki gyakorlatilag beleugrott a királynő kéményébe. Ha nem adja fel magát, ezek a nyamvadt angolok sosem kapták volna el.

Nem válaszolok semmit. Az igazat megvallva azt se tudom, ki az a Hess. Nem érdekel a politika. Számomra a háború olyan, mint a szamárköhögés vagy a kanyaró, amin túl kell esni, vagy inkább mint a bárányhimlő, amit nem szabad elvakarni, különben ragyás marad az ember bőre és arca Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne kezdjek el vakarózni.

Taylor átnyúl az asztalon, és a kezembe nyomja a mappát. Ez az egyik legbizarrabb dolog, ami eddig történt velem. És valami azt súgja, hogy ez még csak a kezdet. Érzem a csontjaimban, különösen a sarkantyúmban. Most azt várja tőlem, hogy menjek ki, és rajzoljam le az összes házat a városban? A hónom alá csapom a mappát, és újra vigyázzba, vagy valami olyasmibe vágom magam.

– Részletes térképre van szükségünk, amin minden épület szerepel, és az is, hogy mire használják. A gyárat, ahol a szállásunk van, jelölje kaszárnyának, és legyen rajta az is, hol vannak a járművek. Tüntessen fel minden fontosabb utat, még a gyalogösvényeket is. A tereptárgyak közti távolságot yardban adja meg. Mindezt méretarányosan. Ha valami nem fér rá, arról készítsen részletes térképet. Ha lehet, a tengerszint feletti magasságot is jelölje. És legyen hozzá jelmagyarázat, hogy az őrnagy gyorsan el tudjon igazodni rajta. Amíg ezen dolgozik, minden más kötelezettsége alól felmentem. Kap egy nyílt parancsot, azzal szabadon közlekedhet a városban. Igyekezzen feltűnés nélkül csinálni. Ha térképasztalra van szüksége, vételezzen a raktárból, vagy bármi mást, ami kell. Megértette?

Alig értek valamit abból, amit mond. Mindenesetre az jól hangzik, hogy kapok egy engedélyt, amivel szabadon sétálgathatok a városban ahelyett, hogy a gyárba bezárva ücsörögnék egész álló nap. Lelkesen bólintok.

– Igen, uram. Megteszem, ami tőlem telik.

Tisztelgünk egymásnak, aztán a mappával a hónom alatt sarkon fordulok, és kisétálok. Szükségem lesz néhány ceruzára és kihúzó tollra, de nem akarok semmit sem elsietni.

Kifelé menet megállok az írnok asztalánál, aki kiállít nekem egy parancsot. Kapok tőle két darab 2B ceruzát és némi rábeszélés után egy fekete töltőtollat is. Az a tervem, hogy körülnézek a városban, keresek egy papírboltot, és veszek egy igazi kihúzó tollat meg tust. Szükségem lesz egy sima meg egy T alakú fejes vonalzóra is. Komolyan veszem a térképkészítést.

De a legjobb az egészben, hogy gyakorlatilag úgy viselkedhetek, mint egy turista. Felballagok a dombtetőre, hogy megnézzem a templomot, erre kezdettől fogva kíváncsi voltam. Útközben elém ugrik két katonai rendőr, és feltartóztatnak. Megmutatom nekik az irodán kapott csodapapírt, mire tisztelegve utamra engednek. Fogadni mernék, hogy ha náci kém lennék egy hamisított engedéllyel, az a két barom akkor is elenged.

Talán Williamsnek van igaza, aki szerint ebben a háborúban senki nincs a helyzet magaslatán. A fenébe, lehet, hogy azzal járnék a legjobban, ha elkészíteném a rajzokat, aztán eladnám őket a németeknek. Hátha cserébe ők leszerelnének. Kicsit rágyúrnék a némettudásomra, aztán elrejtőznék az Alpokban. Soha nem jönnének rá. Nem, mégse jó. Amilyen az én szerencsém, biztos jönne valami nagymenő amerikai síelő, rám találna a hegyoldalban megbúvó viskómban és feljelentene.

A templom ajtaja zárva van, de közvetlen mögötte, a domb másik oldalán találok egy kis újságos bódét meg egy papírboltot. Egy öreg hölgy és egy fiatal lány dolgozik benne. Amint elindulok a lány felé, az öregasszony elállja az utamat. Meg van lepődve, hogy egy katona sétál be a boltjába fényes nappal. Nyilván mindenki tudja, hogy itt vagyunk, mégis van valami hallgatólagos egyezmény, hogy úgy tesznek, mintha nem látnának és nem tudnának semmit.

Megpróbálom elmagyarázni, mit akarok. Az öregasszony zavartan néz rám, mire a fiatal lány félretolja. Sötét, fekete haja van, és gyönyörű, ibolyakék szeme. Levesz a polcról néhány poros dobozt, és írótollakat meg műszaki rajzhoz használatos tűhegyű tollakat húz elő belőle – térképkészítéshez tökéletesek, de tőle akár lúdtollat is vásárolnék. Mutat egy Pink Pearl márkájú rózsaszín radírt is. A legjobb kémek is hibáznak néha.

Vonalzókat is árulnak, fából készült, vastag, harminc centis darabokat, és csodák csodájára van egy átlátszó T alakú vonalzójuk is.

Egész idő alatt azon igyekszem, hogy szóba elegyedjem velük. Nem mondhatom el, mire készülök, bár valószínűleg gyorsabban rájöttek, mint én magam. Ezért azt mondom nekik, hogy festőművész vagyok, és rajzokat akarok készíteni a városról, hogy elüssem az időt.

Eszembe jut egy régi film, amelyben Ronald Colman egy hordozható festőállvánnyal a hátán járja az angol vidéket, és közben azt énekli: „Rozsföldeken jártam, pitypanggal a számban”. Hónapokig ábrándoztam hasonlóról. Valószínűleg emiatt is akartam festő lenni. A filmben Colman természetesen találkozik egy lélegzetelállítóan gyönyörű lánnyal, aki „Isten ajándékának” tartja, mert tud rajzolni és festeni.

Eltűnődöm, vajon rá tudnám-e beszélni Taylort, hogy egy hordozható festőállvánnyal mászkáljak ahelyett, hogy egy térképasztalt cipelek magammal. Azt mondta, igyekezzek feltűnés nélkül dolgozni. Talán még abba is belemenne, hogy a civil ruhámat hordjam, és felvegyek egy tweedzakót meg egy Sherlock Holmes sapkát. Az angolok biztosan nem lőnének agyon, amiért kém vagyok. De az is lehet, hogy igen. Megrendült a bizalmam azokban, akik az efféle döntéseket hozzák.

A kirakatban meglátok egy festődobozzal felszerelt remek faállványt. Megkérdezem, mennyibe kerül. Valamivel kevesebb, mint tíz font. Taylor sosem egyezne bele, hogy elrekviráljuk. De az ügy érdekében úgy teszek, mintha komolyan törném a fejem. Megkérdezem a fiatal lánytól a nevét, és azt feleli, Miss Hendersonnak hívják. A szemébe nézek, mintha Ronald Colman lennék.

– Szólíthatom Violetnek?

Elpirul és hátat fordít. Ezt jól elcsesztem. Most vajon mit tenne Ronald Colman?

Szerencsére van nálam majdnem tizenegy font, több mint elég. Kérek számlát. Jó lenne visszakapni a pénzemet, ha van rá valami halvány esély. Aztán eszembe jut a tus. Kérek azt is. Szó nélkül megfordul, levesz egy üveg tust az egyik polcról. Kinyitja, hogy megnézze, nincs-e beszáradva. Be van. Még hármat kinyit, mire talál egy jót. A tus már csak ilyen. Elöregszik és fekete szemcsékké áll össze, amiket aztán lehetetlen áterőltetni egy töltőtollon, különösen egy vékony hegyű írótollon. Nagyon kedves tőle, hogy ellenőrizte az üvegeket.

– Köszönöm, Miss Henderson. Nincs rosszabb, mint amikor tinta helyett fekete homokot kap az ember.

Rám néz a gyönyörű ibolyakék szemével.

– Michelle-nek hívnak.

Kicsit franciás hangzású név.

– Az én nevem William. A barátaimnak csak Will. Remélem, találkozunk még.

Elmosolyodik, ideadja a visszajárót, és a szemembe néz.

– Elképzelhető, William, lehet, hogy szüksége lesz még tusra.

Elkezdem körbejárni a várost, mérem a távolságokat, számolom az épületeket, jegyzetelek, közben a pitypangos dalt dúdolom, és ibolyakék szemekre gondolok. Fokozatosan tudatosul bennem, micsoda óriási feladattal bíztak meg. Éppen a templom és a polgármesteri hivatal közötti távon számolom a lépteimet, amikor Michelle jön szembe velem az utcán. Kis kosár van a karján, benne apró csomagok. Jártamban-keltemben megtudtam, hogy vásárnap van, a termelők ilyenkor hozzák be eladni azt a néhány dolgot, amit nem kell beszolgáltatniuk. Amint megpillantom, azonnal elfelejtem, hol tartok a számolásban. Michelle megáll előttem.

– Mit csinál, William? Azt látom, hogy egész nap fel-alá járkál az utcákon és jegyzetel. Egyáltalán nem úgy tűnik, mint aki rajzokat készítene.

Bevallom neki. Valószínűleg hadititkokat adok át egy ellenséges kémnek, aki húsz éve lapul ebben a kisvárosban, és rádiókészüléket rejteget a hálószobájában. Szeretek a hálószobájára gondolni.

– Térképet próbálok készíteni a városról. Az őrnagy szerint jól jönne arra az esetre, ha a németek megtámadnának minket. Így legalább tudnánk, merre kell menekülni.

Átteszi a kosarat a másik karjára, aztán két kézzel megfogja, és maga elé lógatja. Kíváncsian néz rám, ugyanúgy, mint a boltban.

– William, biztos vagyok benne, hogy a városi levéltárban vannak térképek. Szerintem ha megkéri, szívesen oda is adják, hogy át tudja tanulmányozni őket. Sőt, ha akarja, majd én megkérdezem. A nagybátyám a városi tanács tagja.

Mosolyogva továbbindul. Már legalább öt lépésre van tőlem, amikor Ronald Colman végre magához tér.

– Honnan fogom megtudni, hogy megkaphatom-e őket? Hová menjek, Michelle?

– Jöjjön be a boltba ma délután. Addigra kiderítem.

Azzal megy tovább felfelé a dombon. Teljesen össze vagyok zavarodva. Megközelítőleg se tudom felidézni, hány lépésnél tartottam, amikor találkoztunk. Megvárom, míg eltűnik a szemem elől, aztán visszalopakodom a dombtetőre a templomhoz. Újra elkezdem lemérni a távolságot. A domb lábánál (az egész város a domboldalba épült) van egy fából készült kerítés, rajta egy kapu, nyilván azon keresztül terelik ki a jószágokat. Átsétálok a kapun, és kint vagyok a nyílt vidéken. Minden zöldell körülöttem. Pennsylvaniában is vannak zöld területek, de ez a zöld egészen más, ilyenre csak Írországban számít az ember.

Taylor azt mondta, hogy a város környékére is kíváncsiak, ezért nem állok meg a kerítésnél, hanem átvágok a mezőn, és egészen addig megyek, míg fel nem érek a szomszédos dombtetőre, ahonnan pazar kilátás nyílik az egész területre. Látom a templomot, a főutcát és az azt keresztező mellékutcákat is. A mezőn birkák legelnek. A kerítés valószínűleg azért van, hogy a birkák ne mászkáljanak be a városba. Minden utca alján ugyanolyan típusú kerítés áll. A fél délutánt azzal töltöm, hogy lerajzolom a várost, aztán tussal kihúzom a rajzot. Még ebédelni se megyek vissza a gyárba. Az egyik boltban vettem néhány kemény zsömlét meg egy kis puha sajtot, azt majszolom, miközben rajzolok. Egyre jobban belejövök Ronald Colman szerepébe. Állandóan azt a sort ismételgetem, hogy „amikor rád találtam, megremegett a lábam”.

Fél három körül végzek a rajzzal. Nem vagyok teljesen elégedett vele, főleg a gyár nagy téglaépülete nem tetszik a város közepén. Mint valami kelés a domb oldalán. Valószínűleg jobb lenne a rajz, ha lehagytam volna róla. De Taylornak ez volt a kívánsága. Ha megkérdezi, hogy eddig mit csináltam, megmutatom neki, hogy lássa, komolyan veszem a munkát.

Visszaballagok a papírboltba. Michelle most egyedül van, az öregasszony nélkül. Amikor belépek az ajtón, elmosolyodik. A kezembe nyom egy darab papírt, rajta néhány mondat régies kézírással.

– Mutassa fel ezt a könyvtárban. A könyvtáros már várni fogja

– Hol van a könyvtár? Mindannyian olvasnivalót keresünk, de a könyvtárral még egyikünk sem találkozott.

– Tudja, hol van a patika?

– Mármint a gyógyszertár?

– Igen, amit maguk, amerikaiak gyógyszertárnak hívnak. Szóval a patika bejárata mellett van egy kisebb ajtó. Nincs rajta semmilyen felirat. Menjen fel a lépcsőn, ott talál egy ajtót, kopogjon be rajta. Már várni fogják. Nem lesz semmi probléma, és szerintem mindent megtalál, amire szüksége van.

Meg akarom mutatni neki a városról készített rajzomat, de inkább veszek még egy radírt, amire semmi szükségem. Sok hibával dolgozom, de annyival azért nem, hogy egyetlen délután alatt elhasználjak egy radírt. Ismét rám villantja varázslatos mosolyát.

– Nagyon köszönök mindent, Miss Henderson. Ezzel valószínűleg megspórolt nekem egy jó adag méricskélést és mászkálást a városban.

Gyorsan hátrapillant a válla felett.

– Ha kettesben vagyunk, nyugodtan szólíthat Michelle-nek, vagy akár Violetnek is, ahogy tetszik. Mama mindig attól fél, hogy túlságosan is összebarátkozom amerikai barátainkkal.

Újabb mosoly. Válaszul én is megpróbálkozom egy sejtelmes Ronald Colman mosollyal, és ahogy kihátrálok a boltból, majdnem felborítom az ajtó melletti kirakatban álló töltőtollállványt.

Útmutatását követve könnyűszerrel megtalálom a könyvtárat. A hölgy már vár. Megmutatom neki a Michelle-től kapott papírlapot. Rápillant, elmosolyodik, aztán hátramegy. A könyvtárban nem lehet több ezer kötetnél, plusz néhány folyóirat meg más dokumentum. Gondolom, ez utóbbit hívják „levéltárnak”. A könyvtáros elővesz három kartondobozt, visszajön, és ráteszi őket a keskeny, polcszerű pultra, amely elválaszt minket egymástól. A pult egyik része felnyitható, így bármikor ki, illetve be lehet menni a „könyvtárba”. Kicsomózza a mappát összekötő madzagot, és kiteríti elém. Azonnal tudom, hogy ezt keresem. Igazi kincsre bukkantam. Valaki gyönyörű topográfiai térképeket készített a városról és a környező vidékről. Még a tengerszint feletti magasságot is bejelölte rajtuk, és az egész méretarányos. Lenyűgözve tanulmányozom a rajzokat. Sokkal nagyobb törődéssel és szakértelemmel készültek, mint ami tőlem kitelne, de pontosan ezekre van szükségem. Rámosolygok a könyvtárosra.

– Lehetséges lenne, hogy csináljak róluk egy másolatot? Az őrnagyom akar egy térképet a városról védelmi okokból.

A nő viszonozza a mosolyomat. Aztán összevonja a szemöldökét.

– Igen, de a könyvtárból nem viheti ki őket. Az tilos. Itt helyben kell lemásolnia.

Felőlem rendben van. A gyárépületben amúgy se lenne esélyem pontos másolatot készíteni azzal a sok barommal a közelemben, és a mezőn sem szívesen dolgoznék rajta.

– Tényleg megengedi, asszonyom? Nagyon hálás lennék érte.

Felemeli a pultot, hogy be tudjak menni. Letakarítja az egyik olvasóasztalról a könyveket.

– Ennyi hely elég lesz hozzá?

Biztosítom róla, hogy ez több, mint amire számítottam. Leteszi a térképeket az asztal egyik sarkára, én pedig kiterítem az asztalon a saját felszerelésemet.

A délután hátralévő részében megszakítás nélkül dolgozom rajta. Egy lélek sem jön be a könyvtárba. Lehet, hogy közkönyvtár, de a köz mintha nem tudna róla, vagy nem akarná használni. Amerikában inkább egy bukméker irodáját tudnám hasonló helyen elképzelni vagy valami pénzmosó vállalkozást.

A többi térkép pont ugyanolyan jó, mint az első. Az egyik azt mutatja, melyik ház mikor épült, és milyen tevékenységet folytatnak benne. A másikon pedig az ott lakó személyek vagy szervezetek neve is fel van tüntetve, akárcsak a különböző utak és utcák burkolata

Arra az elhatározásra jutok, hogy a három térképet összekombinálom eggyé. Megvannak hozzá az eszközeim, nem nagy feladat. Azzal kezdem, hogy pauszpapírra készítek egy másolatot, majd az alapján tintával egy „eredetit”, így legalább tényleg fel tudok majd mutatni valamit, amikor végzek. Akár hetekig is elhúzhatom a munkát, persze csak akkor, ha itt maradunk annyi ideig. Ha jól sikerül, talán még elő is léptetnek. Ez a gondolat épp elég ösztönző ahhoz, hogy folytassam a munkát.

Nem sokkal az után, hogy a nagy, fából készült falióra elüti a fél hatot, a könyvtáros szól, hogy be kell zárnia. Mindezt olyan bocsánatkérő hangon mondja, mintha félne, hogy hátráltatja a háború megnyerésére tett erőfeszítéseinket azzal, ha kihajít. Egész nap a közelembe se jött, hogy nyugodtan tudjak dolgozni. Talán attól fél, hogy meglát valami titkot, amit nem lenne szabad.

– Megengedi, hogy itt hagyjam a rajzaimat a könyvtárban?

– Természetesen. Gondolja, hogy itt biztonságban lesznek?

– Nekem így lenne a legkényelmesebb. Megmondaná, mikor nyit holnap?

Jól begyakorolt, sokszor elismételt választ kapok.

– Mindennap délelőtt kilenctől tizenkettőig vagyunk nyitva, délután pedig kettőtől hatig, kivéve vasárnap. Szombaton egész nap nyitva tartunk, kilenctől hatig. Vasárnap zárva vagyunk. De ha akarja, maga bármikor bejöhet dolgozni. Odaadom a kulcsot Michelle Hendersonnak, ő majd beengedi.

Ilyen fordulatról álmodni se mertem volna. Egyre jobban alakulnak a dolgok. Ronald Colman büszke lenne rám. Magammal viszek néhány pauszmásolatot, hogy ha Taylor megkérdezi, hogy haladok, tudjak neki mutatni valamit. Némi hezitálás után úgy döntök, hogy a városról készített rajzomat megtartom magamnak.

Kialakul a napi rutinom. Minden reggel elsétálok a könyvtárba, és leülök dolgozni ahhoz a takaros kis olvasóasztalhoz. Teljesen olyan érzésem van, mintha leszereltem volna. Rengeteg információt találok a térképeken, és a rajzolással is jól haladok. Mindezt úgy, hogy egyáltalán nem vagyok feltűnő. Az egész városban talán ha három ember tudja, hogy mit csinálok. De Michelle-lel nem találkozom. Egyszer elsétálok a boltjukhoz, hogy vegyek még tust, de csak az anyja van ott. Kedvesen kiszolgál, de valami azt súgja, jobb, ha nem kérdezem Michelle-ről. Ő nem ellenőrzi, nincs-e beleszáradva a tinta, de amikor a könyvtárba érve kinyitom, látom, hogy nincs vele semmi probléma. Pedig azt reméltem, lesz ürügyem visszamenni.

A gyárépületben mindenki arról faggat, hol vagyok, mit csinálok. Szalmából és vászonzsákokból új matracokat készítettek. Kezd az agyukra menni a várakozás. Legalább tízezer különböző pletyka kering arról, mi fog velünk történni. Egész álló nap gyakorlatoznak, célba lőnek és a szuronnyal való harcot gyakorolják az udvaron. Mázli, hogy megúszom.

Aztán elérkezik a vasárnap. A papírbolt persze zárva van. Már éppen sarkon fordulok, amikor kinyílik az üzlet bejárata feletti ablak, és Michelle hajol ki rajta. Kezében a kulcs.

– Azonnal lent vagyok. Mama elment a templomba.

A lépcső, amelyen lejön, hasonló a könyvtárhoz vezető lépcsősorhoz. Most még gyönyörűbb, nem abban a kötényszerű valamiben van, amit a boltban visel. Próbálom nem bámulni. Elfordítja a tekintetét, és elindulunk az utcán. Hihetetlen, hogy vasárnap reggel milyen csendes tud lenni egy vidéki kisváros a háború kellős közepén.

Felsétálunk a könyvtárba, kinyitja az ajtót, és beenged. Egy pillanatra megrémülök, hogy ő nem jön be, de aztán követ, és bezárja mögöttünk az ajtót.

– Hadd nézzem, mit csinált eddig. Mama azt mondja, eljött tust venni, amikor nem voltam ott, úgyhogy vagy nagyon dolgozik, vagy kiborította.

Kinyitom és megmutatom neki a kombinált térképeimet. Igazán büszke vagyok rájuk. Egészen odaáll mellém, és az asztal fölé hajolva tanulmányozza őket. Szappanillata van, parfümöt nem érzek rajta. Gyönyörűnek látom és törékenynek; de azt hiszem, akkor bármilyen nőt annak láttam volna.

Valószínűleg megérzi, hogy közelebb húzódom hozzá, mert hirtelen felegyenesedik. Rám néz.

– Roger biztosan nagyon örülne neki. Ő az iskolaigazgatónk, két éve, nem sokkal a bevonulása előtt kérték fel rá, hogy készítse el ezeket a térképeket. Nem sok kedve volt hozzá, állandóan azt hajtogatta, hogy ő irodalmár és nem festőművész. Az anyja vezeti a könyvtárunkat, ezek itt mind Roger könyvei. Az ő ötlete volt; hogy az ittenieknek ne kelljen egészen Congletonig vagy Henley-ig elmenniük, ha hozzá akarnak jutni egy könyvhöz. Imádott olvasni, ragyogó ember volt.

Nem tudom, mit válaszoljak. Ez még Ronald Colmannek is kihívást jelentene. A filmben nem volt ilyen jelenet. De mielőtt bármit mondhatnék, a szemembe néz, és elmosolyodik. Visszamosolygok rá. Mintha olvasnánk egymás gondolataiban. Tudnia kell, hogy csak azért mentem el a bolthoz, hogy találkozhassam vele. Nem tudtam átverni a „Ronald Colman”-produkciómmal.

Nagyjából egy óra múlva, miután megmutattam neki a szemközti dombról készített rajzomat is, feláll, hogy induljon. Az ajtóból visszafordul.

– A dombról, ahonnan azt a rajzot készítette, nyílik a legjobb kilátás a környékre. Olyan szépen süt a nap, nincs kedve piknikezni egyet?

Idétlenül bólintok (Ronald Colman sosem tenne ilyet), és egymásra mosolygunk. Megbeszéljük, hogy összepakol némi ennivalót egy piknikkosárba, és tizenegykor találkozunk a birkakapunál. Az anyja csak fél egyre ér haza.

Mondanom sem kell, hogy ezek után már nem sokat dolgozom. Állandóan az órát nézem a falon, de a mutatók mintha beragadtak volna. De végül elérkezik a tizenegy óra. A percmutató addig araszol előre, míg már csak öt perc van tizenegyig. Szabad vagyok. Bezárom a könyvtár ajtaját, és elindulok a birkakapu felé. Igyekszem nem rohanni. Ronald Colman magabiztosan sétálna végig az utcán. Én nem.

Violet már ott vár. Ugyanaz a ruha van rajta, mint reggel, csak felvett még hozzá egy kékeszöld vállkendőt. Elmosolyodik, amikor meglát, és azt se tudja, hová nézzen.

– Attól féltem, nem fog eljönni. Ettől annyira megijedtem, hogy majdnem én se jöttem.

– Még hogy én ne jöttem volna el? Egész délelőtt az órát néztem.

Mindketten zavarban vagyunk. A dombtetőn Violet leterít egy pokrócot. Rozskenyérből és sajtból szendvicseket készít. Élvezem, hogy végre nem a katonai kosztot kell ennem.

Ismét előveszem az első rajzot, és most még jobban tetszik neki. Némelyik házra rámutat, és elmondja, ki lakik benne. A karunk néha egymáshoz ér, ahogy a rajz fölé hajolunk. Ezért még a háborút is hajlandó vagyok elviselni. Különben sosem találkoztam volna Violettel.

Miután megettük a szendvicseket és mindent visszapakoltunk a kosárba, Violet rám néz. A szívem kihagy egy ütemet. Képtelenek vagyunk elszakadni egymás tekintetétől. Felém nyújtja a kezét. Megfogom. Belekezd valamibe, elhallgat, aztán újrakezdi. Könnyek csillognak a szemében.

– William, el kell mondanom valamit. Vesz egy nagy levegőt.

– A férfi, aki azokat a rajzokat készítette, Roger, a vőlegényem. Hivatalosan nem jegyeztük el egymást, mert anyám szerint túl fiatal vagyok még hozzá, de megígértük egymásnak, hogy összeházasodunk, amikor visszatér.

Elhallgat, lesüti a szemét, aztán újra rám néz.

– Ne haragudjon, William. Úgy gondoltam, ezt tudnia kell. Élvezem a társaságát, és nagyon szeretek magával lenni. Borzasztóan fog hiányozni, de Rogert szeretem. Láthatja a térképeiből, milyen csodálatos ember.

Biztosra veszem, hogy Ronald Colman tudná, mit kell tenni ilyen helyzetben, nekem azonban fogalmam sincs. Csak ülök szótlanul. Nem merek a szemébe nézni, mert félek, hogy elsírom magam. Benyúl a piknikkosárba, és előhúz egy kicsi, leragasztott borítékot.

– William, itt az egyik barátnőm címe. Minden levelet oda fog adni nekem, amit az ő címére küld. Ígérem, hogy válaszolok rájuk. Rendben?

Nem felelhetem azt, hogy „nem, nincs rendben”. Megígérem, hogy akárhová is vezényelnek, írok neki.

Felállunk, visszasétálunk a kapuhoz. Egyikünk se szólal meg. A kapunál megállunk, és egy végtelen hosszú pillanatra elmerülünk egymás tekintetében. Mindkettőnket egy hajszál választ el a sírástól. Zavarban vagyok. Miféle Ronald Colman vagyok én? Soha egyetlen filmben sem láttam sírni. Violet a kezembe nyomja a borítékot, és felszalad a domboldalon. Szótlanul figyelem, amíg el nem tűnik a szemem elől.

Két nappal később útnak indulunk. Violettel soha többé nem találkozom. A térképeket nem fejezem be, leadom őket Love őrnagynak. Biztos vagyok benne, hogy már senkit nem érdekelnek.

Nem írok neki, ő se ír nekem. Semmilyen címet nem tudok megadni neki, a borítékot pedig, amiben a barátnője címe van, elveszítem. Jóval később az ezredparancsnokságon keresztül kapok egy rövid üzenetet Violettől, de válaszcím nélkül. Roger gépét lelőtték Anglia felett. Nem akar tovább élni nélküle. Örül, hogy megismerhetett engem, még ha csak olyan rövid időre is. Nem tudok neki írni. Mindent felforgatok a boríték után, de sehol nem találom. Elvesztettem a címet. Egy háborúban nehéz megőrizni a személyes dolgokat.

Partraszállás

Biddulph-ból ugyanolyan gyorsan és csendben távozunk, ahogyan érkeztünk. Alig egy hónapja voltunk ott, amikor megjött a parancs, hogy tovább kell állnunk. Két napba telt, mire mindent összeszedtünk, aztán ismét az éj leple alatt szálltunk vonatra. Mindnyájan tudtuk, nagyjából mi vár ránk, de azt egyikünk se sejtette, hol és mikor. A tisztek is a sötétben tapogatóztak, nem csak a tisztesek és a közlegények. És amikor megérkeztünk, a szó szoros értelmében elkezdhettünk a sötétben tapogatózni. A felhők eltakarták a holdat, semmit nem lehetett látni. Leszállítanak minket a vonatról, és kiadják a parancsot, hogy állítsuk fel a sátrakat. Vaksötétben sátrat verni a szabad ég alatt nem egyszerű mutatvány. Gettingerrel vagyok párban, ő az, aki Corbeil helyére érkezett. Jó sátortársnak bizonyul, nem horkol, nem hánykolódik sokat álmában. Ráadásul rendelkezik azzal a ritka adottsággal, hogy amint vízszintesbe kerül, elalszik. Én nem vagyok ilyen mázlista, de azért igyekszem nem forgolódni. Egy katonai sátor elég szűkös két felnőtt embernek. Szerencsére egyikünk sem túl nagydarab.

Három nappal a megérkezésünk után elkezdünk partraszállási hadműveleteket gyakorolni személy- és teherszállító hajókkal. Nyár elején járunk, de Angliában még mindig hűvös az idő, a víz pedig jéghideg. Derékig gázolunk a hideg vízben, a part feletti fehér sziklákat becélozva igyekszünk szárazon tartani a puskánkat, és közben abban reménykedünk, hogy Franciaországban nincsenek ilyen sziklák. A ruhánk megszárítása szintén gondot jelent. Mindennap esik az eső. Mindössze két nadrágunk és ingünk van, meg az esőkabát. Mire odakerülnénk, hogy a németek lelőjenek, mindnyájan tüdőgyulladást fogunk kapni. Furcsa érzés ennyire közel lenni az ellenséghez, és közben ilyen csendben lenni. Éjszaka halljuk a fejünk fölött elzúgó repülőgépeket, a partvonal mentén pedig látjuk a léghajókat. Úgy tűnik, mintha rajtunk kívül senki nem akarná titokban tartani, hogy mi készül itt.

Ekkor történik velem valami, amiről nemcsak a gyerekeimnek nem meséltem, de soha senkinek nem beszéltem róla, leszámítva a feleségemet. Túl azon, hogy fiatal voltam és ostobán viselkedtem, ez a konkrét szituáció annyira hihetetlen, hogy se akkor, se mind a mai napig nem tudtam felfogni.

Az egész azzal kezdődik, hogy ebéd után egy parancsnoki kocsi gurul végig a sátrak között. Éppen a kompótot majszolom, amit ráöntöttem a tört krumpli és a fasírt maradékára Túl hosszú a sor a vödröknél, nincs kedvem végigvárni, hogy kitisztítsam a csajkámat. Úgyis egy helyre megy. Majd kimosom, ha már mindenki végzett.

Kiderül, hogy a hadnagy a kocsiban, amit az egyik törzsőrmester vezet, engem keres. Fogalmam sincs, mit akarhatnak tőlem, talán rájöttek, hogy egy here-visszértágulatban szenvedő sánta nyomorékot mégsem szabad harcolni küldeni. Életemben nem tévedtem még ekkorát.

Ez az első alkalom, hogy beülök egy parancsnoki kocsiba. Kétségkívül sokkal tágasabb a dzsipeknél. Elterpeszkedem a hátsó ülésen. Intek Gettingernek meg néhány másik srácnak, ahogy kigördülünk a sátrak erdejéből. Nem integetnek vissza, csak néznek rám elkerekedett szemekkel.

Nagyjából három mérföldet teszünk meg, egyre távolabb kerülünk a tengerparttól. Eddig jónak tűnik. Aztán megérkezünk egy nagy házhoz. Fegyveres őrök állnak körülötte, még a kavicsos kocsifelhajtón is. Megállunk. A hadnagy int, hogy szálljak ki. Elkezdek aggódni. Vajon most mit főztek ki nekem? Remélem, nem hadbíróság elé állítanak valami mulasztás miatt. Nem, ez valami komolyabb dolog. Nem efféle apróság.

Alighogy kiszállok a kocsiból, rádöbbenek, hogy elfelejtettem magammal hozni a puskámat; éppen ettem, amikor értem jöttek. Legalább a sisakom rajtam van. Állandóan viselnünk kell azokat a nehéz biliket a fejünkön, akármit csinálunk; még a sátorban, alvás közben is a fejünk közelében kell tartanunk.

Követem a hadnagyot az épületbe. Hétköznapi ház bútorokkal és szőnyegekkel, igazi luxus ez a háború kellős közepén. A hadnagy még mindig nem szólt hozzám egy szót sem. Nem valami jó ötlet megszólítani egy hadnagyot, ezért nem is teszem, ez az ő dolga.

Végül belépünk egy jókora helyiségbe. Látszik rajta, hogy egykor könyvtárszoba volt. Könyvespolcok borítják a falakat. A padlóig érő hatalmas ablakokat elsötétítették. Odakint még világos van, de ég a villany. A hadnagy az egyik székre mutat a fal mellett, hogy oda üljek le, aztán távozik. A szoba közepén egy hatalmas íróasztal áll, körülötte három tiszt. Elmélyülten tanulmányoznak valamit. Először nem látom, mi az, de aztán egyikük int, hogy lépjek közelebb. Vigyázzba vágom magam és tisztelgek. Hanyagul viszonozza a tisztelgésemet.

– Pihenj, katona.

Felveszem a saját „pihenj” testtartásomat. Az íróasztalra sandítok. A rajzaimat nézegetik, amelyeket a biddulphi térképekről készítettem. Most mi lesz? Megszálljuk Angliát? Egyre jobban félek, mert nem értem a helyzetet.

– Katona, maga készítette ezeket a térképeket Biddulphról?

Ez egyértelműen kérdés. Bólintok, próbálom összeszedni magam.

– Igen, uram. Taylor őrnagy parancsára.

Talán rájöttek, hogy a könyvtárban talált térképekről másoltam az egészet. Lehet, hogy ez is valamilyen katonai bűncselekménynek számít?

– Kiválóak ezek a térképek. Az aktájában az áll, hogy a rádióhoz is ért és tud morzézni. Így van?

Kezd rátérni a lényegre. Lehet, hogy előléptetnek, és megbíznak valami titkos feladattal.

– Igen, uram. Középiskolában tanultam egy reggeli tanfolyamon. A gépíróteremben tartották, gépelt szövegeket írtunk át morzejelekre. Nem voltam különösebben jó benne, de a többiek sem,

– Itt az van, hogy hatvankét szó per perc sebességgel gépelt, a kódolás pedig még ennél is gyorsabban ment.

Nem igazán emlékszem. Arra a tanfolyamra csak unalmamban jártam, mert a busz mindig túl korán ért oda a suliba, és az igazgató mindenáron hozzá akart járulni a háború sikeréhez. De erről nem kell tudniuk.

– Igen, uram. Nem tudom, most milyen gyorsan menne, mert azóta nem gyakoroltam.

– Értem.

A mellette álló tiszthez fordul és mond neki valamit. Akkor veszem csak észre, hogy ezredes, akárcsak a mi parancsnokunk, de őt még soha nem láttam. Visszafordul felém.

– Katona, maga a Katonai Hírszerzés és Felderítés tagjaként ejtőernyős kiképzést is kapott Fort Benningben, igaz?

Tudnia kell, hogy így van. Rajta van az adatlapomon, és látom, hogy az adatlapom ott hever az asztalon, közvetlenül a térkép mellett. Nem válaszolok. Az a szabály, hogy ha fogságba esünk, semmi mást nem szabad elárulnunk, csak a nevünket, a rangunkat és a nyilvántartási számunkat. Én most fogságba estem. Lehet, hogy ezek náci kémek, akik valahogy amerikai egyenruhákhoz jutottak. De aztán elvetem az ötletet. Ez képtelenség. Ha náci kémek lennének, nem hívattak volna ide. Bár sosem lehet tudni, láttam már jó néhány képtelen dolgot a katonaságnál.

– Van egy megbízásunk a maga számára, katona, egy különleges járőrfeladat. Az aktája szerint járőrparancsnoki kiképzést is kapott.

Várok, a szívem szó szerint a torkomban dobog. Hogyan mehetnék járőrözni, amikor még nem is harcolunk?

– Ez egy szigorúan titkos küldetés. Senki nem szerezhet róla tudomást. Nem beszélhet róla még a közvetlen bajtársaival sem. Megértette?

Nem igazán, de azért bólintok.

– Nagyon fontos küldetés. Nem kényszeríthetjük, hogy elvállalja, de maga az első számú jelöltünk.

Minden önuralmamra szükségem van, nehogy eltátsam a számat a megdöbbenéstől.

– Három különböző helyen fogunk partra szállni. Az egyik ponton az amerikaiak, a másikon a britek, a harmadikon a kanadaiak. Mindannyian egy időben, zárt alakzatokban, több hullámban. Érti, amit mondok?

Értem, de nem akarok tudni róla. Egy közlegénynek ehhez semmi köze. Akármilyen őrült is ez a hadsereg, ez már túl sok.

– Az a tervünk, hogy átdobjuk ejtőernyővel a német vonalak mögé. Egy afféle senki földjére. A többi német egységet visszaszorította a tüzérségünk.

Elhallgat. Várom, hogy folytassa. Úgy hangzik ez az egész, mint valami ócska film. Hol van Van Johnson, John Wayne? Gondolom, otthon csücsülnek. Ők biztosan tudnák, mit kell tenni. Én csak állok szótlanul.

– Készen áll arra, hogy a hazáját szolgálja, fiatalember?

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy nem? De igent mondok, halk, alig hallható igent.

– Gratulálok. Ha sikerrel jár, gondoskodom róla, hogy felterjesszék legalább az Ezüstcsillagra. Értette?

Ismét a szemembe néz. Az az alig hallható „igen” biztos gyanús volt neki. Még azt sem tettem hozzá, hogy „uram”.

Hátrapillant a válla felett. Fejével int az egyik tisztnek, hogy jöjjön közelebb.

– McGeehan őrnagy elmondja a részleteket. Ha úgy érzi, nem képes végigcsinálni, bármikor meggondolhatja magát. Semmilyen hátránya nem fog származni belőle. Érti, katona?

Értem én nagyon is, innen már nincs visszaút. McGeehan őrnagy ráterít néhány másik térképet az enyémre. Int, hogy lépjek előre. Odalépek az asztalhoz, és a térképekre pillantok. Nem olyan jók, mint az enyém, de az is igaz, hogy én csaltam.

– Most itt vagyunk. Itt vannak a britek, itt pedig a kanadaiak. Ha jó lesz az idő, és a főparancsnok kiadja a parancsot, akkor itt fogunk partra szállni.

Ujjával a francia partokra mutat. Nem nagyon tudom megkülönböztetni egymástól Franciaország különböző vidékeit, ezt nekem soha nem tanították.

Nem szólok, csak bólogatok. Az őrnagy nem néz fel, ujjával vonalakat rajzol a térképre.

– Nagyjából ezekre a területekre fogunk betörni, de a részleteket nem kell ismernie. Ha fogságba esik, jobb, ha minél kevesebbet tud.

Eltűnődöm, ugyan miképpen eshetnék fogságba. A németek megszállják Angliát? Erről most hallok először. Még csak be sem ástuk magunkat, csak pancsolunk a vízben és nedves ruhában alszunk. Aztán hirtelen rádöbbenek, hogy miről beszél az őrnagy: Franciaországban fognak foglyul ejteni! Na ne, ebből nem kérek.

– Hamarosan elviszik egy kis repülőtérre nem messze innen. Aztán az éjszaka leple alatt, jobban mondva inkább kora hajnalban, átrepül a csatorna felett.

Ujjával az úgynevezett senki földjére mutat, majd előhúz egy másik térképet. Egy légifelvétel kinagyítva.

– Ezt a légi felderítés készítette. Látja ezt a nagy fát? A tüzérségünk azóta csapást mért rá, és kidöntötte.

Egy elmosódott foltra mutat a térképen. Rámeredek. Mi köze ennek bármihez is?

– Ennek a fának a közelében fogják ledobni egy fekete ejtőernyővel.

Elmosolyodik, mint a bűvész, aki éppen most rántotta elő a nyulat a kalapból.

– A felszerelésében több napra elegendő élelmiszer lesz. A mellkasára egy rádiót szíjazunk, amit jól kipárnázunk, nehogy tönkremenjen a landolásnál. Természetesen magánál lesz az ejtőernyő is. És kap egy pisztolyt.

Azzal a pisztollyal harcoljak az egész német hadsereg ellen? Hogyan mászhatnék ki ebből? Nem akarok hős lenni, az igazat megvallva, abban sem vagyok biztos, megnyerjük-e egyáltalán ezt a háborút. Inkább megtanulok németül.

– Nagyon óvatosnak kell lennie a földet érésnél. A hátára érkezzen, miközben két kézzel fogja a rádiót. A rádió a legfontosabb.

Rápillantok, hátha csak viccel. Nem viccel.

– Miután földet ért, összeszedi az ernyőt, és elrejtőzik a fa gyökere alá. Ezt minél gyorsabban meg kell tennie, mert elképzelhető, hogy valaki meglátja landolás közben.

Komolyan beszél. Alig akarok hinni a fülemnek. Nem a megfelelő embert választották a feladatra. Rettenetes hibát követnek el.

– Az ejtőernyőt terítse rá a fa helyén maradt lyukra. Éjszakára rejtőzzön el az ernyő alatt, és kapcsolja be a rádiót. Próbáljon meg kapcsolatba lépni velünk vagy a szövetségeseinkkel. Mullens altiszt majd elmondja, melyik frekvencián talál meg minket.

Elhallgat, és ismét rám néz.

– Van kérdése?

– Hogyan fogok kijutni onnan és mikor?

– A francia ellenállók, „Les Maquis”, akikkel kapcsolatban állunk, már várni fogják. Tudnak róla, hogy le fogjuk dobni, és segítenek majd, ha az invázió valami miatt későbbre tolódik.

– De mi lesz ott a dolgom? Még mindig nem értem.

– Több feladata is lesz. Először is meg kell próbálnia kapcsolatba lépni a britekkel, a kanadaiakkal és az amerikaiakkal is, és figyelmeztetni őket, nehogy irányt változtassanak, és egymást kezdjék lőni a sötétben. Sajnos egy ilyen helyzetben ennek mindig fennáll a lehetősége. Azután amilyen gyorsan csak lehet, el kell juttatnia a rádiót a francia „Les Maquis”-nak. Ők tudni fogják, mit tegyenek vele. Majd ők gondoskodnak magáról, és segítenek kijuttatni. Ne aggódjon, Mullens altiszt hamarosan elmondja a részleteket.

Elhallgat, az órájára pillant, az ő feladata véget ért. Teljesen össze vagyok zavarodva. Áthajol az íróasztal felett, megrázza a kezem.

– Sok szerencsét, katona. A sofőr odakint várja, visszaviszi az egységéhez, hogy össze tudja szedni a holmiját. A sisakjára, a puskájára, a bajonettjére és az Ml-eshez való lőszerre nem lesz szüksége. Mullens altiszttől minden szükséges felszerelést meg fog kapni. Ne feledje, hogy senkinek nem árulhatja el, ami itt elhangzott, senkinek nem beszélhet a küldetéséről. Számítunk magára.

Mintegy végszóra megjelenik a sofőr, és int, hogy kövessem. A hadnagy nincs a parancsnoki kocsiban. Előre ülök a törzsőrmester mellé, és gondolatban még egyszer végigpörgetem az elmúlt egy-két óra történéseit. Kezdem azt hinni, hogy megőrültem, vagy ez valami beugratás, és holnap mindenki rajtam fog röhögni.

Megérkezünk a sátortáborhoz, a sofőr leállítja a motort. Egész úton nem szóltunk egymáshoz. Visszamegyek a sátramhoz, kezd sötétedni. Gettinger faggatni kezd, hol voltam.

– Stan, ha elmondanám, egy szavamat se hinnéd. Én magam is alig hiszem el. Ne kérdezz semmit.

Szédülök, fáj a fejem. Gettinger a másik oldalára fordul, és szokás szerint azonnal el is alszik. Bepakolom azt a néhány holmimat a vászonzsákomba, és kiviszem a mozgókonyhához. A fél sátorponyvámat, a rudakat és a cövekeket otthagyom Stannél. Úgy érzem magam, mint a titokban félrelépő férj, csak engem nem vár a szeretőm.

A parancsnoki kocsi közvetlen vacsora után bukkan fel. Kimosom a tojás maradékát a csajkámból, berakom a csomagomba, a hátamra veszem, és útra készen állok. Majdnem egy órán keresztül utazunk, ezúttal a part mentén, már amennyire a terepviszonyok engedik. Ugyanaz a törzsőrmester vezet most is, és pont ugyanannyit dumálunk útközben, mint korábban, vagyis semennyit. Lehet, hogy süketnéma, és az ő feladata az öngyilkos küldetésre készülők furikázása.

Megérkezünk egy kisméretű repülőtérre. Az őrmester int, hogy maradjak a kocsiban, ő pedig besétál az egyik hangárba. Néhány perc múlva kijön, és int, hogy fogjam a holmimat és menjek utána. Kikászálódom a parancsnoki kocsiból – soha életemben nem ültem többé ilyenben –, és bemegyek a hangárba.

Egy altiszt fogad odabent. Bemutatkozik, a neve Herb Mullens. Az altiszti rang valahol félúton van a tisztesi és a tiszti között, egyfajta senki földje a ranglétrán. Az altisztek általában rendelkeznek valamilyen különleges jártassággal. Mullens altiszt jártassága a háta mögött látható: egy sötétszürkére festett kisrepülő, nem olyan zöldesbarna, mint a hadsereg többi járműve. Beinvitál egy kis irodába a gép háta mögött. Odahúz egy széket, hogy üljek le – egy tiszt soha nem tenne ilyet.

– Nézze, Wharton, ez a legőrültebb vállalkozás, amiről életemben hallottam. Nem én találtam ki. Mindenfélét hallottam, és állítólag egy magas rangú tiszt fejéből pattant ki az ötlet, de nem akarja, hogy bárki is megtudja, kiről van szó. Éljen a katonai titoktartás. Maga és én olyan küldetésre indulunk, amiről egyikünk se tud semmit.

Megdobban a szívem.

– Úgy érti, maga is velem jön?

– Én fogom átvinni a csatorna felett.

– De eddig életemben csak egyszer ültem repülőgépen, és az is hatéves koromban volt. Apám adott öt dollárt egy kétfedelű repülő tulajdonosának, hogy vigyen el minket egy körre. Philadelphiában történt, a Wilson repülőtéren. Halálosan féltem, hogy ki fogok esni belőle. Apám szintúgy. Nem volt benne öv, amivel beköthettük volna magunkat.

– Gondolom, amolyan régi mutatványos gép volt. Mi „Sallyvel” fogunk repülni, de ne féljen, nem szállunk fel túl magasra. Nekem azt mondták, Fort Benningben csinált öt ugrást.

– Igen, de az teljesen más volt. Nappal ugrottunk, és mindnyájan össze voltunk kötve. Igazából nem is kellett ugranom. Húztak maguk után, az ernyőm pedig magától kinyílt.

– Ez most nem ilyen lesz. Nagyjából három méterrel a vízszint felett fogok átrepülni a csatornán. Nem akarom, hogy meglássanak minket. Amikor odaérünk, felemelkedek egy kicsit, maga meg kiugrik. Amint kint van a gépből, azonnal meg kell húznia a kioldózsinórt.

– Mi az a kioldózsinór?

Úgy néz rám, mintha akkor látna először.

– Mindjárt megmutatom. Jöjjön, kezdjünk el készülődni.

Odasétálok vele a repülőgéphez. Ennek csak szimpla szárnya van, nem dupla, mint a Taylor Clubs gépeinek a Wilson repülőtéren, amely mellett gyerekkoromban annyiszor elbicikliztem. Még beljebb megyünk a hangárba. Az altiszt halad elöl. Már minden elő van készítve: vastag kesztyű, ugróöltözék, ejtőernyő. Szótlanul meredek rájuk. Mullens rám néz.

– Biztos benne, hogy végig akarja csinálni? Még mindig meggondolhatja magát. Abban szinte biztos vagyok, hogy odáig el tudom vinni, de hogy utána mi lesz, arról fogalmam sincs.

Akkor kellett volna azt mondanom, hogy kiszállok. Most már tudom, hogy én is beleestem a férfiak örök csapdájába. Egyfelől ott volt ez a sok előkészület, az elvárások, mintha az események önálló életre keltek volna. Másfelől ez is ugyanolyan izgalmas kihívásnak tűnt, mint síelni vagy autót vezetni. Mindig is hajlamos voltam bedőlni az ilyeneknek. Érdekel, hogyan akarnak beöltöztetni erre a küldetésre, milyen jelmezt adnak rám, miféle „futballmezt” fogok viselni.

Sok szempontból még mindig gyerek vagyok, kétség sem férhet hozzá. Végtére is alig múltam tizennyolc éves.

Mullens azt is megmutatja, hogyan erősíthetem a rádiót a mellkasomra. Kiveszi az ejtőernyős ruhát a gépből, és odaadja. Nézi, mit kezdek vele. Elveszem tőle, felpróbálom. Illik rám. Valahol biztosan fel vannak írva a méreteim. Felhúzom a cipzárakat, becsatolom a csatokat, Mullens segít. Aztán kiveszi a rádiót a repülő csomagtartójából. Bele van tekerve egy pokrócba, gondolom azért, hogy megvédje az ütközéstől és a kosztól. Felemeli, ráakasztja a vállamra, aztán szorosan rám szíjazza. Elővesz egy régimódi bőrsapkát, amilyet a repülés hőskorában viseltek, a fejemre húzza, és becsatolja. Újra benyúl a gépbe, és kivesz egy övet. Egyik oldalára egy kést és egy pisztolyt, a másikra egy dupla (két összekötözött) kulacsot erősítettek. Hátrál egy lépést, és végigmér.

– Úgy néz ki, mint egy mélytengeri búvár. Reménykedjünk, hogy nem ott végezzük. Nem én szedtem össze ezt a felszerelést. Volt itt két másik altiszt meg egy repülőtiszt, ők hozták. Akkor láttam őket először.

– Kezdek bemelegedni ebben a maskarában. Levehetném?

– Persze.

Nekiáll kicsomagolni a ruhámból. Segítek neki lehúzni a cipzárakat. Jólesik kibújni ebből a hacukából. Van bennem félsz, de nehéz olyasvalamitől félni, amiről az égvilágon semmit nem tudok.

– Uram, mit tud erről a küldetésről? Nekem eléggé lehetetlen vállalkozásnak tűnik.

– Ne uramozz, szólíts Patnek. Egy hajóban evezünk.

– Én Will vagyok.

– Oké, elmondom, amit tudok. Azt a parancsot kaptam, hogy szálljak fel, repüljek három mérföldet észak felé, aztán vágjak neki a csatornának. Három méterrel a víz felett kell repülnöm, attól függően, hogy milyen az időjárás. Semmilyen világítást nem szabad felkapcsolnom, ami igencsak megnehezíti a dolgunkat a sötétben. Mielőtt elindulunk, egy ideig ülnünk kell itt a vaksötétben, hogy a szemünk hozzászokjon, és lássunk egyáltalán valamit. Aztán indulhatunk. A technikusok rászereltek valami hangtompítót szegény Sallyre, hogy ne csapjon zajt. Repültem már így, és tudom, hogy sokat levesz a teljesítményből, de tényleg csendes. Csurig meg kell töltenem a tankot, hogy elég legyen oda-vissza, mert ez a hangtompítós mód nem valami üzemanyagkímélő.

Elhallgat. Az arcára pillantok. Csorog róla az izzadság. Én vagyok nyakig beöltözve, és ő izzad.

– Ott kezdődik a probléma, hogy el kell találnom a megfelelő helyet, hol húzzam fel a gépet legalább százötven méter magasra, aztán ott oldalra kell billentenem, hogy ki tudjalak lökni.

Vesz egy nagy levegőt, és lesüti a szemét.

– És te mit tudsz, Will?

– Azt mondták, senkinek nem beszélhetek róla, de mivel te is benne vagy, szerintem neked elmondhatom. A terv az, hogy kiugróm, vigyázok a rádióra, összetekerem az ernyőt, aztán elbújok egy kidőlt fa gyökerei között. Ott beüzemelem a rádiót, és végignézem az összes hullámsávot, különösen azt a hármat, amire felhívták a figyelmemet. Én senkinek nem fogok üzenni, nehogy a németek be tudjanak mérni. Aztán állítólag jön pár francia ellenálló a rádióért és kihoznak onnan. Nem tudom, hogyan. De azt hiszem, nem is kell tudnom.

– Jézusom! Ez nagyon meredek. Biztos, hogy nem akarod visszamondani?

– Már semmiben nem vagyok biztos. Még gondolkodom rajta.

– Még nagyjából két órád van, hogy eldöntsd. Azt mondták, hogy abban a térségben, ahol landolni fogsz, hajnali három és négy között egy órára felfüggesztik az ágyúzást. Gondolom, ha sikerül épségben lejuttatnunk, akkor ezt hosszabb ideig is fenntartják.

Csípőre teszi a kezét, majd elkezdi visszapakolni a felszerelésemet a gépbe.

– Ja, és még valami. – Elővesz egy élelmiszeradagokkal teli dobozt. Ugyanúgy ki van párnázva, mint a rádió. – Ezt az után fogom ledobni, hogy kilöktelek. Valahol a közeledben fog landolni.

– Tényleg ki fogsz lökni?

– Ez a terv. Az ajtót levettem a te oldaladon. Ennyi cuccal meg az ejtőernyővel meg sem fogsz tudni mozdulni.

Magam se tudom, miért nem szállok ki ebből az egészből. Nagyon félek. De ezen most már kár elmélkedni. Úgy döntöttem, végigcsinálom.

Fél háromkor teljes menetfelszerelésben, beszíjazva ülök a repülőgépen. Pat a pilótaülésben. Egy katona, aki valahonnan a hangár mélyéről került elő, megpörgeti a propellert, és a harmadik próbálkozásra beindul a motor. Pat előtt egy félkör alakú kormány van, azzal irányítja majd a gépet, a lába között pedig egy botkormány.

Kölyökkoromban egyszer beküldtem néhány doboz fedőlapját, és nyertem egy kis könyvecskét, amelyben leírták, hogyan kell repülőgépet vezetni. A pincében gyakoroltam, és a seprűnyelet használtam botkormánynak. Anyám lejött és megkérdezte, mit csinálok. Mondtam neki, hogy a botkormányommal játszok, repülni tanulok. Először mérges lett, de aztán meglátta a könyvecskét, és visszament a konyhába.

Örülök, hogy végre látok egy igazi botkormányt. Mullens az egyik kezét rajta tartja, de többnyire a pedálokat nyomogatja és a kormányt forgatja. Végigszáguldunk a kifutón, a gép egy kicsit megremeg, amikor felemelkedik a levegőbe. Kipillantok a nyitott ajtón. Nagyon gyorsan megyünk, suhan alattunk a táj. Úgy döntök, hogy inkább nem nézek le. Hamarosan a víz felett repülünk. Csak a hullámok apró taraját látom, ahogy szállunk felettük. Most már nem félek annyira, hogy kiesek, de azért végig kapaszkodom egy műszerfalnak látszó valamibe.

Nem tudom, milyen hosszú ideig repülünk, de Pat végig összpontosít, hogy a levegőben maradjunk, és ne zuhanjunk a vízbe. Néha zökken egyet a gép, olyankor korrigálnia kell a kormánnyal. A víz egyre jobban hullámzik alattunk, és a levegő is nagyon hideg. Örülök, hogy rajtam van az ejtőernyős szerelés meg a kesztyű.

Amikor megpillantjuk a francia partokat, Pat rám pillant.

– Most egy kicsit feljebb húzom, hogy átrepüljünk a német védelmi vonalak felett. Mire észrevennének, már úgyis késő lenne ahhoz, hogy célba vegyenek, de azért jobb a biztonság.

Mintha betonházakat látnék odalent. Pattől megtudom, hogy ezek bunkerek. Aztán elhagyatottnak látszó térség következik. Sehol semmi fény. Pat felém fordul.

– Felhúzom olyan meredeken, ahogy csak tudom, egészen addig, míg szinte függőlegesen állunk, aztán oldalra billentem, te pedig kicsúszol az ajtón. Ne felejtsd el meghúzni a kioldózsinórt. Próbálj a talpadra érkezni, aztán a hátadra esni, miközben a kezeddel véded a rádiót.

Gyorsan felhúzza a gépet, függőlegesen száguldunk az ég felé, aztán lelassulunk. Pat megbillenti, és mielőtt magamhoz térhetnék, már kint is vagyok a semmiben! Megrántom a kioldózsinórt, és egy örökkévalóságnak tűnik, mire kinyílik az ernyő. Előre-hátra billegek a levegőben, miközben a talaj vészesen közeledik. Előredőlök. Nem telik el két perc, és földet érek. Majdnem aláfordul a lábam, de sikerül a hátamra esnem, miközben két kézzel kapaszkodom a rádióba. Egy pillanatra minden elsötétül előttem.

A rádió szinte a földhöz présel, levegő után kapkodok. Lassan négykézlábra állok. A szél belekap az ejtőernyőbe, és magával ránt. Elkezd vonszolni maga után. Még mindig alig kapok levegőt, a fékezőmadzagokkal próbálom visszahúzni az ernyőt. Minden erőmre szükségem van, hogy megállítsam. Amikor végül megérzem az ernyő anyagát, ráhasalok, nehogy újra elinduljon. Fekszem az ejtőernyőn, és levegő után kapkodok. Semmi mást nem hallok, csak a saját zihálásomat. Nem messze onnan, ahol fekszem, meglátom a nagy fa földből kifordult gyökereit.

Feltérdelek, behúzom az ernyőt, és a mellkasomhoz szorítom, a rádió fölé. Aztán felállók és futni kezdek a fa felé.

A gödör elég mély – a sáros oldalán lecsúszom az aljára. Nagyjából akkor jut eszembe a kajával megrakott doboz. Annyira nem vagyok éhes, de ha valaki megtalálja a nyílt terepen, akkor biztosan elkezdenek keresni.

Leoldozom magamról az ejtőernyőt, áthúzom a vállamon és a lábam között. Azután felemelem a rádiót. Miután kicsatolom a hevedert, előrehajolok, és óvatosan leteszem a földre. Ennek meg kell tartania az ernyőt. Még mindig zihálva kapkodom a levegőt. Halálra vagyok rémülve, a kezem úgy remeg, hogy képtelen vagyok kiszabadítani magam a csatokból és hevederekből. Végül úgy döntök, hogy magamon hagyom az ejtőernyős öltözéket, pedig már teljesen beleizzadtam. Az arcom jéghideg.

A gödör széléhez kúszom, és kikukucskálok a pereme felett. Látni vélem a csomagot nem messze attól a helytől, ahol földet értem. Négykézláb elindulok felé, közben minden irányban nézelődöm, nincs-e valaki a közelben. A pisztolyt nem veszem elő. Megtalálom a dobozt, és az egyik hevedernél fogva vonszolni kezdem magam után. Leráncigálom a gödörbe. Teljesen elkészültem az erőmmel.

Tudom, hogy ki kellene csomagolnom a rádiót, és különböző frekvenciákat keresgélnem, de teljesen ki vagyok purcanva. Azt hiszem, ilyen lehet a harctéren; egyetlen lövés sem dördült, senkivel nem találkoztam, de máris kész idegroncs vagyok. Szép kis katona az ilyen. Mi lesz velem, ha egyszer tüzet nyitnak rám, vagy egy ehhez hasonló lyukban kell átvészelnem egy bombázást? Bele se merek gondolni.

Szétterítem az ernyőt a gödör alján, hogy ne legyen mindenem tiszta sár. Megnézem az órámat, mindjárt öt óra. Június van, úgyhogy hamarosan felkel a nap. Végignyúlok az ernyőn, a fejem alá teszem az ejtőernyő táskáját, és a következő pillanatban már alszom is. Egész éjjel le se hunytam a szemem az idegességtől, pedig általában már tízkor, legkésőbb fél tizenegykor le szoktam feküdni. Nem nekem találták ki ezt a háborúsdit.

Délután kettőkor ébredek fel. Hét órát aludtam. Fáj a hátam, de attól eltekintve egész jól vagyok. Közben eleredt az eső, és némi esővíz beszivárgott a fa gyökere alá is, ahol fekszem. Összeszedek néhány követ, építek egy kis gátat, hogy felfogja a vizet, és a gödör alja száraz maradjon.

Utána kicsomagolom a rádiót. Remélem, működik. Úgy tűnik, rendben van. Amikor bekapcsolom, kigyulladnak rajta a fények, én pedig keresni kezdem a megadott frekvenciákat, amiket memorizáltam, de semmit nem találok. Átvillan az agyamon, hogy adok egy gyors helyzetjelentést – legalább tudnák, hogy életben vagyok. De ellenállok a kísértésnek. Kihúzom az antennát, ameddig csak lehet, de így se találok semmit. Éhes vagyok.

Belenézek a kajás dobozba, de csak a szokásos fejadagok vannak benne. Kinyitom az egyik adagot, amiben sajt, keksz, csokoládé meg cigaretta van. Ez utóbbival nem tudok mit kezdeni. Rágcsálni kezdem a sajtot, hátha megnyugszik tőle a gyomrom. Fogalmam sincs, meddig leszek itt egyedül.

Lehet, hogy már partra is szálltak, csak én nem tudok róla. De az is lehet, hogy lefújták az egészet.

A kajától megnyugszom. Összekeverek egy kis kávéport meg vizet az egyik kulacsomból. A kulacshoz van egy kis pohár is, azt félig megtöltöm vízzel. Már most vigyázok, hogy spóroljak a vízzel. A kávépor ragadós masszává áll össze. Forró vízbe kellene tenni. De végül addig keverem az ujjammal, míg feloldódik benne. Megiszom, de így még rosszabb, mint a sima víz. Még egyszer nem fogom megpróbálni.

Amint befejezem az evést, újra végigpásztázom a hullámsavukat, hátha találok valamit. Még mindig semmi. Megpróbálkozom más frekvenciákkal is, de azokon mind németül beszélnek. Kiver a víz a félelemtől. Kikapcsolom a rádiót, és arra jutok, hogy nem sok mindent tudok csinálni. Kikukucskálok a gödörből, de a szitáló esőben semmi mást nem látok, csak a szétbombázott talajt. Semmi élő nincs rajta, egy szál fű sem. Legszívesebben őrt állítanék, de mivel csak magamat oszthatnám be őrségbe, ennek nem sok értelme lenne. Nyitva kell tartanom a szemem.

Elhatározom, hogy minden órában teszek egy újabb próbát a rádióval. Egy igazi rádiós is ezt csinálná, azt hiszem. Nappal majd igyekszem nem elaludni. Éjszaka tudom, hogy képtelen leszek ébren maradni, de amilyen göröngyös, sziklás ez a gödör, sokat akkor sem fogok aludni. Majd minden alkalommal, amikor felébredek, körülkémlelek, és tekergetem egy kicsit a rádió keresőjét. Kíváncsi vagyok, hol vannak a francia ellenállók, a maquis-k, és vajon mikor érnek ide. Gondolom, tudják, hogy itt vagyok ennek a kidőlt fának a gyökerei alatt. De lehet, hogy túl sokat gondolok róluk. Építek még két sor sziklát a gödör peremére, és sárral összetapasztom őket. Nemcsak a széltől és az esőtől véd így jobban, de alattam is kevesebb kő marad. A kulacsokat és a pisztolyt az övvel együtt lecsatolom magamról, és felakasztom őket az egyik gyökérre, nehogy átnedvesedjenek. Remélem, nem lesz szükség rá, hogy elsüssem a pisztolyt. Nem, akkor se fogom használni. Ha a németek rám találnak, egyszerűen megadom magam. Nem szállhatok szembe egyedül az egész német hadsereggel. Meg sem akarom próbálni.

Kialakítom a napirendemet. Óránként bekapcsolom a rádiót, és hallgatom a németeket, ahogy szövegelnek. Nem merem túl hosszú ideig csinálni, nehogy lemerítsem az elemeket. Reggel hétkor, délben és este hatkor megeszek egy adag kaját. „Vacsora” közben felhúzom az órámat.

Kicsit javul az időjárás. A felhők közül néha kivillan a nap. Ahhoz képest, hogy június van, ocsmány az idő. Egyelőre még nem adtam fel a reményt, de közel járok hozzá. Tudom, hogy öngyilkosság lenne elindulnom a német vonalak felé. Mostanra már biztosan kész idegroncsok, esélyem se lenne megadni magam, gondolkodás nélkül agyonlőnének. Itt ragadtam. Nem lett volna szabad igent mondanom erre a megbízásra. Csak abban reménykedhetek, hogy az amerikai, brit vagy kanadai csapatok eljutnak hozzám, vagy végre felbukkannak azok a titokzatos francia ellenállók, hogy átadhassam nekik a rádiót. Nem tudok mást tenni, mint várni. Négy napra elegendő az élelmem, utána ki kell találnom valamit. Végignézek magamon. Az ejtőernyős szerelésem tiszta sár. Úgy festek, mintha egy másik bolygón valamikor a huszonötödik században játszódó Flash Gordon-filmből léptem volna ki.

Telnek a napok. Nem történik semmi. Hallom a távolból az ágyúzás hangját, de a közelemben nyugi van. Úgy látszik, erről a területről mindenki megfeledkezett. Kukucskálok, tekergetem a rádiót, eszem az adagjaimat, szunyókálok, felhúzom az órám.

Eltelik három nap. Egyszer csak embereket pillantok meg, akik katonai alakzatba rendeződve vágnak át a szétbombázott területen. A puskát a kezükben tartják, mintha őrjáraton lennének, de futnak. Mire várjak még? Letépem magamról az ejtőernyő szerelést, hogy láthatóvá váljon az amerikai egyenruhám. Leveszem a repülős sapkámat is, amivel melegen tartottam a fülemet. Látom a sisakjukról, hogy ezek nem németek, de az amerikaiakra sem hasonlít a szerelésük. Még a gödörből elkezdek angolul kiabálni. Mindent otthagyok, a pisztolyt, a rádiót, még a kaját is, és feltartott kézzel kimászom, miközben azt kiabálom: AMERIKAI VAGYOK! NE LŐJENEK! AMERIKAI VAGYOK! Megállnak. Lassan elindulok feléjük. Hasra vetik magukat, és célba vesznek a puskáikkal.

– Megállni!

Megállok.

Egyikük odajön hozzám. Nem engedem le a kezem. Beszélgetünk. Angolul beszél angol kiejtéssel, de kiderül, hogy kanadaiak. Előveszem a dögcédulámat. Hisz nekem. Megmutatom neki a gödrömet.

– Szentséges ég! Ti jenkik aztán tényleg mindent megpróbáltok. Senki nem szólt nekünk, hogy itt leszel.

– Úgy volt, hogy francia ellenállók jönnek értem, illetve a rádióért, ami itt van velem a gödörben. Vissza tudnátok juttatni az egységemhez Angliába? Kezdek kifogyni a kajából.

Beleegyezik. Azt javasolja, hogy a pisztolyt hozzam magammal. Az ernyőt, a felszerelésemet meg a maradék kaját otthagyjuk. Kikérdez, hogy mit tapasztaltam, mert teljesen vakon haladnak előre. Természetesen semmiről nem tudok neki beszámolni, csak arról, hogy nem láttam senkit, ők az elsők, akik erre járnak.

Kijelöl egy embert a csapatából, hogy vezessen vissza a partra. Tőle tudom meg, hogy az invázió három napja elkezdődött. Azt mondja, nagyon véres móka volt, azt hitték, sosem sikerül megvetniük a lábukat, de most már valamivel jobb a helyzet. Folyamatosan szállnak partra a csapatok. Azt mondja, figyeljek az aknákra. És néhány bunkerben még mindig rejtőznek német orvlövészek.

Gond nélkül eljutunk a tengerpartra. Még mindig nem lőtt rám senki, vagy legalábbis nem tudok róla. Tehervonat méretű tüzérségi lövedékek húznak el a fejünk felett, de egyik sem a közelünkben csapódik be. A part úgy néz ki, mint egy katonai szemétdomb. Felszerelések hevernek mindenfelé, még a vízben is. Halott katonák százai fekszenek végig az egész tengerparton. Orvosok rohangálnak fel és alá, igyekeznek felrakni a sérülteket a hajókra, amelyekkel az új csapatokat hozzák. Hihetetlen látvány.

Egy hadnagy, miután a kísérőm beszélt vele, és megmutattam neki a dögcédulámat, megengedi, hogy felszálljak az egyik visszafelé tartó hajóra. Itt történik meg velem életemben először, hogy tüzet nyitnak rám. A németek próbálják feltartóztatni a hajókat, akár jönnek, akár mennek. Két bomba is felrobban a hajó mellett. Azok, akik nem sebesültek, lebuknak a sebesültek mögé; a hajó legénysége pedig mindent elkövet, hogy a lehető leggyorsabban eltűnjünk onnan.

Végül elérünk egy nagyobb hajóhoz. Először a sérülteket viszik át, majd nekem is megengedik, hogy átszálljak. Átadnak a parti őrség egyik tagjának. Odaállít egy fal mellé a fedélzeten, egyik társa pedig elmegy jelenteni az érkezésemet. Öt perccel később beterelnek egy kényelmes kabinba, ahol egy angol tiszt ül az íróasztalán kiterített térkép mögött. Elmagyarázok neki mindent, amit erről az egész küldetésről tudok. Lehajtott fejjel hallgatja egészen addig, míg ahhoz a részhez nem érek, hogy kiugrottam a nyitott ajtón. Leveszi a sapkáját. Tar kopasz.

– Elképesztő! Szóval azt mondja, hogy az elmúlt három napban végig ott volt előttünk?

– Az elmúlt négy napban, uram, ha az érkezésem napját is beleszámoljuk.

– Hihetetlen! Ezt ellenőriznem kell.

Magához húzza az egyik telefont, ami az íróasztalán áll. Megpördül a székkel, és hátat fordít nekem. Nagyjából öt perc múlva visszafordul, és lerakja a kagylót.

– Katona, azonnal átszállítják egy amerikai hajóra. Egy bizonyos Munch ezredes minél előbb beszélni akar magával.

– Igen, uram.

Parancsszavak hangzanak, szereznek egy szállítóhajót, és nemsokára már egy amerikai hajón vagyok, ahol beterelnek egy másik pazarul bútorozott kabinba. Az asztal mögött az az ezredes ül, aki az egészet kitalálta. Felnéz rám, elmosolyodik.

– Szóval még életben van.

– Igen, uram, azt hiszem.

– Mi történt? Miért nem lépett kapcsolatba velünk? Folyamatosan kerestük a rádiója jeleit, de semmit nem találtunk. Senkinek nem jutott eszébe, hogy felírjuk a készüléke kódszámát.

– Igen, uram. Óránként rákerestem a megadott frekvenciákra, de semmi mást nem találtam, csak német adásokat. Azt a parancsot kaptam, hogy ne üzenjek a rádión keresztül, mert a németek bemérhetnek és rám találhatnak.

– A rohadt életbe, ezt jól elbasztuk.

Nem egészen értem, mire gondol; rám vagy az egész hadműveletre. Nem hiszem, hogy én bármit is elbasztam volna, de a küldetés maga értelmetlen volt.

– Katona, a körülményekhez képest jó munkát végzett. Átadta a rádiót a francia ellenállóknak?

– Nem, uram, nem jöttek érte.

– Akkor hol van?

– Otthagytam, hátha felbukkannak és megtalálják. Biztosan tudnak arról a fáról, amelyiknek a gyökere alatt elbújtam.

Az asztalára néz, aztán újra rám emeli a tekintetét.

– Van magánál óra?

Lecsatolom a csuklómról, és odanyújtom neki. Megnézi, mennyi az idő.

– Az egysége még nem indult útnak. Több hétbe is beletelhet, mire a hídfőállásokat sikerül biztonságosabbá tenni. Visszaküldöm a századához.

Úgy viselkedik, mintha azt várná, hogy köszönetet mondjak. De nem teszem. Az egész helyzet arra emlékeztet, mint amikor az orvos kiengedett a kórházból, és azt hitte, szívességet tesz vele.

Feláll, és kezet ráz velem. Belép a kabinba egy tengerész.

– Kísérje vissza ezt a katonát az egységéhez.

Megmondja neki az ezredem azonosítóját. Tisztelgünk, aztán a tengerésszel együtt távozom. Az Ezüstcsillagom nem kerül szóba.

Három napig tart, mire visszajutok az egységemhez Angliába. Gettinger még mindig őrzi a helyemet a sátorban. Összeszedem a holmimat. Gettinger mindenáron tudni akarja, hol voltam egy hétig. Arra jutok, hogy akár el is mondhatom neki. A küldetés véget ért, még ha sikertelen volt is. Ugyanolyan hitetlenkedve hallgatja, mint én.

4.

Az invázió

Billy Dan Gray őrmester

Végül mi is átkelünk. Ideiglenes dokkokat építettek, így nem kell derékig érő vízben partra gázolnunk. A Saint Malo-i áttörésnek köszönhetően megússzuk a közelharcot. Egyikünk sem panaszkodik miatta. Egy almáskertben táborozunk le, a terv szerint hamarosan továbbindulunk.

Észrevesszük, hogy a falu templomtornyán, ott, ahol a keresztnek kellene lennie, egy kakas van. Meg vagyunk győződve róla, hogy ez az istentelen, mocskos nácik műve. Közben a helybeliek almabornak látszó itallal kínálgatnak minket. Üvegből vedeljük a finom nedűt. Néhány tapasztaltabb, tennessee-i srác azt mondja, almapálinka, és boldogan isszák, míg ki nem dőlnek tőle. Mi, a kevésbé tapasztaltabbak, almalének nézzük, és boldogan döntjük magunkba.

Miután részeg csürhévé ittuk magunkat, elhatározzuk, hogy leszedjük azt a náci kakast a templom tetejéről, és felrakunk helyette egy keresztet. Az egyik idősebb szakaszvezetőről kiderül, hogy civilben toronyjavítóként dolgozott, és fel tud mászni a templom tetejére. Mutatja nekünk, hogy van egy kis nyílás a tetőn, közvetlenül a kakas alatt. Mindnyájan lelkesen csatlakozunk ehhez a „keresztény” projekthez. Valaki megtalálja az ajtót, amely mögött a toronyba vezető lépcső van, és leveri róla a lakatot. Billy Dan Gray őrmester fogja a fából készült keresztet, amit egyikünk faragott, és imbolygó léptekkel elindul felfelé a lépcsőn. Kicsődülünk az utcára, onnan figyeljük. Egyikünk se hullatna könnyeket, ha lezuhanna. Az egész szakasznak megkeserítette az életét.

Lentről nézzük, ahogy kimászik a kis nyíláson. Néhány falubeli is a templom köré gyűlik. Egyikük egy pap, aki fel-alá rohangál, és franciául hadovál valamit. Láthatóan azt próbálja megérteni, mi folyik itt.

Billy Dan felmászik a tetőre, rákulcsolja a lábát a templomtoronyra, megragadja a kakast, elkezdi kicsavarni. Valahogy sikerül leszednie, lehajítja közénk. Majdnem lefejezi vele Smithersont, aki közvetlenül a templom mellől figyeli a műveletet. Billy Dan kiveszi a farzsebéből a fakeresztet. Beilleszti a nyílásba, ahonnan a kakast kihúzta. Nagyjából sikerül is rögzítenie. Amikor a fakereszt a helyére kerül, mindannyian megtapsoljuk, kivéve a papot, aki összeszedi a földről a kakast, és elrohan vele. Biztosan náci szimpatizáns, gondoljuk.

Így végződik a műveletlen amerikaiak kalandja a francia templomokkal. Később megtudom, hogy Franciaországban a legtöbb templom tetején kakas van. Két nap múlva teherautóra raknak minket, és elindulunk Patton tábornok tankjai után. Párizs felé tartunk.

Bújócska

A KHF-nél a járőrözés az első számú feladatunk. Általában a felderítés és az információgyűjtés a cél. Nem támadunk, és foglyokat se ejtünk. Kivéve akkor, ha kimondottan azt a parancsot kapjuk, hogy ejtsünk foglyot, mert ki akarják hallgatni. Ez a létező legrosszabb megbízás, és mindnyájan rettegünk tőle. A többiekhez képest nekünk viszonylag könnyű életünk van, még akkor is, ha terepen vagyunk.

A járőrözés elsősorban azért veszélyes, mert olyan helyzetekben szoktak kiküldeni minket, amikor úgy ítélik meg, hogy egy közönséges szakasz vagy zászlóalj nem megfelelő a feladatra.

Saint Malo után gyorsan haladunk keresztül Franciaországon, nem sok ellenállásba ütközünk. Párizst kikerüljük. A franciák maguk akarják visszafoglalni. A tankok segítségével átvágunk Franciaország keleti felén, és hamarosan elérünk a francia-német határra.

A Saar-vidéken vagyunk. Először hatolunk be német területre. Több mint három hete nyomulunk előre, de most elakadunk a sárban, legalább két német páncéloshadosztály áll velünk szemben. Az ezredparancsnokság főhadiszállása egy Ohmsdorf nevű helyen van. Nem sokkal éjfél előtt, egy kora őszi napon az új sátortársammal, Wilkinsszel együtt behívnak az ezredes sátrába. A régi hálótársamat, Gettingert előléptették a második raj rajparancsnok-helyettesévé. Wilkins és én vagyunk az első szakasz első rajának első és második felderítője. Nálunk rosszabb felderítőket keresve se találhattak volna.

Éppen az igazak álmát alusszuk, amikor Anderson, a KHF szakasz hadnagya bedugja a fejét a sátrunkba, és parancsba adja, hogy futólépésben jelenjünk meg az ezredparancsnok sátrában. Mintha maga az Úristen szállt volna le a földre, hogy a színe elé idézzen minket.

Az ezredes sátra úgy néz ki, mint egy sivatagi királyé. Csak a perzsaszőnyegek hiányoznak meg a vízipipa a sarokból. Van benne összecsukható tábori ágy vastag hálózsákkal, térképasztal, étkezőasztal, székek. Az ezredes zöldesbarna jégeralsóban, fején zöldesbarna törülköző, lábát pedig egy forró vízzel teli vödörben áztatja. Kifújja az orrát, aztán ránk emeli a tekintetét, amikor belépünk a sátorba. Belenéz zöldesbarna zsebkendőjébe. Aztán egy papírlapra pillant, amely az asztalon hever egy kiterített közigazgatási térkép mellett. Gondolom, a nevünket keresi rajta.

– Pihenj.

Felvesszük a „pihenj” testtartást. Még mindig álmos vagyok. Hirtelen rájövök, hogy a kulacsom nincs nálam, ami azt jelenti, hogy hiányos a felszerelésem. Párnának használtam a kulacsot, és a nagy rohanásban ottfelejtettem a sátrunkban. Nem mintha vízhiány lenne, egész nap esett az eső.

– Wilkins katona, Wharton katona. Szükségünk van egy őrjáratra, amely felderíti a terepet a B század előretolt állásain túl.

A térkép fölé hajol. Nagyon öregnek látom, pedig valószínűleg nem lehet több harmincnál. Májfoltos kezét ráhelyezi a térképre, majd gondosan manikűrözött, vastag ujjával rámutat egy pontra. Ujját előrecsúsztatja a térkép nejlonborításán.

– Öt óra harminckor a hadtesttüzérség úgy istenesen megszórja őket. Azután hat óra nulla nullakor előrenyomulunk. Ez csak egy tájékozódó támadás, hogy lássuk, mi van előttünk.

Ránk emeli a tekintetét, de igazából keresztülnéz rajtunk. Ismét kifújja az orrát.

– De nem akarunk teljesen vakon elindulni. Lehetnek ott bunkerek vagy tankok is. Ellentmondó jelentéseket kaptunk.

Nem merek Wilkinsre nézni. Mégis hogyan derítsük ki, hogy vannak-e ott bunkerek meg tankok anélkül, hogy észrevennének minket?

– Igen, uram.

Wilkins lassabban vágja rá, kevésbé lelkesen. Lehet, hogy még mindig alszom, és ez egy rossz álom. Körülnézek a sátorban. Ott van Love őrnagy és Collins őrnagy, az ezredes szárnysegédje is. Látom Anderson hadnagyot, amint az egyik sarokban álldogál, vagy inkább bujkál. Tényleg rémálom, de sajnos nem alszom. Mindnyájan minket néznek, a két közlegényt. Nem akármilyen közönségünk van.

Félek, meg vagyok illetődve, kényelmetlenül érzem magam ennyi fejes között. Úgy teszek, mintha odafigyelnék, amikor Love eligazít minket, de a gondolataim messze járnak. A parancsmegtagadástól a dezertálásig minden megfordul a fejemben. Úgy érzem, én már kivettem a részem ebből az őrült háborúból azzal az értelmetlen, háromnapos lapulással a fa tövében. Az is eszembe jut, hogy leguggolok töltényhüvelyeket úsztatni az ezredes lábvizében, hátha leszerelnek elmebajjal. De végül nem csinálok semmit, csak hallgatok, bólogatok, majd tisztelgek és kilépek a sátorból. Anderson hadnagy követ minket. Egyikünk sem mond semmit, nincs mit mondani.

Anderson odakísér minket egy járó motorral ránk váró dzsiphez. Az első zászlóalj egyik dzsipje, és látszik a sofőrön, hogy nincs valami jó kedvében. Valószínűleg őt is valami meleg kuckóból rángatták elő. Szinte ránk se pillant, ahogy bemászunk hátra. Anderson megáll. Az oldalán ott lóg a pisztolya. Behajol a dzsipbe. A holdfényben látom, ahogy rám kacsint.

– Ne csináljanak semmi olyat, amit én nem tennék.

Hátralép, a dzsip pedig előrelendül. Hólánc van a kerekein, nehogy elakadjon a sárban, de a fényszórót nem kapcsolja fel. Gyakorlatilag nincs út, a sofőrnek pedig előre kell hajtania a szélvédőt a motorháztetőre, hogy lásson valamit. Wilkins odahajol és a fülembe súgja.

– Ez a kacsintás azt jelentette, hogy nem csinálunk semmit, ugye, Will?

De valamit már csinálunk – ülünk az éjszaka kellős közepén egy dzsipben, ami pont arra megy, amerre nem kéne.

A harmadik zászlóaljnál már vár egy küldönc a B századból. Kiszállunk a dzsipből és gyalog megyünk tovább. Azt mondja, figyeljünk az orvlövészekre meg az aknavetőkre. Orvlövészek meg aknavetők az éjszaka közepén? Követjük a B század harcálláspontjára. Minél messzebb megyünk, annál sárosabb, rendetlenebb és idegesebb katonákkal találkozunk. Kétszer is feltartóztatnak, és meg kell mondanunk a jelszót.

A B század parancsnoka már vár. Gyors eligazítást tart egy másik térképről. A térképe össze van hajtva, és az esőkabátja zsebéből veszi elő. Nincs rajta nejlonborítás. A százados sápadt és ideges. Megmutatja, hol vannak a feltételezett géppuskafészkek. A térképen apró, ceruzás X-ek jelölik azokat a pontokat, ahol veszteségeket szenvedtünk. Kifaggat, mit tudunk. Elmondjuk neki, hogy öt harminckor tüzet nyit a hadtesttüzérség, hat nulla nullakor pedig indul a támadás. Azt feleli, hogy nem csak a mi tüzérségünk fog lőni. Az órájára pillant. Kivesz egy másik karórát a kabátja zsebéből és odaadja Wilkinsnek. Megint eszembe jut az a keserves három nap. Megnézi, együtt jár-e a két óra, aztán felhúzza őket.

– Legkésőbb öt óra nulla nullára jöjjenek vissza. Utána már semmit nem tudunk garantálni.

Alaposan végigmér minket. Kényelmetlenül érzem magam, amiért olyan tiszták vagyunk. Úgy nézünk ki mellettük, mintha most soroztak volna be minket. A századparancsnok irodája korábban egy ház pincéje lehetett. Élelmiszeradagok, pokrócok, hálózsákok, fegyverek hevernek szanaszét.

– Kerüljék azt az erdőt. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy az egyik előretolt állásuk ott van. És ha tankokat, csapatszállító járműveket vagy egész szakaszokat látnak, villámgyorsan húzzák vissza a belüket.

A lépcső tetején megjelenik egy még nála is mocskosabb katona, és elhúzza az ajtónyílást fedő pokrócot. A százados megfordul.

– Morris, vigye ezt a két embert Brennerhez és Miodiser-hez. De óvatosan, nehogy ránk hozzanak valamit. A KHF-től jöttek, kimennek felderítésre.

Halványan elmosolyodik, mire Morris úgy néz ránk, mintha németek lennénk. A százados hátat fordít nekünk, és sáros bakancsát le sem vetve, végighever egy tábori ágyon.

Kilépünk a sötétbe. A holdat eltakarja egy felhő, ezért nem sokat látunk. Szó nélkül megteszünk nagyjából száz métert. Morris előregörnyedve halad elöl, puskával a kezében. Ismét előbújik a hold. Morris hasra veti magát egy kőrakás mögött, ami egykor talán egy templom lehetett. A kőfal egy része még mindig áll, és mintha egy festett üvegablakot látnék benne. Morris hátraint, mi pedig odakúszunk mellé. Suttogóra fogja.

– Óvatosan, lehet, hogy itt már látnak minket, ne csapjanak zajt. Elvezetem magukat az út feléig, aztán megmutatom, merre találják az előőrsünket.

Remeg a hangja a félelemtől.

Nekiállunk átmászni a törmelékeken. Igyekszünk árnyékban maradni, nehogy a hold megvilágítson. Olyan gyorsan kúszunk, ahogy csak tudunk puskával a kézben. A csípőnket és a könyökünket használva haladunk előre. Legalább mi is összekoszoljuk magunkat, mintha ide tartoznánk.

Morris megpróbálja elmagyarázni, hogyan fogjuk megtalálni az előőrsöt – azt mondja, nem tudjuk eltéveszteni. Egy mélyedésre mutat a talajban. Elkúszunk odáig, és közben fogalmunk sincs róla, hogy elhagytuk a saját védelmi területünket. Az utolsó hetven métert hason csúszva tesszük meg, mire elérünk a mélyedésig. Idegenvezetőnk visszakúszik a templom romjaihoz. A gödörben két közlegényt találunk. Tetőtől-talpig tiszta sár mindkettő, alig látszanak ki alóla. Bemondom a jelszót, a biztonság kedvéért. Válaszolnak rá.

Elmondják, hogy visszamenni is félnek azon a területen keresztül, amelyen éppen most kúsztunk végig. Éhesek, de annyira nem, hogy ezt meg merjék kockáztatni. Levakarták a viaszt az élelmiszeres dobozokról, és azt rágcsálják kaja helyett. Ebből kapunk némi képet arról, mennyire be lehetnek szarva ezek a szerencsétlenek.

Mostanra már mi is remegünk a félelemtől. Kiderül, hogy a két srác minden egyes sziklát, fát és farönköt elnevezett a környéken. Megmutatják azt a hegyes sziklát arra, meg azt a nagy göröngyöt négy óránál, ami nem időt jelent, hanem irányt. Állítják, hogy egy ideje árnyakat látnak hol felbukkanni, hol újra eltűnni. Lehet, hogy csak a holdfény játszik velük, de inkább nem szólok semmit. Órák óta ülnek itt, figyelik, mozog-e valami. Holdfényes éjszaka van, minden tiszta sár, ezért néhol megcsillan a fény, különösen a pocsolyákban.

Mi magunk is nyakig sárosak vagyunk annyi hason kúszás után. Nagy különbség van a kúszás és a mászás között, de akármelyiket választja az ember, akkor is sáros lesz az arca és az összes felszerelése. Amikor hason csúszva haladunk előre, érzem, ahogy a gombok egymás után pattannak le az esőkabátomról. Wilkins végül megkérdezi a két srácot.

– Merre menjünk?

Egy hosszú pillanatig egyikük sem szólal meg. Összenéznek.

– Nektek elment az eszetek! Sehová ne menjetek, maradjatok itt, amíg meg nem jön a váltás. Majd azt mondjuk nekik, hogy voltatok odakint.

Úgy néznek ránk, mintha a holdról érkeztünk volna a viszonylag tiszta egyenruhánkkal meg tiszta arcunkkal, és életünkben nem láttunk volna háborút közelről. Hozzájuk képest valóban szüzek vagyunk; mindketten mocskosak és úgy bűzlenek, mint a csövesek. Egyikük a hátára fordul, elővesz egy cigarettát, és szívni kezdi, de nem gyújtja meg.

– Engem aztán senki rá nem tudna venni arra, hogy kimenjek oda. Egyébként is minek?

Még a fejüket sem hajlandók kidugni. Ilyeneket mondanak: „Odanézzetek, egy óránál! Látjátok? Szerintünk van valaki amögött a szikla mögött, valószínűleg egy géppisztollyal.”

Nem viccelnek, csak félnek.

Wilkins és én végül úgy döntünk, hogy csak egy kicsit megyünk ki, hogy lássuk, van-e ott valami.

Óvatosan kimászunk a gödörből. A két srác azt mondja, próbálnak majd fedezni minket, de elment az eszünk. Mire elérünk az első árnyékos helyre, ahol elbújhatunk a hold elől, mindketten remegünk. Wilkins hanyatt fekszik.

– Will, őrültség ez az egész… meg fogunk dögleni! Azok meg ott ülnek a nagy, kényelmes sátrukban, és le se szarnak minket. Csak arra kíváncsiak, meddig jutunk el, mielőtt agyonlőnek.

– Menjünk el odáig.

Wilkins egy felperzselt fára mutat a puskájával.

– Ott elbújhatunk, hogy kitaláljuk, hogyan tovább.

Ismét hasra fordulunk, és kúszni kezdünk a sárban. Mire odaérünk, alig kapunk levegőt. Hanyatt fordulunk, és az eget nézzük. Egymás mellett fekszünk, a fejem a lábánál, az én lábam pedig az ő fejénél. Így háromszázhatvan fokos szögben belátjuk a terepet. Halk, fojtott hangon beszélünk egymáshoz. Arra jutunk, hogy a nyomok, amiket a sárban látunk, akár tankoktól is származhatnak. És mintha motor-zúgást is hallanánk. De lehet, hogy csak a saját zihálásunk az. Most már mindketten nagyon be vagyunk gazolva.

Megbeszéljük, hogy mit fogunk mondani; ezek tankok, leginkább azért, mert a két srác a gödörben hallott valamit, ami vagy tank vagy teherautó. Szerintünk egyértelműen tank.

Arról is meggyőzzük magunkat, hogy az egyik szikla mögött három embert látunk egy aknavetővel. A frászt hozzuk egymásra. Tizenöt percnyi „kreatív felderítés” után elindulunk vissza az előőrsünkhöz. Várják a ra-ta-ta-tát, ami azt jelentené, hogy végünk.

Őszintén meglepődnek, amikor viszontlátnak minket. Ott maradunk velük még tizenöt percig, és elmondjuk nekik, „szerintünk” mit láttunk. Kicsit húzzuk az időt, hogy úgy tűnjön, mintha hosszabb ideig járőröztünk volna, mint valójában, meg hogy addig se legyenek egyedül.

Azután visszaosonunk ahhoz a fickóhoz, aki elvezetett minket idáig, majd ugyanaz a küldönc visszakísér a kocsihoz. A dzsipben ülve már igazi hősöknek érezzük magunkat, akik veszélyes küldetésről térnek vissza. Az ellenségről hozunk információkat, ezért azonnal az ezredes sátrához kísérnek hajnali háromkor, vagy akármennyi is az idő akkor. Wilkins elfelejtette visszaadni az órát a szakaszparancsnoknak, de olyan sáros lett, hogy nem látjuk rajta a mutatókat.

A parancsnoki sátorban az ezredes még mindig melegvízben áztatja a lábát. Kiül a döbbenet az arcára, amikor meglát minket. Úgy mered ránk, mintha két hullát látna besétálni a sátrába. Előadjuk gondosan begyakorolt sztorinkat a történtekről, aztán megmutatjuk a térképen, hol láttuk mindezt. Nagyon meggyőzőek vagyunk.

Miután az ezredes magához tér, azt mondja, bátor fiúk vagyunk, és fel fog terjeszteni minket Bronzcsillagra, de persze nem teszi meg. A Bronzcsillag kevesebbet ér, mint az Ezüst, de legalább kapnék végre valamit.

A reggeli támadás során kiderül, hogy három mérföldes körzetben nincs előttünk semmi. A csapatok elindulnak előre, és nem történik semmi, nem találkoznak egyetlen ellenséges katonával sem, a fritzek visszavonultak. Az ezredest Ezüstcsillaggal tüntetik ki az előrenyomulásért, és esze ágában sincs osztozni velünk a dicsőségen, úgyhogy szóba sem kerül a Bronzcsillagunk. Addigra természetesen már meggyőzzük magunkat, hogy megérdemelnénk, de nem reklamálunk. A seregben így mennek a dolgok. Nem panaszkodunk, örülünk, hogy életben maradtunk.

Igazából attól félünk Wilkinsszel, hogy lebukunk. Mit csinálnak a hadseregben azzal, aki téves információt hoz? Felakasztják árulásért, vagy megkínozzák, esetleg kivégzik?

Az a legfurcsább ebben az egészben, hogy a majdnem négy napig tartó „támadás” után ismét beássuk magunkat a sárba. Mindenkin eluralkodik a félelem. A tétlenségtől rémeket látunk, minden fa, szikla, domb mögött németeket sejtünk. És gondolkodni is van időnk. A németek feltehetően ugyanezt csinálják.

Letáborozunk, és majdnem egy hétig ott maradunk. Ez nem sokkal az előtt történik, hogy átvezényelnének minket az Ardennekbe feltöltődni.

Metz környékén aztán rosszra fordulnak a dolgok, mert az egyik őrjárat belefut egy német egységbe, elveszítjük a második raj néhány tagját és Thompkinst. A járőr négy tagja soha nem tér vissza.

Visszavonulunk. Még annál is hátrébb, mint ahol eredetileg voltunk. Valaki nyilván húzott egy szép, egyenes vonalat, és úgy döntött, hogy megszabadul a zavaró kiszögellésektől, köztük a mi előrenyomulásunktól is. Teljesen feleslegesen gyötörtük magunkat. Az a sok rettegés meg erőfeszítés mind hiábavaló volt.

Gumicsizma-keringő

Metz közelében vagyunk, amikor közeledik a tizenkilencedik születésnapom. Folyamatosan esik az eső. Esélyünk sincs megszáradni. Mindenki attól fél, hogy elfagy a lába. Mármint az a néhány ember, aki meg akarja nyerni a háborút. Nekünk, többieknek egy elfagyott láb azt jelentené, hogy visszaküldenek valamelyik kórházba, ami maga volna a mennyország. Egyre többen alszanak vizes zokniban és bakancsban, közben pedig reménykednek és imádkoznak. Akinek elfagy a lába, annak megfeketednek a lábujjai, mintha üszkösödnének. Bizonyos szempontból az is történik velük. Történetek keringenek arról, hogy a kórházban sokaknak le kellett vágni a lábujjait, sőt néha az egész lábfejét. A többség azonban úgy gondolja, hogy néhány lábujj elvesztése nem nagy ár egy meleg kórházi ágyért, amely mérföldekre van ettől az őrülettől, ráadásul úgy lenne esélyük életben maradni.

A tisztek azonban rájönnek, hogy egyesek szándékosan törekednek arra, hogy elfagyjon a lábuk, ezért elmagyarázzák, hogy nem szabad bakancsban aludnunk, a zoknit le kell vennünk, kicsavarnunk, alvás közben pedig a mellkasunkhoz szorítanunk és minden reggel másikat húznunk. De ez vajmi keveset ér a lábfagyás ellen, ha egész álló nap a sárban menetelünk, a bakancsunk tocsog a vízben, éjszakánként pedig legalább kétórás őrség vár ránk egy vízzel teli lövészárokban.

Ezért aztán régimódi gumicsizmákat hozatnak, amiken csatok vannak. Az egyetlen probléma velük az, hogy zörögnek. Gyerekkoromban ugyanilyen csizmában jártam télen iskolába.

Amikor felvesszük őket, olyan zajt csapnak, mint egy csörgődob. Egyre többen hajítják el a csizmájukat. Inkább vállalják, hogy elfagyjon a lábuk, semmint golyót kapjanak. Meg tudom érteni.

Néhány nap múlva kihirdetik, hogy akinek elfagy a lába, azt hadbíróság elé állítják és lefokozzák. Csapdába estünk; egyik oldalon a fekete lábujjak, a másikon a hadbíróság vár ránk. Ennek ellenére folytatódik a szándékos lábelfagyasztás.

Ami engem illet, a lábamra eléggé kényes vagyok. Az a sarkantyú bőven elég. Elfeketedett lábujjakkal vagy levágott lábbal nem tudnék élni. Megpróbálok kitalálni valamit, amivel a lábujjaimat és az életemet is megmenthetem. Eszement ötletem támad. Addig keresgélek, míg találok egy pár kidobott csizmát, ami jóval nagyobb, mint az én méretem, nagyjából 48-as. Akkora, mint egy csónak, és nekem pont arra van szükségem. Megpróbálom némileg megszárítani a saját bakancsomat, leginkább úgy, hogy az átázott takarómmal dörgölöm, azután keresek valakit, akinek nagyjából ugyanaz a mérete, mint nekem, 42-es, és hajlandó adni négy pár viszonylag száraz zoknit a bakancsomért. Sikerül meggyőznöm egy srácot az L századból, hogy az egyik pár bakancsot így állandóan a hálózsákjában száríthatja, miközben a másik a lábán van.

Miután nyélbe ütöttük az üzletet, van nyolc pár nagyjából száraz zoknim. Felhúzom mind a nyolcat egyszerre, és megvastagodott lábfejemet belegyömöszölöm a 48-as csizmába. Napközben tudom benne mozgatni a lábujjaimat, alváskor pedig a csizmát és a zoknikat a hasamhoz vagy a lábam közé szorítva szárítom. Nekem alig marad hely mellettük a zsákban, de a dolog működik. Menetelés közben óriási zajt csapok, de a lábam viszonylag szárazon van. Esténként lehúzom a csizmát meg az összes zoknit. A legalsó zoknik szinte teljesen szárazak. Az ingem alá dugom őket, úgy alszom el. Megy, mint a karikacsapás.

Egészen addig, míg Ethridge őrmesternek fel nem tűnik, milyen nagy a lábam. Sarokba szorít, ezért elmagyarázom neki, miről van szó. Azt mondja, villámgyorsan szerezzem vissza a bakancsomat, különben jelenti a századosnak, hogy szándékosan el akarom fagyasztani a lábam. Micsoda egy barom. Három nappal később lehúzom a bakancsot egy halott katona lábáról. Arccal a sárban fekszik, egy srapnelszilánk fúródott a nyakába. A bakancsa 47-es, majdnem akkora, mint a csizmám, ezt is nyolc zoknival hordom. Két legyet ütök egy csapásra, megmenekülök Ethridge-től és a lábelfagyástól is. Büszke vagyok magamra, egészen addig, míg a dolgok még rosszabbra nem fordulnak, és néhány elveszített lábujj már nem is tűnik olyan vészesnek. Egy gyaloghadosztályban az embernek könnyen megváltoznak a prioritásai.

A másik gond a sárral az, hogy a dzsipek állandóan elakadnak benne. Minden kocsin hólánc van, de a sár olyan, mint valami sötét, ragacsos massza. Ráadásul annyira mély, hogy amikor megpróbálunk feljutni egy emelkedőre, az egyik dzsip a felszerelésekkel megrakott utánfutójával együtt beragad a sárba. Odaküldünk egy másik dzsipet, hogy húzza ki. Az is elakad. Végül már hat dzsip és két utánfutó áll mozdulatlanul a sárban. Néhány kocsira új láncokat kell szerelni, ez a felderítők feladata. De hiába nyomjuk, húzzuk, taszigáljuk, a kerekek csak pörögnek. Végül tengelyig elmerülnek a sárban. Ott már nincs mit tenni. A here-visszértágulatomnak se tesz jót ez az egész. Annak az orvosnak kellene most itt lennie helyettem, hogy a sárban csúszkálva tolja a dzsipeket.

Végül segítséget kell kérnünk a frontszakaszunk egyik harckocsizó zászlóaljától, hogy jöjjenek oda, és húzzák ki a dzsipeket. Ez legalább annyira megalázó, mint amennyire fárasztó. Másnap reggel, amikor felébredek, alig bírok megmozdulni, mindenem el van gémberedve. Úgy hangzik, mintha csöbörből vödörbe kerülnénk, de mindannyian örülünk, amikor hidegebbre fordul az idő, és a sár megfagy. Most már legalább tudunk haladni, és a lábunk se nedves állandóan. Ráadásul a dzsipek sem akadnak el a megfagyott göröngyökben.

Mike Hennessy

Nem sokkal ezután elindulunk átvenni a huszonnyolcadik hadosztály, a JENKI HADOSZTÁLY helyét. Megpróbáltak felkapaszkodni egy dombra a régi Maginot-vonal mentén, ami itt már Németországot védi a franciák ellen. A Metz környéki francia erődök visszafoglalása nem egy leányálom. A németek szembefordították őket a franciákkal, és sok szempontból továbbfejlesztették az eredetileg nem túl szerencsés kialakítást. A 28-ik hadosztály egyik ezrede megpróbált feljutni a dombra, ami valójában egy földalatti erőd. Aknamezőkön és földbe süllyesztett bunkerek között kellett elhaladniuk. Rémisztő lehetett. Gyakorlatilag az egész ezred odaveszett. Mint a könnyűlovasság támadása valami ostoba régimódi háborúban.

Az egységem tagjai nemigen örülnek, hogy dombokat kell megrohamoznunk. Én azonban személyesen ismerem a 28-ik hadosztály egyik tagját.

Általános iskolában volt egy osztálytársam, egy Mike Hennessy nevű ír srác. Néhányszor megbukott, nem volt valami nagy észlény. Ha finoman akarok fogalmazni, inkább egy neandervölgyi ősemberre emlékeztetett. Kék szeme, vastag fekete szemöldöke és fekete haja volt, valahogy visszamaradt a fejlődésben, mert hatodikban ugyanakkora volt, mint mi, pedig neki akkor már nyolcadikba kellett volna járnia. Én tízéves voltam, mert két osztályt ugrottam a jó eredményeim miatt. Ő tizennégy, és már borotválkozott. Szemmel láthatóan abban lelte legnagyobb örömét, ha megkeserítheti az életemet. Igazi vadbarom volt. Az összes szünetet azzal töltöttem, hogy Mike Hennessy elől menekültem az iskolaudvaron. Egyszer elkapott, megfordított, beledugta a fejem egy vécékagylóba, és lehúzta. Azóta se szeretek úszni.

Az elmúlt tíz évben nem sokszor jutott eszembe Mike Hennessy. Otthagyta a sulit, vagy elköltöztek, nem tudom, melyik. Miután elment, nem foglalkoztam vele. Az is lehet, hogy kirúgták vagy elszökött. Esetleg javítóintézetbe küldték, mert állandóan lopott, kihúzta a szelepet az autók kerekéből, ablakokat tört be stb. Kétségkívül ráfért volna egy kis javítás. Erre Fort Jacksonban a kiképzésen véletlenül összefutok Mike Hennessyvel a kantinban. Azonnal felismerem. Sosem fogom elfelejteni a brutális, csapott homlokát és azt az ostoba ír pofáját. A huszonnyolcadik hadosztályban szolgál.

Kezet rázunk. Alig akarok hinni a szememnek; mindketten felnőttek vagyunk – többé-kevésbé –, Mike pedig egy jó fél fejjel alacsonyabb nálam, és mintha súlyra is könnyebb lenne. Hihetetlennek tűnik. Annak ellenére, hogy az általános iskolai viszonyunk már a múlté, soha nem lehetünk barátok, mert felnőttként is ugyanolyan ostoba és közönséges, mint volt. Amikor találkozunk, enyhén spicces a három elfogyasztott sörtől. Egyáltalán nem az a fajta ember, akivel szívesen haverkodnék. De azért megiszunk egy sört a régi idők emlékére. Rájövök, hogy biztosan nem került javítónevelőbe, különben nem sorozták volna be, ennek ellenére még mindig úgy néz ki, mint akire ráférne némi nevelés.

Amikor odaérünk arra a meredek dombra Metz közelében, hogy átvegyük a 28-ik helyét, mindnyájan tudjuk, hogy mi történt, és remegünk a félelemtől. Szerencsére valaki elkezdte használni az eszét, felvette a kapcsolatot a franciákkal, és kiderítette, hogy az erőd, Fort Drion, amit éppen készülünk megtámadni, mindössze két forrásból tud vízhez jutni. A vizet hatalmas, föld alatti víztározókba gyűjtik. Egy-egy ilyen erőd gyakorlatilag földalatti város. Még saját vasútjuk is van, amivel a fegyvereket és a felszerelést szállítják. Erre csak később jövünk rá. A hegy oldalába lyukakat ástak, abban vannak elrejtve a betonbunkerek. Már maga a látvány is félelmetes.

A KHF-nél mindannyian meg vagyunk róla győződve, hogy ki fognak küldeni minket a dombra, hogy felderítsük, hol vannak a bunkerek. Egész éjjel nem jön álom a szemünkre.

Aztán a franciáktól megtudjuk, hol vannak a rejtett források, és megmérgezzük őket. Ilyen egyszerűen. Éljen a dicső háború. Nem tudom, hogyan, de a németek megsejtik a dolgot, talán onnan, hogy mindenki holtan esik össze, aki iszik a vízből.

Amint megérkezünk, az első dolgom, hogy kiderítsem, Mike Hennessy túlélte-e a könnyűlovassági támadást. Addig faggatom a 28-ik hadosztály halottakat lajstromozó írnokait, míg végül találok valakit, aki ismerte Hennessyt, és majdnem teljesen biztos benne, hogy elesett. A holttestek nagy részét már lehozták a dombról, azt hiszem, arra az időre még egy ideiglenes tűzszünetben is sikerült megegyezni a németekkel.

És valóban, Mike Hennessy ott fekszik kiterítve a földön, csak a feje látszik ki egy hullazsákból. Sokkoló holtan, véresen, sárosan, srapneldaraboktól átlyukasztott bőrrel látni valakit, akitől annyira rettegtem gyerekkoromban, aki egyet jelentett számomra az erőszakkal, az igazságtalansággal és a félelemmel, aki annyira megkeserítette az életemet. A bőre kékesfehér, az egyik válla hiányzik, a karja ott hever a teste mellett. A hullazsákja valójában egy hálózsák. Göndör fekete fürtjeit jórészt eltakarja a kötött sapka, amelyet még holtában is visel. Egyik dögcéduláját valaki a szájába tette, a fogai közé. Még nem vagyok tizenkilenc éves, és Mike Hennessy halott. Vannak dolgok, amiket nehéz feldolgozni.

Hadifoglyok

Az ezred fele beássa magát a domboldalba, hátha a németek kimerészkednek az erődből. Amikor valóban előjönnek, akkor vagy lelőjük vagy foglyul ejtjük őket. Ezalatt a társaság másik fele a fából készült laktanyában alszik, amit annak idején még a francia katonáknak építettek. Nagyon kényelmes szálláshelynek bizonyul, mert vannak benne ágyak. Az utóbbi hetekben tapasztaltakhoz képest hihetetlenül tiszta és biztonságos körülmények között találjuk magunkat. Azzal töltjük az időnket, hogy minden holminkról megpróbáljuk lekapargatni, lemosni a sarat. Pihenünk és jól érezzük magunkat; kártyázunk, kockázunk, olvasunk, alszunk.

Egyik éjjel beosztanak őrségbe. Mindössze két órán keresztül kell őrködnöm. Hat óra pihenés, két óra őrség; igazán nem nagy ügy.

Nekidőlök a falnak. A bejáratot egy nagy, rácsos vaskapu védi, az a feladatom, hogy senkit ne engedjek be. Őrségben a rácsnak nem szabad nekidőlnünk. Nem értem, miért. A parancs szerint állandóan készenlétben kell tartanom a puskámat, amikor jön egy tiszt, és írásos engedély nélkül senkit nem engedhetek be. Úgy érzem magam, mintha katonásdit játszanék, de Mike Hennessy halálán még mindig nem sikerült túltennem magam.

Félálomban bóbiskolva őrködök, amikor valaki megveregeti a vállam. Megfordulok, és egy német katona áll velem szemben, kezében a kulacsa poharával. Hátrahőkölök és lekapom a puskát a vállamról. Fegyvertelennek látszik. Az ajkához emeli a poharat, így jelzi, hogy semmi mást nem akar, csak inni. Sápadt az arca, az ajkai ki vannak cserepesedve. Szemmel láthatóan valahogy sikerült kiszöknie az erődből.

Rászegezem a fegyvert. Tarkójára teszi a kezét, de nem engedi el a poharat. Foglyul ejtem és elindulok vele a laktanyába. Kiderül, hogy nem egyedül jött, vele van három társa is, akik szintén leosontak a dombról, mert nem bírták már tovább a szomjúságot. Őket is bekísérem, és átadom a katonai rendőrségnek. De előbb nekik adom az összes vizet, ami a kulacsomban van. Másnap megkezdődik a tömeges megadás, nekem pedig egyre csak az jár a fejemben, milyen könnyen úgy végezhettem volna én is, mint Mike Hennessy. Az övemen ott lógott egy vízzel teli kulacs. Az a német katona simán megölhetett volna, hogy elvegye a kulacsomat, de nem tette.

Franklin

Metz után új ember érkezik a szakaszunkba. Szükségünk van utánpótlásra, mert ahogy a halál és a sebesülések egyre inkább az életünk részévé válnak, úgy változik állandóan a személyi állomány is. Ami engem illet, én egyre jobban rettegek.

Az új embert az én sátramba osztják be, noha őrmesteri rangban van.

A neve Kurt Franklin, alacsony pasas, nem lehet több százhetven centinél, szemüveget visel, de nem olyan fémkeretes, katonai okulárét, hanem keretnélkülit. Úgy néz ki benne, mint egy banki alkalmazott vagy valami nagyvállalat titkára. Rövid, göndör haja van. Fogalmam sincs, miért pont mellém osztották be. Talán úgy gondolják, jobb, ha rajtam tartja valaki a szemét az erődnél történtek, a fegyverek összegyűjtése meg azoknak a katonáknak a foglyul ejtése után. Az is eszembe jut, hogy talán feltűnt nekik, mennyire be vagyok szarva.

Nagyjából egyformán rendetlenek vagyunk, így nem megyünk egymás idegeire. Mindketten az „élni és élni hagyni” elvet valljuk, már amennyire a helyzet engedi.

Az első benyomásom az, hogy Franklin nem átlagos katona Először is okosabb és csendesebb. Ezt csak megerősíti, hogy semmilyen tisztséget nem kap a szakaszon belül.

Nem nevezik ki szakaszvezető-helyettesnek sem, noha a rangja alapján alkalmas lenne rá, a helyettes pedig kórházban van kanyaróval. Más századnál sem kap feladatot, így gyakorlatilag civilként telnek a napjai.

Szóval Kurt mindannyiunk számára rejtély. Van egy rejtélyes hálótársam. Az egész raj azt találgatja, kiféle-miféle lehet, de senkinek nem sikerül rájönnie.

Tudjuk, hogy gyakran behívják a parancsnoki sátorba, még Andersonnál is gyakrabban, pedig ő a KHF szakaszvezetője. A szakasz fő pletykavadásza, Miodoser kétszer is elkapja Andersont, és Kurtről kérdezi, de Anderson lerázza. Nem értem, hogyan sikerül neki. Miodoser mint egy pióca. Ezek után nem faggatjuk többé.

Aztán egy napon kijelölik az új kétszemélyes őrjáratokat. Kiderül, hogy Franklinnel kell mennem, és az a feladatunk, hogy a német ezredparancsnokság főhadiszállását derítsük fel. Ez nem hétköznapi őrjárat, soha életemben nem csináltam még ilyet. Valaki összekavart valamit: nem is nekünk kéne mennünk. Ennek ellenére ahogy besötétedik, elindulunk. Kurt ragaszkodik hozzá, hogy váljunk ketté, és nagyjából száz méteres távolságból kövessem. Nem ez a szokványos járőr formáció. Semmit sem úgy csinálunk, ahogy kellene. Megteszünk kétszáz métert, bár amennyire meg tudom ítélni, ROSSZ irányba megyünk. Alig látok belőle valamit, de az feltűnik, hogy megállt, miután elhagytuk a tábor területét. Leül egy kidőlt fa mellé, és előhúz egy térképet a zubbonyából.

Ez is újdonság. Persze előfordul, hogy a járőröknél van térkép, de ritkán viszünk magunkkal hivatalos térképeket. Ez súlyos biztonsági vétségnek számít. Így hát leülök Kurt mellé a kidőlt fához, és cinkosává válok ebben a „biztonsági vétségben”.

Kiteríti a térképet a földre, a négy sarkát kövekkel rögzíti. Rám néz és elmosolyodik.

– Nos, Will, mit gondolsz erről az egészről?

Mégis mit feleljek egy ilyen kérdésre? Úgy döntök, hogy elmondom neki az igazat.

– Azt gondolom, hogy ez a legostobább őrjárat, amiben valaha részt vettem, és bármelyik pillanatban lelőhetnek minket, ha itt üldögélünk a nyílt terepen.

Ismét elmosolyodik.

– Igazad van. De elmagyarázom, miről van szó. Téged választottak ki mellém, hogy segíts a terepen végzett kihallgatások lebonyolításában. Katonai nyomozó vagyok, a rangom valójában hadnagy. Néhány napon belül téged is elő fognak léptetni őrmesterré, de amíg nem szólok, ne varrd fel a stráfokat és ne szólj róla senkinek. Érted?

Nem értem, és nem is akarom érteni, de újra elmagyarázza, ezúttal részletesebben.

– Ahogy már valószínűleg te is rájöttél, ez a rohadt háború a végéhez közeledik. Rengeteg hadifoglyot ejtünk a frontvonal egész hosszában. A családom német, én magam is Németországban születtem, és kilencéves koromig ott éltem. Vagyis folyékonyan beszélek németül. Apámnak és a két húgomnak nem sikerült kijutnia, engem anyám nevelt fel New Jersey-ben. Soha többé nem hallottunk róluk. Minden valószínűség szerint a nácik meggyilkolták őket, mert apám zsidó.

Felemeli a kezét, óvatosan leveszi törékeny szemüvegét. Egy kis bőrtokból elővesz egy flanelzsebkendőt, és megtörli vele a lencséket. Korábban is láttam már, amikor ezt csinálta. Aztán visszateszi a szemüveget az orrára, két szárát ráakasztja előbb az egyik, aztán a másik fülére. Amikor rám néz, könnyek csillognak a szemében.

– Amerikai katona vagyok, akinek van miért harcolnia. De neked elárulom, hogy a családom minden egyes meggyilkolt tagjáért legalább öt németet ki akarok nyírni.

Elhallgat. Megrémiszt azzal, amit mond. Semmi szükségem erre. Nekem mostanáig semmi személyes nem volt ebben a háborúban; ölni kell az ellenséget, a fritzeket és kész.

– Ne áruld el senkinek, amit most mondtam. Ha a feletteseim megtudnák, valószínűleg áthelyeznének máshová. Számítok rád.

Mi a francért számít rám mindenki? Ez a háború nekem semmit nem jelent azon kívül, hogy valószínűleg meg fognak ölni benne. Jelen pillanatban arra van a legnagyobb esélyem, hogy itt fogok fűbe harapni. Nem szólok semmit. Ez a Kurt elmebeteg. Én nem vagyok elmebeteg. Iszonyatosan be vagyok szarva, de akkor se akarok megölni senkit. Bólintok, nem ellenkezem vele – ahogy az őrültekkel sem szokás. Ez a Kurt Franklin veszélyes alak. A pokolba, hiszen a Franklin nem is zsidó név. Vagy legalábbis azt hiszem.

Várok, de aztán nem bírom tovább, és én vagyok, aki megtöri a csendet.

– És most mégis mi a terved? Megkeressük és kinyírjuk az egész német vezérkart, vagy micsoda? Neked elment az eszed.

– Nyugi, Will. Csak kíváncsi voltam a reakciódra. Az amerikai hadseregben is sok az antiszemita. Nagyrészükben egyszerűen nem bízhatok meg. Ha németek lennének, valószínűleg ők is gyilkolnák a zsidókat. Őrület ez az egész.

– Még egyszer megkérdezem: mit csinálunk itt? Várjuk, hogy levadásszanak? Gyerünk vissza a táborba.

– Itt biztonságban vagyunk. Ellenőriztem. Szükségem volt egy helyre, ahol nyugodtan beszélhetek veled.

– Akkor beszélj velem nyíltan, mint hadnagy az őrmesterrel. Mi folyik itt?

– Adj még öt percet, aztán visszamehetsz az egységedhez. Megbízhatok benned?

– Nincs más választásod, mert ha igaz, amit mondasz, akkor legalább tíz ponton megsértettük a katonai büntető törvénykönyvet. Ki az ellenség? Merre vannak? Amerikai tiszteseket fogunk gyilkolni? Vagy a tömeges megadásokat akarjuk elősegíteni, mint Metzben? Semmit nem értek.

– Nem olyan bonyolult, Will. Egyre több fritz fogja megadni magát, lesznek köztük tisztek is, hírszerző tisztek, SS-ek, meg Hitlerjugend-tagok. Közvetlenül előttünk van a tizenkettedik páncélos hadosztály, az SS egyik elitalakulata. Azokat a tiszteket a te hírszerző parancsnokod elé fogják állítani. Ő is katonai nyomozó, és beszél valamicskét németül. A Yale-en tanulta. Ő fogja kihallgatni őket.

– És?

– Biztosra vesszük, hogy rengeteg információjuk van a csapatok elhelyezkedéséről, a tervezett támadásokról, a hadosztályok nevéről és létszámáról, ami óriási segítséget jelenthet számunkra, talán elkerülhetjük a felesleges öldöklést.

– És nekem mi közöm ehhez az egészhez? Nem tudok németül, latinból is majdnem megbuktam középiskolában. Miből gondolod, hogy bármit ki tudok szedni belőlük? Egyébként is azt hittem, hogy meg akarod őket ölni.

– Igazi okostojás vagy, mi? Azt hallottam rólad, hogy nem nagyon tiszteled a feletteseidet, de ez most más helyzet.

– A hadseregben mindig minden máshogy van, mint ami normális lenne. Már megszoktam.

– Ne légy már ilyen fafejű, Will. Arról van szó, hogy mi a terepen fogjuk őket kihallgatni. Akiket a tiszteknek és a felderítőknek nem sikerült szóra bírniuk. Hozzánk csak a nehéz eseteket küldik majd.

– Ez úgy hangzik, mint valami maffia-filmben. Képzelem, hogy a Vöröskereszt meg a katonai rendőrök mit szólnak majd hozzá.

– Ne aggódj a Vöröskereszt meg a katonai rendőrség miatt. Az már el van intézve. Ezek a fickók pont annyira tudnak majd angolul, mint te németül. Én fogom kihallgatni őket, te csak biztosítasz.

– Úgy érted, ott állok majd a puskámmal vagy ezzel az újonnan kapott géppisztollyal? Jó móka lesz!

– Senkit nem kell lelőnöd, csak játszod a keményfiút, esetleg néha megfenyegeted őket. Ne feledd, hogy a németek szinte passzióból gyilkolták az embereket. Igazi sátánok, az emberiség söpredéke.

– Nem kell tovább győzködnöd, láttam az összes propagandafilmet. Mindig John Wayne, Van Johnson vagy Alan Ladd játszotta a hőst, Lew Ayres pedig a gonosz gyilkost. A kérdésem még mindig az, hogy „Miért én?” Azt mondod, elő fognak léptetni őrmesterré, és ezért semmi mást nem kell csinálnom, mint eddig?

Franklin leveszi a sisakját, és a kézfejével megtörli a szemöldökét. Most döbbenek csak rá, hogy mennyire komolyan beszél. Nekem még mindig annyira bizarrnak tűnik ez az egész, mint valami ócska mozifilmben.

– Azért, mert olyan talpraesetten viselkedtél, amikor Metzben elindult a tömeges kapitulációs hullám. Legalább ötven embernek átnéztem az aktáját fényképekkel meg mindennel együtt, és végül öt emberre szűkítettem a kört a hadosztályotokban. Hármat fogok kiválasztani közülük. Sosem fogod megtudni, ki a másik kettő, kivéve akkor, ha együtt dolgozunk egy feladaton. Ők is felderítők, de ők sem tudják majd rólad, hogy benne vagy.

– Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.

– Ne nevess ki, de a kinézeted miatt választottalak. A németek még mindig hisznek abban az ostobaságban, hogy egy jó – a mi szempontunkból „rossz” – németnek magasnak, kékszeműnek és szőkének kell lennie, igazi árjának. Rád tökéletesen illik ez a személyleírás. Azonnal megrémítesz egy ilyen kis zsidót, mint én.

– Hagyd ezt a baromságot! Igen, gyerekkoromban tényleg „Tejfölnek” csúfoltak, mert a nap azonnal hófehérre szívta a hajamat, a lányok meg mindig mondták, milyen kék a szemem, de ennyi. Soha nem nyertem szépségversenyt. Az igaz, hogy szép csecsemő voltam, de a seregnél eddig ez semmit nem számított.

– Hát most számít. Megnyerted a gyalogsági babaszépségversenyt, és lehet, hogy a fődíj az életed. Gondolkodj rajta.

Feláll, mire én is felállók. Elindulunk vissza, amerről jöttünk. Amikor elérjük a tábor szélét, felém fordul.

– Szóval mi a válaszod, Will?

– Mikortól kapok őrmesteri zsoldot? Egyszer már csökkentették egy korábbi balhé miatt. Azt törlik a személyi lapomról?

– Már el is van intézve.

– Nagyon biztos vagy magadban, mi?

– Benned még biztosabb, Will. Hamarosan találkozunk. Ne feledd, senkinek egy szót se. Még Anderson sem tud róla. Engem holnap áthelyeznek. Ha valaki kérdezi, nem találtunk semmit odakint. A légi felderítők szerint amúgy sincs itt semmi.

Azzal továbbmegy, én pedig elindulok a sátram felé. Szükségem van egy kis egyedüllétre, hogy ezt megemésszem.

Márciusban és áprilisban rendszeresen hívnak, hogy segítsek a „kihallgatásoknál”. Egy időre az egyik parancsnoki sátorban szállásolnak el. Amikor nem kell a terroristát játszanom, úgy élek, mint a királyok.

Kurtnek igaza van. Akik hozzánk kerülnek, szőke, kékszemű óriások – igazi náci prototípusok. Ráadásul még arrogánsak is. Az egyenruhájuk viszonylag tiszta, a csizmájuk fényesre pucolva, de az arcukon és a mozgásukon látszik, hogy alaposan megdolgozták őket. Kurt halálra rémít, amikor akcióba lendül. Őket is megijeszti vele. Az a módszere, hogy belemászik a képükbe, pisztolyt nyom a gyomrukhoz, és leüvölti őket.

A németek ellenállásában van valami imponáló. Legtöbbször velünk tart néhány lengyel is, akik csatlakoztak az egységünkhöz, és ők ütik őket. Akkor még nem tudtam, hogy jó okuk van rá.

Addig ütik őket, míg a földre kerülnek, arcukat belenyomják a sárba vagy a hóba, aztán összevissza rugdalják őket, láthatóan nem törődve azzal, melyik testrészüket találják el a bakancsukkal. A németek azonban még ilyenkor is annyira arrogánsak és ellenszenvesek, hogy az ember önkéntelenül is a lengyeleknek szurkol.

Egy alkalommal két fiatal SS-tiszt kerül hozzánk. Nagyjából annyi idősek lehetnek, mint a hadnagy. Kurt azt mondja, hogy mindketten a náci hírszerzés tisztjei, valami Sicherheitsdienst tagjai, és muszáj megtörnünk őket.

A lengyelek hiába ütik-vágják őket, semmit nem sikerül kiszedni belőlük. Aztán Kurt odadob nekik két ásót, és elkezd velük kiabálni. Leparancsolja őket a földre. Bajonettel körberajzolja őket, hogy lássa, mekkora gödröt kell ásniuk, hogy elférjenek benne. Erről két dolog jut eszembe a gyerekkoromból. Az egyik az, amikor annak idején nyakig betemettük egymást a homokban, a másik pedig, amikor télen angyalt rajzoltunk a hóba.

Kurt rájuk parancsol, hogy ássanak. Hideg, felhős nap van. Nekilátnak a munkának, Kurt folyamatosan ordít velük. Nem értem, mit mond, de azt értem, amikor a lábuk mellé lő. Egyiküknek el is találja a csizmáját. Csípőből tüzel, onnan nem tud pontosan célozni.

Időnként szól nekik, hogy feküdjenek bele a gödörbe, amit ásnak. A két német elsápad, az arcuk fehérebb, mint a hó. Legszívesebben otthagynám ezt az egészet. Nem erre szerződtem. Úgy érzem magam, mint egy náci.

Amikor a gödrök elkészülnek, Kurt megparancsolja, hogy vessenek le mindent, még az alsónadrágot is, aztán feküdjenek le a gödörbe. Most már ők is kiabálnak és zokognak. Amikor egyikük valami antiszemita megjegyzést tesz, Kurt azonnal tüzelni kezd. A golyók közvetlenül a fickó feje mellett csapódnak a földbe. Nem tudom, hogyan sikerült elhibáznia. Vagy nagyon jól tud célozni, vagy nagyon rosszul. A végeredmény szempontjából mindegy.

Amikor a két szerencsétlen ott fekszik a hideg, hólével teli gödörben, Kurt szól a lengyeleknek, hogy kezdjék el betemetni őket. Hisztérikusan üvöltve adja ki az utasításokat. A lábuknál kezdik, onnan haladnak egyre feljebb, míg végül már csak az arcuk látszik ki a latyakból. Állandóan ugyanazokat a kérdéseket ismételgeti. Nyilván azt kérdezi, hogy hajlandók-e végre beszélni. Amikor a lengyelek elkezdik betemetni az arcukat is, az egyik végre megtörik. Kurt szól a lengyeleknek, mire azok kirángatják a félig eszméletlen németet a sírból. Taknya-nyála egybefolyik, el is hányja magát, miközben a sátor felé vonszolják, ahol a kihallgatások folynak.

Nem sokra rá a másik is feladja Ezt már nem lehet tovább bírni. De amikor a lengyelek felemelik, kitépi magát a kezükből, és futásnak ered elgémberedett lábaival. Kurt hagyja, hogy botladozva megtegyen húsz métert, aztán felemeli a pisztolyát, és lábon lövi. Pont a térdénél találja el. A német üvöltve zuhan a földre, és a lábát szorítva vonaglik.

Ez az utolsó, amit látok. Kábultan meredünk magunk elé. Szerintem Kurt legalább annyira szenved, mint a két német. A lengyelek maguktól nekiállnak betemetni a gödröket. Talán ez segít nekik, hogy elfelejtsék, ami történt. De én tudom, hogy sosem fogom elfelejteni. Többé nem veszek részt egyetlen kihallgatáson sem.

Visszamegyek a sátramba, és két napig alszom, próbálom elűzni a rémálmokat.

Ethridge õrmester

A háború megváltoztat. Bár valószínűleg ez csak a velem született gyávaságom. Nem kell hozzá nagy éleslátás, hogy rájöjjek, jobban félek, mint a bajtársaim nagy része. És abban sem vagyok túl járatos, hogyan titkoljam ezt el a többiek elől. Annak ellenére, hogy Metznél foglyokat ejtettem, nem engem tartanak a raj legbátrabb katonájának. Annyira azonban nem vagyok rossz, hogy kivágjanak a felderítők közül, és visszaküldjenek a frontvonalra, amitől mindannyian rettegünk. Rájövök, hogy a félelem és a gyávaság között csak annyi a különbség, hogy mások megtudják-e vagy sem.

Egyre nagyobb mestere leszek a kamu járőrözésnek, amit Wilkinsszel csináltunk. Mindnyájan így próbáljuk megúszni. Ha komolyra fordul a helyzet, mindenki nagyon kreatívvá válik, és kitalálunk magunknak egy kamu ersatzot, egy kamu háborút. Azt is tökélyre fejlesztjük, hogyan tudunk elrejtőzni, elbújni, amikor kijelölik az őrjárat tagjait.

Egyszer előfordul, hogy mindenki másnál hamarabb tudomást szerzek egy készülő őrjáratról. A létező legrosszabb fajtáról van szó, amikor foglyokat kell ejteni. Elbújok egy dzsip alá. Nem vagyok büszke rá.

A felderítő szakasz vezetője egy Ezra Ethridge nevű őrmester. Tudom, hogy engem keres. Levegőt is alig merek venni a dzsip alatt fekve. Ethridge igazi déli tahó, már a háború előtt is hivatásos katona volt, mindnyájan szívből gyűlöljük.

Ethridge senkit nem kedvel, de engem kifejezetten utál. Talán a sok lógás miatt. A lényeg az, hogy mindig engem próbál kipécézni magának. És tudom, hogy a ma esti őrjárat különösen durva lesz.

Az egyik haverom, Vance Watson a sátortársam, már amikor van sátrunk. Többnyire földbe vájt gödrökben alszunk. Elsősorban azért jövünk ki olyan jól egymással, mert állandóan versengünk, melyikünk van jobban beszarva. Tudjuk, hogy Ethridge minket akar kijelölni erre a feladatra. Hallottunk róla egy s mást, és teljesen biztosak vagyunk benne, hogy nem akarjuk elvállalni.

Nem messze a századparancsnokság épületétől találunk egy régi csűrt, amelynek a padlása tele van szénával. Ez a mi titkunk, az utolsó menedékünk. Ha kezdenek eldurvulni a dolgok, felmászunk a padlásra, szénával betakarjuk egymást, és láthatatlanná válunk. Amikor senki nem figyel oda, kisurranok a dzsip alól, és a titkos rejtekhelyünkre rohanok. Vance már ott van.

Tíz perccel az után, hogy elhelyezkedtünk, elkezdenek minket szólongatni. Este tíz van. Fülünkre húzzuk a kötött sapkát, hogy ne halljuk Ethridge kiabálását, és a sisakunkon pihentetjük a fejünket. Tisztában vagyunk azzal is, hogy ha nem osztanak be minket járőrözni, de megtalálnak, akkor ránk lőcsölnek valami más ótvar feladatot, például a tisztek holmijának cipelését.

Ethridge torkaszakadtából üvöltözik. Ettől minden normális ember szarul érezné magát, de mi nem. Csak lapítunk, lapítunk, és reménykedünk, hogy sosem talál ránk, mert túl dagadt ahhoz, hogy felmásszon azon a rozoga létrán, tutira összetörne alatta.

Végül kijelöl két másik tagot a második rajból, egy Jim Freise nevű srácot meg Al Tobyt. Veszélyes őrjárat, pont amilyennek gondoltuk, vagy még rosszabb. De hál' istennek egyikük sem hal meg. Jimnek eltalálják a jobb combját, de csontot nem ér a golyó. Al Toby háromszáz méteren keresztül cipeli Jimet, mire visszaér vele. Szerencsére Toby százkilencven centi magas és erős, mint egy ökör, Jim Freise pedig alig százhetven és egyáltalán nem nehéz. Kicsit hasonlít Mike Hennessyre, ugyanolyan sötét, göndör haja és kék szeme van. Miután Toby ledobja Jimet a hátáról, ő maga is elterül a földön. Az orvosok azonnal hordágyra teszik az eszméletlen Jimet, és elsietnek vele.

Természetesen Vance-szel borzasztó szarul érezzük magunkat. Azon kapom magam, hogy azt kívánom, bárcsak mégis én mentem volna Jim helyett, a háború azonnal véget is ért volna számomra. Jim megkapta az egymillió dolláros lövést, ezzel soha többé nem fogják visszaküldeni harcolni.

Ethridge keményen ránk száll, és jó ideig azt hallgatjuk, hogy valaki más ment helyettünk járőrözni, aki majdnem meg is halt. Hol a pokolban voltunk? Nem hallottuk, hogy a nevünket kiabálja? De Ezra Ethridge bezzeg soha nem ment őrjáratra, egyetlenegyszer sem. Ezt ugyanolyan jól tudta, mint mi.

Kereszttűzben

Minthogy három tisztesünket telibe találta egy nyolcvannyolc milliméteres lövedék, az elsunnyogott őrjáratok ellenére kineveznek a felderítő szakasz első rajának parancsnokává. Alig akarom elhinni. A lemorzsolódás csodákra képes.

A háború mintha soha nem akarna véget érni. Egyre mélyebbre hatolunk Németországba. Napokig megyünk anélkül, hogy harcolnunk kellene, nincs komolyabb ellenállás, aztán feltartóztatnak minket, általában ágyútűzzel. Balszerencsénkre nekünk is részt kell vennünk a Siegfried-vonal felszámolásában, ami most a németek fő védvonala. Ez a francia Maginot-vonal német megfelelője, csak sokkal intelligensebben kialakítva. A bunkerek hármasával vannak elhelyezve, háromszög alakban úgy, hogy mindegyikből fedezni lehessen a másik kettőt. Jó néhány sikertelen kísérlet után, aminek számos sebesült és halott az eredménye, rájövünk a legcélravezetőbb módszerre. Nem az első két bunker egyikét kell megtámadni, hanem a hátsót. Ha azt sikerül elfoglalni, akkor megszűnik a kölcsönös védelmi rendszer, és oda lehet lopózni a másik két bunker mögé. Ha nem akarják megadni magukat, akkor kézigránátokat dobunk a lőrésekbe.

Néha húsz gránátra is szükség van, mire elfoglalunk egyet. Olyan tűzijátékot rendezünk, mintha farsang lenne.

De egy idő után valamelyik fritz általában kidug egy fehér zászlót, és megadja magát. Addigra a németek között már híre ment, hogy ha a hátsó bunker elesik, akkor alles ist kaput, úgyhogy jobban teszik, ha megadják magukat, különben a gránátok darált húst csinálnak belőlük.

Igazából ez nem a felderítők dolga lenne, de minden a feje tetejére állt, katonai nyelven szólva gebasz van. A támadásoktól kezdve a katonazenekar védelméig gyakorlatilag mindent csinálunk.

Szakad a hó, nagyjából január vége felé járhatunk. Szokás szerint fogalmunk sincs, hogy mi a helyzet. Egyik délután engem, mint rajparancsnokot behívnak a parancsnoki sátorba. Ott van Ezra Ethridge őrmester az új parancsnokunkkal, Woods őrnaggyal, aki korábban a gépparkot felügyelte. Az a hír járja, hogy a korábbi parancsnok, Love őrnagy begolyózott a harctéri stressztől. Meg tudom érteni. Rajtuk kívül ott van Anderson hadnagy a szakaszunkból, aki szintén soha nem megy járőrözni, és gyakorlatilag fogalma sincs a harcról.

Woods őrnagy, aki mostanáig teherautókkal és dzsipekkel foglalkozott, előáll egy hajmeresztő ötlettel. Semmit nem tud a járőrözésről, és amit most akar tőlünk, az gyakorlatilag lehetetlen. Nagyjából mintha én fognám magam, és nekiállnék szétszedni meg összeszerelni egy dzsipet.

Egy Olsheim nevű városka romjai között vagyunk. Nincs ott semmi, csak mély, havas területek előttünk, még fa vagy bokor is alig akad a terepen. Az őrnagy kiterít néhány légi felvételt a rozoga asztalra, amiből az derül ki, hogy vagy egy vasúti töltés, vagy egy bunker van előttünk, de a hótól nem látszik rendesen. Rápillantok, és ugyan tudom, hogy kussolnom kellene, nem bírok uralkodni magamon:

– Ez egy harcoló alakulatnak való feladat, uram, nem egy felderítő csapatnak.

Anderson egyetért velem. Szerinte sem a felderítők dolga ezt kideríteni, ide húsz-harminc „frontkatona” kellene tüzérségi támogatással. Megint megszólalok:

– Uram, nem küldhet ki egy felderítő járőrt egy ilyen küldetésre; ez kész öngyilkosság. A felderítők dolga az, hogy megállapítsák, mi hogyan néz ki, aztán visszajöjjenek. Ahhoz, hogy valaki el tudja dönteni, mi folyik odakint, annyira közel kell mennie, hogy szinte biztosan nem tér vissza.

De a jelenlévők közül én állok a ranglétra legalján, így aztán senki nem foglalkozik a pampogásommal. Miután befejeztem a kis hegyi beszédemet és Anderson hadnagy is elmondta a magáét, megszólal Ethridge őrmester.

– A KHF-nek pontosan ez a feladata, Wharton. Hírszerzés és felderítés. Ha csak itt növeszti a seggét, és játssza a nagyokost, akkor sose nyerjük meg ezt a háborút. Egy felderítőnek az a dolga, hogy kimenjen és felderítse a terepet. Vigye magával az egész második rajt, és egy szót sem akarok hallani. A változatosság kedvéért végre csinálhatna is valamit. Ez a feladata.

Woods őrnagy, aki már éppen kezdett volna elállni az ötlettől, belelkesedik Ethridge monológjától és ellentmondást nem tűrő stílusától.

Mit tehetnék? Azt tudom, hogy mit kellene tennem. Meg kellene tagadnom, hogy kiviszem őrjáratra az embereimet. Egyszerűen nemet kellene mondanom.

De nem teszem.

A megbeszélés után megpróbálok beszélni Ethridge-dzsel, mire meggyanúsít, hogy gyáva vagyok. Ez igaz, de neki nincs joga ezt a képembe vágni. Soha nem volt még járőrözni. Visszamegyek az embereimhez, és elmondom, mi történt. Csupa eszes srácból áll a raj. Gyorsan felfogják a helyzetet. Kicsit dühösek rám, amiért nem álltam a sarkamra, de hajlandóak velem tartani.

– Figyeljetek rám – mondom halkan, amikor mindannyian együtt vagyunk. – Felvesszük a fehér overallunkat, kifehérítjük a puskákat, és kimegyünk oda, ahol senki nem lát minket, még a mieink sem. Aztán leheverünk a hóba. Hideg lesz, de nagyjából egy órán keresztül ott maradunk, és életben maradunk. Aztán visszacsörtetünk, és közöljük, hogy nem láttunk semmit.

Elhallgatok. Senki sem szólal meg. Folytatom.

– Ha holnap valamelyik osztag olyan hülye lesz, hogy kimenjen oda, és bajba keveredik, nagyon sajnáljuk, a felderítőknek nem ez a dolga.

Nem vitatkoznak. Senki nem örül, de beleegyeznek. Amennyire tudunk, felkészülünk az őrjáratra. Már önmagában az is félelmetes, hogy ki kell mennünk annyira előre. Jókora távolságot meg kell tennünk a nyílt terepen, mire kikerülünk a saját előretolt állásaink látóköréből. Nincs más választásunk. Valahogy láthatatlanná kellene válnunk, de az lehetetlen. Nincsen telihold, de némi holdfény akkor is van, pont elegendő ahhoz, hogy árnyékot vessünk. Hiába vagyunk fehér ruhában, az árnyékunk akkor is sötét lesz a havon. Láthatatlannak hiszi magát az ember, de nem az.

Nem sokkal éjfél után indulunk, azt remélem, hogy a németeknél ilyenkor csak minimális őrség van szolgálatban, persze az is elég, ha egy ember ott van, már akkor nagy bajba kerülünk. A legnagyobb probléma az, hogy nem tudjuk, mire számítsunk; teljesen vakon kell elindulnunk.

A dombtetőn, a hosszú havas kaptató felett egy fenyőerdő van. Aggasztó látvány, bármi rejtőzhet benne, akár tankok is. A kérdéses hóbuckák közvetlen a fák vonala előtt helyezkednek el. A hóban gázolva azonban baromi nehéz eldönteni, mik azok.

Klasszikus járőralakzatban haladunk, öt méterre egymástól. Elöl a két felderítő, utánuk én következem, aztán a raj többi tagja, leghátul pedig a helyettesem, Rus. Cuppogunk előre a hóban; olyan mély, hogy belefolyik a csizmánkba. Állandóan hátrapillantok, gyakrabban, mint a többiek, próbálom megbecsülni a távolságokat. Vajon mennyire vagyunk láthatóak hátulról, és mennyire elölről? Gázolunk a mély hóban, gyakorlatilag hóvakságot kapunk, ráadásul vékony ködfelhő ereszkedik ránk. Nehéz megállapítani, hány métert tettünk meg, mikortól nem látnak már minket a mieink. Magamban úgy gondolom, hogy a valódi ellenség a hátunk mögött van. Végül jelzek a többieknek, hogy hasra. Mindenki beleveti magát a hóba. Megfordulok és feltérdelek. Van nálam egy távcső, ami elvileg tilos. Távcsöve csak a tiszteknek lehet. Egy halott német tiszttől vettem el.

A szememhez emelem, és még mindig látom a tábor szélén őrködő embereinket a tűzelőállásokban. Még nem vagyunk elég távol. A másik irányba is körülnézek, de nem látok semmit; esélyem sincs megállapítani, mit takarhatnak azok a buckák. Azt suttogom a többieknek:

– Menjünk még száz métert, aztán végeztünk. Nappal már úgysem fogják látni a lábnyomainkat, mert a támadásban letapossák őket. Hajnalban fognak támadni, és akkor senki nem foglalkozik majd a lábnyomainkkal.

Gondolom, nem véletlen, hogy a hadseregek mindig hajnalban támadnak. Azt mondják, azért, mert az ellenség olyankor számít rá a legkevésbé, elméletileg. Ugyanakkor a saját csapataikat is olyankor küldik harcba, amikor a legkevésbé élénkek. Miért kell az embereknek, főleg a katonaembereknek mindent annyira megnehezíteniük? Nem azt mondom, hogy a háború lehetne kellemes is, de ennyire keservesnek lennie akkor sem kellene.

Egyszóval felkerekedünk, és megyünk tovább. Egyszer csak megpillantok egy homokbuckát tőlünk jobbra. Eddig észre se vettem. Úgy néz ki, mint egy behavazott vasúti felüljáró, csak éppen vasútvonalakat nem látni sehol. Teljesen megzavarodok. Ismét hasra vetjük magunkat és úgy maradunk. Nem történik semmi.

Közelebb kúszom az egyik felderítőhöz, Richardshoz, és azt suttogom neki:

– Felmegyek, és megnézem, mi az. Szerintem semmi, de legalább elmondhatjuk, hogy csináltunk valamit.

Richards feláll.

– Oké, felőlem mehetünk. Majd én fedezlek.

Amikor közelebb érünk, Richards felajánlja, hogy megnézi egyedül. Valahol ezen a ponton kellett volna visszafordulnunk. Igazából semmi szükségünk nem volt rá, hogy kiderítsük, mi van az alatt a vasúti felüljáró alatt.

De nem fordulunk vissza, hanem lehasalok a hóba, és előveszem a puskámat, hogy fedezzem. Előremegy, megkerül egy hókupacot, és hirtelen eltűnik egy lyukban.

A következő pillanatban azt látom, hogy lélekszakadva rohan visszafelé! Mögötte torkolattüzek villannak, mire hasra veti magát, és próbálja lekapni a puskát a válláról. A lyukból csak úgy özönlenek ki a németek, mintha a fél hadseregük ott bujkált volna!

Azonnal tüzet nyitok, leadok tizenöt lövést a karabélyommal, aztán megpróbálok tárat cserélni. Ez már igazi háború, lövöldözünk egymásra, mint valami westernfilmben! Aztán a németek meglátják, hogy mások is vannak a hátam mögött, és visszarohannak a bunkerbe. Nem tudom, hogyan értesítik egymást, biztosan telefon is van a bunkerekben.

Amit vasúti felüljárónak néztünk, az valójában egy bunker, ráadásul egy hármas egység egyik tagja! Valamivel feljebb ott van még kettő. Ez védi a másik kettőt is. Egyenesen belesétáltunk a csapdába!

Az egész raj egy hóborította térség kellős közepén fekszik, nem sokkal a fenyőerdő előtt. Az erdő széléről tüzet nyitnak rájuk, aztán a másik oldalról is. Teljesen lefedik azt a területet, ahol az embereim vannak. Kiabálnak, lőnek, sikítanak, üvöltenek, felugranak, elesnek, próbálnak elmenekülni, de esélyük sincs a kereszttűzben. Engem egyelőre nem találtak el, de mindkét felderítő elesett. A rajparancsnok-helyettest, Rust azonnal lelőtték, és Cochran, akinek engem kellett volna fedeznie, szintén halott, látom, ahogy orra bukik a hóban.

Puska helyett nála volt még a karabély. Ő is automatára állította, akárcsak én. Tizenöt lövés komoly tűzerőnek tűnik, mégsem volt elég. Ilyen kis távolságra ez a tökéletes fegyver, mégsem volt elég.

Hátranézek, és látom, hogy majdnem az egész rajt lekaszálták. Néhányan futva próbálnak menekülni, mások lebuknak és viszonozzák a tüzet, de reménytelen a dolog. Nem maradhatok ott, ahol vagyok, és annak sincs értelme, hogy megadjam magam. Ezek nem akarnak foglyokat ejteni.

Úgy okoskodok, hogy ha sikerül elég gyorsan szaladnom felfelé a domboldalon, akkor talán kikerülhetek a gépfegyverek hatósugarából. Ahogy jobbra-balra pásztáznak velük, abból látszik, hogy nem kézifegyverek, hanem állványra szerelt géppuskák, így az oldalirányú mozgásuk is korlátozott. Ha ki tudok jutni a hatósugarukból, talán van esélyem. Mindez néhány másodperc alatt végigfut az agyamon, és mielőtt meggondolhatnám magam, már indulok is. Jobbra-balra ugrálok, és közben minden pillanatban attól félek, hogy szétloccsan a fejem, vagy kilövik alólam a lábam.

Valami csoda folytán sikerül eljutnom a két bunker közé, ahová már nem érnek el a géppuskák. Felmászok az erdőig. Lenézek a dombról, de semmi mozgást nem látok; se a mieink, se a németek részéről. Meresztgetem még egy ideig a szemem, de hiába, biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül senki nem élte túl az embereim közül.

Ez itt nem egy védelmi vonal, hanem egy erőd. A védelmi rendszer egyik erődje. Amikor visszavonulnak, megerősítik az efféle hadállásokat, hogy védve legyenek hátulról. Általában telefonos összeköttetésben vannak a fő hadtesttel, hogy támadás esetén értesíteni tudják őket. A mi szempontunkból ez a létező legrosszabbul sült el – gyanútlanul a karjukba sétáltunk.

Szerencsére sértetlenül eljutok az erdőig, ott már védve vagyok a géppuskáktól. Levegő után kapkodva elterülök a földön. Fogalmam sincs, mi rejtőzhet még az erdőben. Lassan elindulok, és jókora kerülővel visszamegyek a saját vonalaink felé. A mellettünk lévő század előretolt állásainál bukkanok fel. Kész mázli, hogy nem lőnek agyon. Üvöltve, integetve közeledek feléjük: „Amerikai vagyok, amerikai vagyok, ne lőjetek, ne lőjetek!” Már megint a régi nóta.

Feltartott kézzel, vállamra akasztott karabéllyal közeledek a földbe vájt tüzelőállás felé. Két vadidegen amerikai katona van benne, lerogyok melléjük, mint egy élőhalott. Egész testemben remegek a borzalmas bűntudattól és a sokktól, közben pedig halálra vagyok rémülve. A két őrszem hagyja, hogy egy kicsit kipihenjem magam, aztán visszakísérnek a konyhasátorba. Onnan nagyjából hat órakor visszavisznek oda, ahol lennem kellene, a saját századomhoz. A tüzérségi támadás már megkezdődött, csak úgy röpködnek a lövedékek.

Addigra sikerül legalábbis félig-meddig összeszednem magam. Félelem és harag kavarog bennem. A bűntudatom színtiszta, hamisítatlan, gyilkos dühvé alakul át. Teljesen hatalmába kerít. Tudom, hogy Ethridge az egyik nagyméretű sátorban alszik a sofőrökkel. Sokkal messzebb a frontvonaltól, mint kellene. Gyáva patkány, még nálam is hitványabb.

Tudom, hogy valahol ott kell lennie. Ás magának egy lyukat, vagy megásatja valakivel, amikor tábort verünk egy új helyen. Nem hibáztatom. Egyívásúak vagyunk, de kapcsolatunkból hiányzik a kölcsönös tisztelet.

Berontok a sátorba. Ethridge a hátán fekszik, hatalmas hasa kilóg, a kincstári alsógatyája van rajta, és három pokróccal takarózik – senki másnak nem jut ennyi. Meg vagyok lepve, hogy nem a lyukban fekszik. Ezek a gondolatok futnak át az agyamon, ahogy odalépek mellé. A puskám még mindig nálam van. Megállok fölötte, és üvöltve átkozni kezdem. Amikor felriad és rám mered, a puskatussal keményen beleverek egyet a dagadt potrohába. Annyi azért a javamra írható, hogy nem lövöm le. Szeretném, de mégse teszem. Később kiderül, hogy az ütéstől megrepedt a szegycsontja, és az egyik oldalon négy bordája eltört. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen erővel sújtottam le. De legalább sikerült felébresztenem. Most végre rám figyel.

Nyöszörögve lecsúszik az ágyáról, feláll. Meglendítem a puskát, és a tussal pofán vágom. Elborítja a vér az arcát, felüvölt a fájdalomtól. Tettesen elveszítem az önuralmamat. Hisztérikusan ordibálok vele, hogy micsoda gyáva patkány, és hogy ez egész raj odaveszett, és holtan hevernek a hóban miatta. Annyira ki vagyok készülve, hogy beszélni is alig tudok. Nem kapok levegőt. Három sofőr felpattan az ágyáról. Egyiküknél van egy nagy teljesítményű elemlámpa, amit a dzsipek javításához szoktak használni. Felkapcsolja, és a szemembe világít vele. Aztán meglátja Ethridge-et, amint előre-hátra dülöngél, és zokogva, átkozódva köpködi ki a fogait. Rám vetik magukat, és letepernek a földre. Nem ellenkezek. Nincs hozzá erőm. Már csak sírni vagyok képes.

Ethridge olyan szörnyen néz ki, hogy orvost hívnak hozzá. Elveszik a puskámat, és nem engedik, hogy felálljak.

Egyelőre még nem akarják felébreszteni a századparancsnokot. Betuszkolnak egy üres kétszemélyes sátorba, és felváltva őriznek. Amikor Anderson megérkezik, először csak döbbenten mered rám, aztán nekem esik.

– Mi a fasz történt itt?

Szótlanul ülök a helyemen.

– Hol vannak az emberei?

Felnézek a tiszta, fehér arcára.

– Meghaltak, mindannyian halottak, hadnagy, hála magának és Ethridge-nek.

Kiderül, hogy tévedek. Az egyik srác, egy új fiú ugyanazt tette, mint én, ösztönösen követett. Én vagyok a rajparancsnok, ő pedig jött utánam.

Valahogy sikerült eljutnia az erdőig, és a C századon keresztül ő is visszajutott a vonalaink mögé. A raj többi tagja ott maradt kint, mozdulatlanul heverve, holtan. Másnap mindnyájukat megtalálják. Nem megyek ki, hogy megnézzem őket. Nem hagyhatom el a sátramat.

Hadbíróság

Másnap magához hívat az ezredparancsnokunk, Douglas Moore ezredes. Rajtam kívül ott van még Anderson hadnagy meg a katona, aki velem együtt megmenekült. Elmondom nekik, mibe futottunk bele és milyen gyorsan történt minden. Az ezredes magyaráz valami ostobaságot arról, hogy cserbenhagytam az embereimet, mire azt felelem, hogy szerintem az egész Ethridge őrmester hibája volt. Ő ragaszkodott az őrjárathoz, noha mind én, mind Anderson hadnagy felhívtuk a figyelmét a veszélyre. Woods őrnagy nem volt elég tapasztalt ahhoz, hogy meg tudja ítélni, mennyire veszélyes és ostoba küldetésről van szó. Erre az őrjáratra egész egyszerűen nem felderítőket kellett volna küldeni. Anderson hadnagy kiáll mellettem. Az új parancsnokra, Woods őrnagyra egyikünk se mond semmi rosszat. Az csak tovább rontana a helyzeten.

Néma csönd ereszkedik a sátorra. Az ezredes komolyan végigmér minket. Még mindig látom magam előtt, ahogy azon az éjszakán törülközővel a fején ül a sátrában, lábát egy vödör forró vízben áztatva.

– Katona, mindannyian tudjuk, hogy ezért minimum öttagú hadbíróság elé kellene állítanom. Ethridge őrmester soha többé nem szolgálhat a hadsereg kötelékében. Nem maradt hozzá elég foga. Felterjesztettem Bíbor Szívre és Bronzcsillagra. Hadirokkantként teljes összegű nyugdíjat fog kapni.

Egy pillanatra elhallgat, aztán folytatja.

– Figyelembe véve az enyhítő körülményeket, Wharton őrmester, ez csak egy egyszemélyes, rögtönítélő hadbíróság. A szolgálati lapján csak ennyi fog szerepelni. A rangjától azonban most rögtön megfosztom, lefokozom közlegénnyé és visszahelyezem a K századba a harmadik zászlóaljához, egy harcoló alakulathoz. Soha többé nem akarok hallani erről a szégyenteljes incidensről.

Rám néz, hogy lássa, vettem-e az adást.

– Pihenj – mondja, majd folytatja: – Jegyzőkönyvön kívül, Wharton, felfogta egyáltalán, mit tett? Megtámadta a felettesét. Majdnem megölte. Most kaptam meg az orvosi jelentést a kórházból. A katonai pályafutásának vége. Lehet, hogy szívességet tett vele neki. Magunk közt szólva tényleg alkalmatlan volt már a feladatra, állandóan félt, és az emberein vezette le a feszültséget. Le kellett volna váltanom. Ami magát illeti, Wharton, megpróbálom elintézni, hogy ne tartsanak több tárgyalást az ügyben, majd meglátjuk, sikerül-e. Nem hiszem, hogy Woods őrnagy bármit is akarna tenni, mert akkor kitudódna, milyen inkompetensen viselkedett.

Mostanra ez a Moore ezredes nem csak a felderítők parancsnoka lett. Az ezredparancsnokságon külön alakulata van, egy csomó ember – szakácsok, sofőrök, konyhasók, mosodások –, akiknek nem sokat kell a háborúval foglalkozniuk. Nekik az a feladatuk, hogy működjenek a dolgok. Ők az ezredparancsnokság személyzete. Az egész században mi, felderítők vagyunk az egyetlenek, akiknek bármi közük van a tényleges harcokhoz, de még mi is csak ritkán találkozunk az ellenséggel. A harcoló alakulatokhoz képest a mi századunk kimondottan védett hely, leszámítva azokat az idióta őrjáratokat. Egyszóval nem repesek az örömtől, amikor megtudom, hogy áthelyeznek.

Lefokoznak közlegénnyé. Összeszedem a holmimat, és a Hírszerzés és Felderítéstől visszakerülök az eredeti szakaszomba a K századhoz.

A K század számottevő veszteségeket szenvedett, ezért alig van már benne ismerős – teljesen új fiúnak számítok. Veszélyes helyzet, mert mindig az új fiúkra osztják a legnehezebb feladatokat, én azonban örülök, hogy ép bőrrel megúsztam, legalábbis egyelőre. Az igazat megvallva abban reménykedtem, hogy elítélnek, és bezárnak. Bármit, csak távol a harcoktól. Mázlista Ethridge.

Ugyanakkor, számos más félnivalóm mellett, a lefokozásom is aggaszt. Hiába tudom, hogy ez az egész háború egy nagy baromság, mégsem akarok azzal a stigmával élni, hogy közlegénnyé lefokozott bűnözőként térek haza

Mostanra rájövök, hogy a háború igazi hősei azok, akik lelkiismereti okból megtagadták a katonai szolgálatot. De tizennyolc évesen nehéz volt ellenállni annak a sok szarságnak, amivel az agyamat bombázták. Nem volt sem elegendő információm, sem elegendő bátorságom egy ilyen döntéshez.

Amint összepakolom a cuccomat, kocsiba ülök, és a század egyik szakácsa átvisz régi-új egységemhez. Ethridge haverja, ezért úgy néz rám, mint egy gonosztevőre, és egész úton nem szól hozzám egy szót sem. Tudom, hogy az összes sofőrt az ellenségemmé tettem. Rengeteg pénzt nyertek Ethridge-től pókeren, erre én majdnem kinyírtam az aranytojást tojó tyúkot.

Nemsokára véget ér a zötykölődés a sáros utakon, és miután jelentkezem a századparancsnoknál, elkezdem keresni a régi haverjaimat a K századnál, de alig találok valakit. Vagy áthelyezték őket, vagy meghaltak, vagy megsebesültek. Mióta elkerültem innen, ők folyamatosan támadásban voltak, és ez így is marad egészen a háború végéig.

Pezsgőparty

Mivel voltam már őrmester is, ráadásul régen a K században szolgáltam, a századparancsnok, Wall százados úgymond a szárnyai alá vesz. Gyorsan lépdelek felfelé a ranglétrán. Nem olyan gyorsan, mint annak idején Hunt őrmester, a trigámista, de azért elég gyorsan. Megtudom, hogy Wall százados már az ötödik parancsnok a K század élén, az előző négy meghalt. Wall százados úgy néz ki, mintha már ő is meghalt volna, csak még nem tudna róla.

Az az elátkozott őrjárat, ahol elveszítettem az embereimet, még mindig bennem van. Teljesen megzakkantam tőle. Képtelen vagyok koncentrálni. Egyre csak az jár a fejemben „Hogyan juthatnék ki innen, hogyan maradhatnék életben anélkül, hogy még több ember halálát okoznám?”

Márciusban egy sérülés ment meg a teljes becsavarodástól. Apró sérülés, srapnelszilánk fúródik a csuklómba, egy másik pedig a lágyékomba. Az a különös az egészben, hogy miután kioperálták őket a testemből, alig bírok felállni a kórházban.

Éjszaka a sötétben a klotyóra se vagyok képes kimenni, és senki nem tudja, mi a baj. Veszek magamnak egy zseblámpát éjszakára. Azt remélem, végre leszázalékolnak, de nem, azt hiszik, szimulálok. Végül kiderül, hogy a 155 milliméteres amerikai tüzérségi gránát, amely közvetlenül mellettem robbant fel – annak a szilánkjai fúródtak belém –, megrongálta az egyensúlyozásért felelős félkörös ívjáratot a fülemben. Ezt azonban akkor még nem tudom se én, se az orvosok. A gyorsan elvégzett műtét szintén nem sikerült túl jól, a lágyékomból kioperálták a repeszt, de az izmokat rosszul varrták össze. Később újra meg kell műttetnem.

Lassan közeledik a háború vége. Ennek ellenére – a mai napig nem értem az okát – amikor átkelünk a Rajnán, mindenkit harcba küldenek, aki csak képes lábra állni. Bizonytalanul ugyan, de tudok járni, ezért én sem úszom meg. Meglehetősen furcsa a mozgásom, mivel gyakorlatilag nincs egyensúlyérzékem. Úgy megyek, mint egy részeg tengerész, állandóan szédülésre panaszkodom, fogalmam sincs, mi lehet a gond, közben pedig mindenki azt hajtogatja, hogy az a 155-ös túl közel volt hozzám, és kaptam egy kis agyrázkódást, de majd rendbe jövök. Mint egy bokszoló a padlózás előtti a pillanatban.

Most már minden kezd szétesni. Az orvosok mindenkit szimulánsnak tartanak, és igazuk is van. Ugyanakkor rám, akinek tényleg valami komoly baja van, ügyet se vetnek. Mint a farkast kiáltó juhász – amikor valóban gond van, már nem hisznek neki. Visszavezényelnek az egységemhez, a K századba. Kis csónakokon kelünk át a Rajnán, az amerikai haditengerészet segítségével. Tőlünk északra amerikai csapatok már átkeltek a folyón, a remageni vasúti hídon, ezért a mi átkelésünk teljesen felesleges. Valószínűleg csak azért kerül rá sor, mert minden felszerelés megvan hozzá; megcsináljuk, akár kell, akár nem, talán gyakorlunk a következő háborúra; ki tudja. A lényeg az, hogy valahogy átevickélünk, én pedig borzalmasan érzem magam. Alig bírom tartani a puskámat, az egyik karom be van kötözve, a nyakamban pedig felkötő kendő lóg. Nem kell belebújtatnom a karomat, de levenni sem akarom a nyakamból, dekorációféle, hátha megsajnál valaki. Úgy nézek ki, mintha Delacroix egyik francia forradalom ihlette festményéről léptem volna le.

Átjutunk a túloldalra, és felkapaszkodunk a Rajna csúszós, meredek partján. Nem ütközünk számottevő ellenállásba, semmi komoly tűzerő, csak néhány elvétve leadott lövés. Valószínűleg csak az itt maradt civilek, akik az otthonukat védik a fosztogató amerikaiaktól. A németek tudják, hogy Remagennél átkeltünk egy hídon, amit valaki elfelejtett felrobbantani, ezért általános visszavonulást rendeltek el. Egy csipetnyivel több eszük van, mint a mi tisztjeinknek. Nem könnyű az előrehaladás a szőlőültetvények között és meredek emelkedőkön, de végül eljutunk Koblenzig.

Ebben a városban maradt annyi német katona, hogy meg tudják nehezíteni a dolgunkat. Ez az egyetlen alkalom a háború során, hogy utcai harcban veszek részt. Házról házra, tömbről tömbre haladunk előre, próbáljuk elfoglalni az orvlövészek búvóhelyét. Általában három-négy katona meghal, mire rájövünk, honnan tüzel az orvlövész. Akkor vagy odadobunk egy kézigránátot, vagy megkínáljuk egy lökettel az aknavetőből – mikor melyik a célravezetőbb.

Egy idő után úgy döntök, hogy kivonom magam a forgalomból. Ez az egész kezd egy C kategóriás filmre emlékeztetni, amiben semmi kedvem szerepelni. Elbújok egy pincében, és egészen addig ott maradok, amíg puskalövéseket, gránátok robbanását vagy aknavetők puffanását hallom.

Nem hiszem, hogy ejtünk foglyokat, de nem is nagyon érdekel. A borospincében, ahol elrejtőztem, több rekesznyi pezsgőt találok! Pezsgőországot már elhagytuk, úgyhogy ezt biztosan a németek kobozták el Franciaországban. Lent vagyok a pincében több száz palack társaságában, és nem tudom, hogyan kell kinyitni egy pezsgősüveget, főleg hogy a kezem be van kötözve. Alig tudom lefejteni a drótot a dugóról.

Végül sikerül lehámoznom a drótot, mire pukkan egyet, és a pezsgő nagy része kiömlik a földre, mert nem elég hideg. Soha nem voltam valami nagy ivó, de most majd' szomjan halok, mert nincs vizem, ezért vedelni kezdem a pezsgőt.

Amikor minden elcsendesedik, és visszajönnek a többiek, elmondom nekik, mit találtam. Ennél több eszem is lehetett volna. Egymással versenyezve rohannak le a pincémbe. Mindenki felkap egy üveget, valahogy kinyitja, és pillanatok alatt lerészegedünk. Buborékok folynak ki a szánkból, és beterítenek mindent.

Aztán valakinek eszébe jut, mi lenne, ha pezsgőfürdőt vennénk, mint az egyik filmsztár valamelyik filmben. Mindannyian mocskosak és izzadtak vagyunk. Csatárláncba állunk, mint a tűzoltók az égő házak mellett, csak mi vizesvödrök helyett pezsgősüvegeket adogatunk egymásnak. A második emeleten talált kád hamarosan megtelik habzó borral. Sajnos a kádnál lévők nem tudják, hogyan kell kinyitni az üvegeket, ezért a falhoz csapva letörik az üvegek nyakát, a maradékot pedig beleöntik a kádba. Minden tiszta pezsgő és üvegcserép, mint egy győztes csapat öltözője a világbajnoki döntő után. Egymást váltjuk a kádban. Amikor a pezsgő olyan koszos lesz, hogy már nem látjuk a kád alját, kihúzzuk a dugót, leeresztjük, és ismét csatárláncba állunk.

Aztán persze nem találunk semmit, amivel megtörölközhetnénk, és mindnyájan ragadunk. Erre egyikünk sem gondolt. Végül letépjük a függönyöket a legalább négyméteres hatalmas ablakokról, megtörülközünk bennük, és újra felöltözünk. Az egyenruhánk és az alsónadrágunk úgy ragad ránk, mintha csirizzel lenne odatapasztva. De a vedelést nem hagyjuk abba. Egyesek halálra isszák magukat, mások összehányják a lakásokat. Az utolsó, amire emlékszem, hogy állok egy ajtófélfának dőlve, lassan lecsúszom a padlóra, és közben arra gondolok, hogy ha a németek ellentámadásba lendülnek, nekünk annyi. De rohadtul nem érdekel.

Természetesen, amikor megérkezik az ellátmány, és végre vízhez jutunk, ismét elájulunk, ezúttal a víztől.

Hála istennek, visszaküldenek a kórházba. Valaki rájön, mekkora baromság egy felkötött karú, részeg, sebesült csuklójú, heresérvvel operált nyomorékot harcba küldeni. Felpakolnak egy teherautóra, elvisznek a folyóig, majd egy csónakon átkelünk a másik oldalra. Folyamatosan járnak a kompok a két part között, embereket és felszerelést szállítanak mindkét irányba. Amikor átérek, bezsuppolnak egy másik teherautóba, de ez se mentőautó, és elvisznek egy kórházba.

5.

FÉRFIAK A HÁBORÚBAN

Orosz rulett

A kórház Metzben van. Hosszú az út odáig, és szörnyen érzem magam; kavarog a gyomrom, szédülök – valószínűleg még mindig részeg vagyok a pezsgőtől. Két hétig maradok a tábori kórházban, eközben a Csillagok és sávok legújabb számából megtudom, hogy a szovjetek közelednek Berlinhez. Arra gondolok, hogy így kell követni a háborút: nézőként, ágyban fekve.

Éppen időben kerülök vissza az egységemhez, hogy találkozhassak az oroszokkal. Nagy esemény, mindannyian készülünk rá, ugyanakkor félünk is tőle. Az összes német hadifogoly, aki valamicskét tud angolul, arról próbál meggyőzni minket, hogy a ruszkik nem fognak megállni, átgázolnak rajtunk is.

Azok a szovjetek, akikkel mi találkozunk, Mongóliából érkeznek. Szőrmesapkát viselnek fülvédővel, sisakot nem. Úgy néznek ki, mint egy csapat játékmackó. Azzal a különbséggel, hogy egytől egyig életveszélyesek.

Közösen őrködünk. Az első alkalommal, amikor egy orosz mellé vagyok beosztva, gyakorlatilag csak mosolygunk. Semmilyen módon nem tudunk kommunikálni egymással. A két óra leteltével jön egy teherautó, ami felveszi, és lerakja helyette a váltást.

Sosem fogom elfelejteni; a teherautó összeszedi a különböző pontokon őrködő orosz katonákat. Nem áll meg, csak lassít, azok meg próbálnak felugrani a platóra. De a többi szovjet mongol, aki a platón ül, visszalöki. A katona feltápászkodik a földről, közben a többiek röhögnek, a nyomorult futva elindul a teherautó után, fülvédői lebegnek utána, de amikor fel akar ugrani, ismét lelökik. Újra futásnak ered, és megint megpróbálja. A teherautón ülők teli pofával röhögnek és isznak. Két-három alkalommal is tanúja vagyok ennek a rituálénak, de egyszer se látom, hogy bárki is dühbe gurulna – mindannyian nevetnek közben.

Biztosan ennyire örülnek annak, hogy öt év elképzelhetetlen borzalmai után végre legyőzték a németeket, és úgy érzik, most már semmi sem árthat nekik, gondolom. Vagy az is lehet, hogy alapból ilyenek. Remélem, sosem kell megtudnom.

Ezek a vademberek napi egy liter vodkát kapnak, egy teli kulaccsal, nagyokat kortyolnak belőle, és ragaszkodnak hozzá, hogy mi is velük igyunk. Soha életemben nem kóstoltam még vodkát. A pezsgő meg az almapálinka ehhez képest üdítő. Mindennap félrészegre isszuk magunkat, a ruszkik pedig folyamatosan talajrészegek és mindenen röhögnek.

Az amerikai hadseregben nagyon szigorú szabályok vonatkoznak arra, hogy mikor szabad elsütni a puskát. Nem lehet állandóan lövöldözni. Az orosz mongolok azonban mindenre lőnek, ami mozog. Lőnek, fosztogatnak, és nőket erőszakolnak meg.

Nem tudom, hogy a német nők miért nem bújnak el jobban. A ruszkik úgy rohanják le őket, mintha nyúlra vagy szarvasra vadásznának, üvöltve rárohannak, ha meglátnak egyet. Van, aki szerint „magukévá teszik őket”, de nem más ez, mint nemi erőszak. Legtöbbször berántják áldozatukat egy kapualjba, de néha még erre sem veszik a fáradságot.

A nők rimánkodnak, hogy mentsük meg őket ezektől a szörnyetegektől. Meg is próbáljuk, de a ruszkik olyankor felénk fordítják a puskájukat. Nincs kétségünk afelől, hogy gondolkodás nélkül lelőnének. Mi is csak célpontok vagyunk, újabb ürügy a tüzelésre. Kezdem azt gondolni, hogy azoknak a német hadifoglyoknak igazuk volt.

Aztán természetesen ugyanezek a nők cigarettát és csokoládét kérnek az amerikai katonáktól, akik a maguk valamivel kifinomultabb módján szintén „magukévá teszik” őket. Ez is nagyon közel van a nemi erőszakhoz, de mégsem olyan durva.

Tizenkilenc éves vagyok, és teljesen elveszítem a bizalmamat az emberekben. Korábban sem voltam lelkes háborúpárti, de most olyasmikkel találkozom, olyan jeleneteket kell végignéznem, amilyenekről korábban nem is hallottam, és rémálmaimban sem tudtam volna elképzelni.

Nem csak a paráználkodásról van szó. Ezek a katonák – oroszok és amerikaiak – lealacsonyítják a nőket, kézről kézre adják őket. Nem akarok belemenni a részletekbe, de rosszabb, mint amit bárki el tud képzelni.

És senki nem fogja vissza őket. Nincsenek velünk katonai rendőrök. A tisztek mostanra legalább annyira rettegnek a saját tiszteseiktől és közlegényeiktől, mint az ellenségtől. A háborúnak mindjárt vége. Néhány tiszttel nem volt semmi baj, csak tették a dolgukat, mások azonban ok nélkül kegyetlenkedtek a beosztottjaikkal, megrészegültek a hatalomtól. Ezek a kemény legények most bujkálnak a saját embereik elől.

Borzalmas az egész. Egy alkalommal őrségben odajön hozzám egy idős német férfi a fényképezőgépével. Az a rendelet, hogy minden németnek be kell szolgáltatnia a fényképezőgépét. Nem tudom, miért, fogalmam sem volt erről a rendeletről.

Megpróbálja rám sózni a gépet, mindenáron a kezembe akarja nyomni. Először azt hiszem, el akarja adni, de nem akarom megvenni, semmi szükségem rá. Így is alig bírom el a cuccomat. Ráadásul filmem sincs hozzá Az öreg azonban nem tágít, könyörög, hogy vegyem el a fényképezőgépét. Cigarettát meg csokit ajánlok neki cserébe, de nem fogadja el. Szó szerint elsírja magát. Végül elveszem tőle a gépet, hogy elhallgattassam, nem akarom, hogy gondja legyen belőle. Leülök egy halom törmelékre, és megvizsgálom a szerkezetet. Az öreg eliszkol. Gyönyörű, régi harmonikás fényképezőgép. Azon kevés dolog egyike, amit sikerül hazahoznom a háborúból. Az íróasztalomon állt egészen addig, míg a házam le nem égett, hogy emlékeztessen a háború brutalitására és kegyetlenségére, meg a civil lakosság kiszolgáltatottságára.

Erőszakik

Az oroszokat végül visszarendelik. Született valami egyezség a szovjetek meg az amerikaiak között, hogy bizonyos területeket ők foglalnak el, másokat mi. Az egységünk egy Plauen nevű városban köt ki, ami aztán Kelet-Németországhoz, az úgynevezett NDK-hoz tartozik majd. Nem sok épület maradt épen, szerintem az egész városban nincs egyetlen sértetlen ablak. Kész romhalmaz.

De a fosztogatás meg a nemi erőszak újra kezdődik. Őrmester vagyok, egy nagyjából tíz főből álló őrség vezetője.

Csupa ismerős srác tartozik alám. Egy csapat vagyunk, együtt eszünk, együtt nevetünk, együtt félünk. Az oroszok elmentek, de amíg itt voltak, valami megváltozott a mieinkben. Arra gondolnak: „Ha nekik szabad, akkor nekünk is”. Úgy tűnik, sokan így vannak ezzel, hajlandóak követni másokat, akármiről legyen is szó. Gondoljunk csak a bokszra vagy a futballmeccsek nézőire, de ugyanez a helyzet a kosárlabdával is, ahol elvileg tilos a testi kontaktus. Vad, erőszakos sportok, a nézők mégis hangosan éltetik őket.

Most már értem, hogyan történhetett meg ez a holokausztnak nevezett valami. Az emberi gyengeség, a minden emberben meglévő gyengeség az, ami ellen védekeznünk kell. A többségben olyan erős a falkaösztön, hogy gondolkodás nélkül követik a vezetőt szinte bármilyen őrültségben, akármilyen embertelen is, egyszerűen csak mert a vezető és a többiek azt teszik. Akiknek soha meg nem fordult volna a fejében mások elgázosítása, elégetése, egyszer csak azon kapják magukat, hogy engedelmesen teszik, amit mondanak nekik, nem számít, milyen kegyetlen, gyilkos dologról van szó. És mindezt mert mások ugyanezt csinálják.

Gondoljunk csak a francia forradalomra, a spanyol inkvizícióra, az oroszországi zsidó pogromokra, a kulákok elleni hadjáratra, a Mao által megölt milliókra Kínában vagy a fehér ember rémtetteire Amerikában a feketék és a bennszülött indiánok ellen. A történelem tele van ilyen és ehhez hasonló borzalmas fejezetekkel, amikor az ember elfogadhatatlan dolgokat tesz. Természetes túlélő rendszerünk összeomlik a félelem súlya alatt. A civilizáció leomlik, a korlátok leomlanak, feltárul az emberi természet legrosszabb oldala. A civilizációs máz lehámlik rólunk.

Efféle gondolatok járnak a fejemben. Egyre nehezebben bírom elviselni, ami körülvesz.

A létező legbizarrabb dolgokat őrizzük. Például leugrott egy ejtőernyős, az ejtőernyő pedig fennakadt egy fán. Őrizzük az ejtőernyőt, gondolom azért, mert a selyem értékes, és nem akarják, hogy ellopják, vagy csak hogy valamivel elfoglaljuk magunkat, és addig se keveredjünk bajba. A baj mi magunk vagyunk.

A lerombolt épületek pincéje tele van mindenféle értékes portékával. Az a feladatunk, hogy megóvjuk a saját fosztogató katonáinktól és az itt maradt német civilektől. Német katonák már nincsenek a városban. Visszaszorították őket, még mindig harcolnak az oroszokkal, és százával, ezrével kerülnek hadifogságba.

Egy fatelepet őrzünk. Az egyik ház romjai alatt a pincében rengeteg értékesnek tűnő holmi van. De túlságosan szellősen vagyunk, messze vannak egymástól az őrök. Az a feladatom, hogy folyamatosan járjak körbe és ellenőrizzem, mindenki a helyén van, senki nem alszik stb. Késő délután van, négy óra őrködés után két óra pihenő jön.

Sétálok az őrposztok között, és amikor odaérek az egyikhez, kiderül, hogy a pincében luxusholmik vannak – gyönyörű selyemsálak. Nem hiszem, hogy Németországban készítették őket, de nem derül ki, honnan kerültek oda, mert nincs rajtuk címke. Csodaszép, keleti mintás selyemsálak. Kiöntöm a vizet egy „felszabadított” német kulacsból, és selyemsálakat gyömöszölök bele egymáshoz csomózva, mint az elefántok a cirkuszi felvonulásokon. Addig gyömöszölöm, amíg csak fér, végül nagyjából hetven sálat rejtek el egyetlen kulacsba, majd rácsavarom a tetejét. Van saját kulacsom is, abban tartom a vizet. A sálakkal teli kulacsot berakom a zsákomba. Ezt aztán haza is viszem anyámnak, a nővéremnek és a barátnőmnek. Évek múltán is gyönyörű, hibátlan selyemsálak. Az egyetlen mentségem az, hogy német zsákmány volt.

Megengedik, hogy háborús szuvenírként eltegyünk néhány kisebb tárgyat, mint például egy német kulacs, és hazavigyük őket. Én azonban nemcsak a sálakat viszem magammal, hanem egy német zubbonyt és egy német tiszttől elvett díszkardot is.

Az ember könnyen elveszíti az önbecsülését, de ezt teszi a háború, talán éppen ez a feladata. Követem a falkát. „Ha nekik szabad, akkor nekem is.”

Ellenőrző körutam során odaérek két katonához, akiknek elvileg őrt kellene állniuk. Lent vannak két nővel a pincében, a törmelékek alatt, és nagy vígan kényeztetik egymást. Felmegy bennem a pumpa.

– Hét, ti ketten, zavarjátok el azt a két nőt. Teszek még egy kört, és amikor visszaérek, már nem akarom őket itt látni.

Játszom az őrmestert, valakinek azt is kell. Visszamegyek az ejtőernyőhöz, ahol a szolgálaton kívüli katonák állnak. Ez a legkényelmesebb őrhely. Az egyik épületből megmaradt egy kiugró rész, az alá be tudunk bújni, ha esik az eső.

– Pete, visszamegyek, megnézem, hogy azok ketten tényleg elküldték-e a nőket.

Visszaballagok. A két fickó teljesíti a parancsomat, de lassan, nagyon lassan. A nők már felöltöztek, és éppen akkor igyekeznek kifelé. A pincéből csak egy ferde csapóajtón keresztül lehet kijönni, ami dögnehéz, nem fából készült, hanem acélból. Nyilván óvóhelynek használták a pincét.

Szóval a két nő kimászik a pincéből, és amikor meglátnak, megrémülnek tőlem. Futásnak erednek.

És pont abban a pillanatban ki bukkan fel az utca másik végén? Alig akarok hinni a szememnek. Maga a hadosztályparancsok személyesen, Collier ezredes. Mellette pedig a fia, aki őrnagy, és egyben a szárnysegédje is – a protekció klasszikus esete. Ami azt jelenti, hogy állandóan apuci mellett kell maradnia. Sok tisztnek böki a csőrét ez a felállás. Collier ezredes elég idős ember – lehet, hogy valójában nem volt az, de nekem akkor annak tűnt. Még ahhoz képest is öregnek látszik, hogy hadosztályparancsnok.

Megállítják a dzsipet, és odaküldi a fiát, hogy derítse ki, mi folyik ott, miért menekült futva az a két nő az őrhelytől.

Abban a pillanatban a két katona, akiknek őrt kellene állniuk, kimásznak a pincéből. Fel vannak öltözve, de nincs rajtuk sisak, és a puskájukat is odalent hagyták. Katonai mércével mérve hiányos az öltözékük.

Minden adva van egy jó kis hadbírósági tárgyaláshoz! Már megint a régi nóta. A katonai vezetés kimondottan fél a „barátkozástól”. Így nevezik azt, hogy közelebbi kapcsolatba kerülünk német nőkkel. Angliában filmeket vetítettek nekünk, amelyeken hosszú szoknyás, szűk blúzos német Fräuleinok táncoltak tangóharmonika zenére. Később ugyanezek a nők amerikai katonákat szúrtak hátba, titkos információkat adtak tovább vagy megmérgezték a katonák sörét, kávéját. Ezek a filmek legalább olyan igénytelenek voltak, mint a kiképzésen vetített propagandafilmek. Hangosan nevettünk rajtuk, mire az ügyeletes tiszt állandóan megállította a filmet, és üvöltözni kezdett velünk.

A barátkozást nem lehet megtiltani, mindenki azt csinálja. A probléma az, hogy Collierék éppen ürügyet keresnek egy hadbírósági tárgyaláshoz, amellyel elvennék a többiek kedvét az efféle mókától. Tökéletes bűnbakok vagyunk, keresve sem találhatnának jobbat, de először mégis úgy tűnik, szemet hunynak az ügy felett.

Amikor a két seggfej végre elfoglalja az őrhelyét, tényleg úgy viselkedek velük, mint egy őrmester. Torkom szakadtából üvöltök velük, azt vágom a fejükhöz, hogy semmivel sem különbek az oroszoknál. És ezt komolyan is gondolom.

De végül mégsem ússzuk meg, beidéznek. Hadbírósági tárgyalást fognak tartani. Az őrség őrmesterét, ez én vagyok, meg a két közlegényt őrizetbe veszik. Sehová nem mehetünk. Nem hagyhatjuk el a szálláshelyünket. A szállásunk egy dohos pincében van, nem valami kellemes hely.

Ott kell maradnunk, míg összeül a hadbíróság. Kirendelnek mellénk egy ügyvédet, az ő feladata lenne, hogy ellássa a védelmünket. Hadnagy a rangja, és halálosan retteg Colliertől. A kisebbik Collier, az őrnagy lesz a tanú és az ügyész is egyben. Túlságosan fiatal és tudatlan vagyok ahhoz, hogy felmérjem, milyen veszélyes helyzetbe kerültünk. Nem igazán értem, hogy mi folyik itt, de azt gyorsan eldöntjük, hogy a hadnagy szolgálataira nem tartunk igényt, több kárt okozna, mint hasznot, úgyhogy nem mondunk el neki semmit. De kidolgozunk egy tervet.

A bíróság végül úgy dönt, hogy engem nem vonnak felelősségre. Én voltam az őrség vezetője, mindent láttam, ezért tanúként idéznek be. A bajba került srácokkal együtt kitalálunk egy forgatókönyvet. Azt mondjuk majd, hogy alig egy órával korábban jártam ott, és akkor még nem láttunk egyetlen nőt sem a közelben. Lent a pincében nagyon meleg van, ezért nem volt rajtuk a sisakjuk és a kabátjuk. Én azért vagyok ott, hogy őrizzem a pince lejáratát, amíg ők ellenőrzik a terepet odalent. Nem túl eredeti történet, de kieszelünk néhány apró trükköt. Tudjuk, hogy az őrnagy nem egy észlény.

A tárgyaláson egy ezredes is van a hadbíróság tagjai között. De a többi is csupa fejes. Kiválasztanak egy épületet, ami még viszonylag jó állapotban van, kitakaríttatják, és ott folytatják le a tárgyalást. A tisztek egy hosszú asztal mögött ülnek. A tárgyalás Collier őrnagy vallomásával kezdődik, aki elmondja, mit látott, és próbálja megmagyarázni, mi történt. Az egyik tiszt, egy másik ezredes megadja a szót a kijelölt hadnagyunknak, aki pontosan azt teszi, amire számítunk. Szinte szó szerint elismétli, amit Collier őrnagy mond, sőt még egyet is ért vele, noha ott sem volt, nem látott semmit. Közben pedig olyan fordulatokkal próbál mentegetni minket, mint „amiken ezek az emberek keresztülmentek” és így tovább.

Aztán engem idéznek a tanúk padjára. Nem olyan, mint egy civil bírósági tárgyalás, itt csak két tanú van: én és Collier őrnagy. Megkérdezem, hogy tehetek-e fel kérdést Collier őrnagynak. Az ezredes bólint.

– Collier őrnagy, a kapu nyitva volt, zárva vagy félig nyitva, amikor megérkezett?

– Teljesen nyitva volt – feleli.

– Nem volt kapu – mondom. És valóban nem volt. Addig kérdezgetem, míg kiderül, hogy alig látta a nőket.

Elmondom neki, hogy anya és kislánya voltak, akik tűzifát kerestek, és a két őr éppen akkor kergette el őket, amikor az ezredes megérkezett.

Sikerül a bíróságot Collier őrnagy ellen hangolnom, akit egyébként sem szeretnek az apja miatt. Felteszek még néhány ehhez hasonló kérdést, és végül egyértelművé válik, hogy Collier igazából nem látott semmit, és összevissza beszél. A tárgyalást vezető ezredes feláll, székével összekaristolja a padlót, ahogy hátratolja.

– Úgy tűnik, uraim, hogy nem áll rendelkezésünkre elegendő bizonyíték ahhoz, hogy ítéletet hozzunk ebben az ügyben.

Körbehordozza a tekintetét, mire az asztalnál ülők mindannyian bólintanak. Ezzel véget is ér a tárgyalás. Szegény őrnagy, azt hitte, szerezhet magának egy kitüntetést, de nem jött be neki, az embereimet felmentik. Kimegyünk, és jókora ünneplést csapunk. Így megy ez.

Rolin Clairmont

Mikor visszakerülök a K századhoz, először felderítőnek osztanak be a második szakaszba, gondolom azért, mert a KHF-nél voltam. Egy másik újonnan érkezett mellé kerülök, a neve Rolin Clairmont. Mivel mi vagyunk az új fiúk, sátortársak is leszünk, persze csak akkor, ha nagy ritkán sátorban alszunk és nem egy vizes gödörben.

Egész jól összebarátkozunk. Nyúlánk, legalább százkilencven centi magas srác, a New York-i Bordertownból származik. A háború előtt az apjával dolgozott, vadászokat vittek fel New York állam északi részére vagy át Maine államba vadászni. Többnyire repülővel mentek. Rolin és az apja egy tavon laknak, és van egy hidroplánjuk. Rolin tizenhárom éves kora óta vezet repülőgépeket, teljesen illegálisan, és nagyon ért hozzájuk. Ugyanígy nagyon ért a puskákhoz és a vadászathoz is.

Remek háló/gödörtársnak bizonyul. A K század túlnyomó része délről származik, de kiderül, hogy Rolin még a délieknél is délibb. Jobban ért a puskákhoz és a vadászathoz, lőtt már szarvast és medvét, meg kisebb állatokat, mókust és nyulat is. Tudja, hogyan kell pálinkát főzni, és beszél franciául. Azt mondja, kanadai franciát beszél. Nem vagyunk messze a francia határtól, itt a legtöbb helybéli vagy a franciát vagy a németet beszéli, vagy mindkettőt. Köztes terület ez, amolyan senki földje.

Amúgy érdekesek ezek a határvidékek Európában. Mindig sokkal lerobbantabbnak, elhanyagoltabbnak tűnnek a többihez képest. Mintha a határ közelében minden mozdulatlanná merevedett volna. Pont egy ilyen vidéken vagyunk, amit a háború csak még lepukkantabbá tett.

Amikor Rolin megérkezik a K századhoz, tartalékszázad vagyunk. De két nappal később átvezényelnek minket Neuendorfba, hogy felváltsuk az L századot. Elmondásaik alapján közepesen nehéz feladat vár ránk; visszafelé jövet természetesen eltúlozzák a dolgokat, borzalmas élményekről számolnak be, próbálnak ránk ijeszteni. Olyanokat mondanak, hogy „Sírni fogtok” vagy „Vessetek még egy utolsó pillantást a világra”, meg a többi szokásos ostobaság.

Éjfél után foglaljuk el a pozíciónkat, csúszkálva botorkálunk el a kiásott gödrökig. Két óra őrség, négy óra pihenés a menetrend, de a négy óra pihenés sem igazán pihentető, mert akkor egy másik gödörben fekszünk egy fal mellett. Bár ez a másik gödör mégis fényévekkel kellemesebb, mint az az előretolt állás, amelyben Rolinnal őrködünk. A mi őrhelyünk van a legészakabbra, mi vagyunk a legközelebb a németekhez. Nagyjából ötven-száz méterre lehetünk a faltól.

Háromszor vagy négyszer volt már őrségváltás. Nem nagyon történik semmi. Örök rejtély marad számomra, hogy a hadsereg mi alapján dönti el, mikor megyünk tovább és mikor nem. Szerencsére akkor és ott se támadásra, se visszavonulásra nem kapunk parancsot. Kíváncsi lennék, vajon azon múlik-e, hogy kapunk-e utánpótlást vagy csak arról van szó, hogy valaki hirtelen elhatározza magát.

Amikor támadunk, akkor is azonnal megállunk a támadás után. Különös játék ez. Később megváltozik, de akkor még így mennek a dolgok. Elfoglalunk egy darabka területet, kiépítjük az állásokat, aztán foglalunk még egy kicsit, majd megint megállunk.

Rolinnal kint vagyunk a gödrünkben. Remek megfigyelőpont közvetlen az erdő szélén, egy domb tetején, a domb alján egy patak fut, majd újra emelkedő jön, annak a tetején kezdődik egy másik erdő, nagyjából négy-ötszáz méterre tőlünk. Tudjuk, hogy a németek abban az erdőben vannak. Nem tudjuk, hogy pontosan hol, de próbáljuk kideríteni. Ők azonban nem árulják el a pozíciójukat, ahogy mi sem a miénket. Feltételezzük, hogy tudják, hol vagyunk, de nem csinálunk semmit.

Egész idő alatt nagyon óvatosak vagyunk, nem dugjuk ki a fejünket, nem beszélgetünk, nem csapunk zajt. Az őrségváltás nem okoz gondot, mert szinte végig takarásban vagyunk, és a talaj enyhén lejt az erdő felé. Gondolom, azért ásták ide a gödröt.

Elég az hozzá, hogy őrségváltáskor mi odamegyünk, akik pedig végeztek, azok visszajönnek. Nem nagyon beszélünk egymással, csak ha történt valami fontos, de alig történik valami. Miután végeztünk, egy ideig mozdulatlanul figyelünk, hátha a németek észrevették a váltást. Megint úgy érzem magam, mintha bújócskáznánk. Eltelik majdnem egy óra a négyórás őrségből. Az éjszakai őrség csak két óra. Egyszer csak két német katona bukkan fel az orrunk előtt. Vagy eltévedtek, vagy megőrültek. Kijönnek a szemközti erdőből, és elindulnak lefelé. A patak mentén sétálgatnak, puskával a vállukon, mintha egyáltalán nem is lenne háború. Azonnal felemeljük a puskánkat, és kibiztosítjuk őket.

Kíváncsian várom, Rolin vadásztapasztalata mennyit ér éles helyzetben. Szörnyű ezt kimondani, de az ember nem szívesen vállal felesleges kockázatot. Háborúban ilyenkor az a helyes eljárás, hogy lelőjük a két fickót, lebukunk, és reménykedünk, hogy senki nem látott meg.

Ez pont olyan rettenetes, amilyennek hangzik, de háborúban így mennek a dolgok. Nem kezdünk el kiabálni, hogy

„Adják meg magukat! Körül vannak véve!” Nem megyünk le a domb aljára, és nem kezdjük el üldözni őket. Lelőjük őket, aztán lebukunk, amilyen gyorsan csak tudunk. És azt sem tehetjük meg, hogy hagyjuk őket elsétálni, végtére is az ellenségről van szó. Az a szomorú, hogy nincs más választásunk, muszáj tennünk a dolgunkat. Ez a két szerencsétlen elkövetett egy hibát, amit akár én is elkövethettem volna. Borzalmas a tájékozódó képességem.

Eltelik egy perc, és mintha közelednének hozzánk. Végigsétálnak a patak mentén, találnak benne néhány nagyobb követ, és azokra lépve átkelnek rajta. Tutira eltévedtek. Lassan haladnak, a puska még mindig a vállukon, de egyre közelebb jönnek.

Azt gondolom magamban: „Ez a Clairmont gyerek tényleg igazi vadász, csak akkor lő, ha már teljesen biztos a dolgában.” Rolin állandóan felém pillant. Látom rajta, hogy egyre idegesebb. Én is az vagyok. A németek már csak ötven méterre lehetnek tőlünk, halljuk, ahogy beszélgetnek.

Rolin ismét felém fordul, és azt suttogja:

– Kiadnád végre a tűzparancsot?

Hirtelen rájövök, hogy Rolin az én parancsomra vár. Ha lőtávolban van az ellenség, elvileg nem szabad tüzelni, amíg nem kapunk tűzparancsot.

– Az isten szerelmére, Rolin, TŰZ!

Clairmont leszedi az elsőt, én meg a másikat. Megpördülnek, vonaglanak néhányat a földön, aztán mozdulatlanná merevednek. Lebukunk, és várjuk, hogy mi történik. Lehet, hogy más németek is vannak a közelben, és mindjárt tüzet nyitnak ránk, de nem hallunk semmit.

A mai napig nem tudom, hogy az a két német miért sétálgatott úgy, mintha nem lenne háború. De Clairmont várakozását a tűzparancsra sosem fogom elfelejteni. Mintegy előrevetítette a későbbieket.

Sétarepülés

Rolinnal egyre jobban összebarátkozunk. Imád sakkozni, van is nála egy apró, hordozható sakktábla, azon játszunk. Jól kijövünk egymással, méreteit és büdös lábát leszámítva tökéletes hálótárs. Néhány hét alatt sikerül beszereznem egy újabb srapnelszilánkot a vállamba. Azokban a napokban a srapnelek úgy röpködnek körülöttünk, mint a darazsak. Visszaküldenek a tábori kórházba, ahol kiveszik, és néhány öltéssel összevarrják a sebet.

Ezúttal is próbálom minél jobban elnyújtani a kórházi tartózkodást, hogy addig se a frontvonalon legyek. Megkapom a második Bíbor Szívemet is. Azt beszélik, hogy létezik egy pontrendszer, az alapján fognak leszerelni bennünket, ha vége a háborúnak. Ez a Bíbor Szív öt ponttal közelebb visz a leszereléshez, ér annyit, mint a Bronz-, illetve Ezüstcsillag, amiket nem kaptam meg.

Amikor végül visszakerülök az egységemhez, kiderül, hogy a fiúk elég kemény időszakon mentek keresztül. Volt egy komoly összecsapás, amit csak úgy neveznek, hogy „a keresztút”. Mintha mindenki valami olyan filmről beszélne, amit nem láttam. A seregben gyakran előfordul, hogy a katonák valami személyes nevet adnak egy-egy csatának. Ezek az ütközetek nyilván más név és szám alatt szerepelnek a katonai nyilvántartásokban, mi azonban kisajátítjuk magunknak. Amikor valaki megsebesül vagy meghal, arra csak úgy utalunk, hogy „eltalálták a keresztútnál”, vagy valami ehhez hasonló külön bejáratú kifejezéssel. Szóval amíg kórházban voltam, kimaradtam a „keresztúti” csatából.

A sok veszteség miatt, és mert Rolin született katona, mire visszatérek, már rajparancsnok és törzsőrmester. Engem akar helyettesének. Normál esetben a rajparancsnok és a helyettese nem alhat egy sátorban vagy gödörben, de nekünk megengedik.

Rolin számára a háború olyan, mint egy játék, a sakk és az orosz rulett keveréke. Imádja! Én persze még mindig be vagyok szarva. Szimbiózisunkban ő játssza a háborús hőst, én pedig a közönségét. Együtt megyünk járőrözni is, csak mi ketten. Ennek sem így kellene lennie. De Rolin mindig önként jelentkezik a legvadabb őrjáratokra, én pedig vele tartok, mert olyan meggyőző tud lenni. Így kerül sor a második legröhejesebb kalandomra a háborúban, a partraszállásom után. És ebben is szerepel egy kisrepülő, személyes történelmem ismétli önmagát.

Rolinnal járőrözünk, egy lelőtt L4 repülőgépet keresünk, ami nem sokban különbözik attól, amiből annak idején kiugrottam a francia partok felett.

Rolin úgy viselkedik, mintha egyszerre lenne felderítő és rajparancsnok. Olyan területen járunk, ahová a tüzérségünk tonnaszámra szórja a bombákat az L4 repülőgépek megfigyelései alapján. A németek folyamatosan próbálják levadászni őket, de úgy tűnik, hogy nehezebb eltalálni egy ilyen gépet, mint gondolná az ember, mert csak nagy ritkán sikerül nekik. Ezúttal azonban igen, és Rolin esküszik, hogy látta, hol zuhant le.

Gyalogszázadként nem nagyon örülünk ezeknek a felderítő gépeknek, mert óhatatlanul is elárulják a németeknek, hol vagyunk. És akkor a légvédelmi ütegek repeszeiről nem is beszéltünk.

Az őrjárat célja, Rolin szavaival élve, hogy megkeressük a lezuhant L4-et. Meg van győződve róla, hogy valahol a két kanyargó frontvonal között, a senki földje felett lőtték le. Minden nagyon képlékeny körülöttünk, a vonalak állandóan változnak.

Kora tavasz van, Rolin majd kiugrik a bőréből az izgatottságtól. Én szokás szerint félholt vagyok a rettegéstől. Próbálom követni az iránytűvel, hogy merre járunk, nehogy eltévedjünk, tízpercenként előveszem, és bemérem az égtájakat.

– Semmi szükség erre, Will – mondja Rolin. – Ne félj, visszatalálok. Éppen elég vadászt vezettem már New York meg Maine erdőiben ahhoz, hogy megtanuljak tájékozódni. Tudom, hol vagyunk.

– Igen, de azt is tudod, hová megyünk? – kérdezem. – Emlékszel arra a két fritzre, akiket lelőttünk? Csak sétálgattak, mintha otthon lennének. Velünk is bármikor megeshet.

Nagyjából öt perc múlva kiérünk az erdő szélére, és megpillantjuk az L4-et. Leülünk, és egy fél óráig figyeljük, nem látunk-e valakit a közelében, akár azokat, akik benne ültek, akár németeket. De semmi mozgás.

– Hé, Will, elegem van abból, hogy csak itt üldögélünk. Fedezz!

Azzal leakasztja a puskát a válláról, és elindul a repülőgép felé. Nálam egy M1 van, a karabélyomat – a kiakasztható elsütőbillentyűvel – elveszítettem valahol a kórházba vezető úton. Felemelem a puskát, és közben jobbra-balra pásztázok a szememmel.

Rolin egyenesen odasétál a repülőhöz, aztán megfordul, és int, hogy menjek én is. Óvatosan követem, minden pillanatban attól félek, hogy rám lőnek. Istenem, hogy kerülök mindig ilyen helyzetekbe?

Rolin teljesen fel van spannolva. Mire odaérek, már a pilótafülkében ül. Azt akarja, hogy csavarjam meg a propellert, mert be akarja indítani a motort. Soha életemben nem csináltam még ilyet, ezért kiszáll és megmutatja, hogyan kell: két kézzel meg kell húzni az óramutató járásával megegyező irányba, aztán elugrani az útjából. Megpróbálom néhányszor, ő közben bent ül, és próbálja beindítani a motort, de nem történik semmi. Elmosolyodik, és kiszáll.

– Nincs üzemanyag. Tényleg ekkora idióták, és csak azért zuhantak le, mert nem volt elég benzinük?

Körülnéz a gép hátuljában, és talál két marmonkannát tele magas oktánszámú benzinnel. A kezembe nyomja őket.

– Lefogadom, hogy valami mázlista fritznek sikerült kilyukasztania a benzintankot, vagy lehet, hogy srapnelszilánk fúródott bele. Valahol kell lennie rajta egy lyuknak, biztos azon folyt ki a benzin. Hú, ezek a srácok jól beszarhattak. Vért nem látok, úgyhogy vagy sikerült visszajutniuk, vagy a németek foglyul ejtették őket.

Miközben beszél, a repülőgép alatt guggol, és keres valamit. Végül diadalmasan beledugja az ujját egy lyukba.

– Itt is van. Mázlijuk volt, hogy nem robbantak föl.

– Tűnjünk el innen, Rolin. Lehet, hogy a németek szemmel tartják a gépet. Biztos láttak minket, amikor lejöttünk ide.

– Micsoda? Itt hagynál egy hibátlan állapotban lévő repülőgépet egy icipici lyuk miatt? Inkább nézzük meg, hátha fel tudjuk újra emelni.

Mire ezt kimondja, már vissza is mászik a géptörzsbe, és egy csavarkulccsal ütögetni kezdi az üzemanyagtartály belsejét. Azt mondja, kívülről szorítsam a lyukhoz a puskatust. Öt perc alatt nagyjából sikerül simára kalapálni a tartály oldalát.

– Mázlink van – mondja. – A benzin megfogta a golyót vagy srapnelszilánkot, vagy bármi is volt az, ezért csak egy lyuk van a tartályon. Van egy ötletem.

Keresgélni kezd a kabátja zsebében. Előhúz két rágógumit, és rágni kezdi az egyiket. A másikat odaadja nekem.

– A tízéves öcsém küldte őket. Tudja, mennyire imádok rágózni. Biztosan örülne, ha látná, hogy mire fogjuk használni.

Amikor megfelelő állagúra rágtuk a gumit, nekilát betömni vele a lyukat. Gondosan rásimítja a lyukra mindkét oldalról.

– Remélem, a benzin nem oldja a rágógumit, de igazából mindegy. Úgysem megyünk túl messzire.

Megtöltjük a tankot a két marmonkannában talált benzinnel, Rol pedig ismét beszáll a pilótafülkébe. Ötödik vagy hatodik próbálkozásra sikerül rendesen megpörgetnem a propellert, és a motor beindul. Rolin int, hogy üljek be a repülőbe.

– Gyere, Will, ne félj, jó móka lesz.

Soha nem ültem még repülőgépen, leszámítva azt az öt ejtőernyős ugrást Benningben, a csatorna feletti repülőutat, amelynek a végén kilöktek, meg azt a rövid sétarepülést apámmal még hatéves koromban. De azért bemászom. Mintha hipnózis hatása alatt cselekednék.

Rolin felgurul a géppel az erdő széléig. Ott megfordítja, gázt ad, és teljes sebességgel elindul lefelé a lejtőn. Összehúzom magam, minden pillanatban arra számítok, hogy nekiütközünk valaminek. „Gyalogos katona a mező közepén leli halálát repülőgépbalesetben.” Gondolkodni sem tudok a félelemtől. Rolin kacag.

Nagyjából fél méterrel kerüljük el a fák csúcsát, amikor felemelkedünk a levegőbe. Viccből megrángatja a gép farkát.

– Hagyd abba, Rol. Ez már tényleg túl sok. Mindjárt összehányok itt mindent.

Egyenesen a német vonalak felé tartunk, mert a domb abba az irányba lejtett.

– Rol, rossz felé megyünk. Fordulj meg.

– Még nem tudok. Rossz a szélirány.

Abban a pillanatban felugatnak a légvédelmi ütegek, 88-asok, ha jól hallom. Lebukok a fülkében, Rol pedig vigyorogva feljebb húzza a gépet, majd gyakorlatilag fejre állítja, úgy fordítja meg. Hajszál híján kiesek az ajtón, mire magamhoz térek, már visszafelé repülünk, amerről jöttünk. Az ágyútűz alábbhagy. Feltápászkodom a padlóról, és visszaülök a helyemre.

– Attól tartok, még nincs vége, Will, hacsak rá nem jössz, hogyan kell kezelni a rádiót ezen a madárkán. Nemsokára a mieink fognak célba lőni ránk.

Megkeresem a rádiót, és tekergetni kezdem, de nem találok semmit. Mintha egy rossz álom ismétlődne meg velem. Hiába kiabálok, nincs senki, aki meghallaná. Pedig a rádió működik, világít rajta a skála. Aztán meghalljuk az ismerős puffanásokat és a srapnelszilánkok csattanását a repülőgép oldalán.

– Magasabbra, Rol, nem tudsz magasabbra szállni vele? Szinte súroljuk a fák csúcsát.

– Tudnék, de ha feljebb megyek, könnyebben be tudnak fogni azokkal a 75 mm-es ágyúkkal. Ha alacsonyan maradok, nincs elég idejük célba venni.

Úgyhogy súrolunk tovább, centikkel kerülve csak ki a magasabb fák csúcsát és a dombokat. A lövések zaja néhány perc múlva elmarad mögöttünk. Rol továbbra is a telefonpóznák magasságában száll. Koncentrál.

– Próbálkozz tovább a rádióval, Will. Tudatnunk kell velük, hogy baráti gép vagyunk, nem fritzek egy L4-ben. És figyeld a benzintartály kijelzőjét is. Nekem előre kell néznem.

Odapillantok, a tartály még félig tele van. Dombtetők és fák felett húzunk el, hadoszlopok masíroznak alattunk, sokan félve rebbennek szét, amikor elsiklunk felettük. Rolin nem bírja megállni, néhányszor megbillenti a gép szárnyát, főleg ha tankokat látunk. Azt hiszem, a maga módján fityiszt mutat nekik. Le sem veszem a szemem az üzemanyagtartály kijelzőjéről, látom, hogy a mutató lassan halad balra, és közben azon tűnődöm, Rolin mit forgathat a fejében.

– Will, szerintem ha sikerül elég messzire eljutnunk, akkor már nem éri meg nekik visszaküldeni minket az egységünkhöz. De ha nem, akkor is jó móka lesz.

Nagyjából egy fél óra múlva a motor elkezd köhögni, mi pedig ereszkedni kezdünk lefelé.

– Nyisd ki a szemed, Will, nem látsz valahol egy üres mezőt? Vagy legalább egy szántóföldet, ahová letehetem. Útközben láttam két kisebb repteret, de nem hiszem, hogy eljutnánk odáig.

A gép köhög, rángat és egyre alacsonyabban száll. Végül az utolsó pillanatban megpillantunk magunk előtt egy búzamezőt. Sík terep, és majdnem elég hosszúnak látszik. Rol ráfordul, és megkezdi a leszállást. Két kézzel megragadom azt, ami a repülőgépben a műszerfal megfelelője, lábamat pedig nekifeszítem a padlónak.

Mielőtt földet érnénk, Rol felhúzza a gép orrát, és egy alig észrevehető döccenéssel leteszi az L4-et. Olyan ideges vagyok, hogy örömömben tapsolni kezdek.

– Látnod kellene, a hidroplánt hogy szoktam lerakni pocsolyányi kis tavakra. Nem az a nehéz, hanem újra felszállni.

Mire kiszállunk a gépből, vagy húsz férfi vesz körül minket, ismeretlen egyenruhában vannak, és puskát szegeznek ránk. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy mégis rossz irányba mentünk.

Nekitámasztjuk a puskánkat a gép oldalának, és felemeljük a kezünket. Egy szót sem értek abból, amit kiabálnak. Rolin azonban visszakiabál nekik. Körbevesznek minket és megállnak. Karattyolnak valamit Rolinnak. Rolin mosolyog. Kiderül, hogy pont a francia kanadai hadtápegység területén értünk földet.

Rolin elmagyarázza nekik a helyzetet, mire a katonák átváltanak angolra. Francia angolra, de azért lehet érteni.

Elvisznek minket a parancsnoki sátorba. Nem ismerem fel a rangjelzéseit, de valami százados vagy őrnagy lehet. Megbeszélnek valamit Rolinnal, aztán a parancsnok hozzám fordul.

– Igaz, hogy egy mezőn találták ezt a repülőt, megjavították, aztán elrepültek vele idáig?

– Így történt, uram.

– És hol van most a saját egységük?

Hátramutatok a vállam felett.

– Arra, uram. Gyaloghadosztály vagyunk. Azért repültünk idáig, hogy biztosan elkerüljük az ellenséges területet.

A parancsnok felnevet, mire a többiek együtt nevetnek vele.

– Jó, hogy nem mentek vissza egészen Angliáig. Hol tanult meg így repülni, fiam? Mihez kezdjek most magukkal?

Mielőtt Rol kinyithatná a száját, válaszolok a kérdésre.

– Szerintem hasznunkat vennék itt. Csak értesítse az egységünket, hogy itt vagyunk, nem dezertáltunk és nem vesztünk oda. Amúgy is elegem van már a gyalogságból.

Valami azt súgja, hogy ez nem volt túl jó ötlet. Sutyorognak valamit franciául. A sátor nyitott ajtajánál kisebb tömeg verődött össze. A parancsnok ismét megszólal.

– Clairmont őrmester azt kérte, hogy haladéktalanul küldjük vissza magukat az ezredükhöz. Attól tartok, nincs más választásunk. Itt nem maradhatnak.

Így hát hála Rolinnak és a háború iránti lelkesedésének, pontosan ez történik. Elképesztő, milyen sokat repültünk. Majdnem egy hétig tart, mire a zsúfolt utakon a teherautó visszazötyög velünk. Elérzékenyülve gondolok rá, hogy milyen könnyedén tettük meg az utat a jó irányba. Újra halljuk a tüzérségi ágyúk dörrenését, aztán a kisebb tankelhárító és légvédelmi ütegek ugatását, majd az aknavetők puffogását, végül a kézifegyverek zakatolását. Hurrá, itthon vagyunk! Hazaértünk a K századhoz. Sok hűhó semmiért.

Amint megérkezünk, azonnal körülvesznek. Kiderül, hogy már mindkét családnak elküldték a „hadműveletben eltűnt” táviratokat. Gyorsan küldenek utána egy másikat is, amely cáfolja az előzőt, de attól tartok, nem elég gyorsan ahhoz, hogy megkíméljék a szüleimet a fájdalomtól. Később megtudom, hogy a két távirat egy nap eltéréssel érkezett meg. Először a cáfolat. Ezzel valószínűleg sikerült alaposan összezavarniuk a szüleimet, és nem hiszem, hogy megnyugodtak tőle.

Rolin a kezével mutogat, miközben eljátssza a többieknek a kalandunkat. Az ő előadásában még izgalmasabb, mint valójában, már ha ez lehetséges. Én csendben figyelek. A legelképesztőbb a történetben az, hogy Rolint visszarendelik a hadosztály-parancsnoksághoz, és Ezüstcsillaggal tüntetik ki, amiért megmentette a repülőgépet.

Lejtmenet

Hamarosan ismét rajparancsnok leszek. Túlságosan is hamar. Aztán szerzek egy kisebb sérülést a térdem alatt, ami elég ahhoz, hogy visszaküldjenek a kórházba. Egy srapnel-szilánk az, kioperálják, összevarrnak, aztán bekötözik a lábamat. Megkapom a harmadik Bíbor Szívemet is. Úgy érzem magam, mint egy iskolás gyerek, aki mindig elesik a játszótéren, elküldik a rendelőbe, ahol fertőtlenítik a sebet, aztán mehet vissza játszani. A kórházban régi ismerősként üdvözölnek. A repülőgépes buli után kisebbfajta híresség lesz belőlem.

Mielőtt megsebesültem, még a repülőgépes balhé előtt, Rolin mindig a Bibliát olvasta. Soha nem beszélt róla, de ha volt egy kis szabad ideje, állandóan azt bújta. Nem verte nagy dobra, én sem mondtam senkinek – az ő dolga.

De amikor ismét visszatérek a kórházból, Rolin Bibliáját sehol nem látom, ő maga pedig teljesen megváltozott. Egy rövid időre háborús hős lett belőle, és ez felszabadított benne valamit. Elkezd inni, kártyázni – ahogy kell. Legjobb úton halad afelé, hogy belőle is tipikus hazafi legyen.

Mióta visszatértem, a helyzetünk egyre riasztóbb. A Siegfried-vonalat ostromoljuk. A német bunkerek bonyolult cikcakkvonalban helyezkednek el egy Reuth nevű városka körül, onnan irányítják a Siegfried-vonal e szakaszát. Ezért tartóztattak fel minket.

Nem tudom, mire várunk, de a németek közben megerősítik állásaikat. Még Tigris tankjaik is vannak, és készülnek a nagy összecsapásra. A hírszerzés tudni akarja, mit csinálnak a németek, ezért fokozatosan toljuk egyre előrébb az állásainkat. Ásunk egy gödröt, ott maradunk egy napig vagy egy fél napig, aztán megvárjuk, míg leszáll az éj, előrenyomulunk, és ásunk egy újabb gödröt. A háború után simán elmehetnénk sírásónak.

Kimenni és elfoglalni az előretolt őrhelyet nem kis feladat. Messze van, és olyan fáradtak vagyunk mindannyian, hogy vonszolni is alig tudjuk magunkat. Ráadásul emberünk is alig van már egy akciónak köszönhetően, amiből szerencsésen kimaradtam. Négyóránként váltjuk egymást, ami azt jelenti, hogy alig tudunk aludni. Normál helyzetben az őrség őrmestere, Rolin, és az őrség tizedese, én (noha addigra már én is őrmester vagyok), nem lehet egyszerre őrségben, de a szakasz nagyjából feleannyi emberből áll, mint kellene, és az állandó ébrenléttől mindenki teljesen ki van készülve. Így hát Rolin a tőle megszokott irracionális módon azt javasolja, hogy mi ketten vállaljuk el a „királyőrséget”, a legrosszabbat, ami éjféltől hajnali négyig tart, hogy a többiek pihenhessenek egy kicsit.

Nem örülök az ötletnek. Nehéz ébren kibírni azt a négy órát. Rolin attól fél, hogy valaki elalszik őrségben, a németek pedig lerohannak minket. Sok a német őrjárat éjszakánként. Nagyon feszült a helyzet. Mindenki fél és ideges, főleg én.

Elindulunk, és jó néhány gödröt elhagyunk, mire odaérünk. A két fickó, akit felváltunk, már kész idegroncs. Esküsznek, hogy a környék tele van németekkel, de nem látnak egyet sem, olyan sötét van.

A holdat többnyire felhő takarja. Némi fény átszűrődik, de nem elegendő. Tanyasi vidéken vagyunk – nagy, nyílt területek, néhol egy-egy fa. Nagyjából másfél kilométer választja el egymástól a két települést, Reuth-ot, ahol a németek vannak, meg a mi falunkat, Neuendorfot. Egyikben sincs már épen maradt ház. A szakaszunk egy füstös, büdös pincében van elszállásolva a falu közepén.

A tüzelőállásban egymást váltjuk, egyikünk nyitva tartja a szemét, hátha lát valami a mozgást, a másik ül addig a gödör alján, és elmélkedik az élet nagy kérdéseiről. Összekuporodva ülök, nem sok hely van egy ilyen gödörben, de egyébként se nagyon van miről beszélnünk.

Ebben a gödörben van tüzelőpadka is. Akárki is ásta, jó munkát végzett. Ha az ember feláll a tüzelőpadkára, akkor éppen kilát a gödör köré pakolt földkupac mögül. Ha a vakmerőbb fajtából való, még ki is könyökölhet a gödör szélére. Ha a földet megfelelő módon rendezték el, akkor a gödörből remek kilátás nyílik, és még viszonylag védve is van az ember.

Aznap éjjel, noha újra őrmester vagyok, magammal cipelek egy BAR-t, egy Browning automata géppuskát. Azt akarom, hogy legyen nálunk valami komolyabb tűzerő arra az esetre, ha olyan rosszul alakulnának a dolgok, ahogy sejtem. Nincs kezelőnk, ezért nemcsak a dögnehéz fegyvert cígölöm magammal, hanem a tartalék lőszert is a derekam köré tekert tölténytartóban. Plusz még a nyakamban lóg egy 30-as kaliberű lőszerekkel teli tölténytár. Ez általában a BAR-kezelő dolga, akinél csak M1 puska van.

A BAR-t felállítom a gödör peremén egy háromlábú állványra. Ezt nem mindig kell így csinálni, de a BAR hajlamos elmozdulni, ha lő vele az ember, mert automata, és gyors egymásutánban tizenöt lövést lehet leadni vele. Csak meg kell húzni a ravaszt, lenyomva tartani, és vigyázni, nehogy felemelkedjen a fegyver csöve.

Éppen én vagyok soron, amikor meglátom, hogy egy német őrjárat közeledik felénk. Egymást fedezve haladnak előre. Szemmel láthatóan nem tudják, hogy ott vagyunk. Lesír róluk, hogy nem felderítők; foglyokat akarnak ejteni. Én benne lennék, ha Rolin nem lenne ott velem. Hagynám őket, hadd nézelődjenek. Még segítenék is nekik, hogy megtaláljanak. Azt sem bánnám, ha foglyul ejtenének. Elegem van már ebből a háborúból, úgy érzem, fogytán a szerencsém, de a probléma az, hogy megadni sem olyan könnyű magunkat. Az ember sosem lehet biztos benne, nem fogják-e kérdés nélkül agyonlőni.

Így hát megbököm Rolint, mire azonnal felpattan. Aludt. Vannak, akik bárhol képesek elaludni, Rolin is közéjük tartozik – én nem. Meglátja az őrjáratot, és megmerevedik. De nem a félelemtől, hanem az izgalomtól. Felébredt benne a vadászösztön. Mielőtt felocsúdhatnék, Rolin már ki is adja az utasításokat.

– Leszedjük őket. Nyolcan vannak, elkapjuk mindet. Csendben megmutatja nekem mind a nyolcat. Az a terve, hogy először a hátsókat lőjük ki. Vérbeli vadász. Azzal magunk felé hajtanánk a többieket, és az automata géppuskával könnyedén lekaszálhatnánk őket.

– Fogd vissza magad, Will, próbálj egyszerre csak egyet lőni – mondja. – Egyenként leszedjük őket hátulról; vagy tudod, mit? Állíthatod automatára is, ha akarod, lőszer van bőven, rád bízom. Amelyik kilép a tűzvonaladból, azt azonnal lelövöm.

Ez hát a terv; Rolin megszervezte a vadászatot. Elhelyezkedek a géppuska mögött, ő pedig megadja a jelet a tüzelésre. Remeg a térdem. Legfeljebb kétszáz méterre lehetnek tőlünk, ami pont megfelelő távolság a BAR-nak. Leadok egy lövést, mire a leghátsó ember összeesik. Célba veszem a következőt, és meghúzom a ravaszt, de a BAR beragad! Gyakran előfordul a Browningokkal.

Villámgyorsan megpróbálom orvosolni a problémát, hiszen hét ellenséges katona van előttünk, akik most már tudják, hol vagyunk. Vagy felénk rohannak, vagy menekülnek; nincs időm odanézni. Ütközésig előretolom a tölténytárat, hátrahúzom a závárzatot, megpróbálok mindent, amit arra az esetre tanultam, ha beragad a BAR. Folyamatosan pumpálom a ravaszt, de nem történik semmi. Az övemhez nyúlok egy új tárért.

Eközben Rolin feláll, magasabb, mint én, ezért pont kilát a gödörből, és lő, ahogy nekem kellene. Bumm, bumm, bumm, bumm. Hét golyója van, plusz egy a csőben. Megfontoltan lövi ki őket, egyiket a másik után, miközben én izzadok, mint a ló azzal a nyavalyás géppuskával. Hirtelen mintha elfogytak volna a golyói. Új tárat vesz elő; de lassan, nyugodtan, egyáltalán nem siet vele.

– Igyekezz már, Rolin, mert meglógnak, vagy lerohannak minket! Mit csinálnak, jönnek felénk vagy menekülnek?

Elmosolyodik a sötétben.

– Először menekülni akartak, úgyhogy kilőttem azokat, akik legelöl szaladtak; aztán megfordultak, és akkor azokra koncentráltam, akik hozzánk voltak a legközelebb. Azt hiszem, mindet sikerült leszednem.

Kinézek a gödörből. Mind a hetet elintézte, az összes lövése célba talált! Jeges borzongás fut végig a gerincemen.

Jobbra és balra van egy-egy tüzelőállás mellettünk, de mindkettő jóval hátrébb, mint a miénk. Telefont is hoztunk magunkkal, ami közvetlen összeköttetésben van a századparancsnokkal, a két másik állással azonban nem tudunk kapcsolatot teremteni. Akik azokban lapulnak, nem kiabálnak oda nekünk, hogy életben vagyunk-e, nem akarják elárulni a pozíciójukat. Rolin utasítására bekurblizom a telefonunkat.

Kapcsolják Wall századost, és elmondom neki, mi történt.

– Hány fős járőr volt?

– Nyolc. Clairmont lőtte le mindegyiket, csak az elsőt szedtem le én, mielőtt a BAR beragadt.

– Azt a kurva életbe! Menjenek ki, és ellenőrizzék, meghalt-e mindegyik. Ha valamelyik életben van, azt hozzák be, az ezredes kíváncsi rá, mi van előttünk. Próbálják meg kideríteni, kik azok. Ha mindegyik meghalt, akkor vágják le a rangjelzéseket, hogy azonosítani tudjuk az egységüket.

Mire ezt elmondja, Rolin már rég kiment egyedül, biztosítás nélkül! Mostanra már tudom, hogy a lelke mélyén igazi zsoldos.

Lerakom a telefont, és fedezem. Semmi mozgás. Egyenként odamegy mindegyikhez, kiforgatja a zsebeiket, aztán levágja róluk a rangjelzést éles bajonettjével. Alig látom a sötétben; beletelik vagy egy fél órába, mire visszajön. Az arcán széles vigyor, a keze csupa vér. Mint aki most nyúzott meg egy őzet. Soha életemben nem láttam még ennél gonoszabb vigyort. Egyik zsebéből karórákat, tárcákat, gyűrűket vesz elő. Bajonettjével mély lyukat ás a gödör alján, belerakja a zsákmányt, majd betemeti, és a lábával ledöngöli. A másik zsebében vannak a rangjelzések, amiket letépett, meg két pisztoly. A puskákat otthagyta.

– Visszaviszem ezeket, te addig maradj itt. A puskáját otthagyja. Még meleg.

Eszembe jut, hogy mi van, ha a németek kiküldenek még egy őrjáratot, és ettől halálra rémülök. Rolin pont addigra ér vissza, amikor meg kellene érkeznie a váltásnak. Magával hozza a két fickót, akik remegnek a félelemtől. Rolin kikaparja a zsákmányt a lyukból, és a földdel együtt begyömöszöli a zsebébe. Be sem engedi a gödörbe a két új fiút, amíg nem végez vele.

Amikor visszaérünk, Wall százados minden részletre kiterjedő jelentést akar a történtekről. Elmondom neki, hogy Clairmont őrmester felállt, és lelőtte az összes ellenséges katonát, miközben én a beragadt BAR-ral szerencsétlenkedtem.

– Egyetlen tárral, uram, hét pontos lövéssel. Szerintem ezért minimum Ezüstcsillagot érdemel.

Tudom, hogy ezt akarja hallani tőlem, hogy megerősítsem a történteket. Felterjeszti Rolint Ezüstcsillagra, de nem kapja meg. Gondolom azért, mert nemrég már kapott egyet. Valószínűleg odaadták inkább egy hadnagynak, aki kihugyozott a gödréből.

Az általam ismert amerikaiak közül Rolin az egyetlen, aki ugyanolyan kemény és könyörtelen, mint az orosz-mongolok; bizonyos szempontból még a délieknél is rosszabb. Ugyanolyan félelmet nem ismerő és könnyelmű, mint a szőrmesapkás ruszkik. Állandóan nevet és megiszik mindent, amit a kezébe adnak. Az egyetlen különbség az köztük, hogy Rolin soha nem erőszakol meg egyetlen nőt sem. Nincs rá szüksége. Ennek ellenére állandóan egy csomó csokit és cigarettát tart magánál. Nem tudom, mit látnak benne, de a német nők majd megvesznek érte, szinte üldözik. Rolin pedig fáradhatatlanul igyekszik kielégíteni őket.

Ezekben a német városokban lengyel nőket is találunk, akikkel rabszolgamunkát végeztettek. Ki vannak éhezve a kajára és minden másra is, amink csak van. Legalább annyira akarják a szexet, mint a német nők. Kezdem azt hinni, hogy velem nem stimmel valami. A puszta szex egyáltalán nem vonz. Még csak beszélgetni sem tudunk ezekkel a nőkkel, németül is alig makognak valamit, nemhogy angolul.

A többség számára olyan ez, mint egy nyaralás, és eltart egy jó ideig, mert hetekig úttorlaszokat kell őriznünk az autópályán meg más kisebb utakon. Rengeteg alkalom a beiratkozásra.

Aki át akar haladni, az általában gyalogszerrel közlekedik, jó alaposan megpakolva. Kérjük az iratait, és ha nincs neki, akkor elküldjük a katonai hatósághoz vagy a nyomozókhoz.

Az utolsó hírem Rolin Clairmont-ról az, hogy amikor hazamegy eltávra a két háború, a német és a japán között – amelyikben ledobják az atombombát –, nagyon kirúg a hámból. Miután az egész háborút megúszta egyetlen karcolás nélkül, mindenféle kockázatos kalandokba keveredik. Ellopja az apja repülőgépét, telefonvezetékek alatt száll vele, de elvéti és lezuhan; huszonhárom öltéssel kell összevarrni a fejét, és agyrázkódást kap. Nekem ez elegendő bizonyíték lett volna. Biztos vagyok benne, hogy egy pszichiáter meg tudta volna magyarázni, hogy Rolin azért akar háborúsdit játszani, hogy saját magának bizonyítson. Talán arra jutott volna, hogy nincs elég önbecsülése vagy valami ilyesmi, de szerintem egyszerűen csak arról van szó, hogy Rolinnak szórakozás volt a háború. Azt hiszem, azon kevesek közé tartozott, akik nemcsak túlélték, de még élvezték is ezt az átkozott öldöklést. Fogadni mernék, hogy nem örült, amikor ledobtuk az atombombát. Amikor Benningben arról beszéltek, hogyan kellett volna Tokió mellett partraszállnunk, Rolin meg sem próbálta leplezni csalódottságát. Mihez kezd egy civilizált társadalom az ilyen alakokkal? Azt hiszem, néha egyszerűen börtönbe vagy elmegyógyintézetbe zárja őket.

A nagy ékszerrablás

Végül sikerül áttörnünk a Siegfried-vonalon, és megkezdődik a nagy rohanás Németországon keresztül. Olyan gyorsan haladunk, hogy teherautókon szállítanak minket. Még a tankokat is lehagyjuk. Néha megérkezünk egy-egy városba, ahol még mindig van polgári lakosság. Nem kellett evakuálni őket, mert ezeket a városokat sosem bombázták. Igazi városok nőkkel és gyerekekkel.

Először minden várost „átfésülünk”. Ez azt jelenti, hogy bemegyünk minden házba, pincébe, padlásra, hátha német katonák rejtőznek benne. Ahogy állig felfegyverkezve begördülünk ezekbe a városokba, gyakran látunk nőket az ablakokban. Vannak, akik kimondottan a nőkre utaznak, mások a piára – borra vagy snapszra –, megint mások pedig az aranyra és az ezüstre. Mindenkinek megvan a maga hadizsákmánya. A katonai rendőrök messze le vannak maradva mögöttünk, ezért senki nem tartóztat fel minket.

Igazi szakértőjévé válok annak, hol rejtegetik a németek az ékszereiket. Általában egy takaros kis széfben valamelyik festmény mögött. A zárat a puskámmal verem le. Azzal nyugtatom magam, hogy nyilván a lengyelektől, a franciáktól vagy a zsidóktól lopták őket, miközben végigfosztogatták és – gyilkolták fél Európát. Úgy tekintünk magunkra, mint hős felszabadítókra, akik „felszabadítják” ezt a sok szajrét.

Most már nem így gondolom. Tudom, hogy a legtöbb esetben a személyes vagyontárgyaikat vettem el, amelyek sokat jelentettek azoknak a családoknak. De akkor tizenkilenc éves voltam, rémült és bizonytalan kiskatona, aki szeretett volna könyörtelen zsoldossá válni. Nem akartam egész hátralévő életemet munkával tölteni. Arra gondoltam, ha sikerül ezt a zsákmányt hazavinnem és eladnom, legalább lesz egy kis kezdőtőkém.

Megtanultam egyetlen mozdulattal kipattantani a gyémántokat és egyéb drágaköveket a foglalatukból. A foglalatok nem érdekeltek, csak a kövek. Gyémánt, rubint, smaragd – mindent, ami értékesnek tűnt, villámgyorsan elsüllyesztettem a zsebemben. A foglalatokat otthagyom, csak végigviharzom a házakon, egyiken a másik után. Senkit nem bántok. Az emberek annyira meg vannak rémülve, hogy alig mernek megszólalni. Néha megpróbálnak tiltakozni, leginkább a nők vagy az öregek, de ők sem nagy meggyőződéssel. Rosszabbak vagyunk a ruszkiknál.

Minden este fogom az aznapi ékszerzsákmányt, és egy fegyvertisztításhoz kapott anyagdarabba csomagolva bevarrom a katonai zsákom belsejébe.

Aztán véget ér a nagy rohanás, és néhány napra megállapodunk. Az egységünkben van egy srác, akinek az apja ékszerész. Látja, mit csinálok, és egy este megnézi a gyűjteményemet.

– A mindenit, Wharton, ez egy kész vagyon! Bárcsak nekem jutott volna eszembe, zseniális ötlet. Ezt valószínűleg haza is tudod vinni.

Gondosan átnézi a zsákmányomat.

– Akármilyen orgazdához mész, ez akkor is megér legalább tízezer dollárt, talán még többet is. És mivel a foglalatok nincsenek nálad, senki sem fogja tudni azonosítani őket. De azért légy óvatos, várj egy kicsit a háború után, mielőtt megpróbálod eladni őket.

Az is eszembe jut, hogy belerakom a drágaköveket egy német gázálarc szűrőjébe. Azt ugyanis vihetünk szuvenírnek. Jó néhányat sikerült zsákmányolnunk a németektől. Bizarr egy szuvenír, legalább annyira bizarr, mint az, hogy szerencsétlen németek végigvonszolták őket egész Európán – de azért majdnem mindegyikünk küld haza egyet, halloweenre talán jó lesz maszknak. A saját dögnehéz gázálarcunktól már régen megszabadultunk.

Az a tervem, hogy kiszedem belőle a faszenet, belerakom a köveket, majd visszateszem. Minden ki van találva, de végül mégsem úgy sül el, ahogy tervezem.

6.

UTÓREZGÉSEK

Ünneplés

A háború május kilencedikén ér véget, elnevezik a Győzelem napjának. Én meglehetősen egyéni módon ünneplem meg a háború végét, és majdnem ismét hadbíróság elé állítanak miatta. A parancsnokunk, Wall százados közli velünk, hogy éjfélkor a háborúnak hivatalosan is vége. Kint sátorozunk egy mezőn, jó az idő, feladatunk már nem nagyon van. A nagy meglepetés majd csak egy héttel később jön.

Ülök a sátramban, és megvárom, míg az egy német tiszttől elvett, világító számlapú karórám mutatói egymás fölé érnek és azt mutatják, hogy éjfél van. Újabb hadizsákmány. Ismerek olyanokat, akiknek mindkét karjukon hat-hét óra van. Egyiket a chicagói, másikat a Los Angeles-i, harmadikat a New York-i időre állították be; egyfolytában azzal vannak elfoglalva, hogy felhúzzák őket.

A lényeg az, hogy pontban éjfélkor berakom az M1-emet a két lábam közé, csövével a sátor teteje felé. Elvégre a Győzelem napja van, vagy nem? Rolin Clairmont ott alszik mellettem. A combom közé szorítom a puskatust, és abban a pillanatban, ahogy az óra elüti a tizenkettőt, nyolcszor egymásután meghúzom a ravaszt.

Kinézek a sátor ajtaján. Az egész tábor talpon, mindenki fejvesztve rohangál, nem látják, ki tüzelt és honnan. Alsógatyában, puskával a kezükben szaladgálnak, mint a lefejezett csirkék. Kimászok a sátorból, és elüvöltöm magam:

– JUHÉJJJJ, VÉGE A HÁBORÚNAK! HURRÁ!!!

Egy pillanatig azt hiszem, mindjárt agyonlőnek, főleg Rolin, akinek még mindig cseng a füle a puskalövéseimtől.

Rám vetik magukat, és a százados sátrába vonszolnak. Álmosan, félig felöltözve fogad minket. A szakasz tagjai elmagyarázzák, mi történt. Mindenki egyszerre beszél, de azért egy idő után sikerül kihámoznia belőle a lényeget.

– Wharton, mi a franc ütött magába? Teljesen elment az esze?

– Azért csináltam, uram, mert senki nem ünnepelt. Pedig itt vagyunk, életben maradtunk. Valahogy csak túléltük ezt a háborút. Ebben a háborúban már tutira nem fogunk meghalni, talán majd egy másikban, valahol máshol, ki tudja. De ezt akkor is érdemes megünnepelni, uram.

Mosolyogva néz rám, aztán elneveti magát. A többiekből is lassan kibuggyan a nevetés. Wall százados végül nem csinál nagy ügyet belőle. Elintézi annyival, hogy rám lőcsöl egy plusz őrséget, amiért mindenkit felébresztettem. Hát, így ünnepeltem meg a háború végét. Pedig ha tudtam volna…

Lángszórók

Nagyjából egy héttel később beköszönt az igazi nyári idő. Emlékszem, azt gondoltam, hogy akkor kellett volna ilyen időjárásnak lennie, amikor elkezdtük a háborút a partraszállással. Hónapokig úgy aludtunk, hogy minden ruhánk rajtunk volt, a cipőnket is alig vettük le, és ha igen, akkor a hálózsákunkban tartottuk magunk mellett, hogy bármelyik pillanatban bele tudjunk bújni. Most alsónadrágban és trikóban alszom. Még zokni sincs rajtam. Tisztára mint egy civil.

Egy erdőben táborozunk le, több mint egy hete itt vagyunk, minden nyugodt és csendes körülöttünk. Jól érezzük magunkat, mintha nyaralnánk. A tábori konyha is utolért minket. Megtanultam azt kérdezni németül, hogy „Haben sie Eier?” A friss tojás igazi hiánycikknek számít. Nem tudom pontosan, hol vagyunk, valahol a későbbi NDK területén.

Éjszaka van, mindnyájan a sátrunkban alszunk. A csomagom a fejem alatt, benne a zsákmány, a sátor háromszög alakú hátsó részében. Azért tettem oda, hogy biztonságban legyen. Rolinnal nem lihegjük túl a dolgot. Kitaláltam, hogyan fogom hazacsempészni a köveket, belerakom őket egy német gázálarcba. A fosztogatásnak vége. Úgy érzem… nehéz ezt elmagyarázni, de a lényeg az, hogy nincsen bűntudatom a drágakövek miatt. Tényleg úgy érzem, mintha kiszabadítottam volna őket az ellenség, a németek markából. Minket arra kondicionáltak, hogy ennyi szenvedés és öldöklés után ne embereknek lássuk őket, hanem ellenségnek. Mit számít az, hogy elvettem néhány drágakövet? Ez semmi ahhoz képest, amit ők csináltak.

Aztán az éjszaka közepén egyszer csak kiabálásra, lövöldözésre, üvöltözésre ébredünk. Kirohanok a sátorból. Először nem értem, miről van szó. Mintha egy német rohamosztag vagy az SS csapott volna le ránk – de kiderül, hogy csak egy Hitlerjugend-csapat, a vezetőjük cserkészegyenruhára emlékeztető öltözékben, karddal a kezében vezeti a támadást. Tizenkét-tizenöt éves gyerekek kerti locsolóból és benzinből összeeszkábált, házi készítésű lángszórókkal felfegyverkezve. Ezek a szerkezetek meglepően hatékonynak bizonyulnak. A kis ördögfajzatok mindent lespriccelnek, ami csak az útjukba kerül, az egész tábort lelocsolják, és közben torkuk szakadtából üvöltöznek. Néhány kézifegyver is van náluk. Felveszem a nyúlcipőt, csak a puskámat viszem magammal, és ahogy vagyok, mezítláb, alsónadrágban berohanok a fenyőfák közé, hogy mentsem az irhámat.

A kölykök közben lespriccelnek mindent, amit érnek. Van náluk néhány kanna olaj, azt is szétterítik, aztán meggyújtják az egészet.

Miután visszamerészkedünk és elkergetjük őket, félmeztelenül, alsónadrágban nekiállunk eloltani a tüzet és megmenteni a felszerelésünkből, amit lehet. A mi sátrunk teljesen leégett, és benne nagyjából minden holmim. Engem csak a zsákmány érdekel, órákig keresgélek a hamuban, de semmit nem találok. Nem tudom, mi történt, de szinte mindenkinek eltűnt a csomagja. Azt hiszem, azok a gyerekek ettől érezték magukat igazi katonának. Készülnek a következő háborúra. A puskákat és a pisztolyokat otthagyták, csak a hátizsákokat vitték el, semmi mást, még azokat a pokrócokat sem, amelyek megúszták a tüzet. Fogták a zsákokat és a cserkészparancsnok vezetésével eltűntek az éjszakában. Szerencsére a selyemsálakkal teli kulacsom felakadt egy faágra.

Így ért véget ékszertolvaj-pályafutásom. De valakinek biztosan szereztem egy kellemes meglepetést, amikor kibontotta azokat a bevarrt rongydarabokat.

Mészárlás

Ez egy nagyon szomorú történet, nem véletlen, hogy soha nem mondtam el a gyerekeimnek. Még mindig nehezemre esik szembenézni vele. Arra is alig tudom rávenni magam, hogy leírjam. Valószínűleg ezért hagytam a végére. Szeretném a lehető legőszintébben elmondani.

Megint visszaküldenek a kórházba, mert még mindig szédülök. Végigcsinálnak egy csomó vizsgálatot, aztán kijelentik, hogy nincs semmi bajom. Beletelik ötven évembe, mire kiderül, mi a probléma. Csinálnak egy EEG-t, és megállapítják, hogy semmilyen elváltozás nincs az agyamban. Azt hiszik, szimulálok, és visszaküldenek az egységemhez.

Próbálok rájönni, hogy ez mikor történhetett. Összefolynak az események annyi év után. Tudom, hogy a háború még nem ért véget, de a német hadsereg már összeomlott. A Hitlerjugend támadása még ezután következett.

Megtesznek az egyik őrjárat parancsnokává. Nem felderítésre megyünk, ezúttal komolyabb harccal járó feladatot kapunk, nyolcan vagyunk és foglyokat kell ejtenünk. A németek meg akarják magukat adni, mi pedig megadjuk nekik a lehetőséget. Ennek ellenére nem olyan egyszerű a dolog. Hiába akarja egy egész társaság megadni magát, ha akad köztük egy kemény csávó, aki nem, és tüzet nyit ránk a géppisztolyából. Sokan vannak, akik ezt már nem bírják elviselni, és inkább így vetnek véget a saját háborújuknak.

Általánosságban elmondható, hogy a németek nyugat felé igyekeznek, hogy ott adják meg magukat. Inkább szeretnének amerikai hadifogságba kerülni, mint hogy a ruszkik magukkal hurcolják őket keletre.

Furcsa időszaka ez a háborúnak, és nem is tart túl sokáig. De éppen akkor, amikor kint járőrözünk, kilép a fák közül egy csapat német, és megadja magát; lehetnek vagy tízen. Egy tisztáson állnak, leteszik a fegyvert, és fehér zászlót lengetnek. Rongyos, elkeseredett, szomorú kinézetű társaság. Feltartott kézzel közelednek felénk. Amint foglyul ejtjük őket és összeszedjük a fegyvereiket, úgy gondolom, hogy az őrjárat véget ért.

Átadom a parancsnokságot annak a fickónak, aki helyettesített, amíg kórházban voltam. Egyedül akarok visszasétálni a századparancsnokhoz, szükségem van egy kis magányra. Amikor visszaérek a táborba, lefekszem az egyik sátorba, meggyőzöm magamat, hogy később is ráérek jelenteni. A könnyeimmel küszködöm. Úgy érzem, lassan nem marad más választásom, mint megkeresni az orvosokat, és megmondani nekik, hogy ennyi, nem bírom tovább, beleőrülök, ha még egy napig itt kell maradnom.

Mint mondtam, a körülmények viszonylag békések, két teljes napja ugyanazon a helyen vagyunk, ami nagy szó ezekben a hetekben. De hogy miért vagyunk ott, és meddig maradunk, arról fogalmam sincs. Teljesen kikészültem. Nem érdekel a háború, elegem van belőle. Tudom, hogy így könnyen megölhetnek. De már az sem érdekel.

Egyszer csak megérkeznek a többiek, de foglyok nélkül. Döbbenten meredek rájuk.

– Hol vannak a foglyok? – kérdezem a fickót, akinek átadtam a parancsnokságot.

– Ja…? Szökni próbáltak, lelőttük a rohadékokat, őrmester – feleli.

Nem hiszek neki. Tudom, hogy ez egy furcsa társaság. Ugyanabban a tankelhárító zászlóaljban voltak egész idő alatt, és egyszer sem kellett elsütniük a fegyverüket.

Ezeknek a régimódi tankelhárító fegyvereknek már semmi értelmük, ezért ezek a srácok csak ültek halálra rémülve és vártak. Dzsipek mögé rejtőzve 75 milliméteres ágyúkkal lődöztek tankokra, de egy 75-ös lövedéknek gyakorlatilag semmi esélye nincs arra, hogy kilőjön egy német tankot. Ugyanakkor a tank egyetlen 88 milliméteres lövedéke elég ahhoz, hogy a dzsip a levegőbe röpüljön.

A páncélököl feltalálása forradalmasította a tankelhárítást. A régimódi tankelhárító egységek feleslegessé váltak. A zászlóaljakat végül feloszlatták, az embereket pedig szétosztották, így kerültek ebbe az őrjáratba. Mindenki balszerencséjére.

Kezdem sejteni, hogy mi történhetett. Megkeresem Wall századost és elmondom neki, hogy kivittem egy őrjáratot, és foglyul ejtettünk tíz németet. Elmondom, hogy korábban visszajöttem, arra számítottam, hogy ők majd bekísérik a foglyokat. Most pedig kiderül, hogy nem hozták be őket, hanem azt mondják, hogy szökni próbáltak, ezért agyonlőtték mindet. Tudom, hogy én is ludas vagyok, amiért nem jelentettem korábban, de félek, dühös vagyok és nem tudok már logikusan gondolkodni.

Wall százados becsületes ember. Legalább annyira szeretné megtudni, mi történt valójában, mint én. Biztos vagyok benne, hogy lemészárolták azokat a németeket. Visszamegyünk, hogy kiderítsük. Az őrjárat több tagja is velünk tart. Elejtett szavaikból lehet következtetni arra, mi is történt igazából. Malmedyről magyaráznak – ahol a németek lelőtték a foglyul ejtett amerikai katonákat – meg a többi ismertté vált atrocitásról, amit németek követtek el.

Rádöbbenek, hogy óriási hiba volt egyedül hagynom a foglyokat ezekkel a vérszomjas vadállatokkal. Később, a bíróságon néhányan tanúskodnak közülük: elmondják, hogy a rajparancsnok és a felderítők megkínozták a németeket. Előbb a karjukba, majd a lábukba lőttek, mielőtt megölték volna őket. Egyikük elmeséli, hogy valamelyik német elővette a tárcájából a családi fotóit és sírva könyörgött az életéért.

Néhányan megbánják, de vannak, akik büszkék arra, amit tettek. Bosszúálló hazafiaknak tartják magukat.

Visszamegyünk, ahol elrejtették a hullákat. Sekély gödröket ástak nekik, aztán betemették fenyőágakkal meg gallyakkal, azt hitték, senki nem fog arra járni, mielőtt továbbállunk. Amikor kihantoljuk a holttesteket, elhányom magam. A parancsnok elsápad, ő is alig bírja elviselni a látványt. Tajtékzik a dühtől.

Wall százados a legmagasabb fokú hadbíróság elé akarja vinni az ügyet. De figyelmeztetik, hogy ha megteszi, akkor az egész mészárlás bekerül a kongresszusi naplóba, amit bárki elolvashat. Nem akarják, hogy az amerikaiak tudomást szerezzenek róla, és azt sem szeretnék, ha a németek megtudnák, mert azt felhasználhatnák propagandaként, hogy visszatartsák a magukat megadni szándékozó katonákat.

Így végül egy háromtagú hadbíróság dönt az ügyben. Senki nem beszél túl sokat a történtekről. Az a fickó a felelős, akinek átadtam a parancsnokságot. Ő bujtotta fel a többieket, hogy öldössék le a foglyokat. Vannak, akik egyáltalán nem lőttek, ők tanúskodnak ellene. Lefokozzák őket, és Lea-venworth-be kerülnek; a legenyhébb büntetés két év, a legsúlyosabb tíz, de mindenkit elítélnek, az egész társaságot.

A hadbíróság elnöke azt mondja, én is felelős vagyok a történtekért, végig ott kellett volna maradnom az őrjárat élén. Nincs mentség arra, amit tettem. Szolgálatszegést követtem el. Wall százados azonban szót kér és megvéd. Ismét lefokoznak közlegénnyé, és megvonják hat havi zsoldomat. Nem érdekel, ez már semmit nem jelent nekem. Egy hónapon belül Wall százados ismét rajparancsnokot csinál belőlem. Jó barátok leszünk. Összehoz minket, amin keresztülmentünk.

Borzalmas dolog így befejezni egy háborút. Nem tudom, be lehet-e jól fejezni egy háborút, de borzalmas, hogy így ért véget.

Az ítélet kihirdetése után a rohadék, aki tíz évet kapott, kifelé menet azt üvölti utánam:

– Vigyázz magadra, Wharton! Tíz év múlva nem leszel biztonságban. Kijövök és elkaplak.

Ezzel sikerül tényleg felbosszantania az elnöklő ezredest, aki közli vele, hogy ilyen emberekre semmi szüksége a hadseregnek, mert csak szégyent hoznak az egyenruhára. Ott, mindenki szeme láttára tépik le róla a rangjelzéseit.

De meg kell mondanom, hogy amikor eltelik az első két év, kezdek ideges lenni, tíz év után pedig kimondottan félek. Nem tudom, letöltötték-e a teljes büntetésüket vagy sem. Igyekszem magam mögött hagyni életemnek ezt a szakaszát. Mindig rosszul leszek, ha eszembe jut az egésznek a brutalitása. Mire képes az ember, ha szabadjára engedik. A mai napig képtelen vagyok szabadulni ettől az érzéstől. Még most, ötven évvel később sem nagyon tudok megbízni embertársaimban.

Tudom, milyen könnyű elbolondítani a fiatalokat – meg mindenki mást –, és rávenni őket, hogy újabb és újabb ostoba és értelmetlen háborúkba menjenek harcolni. Tudom, hogy az emberek hajlamosak kutya-macska mód egymás ellen fordulni, ha olyan helyzetet teremtenek számukra. A magam példájából tudom, mire képes az ember, ha kapzsi és hataloméhes. Ezek az élmények örökre nyomot hagytak a lelkemben, a mai napig nem tudtam megszabadulni tőlük. Megváltoztattak.

A legfontosabb, amit megtanultam, hogy soha többé nem akarok mások által rám ruházott hatalmat. Egyfelől azért, mert nem vagyok az a fajta. Nincs bennem elég felelősségérzet. Másfelől pedig azért, mert nem hiszek az olyan hatalomban, amivel mások ruháznak fel. Az egyetlen fajta hatalom, amit elfogadnék, amit bárkinek el lenne szabad fogadnia az életben, az a saját képességeinek, nem valami hierarchikus rendszernek köszönhető hatalom. Úgy éltem végig az életemet, hogy mindig is kerültem a hatalmat.

Akkor kerültem a legközelebb egy hatalmi hierarchiára épülő rendszerhez, amikor tanítottam. Jól végeztem a munkámat. A diákok szerettek és odafigyeltek rám. Aztán ki akartak nevezni igazgatóhelyettessé. Visszautasítottam. Ez harmincöt évvel ezelőtt történt, nem sokkal később abbahagytam a tanítást. Azóta csak magamnak dolgozom, azzal foglalkozom, amihez értek, amiben jó vagyok anélkül, hogy bárkit utasítanom kellene.

Természetesen vannak fontos emberek, akik utakat, hidakat, gátakat építenek. Bizonyos szempontból értünk dolgoznak, mindannyiunkért. De nálunk, a mi családunkban soha nem volt cseléd, szolga, nem bírtam volna elviselni az azzal járó felelősséget. Én sem dolgozom senkinek, nekem se dolgozzon senki.

Ezeket határoztam el tizenkilenc évesen, és ezek a döntések abból fakadtak, hogy olyan felelősséget erőszakoltak rám, amihez túl fiatal voltam.

7.

HAZATÉRÉS

Fort Dix, New Jersey

Most már tudják, hogy bizonyos szempontból felelős vagyok ezért a mészárlásért, azoknak a legyilkolásáért, akik megadták magukat. A háború után visszaküldenek Fort Dixbe. Van elég leszerelési pontom ahhoz, hogy elengedjenek, de előbb meg kell csinálniuk az állkapcsomat, amit rosszul raktak össze Metzben, és ellenőrizniük kell a fülemben lévő félkörös ívjáratot. Majdnem öt hónapot töltök Fort Dixben. Amikor éppen nem vizsgálnak vagy műtenek, akkor szolgálati lapokat gépelek.

Végül azzal a feladattal bíznak meg, hogy intézzem a részleges kifizetéseket a beérkező katonáknak, főként, akik a csendes-óceáni hadszíntérről tértek vissza. A leszerelésük folyamatban van. De a seregben ez sem megy olyan egyszerűen; először ellenőrzik a szolgálati lapjukat, aztán kiszámolják, mennyi pénz jár nekik, majd jelentést íratnak velük, végül pedig megkapják a „beteg kacsát” vagyis a sasos címert, ami azt jelenti, hogy kitüntetéssel szereltek le. Közben ezek a rengeteg adabrin tablettától sárga bőrű katonák várják, hogy végre leszereljék őket. Az adabrint eredetileg azért kapták, hogy megóvja őket a maláriától. De a gyógyszer nem tökéletes, mert a betegségtől nem véd meg, csak a tüneteitől.

Ezek a katonák eltávozást kapnak. Többségük két, három, de olyan is akad köztük, aki négy éve nem volt otthon.

Rendszerint nincs egy vasuk sem. A hadsereg jelentős összegű zsolddal tartozik nekik, és ez az összeg napról napra növekszik. De sehogyan sem tudnak amerikai pénzhez jutni, amíg le nem szerelik őket.

A harctéren nincsenek kifizetőtisztek, ott senkinek nem osztották ki a zsoldját havonta. Mégis mihez kezdjenek? Még egy kólát sem tudnak venni. Ostoba helyzet, ott ücsörögnek Dixben, és nincs egy árva centjük sem.

Végül a katonaság kidolgoz egy rendszert. „Részleges kifizetéseket” kapnak a seregtől. Előleget abból az összegből, amellyel a hadsereg tartozik nekik. A részleges kifizetéseknek egy bizonyos Trout hadnagy a felelőse, de soha nincs a laktanyában. Van egy barátnője a városban, és állandóan annál lóg. Engem tesz meg helyettesének. Több esze is lehetett volna, mint hogy rám bíz egy ilyen feladatot.

Aki kéri, annak legépelek egy száz dollárról szóló részleges kifizetési csekket. Fejenként háromszáz dollárt fognak kapni, plusz a végkielégítést meg a zsoldhátralékot. Odajönnek hozzám, bemondják a nevüket, a nyilvántartási számukat meg a többi adatot, én pedig megelőlegezek nekik száz dollárt abból, amivel a hadsereg tartozik nekik. Kitöltőm a megfelelő formanyomtatványt, és legépelem három példányban. Egyet kapnak a katonák. Azt kell odavinniük a kifizetőtiszthez, és cserébe megkapják a pénzt. Egyet alá kell íratnom Trout hadnaggyal és iktatnom. A harmadikat pedig a szolgálati lapjukhoz kellene csatolnom, hogy le tudják vonni a járandóságukból, amikor leszerelik őket. De nem csatolom! Sosem fog kiderülni, hány részleges kifizetési csekket adtam ki, de majdnem öt hónapig végeztem ezt a munkát. Legépeltem a formanyomtatványokat, egyet odaadtam nekik, hogy megkapják a pénzt, egyet aláírtam a hadnagy helyett, aztán beiktattam a papírkosárba a harmadikkal együtt, amelyet a szolgálati lapjukhoz kellett volna csatolnom.

Évekig félek, hogy kiderül a turpisság, és végül felelősségre vonnak érte. Ha jól számolom, legalább tizenötezer dollárt osztottam szét. Ez a pénz minden valószínűség szerint szőrén-szálán eltűnt. De ahhoz képest, hogy a hadsereg micsoda őrült összegeket költ, ez semmiség, és ugyan ki érdemelné meg jobban? Nagyjából két évig várom, hogy egyszer becsöngetnek, de nem történik semmi.

Ezzel együtt tudok élni. Ennyi gazemberséget talán még ma is vállalnék, ha lenne rá lehetőségem vagy meglenne hozzá a bátorságom. Mint már említettem, abban az időben gyakorlatilag senkit és semmit nem tiszteltem. Nem túlzás azt mondani, hogy pszichopata, vagy a legjobb esetben is embergyűlölő lett belőlem.

Hát, ezek azok a történetek, amelyeket soha nem meséltem el, ahogyan most emlékszem rájuk, ötven év távlatából. Némelyik humoros, mások tragikusak, de összességében olyan fényben tüntetnek fel, amelyben nem akartam, hogy a gyerekeim lássanak.

Nem mondom, hogy én voltam a világ legrosszabb katonája. Voltak helyzetek, amikor egészen elfogadhatóan teljesítettem, tekintve, hogy mi volt a feladatunk: ismeretlen embereket gyilkolni. Amikor az ember egy olyan őrült pusztításnak a részese, mint egy háború, nehéz helyesen cselekedni.

Amíg nem teszünk olyat, amiért túlságosan szégyenkeznünk kellene, és nem bántunk másokat szándékosan, az az életben többé-kevésbé elfogadott. De háborúban ezt nem lehet megúszni.

Többségünk így vagy úgy, de mindkettőt megtette. Vannak, akik megtanulnak együtt élni vele, és próbálják meggyőzni magukat, hogy nem fordult elő többször, mint ahányszor feltétlenül szükséges.

Soha nem húztam strigulákat a puskámra. Egyesek igen. Sokaknak mást jelentett a háború, mint nekem. Nem egy katonával találkoztam, aki szintén a gyalogságnál szolgált, és azt mondta, soha nem lőtt emberre. Hiszek nekik. Valószínűleg mindig csak vaktában tüzeltek, vagy hogy másokat fedezzenek, és soha nem látták az ellenséget, soha nem akartak egy másik embert szándékosan megölni.

Szerencséjük volt. Én legalább húsz alkalmat fel tudok idézni, amikor pontosan ez volt a helyzet, és nem volt más választásom. Amennyire tudom, soha senki nem lőtt rám szándékosan. Ha mégis, arról nem tudok, vagy nem vettem észre!

A golyók vagy elsüvítettek a fejem felett, vagy célt tévesztettek. Nekem inkább a srapnel okozott gondot, sosem tanultam meg, hogyan bukjak le előle, már ha lehetséges egyáltalán.

Azt hiszem, az életben is valahogy így működnek a dolgok. Ritka az, amikor valaki le akar lőni vagy szándékosan fájdalmat akar okozni. Persze egy autóval vagy egy félrekezelt betegséggel is a halálomat okozhatják, de az normálisnak számít zaklatott életünkben.

Az emberi lét általános srapnelje azonban éppen elég fájdalmat tud okozni: engem gyakrabban eltalált, súlyosabb sérüléseket szenvedtem miatta, mint szerettem volna.

A legtöbb ember életében a srapnel valami hétköznapi dologgal kezdődik; visszautasítja egyik szülője vagy egy szeretett személy, például egy barát, nem veszik be a baseballcsapatba, nem választják ki. A mindannyiunk által ismert szokásos kudarcokba, ha nem vagyunk elég óvatosak, végül belerokkanunk, boldogtalanok, depressziósak leszünk az apró sebektől, és mindezt gyakran anélkül, hogy bárki is bántani akart volna. Épp ezért talán pont az lenne a legjobb cím ennek a könyvnek, hogy

SRAPNEL!!

Remélem, a gyerekeimnek tetszenek majd ezek a történetek, és nem veszítik el minden tiszteletüket irántam. Az felérne egy taposóaknával.

Tartalom

TARTALOM... 3

Prológus. 3

KIKÉPZÉS. 5

Birnbaum.. 6

Williams. 9

Corbeil 11

Logan. 14

Hunt őrmester. 18

Víz. 20

ÁTKELÉS. 22

Doktor Smet. 23

Megremegett a lábam.. 26

Partraszállás. 35

Az invázió. 47

Billy Dan Gray őrmester. 48

Bújócska. 49

Gumicsizma-keringő. 54

Mike Hennessy. 56

Hadifoglyok. 58

Franklin. 59

Ethridge õrmester. 64

Kereszttűzben. 66

Hadbíróság. 71

Pezsgőparty. 73

Orosz rulett. 76

Erőszakik. 78

Rolin Clairmont. 82

Sétarepülés. 84

Lejtmenet. 89

A nagy ékszerrablás. 93

Ünneplés. 96

Lángszórók. 97

Mészárlás. 98

Fort Dix, New Jersey. 102

Tartalom.. 104

Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2011

Felelős kiadó: Szász Zsolt

A borítót tervezte: Bányász Éva

Nyomdai előkészítés: Jonatán Press Bt.

Műszaki szerkesztő: Oszoli Judit

A nyomdai kivitelezést a debreceni

Kinizsi Nyomda Kft. végezte

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

ISBN 978-963-266-192-6