ZSOLDOS PÉTER
Távoli tűz

Tartalom

 

 

ELSŐ KÖNYV

AVANA

 

1.

 

Azt hiszem, a legjobb, ha azzal a pillanattal kezdem, mikor egyedül maradtam, bár ez a meghatározás nem pontos. Korábban is sokszor egyedül voltam már, és később jöttek idők, mikor még inkább magamra maradtam. Ugyanakkor a valóságban sohasem voltam egyedül, létezésem mindig sok embert foglalkoztatott. Ha másként nem, tartottak tőlem, vagy gyűlöltek. De az egyedüllétnek különösen érzékelhető (Dave, aki szeretett matematikai kifejezéseket használni, biztosan úgy mondaná, hogy szinguláris, kitüntetett) pillanata volt az, mikor az ajtó becsukódott mögöttem, és a lift halk zúgással ereszkedni kezdett. Nem akartam, hogy lekísérjenek. Azt hittem, ott, a kabinok, szűk folyosók számomra soha otthonossá nem vált környezetében talán könnyebb lesz elbúcsúzni. Nem sokat segített. Nekidőltem a naptól átforrósodott hullámlemeznek, a meleg por és olaj szaga lustán körülfolyt, a torkom összeszorult. Azután a lift zökkent, megállt. Kinyitottam az ajtót, és lemásztam a kőbástya falához támasztott létrán. Az alján bokáig merültem a homokba.

Ez a homok soha nem tudott beletörődni, hogy kimozdítottuk a tengerfenék nyugalmából. Ellenség maradt, magába nyelte az elejtett szerszámokat, és ha a meleg, száraz szelek lerohantak a dombokról, táncra perdült piszkos palástjába takarta a Vikinget, apró, éles szemei kárörvendő diadallal utat találtak a legkisebb résen is. De most szélcsend volt, a felhőtlen ég egyetlen opáltömbként szikrázott. A homok ilyenkor csendben lapul, csak a lépést akasztja alattomosan, és vár. Arra gondoltam, hogy engem is így várnak a parton, ott, ahol a régi kikötő fehér kövei izzanak a kegyetlen forróságban. Tudtam, néznek, minden botladozó lépésem figyelik.

Hallottam, ahogy a lift mögöttem megindult fölfelé, azután nyikorogva megállt. Valaki behúzta – közben odaverődött a rakéta oldalához –, de nem néztem vissza. A légzsilip csapódott. Negyvenöt perc volt az indulásig.

Mikor a kövekhez értem, a fejem sem emeltem fel, nekivágtam a legrövidebb sikátornak. Akik ott néztek és vártak – ma már nem sokan élnek közülök –, aggódó suttogással indultak utánam. Csak akkor szólaltam meg, mikor végre felértem a Palota lapos tetejére, és nekidőltem a párkánynak.

– Széket! – parancsoltam.

Ha nem szedem össze minden erőm, már a Palota előtti nagy téren összeesem.

Leültem, és néztem a Vikinget az öböl partjára könyöklő dombok, az ezüstzöld olajfák, kókadt, poros pálmák, az apró, lapos tetejű házak koszorújában. Néha még most is ott látom, ha Nanur évnegyede, a száraz időszak vége felé úgy szikrázik az ég a város felett, és újra érzem azt a meleg, poros szagot, ami akkor az orromban ült.

Avana lakói egy hete nem hallottak mást: ha a Palota tetején megszólal a kürt, mindenki menjen a házakba – a Viking alig ötszáz méterre volt a legszélső házaktól –, de ez csak arra volt jó, hogy ez a kíváncsi nép még izgatottabban várja az indulást. Fogalmuk sem volt, mi következik, igaz, nekünk se sok. Till nagyon félt ettől az indulástól. Ha a rakéta megbillen, a város helyén kiégett, üszkös pusztaság marad. Mesdu hiába fújta mellettem a kürtöt, ha egy-két ember vonakodva be is húzódott a házakba, a többi kint ácsorgott az utcákon és tereken.

A rakéta ugyan nem billent meg – Tillt nemhiába tartották az évszázad legjobb navigátorának –, de a kíváncsiak büntetése így is nagy volt. A négy, egymásba olvadó tompa dörrenés – a hajtóművek beindulása – a gyávábbakat ugyan a házak ajtai felé zavarta, de még el sem érhették, mikor mennydörgés, fülrepesztő sivítás szakadt a világra, a föld megingott. Az égig kavargó por és füst fullasztó függönye mögül iszonyú tűz izzása perzselte bőrüket, második Nap gyulladt a völgy fenekén. Akikben még hagyott erőt a félelem, azok sikoltozva rohantak a házakba, a többség azonban tehetetlenül feküdt ott, ahol a szörnyű pillanat a földhöz lapította.

A portól vakon, a bőrömön érzett meleggel próbáltam tájékozódni a völgyre szakadt pokolban. Az izzás lassan emelkedett, az üvöltés egyre elviselhetetlenebb lett, az egész mindenség egyetlen dübörgéssé torzult. Ha most billen, gondoltam, még arra sincs időm, hogy a vastag párkány mögé bukjak. Persze nagyon valószínű, hogy csak ma hiszem így, egyáltalán nem biztos, hogy akkor bármire is tudtam gondolni. Annak az örökkévalóságig tartó pillanatnak a végén, mikor végre a fényt és a forróságot már fölülről éreztem, kidörzsöltem szememből a port, és láttam, hogyan emelkedik ki a Viking a maga kavarta viharból. Farkából a négy lángcsóva hegyes tőrként döfött az elhagyott föld felé. Gyorsan emelkedett, az üvöltés átható, magas füttyé vékonyodott. Ahogy Till óvatosan növelte a teljesítményt, a négy csóva összeolvadt, fényük mögött eltűnt a Viking, ragyogó csillag rohant a kék égen láthatatlan testvérei felé.

Magam sem tudtam, miért, de megfogtam annak a nyakát, amelyik hozzám a legközelebb hasalt a kövön, és talpra rángattam. – Nézzétek! – parancsoltam. – Nézzétek! Bizonytalanul föltérdelve bámulták a gyorsan halványuló csillagot, a fölkavart por és homok szelíden szitáit a fejünkre. Messze voltak attól, hogy megértsék, amit átéltek, pedig a földi technika még egy utolsó, ártalmatlan csodát tartogatott számukra. A Viking elérte a húszezer métert – ebben állapodtunk meg, mint abszolút biztonsági határban –, és Till a maximális teljesítményre kapcsolt. A távolodó csillag fellángolt, vakító ragyogása szétáradt az égen. A Nap elsápadt, bizonytalan árnyéka eltűnt, kemény, kegyetlen új árnyékok nyíltak a falak tövében, idegen, ellenséges arcot adva az ismerős vidéknek.

Azután távoli, roppant dörgés gördült végig a tájon. A Tenger Fiai – mint később elmondták – elborzadtak, mert azt hitték, hogy ezentúl ebben a könyörtelen fényben kell élniük, és újra leborultak. Az új Nap azonban kegyes volt hozzájuk. Kelet felé csúszva egyre hosszabb árnyékokat vetett, és végül vörös alkonyatot festve ott, ahol Nap még sohasem nyugodott le ezen a földön, búcsúzó villanással a hegyek mögé bukott.

A por lassan leülepedett, a füstből csak a keserű íz maradt a számban, az ég újra úgy izzott, mintha egyetlen opáltömb lenne. Nagyon szerettem volna egyedül maradni egy hűvös, csendes szobában, és semmire nem gondolni. De a jajgatás felhallatszott a Palota tetejére, és figyelmeztetett, hogy ezután még annyira sem élhetek a kedvem szerint, mint eddig. Égési sebet egyet sem találtunk, de összetaposták egymást, mikor be akartak menekülni a házakba; estig tartott, amíg a zúzódásokat bekötöztük.

Nagyjából ennyi az, amire a Viking indulásának napjából emlékszem.

A következő napokról nincs sok mondanivalóm. Minden hajnalban beszéltem a Vikinggel, és azok a beszélgetések, remélem, hazajutottak a Földre. Legfeljebb arról kellene írnom, amiről akkor nem szóltam – fölösleges lett volna ezzel terhelnem őket –, hogy féltem. Más azt mondani, hogy az ember nem fél a haláltól, és megint más éjszakánként figyelni az ajtó előtt surranó lépéseket, okkal vagy ok nélkül azt képzelve, hogy most, ezek a lépések hozzák a halált, bunkó, hurok vagy ami a legvalószínűbb, feketén csillogó obszidián kés formájában. Mert Avana uralkodója voltam, és ebben a hagyományokat annyira tisztelő, különös világban még a gyilkosok is adnak a formaságokra. Uralkodónak a szent áldozati késsel kell elmetszeni a torkát.

 

 

2.

 

Tehát féltem, és hiába vigasztaltam magam, hogy ha az a szándékuk, mindannyiunkat elpusztíthattak volna egy korábbi éjszakán. A lázadás éjszakájára gondolok, egy héttel a Viking indulása előtt. Azzal kezdődött, hogy Mazu, Avana ura bennünket akart orvul legyilkoltatni, és úgy végződött, hogy a város népe megostromolta és elfoglalta a Palotát, felkoncolta a testőrséget, az udvartartás gyűlölt embereit. Ha nem tudják meg időben, hogy a Palotából kiszűrődő, hangzavar azt jelenti: Mazu testőrsége sarokba szorított bennünket a második emeleti szobákban, és ha nem támadják meg a Palotát, egyikünk sem éri meg a reggelt. A lázadás vezérei azok a mesteremberek és munkafelügyelők voltak, akik két éven át a Viking sérüléseinek javításánál dolgoztak. Mazuval kötött szerződésünk szerint addig csak nekünk engedelmeskedtek, és ellátásuk gondja is a miénk volt. Életükben nem ettek annyit, mint akkor, korbácsot még messziről sem láttak, és nem hajnaltól naplementéig dolgoztak, mint az Avanában szokás volt. Tudták ugyan, hogy én itt maradok, de azt is, további sorsukba nem lesz beleszólásom. Nagyjából ennyi volt, amit még együtt végiggondolhattunk a Viking indulása előtt a lázadás okairól. Ma részleteiben többet tudok, de – mint utóbb kiderült – már akkor is elég közel jártunk az igazsághoz.

Azt a különleges szerencsét is megadta nekik a sors, hogy ártatlanok maradhattak a legnagyobb bűnben, az uralkodó meggyilkolásában, mert azt elvégezte helyettük az erdő istenének tartott Nogo-Ikendu. Bár ne hozta volna úgy a véletlen, hogy Nogo azon az éjszakán rátaláljon Mazu nyomára, bár hagyta volna cserben csodálatos szaglása, bár soha ne vitte volna gyors lába végig azon a hosszú, föld alatti folyosón Mazu után! Tudom, nemcsak a gondolataim, beszédem is megváltozott, a magáéhoz alakította ez a föld és ez a nép. De ha Nogóra gondolok, azok a szavak formálódnak bennem, melyekkel itt siratják kedves halottjukat azok, akik, mert szerették, mezítláb kísérik a Halottak Völgyének éles kövekkel teleszórt útján.

Ha elgondolkozom a magam életén, mindig eszembe jut, az övé még különösebb volt. Távolságban, igaz, én tettem meg többet – arra a tucat fényévre gondolok, a Föld és a tau Ceti bolygórendszere között –, a történelem mércéjén azonban Nogo öt nagyságrenddel többet lépett, legalább százezer esztendőt, a középső paleolitikum ősemberének szintjéről – hozzám. Nogo annak az ősvilági vidéknek a gyermeke volt, ahol én eltévedve félőrülten bolyongtam, a sors mégis úgy hozta, hogy akkor én mentettem meg az ő életét. Soha nem gondoltam, hogy egyszer a sajátjával váltja majd meg az enyémet, soha nem kívántam, hogy így legyen. Inkább soha ne jutottunk volna el Avanába, törtük volna össze a tutajjal minden csontunkat ott, ahol a Nagy Folyó, a Giszánu alábukott velünk a Fekete Hegyek sziklapárkányáról! De ezek túlságosan régi dolgok ahhoz, hogy most még egyszer elismételjem. Nem akarom újra érezni azt a fájdalmat, amikor a lázadást követő nap délelőttjén rátaláltunk arra a két összefonódott, kihűlt testre a Palota sziklába vájt régi tróntermében. Nogo roppant marka még akkor is szorította Mazu eltört nyakát, és sokáig nem tudtam elhinni, hogy Nogo halott, az az apró karcolás ölte meg, amit a karján találtunk, míg azután Val rá nem jött: Mazu tőre mérgezett. Így került azután Nogo, a paleolit-ősember a Halottak Völgyének abba a sírkamrájába, melyet Mazu, Avana ura még életében magának építtetett, és ezt most csak azért mondtam el, hogy bizonyítsam, mennyire különös volt Nogo sorsa, aki az egyetlen barátom volt ezen az idegen földön.

Mazu holtteste nem került a Bűnösök Sziklájára, ahová szántam, hogy a keselyűk tépjék szét, de ennek külön története van. Be kell tartanom, amennyire tudom, az események sorrendjét, mert félek, így is eléggé zavaros lesz.

Tehát arról beszéltem, hogy nem mondtam meg a Vikingen hazatérő társaimnak, mennyire féltem. Nem azért, hogy hősnek tartsanak, hanem mert nem láttam értelmét, hogy olyasmivel aggasszam őket, amin úgysem tudnak segíteni. Itt kellett maradnom ezen a bolygón, melyet a Tenger Fiai Gámának neveznek, mert Val és Michel szerint maximálisan tíz százalék esélyem volt, hogy túléljem az induláskor fellépő gyorsulást. Talán vállalom ezt a kockázatot is, ha nem gondolok arra, mit jelent nekik több mint egy évtizedig összezárva lenni egyik társuk holttestével, vagy akár egy űrhajóstemetés. De az is lehet, hogy csupán a legkisebb ellenállás irányában igyekeztem vezetni a sorsom. Jobb élni, valahogy, akárhogy, itt Avanában, mint tudni azt, hogy a hajtóművek beindulása után néhány perccel már csak a holttestem utazik tovább a Föld felé. Végül is mindegy, hogy melyik volt akkor a nyomósabb érv, egyet azonban nagyon határozottan meg kell mondanom, mert nem akarom, hogy azoknak, akiket valamikor a társaimnak nevezhettem, a legkisebb folt is essen a becsületén. Én, Gregor Man geológus, az első csillagközi expedíció tudományos munkatársa, saját szabad elhatározásomból maradtam a tau Ceti bolygórendszerének második bolygóján.

Nemcsak attól féltem, hogy megölnek – ez végül is értelmetlen gondolat volt –, a másik, ami eleinte minden percemet megrontotta, a felelősségtől való félelem volt. Senki nem kérhette rajtam számon, mit teszek, de akarva, nem akarva, több ezer ember élete, boldogsága, jövője függött minden szavamtól és tettemtől. A lázadás vezérei nagyon jól tudták, ha meg akarják őrizni mindazt, amiért azon az éjszakán harcoltak, csak engem tehetnek királlyá. És én is tudtam – ha ilyesmiről egyáltalán beszélni lehet –, csak úgy van értelme itteni éveimnek, ha vezetni tudom őket, azzal a hatalommal, melyet ők adtak a kezembe.

 

 

3.

 

Mint tudományos munkatársat nem köteleztek indulásunk előtt a Földön, hogy az úgynevezett „résztvevő” kategórián kívül magasabb kiképzést kapjak. Mégis, mikor először ültem szemben a Palota nagy tróntermében azokkal, akik abba az arannyal és ezüsttel kivert díszes székbe segítettek, úgy éreztem, könnyebben tudnám Till helyett a Vikinget hazavezetni a Naprendszerbe, mint Avanát elkormányozni, Igaz, mellettem volt Numda, akiben már akkor is gondolkodás nélkül megbíztam, pedig valójában még nem is ismertem. Azokban az első időkben mindent neki köszönhettem.

Eleinte azonban csak annyi történt, hogy a Palota és a város élete lassan, észrevétlenül, de mégis kényszerítő erővel kialakította napjaim rendjét, nagyjából ugyanazt – a templomi szertartások egy részét leszámítva –, ami Mazué volt. A hajnalok az enyémek maradtak, akkor volt a legkedvezőbb vétel a Vikinggel. A beszélgetés után még alhattam is egyet, hogy mint Avana uralkodója körülbelül a napkelte utáni első óra végén ébredjek. Már régóta az itteni időben gondolkodtam – nem is volna értelme másnak -: a Tenger Fiai hat nappali és hat éjszakai kettős órára osztják a napot. Egy órájuk néhány perccel kevesebb, mint két földi óra, tehát földi idő szerint körülbelül reggel nyolckor keltem. Ami ezután következett, azon a mai napig nem változtattam. Nem tudom, hogy Mazu és elődei számára mennyire volt vallási parancs és mennyire testi öröm a reggeli szent fürdés, én mindenesetre egyaránt áldom a bölcs régi királyokat a szokásért és a pompás márványfalú fürdőfülkéért, ahol a falból vastag sugárban ömlik a Barkan tövénél fakadó források ide vezetett kristálytiszta vize.

És akkoriban még a nap harmadik órájában beleültem a díszes trónszékbe, és végighallgattam a felügyelők jelentéseit. Ez egy ideig alig volt több üres szócséplésnél. Mindig az öreg Avatella, a „hadsereg” parancsnoka kezdte, biztosított mind maga, mind pedig hatszor hatvan katonája rendíthetetlen hűségéről. Sajnos, nagyon is jól tudtam, hogy ez mennyit ér. Avatella ugyan minden délelőtt másik, ezüsttel vagy arannyal futtatott bronzpáncélját vette fel, a lázadáskor azonban sem Mazut, sem a Palotát nem tudta megvédeni. Utána Riámi következett, aki beszámolt a város rendjéről, az elfogott hal- és gyümölcstolvajokról. Már eseménynek számított, ha részegen garázdálkodó katonákról vagy idegen hajóslegényekről beszélhetett. Ilyenkor vég nélkül siránkozott az erkölcsök romlásán, és nem mulasztotta el hangoztatni, hogy minden rossz a tengerről jön – mintha nem a tengerből élne Avana –, és csak akkor hagyta abba, amikor érzése szerint meggyőződött arról, hogy csak ő és a város békés földművelő népe uralkodásom egyedüli támasza.

Riámit, Avatellát és néhány más főembert Mazutól örököltem. Szerencséjük volt, a lázadás éjszakáján valahogy elkerülték az agyonverést, később pedig én ügyeltem arra, hogy ne essék bántódásuk. Már éppen elég vér folyt. A legfontosabb tisztségek úgyis az új emberek kezében voltak, és a régiekről meg kell mondanom, ha később némelyiket – nem lévén elég okos, hogy a változásokat kövesse – leváltottam, hűtlen egy se lett hozzám. Azután Tamizisz, a kincstár, Mutabi, a nyájak és Tarkumi, az erdők felügyelője következett. Én mindenre rábólintottam – nemigen tudtam volna mást tenni. Ha pedig Numda köhintett, akkor tudtam, neki volna még mondanivalója a hallottakkal kapcsolatban.

– Hallgatlak, Numda! – mondtam ilyenkor, és szavaiban mindig benne volt az, amit nekem még tudnom kellett a dologról.

Mikor azután Upatu, a kövér és kancsal palotamester – szintén Mazu öröksége – nem vágódott többször hasra előttem, ez azt jelentette, már senkinek nincs mondanivalója. Akkor felálltam – a dél rendszerint már nem volt messze –, és mindannyian átsétáltunk Gurru templomának udvarára, az obeliszkhez, ami nem más, mint a város hivatalos napórája. Az uralkodónak mindennap meg kell győződnie arról, hogy a legrövidebb árnyék vége a szent vonalon arra a rovátkára esik-e, amelyikre azon a napon éppen szükséges. Nélküle nem delelhet a nap Avanában. Persze mindig oda esik, Gurru papjai meglehetősen jó csillagászok.

Az a reggel sem indult másképpen, mint a többi, amikor ott a trónteremben először döntöttem egy fontosabb dologban.

A napsugár már régen lecsúszott a szemközti falról, a padló színes kockáin bandukolt az ablak felé. Nem kellett az órámra néznem, tudtam, nemsokára vége a kihallgatási időnek. Riámi aznap már másodszor kért engedélyt, hogy beszéljen, nem figyeltem rá, a rádiózáson járt az eszem, aznap mondták meg, hogy már csak háromszor beszélhetünk. A pályaelemek utolsó ellenőrzését végzik. Tudtam, hogy nem változtathatok már a sorsomon, mégis fájt, hogy nem lehetek velük, a növekedő távolsággal gyorsan romló vételi viszonyok is egyre idegesítőbbek lettek. Jóformán egész éjszaka a rádió mellett görnyedtem, most álmosságtól zúgó fejjel hagytam Riámi mondanivalóját elúszni a fülem mellett. Azután csend lett, bólintottam és felálltam. Indulunk Gurru templomába. Upatu azonban újra hasra vágódott.

– Isteni Uram – suttogta a padló kőkockáinak utánozhatatlan finomsággal –, szolgád, Medurani, a szabad halászok vezetője esedezik, hogy színed elé járulhasson.

A halász a földön hasalt Upatu mögött.

– Kelj fel és szóljál! – mondtam. A „kelj fel” nem szerepelt előttem a Palota szertartásrendjében, Upatu rosszallta is, mint annyi mást.

– Isteni Uram, mikor térnek vissza isteni testvéreid égi útjukról?

Felugrottam.

– Micsoda?!

Ha nem aznap kérdezi, talán uralkodók magamon, de most – először villant eszembe, hogy csak intenem kell, és ez volt Medurani utolsó kérdése. A halász rémülten újra hasra vágódott, és én bántam, hogy elkapott az indulat. Ennél különb kérdésekre is kell még felelnem.

– Mert... mert... az... az öböl...

Annyira félt, hogy csak nehezen tudtam kihámozni dadogásából, mit is akarnak a halászok. Avanának két öble van, mindkettőt magas sziklafalak közé zárt, keskeny csatorna köti össze a tengerrel. Az egyik bejáratát körülbelül egy emberöltővel a Viking érkezése előtt egy sziklaomlás elzárta, ezért Halott öbölnek nevezték. Ennek a bejáratát robbantással mi tettük szabaddá. A Viking a másikban volt – amit Új öbölnek hívnak –, ennek a bejáratát zártuk el, kiszárítani az öblöt, hogy a Vikinget kijavíthassuk. A Viking elment, és a Halott öböl partján – amely ugyan két éve újra él, de a név rajta ragadt – kevés a kikövezett partrész a csónakoknak. Új kikötőpartot építeni, a régit meghosszabbítani nagy munka, sok idő. Ha a Viking – amit Medurani persze az istenek égi hajójának nevezett – másutt is le tudna szállni, mint ahonnan elindult, akkor csak el kellene vágni az Új öböl gátját, hogy a tenger visszazúduljon oda, ahol most kihasználatlanul, a szárazon fekszik egy hosszú, kikövezett part.

– Akkor újra két öble lenne Avanának – fejezte be Medurani –, mint apáink idején, és nem kellene hosszú évnegyedeket dolgozni egy új kikötő építésén.

Tetszett, amit mondott, mert a kiszárított öböl sós homokjában semmilyen növény nem élt meg, és a port néha egészen a Palotáig hordta a szél. Legyen újra öböl, gondoltam, használják a kikötőt. Legalább eltűnik a víz alatt a Viking indítóbástyája is, úgyse szívesen nézem. Már éppen bólintani akartam, mikor Numda halkan köhintett.

– Szóljál, Numda!

– Isteni Uram, hallgass meg, és csak azután adj parancsot, hogy vágják át a gátat.

– Hallgatlak, Numda!

– Sok évvel ezelőtt, még fiatal legény voltam, Gurru Atya főpapjának parancsára Bitámiba hajóztam, hogy kikémleljem, miért állják a tenger hullámait minden más parti népénél jobban azok a hajók, melyeket az ottani mesterek építenek. Hosszú a történet, hogyan tudtam meg, nem erről akarok most beszélni. Mást is láttam ott, ami most hasznunkra lehetne. Bitámi gazdag és hatalmas, háromszor annyian lakják házait, háromszor annyi hajója jár a tengeren, mint Avanának.

Upatu szörnyülködve cuppantott. Lehetnek nagyobb és gazdagabb városok Avanánál, mindenki tudja, hogy vannak is, de beszélni róla így, itt, ennyi ember előtt?

– Bitámit nemcsak az tette gazdaggá – folytatta Numda zavartalanul –, hogy jó hajóin ügyes kereskedők járják a tengert. A város mellett, egy sziklahát mögött van egy lapos völgy, a feneke mélyebb, mint a tenger vize. Sok-sok évvel ezelőtt – így mondták nekem a bitámiak – egyik királyuk keskeny csatornát csákányoztatott a tengertől a völgyig. Nem értették, miért parancsolja a király ezt a nehéz munkát, pedig nagy bölcsesség volt benne. Megfigyelte, hogyan dolgoznak a sófőzők a tengerparton. Korsókkal hordják fel a vizet a tengerből a sziklák lapos teknőibe, ahonnan azután a nap forró sugarainak szárnyán elröppen a víz, és a teknő alján ott marad a só. A sófőzőkre gondolt az a régi király, amikor annyi munkával kicsákányoztatta azt a csatornát. A víz az öbölbe csurgott, mindig csak annyi, amennyit a sófőzőmester kívánt. Azóta annyi sója van Bitáminak, hogy minden évben messze földről jönnek érte azok a népek, akiknek a földjén nem található.

Értettem már, mire gondol, de láttam, még mondani akar valamit.

– A Barkan mögött, tizennégy napi járóföldre innen, hatalmas nép lakik, a naunik. Lovuk és marhájuk annyi, mint a fűszál, királyuk egyetlen szavára hatvanszor hatvannál több harcos kapja föl az íjat. Ha a fű itt is olyan dúsan nőne, mint ott a hegyek túlsó oldalán, egy város sem lenne már ezen a parton, Isteni Uram.

Láttam, félelem suhan át az arcokon, bizonyságul, hogy igaz, amit Numda mond.

– Hatalmas nép a nauni, de nincs sója. Minden évben legalább hatszáz marhát hajtanak Bitámiba, a felét otthagyják, a másik felét megrakják sóval, és visszahajtják a füves pusztákra. Ha úgy tennénk az öböllel, mint a bitámiak, hozzánk inkább jönnének, mert oda nekik messzebb az út, sok marha elpusztul közben. Egy marháért pedig mi is egy rakomány sót adnánk, mint a bitámiak.

Éreztem, hogy a történet inkább a többiek meggyőzéséért volt ilyen hosszú, mi Numdával kevesebb szóból értettük egymást. De Medurani szemében ellenkezés fénylett, és Pilagu sem helyeselte a tervet.

– Isteni Uram, nemcsak a halászoknak kell a hely, a hajóépítőknek is! Mikor elzártuk az öblöt, a hajóépítők műhelyei átköltöztek a Halott öböl partjára. Ha újra megnyitnánk ezt az öblöt, a régi műhelyeket is újra lehetne használni. Két hajóépítője lehetne Avanának!

Ez volt az, amire nem számítottam. Pilagu, a hajós, Numda testvéröccse, a lázadás hallgatólagosan elismert vezére, mielőtt a Vikinghez került, Mazu akaratából éppúgy a kőfejtő rabszolgája volt, akárcsak a bátyja. Hosszú és érdekes történet, hogyan kerültek oda a Palota magas tisztségeiről; egyszer, később, egy egész éjszakán át tartott, míg Numda elmondta. Pilagu kezében futott össze a Palota minden tengeri hatalma, ez, ha most Medurani a szabad halászokkal melléje áll, a legnagyobb hatalom Avanában. Viszont Numda nélkül ők éppolyan tehetetlenek, mint én. Numda szervezőtehetsége tartja össze azt a mindenki más számára túlságosan bonyolult valamit, ami Avana gazdasági élete. Először történt, hogy azok kerültek szembe, akik együtt emeltek idáig. A teremben csend volt, az arcokon indulat és várakozás. Furcsa borzongás indult el valahonnan a tarkóm tájáról, végigömlött rajtam, melegem lett. Nem féltem, valami addig soha nem érzett kíváncsiság feszült bennem. Vége a látszatkirályságnak! Hát így kezdődik az igazi?

Végignéztem az arcokon, és mint egykor Nogo hordájában, mikor az életem függött attól, hogy ki tudom-e lesni a szemekből a következő pillanat mozdulatát, most is olvasni akartam bennük. Riámin és Tarkumin világosan látszott, hogy egyetértenek a hajóssal. Nahotennak, a hajóépítő öreg felügyelőjének arcára kiült, mennyire fél attól, hogy a másik hajóépítőnek Pilagu lehet a felügyelője. Avatella zavarban volt, még nem határozott, kinek a pártjára álljon. Annyit hibázott az utóbbi időben, hogy félt dönteni. Tamizisz közömbös szemmel meredt maga elé. Okos ember volt, Mazu nevelése. Minek árulja el egyetlen pillantással is, mire gondol? Lehet, hogy tetszik neki Numda terve, minél gazdagabb a Palota, annál hatalmasabb a kincstár felügyelője. Beleszólni azonban egyik sem mert a két testvér vitájába.

– Ne hallgass Numdára, Isteni Uram! – kiáltotta Pilagu. Hangja ellenséges volt. – Az öböl kell a halászoknak, kell a hajóépítőknek!

Világosan éreztem, Numdának van igaza. Avana legyen gazdag és hatalmas. És ha még nem is sikerülne minden úgy, ahogy Numda gondolta, leckét kell adni, itt csak egy akarat lehet, az enyém, különben gyengének tartanak. Nogo hordájában is a gyengéket verték agyon. A csend pattanásig feszült. Még egyszer végiggondoltam, mit akarok mondani.

– Tarkumi!

Az erdők felügyelője hasra vetette magát. Új ember volt, hegyvidéki rabszolga, ezért nem sikerülhetett ez a hasravágódás olyan simán és szabályosan, mint az udvari embereké. Upatu ezúttal ugyan mukkanni sem mert, de Tarkumi mintha most is hallotta volna a rosszalló cuppanást, mit minden félresikerült leborulásakor, és ettől még jobban zavarba jött.

– Holnap reggel hatvan katonával indulsz a Barkanba! Pilagu veled megy...

A hajós dacosan állva maradt. Most dől el, gondoltam, most!

– Mondom – fölemeltem a hangom –, mondom, Pilagu veled megy! Hallod, Pilagu?!

Egy másodpercig még állta a tekintetem, azután leborult.

– Úgy lesz, Isteni Uram!

– Hatszor hat nap alatt három nagy hajó építéséhez elegendő fát vágtok ki. Hatszor hat nap múlva a Palota igásökrei ott lesznek értük. Ahány törzzsel kevesebb lesz...

Jelentőségteljes szünetet tartottam, pedig semmi fenyegetőt nem tudtam volna mondani. Nem akartam senkit megkínoztatni, mint Mazu. Pilagut és Tarkumit különösen nem. De csak gondoljanak a legrosszabbra, és féljenek.

– Medurani! – folytattam. A halász már hasalt is. – Mától kezdve a szabad halászok azt a halat, ami a Palotáé, nem Pilagunak adják, hanem egyenesen Tamizisznak!

Medurani ezentúl nem Pilagu kegyét keresi majd, Tamizisz pedig csak a Palota érdekeit nézi.

– Utu-Bara! Megméred, mennyi kő kell, hogy a régi kikötőpartot harminc evezővel meghosszabbítsd!

Egy pillanatig számoltam. Egy evező, a Tenger Fiainak hosszmértéke, körülbelül két méter. Az öreg Utu-Barának, a kőművesek felügyelőjének legalább öt nap kell, míg kiszámolja.

– Hat nap múlva megmondod nekem!

– Igen, Isteni Uram!

A földön fekvők arcát nem láthattam, de a többin a feszültséget valami megnyugvásféle váltotta fel. Parancsolnak nekik, ezt szokták meg. Szomorú, hogy ott kell kezdenem, gondoltam, ahol Mazu abbahagyta. Azt már tudtam Numdától, hogy a Barkan vad hegylakó törzsei nem tudtak beletörődni, hogy Avana és a többi város az ő erdeikből vágja a hajónak való fát. Pilagunak és Tarkuminak minden percét lefoglalja a munka, a hegylakók rejtekből hajított dárdái, alattomosan megindított kőgörgetegei. Nem lesz idejük duzzogni. A szabad halászokat pedig megnyugtatja a parancs, amit Utu-Barának adtam, lesz elég hely a csónakoknak.

– Keljetek fel!

Végigmértem őket.

Tudtam, a sófőzés Avanában annyira szegényes és megvetett mesterség, hogy nincs palotai felügyelője.

– Holnap reggel a legöregebb sófőzőmester legyen itt!

Senki nem köhintett.

A padlóra néztem. A sugarak világos négyszögei már az ablakok alá értek, de Gurru temploma nincs messze. Először hittem, hogy jó ideig még én állok delenként a főpap mellett.

 

 

4.

 

Kikapcsoltam a rádiót, és alvajáróként mentem a Palota tetejére. Remegett a kezem, mikor az első csavart meglazítottam a parabolaantennán, pedig Avanában a hajnalok legfeljebb ha kellemesen hűvösek, a Tenger Fiai csak hírből ismerik a hideget. A búcsúzás minden mondatánál kegyetlenebb volt ez a szerelés. Néhány perccel előbb az egész még a földi technika pompás eszköze volt, elhozta hozzám társaim hangját; ezután csupán egy halom csillogó, sima tapintású, halott fémdarab. Finoman csendültek, ahogy egymás mellé fektettem őket a terasz köveire. Mesdu utánam lopódzott, döbbenten bámulta, mit dolgozom olyan szótlanul és egyedül.

Harminc itteni – vagy ha jobban tetszik, huszonnyolc földi – év múlva majd újra felállíthatom. Ten-Ling, a Viking csillagásza pontosan megjelölte azokat a napokat a nálam hagyott tabellán, melyeken akkor majd megkísérelhetem a vételt egy új expedícióval. Mindannyian hitték, hogy visszaérkezésük után nyomban új fotonrakéta indul. Most már bevallhatom, hogy komolyan soha nem hittem benne, de a legkevésbé talán azon a reggelen, mikor a parabolaantennát szétszereltem. Harminc itteni év? Azon tűnődtem, hogy hány éves leszek akkor. Nem könnyű kiszámolni.

Huszonkét éves voltam, mikor a Viking elindult velünk a Földről. Ez az utolsó megbízható adat. Utána – az előzetes számítások szerint – körülbelül tizenhárom-tizennégy földi évig repült velünk, a Vikinggel, a fotonrakéta, a Titán, míg végre körpályára állt itt, a tau Ceti bolygórendszerében. Ezt az időszakot végig hibernáltan töltöttük. Ez volt az oka – és valószínűleg a fénysebesség közelében lelassult idő, melynek mértékét azonban éppen az időparadoxon miatt nem számolhattuk ki itt –, hogy két orvosunk képtelen volt megállapítani, valójában hány évet öregedtünk. Sokáig gyötörtek bennünket mindenféle vizsgálattal, és végül kimutatták, hogy öt, nyolc, de akadt olyan is köztünk, aki legföljebb három évet öregedett. Ebből kiderült, hogy valójában nem az eltelt időt sikerült megmérni, hanem azt, hogy szervezetünkre milyen hatással volt az út és a hibernálás. Azután következett itt, a bolygón töltött hat év – ha jól számoltunk, ezalatt a Földön durva becsléssel öt év és öt hónap telhetett el –, és utána én itt maradtam egy másik időszámításban. Igaz, Ten sokszor nevetve magyarázta, gyerekjáték itt, a Gámán jó naptárt készíteni, mert ez a bolygó olyan kedves lakóihoz, hogy pontosan háromszázhatvanszor fordul meg a tengelye körül egy keringés alatt. De ez a tény azt, hogy én hogyan számoljam tovább az életkorom, nem könnyítette meg.

Akár így számoltam, akár úgy, elrémültem attól az irdatlan időtől, ami rám vár, míg újra földi embereket láthatok. De mint már mondtam, nemigen hittem sem abban, hogy új expedíció érkezik, sem abban, hogy azt megérem.

Mindenesetre mindent meg akartam tenni, amiről úgy gondoltam, jó Avanának.

A város egészségügyét – a két orvos tanácsára – még Mazu megszervezte: vigyáztak az utcák tisztaságára, minden kutat fegyveres őrzött, nehogy bárki akarva-akaratlan beszennyezze a több kilométeres boltíves vezetéken szállított drága kincset, az ivóvizet, és ez már olyan természetessé vált, mintha mindig is így lett volna. Mióta megtudtam, hogy itt maradok, igyekeztem ugyan minél többet eltanulni Valtól és Micheltől, mégis messze voltam attól, hogy orvosnak tartsam magam. Habamu papjai, akik többek között a gyógyítás tudományát őrizték, a város betegeit templomuk nagy udvarán vizsgálták. Ott kaptak szent igéket, többé-kevésbé hasznos tanácsot vagy valóban gyógyító erejű főzetet, kenőcsöt azok, akiknek még volt jártányi erejük odáig vonszolni magukat, és elég rézkarikájuk, hogy áldozatot mutassanak be Habamunak, az Atyának. Aki nem tudott felkelni, annak sok-sok rézkarikájába került, míg valamelyik pap a házában felkereste; közülük csak kevésnek maradt meg a reménye, hogy elkerüli a Halottak Völgyébe vezető utat. Ezen akartam legelőször segíteni.

A Palota déli szárnya – a Királynő Háza – már régóta üresen állt. Mazu magányos volt Alig tízéves uralkodása alatt még nem találta meg nagyratörő terveihez a megfelelő politikai házasságot valamely királyi családdal. Én pedig igazán nem akartam dinasztiát alapítani Avanában. Ezért – az antenna szétszerelése napján – magamhoz rendeltem Dimmut, a pap-orvosok legtekintélyesebbikét. Túloznék, ha azt állítanám, hogy Dimmu materialista volt, de az isteneknél jobban hitt saját tudományában. Szúrós szeme felcsillant, mikor elmondtam, mit akarok.

– Csak nekem parancsolod, Isteni Uram, hogy ezentúl a Királynő Házában gyógyítsak, vagy a segédeimnek is?

Vallási ügyekben kétszeresen óvatos voltam.

– Még neked se parancsolom, Dimmu, de ha akarod, holnaptól a Királynő Házában gyógyítasz. Segédeid közül, aki önként jön, akit te arra érdemesnek tartasz, veled dolgozhat. Nem az Atyát akarom megsérteni, hanem a betegeken segíteni.

Dimmu komor vonásai között szinte gyerekes kíváncsiság bujkált.

– A te messze hazádban, Isteni Uram, ilyen házakban gyógyítják a betegeket? Azért akarod, hogy itt is így legyen?

Bólintottam.

– És ott kinek fizetnek és hány rézkarikát a gyógyításért?

Tudtam, nem hiszi el, mégis az igazságot mondtam:

– Senkinek és semmit, Dimmu. Azzal fizetnek, hogy mikor újra egészségesek lesznek, tovább dolgoznak a többiekért.

– És itt is így akarod, Isteni Uram?

– Igen. Még ma megmondod Tamizisznak, hogy Habamu templomában egy év alatt hány ezüstkarika értékű ajándékot kapsz a betegektől. Kiméri neked a Palota kincstárából. A segédekét is.

Csodálkozó képet vágott, azután egyszerre nagyon ravaszul nézett rám.

– És ha valamelyik mégis ajándékot akar adni? Akkor mit tegyek, Isteni Uram?

Igyekeztem ugyanolyan ravaszul hunyorítani, mint ő.

– Dimmu, a gyógyítások mestere elfogad-e még egyszer rézkarikát azért, amiért már kapott?

Az orvos szemében mérhetetlen gőg villant.

– Nem! És azt a segédemet, amelyikről megtudom, hogy ajándékot fogadott el, magam korbácsolom ki a Királynő Házából!

Kegyesen bólintottam.

– A betegek – folytattam – a Palota konyhájáról kapják az élelmet. Kijelölsz egyet a segédeid közül, annak nem lesz más dolga, mint hogy mindennap megmondja Upatunak, hány betegnek készítsenek ennivalót. Ha rosszul számol, te is felelsz érte, Dimmu. Ha pedig nem kapjátok meg, amit kértek, szólsz nekem.

Tudtam, hogy sokat lopnak a Palota konyháján, hiszen ott étkezett a személyzeten kívül a testőrség, a katonaság egy része, a királyi hajóhad legénysége, és magam sem tudom, hogy még ki, több mint félezer ember. Elhatároztam, hogy egy kosár hallal sem emelem fel a Palota napi adagját. Ezentúl legalább kevesebbet lopnak, mert Dimmutól mindenki fél, senki nem kockáztatja, hogy az orvos hozzám jöjjön panaszra.

Így lett kórház a Királynő Házából, amit már régóta a Gyógyítás Házának hív mindenki. Mikor Enit megérkezett velem Avanába, senkinek nem jutott eszébe, hogy kiürítse ezt a szárnyat. Pedig akkor a komor Dimmu már nem élt, utóda, Gamatu, azaz a Földanyának kedves, soha nem tudott olyan félelmes lenni, mint mestere.

Nem azért beszéltem ilyen részletesen a kórház alapításáról, hogy az itteni uralkodók szokását majmolva utólag elzengjem királykodásom nemes tetteit, hanem mert ebben a házban kezdődött el később az, amit ugyan sok jóindulattal, de mégis a „tudományos munka” kifejezéssel lehet illetni. Dimmu vasszigorral nevelte a keze alá kerülő fiatalokat, és a következő nemzedék gyógyítása képzettebb emberek kezébe került, mint valaha ezen a földön. Ez a munka világította meg előttem, hogy Avana pillanatnyi vezetésénél is fontosabb kötelességem, hogy minden tudásom átadjam azoknak, akik képesek befogadni. De az első években még távol voltam attól, hogy ezt megértsem.

 

 

5.

 

A kezdeti félelem lassan szertefoszlott. Egy időre az ellenkező végletbe estem, úgy láttam, minden sikerül, amihez nyúlok. Pilagu és Tarkumi pompás szálfákkal tértek vissza a Barkanból, a szokottnál jóval kisebb emberveszteséggel. A kikötőpart épült, sok méricskélés és kiabálás után, de végül is minden gondosan megfaragott, nehéz kőtömb a helyére került, a halászok napról napra láthatták, mint váltja be ígéretemet Utu-Bara.

A másik, szárazon maradt öbölbe keskeny csatornán szivárgott a tengervíz, mindig csak annyi, amennyit Tuni, a sófőzés újonnan kinevezett felügyelője jónak tartott. Mire legjobb elképzelésem szerint úgy-ahogy elegyengettük az öböl homokját, és alacsony gátakkal négyzetekre osztottuk, már közel jártunk Esra, a Viharisten évnegyedének kezdetéhez, ebben az évben nem sok sóra számíthattunk. A Viharisten esős, szeles ideje után Avana legszebb évnegyede, a tavasz következett, úrnője Erua, a szerelem és a termékenység istennője volt.

Azután fordult az év, legalábbis az én számomra, mert még nem szoktam meg, hogy ez a nép – és a többi is végig a parton – az év kezdetének az őszi napéjegyenlőséget tartja. Akkor ér véget a termények betakarítása, és ami még ennél is fontosabb, a szárazságot ekkor töri meg a friss szél. Végigsimogatja a dombok hátát, megtölti a petyhüdten lógó vitorlákat, itt az új hajózás ideje. Gurru, a Tengeristen évnegyede ez, a halászaté, a hosszú tengeri utaké, mikor az olajos korsókkal, szárított, sózott hallal és értékes, festett gyapjúszövettel megrakott bárkák kifutnak az öbölből, hogy távoli városokat bejárva, érccel, szódával és hírekkel gazdagon térjenek vissza, mert Gurru az új hírek, új történetek ideje is.

Meg kellett tehát azt is tanulnom, hogy az új tavasz még a régi évhez tartozik, sőt még utána Nanur, a Gonosz, forró évnegyede is. Nanur közepén indult a Viking, és az évfordulót Gurru papjai – már csak azért is, hogy borsot törjenek Habamut szolgáló vetélytársaik orra alá – nagy pompával megünnepelték.

Titokban készültek, meglepetésnek szánták, hogy kedvem leljem benne, és ez, mondhatom, sikerült. Én is számon tartottam azt a napot, éppen ezért dolgoztam előtte heteken át hajnaltól alkonyatig a kiszárított öbölben, hogy ne tudjak túl sokat gondolni rá. Türelmetlenül lestem, hogyan párologtatja a tűző napsugár a lapos medencék vizét, hogyan lesz egyre sűrűbb a visszamaradt oldat, hogyan vastagszik a gátacskák oldalán az apró fehér sókristályok kérge, sok szarvasmarhát, bőrt, húst, gazdagságot ígérve Avanának.

Az évforduló napján Gurru papjai óriási zenebonával vonultak fel. A menet közepén hat-hat izmos pap rudakon cipelte a Viking több mint kétméteres, csillogó ezüstből készített mását. Eléggé hasonlított is a rakétára – Gurru templomának kovácsai nem voltak rosszabbak, mint a Palotában dolgozó mesterek –, és hogy még jobban kísértsék a valóságot, üreges belsejét faszénnel és illatos füstöt adó gyantákkal tömték tele, a farkából vastagon tódult a füst és a láng. Repülni persze nem tudott, de alkotóit így is teljesen kielégítette. Magas hangon énekelve, a dübörgő hasas templomi dobokat szüntelenül verve, büszkén vonultak végig a városon, a nép mindenütt leborult előttük. Mikor megláttam, és rájöttem, mit cipelnek, nem tudtam, nevessek vagy sírjak, megtiltsam vagy elfogadjam ezt a megható, tragikomikus ünnepet, a földi civilizáció legszentebb félreértését.

Markékra gondoltam, akik – ha csillagászati mértékkel számolom – még itt voltak a szomszédban, ezekben a napokban leselkedik rájuk ennek a bolygórendszernek az utolsó veszedelme, a tau Cetit körülbelül egy fényévnyi sugarú gömbben körülforgó külső üstökös-zóna, ahol idejövet azokat a sérüléseket kaptuk. Összeszorult a szívem: vajon most sikerül baj nélkül túljutni rajta? Ott fekszenek a sötét hibernátorokban, arcúkon a halál merevsége. Az élet úgy pislákol sejtjeikben, ahogy a tarkójukra tapadó elektród impulzusai diktálják. És az Agy, ez az embertől formált és tőle annyira különböző, sokban több és sokban kevesebb, élőnek holt és ezért halhatatlan értelem őrzi életükét, az utat, a pálya mentén kísértő megsemmisülést, amit ezekben a napokban üstökösnek, máskor meteorrajnak vagy csillagközi gázfelhőnek neveznének Markék – ha tudnának róla. Az Agy sehogyan sem hívja őket, számára jelenlétük a várttól eltérő információk érkezése a receptorokból, de a válasz, amit ad rájuk, egyenértékű, és még gyorsabb, mint ha Till keze mozdulna a műszertáblán, hogy kivédje a végtelen tér támadásait. Olyan vagyok hozzájuk képest itt a bolygó levegőóceánjának fenekén, ahogy ez az ezüst-Viking az igazit utánozza.

És ekkor már tudtam, hogy megtartom ezt az ünnepet minden évben, azért, hogy a különbség a csillagok közötti valóság és az itt körülhordozott, igaznak vélt szimbólum között minden évben megmarkolja a szívem, hogy a játék-rakéta farkából előcsapó lángocskák emlékeztessenek arra a távoli, egyre távolodó igazi tűzre.

 

 

6.

 

Az én évfordulóm után nem sokkal eljött az évkezdet is, Gurru évnegyede, és vele – mint már mondtam – az új hajózás, az új hírek, az új események ideje. Ez az első év, ha ennyi idő után visszagondolok rá, és összemérem az utána következőkkel, itteni életem talán legbékésebb, eseménytelen szakasza volt. Jöttek később is csendes esztendők, de akkor már túl sokat tudtam ahhoz, hogy olyan gyanútlanul egyszerűnek lássam a nyugalmat, mint akkor. Tuni és munkásai, alighogy a tavasz vége felé elmaradtak az esők, és csak a harmat éltette a növényeket, teljes erővel hozzákezdtek a munkához, és a forró évszak végére, mint élükre állított tenyérnyi vastag jégtáblák, sorakoztak a raktárrá alakított régi hajóépítőben a fehér és halványszürke sótömbök. Tunit majd szétvetette a büszkeség, és Numda mindig nyugodt vonásain is öröm fénylett, amikor közöttük sétáltunk, míg szemünket csípte a só finoman szálló pora.

– Küldess Pehnemerért, Isteni Uram! – mondta Numda, mikor végre, megelégelve a kincsünkben való gyönyörködést, a Palota felé sétálva illendően kiköpdöste a sót, amit Gurru szelíd szellője búcsúzóul a szánkba tömött. – Jöjjön a Palotába. Csak az ő emberei merészkednek a naunik közé.

Ha valaki inkább szerencsével, mint ügyességgel átvergődött valahogy a Barkan szorosain, anélkül hogy a hegyi emberek sziklával vagy bunkóval agyonverték volna, a hegyeken túli fennsíkra érvé még semmi biztosítéka nem volt, hogy az első nauni harcos, akivel sorsa összehozza, a legjobb esetben is nem hajít pányvát a nyakába, hogy aztán rabszíjra fűzve ott tartsa a füves pusztákon, ahol mindig kevés a rabszolga a végtelen sokaságú nyájak őrzésére. Senki nem tudta, Pehnemer hogyan csinálja, de az ő raktáraiban mindig lehetett olyan marhabőrt találni, melynek cserzése elárulta, nem Avana vargáinak műhelyéből való. A város kevés és sovány legelőjén csak annyi marha élt meg, amennyi a teherhordáshoz, a fakitermeléshez, a kőtömbök szállításához is csak szűkösen volt elég, ezért ezek a bőrök súlyos kettős rézkarikák tucatjaiért kerültek a Palota műhelyeibe, ahol a testőrök, katonák saruit készítették belőle, mindig kevesebbet, mint amennyire szükség volt. Pehnemer tudta, az öböl rengeteg sótömbjét miért készíti Tuni. Valószínűleg már régen kitalált valami új, még jobb üzletet, ami majd kárpótolja a jövő veszteségéért, mert sugárzó arccal jelent meg a Palotában, és olyan előkelő mozdulattal terült végig a köveken, hogy Upatu sötét bőre kifakult az irigységtől.

– Isteni Uram, parancsod, hogy színed elé járulhatok, megszentelte ezt az egész évszakot! Tudom, hogy bárkáim gazdagabban térnek vissza, embereim pedig sok olyan drágaságot hoznak magukkal messzi kikötőkből, melyekben talán örömed telik majd, ha méltatlan szolgád csekély ajándékként hozhatja Neked! De addig is életem, házam, minden vagyonom és szolgám a Tiéd!

Nem először találkoztam a kereskedővel, tudtam, hogy szavait nem kell komolyan venni, pedig vagyona még a Palota gazdagságához mérve is tekintélyes volt. Pehnemer és még másik öt-hat család idegenből származott Avanába, és viszonyuk a Palotával a függőség és szabadság furcsa keveréke volt. Akár én, akár korábban Mazu megtehette volna, hogy egyik napról a másikra elveszi mindenüket, és földönfutókként kergeti ki őket a városból. De akkor – mint ezt egyszer Numda oly türelmesen elmagyarázta – bizonyos források csodálatos módon elapadtak volna. Egy kagylónyi ónérc sem érkezett volna többé Hemtiből, amivel a kovácsok bronzot ötvözhetnek, és az áruk, melyeket Avana hajói Gurru elején azért vittek magukkal, hogy érettük aranykarikát, rézércet, szódát vagy más, a városnak szükséges dolgokat kapjanak cserébe, érintetlenül tértek volna vissza a kikötőbe.

Pehnemert túlzott udvariaskodása ellenére is szerettem, mert ellentétben azokkal a palotabeliekkel, akik csak fecsegtek, Pehnemer sokat és keményen dolgozott. Veszélyes utakat vállalt a tengeren és a szárazföld belsejében, nemcsak árujának sorsa, hanem gyakran az élete is egy hajszálon függött csupán. Elhízott, hatalmas teste fürge volt és erős, és azt is tudtam, jobban bírja a fáradságot, a nélkülözést, mint sok büszke testőröm, akik még az orrukat sem dugták ki a városból. Szeretetembe egy kis irigység is vegyült. Pehnemer a maga ura volt, csak magának tartozott felelősséggel, és útjai során többet látott a világból – talán Numdát és Pilagut kivéve –, mint bárki más a városban.

Pehnemer figyelmesen meghallgatott, és azután bólintott.

– Hajnalban négy szolgám indul a naunikhoz, Isteni Uram, de attól félek, elkéstünk.

– Miért?

– Igaz, tíz napja sincs, hogy Gurru isten idejének kezdetét ünnepeltük, de a nauni legelők tizennégy napi járásra vannak tőlünk teher nélkül. Ha a naunik valóban eljönnek a sóért – és én hiszem, hogy úgy lesz –, a marhákkal ennél kétszerte lassabban haladnak, és vissza, sóval megrakottan sem gyorsabban: Márpedig a Viharisten évnegyede előtt vissza kell érniük a legelőkre, mert az első eső lemossa a marhák hátáról a sót. Vétesd a fejét, Isteni Uram, nyomorult szolgádnak, hogy nem üzent hamarabb a nauniknak. Tudnom kellett volna, hogy ez az én kötelességem.

Soha udvariasabban nem olvasták még a fejemre, hogy hibáztam. Numda morgott ugyan valamit a foga között, miután Pehnemer újabb tökéletes hasraesés után kihátrált a trónteremből, hogy neki is vegyem le a fejét, ne csak ennek a fecsegőnek, de úgy tettem, mintha nem hallottam volna.

Múltak a napok, a messzebbre készülő bárkák rég kifutottak az öbölből, a szomszéd városok első hajói is lerakták már az Avanának szánt árut, és továbbvitorláztak. A halfeldolgozóban egész éjjel égtek a fáklyák, a hosszú póznákra feszített köteleken ott száradtak a kibelezett, besózott halak füzérei, és még mindig nem tudtuk, milyen eredménnyel jártak Pehnemer emberei. Vigasztaltam Numdát, hogy a raktárakban semmi baja nem lesz a sónak, legfeljebb majd jövőre viszik el. Hogy Tuni és alig harminc embere egy évig ingyen ette a Palota kásáját, még mindig kisebb baj, mint hogy ugyanezt teszi Avatella hatszor hatvan semmirevaló katonája.

Azután egy nap, mikor a kikötőben voltam, Pehnemer rohant felém a parton, hatalmas testének minden porcikáján külön rengett a háj.

– Jönnek! – kiabálta már messziről. – Jönnek, Isteni Uram!

Levegőért kapkodva elhadarta, hogy két nap múlva ideérnek. Emberei a füves pusztaság szélén találkoztak a csordával, melyet a nauni harcosok Bitámi felé hajtottak. Vezérük. Tarid kegyesen meghallgatta őket – mert Pehnemer hírét már jól ismerte, tette hozzá nem kis büszkeséggel a kereskedő –, azután parancsot adott egyik alvezérének, menjen Bitámiba, ő a marhák felét embereivel Avanába hajtja. Míg át nem értek a szorosokon, mind a négy szolgát maga mellett tartotta, hogy ha tőrbe csalják az idegen úton, azonnal leölje őket. Csak most engedte el az egyiket hosszas könyörgés után, hogy hírt vigyen gazdájának.

– Hány marhát hoznak? – kérdeztem.

– Hatszor hatvannál is többet. Isteni Uram, és kövérek, erősek!

Akkor találkoztam először naunikkal, és ez a találkozás nem volt bizalomgerjesztő. Apró emberek apró lovakon, lovat és lovast egyforma szürke porréteg borított. Gőgösek voltak és némák, szemük megvető közömbösséggel siklott végig a Tenger Fiain, a házakon, egész Avanán, rajtam is. A kiszárított öböl partján táboroztak le a csomóba terelt marhák mellett, és senki nem bánkódott, hogy olyan messze vannak a várostól. Numda a Palota raktáraiból küldetett fát nekik, hogy tüzet rakhassanak, és este néhány korsó bort. Ettől némaságuk szertefoszlott, késő éjszakáig rikoltoztak, a tűz körül ugrálva.

Másnap reggel majdnem baj történt: az egyik unalomból, vagy hogy tudását fitogtassa, nyilával lelőtt két keselyűt. A keselyűk Nanur szent madarai, megvetett, de elismert őrei a város tisztaságának, avanai ember soha nem vetemedne ilyesmire. A Tenger Fiaiból még az a kevés rokonszenv is elpárolgott amit a marhák látványa ébresztett bennük de csak egymás közt morogtak. Engem nem a keselyűk pusztulása döbbentett meg, hanem a nauni tudása. A két nagy madár magasan körözött az öböl felett, lehetetlennek tűnt, hogy bármilyen nyíl kárt tegyen bennük. Sokat hallottam emlegetni, milyen csodálatos íjászok a naunik, de a legtúlzóbb meséknél is több volt, amit láttam. Olyan gyors egymásutánban lőtte a két nyilat, hogy a madarak majdnem egy időben zuhantak a földre. A nauni nyugodt léptekkel odasétált, kihúzta belőlük a vesszőket, gondosan megtörölgette, és visszarakta a hátára vetett nyíltartó tegezbe. A többi nauni fel sem pillantott.

Negyvenen ha voltak, és mégsem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy bármikor felperzselhetik, kirabolhatják Avanát. Nemcsak mert kegyetlen, nagyszerű harcosok, hanem mert a Tenger Fiai rettegtek tőlük. Mikor ezt elmondtam Numdának, így válaszolt:

– Megtehetnék, Isteni Uram, mint ahogy néhányszor megtették az én gyerekkoromban más parti városokkal. De most nem erre kaptak parancsot. Mióta Demgal uralkodik rajtuk, a fejével felel minden nauni a békességért.

– Miért?

– Nem tudom, Isteni Uram. Örvendezzünk, hogy Demgal bölcs király!

Az első találkozáskor nem sokat tudtam meg a naunikról, így azt sem, miért ilyen bölcs Demgal, és Pehnemer is hibásan nevezte Taridot vezérnek. Mekridur egyik főlegénye volt csupán, de erről majd a maga helyén beszélek.

Azt hittem, ez lesz az egyetlen eseménye Gurru évnegyedének, minthogy elég gondot és munkát adott az a kétszáz marha, amit a sóért cserébe kaptunk. Mutabi, az igásállatok és nyájak felügyelője gondosan kiválogatta azokat, melyek egészségesek, hibátlanok és szelíd természetűek, a többit levágtuk. A halfeldolgozó emberei az arra alkalmas húst besózták, és a póznákra aggatták száradni. A maradékkal egész Avana jóllakott, és már csak kevesen emlékeztek a félelemre, amit a naunik látogatása keltett bennük. Békés aranykornak tűnt az élet. Az a néhány felügyelő is, aki idáig minduntalan célzásokat tett a sófőzők munkájára, most fennhangon dicsérte Numda bölcsességét és előrelátását. A halászhajók peremükig süllyedve, gazdag zsákmánnyal tértek meg nap mint nap a kikötőbe, a cserzővargák boldogan serénykedtek a sok marhabőrrel, melyből végre nemcsak elegendő saru és szíj készülhet, de nagyobbik része a Palota raktáraiban várhatja, míg szükség lesz rá.

Ekkor jött a hír, hogy Mazu feltámadt.

Már mondtam, külön története van, hogy Mazu miért nem került a Bűnösök Sziklájára, ezért most egy rövid időre vissza kell ugranom a lázadást követő napok eseményeire. Nagy gondban voltunk Nogo és Mazu temetésével, mert Avanának csak egy üres királyi sírkamrája volt. Nogo, akit Avana népe tántoríthatatlanul az erdő istenének hitt, nem nyugodhatott másutt, és Mazut is nyilvánvalóan ugyanez a jog illette. Nem tehettük meg, hogy egyiket egyszerűbb sírba tesszük: ezzel vagy az alig megnyugodott tömeget – aki bálványozta Nogót –, vagy a papságot ingereltük volna magunk ellen.

A bajból Habamu húsz papja segített ki bennünket. Azt kérték, hogy Mazu holttestével együtt a szomszéd szövetséges városba, Beliszuba hajózhassanak. Nagyon örültünk ennek a megoldásnak. Egyedül Dave gyanakodott, de nem tudta pontosan megmagyarázni, mire gondol. Így az egyik királyi bárka, fedélzetén a koporsóval és a papokkal, elvitorlázott. A Viking indulását követő hajózási évadban Beliszu pap-királya, Ravak visszaküldte a bárkát az üzenettel: ha nincs szükségem a papokra, hadd maradjanak nála, holta után is szolgálni akarják urukat, Mazut. Hogy ez a szolgálat milyen sikeres volt, ezt a feltámadás bizonyította.

Gir-dinbeli hajósok beszéltek róla először, akik hazafelé hajózva ivóvízért kötöttek ki Avanában. Este érkeztek, korsóikat megtöltötték a kikötő kútjából, egy emberüket, aki eszméletlenül feküdt, mert a visszacsapódó vitorlarúd leütötte, felcipelték a Gyógyítás Házába, és Dimmu kegyelmébe ajánlva otthagyták. Közben, hogy valamivel kedveskedjenek az orvosnak – aki nem fogadott el ajándékot tőlük –, elmondták a Beliszuban történt csodát, hogy Mazu él, ők saját szemükkel látták. Azután visszatértek bárkájukra, és reggel, mikor Dimmu elmondta nekem, mit hallott tőlük, már messze a nyílt tengeren vitorláztak, nem érhettük utol őket. Pedig többet szerettem volna tudni, mint ezt az ostoba és hihetetlen hírt.

Mazunak kevés csontja maradt épen Nogo rettenetes szorításában. Bár a mi földi orvostudományunk sok olyanra képes, amit itt csordának tartanának, Mazu életre keltése még a legjobb otthoni orvosok képességét is messze meghaladta volna. Ha akkor éjszaka csoda történt – gondoltam szomorúan –, sokkal inkább az a csoda, hogyan volt Mazunak ideje megsebezni Nogót. Nogo, ha támadott, gyorsabb volt a dühöngő Nagy Sörényesnél is.

– Tudni akarom, te mit gondolsz, Dimmu! – mondtam dühösen. – Te is tudod, hogy Gurru évadja nemcsak az új hajózás, az új hírek, de az új hazugságok ideje is! Mi az igazság, Dimmu?

Az orvos nem felelt, komoran nézte a padló köveit.

– Beszélj, Dimmu! Láttad Mazut, mikor Habamu templomában koporsóba tették. Te fel tudtad volna támasztani? Felelj!

Dimmu arca még sötétebb lett.

– Én nem, Isteni Uram, mert én csak egyszerű orvos vagyok, arra sem méltó, hogy a beavatottak saruját megoldjam. – Soha nem láttam még ennyire szerénynek Dimmut. – De azt én magam láttam, mikor sok évvel ezelőtt mesterem, Kagiru feltámasztott egy halászt, akinek a ladikjába villám csapott.

– Hány napig volt halott az a halász?

– Egy napig, Isteni Uram! És Ravak Kagiru legjobb tanítványa. Itt nevelkedett Habamu templomában Mazuval együtt. Akkor lett Beliszu ura, mikor ott az öreg király úgy halt meg, hogy királyi törzsén nem hagyott új hajtást maga után.

– Tehát azt hiszed, hogy Ravak képes volt feltámasztani Mazut?

– Nem tudom, mi történt, Isteni Uram. Ennek a bárkának a kapitányát, aki most már Gir-din felé hajózik, jól ismerem. Öt éve, mikor itt Avanában a karját törte, én gyógyítottam. Az az ember nem hazudik, Isteni Uram! Ha látta Mazut Beliszuban, akkor Mazu él!

Nem hittem neki, de kétségbeestem. Ha Dimmu így gondolkodik, mit gondol magában a többi? Mazu halott, az olyan biztos, mint hogy én élek! A szavahihető kapitány – és mindenki más, aki látta Mazut – csalás áldozata! Ha több részletet tudnék, biztosan leleplezném.

– A hajós, akit itt hagytak, meggyógyul?

Dimmu értette, miért kérdezem. Megrázta a fejét.

– Ha egyszer még beszélni tud is, az soká lesz. De még ez sem bizonyos, Isteni Uram.

A hajós tíz nap múlva meghalt anélkül, hogy egyszer is magához tért volna. Akkorra azonban már nem volt fontos, hogy elmondja, mit látott Beliszuban. az egész partvidék zengett a csodától. Minden hajó, amelyik megfordult ott, elhozta a hírét; akik ismerték Mazut, mind állították, hogy őt látták. Ott él Habamu, az Atya házában. Olyan is akadt, aki beszélt vele, akinek azt mondta, ha betér Avana kikötőjébe, mondja el, áldását küldi azoknak, akik hűségesek hozzá, és átkot, akik megtagadták.

A kapitány, aki ezt a trónteremben a szemembe mondta, gúnyosan vigyorgott. Dis szigetéről való pompás bárkája békésen ringatózott Avana öblében. Dis népe – különösen az előkelők – cicomázzák magukat, akár az asszonyok, telerakják nyakukat, karjukat arannyal, drágakővel. Ez a kapitány is úgy ragyogott, hogy mellette az öreg Avatella birkapásztornak tűnt. Egy ujjal sem nyúlhattam hozzá ezért a vigyorgásért. Dis nagy hatalom volt, korlátlan úr a tengeren. Ha a kapitánynak baja esik, Avana egyetlen hajója sem tér többé haza.

A halászat idejének legvégén azonban több is történt. Három halászbárka közül csak egy tért vissza, remegő, halálosan kimerült legénységgel. Elmondták, hogy öt hadigálya támadta meg őket. Három gályán beliszui katonákat láttak, a másik kettő bitámi építésű hajó volt. Ők csak úgy tudtak megmenekülni, hogy a drága nagy háló vezérkötelét elvágták, a kifogott halakat visszadobták, és mindenki az evezőkhöz ült. Látták, hogyan ölik meg vagy kötik gúzsba a két hajó embereit. A kikötő jajveszékeléstől visszhangzott, a szerencsésen életben maradottakat majdnem agyonnyomta a zokogó özvegyek és az együttérző kíváncsiak tömege.

Ez délben volt. Nem akartam másnapig várni, míg a reggeli kihallgatáson hivatalosan még egyszer meghallom Pilagutól, amit már elmondott. Elküldtem Numdáért, és üzentem az összes főembernek, jöjjenek a Palotába.

Numda arcán nem láttam sem haragot, sem felindulást, pedig mindent úgy tudott, ahogy én. Megmondtam neki, hogy még ma követség indul a két városba, és magyarázatot, elégtételt követelek. Az a csaló, aki Mazunak nevezi magát – és csodálkozom, hogy ezt Ravak, aki szövetségese Avanának, tűri –, üzengethet, amit akar, nem érdekel. De békés halászokat legyilkolni, halászbárkákat megtámadni, ilyet még Dis kalózai sem tesznek. Íratlan, szent törvény véd minden halászbárkát a tengeren; zsákmányul esni és kifosztatni, ez a kereskedőhajók sorsa.

Numda a fejét ingatta.

– Ne büntess azzal senkit, Isteni Uram, hogy követségbe küldöd! Karjuk erejére szükséged lesz, hogy megvedd a várost!

Megdöbbentem.

– Így látod, Numda?

– Így, Isteni Uram.

– Mondj el mindent, Numda, ne hallgass el semmit! Ülj le! Parancsolom.

Numda leült a földre, kezével vonalakat huzigált, ujjai a padló köveinek illesztéseit simogatták.

– Az egész part ellenünk készül, Isteni Uram. Beliszu és Anaim ura itt született Avanában, itt szolgálták Habamu templomában az Atyát és később saját városukban Mazu akaratát. Bitámi a só miatt haragszik ránk. Én tanácsoltam, Isteni Uram, hogy cseréljünk sót a naunikkal, és vétesd fejem, ha rossz tanácsot adtam.

– Bolondot beszélsz – mondtam. – Nem bántam meg, hogy rád hallgattam. Folytasd!

– Narat és Hemti ugyan messze esik tőlünk, de népe tolvaj. Ha rabolni hívják, szívesen jön. Gir-din pedig csak a kereskedésben jó barát. Ők nem jönnek ellenünk, de nekik mindegy, hogy a szódáért és az ezüstért melyik várostól kapnak olajat, faszenet és hajónak való fát. Avana esik hozzájuk legközelebb, először ide hozzák. Akárki volt Avana királya, mindig kereskedett Gir-dinnel, és ezután is így lesz – gondolják, és igazuk van. És ne feledd. Isteni Uram, a többi városban is mindenütt Habamut, az Atyát tisztelik, és Mazu az ő főpapja volt...

Ez a múlt idő megütötte a fülemet.

– Azt mondod, volt? Te nem hiszed, hogy Mazu föltámadt?

– Nem, Isteni Uram. Habamu papjai nemcsak a lelket, de a testet is képesek formálni, különösen ha az Atya egy másik ember arcát és termetét a Mazuéhoz hasonlónak teremtette. De ezt csak neked mondom, mert ha Mazut nem is tudták föltámasztani, ahhoz elég tudásuk van, hogy élőket az Atya égi birodalmába segítsenek.

Tiszteltem Numda bölcsességét.

– És Dis?

Egy pillanatra elgondolkozott.

– Láttad már, Isteni Uram, hogyan vadászik a tengeri sólyom?

– Nem.

– Egyszer sem bukik a vízbe, csak azt figyeli, melyik sirály fogta a legnagyobb halat. Arra rácsap, és elveszi tőle. Dis népe is ilyen. Ha Avana elfoglalása után a hajók prédával megrakottan hazafelé vitorláznak – mert ára lesz, hogy azt, aki Mazunak hívatja magát, újra ebbe a székbe ültessék, amelyben most te vagy, Isteni Uram –, Dis majd rácsap a hajókra, mint a tengeri sólyom. Lesz kapitány, akinek nemcsak zsákmánya, de élete is odavész majd. Dis nem harcol se mellettünk, se ellenünk.

Numda elhallgatott, várta a következő kérdést, de nem szóltam. Elég volt az eddig hallottakat megemészteni, megtoldani azzal, amit Numda, mert szeretett, nem tett hozzá. Avanát nem védi többé a Viking, az égből érkezett idegen istenek. Egy ugyan itt maradt közülük, de nincs varázserejű fegyvere. Lehet, hogy azt is tudják, azért hagytak itt, mert beteg vagyok? Soha nem törődtünk vele, mennyit értenek meg abból, amit egymás között beszéltünk. És a nélkül is sok mindenen elgondolkozhattak.

Én békében akartam élni, ha már a sorsom úgy rendelte, hogy itt kell maradnom. Senki életét el nem vettem, vagyonát nem bántottam, útjába nem álltam. Követeket küldtem minden város urához drága ajándékokkal, és egy bárkát sem tiltottam ki az öbölből, sőt eltöröltem a szokást, hogy az idegen hajósoknak fizetni kell a vízért, pedig ez máshol így van mindenütt a parton. Azért gyűlölnek, mert idegen vagyok? Mert nem Habamu templomában nevelkedtem, mert őseim nem ebben vagy amabban a palotában éltek? Ezért akarnak elpusztítani?

Numda halkan köhintett.

– Beszélj!

– Elmondtam, Isteni Uram, hogy mi a szándékuk, de még valamit el kell mondanom.

– Hallgatlak, Numda.

– Tizenkét nap múlva ünnepeljük Esra, a Viharisten évnegyedének kezdetét, vége a hajózásnak. Már egy hajó sem fut ki a tengerre. hogy megtámadja Avanát, mert csak egy év múlva kapna olyan szelet, amivel biztonságosan hazavitorlázhat. Esra idején nem lehet hajózni, a Viharisten letöri az árbocokat, elszaggatja a vitorlákat. Azután aki Erua idején nincs városában, annak idegen hajtás nőhet a fáján – így mondja a régiek bölcsessége –, ettől pedig a kapitányok éppen annyira óvakodnak, akár a királyok. Nanur, a Gonosz forró ege alatt annyi szél sincs, ami a madarak röptét segítené. Valahányszor ezen a parton egy város a másikra támadt, az Gurru isten legelső szelét fogta hajói vitorlájába.

Tehát egy év, pontosabban három évnegyed, kétszázhetven nap haladék. Akkor szent háborúra vonják fel a gályák vitorláit, és elűzik a bitorlót Avana trónjáról.

A főemberek lassan gyülekeztek, mindegyik már a küszöbön hasra vágódott, és utána olyan keserves képpel ácsorgott, mint akinek beverték az orrát. Nem kellett Numda bölcsessége ahhoz, amit tőle hallottam, csak engem ringatott ez az annyira félt és mégis szerencsésen túlélt első év a vak biztonságba. Szerettem volna odaugrani hozzájuk, és megrázni a vállukat. Miért nem szóltak? Hasraesés, Isteni Uram, te vagy a legerősebb, a legbölcsebb, üres viták, hízelkedés, hogy melyikük a leghűségesebb! Az arcukba kellene ordítani, hogy elég a hazugságból, a szép szavakból, elég!

Megpróbáltam nagyon nyugodtan beszélni. Kurtán elmondtam a bárkákkal történt dolgot, nehogy valamelyik szót kérjen, és még egyszer mesélni kezdje, azután hozzátettem, hogy nem küldök követséget, kár lenne az emberekért. Ami történt, az Beliszu és Bitámi részéről hadüzenet. A hatás megdöbbentő volt. Ezek az emberek, akik alig több mint egy éve úgy rohamozták meg a Palotát, hogy lendületük órák alatt elsöpört minden ellenállást, elsápadtak félelmükben. Tanácstalanul álltak egyik lábukról a másikra, a szemükön láttam, némelyik már azon gondolkozik, hogyan mentse a bőrét. Ezeket akartam megváltani, gazdaggá, boldoggá tenni? Annyira elkeseredtem, hogy arra gondoltam, felállok, otthagyom őket, nekiindulok a domboknak, és addig megyek egyre mélyebben a Barkan rengetegeibe, míg az első hegylakó, akivel találkozom, bunkójával pontot nem tesz a séta és életem végére. A keserűség lassan undorrá savanyodott, és végül csak nyugalom volt bennem, nagy, hűvös üresség.

Ha ezen a délutánon az az ember, aki Beliszuban Mazunak nevezi magát, tíz hajóslegénnyel kiköt az öbölben, övé a város. De így – egyelőre – én nyertem, és megmutatom, hogy nem adom olcsón az életem.

– Ide hallgassatok mind, Pilagu, Tarkumi és ti többiek! Nem érdekel, hisztek-e Mazu feltámadásában vagy sem! Már megtanultam, hogy néha bolondabbak vagytok, mint az a féleszű koldus, aki énekelve jár házról házra alamizsnáért. De annyira bolondok talán mégsem vagytok, hogy ne vegyétek komolyan azt, amit az a csaló üzent, aki Mazunak nevezi magát! Mit gondoltok? Az áldásból és az átokból, amit küldött, melyik a tiétek? Lecsaphatjátok a fejemet – Upatu ekkora szentségtörés hallatán eltakarta arcát –, és kosárban magatok előtt vihetitek, de megbocsátják-e nektek, hogy több mint egy évig engem szolgáltatok? Azt szoktátok mondani, enyém egész Avana! Hát mi az enyém a ruhán kívül, amit hordok? Nekem nincsen se asszonyom, se gyerekem! Kinek a házát dúlják fel majd idegen hajósok, ha kikötnek az öbölben? Kinek a gyerekét csapják a falhoz, kinek a lányát, asszonyát fűzik rabszíjra? Pilagunak majd szépen megköszöni Mazu, hogy építette a hajókat, Tarkuminak, hogy vigyázott az erdeire, Upatunak, hogy vetette az ágyam, készítette az ételem, töltötte az italom! Ugye, így lesz?

Akiket nevükön neveztem, a földön hasaltak. A többiek tágra nyílt szemmel bámultak. Nagyot fújtam.

– Keljetek fel! Mától kezdve senki se hasaljon előttem! Hasaljatok majd a csaló előtt! Hozzátok elő a csónakot, amelyikkel ide jöttem, és mielőtt a nap lenyugszik, elmegyek. Küldjétek még ma követeket Beliszuba, hogy jöhetnek, üres a Palota! Azoknak a követeknek, tudom, nem lesz bántódásuk!

Ez több volt, mint amit el tudtak viselni. Tarkumi, akiben legtöbb volt az indulat, és legkevesebb az önfegyelem, felugrott, és ordítani kezdett:

– Ne hagyj itt bennünket, Isteni Uram! Ne hagyj itt, mert nem lesz, aki vezet bennünket! Én nem akarom, hogy újra Mazu uralkodjon a városban! Én félek Mazutól, és azoktól is, akik vele jönnek! Én nem engedem, hogy követek menjenek értük! Aki Mazut hívja, az élve nem megy ki innen!

Nem tudtam örülni annak, amit Tarkumi, a hegyi ember ordított, egyre vadabbul, egyre összefüggéstelenebbül, mert szőrös teste, roppant karjai, dühöngése és mozdulatainak féktelen indulata Nogót juttatta eszembe, és ez nagyon fájt. Ha Nogo élne, gondoltam, tényleg elhagynám őket – már nemcsak Tarkumi ordított, a többi is mind kiabált, a mellét verte, fogadkozott –, bevennénk magunkat a hegyekbe, hiszen ez a „vad” Barkan szelíd liget ahhoz a vidékhez képest, amerre mi jártunk. Szabadon élnénk, vadásznánk... Ha harcban is, de legalább addig félelem és gondok nélkül élnénk, míg magához nem ölel a halál.

Nem figyeltem a szavakra, egyre elmosódottabban láttam fogadkozó, lelkes arcukat. Győztem, de magam voltam, és Nogót kerestem, az elszállt éveket, melyek akkor bármilyen borzalmasak voltak, most hívogatóan egyszerűnek tűntek az idő csalóka messzeségében.

 

 

7.

 

Nem egy, hanem két év haladékot kaptunk, mert kevés emberi érzés erősebb a nagyravágyásnál. Az év tavaszán Beliszu ura, Ravak, és Bitámi ura, Dsuba, nem tudtak megegyezni, hogy ki legyen az Avana ellen vezetett hajóhad fővezére. Követ követet ért a két város között, és a hírek, ha lassan is, végigszivárogtak a parton. Pehnemernek és a többi szabad kereskedőnek különösen sokat köszönhettem. Ők minden évszakban küldöztek ide-oda embereket, gyors röptű, apró vitorlásokat; a jó kereskedőnek tudnia kell, hogy mivel, mennyi áruval készüljön fel Gurru idejére. Így kaptunk hírt mindenről, ami fontos volt.

Bitámi a legnagyobb város volt a parton, egymaga több gályát tudott hadba küldeni, mint másik három, Ravak viszont azzal érvelt, csak ő lehet a parancsnok, az ő joga isteni testvérét, Mazut visszahelyezni királyi székébe. Dsuba állítólag azt üzente vissza, hogy akkor parancsoljon a patkányoknak, hiszen azokat is visszahelyezi Avanába, de ne az ő hajóinak. Az elhanyagoltabb hajókon nyüzsögtek a rágcsálók, és Beliszu flottája is ilyen volt. A parti városokban sokáig nem beszéltek másról, nagyokat nevettek Dsuba üzenetén. Ez a derültség többet ártott vállalkozásuknak, mint ha a Viharisten szórja szét az egyesített hajóhadat. Ravak nagyon megneheztelt. Nanur idejének elején egy orgyilkost fogtak el Bitámi királyi palotájában, aki a kínzások során gyenge volt, és bevallotta, hogy Beliszuból küldték. Ekkor úgy látszott, mielőtt még leszámolnak Avanával, Bitámi és Beliszu megvívja a saját háborúját. Dsuba azonban jobb politikus volt, mint a gyilkolni vágyó főpap. Gurru idején az első hajóval egy nagy, gazdagon aranyozott ládát küldött Beliszuba. A láda zsúfolásig volt az utazás viszontagságaitól félig döglött patkányokkal. Sajnálatos módon azonban még volt bennük annyi erő, hogy a láda felnyitásakor – ez Beliszu tróntermében történt – szertefussanak a Palota minden zugába. A nevetés, ami ezt követően végiggörgött a parton, sírba tette Ravak fővezérségét. Lehet, a következő orgyilkos ügyesebb lesz, és nem hibázza el Dsuba széles hátát, de lehet-e úgy egy hajóhadnak parancsolni, ha a kapitányokból, valahányszor a kikötőben vagy a bárkákon egy patkányt látnak, kiböffen az ellenállhatatlan, harsány röhögés? Ravak vesztett, és vigasztalódott azzal a tizenkét kagylónyi – pár kiló híján egy mázsa – arannyal, amit a láda aranyozása kitett, Dsuba pedig – ment Bitámiban is volt Habamunak temploma – végül is megüzente, hogy a fővezérség kérdésén kívül Ravak minden óhaját teljesíti. Ravak tudta, hogy Bitámi nélkül sem Narat, sem Hemti nem csatlakozik a hadjárathoz, Beliszu és Anaim viszont nem jelentenek döntő fölényt Avanával szemben, ezért hajlandónak mutatkozott a békülésre. Mire azonban az új megállapodásokat szentesítették, már Gurru idejének felén is túl jártak.

Ennek a huzavonának sokat köszönhettünk. Nem tudom, hogy a többi város is olyan részletes híreket kapott-e rólunk, mint mi ezekről az eseményekről, bár biztosra veszem, hogy sok ember akadt, aki elfecsegte, amit Avanában látott. De ha így történt, akkor soha nem fogom megérteni, hogyan fogadhatták olyan könnyelműen az Avanából kapott híreket. Miért gondolták, hogy ugyanazt a várost támadják meg, amelyiket az a húsz pap Mazu holttestével annak idején elhagyott? Azt hitték a kereskedőkről, hogy fecsegnek, Dis kalózairól, hogy hazudnak, és Habamu Avanában élő papjairól – akik biztosra veszem, üzentek többször is –, hogy a félelem megzavarta az eszüket? Mindez így is történhetett. De az is lehet, hogy Dsuba – mert végül is ő lett a fővezér – úgy képzelte, hogy ekkora hajóhadat csak remegő, életükért térden állva könyörgő sokaság várhat a parton.

A Viharisten ünnepe után, mikor már biztos volt, hogy legalább kilencven napig nem futhat be idegen hajó az öbölbe, az öreg Avatellát aranyozása és becsülete épségben tartása mellett elcsaptam a hadsereg éléről, azaz személyes szolgálatomra a Palotába rendeltem. Hatszor hatvan katonáját – a „deli legényeket” – Mesdu gondjaira bíztam. Avatella bánkódott, sóhajtozott, és futkosott utánam, ahogy öreg lábai bírták, Mesdu pedig a maga módján megpróbálta ráncba szedni a nagyhangú társaságot, akiket századok óta, apáról fiúra úgy neveltek, hogy az egyéni dicsőséget többre tartsák a józan megfontolásnál, a hősködést a parancs teljesítésénél, a fegyelemről pedig az volt a véleményük, hogy az a gyávák hálója. Utóbbiban volt némi igazság, de nem úgy, ahogyan ők gondolták. Mesdunak kemény ökle volt, dárdával, karddal senki nem tudott úgy bánni Avanában, mint ő. Harminc nap múlva jelentette, hogy a csapat készen áll, nézzem meg, mit tudnak. Amit láttam, szép volt; csak azt nem tudtam, mire megyünk vele. Tudtak kettes, hármas és hatos sorokban menetelni, egyszerre fordulni, úgy elállni egy útszakaszt, hogy míg az első sor térdelve nyilazott, a mögöttük állók dárdát hajítottak; éktelen csengés-bongással, karddal püfölni egymás páncélját, sisakját – és hatvan lépést sem tudtak futni, mert a rájuk aggatott majd félmázsányi bronzpáncélzat alatt úgy kifulladtak, hogy csak tátogtak, mint partra vont hálóban a halak. Ennek ellenére meg kellett dicsérnem Mesdut, mire lelkesen arra kért, emeljük fel kétszeresére, háromszorosára a hadsereg létszámát. Fogadkozott, a Tavaszünnepre azokat is ugyanígy ráncba szedi. Ezer ember – gondoltam –, annyival talán már nem olyan reménytelen. Kegyesen beleegyeztem, kezdje meg a toborzást. A hajóépítők körül lézengő legények, a halászbárkák vasszigorát – a kapitány ősi szokás szerint mindegyiken élet-halál ura volt – nehezen tűrő fiatalok közül sok akad, aki szívesen magára veszi a csillogó páncélt.

A vihar azonban éppen a páncélok körül tört ki. Avanának nem voltak ércbányái. Rezet Disből kapott – mert szerencsénkre minden valamirevaló ottani polgártól a divat megkövetelté, hogy Avanában szőtt gyapjúköntöst viseljen –, ónt pedig a legtávolabbi keleti városból, Hemtiből. Hemti kopár, sziklás vidékén jóformán semmi nem termett meg, ónjuk viszont annyi volt, hogy a legszegényebb ember ivópohara sem agyagból készült. Aranyat ugyan mostak keveset az avanaiak a Barkan néhány patakjából, de többsége csere útján került a városba, különböző árukért. A két nemesfém hiánya nem nagyon bántott, réz és ón nélkül azonban nem lehet bronzot, páncélt készíteni, de még nyíl- vagy dárdahegyet, kardot sem. A vasat nem ismerték. Rezet, azaz nyers rézércet, malachitot kaphattunk ugyan Disből, mert Numdának igaza volt, Dis nem akart háborúzni velünk, és Pehnemer ajánlkozott, hogy mihelyt Esra végén meggyengülnek a viharok, odavitorlázik a Palota takácsainak gyapjúszöveteivel. De ez sem volt járható út. Ha mindenkiről azt a kis gyapjú ágyékkötőt is leszedem, amit az egyszerű nép visel Avanában, akkor sem tudok annyit küldeni, hogy elegendő malachitot kapjak érte. A réz különben is puhább, mint a bronz, az új katonák páncéljai még annyit sem érnének, mint a régiek. Mást kellett kitalálni; törtem a fejem, éjszakákat sétáltam végig a Palota lapos tetején, miközben dörgött, villámlott, a Viharisten abban az évben alaposan kitett magáért.

Azután újra leültem Numdával, Pilaguval és Avatellával. Alaposan végigmondattam velük, hogyan is zajlik le egy ilyen háború. A történetet Pilagu kezdte, nagy ékesszólással, hogyan várják a hős hajósok a nyílt tengeren az ellenséges hajókat, hogyan próbálnak úgy forgolódni, hogy a hajó orrából a víz alatt kinyúló, bronzveretekkel megerősített, hegyes rúd betörje az ellenséges bárka oldalát, miközben az ellenfél ugyanezen fáradozik. Vagy csáklyával egymás mellé húzzák a két hajót, és akkor öldöklő kézitusában csap össze a legénység, karddal, evezővel.

– És mit tesztek akkor – vetettem közbe –, ha nem sikerül az ellenséget feltartani?

– Akkor azon igyekszünk, Isteni Uram, hogy az öbölbe visszamenekülve minél több hajót süllyesszünk el a szorosban, mert amíg azokat onnan el nem mozdítják, nem tudnak beúszni.

– És azután?

– Ha a hajók mégis beúsznak az öbölbe – vette át a szót Pilagutól az öreg Avatella –, akkor a párviadalok következnek. Mindegyik hős kiválaszt magának egy termetben, erőben és fegyverei aranyozásában méltó ellenfelet a partról. Amelyik győz, az elveszi a legyőzött minden értékét, de a holttestet nem gyalázhatja, azt elviszik a hős síró szolgái.

– És ha ezeknek a párviadaloknak vége?

– Akkor az egyszerűbb harcosok következnek, de ezek már nem elég előkelőek ahhoz, hogy egyenként küzdjenek. Hatszor hatos csoportokban mérkőznek egymással, először nyíllal, majd dárdával, végül karddal.

– És a többi ezalatt mit csinál?

– Mindkét sereg biztatja a saját csoportját kiáltozással, pajzsuk összeverésével.

Szédülés környékezett.

– És ha valaki nem tartja be ezt a rendet? Ha egyszerre több harcossal támad, mint hatszor hat?

– Annak a győzelme becstelen, a lantosok gyalázkodó énekeket mondanak róla végig a parton – felelte Avatella az igazak nyugalmával.

Még jobban szédültem, de azért valahogy felálltam.

– Járj békével, Avatella, és te is, Pilagu – mondtam csendesen.

Nekiindultam a tengerpartnak, Numda szótlanul baktatott utánam. Nem tudtam elhinni azt az ostobaságot, amit Avatellától hallottam. Színjáték, „becsületes” küzdelem, s a vége mégiscsak az, hogy a győztes mindenkit leöl a városban.

– Te is azt hiszed, Numda, hogy így harcolunk majd? Dsuba engem, Ravak pedig téged hív ki párviadalra?

– Engem nem, Isteni Uram, mert én Ravak szemében most is csak hűtlen rabszolga vagyok. Ami pedig Avatellát illeti, ne felejtsd el, hogy Avatella hosszú életében soha nem volt háborúban. Régóta béke van már ezen a parton. Amit ő mondott, azt az énekmondóktól tanulta.

– De hát akkor milyen lesz ez a háború?

– Nem tudom, Isteni Uram. Győzni akarnak, és kínpadra vonni bennünket. Ez bizonyos.

Átvágtunk a kopár hegyháton, ami Avanát elválasztja a tengertől, és megálltunk ott, ahol a negyven-ötven méteres függőleges sziklafal tövében tombolt alattunk a viharos tenger. Ebben az évszakban egy pillanatnyi nyugalmat nem hagyott neki a szél, űzte, hajtotta, hátát tajtékosra ostorozta. Ez a természetes bástya – gondoltam – jobban véd hatvanszor hatvan katonánál. Csak két helyen szakad meg, az öblök bejáratánál. Először az Új öböl szorosához mentünk, melynek a part felé eső végét az a gát zárja el, melyet a Viking idején építettünk. A tenger itt zsákutcába jutott, vadul tombolt, a gát köveit feszegette, hasztalan erőfeszítéssel. A szoros két partja olyan meredek, hogy visszahajlik a víz fölé, csak a gáton köthetnek ki a hajók.

– Ha itt – mondtam Numdának – teliszórjuk a medret éles sziklákkal, az első hajók ráfutnak, és léket kapnak. A többiek csak a roncsokon át verhetnek pallókból hidat a gátra. De az nehéz munka lesz, ha kétoldalt íjászok állnak...

– Sokan meghalnak akkor, Isteni Uram, de honnan veszel olyan íjat, amelyikkel odáig lőhetnek a katonák?

– Talán sikerül olyat készítenünk, Numda.

Valami elképzelés derengett bennem, és elhatároztam, hogy a végére járok.

– Erre tovább keletnek, Beliszu felé – intettem a szoroson túlra – hol van kikötésre alkalmas hely?

– Egynapi járóföldnél is messzebb.

A másik irányban, nyugatra, tudtam, meddig tart a sziklafal. Végigvitorláztam mellette azon az éjszakán, mikor reggel Avanába értem. Igaz, azóta se jártam arra.

– És amarra, a Nagy Folyó, a Giszánu felé a sziklafal erdőben vagy mocsárban végződik? – kérdeztem, mert azt akkor éjszaka a tengerről nem láthattam.

– Erdő is, mocsár is, Isteni Uram. Nem jár arra más, csak Gurru idejének elején a kötélverők és a vitorlakészítők legényei. Akkor a legszárazabb az a mocsaras erdő, tisztásain nő az a sás, amelyből a legerősebb kötél és a szegény halászok durva, tartós vitorlája készül. Gonosz hely az, Isteni Uram, mert néhol az erdő belenő a tengerbe, másutt meg a tenger, mint egy folyó, behatol a mocsárba, nem lehet tudni, hol kezdődik, hol végződik a part. Vad népekkel is találkoztak ott, láthatatlanul bujkálnak a sűrűben, és nyilaik apró karcolásától egy nap múltán elpusztul a legerősebb ember is.

– Tehát ha Dsubáék támadnak, csak a Halott öböl szorosán át érhetik el Avanát?

– Igen, Isteni Uram, ezt mondta Neked testvérem, Pilagu is. Ezért kell mindenáron megvédeni.

– És ha azt is elzárnánk kövekkel, mint az Új öblöt?

– Akkor bezárnánk magunkat Avanába.

Ebben igaza volt. El kell zárni, de úgy, hogy akkor nyíljon meg újra, ha mi akarjuk. Tudtam már, ezen múlik a sorsunk, de még nem jöttem rá a megoldásra. Megint hosszú éjszakai séták következnek a Palota teraszán.

 

 

8.

 

Ha a szoros kérdésében nem is sikerült előbbre jutnom, egy másik fontos ügyben döntöttem. Fel kell számolni ezt a katonaságot. Ha a város minden bronzát beolvasztom, letépem a templomok nehéz, aranyozott díszeit, kényszerítem a földműveseket, hogy újra kőkapával és kősarlóval végezzék verejtékes munkájukat, mint ősapáik, ha az összes nagy bárkáról leszerelem a lemezeket, csigákat, eresztékeket, talán sikerül a kovácsoknak még egyszer háromszázhatvan fegyverzetet készíteniük. Hétszázhúsz katona, zörgő konzervdobozok a parton – dühöngtem –, mit érek velük? Ha a szoroson beúszik Dsuba és Ravak flottája, annyi katonájuk léphet ki egyszerre az öböl mindenütt szelíden lejtő partjára, hogy azzal kétezer harcos hiába áll szembe! Egy reggel újra lementem a Fegyverek Házába, hogy szétválogassam, mi az, amit beolvasztás nélkül is fel tudnak használni, és mit kell a kovácsoknak adnom. Ekkor találtam rá egy csomó páncél alatt egy bőrvértre. Örömömet – mint annak idején, mikor Nogo figyelmeztetett a tűzgyújtás lehetőségére – elrontotta a szégyenkezés. Hát már ennyire Avana királyi székébe idomultam? A város katonái vastag, hajlított bőrlemezt viselnek a lábukon, és nem jutott eszembe, hogy bőrből is lehetne páncélt készíteni!

– Honnan való ez?

– Úgy tudom, Isteni Uram, a naunik használnak ilyet...

– Akkor miért nem láttam rajtuk, mikor itt jártak?

– Mert csak háborúban öltik magukra, Isteni Uram.

Numda azonnal megértette, mit akarok, de ő volt a legkülönb a városban. A vargák felügyelőjének fél napig kellett magyaráznom. Reszketett, hogy a kovácsok megölik, ha elveszi tőlük ezt a munkát, ami eddig az ő kiváltságuk volt.

– Ne a kovácsoktól félj, Hirangi, hanem tőlem! – Úgy néztem rá, hogy majdnem összecsuklott. – Hány ilyet tudsz egy marha bőréből készíteni? Olyat, hogy védje a harcos hátát és mellét, külön kötény a hasát és a tomporát?

– Kettőt, Isteni Uram.

– És hány darab kerülhet ki naponta a Palota műhelyéből?

– Kétszer, nem, háromszor hat, Isteni Uram.

– Csináljatok csak kétszer hatot naponta, de az olyan legyen, hogy nyíl, dárda vagy kard ne fogja! Téged bújtatlak bele, mikor kipróbálom!

Hiranginak eszébe se jutott már, hogy a kovácsoktól féljen.

Lassan, hosszú napok alatt kezdett egyre jobban tisztázódni bennem, hogyan lehetne az ellenséges hajókat csak a legnagyobb veszteség árán beengedni az öbölbe. Avana minden katonája tudott ugyan a nyíllal bánni, de ez a tudás egy csecsemőé volt a naunikéhoz képest, az íjak pedig – díszesen kiverve ezüsttel, drágagyönggyel – szép játékszerek. Ormótlan nagy, vastag hegyű, kisebbfajta dárdának is beillő vesszőket lövöldöztek vele harminc-negyven lépésre. Jellemző, soha nem hallottam, hogy valakit a hajózás idején gyakori apró tengeri csetepatékban nyíllal öltek volna meg.

Szerettem volna egy nauni íjat látni, de hiába túrtam föl újra az egész Fegyverek Házát, egyetlen törött hegyű vesszőn kívül semmit nem találtam. A nyíl hegye Mutabi tulajdonában volt, az igásállatok és nyájak öreg felügyelője immár három évtizede hordta csípőjében egy ifjúkori kirándulás emlékeként, mikor a Barkanon túl a naunik legszélső szálláshelyéig merészkedett. Felajánlottam neki, hogy Dimmu, aki kiváló sebész volt, kiveszi, sőt még kap egy aranykarikát is – akkoriban az arany értéke sokkal nagyobb volt Avanában –, de láttam Mutabi arcán, ha az Isteni Úr parancsának eleget is tenne, nem vigasztalná sem az arany, sem a dicséret. Nem a fájdalomtól félt – az öreg sokkal keményebb volt –, hanem attól, hogy soha többé nem tapogathatná meg fontoskodó arccal a derekát, kinyilatkoztatva, hogy holnap eső vagy szél lesz.

Ezután Pehnemernek üzentem, szerezzen akárhogy egy nauni íjat és vesszőt, aranyban fizetem a súlyát. A kereskedő siránkozva megjelent a Palotában, hogy inkább a fejét hozza, mert még nem született olyan nauni harcos, aki valaha is kiadta volna kezéből a fegyvert. Viszont a vértekhez való marhabőrökben sikerült megegyeznünk. Vállalta, annyit szerez a Barkanon túlról, amennyit csak tud.

– De mivel fizessünk, barátom? – kérdeztem. – Nem múlik el nap, hogy ne esnék az eső, hogyan akarsz most sót vinni a nauniknak?

Pehnemer nevetett.

– Nemcsak só kell azoknak, Isteni Uram. Gőgös nép, úgy tesz, mintha az aranyat, a drágaságot megvetné. De az asszonyok ott is asszonyok! Minden nauni harcos akár egy tehernyi aranyat is ráaggathat, mégis többet követel. Vettek már tőlem illatos olajat, kenőcsöt, szép mázú cserépedényt is. Készíttess össze, Isteni Uram, mindent, amit küldeni akarsz, mert két nap múlva indulok az embereimmel.

– Te is mész? – csodálkoztam.

– Igen, Isteni Uram. Minden bőrt el akarok hozni, amit csak adnak.

Nem értettem, hogy Pehnemer, aki végül is idegen, miért viseli a szívén Avana sorsát.

– Kérdezlek, Pehnemer, de ha nem akarsz, ne felelj. Atyád nem Avanában született, és bár te itt élsz, jól tudom, gazdag rokonaid, vagyonod van több parti városban is. Miért fontos neked a mi háborúnk? Miért nem hajózol addig más városba, míg itt a harcnak vége?

A mindig szolgálatkész, kövér arcot először láttam keménynek.

– Igaz, Isteni Uram, hogy rokonaim sokfelé élnek, és vagyonom is van náluk, megtehetném, hogy valamelyiknél meghúzzam magam. De itt a magam ura vagyok. Ha rokonaim ezért vagy azért betérnek hozzám, az én vendégeim. Bárhová mennék, az emberek rám böknének az ujjúkkal, és azt mondanák: „Íme, itt megy Pehnemer, akinek háza Avanában volt. Most a rokonánál él, itt, a mi városunkban!”

Két nap múlva, árukkal rakottan. eltűnt embereivel a szakadó esőben.

Minden gondolatom lefoglalta egy időre, hogy a szoros kétszázötven lépés hosszú, alig harminc méter széles folyosóját, amennyire csak tőlem telik, a halál folyosójává változtassam. Ennek a partja nem volt olyan függőleges, mint az Új öböl bejáratáé, a menedékes oldalakon kőtömbökből több sorban mellvédeket rakattam a szoros egész hosszában. Ezek mögül akár páncél nélkül is lehetett a hajókra dárdát hajítani, nyilat lőni, vagy ha mást nem, köveket dobálni. Mert amelyik harcost itt nem sebesítjük meg, az úgy sétál partra az öbölben, akár a saját kikötőjében lenne. Mesdu újonnan toborzott hétszázhúsz legénye nem kapott még bőrpáncélt sem – csak akkor akartam ezzel felszerelni őket, ha már mindnek tudok adni –, kard nem húzta az oldalukat. Egész nap a dárdavetést gyakorolták, célba lőttek a meglevő gyatra nyilakkal, míg én a hajóépítő legtehetségesebb ácsmestereivel naponta legalább ötfajta új íjat próbáltam ki, és hajítottam a szemétre.

Az az íj, amit a tutajon készítettem, mikor Nogóval a Nagy Folyó széles háta hordott bennünket – egyre inkább úgy emlékszem vissza azokra az időkre, mintha egy másik élet homályos álomképeit kellene újra és újra megfejtenem –, nem volt rossz szerszám. Ott, az őserdőben varázslatos fegyver volt a laposfejűek hordájának bunkóihoz képest, és jobb volt az avanai íjaknál is. De én már láttam, mire képesek a naunik, és kevesebbel nem elégedtem meg.

 

 

9.

 

Mesdunak elég gondot adtak az új emberek, és a régi „deli legények” átmenetileg gyakorlatozás nélkül maradtak, a fegyelem meglazult, egymást érték a verekedések. Ekkor bukkant fel a névtelenség homályából Inimma, hogy üstökösként ragyogó pályát fusson, elhomályosítva mindenki más dicsőségét. Egyénisége és élete egyike azoknak a különös dolgoknak, melyeket soha nem értettem meg ezen a földön, ezért érdemes egy kicsit hosszabban beszélnem róla. Apja – Mazu egyik rég meghalt felügyelője – gyerekkorában Habamu templomának ajándékozta. Onnan megszökött, az egyetlen helyre, ahová az Atya papjainak keze nem nyúlhatott utána, Gurru templomába. Ott, szokás szerint, jobban örültek neki azért, ahonnan jött, mint amennyit valójában ért; Anohtu, az öreg csillagász-pap gondosan tanítgatta az ég titkaira. Inimmát azonban a hajóépítés számításai, melyet részben Gurru papjai végeznek, jobban érdekelték, annyira, hogy Gurru templomából is megszökött, és beállt a hajóépítőbe dolgozni. Szerencséjére Gurru papjai nem bosszúálló természetűek, és csak sajnálkoztak ifjú tanítványuk állhatatlanságán, Habamu papjait pedig már nem érdekelte egy közönséges, kátránytól büdös hajóépítő. Az elsők között jelentkezett a Viking munkáscsapatába, a lázadás éjszakája után pedig a Palota új testőrségébe került, mert Mesdu nagyon sokra tartotta és szerette. Ezeket is tőle tudtam meg, később.

Azután nagyot fordult Inimma élete. Uralkodásom egyik első ítélete – pár héttel a Viking indulása után – az volt, hogy a kőfejtőbe küldtem. De erre is Mesdunak kellett emlékeztetnie, mikor számon kértem rajta a deli legények garázdálkodását.

– Küldj engem is a kőfejtőbe, mint Inimmát, Isteni Uram, de egyszerre az új embereket tanítani és Avatella volt legényeire vigyázni, kevés az erőm. Egy ember volna, aki elbírna velük: Inimma, akinek nevét most másodszor hallod tőlem. Isteni Uram.

– A kőfejtőben van? Én küldtem oda? Ki az?

Azután lassan eszembe jutott a történet, magam előtt láttam Riámit, amint felháborodástól remegve, bőbeszédűen panaszkodik:

– Nincs biztonság többé városodban. Isteni Uram! Avatella legényeitől reszket minden lakója! Az elmúlt délben is, mikor Atiffa, a tiszteletre méltó öreg szappanfőző – tudod, Isteni Uram, aki a legillatosabb szappanokat küldi a Palotába – egy szolgájával éppen kétkerekű kordéját kísérte haza a kereskedők utcájából, ezek a Nanur fattyai – csak így nevezhetem ezeket a szörnyű katonákat – egyik társuk után rohantak kivont karddal, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megöljék. Fényes nappal, Isteni Uram, mikor minden becsületes ember a munkája után jár!

– Az, akit üldöztek – folytatta Riámi változatlan felháborodással –, átbújt a tiszteletre méltó Atiffa ökrének hasa alatt, mire a többi Nanur fattya a szegény ökröt kezdte döfködni, még szerencse, hogy a nagy csapkodásban elvágták az istrángját, és bőgve világgá futott, a szolga utána. A tiszteletre méltó Atiffa térdre esett, hogy életéért és vagyonáért könyörögjön, és jókor tette, mert az a katona – maga Nanur költözött testébe – éppen akkor borította üldözőire a kordét, úgyhogy két vitéz fel sem kelt többé. Azután letépte a kordé oldalát – Atiffa kára legalább egy kettős karika ezüst, az ökör sebeiről nem is szólok, Isteni Uram –, és azzal verte üldözőit, míg azok közül csak egy is a karját emelte.

– Hányan voltak?

– Nem tudom, Isteni Uram, csak azt, hogy közülök kétszer hat és még kettő most a Gyógyítás Házában fekszik, a többi is oda ment, hogy karját, fejét Dimmu segédeivel bekötöztesse.

Akkor nem nevettem úgy a történeten, mint mikor Mesdu eszembe juttatta, féltettem a város rendjét, féltem határozni is. Numda köhintett, és azt mondta: „Küldd a kőfejtőbe, Isteni Uram” – és én rábólintottam.

Mesdu könyörgő arccal nézett rám.

– Tégy próbát Inimmával, Isteni Uram! Ha csalódsz benne, vétesd mindkettőnk fejét!

Ha Mesdu ennyire szereti, talán mégiscsak több – gondoltam –, mint közönséges verekedő.

– Hozd ide, Mesdu, látni akarom!

Tagbaszakadt óriást vártam, karján és lábán kötélnyi, duzzadó izmokkal, amilyen Tarkumi, akit a város legerősebb emberének tartottam. De vézna legénykét vezettek elém, szelíd, szinte lányos vonásokkal. Minden izma acélból lehetett, mert csak kőportól és izzadságtól mocskos bőrén látszott a kőfejtő rettenetes munkája. Azután fölvágta a fejét, a szemembe nézett – nem úgy, ahogyan ebben a teremben szoktak –, és akkor mindent elhittem róla. Ennek addig verhetik a hátát, míg a, bordái kilátszanak a véres izmok alól, megtörni mégsem lehet.

Sokáig méregettük egymást.

– Mesdu kedvéért próbát teszek veled, Inimma – szólaltam meg végül. – Mától kezdve te vagy a páncélos katonák vezetője. De ha Riámi vagy más panaszra jön hozzám, akár egy eltört agyagpohár miatt, csak a fejed látja még egyszer ezt a termet. Mesdu hozza, kosárban. Így lesz, Inimma?

– Így, Isteni Uram!

Mesdu nem volt rossz vezér és rossz katona – amennyiben a fantázia hiánya nem számít hibának ezen a pályán –, emberei mindent megtettek, amit parancsolt, gyorsan, fegyelmezetten, szabályosan. Arról nem tehetett, hogy Inimma olyanokat tudott kitalálni, amire senki sem gondolt előtte. Nem elégedett meg az olyan gyakorlatokkal sem, amikor egy katonának hárommal, majd háromnak hattal, végül pedig tizenkettőnek harminchattal kellett küzdenie. Megkövetelte, hogy a dárdát ne csak dobják, hanem marokra fogva szúrjanak vele, és visszarántva újra meg újra használják. Ugyanakkor pedig a kardokkal célba kellett dobni, úgy hogy a nehéz penge a száraz tengeri fűvel kitömött bőrzsákba akár tizenöt lépésről is belefúródjon. Azután elkért Pilagutól egy bárkát, és legényeit belezavarta az öböl vizébe. Keskeny pallókkal, vagy ahogy tudtak, fel kellett jutni a bárka fedélzetére, amit társaik egy kisebb csoportja védett kardokkal, dárdákkal, evezőkkel. Nem múlt el nap, hogy a hatszor hatvan legény közül tucatnyi ne kereste volna fel a Gyógyítás Házát. Dimmu morgott, és végül azt az utasítást adta, hogy négy segédje csak a legényekkel foglalkozzon.

Emberei mégis szerették. Inimma megfenyegette Tamiziszt, hogy megöli, és a kövér Upatut karddal a kezében, ordítva hajkurászta végig a Palota folyosóin, mert vonakodtak mindazt az élelmet kiadni, amit katonáinak kért. Panasz panaszt követett Inimma erőszakosságai miatt, nehéz volt a vérig sértett, bosszúra éhes főembereket lecsendesíteni. De nincs időm végigmondani, hogyan faragta legényeit legyőzhetetlen katonákká, az öldöklés mestereivé. Amit tett, éppen olyan szörnyű volt, mint Avatella gyermeteg elképzelése a háborúról; a szomorú különbség csupán annyi, hogy a jövő Inimmát igazolta.

És itt kell beszélnem arról az emberről is, akit szintén a Palota nagy tróntermében láttam először, Esra évnegyedének egyik utolsó éjszakáján.

Kint ítéletidő tombolt, vad szélrohamok cibálták a fáklyák lángját. Az eső ömlött, zúgása a legvastagabb falak mögé is követte az embert. A Viharisten tudta, hogy ideje hamarosan lejár, és még egyszer, utoljára megmutatta félelmes hatalmát.

Pehnemerből és kíséretéből csurgott a víz, mintha nem a hegyekből, hanem az öböl fenekéről jöttek volna. A kereskedő ritkás haja széles koponyájára tapadt, fújt és tüsszögött.

– Kegyes bocsánatodat kérem, Isteni Uram, hogy ilyen késői órában színed elé merészkedem, de hoztam Neked valamit, aminek, úgy gondolom, jobb, ha még ma örvendezel.

– Nem zavartál, barátom, mert már nagyon vártalak. Mit hoztál? A bőrökkel bizonyára nem sietsz így hozzám.

– Azt mondtad, Isteni Uram, ha egy nauni íjat hozok, arannyal méred ki a súlyát. Íjat ugyan nem hoztam, de úgy hiszem, ezért is megjutalmazol...

Pehnemer szerette a hatásos pillanatokat. Megértettem, hogy a kereskedőnek nem mindegy, hogyan tálalja áruját. Intett, és a mögötte egy tömegben álló szolgái szétváltak, két oldalról karjánál fogva előretámogatták azt a mellükig is alig érő, görnyedt roncsot, akit idáig elrejtettek maguk között. Kopasz feje tele volt sebekkel, egyik szeme nyomtalanul eltűnt egy hatalmas fekete véraláfutás duzzadásában, karjáról, lábairól piszkos kötések cafatjai lógtak. Vérrel kevert genny szivárgott a rongyok alól, felhígulva az esőtől.

– Pehnemer! – csattantam fel. – Ezt az aljasságot soha nem kértem tőled! Mit tettél ezzel a szerencsétlennel?

A kereskedőnek a szeme se rebbent.

– Sietnünk kellett, Isteni Uram, és a Viharisten hazafelé nem volt kegyes hozzánk. A Barkan megdagadt patakjaiban két szolgám is halálát lelte. Hiába kötöztem újra sebeit, három napja egyetlen száraz rongyunk, egy kagylónyi olajunk sem volt már. A sebeket Ordsu, a nauni, mind testvéreitől kapta. Tőlem csak az életét, amit most Neked ajándékozok, Isteni Uram!

Pehnemernek esze ágában sem volt megsértődni. A meglepetés után még érdekfeszítőbben mesélhette el a különös történetet. Már visszafelé indultak a naunik szálláshelyeiről, bőrökkel megrakottan. Íjat is próbáltak cserélni, de a naunik zárkózottan hallgattak a leggazdagabb ajánlatra is, és attól kezdve gyanús pillantásokkal méregették őket. Pehnemer arra is gondolt, hogy lop egyet, de tudta, az mindannyiuk életébe kerülne. Így érkeztek az utolsó táborba, ami már a hegyek lábánál volt, és ahol a szálláshely apraja-nagyja egy karó körül tolongott. A karón ez az ember függött, úgy kötözték rá, hogy csak lábujjainak hegye érintette a földet. A harcosok komoran nézték, míg az asszonyok és a gyerekek minden kezükbe akadó eszközzel gyötörték a szerencsétlent.

– Gyalázatos dolog volt, Isteni Uram, magunkfajta embernek eszébe se jutna ilyesmit tenni, de a nauni kegyetlen nép!

Pehnemer hosszas kérdezősködés után is csak annyit értett meg, hogy ennek az embernek meg kell halnia, mégpedig minél lassúbb és kínosabb halállal. Egész ékesszólását latba vetette – ami nem lehetett könnyű, mert alig beszélték egymás nyelvét –, hosszan magyarázta a szálláshely vezérének, hogy eleget kínozták már a szerencsétlent, abból semmi hasznuk nem származik, ha továbbra is gyötrik. Hiszen nincs már eszméletén, nem érzi a fájdalmat sem. Ha viszont – így, ahogy most van – Pehnemer magával viheti, a legszebb gyűrűt kapja érte, amit a kereskedő ujján lát. A vezér először megfenyegette Pehnemert, hogy szavaiért őt és szolgáit is karóhoz kötözteti, mikor azonban a kereskedő már a harmadik gyűrűnél tartott, hajlandó volt magáévá tenni Pehnemer magyarázatát, hogy ez az ember már nem él – nem is járt messze az igazságtól –, és a holttestet a kereskedő összes gyűrűjéért – „hat volt, Isteni Uram, mindegyik kezemen három-három!” – és a nyakában lógó súlyos aranyláncért elviheti, ha olyan nagyon akarja. De Ordsu – tette hozzá fenyegetően a főember –, halott. Ezért, ha akár évek múlva Pehnemer emberei között valamelyikben Ordsut vélnék felismerni a naunik, az az ember halott, és azok is, akik vele lesznek.

Csak később, amikor már jól ismertem a naunikat, értékeltem igazán Pehnemer nagyságát. Mert máig sem értem – a kereskedőt sajnos akkor nem kérdeztem –, hogyan tudta elaltatni a főember gyanúját. Miért nem gondolkozott el azon a szálláshely vezére, hogy mire használhatja Pehnemer ezt a roncsot? De Pehnemer halott, és ma már semmit nem érnék azzal, ha tudnám ezt a részletet is.

– Így hoztuk magunkkal, Isteni Uram – fejezte be történetét Pehnemer. Tüsszentett, köhögött, kövér teste megborzongott. – A Viharisten haragja végigkísért bennünket az úton. Ha szolgám, Tamoni nem ért valamit a gyógyításhoz, ez az ember nem állna most előtted, és bennünket is levert volna lábunkról a forróság, amit Nanur bújtat hideg esős éjszakákon az ember testébe, ott a hegyek között! Huh – megrázta a vállát –, úgy érzem, hogy a csontjaimban is esővíz lötyög! Engedd, Isteni Uram, hogy házamba térjek! Ordsu a Tiéd!

– Köszönöm fáradozásodat, barátom, Pehnemer! Ajándékod nagy és becses számomra! – Már majdnem olyan szépen tudtam udvarias mondatokat locsogni, mint ő vagy Upatu, de ez egyszer örömöm őszinte volt. – Sokkal becsesebb, mint ha csupán egy íjat hoztál volna. Ha ez az ember, akit Ordsunak nevezel, tud íjat készíteni, az ő súlyát kapod aranyban!

Ez azonban még messze volt. Nem akarom barátom, Pehnemer emlékét bántani, de a következő napokban nem tudtam megszabadulni a gyanútól, azért hozta még akkor este Ordsut a Palotába, mert nem hitte, hogy megéli a reggelt. A testőrök karjukba kapták, úgy siettek vele a Gyógyítás Házába.

Dimmu két, izzó faszénnel teli agyagkosár közé fektette, és hümmögve vagdosta le a rongyokat a sovány, elgyötört testről. Langyos olajba mártott puha kendővel tetőtől talpig gyengéden többször is lemosta, a sebekből az esőtől nyálkás, szürkésfekete vérrögöket tűzben égetett hegyű ezüstpálcikával kipiszkálta. Segédeit egy ujjal sem engedte a beteghez nyúlni, dühösen szidta őket, ha nem jól tartották a mécseseket, ha nem elég gyorsan adták a kezébe, amit éppen parancsolt. Nehezen sikerült bármit is kedvére tenni, és ezen az éjszakán segédei minden igyekezetük ellenére több szidást kaptak, mint máskor egy évnegyed során, pedig Dimmu mindig kemény kézzel tartotta őket. Azután megint másfajta olajat kért, tiszta kendőre öntötte, az új, erős illat elnyomta a többit, az olajmécsek kesernyés füstjét is. Valami varázsigét mormogott a foga között, olyan közömbösen, hogy ha tanítványai nem figyelik áhítattal minden mozdulatát, rájöhettek volna, csak a sok évtizedes megszokás mondatja mesterükkel az érthetetlen szavakat, majd az olajtól csepegő kendőt a nauni szemét eltakaró lilásfekete daganatra borította. Fájdalom rándult végig a mezítelen testen, a szeme felé kapott, de ahogy Dimmu szelíden megfogta, újra leejtette a kezét. Szája félig kinyílt, ép szeméből csurgott a könny. Dimmu elismerően dünnyögte:

– Vagy megnémult a kínzásoktól, vagy hős. Még nem láttam embert, aki ilyenkor ne ordított volna, ahogy a torkán kifért.

A tanítványokhoz fordult.

– Tanuljátok meg tisztelni az olyan embert, aki így tűri a fájdalmat. Mert fájdalma éppen akkora, mint azé, aki ordít, és a kezét harapdálja kínjában. De tud uralkodni rajta, és ennél semmi sem tiszteletreméltóbb!

Éjfél is elmúlt már, mire nehézkesen felállt az alacsony székről. Fáradt volt, hosszú órákig görnyedt a beteg fölött, és közben keze egy pillanatra sem pihent. Szigorú szemmel figyelte, hogyan göngyölik óvatosan takarókba tanítványai a testet, amely minden ízében reszketett a láztól. Szólni akartam, de Dimmu megelőzött.

– Ne kérdezd, Isteni Uram, hogy életben marad-e, mert nem tudok felelni rá. Most kap egy kehellyel Habamu álmot hozó italából. Az ital – ha az Atya is úgy akarja – legyőzi a lázat is. Csontja nem törött. Ha a daganat annyira lelohad, hogy ki tudja nyitni a szemét, akkor kiderül, meghagyta-e szeme világát saját gyilkos fajtája.

Tűnődve nézte a sebesültet. A nauni ép szemének pillantása ködösen bolyongott a mennyezet gerendáin.

– Nem tudom, mit tett, Isteni Uram, miért kellett így bűnhődnie. Feleljen értük azok előtt, akik ismerik a sorsát. De ha korcsnak látszik is a mi fajtánkhoz, a Tenger Fiaihoz képest, közülünk bizony akármelyik a harmadába is rég belepusztult volna annak, amit ez kapott.

Így került Ordsu Avanába, és Pehnemer, tudom, titokban sokat imádkozott idegen isteneihez – melyeket háza egyik sűrűn elfüggönyözött szobájában tartott – azért, hogy megkapja érte azt az árat, melyet maga sem remélt. De senki sem gondolta a városban, hogy ez a félholt idegen, aki azon az éjszakán nyomorultabb volt a kikötő legutolsó agyonmart, kóbor kutyájánál is, majdan arannyal sem kifejezhető értéket jelent Avanának.

 

 

10.

 

Ordsu hamarabb felépült, mint bárki gondolta, és Erua első napján megszólalt. Ezért a véletlenért az istennő papjai örök időkre hálásak maradtak neki.

A kereskedő Dimmunak már korábban gazdag ajándékokat küldözött, amit az orvos azzal a megokolással fogadott el, hogy ha valakinek ekkora vagyona van, csak fizesse meg aggodalmát. Dimmu tehát – bár undorral – megengedte, hogy azon a bizonyos napon Pehnemer felkeresse Ordsut a Gyógyítás Házában, ahonnan a kereskedő nemsokára lelkesen rohant hozzám: a nauni tud íjat készíteni!

Tamizisz olyan arcot vágott, mintha azt parancsoltam volna neki, hogy nyers polipot egyen, de be kellett váltanom ígéretem. A kincstár szolgáival és a nagy kétkarú mérleggel, mellyel a rézércet szokta mérni, bevonult a Gyógyítás Házába, és beleültette a mérleg egyik serpenyőjébe a naunit, aki közömbösen tűrte ezt is, mint mindent, ami körülötte vagy vele történt. A másikba annyi aranyat rakott, míg Ordsu lebegni nem kezdett. Pehnemer – aki természetesen ott volt – csalódott arcot vágott. A nauni alig valamivel nyomott többet negyven kilónál.

Akkor azonban úgy tűnt, hogy Ordsu íjkészítési tudománya egy rézkarikát sem ér. Hiába sorolta nagy pontossággal a művelet szakaszait – Pehnemer egyik szolgája tolmácsolt, aki már többször járt a nauniknál –, minél tovább mondta, annál szomorúbban néztünk egymásra Numdával. Nem a nyersanyaggal volt a baj – bár annak a fémnek a nevét, mellyel az ökörszarv vékony lemezeit kell egymáshoz erősíteni, a szolga képtelen volt lefordítani –, hanem a soha nem végzett munka sokrétűségével, bonyolultságával. Az ökörszarvat lemezekre fűrészelni, bizonyos nagyság szerint csoportosítani, az enyvezés, az illesztés, a szögezés – azzal az ismeretlen fémmel –, a préselés; nem, nauni rendszerű íjjal Ordsu minden jóindulata, a mesteremberek minden szorgalma ellenére sem tudunk száznyolcvan nap múlva harcolni. Hagytuk hát, hogy a drágán vett ember tovább rója magányos sétáit a Gyógyítás Házának folyosóin – napszámra egy szót sem szólt, mintha valóban néma lenne –, és reményünket újra Mesdu dárdáiba vetettük. Inimma munkájának még az elején tartott, magam sem láttam még teljes nagyságában ennek az embernek a rettenetes tehetségét. Örültem, hogy a páncélos legények nem csinálnak újabb felfordulást a városban, már ez sokat jelentett a korábbiakhoz képest. Erua idejében jártunk.

Erua a legszebb évszak Avanában. Nem tudok rá földi hasonlatot, valószínűleg azért, mert Európa északi részén nőttem fel, és ha onnan kimozdultam, a legnagyobb ellentét vonzásának engedve, meg sem álltam a trópusokig. Ma, annyi év után hihetetlennek tűnik, hogy az csupán pár órás út volt, míg itt, a szárazföldön, de a tengeren is minden kilométerért meg kell küzdeni. Egynapi járóföld – mondja Pehnemer, és az minden körülmények között hajnaltól alkonyatig tartó gyalogolást jelent rövid déli pihenővel; egynapi hajóút – mondja Pilagu, és ez a meghatározás a jó szelet, a csendes tengert is feltételezi. Mint hernyó, mászunk a földön, mint falevél, sodródunk a tengeren, ez az itteni élet léptéke. De Avana tavaszáról akartam beszélni.

A színek és illátok évnegyede ez, lágy pára, harsogó ragyogás. Hajnalonként szelíd esőt küld a tenger, de mire a nap sugarai kiemelik a dombokat a szürkületből, a felhő már szétoszlik, csak a Barkan távoli csúcsaihoz tapad egy-két fehér pamacs, csak a pálmák és olajfák levelein csillog az utolsó esőcseppek gyémántja. A falakon mindenfelé indák virágzanak, kék, sárga és piros virágok, illatukat összekeveri és felhozza a Palota tetejére a szél, mert ott szoktam köszönteni ezeket a reggeleket. Ahogy öregszem, egyre korábban ébredek, és kár volna elmulasztani egyetlen reggeli órát is.

A kopár oldalak fehér és szürke mészkő csontja zöld fátylat kap, a vékony földben gyorsan nő a fű, mintha tudná, hogy alig száz nap múlva Nanur forrósága kiégeti azt is, amit a kecskék és a birkák meghagynak! A part sziklái felett a madarak serege kavarog, s rajtuk túl, mögöttük megcsillan a tenger kéksége, amely minden reggel más árnyalatú, és mégis ugyanaz. A halászok kimerészkednek a parti vizekre, és ellenkező irányban megindulnak a városból a dombok felé a nyájak, a pásztorok éktelen ordítozásai nevetségesen vékonyak ilyen messziről, a kutyáknak csak a mozgásán látszik, hogy izgatottan ugatnak, a hangjuk valahol elvész útközben. Sohasem tudtam megérteni, miért kell minden reggel ezeket a jámbor állatokat ekkora hangzavarral kihajtani a városból, mikor éveken át nap mint nap ugyanazon az úton, ugyanazokra a legelőkre mennek. Nem is mehetnének másfelé, kevés a legelő, sok a szikla Avana körül.

Délben azután nyarat játszik az évszak, a szél a tengeren felejti magát, párás meleg ül a házsorok között. Más illatok és másként terjednek, nem a reggeli szél tenyerén, a falak mellett szivárognak végig, emberi mesterségek láthatatlan jegyei. A hajóépítőből a kopácsolás és kiabálás mellett kiúszik a pallók gyantás illata, a tömítésre szánt szurok szúrós füstje; az olajprések utcájában már a szagtól jól lehet lakni; a fazekasok házai között a frissen formált agyag hűvös lehelete érzik. Gurru templomában az obeliszk árnyéka minden délben egy rovátkával közelebb lép az obeliszk tövéhez, a növendékek, miután délelőtt a hatvanas számrendszer rejtélyeivel ismerkedtek, a délutáni leckére készülődnek. Komoly arccal – máris mindegyik Anohtu, a csillagász utódjának képzeli magát – kört rajzolnak a gondosan szitált, elsimított homokba, azután háromszögekre osztva, a mágikus jeleket a csúcsokba rajzolják, és azt hiszik, a kezükben tartják a végtelent. Ezt a boldogságot is elvettem tőlük később, és ma sem tudom, hogy hitük helyett eleget adtam-e nekik a tízes számrendszerrel, azzal, hogy megszédítettem őket a fényév fogalmával, mikor rájuk is, életük végéig, az „egynapi járóföld” marad érvényes. Azt hiszem, nem szabad ilyeneken gondolkoznom.

Akármilyen szép volt is a tavasz, nem tudtunk örülni. Minden nap közelebb hozta Nanur, majd Gurru kezdetét, és reggelenként, mikor a Palota tetejéről elnéztem a tengert, már ott láttam rajta Dsuba és Ravak hajóit, amint a Halott öböl szorosa felé eveznek. Mindennap egyre szaporábban építtettem a mellvédeket a szoros két partján, minden délelőtt megnéztem, hogyan dobják a dárdát Mesdu legényei, és a legjobbak között rézkarikákat osztottam szét. Pokollá tettem Hirangi életét a bőrvértekkel, ígéretem ellenére nem kétszer, hanem háromszor, majd négyszer hatot követeltem tőle naponta. Hirangi könyörgött, hogy inkább ott, a műhely közepén üttessem le a fejét, de képtelen többet készíteni, emberei ügyetlenek, a hajóépítő ácsai nem készítettek elég erős prést, és a szappanfőző mesterek nem adtak neki elég sűrű enyvet. Akkor a számonkérést az ácsokon folytattam, akik a prés hibáját a hasadó fára és a kovácsok gyenge bronzvereteire fogták; a szappanfőzők szintén a fára panaszkodtak, hogy nem ég elég jól, és a halászokra, hogy nem azt a halfajtát hozzák, melynek csontjából a legjobb enyv készül. Mire tőlük eljutottam a következő lépcsőig, ahol Tarkumi, az erdők felügyelője megesküdött: „nemcsak a legjobb fát kapják azok a hazug kutyák, Isteni Urain”, hanem arra is, hogy kitekeri az ácsok és a szappanfőzők nyakát, míg a kovácsok feje, a vénséges vén ravasz Enninu végre bevallotta, hogy az öntvény azért gyenge, mert feleannyi ónt se kevert hozzá, „már alig van, Isteni Uram, és Hemtiből nem kapunk többet, hogyan készítsek jó kardokat, ha azt a keveset ilyesmire pocsékoljuk?”, és Medurani Gurrut, a tenger istenét hívta tanúnak, hogy ebben az évnegyedben még soha nem került az a fajta hal a hálókba – már este lett, és a következő nap új kérdésekkel, új számonkérésekkel telt el.

Mikor Erua végén eljutott Avanába Dsuba híres patkányüzenetének híre, még nem mertem elhinni, hogy haladékot kaptunk, leszidtam Numdát, hogy csak vigasztalni akar, mert a hadsereg felszerelése félig sincs kész, a kőtömböknek alig egyharmada került a helyére a szorosban, Mesdu emberei nem dobnak annyival pontosabban, mint ahány rézkarikát eddig kaptak, és éppen akkor torkig voltam Inimmával is. Igazságtalanul kiabáltam Numdával, azután megbántam, és Numda úgy tett, mintha sem az igazságtalanságot, sem a megbánást nem vette volna észre. Igaza volt, mert egyikkel sem mentünk semmire. Tovább dolgoztunk, hajtottuk az embereket.

Erua utolsó napján – mert Nanur első napja szerencsétlen – Mesdu megkapta negyedik hatszor hatvan emberét, de azokat csak úgy tudtuk kiképezni, hogy az első háromszázhatvan ember átadta fegyvereit, és visszament dolgozni a földekre, a halászbárkákra vagy a hajóépítőbe. Még dárdánk sem volt elég, és ennyi embert dologtalanul nem tudtunk etetni, Tamizisz egyre aggódóbb arccal jelentette a Palota készleteinek apadását. Közben, a legrosszabbkor, Pilagu megsértődött, úgy érezte, elhanyagoljuk a hajóhadat, nem kap elég embert, nem épül elég új hajó, nincs dárdája, kardja, pedig senki más nem védi meg Avanát, csak ő és hajósai a szoros előtt. Mint annak idején a sóügyben, most sem akarta belátni, hogy nincs igaza, most is azon igyekezett, hogy Meduranit és a szabad halászokat állítsa maga mellé, százszor veszélyesebb helyzetben, mint akkor. Úgy éreztem – a régi emlék, a bolygó szárazföldjén töltött első éjszaka szörnyűsége kísértett –, hogy a hátamon fekszem, megkötözve, és a víz lassan emelkedik körülöttem, mindjárt a számig ér, és megfulladok. Sok gyönyörű langyos éjszakát átvirrasztottam a Palota tetején anélkül, hogy észrevettem volna magam körül a természet és az évszak szépségét, a csillagokat néztem, és Markékra gondoltam. Mit tenne most Mark, Dave vagy Andrej? Mit tudnának okosabban csinálni?

Pilagut nagy nehezen sikerült megbékíteni, de a mindennapok gondjai megmaradtak. Nanur első harminc napjának a vége felé jártunk, a nappalok egyre forróbbak lettek. Hatvan-hatvanöt nap múlva megindul a szél, és rá húsz nap múlva feltűnnek az első hajók. Már nem is mertem végiggondolni, mi mindent kellene tenni addig...

A hírt, hogy Dsubára Beliszuból küldött orgyilkos támadt, egy másik kereskedő, Alun szolgája hozta Bitámiból.

Alun mindenben ellentéte volt Pehnemernek, alacsony, vézna ember, savanyú arccal. Mindig a földre szegezte tekintetét, mintha elgurult gyűrűjét szeretné megtalálni. Mikor megkérdeztem, hogy szavahihető-e a szolgája, nem esküdözött a mellét verve, mint Pehnemer tette volna.

– Engem tíz éve szolgál, Isteni Uram – felelt lassú, unott hangon, ezúttal a trónterem padlóján keresve reménytelenül, de állhatatosan azt a gyűrűt –, és eddig még nem értem hazugságon. De mától kezdve a Tiéd, Isteni Uram. Vonasd kínpadra, ott mindenki az igazat mondja.

– Távozz békével, barátom! – mondtam olyan nyugodtan, ahogy csak bírtam.

– Küldjem a szolgát, Isteni Uram? – A szemét se emelte fel, úgy kérdezte.

Arra gondoltam, ha hazug is az a szolga, akkor sem érdemli meg, hogy ezt az embert szolgálja.

– Küldjed, és Tamizisztól kérd az árát, mert ajándékként nem fogadom el.

A szolga értelmes volt. Sokáig faggattuk Numdával, aki jól ismerte Bitámit, és közömbösen odavetve egész sor olyan dolog után érdeklődött, amiből kiderült volna a hazugság. Amit magáról a merényletről tudott, azt is többször megkérdeztem, mindig másként, és egybevetettem a feleleteket. Jobb módszer volt ez, mint a kínpad, és a szolga nem hazudott. Meg akartam jutalmazni, és megkérdeztem: most, hogy ezentúl engem szolgál, hol akar dolgozni. Ez nagy kitüntetésnek számított, mert ki törődik azzal, mit szeretne egy szolga? Meglepő választ kaptam:

– Valamikor, Isteni Uram, tanultam a szent írásjeleket, azután szolga lettem, és sok földet bejártam, sok nép nyelvét megtanultam. Ha isteni kegyelmed Tamizisz szolgálatára rendelne, a raktárak számbavétele mellett csupán néhány agyagtábláért esedezem.

– Miért?

– Hogy rávéssem azokat az idegen szavakat és jeleket, amit emlékezetem őriz. Avana gazdag és hatalmas lesz a te uralkodásod alatt, olyan távoli népekkel kereskedik majd, akiknek a nevét sem hallották még a Tenger Fiai. Ha értjük beszédüket, jobban tudunk árut cserélni velük, mintha vademberek módjára csak mutogatunk.

Tudtam, hogy előttem állva nagynak és hatalmasnak mond mindenki, egészen addig, míg Dsuba katonái az öböl partjára nem lépnek. De ebben több volt üres hízelkedésnél. Bolond az, akit távoli népek nyelve érdekel, hogy majd évek múlva hasznára váljék, ha közben azt hiszi, egy évnegyed múlva elpusztul a város. Kérésével így bebizonyította, hogy igaz, amit Bitámiban megtudott.

– Menj, és jelentkezz Tamizisznál. Úgy lesz, ahogy kérted. Mi a neved?

– Talil, Isteni Uram.

Hálálkodni próbált, de elzavartam. Alun csak két aranykarikát kért érte, pedig semmivel sem ért kevesebbet Ordsunál. A béke éveiben mesterem lett, neki köszönhettem, hogy annyi nyelvjárás között csak egy olyannal találkoztam, amelyre még ő sem taníthatott meg. Úgy látszik, öregkoromra éppen olyan áhítattal beszélek a sors különös útjairól, mint az öreg bölcs Lubaltu, aki egész életében a régi történetek fonalait bogozta. Mert most arra gondolok, ha más hozza a hírt Bitámiból, Talil soha nem kerül a Palotába. Vagy bele kell nyugodnunk, hogy a valóság ebben a világban igazságok és véletlenek ismeretlen arányú keveréke, amit egy vak és süket óriás rázogat fületlen cserépkorsóban?

Mikor magunkra maradtunk, Numda sugárzó arccal nézett rám.

– Hiszed, Isteni Uram?

– És te?

– Hinnem kell, Isteni Uram. – Szokása volt, mikor megfeszítetten gondolkozott, hogy ujjai a padló kövezetének mintáját rajzolták újra. – Először, mert úgy kifaggattuk, hogy betanult mesébe rég belezavarodott volna. De nem is olyan fajtának látszik. Másodszor, mert ismerem régről Ravakot, nagy a tudása, de gonosz a szíve. Ide is küldött volna már orgyilkost, ha nem tudná, hogy hiába, mert egy ember se jöhet Avanába a mi engedélyünk nélkül.

Ez igaz volt, Pilagu a kikötőt, Riámi pedig az utakon érkezőket vigyázta.

– Én ismerem Dsubát, ha nem is annyira, mint Ravakot. Külsőre is olyan – csak még kövérebb, mert keveset mozog –, mint Pehnemer, nagyhangú, sokbeszédű, de óvatos. Évnegyedeken át szövögeti terveit, és addig nem dönt, míg nem tudja, mire számíthat. A fővezérséget nem adja ki a kezéből. Igazat mondott a szolga, mikor azt hallotta Bitámiban a palotabeliektől, hogy nevetett, mikor az orgyilkos végre kivallotta, honnan küldték. Ezért a nevetésért Ravak egyszer még fizetni fog. Gurru ideje felől most már nyugodtak lehetünk, Isteni Uram. Üttesd le a fejem, bár akkor már semmit nem ér – tette hozzá bölcsen –, ha mégis támadnak ezen az őszön. Dsuba sokáig fontolgatja, míg végre cselekszik, és gazdag uralkodó. Neki elég, ha jövőre kapja csak meg zsákmányrészét a háborúból. Nem indul el addig, míg szép szavakkal vagy valami mással meg nem kötözi Ravakot, akitől tudom, hogy tart.

Dsuba valóban óvatos volt. Ha bátor, talán ma is él.

 

 

11.

 

Ettől kezdve minden tennivalónkat úgy végeztük, hogy csak a következő hajózási évadban támadják meg a várost, erre tettük fel az életünket. Igazság szerint nem is volt más választásunk, mert a hátralevő idő Gurru közepéig már semmire nem volt elég.

Ordsu már régen egészséges volt. Dimmu szabadjára engedte, a Palotában kapott szállást. Hallgatag sétáinak célja – ahogy ezt a mindentudó Riámi ravasz mosolygással jelentette – egyre gyakrabban volt Erua temploma. Az istennő papjai és papnői nem felejtették el, hogy az évnegyed első csodáját ennek az idegennek köszönhették, és mindenben kedvére jártak. Mindig nehezen viseltem el Riámi pletykálkodását, és ezúttal komolyan dühbe hozott. A nauni eleget szenvedett életében ahhoz, hogy már itt a földön megkóstolja a paradicsomot, ha annak tartja Erua templomát. Senkinek nincs joga helyette eldönteni, ha a város törvényeit betartja, hogy mi az, ami őt Avanához, új életéhez köti.

– Erua papjainak és papnőinek dolga, hogy szívesen látják-e Ordsut vagy sem – mondtam Riáminak, és keresztülnéztem rajta. De ez már annyiszor megtörtént, hogy Riámi sajnos nem vette észre.

Most azonban már lehetett reményünk arra, hogy elég íjat készíthetünk, és Ordsu élete megváltozott. Napokig mérlegeltük, kik legyenek azok a legügyesebb mesteremberek, akik az új műhelybe kerülnek, hogy ne csak a kezük, a felfogásuk is gyors legyen, követni tudják a nauni minden utasítását. Ott voltunk Numdával, mikor Ordsu először találkozott jövendő munkatársaival. Csendesen beszélt, feltűnően kevés hibát vétett a Parti Nép nyelvében – már csak azért sem volt igaza Riámi sanda nevetésének –, és ha valamit nem értettek, addig mutatta a helyes fogást, míg végre mindegyik utána tudta csinálni.

A mesterek legnagyobb kétségbeesésére Inimma mindennapos vendég lett a műhelyben. A rettegett vezér nemcsak az íjak miatt jött, érthetetlen módon vonzódott a hallgatag naunihoz, és legényei áldották ezt a barátságot. Mert míg Inimma órákig beszélt mindenféléről Ordsunak, helyettesei gyakorlatoztatták őket, és közülük „egybe sem szorult Nanur szelleme” – maguk között, suttogva, így méltatták vezérük tehetségét.

Nem tiltottam ki Inimmát a műhelyből. A munkát nem tartotta föl, a nauni közben úgy dolgozott, mintha ott se lenne, a szóáradatba csak néha vetett egy-egy rövid választ, és akkor láttam mosolyogni először, mikor Inimma kikapta a kezéből az első kész íjat. Megpróbálta megfeszíteni, ahogy Ordsutól látta, de feleannyira sem sikerült, hiába erőlködött. Csodálkozva meredt a fejjel kisebb naunira – pedig Inimma is alacsony volt –, azután újra próbálta, és a kudarchoz nagyon ostoba képet vágott.

– Habamu kopasz koponyájára! – Inimma az istenekkel is olyan tiszteletlen volt, mint a legtöbb emberrel. – Mivel etetett téged Dimmu a Gyógyítás Házában? Vagy nekem is többet kellene járnom Erua templomába?

Ekkor suhant át a mosoly Ordsu arcán, csak annyi időre, ahogy a halászmadár szárnyal villan a tenger fölött, mikor a vízre bukik.

Az íj megfeszítéséhez különben nem erő kellett, hanem ügyesség, és a fogást Ordsu készségesen megmutatta. Tíz legény közül legfeljebb egy olyan fakezű akadt, aki később sem tudta megtanulni. Ennél sokkal nagyobb baj volt, hogy eleinte naponta legfeljebb négyet, de inkább csak hármat készítettek, és ezt a számot csak nagyon nehezen tudtuk emelni. A munka bonyolult volt, lassan tanulták meg azok, akik a műhelybe kerültek, akármilyen ügyesek is voltak korábbi mesterségükben.

A vesszőkkel is sok gondunk volt. Az avanai íjakhoz valók súlyuk miatt számításba se jöhettek. A naunik a hazájuk déli részén kanyargó Puru – a Nagy Folyó legnagyobb jobb oldali mellékfolyója – nádasaiból vágták a legjobban repülő vesszőket. Nem kérhettünk tőlük, mert rájöttek volna, mire kell. Tarkumi vastag kötegekben küldte a Barkanból a legkülönfélébb fákról és bokrokról vágott vesszőket. Ordsu maga hántolta, faragta, csiszolta, a tenyerén emelgette őket, meg-meghúzta az íjon. Napokig még annyit sem felelt Inimmának, mint addig. Azután egy maroknyi gallyal a kezében elém állt.

– Isteni Uram, amelyik nauni kétszáz lépésről elhibázza a célt, azt nem nevezik harcosnak. De ezek a vesszők nehezek, százhúsz lépésen túl már nem lesz erejük embert ölni. Nem hazudtam, Isteni Uram, mikor azt mondtam, tudok íjat készíteni, mert azt, amilyen az enyém volt, akár vakon megcsinálom. De nem voltam soha a fegyvermesterek szolgája, és azért nem tudom, hogy nagyobb, erősebb íjhoz mennyi szarulemez kell, milyen ívben hajlítsam meg őket, mikor a présbe teszem, hány szöggel többet kell összeillesztésükhöz használnom, hogy ne pattanjon szét a harcos kezében, mikor megfeszíti. Ezek a vesszők százhúsz-százharminc lépésig ugyanolyan jól repülnek majd, mint a nádból készültek, de többre ne számíts, Isteni Uram!

Ez is háromszorosa volt annak, amit a legjobb avanai íj tudott.

– Ezeket a vesszőket küldd vissza Tarkuminak, Isteni Uram! Ilyeneket vágasson, és adj nekem négy embert, aki ezentúl csak a vesszőket faragja, meg három ügyes kezű kovácsot, aki a nyílhegyeket kalapálja.

Enninu megvetően pislogott, mikor Ordsu puha agyagból megformálta, hogy milyen nyílhegyeket kíván.

– Isteni Uram, ez nem nyílhegy, hanem korcs tüske! Akár a végére se rakjuk a vesszőknek!

A Parti Népek nyílhegyének féltenyérnyi, lapos, az olajfa keskeny levelére hasonlító, éles pengéjéhez képest ezek a zömök, kisujjnyi tüskék valóban nem sokat ígértek.

– Csak az a jó – károgta tovább a vén kovács –, hogy sokkal kevesebb bronz kell hozzájuk, igaz, annyit is kár ilyesmire pocsékolni. Nem is láttál még harcot, te kölyök!

Egy pillanatra én is meghökkentem ezen, de azután eszembe jutott, hogy nagyobb nyílhegy az öreg Mutabi csípőjében nem nyugodna annyi idő óta olyan békésen A vén kovács az első volt Avanában, aki nemcsak ellentmondott, de ostobán meg is bántotta a naunit. Ordsu szeme vágásnyira szűkült.

– Csak csináld meg – mondta csendesen –, kár, hogy öreg vagy, mert azokat tisztelni tanítottak. Különben rajtad próbálnám ki az elsőt!

Enninu eltátotta a száját, nem hitte, hogy egy jöttment idegen így beszélhet vele, Avana kovácsainak legtekintélyesebbikével. De mire válaszolhatott volna, Ordsu már kifordult a műhelyből.

– Jó kovács vagy, Enninu – mondtam –, de nem vagy sem bölcs, sem szeretetre méltó. Ez az ifjú segíteni akar nekünk. Te pedig úgy beszéltél vele, ahogy az nem méltó a te korodhoz.

Örültem az alkalomnak, hogy végre egyszer jól leszidhatom. Az öreg, amilyen jó kovács volt, legalább annyit ártott azzal, hogy a legokosabb embernek tartotta magát az egész partvidéken. Ostobaságait olyan fölényesen hangoztatta, hogy a sajátjával együtt sok más fejet is kótyagossá tett. Egy ilyen, csak bizonyos határig dicséretes rögeszméje volt, hogy a bronzot a saját maga készítette kardokon és dárdahegyeken kívül – melyek valóban szépek és jók voltak – minden másra sajnálta, ezért ahol tehette, a többi munkát megrövidítette. Boldog volt, ha csak egy karikányi rezet is el tudott csalni valahonnan.

– Van olyan ember – folytattam –, akit az öregség megnemesít, a tudás, a tapasztalat nem gőgössé, hanem alázatossá tesz. Ilyen Lubaltu, aki még nálad is öregebb. Ezért még remélem, hogy példát veszel róla, mert bántaná a szívem, ha ezután is azt hallanám, hogy Enninunak a vénség nem meghozta, hanem elvette az eszét. Gondolkozz szavaimon, Enninu, és Habamu óvjon attól, hogy még egyszer erről kelljen beszélnem veled!

Sajnos még ezután is sok baj volt Enninuval és a kovácsokkal, mesterségük gőgje elhomályosította józan eszüket, bár tudom, hogy ez nemcsak az ő hibájuk. Kiváltságos és ugyanakkor kitaszított helyzetben voltak, mindenki tisztelte munkájukat, melyért értékben sokkal többet kaptak, mint más mesterségek művelői, és mégis egyetlen avanabeli apa sem törődött volna bele, hogy lánya egy kovács asszonya legyen. Tiszteletet és egyben félelmet keltettek az egyszerű emberek szívében mágikus tudásukkal, mellyel az érc durva, nehéz rögeiből csillogó fémet varázsoltak kemencéikben.

Beszélnem kellene még arról is, hogyan sodorták az íj idegét vastag, kétszeres marhabél húrból, és hogyan zavarta fel Pilagu az ügyes fiatal halászokat éjszakánként a parti sziklákra madarakért, hogy tollaik a vesszők röptének pontosságát szolgálják. De lesznek, akik máris úgy gondolják, fölösleges aprólékossággal részletezem ennek a háborúnak az előzményeit – a háború leírásának rovására.

Nincs igazuk. Ezek a türelmetlenek alig különböznek Avatellától vagy az általa emlegetett lantosoktól, akik egy csatát hosszabban tudnak megénekelni, mint amennyi ideig valójában tartott, miközben gondosan leltárba veszik nemcsak a hősök fegyvereit, a kapott és adott vágásokat, hanem a legurult vagy betört koponyákat, a kifordult beleket is. Rám kényszerítették ezt a háborút, és ha már így történt, azt hiszem, megbocsátható kívánságom volt, hogy megnyerjem, hogy ne azok pusztuljanak el, akiket hibáikkal együtt szerettem, hanem akik ellenünk jönnek. Nem harci dicsőségre vágytam, hanem arra, hogy ha lehet, Avana megvédésén túl, gyorsan, a lehető legkevesebb vér árán olyan leckét adjak a támadóknak, hogy hosszú időre elmenjen a kedvük egy újabb háborútól.

Ezért tűrtem el Inimmát, és ezért ragaszkodtam a nauni íjakhoz, mert tudtam, így Avana kevesebb embert veszít, mint ha – Avatella módja szerint – ember ember ellen közelharcban küzd a parton.

De van egy másik – úgy érzem, még fontosabb – okom, amiért ennyit beszélek az előkészületekről. Valójában az a pár száz nap sokkal nehezebb volt, sokkal több, bár vértelen küzdelmet, áldozatot jelentett, mint a háború, amikor már csak végre kellett hajtani mindazt, amire olyan keservesen készült az egész város.

 

 

12.

 

Bár reméltük, hogy ezen az őszön nem jönnek, ahány már felszerelt és kiképzett íjászom volt – alig százötven ember –, Gurru első napjától kezdve éjjel-nappal mind a szorosok bejáratánál őrködött. Pilagu leggyorsabb vitorlásai messze kimerészkedtek a tengerre Beliszu felé, hogy hírt adhassanak az ellenséges hajóhad közeledéséről. Mesdu embereit, bár a legtöbbjének a dárdán kívül egyelőre más fegyvere nem volt, naponta legalább kétszer felzavartam a szoros partjaira, a mellvédek mögé. Mindegyik úgy végezte, munkáját, hogy dárdája mellette feküdt a földön, és ha a Palota tetején megszólalt a kürt, rohantak pontosan kijelölt helyükre. Egyedül a páncélos katonák életébe nem hozott változást ez az időszak, nekik már régóta minden percben készen kellett állniuk.

Ordsu otthagyta a műhelyt, és napjainak legnagyobb részét tanítással töltötte. A nauni másfajta kiképző volt, mint Inimma; a dombok közötti hosszúkás réten, melynek végében az ember formájúra kitömött bőrtömlők sorakoztak, egy hangos szó sem esett. Ha úgy érezte, hogy érdemes – és nemcsak a nyilazáshoz, de az emberekhez is jó szeme volt –, képes volt tízszer, százszor is ugyanazt megmutatni. De ha úgy látta, nem boldogul, keresztülnézett a legényen, szó nélkül kivette kezéből az íjat, és másiknak adta. Embereivel naponta hat-hétszáz nyilat lövetett. A „vizsgagyakorlatok” legnehezebbje talán az volt, mikor azt követelte, a növendék úgy találjon célba hatvan nyíllal, hogy percenként legalább tízet lő. A percet Ordsu természetesen éppen úgy nem ismerte, mint más, ilyen kis értékekben mindenki fölöslegesnek tartotta az időt mérni ezen a földön. Ordsu ilyenkor a csuklóján ütőere lüktetését tapintotta, és hangosan számolt. Aki a hatvan lövésből hatot hibázott, azt elküldte, hogy jöjjön vissza másnap, aki többet, annak még ennyit sem mondott. Aki megállta helyét a vizsgán, az a parti táborokba került, ott gyakorlatozott tovább, Mesdu megtanította őket, hogyan használják a legügyesebben a sziklatömbök fedezékét.

A hajóhad azonban nem jött, üres volt a tenger. Kelet felől egyetlen kereskedőbárka sem érkezett, ezen az őszön mindössze ez jelezte, hogy ellenünk készülnek. Elmaradt Hemti ónszállítmánya – ez nagyon fájdalmas volt –, csak arra a bronzra számíthattunk, ami a városban volt.

Már Gurru harmincadik napján is túl jártunk, mikor egy disbeli gálya fordult az öbölbe – a nyílt tengeren cirkáló Pilaguék persze egy ujjal sem nyúltak hozzá –, hogy korsóit megtöltse vízzel.

Igazában volt annyi vizük, ami hazáig kitartott volna, de a parancsnok nem bírta megállni, hogy azon frissiben tovább ne adja Avanában, amit Beliszuban látott. Ott volt Ravak palotájában, mikor a Bitámiból küldött patkányok szerteszaladtak, és úgy érezte, megéri neki a kerülőt, hogy Avana kikötőjében élvezhesse a jól értesültnek kijáró csodálatot. Nekünk is megérte.

Numda – bár nem szerette Dis népét – sugárzó arccal kísérte a Palotába. Dis lakói, ha kereskedtek is a parti városokkal, lenézték őket háborúikkal, viszályaikkal együtt. Ahogy a kapitány kellően kiszínezve előadta a történetet, szinte láttam, hogyan fogja még több gúnnyal és gőggel királyának, Marrnak elmondani.

– De azért azt mondom neked, Uram – tette hozzá olyan cinkosan hunyorítva, amit senki soha nem mert volna Avanában megtenni –, készülj fel a patkányok fogadására. Most még egy darabig egymást marják, de egy év múlva több hajóval jönnek rád, mint ahány patkányod van!

Jót röhögött a saját tréfáján, amiben annyi igazság volt, hogy hála a szigorúan vett tisztaságnak, Avanában csakugyan kevés patkány szaladgált. Azután uralkodója nevében kegyesen kioktatott:

– Kincstárnokod, Tamizisz azt mondta, nem tud nekem gyapjúszövetet adni, pedig Marr, minden tengerek ura, haragos lesz, ha gyapjú nélkül térek vissza. Azt tanácsolom neked, Uram, vagy hamar győzd le ellenségeidet, vagy köss békét velük, nehogy a következő évben hatalmas királyom haragját vedd magadra. Mert ha nem vihetek gyapjút, annyi ércet sem kapsz, hogy egy rézkarikát öntsél belőle.

Annyira örültem a hírnek, hogy még bosszantani sem tudott szemtelensége.

– Járj békével, barátom – fölálltam, hogy értse, vége a beszélgetésnek –, ami a gyapjút illeti, most valóban nem tudok adni neked. A jövő év pedig még messze van. Addig is köszöntöm hatalmas királyodat, Marrt!

Akkor még azt hittem, hogy örökre Dis malachitjától függ a város ércszükséglete, és mindenáron meg kell őrizni a békességet.

A kapitány elvitorlázott, mi pedig most már nyugodtan, hajsza nélkül végezhettük a munkát. Egy teljes év!

Lesz időnk alaposan meggondolni, kidolgozni minden lépésünket. A kőtömbök mind a helyükre kerülnek a szorosban, lesz majdnem ezer kiképzett íjászom, még arra is gondolhatok, hogy Inimma legényeinek számát – igaz, csak bőrpáncéllal – megduplázzam.

Egyetlen dolog várt még megoldásra, amin hiába törtem a fejem: hogyan zárjam el úgy a szoros öböl felőli végét, hogy csak akkor nyíljon meg, ha én akarom? Egyelőre maradt a védelem régi terve: annyi vérveszteséget okozni a szorosban, hogy az ellenség csak megzavarva, sok sebesülttel juthasson be az öbölbe. Ha a kétszázötven méter hosszú szorost úgy kell végighajózniuk, hogy közben nyilak és dárdák ezrei hullanak rájuk, már nincs minden fölény az ő oldalukon.

Nem sokkal ezután Tarkumi egy gyors lábú legénye futva érkezett a városba, és jelentette, hogy a naunik több mint hatszáz marhával jönnek, körülbelül tíz nap múlva a városba érnek. Ez elég idő volt ahhoz, hogy minden nauni mintájú íj és vessző a Palota szigorúan őrzött raktárába kerüljön, és hogy a fejébe verjük azoknak, akik a só rakodásában a nauniknak segítenek, egy szót se merjenek ejteni róluk. Ordsu is láthatatlanná vált arra a néhány napra, míg egykori testvérei a városban időznek. Kerülni akartam minden fölösleges magyarázkodást és vitát.

Megint Tarid vezette őket, mint az előző évben, megint lenyilaztak néhány keselyűt és kóbor kutyát, és akkora tüzeket raktak a kiszárított öbölben – a fát természetesen a Palota raktáraiból kapták –, hogy az emberek szíve megkeseredett. Mert a fa nagy kincs, a legapróbb gallya is a Barkanból kell hozni. a város mindennapi tüzelője a trágya, tengeri fű és halcsont szárított keveréke.

A szűkszavú Tarid félvállról elmondta Pehnemernek, hogy az idén egyetlen marhát sem hajtottak Bitámiba. Nemcsak mert Avana közelebb van, hanem mert Dsuba azt üzente Demgalnak, hogy ha Bitámi barátságát kívánja, ne kereskedjék Avanával. Demgal pedig úgy gondolta, hogy neki ne parancsolgasson egyik nyomorult parti királyocska sem. Nem ringattuk azonban magunkat abban a hitben, hogy az elmaradt marhaszállítmány megrendíti Bitámi erejét – annál sokkal gazdagabb város volt –, vagy hogy a nauni király ezzel a tettével a mi szövetségesünk lett. A naunik ugyanolyan csendes gőggel viselkedtek, mint előző évben, és mindenki fellélegzett, mikor a tavalyinál kétszer több marhát hátrahagyva ellovagoltak a hegyek felé.

Azután még néhány hajó érkezett Gir-dinből, az egyetlen városból, amelyik nyugatra volt a parton Avanától, túl a Giszánu torkolatán. Ahogy Numda mondta, Gir-dint nem érdekelte a háború, szikes földjén csak csenevész olajfák senyvedtek, élnie kellett, és Avana volt hozzá a legközelebb. Megkapták az ezüstért és a szódáért mindazt, amit kértek – bár ebben az évben nem sok szükségünk volt egyikre sem –, és békén hazavitorláztak.

Tíz nap sem volt hátra Gurru idejéből, mikor még egy disbeli gálya kötött ki az öbölben. Kapitányától megtudtuk, hogy Dsuba és Ravak kibékültek. Ennek a gályának csakugyan szüksége volt vízre, és nagyon siettek, a kapitány aggódott, hogy nem ér már haza baj nélkül. Alighogy kievickélt a szorosból, minden vitorlát felhúzatott, az evezősöket is tovább dolgoztatta, a nagy gálya repülni látszott a tengeren.

Azután Esra első vihara végigsöpörte a partot, a hullámok megkezdték dühöngő ostromukat a parti sziklákon. Számunkra azonban éppen ez jelentette a biztonságot.

 

 

13.

 

A Viharisten idején jöttem rá, hogyan zárjam el az öblöt. Az igazság kedvéért meg kell mondanom, nem magamnak, hanem akaratán kívül Meduraninak köszönhettem.

A szabad halászok vezetője azért jött hozzám, hogy a Palota, az ősi szokás szerint, kárpótolja azokat az özvegyeket, akiknek férjük ottveszett több mint két éve azon a két halászbárkán. Medurani nem tagadta, hogy Tamizisz akkor nyomban kimérette nekik a raktárakból a szokásos mennyiségű olajat, borsót, rézkarikát, most azonban azzal érvelt, hogy az özvegyeknek ez csak férjük haláláért járt, az elveszett felszerelésért nem kaptak semmit. Pedig az is nagy érték, ha megvolna, fiaik azzal halászhatnának.

– És ugyanezt kérik, Isteni Uram, azok a halászok is – mondta –, akik ugyan hazatértek, de a nagy hálójuk ottveszett.

Nem sok meggyőződéssel hallgattam Meduranit. Ha igaza van, miért ennyi idő után hozakodik vele elő? A halász megsejthetett valamit, mert egyre ékesszólóbban magyarázott:

– Csónakot is nehéz újat készíteni, Isteni Uram, mert minden fát a Barkanból kell hozni, de a nagy háló még ennél is sokkal nagyobb gond. A hálókötők néha egy teljes évnegyedig dolgoznak rajta, míg végre a felső vezérkötél teljes hosszában elkészül a háló, és a vezérkötél is mekkora munka! Hiszen minden valamirevaló háló hossza legalább akkora, hogy el lehetne zárni vele az öböl bejáratát, és...

Nagyot kiáltottam:

– Mekkora?!

Meduranin rémületében úrrá lett a régi mozdulat, hasra vetette magát. Nem értette, hogy miért éppen a háló, illetve a vezérkötél hosszán háborodtam fel, mikor az csakugyan akkora. A hazugság máshol volt a történetben. De engem már nem érdekelt, jogos-e a kártérítés az özvegyeknek vagy sem. Dühös voltam, még dühösebb, mint mikor a bőrvértet megtaláltam a Fegyverek Házában. Ennek a ravasz halásznak a locsogása kell, hogy rájöjjek a megoldásra?

– Isteni Uram – hebegte Medurani –, az a háló valóban akkora volt! Nézz végig minden bárkát a parton! Ha a nyílt tengerre megy halászni, egy sem visz magával kisebbet.

– Kelj fel, Medurani, és járj békével! – mondtam oda se figyelve. Már azon törtem a fejein, van-e elég bronz Avanában, hogy a belőle készített lánc átérje a szoros kapuját. – Szólj Tamizisznak, adja ki az özvegyeknek és a halászoknak, ami jár!

Otthagytam a bambán álldogáló halászt, lerohantam a lépcsőkön, egész a szorosig futottam. Nem volt bölcs dolog, mert mire odaértem, úgy éreztem, a szívem kiugrik a bordáim közül. Levegő után kapkodva leültem az egyik kőtömbre, amit már a mellvéd részeként vontattak idáig, és szememmel a távolságot mértem. Numda utánam szaladt; aki a városból látott, mind azt gondolta, valami nagy baj készül.

– Hívj ide négy-öt csónakot, Numda – lihegtem –, és hozzanak magukkal zsinórt vagy kötelet, mindegy, csak hosszú legyen!

Nemcsak a szélességét mértem le, hanem gondosan megkerestem azt a két helyet, ahol a sziklák elég szilárdak, hogy elbírják a lánc súlyát. Egyik végén erős kapcsokkal kell rögzíteni a kőbe, a másikon valami csigaszerkezet lesz, amire a láncot felcsavarjuk. Természetesen jóval hosszabbat kell készíteni a szoros szélességénél, hogy mélyen a víz alatt lógjon, ne zavarja a mi hajóinkat. És akkor sem szükséges, hogy a víz fölé kerüljön, amikor az lesz a feladata, hogy feltartóztassa Ravak hajóit.

Visszaballagtunk Numdával a Palotába, és közben elmondtam, mit akarok. Csak azt nem tudtuk, lesz-e hozzá elég bronzunk. Nem volt nagy munka kiszámolni, egy órával később már tudtam.

Magam sem tudom, miért, de babonásan őrizgettem azt a pár jegyzetblokkot, amit Andrejtől kaptam, ezért már régen rászoktam, hogy én is puha agyagtáblára véssem azt a keveset, amit nem bízhattam a Palota írnokaira, mert nem értették volna, hogy mit akarok. Ott ültem a számokkal teleírt agyagtáblák között, az utolsót, amin a végeredmény volt, a kezemben szorongattam. Nincs elég bronz! Elátkoztam Avana alapító ősét, a szent Vaspana királyt, miért itt dobta ki bárkája horgonyát, ahol nincs semmiféle használható érc. Alumínium ugyan van – gondoltam keserűen –, itt tartom a kezemben, itt van körülöttem az agyagtáblákban, földi technikával tonnaszám termelhetném ki a dombok rétegeiből! De ettől csak szomorúbb lettem. Rég leszámoltam már a „földi technikával”, nem akartam megfoghatatlan ábrándképek után futkosni. Mégis mindig eszembe jutott, ha a lehetetlennel birkóztam.

Valahogy meg kell oldani!

Egy korsó vízért kiáltottam, kiittam, azután új agyagtáblát vettem a kezembe; és még egyszer végigszámoltam az összes lehetőségeket. Egy fél óra múlva nagyot sóhajtva megráztam a kis királyi aranycsengőt – az arany hangja határozottan gúnyos volt: „engem hiába olvasztanál be” –, és a belépő testőrt elküldtem, hogy kerítse elő Inimmát.

 

 

14.

 

Éberen aludtam, valaki az ajtóban köhintett, fölriadtam.

– Te vagy, Pilagu?

– Igen, Isteni Uram. Jönnek!

Az ablakra néztem, a sötét égen még teljes pompájukban ragyogtak a csillagok, messze volt a hajnal. Pilagu mögött Upatu csoszogott, reszkető kezében táncolt a mécses, attól féltem, rögtön elejti.

– Oda tedd, Upatu – mutattam a díszes kis asztalkára a sarokban –, és menj, költsd fel Numdát. Senki más ne tudja, hogy Pilagu itt van! Azután gyere vissza Numdával, szükségem lesz rád.

Fölültem, és egyszerre éreztem, mennyire fáradt vagyok.

– Ülj le, Pilagu, és beszélj!

A hajós kimerült volt, piszkos ruhájából áradt az izzadság nehéz szaga.

– Alkonyatkor láttuk őket utoljára, Isteni Uram. Vizet vettek azon a helyen, amit a hajósok Fekete Forrásnak neveznek, mert ott sötétebb a sziklák színe, mint másutt. Onnan Avanáig már sehol nem találnak vizet.

– Mikor érnek ide?

– Legkésőbb délben. Egyenletes, jó szelük van, az hozott bennünket is, csak mi egész éjjel eveztünk hozzá. De ők ezen az éjszakán nem eveznek, pihenten akarnak ideérni. A nap harmadik órája előtt nem lesznek a szorosban.

Pilagu természetesen az avanai kettős órában számolt. A harmadik óra kezdete reggel tíz.

– Hány hajót láttál?

– Tízszer tizenkettőt bizonyosan, de kétszer-háromszor tizenkettővel még több lehet. A nap lebukott közben, sötét lett.

– Észrevettek téged?

– Nem, mert a nap a hátam mögött volt. A vitorlákat leeresztettük, nappal szemben a csupasz árbocot meglátni szerencse kell. Ha észrevesznek, egy-két hajó bizonyosan utánunk ered, de mind az öböl körül tolongott, amelyik a Fekete Forrást rejti. Ezért nem tudtam foglyot sem hozni, Isteni Uram.

Mielőtt elindult, fogadkozott, hogy mindenképpen szerez néhányat, akiktől sok mindent megtudhattunk volna, de én féltettem egy ilyen kalandtól. Örültem, hogy nem kísérelt meg semmilyen őrültséget.

Upatu visszajött Numdával, és csendben hallgatták Pilagut.

– Hatvan Bitámiból való hajót formájáról felismertem, és láttam sok kisebb gályát is, amilyet Hemtiben és Naratban építenek. Dsuba és Ravak királyi hajóit hiába kerestem, bizonyára az öbölben voltak.

– Egy-egy hajón hány embert számoltál?

– Ahhoz messze voltam, Isteni Uram, mert Te megtiltottad, hogy harcoljak velük.

Szemrehányás csendült a hangjában, de nem törődtem vele. Ma még harcolhat eleget.

– Látott valaki most a városban, mikor kikötöttél?

– Csak az őrök. Az embereim, ahogy parancsoltad, Isteni Uram, velem jöttek a Palotába.

– Így akartam. Ételt-italt kapjanak, és pihenjenek itt veled együtt! Upatu majd megmutatja, hol. Az ajtó elé őrök álljanak, és aki kiabál vagy fecseg, meghal! Senki sem tudhatja meg, hogy ma ideérnek, csak majd ha én akarom. Te is fejeddel felelsz, Upatu! Egyetlen ember sem ébredhet hamarabb a városban, mint máskor! Nem akarom, hogy máris úgy reszkessenek, mint te. Vezesd Pilagut!

– Így lesz, Isteni Uram!

Numdához fordultam. Nyugodtnak látszott, csak a szemében égett várakozás.

– Lesz időnk felkészülni, Numda?

– Lesz, Isteni Uram!

– A te munkádhoz is?

– Az emberek álmukban is tudják, hogy kinek melyik fát kell kivágni, hányan emelik, és ott a sziklákon melyik lyukba dugják. A napkelte utáni első óra végén akkor is készen leszünk, ha csak világosban kezdjük el.

– Akkor kezdjék csak napkelte után, nehogy felriadjon a város. Most hozd ide Inimmát és Mesdut!

Elment, és én a fürdőfülkébe léptem. A hideg víz először fájt, azután jóleső meleg öntötte el a testem, nem éreztem azt az ólmos fáradtságot. Mire a gyapjúkendőkkel szárazra dörzsöltem magam, már vártak rám.

Nem kellett agyagtáblát elővenni, rég a fejükbe vésték a legapróbb részletet is. Az egész elmúlt évnegyed, Nanur ideje, az örökös ismétlésé volt, a vége felé Inimmának már nem volt miért ordítani, karjának egy mozdulatára, távoli kürtszóra egy emberként engedelmeskedett mindenki. Ennek ellenére nem volt okunk elbizakodottnak lenni. Ha hajónként csak ötven fegyverest számolunk, minden emberünkre négy-öt támadó jut. Ezt is elmondtam nekik, de Inimma legyintett, látszott rajta, ez élete legboldogabb reggele.

Bár még nagyon sok tennivalónk volt, emlékszem, lassabban telt ez a reggel, mint az elmúlt másfél év.

Még egyszer a szájába rágtam Pilagunak, hogy hajóival nem mozdulhat az öböl közepéről. Szomorú arccal hallgatta, láttam rajta, sokára bocsátja csak meg Numdának és nekem, hogy embereivel együtt a harc tétlen szemlélőivé alacsonyítottuk. Nem értette meg, ha hajóira mégis sor kerül, az már egész tervünk összeomlását jelenti.

A parton minden ember a mellvédek mögött a helyén ült és hallgatott. Több mint hetven napig gyakoroltatta velük Inimma ezt az ülést és hallgatást, akkoriban ordított úgy, hogy a veteránok ma is emlegetik. Harminc embert, akiket valami miatt köhögés kínzott, visszazavart a városba, a többinek pedig megígérte, hogy személyesen döfi át annak a torkát, aki csak egy szót mer kiejteni a száján. A csenden a háború, de legalábbis az első nap egész sikere múlhatott.

Numda és emberei elkészültek, a szoros öböl felőli kapujára alig ismertem rá. Két oldalán, egymással szemben sűrű kis erdő zöldellt, a legalsó gallyak majdnem a hullámokig értek. Közöttük parttól partig sötét óriáskígyó derengett a víz alatt, láncok és kötelek vastag fonadéka.

Falánk óriáskígyó. Elnyelte Inimma páncélosainak bronzát, a raktárak érctartalékát, a Palota minden fölösleges, beolvasztható edényét és sok-sok nap fáradságos, nehéz munkáját, kovácsok lihegését, kötélverők izzadó feszülését és utoljára a halászok aggodalmas erőlködését, míg végre kinyúlt itt, lustán és alattomosan. Hajnalban még átengedte maga fölött Pilagut és legényeit, de azóta a csigák megemelték roppant testét, több hajó nem úszhat az öbölbe, míg csak lomhán újra a sötét mélységbe nem merül. Nanur idejének legelején született, és vigyáztam, hogy a városbelieken kívül senki ne tudjon létezéséről. Megparancsoltam, ha idegen hajó jön Gurru idején, valamilyen okkal Pilagu még a tengeren tartóztassa fel, de egy sem jött, a háborútól visszhangzott az egész part, a kereskedők messze elkerülték Avanát. Aki pedig félt a városban, azt még a tavasszal elzavartam, nem vihették hírét, miért kalapál láncot Avana minden kovácsa. Azt sem akartam, hogy Dsuba hajósai lássák, mi nem engedi őket tovább, ezért takarták a parton guggoló csigaszerkezetet a frissen vágott fák, ezért hordattam bőrtömlőkben agyagos vizet a lombok alá. De ennek még nem jött el az ideje.

– A tömlőket csak akkor vágasd fel, Numda, ha mondom! Minél később, annál jobb!

Numdától Ordsuhoz mentem, a szoros külső kapujához. Húsz legjobb íjászával a széles mellvéd mögött lapult. Itt nem kellett suttogni, a hullámok robaja körülfonta a sziklákat, a tenger felől fújó szél még a kövek menedékében is szikrázva pattogtatta az agyagkosarakban izzó faszenet. A nauni olyan arccal nézte a bűvölően kék tenger játékát, mintha egész életében mást se látott volna. Szumurri, Pilagu legjobb szemű fiatal hajósa azonban nyugtalanul fürkészte az üres látóhatárt.

– Amint Szumurri jelt ad, hasaljatok le, és várjátok a kürtszót, akármilyen sokára is halljátok csak meg! Hamarabb egyetlen ember sem kelhet fel!

– Én maradjak itt azután is, Isteni Uram, hogy a hajókat megláttam? – kérdezte Szumurri.

– Nem. Senki nem fog gyanút, ha egy embert lát a parton szaladni, de azért lapulj mindig a sziklák árnyékába, még ha ezért később is érsz hozzám. A láncnál megtalálsz, az ágak alatt. Csak akkor rohanj, ha látod, hogy a betömött szoros felé is megy hajó.

– Igen, Isteni Uram.

Visszafelé Inimmával találkoztam, aki tizenöt lépésenként elismételte utolsó intelmeit.

– Amíg a kürtszót meg nem halljátok, laposan feküdjetek, mint döglött hal a homokon! Aki egyet szól vagy köhög, meghal, és én utána megyek Nanur alvilágába is – mert oda kerül a kutya –, és az árnyát is szétszaggatom! A kürtszó után majd ordíthattok, ahogy a torkotokon kifér. Csak nyilazni, dárdát hajítani ne felejtsetek el közben! Kardot nem dobtok! Akinek estére hiányzik a kardja, az jobban teszi, ha a tengerbe ugrik, mert az én kezem között kínosabban hal meg!

Az emberek vigyorogtak, de szólni egy se mert. A szoros szemközti partján Mesdu is hasonló tanácsokkal látta el katonáit, bár a fogalmazásnak ez a zamata nála bizonyára hiányzott.

Behúzódtam Numdával a lombok alá, ahol Inimma válogatott legényei rejtőztek. Nekik nem kellett semmiféle parancs, az elmúlt év kísértetiesen hasonlóvá formálta őket vezérükhöz. Ezek a bőrvértes, szikár emberek voltak egykor a nagyhangú, csillogó páncélban páváskodó, deli legények? Csendben feküdtek, tenyerük néha végigsimította nehéz, kétélű kardjukat. Félig lehunyt pilláik mögött a ragadozók közönnyé álcázott ébersége villogott.

A nap sugarai egyre merőlegesebben döfték át a szoros vizét, az óriáskígyó az átlátszó vízben szürkére világosodott, a levelek között állt a levegő. Most fordul a nap második órája a harmadikba, földi idő szerint tíz óra. Ugyanilyen szép lehet a szeptemberi ragyogás a görög szigeteken – gondoltam –, ahol soha nem jártam. De ha valahol hiba csúszott a számításomba, már itt se sokfelé mehetek. Mióta Avanába értem, ki se mozdultam a városból, és mint fogoly sem látom Beliszut vagy Bitámit. A kínpad itt áll majd a Palota előtti nagy téren. Vagy a kikötőben? Ott még többen végignézhetik a látványosságot. Nem is tudják, milyen páratlan a maga nemében: Gregor Man, a földtani tudományok doktora, aki több mint két évig bitorolta Avana királyi székét...

Fölnevettem, Numda ijedten nézett rám. Nem magyarázhattam meg, úgyse értette volna. De neked is jobb, Gregor, ha békén hagyod az egykori geológust és űrhajóst. Ma csak Avana királya lehetsz. Még ma.

Halk lépésekkel Szumurri ereszkedett hozzánk a meredekről.

– Láttam őket, Isteni Uram! Megvártam, míg az utolsó is elhaladt a betömött szoros előtt, egy se fordult be oda!

– Hol vannak?

– A szél erősebb, mint reggel volt, az első most úszik be a kapun!

– A tömlőket, Numda! Gyorsan! Nagyon gyorsan!

Szumurri pontosan azt tette, amit kívántam, csak arra nem gondoltunk, hogy a szél erősödhet.

Kinéztem a lombok alól, az emberek már hasaltak a mellvédek mögött. Az volt a parancs, hogy mindenki a tenger felőli szomszédját figyelje, és ha az lehasal, tegyen úgy ő is. A vízbe nyúló ágak alól az agyagos víz piszkossárga foltja gyorsan terjedt a hullámokon. Az óriáskígyó eltűnt alatta, vastag teste a szoros egész szélességében láthatatlanná vált.

Egy évszázad telt el, míg végre az első hajó lógó vitorlákkal előbukkant a szoros kanyarulatából. Csak az evezősök dolgoztak.

– Beliszui – suttogta Numda.

Kapitánya pillantásra sem méltatta a szoros két oldalát, előrefigyelt az öböl felé. Mikor meglátta Pilagu hajóit, hátrakiáltott, az evezés abbamaradt, a hajót csak a lendület vitte előre. Mögötte kibukkant a többi, ezek már bitámiak voltak, nagyobb, testesebb alkotmányok. Egyik sem evezett, látszott, még a szorosban fölzárkóznak, hogy utána egyszerre vessék magukat Pilagura.

A beliszui bárka végre egy vonalba ért velünk. Lomhán siklott, mégis akkorát zökkent, hogy a kapitány a mellvédnek esett, kis híján átbukott rajta. Közel volt, tisztán láttuk, hogyan sápad, majd vörösödik el a meglepetéstől, a haragtól. Ordított valamit, és az egyik hajóslegény hosszú csáklyával a kezében odafutott. Míg az agyagtól sárga hullámokat kavarták, eszembe villant a látvány képtelensége, úgy néztem őket, mint távoli gyermekkoromban otthon a Földön egy kalandos filmet. A csáklyával hamar megtalálták a láncot, de tanácstalan arcukról leolvashattuk, még nem tudják, mi tartotta fel őket.

Lassan a többi hajó is odaért, azok is csáklyázni kezdtek, a kapitányok izgatottan kiabáltak egymásnak. A legszélső gálya tíz méterre sem volt tőlünk, az evezősök a nehéz lapátok nyelére hajolva pihentek, fejük kíváncsian forgott erre-arra. Lehetetlennek tűnt, hogy nem, vesznek észre bennünket, de a lombok fedezéke a vakító napfényben tökéletes volt.

Numda megérintette a karom – suttogni se mert –, és rám nézett. Ha félek, rábólintok, de még mindig nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy álom, káprázat vagy film, amit látok. A szoros megtelt gályákkal, evezők csapkodtak, árbocok imbolyogtak, mindenki futkosott, parancsolt, kiabált. Még vártam volna, de ekkor a második sor legszélső hajója felénk fordult. Három evezőcsapás, és orra a gallyak közé fúródik.

– Most, Numda!

Kegyetlen pontossággal, sűrítve pergett le mindaz, amit annyi időn át terveztünk. Nyilak felhője terült két oldalról a szorosra, ahogy pereme a hajókhoz ért, emberek buktak a vízbe, vágódtak hanyatt a bárkák deszkáin. A rémület szaggatott ordítása csapkodott a sziklák között. A képsor újra és újra megismétlődött, a nyílfelhő most már a hajókra tapadt, surrogó, csillogó hídként feszült a szoros fölött, és a hajókon a halálnak mindig ugyanazok a mozdulatai, széttárt karok, görcsbe merevült mozdulatok, rövid, kalimpáló zuhanás a bárkák alacsony pereméről a gyűrűző, felkavart, lassan halványvörösre színeződő vízbe.

Ordítani szerettem volna én is, felugrani, és megparancsolni, hogy hagyják abba. Mert más volt ez, iszonyúbb bárminél, amit valaha elképzeltem ezekről a percekről, az ujjam hegyéig rázott a szégyen, hogy ezt én gondoltam ki. És ugyanakkor tudtam, hogy tehetetlen vagyok, a sors kényszere legyőzette Avana királyával az egykori földi embert, végigjáratta velem az utat, amit magam mértem ki ezeknek az embereknek és magamnak.

– Kétszer hatvan! – kiáltotta felénk óráknak tűnő percek folyton ismétlődő borzalma után a legközelebbi íjász. A kürtös parancsot sem várva új jelzést fújt. Hiába – gondoltam keserűen –, én vertem a fejükbe ilyen alaposan. Százhúsz lövés erőfeszítése után pihenni kell. De ekkorra a hajókon legfeljebb minden negyedik ember maradt sértetlen.

A part bokrai szétváltak, mintha a sziklák leráznák magukról az idegen díszt, és Inimma legényei a vízbe gázolva, a vállukon vitt pallók bronzhorgait a bárkák peremébe vágták.

Némán rohantak a hajókra – Inimma ezeket, akiket a legtöbbre becsült, még az ordításról is leszoktatta –, végsőkig kidolgozott, lecsiszolt mozdulataik furcsán lassúnak tűntek ellenfeleik kétségbeesett kapkodásához képest. Pontos és gyors munkát végeztek, minden emberre előre kiosztott szereppel. A bárka tatján még ellenállt néhány harcos, mikor a közepén már őrök álltak a zsákmányolt fegyverek mellett, és a hajó orráról a foglyokat a pallókra terelte az a négy-öt ember, akik több mint két évnegyede tudták, hogy ez lesz a dolguk. A parti íjászok csak azt figyelték, nehogy valamelyik szomszédos bárkáról váratlan támadás vagy messziről dobott dárda érje a hajóról hajóra haladó legényeket. Ilyenkor egyszerre tucatnyi pontosan célzott vessző suhant, a támadók csoportja meghátrált, a dárdát dobó kar lendületét megtörték a harcosba fúródó nyilak.

A bárkák hátrálni próbáltak – megfordulni nem volt hely, olyan szorosan voltak –, és egymásra torlódtak. Sokan úszva a partok felé menekültek, ahol a legalsó mellvéd mögött Mesdu dárdásai várták őket. Aki még harcra gondolt, az örökre elmerült, a többit a partra húzták, és a rémülettől vacogó embereket fegyveresek kísérték hátra, a sziklahát kopár tetejére.

Inimma már a harmadik sor középső hajójára ugrott, mikor a palló megbillent mögötte, a vízbe esett, és ő eltűnt a rárohanó bitámi harcosok között. Vége – gondoltam, de a legények egy része a palló után kapott, a többiek pedig megmutatták, hogy semmit nem tanultak hiába mesterüktől. Nehéz kardok szelték át a levegőt, és a bitámi harcosok gyűrűje szétpattant. Inimma egy pillanatig tántorogva állt a hirtelen támadt tisztás közepén, azután nekiugrott a támadóknak.

Ekkor éreztem meg a füstöt, és mikor fölnéztem, láttam a szoros teljes szélességében a kékesszürke fátylat. A part tetejéig szaladtam Numdával és a kürtössel, ott toppant elénk lihegve Ordsu egyik legénye.

– Öt hajót gyújtottunk föl a szoros kapujában, Isteni Uram! A lángot a szél befelé hajtja, már másik négy is ég! Egyetlen hajó sem tud többé kijönni a szorosból!

– Megadjuk a jelet Inimmának, Isteni Uram? – kérdezte Numda. Ebben a pillanatban gyűlöltem meg végképp saját tervszerűségemet, ezúttal azonban igazságtalanul. A kürtszó a vérengzés végét jelentette volna. De minden annyira pontosan úgy történt, ahogyan elgondoltuk, hogy ebben a kegyelemben is volt már valami embertelen.

– Add!

Féltem, hogy Inimma nem akarja meghallani a kürtöt, de azonnal engedelmeskedett. Fölmászott annak a hajónak az árbocára, melyet éppen elfoglalt legényeivel, és kardját lengetve kiabálni kezdett azon a keverék nyelven, amit mindenki értett valamennyire az egész partvidéken:

– Nézzetek hátra! Nézzetek hátra! Ott égnek a hajóitok! A vitorlákba belekap a láng, és mindannyian elevenen megsültök! Elölről itt vagyok én, Inimma, az embereimmel, akik közül még egyet sem tudtatok megölni! Melyiket választjátok? A tüzet vagy Inimmát? Aki leteszi a fegyvert, békét kap, aki nem, meghal!

– Aki tovább harcol, meghal! – ismételték Inimma kiáltását az íjászok végig a parton. Régen kibújtak a sziklák mögül – senkinek nem volt ideje a hajókról akár egyetlen dárdát hajítani rájuk –, a mellvédek tetején álltak. A kezükben feszülő íjakban ott lapult a suhanó halál. A szoros elcsendesedett, csak a sebesültek nyögése hallatszott, és messziről, a szoros kanyarulatán túlról a tűz ropogásába burkolt rémült kiáltások. A füst egyre sűrűsödő hullámokban áradt a tenger felől.

– Aki leteszi a fegyvert, békét kap! – rikoltotta Inimma. – Fegyvereket lerakni a hajó közepére! Gyülekező a hajó két végén! – Már parancsolt, akár a saját embereinek. – Aki tőrt rejt a ruhája alá, azzal hasítom ki a szívét!

Lecsúszott az árbocról, kardját a deszkába döfte, és úgy sétált a szomszédos hajó fegyveresei felé, mintha Avana gyakorlóterén szedné ráncba a félénk, ügyetlen újoncokat.

– Mire vártok?! – Fellépett a palánkra, egy könnyű ugrás, és a másik hajón volt. Az emberek babonás félelemmel hátráltak előle. Számomra is nagyobb varázslat volt ez Kagiru vagy Ravak minden csodatetténél. Mégiscsak fegyver van a kezükben, és mire végezne velük a bosszú, Inimma halott. – Megmondtam, hogy a fegyvereket a hajó közepére rakjátok! Add ide azt a kardot!

Olyan természetes mozdulattal nyúlt érte, hogy a szálas bitámi katona, akinek a válláig sem ért, zavartan engedelmeskedett. A kard Inimma kezéből a fegyveresek feje fölött a bárka közepére repült, rezegve állt bele az árbocba.

– Úgy! Rakjátok köréje a többit!

Megfordult, nem törődve azzal, hogy egyszerre tízen döfhetnek a bordái közé, és a másik hajón hagyott legényeire förmedt:

– Pallót! Lusták! Arra vártok, hogy ugráljak?

Ilyen volt Inimma, és titkát soha nem tudtam megfejteni, azok közé kell sorolnom, melyeket ma sem értek ezen a földön. Az órámra néztem. A Parti Nép kettős órájának alig a fele múlt el. Ha akarnám, ma délben is ott állhatnék Gurru templomában az obeliszk mellett. Összerázkódtam. Pár nap híján két évig készültünk erre az egy órára.

Ordsu nem tehetett arról, hogy nem ismert mást egykori hazáján és Avanán kívül, húsz legényét is úgy válogattuk össze, hogy a legjobb íjászok legyenek vele, csupa jó szemű, a kölyöksorból alig kinőtt fiatal. A parancsot, hogy az első kürtszóra égő nyilakkal azokat a hajókat gyújtsák fel, melyek éppen akkor úsznak át a szoros kapuján, pontosan végrehajtották. Egyikőjük sem tudta, hogy az első három hajó között ott lángol Beliszu és Bitámi királyi bárkája. Nem értették, miért evez a többi bárka, ahelyett hogy menekülne, az égő hajókhoz, nem törődve azzal, hogy így gyújtónyilak nélkül is lángra lobbannak. De nemigen töprengtek ezen, nehéz helyzetben voltak. Ennek a csoportnak a védelmére már nem jutott Mesdu dárdásaiból. Tudták, hogy a kézitusában alulmaradnának, ezért mindenkit lenyilaztak, aki megpróbált felkapaszkodni a partra.

Mire odaértem, csak néhány üszkös deszka úszott a vízen, Dsuba elpusztult, mert óvatos volt, és Ravak magával vitte a titkot, hogy ki is volt valójában az az ember, aki Mazunak nevezte magát.

A száznegyven-valahány hajónak több mint a fele még a nyílt tengeren volt, mégsem gondoltak arra, hogy újra támadjanak. Vezér nélkül maradtak – Anaim, Hemti és Narat nem küldött hajóival királyi embert –, és túlságosan kegyetlen volt az, amit láttak. Egy se közeledett a szoros kapuja felé. Az erős szélben a sziklafal tövében visszacsapó hullámzás nehéz próbára tette őket, a kormányos pillanatnyi tétovázása, egyetlen rosszul kiszámított forduló, és a hullámok menthetetlenül a sziklákhoz vágják a hajót. Nagyon igyekeztek, hogy minél messzebb kerüljenek. Kievickéltek a partnál kavargó áramlatokból – az erős hullámverésben nem sokat ért az evezés –, és kelet felé fordultak. Egy darabig aggódtam, hogy bekanyarodnak az Új öböl eltömött szorosába, Ordsu és íjászai indultak, hogy az elsőket ott is felgyújtsák, de egy sem tért jobbra. Lassan túljutottak azon a sziklafokon, ami lezárja a kilátást, és eltűntek mögötte. A többi, ahogy tudta, követte az elsőket, szétterülve, mint a kéz ujjai, hasították a vizet egyre távolodva.

Ekkor értettem meg igazán, hogy győztünk. Hiába tudtam, hogy ezerszer rosszabb sors várt volna a város népére, ha elveszítjük a háborút, több volt bennem a szomorúság, mint az öröm. A halottakra gondoltam, akiknek mások hatalomvágya miatt kellett elpusztulni, a sebesültekre, azokra, akik életük végéig nyomorékon cipelik majd ennek a napnak az emlékét.

 

 

15.

 

A győzelmet követő nap éjszakáján eltöröltem a rabszolgaságot. Ezzel hosszú időre elveszítettem embereim bizalmát, a város gazdasági élete pedig megrendült, évekbe telt, míg a rend – az új rend – tökéletesen működött. Az idősebbek – mert mindig egyszerűbb kifogásolni valamit a jelenben, mint beismerni a hibáit annak, ami egykor történt – sokáig sóhajtozva emlegették a régi szép időket, anélkül hogy pontosan meg tudták volna magyarázni, mi az, amit visszakívánnak. Avanában nem volt sok rabszolga, mert csak a háborúkban vagy a kalózkodás során ejtett foglyok lehettek azok, gyermekeik – ha ugyan születtek – már szabadok voltak. Nyomorúságban éltek, sohasem kaptak eleget enni, szállásuk szűkös és mocskos volt, betegségek tanyája. A felügyelők még annyira sem tartották őket, mint az igavonó ökröket, mert azokból még kevesebb volt. Rövid évek alatt elsorvadtak, pótlásuk mindig megújuló gondot jelentett a város királyainak. Tarkumi időről időre hajtóvadászatot rendezett a hegyek között egykori testvéreire, mert talán a fakitermelés nehéz munkájában dőltek ki a leghamarabb a rabszolgák. A kőfejtő munkásai nagyrészt a város bűnözői közül kerültek ki, és Tamizisz rendszeresen vásárolt erős rabokat az öbölbe betérő idegen hajók kapitányaitól. Dis hajósai hozták a legtöbbet, ők minden őszön végigrabolták a partvidéket.

Az arcom égett, valahányszor láttam őket, vagy eszembe jutottak, de eddig nem segíthettem rajtuk. A rabszolga a legyőzött városban is az marad, legfeljebb mi is – már aki nem a kínpadon végzi – melléjük kerülünk a kőfejtőbe vagy a favágók közé. Ezt a háborút érettük is meg kellett nyerni, ha erre rajtam kívül más nem is gondolt.

Több mint kétezer foglyunk volt. A zsákmányolt hajókon alig találtunk élelmet – a támadók arra számítottak, hogy Avana éléskamráiból lakmároznak majd –, így napok kérdése volt, hogy győztesek és legyőzöttek együtt éheznek.

Türelmesen végighallgattam a főemberek hol óvatos, hol kétségbeesett és mindvégig fogcsikorgatva is tiszteletteljes ellenvetéseit, de nem engedtem abból, amit kimondtam. Végre is semmit sem tehettek, győztes király voltam, ha azt parancsolom, hogy ott a trónteremben a szemem láttára vágják el a saját torkukat, engedelmeskedniük kellett volna.

Már hajnalodott, mikor Talil agyagtáblákra karcolta a döntéseket, melyekkel Numdán és Tamiziszon kívül még akkor sem értett egyet senki: a kőfejtőben és az erdőkben, a súlyos bűnözőket leszámítva, csak önként jelentkező emberek dolgozhatnak, élelmezésük és fizetésük a Palota kincstárából a felügyelők kötelessége. Tamizisz továbbra is vásárolhat foglyokat a hajókról – erre persze jó ideig semmi szükség –, de azok is szabad emberek lesznek, akár az Avanában születettek.

Ha csak ennyi az új törvény, a fejetlenség az éhségnél is hamarabb végez a várossal. Ezért azt is fel kellett jegyeznie Talilnak, hogy senki nem élhet munka nélkül a városban. Minden embernek – ha nem a Palotának dolgozik – a földművelők, halászok vagy a különböző mesterségek rendjéhez kell tartoznia. Az egyes felügyelők ugyan szabadon dönthetnek, hogy kit fogadnak fel, de mindegyik felel embereinek viselt dolgaiért és ellátásukért is. A hadifoglyok közül bárki Avanában maradhat, ha ez a szándéka, és valamelyik felügyelő emberei közé sorolja, a többi pedig három nap múlva elhagyja a várost – a zsákmányolt hajókon. Numda dolga úgy elosztani a hajókon a foglyokat, hogy mindegyik hazajusson.

– Isteni Uram! – jajdult fel Pilagu, akinek több mint ötven nagy bárkát sikerült megmentenie a tűztől. – Ha már úgy döntöttél, hogy szabadon engeded őket, miért nem gyalogolhatnak azok a kutyák a saját városukig? Azok a szép, drága hajók...

Én is tudtam, hogy ennyi hajóval – Dist leszámítva – a város egy csapásra a legerősebb tengeri hatalom lehetne – ha ennyi hajóhoz erőszak és korbács nélkül csupa olyan hűséges és ügyes hajósom lenne, mint Pilagu és legényei. Ezért nem sajnáltam a hajókat. És még valamiért.

– Nem vagyok gyilkos, Pilagu! – mondtam. – Te is tudod, jobban, mint én, mert itt születtél, hogy mi lenne a sorsuk, ha szélnek eresztjük őket a parton. Hány napig bolyongnának étlen-szomjan? Hányan érnének haza?

– De ha hajót adsz nekik, Isteni Uram, összeszedik magukat, és újra ellenünk jönnek! – Pilagu azt hitte, kimondta a legdöntőbb érvet.

Mielőtt válaszolhattam volna. Inimma felnevetett. Egy szót sem szólt, csak nevetett, és Ordsu arcán is átsuhant egy apró, kegyetlen mosoly. Úgy álltak a trónszék két oldalán, mint a halál angyalai.

Pilagu nem vitatkozott tovább, és a foglyok nagyobbik fele harmadnap elvitorlázott a városból. Még valami élelmet is tudtunk nekik adni. Majdnem nyolcszázan maradtak, mindegyiknek előttem kellett kijelentenie, hogy önszántából vállalja Avanát hazájának. A legtöbbje persze nem fogta fel, hogy miről van szó, annyira érthetetlen és szokatlan volt, hogy szabadon kell dönteniük a sorsukról. Leborultak, mormogtak valamit – Inimma és Talil tolmácsolt, mert akkor még nem értettem a Tenger Fiainak minden nyelvjárását –, azután gyorsan befurakodtak azok közé, akik már túlestek ezen a szertartáson. Később kevesebb baj volt velük, mint az Avanában születettekkel, nem kötötték őket a város hagyományai, hamar megértették az új rend lényegét.

Azokról, akik elhagyták a várost, még azon az őszön megtudtuk – mert először Gir-din, majd lassan a többi város kereskedőhajói is újra felkeresték a kikötőt –, hogy néhány hajó Dis fogságába esett, a többi azonban hazaért, és szétvitte győzelmünk hírét. Egyetlen parti város sem támadt többé Avanára.

Pilagu lassan megbékélt, mert könyörgésére bátyja úgy osztotta el a hazatérőket, hogy tizenöt hajó a városban maradhatott. Ez nekem sem volt ellenemre, mert az életükön kívül igazán nem akartam semmit sem ajándékozni azoknak, akik ha győznek, olyan kegyetlenséggel fosztják ki a várost, ahogyan az idők kezdete óta szokás ezen a földön. Azt is elhatároztam, hogy egyetlen gramm ércet sem engedek ki a városból. Megparancsoltam Pilagunak, hogy azoknak a hajóknak a horgonyláncát, melyeken a foglyok elhagyják a várost, cserélje ki kötelekre, egyetlen útra – akár Bitámiig, akár messzebb – az is megfelel. Évekre meg akartam szabadulni attól, hogy ki legyek szolgáltatva Dis malachitjának, és ami ezzel jár, a kapitányok pimaszkodásának, követelőzésének.

A zsákmányt a Palota előtti nagy térre hordattam, fegyvereket, pajzsokat, a hajókról leszedett láncokat, az elfogott vezérek díszruháit, ékszereit. Sok fegyvert változtatás nélkül használni tudtunk, ezek kiválogatását Mesdura bíztam. Ami beolvasztásra került, azt Tamizisz emberei lemérték, és külön rakták. Szerszámokat akartam kovácsolni belőlük, azt az ércmennyiséget is pótolni kellett, amit az öblöt elzáró lánc készítése felemésztett. Tamizisz az aranyat, ezüstöt, a drágaköves gyűrűket, sisakokat, edényeket vette számba. Nem tudom, hogy ha rábízom, milyen jövőt szán ezeknek a kincseknek, arra gondolt-e, hogy a Palota kincseskamrái örök időkre elnyelik őket, vagy gabonáért, más árukért cserébe majd lassan elvándorolnak onnan.

Nekem sem volt még határozott tervem, mit is kezdünk ezzel a váratlan nagy gazdagsággal, mikor Ordsu, aki Mesdunak segített, kezében egy késsel hozzám lépett. Ha gondos történetíró volnék, ettől a pillanattól kellene számolnom Avana történelmének új fejezetét.

A kés vasból volt.

– Látod, Isteni Uram, erről beszéltem, ez az a fém, a vas – mondta nauni nyelven a nevét, ami rövid idő alatt bűvös gyorsasággal terjedt el a Tenger Fiai között –, amiből a nauni kovácsok a nyilak hegyét készítik.

Látszott rajta, boldog, hogy bizonyíthatja, nem hazudott annak idején. Szédültem, mert megértettem, hogy mit jelent ez.

– Sok ilyen van nálatok?

– Minden harcosnak ebből van a kése meg a kardja. Az ügyes kovácsok vékonyán ezüsttel vonják be, mert hiába ez a legkeményebb valamennyi között, a nedvesség hamar tönkreteszi.

A fegyverek, pengék ezüstözése Avanában is szokásos volt, ezért nem gondolhattam arra, hogy a marhákat kísérő naunik késének ezüstje nem bronzot takar. Ezen is látszott, hogy valaha ezüst borította – ki tudja, mi a története, hogyan került valamelyik parti hajóshoz? –, a formája olyan volt, mint azoké, melyeket a naunik hordanak széles bőrövükbe dugva.

– Honnan szerzik a naunik a vasat? Más népektől kapják cserébe?

– Nem. Vannak olyan dombok...

– A Barkanban? – Biztosra vettem, hogy ott nem lehet semmilyen vasérc. Ordsu a fejét rázta.

– A puszta közepén, közelebb a Puru vizéhez, mint a Barkanhoz, van három vagy négy domb. Alacsonyak, tetejükre lóval egyetlen vágtában fel lehet nyargalni. Oldalukból a kovácsok legényei nehéz köveket fejtenek, abból lesz a vas. De hogy hogyan csinálják, az már a kovácsok titka.

A nauni kovácsok valóban mesterei voltak a vasművességnek, erről később magam is meggyőződtem. Faszénnel dolgoztak, kőszenet én sem találtam ezen a földrészen sehol.

Elvettem Ordsutól a kést, magamhoz szólítottam Numdát, és felmentem a Palotába, mert ott a sokasággal teli téren nem lehetett nyugodtan gondolkozni.

Vas, vas – mondogattam a nauni szót –, vas. Nem kardokra, páncélt lyukasztó nyílhegyekre, gyilkos csapású harci bárdokra gondoltam, hanem villogó baltákra, melyek könnyedén döntik le a Barkan legvastagabb tölgyeit, feszítővasakra a kőfejtők munkájához, nem csorbuló élű sarlókra, kapákra, késekre és diadalmas csengésű kalapácsokra, melyeknek ütései alatt szerszámok ezrei születnek majd, horgok, árak, vésők, kapcsok, fúrók és gyaluk.

Numda volt, aki annak idején a sókereskedést ajánlotta a naunikkal, mégis megrettent a, tervemtől. Úgy kereskedni a naunikkal, hogy évente csak egyszer látjuk őket, ezt az eredmény és a haszon elviselhetővé tette, mert Tuniék munkája jóformán semmibe se került, és sokat kaptunk érte. De szövetséget ajánlani a gőgös pusztai királynak, aki Dsubát is „királyocská”-nak nevezte, elküldve neki a hadizsákmány legértékesebb arany- és ezüstholmiját – ez több volt annál, amit első hallásra megemészthetett. A partvidéken az anyák engedetlen gyermekeiket a naunikkal ijesztgették, de még a felnőttek sem szívesen beszéltek róluk. Féltek kegyetlenségüktől, hallgatag, megközelíthetetlen lényüktől, még számolni sem úgy számoltak, mint a többi nép. Tudtam azt is, hogy Pehnemer korlátlan fensőbbségét a többi kereskedő fölött elsősorban azzal vívta ki, hogy közéjük merészkedett. Hiszen még Tarid, a kis alvezérecske is, aki csak arra jó, hogy pár száz marhát áthajtson a hegyeken, gőgösebb akármelyik parti város istenektől eredő papkirályánál.

– Elveszik a követségtől az aranyat, és rabszolgává teszik vagy legyilkolják őket – aggodalmaskodott Numda.

– Pehnemert sem gyilkolták le...

– Te sem bántod a pókot, Isteni Uram, míg a szoba sarkában szövi a hálóját, és a legyeket fogdossa, melyek a Te nyugalmadat zavarják. De ha a pók Téged ezért a barátjának tart, és a tányérodba ereszkedik, agyoncsapod.

Nevettem, elképzeltem Pehnemert mint pókot, ahogy legyeket fogdos, azután eszembe jutott valami, amire eddig nem gondoltam, és jókedvem elszállt.

– Akár elfogadja a szövetséget, akár nem, gazdag ajándékot kell küldenünk, Numda! Még többet, mint amennyit eddig szántam.

– De miért, Isteni Uram?

– Mivel győztünk, Numda? Milyen fegyverekkel?

Numda lehajtotta fejét. Ha egyszer meggyőződött arról, hogy mi a helyes, a következő pillanatban már teljes szívvel támogatta.

– Engedd, hogy én menjek, Isteni Uram! Úgyis csak olyan embereket küldhetsz, akik hisznek abban, amiért elindultak. Aki fél, annak zavarosak a gondolatai, Demgallal pedig nem lesz könnyű a megegyezés.

Elegem volt a hosszú vitákból, nem akartam erre is egy egész éjszakát rászánni, mint a rabszolgaság kérdésére. Másnap reggel elmondtam a főembereknek a követségről, amennyit szükségesnek tartottam, és nem kérdeztem meg, hogy kinek mi az ellenvetése. Nem mertek szólni, de láttam, mennyire sajnálják a kincseket.

Egyedül Ordsu véleménye érdekelt. A nauni hosszan töprengett, azután így felelt:

– Bizonyos, hogy Demgal haragos lesz, ha megtudja, milyen íjakkal győztünk. Márpedig tudomást szerez róla, mert a hír szétszalad, mint gondatlan pásztor tüzéből a láng a száraz fűben. De az is bizonyos, hogy az ajándék megörvendezteti. A naunik országa gazdag, aranyat, ezüstöt azonban sehol nem találni földjében.

– Tehát nem lesz a követeknek bántódásuk?

– Nem! Demgal egyetlen embere sem mer kezet emelni rájuk, amíg parancsot nem kap.

– Akkor a kereskedők miért félnek felkeresni a naunik földjét?

– A kereskedő nem királyi követ, Isteni Uram, és a naunik nem szeretik az idegeneket. Demgal nem adott soha parancsot, hogy a kereskedőket gyilkolják le, de arra sem, hogy szabadon járhatnak a törzsek legelőin. Az egyes vezéreknek pedig nagy hatalmuk van saját törzsük legelőin, nagyobb, mint maga Demgal szeretné. Ezért azt tanácsolom, Isteni Uram, ne küldd el addig az ajándékokat, míg Tarid meg nem érkezik a sóért. A, követség vele biztonságban kelhet át a hegyeken, egyetlen szálláshely vezére sem foghatja el őket.

– Ismered Taridot?

Ordsu arca megrándult.

– Ismertem, Isteni Uram. Jó harcos, de ostoba és hiú. Ha újra megismer, lehet, hogy odaát a hegyeken túl sok embert a cölöpökhöz kötnek, ahogy engem.

– Miért?

– Ne kívánd, Isteni Uram, hogy feleljek Neked. Én, a nauni, meghaltam már egyszer. Ha Tarid nem elég okos, hogy ezt megértse, először másokat dönt bajba, és majd egyszer elrepül az a nyíl is, amit a sors neki kovácsolt.

Nem akartam Ordsu titkát feszegetni, különösen most, hogy szükségünk volt a tanácsára.

– Ha így van, akkor miért mondhattad, hogy a követségnek nem lesz bántódása?

– Ha Tarid beleegyezik, hogy a követség hozzájuk csatlakozzon, akkor vigyáz is rájuk. Ha pedig meglát engem...

– Akarod, hogy ne lásson?

A nauni elgondolkozott.

– Ahhoz talán ostoba, hogy ne járjon el a szája, de a követség kísérése értékesebb számára, ha tudja, hogy élek, és itt vagyok.

Hogy mire gondolt, azt csak fél évvel később, a nauni nagytáborban értettem meg, és akkor egy pillanatra meggyűlöltem Ordsut, mert azt hittem, hálából, hogy megmentettem az életét, az enyémmel játszott lelkiismeretlenül.

Hamar eljött a reggel, mikor a már ismerős nagy kavarodással megérkeztek a naunik. Nem akartam idő előtt semmiféle bonyodalmat, ezért most sem láthattak egyetlen íjat sem, és hogy mit tudtak a győzelem részleteiről, nem kérdeztük tőlük. Megvártam, míg Mutabi átvette tőlük a marhákat, és mikor már csak a só felrakodása volt hátra, a negyedik napon üzentem, hogy este vendégül látom őket a Palotában. Inimmának meghagytam, hogy negyven legjobb fegyverese legyen a terem két oldalán, Ordsut pedig magam mellé állítottam.

Tarid és emberei beléptek – gondom volt rá, hogy Pehnemernek az a szolgája vezesse őket, aki legjobban értette a nyelvüket –, én pedig ülve maradtam, és intettem, hogy jöjjenek közelebb. Ordsu igazat mondott, Tarid ostoba volt. Emberei sokkal hamarabb ismerték fel Ordsut, mint ő. Máskor kifejezéstelen vonásaikra megdöbbenés és félelem ült, meglökték vezérüket, és a fülébe súgtak. Tarid rámeredt Ordsura, mintha kísértetet látna, és önkéntelen mozdulattal rövid, görbe kardjához kapott. Akkor még nem értettem a naunik nyelvét, utólag tudtam csak meg Pehnemer szolgájától, mit beszéltek.

– Hagyd a kardod, Tarid – mondta Ordsu csendesen –, senki nem akar bántani.

– Hogy lehetsz itt? – dadogta Tarid, – Hiszen meghaltál, a szálláshely kutyái játszottak a koponyáddal... vagy hazudott az a szolgalegény, akit Mandur a mi urunkhoz küldött?

– Igazat mondott, meghaltam. Nem vagyok többé nauni, az életem azoké, akik visszaadták nekem. Csak a nevem maradt, az is csak azért, mert Mandur gondatlan volt, és elárulta annak a kereskedőnek, aki ide hozott. Vigyázz hát, Tarid, hogy te se emlékezz másra, csak a nevemre, különben tudod, hogy sokan halnának meg érdemük szerint, de ártatlanul is. És arra is vigyázz, hogy mit mondasz, ha hazatérsz!

– Mi... mit mondjak?

– A legjobban teszed, ha hallgatsz! Csak arra kaptál parancsot, hogy hajtsd ide a marhákat, és vigyél értük cserébe sót...

Én akkor csak annyit láttam, hogy Ordsu nem úgy beszél Tariddal, mint egyenrangúval szokás, és hogy az alvezér ezt tűri, sőt egyre bizonytalanabb lesz. Ordsu egyenesen állt, szeme összeszűkült.

– Tedd, amit Avana királya kíván tőled, ellenkezés nélkül! És jól gondold meg, mit fecsegsz odahaza! Ordsu meghalt, ezt én mondom!

A tolmács később elmondta, hogy erre Tarid csak annyit felelt: „Úgy lesz, uram” – de fordítás nélkül is látni lehetett, mennyire megváltozott. Ellenkezés nélkül vállalta, hogy a követséget és az ajándékokat épségben kíséri a királyhoz, de legalábbis Mekridur szálláshelyéig, mert először a nagy hatalmú vezérnek kell elszámolnia a sóval. Mekridur tábora azonban útba esik, így a követség nem szenved késedelmet.

Ordsu engedélyt kért tőlem, hogy elmehessen, látszott rajta, nem szívesen van együtt egykori testvéreivel. Nagyon szerettem volna megtudni Taridtól, hogy kicsoda is Ordsu valójában, de úgy éreztem, becstelen dolog volna ilyesmit tenni a háta mögött. Ezért csak annyit kérdeztem tőle, most is vállalja-e, amit az előbb mondott, míg Ordsu itt volt. Erre visszatért a büszkesége, és kiabálni kezdett. A tolmács csak ennyit fordított:

– Azt mondja, Isteni Uram, hogy egy nauni soha nem vonja vissza azt, amit egyszer kimondott. A követségnek a hajaszála sem fog meggörbülni.

Beláttam, ha a jövőnk úgy alakul, ahogy én szeretném, sürgősen meg kell tanulnom a pusztai nép nyelvét.

A lakoma egyébként végig nyomott hangulatú volt. A naunik keveset ettek és ittak, pedig tudtam róluk, Pehnemer mondta, hogy a parti városok borát nagyon szeretik, mert náluk a föld nem termi meg a szőlőt. Tarid némán maga elé meredt. Csak egyszer szólalt meg, mikor megkérdezte, el tud-e készülni a követség két nap alatt, mert ő szeretne minél hamarabb indulni.

Nehezen váltam meg Numdától, előre éreztem, hogy távolléte zavart okoz majd a városban, de másra nem mertem bízni ezt az utat. Kísérőként a főemberek közül Mesdut kérte maga mellé, akiről mindketten tudtuk, hogy soha nem veszíti el a fejét, és nem mond egyetlen fölösleges szót sem. Indulásuk reggelén még egyszer egyedül maradtunk Numdával. Üzentem érte, hogy jöjjön a hálófülkébe, és a folyton kíváncsiskodó Upatut valamilyen ürüggyel a Palota másik szárnyába küldtem.

– Bízom benned, Numda, kiben is bízhatnék jobban? – mondtam. – Nem követelem tőled, hogy ennyit és ennyit érj el a nauni királynál. Békítsd meg mindenáron, és köss vele olyan szövetséget, amilyet te a legjobbnak ítélsz. Két dolog az, amiben nem engedhetsz. Nekünk ebben az egész szövetségben egyedül a vas fontos, mert nauni bőrök nélkül eddig is megvoltunk, jó darabig úgysem kell új vérteket készíteni. És Ordsut nem adjuk ki semmilyen áron!

– Tudom, Isteni Uram.

A karjára tettem a kezem. Nagyon szerettem, és újra elfogott a kételkedés, hogy nem oktalanság-e éppen őt küldeni.

– Féltelek, Numda. Hosszú és fáradságos út ez, még ha sikerül is. Mégis arra kérlek, egyetlen órát se időzz hiába a naunik között. Siessetek haza, hogy minél rövidebb legyen az én aggodalmas várakozásom!

– Sietünk, Isteni Uram!

Szerettem volna még mondani valamit – magam sem tudtam pontosan, hogy mit –, éreztem, hogy ezen az úton fordul meg Avana jövője, de ezt nehéz lett volna megfogalmazni.

– Óvjanak az istenek! – Tudtam, hogy Numda hite közelebb van az enyémhez, mint a papokéhoz, de jólesett a régi megszokott formula mögé bújtatni a meghatottságot. – És vezessenek vissza épségben!

– Úgy lesz, Isteni Uram!

 

 

16.

 

Numda és Mesdu elment Tariddal, és a napok futása egyszerre meglassult. Egyetlen ellenszere maradt csupán, a munka, és abból bár eddig is volt elég, most még többet akartam. A támadásig azért engedelmeskedtek nekem, mert csak bennem bízhattak, hogy megmenekülnek a szomszéd városok bosszújától; a győzelem után azonban napról napra látnom kellett, hogy egy győztes király sokszorosan több annál, amit valójában tett. Utólag abban, ami sikerült, már semmi része a szerencsének vagy az ellenfelek ostobaságának, minden cselekedetét látnoki képesség vezette, kifürkészte a sorsot és az istenek szándékát. Ezért azután szava nem csupán egyszerűen parancs, hanem kinyilatkoztatás, újabb része a megsejtett jövőnek. Örültem neki, mert segítségemre volt, hogy olyasmit is elhiggyenek nekem, amit értelemmel követni képtelenek voltak. Később eljött egy idő, mikor szégyelltem, hogy ez így van, és akkor módszeresen rombolni kezdtem ezt a hitet. Ostobaság volt, mert ha meg is változtathattam életüket, nem számoltam azzal, hogy nem tölthetek a fejükbe egy másfajta értékrendszert. Ma úgy látom, egyszerűen hiúság volt azt kívánnom, hogy a tudásomért tiszteljenek, úgy értve ezt a fogalmat, ahogy a Földön szoktuk. A nyelvüket megtanultam, de a gondolkodásukat csak jóval később értettem meg. Azon az őszön – és még hosszú éveken át – azonban még töretlen volt bennem a hit, hogy minden tettem javukat szolgálja, és örültem, hogy hatalmam is van a végrehajtáshoz.

Ott kezdtem el, ahol a város gazdasági egyensúlya a leggyengébb volt, a földművelésen. A föld nem volt rossz – az áldott éghajlat alatt minden megtermett –, csak kevés, és az is egyre fogyott. A parti erdőket már a városalapító ősök korában kiirtották, hogy hajókat készítsenek belőlük, az erdők helyén bátortalanul felcseperedő bozótost pedig évről évre kisebb területre szorították össze a szárazság időszakában mindent lelegelő nyájak és a lerágott száraz cserjéket felgyújtó pásztorok. Így azután a Viharisten idején tonnaszám hordta a tengerbe a meredek oldalakról a leszaladó víz a földet, egyre újabb és újabb helyeken bukkant elő a szikla. A város kertjei és veteményesei csak szűkösen adtak főzelékfélét és kölest, már Mazu idejében rendszeresen kellett cserélni olajbogyót és fazekasárut elsősorban Bitámival és azokkal a disbeli gályákkal, melyek a tenger túlsó partjáról, az aban birodalom kikötőiből hozták a kölest. Mazu, nem tudom miért, nem gondolt arra, hogy ezen változtasson, pedig elég hatalom volt a kezében, hogy ezt megtehesse. Tudtam, hogy Bitámiból kaphatnánk már a következő évben is kölest, mert az egész parton Avana fazekasai voltak a legügyesebbek, az itt préselt olaj a legfinomabb, és ismertem a kereskedőket, szerintük a háború és a harag csupán az istenektől eredő királyok kiváltsága. És valóban, még az őszön befutott az első hajó Bitámiból, fedélzetén Pehnemer ottani üzletbarátjával, Tirisszel. Kölest ugyan nem hozhatott, azt ott is felette a sok katona és hajós, amíg gyülekeztek, de az, hogy eljött, a békét és a bizalmat jelentette. Ettől azonban még nem oldódtak meg a holnap élelmezési nehézségei, a holnaputánnak pedig nem azt szántam, ami a háború előtt volt.

A halászoknak ígért új kikötő már rég készen volt, a zsákmányolt hajók pedig egy időre fölöslegessé tették a favágók munkáját. Több ember állt rendelkezésemre, mint eddig bárkinek a város története során, és ezt a lehetőséget nem akartam kihasználatlanul hagyni. Mindenki követ hordott és kosárban földet, még a szabad halászok egy részét is befogtam. Két dombot sikerült megmentenünk az esők érkezéséig, oldalaikon párhuzamos sorokban kövekből falakat rakattam, az így keletkezett árokba hordattam a földet, a víz nem moshatta ki többé onnan. Ettől kezdve gondom volt rá, hogy mikor más munkák kevéssé sürgettek, mindig annyi földet biztosítsak a városnak, amennyit csak lehet.

Ezen az őszön végleges renddé szilárdultak azok az intézkedések is, melyeket a háború szülte szükség hozott létre. Magamtól talán eszembe sem jutott volna, mert úgy gondoltam, hogy jó ideig semmilyen támadástól nem kell tartanunk, Inimma azonban egy napon elém állt, és néhány mondat után kiderült, hogy a vad vezér nemcsak verekedni tud. Mikor észrevettem, hogy a kezében egy csomó agyagtáblát tart, először nem akartam hinni a szememnek, de azután eszembe jutott, hogy míg Habamu és Gurru templomában egy szelídebb életre készült, megtanulhatta az írásjeleket. A szoros külső kapujában építsünk olyan őrtornyot – mondta –, ahonnan nemcsak a part előtti tengert lehet állandóan szemmel tartani, hanem gyújtónyilakkal azt is megakadályozhatjuk, hogy bármilyen hajó beúszhasson a szorosba. Kiszámította, egyszerre hány ember őrködjön, és milyen beosztás szerint váltsák a szolgálatot. A láncot mozgató csigasor fölé kőházat kell építeni – folytatta –, és oda őrség kerüljön, mert most bárki odasétálhat, és elvagdoshatja a csigák köteleit. Nem hiszi ugyan, hogy ilyen ember akadna a városban, vagy ha mégis, az tette után úgyse élne sokáig, de a baj akkor már megvolna. A tenger felől még egy sebezhető pontja van a városnak: a másik szorost elzáró gáton egész csomó bárka kiköthet. Szándékukat persze már jóval előbb láthatja az őrtorony legénysége, de pár alkalmasan elhelyezett éles sziklatömbbel nem ártana a gát oldalán a kikötést megnehezíteni.

Amit akart, az világos és egyszerű volt, akkor is érdemesnek tűnt véghezvinni, ha egyelőre nincs is rá szükség. Utu-Barának megparancsoltam, hogy mindenben teljesítse Inimma kívánságát, és annyi embert adtam nekik, amennyivel lassan, de alaposan megépíthetik. Ezt a munkát nem ellenőriztem, mert tudtam, Inimma úgyis csak a legjobbal elégszik meg. A következő év tavaszára elkészültek az építmények, és az őrszolgálat rendje azóta sem változott.

Még Numdáék visszatérése előtt Disből is érkezett két gálya. Kapitányaik elég arcátlanok voltak, hogy azokat az embereket ajánlják fel nekünk rabszolgaként, akiket nemrégen mint hadifoglyokat mi engedtünk szabadon. Megint gyapjúszövetet követeltek értük. Bármilyen dühös voltam is rájuk, hamar észrevettem, hogy az egész csereüzlet ürügy csupán, a város erejét akarják kikémlelni. Marr nyilván úgy gondolkozott, hogy a vesztesek helyett – akiknek nem sok értékük maradt – hasznosabb lenne a fáradt győztest kirabolni. Úgy tettem, mintha komolyan venném az alkudozást, és vártam, hátha véletlenül többet elárulnak igazi szándékukból.

– Nincs szükségem rabszolgákra – mondtam. – Sok emberem van, rabszolga azonban nincs és nem is lesz többé ebben a városban. Gyapjúszövetet sem adhatok most, mert a takácsoknak más dolguk volt.

– Talán még a takácsaid is nyilaztak? – kérdezte ártatlan képpel az egyik, nagyon ravasznak tartva magát.

– Mindenkinek megvolt a maga dolga – feleltem. – Amelyik takács elég ügyes volt, az nyilazott.

– Nem kellett ahhoz valami nagy ügyesség – próbált bosszantani, hátha elárulok valamit. – Hatalmas királyom, Marr, a Tengerek Ura, azt mondta, nagyon kedvelnek téged az istenek, mert akik ellened támadtak, azoknak megzavarták az eszét. Egy gyerek is tudja, ez a szoros olyan keskeny, hogy akár kővel agyondobálhattátok volna valamennyit. Így lettek a te takácsaid hős íjászok! A vetélőiket hajigálták az ellenséghez!

Már előrehajoltam, hogy megkérdezzem hát ti hogyan támadnátok meg Avanát, mikor éreztem, hogy valaki megrántja a karom. A palotabeli szokások szerint ez halálos bűnnek számított, Ordsu azonban olyan dühös volt, hogy Upatu minden tanítását elfelejtette.

– Engedd, hogy én feleljek neki, Isteni Uram!

Jobb is – gondoltam –, túl hamar jött volna a kérdés, még idő előtt visszakoznának.

– Beszélj! – bólintottam.

A disbeliek nyelve, akkor még nem tudtam, hogy miért, mindegyik között a legjobban hasonlít az Avanában beszéltre, Ordsunak sem volt szüksége tolmácsra.

– Vetélőkkel ugyan titeket is agyonverhetnénk, de akiket én tanítottam nyilazni, azok közül bármelyik bánik úgy az íjjal, mint ti!

Ez nem volt ugyan udvarias válasz, de a kapitányokat nem zavarta.

– Csak lassan, te fiú! – mosolygott gúnyosan az idősebbik, aki idáig hallgatott. – Karvalyorrú, barázdált arca gondosan fésült, hegyes, fekete szakállban végződött, melybe már jócskán keveredtek ezüstös szálak. Fölényes viselkedésén látszott, hogy magas rangot viselhet Marr palotájában. – Én már akkor értettem valamit a nyilazáshoz, mikor az anyád még azt sem döntötte el, hogy lány maradjon-e. Akarod, hogy kipróbáljuk?

Most már világosan értettem, mi a szándékuk. Akiket elfogtak, annyit beszéltek összevissza a város íjászairól, hogy nem hittek nekik. Marrnak pétiig pontos értesülésekre van szüksége, nem ijedt emberek fecsegésére, akik a tetejébe szívesen magyarázzák valami csodával, miért verték meg őket olyan csúfosan.

– Engedd, Isteni Uram... – szólt Ordsu.

– Lehet, Ordsu, de vér nem folyhat! Béke van.

– Békés kereskedők vagyunk, uram – mondta a szakállas is. Majdnem elnevettem magam. Ilyen őszinte arccal ekkorát hazudni már tiszteletre méltó. – Nem akarunk semmiféle párviadalt. Azt mondtad, sok embered van. Mi ugyan azért jöttünk, hogy rabszolgákat adjunk el neked szövetért, de volna helyünk még rabszolgáknak is. Ha ez a legény céloz jobban, mi adunk neked rabszolgákat, ha a mi íjászunk, mi választunk embereid közül.

Nem tudtam ugyan elképzelni, hogy bárki megközelíthetné Ordsu tudását, mégis féltem az ajánlattól, nincs jogom senkit kiszolgáltatni ezeknek. Ordsu könyörgött és fogadkozott, s míg arra gondoltam, mennyire megváltozott a Tariddal való találkozás óta, hagytam, hogy meggyőzzön. Végül abban állapodtunk meg, hogy minden találat egy-egy embert jelent. A találatok közötti különbséget kell a vesztes félnek emberekben fizetni. A két kapitány százhúsz lövést javasolt. Ordsu bólintott, hogy elfogadja.

– Mi lesz a cél? – kérdezte.

Az idősebbik azonnal válaszolt:

– Az én bárkám első árboca.

Elindultunk a kikötőbe, Ordsu elküldte egyik emberét, hogy a Fegyverek Házából hozza el az íját és a vesszőket. Minden avanabeli él-hal a látványosságért, beszélni pedig nagyon szeretnek. Alig értünk a kikötőbe, a fél város körülöttünk tolongott, egyetlen felügyelő sem akadt, aki visszatartotta volna embereit. Nem bántam, mert az olyan munka, amit másfelé figyelve, ímmel-ámmal végeznek, úgysem ér semmit. Még messze voltunk a bárkától, mikor utolért bennünket a legény, kezében az íjjal. Ordsu megállt.

– A lövések számát és a célt ti mondtatok – fordult a kapitányhoz. – Így volt?

– Így!

– Akkor úgy igazságos, hogy én mondjam meg, milyen messziről lövünk. Beleegyeztek?

– Igen.

– Akkor innen lövünk! – nyúlt Ordsu az íja után.

A kapitányok arcára nézve úgy éreztem, hogy ezért a pillanatért érdemes volt belemenni a versenybe. Onnan, ahol álltunk, az árboc nem sokkal látszott vastagabbnak egy dárda nyelénél. Habogtak valamit, azután a fiatalabb elveszítette a fejét, és ordítani kezdett. Ordsuval együtt a felét sem értettük, mert a hajósok szókincse meglepően gazdag, ha érzelmeiket akarják kifejezni, Inimma azonban elismerő arccal fülelt.

– Ha az íjászod csak feleolyan jól lő, mint ahogy te káromkodsz, barátom, azt tanácsolom Ordsunak, hogy ki se álljon, inkább válogassátok ki az embereket, akiket magatokkal visztek.

A kapitány dühösen legyintett, és elfutott a hajók felé. A másik szakálla végét ujja körül csavargatva nézett Ordsura.

– Most te választottál, tehát újra mi következünk. Beleegyezel?

– Igen!

– A mi íjászunk lő először. Mind a százhúsz nyilát ellövi, és te csak utána kezdhetsz.

Ezt ostobaságnak tartottam. Aki először lő, annak már nincs lehetősége javítani, ha a másik túlszárnyalja. Vagy arra gondolnak, hogy Ordsu eredménye túlságosan letörné az ő íjászukat? Ordsu nem töprengett.

– Kezdjetek!

A szakállast felbátorította Ordsu engedékenysége.

– Beleegyeznél abba, hogy közelebbről lőjetek? Neked is előnyös...

Ordsu nem is titkolta, mennyire undorítja az alkudozás. Végigmérte a kapitányt kopaszodó homlokától egészen aranycsatos sarujáig.

– Ha csak beszélgetni akarsz, maradhattunk volna a Palotában is, ott hűvösebb van. Ha még negyvenet lépek, elég lesz?

A kapitány mellére szorította szikrázó gyűrűkkel telerakott kezét, és meghajolt. Éreztem, mozdulata nem őszinte, nem becsülnek ezek bennünket semmire, csak játék ez, színészkedés, mert a nagy Marr odaát a szigeteken azt parancsolta, mindenáron az igazat akarja tudni. Sima mosollyal meséli majd urának, hogyan csapta be a kis parti város királyát és embereit.

– Nagylelkű vagy – ha Ordsu nem olyan dühös, észreveszi hangjában a gúnyos diadalt –, kívánom, hogy segítsenek az istenek!

Az új hely, ahonnan lőniük kellett, még mindig több mint nyolcvan lépésnyire volt az árboctól. Odajött a disbeli íjász is, magas, kidolgozott izomzatú legény. Elég volt csak egy pillantást vetnem az íjára, hogy lássam, alig különbözik azoktól, amit régebben Avanában használtak. Kiváló képesség kell ahhoz, hogy ilyen szerszámmal vállalja a versenyt ekkora távolságról.

Az is becsületére szolgált, hogy nem csapott semmiféle hatásos hűhót, mielőtt hozzákezdett. Hat-hét lövés után megpihent, letette íját, és karjait lóbálva néhányszor körbefordult, hogy kioldja tagjaiból az erőfeszítés görcsét, majd folytatta. A szakállas és Inimma a bárka mellett a kikötőparton állva számolták a találatokat, a fiatalabb kapitány nem került elő, pedig azt vártam, egyikük a legény mellett marad, hogy biztassa. Így azután én dicsértem egy-egy jól sikerült lövése után, amin Ordsu kivételével mindenki csodálkozott. Nem értették, hogy nekünk ezzel az emberrel semmi okunk a haragra, célba lő, mert ezt parancsolták neki.

Az első negyven vesszőből huszonkettő talált. Míg nem ismertem Ordsut, ez kiváló eredménynek számított volna Avanában. Eleinte egy-egy sikertelen lövése után nevetés és gúnyos felkiáltások hangzottak a tömegből, erre megmondtam Upatunak, hogy csendet akarok. Becstelen dolog nevetni, ilyen íjjal ők sem tudnának jobb eredményt elérni. Az utolsó harminc vesszőnél a legény már fáradt volt, egyre hosszabb szüneteket tartott a lövések között, míg célzott, íját tartó karja meg-megrándult. Végül hetvenkét vessző hirdette az árbocba fúródva a legény tudását, öt súrolta, vagy lepattant róla. A kapitányok elégedettek lehettek.

Ordsu az első hatvan nyilat lélegzetnyi szünet nélkül lőtte, ahogy azt embereitől követelte a gyakorlótéren. Eddig inkább tanítani láttuk, ő maga csak néha lőtt egy-egy vesszőt, ha valamit nem tudott másként megmagyarázni, ezért mi is elámultunk, nemcsak az idegenek. A vesszők az árboc alig több mint egyméteres szakaszán sorakoztak sűrűn egymás alatt. A disbeli legény kerekre nyílt szemekkel bámult a válláig se érő Ordsura, szája hangtalanul járt.

A nauni mélyet lélegzett, és újra felemelte az íját. Süvített a vessző, és ahogy az árbocba fúródott, a combvastagságú rúd, mintha nem bírná el az újabb találatot, megingott, majd egyre szélesedő mozgással hajladozni kezdett. Pilagu értette meg a leghamarabb, hogy mi történt.

– Nanur szívja ki a véreteket, csaló kutyák! – ordította. – Ne mozgassátok a hajót!

A tömeg felhördült, és a bárka felé lódult. Kétségbeestem. A disbeliek ugyan megérdemelnék, mégsem folyhat vér, nem adhatunk Marrnak ilyen kiváló ürügyet, hogy megtámadja Avanát. Azután csak azt láttam, hogy a legelöl futók megtorpannak, és csodálkozva mutatnak az árbocra, majd felénk integetnek, és Ordsu nevét kiabálják. Hirtelen olyan csend támadt, hogy hallottam, mint pendül meg mellettem Ordsu íja, és mindenki újra ordított, mikor az előbbi után ez a vessző is, mintha csak szeme lenne, megtalálta az imbolygó árbocot. Ordsu most ritkábban lőtt, csípőből könnyedén himbálódzva egész felsőteste átvette az árboc mozgásának ritmusát, célzott, és minden lövése talált. A tömeg most már minden találat után ordított, majd hirtelen elhallgatva, visszafojtott lélegzettel várt, míg Ordsu célzott. Sokan olyan figyelemmel lesték a nauni mozdulatait, hogy átragadt rájuk imbolygó mozgása, maguk is hajladozni kezdtek.

Így fúródott újabb tíz vessző az árbocba, mikor a célzás csendjét a bárkáról kiáltozás zavarta meg. A szakállas egyedül állt a parton, Inimma hadonászó legényeitől körülvéve, néhányan pedig már felkapaszkodtak a bárka díszes faragásokkal ékesített orrára. Inimma nem volt sehol.

– Ne lőj többet! – kiáltottam Ordsunak, és a bárka felé futottam, átkozva Inimma forrófejűségét.

Én is hibás voltam, hamarabb kellett volna mondanom Ordsunak, hogy várjon, még ha biztosra is vette, hogy eltalálja az árbocot. Inimma nem az a fajta ember, aki sokáig tétlenül nézi az ilyesmit.

A futástól elfulladt hangon parancsoltam a legényeknek, hogy hagyják békén a szakállast, aki kardját felemelve állt közöttük, védekezésre készen. Tartásáról láttam, gyakorlott vívó, és a szemén, hogy mindenre el van szánva. Egy pillanatra sajnáltam, hogy nem érthetem meg, miért kell ezeknek a kemény embereknek aljasoknak lenni. Nagyszerű hajósok, jó harcosok, azt is tudtam, hogy népük odahaza szorgalmas és dolgos, mestereik munkájának becsülete van mindenütt. Ha nem volna ilyen gyűlöletes természetük, ha más népeket is emberszámba vennének, mindenki szeretné és tisztelné őket.

– Hol van Inimma? – kérdeztem.

– A bárkán, Isteni Uram! – bökött karjával a legény a hátam mögé.

Mire megfordultam, már csak a térdét takarta a bárka aljába vezető lépcső. Maga előtt lökdöste a fiatalabb kapitányt, aki, mióta otthagyott bennünket, nagyon megváltozott. Díszes ruhája tépett volt, haja borzasan hullott arcába, melyen szétmázolódott fölrepedt szája sarkából szivárgó vére. Inimma úgy ütötte, ahogy az engedetlen rabszolgát szokás, nyitott tenyérrel, és ez a megalázás jobban fájhatott a kapitánynak, mint az ütések.

– Hagyd, Inimma! – kiáltottam. – Ne sértsd meg a vendégbarátság szentségét!

Nem mondhattam mást a szakállas előtt, reméltem, Inimma így is megérti, mire gondolok.

A vezér akkorát lökött a kapitányon, hogy az végigbukdácsolt a parthoz támasztott pallón – valamennyi istene óvhatta, hogy nem esett a vízbe –, és négykézláb ért a kikötő köveire.

– Vendégbarátság! – mondta Inimma elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja, aki körülöttünk állt. – Én tisztelem a vendégbarátságot, Isteni Uram! De azt nem hagyom, hogy ezek a csalók bolondot csináljanak belőlünk, mert megszokták, hogy mindenki fél tőlük! Tanulják meg végre, hogy akármennyi bárkája van is annak a vén tengeri rablónak, akit királyuknak tartanak, mi...

– Inimma! – kiáltottam. Éppen azt mondta ki, amitől a legjobban féltem.

– Tudom, Isteni Uram – folytatta Inimma –, miért nem akarod, hogy megmondjam az igazat, hogy miért beszélsz vendégbarátságról! Pedig ezekkel a kutyákkal így kell bánni!

Fél kézzel talpra rántotta a fiatal kapitányt, és a szakállashoz lökte. Az még mindig úgy tartotta a kardját, hogy kis híján felnyársalta.

– Menjetek, és mondjátok meg hatalmas királyotoknak, Marrnak – hangja vágott, mint a kés –, minden tengeri rabló urának, hogy az én királyom békét akar, mindig csak békét, mert olyan csillagról szállt hozzánk, ahol soha nem ismerték a háborút!

Őszintén mondta, ahogy tőlem hallotta, és én szégyenkeztem.

– De van egy nagyszájú vezére, akit ez a bölcs és békés király a kőfejtő rabszolgái közül emelt a Palotába, és az még a vendégbarátság szentségét sem tiszteli! Ha pedig jobban megnézi a sebeidet, láthatja, nem fegyverrel támadtak rád, hanem elvertek, és akkor azt is elmondhatod neki, hogy én tettem! De ne felejtsd el azt sem, hogy miért!

Csendben álltak körülöttünk a legények, és a sokaság is elnémult, hogy hallja, mit mond Inimma. A szakállas lesütötte a szemét, kardjának hegye koppant a kövön.

– Engedj haza bennünket békével, uram... – mondta.

Nem tudtam eldönteni, belátta-e, mit tettek, vagy csak fél, a gőg és lenézés azonban elpárolgott hangjából. Megint eszembe jutott, amin az előbb gondolkoztam, hogy miért nem lehet ezekkel az emberekkel békében élni, miért telik meg a levegő gyűlölettel és aggodalommal, ahol pompás bárkáik a kikötőbe siklanak, de éreztem, hiába kérdezném, nem értené.

– Van elég vizetek? – Azt akartam, hogy azonnal menjenek.

– Nincs, uram.

Upatu tiszteletteljesen köhintett.

– Beszélj, Upatu!

– Isteni Uram, a rabszolgák...

Tudtam, mind azt hiszi, azért nevetek, mert a zűrzavarban megfeledkeztem a verseny díjáról, és örülök, hogy Upatu figyelmeztetett. Pedig azon nevettem, milyen képtelen dolog, hogy a veszély elmúltával éppen a leggyávábbnak jut eszébe behajtani a tartozást.

– Úgy van, a rabszolgák! – néztem a szakállasra. – Nos, mit gondolsz, folytassuk a versenyt?

Most már láttam, tényleg fél.

– Vidd minden rabszolgánkat – mondta halkan –, csak az evezősöket hagyd meg, uram, és adjál vizet!

Lelkiismeretlenség lett volna a rabszolgáival szemben, ha nem fogadom el az ajánlatot.

– Te mondtad, hogy így legyen. De vizet akkor is kaptatok volna, ha nem tudunk megegyezni a rabszolgák dolgában.

Fölkapta a fejét, a szemében értetlenség volt, mert tudta, hogy nem gyávaság vagy ostobaság mondatta velem ezt. Az a szomorú értelem azonban, hogy felmérhessük a köztünk terpeszkedő szakadékot, egyedül az enyém volt, őt csak zavarba hozta egy eddig soha nem tapasztalt gondolkodás idegensége. Kérdezni akart valamit, azután, talán mert úgy gondolta, ha húzza az időt, visszavonom, amit mondtam, hallgatott.

Mihelyt Tamizisz átvette a rabszolgákat, és korsóikat megtöltötték vízzel, a bárka elhagyta az öblöt.

Nem lett háború, Disből ezután is ugyanannyi gálya kereste fel a várost, mint azelőtt. Senki sem célzott soha arra, hogy tudnának valamit a történtekről, pedig amilyen hangoskodó népség, nem állták volna meg, hogy szóvá ne tegyék. A kapitányok bizonyára hallgattak, és többé nem jöttek Avanába. Másutt és más körülmények között találkoztam az egyikkel, ez az egyetlen oka, hogy ilyen részletesen beszéltem róluk.

 

 

17.

 

Akármilyen lassúnak tűnt is az idő múlása, elérkezett a nap, mikor végre Numda és Mesdu megjött a nauniktól. Megelőzte őket a hír, hogy temérdek ajándékot hoznak, lovakat és más, Avanában sohasem látott állatokat hajtanak magukkal, mind megrakva nehéz bőrzsákokkal, és nauni harcosok kísérik őket.

Numda azonnal jelentkezni akart, de úgy éreztem, tartozom neki annyi megbecsüléssel, hogy megüzentem neki, előbb mossa le magáról az út porát, egyen, igyon, és csak azután jöjjön hozzám. Nyugodtan és aprólékosan kell megtárgyalnunk mindent, annyi nap után várhatok még egy-két órát. Numda persze ebből csak a fürdést teljesítette – mint minden rendes avanabeli, a fürdőben töltött időt ő is az élet igaz gyönyörűségei közé sorolta –, és Upatu máris jelentette, hogy bebocsátást kér Mesduval együtt. Mazu volt hálófülkéjében vártam őket, a tróntermet túlságosan nagynak ítéltem egy olyan beszélgetéshez, aminek tartalma nemcsak fontos, hanem teljesen ismeretlen is számomra.

– Ettetek? – támadtam rájuk, mert bármennyire kíváncsi voltam, bosszantott, hogy nem teljesítették, amit üzentem.

– Nem, Isteni Uram!

– Ittatok?

– Nem, Isteni Uram! – felelte újból Numda. – De a magam nevében csak annyit mondhatok, hogy nem vagyok éhes, legfeljebb szomjas. Öregember gyomrát összerázza a lovaglás.

Soványabb volt, arccsontjára ráfeszült a bőr, de a szeme fiatalosan, boldogan csillogott. Nem volt öreg, hiába mondta, és látszott rajta, legalább annyira örül annak, hogy újra együtt lehetünk, mint én. Soha nem beszéltünk arról a szeretetről és megértésről, ami olyan szorosan összefűzött bennünket, ezt lehetetlenné tette Numda szemérmessége, de mindketten tudtuk, milyen sokat jelentünk egymásnak.

– Ami azonban Mesdut illeti – folytatta –, ő bizonyára éhes is, szomjas is. Küldd Mesdut, Isteni Uram, a nauni követekhez, akik most a vendégház termében esznek, mert csak Pehnemer szolgája és Talil értik a nyelvüket, Ordsut nem láttam sehol, és illő dolog a vendégeket szóval tartani.

Megértettem, hogy egyedül akar maradni velem.

Mesdura néztem, nem bántotta-e meg, amit Numda mondott, Mesdu azonban olyan volt, mint mikor először láttam életemben, hűséges, nyugodt és derűs.

– Jól megnézted a fegyvereiket, Mesdu? – kérdeztem, hogy örömet szerezzek neki.

– Ha parancsolod, Isteni Uram, mindről elmondom, hogyan használják!

– Köszönöm, Mesdu, hogy vigyáztál Numdára és magadra, a szívem örül, hogy újra itt láthatlak benneteket. És nemcsak a fegyverekről mondasz el majd mindent, hanem a csapatok beosztásáról is! Most menj, ügyelj, hogy a naunik semmiben ne lássanak hiányt!

Mesdu elment, Upatu azonban még mindig az ajtóban állt. Őt finomabb eszközökkel kellett eltávolítani.

– Te pedig mégiscsak enni fogsz! – néztem Numdára, mintha komolyan haragudnék. Numda a maga csendes módján kiváló játékos volt, azonnal válaszolt:

– Ha ez a parancsod, Isteni Uram, akkor eszem és iszom. Szólj Upatunak, Isteni Uram...

– Magam hozom! – lelkesedett a palotamester a hallgatózás reményében. – Mit kívánsz, Numda?

– Amit Numda kíván – szóltam közbe –, azt egy szolga is elhozhatja, de a Palotában te vagy, Upatu, a vendéglátás mestere! Menj a naunikhoz, nehogy azt mondják, ha visszatérnek hazájukba, Avanában nem tudják, hogy kell a vendégekkel bánni! Ez nagy szégyen volna!

A palotamester arcáról lehervadt az öröm. Igyekezett méltósággal távozni.

– A szolga hozzon pár sózott halat és egy kancsó vizes bort – szólt utána ártatlan hangon Numda.

Hátradőltem Mazu alacsony, az arany- és gyöngyház berakások ellenére is kényelmesnek mondható székén, és nagyon fújtam.

– Kezdheted, Numda! Azaz várj csak! Felélj egy szóval: jót vagy rosszat hoztál?

– Nem tudok egy szóval felelni, Isteni Uram – ingatta fejét. – Jó is, rossz is. Jónak bizonyosan jó, rossznak nem bizonyos, hogy rossz, inkább csak bizonytalan. Vagy veszélyes. Nem tudom. Talán nem is veszélyes.

– Úgy látom, Numda – nevettem –, jól megtanultad, hogy beszélj a nauni királlyal. De most már itthon vagy! Miért nem adsz egyenes választ?

Sötét szemének csillogásán láttam, sajnál, és ez idegesített.

– Mert én sem kaptam egyenes választ a nauni királytól, Isteni Uram!

Elkeseredetten hallgattam. Ezért vártam ennyit ettől a követségtől? Elküldtem azt a sok értékes holmit, amiből Avana évekig gondtalanul élhetett volna, csupán azért, mert mindenáron vasat akartam szerezni, és mert az egyetlen naunit, Ordsut, akit közelebbről ismertem, okos és becsületes embernek tartottam.

– Tudom, hogy most csalódás és harag van a szívedben, Isteni Uram – olvasott a gondolataimban Numda –, pedig ez csak azért van, mert egyetlen szóval kívántad, hogy feleljek. Ha mindent megtudsz, majd Te is elgondolkozol, hogy mit tegyünk, mit tehetünk, mint ahogy hazafelé én is ezen töprengtem.

A szolga a tálcával némán megjelent a nyitott ajtóban. Numda intett neki, hogy rakja a földre, majd tekintetével követte a szolgát, míg el nem tűnt. Akkor fölállt, és becsukta az ajtót.

– Ordsu és az íjak miatt haragszik ránk? – kérdeztem.

– Ezt egyetlen szavával sem árulta el.

– Örült az ajándékoknak?

– Nemcsak örült, megdöbbentette az ajándékok gazdagsága. Azt kérdezte nevetve, hogy földjének melyik darabját kérjük ezért cserébe. Sok nauni életében nem látott még ennyi kincset egy halomban.

– Akkor hát miért tagadta meg, hogy szövetséget kössünk vele?

– Nem tagadta meg...

Elvesztettem a türelmem, felugrottam.

– Mi van veled, Numda? Azért küldtelek téged erre az útra, mert csak a te eszedben bízhattam! És most összevissza beszélsz!

Dühösen fel-alá járkáltam a szűk szobában, és Numda szomorú szemmel kísérte lépéseimet. Az alacsony zsámolyon kuporogva soványságában még kisebbnek, törékenyebbnek tűnt, mint máskor. Nem változhatott meg, csak kerülget valamit, ami mindkettőnknek kellemetlen. Jobb lesz túlesni a nehezén minél hamarabb.

– Mondd el szó szerint Demgal üzenetét! – parancsoltam.

Hallgatott egy darabig, tétovázott – pedig tudtam, nem a szavakat keresi emlékezetében –, azután kissé elváltoztatott hanghordozással jelezte, hogy szó szerint idézi a nauni királyt:

– Mondd meg uradnak, Avana királyának, hogy ajándékát ajándékkal, barátságát barátsággal viszonozom. De te, akit hozzám küldött, csak szolgája vagy, bár tudom rólad, hogy akár király is lehettél volna. Ha nem te, akkor az öcséd vagy egy másik azok közül, akik a régi királyt megölték. Azonban ti úgy döntöttetek, hogy azt az idegen csillagról való jövevényt tisztelitek királyotoknak, és ezért én sem tehetek másként. Királlyal csak király köthet szövetséget, szolga nem, még ha maga vállalta is a szolgaságot!

Elnéztem Numda domború homlokát, mélyen ülő, okos szemét, finom szálú, rövid haját, amely már erősen őszült. Kissé széles orrától kétoldalt egy-egy ránc indult az álla felé, közrefogva szorosra zárt száját. Nehéz lehetett ezt hallani Demgaltól, de talán még nehezebb elmondani nekem. Olyan igazság volt ez, amit mindketten tudtunk, így kimondva azonban durva, otromba volt. Kár, hogy nem hagytam, mondja végig az egészet, ahogy ő akarja, de már késő. Most meg kell szólalni, mondani kell valamit, ami közömbösíti a nauni király üzenetébe rejtett mérget. Még jó, ha Demgalból csak népének gőgje beszélt, és nem egy távolabbi, gondosan mérlegelt szándék. Undorodtam a gondolattól, hogy próbára tegyem annak az embernek a hűségét, akinek eddig a legtöbbet köszönhettem, de nem volt más választásom.

– Rendben van, Numda legyél te Avana királya! Mi ketten úgyis tudjuk, hogy jobban ismered a város dolgait, mint én.

Arcán a két ránc mély lett, mintha késsel hasították volna.

– Szavaiddal köveket dobsz rám, Isteni Uram! Avanának nem lehet más királya, csak Te! Ezért akartam elkerülni, hogy szó szerint kelljen elmondanom Demgal üzenetét.

Igaza volt, nem tudtam mit felelni. Leültem, és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Valamit mégiscsak tenni kell, és mind között a legostobább az, ha Numdát bántom.

– A naunik miért kísértek el benneteket? A Barkanon magatok is át tudtatok volna jönni!

– Hogy elvigyék az üzenetedet. Mert Demgal vár Téged, Isteni Uram, Erua évnegyedének elején, hogy megkössétek a szövetséget.

Éreztem, hogy összezavarodom. Ki ez az ember? Dölyfös, nagyhatalmú úr, aki kedvét leli a kis parti városállamok királyainak bosszantásában? Azt akarja, hogy személyesen könyörögjek a szövetségért, vagy kíváncsi arra az emberre, aki nem ezen a földön született, és mégis királlyá tették? Azután egy pillanatra elborított az a régi félelem, amely, mikor még egyedül bolyongtam, kegyetlen társa volt minden percemnek. Itt király vagyok – ha volt rabszolgák kegyelméből is –, nincs ember, aki kezet merne emelni rám. Demgal elhív a városból, hogy soha többé ne térhessek vissza? Mi vár rám ott a hegyek mögötti síkságon? De ha itt maradok, élhetem ugyan tovább ezt az életet, míg a sors engedi – és le kell mondanom a vasról, arról, hogy fölemeljem Avanát.

– Ez csapda is lehet, Numda...

A fejét rázta.

– Ha csapda lenne, első nap visszaküldhetett volna ezzel az üzenettel. De azért jöttünk ilyen soká, mert sok napon át faggatott, hogyan, miként gondoljuk a szövetséget. Hány teher sót adunk egykagylónyi vasért? Tudnánk-e rendszeresen mást is adni, nemcsak sót? Aranyat, ezüstöt, drágaköveket, díszes edényeket? Neki nincs egyetlen fölösleges rabszolgája. Ki vágja ki azt a temérdek fát, ki éget belőle szenet? Ha mi küldünk embereket a favágáshoz, azok eltartásáért külön adunk-e ajándékot, vagy Avanából akarjuk utánuk küldeni az élelmet? Azután mikor kifogyott a kérdésekből, elküldött, és napokig csak az léphetett a színe elé, akit ő hívatott.

– Miért?

– Azokkal a főembereivel beszélt, akiknek, mint nálunk is, az a dolguk, hogy ismerjék a király minden gazdagságát, megszámlálhatatlan jószágát, pásztorainak sokaságát és a királyi sátor kincseit. A kovácsok főemberét is hívatta, és miután beszélt vele, kezdte kérdezgetni, hogy ki égeti majd a faszenet. Futárokat is küldött, nem múlt el nap, hogy két-három legény a legjobb lovasok közül ne iramodott volna végig a sátrak között, ki a füves pusztára az ezüstcsengettyűs lándzsával, ami a királyi üzenetvivő jelvénye. Hogy hová és miért, azt nem sikerült megtudnom. Ha ezt a sürgés-forgást csupán az én megtévesztésemért csinálta, olyan volt, mint az ostoba vadász, aki a rókának akkora gödröt ás, hogy egy medve sem tudna kimászni belőle.

Egyre érdekesebb volt, amit mondott.

– És azután?

– Újra magához hívatott, és sok napot töltöttünk azzal, hogy leírjuk a szövetség minden részletét. Nehéz munka volt, mert mint tudod, Isteni Uram, ők nem Habamu mértékével számolnak, hanem az ujjaik szerint, tehát kettővel kevesebbel.

Köhögni kezdett.

– Csak beszéltetlek, Numda – mondtam bűntudatosan –, és közben kiszárad a torkod. Igyál, és enned is kell!

Bólintott, ivott, és elégedetten krákogott.

– Tudod, Isteni Uram, soha nem esem a részegség bűnébe, mint néhányan még a főemberek közül is, de ez az ital azóta hiányzott, hogy elhagytam Avanát. A Barkanon túl más ízű a víz, és mert nincs boruk sem, valami zavaros, erjesztett kotyvalékot isznak. Első nap meg kellett kóstolnom, és úgy éreztem, mérget nyelek. Másnap azután mondtam Demgalnak, hogy Habamu álmot küldött rám, és megparancsolta, ha egészségben akarok visszaérni hazámba, tartózkodnom kell ez ital élvezésétől.

– Elhitte? – nevettem.

– Nem tudom – mosolygott –, többet azonban nem kellett innom. De ha Habamu nem is jelent meg álmomban, az az ital szörnyű dolgokat művel, Isteni Uram! Van, akire őrjöngő dühöt, a másikra meg olyan bambaságot bocsát, hogy a karjához lángoló ágat nyomhatnak, csak nevet, mint akinek az istenek elvették az eszét. Sokan és sokat isznak, pedig jól tudják – mondták nekem –, hogy aki sokáig issza azt a kotyvalékot, az már nem képes többé józanon sem úgy gondolkodni, mint azelőtt. Azt is suttogják, hogy ilyen Demgal legidősebb fia, Otagal is. Pedig a nauni törvény erős. Akár bolond, akár nem, ha túléli az apját, ő lesz a király...

Hátradőltem a széken, úgy hallgattam. Idegen népek, ismeretlen emberek! Avana minden lakosáról elmondhattam, hogy ha a nevét nem is tudom, az arcát már bizonyosan láttam, a város minden kövét és fáját ismerem. Jó volt elmerülni Numda szavaiban, mint gyereknek a mesében.

– De csak fecsegek Neked, Isteni Uram, és nem mondom, ami fontos. – Újra húzott egyet a korsóból, azután folytatta: – A szövetség minden apróságát följegyezték Demgal írnokai, és én is a mi írásunkkal. Tehát felírtam mindent, de annyiszor végiggondoltam azóta, hogy el tudom mondani írás nélkül is. Akarod most hallani, Isteni Uram?

– Mondjad, Numda!

Hosszú felsorolás következett. A só mellett szerepeltek benne – ahogy már mondta – arany, ezüst, drágakő és az avanai fazekasok híresen szép edényei, bor és illatszerek. Végül megráztam a csengőt, és a belépő szolgát agyagtábláért küldtem, hogy világosan lássam, mit is kér Demgal. Azután Numda szaladt ki, hogy az egyik bőrzsákból behozza a nyersércdarabokat. Még indulás előtt a lelkére kötöttem, hogy mindenképpen hozzon magával, ha Demgal engedi. Hematit volt, legalább hatvanszázalékos vastartalommal. Újra elkapott a láz, mint mikor Ordsu a kést mutatta. Én teremtem meg a vaskorszakot Avanában!

Még sokáig számoltunk, és másnap kora reggel tovább folytattuk, de akkor már ott ült Tamizisz és Pehnemer is. Addig nem akartam találkozni a naunikkal, míg döntésre nem jutottam, ha kérdeznek, ne kelljen bizonytalan választ adnom. Az agyagtáblák sokaságán lassan formát öltött az, amit Avana alapítása óta, azt hiszem, soha nem számoltak végig, foglaltak rendszerbe: kiktől mit kap a város, és mit ad érte?

Azóta is sokat gondolkoztam rajta, mi az oka, hogy Avana mesteremberei a legjobbak a partvidéken. Talán az, hogy a föld termése – az olajbogyót kivéve – mindig éppen csak elég volt, és ez rákényszerítette őket olyan áruk készítésére, melyekért minden hajó szívesen tért be a kikötőbe? Ami a fazekasok, ötvösök és takácsok munkájának finomságát illette, azokhoz bizonyára hozzájárult a régi királyok fényűző hajlama is, ami egyébként nem sok jót hozott a városnak. Szívesen látták az Avanában szőtt, festett gyapjúszövetet, a nagy, hasas olajos- és boroskorsókat és még inkább azokat az apró, mázas agyagedényeket, melyek különböző illatszereket, balzsamokat, folyékony vagy kemény szappant rejtettek. Az avanai szappanfőzök féltékenyen őrizték mesterségük titkait, apáról fiúra öröklődő receptek szerint keverték félkész állapotban többnyire még egyáltalán nem megnyerő illatú, különböző sűrűségű és színű folyadékaikat, a végeredmény azonban mindig az volt, hogy készítményeik nagy részét az aranyét megközelítő értékért vitték magukkal az idegen hajók. Így állt elő az a furcsa állapot, hogy bár a szóda Gir-din bárkáin érkezett hozzánk, mindenütt Avanában főzött szappannal mosakodtak azok az előkelők, akik meg tudták fizetni az árát. Mert sehol nem tudták, hogyan kell szappant készíteni. Ahová nem jutott az avanai mesterek műhelyéből, ott a Gir-dinből hozott szódát használták. Egyedül csak az ő sziklás, sivatagos vidékükön voltak olyan félig kiszáradt tavak, melyeknek partjáról szódát lehetett összekaparni. Gir-din egyébként – a legszegényebb, legjelentéktelenebb város mind között – még egy nagy meglepetést tartogatott. De erről akkor még semmit sem tudtam.

Hogy elő tudjuk teremteni minden évben azt, amit Demgal kér a vasért, át kellett csoportosítanunk az áruk cseréjének évszázadok óta kialakult rendjét. Ha ezentúl nem kell a malachit, minden disbeli gályával kölest cserélhetünk gyapjúszövetért; ha több köles kerül a városba, kevesebb sós olajbogyót kell készíteni, az olajfák termésének nagyobb részéből lehet olajat préselni. Az olaj viszont – bár olajfa a többi városban is volt – mindenütt vevőre talál, sőt érte is jönnek. Ha több olajoskorsót tudunk a hajókra rakni... Ha a város lakói, amit igazán nem bánnék, kevesebb bort innának... Ha a fazekasoknak több korsót kell kiégetni, több fát kell a Barkanban kivágni, a városba szállítani... Egymásba kapcsolódó feltételek sorozatát kellett végigvizsgálnunk, és az agyagtáblák egyre sokasodtak körülöttünk, a második nap végén már vigyázni kellett, nehogy rájuk lépjünk. Azután újra fogyni kezdtek, a leírt eredmények összegeződtek, tudtuk már, mit kell tennünk. Pehnemer ravaszsága, gyakorlati érzéke, Numda bölcsessége és Tamizisz emlékezete, melyben, akár a királyi raktárak polcain a különféle áruk, ott sorakoztak nemcsak a jelen, hanem az elmúlt hat-hét év adatai – mindez együtt létrehozott valamit, amin először mi magunk is megdöbbentünk. Ha pontosan követjük azt az új rendet, amit az agyagtáblákra írtunk, a város gazdasági élete egyáltalán nem, a Palota kincstára pedig csak átmenetileg érzi majd meg, hogy évente ennyi és ennyi arany, ezüst, illatszer, edény és bor kerül a naunikhoz. Még egyszer átnéztünk mindent, hogy jól számoltunk-e, és akkor Tamizisz a fejét csóválva kimondta, amire valamennyien gondoltunk:

– Ha nem sikerül a nauni királlyal a szövetség, ez akkor sem volt hiábavaló munka, Isteni Uram!

– Az pedig, hogy vasat kapunk a nauniktól, amiben én hiszek, Isteni Uram – tette hozzá Pehnemer –, csak a kezdete valaminek! Ha nekünk már elég vasunk lesz, a fölösleget továbbadhatjuk a többi városnak. Vajon mennyit kérhetünk egy vasból kovácsolt kardért? Gazdagabbak leszünk, a többi városnál, a part minden aranya hozzánk kerül, Isteni Uram!

Jóslata bevált, a gazdagság következményeivel azonban akkor egyikőnk sem gondolt. És Pehnemer, aki néhány év múlva a Palota kincstára után a legtöbb aranyat mondhatta a magáénak, nyomorultul halt meg, mert még többet kívánt. Mikor ott álltam az ágya mellett – a szobája díszesebb volt, mint a Palota bármelyik fülkéje –, és tudtam, hogy nem segíthetek rajta, eszembe jutott az a nap, mikor ezt mondta. De szerettem Pehnemert, és reméltem, hogy nem gondolja úgy végig az elmúlt évek eseményeit, ahogyan én, és nem jön rá arra: ő és a többiek voltak az elindítói annak, ami történt. Én nem mondtam meg neki, mert azt kívántam, hogy békén haljon meg, hogy mint annyi más lakosa a városnak, aki akkor a halállal viaskodott, ő is Nanur, a Gonosz művének tartsa, ami bekövetkezett, és ne a saját nagyravágyásuknak. Akik túlélik, úgyis megtudják – gondoltam –, a haldoklókat ne nyomassza bűntudat.

 

 

18.

 

A naunik úgy vágtattak felénk, a kantárt lovuk nyakába dobva, kezükben felajzott íjjal, mintha a puszta végtelen, titokzatos mélysége éppen akkor szülte volna őket a világra. A hegyek ott álltak mögöttünk, vállukon a tavaszi reggel páraköntösével, és arra gondoltam, hogy az erdők sötét ösvényein legalább ismerős veszélyek várnának. De most már hiába fordulnánk vissza, utolérnek, mielőtt még az út harmadát megtennénk az első fákig. Megállítottam a lovam, és a többiek parancs nélkül is közelebb húzódtak. Az egyik málhás ló felnyerített, megérezte közeledő testvéreit. Hiába tanított Ordsu egy egész évnegyeden át nap mint nap lovagolni, és hiába magyarázta el, hogy így fogadnak majd bennünket, félelmet keltő, vad rohanással, bizonytalanul ültem a nyeregben, és úgy éreztem, minden nauni szó kirepült a fejemből, amit türelmesen ismételgettem a Viharisten esős, mennydörgéses éjszakáin.

Ha mégis csapda? A Numdával érkezett nauni követeket gazdag ajándékkal küldtem vissza és üzenettel, hogy Erua ünnepe után magam indulok megkötni a szövetséget. Azután a legviharosabb időben újabb nauni követség vergődött át a Barkanon – a megdagadt patakok, sziklaomlások és a lovak patája alatt szétmálló ösvények miatt minden lépéssel az életüket kockáztatva –, csupán azért, hogy tudjam, Demgal megkapta üzenetem, és vár. Jobb lenne – gondoltam –, ha belénk rohannának, a kézitusában nincsen minden előny az ő oldalukon. Mert ha körbefognak, és nyilazni kezdenek... Szerencsére Numda a városban maradt, ott van Inimma és Ordsu is, velem csak Mesdu hal meg. Talán egy ideig még tovább él az, amit elkezdtem. A ló újra fölnyerített, és a többi is nyugtalankodni kezdett.

Ötven méterre sem voltak, mikor csoportjuk tágas félkörré formálódott. Egy pillanattal később a két szélén vágtatok már egy vonalba értek velünk, és az íjakat tartó karok a lövés előtti mozdulatba lendültek. Nem, ez mégsem lehet játék... Ekkor valamelyik éleset kiáltott, a lovak lába mintha görcsöt kapott volna, megfeszült, patáik feltúrták a friss tavaszi füvet. A rohanó csapat szoborrá merevedett, a pattanásig húzott íjakon a nyilak hegye a torkunkat célozta. Kezdtem nagyon tisztelni Pehnemert, és megérteni a többi kereskedőt, akik elkerülték a naunik földjét.

Az, amelyik a félkör közepén szemben állt velem, megszólalt:

– Én, Hidar, atyámnak, Mekridurnak első fia, köszöntöm Avana királyát – csodálatosképpen minden szavát értettem – atyám legelőin, atyám, Mekridur, Demgal, a király és a magam nevében!

Különös volt, hogy a királyt csak a második helyen említi, apja után. Válaszoltam neki, ahogyan illett, erre is Ordsu tanított, azután Hidar elmondta, hogy atyja, bármennyire is sajnálja, nem láthat vendégül, noha tábora utunkba esik, mert egyik távoli legelőjére kellett lovagolnia. Csak később jutott eszembe, hogy Mekridur éppen úgy tudta érkezésem idejét, akár Demgal, és ha valóban találkozni akarna velem, elhalaszthatta volna dolgait, elég nagy úr, hogy azt tegyen, amit akar. Így azután én is őszintén sajnálkoztam, és megindultunk, hogy még alkonyat előtt elérjük Mekridur táborhelyét.

Akár megérem űrhajótok érkezését, akár nem, az első időkben a legtöbb dolgotok ezzel a néppel lesz, mert sorsa az elmúlt évtizedekben szorosan összekapcsolódott a parti városokéval. Ezért beszélnem kell róluk és erről a földről, Avana felemelkedésének forrásáról, mert innen kaptuk a vasat.

Ezt a fennsíkot északról a Barkan, délről és keletről pedig a Fekete Hegyek vonulatai ölelik körül. A Fekete Hegyek keleti szakasza és a tenger között kell lennie egy, a tengerpartra lejtő medencének, de odáig soha nem jutottam el, és Demgal értesülései is bizonytalanok voltak, éppen elég gondot adtak neki a közelebb eső vidékek népei. Nincs is különösebb jelentősége annak a medencének, csak mikor nyugodtabb éveimben azon igyekeztem, hogy minél pontosabb térképet készítsek, mindig bosszúságot éreztem a felderítetlen területek fehéren hagyott foltjai miatt. Nyugat felé a naunik fennsíkja két vagy három lépcsőben esik egy hol sivatagos, hol mocsaras alföld felé, melyen a Nagy Folyó, a parti népek nyelvén a Giszánu kanyarog. Ezt a folyamot, azt hiszem, jobban ismertem bárkinél, akivel életemnek ebben a szakaszában találkoztam, mert ez a folyó volt szabadulásom útja a Fekete Hegyeken túli őskori világból. A Nagy Folyó hordozta hátán a tutajunkat, rajta Nogót és engem, több ezer kilométeren keresztül, míg a tengerhez értünk. Bár a Giszánu csak a legnagyobb földi folyamokhoz mérhető, a sivatagos-mocsaras alföld és még sok más jel arra mutat, hogy egykor még hatalmasabb volt. Nem tudtam pontos vizsgálatokat végezni, a becslés pedig sokszor megcsalja az embert, mégis úgy gondolom, hogy körülbelül öt-hatezer évvel ezelőtt a bolygó éghajlata lényegesen csapadékosabb volt. Ez a feltevés sok más következtetésnek a kiindulási alapja lehetne, de nincs értelme, hogy most ezzel foglalkozzam. Ti, akik teljes felszereléssel érkeztek, úgyis jobban tisztázni tudjátok, mint én.

Inkább arról beszélnék, ami elég sok időmbe került, míg kiderítettem: a nauni jövevény nép ezen a földrészen. Az északi földrészről származnak, az aban birodalom déli határvidékéről. Mondáik, sajnos, eléggé töredékesen beszélnek erről az elképesztő hosszúságú, de mindenképpen megtörténtnek tekinthető útról. Igaz, nagyon régen lehetett, mert bár valahogyan át kellett hogy jussanak a két földrészt elválasztó tengerszoroson, a hajóépítés tudománya ismeretlen előttük, és lenézésük, sőt gyűlöletük a tengeri népek iránt – ha legtöbbször titkolni is tudják – nyilvánvaló. Ahol a két földrész a legjobban megközelíti egymást – Hemti városától nem sokkal délkeletre –, a tengerszoros Pilagu elbeszélése szerint nem szélesebb kétszer hatvan hálónál, vagyis alig valamivel több, mint kilenc kilométer. Csendes időben ott akár tutajokkal átkelhettek. Ez látszik a legvalószínűbbnek, mert ritkán ma is tutajszerű alkotmányokat használnak, ha kénytelenek a Purun vagy valamelyik mellékágán átkelni. A pusztán, ahol fát csak a folyókat kísérő keskeny erdősávban találni, még ez az egykori kezdetleges tutajépítő mesterség is visszafejlődött, a nauni szívesebben tesz több napos kerülőt egy ismerős gázló kedvéért, mintsem fadöntéssel és tutajkészítéssel vesződne. Pedig hamar rájöttem, mennyire fontos volna nekik, ha minél több pontján kelhetnének át a fennsíkot szétszabdaló folyóknak, és ezért néhány év múlva abból a bizonyos mocsári sásból font erős köteleket küldtem Demgalnak, hogy a náluk használt megbízhatatlan kötelek helyett ezek segítségével építsenek kompátkelőket. Demgal nagyon örült az ajándéknak, de a naunik továbbra is idegenkedtek a kompoktól, annak ellenére, hogy sokat segített volna egyébként sem könnyű helyzetükön.

Életük ugyanis folytonos harc volt a Fekete Hegyek völgyeiből és a Giszánu mocsaras erdeiből beszivárgó törzsek ellen. A növekvő nyájaknak és csordáknak mind több legelőre volt szükségük, és ugyanakkor a juhok, marhák egyre kívánatosabb zsákmányt jelentettek az erdei emberek számára. Korábban aránylag békésnek nevezhető – ez a békés jelző mennyire viszonylagos! – törzsek lassan teljesen felhagytak gyűjtögető és vadász életmódjukkal, és hordákba tömörülve, élelmezésük egyedüli forrását a naunik állatállományában látták. Le-lecsaptak a hozzájuk legközelebb eső nyájakra, és mert jól tudták, milyen félelmes harcosok a naunik, ügyeltek rá, hogy túlerőben legyenek. A Puru vízrendszere a fennsík déli részét majdnem szabályos téglalapokra osztja. A téglalapok alapja maga a Puru, két oldalról pedig egy-egy előttem nagyrészt ismeretlen nevű mellékfolyó fogja őket közre. Egy ilyen területnek tehát éppen ott nincs természetes határa, amerről a támadók jönnek. A Fekete Hegyek völgyeiből előtörő erdei törzsek nekiszorították a Puru vizének a naunikat, és mire valamelyik nagy, folyón túli szálláshelyről megérkezett a segítség, legyilkolták a pásztorokat. Azután a bőgő, megvadult nyájakból annyit hajtva maguk előtt, hogy visszavonulásuk ne legyen túl lassú, igyekeztek eltűnni az erdő borította völgyekben. Ez csak ritkán sikerült, a véres megtorlás rendszerint még a pusztán utolérte őket, de ez sovány elégtétel volt a nauniknak a legyilkolt pásztorokért és a szétzavart, egymást rémületükben összetipró csordákért. Mégis, az erdei törzseket olyan ellenállhatatlanul vonzotta a pusztán legelő tömérdek hús látványa, hogy újra és újra megkísérelték. Ezért lett volna olyan fontos, hogy minél több jó és erős komp biztosítsa az átkelést a Puru két partja között. Érdekes, hogy ugyanakkor a Barkan hegylakói – akik nekünk annyi bajt és bosszúságot okoztak – békésen tűrték erdeikben a nauni szénégetők munkáját. Ennek okára később sem tudtam rájönni, de tény, hogy míg a tenger felől a Barkanba merészkedő favágóinknak ritkán volt nyugalmuk a hegylakóktól, addig a későbbi évek során a fennsík oldalán épített szénégető telepek munkásait nem háborgatták. Lehetséges talán, hogy az a néhány, állandóan köztük tartózkodó nauni küldönc és szénégetőmester azt a hitet keltette a hegylakókban, hogy a többi ember is a pusztai királynak dolgozik. Ezekről a dolgokról – a Nagy Folyót kivéve – természetesen akkoriban jóformán semmit sem tudtam.

Délkelet felé lovagoltunk, a hegyek mind távolabbról kéklettek mögöttünk, és két nappal azután, hogy elhagytuk Mekridur szálláshelyét, végképp eltűntek. Ettől kezdve a síkság végtelen lapként nyújtózott az égbolt kupolája alatt, egyetlen fa vagy bokor sem törte m eg a fűtengert. A naunik nélkül ki tudja, meddig bolyonghattunk volna, ők azonban az útirányra látszólag oda sem figyelve vezettek bennünket. Néha magányos lovas csapása vagy egy-egy nyáj vonulásának több kilométer széles nyoma keresztezte utunkat. A látóhatár egy darabja gyakran mozogni látszott, és csak mikor közelebb értünk, vettük észre, hogy hatalmas marhacsorda vagy juhnyáj okozta ezt a különös tüneményt. A nyájak mellől pásztorok vágtattak lovon felénk, de mikor meglátták Hidar főlegénye kezében az ezüstcsengős lándzsát, amit már Numda is említett nekem, üdvözlésre lendített kézzel visszafordultak. A Parti Nép fecsegő természete és állandó kérdezősködése után ez szokatlan volt, ott minden ilyen találkozás boldog alkalom a bőséges eszmecserére, hogy kik, miért és hova igyekeznek. Itt azonban, ha az ezüstcsengő villanását a napfényben akár fél kilométerről észrevették, vagy hangját még messzebbre feléjük sodorta a szél, már megrántották lovuk zabláját, és ugyanolyan gyorsan vágtáztak vissza nyájukhoz, ahogy felénk igyekeztek.

A bennünket kísérő naunik alig szóltak öt szót egy nap. Ordsu szószátyár legény volt hozzájuk képest, de hát őt már megrontotta Avana sokbeszédű népe, jóllehet közöttük még mindig némának számított. Úgy kívánta az illem, hogy Hidar mellettem lovagoljon, és bár fiatal arcán, szemének kutató nézésén gyakran észrevettem, hogy majd szétveti a kíváncsiság, csak akkor beszélt, ha én kérdeztem. Szó nélkül igazította meg napjában többször is a nyergemet vagy a kengyeleket, azután újra lóra pattant, amitől az én lovam is biztatás nélkül azonnal megindult.

A lovaglással sok baj volt. Nem hiszem, hogy ti valaha is kénytelenek lesztek lóra ülni ezen a bolygón, és még azoknak sem ajánlom, akik a Földön kedvelték ezt a szép sportot. A nauni lovak egészen mások, mint a mieink, bár lehet, hogy tévedek, mert én odahaza soha nem lovagoltam. Kisebbek, mint ahogy az itt élő népek közül is egyedül Tarkumi és testvérei, a Barkan hegylakói érik el a földi ember magasságát, a többiek általában egy fejjel alacsonyabbak. A követség elhozta nekem Avanába a naunik földjén található nyolc legnagyobb lovat, mert Taridtól tudták, hogy mekkora vagyok. A lovak könnyen vittek – az őserdőben töltött négy év éhezése óta soha többé nem értem el földi súlyomat, sovány voltam, akár Numda –, lábam azonban alig húsz-harminc centire kalimpált a föld felett. Reggelenként a harmatos fűtől térdig vizes lettem, ezért magasra kötöttem a kengyelt, de nem sokáig bírtam. Volt egy nagyobb állatuk is a nauniknak, valahol félúton a teve és a láma között, azokból is küldött négyet Demgal. Ezek a sohasem látott állatok hozták izgalomba annak idején Avanát, de imbolygó járásuknál – egyszerre billegtem rajtuk mind a négy égtáj felé – még mindig jobb volt a lovak apró rázkódásokkal teli mozgása, mert legalább ki lehetett számítani, mi következik. Ordsu különben is tapintatosan tudtomra adta, hogy ezeket a teveféléket csak teherhordásra vagy különösen előkelő és kövér asszonyok használják, és ő inkább a föld alá bújna szégyenében, semhogy egy ilyen állat hátára üljön. Így azután lovagolni tanultam, és bár az első héten eljutottam odáig, hogy többet nem estem le – igaz, hogy Ordsu nagyon vigyázott rám –, soha nem értem el, hogy olyan önfeledt biztonsággal üljek a nyeregben, mint embereim közül például Mesdu, aki hamar elérte, hogy maga Ordsu is egy-egy elismerő szót dünnyögött.

A lovaglás volt a legkomolyabb testi erőpróbája ennek az útnak, és mert nem akartam gyengének látszani, bármennyire is kimerített, soha nem kértem, hogy álljunk meg, vagy hogy pihenjünk egy napot, ami nagyon jólesett volna. Esténként eldőltem, akár egy darab fa, és reggel úgy éreztem, mintha éjszaka minden tagom külön megtaposták volna azok a jámbor állatok, melyek egész nap a hátukon cipeltek.

Csak első nap éjszakáztunk táborban, azután mindig a szabad ég alatt, ahol éppen ránk esteledett, de nem bántam. Mekridur pompás szőnyegekkel telezsúfolt, aranytól és ezüsttől csillogó vendégsátra bűzlött a faggyúmécsesek füstjétől, álmatlanul forgolódtam reggelig az egymásra tornyozott puha prémekből vetett széles és alacsony kereveten. A pusztai éjszakák friss levegője, melyben ott úszott a sokféle szagos fű illata, kárpótolt a hidegért és a kemény fekhelyért. Hideg volt éjszakánként, mert a fennsík jóval magasabban volt, mint azt Pehnemer vagy Numda elbeszélései nyomán képzeltem. A Barkan helyenként kétezer méternél is magasabb gerince, alig hat-hétszáz méteres lejtővel ereszkedtek erre a síkságra. Még napközben sem volt soha tikkasztó forróság; és a lecsapódó pára egész évben éltette a dúsan növő füvet. Hidar ugyan sátrat akart veretni nekem minden este, de sikerült lebeszélnem. A sátor – vastag nemezlapjait három málhás ló cipelte – jóval kisebb volt ugyan, mint Mekriduré, de éppen olyan faggyúszagot árasztott még szétszedett állapotban is.

A tűz mellett kikerestem azt a pontot, ahol reméltem, hogy nem hajtja rám a szél a szárított marhatrágyából és tőzegből összegyúrt tüzelő csípős füstjét – bőrzsákokban hozták magukkal, mert tűzre való fa vagy bokor nem akadt soknapi járóföldre –, és takarókba burkolózva néztem a csillagokat, melyek itt sokkal tisztábban ragyogtak, mint a tengerparton. Távolabbról hallani lehetett, hogyan dobbantanak legelés közben egyet-egyet a megbéklyózott lábú lovak. Mesdu mellettem ült – addig soha nem feküdt le, míg nem parancsoltam –, és kissé távolabb, ahogyan méltósága megkövetelte, maga alá húzott lábbal ott kuporgott Hidar is, a tüzet bámulva. A tégla formájú tőzegtrágya-keverék inkább csak izzott, lángja alig volt, fényében a nauni vonásai meglágyultak. Ilyenkor árulta el, mennyire gyerek még, és nagyon szerettem volna tudni, hogy kerekre nyílt szeme előtt, melyen csillogva tükröződött a parázs, milyen álmok kavarognak. Napközben minden mozdulatán hangsúlyozottan látszott, hogy hős akar lenni, méltó folytatója, sőt túlszárnyalója annyi dicsőséget szerzett elődeinek, de ezt akkora és olyan őszinte belső hittel élte, hogy soha nem vált fölényessé vagy gőgössé. Ha ilyenkor, álmodozás közben szóltam hozzá, összerezzent, és igyekezett újra felvenni azt az álarcot, melyet minden felnőtt nauni visel. Most tudtam csak lemérni, mekkora megdöbbenést jelenthetett Taridnak és kísérőinek Ordsu megpillantása, hogy csodálkozást és félelmet láthattunk rajtuk. Ezért még ha fontos kérdeznivalóm is volt éppen, inkább eltettem másnapra, annyival kedvesebb volt ez a másik, talán az igazi arca. Néha úgy tűnt, mintha hasonlítana Ordsura, de ez merész feltételezés volt, mert azok a szörnyű sebhelyek, melyeket Ordsu viselt, kevés vonását hagyták épségben.

Azután új reggel kezdődött, a lovak nyihogva, prüszkölve nekivágtak a pusztának, a felkelő nap szembesütött, a harmat csillogott a fűszálak meghajlott gerincén, és valahol messze a puszta fölött egyre magasabbra emelkedve körözött egy sas, szétterpesztett szárnyait alig mozdítva.

A nyolcadik napon Hidar előreküldött két legényt, hogy jelentsék érkezésünket. Ekkor láttam csak, hogy nauni szemmel milyen keserves csigalassúsággal haladtunk. A legények lovuk nyakára hajoltak, és eszeveszett vágtatásba kezdtek, fél óra múlva apró ponttá zsugorodott alakjuk eltűnt a láthatár peremén.

– Mikor érünk oda? – kérdeztem Hidart.

– Holnap estefelé, uram!

– És a legények?

– Még magasan lesz a nap, mikor jelenteni fogják a királynak üzenetem.

Addig is átlábaltunk már egy-két patakon, de az első komolyabb vízfolyással aznap naplemente előtt találkoztunk. Ez is a Barkan hegyeiben eredt, mint a többi, és partját ritkás erdő kísérte. Mikor az erdő csíkja kivált a puszta egyhangúságából, szinte észrevétlenül ösvény simult lovaink lába alá, látni lehetett, hogy sok csapat megtette már ugyanezt az utat. Azután jobbról is, balról is újabb ösvények csatlakoztak a mienkhez, a fűszálak már meg sem kísérelték, hogy újra fölegyenesedjenek, helyenként gyökerükig letiporta őket a számtalan egymást követő pata. Ahol az út egyre szélesedő csíkja az erdő szélével találkozott, sátrak álltak. Olyanok voltak, mint Mekridur táborában a legtöbb, vastag nemezlapjuk szürke az évek során beleivódott portól és füsttől. A naunik, akik ezekben a sátrakban laktak, nem nyájakat őriztek, hanem a gázlót.

Eddig csupa fiatal naunival találkoztam, azaz inkább egyiknek sem lehetett pontosan megítélni a korát, csak az olyan, a gyereksorból alig kinőtt ifjakét, mint Hidar. Az azonban, aki a sátrak közül kényelmes lassúsággal elénk lovagolt, sok tavaszt megért már itt a pusztán. Bőrzekéjén jelekkel televésett ezüstlapocska fénylett, és ráncok közé húzódott szúrós szemével keresztülnézett az elöl lovagló legényen, aki az ezüstcsengettyűs lándzsát vitte. A kezét olyan mozdulattal emelte a magasba, hogy lehetett üdvözlés, de tiltás is, hogy egy lépést sem tovább.

– A király parancsa, hogy itt éjszakáztok, uram – mondta Hidarnak, anélkül hogy üdvözölte volna, mintha ő is velünk lovagolt volna már tíz napja. – Napkeltekor majd átkísérlek benneteket a folyón.

Hidar szó nélkül bólintott.

Igyekeztem elfogni az öreg pillantását, érdekelt, vajon ő is csak titkolja-e kíváncsiságát, mint a többi, de akár párává váltunk volna mindannyian, egyedül Hidart nézte.

– Megnőttél, uram, mióta utoljára láttalak – hangja most már barátságos és tiszteletteljes volt –, és atyádat, a nagy Mekridurt is régen láthattam, pedig tudod, bár a királyt szolgálom...

Nem fejezhette be, mert Hidar arcát elöntötte a vér, és megismerkedésünk óta először használta azt a nehéz, fonott korbácsot, ami állandóan a csuklóján lógott. Végigvágott a lován, és a szerencsétlen állat egyetlen ugrással eliramodott a sátrak irányába. Megdöbbenve bámultunk utána, és én, hogy a kínos pillanatot mentsem, az öreghez fordultam.

– Gyerekkora óta ismered Hidart?

A vén harcos rám meredt, olyan rémült csodálkozással, ami ritkán eshetett meg vele hosszú élete során.

– Te érted a mi beszédünket, uram? – kérdezte akadozva.

Ekkor jöttem rá, hogy az öreg után most nekem sikerült a második baklövést elkövetnem. A többi nauni messzebb állt; amit Hidarnak mondott, csak mi hallhattuk, akikről fel sem tételezte, hogy megértjük. Hiba volt kérdésemmel ezt elárulni, még akkor is, ha szavai számomra nem jelentettek semmit.

Az öreg, válaszom meg sem várva, Hidar után rúgtatott, a naunik pedig, akiket megzavart a számukra teljesen érthetetlen jelenet, fenyegetően körülfogtak bennünket.

– Nyugalom – mondtam Mesdunak a Tenger Fiainak nyelvén –, ezután mi is csak akkor szólunk, ha kérdeznek.

Mikor végre Hidar visszatért – az öreg a sátraknál maradt –, meg akartam könnyíteni a dolgát, és lehajoltam, mintha a nyergen találnék valami igazítanivalót. Lovam megindult a többivel együtt, és mire fölemelkedtem, Hidar már előttem lovagolt, a hátát mutatta. De még a nyakszirtjéről is le tudtam olvasni, rettenetes zavarban van.

Este – ezúttal nem tudtam megakadályozni, hogy felállítsák a sátramat – odajött a tűzhöz, és láttam, nagyon szeretne mondani valamit, de Mesdu előtt nem akarja. Alig küldtem el Mesdut valamilyen ürüggyel, máris a kötelező tisztelet határát súrolva közel hajolt hozzám, és az arcomba meredt.

– Uram, te hallottál valamit, amit nem lett volna szabad. Temgur a hibás, akit csak azért nem korbácsoltatok meg, mert atyám... – Zavartan elhallgatott.

Megsajnáltam a fiút, a maga módján az egész úton kedves és figyelmes volt. Fiatal még, hallgatni megtanult már, hazudni majd csak ezután fog. Nem vezetett semmiféle távolabbi meggondolás, csak le akartam venni a válláról a terhet, ami annyira nyomasztotta. Mosolyogva néztem rá.

– Értem szavaidat, Hidar, de nem tudom, miről beszélsz.

Arca gyanakvó és ellenséges lett.

– Mikor Temgur odalovagolt hozzánk – kezdte hevesen –, köszöntött engem, és azt mondta...

Bele kellett vágnom, különben megint kimondja.

– ...hogy nagyot nőttél, mióta utoljára látott! Ezért akarod megkorbácsoltatni?

Láttam, hogy még mindig nem hisz nekem, ezért tovább folytattam:

– Mindenkinek megvan a maga dolga ezen a földön, Hidar! Az enyém, hogy királyoddal szerződést kössek népem javára, a tied, hogy elkísérj ezen az úton, Temguré, hogy őrizze itt ezt a... ezt a... – Nem tudtam a gázló nauni nevét, és a folyó felé intettem.

– Gázló! – segített ki készségesen.

– Köszönöm, Hidar! Látod, nem is ismerem olyan jól a nyelveteket. Tehát mindenkinek megvan a feladata, amit teljesíteni kell. Ami ezen kívül esik, azt nem hallja meg az ember. Értesz engem, Hidar?

Bólintott, de egy csöppnyi kétség azért maradhatott benne, mert újra kezdte:

– Így, uram, te nem hallottad, mikor azt mondta...

Nem esett nehezemre haragosnak mutatni magam. Valóban ilyen lassú felfogású lenne?

– Mondtam már, hogy mit hallottam, Hidar! Vagy atyád, akit ismeretlenül is nagyon tisztelek, parancsba adta, hogy Avana királyát értelmetlen kérdésekkel zaklasd?

Először éreztettem vele, hogy király vagyok, és ő akárki fia, mégsem több szépreményű legénykénél. Eddig mellettem guggolt, de most fölpattant.

– Nem kaptam ilyen parancsot, uram! – mondta szégyenkezve. – De azt hiszem, Temgurt mégiscsak megkorbácsoltatom...

Érdeklődve figyeltem. Lám, az oroszlánkörmök! Én kioktatom, és akkor azonnal kell találni valakit, akin kitöltheti bosszúját. Mennyire más emberek ezek, mint a tengerpart könnyelmű, hamar haragvó, gyorsan békülő népe! Eszembe jutott, hogy ez a legény kellene Inimmának. Milyen lelkesen és örömmel gyötörnék egymást akár szavakkal, akár fegyverrel! Ordsu túlságosan sokat tapasztalt már, és lelkében fáradt ehhez.

– Ülj vissza, Hidar, és ne korbácsoltass meg senkit! Inkább arra felelj: nincs-e kedved eljönni hozzám, az én városomba? Van ott egy nauni legény, Ordsu, talán ismered is...

Hidar mozdulatlanul állt. Az arcát nem láthattam, mert a tűz már kevés fényt adott, de hangja tompa és kifejezéstelen volt.

– Azt mondtad, uram, hogy mindenki csak a saját dolgaival törődjön. Ez bölcs tanács, hálával tartozom érte. Ezért azt mondom neked, uram, ha sokáig akarsz király maradni, annak az embernek a nevét ne ejtsd ki soha a mi földünkön...

Másnap Hidar, mint eddig is, mellettem volt, de egy pillantást sem vetett rám, az utat nézte, pedig az olyan széles és kitaposott volt, hogy behunyt szemmel is elvezetett volna bennünket Demgal táborába. Éreztem, eltávolodott tőlem, és hogy ezen már nem tudok segíteni. Az öreg Temgur is csak a legényekre mordult egyet-egyet, szúrós szemmel figyelte, hogyan ülnek a nyeregben, hogyan lóg hátukon keresztbe vetve az íj, és nem akadt, akin ne talált volna valami hibát.

A király tábora csak nagyságában különbözött Mekridurétól. Hosszú, egyenes úton lovagoltunk végig a sátrak között, kétoldalt keskenyebb utcák nyíltak belőle, szabályos távolságra egymástól. Azután egy nagy, téglalap alakú térségre értünk, melynek egyik oldalát egyetlen összefüggő sátorrengeteg alkotta. Későbbi években sokszor beszélgettem arról Demgallal, mennyivel egyszerűbb lenne, ha kőből építtetne magának palotát. A tábor már hosszú nemzedékek óta nem változtatta helyét, és a temérdek nemezlapból összeállított királyi szálláson mindig akadt valami javítanivaló. Amennyi teherhordó állata volt, egyetlen évnegyed alatt elegendő követ hordathatott volna a Barkanból, és azt is felajánlottam, hogy Utu-Bara vezetésével elküldöm neki Avana legjobb kőműveseit. Demgal azonban megmagyarázta, népe semmire sem becsülné azt a királyt, aki nem sátorban lakik, bár ő maga is szívesebben választaná ezt a megoldást.

Demgal nem volt tiszta vérű nauni. Anyja Narat királyi palotájában látta meg a napvilágot, és egy szövetségkötés zálogaként került Demgal apjának asszonysátrába. Szerencsétlenségére hamarabb szült fiút, mint a király főasszonya, és ezért az életével lakolt: a főasszony hívei néhány hónappal később megmérgezték. Ezt maga Demgal mesélte nekem, és hozzátette, hogy ha a főasszonynak akkor sikerül kicserélnie őt egy leánygyermekre, mielőtt még apja tudomást szerez arról, hogy fia született, anyja talán ma is él. „És te?” – kérdeztem Demgalt. Hallgatott egy darabig, mielőtt felelt volna. „Ha az a nauni asszony, aki a lánya helyett engem kap, nem pusztít el még csecsemőkoromban, nevelőanyám Mekridur születése után bizonyára felkutat, és megteszi, amit az elmulasztott.” Mekridur ugyanis a féltestvére volt, a király főasszonyától született fia...

Hosszú időnek kellett még eltelnie, hogy így beszélgessünk Demgallal. Királyt megillető pompával fogadott, a hosszú tanácskozásokat esténként hatalmas lakomák követték, de az alig leplezett bizalmatlanság úgy úszott a levegőben, akár a faggyúfáklyák nehéz füstje a díszes sátorban. Ötször is újrakérdezte a szövetség legapróbb részleteit, figyelte, vajon ugyanúgy válaszolok-e, és minduntalan számomra teljesen érthetetlen biztosítékokat követelt. Ahogy múltak a napok, egyre kevésbé hittem utam sikerében. Minden este súlyos aranyserlegekből ittuk az Avanából hozott bort. Én ugyan csak annyit kevertem a vízbe, hogy elvegye valóban rossz mellékízét, a főemberek azonban óvakodtak attól, hogy akár egyetlen csepp vízzel is elrontsák a ritkán élvezett italt. Lárvamerev arcuk fölengedett, azután nézésük zavaros lett, nyelvük meg-megbotlott. Demgal már első este eltanulta tőlem, hogy vízzel hígítsa borát. Akkor még azt hittem, hogy csupán udvariasságból teszi. Megvetően nézte főemberéit, és mikor egyik-másik odáig jutott, hogy ültében előrebukva végigterült a szőnyegeken, intett a szolgáknak. Azok felnyalábolták a részeg nagyurat, és nesztelen léptekkel kivitték a sátorból. Így fogytak el sorra mellőlünk, és én elég tapasztalatlan voltam, hogy ne vegyem észre a király szándékát. Azt sem értettem, miért figyeli olyan türelmetlen pillantásokkal azt a pár főembert, akik hajnalig kitartottak. A fejem kóválygott a sátor fojtogató, nehéz levegőjétől, gondolataim összezavarodtak. Megfogadtam, ha valaha épségben visszatérek Avanába, húsz napot alszom, utána összetöretem, valahány boroskancsó a városban van, és kivágatok minden szőlőtőkét. Irigykedve gondoltam Mesdura, akinek nem kellett ezeket az éjszakázásokat végigszenvedni.

Nem tudom, hányadik éjszakán történt – akkor már úgy éreztem, hogy a naunik földjén nincs soha nappal, csak ezek a végtelen, borgőzös éjszakák –, hogy hárman maradtunk: a király, egy távoli szálláshely vezére, akinek nevét sem tudtam, és én. Demgal addig sem szólt sokat hozzám, akkor azonban egyenesen úgy tett, mintha a világon sem volnék. A nyájak apró-cseprő ügyeit tárgyalták olyan részletességgel, akár két egyszerű pásztor, akiknek életükben nincs más gondolatuk, mint az állatok szaporasága vagy meddősége, a gyapjú tisztasága és súlya, egy hirtelen támadt pusztító betegség elleni védekezés. A faggyúszagú sátorban megjelentek előttem a végtelen nyájak, a gyapjas hátak sokasága hullámzott, mint a tenger, a gyomrom émelygett a vízzel együtt is töméntelen soknak érzett bortól, és csendesen dühöngtem, hogy ilyen megalázó helyzetbe keveredtem. Túl nagy áldozatnak tűnt még az annyira áhított vasércért is. Csak arra figyeltem fel, hogy a szálláshely vezérének kezéből kifordul a félig tele serleg, a bor arányló csíkja végigfolyik a szőnyegen, és Demgal, meg sem várva, hogy a vezér képes-e még összeszedni magát, int a szolgáknak. Végre mehetünk aludni – gondoltam –, vagy ha Demgal még most sem hajlandó, vállalva a szégyent, inkább összecsuklom.

Fölkaptam a kancsót, és tiszta bort öntöttem magamnak, jöjjenek csak minél hamarabb a szolgák! Helyettük azonban Demgal jött.

Alig lebbent helyére a szolgák mögött az ajtó szőnyege, fölkelt helyéről, és serlegével mellém ült. Szeme körbevillant az üres sátoron, és halkan megszólalt:

– Arra kérlek, uram, csendesen beszélj, mert a szolgák ugyan némák, de a fülük annál élesebb. Felelj gyorsan, mielőtt visszatérnek: mi van a fiammal? Mi a szándékod vele?

Éreztem, hogy legalább olyan megdöbbent az arcom, mint az öreg Temguré volt, mikor a saját nyelvén szólítottam meg.

– Nem értelek, uram!

Türelmetlenül intett, miközben az ajtó függönyét figyelte.

– Dehogynem érted! Ne színlelj most, uram, nincs rá szükség! Siess, mert rövid az időnk! Beszélj Ordsuról!

A meglepetéstől kiáltani akartam, de kezét a szája elé emelve figyelmeztetett, hogy maradjak csendben. A fejem egy pillanat alatt kitisztult, azt hittem, majdnem mindent értek már, és ez gonoszabb volt, mint a korábbi tudatlanság. Ordsu becsapott, az életét köszönheti nekem, és hálából hagyta, hogy gyanútlanul eljöjjek ide. Egy szóval sem figyelmeztetett, és most...

– Beszélj, uram! – suttogta. Hangjában kétségbeesés, parancs, de kérés is bujkált.

– Jól van – feleltem gyorsan –, egészséges. Okos és becsületes ember, büszke lehetsz rá! De soha senki nem mondta nekem, hogy a te fiad!

– Ő se?

– Nem. Ha a múltját kérdeztem, mindig azt mondta, hogy ő nauni volt – igyekeztem ugyanúgy hangsúlyozni, mint Ordsu –, de az csupán egy előző élete. Mert meghalt, és az én városomban újra megszületett.

Fölugrott, és kezében ütésre lendült a nehéz serleg.

– Hazudsz! – sziszegte. – Esküdj meg a saját isteneidre, hogy igazat beszélsz, különben...

Hirtelen eszébe juthattak a szolgák, mert leengedte a serleget. Vagy a méreg, ami fia szavaiban volt, csak ekkor ért a szívéhez?

– Vendéged vagyok, Demgal – mondtam halkan. Nyugodt akartam maradni minden erőmmel, tudtam, hogy a következő percekben a sajátomon kívül még sok más ember élete is eldől. – És király. Igaz, te azt üzented Numdával, hogy csak fellázadt rabszolgák királya. De királyként tisztel az az ember is, aki míg nauni volt...

Elhallgattam. Demgal megtántorodott, mintha ő is egész éjjel tisztán itta volna a bort, és két kezével támasz után tapogatva, lassan leült.

– Nem esküszöm semmiféle istenre – folytattam –, de ha egyetlen szavamra, amit azóta mondtam, hogy megismertél, rá tudod bizonyítani, hogy hazugság, köttess engem is nyugodtan úgy egy cölöphöz, ahogy a fiadat...

Felnyögött, és a fejét ingatta.

– Nem, nem én voltam... Ne kínozz, te idegen, aki király vagy és a vendégem! Én nem akartam...

Lebbent az ajtó szőnyege, a hajnal hűvös levegője lopakodott a sátor áporodott füstjébe. Demgal maga elé meredve hallgatott egy darabig, mintha észre sem venné a belépő szolgákat.

– Térjünk nyugovóra, uram – mondta azután tompán. – Pihennünk kell, mert holnap indulunk.

– Hová? – kérdeztem.

– Azt mondtad, látni szeretnéd, hogyan bányásszák kovácsaim a vasat. Azért jöttél hozzánk, hogy vasat szerezz tőlünk, ezért kérted a szövetséget. Vagy meggondoltad, uram?

A hematitbányákhoz lovagolva zavartalanul tudtunk Demgallal beszélgetni, amire igazán nagy szükség volt. Azt hitte, zsarolni jöttem hozzá, fia életével, a lehetőséggel, hogy kezemben van az az ember, aki eltűnése óta legendává nőtt a naunik szemében. Nehéz élete volt, mert mostohaanyja hosszú évek során mindent elkövetett, hogy helyrehozza azt, amit Demgal születésekor elhibázott. Elérte, hogy a két legkiválóbb nauni, Demgal és Mekridur – akiket gyermekkorukban a féltestvéri kötelékeknél erősebb kapocs, közös apjuk iránt érzett csodálat és szeretet fűzött össze – elhidegült egymástól, gyanakodva figyelték egymás tetteit, és a köréjük tömörült pártok között egymást érték a véres összetűzések. Demgal első felesége – bár tiszta vérű nauni volt – fia születése után osztozott Demgal anyjának sorsában, és a fiú, Otagal, noha életben maradt, már kisgyermek korában betegesen vonzódott ahhoz az italhoz, melyről Numda olyan sok rosszat mondott. Demgal szerint mostohaanyja parancsára a dajka már csecsemőkorában rászoktatta úgy, hogy a tejbe keverte. Második asszonyát Demgal – bizonyára anyjára gondolt, akit soha nem ismert – Naratból hozta magával. Úgy őrizte, hogy egy kehelyből ittak, egy tálból ettek, és a kedvéért lemondott arról, hogy fél napnál hosszabb időre távol legyen a tábortól. Mégis, alighogy fiuk, Ordsu megszületett, az asszony sorvadni kezdett, és Demgal, aki az életénél is jobban szerette, elszánta magát, hogy megválik tőle, inkább éljen távol Naratban, mint mellette pusztuljon el. Visszaküldte Narat királyi palotájába, de már későn, útközben meghalt. Békés embernek tartom magam, akkor azonban mégis azt kérdeztem Demgaltól, miért nem ölte meg már jóval korábban mostohaanyját. „Varázsló – felelte. – Méreg nem árt neki, a kést visszafordítja annak a szívébe, aki ráemelte. Hatalma van az embereken.” „Rajtad sem volt hatalma – ellenkeztem. – Pedig elsősorban téged akart elpusztítani.” Demgal hosszan elgondolkozott. „Ez igaz. Mégsem akadna élő ember, aki elég bátor volna őt megölni. Én sem merném.”

Ezután több sikertelen összeesküvés következett – közben Demgal egy pillanatra sem veszíthette szem elől Ordsut, egyetlen megmaradt reménységét –, míg végül a nauni főtábor megoszlott, fele Mekridur vezetésével új szálláshelyre vonult. Mostohaanyja is elment, és Demgal azt remélte, megszabadult az átoktól. Demgal szerette Mekridurt, csak ezért nem tört ki testvérháború a naunik között. Fiát is úgy nevelte, hogy nagybátyja kiváló ember, a legjobb hadvezér, mostohaanyjuk hibás mindenben. Így történhetett, hogy Ordsu nemcsak gyanútlanul belesétált a kelepcébe, hanem még Avanában is védte Mekridurt, hogy ártatlan abban, ami történt. Hogy mi történt, azt pontosan soha nem értettem. Ordsu állítólag megsértette az egyik szálláshely számomra teljesen érthetetlen és ostoba törvényét, ennek büntetése volt az a lassú és kínos halál, mellyel lakolnia kellett. Én tudom, hogy Mekridur nem volt olyan ártatlan, mint Ordsu hitte, bizonyítékaimmal azonban soha nem keserítettem meg Ordsut, sem Demgalt.

Megszereztem hát az annyira áhított vasat. Fenntartás nélkül bíztam Demgalban, ezért kezdettől fogva úgy szerveztem meg, hogy a hematitot még nauni földön dolgozták fel nyersvassá, ehhez ott volt a nauni kovácsok évszázados szakértelme és a Barkan fája, melyből a faszenet égették. A mi kovácsaink viszont jobban értettek a finomabb munkákhoz, ami még mindig elég sok faszenet fogyasztott. A hegyek addig alig járt útjain attól fogva az esős évszak kivételével mindig lehetett teherhordó állatok csapataival találkozni, és a hegylakók érthetetlen különbékéje kiterjedt ezekre is, miközben a favágás a hajóépítő számára változatlanul életveszélyes foglalkozás maradt. Gondoltam arra, hogy kérek Demgaltól néhány naunit, hogy ugyanazt a látszatot keltsem, ami a hegység túloldalán megóvta favágóinkat, Tarkumi azonban kétségbeesetten tiltakozott. Büszkesége megalkuvást látott ebben egykori testvéreivel szemben, és ezt nem tudta elviselni. Mivel egyébként keresve sem találhattam alkalmasabb embert az erdők felügyelőjének, kénytelen voltam engedni neki.

Másban is, sok mindenben engedtem, mert időmet lefoglalták a kovácsok, akik ezerféle ürügyet találtak, hogy az új fém értéktelenségét bizonyítsák. Akkor még elég kevéssé ismertem az embereket ahhoz, hogy ezt megérthessem, és viselkedésük felháborított. Miközben nap mint nap vitatkoztam velük, gyakran gondoltam arra, hogy helytelen úton járok, vissza kellene hoznom Mazu módszereit, és korbáccsal beléjük verni érveim igazságát. Vagy azt panaszolták, hogy nem olvad meg, majd pedig annyira túlizzították, hogy törékennyé vált, és örültek a kudarcnak. Demgal vendégeként igyekeztem ellesni a nauni kovácsok módszereit, és ezt összevetettem azzal, amire az otthon tanultakból emlékeztem. Sajnos, ez nem volt sok, mert mint geológus csak a vasércekhez értettem, feldolgozásukkal nem kellett törődnöm.

A vasat a nauniktól körülbelül húszkilós vaskos, szivacsos lepényekben kaptuk, ahogyan kezdetleges kohóik alján összegyűlt. Ezt izzítottuk újra, kalapáltuk, tömörítettük sok hiábavaló kísérletezés során. A sors furcsa játéka, hogy először éppen a vén, mindig ellenkezni kész Enninu fejtette meg az idegen fém titkait, egy nap diadallal hordozta körbe az első elfogadható minőségű dárdahegyet. Biztosra vettem, csak véletlenül sikerült neki, és azt hiszem, ezt ő is tudta, bár inkább a nyelvét harapta volna le, semhogy bevallja. Hiúsága volt további munkájának legjobb hajtóereje; pár nap múlva elérte, hogy csak néha rontott el egy-egy darabot, amit persze gondosan eltitkolt. Annál több időbe került, míg sikerült rávenni, hogy másokat is megtanítson arra, amit tudott. Tavasszal jártam Demgalnál, de már a következő év virágai nyíltak, mikor végre elmondhattam, minden úgy sikerült, ahogyan terveztem. Avana kertjeinek földjét vaskapával porhanyították, és a régi kőeszközök a kertészek kamráiban porosodtak. A bronzból készültek a Palota kincstárába kerültek, ezeket a hajók építéséhez használtuk fel, mert a bronzot kevésbé tette tönkre a tenger vize.

Sok minden történt az alatt az év alatt és a következőkben is, de az ember emlékezete furcsán alakítja a múltat, csak az eredmények vagy a szerencsétlenségek kövei emelkednek ki a hétköznapok homokjából. Igazságtalan torzulás ez, mégis nehéz tenni ellene; mire észreveszed, már elszálltak a napok, az évek, és amit visszaidézel, nem az, ami valóban megtörtént, csupán kivonata, ilyen vagy amolyan vetülete a múltnak, róla alkotott ítéletedet mai tudásod formálja, mellyel már azt is tudod, mi történt holnap. Mikor hozzákezdtem, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. De most már folytatnom kell, kötelesség ez veletek szemben, függetlenül attól, hogyan sikerül.

Azért beszélek most erről, mert ezek az évek jóformán teljesen összemosódtak bennem. Egy-két részlet ugrik csupán elém, talán nem is a leglényegesebbek, ezért ami most következik, az szaggatott lesz, és sokszor érdektelen, aránytalan.

Jól éltünk, talán túlságosan is jól, senki nem éhezett, senki nem dolgozott annyit, hogy az erejét meghaladta volna. A vasszerszámokkal kevesebb fáradságba került a kertek művelése, könnyebb lett a favágók, ácsok, tímárok, kőfaragók munkája, de az igazi bőség – melyet Pehnemer megjósolt – akkor köszöntött ránk, mikor odáig jutottunk, hogy az első vasszerszámokat árura cserélhettük. A vas egyetlen kardcsapás nélkül a partvidék urává tette a várost, hiszen az első években Pehnemer mint a Palota megbízottja kétszeres súlyú aranyat követelt – és kapott – minden vasból készített szerszámért. Az aranynak inkább csak ő és Tamizisz örült, Numdát és engem jobban érdekeltek az áruk, melyek olyan bőségben kerültek a városba, ahogyan kedvünk tartotta.

A változás, amit a vasból szerzett bőség hozott Avanára, lassan szétfeszítette a város gazdasági rendjét. A felügyelők hol kapkodtak, hol egymást hibáztatták, és tőlem követeltek igazságot. Kevés dologban egyeztek meg csupán, mint például abban, hogy mind szidta Tarkumit és Pehnemert. Az erdők felügyelőjét, hogy nem ad elég fát a hajóépítőknek, a szénégetőknek vagy faszenet a kovácsoknak, a kereskedőt meg azzal vádolták, s hogy csak egy célja van: minél több aranyat összeharácsolni. Nem volt igazuk, mert Tarkumi tehetetlen volt, emberei sorra elszökdöstek más munkákhoz, ahol nem kellett vásárra vinni a bőrüket, Pehnemer aranyéhsége mögött pedig Tamizisz lapult. A kincstárnok csendesen a háttérben maradt, pedig ő ajánlotta nekem azt a szerződést, ami Pehnemert a Palotához kötötte: minden hat kagyló aranyból egy legyen a kereskedőé. Ezért hagyta Pehnemer szolgái gondjára saját ügyeit, és lótott-futott egész nap a Palota dolgai után. De vádolták a kovácsok Pilagut, hogy mind újabb bronzöntvényekért gyötri őket – az öreg Nahoten, bár hivatalosan még ő volt a hajóépítő felügyelője, sértődötten lassan a háttérbe vonult –, Pilagu a halászokat, hogy nem adnak át elég kikötőhelyet a Palota hajóinak, a halászok szerint pedig Utu-Bara az oka mindennek, mert rövid kikötőpartot épített. Inimma egyszer a fegyverkovácsokat, máskor Tamizisz növekvő szolgahadát akarta legyilkolni, aszerint hogy legényeit fegyverben vagy élelemben vélte éppen megrövidítettnek; a vad vezérre viszont Mutabi, a nyájak felügyelője és Tarkumi panaszkodtak, hogy nem ad elég katonát a nyájak, illetve a favágók védelmére. A város terjeszkedett. Numda új kertjei egyre messzebbre szorították a dombok közé a nyájakat, és a pásztorok – farkasnál is nagyobb félvad kutyáik ellenére – rettegtek a hegylakóktól, akár a favágók. Riámi siránkozása és Upatu áskálódása semmit nem csökkent a bőség éveiben, és ha most így visszagondolok, mindössze négy főemberem akadt, akivel nem volt gondom: Numda, Mesdu, Ordsu és Talil. Numdával és Talillal sokszor hajnalig dolgoztunk, hogy valamennyire is tisztán lássuk, mi történik a város gazdasági életében, és mikor úgy éreztük, hogy egy időre minden rendben van, mert sikerült a telhetetlen kívánságokat kielégíteni, a haragosokat összebékíteni, akkor kezdődött minden elölről. Csupán egyetlen ember panaszkodásának örültem: ha Dimmu zord képpel elém állt, és a Gyógyítás Háza nevében követelt újabb szolgákat, több élelmet, olajat vagy gyógyfüvet. Róla majd később szeretnék beszélni, mert csak a következő periódusban vált Dimmu és a Gyógyítás Háza – legalábbis számomra – a város központjává.

Elég soká jöttem rá, hogy nemcsak embereimben van a hiba, nemcsak az történt, hogy a felügyelőket megszédítette a gazdagság és a hatalom. A baj forrása mélyebben rejtőzött, nem volt könnyű feltárnom. Mazu alatt mindez nem történt volna így – mondogattam magamnak sokszor elkeseredve, míg végre eljutottam a felismeréshez, azért nem, mert Mazu létezésének egyetlen percében sem mondott le mindenhatóságáról. Én tanácsot kértem tőlük, vagy békítgettem őket, az isten-király trónusán ülve barátaimnak tartottam és neveztem valamennyit. Ez az ellentmondás megzavarta őket, az ebből fakadó bajok pedig visszahullottak rám, újabb hullámát indítva el a meg nem értésnek, a széthúzásnak. Ha egy uralkodó kiszámíthatatlan, az sokkal kisebb baj, mint ha gyenge, és ebben az időszakban – akár bevallották maguknak, akár nem – bizonyára gyengének tartottak, mert feltétlen engedelmesség követelése helyett beszélgettem velük. Mikor azonban ezt felismertem, azt is elhatároztam, hogy nem lépek visszafelé. Ha számukra, furcsa módon, könnyebb lenne újra egy mindenható tekintély szolgálata, én erre a szerepre képtelen vagyok. Más utat kerestem, olyan példa után indultam, melynek emlékét a Földről hoztam magammal, és melyben töretlenül hittem. Mielőtt azonban keresztülvittem volna, akaratuk ellenére, mindazt, amit elgondoltam, még egy nehéz háborút kellett megnyernem, a béke kellős közepén, és ebben az új háborúban én voltam a legirgalmatlanabb vezér.

Szerettem a matematikát. A geológus tanszak matematikaversenyeit első éves koromtól fogva mindig megnyertem. Ez persze odahaza igazán nem jelentett sokat, de itt elég volt, hogy jó darabig ne vegyem észre, mint nehezíti meg egyre jobban Tamiziszék munkáját az a furcsa, hol hatvanas, hol tizenkettes számrendszer és még inkább a sokféle, egymásnak sokszor ellentmondó mértékegység. Az ebben az időben használatos összes mértéket a Viking hazavitte információi között, bizonyára az otthoni gazdaságtörténészek legnagyobb örömére. Nekik persze könnyű gyönyörködni bennük mint a kinyíló emberi értelem és az adott természeti-gazdasági törvények szép egymásra hatásának eredményeiben, számolni velük azonban – mikor a számításon múlik, ki mennyire éhezik, vagy hogy végre kiderüljön, ki mennyit lop – keserves mulatság. Mert súlymértékként volt például a „karika” – rézből – és annak százhúszszorosa, a „kagyló”, a „kagyló” harminchatszorosa, a „csónak” és a „csónak” hatszorosa, a „hajó”, vagyis egyhajónyi teher. De ugyanezt lehetett „kettős kariká”-ban is számolni, mint ahogy a napszakok jelölése is „kettős órák”-ban történt, vagy egy „csónak” hatodrészével, amit – mert nagyjából annyi volt, amennyit egy jó erőben levő rabszolga hátára lehet rakni – „teher”-nek neveztek. Tamizisz emberei közül, akik mesterei voltak ennek a számrendszernek, sokan a „teher” tizenketted részével számoltak, a „félkagyló”-val, mert ez jobban megfelelt annak az árunak a méréséhez, amivel dolgoztak, de akadt olyan is, aki a hat hatványaival számolt. Ez csak egy pontjával egyezett a „karikák”-ra alapított rendszernek, a hat hatodik hatványa ugyanis pontosan két „hajó” súlyú volt, tehát egy „kettős hajó”, és ez nagyon tetszett nekik. Nekem sokkal kevésbé. Az űrmértékek alapja szintén a „kagyló” volt, körülbelül egy földi liter nyolctizede. Ebből a névegyezésből arra következtettem, hogy valamikor, az idők hajnalán valószínűleg már volt egy elszánt elődöm, aki úgy akarta egységesíteni a mértékrendszereket, hogy lemérette egykagylónyi rézpornak a súlyát. Az űrmérték-kagyló hatvanszorosa a „korsó” volt, szerencsére ennél nagyobb értékkel itt nem kellett hadakoznom, és a súlyok ijesztő rengetegéhez képest aránylag kevés hosszmértékkel találkoztam. Három „kar” hosszú volt egy „evező”, és egy „háló” hossza harminchat evezőt tett ki. A hat hatványait itt is fel lehetett fedezni, mert a „kar”-t tizenkét „ujj”-ra osztották, és ezek szerint a „háló” az „ujj”-nak éppen az ötödik hatványa volt. Volt, mondom, mert egyetlen hosszmértéket hagytam csupán, az „evező”-t, illetve annak századrészét, a „kisujj”-at.

Ha mindez így bonyolultnak is tűnik, hamar rájöttem, hogy a mértékek többsége igen jól megfelel a használat céljának, a legtöbbje engedelmesen simult az emberekhez, akik létrehozták, mint például az „ujj” és a „kar” hossza. A baj akkor kezdődött velük, mikor nagyobb összegeket kellett számolni.

A Gáma valamivel kisebb, mint a Föld, ha jól emlékszem Ten-Ling és Dave számításaira, tömege körülbelül 9,32 százalékkal kevesebb. Hogy egy földi kiló itt mennyit nyomna, kiszámolhattam volna, de minek? A „kagyló” jó volt mint űrmérték – pontosan ennyi kölest adott például a Palota naponta a város minden felnőtt lakosának –, és ha ezt megváltoztatom, a „korsó”-k űrméretét is változtatni kellene, illetve a Palota raktáraiban levő több ezer korsó adatait minduntalan átszámolni. Az űrmértékekét tehát nem bántottam, a súlymértékek között azonban kegyetlen irtást műveltem. A „kagyló” megmaradt, de öt „kagyló” lett egy teher – ennyivel is kevesebb nyomja a vállakat –, száz „kagyló” egy „csónak”, ezer pedig a „hajó” Ezzel a két utóbbi változtatással egyébként is közelebb kerültem a valósághoz, mert a régihez mérve a mai csónakok, de még inkább a hajók nyolc-tízszeresei voltak a róluk elnevezett mértékeknek. A „kagyló”-t azután kereken 100 karikára osztottam.

Az új rendszernek megvolt az az előnye, hogy a súlymérték alapja, a „kagyló” változatlan maradt, tehát az Avanába érkező érceket és terményeket ugyanúgy mérhettük le, mint eddig; az új, nagy értékeket elsősorban csak a Palota írnokainak kellett használni.

Illetve csak kellett volna, mert ahhoz előbb a tízes számrendszert meg kellett tanulni. Az a két számjegy indította el később az írásreform lavináját, ami az új, tízes számrendszerből kimaradt.

A tizenkettes számrendszer ősi örökség volt, az öreg Lubaltu megmagyarázta, hogy valamikor régen a tizenkettes volt az istenek kedves száma. Szerintem inkább az embereké, mert a legengedelmesebbnek bizonyult a kialakuló társadalom legfontosabb matematikai műveletével, az osztással szemben. Lehetett felezni, harmadolni, negyedelni vagy akár hatfelé osztani, tagjainak száma elég volt különböző tárgyak megnevezésére, és mégsem annyi, hogy túl sok számnevet kellett volna kitalálni és észben tartani. A tízes számrendszerrel együtt természetesen a nulla fogalmát is be kellett vezetnem. Ez egyszer előnyt jelentett, hogy az avanai számjegyek elég bonyolultak voltak, így új jegyként ugyanazzal a körrel jelölhettem, mint a Földön. A kör ugyan – két merőleges átlóval osztva – Habamu szent jele volt, de üresen szerencsére semmit nem jelentett.

Tamizisz írnokai hamarabb elfogadták az új számrendszert, mint a kovácsok a vasat. Csendben figyeltek, és mint mesterüknek, Tamizisznak, az ő arcukról sem tudtam leolvasni sem helyeslést, sem elutasítást. Azután ahogy, megvilágosodott előttük a számok új rendje, arcuk kipirult, láttam, hogy míg szemüket a kötelező tisztelettel rám függesztik, kezük agyagtábla és íróvessző után nyúl. Nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy azonnal kipróbálják, amit mondtam.

Húsz napig minden reggel velük foglalkoztam a szokásos tanácstermi időtöltés helyett, néhány felügyelő rossz néven is vette, hallottam, azt mondogatták, hogy már a szolgákat többre becsülöm náluk. Nem törődtem velük, arra gondoltam, jobb, ha megszokják, úgyis annyi mindent kell még megtanulniuk, ha sikerül, amit tervezek. Egyébként nem tartottam csodálatos eredménynek, hogy húsz nap alatt megtanítottam őket a négy alapműveletre és a hatványozásra, mert eddig is számokkal dolgoztak egész életükben, csupán azt kellett megérteniük, hogy ugyanazokat a műveleteket egy másik struktúra szabályai szerint végezzék.

Mikor a harminc-valahány írnokot egyenként levizsgáztattam, hogy valóban értik-e, amit csinálnak, nem tudtam megállni, hogy még valamit meg ne pendítsek. Az Avanában beszélt nyelvet – ami a partvidék többi nyelvének annyira édestestvére volt, hogy például ugyanazokat a jeleket használták, akár Hemti, akár Narat írásában – már a Viking indulása előtt elég jól ismertem, írásának rejtelmeibe azonban nem mertem belemélyedni, időm sem nagyon volt rá. Azt tudtam, hogy a jelek egy-egy szótagot hordoznak, és hogy egy-egy szótagot bonyolult szabályok szerint többféle jellel is lehet írni. Ezt nagyon zavarónak tartottam, az írnokok számára azonban természetes volt, hiszen így tanulták.

Az írást a Palota kincstárának emberein kívül csak a templomok papjai használták. Az öreg Lubaltu „Habamu minden népének történetét” rótta megszámlálhatatlanul sok agyagtáblára, melynek halmai között rajta kívül senki sem igazodott el. Gurru papjai jobbára számoltak, és csillagászati feljegyzéseket vezettek, a költészetet pedig Erua szolgái művelték. Mazunak annak idején udvari költői voltak, akik dicsőítő énekeket írtak a főpap tetteiről. Emlékszem még az egyik kezdetére, melyben a költő valahogy így fogalmazta meg Mazu árulását, mikor az öböl bejáratát sziklákkal záratta el, hogy az akkor még sérült és csak a vízen úszni tudó Viking ne tudjon többé kijutni a nyílt tengerre, és így vele együtt a földi emberek is örökre Avanához legyenek kötve: „Leláncoltad az ég ezüsthalát, hogy szolgáid legyenek a más csillagról jöttek...”

Békén hagytam volna őket a Palotában – akkoriban még nemigen mertem bármin is változtatni –, de Mazu halála után három nap sem telt el, és már engem dicsőítettek, az avanai nyelvet jól értő társaim, Ten-Ling, Dave, Marcis, Val és a többiek legnagyobb derültségére, az előbbi idézethez hasonló stílusban. Akkor visszazavartam őket Erua templomába, ahonnan azóta sem merészkedtek elő. Pedig tudtak igazán szép költeményeket is írni, némelyik, melyben Eruához, a tavasz és a szerelem istennőjéhez fohászkodtak, meghatóan őszinte és magával ragadó. Nem próbálom meg lefordítani, mert csak elrontanám ritmusukat.

A Palota írnokai tehát csak raktárjegyzékeket vezettek, ahol két-három jelből álló rövidítéssel pontosan meg tudták jelölni, milyen áru mennyiségét őrzi az agyagtábla. Az írnokutánpótlás még így is nehézkes és lassú volt. Az a fiatal gyerek, amelyik elég szerencsésnek mondhatta magát, hogy valamelyik templomban mindenféle szolgálatot elláthatott, a cellák takarításától kezdve az edények elmosogatásáig, hosszú évek alatt rendszeres tanulás nélkül elleshette az írás titkát. A papok csak a legkiválóbbakkal foglalkoztak, akiknek különleges értelme már korán megnyilatkozott, ezek pedig rendszerint a templom papjai közé emelkedtek, és kevésnek jutott eszébe, hogy kényelmes életét a Palota kincstárában folyó munkára cserélje. Mazu annak idején, ha szükségét látta, bármelyik papot a Palota szolgálatára rendelhette, és ez ellen senki nem mert tiltakozni. Nem bíztam a parancsszóra végzett munkában, és már ekkor éreztem, ha valaha megoldom az írástudás kérdését, nem ezt az utat választom.

– Láthatjátok – mondtam az írnokoknak –, mennyivel könnyebb így számolni, mint eddig, pedig ezután is ugyanazt a kölest, rezet, olajat vagy más árut írjátok az agyagtáblákra. Vagy talán változik akármelyiknek a súlya azzal, hogy így vagy úgy számoljátok?

– Nem – felelték.

– Csakhogy így kevesebb fejtöréssel, rövidebb idő alatt juttok ugyanarra az eredményre.

Megálltam egy pillanatra, és az írnokok helyeslően bólintottak.

– Úgy gondolom – folytattam –, hogy az írással is így van valahogy. Ugyanazt mondjuk, és másképpen írjuk. Miért van az, hogy Tamizisz és Talil nevét – erősen hangsúlyoztam az első szótagot – ugyanúgy mondjuk, mégis, ha leírjuk, mindegyik más jellel kezdődik?

Többen illedelmes torokköszörüléssel jelezték, hogy meg tudnák magyarázni, én viszont tisztában voltam azzal, hogy érveik az írás őskorába vezetnek vissza, mikor az azonos hangzású szótagok különböző tárgyakat jelentő szavak elejéről váltak le, hogy a szótagírásban megkezdjék önálló és oly zavaró életüket. Így hát nem hagytam, hogy közbeszóljanak.

– Azért írjátok többféleképpen, mert úgy tanultátok mestereitektől, azok pedig megint csak másoktól. Gondolkozzatok! Ha Talil nevét Tamizisz jelével kezdeném írni, nem tudnátok-e úgy is elolvasni? Vagy ha ezt tenném, akkor Talil, csupán azért, mert más jellel kezdeném a nevét az agyagtáblán, nem volna többé ugyanaz az ember, aki most itt áll?

Újabb szünetet tartottam, hogy legyen idejük rágódni a hallottakon.

– Nem ismerem úgy a szent jeleket, mint ti – tudtam, hogy őket is, akárcsak Enninut, a hiúságukon keresztül foghatom meg a leghamarabb –, ezért mondjátok meg nekem, hány olyan jel van, amit a ta leírására használtok.

– Négy, Isteni Uram! – szólalt meg intésemre az egyik öreg írnok. – De aki igazán jól ismeri a szent jeleket, még háromféleképpen leírhatja. Éspedig...

– Tehát ez azt jelenti – vágtam el hosszúnak ígérkező nyelvészeti fejtegetését –, hogy minden ifjú, aki a szent jeleket tanulja, hat jellel hiába tölti az idejét, mert már az elsővel is le tudná írni az összes olyan szót, melyben a ta elhangzik. Hány évig tanulják az írnokok a szent jeleket?

– Hat évig – felelt az öreg. Tudtam, ez csupán a hatos szám bűvös tiszteletének szól, mert akadt, aki hamarabb is megtanulta, a többség viszont talán élete végéig sem. – A szent jeleket maga Habamu adta őseinknek, és ő szabta meg azt is, hogy ennyi ideig tanuljuk.

– Gurru papjai ugyan azt állítják – mondtam ártatlanul –, hogy a szent jeleket Gurru Atya mutatta meg az embereknek, de hát ezt döntsétek el ti magatok között. Akár Habamu adta, akár Gurru, azt mondjátok meg nekem, hogy az isteni bölcsesség miért kívánta őseitektől, akik még olyan okosak sem voltak, mint ti, hogy több jelet tanuljanak, mint amennyi szükséges. Mindig azt hallottam, hogy az istenek jóságosak. Hát jóságos az, aki több munkát követel szeretett gyermekeitől?

Zavart pillantásuk elárulta, hogy elevenükbe találtam.

– Ti vagytok a Palota írástudói, gazdagságának őrei. Megszámláljátok a korsókat, jegyzékbe foglaljátok a bőröket, a bronzedényeket, az aranyat, a drágaköveket, és egyikőtök sem vésné ugyanarra az agyagtáblára, mondjuk, az olajos- és borosedényeket, mert az egyformának van csak helye ugyanazon a táblán. Most tegyétek ugyanezt a szent jelekkel. Kerüljenek egy-egy táblára azok, melyeket ugyanúgy mondunk ki, és akkor magatok is meg tudjátok számlálni, hogy hány fölösleges jelet használtok az idők kezdete óta. A táblákat azután adjátok Talilnak, majd ő elhozza nekem, mert látni akarom, hogy az istenek bölcsessége hány jellel nehezíti mindennap a munkátokat.

Otthagytam őket megdöbbenésükkel és ellenvéleményeikkel együtt, mert az írás átalakítása nem volt olyan kényszerítően sürgős, mint a számolásé. Talil utánam jött.

– Bölcsességed fényesebben világít, Isteni Uram, mint Habamu napja! – Sajnáltam, hogy őszinte lelkesedésére éppen ezt a hasonlatot találta, de nem kívánhattam tőle, hogy másként beszéljen, mint ahogy gyerekkora óta tanulta. – Mert velem sokszor megtörtént már, hogy mikor egy másik nyelv szavait igyekeztem a mi szent jeleinkkel leírni, napokig kellett keresnem a sok között a megfelelőt, ha pedig egy idő múlva újra el akartam olvasni, nem mindig tudtam, vajon helyesen mondom-e azt, ami a táblán van.

Olyan boldoggá tett, hogy érti, mit akarok, hogy nem törődtem vele, nem árulok-e el neki olyan tudást, ami talán még korai és megzavarja.

– Adj egy táblát, Talil! Olyan jeleket mutatok neked, amivel a világ minden nyelvét leírhatod!

Nem tudom, megértitek-e, mit éreztem. hogy a mi írásunkat taníthatom egy másik értelmes lénynek, aki körülbelül akkortájt születhetett, mikor mi elindultunk a Földről, aki nem tudta – és ha elmondom is, mit jelentett volna neki? –, hogy azok a jelek születnek meg a keze alatt, melynek elődeivel egy másik kultúra hajnalán az én emberőseim rótták agyagba, papiruszra vagy kőbe tetteiket, gondolataikat. Az agyag, melybe Talil a jeleket karcolta, nem különbözött sokban attól, melybe egykor a sumer városok írástudóinak nádvesszője mélyesztette az ékek sorát, talán az első földi írást. Boldog voltam, és ugyanakkor a torkom összeszorult.

A Palota írnokai hosszú és gyilkos viták után, melyekbe óvakodtam beleszólni, egyszerűsítették az írást, végül is minden szótag írására egyetlen jel szolgált. Ezt néhány év alatt átvették a templomok papjai is, anélkül hogy kényszerítettem volna őket. Csupán Lubaltu esett kétségbe, hogy egész élete munkája kárba vész, mert egy idő után nem akad majd, aki el tudja olvasni régi, sokjelentésű jelekkel telerótt tábláit. Igazat adtam az öregnek, mert valóban felbecsülhetetlen értékű volt, amit a sok csodás isteni esemény mellett összegyűjtött a bolygó népeinek múltjáról, történetéről, szokásairól. Habamu templomának néhány papját, akik az egyszerűsített írást már jól ismerték, a Palota szolgálatába fogadtam, hogy írják át Lubaltu tábláit. Nem kellett ellenőriznem, hogy elég szorgalmasak-e, mert Lubaltu, mikor éppen elfáradt művének további fejezetein munkálkodni – ez pedig, mert már nagyon öreg volt, sűrűn megtörtént –, pihenésként őket sürgette, másrészt pedig Tamizisz, akiről tudtam, hogy lelke mélyén fölöslegesnek tartja ezt a munkát, és a Palota pénzénél csak a sajátját félti jobban, naponta számon kérte tőlük, hány táblával készültek el.

Elég volt akkor egyszer megmutatnom Talilnak a földi ábécét, nemcsak azonnal megtanulta, hanem rájött minden előnyére is. Attól kezdve – itt-ott a helyes kiejtés érzékeltetésére néhány saját találmányú jelet alkalmazva – nemcsak az idegen nyelvek leírására használta, hanem titkosírásként is, mert rajtam kívül senki nem tudta, hogy a földi betűk az avanai nyelv szavait rejtik.

 

 

19.

 

Megvolt tehát az új számrendszer, az új írás, és úgy éreztem, hogy most már nekifoghatok annak, amiért voltaképpen ezeket a változtatásokat kierőszakoltam. Tudtam, ha röviden és világosan – úgy értem, földi ember számára világosan – elmondom főembereimnek, mi – a szándékom, a jobbik esetben őrültnek tartanak, akinek Nanur elvette az eszét, de még valószínűbb, hogy valamelyik csendes éjszaka lecsap rám a szent obszidián kés, amitől annyit rettegtem az első időkben. Sokszor éreztem az évezredek nyomasztó súlyát, melyek az itteni világot elválasztják a földitől, sokszor elkeseredtem a „szakemberek”, a kovácsok, ötvösök, ácsok vagy más mester emberek korlátoltságán, a babonákká merevült szokások bilincséből kitörni nem akaró gondolkodás egy helyben topogásán – ebben talán a legszomorúbb az volt, hogy nem is akart mást, mint a régit ismételni –, de mindnél kétségbeejtőbb volt, hogy ezek az emberek, ha el is fogadtak egy-egy olyan részletmegoldást, amelyik szemmel láthatóan és azonnal bizonyította, hogy jobb az eddiginél, a döntő kérdést, hogy szabadon határozzanak életük és sorsuk felett, egyszerűen nem értették meg. Még Numda sem, pedig ő volt az egyetlen, akivel erről nyíltan beszélni mertem. Amit elérteni, annyi volt csupán, hogy nem ijedten, hanem szomorúan nézett rám.

– Ha Te mondod, Isteni Uram, bizonyára így van ott, ahonnan Ti jöttetek, de a Gáma számára más rendet parancsolt Habamu. Ismersz, Isteni Uram, tudod, mit tartok a papok dolgairól, a rendet azonban, melyet Habamu vagy akár egy még régebbi isten készített, nem lehet megváltoztatni. Az isteneket szolgálják a királyok, a királyt a papok, a főemberek és mindenki, aki abban a városban él. Ha nem akarunk újra olyanok lenni, mint az a nép, amely a Tenger Fiainak érkezése előtt ezen a parton élt – a monda úgy beszél róluk, hogy mikor őseink hajói kikötöttek az öbölben, csak ijedten szaladgáltak, akár a bogarak a fűben, mert nem volt vezérük –, akkor mindig kell hogy egyik ember szolgálja a másikat, ahogy a rend kívánja.

– Nem a rend ellen harcolok, Numda, hanem azért, hogy az emberek másképpen becsüljék meg egymást... – Elakadtam. Nagyon nehéz volt, hogy szavaim úgy adják vissza szándékom, hogy Numda megértse. Hasonlatot kerestem, mert az már sokszor segített. – Felelj arra, hogy ennek a városnak a házait ki építette fel, vagy még inkább arra, hogy az a sok olaj, gabona, gyapjú és minden, ami most a Palota raktáraiban van, kinek a munkájából került oda. Én gondoztam az olajfát, én szedtem le a termését, raktam présbe és töltöttem korsóba az olajat? Én tereltem ki nap mint nap a bárányt a legelőre, óvtam farkastól, rablótól, én nyírtam le gyapját, mostam, szárítottam, sodortam fonallá, és szőttem a fonalból kendőt? Vagy te tetted mindezt?

– Nem, Isteni Uram!

– És látod, mindez a gazdagság mégis az enyém, mert én vagyok a király, és jobban a tiéd, mint a pásztoré vagy a földművesé, mert a király első főembere vagy. Igazság ez? Hát nem azé inkább az olaj vagy a gyapjú, aki megdolgozott érte?

– Szavaid igazak, Isteni Uram, és mégsem az övék. Mert Te adod a rendet, hogy békében végezhessék munkájukat. Mi lenne, Isteni Uram, ha azt, amit most nekem mondtál, kihirdetnéd a földműveseknek, a pásztoroknak? Hogy minden övék, ami a Palota raktáraiban van? Dsuba és Ravak dúlása nem tehette volna üresebbé, mint amilyenné ők tennék egy kettős óra alatt! És a Palota kifosztása után egymást vernék agyon, először azt, aki a legtöbbet vitt el, majd sorban a többit. A vége pedig mégiscsak az lenne, hogy akadna néhány, aki összefogva megvédene az övét a többi támadása ellen, és másokat is felfogadnának, hogy védjék, azért, hogy részt kapjanak belőle. Tehát újra lenne olyan, akinek többje van, mint a másiknak, csak közben tenger vér folyna hiába!

Nehéz volt erre az érvelésre felelnem, mégsem mondtam le arról, hogy keresztülvigyem a magam akaratát. „A város népének érdeke” – ez volt az a formula, melyet végre Numda elfogadott. Ez világos volt számára, ők sem hangoztattak mást a lázadás éjszakáján, mikor egy jobb uralkodó reményében vállalták a felkelés szörnyű bűnét. Módszeresen romboltam – persze csak Numda előtt – a saját mindenhatóságomat.

– Mindketten jól tudjuk – mondtam –, hogy ebben a városban öcséd, Pilagu a legjobb hajós, az öreg Utu-Bara ismeri a köveknek még a lelkét is, Mutabi eszén nem járhat túl a legfurfangosabb pásztor sem, és nincs még egy olyan harcos, mint Inimma. Ami pedig a Palota és a raktárak ügyeit illeti, abban veled, Tamizisszal és Pehnemerrel nem versenyezhet egyik sem. Tarkumit ugyan sokan szidják, mégis úgy gondolom, egyetlen főember sem akadna, aki kitüntetésnek tartaná, ha ráruháznám az erdők felügyelőjének tisztségét. Mind okosabb nálam, és sok dologban nálad is! Mégis miért van az, hogy én és te parancsolunk nekik? Nem azt kívánná a város népének érdeke, hogy mindig az adja a parancsot, aki a legjobban ért hozzá?

Numda tiltakozott, érvelt, minél messzebbre hajítottam el magamtól a királyi jogart, annál kétségbeesettebben hozta vissza, és erőltette a kezembe. Órákig vitatkoztunk, míg végre úgy éreztem, megmagyarázhatom a „szavazás” fogalmát. Alig kezdtem hozzá, kiderült, Numda tudja, mire gondolok. Véleménye nem volt hízelgő.

– Igen – mondta savanyú arccal –, vannak városok, ahol a király, bár ősei az istenek ágyékából származtak, maga már nincs a bölcsesség birtokában. Ott az Öregek Tanácsa vagy a Bölcsek Gyülekezete dönt az uralkodás dolgai felől. De legtöbbször hiába nevezik magukat bölcsnek, sokat fecsegnek, és lassan határoznak. Némelyiket könnyű megvesztegetni, és akkor a tanács egy másik tagjának vagy, ami még rosszabb, a szomszéd város királyának érdeke szól az ő szájából. És ha ostobaságot határoznak, Isteni Uram? Az ostobaság marad, még ha húsz bölcs szavazott is mellette...

Azért beszéltem ilyen hosszan Numda ellenvetéseiről, mert utólag sokban igazat kellett adjak neki. Mégsem tántorított el, és ma is vallom, hogy ami a földi társadalomra érvényes, itt is az, legfeljebb a pillanatot és a helyzetet választottam meg rosszul – bár nem tudom, hogyan választhattam volna jobban.

Éretlenek voltak hozzá, évszázadok keserű tapasztalatainak sora hiányzott még, hogy megértsék, és élni tudjanak a szabadsággal, amit én mesterségesen teremtettem meg számukra. Hozzászoktam már, hogy minden új bevezetése mekkora ellenállásba ütközik, ezért csodálkoztam, hogy mikor egy reggel apró-cseprő dolgok megtárgyalása után szóba hoztam, mit akarok, általános helyesléssel találkoztam. Természetesen csak egy töredéke került elébük Numdával való hosszas vitáinknak, és lehet, ezért félreértették, valamiféle Bölcsek Tanácsára gondoltak, melyben azonban megtartom magamnak a végső döntést. Nem voltak kétségeik és ellenvetéseik, mint Numdának, jól láttam, mekkora büszkeséggel tölti el őket, hogy végre elismerem bölcsességüket, tudásukat. Arról azonban szó sem esett, hogy a tizennyolc felügyelőn és főemberen kívül más is részesülhetne a tanácskozás és a szavazás kitüntető jogában. Ezt akkor nem tettem szóvá, mert Numda előtte fél éjszakán át könyörgött, hogy egyelőre elégedjek meg ennyivel, és megígértem neki. Később igyekeztem, hogy az egyes felügyelők alá tartozó emberek között valamiféle önkormányzatot alakítsak ki, ez azonban csak annyit eredményezett, hogy a jelenlétemben összehívott gyűléseken szabadabban teregették ki egyik-másik felügyelő viselt dolgait, arra soha nem került sor, hogy szavazással leváltását követelték volna. Ez a szervezet természetesen ott működött a legjobban, ahol lazább volt az emberek személyes függése a Palotától, mint például a szabad halászok rendjénél vagy a kovácsoknál. Ezzel szemben Upatu emberei, Palota szolgahada hang nélkül ülte végig az összehívott gyűlést, melynek egyetlen szónoka a palotamester volt, az írnokok arcán pedig látszott, hogy méltóságukon aluli játéknak tartják az egészet. Igaz, Tamizisszal jól megfértek, és a kincstárnok nem biztatta őket soha, hogy komolyan vegyék az „önkormányzatot”. A Palota gazdagsága, melynek számontartása volt egyedüli munkájuk, sokukban azt a hitet ébresztette, hogy mindaz a kincs az övéké – persze nem úgy, ahogyan én gondoltam –, és ez bizonyos fensőbbséget jelentett számukra a város közönséges halandóival szemben.

Mindezek ellenére úgy éreztem, ez is több a semminél, és arra gondoltam, hogy ezt a változást úgyis csak hosszú évek gyakorlata érlelheti meg. Maga a Tanács – nem neveztem őket sem véneknek, sem bölcseknek – első pillanattól kezdve zökkenők nélkül működött, és ez volt a legfontosabb. Csak akkor fordultak hozzám, ha valamiben sehogyan sem tudtak megegyezni, vagy ha a szavazáskor kisebbségben maradtak, azt kívánták, hogy tárják elém az ügyet. Azt ajánlottam – nem parancsoltam –, hogy Numda elnököljön, és ezt elfogadták, bár tudtam, hogy majd mindegyik más-más hátsó gondolattal. A higgadtabbak azt várták Numdától, hogy féken tartja majd Inimmát és Pilagut, Pilagu viszont éppen azt remélte, hogy bátyja révén befolyása erősödni fog. Riámi boldog volt, mert a Tanács nehezebben fojthatta bele a szót, mint én, Upatu pedig távollétemben is minden felszólalását úgy kezdte: „Isteni Urunk akaratát fürkészve, én úgy gondolom...”

Talilt csak nehezen sikerült a tizennyolc ember közé erőltetnem, mert azt, hogy rabszolga volt, éppen azok bocsátották meg a legkevésbé, akik maguk is nemrég még azok voltak, és őszinte sajnálatomra nem lehetett kihagyni a két öreget, Nahotent és Avatellát, de Numda megmagyarázta nekem, hogy szüksége van rájuk, éppen öccse és Inimma miatt. Dimmu, a bölcs orvos kereken visszautasította a Tanácsban való részvételt, mondván, így sincs elég ideje a betegeihez. Az erőviszonyok már az induláskor sem voltak teljesen egyenlők, mert a kisebb mesterségek, mint például a takácsok, fazekasok és tímárok felügyelőit Numda képviselte a Tanácsban. Ez helyesnek látszott, mert ezek az emberek, bár a saját mesterségük legjobb ismerői voltak, túlságosan önállótlannak bizonyultak ahhoz, hogy egy vita során olyan emberrel kerüljenek szembe, mint Tamizisz, akit még Mazu korából rettegve tiszteltek, vagy Pehnemer, aki minden szavukat könnyen kiforgathatta volna. Így Numda kezében aránytalanul nagy hatalom összpontosult, erre azonban szükség is volt, hogy a másik nagy régi érdekszövetség – melybe Pilagu, Tarkumi, Medurani, a szabad halászok vezetője és néha az örök elégedetlen Enninu tartozott – ne jusson döntő befolyáshoz.

Szokássá vált – ezt is én ajánlottam –, hogy a határozatokat agyagtáblára véssék, így utólag nem lehetett semmit megmásítani, és könnyebb volt számon kérni a végrehajtást A Tanács többsége természetesen nem tudott olvasni, ezért mindegyiknek arany pecsétnyomót készíttettem a Palota ötvöseivel. Egy határozat akkor vált érvényessé, ha az agyagtábla hátoldalába a tagok számának kétharmadánál több, tehát legkevesebb tizenhárom pecsétet nyomtak bele. A törvény értelmében a kisebbségnek joga volt a határozat ellen hozzám fordulni, mivel azonban, Numda előzetes kétségei ellenére, jóformán soha nem történt meg, hogy a leszavazottaknak kellett volna pártját fognom, ez a jog és lehetőség lassan feledésbe ment. A pecsétnyomókra nagyon büszkék voltak, vékonyabb vagy vastagabb aranyláncon a nyakukba akasztva hordták, és a szavazás is úgy történt, hogy Talil a feltartott pecsétnyomókat összeszámolta. Annak már kevésbé örültek, hogy elvártam, mind tanuljon meg írni, de legalább olvasni, ami az egyszerűsített jelekkel igazán nem volt nehéz. Akadt ugyan, aki nem ismerte ki magát teljes biztonsággal a jelek között a nagylelkűen kitűzött két év határidő után sem, de szégyenkezve igyekeztek titkolni, és ezt a zavarukat Numda bölcsen a maga, helyesebben a város lakóinak javára többször felhasználta. Mert ő volt talán az egyetlen, aki soha nem gondolt másra, és noha az általam kigondolt új rendnek kezdettől fogva nem volt híve, mégis az ő szelleme tartotta össze.

Búcsút mondhattam végre a délelőtti kihallgatásoknak. Talil csak délben jelentkezett nálam az aznapi határozatok tábláival, és míg ők reggelenként úgy helyezkedtek el az üres trónus körül, mintha én is jelen lennék – Upatu ragaszkodott ehhez, de Numda is helyesnek találta –, és hozzákezdtek, hogy „ma is bizonyságot tegyenek bölcsességükről” – Numda nevezte így nem kis gúnnyal a tanácskozásokat –, én a magam ura lehettem, hogy végre azt tegyem, amit Avana jövője számára a legfontosabbnak tartottam.

Talán akkor gondoltam erre először, mikor Hidar harcosaival felénk vágtatott. Megölnek, és nem lesz, aki folytassa munkámat. De a halál elkerült, és magam is úgy éreztem sokszor, hogy ha nem kellettem neki a földrész belsejében töltött négy év alatt, melynek minden percében életben maradásom valószínűsége a nullához nagyon közel eső érték volt, itt, Avanában már sokkal nehezebben adnám meg magam. Fél kezemen összeszámlálhatom, hányszor voltam beteg az elmúlt évek alatt, és néha komolyan hiszem, hogy az a szívelégtelenség, ami miatt nem repülhettem vissza a többiekkel, csupán Val műszereinek hibás méréseiből adódott. Igaz, futni nem tudok, és minden évben jobban fáraszt, míg a kikötőből felkapaszkodom a Palotába, ugyanakkor egy-egy olyan kimerítő lovaglás során, mint a naunikhoz tett útjaim, soha nem éreztem, hogy a szívem ne lenne egészséges. Nem hiszem, hogy jobban félnék a haláltól, mint más földi ember az én helyemben – de nehéz erről beszélnem, fölösleges is. Csak azért mondtam el, hogy megmagyarázzam, mikor a halálra gondoltam, nem a magam életét féltettem, hanem az eredményeimet, melyekre – most már őszinte lehetek – akkoriban igenis büszke voltam.

Mark és Robert minden eshetőséget figyelembe véve kiszámolták – olyan volt az a beszélgetés, mint egy hosszúra sikerült és nagyon tudományos gyászbeszéd –, hogy melyik az az év, amelyiktől kezdve várhatom a következő földi űrhajó érkezését. Tehát tudtam, hogy hány évem van, amíg csak rajtam áll, mi marad itt fenn a Viking látogatásából, a földi civilizáció távoli fényéből, aminek hasznát vehetik ezek az emberek is. És mert féltettem az eredményeimet, rá kellett jönnöm, a legnagyobb ostobaság az, ha a város napi gondjaival töltöm az időm azután is, hogy valamennyire elfogadható új rendet szerveztem magam körül, melyben már nincs rabszolga és korbács, gyilkosságok és éhínség. Át kell adnom földi tudásomat annak befogadására alkalmas, lehetőleg fiatal embereknek, nem mérlegelve azt, hogy a város pillanatnyi helyzetében mi használható fel azonnal és közvetlenül. A fizika, a matematika, a kémia itt sem más, mint a Földön, és bár többet értettem volna a biológiához és az orvostudományhoz! Mikor egy-egy haldokló mellett ott álltunk Dimmuval egyformán tehetetlenül, mindig az gyötört, ha Val vagy Marcis csak a fele tudását itt hagyhatta volna nekem, tovább élhetne ez az ember!

Az, hogy a földi természettudományokat tanítsam, még reménytelenebb kísérletnek tűnt, mint a Tanács megteremtése. Mégis belevágtam, és nem bántam meg, sokkal kevesebb csalódás ért, mint az aranypecsétesek között.

Mióta a várost gazdaggá tettem, a papság bölcs és nagy uralkodónak mondott a hívek előtt, hiszen a nép gazdagságának egy része hozzájuk vándorolt. Mégis óvakodtam a templomok ügyeibe avatkozni, egyedül Gurru papjaival voltam szorosabb kapcsolatban. Velük is csak azért, mert az első időktől kezdve ők voltak azok, akik bizonyos fokig jogot formáltak rám a Viking indulásának évről évre való megünneplésével. Jó csillagászok voltak ahhoz képest, hogy milyen eszközök álltak rendelkezésükre, és bármit kérdeztek tőlem, szívesen válaszoltam. Kikötöttem azonban, ha úgy érzik, a tőlem nyert tudás megzavarná őket a Tengerek Atyjának imádásában, mondják meg, mert tiszteletben akarom tartani hitüket. A köteles tisztelet felháborodásával tiltakoztak, hogy ez lehetetlen, az Isteni Úr nem mondhat olyat, ami ne volna igaz, és Gurru Atya az igazságot mindennél többre becsüli! Mint ravasz harcosok, sokáig óvatosan kerülgettük egymást. Ők az égből vagy idegen csillagról érkezett, csodálatos tudása ellenére sokszor érthetetlenül jámbor félistent láttak bennem, én pedig attól tartottam, hogy amit nekik mondok, félreértik.

A bolygó, a Gáma itt is a mindenség mozdulatlan középpontja volt, akár az én őseim korában a Föld, és Habamu, a mindent látó Atya, a Napisten bonyolult módon jutott át minden éjjel nyugatról keletre, hogy ott világosságot árasztva újra felemelkedjen. Még több baj volt a csillagokkal, különösen annak a három bolygónak a mozgásával, melyek közül egy közelebb keringett a Naphoz – a tau Cetihez –, mint a Gáma. Nem tudom már pontosan, hogy a vas korszakának melyik évében történt – mindenesetre már Gurru papjai is a tízes számrendszert használták, méghozzá kiválóan –, mikor végre hosszú biztatásukra óvatosan el mertem nekik mondani az igazságot a saját naprendszerükről.

Az volt a szokásuk, hogy vékony pálcával gondosan szitáit, elsimított homokba rajzoltak, és bár a lapos tálca mellett guggolni, melyben a homokot tartották, nagyon kényelmetlen volt, úgy gondoltam, jobban megértik a magyarázatot, ha az ismerős környezetben kapják. Így hát görnyedtem és magyaráztam, telerajzoltam a tálcát, majd elsimítottam, hogy újra meg újra felvázoljam rajta a naprendszer modelljét. Mikor végre kifulladtam, és a hátam is megfájdult, ijedten jutott eszembe, hogy már régen nem törődtem azzal, vajon képesek-e követni, amit mondok. Felnéztem, a tucatnyi pap némán állt körülöttem, szemük a homokra meredt. Akkoriban már régen a markomban voltak, nemcsak ők, hanem Habamu titokban Mazu uralmát emlegető, mézes szavú, hamis beszédű papjai is. Nem kellett félnem tőlük, de nagyon fájt volna, ha nem értik meg, ha nem akarják megérteni ezek a különben nagy tudású emberek, akik műveltebbek voltak legtöbb főemberemnél. Sokáig hallgattak, mutatóujjuk a levegőben végigrajzolta a homokban látott ábrát, azután Tegin, aki sovány fején akkora orrot viselt, hogy az elég lett volna három másik avanabelinek is, hümmögve megszólalt. Tudtam, hogy éveinek száma szerint Anohtu Gurru első szolgája, de Tegin esze vágott a leggyorsabban mind között.

– Ha a rajzod igaz, Isteni Uram, összetörhetjük az összes agyagtáblát, amit a fülkékben őrizünk. De nem kár értük, mert ez az igazság szebb és egyszerűbb!

– Nem kell összetörnötök – mondtam, és úgy éreztem, hosszú évek óta ez a legboldogabb napom –, mert sok-sok bölcs pap munkálkodott rajtuk, ki tudja, milyen hosszú idő óta, és tisztelni kell fáradozásukat. Csak átszámítani az eredményeket úgy, hogy érvényesek legyenek erre! – mutattam a homokba rajzolt naprendszerre. – Mert amit ők láttak a csillagok és a bolygók mozgásából, azt helyesen írták az agyagtáblákra, csak azt nem tudták, hogy mit jegyeznek fel, és hogy ami történik, annak mi az oka. A mindenség egyetlen nyelven beszél hozzánk, de azt a nyelvet mi csak nehezen és fokról fokra tudjuk megtanulni...

A csillagászat, a hozzá tartozó matematika és idővel a fizika egy része is Gurru papjainak gondozásába került. Nem éltek vissza a rájuk bízott tudással, sőt évek múlva nagyon fontos segítséget kaptam tőlük. Mint a tenger istenének szolgái, kötelességük volt, hogy mindazt feljegyezzék a nevezetesebb tengeri utakról, ami nem tartozott a közismerten nagyotmondó tengerészek képtelen hazudozásai közé. Kikérdezték a messzi tengereket bejárt hajósokat, ügyesen kiszűrték a történtekből az igazat, miközben a tengerész legfeljebb csak azon csodálkozott, hogy miért akarják ma újra hallani tőle, amit előző nap már olyan szépen elmondott – és ezzel évszázadok során értékes földrajzi ismereteket halmoztak fel. Azt hihetitek, túlzok, mikor értékesnek mondom ezeket az ismereteket, de gondoljatok arra, amit már egyszer mondtam, hogy ezeknek az embereknek a legnagyobb mértékük az „egynapi hajóút, jó széllel”. Könnyű erről megfeledkezni olyan körülmények között, mikor egyetlen távirányítású szonda egy körülrepülés során több adatot gyűjt össze egy bolygóról, mint itt okos és jó szándékú emberek évszázadok alatt. Ezért ti is nyugodtan tisztelhetitek fáradozásukat. A térképek nélkül, melyeket Gurru papjainak segítségével készítettem, nem indulhattam volna el a nagy tengeri útra.

A térképezést leszámítva Gurru temploma végig megmaradt az „elméleti tudás” hajlékának, hacsak azt nem számítom, hogy a hajóépítőben eredményeik nyomán egyre nagyobb hajók készülhettek.

Azt hiszem, egyszer mondtam már, hogy jött egy korszak, mikor számomra a Gyógyítás Háza lett a legfontosabb a városban. Eredetileg csupán arra gondoltam, hogy Dimmu elődeitől örökölt, sok babonától terhes, bár egyes részleteiben, megoldásaiban megdöbbentően eredményes gyógyító eljárását összekapcsoljam azzal, amit én ismertem a földi orvostudományból. Hamar kiderült, hogy ez lehetetlen, ha nem tisztázom Dimmuval a biológiának és a kémiának néhány alapelvét. Ezeket az öreg pap készségesen elfogadta, mert évtizedek során felhalmozott tapasztalatai nem mondottak ellent annak, amit magyaráztam. A gyógyításon, a gyógynövényeken keresztül eljutottunk a növénytermesztés általános kérdéseihez, a másik oldalon pedig a kémia nőtt ki a kezünk alól, ugyanis a szervetlen kémia eredményeinek – ehhez jobban értettem, mint a szerveshez – a Gyógyítás Házánál sokkal inkább a tímárok, mészégetők, szappanfőzők és más mesterségek vették hasznát.

Dimmu azonban – aki a gorombáságig őszintén nekem is mindig megmondta, ami a szívén feküdt – egy idő után nem volt hajlandó követni munkámat. Ő gyógyítani akar, ez a mestersége. Elismeri ugyan, fontos, hogy a bőröket jobban és gyorsabban tudják megmunkálni, hogy a szénégetők több szurkot tudjanak a hajóépítőnek adni – a szurok nagy kincs volt, és sohasem elegendő a hajók tömítéséhez –, de hagyjam békén, mert lassan már több időt tölt velem, mint a betegeivé Beláttam, igaza van. A Gyógyítás Házának négy terme – éppen azért, mert Dimmu olyan jól dolgozott – üresen állt. Itt szerveztem meg az én „egyetememet”. Persze inkább alsó fokú iskolának lehetett volna nevezni, de erről nemcsak a növendékeim tehettek. Eleinte sokat kapkodtam, azt sem tudtam, hol kezdjem, mindent egyformán fontosnak tartottam. Időbe tellett, míg megtanultam rajtuk – tanítani.

Sokáig válogattam a város legtehetségesebb fiataljai között. Arra is gondolnom kellett, ha olyan kerül hozzám, aki már majdnem mestere egy szakmának, esetleg már túlságosan megcsontosodott; ha meg túl fiatalokkal kezdem, ki tudja, helyesen ítélem-e meg tehetségüket? Tíz-tizenkét növendéknél többet nem akartam, mert arra gondoltam, hogy inkább ennyinek adok több tudást, aminek egy részét majd néhány év múlva továbbadhatják, míg ha sokkal foglalkozom, nem tudom úgy ellenőrizni, hogy valóban megtanulták-e mindazt, amit szerettem volna.

Az itteni években számolva – nincs értelme annak, hogy a földi időszámítást használjam –, ez a huszonkilencedik, amit a városban töltök. Ebből összesen éppen egy tucat jutott a tanításra a háborúk és más viszontagságok között, így körülbelül százhúsz-száznegyven fiatal került ki a kezem alól. Néhányan meghaltak, néhányan más parti városokba kerültek, a zöme azonban itt dolgozik. Olyanok is akadtak köztük, akikre idővel rábízhattam az alapok tanítását, társaimmá váltak a Gyógyítás Házának négy termében, ami az utolsó években, hazatérésem óta már szűknek bizonyult. Ha a sors még engedi, talán felnőhet egy nemzedék, aki majd tudja, miért ég a tűz, hogyan olvad benne engedelmes szolgaként a fém, hogyan nő a fű, érik a gyümölcs, mit árul el a természet annak, aki értő szemmel kutatja titkait. Nem hinnének Nanur ármányában, és tudnák, hogy Esra haragja, a villám, hogyan születik a felhők milliárdnyi vízcseppjének táncában.

 

 

MÁSODIK KÖNYV

LAIL

 

1.

 

Amikor először hallottam Lail lágy zengésű nevét, azt hittem, valami előttem ismeretlen istennőt, talán éppen Eruát tiszteli így egy távoli nép. Menevi mondta ki, Bitámi ifjú királya, és vágyakozón sóhajtott hozzá.

Menevi szerette a szép asszonyokat. Tulajdonképpen mindent szeretett, és mindenért lelkesedett, lényét legjobban ez a két tulajdonság jellemezte, pontosabban a lelkes birtoklása mindannak, ami a szeme elé került, amire rátehette a kezét. Látogatása első percétől nem fogyott ki a lelkesedésből. Utu-Bara kikötőpartján kezdte, Numda kertjein folytatta, azután sor került a „deli legényekre”, Ordsu íjászaira, Erua papnőire, majd Tamizisz írnokaira, Pilagu hajóira. Nem maradt ki belőle Upatu udvariassága –, „ilyen palotamesterre vágytam egész életemben, Isteni Barátom” –, a vén csikorgó Enninu varázslatos keze, Tuni sófőző tudománya – „az én embereim hitvány kontárok hozzá képest” – és a Gyógyítás Házában folyó munka sem. Ha az ember Menevit hallgatta – márpedig nehéz volt mást hallani, ha ő ott volt –, úgy érezte, hogy Avana Habamu égi országának földre szállt darabja, ahol minden jó, szép és csodálatos. A felügyelőim félistenek, a város népe jámbor és dolgos, de csupán azért, hogy ezzel örömet szerezzenek nekem, imádott uralkodójuknak, hiszen ebben az áldott, gazdag és hatalmas országban a szálfák maguktól gördülnek a városba a Barkan lejtőiről, a bányák kövei súlytalanul és engedelmesen simulnak a falban kijelölt helyükre, és a halak türelmetlenül várják, hogy Avana halászai végre hálót bontsanak.

– Ó, Lail! – suttogta Menevi átszellemülten, és Numda, Pilagu meg Pehnemer rábólintottak.

– Kiről beszélsz. Isteni Barátom? – kérdeztem az uralkodókat illető megszólítással. Upatu még érkezése előtt gondosan kioktatott.

Menevi bocsánatkérő mosollyal nézett rám. A legnagyobb udvariatlanság olyasmit szóba hozni, amiből kiderül a másik Isteni Barát tudatlansága. Upatu zavarában fél lábát felkapva, aranyzsinóros sarujának szélével bokáját kezdte dörzsölni, miközben dühös pillantásokkal biztatta Pehnemert, segítse már ki Isteni Urukat a kínos helyzetből.

– Ha szabad kérdésedet kijavítanom, Isteni Barátom – felelte Menevi –, nem kiről, hanem miről. Lail a tengerpart gyöngye, nem ezé, hanem amelyik odaát húzódik Gurru végtelen birodalmának északi határán. Az abanok országának legszebb kikötője, házai roskadoznak az aranytól, egyetlen kis utcája gazdagabb, mint az én hitvány városom, legutolsó kis viskója pompásabb, mint az én palotám! Oda gyűlik az északi part minden kincse, s ha kertjeit erre a partra terítenénk, akkor egyetlen illatos, dús lombú ligetben sétálhatnánk Avanától Beliszuig. És milyen tüzes bor terem azokon a lejtőkön! Micsoda asszonyok!

Támogatásra számítva kacsintott a három főemberre, akik a királyi kegyet sűrű helyesléssel hálálták meg. A testvérpár és Pehnemer járt már Lailban, és nem fogytak ki a város dicséretéből. Érdekelt is, bosszantott is, mit beszélnek egymásnak a távoli tájakat megjárt emberek cinkosságával, nagyokat nevetve, félmondatokból is megértve egymást. Alig mozdultam ki Avanából, az a néhány rövid látogatás Demgalnál már nem elégített ki. Esra végén indulhattam csak, és igyekeznem kellett, hogy Nanur forrósága előtt újra a városban legyek. Ismerős volt már az út, a fennsík egyhangú fűtengere, a kíséret célozgatásai Ordsura; az unalomért és a bosszúságért egyedül Demgal személye kárpótolt, aki olyan igaz barátom lett, amilyen Menevi – éreztem – nem lehet soha. Pedig főembereim – Numda kivételével – rajongtak érte. A vendéglátás ürügyén hatalmas tivornyákat lehetett tartani, a Palotába rendelve Erua istennő zenészeit, költőit, táncos lábú papnőit. Ilyenkor a Gyógyítás Házának legtávolabbi szobájába tértem aludni, de még oda is felhallatszott a kacagás, a lantok pengése. Elhatároztam, soha nem veszek részt ezeken a lakomákon, de ha mélyebben magamba néztem, be kellett vallanom, sajnálom, hogy nem lehetek ott, hogy régóta szándékosan elkerülöm mindazt, ami személyes életem öröme lehetne. Ugyanolyan bálványt csináltál magadból, mint Mazu – gondoltam, és ezen szégyenkeznem kellett.

Tizedik éve múlt, hogy Avanát szolgáltam, az utolsó hét év, a vas korszaka alatt zavartalan békében és egyre növekvő gazdagságban. Amit csak akartam, minden az enyém lehetett, és hatalmamban már régen osztoztak a Tanács főemberei. Pehnemer leromboltatta régi házát, és olyan palotát építtetett a helyére, hogy minden parti városban emlegették. A kereskedőt leghamarabb a hegyi ember, Tarkumi irigyelte meg, de palotája mellett a következő évben már ott épült Pilagué is. Mesdu háza látszólag szerény volt, mert a katona a kertjéért bolondult, ezerféle virágot, gyümölcsfát gyűjtött és nevelt, nehéz aranykarikákért messze földről hozatta a ritka palántákat. Inimma és Ordsu a Fegyverek Házában laktak, azt díszítették arannyal, ezüsttel, és ha Upatu nem piszkálja Utu-Bara hiúságát, lassan a Palota maradt volna a legszegényesebb épület a városban. Numda feleségével, a szótlan és szürke Mitisuval beköltözött a Palota két csendes kis szobájába, mert ahogy nekem megmondta, nem érezte magát otthon öccse hivalkodó palotájában, amely szülőházuk helyén épült. Örültem, mert így közel voltunk egymáshoz, sokszor megesett, hogy nem üzentem érte, hanem magam mentem fel hozzá.

A palotamester jobban ragyogott az aranytól, mint egykor Avatella – aki már csak a Tanács üléseire járt be a Palotába –, Talil pedig az ezüstöt és a gyöngyöt kedvelte. Gyöngyberakású ezüst íróvesszőket használt, haját ezüstpánttal szorította halántékához. Tamizisz viszont előkelőségét éppen azzal hangsúlyozta, hogy semmiféle ékszert nem viselt. Hófehér köntösei azonban a legfinomabbak voltak, amit valaha is ezen a parton szőttek. Házában külön takácsokat tartott, akiknek ez volt az egyetlen dolguk. Ezekben az években egyébként a város legelfoglaltabb emberei éppen a takácsok és szappanfőzők voltak: a legegyszerűbb földműves is több ágyékkötőt és szappant használt, mint más város előkelői. Ezért sok olyan vonását hajlandó voltam megbocsátani a gazdagságnak, ami nem tetszett nekem.

Így érkezett el a Viking indulásának tizedik évfordulója. Gurru papjai úgy gondolták, semmivel sem tudnák hűségüket jobban bizonyítani hozzám és a tízes számrendszerhez, mint hogy sokszoros pompával ezt ünneplik meg, és nem a tizenkettediket. A Tanács örömmel kapott az ötleten – kiváló alkalom a hatalom és gazdagság fitogtatására –, és elhatározták, olyan ünnepet kell rendezni, hogy az egész partvidék évtizedek múlva is emlegesse. Mikor a fülembe jutott, mire készülnek, közbeléptem, de későn. A Tanács meglepő önállósággal – ennek máskor nagyon örültem volna – meghívta nevemben Beliszu és Bitámi királyait, és éppen arra készültek, hogy a többi városba is követeket küldjenek. Szerencsémre Amirta, aki a szoros szájánál elpusztult Ravakot követte Beliszu trónján, sajnálkozva visszautasította a meghívást. Legkedvesebb királyi emberét küldi az ünnepségre, üzente, de ő nem jöhet, mert beteg és öreg ember. Ravak tanítványa – gondoltam, és örültem, hogy nem jött. A „legkedvesebb királyi ember” pedig, akit küldött, úgy elveszett Menevi ragyogásában, hogy már a nevére sem emlékszem.

Bitámi fiatal királya volt tehát az egyetlen uralkodó az évforduló hosszan tartó, fényes és végtelenül fárasztó ünnepségein. Igyekeztem jó lélekkel végigcsinálni, mert éreztem, nagyon megbántanám őket, ha nem ünnepelhetnének kedvükre, nem is annyira engem, mint inkább azt a hatalmat és bőséget, ami a város akkori életét jellemezte.

Sokszor elgondolkodtam azon, hogy akaratlanul mégiscsak Mazu művét építettem tovább, hiszen már ő is megkísérelte, hogy Avanát a többi parti város fölé emelje, ha más eszközökkel és más céllal is, mint én. Beliszu és Anaim Habamu papjai révén már nagyrészt a hatalmában voltak, és a Viking itt-tartózkodása alatt indított támadást Bitámi ellen. Bízott benne, hogy a Viking puszta jelenléte akkora félelmet kelt majd a megtámadott város lakóiban, hogy ellenállás nélkül behódolnak. Tévedett, mert a hadigályák tépetten, csúfos kudarccal tértek vissza. Igaz, hogy Dsuba nem gondolt megtorlásra – legalábbis az ő uralkodása alatt nem. Dsuba, akárha Disben nevelkedett volna, minden alkalmat megragadott hatalma erősítésére, városának gazdagítására. Másoktól hallottam, hogy bár nem szívelte Mazut, halálát könnyezve siratta, néhány év előtti támadását úgy ítélte meg, hogy arra mi, földi emberek kényszerítettük, és Ravakkal szövetkezve készült a bosszúálló, szent háborúra.

Ezekről a dolgokról már részletesen beszámoltam, azért beszélek róluk most újra, mert Avana belső életének rendeződésével párhuzamosan egyre többet kellett törődnünk a partvidék ügyeivel is. Avana növekedése, a vas birtoklása megváltoztatta kapcsolatunkat a többi várossal. Irigyeltek, tiszteltek, vonzódtak hozzánk, vagy gyűlöltek bennünket, eszerint hogy előnyös vagy kedvezőtlen függőséget hozott számukra ez a változás. Sajnos ezt akkoriban nagyon felületesen ítéltem meg, és lehetséges következményeit is. Mereven csak azt tartottam szem előtt, hogy béke legyen, ne érhessen támadás bennünket. Ebből következett, hogy még a Tanács megalakulása előtt a városon kívül eső ügyeket Pilagura és Pehnemerre bíztam, ami pedig ezekből a katonákra tartozott, azt Inimma intézte. Úgy gondoltam, hogy Pilagu gyakorlatiassága, Pehnemer kiváló információs hálózata és a vad vezér mozgékonysága a legjobb biztosíték a váratlan, meglepő támadások elkerülésére. Ők hárman a Tanácsban is megtartották ezt a szerepüket. A különböző városok követei Gurru idején megjelentek Avanában ajándékokkal, a királyok köszöntő üzenetével; ezt mi természetesen hasonló módon viszonoztuk. Untam ezeket a ceremóniákat, bár tudtam, szükség van rájuk, ha békét akarok, és főként ha rendszeresen hozzá kívánok jutni azokhoz a nyersanyagokhoz, melyeket máshonnan kaptunk.

A partvidéken nem volt szokásban, hogy a királyok egymást látogassák. A városok, Bitámi kivételével, nagyjából egyforma erősek voltak, a fejlődésnek abban a szakaszában, mikor néhány év rossz termése, tíz-húsz halászbárka pusztulása, egy nagyobb vesztett tengeri csetepaté nehezen behozható hátrányba sodorta volna bármelyiket. Néhány apró öblöt leszámítva nem akadt több művelhető földterület a keskeny parti sávban, ezért egy kismértékű terjeszkedés is csak valamelyik szomszéd rovására történhetett volna. Jóformán állandó feszültség lappangott a városok között, és a királyokat a gőgön és féltékenységen kívül a félelem is visszatartotta egymás látogatásától. Könnyen megeshetett volna, hogy míg valamelyik szomszédnál vendégeskedik, egy másik város hajósai támadják meg városát, vagy talán éppen a vendéglátás fordul úgy, hogy házigazdája fogja ott – örökre.

Pehnemer ötlete volt a királyok meghívása, és ezzel, mint elmagyarázta, kettős célja volt. Egyrészt neki mint kereskedőnek – mert minden palotai tisztsége ellenére halála órájáig az maradt – fontos volt, hogy a városok közötti békés kapcsolatok minél szorosabbak legyenek, másrészt titokban az aban birodalom példája lebegett a szeme előtt. Ott volt szokás, hogy a kisebb fejedelmek tisztelgő látogatást tettek a nagykirálynál, és ez még akkor is a függőség látszatát keltette, ha valójában önállóak voltak. Sokszor az is megesett, hogy az ilyen látogatások alkalmával kötött szerződések idővel a birodalomhoz láncoltak korábban független országokat, mert – mint Pehnemer mondta –, „nem minden király tudja, melyik út vezet a hatalomhoz, és a főemberek mindenütt megvesztegethetők”. Az én hibám, hogy mondatának legalább a második felén nem gondolkoztam el, ha az elsőhöz már semmi érzékem sem volt.

Persze igazságtalan volnék, ha azt mondanám, Menevi megvesztegette főembereimet. Már azért sem tehette, mert nem volt hozzá elég gazdag. Veszélyesebb játékra biztatta őket, hiúságukat, nagyravágyásukat tüzelte, és végül, ez hatásosabb volt, mint ha aranykarikák százait ajándékozta volna nekik. Ugyanakkor azt sem állíthatom, hogy Menevit szándékos rosszakarat vezette, még kevésbé, hogy Avana trónjára vágyott. Talán éppen ő volt az, aki főembereinél sokkal világosabban látta a „vaskorszak” igazán nagy lehetőségeit, sajnos anélkül, hogy a veszélyeit is felmérte volna. De hát korának embere volt, és a veszélyeket akkoriban én is inkább csak éreztem, mint láttam.

Menevi első látogatásakor úgy tűnt, hogy Pehnemer elképzelései igaznak bizonyulnak. Az évforduló ünnepségeinek befejeztével Menevi nemcsak lelkesedett, hanem szövetséget is ajánlott.

– Nem akartam ünnepeid fényét, Isteni Barátom, elhomályosítani kérésemmel, mely számodra bizonyára terhes, mert mit is jelenthet tehernél egyebet egy ilyen szövetség a Te nagy és dicsőséges városodnak?

Míg Menevit nem ismertem, azt hittem, Pehnemer és Upatu a szóvirágok bajnokai.

– Hogyan is lehetne – folytatta – szövetség a bárány és ura, a pásztor között? Hogy mégis szóvá teszem, arra sugárzó kedvességed bátorított fel, remélve, hogy nem taszítod el Magadtól azt, aki nem szövetségesed, hanem sokkal inkább tanítványod kívánna lenni Neked, aki mind között a leghatalmasabb és legbölcsebb király vagy!

Szerencsére idővel sikerült valamivel egyszerűbb beszédre szoktatni. A szövetség kereskedelmi részletei előnyösek voltak. Pehnemer ezúttal is megmutatta, mit ér, de én ennél többre értékeltem Menevinek azt a kérését, mellyel a tárgyalások végén állt elő: – Engedd, Isteni Barátom, hogy magammal vigyem két főemberedet! Szeretném, ha a hatalomnak és a bölcsességnek a fénye, ami Avanát beragyogja, az én városomban is világítana!

Őszintén meghatódtam, és bántott, hogy eddig félreismertem Menevit. Tanulni akar tőlem. Ez engem igazol, érdemes volt felborítani Avana istenektől megszabott rendjét!

– Kikre gondolsz, Isteni Barátom?

– A hadvezérek legbátrabbikára, Inimmára. Nevére minden katona szíve megdobban végig a parton, aki pedig ellenséges szándékot forgat gyomrában, az reszketni kezd, mintha Nanur forrósága költözött volna a csontjaiba. Mint Avanának a Te dicsőséges uralkodásod előtt, nekem is sok bajom van a hegyi emberekkel és Dis kalózaival. Tudom, ha a Te vezéred csak egy évet tölt nálam, bennünket, sem mernek megtámadni többé.

Nem féltem attól, hogy azok a katonák valaha is harcolni mernének Inimma ellen, akiket ő egyszer a kezébe kapott. Inkább azon töprengtem, van-e jogom a szegény bitámi legények életét megkeseríteni, akiknek sejtelmük sincs, mi vár rájuk, ha engedek királyuk kérésének. Inimmának Avanában nem sok dolga akadt, legfárasztóbb óráim az utóbbi években azok a meddő viták voltak, melyekben engem szeretett volna rábírni a hadsereg fejlesztésére. A Tanácsban sem volt szerencséje, a katonák élelmezésének kérdésében mindenki egyaránt fukarnak bizonyult. Inimma örülhetett, ha évről évre legalább azt sikerült kiharcolnia, hogy nem csökkentették a hadsereg létszámát.

– Elmész, Inimma? – kérdeztem.

– Ha elengedsz, Isteni Uram, egy év múlva kétezer új katonád lesz!

Kínos csend borult a trónteremre. Inimma nyilvánvalóan hűségét akarta ezzel bizonyítani, Menevi azonban másként is értheti... A szövetség Bitámival nekünk nem olyan fontos, de ha már végigjátszottuk a több napos tárgyalás szertartását, hiba volna az utolsó pillanatban ellenségként megválni Menevitől. Menevi szívből felnevetett.

– Ne botránkozz meg szavain, Isteni Barátom, nekem éppen ezért kell Inimma! Éppily nyíltan mondja majd meg Humuvának is, hogy hiába tartja magát nagy hadvezérnek, vén, semmirekellő bolond csupán, aki csak aranyozott páncéljait tudja napjában háromszor is cserélgetni.

Tudtam, hogy Menevi csak oldalági rokona volt Dsubának, és az Avana öblében elszenvedett vereség zűrzavarát kihasználva, nem egészen világos körülmények között ragadta magához a hatalmat. Habamu papjai még évekig mindent elkövettek, hogy vele szemben saját jelöltjüket segítsék Bitámi trónjára. De szavai szerint a hadsereggel is gondjai vannak, neki is megvan a maga Avatellája. Aggódva néztem körül, nincs-e a trónteremben az öreg. Veszélytelen ugyan, de minek megbántani?

– Engedd el velem, Isteni Barátom! – kérlelte Menevi. – Hallhattad, hogy Inimma hitet tett melletted. Bitámiban is a Te dicsőségedet növeli, mert igazat mondott: az a kétezer katona a Tiéd, hiszen szövetségesek vagyunk! És ki lesz az, aki ellen tud állni a két varos egyesített hadseregének?

Nem láttam értelmét, hogy tovább kéressem magam, mikor mindenki számára kedvezőnek tűnt ez a megoldás, a bitámi harcosokat leszámítva.

– Vidd hát magaddal, Isteni Barátom, ha ezzel örömet szerzek Neked! És ki a másik?

– Kincstárod fénye, az írások és számok mestere, Talil. Azt akarom, hogy az én palotámban is úgy írjanak, úgy számoljanak, mint a Tiédben, hogy ne csak erőd, hanem bölcsességed világossága is szétáradjon Bitámiban!

Ha a királyi méltóság engedi, legszívesebben megöleltem volna Menevit. Ez a földi civilizáció győzelme! Bármennyire örültem azonban, Talilról nem mondhattam le. A raktárakban végzett munkáját még valahogy nélkülözni lehetett, de az ő kezében futott össze a város egész „diplomáciai” levelezése, Pehnemer fontosabb értesüléseit ő rótta agyagtáblákra avanai nyelven, de földi ábécével – azt hiszem, már mondtam, hogy ez volt kettőnk titkosírása –, és tanított is, a Gyógyítás Házának iskolájában ő volt a fő segítségem. Nem, Talil marad, még ha szeretne is menni!

– Fáj a szívem, Isteni Barátom, hogy kérésedet nem teljesíthetem. Békében élünk, ezért engedhetem el Veled Inimmát, aki a háború mestere, de Talil munkája olyan, hogy távolléte gyengítené Avana fényét, és azt Te sem kívánod tőlem! Vidd el valamelyik tehetséges tanítványát, s én biztosíthatlak, hogy nem csalódsz benne. Számolni, írni mind úgy tud, akár Talil.

Menevi megtagadta volna természetét, ha egyből elfogadja ajánlatomat. Alkudozott, könyörgött, hogy legalább egy évnegyedre mehessen Talil, vagy csak pár napra, még Gurru idejének vége előtt erős kísérettel visszaküldi, de nem engedtem. Végül beadta derekát, csak azt kérte, hogy akit magával vihet, ugyanúgy öltözhessen, ugyanolyan gazdagon díszített ezüst íróvesszőket használhasson, mint Talil. Nem esett jól beismernem, hogy kissé túlértékeltem királyi barátomat, de nem hagytam elrontani az örömömet, és Meneviét sem. Nagylelkűen kijelentettem, hogy természetesen engedélyezem, sőt azt is, hogy az írástudó öltözékét, ékszereit és íróvesszőit a Palota kincstárából ajándékozom. Már csak azért is – ezt nem mondtam meg Menevinek –, mert Nesri, akit Talil ajánlott, tehetséges volt ugyan, de szegény. Örültem, hogy Talil reá gondolt, képességei érdemessé tették, hogy Avana tudományának egy részét képviselje Bitámiban. És a jövőre is gondoltam, mert láttam, mennyivel másként voltak képesek dolgozni, nehéz kérdésekben véleményt mondani azok, akik sok földet bejártak, idegen népeket, szokásokat is megismertek.

A tizedik évforduló ünnepségeit éppen a. meghívott vendégek miatt nem Nanur közepén rendezték, mikor a Viking valóban felszállt az öbölből, hanem Gurru elején, amikor a hajózási viszonyok a legjobbak voltak. Menevi azonban egészen az évnegyed legvégéig Avanában maradt, így módjában volt még Taridért és a naunikért is lelkesedni. Ez a lelkesedés egyébként igen hasznosnak bizonyult számára, mert Tarid mogorván ugyan, de megígérte, szól érdekében Mekridurnak és Demgalnak, ha tehetik, a jövő évben ismét küldjenek marhákat Bitámiba is. Tarid rosszkedve, valahányszor Avanába jött, mindig fokozódni látszott. Ordsu ugyan nem kerülte a találkozást velük, de semmibevevése annyira nyilvánvaló volt, hogy ezt Tarid egyre nehezebben viselte el. Közömbös vagy kizárólag Avanára tartozó dolgokról Ordsu még hajlandó volt néhány szót váltani, mihelyst azonban a Barkanon túli életre terelték a beszélgetést, Ordsu felállt, és búcsú nélkül otthagyta őket. Tarid nem tudta, hogy Ordsu tőlem és Pehnemernek a vasszállítmányokat kísérő embereitől olyan dolgokról is értesül, amiről magának Taridnak sincs tudomása. Demgal mostohaanyja néhány éve meghalt, és látszólag béke volt a nagy nauni síkságon. Mekridur és Demgal közös tanácskozásokba hívták a szálláshelyek vezéreit, és Mekridur mindenben elismerte féltestvére királyi jogait. Ordsu nevét azonban most sem lehetett kiejteni, és a hatalom várományosa, Otagal egyre mélyebben süllyedt az erjesztett ital mámorába. Az idő Mekridurnak dolgozott, és mert kibékült, Demgal tehetetlen volt. Mégsem volt tehát minden rendben a Barkanon túl, de Ordsu úgy gondolta, hogy ezt éppen nem Tariddal fogja megtárgyalni. Ordsu viselkedése miatt Tarid meggyűlölt engem is, és arra számított, nekem okoz bosszúságot, ha Bitámival is kereskedni fognak. Tévedett, mert a Palota raktáraiban évek óta tonnaszám halmozódott a konzervált marhahús, már régen gondolkoztam azon, megbeszélem Demgallal, a marhák helyett is inkább vasércet, faszenet küldjön.

Végül Menevi majdnem itt ragadt Avanában, a Viharisten ugyanis kerek tíz nappal korábban érkezett. Északnyugati széllel jött, ami nagy ritkaságnak számított, és szörnyű vihar zúdult a partvidékre. Fákat csavart ki tövestül, a hirtelen megáradt patakok embereket sodortak magukkal, két pásztorgyereket a tojásnyi jégeső vert agyon. A tengeren a pusztítás még nagyobb volt. Egyedül Avana nyolc nagy halászbárkát vesztett; hogy a többi város hajósai közül hány lelte halálát, azt csak találgatni lehetett. A negyedik napon, amikor a vihar valamit csendesedett, Pilagut kiküldtem az öbölből négy hajóval, válogatott legénységgel, hogy aki még él, próbálják megmenteni. Öngyilkos vállalkozás volt, egy hajót a szoros külső szájánál azonnal a sziklákhoz vágtak a hullámok, az őrtorony emberei húzgálták ki az életben maradottakat hosszú kötelekkel, mert a másik három hajó nem merészkedhetett a part közelébe. Pilagu azonban az a fajta hajós volt, akinek tudásánál és vakmerőségénél csak a szerencséje nagyobb. Két nap múlva megtépázva, szakadt vitorlákkal és több mint ötven hajótöröttel imbolygott be a kikötőbe a három hajó.

A tenger még nyugtalan volt, Pilagu mégis azt ajánlotta Menevinek, azonnal induljon. Tengerészösztöne azt súgta, hogy ekkora vihart nem követhet azonnal egy második, de ha megvárják, míg a tenger teljesen megnyugszik, könnyen útközben szakadhat a nyakukba Esra újra feléledt haragja. Menevi hajósai nem lelkesedtek az ötletért. Inkább hagyják itt a bárkákat, ajánlották, és gyalogosan térnek vissza Bitámiba, Avanában szívesen vigyáznak rájuk a következő hajózási évadig, amikor érte jöhetnek. Láttam, Menevi nemcsak a hordszékek kényelmetlensége miatt húzódozik ettől a megoldástól, hanem szégyenletesnek is tartja, hamar elterjedne a szóbeszéd, hogy Bitámi királya fél a tengertől. Menevi már nem idegesített annyira, mint az első napokban, de még egy egész hosszú évnegyed a társaságában, különösen mikor az embert a szakadó eső a Palotába zárja, határozottan ijesztőnek tűnt.

– Szövetségesek vagyunk, Isteni Barátom, és ezért felajánlom Neked azt a hajóst, aki nem fél Esra haragjától – igyekeztem, hogy a „királyi stílus” cikornyáit használjam, miközben segélykérő pillantást vetettem Pilagura –, rendelkezz a hajósok legbátrabbikával, Pilaguval! Ő baj nélkül hazavisz Bitámiba.

Nehéz volt megítélni, hogy Menevi öröme vagy Pilagu büszkesége volt-e nagyobb, mindenesetre mindketten boldogan vállalták az utat. A hálálkodásokkal és fogadkozásokkal teli búcsúzkodásón igyekeztem minél hamarabb túlesni, sajnálkozva sürgettem őket, hogy sietni kell, hiszen Esra ereje mégiscsak nagyobb, mint Pilagu hajózási tudománya. Másnap a bitámi hajók úgy követték Pilagu új vitorlával felszerelt, viharvert bárkáját, mint félénk kisbárányok anyjukat, ha a bozótból farkasok rémületes szagát lebbenti feléjük a szél. Épségben eljutottak Bitámiba, Pilagunak azonban a fejébe szállt a siker, és még többet akart. Nem várta ki a következő kedvező időjárási hullámot, hanem a bitámiak ámulatára azonnal kifutott a kikötőből, egyenesen neki a közeledő második viharfrontnak. Csodák csodájára elvitorlázott Anaim, sőt még Beliszu előtt is, olyan viharban, mikor még a szorosoktól védett öblök vizének mozgásán is érezni lehetett, hogy mi tombol kint a nyílt vízen. A hullámverés végül mégis a parthoz szorította, de még ebben is szerencséje volt. A Fekete Forrás közelében csapta a sziklafalhoz egy óriási hullám, és csupán három legénye veszett oda.

Mikor a kimerültségtől és az éhségtől félholtan a dombokon keresztül bevánszorogtak a városba, mindenki ünnepelte, mert előtte hajósember ennek az útnak a tizedrészét sem tette meg Esra idején. Én azonban kegyetlenül leszidtam az ostoba hősködésért, köteleztem, hogy a kincstár helyett ő maga fizesse az özvegyeknek járó kártérítést, és megmondtam neki, ha hajózni akar, építtessen új bárkát a saját pénzéből, én másik hajót nem adok neki. Igazam volt, akár az oktalanul elpusztult emberekre, akár a város érdekére gondolok. Ezúttal azonban, a jövő azt bizonyította, hogy hibát követtem el, mikor megbántottam Pilagu hiúságát. Pilagu más volt, mint Numda, sokszor csodálkoztam, hogyan lehet édestestvérek között ilyen nagy különbség. A hajós addig lovalta bele magát sértettségébe, míg végül arra a megállapításra jutott, ítéletem újabb bizonyítéka annak, mennyire nem vagyok alkalmas az uralkodásra. Elvégre hogyan lehet egy hajóból és három ember életéből ekkora hűhót kavarni, mikor ezen az áron aránylag olcsón szerezte meg a hízelgő jelzőt, ahogy attól fogva emlegették: „Pilagu, aki dacolni mert Esra viharával”.

A hajózás sokat fejlődött az elmúlt évek alatt, nemcsak Pilagu, de több más kapitány is bátrabb lett. Régen nem tisztelték már Erua évnegyedének babonáit, és lassan, lépésről lépésre kitapasztalták, milyen módszerekkel játszhatják ki Nanur szellőtlen forróságát. Könnyebb, karcsúbb hajókat építettek, két-háromszorosára növelték a vitorlák felületét, s így elfogták azt a szárazföldön soha nem érezhető, leheletnyi légáramlatot, ami a parttól pár kilométerre lágy, alig észrevehető ívbe domborította vitorláikat, és a hajók, mintha szellemkéz vezetné őket, csendesen siklottak a hullámtalan, tükörsimaságú tengeren. Egyedül már csak Esra viharait tisztelték – igaz, Pilagu éppen ezt a tiszteletet kezdte ki legutóbbi kalandjával –, és ilyenkor a kikötőbe szorulva átvizsgálták a hajók minden eresztékét, bronzszögét. Letört részeket pótoltak, új árbocokat ültettek a régiek helyére, melyek már elégszer állták ki a dühödt szelek cibálását, és a szurkos tömítések legapróbb sérülése sem kerülte el figyelmüket. A tengerről lecsapó szél szétkergette a város házai között a szurkos üstök alatt égő tüzek füstjét, melyeket vitorlákból készített sátrak védtek a napjában többször is lezúduló esőtől. A hajóépítő környéke gőz- és füstfelhőkbe burkolózott, ebből a párából hajnaltól alkonyatig kihallatszott a fejszék és kalapácsok csattogása, az ácsok és hajóépítő-mesterek kiabálása.

Annyi év alatt sem tudtam határozottan eldönteni, szeretem-e a Viharisten évnegyedét. Soha nem láttam olyan mélységesen kék eget, mint Esra idején, mikor egy-egy hatalmas vihar lesöpörte róla a legapróbb felhőrongyot, és a tengeren a legtávolabbi hullám tarajának vakító csipkéjén is úgy tűnt, hogy egyenként meg lehetne számolni a levegőbe pattanó vízcseppeket. Ha pedig a Barkant néztem, a hegység erdő borította, bozontos gerinceivel és mögöttük a sziklás csúcsok méltóságteljes sorával mintha az éjszaka megindult volna a tenger felé, már feleútján is túljutott, még négy-öt, óriásokhoz méretezett lépés, és a hullámokba szorítja a dombok oldalán aggodalmasan lapuló házakat. A levegő tiszta volt és hűvös, az egyenletes erős szél körülölelte az ember testét olyan lendülettel, hogy néha kedvem lett volna kitárt karral szembefutni vele, hátha engem is a magasba ragad, mint a hullámverte parti szirtek között halászó nagy madarakat. Szebbek voltak ezek a pillanatok Erua áradó, puha ragyogásánál, melybe mindig vegyült egy csöppnyi szomorúság, mert – egyedül voltam. Azután a Viharisten megbánta, hogy örömet okozott, a látóhatár széle alól fekete felhősárkányok kúsztak elő, az északi szél őrjöngeni kezdett, vége volt a varázslatnak. Esra tombolt, zúgott, villámokat hajigált, esőostorával belemart a termőföldbe, tépte a fákat, az öbölben összeborogatta még az erősen lerögzített bárkákat is, párája bekúszott a házakba, megnyirkosította a ruhát, ráült az emberek mellére, és fojtogatta őket. Vad volt és eszeveszett, csak gyűlölni lehetett ilyenkor. Mire körülbelül a nyolcvanadik nap táján kifulladt, és csendesebb legény lett belőle, már mindenki torkig volt változatosságával, és szabadítóként várta Erua kegyelmét, hogy virágfüzérből font kötelével megbéklyózza majd – valahogy így írták meg az évszakok változását a templom költői, de ezúttal nem rugaszkodtak messze a valóságtól.

 

 

2.

 

Abban az évben – a tizenegyedikben – Erua nemcsak a békességet hozta vissza, hanem Menevit is. Bejelentés nélkül érkezett, alig néhány nappal a Tavaszünnep után. Először nem akartam hinni a legénynek, aki a kikötőből a Palotáig futott, bizonyosan csak királyi ember érkezett Bitámiból, és annak díszes ruhája zavarta meg, de Pilagu küldte a legényt, és ő nem téveszthette össze Menevit mással. Nagyot sóhajtottam. El akartam lovagolni Demgalhoz, hogy az öreg, bölcs naunival együtt hallgassam a csillagfényes pusztai éjszakák mély csöndjét, és Demgal minden évben hívott, futára most is két nappal hamarabb jött Menevinél. Most küldhetem vissza az üzenettel, csak később indulhatok, vagy egyáltalán nem; ki tudja, meddig óhajt Menevi nálam lelkesedni?

– Kétezer harcosod köszönt hódolattal, Isteni Barátom! – ezzel borult a nyakamba. – Erősek, bátrak, legyőzhetetlenek, éppen úgy, mint a Tieid, mert Inimma nevelte őket! Igaz – tette hozzá olyan mosollyal, ami egyáltalán nem tetszett nekem –, néhányan meghaltak, és Humuva is megtért őseihez, mivel belátta, hogy életével már nem használhat Bitámi nagyságának.

Nem hittem, hogy Inimma egy évnegyed alatt befejezte a harcosok kiképzését, mint ahogy azt sem tartottam valószínűnek, hogy Humuvát csupán a bánat vitte a sírba, de hát nem én vagyok a király Bitámiban. De mit akarhat Menevi ennyi katonával?

– Örülök, Isteni Barátom, hogy nem csalódtál Inimmában! – mondtam. – És Nesri munkájával is elégedett vagy?

Menevi kelletlen arcot vágott.

– Dolgozni dolgozik, nem mondom, a papok már az új írást használják, mert az első nap megparancsoltam, hogy minden Nesri akarata szerint történjen. Csak sokat beszél, minduntalan kérdezget. Nem tudtam, Isteni Barátom, hogy a Te írnokaidnál ez a szokás. Nálunk csak akkor beszélnek, ha arra engedélyt kapnak.

Nesri szótlansága Ordsuéval vetekedett. Nem értettem, hogyan változhatott meg ennyire.

– Meg az is különös – folytatta Menevi neheztelve –, hogy levelet írt Neked, Isteni Barátom, olyan írással, amit én nem tudok elolvasni. Ha nem a Te embered, bizony megkorbácsoltatom ezért. Azzal mentegette magát, hogy egy új írást tanult Taliltól, és ezzel a levéllel akarja megmutatni Neked, mennyire ismeri már.

Kellemetlen feszültség lopakodott az izmaimba. Nesri nemcsak okos, hanem meggondolt is. Nem halmozza így az ostobaságokat, ha nincs rá nagyon alapos oka. Arról sem tudtam, hogy Talil a földi ábécét bárkinek megmutatta volna, pedig csak ez lehet az ismeretlen írás.

– Mutasd a levelet, Isteni Barátom – mondtam mosolyogva –, és kérlek, múljék el haragod az írnokról. Tudod, minden írástudó hiú, ha pedig fiatal, akkor ráadásul forrófejű is! Ha úgy gondolod, hogy továbbra is bosszúságot okozhat Neked, küldd haza, és vigyél magaddal másik írnokot. A levelet itt, előtted olvasom el, hogy lásd, nincs semmi titok benne. Az idegen írás nem más, csupán egy ifjú fontoskodása, aki sokat tart magáról!

Menevi intett egyik emberének, aki ruhája ráncaiból előkotorta az összetekert vékony birkabőrt. Régóta ezt használtuk már olyan feljegyzésekhez, melyeknél nem volt fontos, hogy úgy ellenálljanak az idő pusztításának, mint az agyagtáblák. Kisimítottam a vékonyra kapart hártyát, melyen Nesri gondos, jól olvasható írásával földi betűk sorakoztak.

– Isteni Uramnak, Avana királyának küldi szolgája, Nesri, Bitámiból. – Elakadt a hangom, ahogy szemem gyorsan végigfutott a következő mondatokon. A torkomat köszörültem, hogy időt nyerjek, azután lassan, a szavakat kétségbeesetten keresve folytattam: – Jó egészséget kívánok Neked és a Palota egész népének, Isteni Uram, Nanur settenkedő ármánya távozzék Tőletek! – Eddig simán ment, mert ez a levelezés megszokott formulája volt, de mit mondok ezután? – Bár az Isteni Úr, Menevi parancsa szerint elvégeztem minden dolgomat Bitámiban, esedezem Hozzád, Isteni Uram, hogy maradhassak tovább ebben a gyönyörű és gazdag városban – igen, ez jó lesz, Menevi ezt biztosan elhiszi –, amely annyira a szívéhez forrott nyomorult szolgádnak. Azért írom ezt a levelet a Taliltól tanult betűkkel, mert aggódom, hogy kérésemmel talán magamra vonom az Isteni Űr, Menevi haragját, mert bár mindenben igyekeztem szolgálatára lenni, úgy érzem... – elharaptam a szó végét, Nesri, a szolga soha nem írhatja le azt, hogy ő „érez” – ostoba kérdezősködésemmel magamra vontam haragját.

Óvatosan felnéztem, Menevi vajon észreveszi-e, hogy hibáztam. Isteni Barátom arca azonban megenyhült. Lám, a szolga is beismeri bűnösségét!

– Alázattal könyörgöm Hozzád, Isteni Uram, lágyítsd meg az Isteni Úr, Menevi szívét bűnös szolgád iránt, hogy... – megakadtam, fogalmam sem volt, hogyan tudom befejezni a mondatot – hogy kegyelmébe visszafogadjon!

Hálásan gondoltam a királyi levelek unalomig egyforma stílusára, amit eddig mindig megvetettem. Most a legjobbkor jutott eszembe az elcsépelt fordulat. Izzadtam, mintha kilencven nappal előrébb járnánk, és a levegő már Nanur forróságát árasztaná a trónteremben.

– Megnyugodtál hát, Isteni Barátom?

Remegett a hangom. Vagy csak féltem, hogy remeg?

Menevi legyintett.

– Bolond az az írnok! Ha annyira akar, hát maradjon, én nem bánom.

Most már a lábam is remegni kezdett, le kellett ülnöm. A levél a kezemben maradt, gondosan összehajtogattam, miközben Menevi már valami egészen másról fecsegett. Mit tegyek, mi a jobb? Várjak, vagy csapjak le azonnal? De kikre? Nesri azt írta kétértelmű rövidséggel: „Pilaguék”. Nem tudott vagy nem akart többet írni? Sietett? Mindannyian elárultak, vagy maradt még, akiben bízhatok? Nem kérdezhetem meg őket egyenként, ha pedig ártatlanokat büntetek, az még nagyobb baj. És a legnagyobb kérdés: milyen alapon, milyen jogon büntetek? Én adtam a hatalmat a Tanácsnak.

Arra figyeltem fel, hogy Menevi választ várva néz rám.

– Mit mondtál, Isteni Barátom?

– Azt, hogy látom, Isteni Barátom, az a gondosság, amivel Te vezeted a néped, bizony felemészti még a Te csodálatos erődet is.

Arra gondoltam, hogy tényleg öregszem. Tíz évvel ezelőtt, bármennyire féltem is akkoriban, a torkának ugrok. Alig van nyomorultabb csapda a saját óvatosságunknál.

– Ezért – folytatta – most nem is kérlek, hogy rendeld ide Pilagut, hanem én magam keresem fel a Te csodálatos hajósodat. Megérdemli ezt a kitüntetést, hiszen csak neki köszönhetem, hogy megmenekültem a Viharisten haragjától.

– Megérdemli – bólintottam. Menevi nem érezte meg hangomban a keserűséget. – Menj hát, Isteni Barátom, és keresd meg a csodálatos hajóst!

Megvártam, míg kimegy a trónteremből, azután a hálófülkémbe siettem. Kezem már fogta az aranycsengettyűt, hogy Numdáért üzenjek, azután mégse ráztam meg. Ezt először egyedül kell végiggondolni. Elővettem a levelet, és újra elolvastam.

„Isteni Uramnak, Avana királyának küldi szolgája, Nesri, Bitámiból. Pilaguék még Gurru idején megállapodtak Menevivel, hogy szövetséget kötve a többi várossal, háborút indítanak Lail ellen. – Jólesett, hogy Nesri nem nevezi Isteni Úrnak Menevit, bár valószínűleg csak a rövidség miatt került minden felesleges szót. – Beliszu, Anaim és Narat már csatlakozott, Menevi azt mondta, Hemtire és Gir-dinre nincs is szüksége, legalább kevesebben osztoznak a zsákmányon. Itt Bitámiban már senki sem él, aki ellenezni merte ezt a háborút. Inimma sokáig nem akarta, de Pilaguék megüzenték neki, ha csatlakozik, ő lesz a fővezér, és annyi katonát kap Avanából is, amennyit akar. Sietni akarnak, hogy Gurru elején indulhassanak, mert Lail most védtelen, az aban nagykirály csapatai a szárazföld belsejében egy fellázadt tartományban hadakoznak. Nekem azt parancsolta Menevi, írjak levelet Neked, Isteni Uram, hogy Bitámiban maradhassak. Félt, ha hazatérek, elmondom, amit tudok, de megöletni sem mer, nehogy gyanút fogjál. Ezt az írást Talil mutatta meg nekem, azt mondta, Tőled tanulta, Isteni Uram, és más nem ismeri. Ha az a szándékod, Isteni Uram...”

Nem tudom, mit akart még írni, valószínűleg Menevi sürgette, ezért nem fejezhette be.

Hálával és aggodalommal gondoltam Nesrire. Nem fűzte hozzám semmi, mégis hűséges maradt, nem úgy, mint ezek... Megpróbáltam elfojtani haragom, tudtam, hogy dühöngéssel nem megyek semmire. Egyelőre nem teszek semmit – határoztam végül –, figyelem őket, és majd csak akkor szólok, ha úgy érzem, itt az ideje. Ha hamarabb jönnek rá, hogy tudok valamit, felülkerekedhetek, de Nesri meghal.

Nem akarok hosszan beszélni a következő időkről, az ember nem szívesen részletezi a kudarcait, még ha tanulságosak is. Figyeltem, ravasz keresztkérdésekkel igyekeztem kipuhatolni, kik azok, akiket Nesri „Pilaguék”-nak nevezett – és elkéstem. Húsz nappal Menevi érkezése után megszületett a Tanács döntése: háború Lail ellen! Csak négyen szavaztak ellene: Numda, Mesdu, Ordsu és Talil, a többit megnyerték vagy megfélemlítették.

A Tanács megalakulása óta először fordult elő, hogy én kértem, hívjanak össze új tanácskozást a határozat megváltoztatására. Jobb lett volna Numdára hallgatnom, aki békés természetét meghazudtolva azt javasolta, hogy a palotaőrség katonáival – akiknek parancsnoka Mesdu volt – fogassam el és zárassam börtönbe az összes főembert. Talán ez segített volna, de arra gondoltam, hogy a Tanácsot én hívtam életre, és nagyon keserves dolog nyíltan elismerni, hogy ez hiba volt. Inkább órákig vitatkoztam azon az újra összehívott gyűlésen, és lépésről lépésre hátrálnom kellett.

Saját fegyveremet fordították ellenem, a „város érdekét”, és ezt őszinte hittel vallották. Mert mi szolgálhatja jobban a város érdekét, mint egy győztes háború, melyből világraszóló dicsőséggel térnek meg a zsákmánnyal roskadásig megtelt hajók? Képtelen voltam megértetni velük, mi a különbség a között, hogy annak idején nem hagytuk Avanát felprédálni, és a között, amit most akarnak; hogy más védekezni a rabló ellen, mint rablóvá lenni. Számukra ez csupán a szerepek felcserélését jelentette. Ezen a tanácskozáson elveszítettem tekintélyem nagy részét, és hogy az életemet meghagyták, azt talán nem is annyira hálájuknak köszönhettem, pedig közben mind azt hangoztatta, hogy az én tudásom tette őket hatalmassá, hanem annak, hogy mint uralkodó számításaikban elhanyagolható tétellé lettem. Én vagyok a partvidék legbölcsebb embere, akit maguk az istenek küldtek, hogy megszerezzem számukra a vasat a nauniktól, hogy megmutassam a jobb hajók építésének titkát, sok-sok betegség legyőzését, és ki tudja, mennyi mindenre taníthatom meg még őket! Ezért csak neveljem tovább a fiatalokat, hogy minél gazdagabb tudással szolgálhassák majd a város érdekét! De a háború dolgaiba nem lehet annak beleszólása, aki úgy irtózik a vértől, mint én!

A végén már csak fáradtan és komoran hallgattam. Még árulóknak sem tarthattam őket, mert azt tették csupán, amit koruk és saját történelmük példája mutatott. Az erős a gyengébb ellen támad, és legyőzi, hogy még erősebb legyen. Az őserdő törvénye, amit a laposfejűek hordájában tanultam, csak külsőségeiben különbözött ettől. Tíz év munkája, és ami még rosszabb volt, munkába vetett hitem omlott össze.

Mikor azután Pilagu javaslatára a csapatok gyülekezésének részleteit kezdték tárgyalni, ez olyan szégyen volt, hogy nem bírtam tovább, fölálltam és eljöttem. Ebben is hibáztam. Ha a vita elején hagyom ott őket, az talán még megdöbbenést kelt, így azonban még az ajtó sem csukódott be mögöttem, és máris hallhattam, hogy tovább tanácskoznak. Később tudtam meg, hogy az a négy főember is kivonult, akik nem szavaztak a javaslat mellett, de ez sovány vigasz volt.

Numda mondta el, aki még aznap este hívás nélkül felkeresett.

– Nem vagyok bölcsebb nálad, Isteni Uram, de én mondtam Neked, hogyan parancsolnak a Tanácsok más városokban. Még tegnap sem lett volna késő, ha megparancsolod Mesdunak, fogja el őket.

És most? – akartam kérdezni, de tudtam, fölösleges. Túlságosan megrészegedtek a hatalomtól, attól, hogy legyőztek a Tanácsban. Nem lett volna szabad vitázni velük.

– Mi lesz most, Numda?

– Semmi, Isteni Uram. Óvakodnak, hogy bajod essék, mert a város népe jobban szeret, mint ahogyan Te most keserűségedben gondolod. Meg azután ki vigyázhat Nálad jobban Avanára, míg ők odaát zsákmányolnak? Pilagu, bár az öcsém, egyszer még megfizet azért, amit tett, ha Neked nem is, nekem bizonyosan. Abban azonban igaza volt, mikor azt mondta, ha csatlakozom is hozzájuk, akkor sem visz magával Lailba. A várost vezetni, védeni kell. Ha ennyi hajó úszik át a túlsó partra, annak Disben hírét veszik. A Tanács keresi majd a módját, hogyan békíthet meg Téged, Isteni Uram!

– És te miért szavaztál a háború ellen? – Jólesett volna, ha igazat ad nekem, de azon az éjszakán le kellett számolnom az elmúlt évek minden önámításával.

– Mert ostobaság, Isteni Uram! Akár elfoglalják Lailt, akár nem, a nagykirály bosszúja egyszer elér bennünket. Márpedig ha az aban gályák kikötnek ezen a parton, még a dombok sem maradnak a helyükön. Lehet, hogy ez soká lesz, mert olyan nagy nép és hatalom lassan mozdul. A mostani harcosok talán már fogatlan vénségek lesznek, és fiaiknak kell majd szenvedni apáik mohóságáért.

– És ezt a többiek nem tudják? – csodálkoztam. Ez olyan érv volt a háború ellen, amihez nem kellett a földi erkölcs. – Miért? Nem félnek a bosszútól?

– Most azt hiszik, hogy a városok szövetsége megmarad Lail kifosztása után is, de én tudom, minél nagyobb lesz a zsákmány, annál hamarabb bomlik fel ez a mostani örök barátság. Meg az is igaz, hogy olyan hadvezér, mint Inimma, nem született még soha. Ha ő parancsolhat minden katonának ezen a parton, talán még az abanokat is megállítja. Csak arra nem gondolnak, hogy Inimma is megöregszik, meg is halhat...

Elhallgatott. Éreztem, hogy lefoszlott róla minden maga parancsolta tisztelet, és úgy beszél velem, mint egy másik emberrel.

– Ostoba vállalkozás ez, Isteni Uram, de nekünk nem szabad ostobának lennünk. Amíg ők távol vannak, Avana a Tiéd, és ha győztesen visszatérnek, marakodni fognak, mert ez a háború törvénye. Mind Téged kér majd, hogy tégy igazságot, és akkor újra uralkodhatsz rajtuk. Most pedig éppen az az erőd, hogy ellentmondtál nekik. Holnap vagy holnapután már furdalni kezdi őket a lelkiismeret. Újra meg újra megkísérlik majd, hogy meggyőzzenek Téged a maguk igazáról. De Te ne békülj meg velük, Isteni Uram! Így tovább növekszik bennük a bűntudat, és úgy szállnak a hajókra, hogy Téged egyszer még ki kell engesztelni. És akármi baj támad odaát a hadjárat során, a sértettek azonnal Rád fognak hivatkozni: az Isteni Úr is megmondta...

Bölcs tanács volt, és nem esett nehezemre hogy betartsam. Úgy bántam velük, mint Ordsu a naunikkal. Mikor a háborúra terelték a szót, mintha nem hallottam volna, mit mondanak, vagy ha mégis felelni kellett, csak annyit mondtam: „A Tanács már döntött, mit kérdeztek engem?”

 

 

3.

 

Bajuk pedig eleinte bőven akadt, és láttam rajtuk, naponta akár többször is hozzám szaladnának, hogy igazságot tegyek, vagy Numdát környékezték, aki szintén lerázta őket. A két katona nemcsak ellenük szavazott, hanem meg is kötötte magát, Avanában maradnak. Nem használt sem ígérgetés, sem fenyegetés, Mesdu nem mozdult ki csodálatos kertjéből, onnan üzente a Tanácsnak, hogy a Palota testőrparancsnokságán kívül más szolgálatot nem vállal, Ordsu pedig még ennél is merészebb volt. Válogatott négyszáz íjászával bevette magát a Fegyverek Házába, és kijelentette, a többit vihetik Lailba, de aki ezek közül egyhez is hozzányúl, meghal. Pilagu azonnal ostrom alá akarta venni őket, de a Tanács leszavazta. Nem lehet a város kellős közepén négyszáz olyan íjász ellen harcolni, akiknek Ordsu parancsol. Egy szempillantás alatt vérbe boríthatják az utcákat, anélkül hogy a lábukat kitennék a Fegyverek Házából. Inkább kiéheztetéssel próbálkoztak, de Ordsu egyetlen elmaradt ebéd után megfenyegette őket: ha egy kettős órán belül nem érkezik meg az élelem, elfoglalja a Palota raktárait.

Menevi és Pilagu együtt rohantak hozzám, hogy parancsoljam meg Ordsunak, ne ellenkezzék tovább. Kiváló alkalom lett volna, hogy fejükre olvassam bűneiket, mégsem éltem a lehetőséggel. Akármilyen formában avatkozom is bele a háború előkészítésébe, ezzel elismerem a Tanács határozatát, és éppen ez volt az, amit nem akartam. Menevit nagyon felháborította visszahúzódásom. Szavaiban nyoma sem volt a korábbi alázatnak.

– Nem érteni, Isteni Barátom, hogyan tűrheted el ezt a Te városodban. Miért nem korbácsoltatod meg engedetlen szolgáidat, miért hagyod, hogy az utcákat vér öntözze? Téged mindig erősnek, hatalmasnak ismertelek, miért bújsz gyáván a Palota falai mögé?

– Komolyan úgy gondolod, Isteni Barátom – kérdeztem mosolyogva –, hogy minden engedetlen szolgámat meg kellene korbácsoltatnom? Vagy tegyek különbséget, kik nem engedelmeskednek ma, és kik tagadták meg parancsaimat, sőt kérésemet néhány napja?

Menevi nem értette, de Pilagu elsápadt.

– A Tanács döntött, nem mi, Isteni Uram! – vágott közbe. – A Tanács, a város javára!

Láttam, Menevi szólni akar, de nem hagytam.

– És ha a Tanács úgy dönt, hogy én is engedetlen vagyok, akkor Te, Isteni Barátom, aki vendégem, és te Pilagu, aki a szolgám voltál – megemeltem a hangom –, ugye, elsőnek jöttök, hogy megkorbácsoljatok engem? Ezt kívánja a város népének érdeke?

Volt még annyi becsület bennük, hogy minden további magyarázkodás nélkül elkullogtak. Végül lemondtak róla, hogy a két katonát a maguk oldalára kényszerítsék. Később rájöttek, a város biztosítására legalább az egyiket úgyis itthon kellett volna hagyniuk.

Mire azonban túljutottunk Erua idejének felén, a Tanács úrrá lett a nehézségeken. A hatalom egyre nyíltabban Pilagu és Pehnemer kezében összpontosult, akik nem tűrtek ellentmondást. Még azt is meg merték tenni, hogy a mindenbe beleszóló Menevit igen udvarias formában ugyan, de hazaküldjék. Menevi, bár ő volt az egész vállalkozás értelmi szerzője, a zsákmány elosztásáról szóló megállapodásban is, melyet még elutazása előtt nyélbe ütöttek, alulmaradt. Hiába készült kétszer annyi hajóval Lail ellen, mint Avana, Pehnemer addig csűrte-csavarta a dolgot, hivatkozott az avanai veteránok és az íjászok kiválóságára, meg hogy Inimma a fővezér, míg végül elérte, Avana hatvan hajója után ugyanakkora zsákmányrészre formálhatott jogot, mint Bitámi. Menevi bizonyára felkeresett volna, hogy ezt elpanaszolja, de én közben, mert láttam, a dolgok menetén úgysem tudnék változtatni, elmentem Demgalhoz.

A nauni király először majdnem ugyanazt mondta a háborúról, mint Numda:

– Most már nem tehetsz semmit, de nagy hiba volt, hogy időben nem tudtad megállítani embereid nagyravágyását.

Hangjában megértő rokonszenv csengett, és elszégyelltem magam. Míg a tavaszi pompájában viruló Barkanon lovagoltam keresztül, feltámadt bennem a gyanú: vajon nem használja-e ki Demgal a város megváltozott helyzetét, hogy új feltételekhez kösse az eddigi szövetséget? Vele pedig nem lehetett volna úgy elbánni, mint Menevivel.

– Az abanok hatalma nagy – folytatta Demgal –, és soha nem feledkeznek meg a bosszúállásról. Ahhoz azonban, hogy megbosszulják azt, amire most a parti városok készülnek, nekik kell majd ide jönni.

Ivott egy kortyot a vizes borból, és tűnődve nézte az aranykehely oldalára vésett jelenetsort. Nyilazó harcosok vágtattak szembe egymással, a másik oldalon pedig kardok csaptak össze az ágaskodó lovak feje felett.

– Hidd el, barátom, Avanát kivéve nem sajnálnám a többit. Mégis, ha úgy hozza a sors, nekik segítek az abanok ellen, mert régi számadása van az én népemnek velük. A mondák azt tartják, hogy valaha mint testvérek éltünk egymás mellett azon a földön. Azután gőgjükben és elbizakodottságukban ellenünk fordultak hadüzenet nélkül, és aki életben maradt a naunik közül, annak menekülni kellett. Így kerültünk erre a síkságra. De erről már beszéltem neked, barátom. Ha most újra találkozunk, majd elválik, hogy megint ők lesznek-e az erősebbek.

Még hazafelé is Demgal szavain töprengtem, és megállapítottam, hogy embereim nem is tudják, milyen szerencséjük van. Én legalábbis soha nem láttam a naunikhoz mérhető harcosokat, és Demgal őszintén beszélt. Nem szereztem meg azonban Pilaguéknak azt az örömet, hogy ők is megnyugodjanak, a pusztai király mellettük áll majd.

Erua legvégén értem vissza a városba. A hatvan hajó felkészítése már befejeződött, nemcsak minden embernek, hanem a hosszú úton szükséges sokfajta holmi legapróbb darabjának is megvolt a pontos helye. Amíg csak Nanur forrósága el nem apasztotta a parti szelet, naponta felváltva tíz-tíz hajó futott ki teljes felszereléssel a kikötőből, mintha mar egyenesen a háborúba indulna. Pilagu saját hajóján kísérte őket, és amit követelt, az, felért Inimma egykori kiképzésével. Olyan egyszerre kellett a legkülönfélébb manővereket véghezvinniük, mintha a víz alatt kábelek kötötték volna össze a hajókat. Nem tűrt hanyagságot, de még késlekedést sem, és a gyakorlatozást esténként hosszú megbeszélések követték. Ott azután nemcsak az elkövetett hibákat kérte számon a kapitányoktól – minden szava tüskét rejtett, ha elégedetlen volt –, hanem sorra vették az agyagba karcolt nagyméretű térképen az útvonal kikötőit, a tájékozódásra alkalmas sziklafokokat. Pilagu úgy ismerte az innenső és a túlsó partot is, akár a tenyerét, számon tartott minden áramlatot, újra meg újra figyelmeztette a kapitányokat a zátonyokra, a fejükbe verte, hol számíthatnak kedvező szélre, és hol óvakodjanak teljes vitorlázattal haladni akkor is, ha látszólag nem fenyegeti őket semmilyen veszedelem. Alapos munkát végzett, ezt annak ellenére, hogy nem értettem egyet a vállalkozás céljával, tisztelnem kellett benne.

Azt hiszem, jobb, ha most beszélek röviden arról, mekkora és milyen összetételű haderő vett részt a hadjáratban, hogy később ne kelljen törődnöm az adatok felidézésével. Bitámi százhúsz, Beliszu ötven, Anaim és Narat pedig negyven-negyven hajót küldött. Ezek a számok lehet, hogy nem egészen pontosak, mert az egész hajóhadat én soha nem láttam együtt, csak a mi hatvan hajónkat. Mindenesetre több mint háromszáz hajó úszott a tengeren Lail felé. Bár mindegyik elbírt volna akár hatvan embert is, Pilagu negyvennél többet egyre sem engedett.

– Nem rabszolgákat szállítok, hanem harcosokat – mondta a bitámi gályák kapitányának, aki szemére vetette, hogy így nem használják ki a hajókat. – Mit érünk az olyan emberekkel, akik, ha megérkezünk, csordaként rohannak a partra ennivalót rabolni? Mennyi időbe telik, míg újra parancsolhatok nekik, és képesek lesznek harcolni? Legyen minden hajón annyi élelem és víz, hogy senki ne lássa hiányát, annyi hely, hogy ne kelljen a pihenő evezősöknek összekuporodni, mert akkor már az utazás harmadik napján áhítozva gondolnak a szárazföldre, elátkozva a tengert és a hajózást!

Mikor az effajta vitákat elmondták nekem, egyre jobban sajnáltam, hogy embereim, akik az egész hadseregben a legkörültekintőbbnek és a legbölcsebbnek bizonyultak, tehetségüket ilyen véres és becstelen vállalkozás véghezvitelére használják.

Mivel egy hajó személyzete tíz embernél nem volt több – ezek minden körülmények között a hajón maradtak –, Inimma összesen majdnem tízezer szárazföldi harcosnak parancsolt. Ennek a hadnak a gerince elsősorban az a körülbelül háromezer ember volt, akik között keserű büszkeséggel elsőnek Inimma nyolcszáz-egynéhány veteránját kell említenem. Ennek a földnek a mértéke szerint nem voltak már fiatal emberek, dicsőségüket, legyőzhetetlen hírüket hét éve élvezték már, de vezérük gondoskodott róla, hogy ne puhuljanak el a béke éveiben. Ravaszak voltak, rettenthetetlenek és kegyetlenek, Inimma jóvoltából az elsők, akik hivatásuknak vallhatták a harcot, az öldöklést a partvidéken. Bár nem érhettek fel hozzájuk, komoly erőt jelentett az a kétezer bitámi fiatal, akik azon a tavaszon élték túl Inimma kiképzését, Mesdu nyolcszáz dárdása és a körülbelül ötszáz íjász, akikről Ordsu lemondott. Ezek még mindig többet értek, mint a többi városban összetoborzottak. Beliszu és Anaim katonasága keveset változott az elmúlt évek során, sokan ugyan bőrvértet hordtak már, és ezért könnyebben mozogtak, de azzal a fegyelemmel, amit Inimma követelt, nehezen tudtak megbékélni. Inimma arra szánta őket, hogy lekössék az ellenséget, ha ő valahol másutt akar, lehetőleg észrevétlenül, támadást előkészíteni. Narat királya, Taruba különös harcosokat küldött, jó darabig kellett gondolkoznom, míg ennek a harci szerszámnak – a parittyának – a földi nevét fel tudtam idézni az egykori történelemleckék anyagából. Pehnemer mikor visszatért Lail alól, magával hozott egyet, és igyekezett a használatát is megmutatni. Szerencsére éppen akkor kevesen voltak a trónteremben, így nem követelt áldozatot a kísérlet, a nehéz kavics a falnak csapódott, majd visszapattanva messze gurult a márványpadlón. Gyakorlott harcos kezében azonban félelmes fegyver lehetett, és eszembe jutott, ha annak idején Dsuba nem szorítja háttérbe a narati gályákat, hogy elsőnek az ő csapatai lépjenek partra Avana kikötőjében, kellemetlen és váratlan találkozásunk lehetett volna Narat parittyásaival.

Az öreg Lubaltu tábláinak tanúsága szerint, melyeken minden fel volt jegyezve, ami valaha is történt a népek életében, soha ekkora hadsereg még nem gyűlt össze.

Nanur évnegyedének közepe táján Pilagu összehívta Avanában az egyes városok hajóhadának és hadseregének vezetőit. Ennek a lépésnek nyilvánvaló gyakorlati értelmén túl nagy lélektani jelentősége volt, bár a hajós nem ismerhette ezt a kifejezést. Azzal, hogy eljöttek Avanába, elismerték Pilagu tengeri és a Bitámiból időközben visszatért Inimma szárazföldi fővezérségét. Hosszú napokon át hajóztak a forró évszak opálosan szikrázó, tikkadt ege alatt, és mikor megérkeztek, még azzal sem vigasztalódhattak, hogy különösebb szeretettel és lelkesedéssel fogadják őket. Három, parancsoláshoz szokott, ellentmondást nem tűrő emberrel találták magukat szembe, akik agyagtáblákkal a kezükben úgy faggatták őket, akár az Isteni Urak a hanyag felügyelőket. Pilagu kezdte, mikor elmagyarázta, csak azért nem követelte tőlük, hogy egész hajóhadukkal jelentkezzenek, mert ez ostobaság lett volna Nanur idején. Biztosította azonban őket, miközben majd végighajóznak a part mentén nyugatról kelet felé, sorra érintve Beliszu, Anaim, Bitámi és Narat kikötőit, hogy azután a Hemti előtti hegyfoknál északkeletnek fordulva átvágjanak a nyílt tengeren, lesz gondja rá, hogy minden egyes hajó állapotát és legénységének hozzáértését megvizsgálja.

Nem a legrövidebb útvonalat választották, hanem a legbiztonságosabbat. Gurru papjainak térképe szerint Avanától Lail légvonalban valamivel több mint hétszáz kilométerre fekszik. Ilyen hosszú nyílttengeri hajózásra ekkora hajórajjal senkinek sem jutott eszébe vállalkozni. Ezért határoztak úgy, hogy Narattól keletre vitorláznak át a tengerszoroson, ahol a szemközti part körülbelül tizenhat órai úttal elérhető. Igaz, hogy onnan Lail még nyolc-kilenc napi hajóút végig a part mellett, de azok a kapitányok, akik már megtanulták a nyílttengeri hajózást, és nem veszítették el a fejüket, ha a part a horizont széle alá tűnt, elenyésző kisebbségben voltak. Dis hajói mások, és népe a legjobb hajósnép, megszokták, hogy akár harminc napig se lássanak szárazföldet, hajóikat is így látják el élelemmel, ivóvízzel. Rájuk gondolt Pilagu is, mikor nem hagyta a hajókat emberekkel telezsúfolni az élelem és, ivóvíz rovására. Ahhoz azonban, hogy utolérje a disbeli hajósok teljesítményét, évek munkájára lett volna szükség csupán az avanai flottánál.

A hajók átlagos sebessége kedvező szélben hét és tíz kilométer között volt óránként, és mert a parti hajósok alkonyatkor lehetőleg kikötöttek, az „egynapi hajóút, jó széllel” nyolcvan-száz kilométer lehetett. Elvben elképzelhető volt, hogy ezt az útvonalat – körülbelül ezerháromszáz kilométert – egyetlen nap pihenő nélkül tizenhét-tizennyolc nap alatt megteszik, Pilagu azonban számolt a szélcsenddel, a hatalmas hajóraj irányításának nehézségeivel, és úgy gondolta, hogy huszonkét-huszonöt nap alatt érkeznek Lail elé. Ehhez mérte a hajók állapotát, a rendelkezésre álló készleteket és azt, hogy mit várhat a legénységtől.

Tudni akarta az egyes városok hajóparancsnokaitól nemcsak az evezősök számát, a vitorlák állapotát, de azt is, hogy a hajó melyik részén tárolják a vizet, és milyen edényekben. Kijelentette, hogy egyetlen bárka sem köthet ki sehol az út folyamán az ő engedélye nélkül, és még a déli étkezés idejét is megszabta: csak ha felhangzik az ő hajójáról a megbeszélt kürtjel, nyúlhatnak az élelmiszeres iszákokhoz. Ugyanúgy kürtjelekkel irányítja majd a kikötést, az indulást az egyes fordulatokat. Amelyik hajó lemarad, vagy nem engedelmeskedik a vezérhajóról érkező parancsnak, az jobban teszi, ha azonnal visszafordul, mert a következő kikötőhelyen az egész legénységet és a kapitányt nemcsak keményen megbünteti, hanem azután hajózhat, amerre akar, velük nem jöhet tovább.

Menevit annyira elkápráztatta Inimma kiképzési módszere, hogy mindenben helyeselt Pilagunak is. Tegin, az anaimi hajóparancsnok szívós, sokat megélt tengerész volt, csakúgy, mint Gijjat, aki a narati hajókat vezette. Tudták, igaza van Pilagunak, másként lehetetlen ekkora hajóhadat mozgatni. Egyedül Neria, a beliszui gályák kapitánya próbált tiltakozni, de Pilagu megmondta neki, ha nem tudnak megegyezni, inkább most bontsák fel a szövetséget, mert később talán nem lesz képes neki bántatlan elhajózást biztosítani Avanából. Ebből mindenki értett, és mikor Pilagu után Inimma a harcosok felszerelését kezdte aprólékosan firtatni, majd pedig közölte a csapatok szárazföldi rendjére vonatkozó utasításait, már egyetlen ellenvetés sem hangzott el.

Végül Pehnemer intésére az írnokok előhozták a három-három példányban agyagba vésett szerződéseket, hogy az egyes városok milyen arányban részesülnek a zsákmányból. Hogy az elosztás mértékét városuk szempontjából igazságosnak tartották-e a kapitányok vagy sem, az soha nem derült ki, mert az írnokok mindegyiknek egy negyedik táblát is hoztak. Ezen az állt, hogy a zsákmány számbavétele után először külön kell tenni annak egyharmadát, és csak a maradék kerül felosztásra a városok között. Ez a bizonyos harmad a vezérkaré, melyet hét egyenlő részre osztanak Menevi, Neria, Tegin, Gijjat, Pehnemer, Inimma és Pilagu között. Ez azt jelentette, hogy míg például Anaim kincstára a zsákmánynak körülbelül tizenhárom százalékára tarthatott igényt, Tegin egymaga alig kevesebb mint öt százalékát kapta. Pehnemer tehát megvásárolta őket úgy, hogy közben Avana része a három avanai vezér magánrészesedésével együtt majdnem az egész várható kincs felét tette ki, pontosabban valamivel több mint negyvennégy százalékát. A kapitányok szó nélkül akasztották le nyakukból az aranyláncot, hogy a rajta lógó pecsétet a még lágy anyagba nyomják, először természetesen a negyedik tábla aljára. A többi szerződésből azért készült három-három példány, hogy egy a vezéreknél, egy pedig Avanában maradjon, míg a harmadikat gondosan, illatos cédrusfenyőből készült ládába rejtve vigyék az egyes városok királyainak. Ezekben a szerződésekben nem esett szó a vezérkar harmadrészéről, és ez a parancsnokokat minden láncnál erősebben kötötte Pilaguékhoz.

A vezérek ezután hazatértek, hogy befejezzék az előkészületeket, és Pilagu is egy utolsó, összetett hadgyakorlatot tartott mind a hatvan hajójával. A legénységből többen megbetegedtek Nanur öldöklő forróságától, másokat a kíméletlen ütemű evezés nyomorított meg, de éppen ez volt Pilagu szándéka, az utolsó alkalom, hogy megtudja, kik azok, akik nem képesek elviselni a várható fáradalmakat. A betegek helyére fiatal legények kerültek, és Pilagunak módja volt válogatni, mert ugyan ki nem vett volna részt szívesen egy ilyen nagyszerűnek ígérkező hősi vállalkozásban? Harci dicsőség, zsákmány, idegen partok és városok ezerféle újdonságának csábító varázsa! A kifutásra kész hajók mellett a kikötőparton még az indulás előtti napokban is ott ácsorogtak a reménykedők, hátha valaki megbetegszik, vagy magára vonja kapitánya haragját.

Pilagu azonban ügyet sem vetett rájuk. Az utolsó pillanatban szembe találta magát egy olyan ellenféllel, amelyre talán számított, de remélte, hogy nem jelentkezik.

 

 

4.

 

Nanur, a Gonosz végre önmagát is elemésztette gyilkos tüzében, így magyarázzák a papok az évszak fordulását, és a kiszáradt, agyonperzselt Földanya a békés és bölcs isten, Gurru hatalmába került. Ebben az évben azonban, amire már régen nem volt példa, Gurru késett, tovább hűsölt pompás tenger alatti palotájában, és semmi hajlandóságot nem mutatott, hogy színarany gályájával hullámosra barázdálja a tengert. A forróság enyhült, egy-két csendes eső is megáztatta a szomjúhozó földet, de a szelek – a Tengeristen idejének egyenletes, megbízható és tartós légáramlatai – csak a magasban feszítették a felhők vitorláit, nem ereszkedtek a tenger színére, hogy az emberek hajóit segítsék. Pehnemer a kezét tördelte, Inimma, az istentelen, úgy káromkodott, hogy még a sokat hallott hajósnép is fülét befogva menekült a közeléből, nehogy őket is sújtsa az istenek megérdemelt büntetése, melyet Inimma most bizonyára magára vont, Pilagu pedig Gurru papjait gyötörte, kérjenek választ istenüktől, mi a szándéka, miért késlekedik. Gurru azonban hallgatott – mi mást is tehetett volna? –, hiába adta vissza neki Pilagu áldozatként a gyöngyöket, melyeket a halászok hosszú évek fáradságos munkájával hordtak fel birodalmából, és az idő múlott, a templom naptárobeliszkjének árnyéka már az évnegyed tizedik napjánál is hosszabbra nyúlt.

Egy éjszaka azután köd kúszott végig a parton. Senki sem tudta, honnan jött, először csak a csillagok hunytak ki, de hajnalra már olyan sűrű lett, hogy csak bátortalan, híg derengés sejtette, a Napisten megkezdte égi útját. Az emberek rémülten tapogatóztak végig a házak falai mentén, mert még a fáklyák fénye is erőtlen volt, a kiáltások, a léptek koppanásai tanácstalanul elhaltak, néma és áthatolhatatlan szürkeség zárta magába a világot. Délfelé fáradt fehér folt mutatta, hogy valahol magasan a Nap birkózik a Földre telepedett párával, de egy kettős óra múltán az is kihunyt, és a délutáni órák átmenet nélkül zuhantak a még messze lépkedő új éjszaka sötétségébe. Rossz előjel – suttogták az emberek, és Pilagu nem Gurru papjait kereste fel, hanem hozzám rohant. Mindent tudtam róla, noha őt magát nem láttam azóta, hogy Menevivel nálam járt. Upatu és a Tanács néhány embere úgy érezték, jövőjük biztonsága azt kívánja, hogy engem is szolgáljanak, és kéretlenül hordták a híreket. Csak azt nem tudtam, mit fogok mondani Pilagunak, és ezért mindenkit kiküldtem a teremből.

Megállt előttem, naptól cserzett arca szürke volt a félelemtől. A hajósok, noha közelebb élnek a természethez, mint akármelyik mesterember, aki nemigen teszi ki a lábát a saját utcájából, talán a legbabonásabb népség mind között. Furcsa ellentmondás ez, és csak jóval később kezdtem megérteni.

– Isteni Uram, Hozzád jöttem, mert Te vagy az egyetlen... – Elakadt. – Az emberek azt mondják, hogy ez a köd... azt jelenti, nagy szerencsétlenség vár ránk ezen az úton... – Annyi mindent akart egyszerre mondani, hogy nem tudott összefüggően beszélni. – Áldozatot mutattunk be minden istennek, még Eruának is, pedig ő ilyenkor messze jár, és mégis...

Ha a célt elleneztem is, a felkészülés gondossága, határozottsága tiszteletet ébresztett bennem, és sajnáltam a hajóst. Nem kímélt senkit, önmagát sem, sovány volt, szeme fehérje véreres a kevés alvástól, a túlfeszített munkától.

– És a papok?

– Gurru szolgái még most sem kaptak jelet, de Habamu templomában a sötétség növekedésével kihunyt az Égi Atya tüze...

Régóta suttogták, hogy Habamu papjai nem rokonszenveznek a háborúval, mert sikere Gurru papjait, a hajózás és a térképek tudományának ismerőit övezné akkora dicsőséggel, hogy többé nem tudnák ellensúlyozni. Nem akartam ezt a háborút, de a lehetőség, hogy amit én nem tudtam érveimmel elérni, most egy buta köd segítségével Habamu papjainak sikerül, feldühített. Tudtam, hogyan táplálják a szent lángot, hosszú, vékony bronzcsövön vezetve hozzá az olajat az oszlop fekete márványburkolata alatt, és azt is, hogy egy évnegyed során többször is kialszik, ha a soros pap elmulaszt olajat önteni a szomszéd teremben levő tartályba, vagy a cső eldugul. Ezt a hívek persze soha nem láthatják, mert a kehelyben, melyben a láng lobog, marad annyi olaj, hogy ha pislákolni kezd, még idejében ki lehet küldeni a híveket a templomból százféle ürüggyel. Ma reggel bizonyosan megtárgyalták a ködöt, az emberek tanácstalan rémületét, és délutánra kialudt a láng... Nem, inkább induljon el a flotta, de én nem vállalom, hogy hátralevő éveimet úgy éljem le, mint Habamu hazug papjainak kényszerű szövetségese! Fölálltam, és a hajóshoz léptem. Nem tudom, milyen lehetett az arcom, de ijedten hátrált. A régi mozdulat ébredezett izmaiban, ha nem lépek még egyet feléje, Pilagu, a nagy hajós a földre borul.

– Ide figyelj, Pilagu! – Lassan és nyugodtan próbáltam beszélni, nehogy a dühtől, ami rázott, dadogni kezdjek. Itt van a kezemben, amiért harcoltam, és el kell dobnom, nehogy leköpjem magam. – Megmondtam már, hogy ez a hadjárat becstelen és aljas dolog, mert egy olyan várost akartok megtámadni, amelyik soha nem vétett nektek semmit. Ezt próbáltam a fejetekbe verni, de hiába, megvesztetek a hatalomtól! Tudtam róla, mit terveltetek ki, már akkor is, mikor azt hittétek, ügyesek vagytok, és én gyanútlan! Megcsaltatok, összejátszottatok Menevivel, és azután őt is kisemmiztétek, amit megérdemelt ugyan, nem sajnálom érte, de erre is a hatalom aljassága ösztökélt benneteket! Mondd hát meg, felelj: mit akartok? Vért, hatalmat és aranyat? És azután? Még több aranyat?

Nemcsak azért voltam dühös és elkeseredett, mert megcsaltak, és most én is csak csalás árán győzhetnék. Jobban fájt, hogy a háború egész jól átgondolt, aprólékosan kidolgozott előkészítésében a saját munkámat voltam kénytelen felismerni. Én neveltem őket úgy, hogy a földi ember eszével gondolkozzanak. Hol követtem el a hibát, hogy a hozzá tartozó erkölcsi mértékét nem tudtam beléjük oltani? Pilagu reményt vesztve, lehorgasztott fejjel állt előttem.

Otthagytam, és az ablakhoz léptem. A kőpárkány külső élét alig egy méterre a szememtől már meglágyította a pára. Nem láttam még soha ilyen sűrű ködöt, de mi köze ennek ahhoz, hogy harminc- vagy negyvenegynéhány nap múlva innen több mint hétszáz kilométerre Inimma veteránjai milyen sikerrel gyilkolják majd le Lail védőit? Egy pillanatra újra megkísértett a lehetőség, egyetlen szavamba kerülne... Nem, nem tehetem. A köd egyszer fölszakad, és a hajóraj mégis elindul. De az a köd, ami a koponyákban kavarog, soha nem oszlik hát el?

– A köd a légkör egyik jelensége, Pilagu... – Először történt, hogy a földi nyelven születő gondolatokat úgy fordítottam Avana nyelvére, hogy nem törődtem vele, érti-e, aki hallja. – Éppen úgy, mint a felhő, ez is pára, csak ebben az éghajlati övezetben meglehetősen ritka tünemény. Sok körülménynek kell egyeznie ahhoz, hogy létrejöjjön... de közülük egyikből sem lehet jövőben bekövetkezhető események kimenetelére következtetni.

Megfordultam, Pilagu ostobán bámult.

– Nem érted?! – kiáltottam rá. – Mihelyst megjön a szél, nyugodtan elindulhattok! Ha baj ér később benneteket, azt csak a saját ügyetlenségeteknek vagy valami másnak köszönhetitek!

– Isteni Uram...

– Mit akarsz még? Menjek a kikötőbe, és áldjam meg az induló hajókat? Ha a papok nem merészelik, jó leszek én is? Az igazat mondtam neked, Pilagu, mert mást nem tehetek, de ne felejtsd el, ez nem jelenti azt, hogy egyetértek a háborúval! Az aljas marad, akár szerencsés, akár szerencsétlen jóslattal indultok is, és egyszer fizetni kell érte! Elég baj, hogy nemcsak nektek, hanem nekem is!

A köd reggelre eltűnt, nyomát felszárította a szél, ami hajnaltájt indult meg a szárazföld felől. Nem tudom, mit értett meg Pilagu abból, amit mondtam, és azt sem, mit beszélt róla másoknak, de az emberek leborultak előttem, mikor a kikötőbe mentem, és ez rossz érzés volt. Pilagu komolyan vette szavaimat – „mihelyst megjön a szél, indulhattok” –, és ahogy a kikötőparton állva kiabálta parancsait, nehezen lehetett elhinni, hogy ugyanaz az ember, aki előző este nálam járt a Palotában. Azonnal indulni akart, és helyettesét, Szumurrit küldte értem a Palotába. Nem merte azt üzenni, hogy jöjjek le a kikötőbe, de tudtam, titokban reménykedik, mégis megteszem. Így hát ott álltunk Numdával kissé távolabb a nyüzsgő hajósoktól, akik alig találták helyüket örömükben, hogy végre indulhatnak. Nevettek és kurjongattak, a kardjukat rázták, végigdobogtak a parthoz támasztott pallókon, hogy még egyszer megöleljék az itthon maradókat.

A Tanács kivonult, hogy elbúcsúztassa hadba induló tagjait. Pilagu magával vitte Nahotent, hogy ne neki kelljen a hajók javításával bajlódni, és az öreg büszke volt, hogy lám, azért még rá is szükség van. Tarkumi Pehnemer hajóján kapott helyet. A kereskedő úgy vélte, számolni, jegyzékeket vezetni jók a saját írnokai is, Tarkumi viszont ezenkívül mindenhez értett, mozgékony volt, a tettek embere. Utóbb kiderült, a kereskedő ezúttal is hibátlan érzékkel választotta ki a legmegfelelőbb munkatársat. A hajóhad „királyi gályáját” Pehnemer hajója képviselte. Nemcsak bronzvereteit borította aranyozás, hanem a vitorlákat feszítő kötelekben is aranyszálak csillogtak, ezt eddig egyedül, úgy mondták, csak Dis királya, a rettegett Marr engedhette meg magának. Pehnemer kövér volt és boldog, derekára hosszú kardot kötött, melynek markolata drágakővel volt kirakva. Az sem zavarta örömét, hogy többször megbotlott benne, csak szolgáinak köszönhette, hogy nem vágódott végig teljes hosszában a kikötőpart kövein. Inimma kaján arccal biztatta, húzzon sisakot is a fejére, baljára pedig fűzzön pajzsot, úgy illik egy igazi hadvezérhez, és biztonságosabb, ha elesik. A kereskedő először lelkesen helyeselt, és csak később értette meg, hogy a vezér csúfot űz vele. Elvörösödött, és úgy látszott, azonnal nekiugrik a nála jóval alacsonyabb Inimmának. Azután csak morgott valamit a foga között, és ez a tréfa sok aranyába került volna Inimmának – ha számít neki az arany. De a több mint kétezer útnak induló közül talán ketten voltak, akik csak a harc és a kaland varázsát keresték, ő és Szumurri, akit a hajózáson kívül semmi nem érdekelt.

– Légy hozzájuk kegyes, Isteni Uram! – mondta Numda halkan, hogy csak én értsem. – Ha engedetlenek is, mégis a Te néped!

Megálltak előttem, és én végignéztem rajtuk. Tizenegyedik éve múlt, hogy megosztottam velük a város életének gondját. Eszembe jutottak az első tanácskozások, mikor még úgy mertek csak beszélni velem, hogy mellük a trónterem kőpadlóját érintette. Most hajukban drágakövektől szikrázó aranyabroncs, nyakukban háromsoros, vastag aranylánc, bőrövük, sarujuk aranyszögekkel kiverve, mindenütt arany és arany, a vasból kovácsolt kardok ezüsttel bevont pengéje elsápadt sárga ragyogásában. Egy pillanatra az a bolond gondolatom támadt, hogy mit mondana Mazu, ha látná őket. Igaz, azt is meg kellene látnia, hogy milyen elszánt, sorsukat félelem nélkül kereső és vállaló a tekintetük. Akkor értettem meg, hogy Numda kivételesen tévedett. Nem lehetek hozzájuk sem kegyes, sem kegyetlen. Egyet tehetek csupán: megőrzöm a várost, hogy legyen hová visszatérniük.

Fölemeltem a kezem a búcsú mozdulatával, és ők leborultak, mint előbb a tömeg, megkönnyebbülve ruházták vissza rám a hatalmat, melyet elvettek. Szándékom ellenére vállalnom kellett, pedig éppen ebben a percben láttam talán először teljes világossággal, milyen végzetes ajándékok sorát kapták tőlem. A földi technika magvai vért és háborút hoztak, a hatalom bírásának vágyát mások fölött.

Néha egyetlen ember is képes arra, hogy megindítsa a történelem szekerét, de ha azután elébe áll, biztosra veheti, hogy szétmorzsolják a kerekek.

 

 

5.

 

Ebben a korban és ezen a bolygón (lehet, hogy egykor így volt a Földön is) a történelemnek két arca van. Az egyik a valóságos, ahogyan a népek megélik, a másik, ahogyan a történetírók tábláikra vésik, attól függően, hogy az aban nagykirály palotájában mélyesztik íróvesszőjüket a lágy agyagba, vagy Lubaltu diktálja írnokainak, miközben öreges, csoszogó lépteivel sétál fel-alá Habamu hűvös és csendes templomcsarnokában. Egyik sem tudja, és ami még döntőbb, nem is akarja az egészet, az igazat látni, gondolatait az uralkodó kegyének keresése vagy a saját népe iránt érzett elfogult szeretet irányítja. Pedig nincs kicsi vagy nagy igazság, a részletekben is kötelesek vagyunk a valóban megtörténthez ragaszkodni. Még így is hibázhatunk.

Nem voltam ott a túlsó parton, de Gurru idején akadt elég hajó, amelyik onnan érkezett, az embereket kikérdeztem, és mert sokfélét hallottam tőlük, megvolt a lehetőségem, hogy az ellentmondásokat összevessem, amiről az egyik csak keveset tudott, azt a másik elbeszélésével egészítsem ki. Azután Pehnemer is végigmesélte, helyesebben végigpanaszkodta a Viharisten egész évnegyedét, mert ő addigra már hazatért, sok részletet köszönhetek neki is. Ugyanakkor persze tisztán látom, a „teljes igazságot” leírni reménytelen kísérlet.

Pilagu és Menevi terve az volt, hogy az átkelés után legfeljebb egynapi pihenőt tartva továbbindulnak, és a part mellett hajózva legkésőbb a kilencedik napon elérik Lailt. Az aban partvidéket jól ismerték, csak kis halászfaluk és néhány, még Gir-dinnél is kisebb városka húzódott meg a szikláktól védett öblökben. Ekkora hajóhad láttán eszük ágában sem lesz ellenállásra gondolni, remegve behódolnak majd. Ez az elképzelésük abban a pillanatban szertefoszlott, hogy az első hajók kapitányai előtt feltűntek a látóhatáron a szemközti part hegyvonulatait. A parti vizeken hajóraj várta őket, és szerencséjük volt, hogy a leggyorsabbak éppen Pilagu hajói voltak, ők kapták az első csapást. A túlerő végül is győzött, a maradék tíz-egynéhány hajót beszorították Kutin kikötőjébe – ez volt az a városka, melyet már korábban az átkelés céljaként jelöltek meg –, és amit Pilagu hajósai a tengeren kezdtek el, azt Inimma veteránjai befejezték a parton. Egy kettős óra negyedrészénél rövidebb idő múlva már senki nem élt, és a kikötőpart mellett ropogva égtek a szélső utcák házsorai.

Inimma valami okból lemaradt, hajója csak ekkor érkezett a kikötőbe, a vad vezér dicséretet váró legényeit mindennek elmondta, amire csak meglehetősen gazdag szókincséből tellett. Ordítva parancsolta, hogy azonnal kezdjék oltani a tüzet, és bár lenézett minden testi erőfeszítést, ami nem állt kapcsolatban a háborúval, saját fővezéri kezével maga is felkapott egy hasas agyagkorsót, telemerítette a kikötő vizével, és a lángok közé rohant. A veteránok régen megszokták már vezérük dührohamait, amilyen váratlanul támadtak, olyan gyorsan múltak el, ez egyszer azonban többről volt szó. Inimma már akkor dühöngött, amikor azt a negyven-valahány hajót messziről megpillantotta. Nem érdekelte, hány hajójába kerül Pilagunak a győzelem, tudta, úgysem sokba, és azzal is tisztában volt, mire Kutin kikötőjébe ér, emberei túl lesznek az ellenállás letörésén. Azonnal felismerte összes következményeivel együtt, hogy ez az ellenséges hajóraj azt jelenti, tudták, hogy jönnek, vártak rájuk. Nem lehet rajtaütni a parti településeken, és ami még szomorúbb, Lailon sem.

Azt hiszem, egyszer már mondtam, nem könnyű Inimmát megérteni. Nemcsak hangulatainak végletességét, hanem a vakmerőségnek és az aprólékos óvatosságnak, a pillanat szülte váratlan döntéseknek és a megfontolt előrelátásnak azt a látszólag értelmetlen halmazát, ami mögött, mint utólag mindig kiderült, bámulatra méltó logika és szinte látnoki megérzés húzódott, mások számára az adott helyzetben teljesen észrevehetetlenül. Lehet, hogy így ez túlzott dicséretnek hangzik, mint ahogy a vezérkarnak is az volt a véleménye, Inimmát csak az aggasztja, hogy még soha nem járt ezen a parton, ezért tartja nagynak a veszélyt. Elismerték ugyan, jobb lett volna, ha nem tudnak jövetelükről, de ha már így történt, kár sajnálkozni rajta. Egyetlen település elfoglalása sem követel több áldozatot és időt, mint ez a városka. Inimma a szemükbe vágta, az első hibát már ott elkövették, mikor úgy gondolták, a hadjárat híre nem jut át a tengeren. Még Avanában figyelmeztette őket erre, Erua idején, de akkor leszavazták. Menevi nagyon felháborodott, és árulást emlegetett, mire Inimma röviden leintette: ha árulókat keres, nyugodtan kivégeztetheti a hadjárat minden résztvevőjét, a vezérkart is beleértve, mert soha nem hallgatták el, hova indulnak. Ekkora készülődésnek még a leggondosabb titoktartás mellett is híre megy, márpedig az elmúlt évben egyebet sem lehetett hallani végig a parton, mint hogy a városok Lail ellen készülnek. Most azonban nem engedi – folytatta Inimma –, hogy leszavazzák. A flottának Pilagu parancsol, ha ő jónak látja, mehet tovább a hajókkal, amikor akar, de a szárazföldi hadsereg nem mozdul tovább Kutinból egy lépést sem, míg életben maradt lakóit, bármilyen áldozat árán, ki nem engesztelték, és a kikötő mellett, jól védhető helyen, erődítményt nem építenek, melyben őrség marad. És ez így lesz minden olyan helyen, melyek biztonságosan számított egynapi hajóútra vannak egymástól, egészen Lailig.

A vezérkar eddig a kijelentéséig csak túlzottan óvatosnak tartotta, de attól fogva ostobának, sőt árulónak mondták, aki ezzel az intézkedésével a biztos győzelmet akarja elrabolni tőlük. Menevi kardot rántott, de a kutini aban helyőrség elárvult házát, ahol a vezérkar tanácskozott, a veteránok őrizték. Inimma szája kegyetlen mosolyra húzódott, mikor az ajtóból egy kard halk suhanással villant végig a szobán, és nagyot pengve kiverte a fegyvert Menevi kezéből.

– Király vagy, Menevi – mondta szárazon –, és a szövetségesünk. Hagyd a kardod a földön!

Ez a jelenet csak Inimma erőszakosságáról győzte meg őket, igazságának elismeréséhez véresebb bizonyítékot kaptak.

Másnap reggel sebektől borítva egy bitámi harcos támolygott be a házak közé. Szakasza még előző délután elhatározta, ha Inimma megtiltja a rablást a városban, majd keresnek olyan helyet maguknak, ahol nem köti őket a vezér parancsa. Az életben maradt lakosokból kiszedték, hogy a város nyájait a hegyek közé hajtották, és a szárított hús után különösen csábítónak tűnt egy frissen nyúzott ökör vagy akár egy birka is, amint nyárson pirul a parázs fölött. Nekivágtak az erdőnek, melynek fái ott magasodtak a város utolsó házaitól alig néhány lépésnyire. Hogy valójában mi történt velük, alig tudta elmondani. A gyorsan emelkedő ösvényről visszatekintve, az összeboruló lombok között még látták az öbölben horgonyzó hajókat, mikor egyetlen hang nélkül emberek estek a nyakukba – „Nanur tette láthatatlanná őket, az istenekre esküszöm, mert a fákon, melyekről ránk ugrottak, a legapróbb levél sem rezzent!” –, és mindenekelőtt a szájukba tömtek valami szörnyűséges, ragacsos kócot, hogy a lélegzetük is elfulladt. Aki dulakodni kezdett, az kapott a fejére, de csak akkorát, hogy az ellenkezés kiszálljon belőle, majd gondosan megvizsgálták, kap-e minden fogoly a kócon keresztül elegendő levegőt anélkül, hogy kiabálni tudna. Olyan közel voltak a városhoz, hogy egyetlen segélykiáltás felriaszthatta volna a parton táborozókat. Összekötözött kézzel, két-két ember között botorkáltak fölfelé a völgyek meredek oldalán húzódó keskeny párkányokon, szívükben a leszálló alkonynál is sötétebb kétségbeeséssel, hogy soha többé nem látják hazájukat. Ez a kétségbeesés vitte rá, hogy kísérői kezét lerázva, az ösvény egyik kiugrójánál a mélységbe vesse magát, amely feneketlennek tűnt az éjszakában, jobb a gyors halál a rabszolgasors nyomorúságánál. Szerencséje volt, zuhanó testét bokrok fogták fel. Sokáig csendben lapult, de nem keresték, bizonyára azt hitték, elpusztult. Ezután nekiindult a sötétségnek, arra, amerre a lába lefelé vitte, s közben nekiment minden útjába eső fának, sziklának. Ellenség nem bánhatott volna el jobban vele, mint az erdő. Végre meglátta a fákon túl a tenger hajnali derengését, egy éles kövön addig dörzsölte a csuklóit szorító kötelet, míg végre elpattant, de még egy utolsó rémület várt rá. Meglátta, hogy előtte emberek árnyai mozognak az erdőben, és ahogy gyorsan világosodott, azt is, hogy azok háttal neki, az öböl felé figyelnek. A félelem, hogy újra elfogják, valósággal eszét vette, hangosan kiáltozva rohanni kezdett, és az istenek kegyesek voltak hozzá, elérte az erdő szélét, megmenekült, bár üldözői egészen az utolsó fákig a nyomában voltak.

Azt, hogy az erdő széléig követték, nem lehetett bizonyítani, mert az őrjárat, melynek a karjába futott, semmit nem hallott, az pedig, hogy a halálra rémült ember menekülés közben hátranézett volna, hogy lássa üldözőit, nem valószínű. Mindenesetre félelme az átéltek után akkora volt, hogy ezt elhitette vele.

Története ettől eltekintve igaz volt, csuklóján még napok múlva is látszott a kötél nyoma, és szakasza soha többé nem került elő.

Inimma nem hagyta kihasználatlanul az előnyt, amit az elveszett szakasz története jelentett.

– Láthatjátok, igazat mondtam! Itt minden fa mögött ellenség lapul, és csak arra vár, hogy a sereg továbbvonuljon! – túlozta a veszélyt. – Ha Lailt elfoglaltuk, ezen az útvonalon kell hajóznunk hazafelé is, zsákmánnyal, foglyokkal és sebesültekkel teli hajókon, és egy hadsereg a győzelem után magabiztosabb ugyan, de fegyelme gyengébb, mint előtte volt. Azt akarjátok, hogy akkor még egyszer verekednünk kelljen minden kikötőért? És addig is, míg győzünk, úgy harcoljunk Lail alatt, hogy az ellenséges ország minden ártó gyűlöletét a hátunkban érezzük? Ha üzenni akarunk haza, vagy bármit magunk után küldetni, egyetlen hajónk se legyen biztonságban?

Pilagu volt az első – elvégre a hajóiról volt szó –, aki megértette Inimma igazságát, és míg a többiek tovább vitatkoztak a helyőrség házában, a hajósok és a katonák Tarkumi irányításával még aznap hozzákezdtek az erődítmény alapozásához. Kőből építették, hogy ne lehessen felgyújtani, Inimma pedig személyesen vezette a tárgyalásokat a város életben maradt véneivel, hogy Kutin népét szövetségesükké tegyék.

Pehnemer aranyat akart ezen a parton, mégis, alighogy rátette a lábát, fizetnie kellett, méghozzá meglehetősen sokat, mert így parancsolta Inimma. A kereskedő, mikor az évnegyed végén visszahajózott Lail alól kincsekkel megrakottan, melyekkel másutt sikerült kárpótolnia magát, először nem a hadsereg sikereiről, az ostrom várható kimeneteléről számolt be, nem is azokról a körülményekről panaszkodott, melyek valóban nehézzé tették az ostromló sereg életét, hanem a Kutinban történtekkel kezdte vádaskodásainak hosszú sorát Inimma ellen. Arra nem gondolt, egyedül az ő intézkedéseinek köszönhette, hogy neki és embereinek a hajaszála sem görbült meg hazafelé az úton, pedig alig volt fegyveres a hajóin. Különösen kegyetlen játéka a sorsnak, hogy később éppen az a hajó nem használhatta ezt az útvonalat, amely az egész terv megalkotóját, Inimmát hozta fedélzetén haza Avanába.

Inimma tehát mindent elkövetett, hogy a partvidék népe ne vérengző hódítót lásson benne, hanem azt az embert, aki végre felszabadítja őket az abanok zsarnoksága alól. A békésen behódoló városkákban az aban helyőrséget, ha tagjaik ellen nem emelt a város népe kegyetlenkedésük miatt panaszt, és nem követelte megbüntetésüket, szélnek eresztette, menjenek, ahová akarnak, akár egyenesen a nagykirály trónusához. Szó szerint ugyan mást mondott, és ezt Duhaba, a nagykirály, minden abanok ura, miután valahogy a fülébe jutott, élete végéig nem bocsátotta meg „annak a kis mocskos parti kalóznak”, ahogyan Inimmát nevezte.

Inimma nem akart foglyokat. „Ami élelem van, azt inkább az én katonáim egyék – mondta –, és őriztetnem is kellene őket.” A városok kincstárának felét szétosztotta a lakosság között, és az eddigi adót a felére csökkentette. Pehnemer Kutinban csak dühöngött, ezekbe az intézkedésekbe azonban éppen úgy belebetegedett, mint annak idején Avatella a kiképzés új rendjébe.

Akadt olyan város is, amelyik ellenállt, pontosabban, megkísérelte az ellenállást. Inimma ott is igyekezett békésen keresztülvinni szándékát, félnapokat alkudozott, mielőtt veteránjait rohamra vezényelte, és az első siker után azonnal visszavonulót fúvatott, hátha ennyi lecke is elég az ellenfélnek. Kímélte embereit, tisztában volt vele, hogy minden elesett veteránnal hosszú évek munkája foszlik semmivé, de még a legutolsó kiképzetlen beliszui legény helyett is csak a déli partról kaphat másikat. Egyetlen város volt kivétel – az utolsó Lail előtt –, de annak még a nevét is eltörölte, olyan alaposan, hogy azóta sem sikerült megtudnom. Az emberek, akik részt vettek abban a harcban, büszkén vallották még előttem állva is, hogy ha emlékeznének rá, sem mondanák meg, mert így akarta Inimma.

Eleinte abban a városkában is úgy indultak a dolgok, mint a többi ellenállóban. Pilagu hajói, fedélzetükön a veteránokkal, kikötöttek, a helyőrség pedig eltorlaszolta a városba vezető utcákat. Inimma ilyenkor, hogy jobban áttekinthesse a védők helyzetét, mielőtt egyetlen emberét is a partra engedi, felmászott hajójának legmagasabb árbocára, alaposan körülnézett, és szeme azonnal észrevette a gyenge pontokat, az átkarolás vagy az oldalról való támadás lehetőségeit. Az abanok félelmes íjászok hírében álltak, eddig a városig azonban ez nem igazolódott be. Utóbb kiderült, azért, mert mint a nagykirály legkiválóbb katonái a szárazföld belsejében harcoltak. Itt azonban Inimma alig ért az árboc feléig, két nyilat is kapott a karjába, és visszaesett a fedélzetre. Sok hajós, aki elég vigyázatlan volt, hogy fedezék nélkül mutatkozzon, megsebesült a nyílzáporban, néhányan meg is haltak. A várost Lail helytartójának íjászcsapata védte.

Muban, a helytartó eleinte látszólag nem sok ügyet vetett a közelgő hajóhadra, noha értesült nagyságáról és erejéről, melyet az elmenekült helyőrségek még túloztak is. Ugyanarra számított, amire Inimma, csak ellenkező előjellel. Minél távolabb kerülnek saját hazájuktól, ahogy nehezül az utánpótlás, és ellenséget tudnak maguk mögött is, úgy gyengül majd a támadók ereje és bátorsága. Inimma módszere azonban keresztülhúzta számításait, a sereg útját nem feldúlt, hanem megbékélt települések sora jelezte, lakói nem szűntek meg hálálkodni az alacsonyabb adó és a helyi szokások tiszteletben tartása miatt. Ha ennek híre elterjed Lailban is – gondolta Muban –, ki tudja, a város népe, nem érez-e majd vágyat, hogy az elszánt védekezés helyett az önkéntes behódolást válassza? Lail mérhetetlenül gazdag kereskedői szívesebben áldoznák vagyonuk felét, mint hogy akár egy karcolás is essék drága olajtól, illatos fürdőktől elpuhult bőrükön, hiszen megmaradó kincsükből még dédunokájuk is nagyúrként élhet.

Minél békésebb „az a mocskos kis parti kalóz” – Muban saját méltóságával szemben kötelezőnek tartotta, hogy ő is így emlegesse Inimmát –, annál nagyobb a veszély, hogy egy éjszaka orgyilkos lopakodik a helytartói palota folyosóin az ő díszes hálóterme felé. Muban nem félt a haláltól, de az aban mennyországról csak a papok áradoztak, onnan még nem tért vissza senki erre a világra. Miért hagyja itt Lailt, mikor ez a város az ő számára maga a mennyország? Akda, a városok városa, ahonnan a fényességes nagykirályok intézik népeik sorsát, messze van, gyorsfutár sem éri el váltott lovakkal tizenöt napnál hamarabb. Évek múlnak el, míg egy-egy udvari ember elvetődik Lailba, és az már akkor is számkivetésnek tartja ezt az utazást, mikor még el sem indult. Ha pedig végre megérkezik – hordszéke alatt majdnem egy teljes évnegyedig görnyednek a rabszolgák –, már régóta úgy érzi, minden csontja összetört a hordszék rázásától, és képtelen meglátni Lail szépségét. Muban jó előre tudja jövetelét, és a helytartói palota lassan levetkőzi minden gazdagságát. Eltűnnek a hímzett függönyök, az arany- és ezüstszobrok, kiapad a szökőkutak illatos vize, a szolgák tisztes, de egyszerű, csupán ezüstözött bronztálakban hordják fel a lakoma fogásait, melyekre úgy tekint az udvari ember, mint méltatlan megpróbáltatásainak újabb állomására. „Barbárok ezek –, mentegetődzik szégyenkezve Muban –, hiába akasztattam fel alig néhány napja régi főszakácsomat, ez sem különb.” És az udvari ember mélységesen sajnálja már nemcsak önmagát, hanem Mubant is, akinek itt kell élnie, mindörökre távol a nagykirály palotájának ragyogásától. Azután aranyat kap, sokat, és az aranyat rejtő korsók jelentős hányadán hiába keresi a kincstár pecsétjét, Muban majdnem a földig hajol: „Barátodnak, neveztél engem, a méltatlant, Te, aki a legnagyobb úr fényében élsz! Vezessenek vissza az istenek szerencsésen a felséges trónushoz, és ott emlékezzél rám!” Az udvari ember pedig mosolyog, megöleli Mubant, és Akdában úgy emlékezik a nagykirály előtt Lail helytartójára, mint a birodalom leghűségesebb, tiszta kezű szolgájára.

Muban óvatos volt, talán még álmában sem nevezte magát Lail és a tartomány királyának, de a valóságban az volt, gazdagságát, nyugodt, boldog napjait féltő uralkodó. Kutin felperzselésekor a kezét dörzsölte, de a hadsereg partraszállása utáni huszadik napon, bár kapitányai előtt változatlanul mocskos kis parti kalóznak nevezte Inimmát, nagyon is jól tudta, mennyire nem az. Ha nem akar kegyetlen lenni, rá kell szorítani – határozta el magában, és íjászaival két század mindenre elszánt hegyi gyalogságot is küldött az azóta nevét vesztett városba. Ezek a harcosok idegenek voltak a partvidéken, parancsnokuk sem értette a lakosság nyelvét, így nem kellett Mubannak attól tartania, hogy Inimma tárgyalásai ezúttal is eredményesek lesznek. Muban azt is elmagyarázta a két parancsnoknak, hogy ők csupán elővédjei az egész lailbeli hadseregnek. Két nap múlva megindul minden hajójával, mert nem tűrheti, hogy azok a mocskos kalózok egészen szeretett városáig merészkedjenek. Ott morzsolja majd szét őket, és foglyokkal aggatja tele a part fáit egészen Lail kikötőjéig. A vad hegyi parancsnok képzeletét, vesztére, megragadták a helytartó szavai.

Inimma türelmesen várt, míg a nyílzápor alábbhagy. Tudta, a legkiválóbb íjászok sem képesek a végtelenségig lövöldözni. Addig beköttette sebeit, és hívatta azt a néhány embert, akit az előző városból tolmácsnak hozott. Ezek torkukszakadtából elkiabálták újra meg újra Inimma békeajánlatát. A nyilazás egyszerre megszűnt, mert az íjászok kapitánya megértette, mit mondanak, és a feltételeket méltányosnak tartotta. Látva a hajók sokaságát, tisztában volt, hogy nem két napig, Muban megígért érkezéséig, de egy kettős óráig is nehezen tarthatják magukat, és így értelmetlen, hogy íjászaival együtt, akiket ugyanúgy féltett, mint Inimma a saját embereit, leöléssé magát. Visszakiáltott, hogy várja a követeket, természetesen fegyvertelenül. Ez eddig minden alkalommal így történt, és Inimmának nem volt oka árulásra gyanakodni. Intett, és a veteránok egy kis csoportja, közrefogva a tolmácsokat, megindult a gerendákból összerakott torlasz felé. Az első ellenálló településnél még maga vezette a követeket, később Ajalára bízta, a veteránok kapitányára, ennél a városkánál pedig még ezt sem tartotta fontosnak.

Inimma tehát nem gondolt árulásra, annak ítélte azonban a helyzetet a hegyi gyalogosok parancsnoka. Nem értette, miért marad abba a nyilazás, mit tárgyal az íjászok kapitánya előtte idegen nyelven az ellenséggel. Eddig csapatával messzebb állt a torlasztól, ha támadás esetén az íjászoknak menekülni kell, szabadon futhassanak, de most megindult embereivel, és éppen akkor ért oda, mikor az íjászok kapitánya az utolsó veteránt segítette át a palánkon. Felemelte dárdáját, az íjászok kapitányának hátába döfte, aki hang nélkül összecsuklott.

Zavaros és szörnyű öldöklés kezdődött. A hegyi gyalogosok rárohantak a fegyvertelen veteránokra, az íjászok villámgyorsan gyűrűt vontak kapitányuk teste fölé, és válogatás nélkül nyilaztak mindenkire, aki a közelükbe merészkedett. A tolmácsok azonnal meghaltak, a veteránok azonban előbb még megmutatták, milyen félelmes harcosok. Puszta kézzel, majd ellenfeleik kezéből kicsavart dárdákkal védekeztek, hátukat a palánknak vetve. Az elesettek halma, mint gyorsan magasodó, vérző mellvéd, emelkedett előttük.

A küzdelem első hangjaira Inimma a partra rohant, és parancs nélkül zúdultak utána a veteránok a két hajóról, melyekről még a követség indulásakor leeresztették a pallókat. A többi hajón sok veterán akadt, aki a vízbe ugrott, csak hogy minél hamarabb csatlakozhassanak hozzájuk. A palánk felé futottak, nem törődve a két oldalról záporozó nyilakkal – a két szomszédos torlasz íjászai még nem tudták, mi történt kapitányukkal –, és úgy tűnt, mindössze három-négy ugrással érték el a gerendákat, de így is elkéstek. A hegyi gyalogosok parancsnoka közben felismerte, közelharcban nem bír a maroknyi emberrel, előttük máris holtan vagy sebesülten ott feküdt csapatának több mint egynegyede. Egy rikoltással néhány lépéssel hátrább rendelte legényeit, majd egy újabb vezényszó, és száz dárda röppent a veteránok felé. Ilyen közelről ezek a nehéz fegyverek a vastag bőrpajzsot is képesek átszakítani, a veteránok pedig a vértjüket sem csatolták magukra – hiszen követségbe indultak. Testükben négy-öt dárdával eldőltek a palánk tövében, melynek tetejére éppen akkor ért fel Inimma első legényeivel.

Sok olyan veteránnal beszéltem, akik Inimmát avanai vezérségének első napjától kezdve szolgálták, és bár számtalan csodálatos dolgot meséltek róla, melyeknek a fele sem lehetett igaz, mind azt állította, hogy Inimma a legvadabb harcban is néma maradt. Kiképzés közben egy aprócska hibáért a legválogatottabb szitkokat volt képes ordítani, hogy legényei úgy érezték, még a föld is remeg a talpuk alatt, a közelharc sűrűjében azonban a szükséges vezényszavakon kívül soha egyetlen hang sem hagyta el a torkát, és abban is megegyeztek, hogy vezérük sok félelmes tulajdonsága között talán ez a legrettenetesebb. Mert igaz ugyan, hogy őket is régen leszoktatta már az értelmetlen ordítozásról, ami nem pótolja a bátorságot, csak kifullasztja a harcost, mégis nincs anyaszülte ember, aki a közelharc sűrűjében a düh vagy a félelem indulatát ne csikorgatná félig elharapott szavakkal a foga között. Inimmán soha nem látszott, mit érez, pillantásában sem a harc tüze lángolt, hanem az éber, mindent észrevenni, mindent tudni akaró figyelem világított: „Ez a pillanat az enyém, sőt a következő is! Mit kell tennem, hogy a csata végéig mind az enyém legyen?”

Ott, azon a palánkon hallották katonái harc közben először és utoljára ordítani, és ha lett volna idejük ilyesmire, valószínűleg azt kívánják, bár maradt volna néma, mint addig. A dárdások még föl sem ocsúdtak, mikor már rajtuk volt, egyik kezében rövid, egyenes kardjával, a másikban dárda, amit a palánk mellől kapott fel. Ha a hegyi csapatból egy is életben maradt volna, most többet tudnánk arról, milyennek látták ők szemtől szemben Inimmát; a veteránok, akik pár lépéssel lemaradtak, csak annyit mondtak, mikor a részletekről faggattam őket, hogy a sorok hátráltak, majd szétnyíltak előtte. Kardcsapás nélkül érte el a csapat vezérét, akit aranyozott díszeiről ismert fel. Kardja egyet villant, és a parancsnok mindkét kezével torkához kapott, feje félrebillent a csigolyákig átvágott nyakon. Még el sem dőlt, mikor Inimma szétcsapott a körülötte állók között, és ordított, rekedt, magas hangja, mint a halál madara, lebegett a küzdők felett. A hegyi emberek megzavarodtak. Olyan bizonytalanul dobták rá fegyvereiket, hogy közvetlen közelről sem tudták veszélyesen megsebesíteni, csak az oldalát hasították végig, és a kötéseket tépték le karjáról a dárdák pengéi, ő pedig minden csapásával megölt egyet közülük. Átvágta magát a csapaton, majd visszafordult, hogy újra rájuk támadjon, de akkor már futva menekültek előle.

Ajala végre megértette, hogy vezérére nem számíthat. Kiáltására a szétszórtan küzdő veteránok zárt sorokba rendeződtek, és a dárdások az őrjöngő Inimma helyett egy élő emberekből álló fallal találták magukat szembe. A kardok fölemelkedtek és lecsaptak, lendületük ütemén látszólag semmit nem változtatott, hogy a pengék hegye élő húsban vagy a hátralépő ellenség előtt a levegőben szántott-e végig, azután lépés előre, újabb vágás, a hosszú évek könyörtelen fegyelme még ebben a pillanatban is képessé tette őket, hogy úgy mozogjanak, mint a gyakorlótéren. A dárdások futni kezdtek.

Mindez olyan gyorsan történt, hogy akik nem ugrottak a hajókról a vízbe, csak most kezdtek átmászni a palánkon. A túloldalon, az utcát borító halottak és sebesültek között ott látták imbolyogni vezérüket, tetőtől talpig vér borította.

Rémülten rohantak hozzá, de Inimma egy kézmozdulattal a többiek után zavarta őket. Azután mégis magához intette az egyiket.

– Üzenem Ajalának – mondta nehezen forgó nyelvvel –, nem akarok élőt látni a városban.

Visszabotorkált a palánkhoz, ahol a legyilkolt veteránok feküdtek, és közéjük zuhant. Senki nem merészkedett a közelébe. Végül Gamatu, az orvos-papok vezetője emelte fel, és vezette hajójára. Akkor már alkonyodott, és Ajala befejezte munkáját, a város égett.

 

 

6.

 

Az íjászok és a lakosság egy része mégis életben maradt, mert Ajala annyiban volt kevesebb vagy több Inimmánál, hogy nem voltak indulatai. A többi hajón akadt néhány tolmács, akik a partra igyekeztek, mikor látták a vérengzést. Általában őrizték őket, de a zűrzavarban senki nem törődött velük, s így mikor kiderítették, mi is történt valójában, térdre vitették magukat Ajala előtt. Az alvezér türelmesen végighallgatta őket, és úgy találta, amit mondanak, megfontolandó. A veteránok közben természetesen tovább gyilkoltak, és Ajalának volt ideje, hogy gondolkozzon, mert nélküle is tökéletes munkát végeztek. Ki tudja, meddig töprengett volna – nem akart Inimma parancsa ellen dönteni –, ám ekkor Pilagu és Pehnemer is futva érkezett hozzá. A hajós az íjászokat féltette, és evezőslegényekre lett volna szüksége, a kereskedő pedig végre olyan foglyokat akart, akiket eladhat rabszolgának. Ajala őket is meghallgatta, de csak akkor adott parancsot kürtösének, mikor a két nagyhatalmú főember már toporzékolt mérgében.

Életben maradt az íjászok kapitánya is, és ezt Gamatunak köszönhette. Az orvos, mikor Inimmát felemelte, látta, hogy a kapitány, akit Dagdisnak neveztek, még lélegzik. Az íjászok a túlerőnek ugyan megadták magukat, de Gamatu bölcsen arra gondolt, szívesebben harcolnak majd az ő oldalukon, ha visszakapják szeretett kapitányukat. Hajójára vitte Dagdist, és bár a kapitány sok napon át lebegett élet és halál között, végül is győzött Gamatu tudománya, meggyógyult. Gyűlölete Muban iránt, aki a biztos halálba küldte, erősebb volt az ostromlók dicsőségvágyánál, mint katona pedig jobban ismerte Lailt talán még a helytartónál is. Inimmáék sokat köszönhettek neki – és én is, bár soha nem láttam –, mert elmondott mindent a városról és Mubanról, amit csak tudott, és ezt később mások elbeszélték nekem. Így érthettem meg a hadjárat olyan részleteit is, melyek különben homályosak maradtak volna.

Inimma sebei nem voltak súlyosak, a vezérkar mégis úgy döntött, nem indulnak tovább, míg erőre nem kap, és Inimma hiába dühöngött, mert ez egyszer Ajala sem hallgatta meg parancsait. Utólag nehéz eldönteni, mi lett volna hasznosabb, de úgy tűnik, a vad vezérnek volt igaza, mikor azt követelte, azonnal, még az éjszaka folyamán induljanak tovább Lail felé. Az égő házak fénye elhiteti Muban előőrseivel, ha egyáltalán vannak, hogy a sereg javában fosztogat, és így, ha mindenki az evezőkhöz ül, még hajnal előtt rajtaüthetnek a mit sem sejtő városon. Inimma egy pillanatra sem kételkedett benne, Muban hazudott, mikor azt ígérte, egész haderejével ide készül (ezt az életben hagyott íjászoktól tudták meg), a vezérkar viszont éppen attól tartott, jön a helytartó, és a sereg legértékesebb része, a veteránok fáradtak, a többi elégedetlen, mert nem fosztogathatott, Inimma sebesült, Ajala pedig tehetségtelen. Szomorú, hogy az alvezért egész hátralevő életén végigkísérte ez az igazságtalanság. Így hát védelemre rendezkedtek be, és mindössze annyi történt, hogy Pilagu elküldött néhány gyors járású hajót Lail felé. Ezek már reggelre visszatértek, és a kapitányok jelentették, egyetlen ellenséges hajót sem láttak, pedig olyan közel lopakodtak a Lailt őrző bástyákhoz, hogy hallhatták a kikötőbeli kóbor kutyák ugatását a csöndes, vaksötét éjszakában.

A vezérkar úgy gondolta, ezt a kedvező hírt feltétlenül közölni kell Inimmával, és teljes létszámban a hajójára Vonultak, hogy megtárgyalják, mit tegyenek ebben az új helyzetben. Inimmának addigra már ordítani sem volt kedve, Gamatu kenőcsei ellenére is kínozta a sebláz. Leplezetlen megvetéssel nézett végig rajtuk.

– Ostoba barmok – mondta csöndesen, nem törődve azzal, hogy a többes számban az Isteni Úr, Menevi is benne van. – Ha az este rám hallgattok, ma délben a helytartó borát isszuk. De mindig elfelejtem, hogy kalmárokkal és halpucolókkal van dolgom, nem katonákkal. Most azután lesz időtök fosztogatni, evezőslegényeket betanítani, rabszolgákat válogatni! Most azután várhattok, amíg...

Elnézett a fejük felett, mintha a reggeli fényben még feketébbnek látszó üszkös házromokból ki tudná olvasni a jövőt. Menevi úgy gondolta, azzal tudja leginkább meg nem hallottá tenni a sértést, ha megszólal.

– Meddig várjunk?

– Nem tudom, Isteni Uram – válaszolta Inimma nagy sokára hibátlan tisztelettudással, de ez még rosszabb volt, mint az „ostoba barmok”. – Ha majd rájövök, mikor indulhatunk végre, ígérem, Neked szólok először!

A fejére húzta a takarót, és onnan dünnyögte, elnézésüket kéri, rosszul érzi magát, képtelen a tanácskozást tovább folytatni.

Átaludt három napot, a negyedik reggelén pedig meghagyta Ajalának, hozza eléje a legbecsületesebb képű íjászt, és olyan tolmácsot kerítsen hozzá, aki nagyon félti az életét, mert ha egyszer is hazugságon kapja, nyomban felakasztatja. Két testőrét puha agyagért szalasztotta, amit azután gondosan elegyengettek fekhelye mellett, ahol a kifeszített ponyva óvta a tűző naptól.

Az első íjász – bánatára – nemcsak becsületes képű volt, hanem ostoba is, de Inimma, természetét meghazudtolva, lenyelte mérgét, és kedvesen vállon veregetve küldte el. A tolmács, úgy látszik, megnyerte tetszését, mert ott tartotta, és az félelemtől gyöngyöző homlokkal, inkább holtan, mint elevenen, fordította az egymást követő íjászok válaszait. Délben Inimma enni kért – negyedik napja koplalt már –, és egy hatalmas sült birkacombbal a kezében egyre elégedettebb arccal folytatta az íjászok faggatását. A lesimított agyagon gyorsan szaporodtak a különböző vonalak, pontok, körök és mélyedések. Mikor aztán úgy vélte, eleget tud, elküldte az utolsó íjászt, megivott egy fél korsó vizes bort – másik felét nagylelkűen a tolmácsnak nyújtotta, aki még mindig úgy remegett, hogy az italt végigöntötte a mellén –, és szólt Ajalának, kéreti a vezérkart.

Menevi és a többiek, akik már jártak Lailban, felkiáltottak a csodálkozástól, mikor beléptek a ponyva alá. A város tengerre néző bástyái, a szárazföld felé védelmet nyújtó nagy, elnyújtott félkörívű fala, rajta a tornyokkal őrzött kapuk, a környező dombok és a közöttük kanyargó utak, a falon belül pedig a helytartó palotája, a fegyveresek házai, a raktárak, templomok, hajóépítő műhelyek, mind ott sorakoztak az agyagba karcolva, valóságos szépségüktől megfosztva ugyan, de egymáshoz viszonyított arányukban meglehetősen nagy hűséggel. Inimma egy szóval sem nyugtázta meglepetésüket, hanem nekik szögezte a kérdést: ilyennek látták-e Lailt, vagy akad még javítanivaló? Mikor azután néhány részletet kiigazítottak, és Pehnemer még emlékezni vélt két kútra, ahol ő annak idején málnás lovait itatta, Inimma felült, maga alá húzta a lábát, és belefogott, hogy elmagyarázza haditervét.

Muban a tenger felől várta a támadást, és mindent megtett, hogy Lail évszázadok óta bevehetetlennek tartott kikötőjét még jobban megerősítse. Nem Menevi kapzsi szívében támadt először vágy megszerezni a „Tengerpart Gyöngyé”-nek kincseit, ahány valamirevaló király követte egymást Dis trónján, legalább egyszer mindegyik megkísérelte, Marr is, uralkodása első éveiben, még a Viking érkezése előtt. Vállalkozásukat azután utólag mindegyik másként énekeltette meg a palota kásáján élő énekmondókkal, a lényegen azonban ez keveset változtatott, egyik sem mondhatta magáénak az egész várost. Ha véres áldozatok árán néha elérték, hogy a kikötőt uraló két bástya egyikét elfoglalva végre partra tehették harcosaikat, a város szíve felé haladva egy-két házsor után olyan torlaszokkal találták szembe magukat, melyeken elakadt a legelszántabb harcosok rohama is. Az aban íjászok a házak tetejéről halomra nyilazták őket, és végül meg kellett elégedniük az addig elfoglalt házak felprédálásával. Ha több harcossal tudnak támadni, talán nagyobb eredményt érnek el, de Dis hadserege soha nem haladta meg a kétezer embert, erejük a tengeren volt csupán igazán félelmes, mint a vízi csaták minden fortélyát kiválóan ismerő hajósoké.

Muban tehát legjobb tudása szerint felkészült és várt. Kémei hírül hozták a két hegyi század pusztulását, a városka felégetését, sőt még az íjászok átpártolását is, de egyiken sem indult fel. Maradt elég íjásza, hűségesebb és ostobább kapitányokkal, mint Dagdis volt. A kapitány házát mindenesetre lefoglaltatta, és tekintélyes vagyonát szétosztotta a többi között, ami nagyban növelte harci lelkesedésüket. Mikor azonban hírhozói a tizedik nap sem jelentettek mást, mint hogy Inimmáék ott horgonyoznak az üszkös romoktól borított part mellett, úgy érezte, túlbecsülte a támadókat. Hajói mindennap elmerészkedtek addig, ahonnan jól láthatták a szűk kis öbölben kényelmetlenül összezsúfolódott hajóhadat a rajta nyüzsgő emberek sokaságával, akik hol felvonták a vitorlákat, mintha az aban hajók üldözésére készülődnének, majd nagy nehezen, szinte vonakodva újra leeresztették. Félnek? Vagy a vezérek között van viszály? Muban nem tudta eldönteni. Ekkor, hogy többet megtudjon, szárazföldi úton küldött néhány kereskedőt, akiket elég megbízhatóknak ismert. A kényszerű vesztegelésre ítélt hajósok unalmukban a legjobb ügyfelek nemcsak a kereskedés, hanem a hírszerzés számára is. A kereskedők, úgy tűnt, a vártnál is nagyobb haszonra tettek szert, mert egy sem érkezett vissza a megígért időpontra. Muban három nap késést elegendőnek ítélt ahhoz – vagyonuk ezt különösen kívánatossá tette –, hogy árulóknak bélyegezze őket, alig hirdette ki azonban döntését reggel a palotájába rendelt leggazdagabb kereskedőknek, mikor délben zavaros dolgok történtek a városban.

Menevi nem túlzott, mikor azt állította, Lailban gyűlik össze a part minden kincse, a várost valóban a kereskedés tette gazdaggá. Piacain távoli vidékek emberei alkudoztak, akik sokszor alig vagy egyáltalán nem értették egymás nyelvét, de ezt szerencsésen pótolta az áru, valamint az ár mutogatása mind a tíz ujjukkal. Kapuin napkeltétől napnyugtáig áramlott mindkét irányban a málhákkal megrakott teherhordó állatok sora, hajcsáraik kiáltozásától kísérve. Idegen, ez körülbelül annyit jelentett egy lailbeli lakosnak, hogy árut hozó, és ha szükséged van rá, és az ár méltányos, ne kérdezd, hol éltek apái, és hogyan szerezte portékáját. Az azonban még ebben a soknyelvű zűrzavarban is feltűnt néhány bőrkereskedőnek, hogy az a csoport, amelyik a hegyi abanok ruhájába öltözve bámészkodik a nyüzsgő sokaságban, még csak nem is válaszol kérdésükre. Igaz ugyan, hogy ők a legjobb állattenyésztők, de ha ezúttal, ki tudja, miért, áru nélkül érkeztek is a városba, ez nem ok arra, hogy dölyfösen hallgassanak. Az egyik kereskedő úgy érezte, büszkeségének tartozik azzal, hogy ezt megmondja nekik, de erre sem feleltek, mikor pedig felháborodásában karon ragadta az egyiket, a mord hegyi ember, anélkül hogy egyetlen szót mondott volna, mellbe vágta, hogy messzire zuhant. Mire átkozódva feltápászkodott, hogy elégtételt követeljen, a csoport nyomtalanul elvegyült a tömegben, és ez még érthetetlenebb volt, mert gyávasággal igazán soha senki nem vádolhatta a hegyi abanokat.

Azután ott ácsorogtak a nyugati, majd valamivel később az északi kapu közelében, de az őrök nem törődtek velük. A városlakók fölényével elnézően megmosolyogták őket, hogy a vad hegyek kietlen világához szokott szemük milyen hosszan bámulja a helytartó csodálatos kertekkel övezett palotáját, és hogy milyen tartózkodva húzódnak félre, ha valaki arra haladtában a közelükbe kerül. Némán keresztülnyomakodtak a kikötőpart szüntelenül ordítozó, egymás lábát taposó hajósnépén is, ahol a kívülálló számára úgy tűnt, a sok ezer ember mind cél és értelem nélkül rohangál fel és alá, és éppen az a csodálatos, hogy a hajókból ennek ellenére a partra kerül vagy a raktárakból mégis eljut a tolongáson keresztül a hajók gyomrába a különböző tartalmú zsákok, korsók, kötegbe szorított bőrök és más áruk tömege. Utólag a gazdag kereskedőktől kezdve, akik a déli forróságban házaik mélyén hűsöltek, az utolsó fekélyes, hályogverte koldusig minden lailbeli megesküdött, hogy látta őket, és hajba kaptak a részleteken, hogy hányan is voltak valójában, fekete vagy pejszínű lovakat vezettek – „nem igaz, lovak nélkül voltak!” –, hosszú köpenyt viseltek-e vagy zekét, ami jobban illett az évszak melegéhez, magasak voltak-e vagy alacsonyak, fegyveresek vagy fegyvertelenek. Arra nem gondoltak, azért emlékeznek különbözőképpen, mert nem ugyanazt a csoportot látták, és Muban, mikor végül is megtudta az igazat, óvakodott attól, hogy megmondja nekik. Hogy fegyver volt náluk, az éppen a fegyverkovácsok utcájában derült ki, ahol aprólékosan sorra vizsgálták a bronzból készített kardokat és tőröket. Itt történt az is, hogy az egyik megszólalt.

– Szemét ez a miénkhez képest, Uram – dörmögte mellette álló társának. A kovács, akinek kardját a kezében tartotta, évekig élt Disben, és megértette a halkan mondott szavakat. Az, hogy portékáját becsmérlik, megesett már máskor is, de ki látott már valaha olyan hegyi abant, aki a Tenger Fiainak nyelvét beszéli, és ugyanolyan durva bőrzekét viselő társát Úrnak szólítja? Valami gyanú motoszkált benne, amit még magának sem mert bevallani. Meggondolatlan merészséggel leguggolt, és az aban oldalán lógó ezüstözött kardhoz kapott. Megmarkolta a hegyénél, és rávágott a másik kezében tartott bronzkarddal.

– Lássuk hát – mondta a Tenger Fiainak nyelvén jó hangosan –, mennyivel különb a tiéd! Ezt is ott loptad talán, ahol a beszéded?!

A bronzkard kicsorbulva csúszott végig az ezüstözött pengén, nyomában tompán és szürkén ott fénylett az alatta rejtőző vas. A kovács kerekre tágult szemmel bámult a pengére, majd a föléje magasodó abanokra, pillantásában felismerés és félelem villant, szája kiáltásra nyílt, de Ajala megelőzte. Egyenesen szúrt, másik kezével pedig megtaszította a legényt.

– A nyugati kapuhoz – mondta halkan, miközben visszahúzta kardját, és átlépett a kovács összegörnyedő testén. – Futás!

Mire a kovácsok utcája felbolydult, mint a darázsfészek, már túljártak Muban palotáján, és az egyik sarkon magukkal sodorták Szumurri csoportját is. Azután nem sokkal a kapu előtt Ajala ismét bebizonyította, hogy nincsenek idegei. Beterelte csapatát egy elhagyott kis utcába, melynek végén a városfal tövében szökőkút permetezte a vizét egy vízirózsákkal teli márványmedencébe, és álljt parancsolt.

Kétoldalt Lail előkelőinek palotái méltósággal őrizték a kis utca csendjét, a kapuk oszlopait körülfutó virágok illatfelhőbe burkolták a futásban megizzadt legényeket. De még melegebbnek érezték a déli napot, mikor rájöttek, zsákutcában vannak, a szélső paloták a városfalnak támasztják oldalukat. Ajala lekuporodott a medencét körülfogó zöld pázsitra. Ha valaki így látja a lailbeliek közül, megértően bólogat, lám, a hegyi ember belefáradt a nagyváros nyüzsgésébe, és végre csendet talált ebben az eldugott, kedves kis zugban.

– Leülni! – parancsolta, majd mikor látta, hogy fegyveresei úgy ülnek, mint Avana gyakorlóterén, szenvtelenül magyarázni kezdte: – Ne maradjatok egy csomóban! Ne szorongasd a kardod, fektesd a fűbe, majd én szólok, mikor vedd elő. Akin meglátom, hogy fél, otthon a táborban majd megmutatom neki, mi a félelem!

Neki sem tetszett a csendes kis utca, de nem volt más választása. A szökőkút mellől jól lehetett látni a nyugati kapu bástyatornyát. Inimma megmondta, hogy onnan kapják majd a jelet, négy íjász egyszerre hajol ki a bástya négy oldalán – fejük fölött két kézzel tartva íjukat –, úgy számították, nem sokkal azután, hogy a nap delelőre ér. Ezért kellett mind a hat csoportnak egész délelőtt a városban csavarogni, mert egyszerre ennyi hegyi aban érkezése a kapuknál mégiscsak feltűnést keltett volna. De dél elmúlt, és a jelzés késett. Ajala a késést nem hozta összefüggésbe azzal, ami a kovácsok utcájában történt – utólag kiderült, hogy igaza volt –, és értelmetlennek tartotta azt is, hogy most büntesse meg a legényt gondatlan fecsegéséért. Ha túléli, úgyis lesz rá módja. Az árnyék szemmel láthatóan hosszabb volt már, a medence szélén pontosan követni tudta lassú mozgását, de hiába meresztette szemét a toronyra a türelmetlen Szumurrival együtt, semmi nem történt. Majdnem egy arasznyit nyúlt megint az árnyék, mikor végre mozgást látott a torony párkányán. Emberek rohantak összevissza, csak a fejüket lehetett látni a mellvéd fölött, távoli érthetetlen kiáltozásuk, mint légyzümmögés ért el hozzájuk. Azután végre nemcsak fejeket látott. Harcosok hajoltak ki a mellvédre, több is, mint négy, de kezükben nem volt íj, átbuktak a mellvéd peremén, ahogy a láthatatlan kezek hátulról a magasba lökték őket, és sikoltva zuhantak a mélységbe. Ajala még ekkor is várt, nem bírta elhinni, hogy a terv összeomlott, várta, hogy a négy íj végül mégis a magasba emelkedik. Az Ordsutól tanult módszerrel csuklóján számlálta ütőere lüktetését, és már ezer körül járt, mikor végre engedett Szumurri sürgető tekintetének. Sorakozót rendelt, és a kis csapat könnyű futólépésben kanyarodott ki az utcából.

A nyugati kapu előtt tarka tömeg kavargott, kifelé igyekvő kereskedők megrakott állataikkal, a környező utcákból összeszaladt bámészkodók, akik nyakukat nyújtogatva tolakodtak, hogy legalább egyetlen pillantást vethessenek a bástyatorony tövében fekvő, alaktalanná roncsolódott testekre, közéjük keveredve ott küszködtek a helytartó páncélos katonái, hogy dárdájukkal valahogy szétverjék őket a toronyba vezető kisebbik kapu elől, a torony ablakaiból pedig olyan lárma hallatszott, mintha az aban pokol összes rossz szellemét a vastag falak mögé zárták volna: lábdobogás, fegyvercsörgés, egymást gyilkoló emberek ordítása. Ajala kardjával jobbra intett, és az alig harminc veterán úgy, hogy jobbról a városfal fedezte őket, oldalba kapta a tömeget. Véres utcát vágtak a toronykapuhoz, amelyik ekkor kinyílt, és Ordsu megtépett, sebektől borított íjászai tódultak ki rajta, mögöttük az őket üldöző aban katonákkal, akiket a veteránok levágtak, mielőtt még azok ráeszméltek volna, hogy jobban teszik, ha a toronyban maradnak. Ajala rákiáltott az íjászokra, hogy lőjenek a tömegbe, és a nyilak egy gondolatnyi időre tisztára söpörték azt a húszlépésnyi területet, ami a nagykapuig még hátravolt. Az íjászokat közrefogva, parancs nélkül viharzottak ki a kapun, és futás közben gázolták le a páncélos szakaszt, amely a kapun kívül állt elébük. Ettől kezdve senki sem üldözte őket.

A városfaltól alig ötven lépésre Ajala számba vehette, hogy egyetlen embert sem vesztett, az íjászok kétharmada azonban a toronyban pusztult, és Ajala visszanézve a falakra tudta, mérhetetlenül sok áldozatba kerül majd, míg újra mögéjük jutnak.

Az egész gondosan kidolgozott terv nem áruláson, fegyelmezetlenségen vagy pontatlanságon, hanem két aban tiszt nagyon is emberi tulajdonságán bukott meg. Az egyik kapzsi volt, a másik kíváncsi, és egyikük sem tudta, hogy ezzel városukat mentik meg. A hat csoportnak az volt a feladata, hogy miután egyenként beszivárogtak a városba, délfelé a nyugati kapu tájékán gyülekezzenek. Ez a körülbelül száz veterán – Szumurri és néhány hajóslegény csak azért került közéjük, mert már volt Lailban – elegendő lett volna, hogy a kaput belülről védjék, míg Inimma kétezer-ötszáz katonájával kívülről el nem éri. Inimma tudását és a harcosok fegyelmét dicséri, hogy ez a hatalmasnak mondható csapat hajnaltól kezdve úgy kúszott előre észrevétlenül a Lailt övező kertek és dombok között, hogy kétezer lépésnyire sem voltak már a nyugati kaputól. A kaputornyot azonban mindenképpen el kellett foglalni, hogy megakadályozzák azoknak a derékvastagságú, bronzlemezekkel borított gerendáknak a leeresztését, melyek a kapu boltívéből lezuhanva egy szempillantás alatt elzárják a kapu nyílását. Inimma önként jelentkező aban íjászokat válogatott Dagdis csapatából, olyanokat, akik már többször őrködtek a nyugati toronyban, és soraikat a legjobb avanai íjászokkal töltötte fel, beöltöztetve őket az aban íjászok ruhájába. Ez a szakasz Dagdis egyik főlegényének vezetésével nem sokkal dél előtt jelentkezett az északi kapu parancsnokánál – gondoskodtak róla, hogy tetőtől talpig vastagon fedje őket az út pora –, hogy szerencsésen megszöktek a fogságból. Idáig a hegyekben bolyongtak, hogy félrevezessék üldözőiket. A parancsnok boldogan megölelte az elveszettnek hitt főlegényt, és csapatával együtt ott akarta tartani, hadd pihenjék ki magukat, míg ő hírt ad róluk a helytartónak. A főlegény azonban szerényen azt kérte, bár csakugyan fáradtak, szeretne csapatával együtt személyesen leborulni Muban színe előtt. A parancsnok arra gondolt, hogy a főlegény a várható jutalom nagyságát félti – hiszen éppen ezért szerette volna a jó hírt ő jelenteni a helytartónak –, ezért, miután megígértette vele, nem feledkezik meg arról, hogy kivel találkozott először szerencsés hazatérésekor, megértő mosollyal útjára engedte a csapatot. Alig tűntek el azonban az első sarkon, leggyorsabb lábú legényét a palotába szalajtatta, mert bár bízott a főlegény ígéretében, kapzsi volt, mint az aban tisztek többsége.

Az íjászcsapat átvágott a városon a palota mögött a nyugati kapu felé, a legény pedig a palotába loholt, fellármázta a testőrség kapitányát, és elmondta, amit rábíztak. A kapitány is örült, és jelentette Mubannak, mit. üzent az északi kapu parancsnoka. Így elsőnek ő kapott jutalmat a helytartótól. De utolsónak is, mert Muban hiába sétált le nagy fogadócsarnokába – a palota népe is oda gyűlt, hogy egyetlen szavát se mulasszák el a menekülés kalandos történetének –, az íjászok nem voltak sehol. Muban egyre komorabb arccal ült trónusán, a gyors lábú legény pedig térdre hullva esküdözött, hogy saját szemével látta a csapatot. A testőrség kapitánya nem sok jót olvasott ki a helytartó szeméből, ezért szétküldte legényeit, hogy a föld alól is kerítsék elő az íjászokat. A testőrök végigszaladták az utcákon, és mindenkit megkérdeztek, láttak-e egy ilyen és ilyen íjászcsapatot. Mikor megtudták, hogy a nyugati kapu irányába látták menetelni őket, futva eredtek utánuk.

Az íjászok közben elérték a nyugati kaput, és a főlegény szabályosan jelentkezett a parancsnoknál. Az északi kapu parancsnoka küldi – megmondta a nevét is –, hogy váltsa le a toronyban őrködőket. Lailban a kapuk alatt dárdások, a toronyban pedig íjászok őrködtek, ahonnan mindenkit lenyilazhattak. A parancsnok először bólintott, azután szemet szúrt neki, milyen poros és rendetlen a csapat. Lehordta őket, hogy ilyen, harcosokhoz méltatlan módon akarják átvenni az őrséget, és a főlegény nem tudott jobbat kitalálni, elmondta ugyanazt, amit az északi kapunál. Ez a parancsnok is ölelgetni kezdte, és aprólékosan érdeklődött viszontagságos útjukról. A főlegény nem veszítette el a fejét, mindenre válaszolt, de a parancsnok csak nem akart kifogyni a kérdésekből, az idő kétségbeejtő gyorsasággal rohant. Elmúlt már dél, a kitűzött időpont, mikor végre úgy tűnt, megelégelte a faggatást. Mosolyogva nézett végig a csapaton, azután méltatlankodva felkiáltott:

– De hogyan lehet az, hogy éppen benneteket, akik még le sem mostátok magatokról az út porát, azonnal szolgálatra rendelnek? Hát nincs elég léhűtő íjász a városban? Nektek, a hősöknek kell ennyi megpróbáltatás után még őrködni is?

A főlegény tudta, erre csak egyetlen választ adhat. Lehajtott fejjel teljes erejéből nekiugrott a parancsnok hasának, aki nyögve hanyatt vágódott. Mellette álló legényeit a többiek ütötték le, és már rohantak is a toronyba vezető kapuhoz. A nehéz ajtót az utolsók becsapták maguk mögött – az utca végén feltűntek a palota testőrei –, és a vastag torony gyomrában kanyargó kettős csigalépcsői eszeveszett küzdelem kezdődött. A bástyán őrködő íjászok már elindultak lefelé, mert fölülről látták, hogy a torony tövében ott várakozik az őket felváltó csapat, így útközben találkoztak a fölfelé igyekvőkkel. Meglepetésük még mindig kisebb hátrány volt, mint ellenfeleik kapkodása, akiknek idegeit felőrölte a torony előtti várakozás – én legalábbis csak ezzel tudom magyarázni, hogy sikerült elnyomni ezeket a mindenre elszánt harcosokat, akik közül ugyan néhányan feljutottak a torony tetejéig, de az egészet elfoglalni nem voltak képesek. Az életben maradtak a torony földszintje felé hátráltak, és mikor az ablakokból meglátták Ajala csapatát, kitörtek a kapun. A másik négy csoport hegyi abanoknak öltözött veterán el sem jutott a nyugati kapu közelébe. Látták az arrafelé rohanó testőröket, és azt hitték, idő előtt fölfedezték tervüket. Inimma parancsa erre az eshetőségre az volt, hogy feltűnés nélkül azonnal vonuljanak vissza, mert szükségtelen egyetlen emberrel is többet áldozni. A nyugati kapunál dúló harc lármája ott zúgott a fülükben, és magukban megegyeztek, ha igaza is van Inimmának, kegyetlen volt, mikor azt követelte tőlük, hagyják sorsukra bajtársaikat. Fegyelmük azonban legyőzte lázadozásukat, és ahogy jöttek, anélkül hogy bárki is ügyet vetett volna rájuk, az északi és keleti kapun át elhagyták a várost.

 

 

7.

 

Inimmát keserűen égette a kudarc, de nem vesztegette az idejét. Mikor látta a toronyból aláhulló embereket, még ő is reménykedett, mint Ajala, mikor azonban alvezérének csapata feltűnt az úton, és mögöttük döngve zuhantak le a kaput elzáró gerendák, már tudta, hiába várakozik tovább.

Felugrott, és szétküldte csapatait, hogy engedjenek át mindenkit, aki a városból jön, befelé azonban egyetlen ember sem mehet. Parancsát olyan gyorsan hajtották végre, hogy mire Muban értesült a nyugati kapunál történtekről, a város már el volt vágva a szárazföldtől. A katonák letáboroztak az utak mentén a dombok takarásában, ahol észrevétlenek maradhattak, és nagy lelkesedéssel tettek eleget a parancsnak, mert vezérük nem mondta, hogy a kifelé igyekvőknek az életükön kívül mást is meghagyjanak.

Inimma megvetette a gazdagságot, csak annyit tűrt meg maga körül, amennyi akarata ellenére ráragadt, és a kényelmét szolgálta. Nem tiltakozott, ha testőrsége új, díszes sátorral várta, hogy étkészletének lassan minden darabja színarany volt, de zsákmányrészének ügyeivel – pedig ez kincstárnyi nagyságrendű vagyont jelentett – Ajala törődött, ő számoltatta el Pehnemert szőrszálhasogató aprólékossággal; Inimma még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy egyszer is belenézzen a jegyzékekbe, melyeket alvezére hűségesen elébe hozott. Eddig a napig katonáinak szigorúan megtiltotta a fosztogatást, ugyanolyan keményen büntette, mint az árulást, de tudta, most kárpótolni kell őket, amiért hiába csúsztak-másztak két nap, két éjszaka egyetlen hang nélkül, messze elkerülve a völgyekben futó utakat, mindig ott, ahol a dombok gerincén a bozót a legáthatolhatatlanabb, a sziklák a legélesebbek voltak, és ha helyenként lejjebb is húzódtak a műveletlen övezetből, a kertekben csak menet közben szakíthattak a gyümölcsöktől roskadó fákról, mert Inimma egy lépésnyi lemaradást sem engedett. Pehnemer és írnokhada még a lerombolt város kikötőjében várakozott – Inimma csak harcosokat volt hajlandó magával vinni erre a vállalkozásra, azokat is gondosan megválogatva –, így senki nem akadályozhatta meg a katonákat, hogy azt tegyék, amit ők a háború első és legfontosabb céljának tartottak.

Nemcsak az utakon feltartóztatott lailbeliek kirablása ígért bőséges zsákmányt. Lail gazdagsága már évszázadok óta nem fért falai közé, túlcsordult rajta. Ha kertjei nem is terjedtek volna ezen a parton Avanától Beliszuig, mint Menevi mondotta, félnapi járóföldnél messzebbre nyúltak, beborították a lankákat, a csúcsokra, meredek oldalakra szorítva vissza a szürkészöld, mogorva bozótost, melyből, mint hatalmas oszlopok, emelkedtek ki az ősöreg tölgyek és cédrusok. A város lakóit ezek a kertek táplálták, veteményük, gyümölcsük, boruk az ő asztalaikra került, és cserébe Lail árui, a földművelés bronzeszközei, edények, szövetek, bőrök, de az arany és ezüst is szétáramlott a vidéken. Csak a legszegényebb kézművesek kényszerültek arra, hogy egész életükben a falak közé szorítva éljenek, a közepesen vagyonos rétegtől kezdve minden családnak gondosan ápolt kertje volt valahol a dombokon, és a kert közepén ház várta, hogy gazdáinak az év legforróbb szakaszát ne a levegőtlen, szűk utcák fojtogató izzásában kelljen végigszenvedniük. Más volt az élet azon a földrészen. Nemcsak arra gondolok, hogy sokkal régebbi és több rétegű kultúra keverékéből állt össze végül is az, amit lakói a fényességes nagykirály végtelen birodalmának neveztek, hanem hogy a föld gazdagabban, könnyebben ontotta terményeit. Nem kellett az élelem minden falatjáért szüntelen küzdelmet vívni, mint a mi partvidékünkön, az emberek ráértek végigheveredni egy fa árnyékában, hogy tunya semmittevésben töltsék napjukat, vagy eszüket forgassák olyan kérdéseken, melyeknek a napi megélhetés gondjához semmi közük nem volt. Avanában és a többi városban a tudomány és a mesterségek minden eredményét a kényszerű szükség csiholta ki a koponyákból, és Habamu is azért formálódott papjai száján keresztül olyan szigorú és követelő istenné, hogy legyen hatalom, ami az embereket akaratuk ellenére rákényszerítse a több és még több munkára. Csak így lehetett kikötőket építeni, vízvezetékéket és templomokat, városokat teremteni ott, ahol a Tenger Fiainak érkezése előtt a kopár öblökben nyomorúságos halászfalvak viskói bújtak össze, és fölöttük egyetlen, ősi isten uralkodott, akinek formátlan megfoghatatlansága csak rettegésre késztette az embereket: Nanur, a Gonosz.

Az aban partok sokféle, soknyelvű népe alig vette komolyan isteneit, olyan sokan voltak és olyan régiek. Sokkal fontosabb volt azt figyelemmel kísérni, mi a szándéka a helytartónak, aki a sohasem látott, de harcosai erejében mindig jelenlevő nagykirály kegyelméből éppen a város palotájában hűsöl, vagy az áruk forgalmának változását, az arany és ezüst rejtett patakjainak áradását és apadását, amelyről ugyan néhány gőgös ember azt tartotta, hogy ismeri titkát, sőt előre meg is jósolhatja, a többség azonban csak legyintett: a sors, a szerencse dolga ez is, mint jóformán minden a földön. De gazdagnak lenni azért volt mégis annyira csábító azon a parton, mert a szegény sem élt rosszul, és a vagyonszerzés izgalma maradt az egyetlen nagy varázs azok számára, akik küzdeni akartak valamiért.

Lail kertjei tehát gazdagok voltak, a harcosok több értéket találtak, mint amennyit valaha is el tudtak képzelni. Hogy a várost nem sikerült rajtaütéssel elfoglalni, a kudarc napjának estéjén Inimmán kívül már egy tucat embert sem érdekelt. Serényen teljesítették a parancsokat, azzal a boldog várakozással, hogy ha a következő csapat felváltja őket, ők is bebarangolhatják ezt a földi paradicsomot, ahol minden ház rejteget még valamit, s lakóik mindent elébük tárnak, csak az egyetlent mentsék, ami számukra a legértékesebb, az életüket. Ha a veteránokat harc helyett gondolkodásra nevelik, ugyanolyan hosszan és kitartással, egy idő múlva valószínűleg maguk is töprengeni kezdtek volna, nem értékesebb-e ezeknek az embereknek az igazsága, akiket őszinte megvetéssel gyáváknak és puháknak tartottak. Szerencséjükre ilyen azonban eszükbe sem jutott, áldották Inimmát, hogy erre a csodálatos földre vezette őket.

Vezérük pedig, cserébe az áldásért, irgalmatlanul megdolgoztatta őket. Az utakon, háromszáz lépésre a kapuktól, a torlaszokat egész éjszaka fáklyafénynél is tovább építtette, és még el sem készültek, amikor őrséget hagyva mögöttük, hajnal előtt leereszkedett csapatának nagyobbik részével abba az öbölbe, melyet egy széles domb háta választott el a keleti kaputól. Itt emelkedtek pompás díszkertjeikben Lail leggazdagabb kereskedőinek nyári palotái, mert ennek az öbölnek a vizét majdnem minden évszakban szél fodrozta. Ezen az éjszakán is ott bujkált a kertek fái között, és ha valamelyik palotára fáklya repül, szívesen segített volna, hogy a tűz bömbölő óriássá nőve eleméssze a régi és nagy művészettel készített épületeket. De Inimma nem gyújtogatni jött az öbölbe, bár amit végzett, alig volt kevésbé kegyetlen a tűzvésznél. Szétromboltatta a parthoz legközelebb eső palotákat, hogy a gerendákból és faragott kövekből Szumurri irányításával kikötőpart épüljön. Még le sem görgették a hullámtörés selyemsimaságú homokjáig az első köveket, melyeket az évszázados falakból a veteránok kardjaikkal feszegettek ki, mikor jelentették, hogy egy közepes nagyságú, de olyan gazdagon díszített gályát zsákmányoltak a parton, hogy csak a helytartóé lehet. Azután kiderült, hogy az egyik kereskedőé volt, aki pusztán azért építtette, hogy élvezze a hajózás örömeit. A harcosok ezt el sem tudták képzelni, mert még Pilagu sem szállt soha életében a hajózás öröméért a tengerre, ha mást nem, a saját dicsőségét kereste rajta. Pedig azt senki nem állíthatta, hogy Pilagu nem szereti a tengert. Inimmát azonban nem érdekelte, kié volt a hajó, és mire használta. Beleültette Szumurri legkevésbé fáradt hajósait, hogy evezzenek vagy vitorlázzanak, mit bánja, ahogy tudnak, de még dél előtt érjenek Pilaguhoz, indulhat, kész a kikötő. A hajósok egymásra néztek a derengő hajnalban, majd végig a parton, ahol ugyan száz és száz katona nyüzsgött, de kikötő még sehol. Nem mertek vitatkozni Inimmával, és átadták üzenetét Pilagunak még aznap délben. És mire harmadnap befutottak a hajók, kikötő várta őket az öbölben.

Őrködni a torlaszok mögött, a kikötőt építeni, járőrökkel húsz-huszonöt kilométerre behatolni a szárazföld hegyei közé, hogy váratlan támadás ne érhesse a sereget, és közben úgy váltani egymást, hogy minden szakasznak jusson három-négy kettős órányi pihenő – alvás helyett ezalatt raboltak –, ehhez kétezer-ötszáz ember is kevés, ezzel Inimma is tisztában volt. Ezért másnap délelőtt már az aban lakosságot is munkára hajtotta, házukban úgysem sok féltenivalójuk maradt addigra. Követ hordani, gerendát cipelni mindenki képes, bármivel töltötte korábban életének napjait, és hiába került elő újabb ezüst és arany az eddig fel nem talált rejtekhelyekről, csak két tiszt akadt, aki hagyta magát megvesztegetni, a többi szerencséjére mindjárt az elején. Inimma véresre korbácsoltatta őket, nem törődve azzal, hogy legrégibb emberei közül valók. Így hát mindenki, akire a katonák rátaláltak az úton, a házakban vagy a bozótban bujkálva, dolgozott, építette a kikötőt, vagy a torlaszokat erősítette tovább.

Nem fölösleges kegyetlenségből hajszolta őket. Ezt az is bizonyítja, hogy még a hajóhad érkezése előtt mindenkit útjára engedett, talán azért is olyan gyorsan, nehogy Pehnemernek megint eszébe jusson rabszolgákat szedni közülük, akiket etetni kell. A kikötő kész, a torlaszok elég biztonságosnak látszanak, menjen haza minden aban, és dolgozzon tovább kertjében. Ha nem így lesz, ki látja majd el élelemmel a hadsereget? Ezzel egy időben a fosztogatásnak is véget vetett, senki sem zaklathatta többé a házaikba visszatért abanokat. A katonák, akik megszokták, hogy úgy tekintsék vezérük parancsait, mint az időjárás szeszélyeit, sajnálkozva engedelmeskedtek, holtukig emlegetve azt a három boldog napot.

Pedig Inimma cselekedetei mögött most is ott volt az a bizonyos követhetetlen logika. Katonái csellel, fényes nappal bent jártak a városban, legyilkoltak több mint száz embert, utána Muban szeme láttára eltorlaszolták a városba vezető utakat, összefogdosták az embereket, akik aznap reggel úgy indultak el hazulról, hogy csak kósza hírekből hallották, igen, valahol messze, délre a várostól valami kalózcsapat fosztogat a parton. Egy kettős óra sem telt el, hogy Ajala kardjától meghalt az első ember a kovácsok utcájában, és Lail, a Tengerpart Gyöngye, a főváros el volt vágva tartományától. A helytartó pedig nem lesz sem gyáva, sem ostoba, hogy ezt bosszulatlanul hagyja. És ereje is van hozzá. Ezért sürgette a torlaszok és a kikötő építését, a partra szálló seregnek pedig azt sem engedte meg, hogy láthassák a várost, amelyért ennyit hajóztak és fáradtak.

Zárt rendben kellett várakozniuk a hajók mellett, míg a vezérkart rövid tanácskozásra hívta össze az öböl egyik épen hagyott palotájában. Tegin és Gijjat a kikötőben maradnak Pilaguval, a legjobb hajósokat nincs értelme szárazföldi harcban fárasztani. A narati parittyások és a sereg összes íjásza felhúzódik a domb oldalán a keleti kapu, irányába, de amelyik ötven lépéssel közelebb merészkedik a domb tetejéhez, azt az avanai íjászok figyelmeztetés nélkül lenyilazzák. Inimma legszívesebben velük maradt volna, mert azon fordulhatott meg minden, hogy erről a csapatról ne legyen tudomása az ellenfélnek, végül szörnyű fenyegetések kíséretében Ajalára bízta őket. A fenyegetések persze nem az alvezérnek szóltak, hanem a többieknek, a vezérkarnak az öbölben maradó tagjait is beleértve. Azután megindult a sereggel, vigyázva, hogy a városból láthatatlan maradjon. Menevit a bitámiakkal az északi kapuval szemben rejtette el – ez majdnem négyezer harcost jelentett –, és még egyszer a lelkére kötötte, ne mozduljon, amíg ő jelt nem ad.

Utána a beliszui sereggel és saját katonáival kisétált a dombok közül, egyenesen az északi kapu előtti torlaszhoz. Ott megállította őket, mintha tétovázna, hogy vajon itt vagy a nyugati kapunál támadjanak. Végül a sereg mégis megindult a nyugati kapu felé, végigparádézott a falak alatt, alig tisztelve az onnan küldött nyilak hatósugarát. A nyugati torlasz mögé érve hosszú, ötsoros oszlopba rendezte a katonákat, úgyhogy a vége már elveszett a dombok közé kanyarodó úton. Ostobaságnak tűnt így felállítani őket, de Inimma szándéka éppen az volt, hogy Muban ostobának tartsa. A beliszui csapatok voltak elöl, mögöttük alig ötszáz avanai látszott még, a többivel Inimma a dombok takarásában visszafordult, és Menevi csapatain is túlhaladva ott állapodott meg, ahonnan nagyjából egyforma távolságra volt az északi és keleti kaputól.

Kettős csapdát állított. Ha Muban haragjában csak a bosszúra gondol, és a nyugati kapu előtti beliszuiakra rohan, Menevi kerül a hátába. Véres harc lesz, és döntést valószínűleg nem lehet kicsikarni, mert Muban hamarabb visszavonul, de ezt Inimma óvakodott megmondani Menevinek, nehogy kedvét szegje. Ha azonban Muban okos – és Inimma erre számított –, a keleti kapun át a hajóhadat igyekszik elérni. A hajóhad felgyújtása a legnagyobb veszteség, ami a támadókat érheti.

 

 

8.

 

Muban várt és gondolkozott, és vele szemben várakozott Inimma is, napokig csupán arra ügyelve, hogy a városból ne láthassanak más ellenséget, csak a három torlasz őrségét és a nyugati úton végig a beliszui csapatokat. Ott a katonák kényelmesen szétszéledve tábort vertek. Mikor utólag Pehnemer beszámolt nekem ezekről a napokról Avanában, még a távolból is megborzongatott a vad vezér logikája. Ott ültek egymástól légvonalban legalább három kilométerre, közöttük dombok és falak, soha nem látták egymást, nem ismerték egymás nyelvét, és végül mégis minden úgy történt, mintha Muban Inimma parancsa szerint cselekedett volna.

Egyik hajnalban kitört a keleti kapun, egy szempillantás alatt szétverte a keleti torlasz őrségét, és egész haderejével nekirohant a dombnak, ami mögött az ellenséges hajóhad horgonyzott. Hajói ugyanakkor kifutottak Lail védett kikötőjéből, hogy a tenger felől kerítsék be az ellenséget. Ajala bevárta, míg a helytartó csapatának első katonái alig negyven lépésre voltak a domb tetejétől, csak akkor adott parancsot az íjászoknak és a parittyásoknak. A nyilak és a surrogva repülő kövek vérbe borították és szétszórták az első sorokat, de a roham lendületét nem törték meg. Újabb és újabb szakaszok kapaszkodtak felfelé, keresztültaposva az elesetteken és a sebesülteken, azután ők is a földre kerültek, de már néhány lépéssel közelebb a dombtetőhöz, a következő hullám pedig alig húsz lépésre omlott össze az íjászoktól.

Inimma még várt volna, mert becslése szerint a helytartó seregének egyharmada még a keleti kapun belül volt, és tudta, hogy az az utolsó húsz lépés mindegyike egyre nehezebb lesz. Ő Muban egész seregét akarta. De Menevi idegei nem bírták elviselni a feszültséget és a félelmet – húsz lépés csak, és a hajók odavesznek! Nem gondolt arra, hogy már mindenképpen csak késve érkezhet – több mint háromezer lépésre volt a domb aljától –, és támadást parancsolt. Az Inimma körül álló veteránok elmondták, hogy vezérük, mikor megpillantotta a rejtekhelyükről kiáltozva előrerohanó bitámi csapatokat, bíborvörös arccal már sorolta is, kik induljanak szakaszaikkal, hogy szétverjék és visszazavarják őket, azután meggondolta magát, és legyintett. A helytartó serege már észrevette az oldalról közeledő ellenséget. Egész századok fordultak feléjük a domb aljából és az oda vezető útról. Példás rendben zárkóztak egymás mellé, és ércfalukon felmorzsolódtak a futástól elfulladt bitámi szakaszok. Az íjászok fönn a dombtetőn lélegzethez jutottak, a parittyások lehajoltak, hogy összeszedjék a használható köveket, és Menevi – igaz, nem sokáig – büszkén hangoztathatta, egyedül az ő lélekjelenléte mentette meg a hajóhadat.

Az északi és a keleti kapuból kifutó két út között hosszú és véres küzdelem tombolt. Az enyhén lankás síkság, ahol csak elszórva volt egy-két bokor – a kertek a dombok aljánál kezdődtek –, kedvezőbb volt az aban csapatoknak, mert rákényszeríthették a maguk régi stílusú harcmodorát a bitámiakra, akik Inimma nélkül majdnem mindent elfelejtettek, amit tőle tanultak. Ember ember ellen küzdött, a bitámiak meg sem kísérelték, hogy egy-egy ponton nagyobb erőt összevonva áttörjék az abanok sorait. Inimmát nem érdekelte ez a tehetségtelen öldöklés. Azt figyelte, feltűnnek-e újabb aban csapatok a keleti kapuban, küld-e erősítést Muban vagy sem. A kapu szája üresen ásított, és ez meggyőzte, a helytartó majdnem olyan hideg fejjel képes mérlegelni, mint ő. Inimma ezért nem mozdult a dombról, amely mögött csapatai hasaltak, sőt pihenőt rendelt. A veteránoknak még nincs itt az idejük, és lehet, hogy ma el sem jön.

A bitámiak a maguk módján derekasan harcoltak. Ha a többiről meg is feledkeztek, a közelharc Inimmától tanult fortélyai annyira izmaikba ivódtak, hogy ez enyhítette alapvető hibáikat, a széthúzott sorokat és hogy a futástól fáradtak voltak. Az arcvonalak ide-oda hullámzottak, egyik félnek sem sikerült lényeges előnyt kiharcolnia a két út között. Csak az mutatta az abanok lassan romló helyzetét, hogy rohamaik a keleti domb ellen egyre gyengültek. Az íjászok már nemcsak védekeztek, lépésről lépésre lassan lefelé ereszkedtek a domb oldalán, hogy nyilaikkal két támadás szünetében is elérjék az ellenük gyülekező, soraikat rendező csapatokat. Inimma parancsot küldött Ajalának, hogy a domb felénél túl egy tapodtat sem mehetnek. Ismerte az embereknek azt a gyengéjét, hogy egy győztesnek ígérkező harcban mindegyik külön is győző akar lenni, és ezért olyan ostobaságra képes, ami józan fejjel eszébe sem jut. Az íjászok sík terepen ne kerüljenek szembe a nehéz fegyverzetű aban harcosokkal.

Már közel volt a dél, de a csata képe keveset változott. Neria, a beliszui kapitány, bár gondosan titkolta, gyáva ember volt, és ezért hűségesen tartotta magát Inimma parancsához. Csapatai ugyan hadrendben álltak, de nem indultak a bitámiak segítségére. Inimma sem mozdult, látta, hogy amit érdemes, azt elvégzik nélküle is.

Ekkor kapta meg Pilagu üzenetét, hogy az aban hajók közül negyvenet elsüllyesztettek, a többit pedig Lail kikötőjének bejáratáig üldözték. Megpróbáltak behatolni a kikötőbe is, de a két bástyán elrejtett hadigépezetek, melyeket eddig csak hírből ismertek, és ezért könnyelműen alábecsülték pusztító erejüket, gerendának is beillő, bronzhegyű dárdákat lőttek a hajókra. Ha ez a szörnyű fegyver talált, recsegve tört be a legvastagabb deszka is, és a legénység úszva menekült a gyorsan süllyedő hajóról. Pilagunak, mire visszavonulást parancsolt, már öt hajója odaveszett, és örülhetett, hogy embereinek egy részét meg tudta menteni az aban íjászok nyilaitól.

Nem sokkal ezután Inimma kürtjeleket hallott a falról, és az aban sereg lassan hátrálni kezdett a keleti kapu felé. Egy pillanatig kísértette a gondolat, hogy megindul veteránjaival, és a visszavonuló sereggel együtt ők is bejutnak a kapun, de Muban helyébe képzelte magát, és ösztöne azt súgta, a helytartó szemrebbenés nélkül feláldozná már úgyis megvert seregének embereit, leeresztve a kaput elzáró gerendákat, csak hogy az ellenfél is kívül maradjon. Helyesen számított.

Menevi hadvezéri képességének elkésett bizonyítékaként elkezdte serege jobbszárnyát erősíteni, és újabb szörnyű véráldozat árán áttört az aban seregen. A bitámi csapatokból formált ék a kétségbeesetten védekező ellenség között már nyíllövésnyire sem volt a kaputól, és látszott, hogy már semmi sem tudja őket feltartóztatni. Az aban sereg balszárnya összeroppant, futva menekült, magával ragadva a bitámiakat is, akik diadallal a szívükben rohantak a kapu felé. Ők lépnek elsőnek az elfoglalt városba, ennél nagyobb dicsőséget egyetlen katona sem kívánhat magának! Az abanokkal együtt jó néhány szakasz bitámi is eltűnt már a kapu mögött, mikor az egymást taposó emberek áradata megtorpant, mint a sziklának csapódó hullám. A kinn rekedt emberek kétségbeesett üvöltése összekeveredett azoknak a jajgatásával, akiket összezúztak a lezuhanó, hegyes végű gerendák, és a falakon belül is ordítás harsant. Ott az abanok töltötték ki bosszújukat a bitámi harcosokon, és talán ez a hang volt a legszörnyűbb. Menevi egy pillanatra megzavarodott, azután folytatta a kinn rekedt abanok átkarolását, és a mintegy másfél ezer embert egyre távolabb hajtva a kaputól, nekiszorított a keleti domb oldalának, ahol az íjászok várták őket.

Az ifjú bitámi király éppen hozzákezdett volna a mészárláshoz, hogy nevét a győztes csatának ezzel az utolsó felvonásával hosszú időkre vastagon bevésse a történetírók tábláiba, de Inimma, az ünneprontó közbelépett. Mikor a kapu gerendái lezuhantak, csapataival megindult, és mire Menevi a bekerítéssel végzett, a veteránok szakaszai ott sorakoztak a domb oldalán az íjászoktól jobbra. Azután vékony, négysoros láncuk leereszkedett a dombon, befurakodtak a még mindig harcoló abanok és bitámiak közé. Inimma a becsület kedvéért előbb álljt fújatott a kürtösökkel, bár tudta, hogy a győzelemtől megrészegült bitámiak úgysem hallgatnak rá. A veteránok szaporán osztogatták a vágásokat, kardjukat az abanok felé élével, a másik oldalra pedig lehetőleg lapjával fordítva, és nem törődve a haragjában tajtékzó Menevivel, szétválasztották a két sereget. Néhányan utólag azt állították, hogy a veteránok a nagy tolongásban nem ismerték fel Menevit, és isteni személye is kapott ütéseikből, sőt rúgásaikból is, de erről ő sohasem beszélt.

Az abanok megadták magukat, és ezt a napot mindenki dicsőségesnek tartotta. A helytartónak alig maradt meg fele harcosa, az elesettektől és foglyoktól elszedett zsákmány tekintélyes, nem beszélve arról, hogy az elesett bitámiak zsákmányrésze is szétosztásra kerül a háború törvénye szerint. A katonák az elesetteket fosztogatták, Pehnemer írnokai a foglyokat számlálták, a fegyvereket rakatták halomba, és a vezérkar elindult, hogy a dicsőségében feje búbjáig elmerülő Menevi vezetésével végigjárja a csatateret. Győzelem volt tehát, ezt Inimmán kívül nem vonta kétségbe senki. Ő azonban mogorván ült a keleti domb oldalán egy kövön. Elesett csaknem kétezer bitámi harcos – ezért volt oly jelentős a szétosztandó zsákmányrész – semmiért, és ez a nap fordulópontot jelent a háború további sorsában. Háromszor kísérelt meg úgy csapni le a városra, hogy ne tudja meg Muban, mekkora erővel áll szemben. Mikor sebesülten feküdt, saját vezérkara akadályozta meg, a nyugati kapunál a rajtaütés csak véletlenen múlhatott – Inimma akkor még nem tudta, mi történt –, és most Menevi ostobasága hiúsította meg a terveit. Pedig ha a helytartó egész seregét sikerül kicsalogatni – az életét merte föltenni arra, hogy kijön mind, ha időt hagynak nekik –, még aznap elfoglalja a várost. Muban eddig legfeljebb ha tartott tőlük, félni semmi esetre sem félt. Ettől a naptól kezdve azonban retteg falai mögött, és mindent kitalál majd, hogy maradék seregével megvédje a várost. Soha többé nem lehet rajtaütni, cselt vetni, mert ott is óvatos lesz, ahol magabiztos maradhatna. Húsz napjuk maradt a Viharisten idejéig, és ha addig rohammal nem veszik be Lailt, mit kezd hadseregével a szakadó esőben? Sarujuk alatt sárrá mállanak az utak, és megereszkedik az íjak húrja.

A nap már a dombok fölött járt, az árnyékok megnyúltak, mikor a város falain mozgást láttak. Az aban katonák a keleti és az északi kapu között, szabályos távolságra egymástól, póznákat erősítettek a párkány kövei közé. A fosztogatók először gyanakodva nézték, aztán megnyugodtak. A falak messze vannak, amíg a kapu ki nem nyílik, semmi nem zavarhatja munkájukat. A vezérkar is megállt a csatatér közepén, és azon tanakodtak, hogy ez a készülődés vajon a kikötőbástyákon levő hadigépezetekhez hasonló szerkezetek felszerelését jelenti-e vagy valami mást. Pilagu határozottan állította, hogy ott semmiféle póznát nem látott, a hatalmas gerelyek a bástya ablaknyílásaiból röppentek a hajók felé. Emberekre különben is értelmetlen dolog ilyesmivel lövöldözni.

A póznák már végig álltak, tövükben újabb embercsoportok tűntek fel. Ilyen messziről csak találgatni lehetett, mit csinálnak. Azután a csoportok közepéből valami zsákszerű kezdett kiemelkedni, a teteje mindnek sötét színű volt, lejjebb pedig fehér, helyenként vörös foltokkal tarkított. Lassan kúsztak fölfelé a póznák mentén, és már eléggé magasra jutottak, mikor végre rájöttek, mit látnak. Volt, aki ordított, és kardját rázta a falak felé, mások elsápadtak, és szavukat vette a felismerés; csak kevesen akadtak a legelvetemültebbek közül, akik a vállukat megrántva tovább fosztogattak. A több mint négyszáz elfogott bitámi harcos holtteste meztelenül imbolygott a póznákon. Magasan hátrakötött karjuk a nyakukat szorító hurok ellenére is előregörbítette vállukat, fejük mellükre esett, vagy oldalt billent.

Menevinek a torkára forrt saját hadvezéri képességeinek magasztalása, a vezérkar döbbenten bámult a falakra. Többségük kérges szívű ember volt, elég akasztást láttak életükben, és halált is. De a kötél gonosztevők büntetése, a katona a halált fegyverrel adja, és fegyvertől kapja, ez íratlan törvény. Tudták ugyan, Muban kalózoknak tartja őket, mégse hitték, hogy úgy bánik a hadifoglyokkal, mint a tengeri rablókkal szokás. És azzal is tisztában voltak, Menevi legalább annyira bűnös, mint maguk az áldozatok, akik elvakítva a már elértnek tűnő győzelemtől, berohantak a kapun. Egyik sem szólalt meg, mert bármit mondanak, az állásfoglalás a bitámi király mellett vagy ellene, és egyikre sem szívesen szánták rá magukat. Először gondoltak arra, milyen jó volna, ha Inimma most itt lenne, és cselekedne helyettük. Fellélegeztek, mikor észrevették, hogy feléjük tart, igaz, egy csöppet sem sietve.

Meg-megállt a fosztogató katonák mellett, mert azok szóltak hozzá, ő válaszolt nekik, és amikor továbblépett, a katonák üdvözlésre lendítették karjukat. Őszintén csodálták ezt az érthetetlen és rettenetes embert, ő pedig lassan közeledett, kerülgetve a bokrokat és a mindenfelé heverő holttesteket. A következő csoportnál megint megállt, az egyik veterán a falakon lógó bitámiakra mutatva mondott valamit, és röhögött hozzá. Inimma úgy vágta szájon, hogy a keménykötésű legény hanyatt esett, társai pedig tisztelettel húzódtak félre. Mikor a vezérkarhoz ért, egyenesen Menevihez fordult.

– Ne csak a csatateret mutasd meg csodálóidnak, Isteni Uram, hanem győzelmed legdicsőségesebb jelvényeit is!

A városfal felé intett, és a vezérkar tagjai örültek is, féltek is, hogy kimondta az igazságot.

– Majdnem két teljes évnegyedig azért tanítottam őket, hogy most lábaikat tisztességtudóan lóbálva köszöntsenek Téged, a nagy hadvezért! Szívem örül, hogy ezt láthatom – folytatta gyilkos nyugalommal –, de igazán csak akkor volna boldog, ha Te is ott lógnál közöttük, amit – a mocskos istenekre esküszöm! – jobban megérdemelnél, mint azok! Megmutatom Neked, hogy elfoglalom Lailt, még ha ezzel a két kezemmel kell a falak köveit szétfeszegetnem, és bosszút állok azokért is, akiket a Te ostobaságod küldött a halálba! De Habamu szentséges piszka rondítsa be a fejem – kétségbeejtő volt, hogy Inimma mennyire nem tisztelte az isteneket, pedig most nem is ordított –, ha Veled még egyszer csatába indulok!

Menevi lába elé köpött, és elfordult, hogy továbbmenjen.

– Katonáid közül azoknak – szólt vissza a válla fölött –, akik méltók lesznek rá, talán megengedem, hogy velünk tartsanak, de a többi, Veled együtt, Isteni Uram, jobban teszi, ha mostantól kezdve messze elkerüli a falakat...

A bitámi király aznap este megmaradt seregével külön táborba vonult. Katonái morogva engedelmeskedtek, tekintetükből Menevi kiolvashatta, hogy uralkodása dicsőségesnek tartott napjai után most más idők következnek itt és talán odahaza, Bitámiban is. Gyűlölte Inimmát, de tudta, ha parancsot adna katonáinak, hogy támadjanak az avanai veteránokra, ellene fordulnának.

A vezérkar is megtárgyalta a történteket Inimma háta mögött. Pilagu és a hajóskapitányok igazat adtak Inimmának, Neria jelentőségteljesen hallgatott, talán csak azért, mert senki nem kérdezte a véleményét, és hallgatott Pehnemer is. Mikor nagy sokára megszólalt, csupán annyit mondott, hogy ő hazamegy Avanába. Tisztségét és feladatait Tarkumira ruházza, ha a vezérkar ehhez hozzájárul, és amennyiben az avanai kincstárnak járó zsákmány részen kívül valamelyik vezér egyéb királyi zsákmányrészt vagy akár a sajátját rá akarja bízni, azt is elviszi, ha elegendő hajót kap hozzá.

A Kutinban történtek óta Inimma iránt érzett félelme egyre növekedett, kiszámíthatatlan természete kétségbe ejtette. Félt, hogy a zsákmányból bármelyik pillanatban újabb aranyat és más drágaságokat kell elprédálnia, hogy valamelyik kis parti település lakóinak jóindulatát biztosítsák, holott Pehnemer úgy érezte, ezek az emberek az ajándékok ellenére legszívesebben tőrt döfnének a hátába, ha elfordul. Irtózott a vértől, az úton-útfélen fekvő hulláktól, a durva és közönséges katonáktól, undorodott a többnyire poshadt ivóvíztől. Ez az utolsó csata, a falakon függő bitámiak hullái, végül pedig az Inimma és Menevi szembekerüléséből várható újabb veszélyek olyan rettegéssel töltötték el, hogy ezt a Lail falai mögött rejtőző kincsek nagysága sem tudta ellensúlyozni. Mindezt persze csak nekem merte elpanaszolni Avanában, ott a vezérkar tanácskozásán igyekezett, hogy maradék méltóságát összeszedve, röviden és határozottan mondja el ajánlatát. Tarkumiban megbízhatnak – hangoztatta, de nem volt rá szükség. A hegylakó találékony volt, erős és határozott, ravaszsága vetekedett Pehnemerével, és nem akadt senki, aki úgy bírta volna a fáradtságot, mint ő. Pilaguék bölcsnek tartották Pehnemer ajánlatát, mert jobb, ha az eddig megszerzett zsákmányt nem sátrakban kell őriztetni a zuhogó esőben – tudták, hogy nemsokára térdig dagasztják majd a sarat –, hanem biztonságban pihen a paloták kincstáraiban. Sejtették azt is, ha nem is olyan világosan, mint Inimma, hogy ami ezután következik, az keményebb és nehezebb lesz, mint eddig volt. Csak azon aggódtak, elengedi-e Inimma Pehnemert. A vezért hiába keresték, nem találták sehol.

Már beesteledett, és a sereg teljes nagyságában szétterült a domboktól övezett síkságon. Mindenfelé tüzek gyulladtak, fényüktől a sötétség megsűrűsödött. Sok idő telt el, míg végül egy veterán jelentette, hogy a falak irányában látta Inimmát. Arrafelé alig pislákolt néhány rőzsecsomó, a katonák nem tartottak rajtaütéstől, de messzebb húzódtak a falak tetején lebegő árnyaktól. A vezérkar is szorongva lépdelt, túlhaladva az utolsó tűz fényén, Inimma nevét kiáltozva. Itt sűrűn feküdtek a halottak, bitámi és aban katonák testét egyformán alaktalanná gyúrta a sötétség. Hiába vigyáztak, minduntalan belebotlottak egy észrevétlenül elnyúló lábszárba, a halál görcsében félig felemelkedett karok hideg érintéssel ütköztek a térdüknek. Ha Pehnemer nem akar már másnap hajnalban indulni Avanába, soha nem vállalkozik erre az éjszakai botorkálásra.

Inimma hang nélkül és váratlanul bukkant elő a sötétből, mintha az egyik elesett harcos kelt volna életre. Pehnemer kis híján felordított, Neria a kardjához kapott, még Pilagu is felhorkant. A hajós nem volt gyáva, de az ő idegeit is felborzolta a sok szanaszét heverő hulla. Ilyesmi soha nem fordul elő rendes tengeri csatában.

– Miért kerestek? – kérdezte Inimma, azután elfordult tőlük, a falakat nézte.

A fal sötét tömege hatalmasan és áthatolhatatlanul magasodott az éjszakában, a párkány alatti nyílásokban felvillant egy-egy fáklya fénye. Néha kiáltásokat is hallottak a falak mögül, értelmüket felszívta a messzeség, akkor sem tudták volna, mit jelentenek, ha ismerik az abanok nyelvét. Inimma mozdulatlanul, háttal feléjük olyan tömör volt, akár a fal egy letört darabja, és hallgatása kifürkészhetetlen, mint a távoli kiáltások.

– Mehetsz, Pehnemer – szólalt meg végül. Hangja tompa volt. – Ajala majd kijelöli a harcosokat, akik elkísérnek. Nem kapsz sokat.

Pehnemer először hálálkodni akart, de megkönnyebbülésében maradék önfegyelme is elolvadt. Megfordult, és mintha maga Nanur járna a sarkában, a tüzek felé rohant, megbotlott a földön heverő testekben, elvágódott, végighemperedett rajtuk, azután feltápászkodott, újra megbotlott, elesett, úgy érezte, a halottak maguk közé rántják. Ha a futás és a rémület hagy elég levegőt a tüdejében, ordított volna, de így csak nyögés szakadt ki a torkából. Mikor az első tábortűz körül guggoló katonák közé toppant, azok ijedten ugráltak fel, és fegyvereik után kapkodtak. Nem tudott megszólalni, csak a kezével mutatta, hogy rájuk akar támaszkodni. Négyen is tartották már hatalmas ziháló testét, mikor fejével végre a domb felé intett.

– A kikötőbe! – hörögte, azután összecsuklott az iszonyattól és a kimerültségtől. Pehnemernek elege volt a háborúból.

 

 

9.

 

Inimma a Viharisten évnegyedének első éjszakáján egyetlen rohammal elfoglalta Lailt. A támadást nem előzte meg tanácskozás, mert félt, hogy az aggodalmaskodók ezt az utolsó alkalmat is elrontják. A vihar kitörése után a szakadó esőben sátorról sátorra járt, és név szerint szólítva összeszedett hatvan veteránt. Megparancsolta nekik, hogy mindegyik az előtte álló övébe kapaszkodjon – olyan sötét volt, hogy az orrukig sem láttak –, és megindult velük. Hosszú ideig botorkáltak, míg végre megálltak, és a villámcsapások fényénél észrevették, hogy a város fala mellett vannak, az északi kapu bástyájának szögletében. Inimma külön mindegyiknek a fülébe kiabálta, mit kell tenniük, olyan mennydörgés volt, hogy így is alig értették, azután újabb villám lobbant, és látták vezérüket a fal szögletében a kövekhez tapadva fölfelé kúszni. Egyenként másztak utána, Ajala gondoskodott róla, hogy ne túl sűrűn induljanak, és a veteránok úgy érezték, a fal az égig ér, soha nem jutnak a tetejére. Körmük behasadt a kapaszkodás erőfeszítésétől, lábuk csúszott a síkos köveken, a szél minden rohamával a mélységbe akarta taszítani őket, és az őrjöngő Esra kékesen vakító, iszonyú koszorút font villámaiból a kapubástya tornyára. Maguk sem tudták, hogyan jutottak föl, de mikor végre átlendültek a lőrések párkányán, segítő kezek ragadták meg őket, és a parancs szerint újra egymás övét fogva, némán pihentek, a párkány takarásába húzódva. Egy sem zuhant le, Inimma ismerte embereit, és Ajala visszarohant a táborba.

Négyszáz veteránt sorakoztatni, átadni Pilagunak az üzenetet, hogy induljon az egész sereggel utánuk, azután a veteránokkal futólépésben az északi kapuhoz érkezni, Inimma úgy gondolta, ehhez Ajalának egy kettős óra negyedrésze elegendő kell legyen. Kétezerig számolt magában, és megindult lefelé óvatosan, a lépcsőfokokat lábával gondosan kitapogatva. Mikor azután az eső sűrű szálain keresztül átderengett a kapuboltozat alatt lobogó fáklyák fénye, megállt, és csendes elégedettséggel bevárta embereit. Esra, a kiszámíthatatlan, rosszindulatú Viharisten szándéka ellenére szövetségesükké lett, segítségével Inimma mégis elérte, amit kezdettől fogva akart: váratlanul támadhatott.

A kapuőrség tucatnyi katonájának arra sem maradt ideje, hogy kiálthasson. Amelyik nem halt meg azonnal, az elhomályosodó szemmel még láthatta, hogyan emelkednek a magasba a kapu gerendái, és talán még belenyilallt a kétségbeesés, nemcsak ő kapott halálos sebet, hanem városa, Lail is.

A kapun belül Inimma lemaradt, átengedte a vezetést Ajalának, aki már járt a városban, és eligazodott a térből nyíló zegzugos utcákon. A csapat egyetlen emberrel sem találkozott, az ítéletidő elől mindenki a házakba húzódott, és a helytartó házának előcsarnokában a testőrséget tehetetlenné bénította a meglepetés. Az első szakasz letiporta őket, a veteránok végigrohantak a folyosókon, Ajala pedig néhány emberével egyenesen az emeletnek tartott, Mubant keresték. Inimma az előcsarnokban már csak halottakat és sebesülteket talált.

A palota zengett az öldöklés sokfajta hangjától. Sikoltások, egymásnak csapódó pengék csengése, valahol az emeletek labirintusában jelzőkürt rikoltott, azután hangja megcsuklott, elnyomta az álmukból ébredő emberek kétségbeesett kiáltása, a saruk nedves bőrtalpának csattogását a kövön ide-oda dobálták a folyosók falai, zokogó női hang hívott valakit, eszelős makacssággal ismételve az Inimma számára érthetetlen szavakat. Az egyik folyosóról néhány aban futott az előcsarnokba, díszes ruhájuk tépett volt, egyik kezükben kard, a másikkal félve szorították magukhoz drágakövekkel díszített kis ékszeres ládikájukat. Meglátták, hogy a menekülés útját már elvágták előttük, visszafordultak, eltűntek a folyosó szájában, azután hallani lehetett, hogyan csapnak össze a félelem és a düh eszelős ordításával a nyomukban igyekvőkkel. Az egész pokoli hangzavart időről időre magába nyelte a mennydörgés, majd újra előbukkant, összekeveredve a tetőkön doboló eső, a párkányokról vastag sugárban alázúduló víz harsogásával.

Inimma, valahányszor erről az éjszakáról faggattam, még a szokottnál is mogorvább lett, vonakodva, fukarul mérte a szavakat. Az a pillanat, mikor az aban helytartó palotájának előcsarnokában állt, ragyogó pályafutásának csúcspontja volt. Megmutatta, hogy ő és veteránjai nem ismernek lehetetlent, egyedül nekik sikerült, ami évszázadok óta minden király és hadvezér becsvágyát tüzelte, övék a bevehetetlennek tartott, büszke város. Sokszor töprengtem: ha ezután az események nem olyan szerencsétlenül követik egymást, vajon megelégszik ezzel a győzelemmel? Lehet, hogy Lail elfoglalása csupán bevezetője egy ki nem mondott, káprázatos tervnek? Az egész aban partvidék engedelmesen szolgálja, a helytartó városa háborús pusztítás nélkül hullott az ölébe, hadserege, a bitámiak veszteségét leszámítva, jóformán érintetlen, és hogy Muban katonái hűségesek legyenek hozzá, az csupán a közöttük szétosztott arany mennyiségétől függ. Az esős évszak elég, hogy felkészüljön, az ellenkezőket elnémítsa, és Erua idején megindul az ország belseje felé olyan hadsereggel, melynek egy része jól ismeri a vidéket, az útjába eső helyőrségek gyenge pontjait, és számít a győztes hadvezér jutalmára. A hegyi utak járhatatlanok, az aban nagykirály még sokáig úgy tudja, Muban rövidesen leszámol a mocskos kis parti kalózzal: s mire megtudja az igazságot, marad-e más választása, mint menekülni? Igaz, Akda, a városok városa messze van, de ha idáig eljutottak, ugyan ki lenne képes megállítani a veteránokat, akik az égben lakó isteneknél jobban bíznák vezérükben és önmagukban? Borzongató, ragyogó álom, de szeretem Inimmát, és ezért soha nem kérdeztem meg tőle, gondolt-e erre abban a pillanatban. Mert a következő a bukást hozta.

Az egyik sebesült aban Inimma háta mögött könyökére támaszkodva félig fölemelkedett, kardja a haldoklók utolsó, kétségbeesett erőfeszítésével alig egy tenyérnyire a padló csiszolt márványlapjától kaszált egyet a levegőben. Inimma magasra rántotta a jobb lábát, és eldőlt. A sebesült aban már nem látta, mint esik el, hamarabb meghalt a veteránok rázúduló csapásaitól, de ez az elkésett bosszú nem tehette jóvá, ami történt. Inimma a padlón ült, és némán meredt a bokáján tátongó sebre, melyet gyorsan elborított a vér.

 

 

10.

 

Ugyanezen az éjszakán Pehnemer itt, Avanában beszámolt mindarról, ami elindulásáig Lail alatt történt. Egy egész nappal sikerült megelőznie az első vihart, és több mint egy évnegyedig ezek voltak az utolsó hírek, amit a túlsó partról kaptunk. A kereskedő megváltozott. Ha éppen nem Inimmára panaszkodott, akkor a háborút átkozta, és bár borzadt tőle, mégis újra meg újra felidézte a harcok véres részleteit, nem tudott szabadulni a hadjáratban szerzett élményeitől. Jellemében addig ismeretlen, új vonások bontakoztak ki, a bűntudat és a bűnhődéstől való rettegés. Mikor azután arról panaszkodott, hogy hiába mutat be mind gazdagabb áldozatot isteneinek, az elesett emberek árnyai éjszaka nem hagyják nyugodni, főembereim kerülni kezdték. Nanur, a Gonosz hatalmába esett – suttogták egymás között, és ha mégis összetalálkoztak vele, köpenyük mögött lopva a rontástól megóvó varázsjelet rajzolták ujjukkal a levegőbe.

Esra ideje más években is nyomasztó szélsőséges változásaival, a nyirkos párával, a kényszerű bezártsággal, ez az évnegyed azonban még sokkal rosszabb volt. Valahányszor kihámoztuk a lényeget Pehnemer folyton megújuló panaszkodásának áradatából, rájöttünk, hogy nincs okunk aggodalomra, a sereg első nagy csatáját megnyerte, és akár elfoglalják Lailt, akár nem, az már bizonyos, Muban gyengébb, mint számítottuk, végzetes vereség nem érheti Inimmáékat. És mégis, a kereskedő félelme lassan megfertőzött mindannyiunkat, türelmetlenül, aggódva vártuk a híreket, noha jól tudtuk, tavaszig egyetlen hajóra sem számíthatunk. Azért beszéltem ilyen részletesen erről az aggodalomról, ami Esra egész évnegyedében végigkísért bennünket, mert jó példa arra, mennyire ostoba dolog előre megérzésről beszélni. Utólag ugyanis úgy tűnt, és minden főemberem erre esküdött, hogy mi Avanában megéreztük a seregre törő szerencsétlenséget, pedig ők ugyanabban az időben győztesként éltek az elfoglalt városban, és dicsőségük örömét egyedül Inimma nem gyógyuló sebe keserítette, bár ez is inkább csak a veteránokét. A tehetetlensége miatt egyre komorabb és visszahúzódóbb Inimma kezéből a vezetés lassan Pilagu és Tarkumi kezébe csúszott, de ők jól bántak a hatalommal, féken tartották a győztesek közt oly gyakori marakodásokat, és ha szükségesnek látszott, éppen úgy elbántak Menevivel, mint korábban Inimma. A baj később történt, és mi még később szereztünk róla tudomást. Igaz, ha korábban tudjuk, mit segíthettünk volna? Nemcsak Avana, az egész partvidék legsötétebb évei következtek, eseményei annyira mélyen vésődtek belém, hogy ha rájuk gondolok, ma is elborít a kétségbeesés és a szorongás.

De előbb még eljött a tavasz, és megszabadított bennünket Pehnemer lidérceitől. Lehet-e hinni a rosszat, mikor körülöttünk minden az élet szépségét sugározza, a nedves falak felszáradnak, köd helyett virágillat lopakodik végig az utcákon, az első halászbárkák kifutnak az elcsendesült tengerre, és a langyos éjszakákon az ember a friss lombjukat próbálgató fákkal együtt szeretne az égig nyújtózni? Pehnemer bolond, Nanur rontása rajta, de talán még őt is megszabadítja a gyönyörűséges istennő, mert minden égi lakó között neki van a legnagyobb hatalma az emberek szívén, ezt – bár óvatosan – még Habamu papjai is kénytelenek elismerni. Hogy mi van a sereggel? Majd megtudjuk. Ha eddig nem vették be a várost, a kudarcot igazán nem sietnek megüzenni nekünk, ha pedig mégis elfoglalták, az csak a Viharisten ideje után sikerülhetett, és akkor még korai a várakozás. Pihenő nélkül ugyan tizenhét-tizennyolc nap alatt ideérhetnek, de Pilagunak a győzelmet követő néhány napban más dolga is akad, mint hajót indítani. A diadal nagyságához méltó ajándékok, előkelő rabok összeválogatása sem egyszerű dolog.

– Végül ne feledd, Isteni Uram – fejezte be fejtegetését Numda –, ha győztek, akaratod ellenére történt, és úgy gondolják, nem szükséges azonnal tudatniuk.

Numda a maga módján nagyon elégedett volt az elmúlt két évnegyeddel. A Tanács legnehezebben irányítható emberei mind odaát voltak, Pehnemer, szegény, már nem számított, és Tamizisz is csak akkor ellenkezett, ha valamit a kincstár rovására akartak megvalósítani. Márpedig a kincstár ügyei még soha nem álltak olyan jól, mint azon a tavaszon, nemcsak a hadizsákmány gazdagította, hanem az is, hogy Pilaguék elhajózása óta majdnem kétezerrel kevesebb emberről kellett gondoskodni. Ha Tamiziszon múlik, akár sohase térjenek vissza, csak a zsákmányt küldjék haza.

Numda Tarkumi helyére, az erdők felügyelőjévé saját emberét, Vitarit tette, mert bizonyos volt, hogy a hegyi emberre visszaérkezésekor nagyobb tisztség vár. Pehnemert nem gyógyította meg az istennő, naphosszat ki sem mozdult palotájából, az áldozati oltáron lobogó tűz előtt kuporogva üres pillantással meredt a mennyezet alatt terjengő kékesszürke, illatos füstbe. Az erdők felügyelőjének hatásköre és ezzel hatalma az évek során megnövekedett, a kovácsoknak egyre több faszénre volt szükségük, a mészégetők, szappanfőzők, fazekasok rengeteg fát tüzeltek el, a favágók és a védelmüket biztosító katonák lassan külön hadsereget alkottak. Ugyanakkor a halászat jóformán alig fejlődött, a nauniktól annyi marhát kaptunk, hogy azok húsát ette mindenki. A két katona, Ordsu és Mesdu nagyra becsülte és tisztelte Numdát, soha nem kerültek szembe akaratával, az egykori rabszolgatárs, Tarkumi is könnyebb ellenfél lesz, mint a csavaros eszű Pehnemer, Vitari pedig vakon engedelmeskedik. Nyilvánvaló volt, hogy Numda okosan kihasználta öccse és Inimma távollétét. Ha dicsőségben úszva térnek is haza, itthon nem parancsolhatnak kényük-kedvük szerint.

Azt is hosszan magyarázta Numda: ha csak döntő vereség nem éri a sereget, amire oktalanság gondolni, Avanának több lakosa lesz, mint amennyit művelhető földje el tud tartani. A város már így is zsúfolt, és csak a kertek rovására terjeszkedhetne, mert senki nem olyan bolond, hogy a vízvezeték leágazásaitól messze, a kopár dombhátakon építsen házat. Az utolsó négy évben nem tudtunk újabb kerteket telepíteni, Numda már minden alkalmas lejtésű domboldalt elfoglalt, és a város népe egyre növekedett. A bőség éveiben nemcsak több gyermek született, hanem sok más vidékről való ember is Avanába költözött. Ha régebbi hazájukból nem valami bűn miatt menekültek, a Tanács befogadta őket. – Sok az ember – mondta Numda –, és még több lesz. Ismerem Inimmát, ő ellene van, hogy sok foglyot hozzanak magukkal, de Tarkumi másként gondolkodik, az öcsém pedig legszívesebben magával hozná a túlsó part minden épkézláb hajóslegényét. Hiába számlálja Tamizisz már régen kagyló helyett teherrel a kincstár aranyát, ha nem tudunk rajta kölest, borsót, zöldséget vásárolni. Szárított húson és halon nem élhet a város. Több föld nincs, azt Te is jól tudod, Isteni Uram. Ha visszatérnek a hajók, és mindenki megünnepelte már kedve szerint a győzelmet, újra el kellene indítani őket, keressenek olyan öblöket a mi partunkon, ahol föld és víz van. Keletre hiába hajóznának, ott Beliszu és Bitámi minden öblöt rég elfoglalt, de nyugaton, Gir-dinen túl még nem járt senki. Ki tudja, mi van arrafelé, mért azt csak Habamu papjai állítják, hogy az a sziklás sivatag Gir-din mögött azért olyan forró, mert egészen a Napisten palotájának küszöbéig emelkedik. Ott azután, ha találnak alkalmas öblöket, még újra harcolhatnak azok, akiknek nem volt elég ez a háború, akár szörnyekkel is, melyekről a hajósok hazudoznak, akár a Parti Nép maradékaival, akik egykor itt is éltek.

Ha elmondom Numdának, miféle állatokkal találkoztam annak idején a kontinens belsejében vagy akár csak ezer kilométerrel délre Hemti hegyfokától, ahol a Vikingről először láttam meg ennek a bolygónak a földjét, magában valószínűleg engem is hazugnak tart.

Azon pedig, hogy Avana kertjei nem képesek eltartani a város népét, legközelebb csak tíz év múlva kellett töprengenünk. Esra huszonkettedik napján, soha nem felejtem el azt az estét, megérkezett az első hajó Lailból.

 

 

11.

 

Hamar rájöttem, hiába faggatom tovább az Upatu mellett lihegő legényt, akit a külső őrtorony parancsnoka küldött. A tengeren visszatükröződő csillagok fényénél észrevették, hogy hajó közeledik a szoros bejáratához, szurkos végű, égő nyilat lőttek eléje, ahogyan az ilyen késői órában kötelességük volt, egy hang pedig visszaordított, hogy ő Szumurri, Lailból jön, eresszék le a láncot, értesítsenek engem, és Dimmu siessen a kikötőbe.

– Azt mondod – kérdeztem újra –, egy, egyetlen hajó?

– Igen, Isteni Uram!

– Messzebb a tengeren sem láttatok többet?

– Nem, Isteni Uram!

– De hát hogy lehet az?... – Nem folytattam, úgyse tud rá válaszolni. Fölálltam. – Numda jöjjön utánam – mondtam Upatunak. Intettem a folyosón álló két testőrnek, hozzák a fáklyákat, és lesiettem a lépcsőn. A legény mögöttünk még mindig szuszogott, a külső őrtoronytól a Palotáig futni nem kis dolog. Reggel megmondom Mesdunak, kapjon jutalmat. Igaz, kötelessége volt, hogy rohanjon, de mégis ő hozta a hírt, amit olyan régen vártunk. Nekem ugyan, ha a Palota dombjáról lefelé sietek, már akkor is a torkomban ver a szívem – gondoltam –, vagy ez mástól van? Nem akartam beismerni, mennyire rossz érzés, hogy nem tudok felelni a fejemben kavargó kérdésekre. Miért egy hajó, és miért késő este? Miért nem a Fekete Forrás öblében töltötték az éjszakát, hogy azután kényelmesen, délelőtt érkezzenek? Igaz, Szumurri úgy lát a sötétben, akár a bagoly, pompás hajós, nem ijed meg az éjszakától. De miért éppen ő, a hajóhad helyettes parancsnoka jön? És Dimmu? Dimmu öreg és gyenge, de még mikor fiatalabb volt, sem lehetett neki olyasmit üzenni, hogy siessen a kikötőbe. Valaki beteg, de vajon ki lehet, akiért Szumurri vállalta ezt a nyilvánvaló tiszteletlenséget?

Egy szakasz testőr zárkózott mögénk, és ahogy jobbra néztem, láttam, fáklyások rohannak a Fegyverek Háza felé. Tehát Numda is aggódik, különben miért zavarná fel Ordsut? Az utcákon előttünk is fények imbolyogtak a kikötő felé. Az őrtorony parancsnoka másokat is értesített, vagy a Palotába rohanó legény kiáltotta bele a jó hírt az utcák, csöndjébe, hogy itt van az első hajó Lailból? De vajon tényleg örömhír?

Az utolsó utcából a kikötőpartra fordultunk, az üres árbocokkal pihenő halászbárkákon túl egy félig leeresztett vitorla vörösen izzott a fáklyák fényében. A fáklyákat tartó emberek messzire húzódtak a kikötő köveire dobott pallótól, mögöttük, a házak falán óriásira nőtt árnyékuk bizonytalanul táncolt. A hajón semmi nem mozdult, az evezők rendetlenül, hosszabban-rövidebben nyúltak elő a palánk réseiből, volt, amelyiknek lapátja az égnek meredt – hogyan tűrheti ezt Szumurri? –, és a lomhán lógó vitorla emelkedett és süllyedt, mint az alvó ember melle. A két kötél, amit a kikötő bakjaira csavartak, nem volt rendesen meghúzva, mintha azok, akik elkapták, vonakodva és sietve végezték volna ezt a munkát.

– Szumurri! – Már a pallón voltam, mikor újra kiáltottam: – Szumurri!

– Itt vagyok, Isteni Uram! – Hangja az árboc tövéből jött, azután halkan, türelmetlenül azt mondta valakinek: – Fogjad már! Nem hallod, hogy az Isteni Úr már másodszor szólít?

A palánk mögött sötét volt, a vitorláról visszavert fényben csak két alak körvonalait láttam az árboc tövében, az egyik meghajolva tartott valamit, a másik felém fordult.

– Isteni Uram...

– Te vagy az, Szumurri?

– Én, Isteni Uram!

– Mi történt, hogy így éjszaka...

Hörgést hallottam, és az a valami, amit a Szumurri mellett álló árnyék tartott, vergődni kezdett, az árnyék még jobban meggörnyedt súlya alatt, azután eltűntek, zuhanást hallottam, a hajó fenekéből panaszos, erőtlen jajgatás tört fel, ami furcsa, száraz köhögéssé torzult.

– Mondtam, hogy fogd rendesen, te barom! – szitkozódott Szumurri, azután eszébe juthatott, nem beszélhet így előttem, mert más hangon folytatta: – Bocsásd meg nekem, Isteni Uram, de nem tudom...

Lentről újra felhangzott a száraz, kínzó köhögés, és Szumurri árnyéka is eltűnt. A vitorla megdagadt, visszacsapódott. Ahogy a szellő fordult, áporodott bűz vágott az arcomba. Visszahőköltem, a part felé fordultam. A testőrök ott álltak a korábban bámészkodókkal összekeveredve, egy lépést sem jöttek közelebb.

– Fáklyát ide! Mozogjatok!

Megindultak ugyan, de a parancs erejéből csak bizonytalan csoszogásra futotta, megtorpantak, a rettegés láthatatlan keze visszarántotta őket. Tizenegy éve egyetlen parancsom sem tagadták meg – gondoltam, míg a pallón a part felé rohantam –, miféle hatalom lehet az, ami erősebb az isten-király akaratánál? Kikaptam a fáklyát az egyik kezéből, visszafutottam a hajóhoz, átléptem a palánkon, és Szumurri után kiabáltam.

– Itt vagyok, Isteni Uram! – Megint az árboc tövénél állt, a fenékbe vezető lépcső nyílásánál. Mellette a görnyedt alak karjában az előbb még felismerhetetlen, a fáklyavilágnál tehetetlenül összecsuklott test most emberi alakká formálódott, tátott szájjal hátracsukló fején megvillant a láng fénye. Inimma!

– Beszélj, Szumurri, beszélj! – ráztam a hajós vállát. – Mi történt?

Megtántorodott, és az árbocnak dőlt.

– Megsebesült, és a sebe nem gyógyul... – Csendben beszélt, félelem és neheztelés nélkül, mint aki régóta, talán már indulása előtt tudta, hogy indulatomban igazságtalan leszek hozzá, és neki mégis felelnie kell. – Gamatu mondta, hogy az ő tudománya kevés, Dimmu az egyetlen, aki segíthet rajta. Akkor Pilagu megparancsolta, hogy hozzam át.

Inimma jobb lába semmiféle emberi testrészre nem hasonlítva, formátlan lilásfekete bunkóvá dagadt, a feszülő kötésen átütött a genny és a vér. Csonttá soványodott testét furcsa kerek, kiemelkedő foltok borították, mint ráfröccsent sötétvörös agyag ráncosan száradt csomói. A bűz, ami a palánk előtt csak egy pillanatra csapott meg, itt állandó és elviselhetetlenül erős volt. Szumurri köhögni kezdett.

– Miért köhögtök? – kaptam fel a fejem. Eddig csak Inimmával törődtem, de most rajta is megláttam a foltokat. Kisebbek és halványabbak voltak, mégse lehetett mással összetéveszteni.

– Nanur ro-rontása – szaggatta szavait a köhögés –, sok... sokakat elért... Gamatu megparancsolta, forraljuk a vizet... azt mondta, Te tanítottad így... hogy az megtöri a rontást. Nem segített... mikor mi elinduljunk, már annyi halott volt, hogy a falakon kívül... má-máglyákon égették el őket... csak Menevit és a főembereket temették földbe... Tegint... Gijjatot és azután Ajalát...

Új fáklyák fénye csordult a hajóba, Dimmu reszelős hangját hallottam: „Segíts átmászni, fiam, nem vagyok már olyan fiatal, mint Numda!” Numda pedig megállt mellettem, nem szólt, csak nézte Szumurrit, aki a láztól borzongva az árbocnak támaszkodott. Dimmu suttogott valamit a hátam mögött, „úgy lesz, Uram” – felelt rá két fiatal, mély hang.

– A Viharisten idején kezdődött – folytatta Szumurri –, igaz, arrafelé tovább tart az eső... Három... hat – bágyadtan kereste emlékezetében az idő múlását –, nyolc napja indultunk, nem, ez már a kilencedik... tizenkét napja még vihar volt Lailban... Akkor temettük Ajalát... Gamatu azt mondta, nem várhatunk tovább, ha Inimmát élve akarjuk elhozni, és Pilagu kiválogatta a legjobb húsz hajóst, akik még egészségesek voltak... kegyetlen válogatás volt, Isteni Uram, mert mind jönni akart... haza...

Dimmu megfogta a karom, olyan öreg és tekintélyes volt már, hogy senki nem háborodhatott fel ezen.

– Engedd tanítványaimnak, Isteni Uram, hogy a Gyógyítás Házába vihessék Inimmát.

Félreálltam, és a két izmos legény gyorsan, óvatosan átnyalábolta az eszméletlen vezér testét. Arcukon egyetlen vonás sem árulta el – pedig tudták –, hogy Inimmával a halált ölelték karjukba.

– Tegyétek vele, amit mondottam – szólt utánuk Dimmu –, mire készen lesztek, én is odaérek. Forró víz és világosság legyen elegendő!

Ráncos kezével végigsimította Szumurri arcát, finom tapintású ujjaival gondosan többször is körülrajzolta a halványpiros foltokat.

– Mióta érzed ezeket, fiam?

– Hajnal óta.

– Fáj?

– Ég, mint a parázs.

– Azt mondtad, húsz egészséges legénnyel indultál. Hányan haltak meg? – Ujjai tovább vallatták a foltokat, megnyomta a közepüket, majd a szélükön próbálkozott, de a foltok makacsul ellenálltak, vörös pírjuk még lángolóbb lett.

– Hatan. Az első akkor, mikor Dis szikláit magunk mögött hagytuk. A tengerbe dobtuk őket.

Hamarabb is megérthettem volna már, milyen hallatlan dolgot művelt Szumurri. Ez a kilencedik nap, mondotta az előbb, és Dis szikláit csak akkor láthatták, ha átvágtak a tengeren, ha a szélben, a csillagokban és a Tengeristen végtelen kegyelmében bizakodva egyenesen Avanának fordították hajójuk orrát, vagyis inkább arra, ahol Avanát sejtették. Disbeli hajóson kívül ezt még senki nem merészelte, Pilagu hajózása szemben a viharral gyerekes hősködéssé törpült mellette.

– A többi lent van? – Dimmu a hajófenék lejáratára mutatott.

Szumurri biccentett, de a hajóslegény, aki még mindig ugyanolyan görnyedten állt, mint mikor Inimmát tartotta, megszólalt:

– Nem! – Hangja rekedt, suttogó volt, arcán és testén a foltok összefolytak, mintha forró olaj égette volna össze a bőrét. – Akik a kötelet és pallót... Te, Uram, akkor lent voltál Inimma Úrnál... Azok négyen elmentek... a partra...

Dimmu feje fölé kapta karját, mintha egy láthatatlan kéz iszonyú ütését akarná kivédeni, azután összecsuklott, és a mogorva öreg, akit még panaszkodni sem hallott soha senki, jajgatni kezdett:

– Hozzátok vissza őket... én, Dimmu parancsolom! De már késő... már jártak az utcákon, betértek a házakba... Én szép városom, Avana... – A part felé nézett, és időtől barázdált kemény arcán könnyek folytak végig. – Miért is nem haltam meg korábban... annyi embert gyógyítottam meg... és mind csak azért, hogy most ez... ez pusztítsa el őket... a kegyetlen, a nyomorult...

Szumurri az árbocnál csuklott egyet, azután a palánkhoz tántorgott, áthajolt rajta, és hányni kezdett. Háta vonaglott a görcstől, lába megrogyott, majd újra kirúgta olyan erővel, hogy majd átbukott a palánkon. Numda elkapta.

– Van vizetek? – kérdezte a görnyedt hajóst, és mikor az a kezébe adta a korsót, maga felé fordította Szumurrit, fejét hátrahajtotta, és egész tartalmát az arcába zúdította. Szumurri köhögött, csuklott, és ahogy valamennyire magához tért, rémülten tolta el magától Numdát.

– Eressz! Nem véd meg semmi tőle! Vidd az Isteni Urat a hajóról, Numda! Gyorsan, siess, rajtunk már úgysem tudtok segíteni!

– Inimma sem halt bele – mondta Numda –, vagy legalábbis nem ezért fog meghalni. – A szeme sarkából Dimmura sandított.

– Te ismered ezt a betegséget? – csapott rá az orvos. Hosszú és tapasztalatokban gazdag életében soha nem találkozott még ezzel a járvánnyal, a híre jutott csak át nagy néha a túlsó partról, ahol minden emberöltőben végigpusztította az aban birodalom népeit, a legvadabb ellenségnél is alaposabban.

– Mikor Lailban jártam, láttam embereket, akik testükön viselték a nyomát. Rútak voltak, de egészségesek. Azt mondták, aki túléli, azon nem fog még egyszer.

– Immunitás – mondtam magam elé, Val magyarázataira gondolva. – De amíg eljutunk odáig...

– Szólítottál, Isteni Uram?

– Nem, csak gondolkodtam...

Lépések dobbantak a pallón, a Gyógyítás Házának növendékei léptek a hajóra. Sokan jöttek, fáklyával a kezükben, Dimmu csodálkozva bámult rájuk.

– Ki küldött ide benneteket?

– Laskili megnézte Inimma Úr testén a foltokat, és azt mondta, fussunk érted, mert nagy bajban vagy, Uram – mondta az egyik. Az öreg elégedetlenül morgott.

– Akármilyen nagy a baj, Laskili csak tetézi, ha most a ti rohanásotokkal felzavarja a várost – a házak felé nézett –, úgysem sokáig lesz nyugalmuk, legalább ezt az éjszakát aludjak végig... – Sóhajtott, azután átmenet nélkül visszaváltozott a régi parancsoló és erős orvos-főpappá. – Vizet hozzatok, sok vizet, és a vízben oldjatok fel meszet, kétszer annyit, mint ahogyan eddig tanítottam! Először úgy gondoltam, Isteni Uram – fordult hozzám –, megvárom, míg azok a szerencsétlenek ott lent meghalnak, és akkor felgyújtatom a hajót. De Numda látott embereket, akik meggyógyultak, és a betegséget a városba az a négy hajós már úgyis belopta. Ezeket itt fogjuk ápolni, ezért lemosatom a hajót, mert ettől a bűztől az is megbetegszik, akit a járvány különben megkímélne...

Hányinger kerülgetett engem is, egy pillanatig arra gondoltam, én is megkaphatom a járványt, azután rájöttem, nagyjából mindegy, Avana marad király nélkül, vagy én élem túl a város lakosainak pusztulását. Az, amit építettem és formáltam, ami életben maradásom egyedüli értelmét adta, mióta a Viking elment, széthullik és megsemmisül, ha nem maradnak emberek.

Dimmu lement a hajófenékbe, azután kijelölte, kik maradnak a hajón. Megmondta, hogy hajnalban újra eljön, és akkor olyan tisztaságot akar látni, mint a Gyógyítás Házában. Szumurri és a kilenc hajós ihat kívánsága szerint nemcsak vizet, de vízzel hígított kevés bort is, élelmet pedig küld a Gyógyítás Házából, csak azt egyék. Gyógyító italt is készít, ami talán enyhíti a köhögés és a hányás kínjait.

– Olajat is kaptok, azt a fajtát – mondta –, amit az égés okozta sebekre használunk, de óvatosan bánjatok vele! Lehet, hogy nem használ, hanem még rosszabb lesz tőle a kiütés! Gyalázatos betegség ez, eddig még nem találkoztam vele...

Dimmu nem szégyellte bevallani tudatlanságát, de ettől tanítványai csak jobban hittek abban, amire azt mondta: ismerem.

Visszamentünk a kikötőpartra, ahol már egyetlen bámészkodó sem akadt, csak a testőrök álltak mozdulatlanul. Arcukon láttam, némelyik szívében már fészket rakott a rettegés. Az utcákon itt is, ott is fáklyák lobogtak, izgatottan siető emberek árnyai kúsztak a házak falai mellett és az udvarokban.

– Sokan elhagyják Avanát még ezen az éjszakán – mondta Numda –, megpróbálnak elmenekülni a járvány elől.

A többi városra gondoltam, ha befogadják őket...

– Őrséget kell állítani az utakra, és a kikötő láncát sem szabad leereszteni, csak az én parancsomra.

– Hiába tennénk, Isteni Uram! Úgy félnek a betegségtől, hogy puszta kézzel ugranak a katonák torkának, vagy a kertek között szöknek ki a városból. Szumurrié volt az első hajó, mert két nappal az utolsó vihar után már indult. De azóta a Lailba szorult sereg minden katonája tudja, nem jön több vihar, szabad az út hazafelé. Nem parancsol ott már se az öcsém, se más főember, aki tud, menekül a hajókkal. Viszik a járványt saját városukba.

– Azt a négy embert azért mégis visszavitetem a hajóra – mondta Dimmu elgondolkozva. – Nem vagyok jártas a hajózásban, Isteni Uram, azért kérdem Tőled: indulásuk után hányadik napon láthatták Szumurriék Dis szikláit? Azt mondta, akkor halt meg az első...

Magam elé képzeltem a Gurru templomában őrzött térképeket.

– Az ötödik vagy hatodik napon. De inkább azt kellett volna megkérdezned Szumurritól, mikor betegedett meg az, amelyik először meghalt...

– Nem bizonyos, hogy az a hajós betegedett meg elsőnek – vetette ellen Dimmu –, megnéztem őket, nem mind egyformán beteg. Van, amelyiken alig van kiütés, mégis forró a bőre, akár a fazekasok kemencéjének oldala, és hamarabb meghal, mint a másik, amelyiknek testén nincs egy tenyérnyi tiszta hely sem, de a kiütések szárazak, tetejük varas, és bár gyenge még, ételért, italért rimánkodik.

Michel és Val, a Viking két orvosa annak idején egy sor méréssel megállapította az itteni emberek normális testhőmérsékletét. Körülbelül fél fokkal magasabb volt a földi átlagnál. Hagytak nálam egy termoelemes hőmérőt, de hiába mutattam meg a használatát Dimmunak, pedig igen egyszerű volt, az öreg orvos jobban bízott a saját tapintásában. Joga volt rá, jóformán soha nem tévedett a láz mértékének megítélésében, és a tizedfokokra beosztott skála csak zavarta tapasztalata során kialakult saját értékrendjét. Nagyszerű megfigyelő volt, tíz percig sem volt lent a hajófenéken, és mégis, hosszú napokig semmi olyan új lényeges vonását nem sikerült felkutatnunk a járvány természetének, amit ő akkor észre ne vett volna.

– Menj és aludjál, Isteni Uram! – mondta, ahogy a Palota elé értünk. – Hosszú-hosszú ideig ez lesz az utolsó éjszaka, amikor még mindenki nyugodtan álomra hajthatja a fejét. Ordsu intézkedjék, hogy nyugalom legyen a városban. Aki menekülni akar, teheti, de ne zavarja fel oktalanul az alvókat. Akadnak majd bizonyára olyanok is, akik a rémületet arra használják, hogy lopják, rabolják mások jószágát, vagyonát, akár még a Palotáét is. Ezeknek meg kell halni, de úgy, hogy haláluk elrettentse a többit, és megmutassa, a Palotának van hatalma...

Ordsu, aki félúton csatlakozott hozzánk íjászaival, és azóta szótlanul lépdelt Numda oldalán, bólintott.

– Hogy mikor akarok aludni, azt bízd rám, Dimmu! – mondtam. – Először is látni akarom Inimmát, azután azt a négy hajóslegényt is elő kell keríteni...

– Avana urának nem az a dolga, hogy éjnek idején szökevény hajósok után szaladgáljon. – Dimmu gorombasága nem sokat finomodott az évek múlásával. – Inimma pedig már alszik, Isteni Uram! Nagy hadvezér, a háború mesterségéhez értők azt mondják, a legnagyobb, aki valaha anyától és nem istenektől született. De mégis, egyetlen ember. Neked pedig holnaptól az egész város minden gondjával törődnöd kell... Sokan meghalnak majd, de Neked élned kell, hogy segíts azokon, akik Veled együtt megmaradnak...

Vitatkozni akartam, ám ekkor olyasmit tett, amit azelőtt sohasem láttam tőle. Meghajolt, mélyen, mellére hajtott fejjel, hogy láthattam száraz, inas nyakán az előredomborodó csigolyák púpjait, és tudtam, ez a meghajlás olyan kérés vagy inkább parancs, amivel szemben tehetetlen vagyok. Dimmunak is az egész város fontos, mint nekem, és beláttam, engedelmeskednem kell.

 

 

12.

 

Mégsem aludtam azon az éjszakán. Az olajmécses lángját bámulva gondolkoztam, mi vár ránk, mit tehetünk, de igaza volt Dimmunak, jobban tettem volna, ha alszom. Ha a város lakóinak sorsán töprengtem, egy idő után azokért gyötört az aggodalom, akik még odaát vannak, vagy már úton hazafelé, és ezerszer nyomorultabbak máris, mint akik ezen az éjszakán eszelős félelemmel futkosnak az utcákon. Mert hiába vigyázott Ordsu, később pedig Mesdu is a nyugalomra, mire az új nap felkelt, kevés maradt belőle.

Hajnalban, mikor felmentem a Palota tetejére, láthattam az emberek hosszú, kanyargó menetét azon a keskeny úton, amely a tengerparttal párhuzamosan a Fekete Forrás öblén túl egészen Beliszuig húzódik, a kikötőben pedig bárkák tolongtak a szoros kapuja előtt. A pásztorok nyájaikkal a hegyek felé igyekeztek egy kettős órával korábban, mint más reggeleken, és a nyájakat nemcsak férfiak követték, hanem asszonyok és gyerekek csoportja, batyukkal a hátukon. Ezek jutnak a legkevésbé messzire – gondoltam. –, két-három nap múlva valamelyik jajgatva összeroskad a hegyi emberek dárdáitól, és akkor visszafelé menekülnek a város felé, ahonnan elfutottak. Azután megrémülnek attól, amit a városban maradtakról hallanak, és újra a hegyeknek fordulnak. Így dobálja majd őket a kétfelé félelem, amíg képesek a nyájakat összetartani, később pedig a lábukat emelni. De azokra sem vár jobb sors, akik a sziklás parti utat vagy a bárkákat választották. Nem kerülik el, csak elodázzák a végzetet. Ha egyetlen fertőzött sincs még közöttük, akkor is úgy fogadják őket, bárhová is menjenek, mint a halál követeit, gyűlölet sugárzik majd feléjük, megalázás vár rájuk, és végül oda is elér a járvány. Ha csak fele jut haza Lailból, akkor is száznál több hajó hozza magával a halál csíráját, jut belőle minden városnak.

És akik Avanában maradnak? Az utcák a terasz magasából szánalmasan tárták ki ürességüket, csak a katonák szakaszai jártak rajtuk komor, figyelő nyugalommal, akár egy idegen város házai között. Az udvarokon nem lehetett látni egyetlen embert sem. Alszanak még? Vagy a szorosra zárt ajtók és ablaktáblák mögött remélik kivárni annak a szörnyűségnek a végét, ami még el sem kezdődött?

Numda feljött a lépcsőn, megállt mellettem, a párkánynak támaszkodott.

– Mondd, Numda, kinek van igaza? Annak, aki elmegy, vagy aki marad?

– Mindegyik a másikat tartja bolondnak, Isteni Uram, de hát ilyen az emberi természet. Vagy láttál már valakit, aki tudva, hogy ostobaságot művel, mégis azt teszi?

– És te mit gondolsz?

– Mi maradunk – mondta olyan hangsúllyal, ami fölöslegessé tette, hogy megkérdezzem, kire vonatkozik a többes szám. Persze érthette Pilagu feleségére és gyermekeire is, akik a hajós távollétében az avanai törvények értelmében neki tartoztak engedelmességgel. Bántott, mert én sehova sem akartam elfutni, de szükségtelennek éreztem, hogy ezt bizonygassam.

– Mit tudsz Inimmáról?

Úgy tett, mintha a hegyek felé vonuló nyájakat figyelné.

– Dimmu levágta a lábát. A térde fölött. Nem akarta, hogy ott legyél, Isteni Uram, azt mondta, így egyedül csak őt átkozhatja Inimma. Ha nem vágja le, ma meghal.

– Így is meghalhat még...

– Mindannyian meghalhatunk, Isteni Uram, most, hogy ez a betegség ránk szakadt. De neki talán valóban jobb lenne, ha meghalna... Nemhiába mondta Dimmu, hogy átkozni fogja őt azért, amit tett. Most még alszik, éjszaka bódító italt öntöttek a szájába. Nem szívesen lennék mellette, mikor magához tér.

Numda tévedett, Inimma száját egyetlen szitok sem hagyta el. Csendben feküdt, mereven a szoba falát bámulta, csak akkor szólalt meg, ha inni kívánt. Négy nap múlva már én is hinni mertem, hogy életben marad, addigra azonban ránk szakadt a pokol, nem volt időnk örülni Inimma csodálatos gyógyulásának.

A tíz hajós közül megérkezésük éjszakáján meghalt kettő, másnap reggelre a négy, városba szökött legény közül, akik még hajnalban visszakerültek a hajóra, három köhögött és borzongott, Szumurri pedig magas lázzal, eszméletlenül dobálta magát fekhelyén. Délre ismét meghalt kettő, az egyik az volt, aki Inimmát tartotta, de a többi állapota nem rosszabbodott. Dimmu parancsára Mesdu a négy legény családját négy egymás melletti házba költöztette, melyekből lakói elmenekültek, de előbb Dimmu tanítványai tetőtől talpig lemosdatták őket még saját házuk udvarán, ahonnan egy ágyékkötőt sem vihettek magukkal. A negyedik, egészségesen maradt hajóslegényt kifaggattuk, és bár a rémülettől összevissza beszélt, annyit mégis megtudtunk tőle, hogy Lailban legfeljebb minden ötödik embert került el a járvány. Nem akartam elhinni, utólag kiderült azonban, hogy sajnos igaza volt, az Avanában maradtaknak is körülbelül nyolcvan százaléka betegedett meg. Úgy gondoltam, ha csak a fele valóság annak, amit mond, a Gyógyítás Házának termei akkor sem tudnak ennyi beteget befogadni.

Összehívtam a Tanácsot, és a várost két részre osztottuk. A kikötő környékéről mindenkinek el kellett költöznie, a négy hajós családját oda vitette Mesdu, ha pedig a kiürített házak kevésnek bizonyulnak, a hajóépítőben is sok beteget tudunk elhelyezni. Tavasz van, egyre melegebb az idő, a hajóépítő levegős termeiben még jobb nekik, mint a szűk házakban. Az egészségesek – egyelőre még mindenki, aki nem menekült el – felhúzódnak a Palota köré, úgyis a kereskedők és a kézművesek utcájában van a legtöbb üresen hagyott ház.

– A Palotában is sok fölösleges szoba van – mondtam –, Upatu majd gondoskodik róla, hogy mindegyiknek legyen gazdája.

A palotamester már tiltakozásra nyitotta a száját, de ránéztem, és erre csak a Palota értékeiről kezdett makogni. Ahol annyi ember van, ott könnyen megesik, hogy...

– Aki lop, meghal – mondtam. – Hány embert kellett felakasztatnod eddig, Mesdu?

– Kettőt, Isteni Uram!

– A ti palotáitokra is szükség lesz – fordultam a főemberekhez. – Numda majd kijelöli, ki hány családot fogad be!

Nem örültek, de ellentmondani sem mertek. Egyedül Pehnemer, aki addig szótlanul, magába roskadva ült, kapta fel a fejét.

– Szóljál, Pehnemer!

Arca szürke és puffadt volt, mint a vízbe fúltaké, szája remegett, kezével aranyhímzéses palástjának szélét gyűrögette.

– Isteni Uram, minden vagyonom a Tiéd – végtelenül szánalmas volt, hogy az egykori udvariassági formulát életében először úgy érti, ahogy mondja –, elvitethetsz palotámból minden aranyát és drágaságot, még mielőtt a nap lenyugszik, csak... csak embereket ne kelljen befogadnom... én... nem... nem tudom...

A főemberek szeme összevillant a háta mögött, volt, amelyik biccentett a másik felé, Upatu gyorsan bő köpenye vágásába rejtette karjait, és ajkai hang nélkül pergették a szavakat: „Nanur rontása, maradj távol tőlem!”

– Miért nem hajózol el, Pehnemer? – kérdeztem halkan. – Még nem késő...

– Isteni Uram... az árnyak úgyis elkísérnek mindenhova... csak akkor tűnnek el, ha az istenek oltárai előtt imádkozom... egyedül... Szolgáim nem alszanak már a palotámban... elmentek, elküldtem őket... csak az élelmet rakhatják le a szentély ajtaja elé... ha egyedül vagyok, jobb nekem, Isteni Uram, mert az árnyakról azt hiszem, hogy élők... és az élőktől is úgy rettegek, mintha árnyak volnának, nem tudom, melyik az árny, és melyik az élő... de gyűlnek körülöttem, egyre többen lesznek... egyre többen...

Egyetlen család sem került Pehnemer palotájába, igaz, erőszakkal sem tudtunk volna odaköltöztetni senkit. És a halál, mintha élvezetet talált volna kínlódásában, sokáig hagyta viaskodni előreküldött árnyaival. Már régen máglyák égtek mindennap, mint Lailban. Azután elfogyott a raktárak fája, a hajóépítő félig kész bárkáit vontattuk a szabad ég alá, belefektettük a halottakat, korsószám öntöttük rájuk az olajat, hogy elég erős lángja legyen, és Pehnemer még mindig élt. Szolgái Tamizisz elárvult palotájába húzódtak, onnan hordták az élelmet uruknak.

A hajó érkezését követő második reggelen megbetegedett a legénység utolsó egészséges tagja is, de csak egy halt meg, és a következő nap még egy. Dimmu gyógyszerei valamennyire enyhíteni tudták a kínzó, fuldokló köhögést, az illatos olaj is használt valamit. A kiütés ugyan még ijesztőbben ragyogott utána, de kevesebbet panaszkodtak az égető fájdalomra, ami eddig a hólyagok kifejlődését kísérte. A családokat átköltöztettük, ahogy a tanácskozáson elhatároztuk. A negyedik nap újra meghalt két hajós, de Szumurri magához tért, igaz, beszélni még nem tudott, csak a kezével mutatta, inni kíván.

Aznap délután néhány órára elfogott a reménység, talán sikerült megelőznünk a bajt, azután estére tizenegy lázas betegünk lett, öt a hajósok családjaiból, hat Dimmu tanítványai közül, akik a bárkán voltak. Másnap hajnalban a Gyógyítás Házában ütötte fel fejét a járvány, az Inimmát felváltva ápoló összes tanítvány, nyolcan voltak, szinte egy időben betegedett meg. Köhögtek, hánytak, bőrükön először halványan, majd mind erősebben lángolt a vörös kiütés. A félelem fekete árnyéka borult a városra, újra menekülők lepték el a kikötőt és az utakat.

Nem akarok hosszan beszélni a következő napokról, a szenvedésben és nyomorúságban, amit hordoztak, nincs semmiféle tanulság. Ahogy az emberek fogytak, úgy halt meg fokról fokra a város is, az élet elszivárgott házai közül. Napról napra nőtt azoknak a száma, akik még a saját lábukon vánszorogtak át az elzárt városrészbe, onnan pedig a legtöbbnek csak egy út vezetett tovább. A járvány még leginkább az idősebbeket kímélte, a főemberek közül is a kiszáradt, szívós öregek maradtak egészségesek, Avatella, Utu-Bara, Mutabi, a nyájak felügyelője, és Numda, aki a sok munkától olyan sovány volt, hogy minden bordáját meg lehetett számolni. Főleg azok haltak meg, akikről úgy tűnt, sugárzik az egészség, a fiatalok, a gyerekek, az erős, jól táplált férfiak és asszonyok, Avana színe-java. Volt, akit már egy nappal a kiütés megjelenése után megölt a láz, megfojtott a köhögés, a többség pedig akkor követte őket, mikor a hólyagossá vált kiütés teteje megráncosodott, és addig élénkvörös színe feketévé mélyült.

Egy pillanatra sem hagyott nyugodni a gondolat, ami még a hajón megragadott, mikor Numda arról beszélt, hogy a lailbeliek szerint aki egyszer túlélte, még egyszer nem betegszik meg. Megpróbáltam emlékezetembe idézni mindazt, amit Valtól és Marcistól tanultam, de földi tudásommal most is úgy jártam, mint legtöbbször, az elmélet és a megoldás között áthidalhatatlannak tűnő szakadék tátongott. „Mielőtt a polyinterferon elvén alapuló védekezést kidolgozták volna – magyarázta Val –, sokféle módon igyekeztek a régiek gátat vetni a fertőző betegségeknek, és mondhatom, csak tisztelhetjük őket! Már jóval az antibiotikumok elterjedése előtt egész sor betegség ellen tudtak védelmet biztosítani. A vírus vagy baktérium legyengített törzsét bejuttatták a szervezetbe, és így az képes volt ellenanyagot termelni. Ez később azután megvédte egy komoly fertőzéstől is. A polyinterferon-elv persze egészen más, de hát azt sem szokás őseinktől rossz néven venni, hogy először a gőzgépet találták fel, és nem a fúziós reaktort. Egyébként itt, ezen a bolygón nagy járványok kialakulására nincs lehetőség, az egyes városok annyira elszigetelten élnek, a közlekedés oly lassú, hogy kevés a valószínűsége a fertőzés átvitelének. Avana ivóvize tiszta, és tudom, te ügyelsz arra, hogy az is maradjon... A járványok miatt ne aggódj hát, Gregor!” Arra természetesen nem gondolhatott, hogy a hajózás ekkorát fejlődik, hogy a Tanács a fejébe veszi, ki kell rabolni Lailt... Másképp sohase került volna át erre a partra a járvány, és nem vigasztalt, hogy Menevi, akit a legfőbb bűnösnek tartottam a hadjárat kitervelésében, már elnyerte büntetését.

Legyengített vírustörzs... De hát mivel lehet egy vírust legyengíteni? Hiszen még mikroszkópom sincs! És ha volna? Valaha sokat dolgoztam mikroszkóppal, számtalan kőzetcsiszolatot vizsgáltam át pompás sztereoműszerekkel, de soha élő szervezet egyetlen metszetét, egy vércseppet sem tettem a lencsék alá, hiszen geológus voltam. Honnan tudnám, mi az, amit látok, mire megtudnám, késő volna, de hát nincs mikroszkópom, kár töprengeni. A vírus vagy baktérium benne van a betegek vérében, méghozzá bizonyosan nagy mennyiségben, mert különben nem jelenne meg olyan kísérteties gyorsasággal mindenütt a kiütés, csak a vér szállíthatja szét ilyen gyorsan. És akkor benne van a kiütésben is, a hólyagokban, majd a hólyag helyén képződő varban, mért a kiütés, a hólyag bizonyára nem más, mint a vírus vagy baktérium hatására keletkező gyulladás. Lehet, hogy helytelenül okoskodtam, ha megérem, szeretnék erről majd az űrhajó orvosával beszélni. Lehet, hogy kinevet majd, azt sem bánom. Én mindenesetre ezen az úton indultam el.

Olyan betegek bőréről kapartam le a vart, akiknek gyógyulását aránylag simának nevezhettem. Kevesen voltak ilyenek, mert a legtöbb kiütés, miután már gyógyulni látszott, újra elgennyedt, de ezt másodlagos fertőzésnek tartottam, aminek már semmi köze a kiütést okozó vírushoz. Ha ezektől vett anyaggal kísérletezem, esetleg még egy csomó más gennykeltő baktériumot is átviszek az egészséges emberekre. Igyekeztem nagyon tisztán dolgozni, és most az egyszer gyakorlati hasznát vehettem a kincstárban felhalmozott soktonnányi nemesfémnek. Minden edényt, csipeszt, kanalat, keverőpálcát és más szükséges eszközt aranyból készíttettem, ezeket nemcsak forró szódás vízben mostam el, hanem még tűzben is kiégettem, ahányszor csak jónak láttam.

Kiválogattam tehát a könnyűnek látszó eseteket, akiknek testén az első lázas periódus után a hólyagok gyorsan, gennyedés nélkül kezdtek száradni. Arra kellett gondolnom, hogy vagy valami általam felismerhetetlen oknál fogva már eleve „gyengébb” vírussal fertőződtek meg – hogy ez miként volt lehetséges, mikor gyakorlatilag mindannyian ugyanattól a tizen-valahány embertől származó kórokozótól betegedtek meg, nem voltam képes megmagyarázni –, vagy pedig, ami még valószínűbb, szervezetük ugyancsak valamilyen rejtélyes okból hamarabb és hatásosabb ellenanyagot volt képes termelni, mint a többieké. Akár így, akár úgy, fel kellett tételeznem, hogy ezek az emberek a beszáradt kiütést borító varban a betegség viszonylag „gyengébb” vírusát vagy baktériumát hordozzák. Ha pedig kiderül, hogy az ilyen betegek pörkjével mesterségesen megfertőzött emberek maguk is csupán a járvány enyhébb változatán esnek át... Itt megtorpantam. Vállalhatom-e a felelősséget, hogy még egészséges embereket, akik talán különben meg sem kapnák a járványt, szándékosan megbetegítsek? Amit végiggondoltam, az logikusnak tűnik, de kevés ahhoz, hogy emberek életével játsszam. Ugyanakkor pedig a járvány tizedik napja után kiderült – a járvány kitörését nem Szumurriék érkezésétől, hanem az első avanabeli megbetegedésektől számoltam –, hogy a két részre osztott város nem nyújt elegendő védekezést.

Hiába küldtük át mindazokat Dimmuhoz, akiken a kiütés megjelent – az orvos veszélyesnek tartotta, hogy naponta ide-oda járkáljon a Gyógyítás Háza és a betegek városrésze között, és ezért leköltözött a kikötőbe –, egy-két nap késéssel családjukban vagy a velük együtt lakók közül újabbak betegedtek meg. Az ugyan használt, ha az első megbetegedéskor a ház minden lakóját átköltöztettük a betegek városrészébe, ez viszont azt az embertelenséget jelentette, hogy még egészséges vagy magukat egészségesnek tartó embereket a betegek közé lökünk. Néhány alkalommal zavargás is történt emiatt, és Ordsu, miután íjászaival rendet teremtett – kegyetlen és szégyenletes kötelesség volt –, kijelentette, hogy inkább ő maga is leköltözik a kikötőbe, de még egyszer ilyen rendcsinálást nem vállal. Az a szó, hogy fertőzés, Dimmu tanítványain és még vagy fél tucat emberen kívül másnak semmit sem jelentett. A Tenger Fiainak szemében a járvány Nanur rontása volt, akinek legfőbb gonoszsága éppen abban rejlik, hogy kiszámíthatatlan, a neki áldozókat is kegyetlenül sújtja, míg azt esetleg, aki életében egy csészényi olajat, egyetlen sovány halat sem áldozott telhetetlen mohóságának, büntetlenül hagyja. A város két részre osztását, a családok feldúlását, az egészséges emberek betegek közé telepítését nemcsak értelmetlennek tartották, de meggyűlölték azokat, akik kieszelték, a katonákat pedig a legtöbb költöztetéskor felemelt öklök és orvul dobott kövek fogadták, Ebből következett, hogy egy idő után eltitkolták, ha valaki megbetegedett, a legbelső szobába rejtették, és a szoba ajtajára, ablakára bőröket aggattak, nehogy a nehéz, fullasztó köhögést valaki meghallja. Gyűlölték Dimmu tanítványait is, mert a várost járva megkísérelték, hogy rábukkanjanak ezekre a szerencsétlenekre, akik ápolás híján és a friss levegőtől elzárva még hamarabb meghaltak, mint a többiek. Három-négy nap múlva azután a ház minden lakóját jóformán egyszerre döntötte le a járvány, és akkor már tehetetlenek voltunk.

Ez lett a végzete Tamizisznak is. Mikor egyik szolgája a Palotába futott, hogy jelentse, ura megbetegedett, ott előttünk kezdett köhögni, és mire a kincstárnok palotájába értünk Numdával, egyetlen egészséges embert sem találtunk. Tamizisz nem akart szenvedni. Csak akkor értettem meg, mit akart tenni, mikor Numda kiütötte a kezéből az aranyserleget, amit éppen a szájához emelt, és a márványon végigömlő bor zavaros volt. Azután a szolgák egyik kamrájában ócska rongyok halmaza alatt rátaláltunk annak a szakácsnak a holttestére, akiről három napja azt hazudtak társai uruknak, hogy megszökött. Tamizisz falfehér arcán a kiütés még jobban lángolni látszott. Nem hitt Nanur rontásában, tudta, szolgái ostobasága miatt kell meghalnia. Az íjászokkal összes szolgáját palotája nagy előcsarnokába tereltette, és arra gondoltam, ha leöleti őket – mert kiderült, hogy mind tudott a beteg szakácsról –, nem tiltakozom. A szolgák is megtorlásra gondoltak, mert leborultak, homlokukat a padló köveihez verték. Tamizisz végignézett rajtuk.

– A könnyű halál – intett az íjászok felé – jutalom volna nektek. Magam vezetlek benneteket a kikötőbe, és gondom lesz rá, hogy ne szökhessetek meg onnan.

Másnap reggelre azonban egyvalaki mégis megszökött a kincstárnok háza népéből. Mikor Dimmu Tamizisz szobájába lépett – egyetlen szolgáját sem tűrte meg maga mellett, és az orvosnak akkor még volt annyi helye, hogy teljesíthette a főember kérését, egyedül akar maradni –, a kincstárnok a fal felé fordulva csendben feküdt. Nem köhögött, nem fuldoklott, pedig a tanítvány, aki éjszaka mellette virrasztott, és csak hajnalban hagyta magára, azt jelentette, hogy nagyon rosszul van. Dimmunak a szoba közepéig sem kellett érnie, hogy tudja, rajta kívül más nem lélegzik a szobában. Megfordította Tamiziszt, a kincstárnok görcsösen összezárt ujjai között megvillant a tőr aranyozott markolata, és Dimmu megértőn, szomorúan bólintott. Aki előtte feküdt, éppúgy felszentelt papja volt Habamunak, akár ő, és ha egyikőjük sem hitt már régóta semmiféle istenben, összetartotta őket az istenség árnyékában megbújó és egyre jobban felnövekvő, aprócska láng, a tudomány, amit mindketten, Tamizisz a számok és betűk világában, ő pedig a gyógyítás munkájában hűségesebben szolgáltak korábbi mennyei uruknál.

Dimmu attól kezdve a hozzá érkezőket megmotoztatta, és a tanítványok sorra járták a már régebben ott fekvőket, fegyver után kutatva. Akkor úgy éreztem, nincs joguk ehhez, és szégyenkezve kell beismernem, azóta sem tudtam eldönteni, miként ítéljem meg Tamiziszt.

Néhány, fedéllel lezárt aranykehely, bennük világos vagy sötétsárga folyadék, az enyhébb lefolyású, már gyógyultnak mondható betegekről lekapart var különböző hígításai, egy cseppjük vajon a biztos halált vagy a gyógyulást jelenti? Ennyit tudtam szembeállítani Tamizisz tőrt markoló igazságával.

A Palota két kövér igásökrének lapockájáról leborotváltam a szőrt, tisztára mosott bőrüket behasítottam, és a sebbe belecsurgattam egy keveset az egyik edény tartalmából. Vártam, nem történt semmi, az ökrök ostobán kérődztek, a seb harmadnap gyógyulni kezdett, és közben megint meghalt legalább száz ember. Kecskéket hozattam a legelőkről – a pásztorok, ahogy annak idején sejtettem, már visszaszorultak a város környéki dombokra –, és megismételtem a kísérletet. Négy kecske megdöglött, mert a seb elgennyedt, bizonyára más baktérium is került abba a kehelybe, amelyikből oltottam, a többi egészséges maradt, akár az ökrök. Újra próbáltam, kereszt alakban vágtam a bőrükbe, és még többet vittem a sebbe a legerősebbnek tartott oldatból, egy másik csoportnak pedig szétfeszítettem a száját, és a torkukba öntöttem. Mindenképpen el akartam érni, hogy megbetegítsem az állatokat. Újra kudarcot vallottam, éppen az ellenkező eredményt kaptam, mint amit vártam, azt hittem, ezek az oldatok a feltételezett baktériumok vagy vírusok tenyészetei, és kiderült, egyetlen állatot sem tudok megbetegíteni.

Lehet, hogy a kecskék és a marhák egyáltalán nem fogékonyak? Vagy az elképzelés hibás? A kórokozó nincs is a hólyagban, a leváló pörkökben? Vagy az a baj, hogy oldatot készítettem? De az oldat – ha más baktériummal is – képes volt megbetegíteni azt a négy kecskét. Azoknak a sebeit is megóvtam minden piszoktól, fertőzéstől, csak az oldatból kerülhetett testükbe az a gennykeltő baktérium. Lehet, hogy ennek a szörnyű betegségnek a kórokozója olyan gyenge, hogy nem tud megélni ott, ahol az a másik zavartalanul szaporodik? Ha így van, hogyan fertőzhet mégis olyan rettenetes gyorsasággal embereket? Dimmu tanítványai egyik betegtől a másikhoz lépve is megmosták a kezüket, ennek ellenére közülük ugyanúgy szedte áldozatait a járvány. Kérdések és újra csak kérdések, ha nekiülök, hogy alaposabban végiggondoljam mindegyiket, értékes napokat veszítek, de lehet-e egyáltalán nyugodtan és alaposan gondolkodni, ha közben emberek százai halnak meg? A kiinduló feltevés azonban nem hagyott nyugodni. A pörkökben benne kell legyen a kórokozó, és erre váratlanul bizonyítékot is kaptam.

 

 

13.

 

Szumurri felépült, és addig rimánkodott Dimmunak, míg az orvos átengedte az egészségesek városrészébe, ahová szülei költöztek. Negyednapra a házban ugyanúgy egyszerre betegedett meg mindenki, mint Tamizisz palotájában. Szumurri, aki nem volt olyan ostoba, hogy Nanur különleges átkában higgyen, kétségbeesésében fel akarta akasztani magát, Dimmu tanítványai éppen idejében érkeztek a betegekhez, hogy Szumurri kezéből kicsavarják a kötelet. Azután íjászok őrizetével hozzám küldték.

– Öless meg, Isteni Uram! – könyörgött Szumurri. – Igaz, öntudatlan vétkeztem, hiszen rég egészségesnek érzem magam, és mégis én hoztam el a halált nekik! Ölesd meg a bűnöst, Isteni Uram, aki atyjának és anyjának gyilkosa!

– Volt még var a testeden, mikor átjöttél?

– Dimmu tanítványai úgy lecsutakoltak, hogy azt hittem, a bőröm is a hajón marad. Néhány hólyag vérezni is kezdett a mosdatáskor, és azokon utána var képződött. De egyik sem égett már. Most csak viszket, és lassan mind lepotyog! Nézd, Isteni Uram!

Végighúzta körmét a vállán, és felém nyújtott tenyerén ott láthattam az oly jól ismert pörköket. Szumurri undorral nézte, majd a padlóra akarta szórni a kis száraz, fekete pikkelyeket.

– Várj! – kiáltottam. – Egy darabot se ejts el! Gyere velem!

Most, most sikerülni kell! – gondoltam, miközben az istállók felé siettem, nyomomban a rémült Szumurrival. Szumurri ugyan súlyos beteg volt, kis híján meghalt, de most már nem az érdekelt, gyenge vagy erős vírust szorongat-e markában, hanem hogy egyáltalán van-e a pörkökben vírus. Tíz ember lett beteg attól, hogy a gyógyult Szumurri vakaródzott!

Elővezették az első ökröt.

– Számold meg, hány var van a kezedben! – mondtam a hajósnak, míg az ökör lapockáját borotváltam. Szumurri félig nyitott ujjai közé sandított.

– Öt, Isteni Uram!

Ha mélyre vágok, a vér kimossa a sebből ezt a kis száraz valamit. Fordítottam egyet az éles pengén, úgy kapartam vele lapos, alig nedvedző foltot a vastag bőrön. Tűzben kiégetett csipesszel vettem ki egy fekete darabkát Szumurri tenyeréből – amelyik ugyan nem volt éppen tiszta, de ami rajta volt, azt mind a beteg házból hozta, hiszen negyedórája sincs, hogy még ott hadonászott –, és a csipesz lapjával szétnyomtam, beledörzsöltem a foltba. Még három marhát oltottam be így, azután végiggondoltam azt, ami hamarabb is eszembe juthatott volna. A száraz var leesik a szobák kőpadlójára. Észre sem veszik, mindenki azzal törődik, hozzáért-e a beteghez, a ruhájához, a poharához. Amit hány, azt meszes vízzel leöntik, felmossák, vigyáznak, nehogy közelről rájuk köhögjön. Bizonyára ez is mind fertőz, de Szumurri, a pörköket leszámítva, egészségesen jött át... A levakart pörköket széttapossák a padlón, részei elvegyülnek azzal a kevés porral, ami mindig akad a kövek réseiben. Vigyáznak a tisztaságra, éjjel-nappal mást sem hallanak Dimmutól, tanítványaitól, tőlem, mint hogy a tisztaság az egyetlen, ami valamennyire megakadályozhatja a járvány terjedését. Mielőtt felmossák, gondosan kisöprik a szobákat, naponta, mert ha azonnal vízzel kezdik, sáros lesz a kő, nehezebb a munka. A por és benne – ha így van – a kórokozó felszáll, belélegzik... A betegség köhögéssel kezdődik, csak később jelennek meg a foltok a bőrön...

Ez volt az a pillanat, amikor minden részlet, amit eddig a betegségről tudtam, egésszé állt össze.

Üres aranycsészét hozattam egyenesen a kemencéből. A maradék két pörk addigra megpuhult Szumurri izgalomtól izzadó tenyerében, ezért csipesszel száraz pörköket feszítettem le a bőréről. Azután új kést kértem, a pengéjénél fogtam meg, és nyelének tompa végével porrá törtem a csésze fenekén a pörköket. Az ökör, ahogy feléje közeledtem, kíváncsian kinyújtotta a nyakát, és nagyon fújt, alig tudtam elkapni a csészét, hogy szét ne szálljon a por.

– Fogd be az orrát! – parancsoltam a hajcsárnak, aki a szarva tövére csavart kötelet tartotta. Bambán nézett rám, akár az ökre. – A tenyereddel fogd be, hogy ne tudjon levegőt venni!

Még mindig nem értette; de mit vesződöm vele?

– Tartsd erősen a fejét!

Kezemet rácsaptam a puha és nedves rózsaszínű nyílásra, az ökör újra fújt egyet, a levegő elsiklott ujjaim között. Azután tenyerem bőrén éreztem a szívást, egyre erősebb lett, az ökör nyugtalankodni kezdett, megemelte erős nyakát, a rajta kapaszkodó hajcsárral együtt jobbra-balra ingatta, szeme rémülten, kidülledt. Közvetlenül az orrához tartottam a kelyhet, és elrántottam a tenyerem. Az ökör fölszippantotta a port, majd a sérelmen méltatlankodva mély hangon bódult egyet. Hogyan is tanították az egyetemen? Egy kísérlet – nem kísérlet. Újabb pörköket kerestem Szumurrin, és még három ökörrel bántam el úgy, ahogy az elsővel. Azután még mielőtt bármilyen eredményre számíthattam volna, azonnal üzentem Dimmunak, locsoltassa fel a gyógyuló betegek szobáinak padlóját, hogy a kő állandóan nedves legyen. Egyetlen szem port se ragadhasson fel onnan a szellő, mert a friss tavaszi illatok és a virágok üzenetével elhozza a másik városrészbe a halált is.

De vajon tényleg így van? Három keservesen hosszú nap következett. A negyedik reggelen az a négy ökör, amelyiknek az orrába fújtam a pont, domború háttal, láztól reszketve állt az istállóban. Nem nyúltak az eléjük rakott szénához, orrukból, szájukból sűrű, víztiszta nyál csurgott, néhol egy-egy hajszálnyi vékony véres csíkkal. Nehezen szívták a levegőt, és időnként furcsa, mély hangot adva összerándultak. Az embereken tapasztalt tünetekre gondolva tudtam, korai volna még kiütést keresni rajtuk – ha van is, megtalálom-e a szőrrel fedett vastag bőrön? –, mégis, aprólékosan átvizsgáltam mindegyiket. A kiütés hiányzott. A másik négy ökör semmi jelét nem mutatta a betegségnek, vállukon ugyan a kaparás helyén vastag fekete var képződött, de az még nem volt bizonyíték. Az ötödik napon, anélkül hogy a kiütést megtaláltam volna rajta, egy ökör megdöglött. Végignéztem haláltusáját, és közben folyton az járt az eszemben, olyan, mintha fuldokolna. Még ki sem hűlt, mikor felvágtam a torkát, és a garatban, végig a légcsőben, sőt a szájpadláson is megtaláltam a kiütést. A duzzadt nyálkahártya majdnem teljesen elzárta a levegő útját, az ökör valóban megfulladt. Hólyagot a bőrén nem találtam, de hiszen akadt ember is, elég sok, aki a hólyagképződés előtt halt meg. Csak az volna a bizonyíték, ha ezeket a vörös nyálkahártyákat összehasonlíthatnám az ugyanebben a stádiumban meghalt ember torkával. Régebben a Gyógyítás Házában gyakran boncoltunk, nemcsak Dimmuval, de magasabb fokozatot elért növendékeivel is, vigyáznunk kellett azonban, hogy ne szivárogjon ki a híre. Habamu vallása szerint a túlvilágon testük földi mását viselve élnek az emberek, a boncolás sok beteget elriasztott volna a Gyógyítás Házától. Ezért zúgolódtak a halottak elégetése miatt is, bár belátták, nincs más választásunk. Ezekben a napokban már nagyon kevés maradt az egykori rendből, megesett, hogy Dimmu tanítványai közül is elszökött néhány. Félig-meddig természettudományos műveltségük világossá tette előttük, hogy a boncolás nem veszélytelen dolog, egy óvatlan mozdulat a késsel... hát még most hogy aggódnának, mikor egy járványban elpusztult emberhez kellene nyúlniuk! Ha a tanítványok bizalmát elvesztem, olyasmire kényszerítve őket, amit oktalan, halálos veszedelemnek tartanak, nem sok emberem marad a városban. Várni kell tehát, fogcsikorgatva és tehetetlenül, bízva abban, hogy a hólyagok az ökrökön is megjelennek.

A sors nem sokszor volt kegyes hozzám, ritkán kaptam meg tőle, amire éppen számítottam. Az eset az ökrökkel kivétel volt; vagy lehet, azért sikerült, mert annyira akartam? A következő nap ugyanis a négy ökrön, melyeket a vállukon oltottam, megjelent a vörös kiütés. Ezek is nehezen kapkodták a levegőt, de korántsem voltak olyan elesettek, mint a másik csoportbeliek, ahol már csak egyetlen ökör élt, és tovább rágták a szénát. Még két nap, és a kiütések hólyagokká értek, keveset találtam ugyan, de azok semmiben sem különböztek az embereken látottaktól, azután száradni kezdtek, és az oltástól számított tizennegyedik napon csészébe gyűjthettem a kísérlet eredményét, ugyanolyan pörköket, mint amit a vállukba dörzsöltem. Ha az idő nem sürget, törhettem volna a fejem, mi a magyarázata, hogy a Szumurri bőréről vett pörkök az egyik módszerrel négy ökör közül hármat elpusztítottak, a másik esetben pedig csupán könnyebb megbetegítésre voltak képesek. Ha ez a kórokozó most már „gyenge”, mitől vált azzá? Vagy puszta véletlen ez az arány? Tudtam, csak újabb kísérlet dönthet, és a Palota összes megmaradt igásökrét – szám szerint harmincat – beoltottam a pörkökkel. Ez a munka – noha akkor már reménykedtem, hogy jó nyomon vagyok – ahhoz hasonlított, mikor valaki az égő ház mellett ás kutat, hogy annak vizével fékezze meg a lángokat, de nem volt más választásom.

Újra csak vártam, a járvány tovább dühöngött – ekkor jutottunk oda, hogy a félig kész hajókat használtuk halotti máglyának –, az esők megritkultak, és a máglyák hamujával összekeveredve mind több por lebegett a szélben. Nanur forró évszaka közeledett. A vörös kiütés a hatodik nap tíz ökrön megjelent, de jóval halványabban, mint az elsőkön, a többin csak az árulta el a betegséget, hogy nyugtalanok voltak, és a bedörzsölés helyén fekete var képződött. Annyira már ismertem a tüneteket, hogy biztosan állíthattam, egy sem fog elpusztulni. Éppen az utolsó, ellenőrző kísérletsorozat tervén töprengtem, mikor Dimmu ott, az ökrök istállójában felkeresett. Kezdettől fogva bízott a munkámban, egyetlen részlete sem kerülte el figyelmét, ezért csak ezt az utolsó eredményt kellett elmondanom neki. Alaposan megnézte a vörös kiütéseket, de a kiütés nélküliek vállán a fekete var még jobban érdekelte. Kaparta, nyomkodta, feszegette, míg rá nem szóltam, hogy veszélyes lehet.

Lassan elhúzta a kezét, és rám nézett.

– És most mi a szándékod, Isteni Uram?

– Még nem tudom pontosan, Dimmu. Talán egészséges marhákat kellene hozatni a pásztoroktól. Az egyik csoportot az orrukon át kellene megfertőzni ezekkel a pörkökkel, a másikat úgy, ahogyan ezeket. Mire kiderül, hogyan betegszenek meg, ezek az ökrök újra egészségesek lesznek, és akkor ezeket be kellene oltani mind a kétféleképpen nagyon súlyosan megbetegedett emberek kórokozóival. Talán így kiderül, mennyire véd ez a mostani fertőzés. Addigra az újonnan hozatott ökrök betegségének mértékét is ismerjük már, és akkor azokkal is meg kellene ismételni ugyanazt...

Dimmu a fejét ingatva bebújt az ökrök közé.

– Sok nap pereg le addig, Isteni Uram, és sok ember hal meg... Nem lehetne hamarabb megtudni?... Ezekkel a pörkökkel embereket oltani?

– Nincs jogunk, Dimmu! Ha kiderül, hogy mégsem gyengült le a betegség? Ha belehalnak? Egyedül magamon próbálhatnám ki, de azzal semmit sem érnénk, hiszen tudod, engem olyan orvossággal kezeltek, ami megvéd minden betegség ellen... – A polyinterferon elve még számomra is túl bonyolult volt, elmagyarázni sem tudtam rendesen, de Dimmunak el kellett hinnie, amit mondtam, mert valóban nem kaptam meg soha semmiféle fertőzést. – Várni kell, Dimmu, és újra csak várni! Nem tehetünk mást...

– Ha tovább vársz, Isteni Uram, hiába készíted a gyógyszert, nem lesz kit beoltani vele... láthatod, hogyan pusztulnak az emberek... Tamizisz után meghalt Riámi, Medurani és Tuni, hogy csak a főembereket említsem... Talil és Ordsu után ma reggelre Mesdu is megbetegedett... tanítványaim felét elveszítettem már, pedig mindig azt mondtad, hogy csak velük, a fiatalokkal tudod majd az új rendet felépíteni...

Kilépett az ökrök közül és megállt előttem. Papi szokás szerint karját keresztbe, köntöse bő ujjába rejtve testetlenül sovány volt, arca kemény.

– Alig él már néhány kézműves a városban. Egyetlen hajót sem tudsz építeni, Isteni Uram! Nem készülnek új korsók az olajnak és a bornak, és lassan ember sem akad, aki a kerteket gondozza, termésüket a Palotába hordja... Habamu hitét nem féltem, mert mindig akad majd, aki hatalmát itt a földön rá kívánja kényszeríteni a többi emberre, de Gurru templomának papjaival egy tudomány is meghal, amit ugyan Te pótolni tudsz, de ahhoz is idő, sok-sok idő kell... Nem lehet várni, Isteni Uram!

– Pedig várni fogunk, Dimmu! Te, az orvos, egészséges embereket képes lennél beoltani a halállal?

– De ezek nem pusztulnak el – intett fejével az ökrök felé –, sőt az előzők is túlélték! Mi tart vissza, Isteni Uram, attól, hogy néhány emberen már most...

– Nem! Még azt is megtiltom, hogy gondolkozz ezen! Hát nincs így is elég nyomorúság a városban? Még többet akarsz? Ki bízna bennünk, ha a legkisebbet is hibáznánk?

– Régen jártál már nálam a kikötőben, Isteni Uram! – A hangja nagyon keserű volt. – Ha most lejönnél velem, tudom, megengednéd, hogy...

– Elég! – kiabáltam. – Elég! Azt hiszed, nekem nem fáj a város pusztulása? Önfejű vagy, ez az igazság, és tisztes korodhoz képest meggondolatlan! Mi szükséged, hogy így beszéljek veled, aki eddig mindig megértettél?

Dimmu szó nélkül elment, én pedig összegyűjtöttem az ökrök válláról a pörköket, melyek az oltás helyén képződtek, és üzentem Mutabinak, hogy hajtsanak negyven marhát a városba. Még aznap be akartam oltani mindet.

A napok fáradtan vonszolták magukat az egyre növekvő forróságban. Halottak és újra csak halottak, a testőrök megfogyatkozott csapatát Szumurri vezette, Mesdu hörögve viaskodott a halállal. Az íjászok kóbor kutyákra vadásztak, mert az elnéptelenedett városban falkákba verődve az embereket is megtámadták. Azután Pehnemerért is eljött a megváltó halál, megbetegedett, és üzent értem, látni szeretne. Elmentem hozzá, megfogtam a kezét, és nem tudtam mit mondani neki, de azt hiszem, erről beszéltem már. Néhány újabb hajó is befutott Lailból, az elsők a sikertelen kísérletekkel körülbelül egy időben érkeztek, de semmi újabbat nem tudtunk meg. A betegségtől és az átélt szenvedésektől ezek is félőrültek voltak, mint a korábban jöttek. Pilagu és Tarkumi túlélte a járványt, Nahoten meghalt, de hogy hány visszatérőre számíthatunk, egy se tudta megmondani. Szörnyű dolgokat meséltek a járvány pusztításáról meg arról, hogyan öldösték egymást a városban az egykori szövetségesek, mindegyik a másikat okolva a járványért. Kár volt az időt tölteni velük, meg kell várni, míg Pilagu vagy Tarkumi hazatérnek, ők talán pontosabban beszámolnak majd a Lailban történtekről. Mikor úgy-ahogy magukhoz tértek, Mesdu, majd Szumurri parancsnoksága alá kerültek. Sok baj volt velük, a harmincnyolc emberből, akit lopásért, rablásért, gyilkolásért fel kellett akasztani, huszonkilenc közülük való volt. Nem ismerték a fegyelmet, megszokták, hogy könnyen járjon kezükben a fegyver. A túlsó part minden aranya sovány ellenérték volt a romboláshoz képest, amit a háború ezeknek az embereknek a lelkében végzett.

Minden reggel első utam az istállókhoz vezetett. A negyven marhán azonban semmi nyoma nem jelentkezett a fertőzésnek. Az ötödik nap estéjén azután Dimmu elém állt, és felém nyújtotta meztelen alsókarját. Könyöke alatt borsónyi fekete var sötétlett, körülötte a bőr halványan megvörösödött, gyulladt volt.

– Először a vállamon próbáltam, Isteni Uram – mondta –, de egyedül sehogyan sem tudtam hozzáférni. A négy tanítványom már oda kapta, de rajtuk még nem ilyen szép. Két nappal később oltottam be őket.

Elakadt a lélegzetem: – Hol... kitől vetted a pörköt? Súlyos beteg volt? – dadogtam, azután elöntött a düh. – Hogyan merészelted kényszeríteni a tanítványokat?!

Dimmut olyan boldoggá tette a siker, hogy ügyet sem vetett rá, milyen sértő ez a gyanúsítás.

– Nem kényszerítettem őket, csak emlékezetükbe idéztem, amit Te tanítottál nekik, Isteni Uram! Hogy aki gyógyítani akar, annak semmilyen áldozattól nem szabad meghátrálnia. Hogy a te hazádban is voltak olyan orvosok, akik az életükkel fizettek, hogy előbbre vigyék a tudást.

– Kiről vetted a pörköket, él még?

– A Te marháidról kapartam le, Isteni Uram! Mikor elmondtad a terved, tudtam, sok napig kellene még várni, és azt is, hogy bizonyosan meg fogod tiltani. Úgy is történt, akkor azonban már a kezemben voltak a pörkök. Ha mégis engedsz kérésemnek, eldobtam volna, és veled dolgozom tovább. Így egyedül kellett megtennem.

 

 

14.

 

Dimmu legyőzte a járványt, ami ugyan nekem is sikerült volna, de legalább tizenöt nap késéssel, és ez százak életét jelentette. Egyetlen oltás sem vezetett halálos végű betegséghez, a marhákról lekapart pörkök megmentették Avana maradék népét, és az első tíz nap sikere után nem akadt ember a városban, aki rettegett volna attól, hogy a karjába dörzsöljük a korábban oly szörnyű betegség legyengített kórokozóit. A járvány megszűnt, mi magunk sem akartuk elhinni, csak akkor mertünk bizakodni, mikor már hatodik napja egyetlen új megbetegedést sem jelentettek a tanítványok. Közben új marhákat oltottam be – a gyógyuló betegekről elég pörköt tudtunk összeszedni –, és a megfelelő állatokról megint újakra oltottuk át a kórokozókat. Az így nyert pörköket fedeles, jól záró aranykelyhekbe gyűjtöttem, és magamhoz hívattam Dimmut. Erua vége felé jártunk már, szellő egyre ritkábban simogatta a fák leveleit, mégis meg kellett kísérelnem, hogy a többi városon segítsek.

– Melyik tanítványodat tartod a legértelmesebbnek, Dimmu? Ne csak a tudására gondolj, határozott legyen és bátor, ne ijedjen meg, akármi történik vele vagy körülötte!

Az orvos habozás nélkül válaszolt:

– Laskilit, Isteni Uram! Néha már túlságosan is bátor, és gyakran önfejű. Amit elgondol, annak úgy kell történni, még ha Avana dombjait kell is megmozgatni. Esze, az van, de nehéz természetű, akaratos.

Élvezet volt hallgatni, ahogyan Dimmu saját egyéniségének oly jellemző vonásait Laskili hibáiként sorolja fel. Nem csodálkoztam, hogy nehezen értik meg egymást.

– El akarom küldeni a többi városba, ezekkel – mutattam a kelyhekre. – Tudod, hogy ami benne van, nagyobb kincs minden aranynál, drágakőnél. Csak az a kérdés, Laskili képes-e ezt elhitetni Anaim, Beliszu vagy Bitámi népével. Ha nem is kedveled nehéz természete miatt, bizonyára sajnálnád, ha megölnék!?

– Laskilit? – Dimmu hitetlenkedve rázta a fejét. – Megölni? Amilyen erőszakos, hamarabb lesz belőle uralkodó Beliszuban, mint hogy a haja szála is meggörbülne!

Dimmu csak annyit tévedett, hogy Laskili Bitámiban lett helytartó, bár ő váltig állította, csupán az erőszaknak engedve fogadta el ezt a tisztséget, miután Nesrit kiszabadította. De ez egy másik történet, talán a maga helyén még elmondom.

Laskili tehát hajóra szállt Szumurrival, a rákövetkező harmadik napon pedig megérkezett Pilagu és Tarkumi. Eddig nem volt időnk gondolkozni azon, milyen szerencsétlenséget jelentett odaát a járvány, mi lett a sorsa a hadseregnek, melynél nagyobb és erősebb még soha nem indult erről a partról. Azzal kellett törődnünk, hogy aznap hány új betegünk van, hány halottunk, hány házat kell kiüríteni, hány máglyát gyújtani, hány rendbontót fölakasztani. Pilagu flottája után azonban nem számíthattunk több hajóra, mert elmondta, hogy csak akkor hagyták el Lail kikötőjét, mikor az aban nagykirály íjászai már a legszélső utcák torkolatából nyilaztak rájuk. Aki mozogni tudott, azt mind a bárkákra gyűjtötte, a többit – Lail életben maradt lakosait és a nyomorék vagy beteg, tehetetlen katonákat – mind egy szálig leölték a nagykirály csapatai.

– De a város lakóival miért bántak el így? – kérdeztem.

Pilagu arcából horgas orra úgy ugrott elő, akár a tengeri karvaly csőre. Megcsendesedett, beszéde és mozdulatai meglassultak. A régi, nagyhangú Pilagu meghalt valahol a túlsó parton.

– Pontosan tudok rá válaszolni, Isteni Uram, mert beszéltem az aban íjászok parancsnokának követével. A nagykirály azért parancsolta ezt, mert Lail népe nem lázadt fel ellenünk.

– Hogyan tudtál beszélni a követtel, mikor most mondtad, hogy nyilaztak rátok?

– A követ később jött, Isteni Uram, és jobb, ha mindjárt elmondom, hogy történt, mert a nagykirály elsősorban Neked üzent a követtel.

– Nekem?

– Igen. Mikor a mi kikötőnk mellett hajóztunk, amit még Inimma építtetett az előkelők palotáiból, egy csónak indult el onnan, egyenesen neki az én hajómnak. Egy darabig azt hittem, a mieink közül valók, akik valahogy elszakadtak tőlünk a városban, és most jönnek utánunk. Később láttam, hogy abanok, de nem volt náluk fegyver, így hát közel engedtem őket. Díszes, arannyal sűrűn rakott ruha volt az egyiken, a többi az evezőket húzta, azok csak egyszerű hajóslegények voltak. A díszesruhájú azután fölállt a csónak orrában, és megkérdezte, ki a parancsnok közöttünk. Dis nyelvén beszélt, minden szavát értettem.

– Mit mondott?

Pilagu nem mert a szemembe nézni., – Nos, mondd el! – sürgettem. – Hiszen minden szavát értetted!

– Értettem – bólintott Pilagu. – Azt mondta: „Ha te vagy a parancsnok, akkor vidd el azoknak, akik titeket küldtek, a nagykirály üzenetét.” Azt, hogy nagykirály, nem így mondta, hanem legalább tíz nevét sorolta fel, de azokat nem tudom elismételni.

– Nem is fontos! Az üzenet? Mondd már végre!

– „A nagykirály, minden abanok ura soha, nem felejti el, mit tettetek városával. Ha meghal, örökségül hagyja fiára, és az is a saját törvényes utódjára, hogy ez a háború nem maradhat bosszulatlan. Tíz év, húsz év, száz év az isteni nagykirályoknak olyan, mint egy szempillantás. Az aban birodalom örökkévaló, és örökre reszkessenek azok, akik ellene támadtak!” Ez az üzenet, Isteni Uram! Finoman és halkan beszélt, bár szitkozódott volna, de így nem tudtam mit válaszolni. Ezután kérdeztem meg, miért gyilkolták le a város lakosságát, és arra is nyugodtan, türelmesen válaszolt, mintha itthon Talillal beszélgetnék, hogy milyen írásjellel kell ezt vagy amazt a nevet írni.

– Tovább is üldöztek benneteket?

– Nem, Isteni Uram! A parti városok népének egy része elpusztult a járványban, a többi a hegyekbe menekült. Ők már tudták, mi történt Lail lakóival.

Sokáig hallgattam. Pilagu üres szemmel meredt a levegőbe. Ruházata hiába volt tiszta és rendezett – vasfegyelemmel vezette haza a maradék hajóhadat, és másoktól tudtam, két napig csupán azért vesztegeltek a Fekete Forrás öblében, hogy a legfelső árbockarikáig minden ragyogjon a tisztaságtól –, valami megfoghatatlan nagy nyomorúság áradt a hajósból. Elmondta már – azzal kezdte, talán úgy gondolta, ez egyetlen érdeme és mentsége –, azért maradt utolsónak, mert annyi aranyat és drágakövet zsúfolt bárkáira, hogy a végén kiderült, nincs elég épkézláb embere a hajók ellátásához. Várnia kellett, a lábadozókat ápolva. Minden nap néhány új, használható hajóst jelentett. A szövetséges városok csapatait az egyetlen életben maradt főember, Neria parancsnoksága alá rendelte, aki a lehető leghamarabb el akarta hagyni Lailt. Útnak is indult, alig húsz nappal a Tavaszünnep után – később Gamatu mesélte, soha ennél szomorúbb ünnepet nem látott, a virágzó ágakat lóbáló, betegségtől elcsúfított katonák és hajósok menete olyan utcákon vonult végig, ahol lélegzeni is alig lehetett a házakban maradt temetetlen holttestek iszonyú bűzétől –, Neria tehát elhajózott, és szétszórta a járványt előbb az aban partokon, majd a miénken is. Pilagu csak Narat és Anaim kikötőjét érintette, hogy vízkészletét pótolja, de a többi város előtt elhajózva, messze a tengerről látta a máglyák füstjét, és tudta, mit jelent.

Pilagu és Tarkumi előbb még megérte Lailban a háború utolsó drámáját is. Mubant, a helytartót nem találták meg azon az éjszakán, mikor palotáját elfoglalták. Később az istállók között ráakadtak egy fejetlen hullára a helytartó ruhájában, de senki nem mert megesküdni rá, hogy valóban a helytartó, igaz, az ellenkezőjére sem. Dagdis pedig, a helytartó egykori íjászkapitánya, mikor látta, hogy Neria hajói vitorlát bontanak, különös kéréssel állt elő. Pilaguék is elmennek majd, de a város és lakói itt maradnak. Hadd legyen ő, Dagdis, Lail helytartója, hiszen Pilaguék úgysem gondolhatnak arra, hogy Avanából kormányozzák az ötször akkora aban várost, még ha sikerült is elfoglalni és kifosztani. Muban, ha mégis életben maradt, már régen jelét adta volna, ha másként nem, fellázítja az alig félnapi járóföldre élő hegyi aban törzseket, így nyugtalanítva a várost. „A barátotok vagyok – mondta Dagdis –, nektek köszönhetem az életem, és amíg itt maradtok, segítségetekre leszek, mint eddig. Ha pedig elmentek, én fogadom mint helytartó a nagykirály csapatait, és érdemem lesz, hogy távozástok napján ellenetek lázítottam a várost, mert gondom lesz rá, hogy az érkező csapatok parancsnoka ezt higgye. A nagykirály így bizonyára meghagy tisztségemben, és mindannyian jól járunk.” Merész terv volt, de Pilaguék, akik addigra már nagyon is jól tudták, mit jelent Lail helytartójának lenni, elismerték, hogy érdemes érte kockázatot vállalni. A nagykirálynak végül is mindegy, ki kormányozza Lailt, ők pedig szerették Dagdist, uralkodásra termett, okos embernek ismerték meg. „Csak arra kérlek benneteket – folytatta a kapitány –, ha hírét vesszük a csapatok közeledésének, készüljetek azonnal az induláshoz, és néhány üres bárkát gyújtsatok fel a kikötőben, mintha harc közben hajóztatok volna el. Én addig a csapatok elé megyek, és megkísérelem lassítani érkezésüket. A parancsnok bizonyára sok mindent akar kérdezni tőlem, és azzal is telik az idő.” Pilagu és Tarkumi beleegyeztek, de azután minden másként történt. Hiába gomolygott a felhőkig az égő bárkák füstje, Dagdist és kíséretét az első dombok mögött, ahogy meglátták, lenyilazták a nagykirály csapatai. Tarkumi úgy vélte, valami módon korábban megtudták, mi volt a kapitány szerepe a városban; vagy egyszerűen csak ő sem lehetett kivétel, ha a nagykirály azt parancsolta, mindenkinek meg kell halnia? Mire ezt a kikötőben rakodó Pilaguék hírül vették az egyetlen embertől, aki az útról a bozótba futva megmenekült, az északi és keleti kapun át már aban íjászok özönlöttek a városba. Így mégis harc, méghozzá igazi harc közben hajóztak el Lailból.

Még többet, mást is mondott Pilagu, hiszen majd egy kettős óráig beszélt, de megemészteni, feldolgozni ennyi mindent egyszerre úgysem lehetett, és nem is volt szükséges, mert azon, ami történt, úgysem változtatott. Avana – a járvány elől elmenekültekkel, akik nem tudni, visszatérnek-e valaha, és a Lailban elpusztult katonákkal együtt – elveszítette lakosságának több mint a felét, és akiknek ezt köszönhetjük, azok már nem bűnösök, maguk is áldozatok. Ha most elítéltetem és kivégeztetem az életben maradt főembereket, akik a háborúra szavaztak, azzal egyetlen halottat sem tudok feltámasztani. Éljenek csak, és minden erejükkel igyekezzenek helyrehozni vétküket. Rengeteg dolgunk lesz, elfogott a kétségbeesés, mennyi mindent kezdhetünk elölről, jóformán az alapoknál.

A hajós mellett álló Tarkumi köhintett. Rajta is alapos munkát végzett a járvány, csak mély hangja maradt a régi, egy fokkal rekedtebben. Ő veszi át nemcsak Pehnemer tisztségét, de Tamizisz munkáját is a kincstárban, mert Talil ezentúl minden idejét az iskolában tölti majd. A tanítványoknak több mint a fele meghalt, hiszen a legtöbbet ők foglalkoztak a betegekkel. Ezt a fájdalmas veszteséget pótolni kell, még több fiatalt és még alaposabban kell tanítani. Aki a Gyógyítás Házának iskoláját kijárja, ha főember lesz majdan, bizonyosan nem szavaz soha háború mellett. Most Pilagu köhintett, és végre megértettem, hogy választ várnak tőlem.

– Hogy mi volt odaát – kezdtem csendesen –, azt te tudod a legjobban, Pilagu. Ha pedig körülnézel, azt is hamar észreveszed, mi történt nálunk. Hatvan hajóval indultál innen, előtted visszatért öt, te kilencet hoztál magaddal... Több már nem jöhet. Kicsoda az, akin számon kérhetem a negyvenhat hajót, az embereket, akik elhajóztak rajtuk, egy... egy... győztes háborúba? Ki a bűnös, hogy a járvány végigpusztította ezt a partot is?

Pilagu arca megvonaglott.

– És ha eljön majd a nap, mikor az abanok beváltják, amit követük üzent? Mit mondunk, és mit teszünk akkor? Mit tehetünk?

A trónterem ablakához léptem, és néztem a város néptelen utcáit. A kertek elvadultak, az öntözött földön a gyom az erősebb. A hajóépítő üres, a kiszárított öböl sópároló négyzetei is, Tuni meghalt, emberei ki tudja, merre széledtek. A naunikat szerencsére még idejében értesíteni tudtuk, a Barkanon egyetlen karaván sem jött át, a hegyi emberek pedig – ha véletlenül valamelyik menekülőtől egyik-másik meg is kaphatta a betegséget – az első tünetek után bizonyosan sorsára hagyták szerencsétlen társukat, és mélyen behúzódtak a párás, nedves tavaszi erdőbe. Nem vitték tovább a fertőzést, a járvány megállt a parton. Élelmiszer-tartalékunk még van, az igásökrökből csak az a néhány pusztult el, a többi akár holnap indulhatna a Barkanba fáért. Mert fa nem maradt, az utolsó szál gerendát is fölemésztették a halotti máglyák lángjai. Újra lehet kezdeni, újra kell kezdeni, de micsoda emberekkel? Kettőt láttam düledező léptekkel befordulni az egyik sarkon, nagy csomó levágott zöld gazt szorítottak a mellükhöz. Hazaviszik, kiterítik a ház lapos tetején vagy az udvaron, és néhány nap múlva egyetlen ebéd főzéséhez eltüzelik. Ajtó, ablak csak a palotákon maradt, a többit régen ellopkodták; ha egy korsó eltörik, hiába mennek a fazekasok utcájába, ha sarujuk szíja elszakadt, mezítláb járnak majd újra, mint a régi Parti Nép. Nehéz lesz megszokni a kövek élét, a tüske szúrását, mint ahogy azt sem lesz könnyű, hogy az aranynak nincs értéke addig, míg a többi város is a maga erejéből talpra nem áll. Addig akár célba dobálhatunk az aranykarikákkal valami ügyesen felállított botocskára, úgyis ez az avanai gyerekek egyik kedves játéka, háncsból font karikákkal. Kilencven napja sincs, hogy megérkezett Szumurri bárkája, és mivé lett Avana? A vízvezeték ép, de a kutak körül a kőlapok illesztései kizöldültek, nincs elég láb, hogy eltapossa a mohón növő füvet, a máglyák nyomai kör alakú, fekete kiütések végig a kikötőben, mintha a föld is megkapta volna ezt a szörnyű betegséget. Eddig egyetlen dolgunk volt, minél többet megmenteni a város népéből, de most más következik, hosszabb és talán éppen olyan nehéz munka: a megmaradtakat kirángatni a testi és lelki nyomorúságból, amelybe a járvány taposta őket. Dolgozni kell, sokat és keményen. A kerteket kigyomlálni, fáért küldeni a Barkanba, a halászokat pedig ki a tengerre, mert nem élhetünk csupán tavalyi szárított marhahúson. Azt is tisztázni kellene, méghozzá gyorsan, hogy egyáltalán hányan élnek a városban. Ki kinek a házát, kertrészét foglalta el, és milyen engedéllyel vagy csak a saját akaratából? Vagy jó szándékkal tette, hogy ne romoljon, pusztuljon tovább a gazdátlan? Az elárvult házakat le kell zárni, és kihirdetni, hogy egy kövéhez sem szabad nyúlni, különben apránként széthordják az egészet, pedig egyszer még új családok otthona lehet. A felügyelők számoljanak be minél hamarabb, hány mesterember van a városban, és tudnak-e már dolgozni. A visszatért katonákat szétosztani, lehetőleg választásuk szerinti foglalkozást kapjanak, fegyveres szolgálatban azonban egy sem maradhat, és szemmel kell tartani őket, mert megdöbbentő arány, hogy a járvány alatt a bűntettek több mint háromnegyed részét a túlsó partot megjárt katonák követték el. Mesdu lép Riámi örökébe, még ha lealázónak érzi is ezt a polgári foglalkozást, de az egymásnak ellentmondó kérések, sirámok és követelések zűrzavarában éppen az ő becsületességére, nyugalmára lesz szükség. Ordsu egymaga is tökéletesen ellátja azt a munkát, amit a testőrség és az íjászok parancsnoksága jelent, mert támadástól jó ideig nem kell tartanunk; a félelem, hogy elkaphatják a járványt, visszarettenti a legmegátalkodottabb disbeli kapitányt is. Csak Inimma számára kellene kitalálni valamit. Nehéz lesz.

Megfordultam. Ott álltak majdnem valamennyien. Upatu csak a betegségtől való rettegésbe fogyott bele, a szívós öregek, akiket elkerült a járvány, Utu-Bara, Mutabi és Avatella (szegény, vénségére már alig látott), Enninu, a kovács, most is készen arra, hogy bárkinek ellentmondjon. Mesdu szép arcát még csúnyán eltorzították a hólyagok forradásai, csak a szeme világított ismerős hűséggel, Ordsu szétszabdalt vonásain a pörkök sem tudtak sokat másítani. Talil bőre már sima volt, de Inimmát leszámítva talán ő fogyott le a legjobban, háta meghajlott, évekkel öregebbnek látszott... Igen, Inimma, neki is itt kellene lenni, nem néhány folyosóval arrébb a Gyógyítás Házában. Dimmu azt ígérte, megtanítja járni, de ő csak fekszik, összeszorított szájjal... Erről is beszélnem kellett volna Pilagunak, de úgyis megtudja. Most más a dolgunk.

– Holnap délelőtt összeül a Tanács – mondtam.

– És te, Isteni Uram?

Tudtam, miért kérdezi Numda.

Nem, nyugodt lehetsz, Numda, nem engedem ki többet a kezemből őket.

– Én is ott leszek.

 

 

HARMADIK KÖNYV

DIS

 

1.

 

– Be a pallókkal! – kiáltotta Pilagu.

A part felőli evezősök lapátjai csobbantak a vízben, a hajó lomhán megmozdult, orra az öböl középen túl a szoros nyílása felé fordult. Az evezés ütemét irányító dob hangja végigremegett a hajó gerince mentén az üres árbocok alatt. A kikötőpart lassan távolodott, rajta Numda, Tarkumi, Mesdu, Talil és a többi főember, Inimma hordszékének párnái bíbor lángot vetettek a tűző reggeli fényben, A hordszék mellett Ordsu és Gamatu, a Földanyának kedves állt, Dimmu tanítványa és utódja a Gyógyítás Házában.

Ott voltak mind és Avana népe is végig a parton, az utcákon, a házak tetején, zöld ágakat lengetve, tele torokból ordítva. Sok minden megváltozhat a városban, generációk öregednek és halnak meg, újak növekednek, de ha tele a hasuk, és senki nem bántja őket, ezek ugyanolyan hangosak és vidámak, mint öregapáik voltak, ugyanúgy imádják a látványosságot, és egy új, még izgalmasabbnak ígérkező esemény reményében fél nap múlva ugyanolyan tökéletesen képesek elfelejteni, amiért korábban lelkesedtek. Pedig nem is tudják, hogy milyen sorsdöntő ez az út, azt hiszik, nem több, mint baráti látogatás Ezizánál, Gir-din királyánál. Csak a Tanács ismeri a tervet, de ez egyszer jól felfogott érdekükben, úgy látszik, megőrizték a titkot. Utánunk zárkózott a másik nyolc bárka is, utolsónak Szumurri hajója.

Mielőtt befordultunk volna a szorosba, még egyszer végignézhettem a városon, a halászok zegzugos utcáitól egészen a dombot koronázó fehér Palotáig. A kertek már magukhoz tértek Nanur forrósága után a Tengeristen első záporaitól, pompázó zöld keretbe foglalták Avanát, felkúsztak a legmeredekebb dombok tetejéig. Tíz év munkája eltüntette az utolsó kopasz foltokat is, kert és kert mindenütt, és mégsem elég. Az ordítás és integetés egy pillanatra felerősödött, azután a szoros sziklái közé siklottunk. A láncot őrző katonák némán tisztelegtek, rajtuk és a külső őrtorony legénységén Inimma komor tekintete uralkodott. A katonaság ügyeit Ordsu és egyre inkább Laskili intézte, de a szorost Inimma nem adta ki a kezéből. Naponta felhozatta magát ide, persze soha nem talált hibát, de nem is ellenőrzés volt ez, inkább valami különös szertartás. Az őrség magvát az egykori veteránok alkották, azok, akik megmaradhattak mégis katonának, és akik szemében Inimma ma is több volt minden égben lakó istenségnél. Ott sorakoztak a zömök torony mellvédje előtt, valaha nyers színű bőrvértjüket rég megfeketítette az idő. Lassan húsz éve múlt, hogy Dsuba és Ravak hajóit tűzbe borították, és bár azóta nem akadt, aki nyíltan támadó szándékkal merészelt közeledni a város kikötőjéhez, egyetlen hajó sem fordulhatott be úgy a szorosba, hogy legénysége magán ne érezte volna figyelő tekintetüket.

A szoros kapuján túl az első hullámok szelíden meglódították a hajót, Pilagu felvonatta a vitorlákat. Az evezők visszacsúsztak a hajók testébe, a hatalmas fehér vásznak öblösre dagadtak a szélben, és a kopár sziklafal, amely mögött Avana rejtőzött, lassan beleroskadt a tengerbe. A hajóorr két oldalán szétnyíló fehér tajtékkoszorún kívül ez volt az egyetlen jele, hogy milyen gyorsan haladunk, és éppen ezért szerettem annyira a hajózást, a jóformán észrevehetetlen, erőlködés nélküli repülésért, a Tengeristen nyitott tenyerén. Az egyenletes, jó szél megnyugtató halk duruzsolása a feszülő kötelek húrjain megzengeti az ember szívét, nagyot kell lélegezni, és utána még nagyobbat, és a korlátnak támaszkodva előre kell nézni, figyelni azt a csíkot, ahol a hullámok végtelen, megújuló sora születik a semmiből az ég peremén. Nem látni mást, mint a hullámokat, és hiába tudod, hogy nem is várhatsz mást, mégis figyelni kell, a tenger ritmusa megbűvöl, szándékod ellenére is át kell venned ringató ütemét. Már akkor is tudtam, hosszú lesz ez az út, ha nem is annyira, hogy csak öt év után látom újra Avanát, és boldog voltam, hogy a tenger szeretettel fogad, értem, és ami még fontosabb talán, érzem életének, létezésének nagy és apró titkait, nem leszünk idegenek egymásnak. Pedig a két kezem ujjain összeszámlálhatom, hogy addig hányszor hajóztam. A halászokat kísértem csak el néhányszor, nemcsak mert érdekelt a munkájuk, hanem bizonyságát kellett adnom, hogy nem tartom őket alábbvalóknak a földműveseknél, a mesterembereknél vagy a Gyógyítás Házának tanítványainál. Avana halászai, hajósai büszkék és sértődékenyek. Az utolsó években minden gondom a város földművelő népéhez kötött, ezért egyre inkább az lett köztük a hírem, hogy csak a „poroslábúakat” kedvelem – gőggel így gúnyolták azokat, akik nem a tengert szolgálták. Ezért kellett hajóra szállnom velük, ha időm engedte, ha máskor nem, legalább Gurru idejének első halászünnepségén, de azok félnapos útnál alig jelentettek többet, soha nem távolodtunk el annyira a parttól, hogy a sziklafalon kívül mást is láthattam volna. Így történt, hogy a város magasabb dombjainak tetejét – egyiken a Palota legfelső kőpárkányát is ki tudtam venni – és a Barkan egész keletről nyugatra húzódó vonulatát akkor pillantottam meg először a tengerről, mikor Gir-dinbe hajóztam, Ezizához, és onnan tovább nyugatra, az ismeretlen part mentén.

 

 

2.

 

De hiába remélem, hogy át tudom ugrani azt a tíz évet, ami a járvány és az indulás között pergett le a városban, néhány dolgot mégis meg kell magyaráznom, hiszen ennek az útnak a szüksége éppen azokból az eseményekből fakadt, melyek ez alatt az évtized alatt történtek. A baj csak az, hogy Avana népét ugyan sok mindenre megtanítottam, magam viszont azt sem tanultam meg, amire most oly nagy szükségem lenne, és Lubaltu, a bölcs öreg, aki több mint másfél nemzedékkel túlélte kortársait, meghalt, míg távol voltam. Nincs, akitől eltanuljam a történetírás mesterségét, az események rendezését, csoportosítását, világos összefoglalását. Ismét csak attól tartok, mint már annyiszor, hogy a fontosat elmulasztom, és a lényegtelenről beszélek.

A járvány nyomában járó nyomort, ami az egész pártvidéket sújtotta, nem lehetett semmiféle legyengített kórokozóval megszüntetni. Keserves és főként hosszadalmas, egyhangú munkával teltek az évek, és amikor kilábaltunk végre a nehézségekből, éppen saját eredményeinknek köszönhettük, hogy új, nehezen megoldható kérdésekkel találtuk magunkat szembe. Már mondtam, hogy Avana lakossága több mint a felével megfogyatkozott, ezért ami addig csak szokás volt, törvénnyé emeltük: mindenki, aki dolgozni akart, szabadon letelepedhetett. A többi város a járvány után, hiába segítettük őket már a következő évtől kezdve rendszeresen élelemmel – főként a nauniktól származó sózott marhahússal –, nehéz helyzetbe került. Laskili helytartóságát Bitámiban a két szemben álló párt – Habamu papjai és Menevi rokonsága – csak arra használta fel, hogy erőt gyűjtsön a végső leszámolásra. Alighogy hazarendeltem Laskilit – mert erkölcstelennek tartottam, hogy nyomorúságukat kihasználva a partvidék legnagyobb városát hatalmunk alá vonjam –, halomra gyilkolták egymást. Így éppen jó szándékommal, hogy szabadon, saját vérükből való uralkodó alatt éljenek, okoztam sok ember halálát, de Laskilit visszaküldeni akkor már késő lett volna. Anaim és Beliszu királyai szintén áldozatul estek a betegségnek, és az új Isteni Úr trónra segítése körül ebben a két városban is sok vér folyt. Pedig akiket a járvány meghagyott, igazán megérdemelték volna, hogy éljenek. Avanában béke van, ezt tudták – különben hogyan lenne képes élelemmel segíteni őket? –, és az emberek, különösen azok, akiknek valamiféle bárkájuk volt, halászok, gazdagabb mesteremberek és kereskedők, otthagyták városukat, anélkül hogy tudták volna, milyen törvény várja őket Avanában. Az első csoportból sokan azután mindjárt vissza is fordultak, hogy elvigyék a jó hírt a bátortalanoknak és kétkedőknek, jöjjenek, Avana mindenkit befogad.

A betelepülők hulláma a járvány utáni harmadik évben volt a legnépesebb, és Avana megmaradt lakói nem egészen ok nélkül panaszkodtak, hogy a saját beszédjüket sem értik már az utcákon. A bitámiakat még náluk is pergőbb, hangosabb beszéddel ajándékozta meg Habamu, a Beliszuból érkezettek meg mind finomkodva nyújtották a magánhangzókat, különösen a szavak végén, az egyszerűbb avanai sohase tudta, papnövendékkel, írnokkal vagy valamiféle udvari emberrel áll-e szemben. Egyedül az Anaimból való halászokkal és kertészekkel értették meg magukat azonnal, és őszintén sajnálták, hogy éppen onnan jöttek a legkevesebben. De ha a felnőttek morogtak is, a fiatalság az első pillanattól kezdve kitörő lelkesedéssel fogadta a népvándorlást. Soha nem nyüzsgött még annyi gyerek és fiatal Avana utcáin, a tereken, kikötőben, és egy év sem telt el, a három város nyelvéből – melyek alig néhány száz éve még úgyis azonosak voltak –, szüleik őszinte rémületére, egy új, negyedik dialektust formáltak. Békésen összefért benne az avanai hangsúly és a beliszui nyújtás a Bitámiból származó gyorsasággal, pontosan egyik felnőtt sem értette, de körülbelül mindegyik, és kénytelen-kelletlen, hogy saját gyermekeikkel mégiscsak szót tudjanak érteni, lassan ők is rákaptak erre a beszédre. Az írott nyelvet nem érintette ez a változás, mert csak hangsúlyok borultak fel, azzal pedig, hogy a beszéd dallamosabbá vált, kifejezőereje határozottan gazdagodott. Az újnak, az ismeretlennek nagy a varázsa, bizonyára ez volt az oka annak, hogy a fiatalság vonzódása nemcsak a beszédet formálta át. Az avanai lányok soha nem hallott bókokat kaptak a Bitámiból jött ifjaktól, az avanai fiúk pedig egyszerre úgy érezték, hogy a selypítő, előkelő beliszui tündérekkel és az örökké nevető bitámi lányokkal egyetlen avanai sem versenyezhet. Vidámak voltak, boldogok, és majdnem valamennyien himlőhelyesek, de ha valaki olyan élettársat kívánt volna magának, akin a járvány nem hagyta rajta a nyomát, egyedül marad, hacsak Gir-dinbe nem hajózik. Azt viszont mindenki tudta, hogy arrafelé Gáma Anya nemcsak a föld áldásait, de a szépséget is szűken méri, kár tehát akkora útra vállalkozni. Erua ünnepe a házasságkötések ideje minden parti városban. A járványtól számított ötödik évben sok olyan gyermek csúszkált, játszott az udvarok kövén, akik fiatal szüléiktől már anyanyelvükként tanulták azt a bizonyos negyedik, új dialektust.

Ezekkel a gyerekekkel körülbelül egy időben született meg ezeknek az éveknek a két nagy találmánya, az üveg és a lőpor. Bármilyen különös, nem tudok magyarázatot adni arra, hogy az üveggyártás lehetőségére miért nem jöttem rá hamarabb, mikor a szükséges nyersanyag, a szóda, az égetett mész és a kvarchomok kezdettől fogva megvolt. Egyszer észrevettem, hogy a vasolvasztók salakjában néha kissé áttetsző, üvegszerű darabok is vannak, és abban a pillanatban, hogy a földi nyelven kimondtam magamban az „üvegszerű” jelzőt ezekre a salakdarabokra, már tudtam, képesek leszünk üveget készíteni.

A részletek megoldása alig tartott néhány napig. A szódát és az égetett meszet olyan apró darabokra törettem, amennyire a nehéz mozsarakban lehetséges volt, a kvarchomok ott hevert az öböl laposabb részein, csak meg kellett a szennyezéstől tisztítani. A legkézenfekvőbb megoldásnak az tűnt, ha a keveréket, mint a vasércet, faszénnel rétegezve próbálom megolvasztani, annál is inkább, mert a vasolvasztó kohók technikája a marhabőrből készült fújtatókkal az, adott lehetőségekhez képest tökéletesnek volt mondható. A mozsarakkal és a kész keveréket tartalmazó edényekkel tehát a kovácsokhoz vonultam. Enninu szokása szerint gyanakodva figyelte, mire készülök, a kovácsok negyedét saját birodalmának tartotta, mikor pedig megtudta, hogy legalább három kohójáról az ott dolgozó emberekkel együtt le kell mondania, eleve meggyűlölte azt az anyagot, amit rajtam kívül itt még soha senki nem látott. Hiába mondtam el neki, hogy milyen szép edényeket, poharakat fogunk készíteni, gőgösen kijelentette, hogy ő nem fazekas.

Már az első öntés sikerült. A homokban levő vasoxidtól az üveg ugyan zöldes volt, de ezt csak én tartottam kudarcnak. Enninun kívül mindenkit megbabonázott a kohó alsó nyílásán előcsorduló anyag, ami leginkább finom, halványzöld olajra emlékeztetett. Puhán és engedelmesén simult az öntőformákba, és a vele foglalkozó kovácsok hamar megtanulták az új mesterség fortélyait. Az üvegfúvás annál nehezebbnek bizonyult, pedig sokat kínlódtunk, míg a meglevő kezdetleges eszközökkel elkészítettük a hozzá való hosszú és vékony vascsöveket. Magam próbáltam meg először, de a tüdőmbe szippantott levegő hol kevés, hol meg sok volt, furcsa, torz formák vigyorogtak rám, vagy ha nagyobbat fújtam, egy gyengébb pontján megpattant a buborék. Néhány sikertelen kísérlet után felhagytam véle, bízva az időben, hogy majd megteremti az üvegöntők közül az első üvegfúvót, mint ahogyan a fiatal kovácsok között is, sok olyan akadt, aki már világéletében csak vassal dolgozott, és ha Enninu zsarnoki természetétől tartva óvakodtak is erről beszélni, kezük gyorsasága, munkájuk szépsége elárulta, jobban ismerik a szürke fém titkát, mint az idősebb mesterek.

Az üveg születése után nem sokkal akkora gondot adott, hogy néha sajnáltam, hogy eszembe jutott készítésének módja. Először nem is igen értettem, mi történik. Otthon, a Földön az üveg értékét – mint minden más anyagét – hasznossága szabta meg, itt pedig az emberek a pénzként használt ezüst- és aranykarikák tucatját adták egy-egy öklömnyi, az olvasztásnál visszamaradt üveggöröngyért, ami semmi másra nem volt jó, mint hogy újra és újra elővegyék, megcsillogtassák a nap fényében, vagy szemük elé tartva keresztülnézzenek rajta. És mégis így történt. A Gyógyítás Házában használt üvegedények rendre eltűntek a polcokról; mikor egy túlságosan felmelegített poharat gondatlanul megfogtam, és ujjaim tiltakozva elengedték, hogy nagyot csörrenve széttört a padló kövén, öten is ugrottak az éles és forró üvegcserepek után. Az a húsz-harminc kovács, aki az én parancsomra alig leplezett elégedetlenséggel váltotta régi mesterségét a bizonytalan újra, egy évnegyed múlva Avana legirigyeltebb emberének számított. Az aranynál is értékesebb, mert ritkább, új, csodálatos anyag varázslóinak kijáró hódolat övezte őket, az öntés után a porból összekapart üveggyöngyökkel fizettek, és mindent megkaptak értük, amit csak kívántak. Először magyaráztam az embereknek, azután nevettem, végül pedig, mikor már túl sok üvegedény tűnt el Dimmu vigyázó tekintete ellenére a Gyógyítás Házából – Enninun kívül talán az öreg orvos volt az egyetlen, akin nem fogott ez az új járvány –, bosszankodtam, és igyekeztem még alaposabban megmagyarázni, mennyire értelmetlen, amit tesznek.

A Tanácsban is szóba került a dolog. Megígértem, hogy ha valóban ezt tartják a város legégetőbb ügyének, csak idő kérdése, és minden avanai annyi üveggyöngyöt mondhat magáénak, amennyit csak akar, de az ostoba játék kedvéért nem vagyok hajlandó lemondani a poharak és más edények öntéséről, melyekre a gyógyszerek tárolásához és az iskolában is szükség van. Nem mondhattam, hogy elégedettek voltak az ígérettel, mert még olyan tanács is elhangzott, hogy akkor egy ideig inkább minden kohóban olvasszunk üveget. Az öreg Mutabit – az ő ötlete volt – csúnyán összeszidtam. Tudhatná, hogy a vasból készített ásók és kapák az avanai kertek nélkülözhetetlen szerszámai, a városokkal folytatott kereskedelem legértékesebb árucikkei. Nem hagyhatjuk abba készítésüket pusztán azért, mert az embereket megbolondította, ki tudja, miért, egy olyan sokkal kevésbé fontos anyag, mint az üveg. Numda szemén láttam, szeretne valamit mondani, de azt hittem, hogy az üveg kérdését a Tanácsban és a városban ezzel a kioktatással sikerült megnyugtató módon rendezni, nem akartam többet hallani róla, és ezért úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. Dimmu a kamra elé, ahol az üvegek polcai sorakoztak, éjszakára két legényt állíttatott a palotaőrségből, a tanítványoknak pedig ékes szavakkal elmagyarázta, hogy nem különbek a vadembereknél, akik a Giszánu torkolatának mocsaraiban bujkálnak, éppúgy a majmok édestestvérei, mint azok.

– Igaz ugyan – folytatta –, hogy az Isteni Úr már oly rég megtiltotta a korbácsolást, hogy ti, magatokat bölcsnek képzelő kölykök, nem is emlékezhettek rá, de ha még egy edény eltűnik, vagy széttört cserepek után kapkodtok, Habamura mondom, megmutatom nektek, milyenek voltak azok az idők!

A tanítványok, akik ennek a kornak a legműveltebb emberei voltak, olyan ismeretek birtokosai a matematikában, a kémiában, a biológiában és az orvostudományban, melyekről a legbölcsebb papok egy élet tapasztalata és tanulása után sem alkothattak maguknak még homályosan összefüggő képet sem, nyakukat válluk közé húzva hallgattak. Szemük azonban vágyakozó pillantással titokban újra meg újra végigsiklott a szégyenemre változatlanul zöldes, helyenként levegőbuborékoktól zavaros edényeken, melyekhez hasonlóan otromba és csúnya üvegtárgyakat én a Földön soha nem láttam. Ki érti ezt? – töprengtem, és arra gondoltam, talán mégis meg kellene valósítani Mutabi ötletét. Mert amíg Avana minden polgára ki nem gyönyörködte magát, úgysem megyek velük semmire. Lehet, hogy megtettem volna, ha pár nappal később az avanaiak boldogságát megirigylő végzet a felháborodott Enninu képében nem csoszog a trónterembe.

– Már engem is meg akartak vesztegetni, Isteni Uram, ezzel a szeméttel! – vicsorogta, és a kezében tartott maroknyi üveggyöngyöt a padlóhoz csapta.

Pattogva ugráltak szét a márványon, és bizony a teremben álló emberek közül sokaknak megroggyant a térde, hogy lehajolva összekapdossák a bűvös, új anyagból készült golyócskákat.

– Mert csaló és hazug lett valamennyi legényem, akiket azzal büntettél, hogy ezt a szemetet olvasszák a vas helyett – folytatta Enninu, mintha soha nem lett volna életében egy olyan időszak, mikor a vasat gyűlölte a bronz védelmében. – Huszadik napja már, hogy nem kapok elég faszenet, és ha sürgettem azt az erdei vadembert, akinek a nevét sem tudom kimondani, de azért Vitari a nyakamra ültette, mert ő már olyan nagy úr, hogy nem ereszkedik le magunkfajta piszkos kovácsokhoz, mondom, huszadik napja már, és mindig csak azt hajtogatta, hogy meglesz, megkapod, csak egy keveset várj még. Négy kohóba már tíz napja be sem tudtam rakodni, a kovácsok nyolc helyett három tűznél szoronganak, hogy a félig kész darabokat a kalapáláshoz újra felizzítsák, a tülekedésben egymás karját, lábát sütögetik, mert a másik válla fölött tudja csak a fogóval kiemelni a tűzből a szerencsétlen, amelyik megmaradt becsületes vaskovácsnak. És ugyanakkor látom, hogy azoknál mind a három kohó szüntelenül ég, alig várják meg, hogy kihűljön, máris újra teledobálják, még éjszaka is hányja magából a szikrát, és ezek a Nanur fattyai kuporognak körülötte, úgy lesik, hogy ez a haszontalan szemét kicsurogjon az alján, akár aranyat olvasztanának! Átmegyek hozzájuk, megkérdem, honnan van ennyi faszenük. Az egyik tolvaj, pedig nemrég még milyen derék legényem volt – Enninu szomorú megvetésében félrefordított fejjel majdnem a trónterem padlójára köpött, azután szerencsére még idejében észbe kapott –, azt mondja, az Isteni Úr rendelte így. Előbb ők kapják a faszenet, csak azután mi. Jól van, gondolom, ha az Isteni Úr mondta, az ő bölcsességével mi dolgod neked, ostoba kovács? – Enninu hangja igyekezett kegyesen megbocsátó lenni, persze nehezen sikerült, hiszen magát tartotta a világ legokosabb emberének. – Az a hegyi vadember meg másnap, harmadnap is csak oda hordja púposra rakott kordékkal a faszenet. Mi leállunk még két kohóval, és az embereim morogni kezdenek, hogy vén és tehetetlen már Enninu, jobb lenne, ha a fal tövében száríttatná rozoga testét a nappal, mert bizony nem tud már nekünk faszenet szerezni!

Semmit nem vont le a hatásos fordulat értékéből, hogy mindenki tudta, egy szó sem igaz belőle. Nem akad kovács, aki ilyen morgolódással kockáztatni merné, hogy magára vonja Enninu haragját. Kis szünetet tartott, hogy kiélvezze a szörnyülködő cuppogások gyönyörét, melyek ugyan hazug udvariasságból hangzottak fel, de ettől a zavaró körülménytől Enninu nagyvonalúan eltekintett.

– Ma újra odamegyek, és kérdezem azt a tolvajt, azt a Nanur fattyát, hogy: ezt is az Isteni Úr rendelte így? Hogy még mindig nem kapunk egy kagylónyi faszenet sem? Igen, mondja, most a mi munkánk fontosabb. No akkor, mondom neki, én most megyek az Isteni Úrhoz, tegyen más embert a kovácsok élére, mert igazuk van az embereimnek, tehetetlen, semmirekellő vénember lettél, Enninu! Otthagyom, és indulok a Palota felé. Látja ezt az a tolvaj, utánam fut, a markomba nyomja ezt a szemetet, és a fülembe súgja, hogy kapok, ha kell, akár háromszor ennyit is, csak ne menjek az Isteni Úrhoz!

Diadalmasan körbenézett, várva az elismerést, én pedig nagyon elszomorodtam, mert rájöttem, mennyire alábecsültem az üveg hatalmát, ezt a csalóka, az emberek ostobaságából született hatalmat. Hát mindig ez történik? A só, a kertek, a vas, a jól megszervezett műhelyek gazdagsága aranyba borította a várost. Ez háborúba, vérbe és pusztulásba fulladt végül, de úgy látszik, hiába zártam a cserekereskedelemmel szerzett és Lailból rabolt sok tonna aranyat a kincstár pincéibe, most új őrület támadt helyette. A többi város is harácsolt a túlsó parton annyit, hogy jó ideig nem vágynak még több aranyra, de nekem sikerült létrehoznom azt, ami másnak nincs, senkinek sincs ezen a földön, és az emberek most ez után sóvárognak majd. Pedig én csupán jól mosható, a bronzedényeknél alkalmasabb anyagú edényeket akartam.

Lehet, hogy józan gondolkodásom, ítéletem rég eltorzította már az a hosszú idő, amit én, földi ember, Avana trónján töltöttem, mégis, úgy érzem, ritkán tagadtam meg, vettem semmibe azokat a törvényeket, melyeket a Földről hoztam magammal. Ha tíz-tizenöt évvel korábban jut eszembe az üveggyártás, talán másként döntök, szétküldöm az üvegöntőkké vedlett kovácsokat a többi városba, hiszen mész és homok mindenütt akad, és Gir-dinből szódát éppen úgy kaphatnak mint mi. De mikor Enninu ott állt előttem, eltelve saját nagyszerűségével, miközben engem elkeseredetté és tanácstalanná tett az üveggel vallott kudarcom, arra gondoltam, hogy a város érdekében meg kell tartanunk magunknak az üveggyártás titkát. Az a harminc-valahány ember, aki a három kohó körül dolgozik, úgy látszik, nálam jobban tudja, milyen kincsesbányát nyitottam meg, hallgat a részletekről, vagy összevissza hazudozik, de nem árulja el a keverék arányát. Hiszen az egész olyan egyszerű! Ha a hajósoktól vagy a szappanfőzőktől pár kocka szódát szerez, akármelyik barkanbeli szénégető utánuk csinálja. A vasolvasztás százszor bonyolultabb, jobban kell ügyelni a tűz erejére, a levegő adagolására. Így is kiszivárog majd a titok, de addig csak a mi kohóinkban olvad az üveg, és érte cserébe megkapjuk azt is, amihez az arany nem elég. Dis kapitányainak a háború óta semmilyen áron sem sikerült kölest vásárolni a túlsó parton. Az abanok jól tudták, hová hajóznának a kölessel, és egy kagylónyit sem adtak, ez a harcias helytartó, aki Muban utódja lett – hogy Muban elpusztult-e vagy sem, soha nem derült ki –, még néhány disbeli kapitányt is felköttetett. Ha az üveg eddigi rövid élete során képes volt a zárkózott és gőgös, mesterségükre hiú kovácsokból hazug megvesztegetőket formálni, az abanok vajon mennyivel lesznek ellenállóbbak?

Köles pedig kell, soha nem termett elég ezen a sziklás parton, amióta ezeknek az embereknek az ősei felrakták fehér kőből falait a dombra, a Palota kötelessége, hogy kölest osszon a város népének, és az adagok a háború óta mind szűkösebbek. Hiába van hal, marhahús, gyümölcs és főzelék, mind kevés, ha egyre vékonyabb lepényeket vetnek a sütőkemencékbe. Így döntöttem el, megtartjuk az üveg titkát, és gondom volt rá, hogy olyan ember legyen az üvegkészítők felügyelője, akinek az eszén senki nem járhat túl.

 

 

3.

 

Laskili, mióta hazatért Bitámiból, sehogy sem találta helyét a városban. Ott hirtelen akkora hatalomba csöppent, amihez túl fiatal volt még. Örömében, büszkeségében, hogy a part legnagyobb városának előkelői maguk fölé emelték, nem vette észre, valóban meglevő erényei közül csupán egynek köszönheti ezt: pártatlanságának, hogy egyik fél sem játszhat ja ki a másik ellen. Így voltaképpen mindkét tábor félrevezette és becsapta, semlegességéből hasznot húzva készültek a nagy leszámolásra. Laskilinál kevésbé tehetséges és becsvágyóbb embert is összetört volna ez a felismerés. Egyéniségét minden ellentmondásával együtt igazán akkor kezdtem értékelni, mikor hazatérése után hang nélkül viselte a keserű csalódás súlyát. Dimmu hallani sem akart arról, hogy visszavegye a Gyógyítás Házába, a szelíd és béketűrő Gamatut már rég nyíltan és mindenki előtt utódjának nevezte, és választása ellen nekem sem lehetett kifogásom. Laskili és Gamatu tűz és víz, ha erőszakkal összezárom őket, nemcsak az öreg Dimmut bántom meg, de ez a két tehetséges ember akarva-akaratlan egymást gyötri, mert egyik sem bújhat ki a saját bőréből, hogy a másik természetének kedvére tegyen. Emellett Laskili, bármilyen sokat is tudott, rossz tanítómesternek bizonyult. Mikor közbevető megoldásként azt találtam ki, hogy csak az iskolában dolgozzon, túl gyorsan beszélt, és hiányzott belőle Talil türelme; ha a növendékek nem értették meg azonnal, hogy mit is akar, ostobáknak tartotta őket, és elkeseredett munkája céltalanságán. A raktárak számbavételét elviselhetetlenül egyhangúnak tartotta, Gurru papjainak csillagászati munkáját pedig közvetlen, gyakorlati haszon nélkül valónak, hosszabb ideig egyetlen helyen sem tudott megmaradni. Úgy gondoltam, hogy az üveggyártás felügyelői tisztsége éppen megfelel éles eszének, mozgékonyságának, kedvére parancsolhat embereinek, amihez sajnos Bitámiban túlságosan is hozzászokott, ugyanakkor azonban a körmükre nézhet, ami szükséges, és kedvére kísérletezhet. Mert azt még Dimmu is kénytelen volt elismerni, egyetlen tanítványa sem szerette úgy az új megoldások, módszerek bevezetését, és vállalta olyan, szemrebbenés nélkül a kockázatot, mint ez a nyugtalan, gyors beszédét heves kézmozdulatokkal kísérő fiatalember. Dimmu saját maga után elsőnek Laskili karjába dörzsölte bele a tőlem lopott pörköket.

Saját szemetekkel láthatjátok majd, mivé fejlesztette Laskili az üveggyártást. A kovácsok utcáján túl új utcák sora kapaszkodik fel a domboldalra, és még azt is elérte, ami addig és azóta egyetlen főembernek sem sikerült: Numdától, aki a vízvezetékek vizének minden cseppjét jobban féltette a saját vérénél, új leágazást sikerült kicsikarnia. És az is meggyőződésem, hogy ha másvalaki az üvegöntők felügyelője, az nem az okát keresi azonnal, miért robbant szét az a bizonyos kohó, hanem az istenek művének vagy emberi gondatlanságnak tulajdonítja, és előttem lehetőleg eltagadja a történteket. Akkor pedig nemcsak a lőpor készítésének módját fedezzük fel később, ez lett volna a kisebbik baj, hanem addig, ki tudja, hány ember hal meg a szétrobbanó kohók mellett.

Laskili azonban, miután megállapította, hogy két emberén már senki nem tud segíteni, a másik ötöt maga kísérte a Gyógyítás Házának kapujáig. Ott persze megtagadta volna önmagát, ha nem azt mondja vérforralón szelíd hangon az őt is ápolni akaró Dimmunak, hogy „most más dolgom van, Atyám” – ettől az öreg még tíz nap múlva is dühöngött –, azután úgy, ahogy volt, lepörkölt szemöldökkel, leégett hajjal, azonnal hozzám sietett. A füsttől és koromtól felismerhetetlenül az őrök nem akarták beengedni, míg a fejükhöz nem vágta láncával együtt főemberi arany pecsétnyomóját, Upatu reszketeg lábai pedig felmondták a szolgálatot, mikor bűzös, égett szagot húzva maga után, elsietett mellette a folyosón. Egy pillanatig én sem tudtam, ki ront be az ajtón, tetőtől talpig fekete mocsokkal borítva, csak a szeme fehérje világított.

Arról ismertem rá, hogy hadart, és a közepén kezdte mondanivalóját.

– Szétvetette, Isteni Uram! A két fújtatólegény meghalt, összeégette őket a tűz, ami visszacsapott. Fölül pedig olyan lángot fújt ki magából a kohó, mint amilyen az égi hajó farkából jön hátul, amit Gurru papjai Nanur idején hordoznak körbe a városban, az indulás ünnepén. Az öntők elszaladtak, én visszamentem, mert arra gondoltam, ha alul több levegőt kap, hamarabb kiég, ami benne van. Egy vasrúddal szétvertem a fújtatok agyagcsöveit, és lohadni is látszott fönt a tűzoszlop, lehajoltam, hogy még egy nyílást üssek az alján, és akkor valami nagyot fújt, fölemelt. Azután embereim vízzel locsoltak, de az később volt, messzebb a kohóktól, azt mondják, odáig lökött a tűz ereje, mikor szétvetette a kohót.

– Nem raktatok bele túl sok faszenet? – kérdeztem, bár tudtam, hogy ez aligha okozhatta.

– Ugyanannyit raktunk mindenből, mint eddig. Két másik kohó rakodásával is elkészültünk, de azokat nem engedtem begyújtani, míg Neked nem szólok, Isteni Uram. Igaz, most mind úgy fél, hogy még parancsra sem mennének a közelébe.

A tilalmat ennek ellenére bölcsnek tartottam.

– Azok is ugyanígy vannak megrakva?

– Magam mérem ki mindig az adagokat, Isteni Uram!

Azután visszakérdezett, és ezzel szándéka ellenére bizonyságát adta, hogy más és több, mint kortársai.

– A Ti Földeteken, Isteni Uram, történt valaha olyasmi, hogy ez a keverék így égett, és szétvetette a kohót?

– Nem, Laskili, az nem lehetséges!

– A szénégetők mondják – firtatta tovább –, hogy ha rosszul rakják össze a fatörzseket, vagy hibásan takarják le földdel, megesik, hogy abból is kifúj a láng, szétdobálja a földet...

– Az más, Laskili, és te magad mondtad, hogy nem volt benne több faszén, mint máskor.

– Nem lehet az az oka, hogy a keverék túlságosan apró szemű?

– Miért – csodálkoztam –, porrá töretted a faszenet is?

– Nem, Isteni Uram! De... – Megállt, a kezét felrántotta, mintha el akarna kapni valami láthatatlan dolgot a levegőben. Láttam, megfeszített erővel gondolkodik. – Van-e olyan anyag, Isteni Uram – szokása ellenére lassan beszélt, kereste a szavakat –, ami szemre olyan, mint a szóda, és mégsem az? Igaz, ha porrá töröm, a só is olyan, csak az ízéről lehet felismerni, de ki az a bolond, aki a szódát megkóstolja? Gir-dinből pedig nem hozhatnak sót, nekik sincs elég, tőlünk kapnak... Tehát só nem lehet...

– Miről beszélsz, Laskili?

– Legutóbb, mikor Gir-dinből szódát kaptunk, az egyik kapitány, mintha csak udvariasságból tenné, fölkísérte a mi embereinket a kordékkal egész a kovácsok utcájának végéig. Nem tudom, ki volt az az ostoba a kikötőben, aki elmulasztotta visszatartani valamilyen ürüggyel. Mikor megláttam, hogy jön, eléje mentem, de addigra már valamelyik emberünktől megtudott annyit – meg kell hagyni, ügyesen forgatta a beszédet –, hogy mi a szódát porrá törjük. De onnan, ahol végre sikerült megállítanom, mert ment volna tovább, egészen a kohókig, maga is láthatta, hogy dolgoznak a mozsarak mellett. Ismered őket, Isteni Uram, mind odaadná az üveg titkáért még azt a másik életét is, ami Habamu országában vár rá, így hát ez is kedvesnek, szolgálatkésznek mutatta magát, hátha tőlem is megtudhat valamit. Azt mondta, ha hamarabb tudja, hogy mozsarakban törjük a szódát, megkímélhetett volna bennünket ettől a fáradságos munkától. Van náluk olyan szóda is, mint a por, igaz, messzebb a parttól, csak össze kell söpörni az agyagos föld tetejéről...

– Azt nem kérdezted – vágtam közbe –, hogy azzal a szódával mosnak-e a gir-dinbeli asszonyok?

A szappanfőzés titkát jól őrizték az avanai mesterek, másutt még mindig a mi szappanunkat vagy a Gir-dinből kapott szódát használták.

– Nem kérdeztem, Isteni Uram! – nézett rám megdöbbenten Laskili. – Arra gondolsz, hogy az a por nem szóda? Mert én is azt akartam mondani, csak nem mertem...

– Most használtál először ilyen por alakú szódát?

– Igen. A kapitány akkor bőrtömlőket kért, és én adtam neki a Palota raktárából, mert a szóda összetörése nehéz munka, az emberek köhögnek, és betegek lesznek. Tegnap érkezett meg újra a kapitány, fel akart jönni hozzám a tömlőkkel, de Szumurrit megkértem, foglalja le valamivel, és ez sikerült. Reggel elkezdtük megrakni a három kohót ezzel a porral... Ez az oka, Isteni Uram?

– Ez! Mondd csak, Laskili, hogyan tanítottam, mi a só földi neve, ahogyan a kémiában nevezzük?

– Nátrium-klorid. – Azt hiszem, ha álmából ébresztem fel, akkor is tudja.

– És a szóda?

– Nátrium-karbonát!

– Ez pedig, amit te szóda helyett kaptál, nátrium-nitrát vagy kálium-nitrát. Egyiket sem tudtam megmutatni nektek, mert ahol ennyi eső esik, mint Avanában, elmossa a víz a föld felszínéről. De Gir-dinben alig van eső, ha pedig azt mondta, hogy a parttól még távolabb, ott évekig egy csepp sem hull, Numdától tudom. Ott kivirágozhat a föld felszínén a nátrium- vagy kálium-nitrát. Van másik földi neve is: salétrom.

Laskili lehajtotta a fejét.

– Büntess meg, Isteni Uram! Két ember halálát okoztam... Meg kellett volna vizsgálnom...

– Ez igaz, bár nem gondolhattál rá, hogy mást kapsz a kapitánytól.

– De hogyan merészelte az a gazember?! – dühöngött. – Neki tudnia kellett, hogy mást ad nekem!

– Azt hiszem, tudta is, de csak annyit, hogy mást ad. Hogy ilyen bajt okoz, azt nem tudhatta, mert...

Nem fejeztem be a mondatot, Laskili hamarosan maga is rájön, hogy ez a keverék, faszén és salétrom, mi mindenre használható. Talán mégis jobb, ha elébe vágok. De Laskili esze már megindult, és mert nekem is részem volt abban, hogy így tudott gondolkozni, gyengének bizonyultam, nem állítottam meg. Először még békés vizeken járt, a kapitány eljárását próbálta megérteni.

– Ugye, nátrium-nitráttal nem lehet mosni, Isteni Uram?

– Nem. De hogyan jöttél rá?

– Mert ha lehetne, akkor hamarabb, évekkel korábban hoztak volna belőle a szappanfőzőknek. Könnyebb munka valamit összesöpörni, mint csákánnyal bányászni.

– De nem volt tömlőjük! Tőled kért a kapitány!

Laskili legyintett.

– Cserépkorsóban szállítják a tengeren az olajat, a bort és annyi mást. Éppen azt a port nem lehetett volna? A gir-dinbeliek nagyon jól tudták, hogy ez a por, ha hasonlít is a szódához, más anyag. Nem tudtak mosni vele. A kapitány látta, hogy mi a szódát törjük. Ebből gondolta, hogy az üvegkészítéshez vizet nem használunk, mert abban feloldanánk a szódatömböket, ami sokkal könnyebb munka, mint mozsárban törni. Ha pedig vizet nem használunk, gondolta, nem jövünk rá, hogy nem szódát kaptunk tőle, mert ő csak úgy tudta megkülönböztetni a két anyagot, hogy az egyikkel lehet mosni, a másikkal nem. De én sem vettem észre a különbséget, és ez szégyen, Isteni Uram...

– Nem tehetsz róla, Laskili, erre nem tanítottalak benneteket...

– Gyanakodnom kellett volna, Isteni Uram, miért olyan készséges. Nemcsak az üveg titka izgatta, hanem az is, hogy a szóda helyett el tudja nekünk hozni azt a port, ami ott fekszik haszontalanul... Ha nekünk ezt hozza, több szódát vihet máshova...

– Azt hiszem, igazad van, így gondolkozhatott a kapitány – mondtam –, azt viszont magadon tapasztalhattad, hogy ez a por, a salétrom, milyen veszélyes.

Láttam, hogy nyelvén van a következő kérdés, de nekem idő kellett, hogy összeszedjem a gondolataimat. Az arany és az üveg csak közvetve, birtoklásuk vágyán keresztül ölnek. De mi következik, ha robbanóanyag kerül a kezükbe? Ahogy Laskilit ismerem, meg sem várja, hogy kinőjön a szemöldöke, kellő óvatossággal máris kipróbálja, hogyan is ég a faszén és a salétrom keveréke. Azután visszaemlékszik arra, amit az elején mondott, hogyan is lángol, füstöl Gurru papjainak mesterkedése nyomán a Viking ezüstmakettja. Azt pedig én tudom – ő még nem –, hogy Gurru papjai a gyanta és a faszén porát kénnel keverik. Igaz, a kén ritka itt a környéken; Bitámin túl, a hegyekben van egy barlang, onnan hozzák a kristályait, de ha egyszer Laskilinak eszébe jut, hogy a maga bőrén tapasztaltakat összevesse Gurru papjainak tudományával...

Kemény, parancsoló hangon szóltam:

– Menj a Gyógyítás Házába, Laskili! És senkinek sem mondhatod el, mit beszéltünk!

Csodálkozva nézett, azt hitte, megbántott valamivel, és nem értette. Azután engedelmesen meghajtotta a fejét, de lepörkölt feje búbja is azt sugározta: várj csak, majd kipróbálom!

– Hallgatni fogok, Isteni Uram, ahogyan megparancsoltad – mondta közömbös hangon.

Aggódva néztem az ajtó függönyét még azután is, hogy eltűnt mögötte, ő pedig arra a folyosóra fordult, amelyik a Palota két szárnyát az udvar felől köti össze. Így elkerülte Dimmut, és Gamatu, aki egykori vetélytársával szemben sem tudta megtagadni természetét, a mindenkin segíteni kész, szelíd jóságot, titokban bekötözte.

 

 

4.

 

Nyugtalan voltam, és mikor néhány nap múlva Upatu szokásos reggeli szóáradatában – melyből mindig folyamatos, bár szükségtelen értesüléseim szerezhettem az írnokok között dúló áskálódásokról, a kikötőbe érkezett idegen hajók kapitányainak előéletéről és jelenlegi vagyoni helyzetéről csakúgy, mint a nagyobb port felkavart házasságtörésekről és főembereim nevezetesebb lerészegedéseiről – megütötte fülemet az a mondat, hogy Laskili az éjjel olyan ittas volt, hogy még a templomokat is összecserélte, mert Erua temploma helyett Gurru házába tért be, „pedig ez idáig úgy hallottam, hogy mértéktartó életet él; ebből is látszik, Isteni Uram, hogy a mai fiatalokban mennyire nem lehet megbízni” – már tudtam, hogy Laskili cselekszik. Akkor pedig már jobb, ha tudom, mit csinál.

Aznap délelőtt újra előttem állt az üvegöntők felügyelője, és nem is lepődött meg túlságosan, mikor megkérdeztem, hova tette a Gurru papjaitól kapott kénkristályokat.

– Véletlenül éppen nálam vannak, Isteni Uram, és gyantát is szereztem tőlük – mutatott ártatlan arccal a kezében tartott bőrzacskóra. Alig tudtam megőrizni méltóságom, hogy ekkora adag egészséges szemtelenség láttán el ne nevessem magam. Laskilinak azonban minden szeretetem ellenére lakolnia kellett.

Másnap kivittem egy kopasz domboldalra, és hátrahagyva a testőröket, olyan helyre vezettem, ahonnan a város egyetlen házát sem láthattuk. Ott egy agyagkorsóban óvatosan összekevertem a külön tömlőben hozott, porrá tört faszenet, ként és a Gir-dinből származó salétromot, míg neki azt parancsoltam, hogy kardjával ásson a korsóhoz illő nagyságú lyukat a sziklás földbe. Azután az összekevert porból több mint harminclépésnyi hosszan vékony csíkot szórtam a földre, a csík egyik vége egy nagy sziklatömb mögött, a másik a lyuknál volt, ahová a korsót tettük. Letéptem az egyik tömlő száját összefogó zsinórt – a sok fogdosástól olyan piszkos és zsíros volt, hogy vékony rétegben megtapadt rajta a veszélyes keverék –, és belelógattam a korsóba. Nagy köveket halmoztunk a korsó fölé, a közöket földdel és fűcsomókkal tömtük tele, vigyázva, nehogy széttapossuk a porcsíkot. Mikor végre elkészültünk, elégedetten ropogtattam meg a szokatlan testi munkától sajgó derekam. Laskili olyan leckét kap, hogy megemlegeti, míg él. Nem gondoltam, hogy én is tanulhatok valamit, méghozzá nagyon fontosat.

A szikla mögé hasaltunk, szikrát pattintottam, és a finomra tépett gyapjú izzó sarkát a porcsík végéhez érintettem. A láng surranva elfutott, és néhány másodperccel később fülrepesztő dörgés rázta meg a levegőt, a föld remegett alattunk.

Kajánul figyeltem a mellettem lapuló Laskili arcát, és csalódnom kellett. A robbanás hangjára ugyan behunyta a szemét, de utána még nagyobbra nyitotta.

– Odamehetek már, Isteni Uram? – kérdezte.

– Gyerünk! – mondtam bosszúsan. Föltápászkodtam, leporoltam a ruhám. Ostobán vakmerő ez az ember, én pedig bolondot csináltam magamból.

A lőpor füstje még nem oszlott szét, Laskili nagy orrával kíváncsian szippantotta be a különös, idegen szagot. A kőrakás és a korsó helyén hatalmas gödör tátongott, a Palota nagy, kétkerekű kordéi közül bármelyik eltűnt volna benne. Numda kertépítő munkásai legalább fél napig fáradnak, míg egy ekkora gödröt ki tudnak csákányozni a csupa szikla domboldalból. Lehet, hogy Laskili akaratlan felfedezése nemcsak a pusztítás új változatának átkát szabadítja ránk? A kertépítőket ugyan jól fizette a Palota, csak a, kovácsok kaptak többet, mégis kevesen vállalták ezt a nehéz munkát. Egész nap a csákányt forgatni, a törmeléket a kordékra lapátolni, vagy ami a domboldal meredeksége következtében sokkal gyakoribb volt, kosarakban, háton cipelni jó darabon, majd fölfelé a termőföldet, ugyancsak kosaranként, a lépcsőzetesen emelkedő, külső párkányán kőfalakkal megerősített teraszokra. Ha ennek a munkának a legnehezebb részétől, a csákányozástól megszabadítaná őket a lőpor, a többit nagyobb kedvvel és gyorsabban végezhetnék. Még így is maradna éppen elég dolguk, a termőföld összegyűjtése az olyan völgyekből, ahová lehetetlen vízvezetéket építeni, majd a kordékra rakott és a város egyik elhagyott kőbányájába szállított föld lerakása, összekeverése emberi és állati trágyával, hogy termőerejét növeljük, azután újra a kordékra lapátolni, és a meredek utakon, ahol az ökröket már hiába noszogatja a hajcsár magas, fejhangú kiáltozással, a vaskos, tömör kerekekbe kapaszkodva lépésenként, lihegve továbberőltetni a nehéz kordét, mert ez még mindig elviselhetőbb, mint mikor a kosarak szíja töri sebesre a vállukat.

Így hát Laskili utasításom szerint szűkszavúan, de nagyon udvariasan annyit mondott a gir-dinbeli kapitánynak, hogy a por alakú szóda ugyan nem olyan jó, mint a másik, de azért hozhat belőle ezután is. Csak arra vigyázzon, ne keverje össze a kettőt, mert akkor semmire nem tudják használni.

Néhány év múlva szerte a partvidéken Gir-dinben készült üveggyöngyöket is lehetett a kereskedőknél kapni, persze még az Avanában öntötteknél is silányabbak, szennyezettebbek voltak. Soha nem derült ki azonban vajon ők is megpróbálkoztak-e szóda helyett salétromot használni, és hogy ez hány szétrobbant kohót, hány összeégett embert követelt. Mi elég gyorsan rájöttünk a sziklarobbantáshoz legalkalmasabb keverék arányára, ehhez szerencsére tíz százaléknál is kevesebb kén kellett. Örültem ennek, mert mint mondtam, a ként csak Bitámin keresztül kaphattuk, és ha túl sokat vásárolunk, előbb-utóbb feltűnik. Pedig a lőpor titkát mindennél jobban őriznünk kellett. A vasolvasztóknál törték porrá a faszenet, a ként pedig a Gyógyítás Házában, hogy azt a látszatot keltsük, mintha gyógyszerekhez használnánk, a salétrom megint másutt volt a raktárakban. A három anyagot közvetlenül a robbantás előtt keverte össze a Gyógyítás Házának öt legmegbízhatóbb tanítványa Numda és Laskili felügyeletével, miután a korsókat és tömlőket cipelő teherhordókat már mind messzire küldték. Ezek a szabályok ugyan lassították a robbantások előkészítését, viszont sikerült megakadályoznunk, hogy bárki is megtudja a lőpor összetételét.

Csak Nanur idején robbantottunk, nemcsak mert akkor tartózkodott a legkevesebb idegen a városban, hanem mert a salétrom sajnos hamar magába szívta a nedvességet, és kőkemény csomókká állt össze. Ki kellett szárítani – erre a forró évszak volt a legalkalmasabb –, és újra porrá törni. Az első robbantások után már elég jól meg tudtuk becsülni, mekkora üreget várhatunk egy-egy korsó tartalmától, azután visszaemlékezve a Földön tanultakra, új módszerrel próbálkoztam. Hat-nyolc korsót helyeztünk el, gondosan kiszámítva egymástól való távolságukat, lehetőleg azonos magasságban a lerobbantani kívánt majdani lépcső vonalában, és megkíséreltük egyszerre robbantani őket. Elektromos gyújtásra sajnos nem gondolhattam, az első robbantáskor támadt ötletet igyekeztem tökéletesíteni: laza fonású, kisujjnyi vastag zsinórokat híg szurokba mártottam, ügyeltem arra, hogy a zsinórok egyforma vastagok legyenek, és hogy mindegyiket ugyanolyan töménységű szurokkal kezeljük, így elértem, hogy majdnem pontosan tudtam, milyen sebességgel halad rajtuk végig a tűz. Eltérés persze még így is mindig előfordult, ami természetesen rontotta az eredményt, de ezen csak én keseregtem. Laskili és a kiválasztott tanítványok egy-egy robbantássorozat után a levegőbe ugráltak örömükben, és még az örökké komoly Numda is boldogan mosolygott. És a város népe? Féltem, hogy rettenetes ijedelmet keltek. Esra idején ugyan minden évben elég mennydörgést hallhattak, a vad isten előszeretettel hajigálta villámait az öblöt övező dombok tetejére, a vízvezeték magasan vezető íveire, néha egy-egy hivalkodóbb árbocú nagy bárkát is felgyújtott. De Esrát senki sem veszi komolyan. Kiszámíthatatlan, őrjöngő isten, ha bölcsen házadba húzódva megvárod, míg haragja elvonul fölötted, nem érhet baj. Az azonban egészen más, mikor Nanur rezzenéstelen, opálos színben játszó ege alatt a figyelmeztető kürtszó után egyszerre csak átható dörrenés löki a melledre a forró levegő hullámát, és utána sokáig hallani még a domboldalon alágördülő kőtömbök dübörgését. De hozzászoktak ehhez is, hamarabb, mint reméltem. A következő száraz évnegyedben – mert Nanur idején amúgy sem történik soha semmiféle izgalmas esemény – már várták, mikor kezdünk hozzá. A Tanácsban Mesdu mint polgármester hűségesen közvetítette Avana népének kíváncsi kérdését: varázsporunkkal – honnan tudták meg vajon, hogy por? – mikor zúzzuk szét a sziklákat?

 

 

5.

 

Sorra épültek a teraszok, de néhány év múlva be kellett látnunk, ha minden olyan tenyérnyi földet kertté varázsolunk, ahová a vizet el tudjuk vezetni, egy idő után az is kevés lesz. Két lehetőség között választhattunk, és először fordult elő, hogy ilyen fontos kérdésben Numda és én hosszú ideig más véleményen voltunk. Numda, bár a járvány előtt éppen ő volt az, aki szóba hozta egy új város alapításának lehetőségét, most ugyanazt minden erejével ellenezte. Azt ajánlotta, építsünk új vízvezetékeket a parttól beljebb eső száraz völgyekbe, oldalaikon ugyanúgy robbantsunk teraszokat, és a termőföldet is az eddigi módszerrel készítsük elő. Reális terv volt, minden részletében megoldható, a különlegesen nagy munkát csupán a vízvezeték építése jelentette, bár Avana gazdagsága ezt meg sem érezte volna. Hogy miért idegenkedtem mégis tőle, sokáig nem tudtam pontosan megmagyarázni. Vitáink Numdával ilyenformán meglehetősen egyoldalúak voltak, ő újra meg újra bebizonyította, hogy igaza van, én pedig hümmögtem, megpróbáltam új érvekkel előhozakodni, de azokat is mind megcáfolta. Aggódtam, hogy a pár kilométerre levő völgyekbe települő emberek vagy száműzetésnek érzik, hogy ott kell élniük, vagy nagyon is önállóak lesznek. Akár így, akár úgy, nem Avana lakosai többé, hanem kiszolgálói, szükségszerűen olyan viszony támad majd közöttünk, mint Lail gazdag kereskedői, mesteremberei és a várost széles övezetben körülvevő kertek művelői között. A hegyi emberek a város fejlődésével párhuzamosan ugyan egyre kevesebb gondot jelentettek, vagy mert belátták, hogy minden, a favágók ellen intézett orvtámadásukat olyan véres megtorlás követi, hogy nem áll arányban a megkaparintott fejek értékével, vagy a naunikkal való majdnem két évtizedes kapcsolatunk szelídítette meg őket. Mégis féltem, hogy az új völgyek földművelői kecsegtető, könnyű prédának tűnnek majd számukra. Fallal körülvenni vagy katonasággal őrködni a völgyek biztonságán pedig már túl nagy terhet róna a városra.

Harmadik ellenvetésemet nehezen tudtam megfogalmazni. Numda, aki gyakorlati ember volt, szelíd elnézéssel hallgatta, mikor küszködve a nehezen formálódó gondolatokkal, azt fejtegettem, hogy a Tenger Fiai, mint nevük is mutatja, arra születtek, hogy halásszanak, hajózzanak. Bármilyen munkát követel is tőlük a város élete, nem szabad, hogy teljesen elszakadjanak a tengertől. Ez a vitánk akkoriban volt, mikor a halászok éppen megint zúgolódtak, a „poroslábúak” uralmát emlegetve, és tudom, Numda magában biztosra vette, hogy csupán ezért védem olyan állhatatosan Avana lakóinak a tengerhez való tartozását. Pedig ha sejti vonakodásom igazi okát, talán még rosszabb véleménye lesz uralkodói bölcsességemről. Numda tervét ugyanis elsősorban azért elleneztem, mert meglátogattam Lubaltut.

Nem sokszor zavartam az öreg papot. Tudtam, ha hálás is azért, hogy hatalmas munkáját, melynek soha nem érhet a végére, teljes megértéssel támogatom, sajnálja életének fogyó óráit még tőlem is, akit szeret, ha gondolatait a múltról a jelenbe kell fordítania. Az új dialektus megszületése és még inkább hivatalos elismerése mérhetetlen kétségbeesésbe döntötte, mert attól félt, hogy ez előbb-utóbb mégiscsak újabb írásformát követel, és ezzel élete munkáját másodszor is összeomlani látta. Talil hiába vigasztalta, nem hitt neki. Bűnösnek éreztem magam, mert az új dialektus elismerését születésétől támogattam – bár még így is évekbe telt, míg a zúgolódó írnokokat sikerült meggyőznöm, hogy az írás nem változik –, és elmentem hozzá, hátha nekem elhiszi, hogy tábláit nem fenyegeti az átírás veszélye. Mikor végre megnyugtattam, hálálkodása megható módon bizonyította, hogy létezésének mennyire egyetlen értelme a történetírás. Egy perc múlva már arról beszélt, milyen fontos számára, különösen ezekben a napokban, hogy emlékezetét ne homályosítsa el a harag és az elkeseredés, mert eddigi munkája csupán előkészítése volt annak, amit most készül agyagba vésetni írnokaival.

– Vaspana király tetteihez értem, Isteni Uram! – Törékeny alakja ültében is meghajolt, homloka majdnem a kőkockákat érintette. – Városunk alapításának története pedig nemcsak kétszeresen szent számomra, hanem hősi, szomorú, de végül mégis felemelő történet. Mert igaz ugyan, hogy a történetírás törvénye megköveteli, hogy munkánkat azoknak az időknek a leírásával kezdjük, midőn az istenek még a földön járva megteremtették az embereket, hogy legyenek, akik őket szolgálják, de azokról az időkről oly keveset tudunk! Azután meg – tisztelet őseinknek! – sok történetíró, tudományához méltatlanul, ostobaságot ostobaságra halmoz, együgyű mesék fordulataival igyekszik leplezni tudatlanságát. Amit reánk, szerencsétlen utódokra hagy, nem az igazság tiszta forrása, hanem zavaros, akár a hullámtól felkavart, iszapos víz. De Vaspana nemcsak nagy hős, kiváló hajós és népét az új úton kemény kézzel vezető uralkodó volt, hanem bölcs király is. Mikor lerakták Habamu első templomának köveit, megparancsolta, hogy attól a naptól fogva egy pap csak azzal törődjék, hogy a templom és a város építésének, a háborúknak és a csatáknak minden dolgát följegyezze. És bölcs volt az az első pap is, az én ősöm – áldassék emléke! –, mert nemcsak a város alapítását jegyezte fel, hanem azokat az eseményeket is, melyek előtte történtek, amire ő maga is jól emlékezett, hiszen odaát született még, a túlsó parton...

A jelen szertefoszlott, Lubaltu csendes, suttogó szavai – hangjával is megtanult takarékoskodni, hogy még több ereje maradjon élete céljának megvalósítására – sorra felnyitották a múlt kapuit. Rég elporladt emberek tetteit éltem meg a hűvös teremben, az öreg paphoz hasonlóan magam alá húzott lábakkal a földön ülve, láttam Tasvapit, az öreg királyt, Vaspana apját, aki inkább a halált választotta régi városában, mint hogy elhagyja azt a partot, ahol ősei éltek; láttam a végső harc szörnyű kavargását, melyben az abanok lerohanták a Tenger Fiait, a bárkákra tóduló menekülőket, akiknek szemük előtt égett porrá városuk, és hallottam Vaspana rettenetes esküjét, amit még a tengeren, a bárkákon otthontalanul hányódó maroknyi népétől vett, hogy elpusztult városuk nevét soha senkinek többé nem szabad kimondani, egyetlen elveszített családtagért, rokonért egy könnyet sem szabad ejteni. Majd a tengeri út viszontagságait, Vaspana egyik alvezérének árulását, aki a huszonnégy hajóból tizennyolccal megszökött egy ködös reggelen. Attól fogva az alvezér nevét sem volt szabad kimondani, de valahogy mégis emlegetni kellett, mert nemcsak a megmentett királyi kincseket vitte magával, de élelmük nagy részét is. „Átkozott”-nak nevezték hát, miközben az éhhalállal küszködve vergődött tovább a hat hajó a part mentén kelet felé, minden alkonyatkor rettegve, hogy kikötéskor abanok várják-e őket lesben a fák mögött, és ha igen, lesz-e elég erejük megküzdeni velük. Abban a nagy viharban, amely szokatlan módon kelet felől támadt, és a tengerszoroson át ehhez a parthoz hajtotta őket, két hajó elveszett, és a megmaradtakat Hemti lakói elűzték kikötőjükből, féltve földjük sovány termését még ennyi embertől is. Azt azonban elárulták, hogy dél felé hiába mennének, a hegyfokon túl sivatag, még távolabb pedig forró, halálos betegséget lehelő mocsaras part vár rájuk. Ezért nyugat felé hajóztak, egyenesen Bitámi álnok királyának karjaiba, aki testvérként fogadta őket a kikötőparton. Lubaltu szerint Vaspanát és embereit akkor maga Habamu Atya mentette meg a biztos pusztulástól. A partról a hajóra vetett palló horgai háromszor is lecsúsztak a hajó párkányának fájáról, mintha maga az Atya ütötte volna félre szentséges kezével. Már tízen is sürögtek a palló körül, és ezt a váratlan mozgást félreértették a kikötő utcáiban rejtőző harcosok, előrerohantak. Vaspana messze repülő dárdája átütötte Bitámi királyának álnok szívét, ám menekülésük közben egy hajójukat a bitámiaknak mégis sikerült megcsáklyázni. Három hajóval folytatta tehát útját Vaspana, elkerülve Beliszu és Anaim kikötőjét, mert nem bízhatott többé azokban sem, akik az ő népével egy nyelvet beszéltek. A Fekete Forrás öblében kötött ki, de ott a partot túlságosan meredeknek találta, tudta, hogy az északi viharok magas hullámai ellen nem talál oltalmat. Így ért végül jövendő városának két öbléhez. Régtől fogva élt itt egy nép, másfajta, mint az övé. Nem ismerték Habamut és Gámát, az Anyát, hanem Nanurt, a Gonoszt tisztelték. Gyatra kis csónakjaikból csak a part mentén vetették ki hálóikat, és a meredek sziklákon a tengeri madarak fészkeit fosztogatták. Kertjeikben, melyeknek öntözését a felhőkre bízták, olajfa és néhány apró szemű gyümölcs tengődött, és ha késtek az őszi napforduló esői, embert áldoztak Nanurnak, sziklájáról a szakadékba taszították a felékszerezett kiválasztottakat. Ennek ellenére szelídek voltak és rossz harcosok. Ha az Anaimot és Beliszut alapító Tenger Fiainak akár két fölösleges bárkájuk is marad menekülésük után (ez Lubaltu szerint alig egy évtizeddel előzte meg Vaspana városának pusztulását), könnyen elfoglalhatták volna ezt a két öblöt is. Így azonban Vaspanáé maradt a hódítás dicsősége. A sok viszontagságot túlélt, meglazult eresztékű, tépett vitorlájú három hajó orra mély barázdát hasított az öböl homokjába, és Vaspana hatvan harcosával – a történet persze itt is a szent számot említi, ősi, gyermeki nagyvonalúsággal semmibe véve a valóságot – kilépett a partra.

– A Parti Nép rémületében nem is gondolt harcra – suttogta fáradt hangon Lubaltu –, úgy futkostak, mint a bogarak a száraz fűben, az életüket féltve, Vaspana azonban gyermekeivé fogadta és Habamu hitének világosságára tanította őket...

Az öreg pap elhallgatott, a szokatlanul sok beszéd kimerítette. Csak ekkor vettem észre, milyen régóta ülök mellette. Amit szavai felidéztek, majd egy emberöltő története volt, mégis úgy éreztem, egyetlen pillanat vakító fényében ismertette meg velem, és bántani már, nagyon bántam, hogy eddig csak távolról tiszteltem tudományát, a történetírás tanító bölcsességét. Attól kezdve sok napon át eljártam hozzá, és bár mindketten tudjuk, feltartom munkájában, és azt is, hogy amit megismerni kívánok, az agyagtáblák is engedelmesen elárulnák nekem, megértette, hogy élőszóval, tőle szeretném hallani.

Mert így, a hűvös kőpadlón üldögélve, százszorosan több volt ez, Lubaltu. csendes, néha motyogássá halkuló beszéde mindannyiszor élő valósággá jelenítette meg, amiről mesélt. Kézen fogva vezetett a múlt messziről mozdulatlannak tűnő vizébe, amely távolról valóban olyan volt, mint a mély, nyugodt tenger. Halványzöld, rejtelmesen áttetsző félhomályba buktunk alá, azután a mélység egyszerre megtelt élettel, szavai az egykori emberek életének részesévé avattak: velük szenvedtem vagy örültem, egyszerre érezhettem a győztes örömének mámorító ízét és a leigázott tehetetlen, torokszorító keserűségét; elpusztultam a süllyedő bárkák utolsó szívdobbanásig küzdő legénységével, és újjászülettem mint távoli, ismeretlen vidékre induló új hajós, a csillagok titkait fürkésző fiatal pap vagy a kőfejtők rabszolgaságából kiemelkedő, dinasztiát döntő és újat alapító hadvezér. Mert hamar rájöttem, hogy Lubaltunak a népek történetéből leszűrt bölcsessége az életnek különös, meghökkentő és mégis ismerősnek tűnő igazságát hirdeti, azt, hogy majdnem minden, amit mi saját életünkben átéltünk, valaha megtörtént már, nem is egyszer, és a mi életünk legfeljebb csak annyiban más, hogy silányabb vagy gazdagabb változat, új környezetben, új szereplőkkel, új eszközökkel. Az ötujjú kéz Nogo hordájában bunkót emel, azután kőbaltát, majd bronz- és végül vasból kovácsolt kardot, az agyaggal kitapasztott vesszőkosár korsóvá karcsúsodik a fazekasok korongján, a hegyes bot évezredek múltán mint széles pengéjű kapa villan meg. a levegőben, mielőtt a földbe mélyed, hogy fellazítsa a magnak, amit az ember szór termékennyé szabdalt örök testébe, a patakból szomjat oltó kortyot kiemelő, összezárt tenyérből emeletnyi magas íveken futó vízvezeték születik...

Sokat tanultam Lubaltutól, és mégis oly keveset. Én csak leírni tudom, amit ő megjelenített, hiába kísérelem meg felidézni az ő varázslatát. Még valamit tudott, amit nem mondott el nekem, vagy ami valószínűbb, elmondta, hiszen szeretett, és semmit nem titkolt előttem, csak nem vettem észre, a történetet hallgatva elmerültem ringatásában, és nem figyeltem arra, miként kel életre szavaitól a múlt. Mikor hazaértem, Lubaltu már egy éve megtért abba a végtelen birodalomba, melyet egész életében szolgált. A fazekasok kemencéiben kiégettettem agyagtábláit, így, hacsak szándékosan, egyenként össze nem törik valamennyit, sokáig megmaradnak. Olvassátok figyelmesen végig, többet és hasznosabbat tudtok meg belőlük, mint az én beszámolómból.

A Lubaltutól tanultak késztettek arra, hogy ellenezzem Numda ésszerűnek látszó tervét. A Tenger Fiai hét-nyolcszáz évvel ezelőtt a túlsó parton már apró városokban éltek. Hogy ott fejlődtek-e hosszú évszázadokon át írástudó, hajókat építő, a bronzot megmunkálni képes néppé, vagy máshonnan kerültek oda, ezt még Lubaltu sem tudta megmondani. „Habamu, az Atya ott teremtette őket, hogy dicsőségét szolgálják” – ezt tartotta népének eredetéről, és bár történetünk szempontjából nem fontos, valószínűnek látszik, hogy valóban műveltségük kezdetei óta azt a keskeny parti sávot lakták. A Tenger Fiainak nevezték magukat, ami nem életmódjukat, hanem hitüket vizsgálva kicsit érthetetlen volt számomra, mert a tenger istene Gurru. Lubaltu azonban megmagyarázta, hogy Gurru is, akár Esra és Erua, Habamu gyermekei, így nincs semmi ellentmondás abban, hogy bár ők a Tenger Fiai, mégis Habamu az Atya. A magam részéről meghagyom ezt a problémát a veletek érkező történésznek, csak annyit tennék hozzá, hogy Gáma és talán a tengert és az évszakokat képviselő istenek a régebbiek, és később, valamilyen egységre törekvés kényszerétől hajtva teremtették föléjük a mindenható Atyát. Nanurt nem ismerték, a mai Avana ezt az istent a Parti Nép ősi hitéből vette át. A Tenger Fiai a különböző városokban azonos nyelvet beszéltek, ezt annak tulajdonítom, hogy a városkák létrejötte előtt sűrűn elszórt apró halászfalvakban élhettek, melyek állandó összeköttetésben voltak egymással. Lubaltu különben erről nem beszélt, szerinte a Tenger Fiai mindig városokban laktak, népe legalább annyira büszke volt a kőből építés tudományára, mint harci dicsőségére. A szoros kapcsolat a városkák között is megmaradt, békésen éltek, leszámítva azt az örök törvényt, hogy a hatalmasok akkor is még hatalmasabbak kívántak lenni, de ezeket a harcokat nyugodtan az egyes királyocskák magánügyeinek tekinthetjük. A nép legfeljebb mást nevezett uralkodójának, de nyelvük, életük és kötelezettségük az új isten-királlyal szemben változatlan maradt. Habamu bölcsessége örök időkre kimérte életük rendjét, a tenger ajándékai és a kertek gyümölcsei bőségben táplálták őket, a mesteremberek egyre tökéletesebb korsókkal, kardokkal és vásznakkal bizonyították rátermettségüket, a kertészek pedig annyi gyümölcs után egy jelentéktelen kis fűfélének szentelték figyelmüket: a szelídebb lankákon kölestáblák sárgállottak a száraz évszak vége felé, amelyik ott korántsem olyan forró és csapadéktalan, mint ezen a parton. A Tenger Fiainak kölesszeretetében egy kicsit mindig benne van a régi, elveszített part utáni vágyakozás. A köles nemcsak fontos táplálék, jelkép is.

Az öröknek tartott rend azután két emberöltő alatt semmivé foszlott. Valahol az északi szárazföld szívében, az égbe nyúló hegyek, rohanó vizű folyók, végtelen füves pusztaságok és komor erdők bölcsőjében új nép született, az abanok. Egy nemzetség vagy talán csak egyetlen, páratlan akaratú ember összefogta a szanaszét kóborló vad pásztornépeket, és aki nem hódolt be, elpusztult, vagy menekülnie kellett. Az első nagy áldozat testvérnép volt, a naunik, akik a születő új, roppant hatalomtól délre éltek, ott, ahol a termékeny, zöld füvű legelők majdnem elérik a tengerpartot Hemti hegyfokával szemben. Történetüket Demgaltól hallottam, és szégyenemre, ha hamarabb nem, legalább tőle visszatérve el kellett volna mennem Lubaltuhoz, hogy többet is megtudjak. A naunik után az aban birodalom ereje északnyugat felé fordult, és leigázva a magas fennsíkok népeit, akiknek leszármazottjai ma hegyi abanoknak nevezik magukat, másodszor a Tenger Fiainak városkáitól északra jutott ki a tengerhez. Az a két-háromszáz kilométer hosszú parti sáv, melyet a Tenger Fiai az idők kezdete óta a magukénak vallottak, szörnyű harapófogóba került. A sáv két szélén, a legészakibb és legdélibb városkák érezték először halálos szorítását, lakói vagy a még biztonságosnak tűnő közép felé húzódtak, vagy hajóra szállva nekivágtak az ismeretlennek. Ez az ismeretlenbe való hajózás azonban nem volt olyan oktalan, vakmerő hősiesség, mint amilyennek az első pillanatban látszik. Tudtak arról, hogy a naunik végső kétségbeesésükben tutajokat építve átkeltek a tengerszoroson (igaz, hogy azután századokig csak találgatták, hogy mi lett a sorsuk), Hemtivel pedig már régóta kereskedtek. Az akkori hajósok számára bármennyire ijesztő volt még az a pár kilométeres nyílttengeri hajózás is, ónt, miután saját kis bányáik kimerültek, csak onnan szerezhettek.

A régi kereskedelmi kapcsolat ellenére már az első áthajózók megkísérelték, hogy elfoglalják Hemtit, lakói azonban nemcsak az ónbányászathoz értettek, hanem a védekezésnek egy olyan módszeréhez is, mellyel szemben a Tenger Fiainak minden harci erénye csúfos kudarcot vallott. Visszahúzódtak vastag falú, bevehetetlen várukba, ennek pincéjében fakadt a sivatagos vidék egyetlen forrása, és, egyetlen támadó sem állta két napnál tovább azt a forróságot, amit Hemti kopár, fekete sziklákkal borított földje árasztott magából. Amelyik csapat Hemtiből délnek hajózott tovább, az többé soha nem került elő. Nem akartam Lubaltu szavait cáfolni, de az a véleményem, nem Vaspana emberi vagy isteni – hiszen isten-király volt – nagysága lágyította meg a hemtibeliek szívét, hogy elárulják neki, ha délre megy, elpusztul, hanem Vaspana már tudta, nem mehet délre. Városa talán az utolsó volt, amelyik éppen Tasvapi konoksága vagy hősiessége miatt ellenállt az abanoknak, pusztulását a kivándorlók első hulláma legalább harminc évvel, ami itt majdnem egy emberöltőt jelent, megelőzte. Akármilyen kezdetleges volt is a Tenger Fiainak akkori hajózási tudománya, elképzelhetetlen, hogy Hemtin keresztül, ahová új városaik megalapítása után is kötve voltak az ónnal, ne jutott volna hír róluk az északi parton még haláltusájukat vívó városokba. Azt Vaspana természetesen nem tudta, csak remélte, hogy a déli parton marad még számára olyan öböl, ahol népével megtelepedhet. Valószínűleg éppen ezért sürgette alig fölserdült korától kezdve az áttelepülést, ezért került szembe apjával is. Kettejük folyton megújuló viszályáról a kifogyhatatlan emlékezetű Lubaltu egy egész délutánt végigmesélt.

Vaspana története az ifjú király igazát sugallta, szemben a városához ragaszkodó Tasvapival, és a régi történet, úgy éreztem, fontos tanácsot rejt.

Az abanok már birodalmuk csecsemőkorában képesek voltak elfoglalni az egész északi partot, és hétszáz év óta ez a hatalom csak növekedett. Minden nagykirály büszkén vallja, hogy soha nem látta még északi és keleti tartományait, mert azok beutazása több mint egy évtizedig tartana. Megtanulták a hajózást is, és bár még nem vehetik fel a versenyt Dis hajósaival, de még velünk sem, annyi gályát építhetnek, hogy csapataik egyikről a másikra lépkedve száraz lábbal sétálhatnak erre a partra. Lail elfoglalását előbb-utóbb megbosszulják, a követ üzenete, amit Pilagu hozott, nem hivalkodó, üres fenyegetés, ezt biztosra vettem. Lehet, hogy nem kerül rá sor az én életemben, vagy ti hamarabb érkeztek, és akkor minden másként fordul, de arra is kell gondolnom – így okoskodtam akkor –, hogy nem így történik. Akkor pedig végzetes hiba arra prédálni a város erejét és gazdagságát, hogy a gyarapodás eredménye is ezen a pár négyzetkilométernyi területén szorongjon.

Avana annál már sokkal gazdagabb, hogy a többi parti város valaha is őszinte szövetségesünk legyen, többé-kevésbé jól titkolt irigységgel figyelik életünket. A számukra kedvező kereskedelmi szerződésekben, melyeknek minden pontjáért Tarkumi külön csatát vív velem, sűrűn idézve szegény Pehnemer emlékét, nem segítőkészségemet látják, hanem könnyen kijátszható, minden eredménye ellenére ostoba uralkodónak tartanak, akinek két erénye van: csillagokból hozott varázslatos tudása és kiváló főemberei. Ha Marr az utolsó években békésnek is mutatkozik, ki tudja, mi a valódi szándéka? Kétszer is hívott, hajózzak hozzá, kössünk szövetséget, de úgy látszik, már annyira vérembe ivódott nekem is az a gyanakvás és gyűlölet, amit a Tenger Fiai a disbeliek iránt táplálnak, hogy visszautasítottam. Marr nem Demgal – gondoltam –, ha egyszer ott vagyok, soha nem térek vissza. Pedig a szövetség kedvező lett volna nemcsak Avanának, hanem rajta keresztül a többi parti városnak is. A vas és a faszén minden szent esküvel megpecsételt szerződésnél erősebben köt bennünket a naunikhoz, és ugyanakkor soha nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy végiggondoljam, mi történik majd, ha Demgal meghal. Már több mint húsz éve tart a látszatbéke Demgal és Mekridur között; Demgal magába fojtotta, de soha nem felejti el, mit tettek a fiaival, és ha Ordsu magánvagyona nem sokkal marad is el a nauni király kincses sátrának gazdagsága mögött, az apát és a fiút egyaránt égeti a megoldatlan kérdés: lehet-e Ordsu a király, és milyen áron? Mekridur pedig hallgat és láthatatlan, majdnem minden tavasszal elmegyek Demgalhoz, és eddig még mindig elkerülte, hogy velem találkozzék. Viszont olyan árat kér a tőle kapott marhákért, az ő erdeiben égetett faszénért, hogy az szinte ajándékként kerül a városba. Mintha nem a naunik legnagyobb embere volna Demgal után, hanem helytartóm a Barkanon túl. Hidart is elküldte Avanába, és húsz nap után, mikor fényes kíséretével és ajándékokkal gazdagon ellovagolt, mindenki megkönnyebbülten fellélegzett, mert Ordsu unokatestvére érkezésekor kiüzent a Fegyverek Házából, hogy beteg, ne háborgassa senki; ugyanakkor minden este magához rendelte Erua papnőit, lantosait, hogy a fegyverek komor hajléka hajnalig zengett a mulatozás zajától. Nem szóltam semmit, Demgal fia volt, azé az emberé, aki az idegenek közül először fogadott barátjává, de attól kezdve még inkább megérlelődött bennem a meggyőződés, hogy a szenvedély, ami ezekben az emberekben forr, veszélyesebb nemcsak az én sziklarepesztő lőporomnál, de talán a nitroglicerinnél is.

– Nincs hát kire számítsunk – vitatkoztam Numdával, mikor végre sikerült gondolatban összekapcsolnom a város helyzetét azzal, ami Lubaltu történeteiből annyira megragadott. – Most béke van, és azt hiszitek, hogy ezután mindig így lesz. Lail és a többi aban város zsákszámra kapja az üveggyöngyöt, a legszebb poharakat, Dis ezután sem tud meglenni a mi gyapjúszövetünk, illatszerünk, szappanunk nélkül, és azt az ékszert és bort, amit hajóink visszahoznak, mert valamelyik beliszui kereskedő szemfülesebb volt, és hamarabb szállt a tengerre, elviszik a naunik, mikor a sóért jönnek, mert asszonyaik gyűjtőszenvedélyével csak a nauni férfiak korhelysége vetekedhet. Eddig jól dolgoztunk, és jól számoltunk, Numda, árukból és termékekből hibátlan láncot kovácsoltunk, ma mindenkinek szüksége van Avanára, és ezért gazdagodik, gyarapszik olyan gyorsan a város. De mi lesz, ha csak egyetlen szeme elpattan ennek a láncnak? Nem is a legnagyobb szerencsétlenségre gondolok, arra, hogy Demgal meghal, márpedig halandó, ezzel is számolnunk kell. Még arra sem, hogy az abanok megtámadnak bennünket, mert akkor nincs már min töprengeni. De tegyük fel, Marr elhatározza, hogy elfoglalja Gir-dint. Őszintén szólva csodálom, hogy eddig nem jutott eszébe, én a helyében már régen megtettem volna. Akkor övé a szóda és a salétrom, mi pedig egyetlen üveggyöngyöt, egy darab szappant sem készíthetünk többé. Annyi lőporunk sem lenne, hogy egy öklömnyi követ kirobbantsunk. Ha pedig nincs üveg, mivel vásárolunk kölest? Vasat kellene adnunk Marrnak, hogy hajói kölest hozzanak, a vasat pedig eddig sikerült megtagadni tőle.

– Így is hozzájut, Isteni Uram! Megveszi Bitámitól vagy Beliszutól, abból, amit mi oda szállítunk.

– De milyen áron? Az arany kétszeres súlyával kell fizetnie még mindig az ásókért, csákányokért.

– Amiből aztán fegyvert kovácsolnak!

– Ezt is tudom, Numda. De így még mindig kevesebb vas kerül Disbe, és közben Bitámi és a többi meggazdagodik a Marrtól kicsikart aranyon...

– A hálájukra számítasz, Isteni Uram?

– Nem. Ahhoz ostobák, hogy rájöjjenek, értük teszem. De ha gazdagodnak, talán nem irigyelnek bennünket annyira, és a kiadott arannyal Dis gyengül. És minél gazdagabbak a parti városok, annál nehezebben tűrnék el, hogy Marr elfoglalja Gir-dint. Ha ma támadná meg, csak Avana sietne a segítségükre...

Numda sokáig hallgatott, azután röviden nekem szegezte a kérdést, amin már egy évnegyede vitatkoztunk.

– Értem gondolataidat, Isteni Uram! Csak azt világosítsd még meg előttem, mit segít rajtunk, ha nem a szomszédos völgyeket műveljük meg, hanem várost alapítunk, valahol messze, mint mondod, még Te sem tudod, hogy hol.

– Elsősorban nem lehet bennünket egyetlen rohammal eltaposni. Muban is azt hitte, Lail bevehetetlen. Mi is tudjuk, Avanát a tenger felől nem érheti támadás. De ha annyian összefognak ellenünk, mint Lail ellen, még ha Inimma közöttünk is van, meddig tudjuk tartani a várost?

– De Isteni Uram, ki gondol arra, hogy megtámadjon bennünket?

Numda kérdése annyira józan volt, hogy egy pillanatra magam is kételkedtem, aggodalmam talán, nem más, mint Lubaltunál tett látogatásaim szerencsétlen átültetése a jelenbe. Lehet ugyan, hogy a történelem megismétlődik, de korántsem olyan egyszerűen, ahogy én gondolom. Vagy az a baj, hogy ezt a felismerést éppen azokkal nem lehet elfogadtatni, akik úgy vélik, hogy a legjózanabbul ők látják a jelent?

– Más okom is van, nemcsak a támadástól való félelem. Te is látod, hogyan élnek az emberek Avanában. Nem az fáj nekem, hogy keveset dolgoznak, hiszen éppen én tettem meg mindent, hogy könnyítsék az életükön. De zsúfolt lett ez a város! Nem érzed, Numda? Mikor elkezdtük, micsoda öröm volt, ha Enninu nagy nehezen rászánta magát, hogy egy-egy legényt mesterré avasson! Jelentetted nekem, ma pedig, ha megkérdezném, nem tudnád, én sem tudom, hány olyan fiatal van a városban, aki kovács szeretett volna lenni, de még a legényeket kiszolgáló gyerekek közé sem tudott bekerülni. Pedig a nagy járvány után jó kovács lett volna belőle Avanában, és ma is az lehetne, ha a szomszédban, Anaimban születik. És így van ez a többi mesterséggel is; a hajóépítők ma tekintélyesebbek, mint egykor Gurru papjai, öcséd, Pilagu, olyan kapitányokat nevel, akik már kölyökfejjel tudják mindazt, amihez neki egy élet kellett, hogy ellesse a tengertől, a széltől, a felhők vonulásából, és folytathatnám tovább is, de azt hiszem, már így is érted... Túlságosan sok értékes embert zsúfoltunk össze egy helyre, és lassan már nem férnek egymástól. Talil és a hozzá beosztott tanítók évenként kétszáz gyereket vesznek fel az iskolába háromszor annyi jelentkező közül. De az sem segítene, ha a Palota összes termét nekik adom, tanítsanak! Mert ebben a városban már nem kell több írnok, Gamatu tanítványai pedig kettesével-hármasával keresik fel a betegeket, ami egyrészt jól van így, mert lehet-e nagyobb boldogság, mint ha kevesebb a beteg, mint ahány gyógyítója akad, másrészt azonban ostoba, tékozló pazarlás, mert a tanítványok közül ma már egy is képes lenne arra, hogy egy akkora városban, mint Avana volt, ifjú Dimmuként megalapítsa a Gyógyítás Házát, és maga is tanítványokat neveljen...

Numda hallgatott, én pedig folytattam:

– Kik dolgoztak Mazu idejében a kőfejtőkben és az erdőben? Vásárolt rabszolgák és büntetett rabok, köztük voltál te is, Numda! És ma? A bűnözők most is oda kerülnek, de hátuk nem ismeri a korbácsot, élelmük bőségesebb, mint hajdan egy szabad halászé volt, ivóvizük tiszta, és álmuk nyugodtabb, mint a tied, az enyém vagy éppen Mesdué, aki hosszas megfontolás után mindig azon töpreng, nem ítélt-e mégis túlságos szigorral. De nincs elég rab, mert ki az az ostoba, aki lop vagy rabol, mikor munkája után is elégedetten élhet? Így hát Vitari embereket fogad fel, akik annyira szeretik az arany csillogását, hogy még a kőfejtő munkáját is vállalják, persze mindegyik csak addig, míg elég karikát szerez ahhoz, hogy megvásárolhassa, ami után vágyakozik, és egy évnegyed alatt több aranyat kap a Palotától, mint akárhány kovácsmester egész évben. De ha valakinek annyi karika csilingel a karján, és egy évnegyeden át nyelte a port, különösen ha Nanur idejére szerződött, azt Gáma Anya templomának megtisztító fürdője után lába és a cimborái a kikötőbe viszik, ahol azt sem várják meg, hogy a kereskedő késével lefejtse a boroskorsó szájáról a viaszpecsétet, hanem a falhoz koccintva törik le a korsó nyakát! Hiszen teheti, övé az arany, a kereskedő egész boltját megvehetne rajta!

Dühömben nagyot ütöttem a szék karfájára.

– Míg egyszer én megyek a kikötőbe, és töröm össze a korsókat, de nem a nyakuknál! A kereskedőre pedig rágyújtom a házát, oltsa a borával, ha tudja!

Az indulat szétzavarta gondolataimat. Ostobaság olyasmiről beszélni, amit Numda még nálam is jobban ismer.

– El akarok vinni innen egy csomó embert – mondtam csendesen –, nem azért, hogy rosszabbul éljenek ők ott, a többiek meg itt, Avanában, nem azért, hogy újra koplalás legyen és ínség. De már régóta az aranyért dolgoznak, és nem azért, hogy szülessen valami a kezük nyomán. Ezt nem lehet elviselni!

Numda arcáról a másokért élt élet lemondása és fegyelme régen lecsiszolt mindenfajta érzelmet, de most felkapta a fejét. Vonásain fájdalom tükröződött.

– Te akarod elvinni őket, Isteni Uram? Itt hagysz bennünket?

– Igen. Ezt az utat nem bízhatom másra. Nemcsak mert azt hiszem, a megfelelő helyet én tudom a legjobban kiválasztani, hanem félek, ha mást küldenek, az erőszakkal foglalná el azt az öblöt, amelyik megtetszik neki. Vaspana sem gondolt arra, hogy megkérdezze a Parti Népet, hozzájárulnak-e, hogy gyermekeivé fogadja, hogy Habamu hitének világosságára tanítsa őket...

– Ne menj el, Isteni Uram! Bölcsességednek, tudásodnak köszönhetünk mindent; ha elmész...

– Úgy gondolod, szétesik? Akkor nem is kár érte! Az előbb Demgal haláláról beszéltünk, de én is meghalok. Jobb, ha hamarabb megtudom, mennyit ér a munkám. Ha elmegyek, legalább kiderül!

Numda magába roskadt.

– Mivel vontuk magunkra haragodat, Isteni Uram? Miért akarsz elhagyni bennünket? Ki okozta szíved keserűségét?...

– Senki, és mégis mindannyian! De ez így igazságtalan. Avana népe nem jobb, és nem rosszabb, mint amilyen lehet. Nem a ti hibátok, ha nem úgy látjátok a dolgokat, a jövőt, ahogy én. Az is lehet, hogy én tévedek. De ezt a tervet akkor is végrehajtom, ha kell, akaratotok ellenére is!

– Nem akad ember, aki ellenezné akaratod, Isteni Uram, de olyan sem, akit ne töltene el félelemmel, hogy egyedül hagysz bennünket. Árvák leszünk és kétségbeesettek! Maradj a városban, Isteni Uram, küldj mást, akár engem!

– Nem, Numda, ennek így kell lenni!

– Fölálltam, hogy jelezzem, vége a beszélgetésnek. Nem akartam tovább hallgatni Numda könyörgését, méltatlan volt hozzá. Már semmi nem változtatja meg, hogy elhajózzak új, üres öblöt keresni az áttelepülőknek. A városok sok mindent átvettek abból, ami Avanában jó volt, de a dolgok lényege sehol nem változott. Megmaradt a rabszolgaság, az istenek szolgáinak uralma, a királyok és főemberek alattomos harca a hatalomért. Avana mértékével számolnak, az itt megreformált írással telnek meg az agyagtáblák Bitámi után most már Naratban, Anaimban és Beliszuban is, de életük a régi. Vagy talán még rosszabb is, az Avanából kisugárzó gazdagság fényében kapzsibb, számítóbb lett. Avana gazdagságát a kincstárban rejtőző arany mennyiségével mérik, képtelenek megérteni, hogy a halott, sárga fém csak következménye, de nem célja hosszú évek munkájának, szervezésének. És lassan azt is kezdtem belátni, hiába várom, hogy megváltozzanak. Ha eddig félreértették Avana példáját, ezután miért lenne másként? Még Avana népe is sokkal inkább élvezője, mint ismerője annak, hogy miért is él ilyen jól. De ha egyáltalán hozzálátok, hogy torzítás nélkül átültessem valahová munkánk eredményét, azt csak Avanában született emberekkel kísérelhetem meg.

– Amíg nem találok alkalmas helyet, persze kár erről beszélni. A város népe csak higgye azt, Gir-dinbe hajózom. Mikor azután elérkezik ide a híre, hogy onnan továbbmentem, és senki nem fogja tudni, hová, akkor jön el a te időd, Numda...

 

 

6.

 

Az elnyújtott üvöltés még egyszer felhangzott, most már sokkal messzebbről, a lapos, erdő borította dombok sűrűjéből. Az alacsony part mocsaras bozótjára vörös sávokat festett a tenger fölé hajló nap, ahol az utolsó csónakok eltűntek.

A hőség kínzó volt és reménytelenül egyhangú. Fojtogató párájában Nanur homokkergető, tikkasztó lehelete egy boldogabb lét kívánatosságával kísértett. Hihetetlennek tűnt, hogy ujjaim egyszer még valaha szárazat tapintsanak, maguk is rég undorító gilisztákká változtak, és nyálkás volt minden, amihez értek, a fa, a fém, a vitorlák nedves rongyként csüngő vászna, a korsók nyaka, s a korsók alján lötyögő víz sem volt más, mint ennek a nyálkának poshadt ízű hígítása. Pilagu fáradt arcán, ahogy a nappal szemben felém fordult, ezüst álarcként ragyogott a veríték.

– Visszajönnek még, Isteni Uram?

A számban összegyűlt véres nyálat a tengerbe köptem, azután lenéztem a bárka padlóján heverő inas, vézna testre. Bal vállát csontig átszelte egy kard, a fején négy vágás, mégiscsak az a kard állította meg, amelyikbe beleszaladt. Gazdája maga sem hitt abban, hogy döfése eredményes lesz, a szúrás után eleresztve fegyverét, bizonyára rémülten hátraugrott, mert a kard még most is ott van a halott mellében, markolata alatt csak egy arasznyi látszik a pengéből. Meg kellene keresni, kinek a kardja, és megbüntetni, még ha én nem is ítélem gyávaságnak, hogy otthagyta. De mivel büntessem, mikor itt minden nehezen kapkodott lélegzet súlyosabb büntetés, mint odahaza a kőfejtő legmélyebb vágatában vésni a mészkövet, mikor minden emberem élete remegve óvott kincs, evezőt forgató vagy kardot emelő karjuk ereje hazatérésünk egyetlen biztosítéka?

A test magasra rántott lábakkal az oldalán fekszik, a lapockája alatt előbújó kard hegye felemeli szétroncsolt vállát. Bőre szürkésfekete, félig nyitott szájában ragadozók hófehér fogai, vonásain az elmúlásban sem felengedő kegyetlen ölni akarás. Milyen erő és elszántság hajtotta őket? Hosszú csónakjaik szinte repülték a vízen, egy szempillantás alatt körülfogtak bennünket. Hatalmasnak kellett hogy lássák a bárkákat, ijesztőnek az ismeretlen vitorlákat, a napfényben megcsillanó fegyvereket, a kőzáporuk után megkésve előkapkodott sisakokat, sebtében magunkra rántott bőrvérteket. A vértek ugyan rég megduzzadtak, felpuhultak, és bennük a hőség pokla még gyötrőbb, de valami védelmet mégis adtak, mert ezek a meztelen, a Tenger Fiainak válláig sem érő emberek halálos biztonsággal dobták az öklömnyi vagy még nagyobb köveket, olyan messziről, ahová a nedvességtől megereszkedett íjak csak bizonytalanul küldték a máskor minden támadást visszaverő vashegyű vesszőket. Nem féltek! A hajók oldalához simult billegő csónakok bizonytalan támaszáról hogyan vehettek akkora lendületet, hogy egyetlen ugrással elkapják a palánk szélét? Levágott ujjak és kezek estek a fedélzetre, mégis sok akadt, mint ez is, akinek sikerült feljutnia, és az addig foga közé szorított kőbalta elől döbbent ijedtséggel hátráltak azok az emberek, akiknek szívéből annak idején még Inimma irtotta ki a félelmet.

– Visszajöhetnek, Isteni Uram?

Pilagu nem törődött vele, észreveszem-e, hogy fél.

Az arcomhoz nyúltam. Ahol a kő érte, megdagadt és tüzelt, de ennél sokkal rosszabb volt az ínyemből csurgó vér. Nem tudtam, hogy a harc izgalmától vagy a kő ütésétől szédülök-e, a mocsaras part fel-le hintázott, pedig a hajók körül sima volt a víz. Ostobán lenyeltem a számban újra összegyűlt vért, félúton megakadt, köhögtem, krákogtam, köpködtem, már arra sem vigyáztam, hogy a vízbe célozzak.

– Hozass bort, Pilagu! – A vérem íze undorral töltött el, legyőzése abban a pillanatban mindennél fontosabb. Egyébként sem tudtam, mit válaszoljak Pilagunak. – És osztass bort a legénységnek is! Fél kagyló bort egy kagyló vízzel...

– A kagyló vizet már délben megkapták, Isteni Uram! – Szegény Pehnemer néhai aranyéhsége eltörpült Pilagu zsugorisága mellett, ahogy vizünket őrizte. – Csak este jár nekik...

– Ez külön adag!

– Ha a fél kagylót kiosztom, borunk sem marad...

Igaza volt, mégis a keserűség és a düh, ami elveszett embereim, az agyamat szappanossá főző hőség, a számban szivárgó vér, a váratlan, majdnem végzetes támadás és az átkozott, soha véget nem érő mocsaras part miatt elviselhetetlenül feszített, az ő fejére hullott.

– Azoknak tartogatod? – ordítottam a dombok felé mutatva. – Az emberek megérdemlik! Nemcsak a fél kagylót! Ha volna, egy egész korsóval adnék! Lehet, hogy napszállta után halomba rakják a fejünket az árboc tövében, és te...

A saját hangom egyszerre kijózanított. Hiba volt, nagy hiba. Ezt nemcsak Pilagu hallotta, pedig csak neki szántam. Így is félnek, és nincs jogom lebecsülni félelmüket. Még egy ilyen támadás, különösen ha fekete testüket magába rejti az éjszaka sötétsége...

– Nem tudom, Pilagu, hogy újra jönnek-e. Itt nem maradhatunk, ki kell menni a tengerre.

A palánknak támaszkodtam Pilagu mellett, háttal a partnak, úgy néztem az öböl tág kapuján túl a végtelenbe nyúló víztükröt. A lebukó nap vére szétcsordult széles hátú hullámain. Ekkora hullámokkal az otthoni vizeken soha nem találkoztak a Tenger Fiai. Nem két part néhány száz kilométer széles keretébe foglalt tenger volt ez, hanem óceán. Túlsó partja, ha jól emlékszem még az adatokra, melyeket Ten-Ling és Dave varázsoltak elő a Viking memóriaegységéből, több mint ötezer kilométerre van. Igen, ez a „b” óceán, így jelölte akkor Ten-Ling, mint ahogy ez a kontinens is, melyen azóta élek, csak egy betűt kapott magyarázatában, igaz, legalább nagybetűt.

És ez az egy betű magában foglalta, még mielőtt megismerhettem, Ngamit, a Hegyek Fehér Atyját, ahogyan Nogo nevezte azt a hatalmas hegyrendszert, melyből a Nagy Folyó is ered, a Giszánut, ahogy Avanában mondják a Parti Néptől öröklött nevén, a kontinens nagyságához mérten keskeny északi részén pedig a Nagy Sziklafal és a Barkan között a naunik országát. Az északi tengerpart, ahol városok sorakoznak, nem több csupán, mint ujjnyi vékony csík, kultúrájuk megtűrt és talán pusztulásra ítélt, hozzá nem illő díszítése ennek a hatalmas, vad kontinensnek. Mélyében ki tudja, milyen titkok és erők rejtőznek még? A bolygó őskorából fennmaradt állatfajok és a fejlődés más-más lépcsőjén a fennmaradásért, a továbbélésért egymás ellen küzdő népek? Mióta elhagytuk az utolsó települést is, ahol, Gir-dintől nyugatra még a Parti Nép él, nagyjából úgy, ahogyan Lubaltu elbeszélésében a Tenger Fiainak érkezése előtt, még két, egymásra csak kevéssé hasonlító népcsoporttal sem találkoztunk. Minden öbölben más színű festékkel mázolják be testüket, fejdíszük, ruhájuk, ha van, nem mutat rokonságot a legközelebbi szomszéddal sem. Csak természetük közös, a birtoklás minden mást elborító vágya, és ez erejüktől függően tolvajokká, rablókká vagy vérszomjas zsákmányolókká tette őket.

De ezek itt felülmúlták mindegyiket. Megborzongtam, mert újra láttam, ahogy a hosszú, keskeny csónakok előrajzottak a partot rejtő bokrok mögül...

– Kimegyünk a tengerre!

– Nem tudunk kint horgonyt vetni, Isteni Uram, a hullámzás visszasodor bennünket!

Az óceán soha nem csendesedett meg, mint az avanai tenger Nanur idején. Ha egy szellő sem rezdült a hajók körül, hullámaiban akkor is távoli nagy viharok tomboló ereje lüktetett, és amelyik partot ért, dübörögve ostromolta a sziklákat. Körülbelül két óránk volt még sötétedésig.

– Mégis kievezünk! Hanim, Akzari, Szalita és Ilidu hajóiról le kell szerelni a horgonyláncot, amilyen hamar csak lehet, és meg kell velük hosszabbítani a másik négy hajó horgonyláncát.

– És mi lesz a horgony nélkül maradt hajókkal, Isteni Uram?

– Kötelekkel hozzákötjük őket egy-egy hosszú horgonyú hajóhoz. A miénkhez Hanimét, Szumurriéhoz Akzariét, Ekram hajójának horgonya tartja majd Szalitát, Gihatri meg Ilidut. Gyorsan! Nincs sok időnk!

Gidal, aki orvosnak éppen olyan kiváló volt, mint írnoknak, és szelíd természetű, akár egy anyától született volna Gamatuval, némán meghajolva felém nyújtotta a korsót. A vízzel hígított bor szétáradt a számban, nem tudom, ittam-e valaha olyan jóízűt, mint akkor ott azt a langyos keveréket, melyben a megsavanyodott bor is alig tudta elnyomni a víz poshadtságát. Csípte vérző ínyemet, felsebzett nyelvemet, és mégis megforgattam a számban, hadd öblítse ki a tapadós nyálat, a vér ízét. A keserűség úgyis megmaradt, nem segíthetett rajta semmilyen ital. Tudtuk, ha nem is mertünk beszélni róla, kudarcot vallottunk.

Egyetlen városalapításra alkalmas öblöt sem találtunk, ha pedig továbbmegyünk a part mentén délnek, csak mélyebbre hatolunk a tropikus sávban.

Mégis tovább kellett mennünk, nem volt más választásunk.

Tőlünk északra a Viharisten korbácsolta tajtékosra a tengert, egy-egy nagyobb szélvész utolsó rohama még itt is utolért bennünket. Igaz, még az is jobb volt, mint a csöpögő, szörnyű nyirkos hőség, de a hajók épségét nem kockáztathattam. Ha elpusztulnak, a szárazföldön soha többé nem jutunk haza Avanába.

Gurru legelején indultunk ugyan, de Eziza vendégmarasztaló barátságát nem sérthettük meg, és így több mint húsz napot töltöttünk Gir-dinben. Ezizának nem mondhattuk meg, mire vállalkoztunk, amit tudni akartunk tőle a távolabbi, nyugati partról, úgy kellett mellékesen, közömbös beszélgetésbe vegyítve morzsánként összegyűjteni.

Pedig Eziza sokat tudott, mert Gir-dint nem a Tenger Fiai alapították. Az idők kezdete óta ez a hely volt a Parti Nép legnagyobb települése, és ha kevés olyan évet tarthatott is számon történetében, amikor nem kellett lakóinak az éhhaláltól rettegni, Gir-din uralkodóházához képest a többi parti város dinasztiái csak tegnap léptek a trónra. Amikor a Tenger Fiai körülbelül kétszáz évvel városaik alapítása után annyira megerősödtek, hogy hajósaik meg tudtak küzdeni a Giszánu roppant víztömegének zavaros sodrával, ami Avana és Gir-din között ömlik a, tengerbe, eljutottak Gir-dinbe is, de nem hódítóként, csak mint többé-kevésbé békés, áruikat kínáló kereskedők. Gir-din királyai ősi méltósággal és nagy örömmel fogadták őket, bár amire a legnagyobb szükségük volt, azt az első években még nem kaphatták meg a Tenger Fiaitól. A parttól messzebb emelkedő kopár hegyhátakon egyetlen cserje sem tudott megélni, a Parti Nép csak különböző bőrökből összevarrt, ágakkal merevített csónakokat használt, Gir-dinnek tehát mindenekelőtt fából épített hajókra volt szüksége. Az első kereskedők tonnányi mennyiségben kaphattak volna ezüstöt hajóikért cserébe, de akkor nem tudtak volna hazatérni, így a kecsegtető üzlet mindkét fél őszinte sajnálatára mégsem jöhetett létre. Lubaltu szerint először Daula, Bitámi királya vezetett olyan expedíciót Gir-dinbe, hogy hat hajójából hármat otthagyott, és a többit ezüsttel színültig megrakva vitorlázott haza.

Ezt azután többször is megismételte, és ha Daula titokban tudja tartani útjait, Bitámi gazdagságával még az életében uralma alá hajtja a többi várost. A hírek azonban szétszivárogtak azon a rejtett és különös csatornahálózaton, melyeknek központjai, azt hiszem, már akkor is az Atya templomai voltak, bár ezzel a gyanúmmal óvakodtam Lubaltut megbántani, és Daula, mikor gazdagságából fakadó gőgjében arra vetemedett, hogy beleavatkozott Habamu szolgáinak egynémely, kizárólag a templom kincstárára tartozó ügyébe, élete és hatalma teljében váratlanul meghalt. Ez még lehetett véletlen vagy Habamu személyes bosszúja a nagyravágyó királlyal szemben, de csodálatos módon Habamu szolgái Beliszuban, Anaimban, sőt Avanában is egyforma álmot láttak; indítsanak hajókat Gir-dinbe, és a hajóraj felét ajánlják fel cserébe ezüstért.

Az álom, illetve az egyszerre induló és Gir-dinbe is majdnem egyszerre érkező hajórajok persze hosszan tartó, véres háborúskodások forrásává lettek Beliszu, Anaim és Avana között – ez is egyike volt Lubaltu kedvenc és részletesen elmondott történeteinek –, Gir-din azonban hajókhoz jutott, és mikor az ősi palota kimeríthetetlennek tűnő ezüstkészleteit már mind hajókra cserélték, ha hajót nem is, de faanyagot, olajat és más szükséges árukat azután is rendszeresen kaptak a Tenger Fiaitól. Az ezüstöt azután lassan felváltotta a szóda, amire a Tenger Fiai eleinte ügyet sem vetettek. Később azonban, mikor rájöttek, hogy mennyivel alkalmasabb és főként kiadósabb a fa hamujából kiáztatott bizonytalan színű folyadéknál, a hamulúgnál, a szóda keresett áru lett az egész partvidékén. Ekkor Gir-din már jelentékeny hajórajjal rendelkezett, és a Parti Nép, ha nem is volt harcias természetű, keményebb ellenfélnek bizonyult volna, mint az első látogatók idején. A Tenger Fiai tehát beérték azzal, hogy néhány élelmes társuk engedélyt kapott a letelepedésre. Ezek a kereskedők hamar beolvadtak a város ősi lakosságába, és egykori testvéreikkel szemben féltékenyen védelmezték azokat a kiváltságokat, melyeket elődeik nyertek Gir-din királyaitól. Elzárták a tengeri utat nyugat felé, ahol a Parti Népnek még sok apró települése húzódott meg a védett öblökben, és ha mégis akadtak bátor hajósok, akik a Gir-dinben hallott ijesztő történetek ellenére továbbhajóztak, gondoskodtak arról, hogy azok soha többé ne kerüljenek vissza.

Ezzel a módszerrel sikerült nagyjából ellensúlyozniuk városuk és a távolabbi partszakasz mostoha természeti adottságait. Eziza és ősei tehát nem egy város királyai voltak, hanem egy egész ország, igaz, nagyon szegény ország uralkodói.

Valójában senki nem tudta pontosan, mi van a várostól nyugatra, és azt sem, milyen messzire terjed Gir-din befolyása. Végig olyan terméketlen, vízben szegény vagy távolabb újra csapadékosabb az éghajlat, és a Barkanhoz hasonló erdős hegyek váltják fel a csupasz sziklagerinceket.

A Fekete Forrás kivételével csak Hemtiben akadt olyan bővizű forrás, amely közvetlenül a part mentén fakadt, a többi város, akár Avana, kénytelen volt vízvezetéket építeni, hogy a Barkan lábánál feltörő vizeket az öblökhöz vezesse. Gir-dinnek mély kútjai voltak, generációk sora vájta a sziklát egyre mélyebbre, a város alatt vízgyűjtő alagutak egész rendszere húzódott, falaikból cseppenként szivárgott a víz. Eziza kitüntető kedvességgel maga vezetett végig egy részén, azt hiszem, én voltam az első, nem Gir-dinben született ember, aki ezt láthatta; jobban őrizték, mint a Palota kincstárát, ahol megcsodálhattam a Parti Nép ezüstműveseinek különös díszítésű munkáit.

Eziza kincstárában találkoztam egyébként először azzal a két darabbal, melyet – bár az első pillanatban tudtam, hogy jelentősége nagyobb, mint amit húsz itt töltött esztendőm alatt valaha is láttam – akkor még képtelen voltam beilleszteni második hazámról, a Gámáról alkotott elképzelésembe. A sisak is, a kard is vasból készült, finom technikával, egyetlen rozsdafaltot sem tudtam felfedezni rajtuk. De még ennél is megdöbbentőbb volt, hogy a sisak alsó lemezeit, melyek a harcos tarkóját és kétoldalt a fülét védik, csavarokkal erősítették a fejrészhez. Nem lehetett panaszom saját kovácsaim munkájára, ügyesebbek voltak, mint bármelyik másik város mesterei, a csavarmenet készítésétől azonban még messze jártak.

– Kik készítették ezt a sisakot, Isteni Barátom?

Igyekeztem, hogy hangom nyugodt maradjon. Ha túlságosan nagy érdeklődést árulok el, Eziza szokása szerint begubózik, Gir-din palotájában az izgatottságot, a szenvedélyes hanglejtést, a lelkesedést bűnnek tartották. Fölösleges, sőt káros tulajdonságok, melyek szükségtelenül zavarják a lélek nyugalmát.

Eziza éveinek számát még megbecsülni sem lehetett, öregnek kellett lennie, hiszen már a Viking érkezése előtt ő uralkodott. Sötét bőrű, kortalan arcán a mozdulatlan ráncok egy lepusztult hegység vízmosásait juttatták eszembe. Félig leeresztett szemhéja mögül – soha nem sikerült megtudnom, hogy szeme fekete vagy sötétbarna – olyan pillantást vetett a kezemben tartott sisakra, mint akinek ez az apró mozdulat is mérhetetlen erőfeszítésébe kerül.

– Nem tudom, Isteni Barátom. – Tökéletesen beszélte a hajósok keverék nyelvét, de ez a csupa indulat nyelv furcsán eltorzult szenvedélytelen, minden hangsúlytól óvakodó, gondosan formált mondataiban. – Nyugaton élő testvéreink néha csekély ajándékot küldenek városunkba. Bizonyára ez is onnan került hozzánk.

Eziza következetesen letagadta, hogy a nyugati települések népe éppen úgy szolgálja, mint saját városa. Akármelyik más király a Tenger Fiai közül nem testvért, hanem alattvalót, szolgát és nem ajándékot, hanem adót mondott volna. Pedig hogy valójában milyen szorosan függnek ezek a települések Gir-dintől, azt később, igaz, hogy Eziza tudta és akarata nélkül, saját szemünkkel láthattuk. De erre a bizonytalan homályba burkolásra támaszkodott Gir-din politikája századok óta.

– Ott készítették?

– Azt nem mondtam, Isteni Barátom. Szegény, szerencsétlen emberek élnek ott, mint testvéreinket segítjük őket, ámbár jobban tennék, ha ideköltöznének hozzánk. Vérszomjas, vad népek veszik őket körül, akik minden idegent kegyetlen kínzások közepette ölnek meg.

Tizenöt nap alatt éppen eleget hallottam már a vad népekről ahhoz, hogy tudjam, Eziza azt ismétli, mit annyi őse. Minden óvatos érdeklődésünk a nyugat felé húzódó part után vérszomjas öldöklések szemléletes leírásába fulladt. Ezúttal azonban nem hagytam magam.

– Ha nem szegény testvéreid készítették, ó, Isteni Barátom, és nem is azok a vad népek, akkor hogyan kerülhetett palotád kincstárába? Nem egyszerű dolog egy ilyen sisak készítése, mert nézd csak... – Azután rájöttem, nem magyarázom meg a csavarokat, maradjon meg ez is Avanának. Néhány év múlva csak azért is eljutunk odáig. Megkopogtattam a sisakot. – Hallod, Isteni Barátom, milyen nemes csengése van?

– Szép – felelte Eziza olyan hangon, mintha arról panaszkodna, hogy a gyomra fáj –, de haszontalan darab. Nagy, akár két ember feje is beleférne.

Igaza volt, még az én fejemen is lötyögött, pedig ezek az emberek csak a vállamig értek. Tarkumi és szegény Pehnemer voltak csak valamivel magasabbak, de ők sem érték él az átlagos földi ember termetét. Aki ezt a sisakot viselte, legalább egy fejjel nagyobb volt nálam. Ki lehetett?

– Nem válaszoltál még kérdésemre, Isteni Barátom! – Nem tágítottam, kockáztatva azt is, hogy Eziza megsértődik. – Ha nem az általad ismert emberek készítették, vajon ki volt a mestere? Valamelyik isten talán?

Eziza végre rájött, hogy csakugyan a sisak érdekel, és nem a nyugati part.

Bőbeszédűbb lett.

– Atyám mondotta, hogy az ő atyjához halászok hozták ezt a sisakot és kardot. A parton találták egy halott emberen. A tenger hullámai vetették oda. Nagy ember volt, úgy mesélték, ahogy a homokon feküdt, egy evezőnél is hosszabb. A haja vörös, a szakálla pedig olyan dús, amilyent még soha nem láttak. Ez lehet ugyan hazugság is, Isteni Barátom, mert ki látott már vörös hajú embert? Igaz, atyám azt is mondta...

– Hol volt ez? – vágtam közbe, megfeledkezve az Ezizával szemben oly fontos óvatosságról. A félig lehunyt pillák még lejjebb ereszkedtek, mintha leküzdhetetlen álmosság tartaná hatalmában a királyt. Elrontottam a dolgom.

– Nem tudom, Isteni Barátom – suttogta alig hallhatóan. – Ha örömet okozok vele, neked ajándékozom a sisakot, vidd magaddal! De hogy hol találták, azt nem tudom megmondani. Nyugat felé bizonytalan minden evezőcsapás, szörnyű, vad népek leselkednek – hosszú csónakjaikon minden öbölben...

Így jutott eszembe Eziza, mikor a vizes bort forgattam a számban. A nedves hőség valósággal fojtogatott, az alkonyat nem hozott enyhülést.

Kifelé eveztünk az öbölből, legelöl Szumurri hajója. Mi utolsónak maradtunk, hátha még egyszer feltűnnek azok a hosszú csónakok... Eziza hajósai csakugyan elmerészkedtek volna idáig? Vagy a közelebb lakó törzsektől hallottak valamit ezekről az emberekről?

 

 

7.

 

Kár, hogy be kellett csapnunk Ezizát és később a Parti Nép Gir-dintől nyugatra lakó telepeseit is. Gir-dinből egyenesen északnak vitorláztunk, búcsúzóul azt mondtuk Ezizának, hogy inkább a nyílt tengert választjuk, mint hogy éjszakánként a fatörzseket kerülgessük, melyeket a Giszánu sodor magával a tengerbe. Azután ahogy a part eltűnt a láthatáron, délnyugatnak fordultunk, és már másnap délben rátaláltunk az első településre. A Parti Nép az Ezizától nekünk ajándékozott korsókon és ezüsttálakon felismerte, hogy Gir-din palotájának mesterei készítették őket, és mi azt mondtuk, hogy Eziza engedélyével hajózunk tovább nyugatnak. Az első település vezetője még azt is felajánlotta, hogy lerajzolja nekünk a part térképét. Erről a vidékről Gurru papjai is keveset tudtak, nagy vonalakban csak annyit jelöltek a térképen, hogy a part egyre meredekebben délnek fordul, nagy volt tehát a kísértés, hogy elfogadjuk a vezető ajánlatát. De arra gondoltunk, hogy utóbb gyanakodni kezd: ha Ezizától jövünk, miért nem kaptunk tőle térképet? Így azt mondtuk, van térképünk, és ezzel teljesen megnyertük bizalmát. Még az ezüstbányákat is meg akarta mutatni nekünk, és ekkor megértettük, miért őrzi olyan gondosan minden gir-dinbeli király a nyugati hajóutat. Gyorsan elbúcsúztunk a vezetőtől, aki egyre a nyugat felé húzódó partról beszélt, úgy, mintha azt mi ugyanolyan jól ismernénk, mint ő. Ha tovább maradunk, hamar kiderül, hogy még sincs térképünk. Ezúttal előnyünkre volt, hogy csak Gidal ismerte a Parti Nép nyelvét, ő pedig úgy tett, mintha nem értené a további utunkra vonatkozó kérdéseket, kézzel-lábbal mutogatott, és lehetőleg keveset beszélt.

De térkép nélkül is boldogultunk. Naponta gondosan belerajzoltam a megtett utat a birkabőrre festett térképbe, amely a Giszánu torkolatáig, illetve Gir-dinig. tökéletesnek volt mondható. Gurru papjai nagyszerű munkát végeztek, főként azt értékeltem sokra, hogy a távolságok pontosan egyeztek a valósággal, így remélhettem, hogy az általam rajzolt kiegészítés is arányos lesz. A szextánst nem kellett feltalálnom, csak tökéletesítenem, kezdetleges formáját már korábban ismerték Gurru papjai, igaz, hogy ennek a felfedezésnek a lényegében parti jellegű hajózás korában inkább elméleti jelentősége volt.

Mindenesetre Avana és néhány más város szélességi körét már legalább háromszáz éve pontosan tudták. Munkájuk alaposságát szerencsére nem zavarta meg, hogy bolygójukat tartották a mindenség mozdulatlan középpontjának, amely körül az égbolt forog csillagaival, mert így is ugyanazokra az eredményekre jutottak a szélességi köröket illetően. A hosszúsági fokok számítása, hála Ten-Lingnek, nagyon egyszerű volt. A csillagász ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy legalább három órát hagyjanak nálam, és ezek a kis, örökéletűnek mondható időmérők a földi technika dicséretére még azután is pontosak maradtak, mikor az ezermester Dave beléjük nyúlt, hogy járásukat a Gáma rövidebb tengelyforgási idejéhez igazítsa. Az első években minden délben ellenőriztem pontosságukat, mikor az obeliszk árnyékának helyéről mint isten-királynak személyesen kellett meggyőződnöm, később beértem azzal, hogy csak az évnegyedek kezdetén. Mindig pontosak maradtak, és talán éppen ezért néha szinte meggyűlöltem őket. Mert sokat szerettem volna átadni a földi tudásból ezeknek az embereknek, és ez legtöbbször tökéletlenül sikerült minden igyekezetem, szeretetem és jó szándékom ellenére. Ugyanakkor ez a három kis szerkezet kérlelhetetlen, megbízható pontosságával... Azt hiszem, értitek, mire gondolok.

Ezen az úton azonban felbecsülhetetlen szolgálatot tettek. Mikor a nap éppen delelt – ezt az árboc árnyékából nem volt nehéz megállapítani –, csak össze kellett hasonlítanom az időkülönbséget pillanatnyi helyünk és az avanai időt mutató óra között, és Ten-Ling táblázatából egy pillanat alatt megtudtam, hány hosszúsági fokkal vagyunk nyugatabbra.

De mikor ezek a hosszú csónakosok megtámadtak bennünket, már régóta déli irányban hajóztunk. A kontinens partja itt pontosan észak-déli irányú volt, minden nappal közelebb jutottunk az egyenlítőhöz, és egyre fogyott a reményem, hogy rátalálok azokra a vörös hajú emberekre, akik a sisakot készítették. A sisak ott függött fülkém falán, gúnyosan zörögve himbálódzott, valahányszor a hullámok meglódították a hajót, mintha azt mondta volna: úgyis hiába kutatod a titkom, nem tudod meg soha! Nem, ezen a mocsaras parton, ilyen éghajlat alatt nem maradhat meg semmiféle magasabb kultúra. És mégis tovább kellett mennünk dél felé, északon Esra tombolt, ha visszafordulunk, csakhamar lehorgonyozhatunk valamelyik öbölben, mert északabbra, szembe nem hajózhatunk a viharokkal, és kérdés, hogy azok a félvad halásztörzsek, melyek földöntúli tisztelettel vettek körül bennünket, míg egy-két napig náluk időztünk, mit tesznek, ha hosszabb ideig maradunk közöttük. A tiszteletet felváltja a kíváncsiság, a kíváncsiságot az apró tolvajlások, az engedékenység pedig éppen annyira rontja a barátságot, mint a megtorlás.

– Százszor rosszabbak ezek a Barkan hegylakóinál is! – mondtam Pilagunak a halottra mutatva. – Nézd, mi van a nyakán! Ez a füzér nem vadállatok fogaiból készült! Laposak és élesek, olyan a formájuk, akár a saját metszőfogainak. A hegyi emberek a koponyákat gyűjtik, ezek meg kiverik saját legyőzött társuk állkapcsából a fogakat...

Lehajoltam, mert valami tompa göröngyöt láttam a fogak fényes füzére között, azután egyszerre olyan izgalom fogott el, hogy nem törődve az undorral, amit érintése jelenfett, rángatni, tépni kezdtem a szörnyű nyakláncot.

A halott feje nagyokat koppant a deszkán, a szívós szál nem engedett, pedig én közelről akartam látni azt a durva felületű, különös alakú göröngyöt.

– Kést! – kiáltottam Pilagura.

A fogak szanaszét peregtek, és végre a kezemben tartottam, a szememhez emelhettem azt, amiről már ujjaimmal tapintva is tudtam, hogy mi, de képtelen voltam elhinni. Négyszögletes, bronzból készített csavaranya volt, akkora furattal, hogy a mutatóujjam éppen beleillett. Kezdetleges munka, de nem lehetett semmi mással összetéveszteni.

– Mit találtál, Isteni Uram? – kérdezte aggódva Pilagu.

Nevettem, azután a fogam csikorgattam, újra körültapogattam a csavar durva külső éleit. Keskeny peremük arra vallott, hogy mestere a reszelőt még nem ismerte. Vagy csak nem használta? De hogyan és honnan került ide? Bizonyára előttünk más hajók jártak ebben az öbölben, csak az a küzdelem nem végződött olyan szerencsésen, mint a miénk. Ezek az embernek alig nevezhető vérszomjas lények ellepték a hajót, legyilkolták a kétségbeesetten védekezőket, azután megosztoztak a zsákmányon. Ennek csak ez jutott, de hol a többi fémből készült tárgy? A sisakok, a kardok, a kések és a ruhák csatjai vagy akár csak az a bronzrúd, melynek vége ebbe a menetbe illeszkedett?

Pilagu tisztelettudóan köhintett.

– Ez egy csavaranya, Pilagu. – A földi világnyelv kifejezését használtam, miért keressek megfelelő avanai nevet, mikor még úgysem tudom elkészíttetni? – Ez olyan dolog, hogy ebbe a lyukba beleillik egy rúd vége, és ha forgatod, a kettő összeszorul. Pallókat vagy gerendákat kapcsolhatsz így össze...

– Mi miért nem készítünk ilyet Avanában?

– Mert nehéz. A mi kovácsaink akármilyen ügyesek, ezt még nem tudják...

– Ezek akkor hol szerezték, Isteni Uram? Hiszen kőbaltákkal támadtak ránk...

Dühös voltam.

A csavaranya a kezemben éppen olyan gúnyosan vigyorgott, mint a sisak a falon.

– Eredj a partra, Pilagu, és kérdezd meg tőlük! Hát éppen ez az, hogy nem értem, sehogyan sem értem!

Belekaroltam a hajósba, a fülkém felé húztam.

– Te ismered, Pilagu, jobban, mint én, a népeket, akik a tenger két partján meg a szigeteken élnek. Ha ránézel egy csáklyára, azonnal megmondod, hogy Disben készítették-e, vagy aban kovács üllőjén kalapálták. A hajókat alakjukról, vitorlájuk formájáról már messziről felismered, és fel tudod sorolni a parton végig minden hajóépítő vezetőjének a nevét. De ezt olyan emberek készítették, akik ügyesebbek, mint mi, és semmit sem tudunk róluk! Nézd azt a sisakot! – Levettem a falról, és a kezébe nyomtam. – Ezizától kaptam ajándékba, de ő is csak annyit tud róla, hogy nagyapja halászai húzták le egy halott ember fejéről a tengerparton. És ezen is vannak csavarok, itt, kétoldalt meg hátul! Olyan kovácsot pedig senki nem ismer, aki csavart tud készíteni! Érted ezt, Pilagu?

Pilagu elgondolkozva forgatta a sisakot.

– De mi új öblöt indultunk el keresni, Isteni Uram, hogy legyen hova telepíteni Avana lakóinak egy részét! Habamu benépesítette az egész földet emberekkel, hogy legyenek, akik őt imádják, a papok így tanítják, és ebben igaz a szavuk. Akármerre hajóztam, bárkit is kérdeztem, olyan ember nem akadt, aki azt mondta volna, hogy nem ismer még távolabbi népeket. Mi gondod akkor ezzel az idegen néppel?

– Mert többet tudnak, mint mi!

Pilagu lekicsinylően a levegőbe dobta és elkapta a sisakot.

– Ki tudhat többet nálad, Isteni Uram? Azért, mert ilyen csavarokat készítenek...

– Nem értesz, Pilagu! Lehet hogy én többet tudok náluk, de én a tudásommal együtt azt is magammal hoztam az én világomból, hogy amit tudok, soha ne használjam mások rovására. Én nem azért szereztem meg a vasat Avanának, hogy vasból kovácsolt kardokkal támadjatok Lail ellen...

Sajnáltam, hogy nem más hasonlatot mondtam, mert Pilagu elkomorult.

De így legalább megérti, miért aggódom.

– Ennek a földnek az a törvénye, hogy az erősebb maga alá gyűri a gyengébbet, aki pedig többet tud, az erősebb. Most csak ezt a csavart látod, és azt kérded, mit számít, hogy ennek a sisaknak a füle így van felerősítve. De én, mióta Eziza nekem ajándékozta, és itt lóg a falon, mindennap arra gondolok, mit tudhatnak még. Ami ennek a vadembernek a nyakában lógott, az egy hajóhoz tartozott. Azt nem tudhatom, melyik részét tartotta össze, de az biztos, hogy az a hajó nagyobb és erősebb volt, mint amilyet mi Avanában akár tíz év múlva építhetünk. Mi lesz a parti városokkal, ha egyszer ezek az emberek kikötnek ott? A sisak nagyságáról azt is láthatod, hogy aki viselje, még nálam is magasabb ember volt. Kár, hogy a kardot nem kértem el Ezizától, mert akkor azt is kipróbálhatnád, olyan nehéz, hogy csak két kézre fogva sikerül a fejed fölé emelni.

A fülke padlója megmozdult, elértük a hullámverést. Csak késő este tudtuk folytatni a beszélgetést, mikor a kettesével egymáshoz kötözött hajók orrukkal a hullámok felé fordulva bukdácsoltak a meghosszabbított horgonyláncokon. A tenger felől fújó gyenge szél visszaszorította a párát a mocsarakba, a hőség elviselhetőbb volt, azt sem bántam, hogy minden hullám megrecsegteti a hajó eresztékeit, és a csillagok ingaként járnak ide-oda fölöttünk. Akármilyen kiváló evezősök, ekkora hullámzás okvetlenül felfordítja a hosszú, keskeny csónakokat.

A parton a mocsár, a bozót és a lapos dombok egyetlen mélyfekete, vastag szalaggá olvadtak össze az ég és a csillagok fényét visszasugárzó víz között. A palánknak támaszkodva azon igyekeztem, hogy izzadságtól szivacsos bőröm minél többet fogjon el a szélből, bar tudtam, ez csalóka ábránd: ha pillanatnyi enyhülést ad is, a tengeri szél sóval itatja át, mosakodásra pedig már egyáltalán nincs édesvizünk.

Mindenki a fedélzeten volt, mégis egyetlen hangos szó sem esett, csendben ültek, vagy motoztak valamin.

Mazu idejében megbilincselt lábú rabszolgák húzták az evezőket a Palota hajóin, és az evezés ritmusát irányító dobütések hatásosságát korbács segítette. Az én időmben elmaradt a bilincs és a korbács, de a hajók legénységé még mindig két, mereven elválasztott csoportba tartozott, az evezősök hiába kaptak nehéz aranykarikákat munkájukért, nem akadt olyan hajós vagy fegyveres, aki az evezőkhöz nyúlt volna.

A Lailból menekülő hajókon bontotta meg először a kényszerűség ezt az örökösnek látszó rendet, ott mindenkinek eveznie kellett, ha haza akartak jutni, én pedig úgy válogattam össze a nyolc hajó embereit, hogy azoknak egyformán ki kell majd venni a részüket mindenfajta munkából. Aki ma fegyveres őrségen volt, ami szerencsére, ritka napokat kivéve, pihenőnek számított, másnap a vitorlákat kezelte, harmadnap pedig az evező mellé ült. Csak azt vittem magammal, aki ezzel a beosztással még az indulás előtt egyetértett. Sokat láttak, és sok mindent megértek már a nagy út első évnegyedében is, és tapasztalataik gazdagodásával egyre csendesebbek lettek.

Nem az szomorúság némasága volt ez, hanem az egymásra utalt emberek hallgatagsága. Egy kézmozdulatba, egy bólintásba bonyolult gondolatsor tartalmát sűrítették. A tengeren soha nincs csend, hullám csobban, zizeg a szél a köteleken, roppan a deszka, tengeri madarak kiáltoznak, a parthoz csapódó víz morgása lebeg a hullámok fölött, és ez a sokfajta hang az embert mégis megcsendesíti.

Ki tudja, miért van így?

Pilagu jó darabig hallgatva állt mellettem, míg végre hosszú torokköszörülés után megszólalt:

– Isteni Uram...

– Hallgatlak, Pilagu!

– Gondolkodtam azon, amit mondtál, Isteni Uram, és most már értem, miért aggódsz...

– Tudtam, hogy előbb-utóbb magadtól is rájössz, Pilagu! Hiszen éppen neked...

Abbahagytam, nem akartam újra Laillal előhozakodni. A túlsó partról már tíz évvel ezelőtt egy másik Pilagu jött haza. A hajós hallgatott egy sort, azután újra kezdte:

– De...

Mozdulata, ahogy felém fordult, elárulta, nem biztos abban, amit mondani akar.

– Nem tudom, Isteni Uram, hogy ostobaságot vagy bölcsességet mondok-e, mert ami eszembe jutott, arra Te már bizonyosan gondoltál...

– Mire?

– Hogy azok az emberek, akik csavarokat tudnak készíteni, nem ezen a parton élnek.

– Hát hol?

– Odaát – mutatott Pilagu az óceán sötét horizontjára. – Mi úgy hittük, Isteni Uram. hogy ez a víz végtelen. Azután Te megmagyaráztad Gurru papjainak, ők mondták nekem, hogy ezen túl is van egy másik part...

Megráztam a fejem.

– Az lehetetlen, Pilagu. Igaz, hogy ezen az óceánon túl egy másik földrész kezdődik, de azt is megtudtad Gurru papjaitól, hogy milyen messze van?

– Azt mondták, hétszer olyan messze, mint amennyit Szumurri tett meg, mikor Lailból egyenesen Avanába hajózott.

– És ha ezt ilyen jól tudod, hogyan képzeled mégis, hogy ekkora utat képesek voltak megtenni?

– Eddig én sem gondoltam volna erre, de azt mondtad, Isteni Uram, mikor a csavarokról beszéltél, hogy sokkal nagyobb hajóik lehetnek, mint nekünk.

Már nyelvemen volt a tiltakozás, de megragadott Pilagu gondolatmenete. A mi hajózási távolságainknak sem a tájékozódás kezdetlegessége szab határt, hanem az élelem és a víz. Az óceán hullámai, igaz, sokkal magasabbak, mint azé a tengeré, amelyik Avanát az aban parttól elválasztja, de szélesebbek is. Egy közepes hullámverés Avana és a Fekete Forrás között veszélyesebb, mint amit egész utunk során Gir-dintől idáig tapasztaltunk. Ugyanakkor a csavarmenet ismeretéből arra következtetni, hogy nagyobb hajókat építenek, délután a vita hevében még egészen elfogadhatónak tűnt számomra, most azonban már nem tartottam ilyen egyértelműnek. Vagy mégis?

– Tőlünk délre – folytatta Pilagu –, ha, mint mondod, Isteni Uram, még melegebb lesz, nem hiszem, hogy emberek élhetnek.

Pilagu, aki maga is nagyon szenvedett a melegtől, persze túlzott, de lényegében igaza volt. Egy fejlett civilizáció, amelyik a csavarmenetet ismeri, miért virágozna éppen egy ilyen átkozott éghajlatú vidéken? Vagy talán az egyenlítőn túl, a déli mérsékelt égöv alatt élnek?

Ennek még mindig nagyobb a valószínűsége, mint hogy az a vörös hajú ember és ez a csavar ötezer kilométerről került ide.

– Mégis továbbmegyünk, Pilagu! Elmagyaráztam neked azt is, hogy a meleg övezeten túl újra hűvösebb a levegő, olyan vidék is van, ahol az évszakok éppen úgy váltakoznak, mint Avanában. Míg északon Esra haragja uralkodik a tengeren, úgysem hajózhatunk visszafelé.

A hajós olyan undorral rázkódott meg, mintha ágyékkötőjével együtt saját izzadt bőrét is le akarná dobni magáról. Már a szellő sem hűsített, úgy éreztem, hogy az ég csillagok közt ásítozó feketesége is meleget áraszt.

– Nehéz út lesz, Isteni Uram! – Nagyot fújt. – Inkább vállalnám Esra minden viharát, mint ezt a... – Indulatosan legyintett. – Rosszabb ez, mint a fazekasok kemencéje! Ott legalább száraz a meleg!

Pedig még rosszabb lett, de utunknak erről az értelmetlen és eredménytelen szakaszáról elég, ha nagyon röviden beszélek.

 

 

8.

 

Átvágtunk az egyenlítői sávon, és ha az egyenlítőn túl, jóformán az utolsó pillanatban nem bukkanunk rá annak a folyónak a torkolatára, szomjan halunk. Mikor végre a tengervíz színéből bizonyosan megállapíthattam, hogy nem valamilyen iszapos áramlat, hanem egy folyó hordaléka változtatja él, már két napja nyers halat rágtunk, hogy a szöveteiben rejtőző testnedvvel pótoljuk az ivóvizet. Undorító volt, és csak ideig-óráig használt. Az emberek nagy része nem tudta kivárni, míg lehorgonyzunk a torkolat egy biztonságos pontján, sisakjaikat zsinórra kötve merítették a még félig sós, zavaros vízbe, és annyit ittak, hogy kiálló bordáik alatt gyomruk szemlátomást megfeszült, akár a pásztorok bőrtömlői, melyben a sajtnak szánt tejet erjesztik. Hiába figyelmeztettem, a szomjúság süketté tette őket. A hatás már órák múlva jelentkezett, és a következő négy nap egyetlen tucat vadember elfoglalhatta volna a nyolc hajót. Jártányi erejük sem maradt, öten meghaltak iszonyú görcsök között, tizenhat pedig csak sokára lett újra egészséges. Gidal mindent elkövetett, de hiába. Azt hiszem, nemcsak a tengervíz volt a bűnös, fertőző baktériumok is lehettek az édesvízben. Összeszedtem két hajóra való egészséges embert és kockáztatva, hogy egy időre a többiek még védtelenebbek lesznek, föleveztem a folyón, hogy lehetőleg minél tisztább vízzel tölthessem meg a korsókat. A folyó sodra erős volt, két nap alatt sem jutottunk messzebb húsz kilométernél, ha ugyan jól becsültem a távolságot az egyformán erdős, néhol meredek sziklafalakkal határolt parton. Torkolata után már egy kilométerrel hat-hétszáz méterre szűkült össze, de ezt a szélességet, ameddig megismertük, végig megtartotta. A Nagy Folyóhoz, a Giszánuhoz képest apró patakocska volt. Vize kilométerről kilométerre tisztult, és a vidék sem volt barátságtalan. Bár emberekkel nem találkoztunk, óvatos maradtam. Esténként sok küszködés árán a parttól olyan messze vetettünk horgonyt, amennyire a horgonylánc hossza engedte, és kettős őrséget rendeltem a hajók mindkét oldalára. Négylábú állatot keveset láttunk. Míg a Giszánuban nemcsak a Nagy Zuhatag fölött, de torkolatának mocsaraiban is hemzsegnek a krokodilok, itt egyetlen ilyen hüllő sem akadt utunkba. Néhány apró majom hintázott a fák ágain, távolról arcuk szőrtelennek látszott, szemük alatt feltűnő liláskék folttal, és a part egy kivételesen laposabb szakaszán négy vagy öt növényevőt zavartunk meg ivás közben. Talán erdei antilopnak nevezhettem volna ezeket az állatokat, nem sokkal voltak nagyobbak, mint az avanai kecskék, de vaskos szarvuk rövid és egyenes, mintha valaki játékosan egy kecske fejére két széles alapú púpot illesztett volna úgy, hogy alapjaik a homlok közepén érjenek össze. Annál több volt a madár, a folyó zúgását, az evezők csapásait napkeltétől napnyugtáig végigkísérte a cserregés, dallamos rikoltás, az otthoni vadgalamb hangjára emlékeztető, de annál mélyebb búgás, és néha egy éles kiáltás, amiről először hallva nehezen hittük el, hogy nem embertől származik. A legtöbbnek csak a hangját ismertük meg, mert a sűrű lombok között bujkáltak, csak azokon a fákon láthattuk egy-egy szárny rebbenését, melyek már messziről feltűntek sárga vagy élénkpiros gyümölcseikkel. Ezek a gyümölcsök nem hasonlítottak egyetlen Avanában termesztettre sem, mégis kívánatosak voltak. Embereimben azonban még elevenen élt a tengervíz okozta kín emléke, egyik sem gondolt arra, milyen jó lenne leveses húsukba harapni. Különben sem engedtem senkit a partra, mert ha a levegő itt nem is hordott annyi párát magában, mint az egyenlítőtől északra, a forróság tikkasztó volt, ennek a folyónak a partján soha nem élhetnek avanai telepesek. Az ivóvíz volt egyetlen célunk, és igyekeztem elnyomni magamban minden érdeklődést, amit ez az idegen, de látványában rokonszenves vidék ébresztett bennem. A második nap vége felé a jobb oldali part felől zúgást hallottunk, és néhány száz méter után megláttuk a patakot, két meredekebb domb közötti nyeregből bukdácsolt köves medrében a folyó felé. Vize tiszta volt.

A korsók megtöltésével elég sokat bajlódtunk, víz alatti sziklák őrizték a patak torkolatát. Csak csónakkal tudtunk a folyó vizével még nem keveredett vízhez jutni, a korsóval megrakott csónakot pedig egy másik csónakkal biztosítottam, melyben az emberek megfeszített íjakkal őrködtek. A két napja élvezett békesség ellenére sem tartotta ezt senki túlzott óvatosságnak. Az az öböl is, ahol a megölt vadember nyakában a csavaranyát találtam, a világ legbékésebb vidéke volt, míg a parttól alig ötven méterre mind a nyolc hajó a vitorlákat lebontva horgonyt nem vetett. A céltudatosság, hogy nem hamarabb támadtak, sokszor elgondolkoztatott.

Ez a folyó azonban nem rejtett semmilyen veszedelmet. Mikor a déli sivatagból visszatérve újra föleveztünk a patakig, ugyanolyan zavartalanul tölthettük meg korsóinkat, mint mikor először jártunk ott, a majmok és a madarak is mintha ugyanazok lettek volna. A déli sivatag kudarca után akkor olyan elkeseredett voltam, hogy a folyón fölfelé hajózva egyre csak arra gondoltam, mennyivel boldogabb lett volna az életem, ha huszonöt évvel korábban erre a vidékre vet a sors Nogóval. A sikertelenség fáradtsága gyötrőbb minden testi kimerültségnél, én pedig akkor már két évnegyede hajszoltam embereimét, lassan már az eredmény reménye nélkül is.

A tropikus övtől délre természetesen ugyanolyan éghajlatot találtunk, mint amilyen a Gir-dintől délnyugatra elterülő partvidéké. A meleg, száraz napok sorát nagy ritkán a tenger egyenlítői vidékéről odáig hatoló, bőséges esőt hozó vihar szakítja meg, vize, ha ciszternákban megóvjuk a párolgástól, kitart a következő viharig. Amit pedig nem tud az ember így felfogni, az lassan leszivárog a sziklák repedésein át a hegyek mélyébe, olyan alagútrendszerrel, amilyet Gir-din királyai építettek, az is hozzáférhető, persze sok év munkájával. Az éghajlat tehát olyan volt, mint vártuk, a part azonban nyomasztó és félelmes. Homok, homok és újra csak apró szemű, finom homok, a széltől, a partot nyaldosó apró hullámoktól szeszélyes alakú és folytonos ismétlődésükben mégis ijesztően egyhangú dombokká formálva. A harmadik nap megzavarodtunk, úgy éreztük, hogy este is ugyanazokat a dombokat látjuk, mint reggel, csak a színük változott hajnaltól alkonyig. A felkelő nap halványszürkének mutatta őket, szélükön élénksárga csíkkal, délig ez a sárga szín szétterült rajtuk, a tenger kéksége elmélyítette, délután pedig a sárga fokról fokra vörösbe hajlott. Naplementekor már valamennyi domb izzott, a róluk visszaverődő fény bronzszínűre festette testünket, bevérezte a fehér vitorlákat, lilásbarna árnyék lapult a palánk tövében. Nem volt okunk félni, mert azóta, hogy az utolsó, homokkal reménytelenül viaskodó ritkás bozótot elhagytuk, egy madarat sem láttunk, az óceán is nyugodtabb volt, mint az egyenlítőtől északra, sem élőlény, sem vihar nem fenyegetett bennünket. Mégis rettegtünk, kerültük egymás tekintetét, nehogy a másik kiolvassa belőle a zavart és a félelmet. A halál partja mellett eveztünk, minden percben arra kellett gondolnunk, akit szerencsétlen sorsa itt marasztal, lassabb és gyötrelmesebb halál vár rá, mint amit mi kerültünk el a hosszú csónakos vademberek öblében.

Ötödször tűntek elő hajnalban az éjszaka sötétségéből a halványszürke dombok, mikor a vízosztás után Pilagu elém állt. Szemében alig rejtett öröm villogott.

– Hét napra való vizünk van, Isteni Uram!

Ez az út végét jelentette. Hiába, nem tudhatom meg, mi rejtőzik a sivatagon túl, vannak-e barátságos öblök, szelíden lejtő partjukon művelésre alkalmas földdel. De ha megkísértjük a továbbhajózást az utolsó csepp ivóvízig, és a szerencse ránk mosolyogva forrást fakaszt valahol a parton, mielőtt a szomjúság végezne velünk, azokat az öblöket az én életemben már aligha tudjuk Avana népével betelepíteni. Az asszonyok és gyerekek azoknak a megpróbáltatásoknak a tizedrészét sem élnék túl, amit mi elviseltünk. A nyolc hajón egy kagylónyi súlyú fölös teher sincs, csak víz, szárított marhahús és olaj, hogy a mécsesek lángja fölött egy kissé megpörköljük a tengerből fogott halat. Így a hamar megszenesedő uszonyok és az olajfüst keserű íze elhitette velünk, nem nyersen esszük. Míg nagyobb hajókat nem építünk, legalább kétszer akkorákat, mint ezek, ennél tovább nem juthatunk. Vajon mekkora hajóik lehetnek a vörös hajú embereknek, hogy ez a sivatagos part nem jelentett nekik akadályt? Ha pedig ezen a legveszélyesebb szakaszon túljutottak, miért pusztultak el ott, ahol még mi is végig tudtunk vergődni, igaz sok szerencsével? Éreztem, hogy ebben ellentmondás van, de akkor még nem tudtam megoldani.

– Mikor adsz parancsot a visszafordulásra, Isteni Uram? – kérdezte Pilagu.

Nem sürgetett, de tudtam, azonnal vissza kell fordulnunk. Négy nap a sivatag mellett, kettő, míg addig az iszapos vizű folyócskához érünk, ahol utoljára töltöttük meg a korsókat (émelyítően édeskés íze volt, de nem válogathattunk)... Egy napra való tartalékunk van... bűnösen kevés. Ha rossz szelet kapunk...

– Most! Húzasd fel a horgonyokat! Azzal se töltjük az időt, hogy a hajók sorrendjét megfordítjuk! Szumurri vezet majd, eddig úgyis bántotta, hogy leghátul kellett maradnia.

Pilagu nem is próbálta leplezni boldogságát A palánkhoz lépett és elbődült, pedig Akzari húsz méterre sem horgonyzott tőlünk.

– Fordulj a horgony körül! Evezz északnak a part mentén! – Láttam, hogy Akzari összerezzen, és majdnem elejti a szájához emelt vizeskorsót. – A sorrend marad! Szumurri az első! Ő indít!

Minden hajón hallani lehetett Pilagu parancsát, mégis lelkesen ismételgették:

– Evezz északnak... Szumurri az első... az első... ő indít... északnak... északnak...

 

 

9.

 

Visszafelé újra megszenvedtük a nedves hőség poklát, de rövidebb ideig, mert már nem kerestük az öblöket. A hajózás számára legkedvezőbb távolságra, körülbelül nyolc-tíz kilométerre siklottunk a parttól. Ott nem zavart semmiféle parti áramlat, és ha a szél kedvező volt, repültünk a vízen. Erua kegyes volt hozzánk, tartós, egyenletes szél fújt délnyugatról, az égen magasan csillogó bárányfelhők úsztak velünk együtt, távolról az őserdővel borított part is ártalmatlannak látszott. A barátságos folyóba ömlő patakból annyi vizet vettünk, hogy az elég volt ilyen gyors hajózás mellett majdnem a trópusi öv északi határáig. Egyébként sem a folyónak, sem a pataknak szándékosan nem adtam nevet, noha a térképre pontosan berajzoltam mindkettőt. Nevezze el majd az kedve szerint, aki hűségesebb lesz hozzá, aki tovább él azon a vidéken, mint mi.

Legutoljára ott vetettünk horgonyt, ahol az öblöt birtokló halászok kék színűre festették bőr ágyékkötőjüket, ellentétben tőlük nyugatra élő szomszédjaikkal, akik a sárgát kedvelték. Nem a kék szín iránti rokonszenv vezetett bennünket hozzájuk. Mikor először jártunk náluk, megjegyeztük, hogy vizük tisztább, és jobb ízű, mint a többi falué. Így inkább egy napig fél adag vízzel hajóztunk, hogy elérjük a kékszoknyásokat.

Nem akartunk sok helyen kikötni. Biztosra vettük, hogy Ezizának még Gurru idején tudomására jutott, hogy végiglátogattuk féltve őrzött telepeit, és ha valamennyi vezető a kínvallatás során is tagadja, hogy megnéztük az ezüstbányákat, Eziza úgysem hiszi el, hogy nem bányái kikémlelésére hajóztunk nyugatra. Nem számíthattunk tehát a Parti Nép telepein olyan barátságos fogadtatásra, mint legutóbb, és azzal is tisztában voltunk, Eziza előtt hiába bizonygatnánk, egyetlen ezüstbányáját sem láttuk. Azt terveztük, hogy két-három félnapos időzéssel vizet veszünk lehetőleg a kisebb telepeken, és így hírünket megelőzve hajózunk Gir-din közeléig. Ott azután újra északnak fordulunk, ki, a nyílt tengerre, mint mikor búcsút vettünk Ezizától, és csak a Giszánu torkolatán túl tartunk újra a part, Avana felé.

Nem mondtam le arról, hogy városalapításra alkalmas helyet találjak, még ha ezen a kontinensen kudarcot is vallottam. A Gurru templomában őrzött térképekre Distől messze északnyugatra bizonytalan körvonalú szigeteket rajzolt valamikor Gurru egyik rég elporladt szolgája. Tegin, aki az öreg Anohtu örökébe lépett, tanácstalanul dörzsölgette tiszteletre méltó nagyságú orrát, mikor részletesebb felvilágosítást kértein erről a szigetcsoportról. Kiváló matematikus volt, ha a Földön születik, már rég megszerezte volna a legmagasabb tudományos fokozatot, így azonban Gurru főpapja maradt, és a matematika iránt egyre növekvő rajongásával egyenes arányban hanyagolta el a régi feljegyzések rendben tartását. „Ott vannak a szigetek bizonyosan, Isteni Uram – zavarában valósággal belekapaszkodott az orrába –, ami ezen a térképen van, annak igazságáért a rajzoló mindig az életével felelt! De hogy ki rajzolta oda, azt ma már nem tudjuk.” Kétségbeesetten gyötörte tovább csodálatos méretű orrát. Lehet, hogy ez a művelet már sok nehéz matematikai kérdés megoldásában segített, az északnyugati szigetek jobb megismeréséhez azonban sajnos nem vitt közelebb. Akkor rendeltem Talil mellől Nesrit Gurru templomába, és ennek szükségességét Tegin szégyenkezve és készségesen elismerte. Ezt a szigetcsoportot akartam felkeresni a sikertelen déli út után, de előbb úgy gondoltam, hogy rövid időre hazatérünk Avanába. A hajók olyan állapotban voltak, mintha tegnap indultunk volna, és ezért nem győztem eleget dicsérni Pilagut, a legénység kiegészítése sem volt fontos, mert összesen húsz embert sem vesztettünk a harcokban és különböző betegségekben, a többi pedig annyira összeszokott, hogy az újoncok inkább zavarták, mint segítették volna munkájukat. Olajra volt csak szükségünk és több vizeskorsóra, mert ha nekivágunk az óceánnak, talán huszonöt napig sem látunk szárazföldet.

Pilaguval és a kapitányokkal minden részletét megbeszéltük, hogyan tudjuk tapintatos formában távol tartani magunkat Eziza várható számonkérésétől. Nem akartuk, hogy nyílt üldözésre vagy éppen harcra kerüljön sor. A mi hajóink ugyan gyorsabbak, de ha a következő kikötőből elénk vágnak, harcra kényszeríthetnek. Ha csak háromszoros túlerővel nem jönnek, nem féltettem embereimet, a nauni íjat mindig csak mi használtuk, és Eziza fővezérét, Mitut ismerve, annak eszébe se jut, hogy az íj nemcsak szárazföldi fegyver. De halomra gyilkolni gir-dinbeli hajósokat csak azért, mert nem tudjuk királyuknak megmagyarázni, hogy lényegében semmit sem vétettünk ellene, ehhez egyetlen kapitányomnak sem volt kedve. Sokat láttak, sokat harcoltak, és a szívük mélyén legszívesebben megölelték volna az első embert a Parti Nép közül, aki annyi vadember után végre tisztességes, gyapjúból szőtt fehér ágyékkötőt visel, és nem mázolja arcát-mellét összevissza mindenféle rikító festékkel. Elhatároztuk tehát, hogy a kék bőrkötényesek öblében minden edényünket megtöltjük vízzel, és azután addig hajózunk távol a parttól, amíg a jó szél és a napi fél adag víz kitart.

Sajnos Eziza többé soha nem hitte el, hogy nem rossz szándékkal hajóztunk végig a parton, pedig az, hogy embereim az ő nyugalmáért, népének kíméléséért vállalták a fél adag vizet, igazán meggyőzhette volna.

 

 

10.

 

Mikor hosszú forgolódás után a pallót végre a partra dobtuk – csak akkora kikötője volt az öbölnek, hogy egyetlen hajónk az egészet elfoglalta –, a kék főnök, akinek hosszú nevét egyikünk se próbálta meg soha kimondani, aggódó arccal, szétnyitott ujjú két tenyerét maga előtt tartva futott felénk a falu egyetlen utcáján. Az utca néptelen volt, a főnökön kívül egy lélek sem mutatkozott. Ez furcsa volt, mert mikor először itt jártunk, szorosan körülvettek bennünket, lépni sem tudtunk a zsibongó, ruhánkat, fegyvereinket, sőt hajunkat és bőrünket tapogató tömegben. A főnök ijedt és szemrehányó hangon hadart valamit.

– Azt mondja – tolmácsolt Gidal –, menjünk innen. Eziza elpusztítja az egész falut, ha megtudja, hogy itt kikötöttünk!

– Vártam ezt – mondtam Pilagunak, miközben a főnök már újabb szóáradattal rohamozta szegény Gidalt –, de nem ilyen hamar. Mit teszünk, ha nem kapunk vizet?

Pilagu naptól és széltől barnára cserzett bőre még mindig fehérnek tűnt a főnök feketesége mellett.

– Ad vizet, Isteni Uram! – morogta a foga között. – Ha Gidal nem tudja neki megmagyarázni, én majd megértetem vele!

– Hajók jártak itt Gir-dinből – foglalta össze Gidal a panaszait. – Megkorbácsolták őt és a falu véneit, mert vizet adtak nekünk.

– Mikor? – vágott közbe Pilagu. Sok múlott azon, mit válaszol a főnök. Abból, hogy mikor jártak itt, ki lehet számítani, hogy most hol vannak Eziza hajói.

Gidal röviden kérdezett, azután türelmesen várta, hogy a főnök mondanivalója végére érjen.

– Alig értem – mentegetőzött –, úgy beszéli a Parti Nép nyelvét, hogy a szavak felének lenyeli a végét. Valami ünnepet emleget, hogy még az előtt jártak itt a hajók. De az nem a Tavaszünnep, mert ezek nem ismerik Eruát...

– De az sem lehet – szólt közbe Pilagu –, hogy a hajók Gir-dinből idáig a Viharisten idején jöttek volna...

– Mégis, mit mond, hány napja? – kérdeztem.

– Azt, hogy sok!

Pilaguban láttam, forr a méreg, de leintettem.

– Számolja ki az ujjain – ajánlottam Gidalnak.

A főnök háromszor is újrakezdte, azután a fejét rázta, hümmögött valamit.

– Belezavarodott – mondta Gidal.

– Azt látom – mondtam ingerülten.

Ki tudja, miket fecseg össze a főnök, hogy mikor voltak itt Eziza emberei, és közben a mi nyolc hajónk itt áll bezsúfolva ebbe a szűk öbölbe. Ha a főnökben volna egy csöpp bátorság, népe kővel agyonhajigálhatná Avana dicsőséges hajósait.

– Mondd neki, hogy forduljon meg! – szólalt meg Pilagu.

Gidal nem értette.

– Miért?

– Ha megkorbácsolták, a hátán ott a nyoma. Te, az orvos, meg tudod mondani, milyen régi a seb.

Gidal most hosszan beszélt a főnöknek, az ijedten hátrált, kezét még mindig maga előtt tartotta.

– Mondd neki, hogy lefogatom, és még kap a hátára.

– Nyugalom, Pilagu! – Megfogtam a karját, éreztem, hogy remeg.

– Beszorultunk ebbe az öbölbe, Isteni Uram, akár a patkány a hajólépcső alá! – Nyugtalanul hátrafordult, mintha már látná a tengerről közeledő veszedelmet. – Ez a kimázolt majom meg csak fecseg...

Az avanaiak, sajnos, nevelésem ellenére is messze voltak még attól, hogy földrészük nem rokon népeit, a naunikat leszámítva, emberszámba vegyék.

– Ember ez, Pilagu, és nézd, hogy fél! A mi bűnünk, hogy megkorbácsolták.

A főnök végre megengedte, hogy Gidal megnézze a hátát. Csak félig fordult meg, szeme aggódó pillantással tapadt ránk. Gidal közel hajolt a vastag olajrétegben fürdő fekete bőrhöz. Hogy az olaj avas volt, még mi is éreztük. Felemelte a kezét, azután anélkül, hogy a főnök hátához ért volna, leejtette.

– Csupa régi forradás! A legutolsó sem fiatalabb húsz napnál!

Pilagu nagyot fújt megkönnyebbülésében, Gidal pedig barátságosan, mosolyogva kérdezet valamit a főnöktől.

– Erua harmincegyedik napja van ma – mondtam Pilagunak. – Ugyancsak igyekeztek, ha Gir-dinből tíz nap alatt ideértek... Nem értem, hogy lehet ez, nekünk is több időbe került...

– Ha Eziza még Gurru idején megtudta, merre mentünk, a viharok előtt elindíthatta hajóit – mondta Pilagu. – Valamelyik településen kivárták a Tavaszünnepet, és onnan indultak tovább. Ne feledd, Isteni Uram, hogy a legközelebbi kikötő, ahol már Eziza igazi alattvalói élnek, csak egynapi hajóútra van innen! Hiszen nemcsak a jó vízért, hanem ezért is választottuk éppen ezt a kikötőt, mert az utolsó, ahol még nem a Parti Nép... – Hirtelen felkiáltott: – Mi baj, Gidal?!

Az orvos sápadtan meredt a kézzel-lábbal magyarázó főnökre.

– Megkérdeztem tőle, ha olyan régen voltak itt, miért fél. Azt felelte, azért, mert a szomszédos kikötőből jöttek ide, ott várják, hogy mi visszatérjünk délről. A korbácsolás óta háromszor is voltak már itt.

Pilagu legszívesebben nekiugrott volna a főnöknek.

– Miért mondta az előbb, hogy nem tudja kiszámolni?

– Azt a korbácsolásra értette. Igaz, mi azt is kérdeztük tőle...

– Én nem azt kérdeztem, te tolmácsoltál rosszul! – dühöngött a hajós.

– Nincs értelme most ezen vitatkozni, Pilagu! – szóltam közbe. – A baj megvan, inkább azon gondolkozzunk, hogy kerüljük el. Azt kérdezd meg, Gidal, de pontosan, hogy legutoljára mikor voltak itt.

A főnök kivételesen röviden válaszolt.

– Tegnapelőtt – fordította Gidal. – De az előbb belekezdett valamibe, Isteni Uram, engedd meg, hogy azt újra kérdezzem tőle.

– Csak tudj meg tőle mindent, Gidal!

Pilaguhoz fordultam.

– Ha tegnapelőtt voltak itt, tegnap értek csak haza...

– Igen, Isteni Uram, és leghamarabb csak holnap jöhetnek újra! Ha ugyan van kedvük ilyen gyakran...

– Addig tudunk elég vizet venni!

– Azután már az sem baj – mosolygott Pilagu –, ha kint szembetalálkozunk velük. Rossz hajósok, csak a part közelében érzik magukat biztonságban. Nem mernek követni bennünket, ha egyenesen északnak fordulunk.

– Menj, Pilagu, készíttesd elő a korsókat, majd mi meggyőzzük valahogy Gidallal a főnököt!

Féltem, hogy Pilagu erőszakoskodni kezd. Amíg lehet, próbáljuk meg békésen rávenni ezt a szerencsétlen embert.

– Megtudtad már, Gidal, amit akartál?

– Még nem egészen, Isteni Uram, de ha igaz, amit sejtek, nagy baj van.

– Miért?

– Idegen hajókról beszél, akik a gir-dinbeliekkel együtt jöttek!

Nem tudtam elképzelni, kikkel köthetett az óvatos Eziza olyan szoros szövetséget, hogy ideengedte őket az eddig annyira titkolt partra. Azután egy nagyon egyszerű megoldás sajnos nyilvánvalóvá tette, hogy csak Marr hajói lehetnek. Az Avanától keletre eső városoktól ugyanis Eziza nem kérhet úgy segítséget, hogy arról Talil és Numda tudomást ne szerezzenek. És Numda egyetlen szava elég ahhoz, hogy visszafordítsa a Beliszuból vagy Bitámiból induló hajókat. Avana tekintélyével egyik sem mer szembeszegülni.

– Kérdezd meg, Gidal, hogy az idegen hajók nagyobbak és karcsúbbak-e a gir-dinbelieknél.

Gidal kérdésére a főnök karját széttárva helyeselt, mutatta, hogy ilyen hatalmas hajók voltak. Azután furcsa színjáték következett. A főnök teleszívta tüdejét levegővel, és hátraszegett fejjel, lassú méltósággal sétálni kezdett. Arca gőgös volt, szemében megvetés fénylett. Festékkel összemázolt felsőteste, a kék bőrkötény és portól piszkos, mezítelen lába ellenére tökéletes volt az utánzás, még Gidal tolmácsolása előtt megértettem, Disből jöttek az idegen hajósok. Pilagu után kiáltottam, hogy jöjjön vissza, aztán Gidalhoz fordultam.

– Kérdezd meg, hány ilyen idegen hajóra emlékszik.

Mikor elmondtam Pilagunak, mit tudtunk meg, úgy szitkozódott, hogy az akármelyik disbeli kapitánynak becsületére vált volna. Hagytam, dühöngje ki magát helyettem is, Marr hajóinak megjelenése halomra döntötte minden tervünket.

– ...mert ezek a kalózok, ezek a mocskos tengeri rablók utánunk jönnek, akármilyen messze is hajózunk be a nyílt tengerre! Hogy süllyesztené Gurru valamennyit a legsötétebb iszapos mélységbe!

Pilagu tajtékzott, és sajnos igaza volt. Dis kapitányaival nem lehet a parti sávban, de a nyílt tengeren sem fogócskát játszani. Hacsak...

– Gyerünk a hajónkra, Pilagu! – Nem mertem azonnal kimondani, mi jutott eszembe. – Hívd össze a kapitányokat!

Láttam, Gidal mondani akar valamit.

– Szóljál, Gidal!

– Az öbölbe két ilyen idegen hajó jött be, Isteni Uram, azok is csak akkor, mikor legutóbb itt jártak. De ő, mikor elhajóztak, felmászott a parti dombok tetejére, hogy megbizonyosodjon, csakugyan elmennek-e, és kint a tengeren még tizenegyet számlált össze!

Megráztam a fejem.

– Tizenhárom disbeli hajó! Mindegyiken legalább tíz emberrel több van, mint a mieinken. Nem bírunk velük! Igyekezz, Gidal, békésen rávenni a főnököt, adjon vizet, sőt ha lehet, olajat is minél többet! Mondd meg neki, aranyat és ezüstöt kap érte. Csak óvatosan kezdd az alkudozást, különben az ágyékkötőnk is itt marad, vagy erőszakoskodni kellene, amit nem akarok. Gyere, Pilagu!

Amíg a kapitányok összegyűltek a mi hajónkon, elővettem Gurru papjainak térképét. Dis szigetei északkeletre vannak tőlünk, azok a bizonyos szigetek pedig, melyekről Tegin oly bűnösen keveset tudott, messze északnyugatra. Vajon pontosan becsülte a távolságot az a pap, aki a hajósok elbeszéléseiből igyekezett a valóságot kihüvelyezni? A térkép szerint a kék ágyékkötősök öblétől háromszáz-háromszázötven kilométerre van a szigetcsoport legközelebbi szigete, de mi a biztosíték, hogy nem tévedett? Kik hozták, kik hozhatták el Avanába a szigetcsoport hírét? A hajósok közül még Pilagu sem hallott róluk, a többi város tengert járó kapitányai pedig még annyit sem tudhattak, mint ő. Talán éppen disbeli hajósok voltak? De akkor mi a bizonyíték, hogy szokásuk szerint nem hazudoztak? Mi késztette Gurru egykori papját arra, hogy higgyen nekik? Mert abban Teginnek igaza volt, minden pap százszor is meggondolta, mielőtt a térképhez nyúlt. De ha csak egy ujjnyival rajzolták arrébb azon az ősi térképen vagy a másoló pap ecsetje ejtette egy vonalnyival délebbre ezen a birkabőr másolaton az első szigetet jelentő foltot? Akkor hol kötünk ki? A tengeren ugyanúgy szomjan lehet veszni, mint a sivatagban, és a vizet látva még rosszabb a szomjúság kínja. Rághatunk ugyan nyers halat, vagy valamilyen, a kétségbeesés találékonyságával összetákolt szerkezettel kipréseljük a halak testnedveit, de ez csak ideig-óráig segíthet, már kipróbáltuk. Vagy forduljunk vissza délnek? Végigsimítottam a karom. Bőröm száraz volt és rugalmas. Soha többé nem akarom érezni azt a szivacsos nedvességet. Ugyanakkor a harc ilyen erőviszonyok mellett nemcsak ostobaság, hanem ami még rosszabb, akár meghalunk a harcban, akár fogságba esünk, Avana tekintélye megrendül. Marr hajósai dicsőségtől sugározva terjesztenék az egész partvidéken, hogyan győztek le bennünket. Ha harc nélkül érünk haza Avanába, utólag talán sikerül Ezizát kiengesztelni, de az első kilőtt nyílvessző után, még ha különleges csoda folytán megnyernénk is a csatát, már csak jóvátehetetlen dolgok történhetnek.

A kapitányok nyugodt arccal álltak előttem. Szumurri kivételével mind fiatal volt, a járvány után felserdült nemzedék legjobbjaiból válogattam ki őket. A megpróbáltatások abban a szerencsés időszakban edzették meg testüket-lelküket, mikor az önbizalmat még nem kezdheti ki a kétkedés. Kicsikarni a sorstól, amit lehet, a szerencse forgandóságával csak mint pozitív tényezővel számolni – irigyeltem és szerettem ezeket a fiatal kapitányokat. Nem hagyom, hogy elpusztuljanak egy olyan esztelen öldöklésben, ami legfeljebb csak fegyvereiben változott az utolsó ötszáz év alatt. És nem viszem vissza őket a trópusi zónába sem, ahol ugyanaz a gyilkos hőség várja őket, amit egyszer már értelem és eredmény nélkül végigszenvedtek.

– Egy nagy út tervét beszélem meg most veletek – kezdtem –, és előre megmondom, utána szavazunk, nekivágunk-e vagy sem. Ha pedig mi végül egyetértünk, akkor minden kapitány elmondja saját legénységének, amit hallott, és megkérdi tőlük, vállalják-e ők is. Senki ne kérhesse utólag számon se rajtam, se rajtatok, hogy hová, milyen ismeretlen vizekre vittük akarata ellenére! Mert eddig ismeretlen volt ugyan a part, de soha nem veszítettük a szemünk elől... Ha azonban vállaljátok ezt az utat, ki tudja, mikor látunk újra szárazföldet...

Elébük terítettem a térképet, és elmondtam, mi a szándékom. Tíz-tizenkét, de az is lehet, hogy húsz-huszonöt napig kell hajóznunk a nyílt tengeren, a szél irányán és erején kívül másban nem bízhatunk. Azt is becsületesen megmondtam, a szigetek helyét a térképen miért tartom kétségesnek, sőt, tettem hozzá, az is lehet, hogy egyáltalán nincsenek ott szigetek. Ha ezt az utat választjuk, lehet, hogy elpusztulunk, de más választásunk nemigen akad, ha el akarjuk kerülni az értelmetlen, megszégyenítő harcot. Mikor arról beszéltem, hogy visszafordulhatunk délnek is, undorral összeborzongtak.

Nemcsak a kapitányok egyeztek bele ellenvetés nélkül az északnyugati szigetek felkeresésébe. Egyetlen hajós sem akadt, aki a várható két rossz helyett ne a bizonytalant választotta volna. Akkor csodálkoztam ezen, de később rájöttem, a kalandvágy sokszor erősebb az aggályoskodásnál, különösen olyan embereknél, akik fiatalabbak, és kevesebbet csalódtak, mint én. Vakon bíztak bennem, de ez csak felelősségem növelte, nem szerzett örömet.

Ami ezután történt, azt a kékkötényeseknek még a dédunokái is emlegetni fogják mint különös, megmagyarázhatatlan, egyszer-volt csodát. Az idegen hajósok, akik annyian voltak, hogy minden erőfeszítés nélkül rövid idő alatt az egész falut lemészárolhatták volna, fizettek a vízért és az olajért! Arany- és ezüstkarikák csillogtak nemcsak a főnök karján, de jutott a falu valamennyi felnőtt lakosának is, és mindez olyan gyorsan történt, hogy a főnök még akkor sem tudott volna tiltakozni, ha esetleg ilyen esztelen gondolat megfordul a fejében. Nemcsak a saját korsóinkat töltöttük meg, hanem vásároltunk korsókat és tömlőket, noha kétes tisztaságukat Gidallal együtt jogos aggodalommal szemléltük.

– Végül is mindegy, Gidal – sóhajtottam –, még ez is jobb, mint a semmi. Ezt az olajat tüzeljük majd a mécsesekben, a víz pedig jó lesz végső tartaléknak. Ha ez a fertőzött víz ment meg bennünket, bár betegen, de élni fogunk!

Alig alkonyodott még, mikor jó néhány karikával könnyebben, de vízzel és olajjal bőségesen megrakodva a nyolc bárka egyenként kihátrált az öbölből.

A főnök ezúttal is felmászott a parti sziklákra. Pilagu morgott: most biztosan azt figyeli, merre hajózunk. Holnapután jelenti majd a gir-dinbeli kapitányoknak.

– Nyíllal még el lehetne érni, Isteni Uram – méregette a szikla távolságát összehúzott szemmel. – Mesterlövés volna, de hát a mi embereinket Ordsu nevelte!

A főnök kiegyenesedett a szikla tetején, jobb keze bizonytalanul üdvözlésre lendült. Pilagu foga között sziszegve szívta be a levegőt. Öreg ragadozó, akit már nem az éhség vagy az ölés vérszomjas indulata hajt, hanem jóllakottan, a teljesítmény szépsége.

– Micsoda célpont!

Kutatva nézett körül a fedélzeten.

– Gubu!

Ordsu veterán íjászát hajlott háta, ráncos bőre szinte aggastyánnak mutatta, de inas karjában elnyűhetetlen erő lappangott, szívósabb volt a legtöbb fiatalnál. Pilagu a főnökre mutatott, Gubu bólintott, és a lépcső felé indult, hogy felhozza soha nem hibázó íját.

– Nem! Gubu, itt maradsz!

A hajós kék szeme ártatlan csodálkozással fordult felém.

– Miért, Isteni Uram? Elmondja, és a nyomunkba ragadnak!

– Akkor sem!

Nyugat felé mutattam, ahol a lenyugvó nap egyre növekedő korongja aranyhidat vert a hullámokon.

– Mit mondhat? Csak annyit, arra hajóztunk! Keressenek! Ha egy nap előnyünk van, soha nem találnak meg bennünket. De még ha bajt okoz is nekünk, akkor sem bánthatjuk! Nézd, Pilagu!

Ahogy jó széllel távolodtunk, a főnök alakja összezsugorodott. Apró bogár egy göröngy hátán, az óceán végtelensége két oldalról lassan a szemünkbe lopakodott. A távolsággal nőtt-e bátorsága, vagy mert ekkor nyugodott meg, csakugyan nem fordulunk vissza, két kézzel hadonászott, ugrált, mintha ki tudja, milyen kedves, vér szerinti rokonait búcsúztatná.

Pilagu nem volt romantikus lélek.

– Ha ágyékkötős, kékre mázolt majom létemre én kaptam volna ennyi aranykarikát, én is ugrálnék!

– Ne sajnáld tőle, Pilagu – csaptam nevetve a vállára –, van vizünk, olajunk, kijátszottuk Marr embereit, jó szelünk van, mit kívánsz többet?

A vitorlák kötelei lágyan duruzsoltak, és a nyolc hajó orra északnyugatnak fordulva hasította a hullámokat.

 

 

11.

 

A szél nem hagyott cserben bennünket, állhatatosan fújt délről. Egymástól kényelmes távolságban, ék alakban hajóztunk, középen felváltva az én hajóm vagy Szumurrié. Pilagu után ő volt a legtapasztaltabb, sőt ami a nyílttengeri hajózást illeti, abban Pilagunál is több része volt. Nappal, amikor a szögfelezéses számítással mégis bonyolultabb volt tartani az irányt – bár műszerek nélkül is nyugodtan rábízhattuk volna magunkat az egyenletesen északnak vándorló hullámokra –, mi vezettünk, alkonyat után pedig, ahogy feltűntek az első csillagok, Szumurri hajója lassan megelőzött bennünket. A Gáma tengelye az égen az Orion alfájára, a Rigelre mutat, sokkal fényesebb sarkcsillaga van tehát, mint a Földnek. Hogy milyen sok az a tizenkét fényév, ami a Gámát a Földtől elválasztja, ezt már ti is sejtitek, érezni talán én éreztem eddig minden földi ember közül a legjobban. A Rigel azonban ötszáz fényévnél is messzebbről küldi kékesfehér sugarait, ezért ugyanúgy ragyog, akár odahaza, a hideg téli éjszakákon. A Tenger Fiainak nyelvén a Rigel az Atya köldöke, ami mindenesetre furcsa anatómiai elképzelés, hiszen Habamu arca maga a fénylő napkorong, a Gáma napja, vagyis a tau Ceti. Bár a mindenható Atya ezek szerint naponta meglehetősen különös tornamutatványokat végez, köldökét minden hajós ismeri, és gondosan számon tartja.

Tíz nap után a szél kifáradt. Hajnalban a szokatlan csend ébresztett föl, a feszülő kötélzet muzsikája elnémult. A hullámok egykedvűen ringatták a hajókat, a vitorlák ráncosan lógtak. Ha a térkép pontos, nem voltunk messzebb ötven-hatvan kilométernél a legdélibb szigettől. A szélcsendben persze akár a tízszeresére is lehettünk volna, ekkora hullámokon tíz kilométert sem lehet naponta evezéssel megtenni.

– Várunk, Pilagu! – mondtam.

Mindenki tudta, csak két dolgot várhatunk, a szelet vagy a halált.

Az emberek szeme az első napokon a hullámokra tapadt, nem borzolja-e tőlünk valamivel távolabb hátukat apró szellő, de olyan olajosan simák maradtak, mint amilyen felhőtlen a kék ég felettünk. Azelőtt sem beszéltek sokat, de ekkor azt is magukba nyelték, amit eddig kimondták volna. Szótlanul rágták az ételt, kortyolták utána a szűken mért vizet, és tovább hallgattak, hátukat a palánknak vetve. Volt, amelyik halászott, de a gazdag zsákmány ellenére ez is savanyú időtöltés volt; mások fegyvereiket, felszerelésüket tisztogatták olyan aprólékosan, mintha másnap harcba indulnának. Szalita emberei engedélyt kértek, hogy az evezőpadokhoz ülhessenek, és ügyetlen csapásokkal megkerülték Hanim és Gihatri hajóját. Az evezés erőfeszítésétől azonban megszomjaztak, több vizet kívántak, így ezt is abba kellett hagyni. Minden ki nem mondott gondolatunk a szél és az ivóvíz körül forgott. Fél adagot számolva ugyan több mint tizenöt napig bírjuk, de ki tudja, mikor kapunk újra szelet? A tehetetlen kiszolgáltatottság érzése talán a legrosszabb minden megpróbáltatás között; ha a déli homoksivatag mellett lep meg bennünket ez a szélcsend, az utolsó evezőcsapásig küzdhetünk az életünkért, egyszer csak vége szakad a sivatagnak, vagy ha mégsem, a partra futtatva a gályák orrát, kitámolyoghatunk a forró homokra. Mert ezek az emberek, hiába nevezték magukat a Tenger Fiainak, semmitől nem rettegtek annyira, mint hogy a tengeren kell meghalniuk. Nem tudom, miért van így, de magam is ezt éreztem, és megértettem őket.

Minél komorabban hallgattak a hajósok, Pilagu annál kevésbé ismerte el, hogy a szélcsend legyőzött bennünket. Naphosszat a legmagasabb árboc keresztrúdján kuporgott, sovány arcából kiugró horgas orrával vén, tollat vesztett tengeri sólyomhoz hasonlított. Az erőltetett nézéstől vörösre gyulladt szemhéja alatt tekintete hidegen és keményen világított. Délben lemászott, és miközben derekát ropogtatva próbálta izmaiból kinyújtóztatni az árbocon töltött hosszú órák zsibbadását, leplezetlen undorral rágott egy darab frissen fogott nyers halat. Rekedt hangon szidta a többieket, miért nem követik példáját, a nyers halra kevesebbet kell inni, mint a szárított, sós marhahúsra. Azután csendben figyelte, hogy végzem a helymeghatározás egyre leverőbb kötelességét. Egy lusta áramlás naponta körülbelül tíz kilométerrel sodort bennünket nyugat felé, a szigetek lassan északra kerültek tőlünk, majd észak-északkeletre.

– Ha megjön a szél – kezdte közömbös hangon, mintha csak arról beszélne hogy rövidebbre kell kötni egy vitorlakötelet –, gondolnunk kell arra, Isteni Uram, hogy...

– Mire? – dühöngtem a nyugalmán.

Hetedik napja tétlenkedtünk az egyre csendesebb hullámokon. Igaz, indulás előtt magam mondtam, hogy az út akár huszonöt napig is tarthat, de az emberek ki nem mondott félelme meggyötört engem is. Nem féltem, őket sajnáltam, és ez még rosszabb volt.

– Három nappal járunk csak túl Erua évnegyedének felén, Isteni Uram! Nem lehet, hogy negyven napig egyetlen szellő se jöjjön!

Érvelése hiába volt logikus, mindannyian éreztük, az óceán foglyai vagyunk. A roppant víztömeg egykedvűen tűri hátán ezt a néhány szélsodorta falevelet, ellenszenv vagy részvét egyaránt ismeretlen, emberi fogalmak számára. Majd ha – az óceán törvénye szerint – eljön az ideje, bizonyosan újra megindul a szél, végigsimítja a hullámokat. De vajon élünk-e még akkor, lesz-e, aki a vitorlákat a szél alá fordítja, a kormányt tartja, éjszakánként az Atya köldökének kékesfehér sugarát figyeli?

A szélcsend tizenegyedik napján, vagy jobb, ha úgy mondom, mikor még négy napra való vizünk volt, Ekram hajóján valami apróság miatt verekedés robbant ki, az emberek nem bírták tovább a feszültséget. Három hajóst egy szempillantás alatt átvágott torokkal hajítottak a tengerbe, és majdnem oda került a verekedőket szétválasztani akaró Ekram is. Szumurri, akinek hajója a legközelebb állt hozzájuk, még a saját hajójáról lenyilaztatta azt az öt őrjöngőt, akik villogó késeikkel hadonászva gyilkolták társaikat, majd csónakba ülve átevezett, és még hármat felakasztatott az árboc alsó keresztrúdjára. Lehet, hogy ez számotokra túlságosan kegyetlennek tűnik, de Szumurrinak vagy akárki másnak az ő helyében nem lehetett más választása. Ez a fajta őrjöngés ragályosabb a himlőnél is, csírájában el kellett fojtani, ha még aznap nem akartunk hasonló sorsra jutni. Szumurri a két hajót oldalukkal egymáshoz kötözte, és saját embereinek egy részét átköltöztette Ekram hajójára, miközben csónakot küldött Gidalért, jöjjön, kötözze be a sebesülteket. Mikor az orvos visszajött, jelentette, hogy még ketten valószínűleg nem érik meg a reggelt, Ekram sebei azonban szerencsére nem olyan súlyosak, mint ahogyan az első pillanatban Szumurri hitte. Továbbra is el tudja látni a parancsnokságot.

Másnap reggel, ahogy Gidal jósolta, meghalt a két sebesült, de a többi hajós már alig törődött ezzel. Hajnalban – mintha a vérengzést és az akasztott embereket kegyes áldozatnak tartotta volna – megjött a szél. Minden vitorlát felvontunk, és a hajósok reménykedve pislogtak a horizont felé, ahol a szigeteknek fel kellett tűnni, noha jól tudhatták, erre a legjobb esetben is csak a következő nap számíthatnak. A szél a legjobb irányból, délnyugatról fújt, Pilagu ennek ellenére, bizalmatlanul szimatolta a levegőt.

– Nem jó szél, Isteni Uram!

– Nem értelek, Pilagu! Eddig egyedül csak te bíztál, hogy mégis szelet kapunk. Most mi bajod vele?

– Nem lesz tartós, Isteni Uram! Eláll majd, azután újra megindul, ez pedig jobban tönkreteszi az emberek hitét, mint ha szélcsendben maradtunk volna.

– Miért gondolod, hogy ez ilyen szél?

– Érzem, Isteni Uram!

Hiába faggattam, képtelen volt ennél természettudományosabb érvelésre, de jóslata sajnos igaznak bizonyult: egy kettős óra is alig telt el, a vitorlák újra olyan ernyedten lógtak, mint az előző napokon. Azután újra nekilendült, majd megint elpihent valahol a hullámok barázdáiban. A hajósok fogukat csikorgatták, és szókincsük gazdag változatosságával nem átallották új meg új párhuzamokat vonni Erua és Nanur, e két, korban és hivatásban olyannyira különböző, de egyaránt nőnemű istenség között. Csak a harmadik nap hajnalán törte meg néhány apró feketés pont a felkelő naptól balra a vízen szétterülő ragyogást, és egy újabb szélcsend jóvoltából már alkonyodott, mikor az első szirt szélárnyékos oldalán megkísérelhettük kivetni az összekötözött horgonyláncokat, mert éjszaka közelebb merészkedni a sziklás partú nagyobb szigetekhez, a hajók pusztulását jelenthette volna. Elképzelhetetlen volt, hogy ekkora szigeteken ne találjunk ivóvizet, ezért félretéve a kötelező előrelátást, kiosztottam a maradék vizet már csak azért is, mert a hajósok türelme valóban nagyon rosszul viselte a szél csalóka játszadozását. Talán ez volt az oka annak is, hogy noha megmenekültünk, mogorván nézték a sötét színű sziklafalakat, a párkányokon éjszakai pihenőre készülődő számtalan tengeri madarat.

Másnap reggel alig másfél órás lavírozás után már az első szigeten bővizű és tiszta patakot találtunk, de ez sem tudta jobb kedvre hangolni őket. Nem tudom eldönteni, hogy ha a tétlenség rossz emlékű napjai nélkül kötünk ki rajtuk, akkor is ilyen lebecsülő ellenségeskedéssel fogadják-e a szigeteket, de ez az érzés ott-tartózkodásunk egész ideje alatt nem engedett fel.

Pedig az összes megismert part közül ez volt a legalkalmasabb, hogy új várost építsünk, nem is egyet. Nem sokáig kellett válogatnunk a legdélibb sziget keleti oldalán nyíló öblök természet adta, jobbnál jobb kikötői között. A növényzet, a part és a sziklák formája egyaránt azt tanúsította, hogy ez az oldal jóformán soha nem kap még egy közepes vihart sem, a nagy, nyugatról támadó szélviharokat pedig felfogják a szigetek közepén végighúzódó hegyek és fennsíkok. A hat nagyobb sziget mindegyikén volt patak és forrás, hajóépítésre alkalmas vastagságú és fajtájú fákkal teli erdők váltakoztak füves területekkel. Csak az állatvilág volt – a tengeri madarakat leszámítva – feltűnően szegényes, bogarakat és lepkéket találtunk csupán, de ez is kedvező körülmény a letelepülők számára. Nem tudtam osztani embereim idegenkedését, én első látásra megszerettem ezeket a szigeteket, és egyre inkább csodálkoztam, hogy miért nem vették már jóval korábban birtokukba Dis hajósai.

Több mint két évnegyedet töltöttünk a szigeteken, és a vége felé rájöttem, miért lakatlanok, és miért maradnak még sokáig azok. Ezen a szélességi fokon, a Viharisten idejét leszámítva – ami itt hamarabb és másként kezdődik, mint Avanában –, ismeretlen a tartós, egyirányú szél, keletről pedig, míg ott voltunk, egy szellőt sem kaptunk. Ritka véletlen tehát, hogy Gurru évnegyedében Dis felől megközelíthesse valaki ezeket a szigeteket, és hogy ez a másik hajózásra legalkalmasabb évszakban, Erua idején milyen bizonytalan vállalkozás, azt a mi esetünk is bizonyítja. Később megtudtam, hogy a disbeliek szájhagyomány alapján ugyan elég pontosan ismerik a szigetek helyét, sőt azt is, hogy hat nagy sziget van, de hogy közülük kik és mikor jártak ott, senki nem tudja megmondani. Jellemző az is, hogy az Álnok Szelek Szigeteinek nevezik őket – ezt a nevet sajnos vagy nem mondták meg annak idején Gurru papjának, vagy az mulasztotta el feljegyezni –, és nem akadt olyan vakmerő hajós, aki akár kíváncsiságból, akár parancsra felkeresné.

 

 

12.

 

A kétszáz-egynéhány nap alatt a szigeteken egy dolog kivételével semmi említeni való nem történt velünk. A szelek még Nanur kezdete előtt végképp elmaradtak, bármennyire szidtuk, szerencsénk volt azzal, amelyik partra segített bennünket. Az ég ragyogóan derült volt, tűzött a nap, mégsem volt olyan forróság, mint Avanában Nanur idején, ez is mutatta, jóval északabbra vagyunk. Ami kevés javítanivaló a hajókon akadt, az első húsz napon elvégeztette Pilagu, élelmezésünk, ha egyhangú is, de bőséges volt. A szigetek körüli vizeket halban kimondottan gazdagnak találtuk. A tüzelőfával sem kellett takarékoskodni, embereim, ha másért nem, legalább ezért rokonszenvesnek tarthatták volna a szigeteket. Ahogy a szelek elmaradásával a tenger mind laposabb hullámokat futtatott a part fövenyére, úgy vált életünk egyre eseménytelenebbé. A napok egymásba olvadtak az egyformán mélykék ég alatt, és tevékeny élethez szokott embereim hangulata megint új válsággal fenyegetett. Ekkor határoztam el, alaposan átkutatunk minden szigetet, bár tudtam, ettől a munkától csupán egyetlen hasznot remélhetek, az idő valamivel változatosabb múlását, de embereimnek éppen erre volt szükségük.

A délről számított negyedik szigeten találtunk rá a sírokra, és attól fogva nemcsak elfoglaltságunk, töprengenivalónk is akadt. A parti tisztás és az erdő határán sorakoztak egy ugyanolyan védett, keleti fekvésű öbölben, mint a miénk volt a legdélibb szigeten. Tizenöt kőrakás, emberfejnyi és annál nagyobb kövekből, egyforma igyekezettel, de nem egyforma gondossággal formálva. A víztől legtávolabb fekvők nagyobb köveik ellenére is jobban megközelítették a téglalap formát, mint a sorban utánuk következők. Az utolsó három apróbb kövek alaktalan ovális halmaza volt, csak egymástól való távolságuk jelezte, hogy ők is a sorhoz tartoznak. Szomorú, kövekből kirakott grafikon, hogyan fogyott nemcsak az emberek száma, hanem testi erejük, kitartásuk és a hazájukból magukkal hozott sírépítő hagyomány ereje.

Nem bontottuk meg az összes sírt. Húsz-harminc évesnél a legrégibb sem volt idősebb, ehhez a munkához az én érdeklődésem és a Tenger Fiainak edzettsége egyaránt kevés volt. Mikor a harmadik sír köveit elmozdítva, a már olyan jól ismert formájú sisak öbléből vakító fehér és ép fogaival ránk vigyorgott az égővörös fürtökkel és szakállal keretezett koponya, láttam embereimen, semmiféle fenyegetés nem lenne képes rábírni őket a többi felnyitására. Hajó vagy csónak roncsait kerestük szerte az öbölben, és annak a csontjait, aki az utolsó halom követ hordta össze bajtársa teste fölé, de eredménytelenül. Beljebb az erdőben beroskadt kunyhót találtunk, a törzseken ejtett ügyetlen vágások nyomai elárulták, hogy a hajósok fejsze híján kardjukkal vágták ki és faragták a fákat. Az egyik sarokban néhány kés és vasból készült rozsdás edény hevert.

– Kezdem hinni, hogy igazad van – mondtam Pilagunak –, bármilyen lehetetlennek is tűnik. A vörös hajú emberek nem a forró övezettől délre élnek, hanem valahol ott, ahol te sejtetted.

– De a távolság, Isteni Uram! – Pilagu, ha indulatos természete nem ragadta el, éppen olyan kétkedő, elemző módon gondolkozott, mint bátyja. Más örült volna, hogy elismerem az igazát, ő azonban saját korábbi érveimet fordította ellenem.

– Ha az egyenlítőtől délre csakugyan van lakható vidék, az messzebb esik ide, mint az óceánon túli part. Nem mondtam meg neked, hogy az óceán szélességét társaim éppen az egyenlítő mentén mérték meg.

Fölösleges lett volna Pilagunak magyaráznom, hogy Ten-Ling a Viking memóriaegységében tárolt adatokból számította ki ezt a távolságot, mert a kapott érték megbízhatóságán semmit nem változtatott, hogy sem Ten-Ling, sem a többiek soha nem látták azt a másik földrészt.

– Tehát elképzelhető – folytattam –, hogy az egyenlítőtől északra az óceán esetleg sokkal keskenyebb. És még valamiről ne feledkezz meg, Pilagu. A fák és a parti sziklák elárulják, hogy Esra idején itt rettenetes erejű nyugati szélek tombolnak. Azok könnyen elsodorhattak idáig egy hajót, sőt ez megmagyarázza azt is, hogyan találták meg a Parti Nép halászai Gir-dintől nyugatra azt a vörös hajú hajóst, akinek sisakját Eziza nekem ajándékozta.

– És a csavaranya, Isteni Uram?

– Az már nehezebb ügy, de ha arra gondolsz, hogy Eziza mennyire óvakodott nekünk bármit is mondani a Gir-dintől nyugatra fekvő partról, talán ez is érthető. Lehet, hogy a sisakot nem is halott emberen találták...

– Hanem?

A kunyhótól már alig kivehető ösvény vezetett a fák között a víz irányába. Az erdő szélén, ahol álltunk, a magas, erős növésű fűbe veszett. Az öblöt néztem, azután messzebb a csendes, végtelen tengert. Mi lehetett a régi hajósok viszontagságos története?

– Negyven vagy talán még több napon át hajtotta őket a vihar, vitorláik sorra leszakadtak, a mohó hullámok társaikat magukba nyelték, az életben maradtakat pedig a halálfélelem minden kínjával gyötörték, gyöngítették, mielőtt az utolsó szélroham a Gir-dintől nyugatra fekvő parthoz hajtotta őket... Vizük már régen elfogyott, a viharban halászni sem tudtak... Igaz, azelőtt hatalmasak, erősek voltak, közülük egy is szétzavarta volna kardjával akármelyik parti település katonáit, akik különben is elég gyávák...

– De akkor mégis meg merték támadni őket – folytatta gondolatomat Pilagu –, mert látták, milyen tehetetlenek az éhségtől és a szomjúságtól...

– Igen – bólintottam –, lehet, hogy az első összecsapás után mégis kelet felé indultak tovább a part mentén, de ott még erősebb ellenállásba ütköztek, mert Gir-dinhez közeledve egyre nagyobbak a települések. Ezért visszafordultak, dél felé haladva végiglátogatják a gyengébb falvakat, ahol a megjelenésüktől megrémült emberek esetleg csak egy-két nap múlva gondoltak a védekezés megszervezésére... addig pedig tudtak vizet és élelmet is szerezni. Valami oknál fogva azután egyre délebbre szorultak, talán Eziza nagyapja hajókat küldött utánuk, hogy fogják el vagy öljék meg az idegen betolakodókat. Nem tudom, így volt-e, de így is történhetett, míg végül ahhoz az öbölhöz értek...

– Akárkik voltak is, Isteni Uram – Pilagu az emlékezéstől összeborzongott, és a Tenger Fiainak beszédében ritkán használt ige került – a nyelvére –, sajnálom őket. Jó hajósok voltak, és azt a halált még egy disbeli kalóznak sem kívánom...

– Igazad van, bár ezeknek sem volt könnyű. – A kunyhóban talált egyik kést forgattam kezemben. Ujjaim nyomására a rozsdától szétrágott pengéről rétegesen váltak le a vasoxid törékeny pikkelyei. – Abban az öbölben legalább egyszerre haltak meg. Lehet, hogy néhány óra különbséggel, de ugyanazon a napon lett vége mindennek, ezek pedig itt egymást temették. A túlélők végignézték társuk halálát, és közben arra gondoltak, arra kellett gondolniuk, hogy rájuk is kikerülhetetlenül ugyanaz a sors vár. Ha a sír köveit cipelve – talán még maguk előtt is titkolva vizsgálódásuk szándékát –, lopva végigpillantottak a többieken, nagyjából azt is megjósolhatták, hogy az ő sírjuk hányadik helyen lesz a sorban. Ne feledd, Pilagu...

Elhallgattam. Nem lett volna bölcs dolog kimondani, ha nem lennének hajóink, mi is ezt az utat járnánk végig. Pilagu elgondolkodva nézte a kőrakásokat. Hangja rekedt volt, mikor megszólalt:

– Hány évig élhettek itt. Isteni Uram?

– Ha azt az utolsó sírt is megnéznénk, többet tudnánk – Pilagu arcára kiült, hogy ezen az áron nem óhajtja a pontosabb meghatározást –, de talán az is elég, hogy milyen vastagok a kunyhó kövei között gyökeret vert facsemeték. Ha itt is olyan gyorsan nőnek, mint a Barkan erdeiben, akkor körülbelül húszévesek...

– De hova lett, Isteni Uram, az az ember, aki az utolsó sírt rakta, és hol a hajójuk? Az öbölben a hajót szétszedték a csónakos vademberek, de itt?

– Most, hogy a kunyhót is megtaláltuk, már tudom, kár volt a hajó roncsát keresni. Minden hajón van ácsfejsze, nem is egy, és láthattad, hogyan faragták a törzseket. A hajó valahol a sziget nyugati partján süllyedt el, a szirtek között, minden felszerelésével együtt, a parthoz közel, de mély vízben. És nappal.

Pilagu tudásomba vetett őszinte hite és a köteles tisztelet ellenére kételkedve nézett rám.

– Nappal?

– Nem nehéz kitalálni. Te akármilyen erős vagy is, sisakkal a fejeden s karddal az oldaladon, késsel az övedben ugranál a tengerbe, ha nem látnád, milyen messze kell úsznod? Ha éjszaka töri be a hajó oldalát a szikla, gondolsz-e arra, hogy még egy-két edényt is összekapkodj?

– De ha látták előre, miért nem gondoltak a fejszékre is?

– Úgy képzelem, hogy látták a szirteket, de éppen mert jó hajósok voltak, megpróbálták kikerülni őket, és oldalazva a sziget szélárnyékos felére kerülni. Mikor azután mégis megtörtént a szerencsétlenség, a hajó belsejét valószínűleg egy szempillantás alatt elöntötte a víz. Az edényeket mi is a fedélzeten tartjuk, mert ott főzünk, a fejszéknek azonban minden rendes hajón a raktárban a helyük, hiszen útközben a nyílt tengeren nemigen akad ácsmunka. Érted már, Pilagu?

– Értem, Isteni Uram, és azt is, miért mondtad, hogy a hajó mély vízben süllyedt el. Ha sekélyebb, később visszamentek volna. hogy a fejszéket kihalásszák, gerendákat, pallókat is megmenthettek volna... De az utolsó életben maradt hajósról még nem mondtál semmit, Isteni Uram.

– Nem is tudok mit mondani. Lehet, hogy messzebb, az erdőben pusztult el, valamelyik szakadékban porladnak a csontjai, vagy a vízbe veszett halászás közben. A kardokkal hajót ugyan semmiképpen, de valami tutajfélét csak készíthettek, amiről eredményesebb a halászás, mint a partról.

Többi emberemet is hasonló kérdések izgatták, mint Pilagut, sok estén át tanakodtunk a vöröshajúak történetén. Fiatal kapitányaim közül azok, akiknek a legterhesebb volt a szigetek egyhangú élete, reménykedtek, hogy egy újabb vihar ismét hajótörötteket sodor a szigetekre, a dús képzelőerővel megáldott – vagy megvert – Gihatri még azt is fölvetette, vitorlázzunk mi a vöröshajúak partjaihoz. Eltekintve attól, hogy ezt a tervet az addig tapasztalt szél járás eleve lehetetlenné tette, Szumurrinak más kifogása is akadt.

– Azt hiszed, Gihatri, hogy olyan nagy örömet okoznánk nekik?

– Miért? Bennünket is boldoggá tesz, ha egy addig soha nem ismert földet láthatunk, vagy akár csak hallhatunk róla. Azok a vöröshajúak talán nem is tudják, hogy élnek emberek a mi partunkon is, nem tudják, hogy van...

– Ez a mi szerencsénk! – vágott közbe nyersen Szumurri.

A fiatal kapitány zavartan fürkészte Szumurri himlőhelyes, komor arcát. Szándéka ellenére vajon mivel bántotta meg a hajóst, aki Pilagu után mindannyiuk szemében, a legnagyobb tekintély? Tudtam, mire gondol Szumurri, és elszomorodtam. Gihatri nemzedékét én neveltem ilyen lelkesnek, bizakodónak, és mégsem foghatom pártját a vitában. Szumurrit nem hagyta ülni az indulat, fölpattant, és a tűzrakás szélén a homokra gurult hunyorgó parázsszemekre taposott.

– Ezt tennék velünk, Gihatri! Látod? Éppen ezt! Ez Dis! Ez Gir-din! Ez Avana! – sorolta dühösen, ahogy egy-egy parázs fekete, halott folttá lapult saruja alatt. – Azután ha délen megvetik a lábukat, jön majd az aban part és Lail! Láttad a páncéljukat, láttad, mekkora kardot viselnek. Mit gondolsz, milyen erősek lehetnek, ha ekkora kardot tudnak használni? Azt mondd meg nekem, Gihatri: melyik nép lenne az, aki ellenállna nekik?

A fiatal kapitányok döbbenten hallgattak.

– Nem láttuk egyetlen hajójukat sem – szóltam közbe –, így nem tudjuk, van-e elég nagy hajójuk, hogy áthajózzák az óceánt. Ha egy-egy vihar néha átsodorja őket, az még nem hajózás. Ötven-hatvan napot egyvégtében a nyílt tengeren vitorlázni...

– Mennyi víz, mennyi élelem! – helyeselt védőszárnyaim alatt vélve magát Gihatri. – Mekkora hajókat kellene egy ilyen úthoz építeni! És hányat! Ha győzni akarnak a mi partunkon, negyven hajónál kevesebbel nem jöhetnek, mert annyival még elbírunk, akármilyen óriások is!

Szumurri igaza tudatában makacsul hallgatott, Pilagu szeme pedig a fiatal kapitányra villant.

– Ha ilyen jól tudod, akkor arra is válaszolj nekem, te nagy hajós: ki épít hamarabb negyven akkora hajót? Mi vagy a vöröshajúak?

A kérdést gyilkos tapintattal Gihatrinak tette fel, de jól tudtam, nekem szánta. Pilagu szerint soha nem épült elég sok és elég nagy hajó az avanai műhelyekben. Nem tartottam szükségesnek, hogy Avanától legalább ötszáz kilométerre, százötven szélcsendes naptól felborzolt idegekkel vitatkozzam vele.

– Nem láttuk még egyetlen hajójukat sem – ismételtem kevés meggyőződéssel. – Majd ha szemtől szembe találkozunk eggyel, kiderül, hogy mekkora, és mire képes...

Szumurriból kiszállt az indulat. Szomorúan bámult az eltaposott parázsra, azután, mint aki álomból ébred, megrázkódott, fölemelte a fejét. Reménykedve keresett egyetlen olyan sötét foltot a szikrázó csillagokkal teleszórt égen, amiről azt hihette, felhő. Ha felhő van, nem késlekedhet sokáig a szél sem, eljön, és megszabadít bennünket.

 

 

13.

 

Mikor a vihar hetedik napján déltájt elállt a szél, és az elvékonyodó felhőkön keresztül kénsárga, túlvilági fény szitáit a dühöngő tengerre, messze délkeleten, a horizont szélén csak öt táncoló pontocskát tudtunk összeszámolni. Pilagu felmászott a recsegő, hajladozó árbocra, ami úgy mozgott, mintha minden pillanatban ki akarna szakadni a hajó testéből, de onnan sem látott többet a habos sörényüket önmagukba nyelő, egymásnak rontó, mély szakadékokat feltáró, majd újra hegyként magasodva ránk zuhanni készülő hullámok rései között. Hiába volt szélcsend, a tenger ugyanúgy bömbölt, mint mióta elhagytuk az öblöt, Pilagu arcáról, kezének reménytelen legyintéséről olvastam le, hogy nem lát több hajót.

Nem mertem elhinni, hogy vége a viharnak. Vártam, hogy néhány óra múlva a szél újra kezdi váratlan, szaggatott, őrjöngő rohamait. Embereim fele eltűnt, csak néhányról tudtuk, mikor sodorta a szél a vízbe, vagy mosta le a fedélzetről a hajót elborító hullám, a legtöbbet észrevétlenül ragadta el a mohó tenger, mert a nappalok és az éjszakák váltakozását csak alig érzékelhetően jelezte a koromfeketénél kissé világosabb, sötétszürke dél. Az orkán belemart a hullámok gerincébe, sűrű sós köd rohant a tenger felett, fuldokoltunk benne, szemünket vörösre marta, kilopta testünkből a vér éltető melegét. Már az első nap úgy éreztük, nem bírjuk tovább. Az is lehet, hogy az eltűntek közül sokan önként keresték a gyors halált, hogy a szenvedés és a halálfélelem végtelenné nyúló gyötrelmétől szabaduljanak, mert a remény, hogy mégis túléljük, még a bárka deszkáinál is ingatagabb volt.

Öt el-eltűnő, majd újra felbukkanó, táncoló apró pont a sötét felhők és a fehér tarajos tenger hátán, lehetetlen volt megállapítani, melyik kettő hiányzik. Pilagu nagy keservesen lemászott az árbocról, és görnyedten felém csúszkált a fedélzeten. Mindannyian görnyedten jártunk, ha ugyan a helyváltoztatásnak ezt a módját – a dülöngő fedélzeten kötéltől palánkig, a palánktól a lépcső korlátjáig, kapaszkodótól kapaszkodóig – járásnak lehet nevezni; a fázás, a kimerültség remegése időről időre összerántotta testünket. Ilyenkor kezünk sem engedelmeskedett, a test önpusztító önzéssel maradék energiáját a rekeszizom görcsére pazarolta, s ostobán szétnyíló ujjaink közül kisiklottak a tárgyak, hiába tudtuk, hogy megragadásuktól, megtartásuktól abban a pillanatban talán az életünk függ.

Jobb karomat abba a rövid hurokba dugva, amit a palánk tövénél a hajó bordáinak végéhez erősítettem, a másikkal elkaptam a felém bukdácsoló Pilagut, és magamhoz szorítottam. A túlsó oldalról érkező hullám lökése mindenkit levert a lábáról, majd a soktonnányi sós víz laposra döngölte testünket, csak annyi levegőt hagyva nyomorult tüdőnkben, hogy fulladásunkban még a következő hullám is örömét lelje. A hajó fenekéből a leszerelt vitorlával és deszkákkal eltömített lejárón keresztül is átszűrődött a jajgatás, úgy hangzott, mint vak kutyakölykök vinnyogása. Lent soha nem tudták, mikor jön a következő hullám ökölcsapása, mindig váratlanul érte őket, és a félelmében összekapaszkodott embergomolyag mindig feljajdult tehetetlen kétségbeesésében és fájdalmában. Értelem, cél és remény rég elhagyták egykor embernek nevezhető lényüket, ütés és jajgatás, aztán újra ütés és újra jajgatás; sem ők, sem az őrjöngő tenger nem fáradt bele a kegyetlen játékba, hogy ezzel a ritmussal szabdalják részekre a vihar örökkévalóságát. Ha a fedélzeten csuromvizesen és reszketve ezerszeresen nagyobb is volt a kockázat, hogy a hullámok magukkal sodornak, vagy a palánkhoz csapva összetörnek bennünket, igazat adtam annak a pár embernek, aki fönt maradt.

– Csak öt? – kiáltottam Pilagu fülébe.

A hajós intett a fejével, megpróbált egy adagot kiköhögni a torkába rekedt vízből.

– Meg kell keresni a másik kettőt!

Kék szeméből leplezetlen gyűlölet sugárzott.

– Itt?! – olvastam le a szájáról. A hullámok felé intett, melyek már megint készültek körbefogni a hajót, hogy rázuhanjanak. Megrázta a fejét, és tekintetében a gyűlölethez most már megvetés is társult. Pilagu, a nagy hajós, aki dacolni mert Esra dühével, szétporlott a sós párában, mint ahogy én sem voltam már Isteni Úr, csak őrült, aki nekihajtotta őket ennek a viharnak, és most új esztelenséget követel. Amikor végre, túl Gurru évnegyedének közepén, a szélcsendnek vége szakadt, átmenet nélkül olyan vihar zúdult a szigetekre, hogy az még a védett öbölből is félelmetes volt, azután megint pár napos szélcsend a következő viharig; Pilagu megijedt, és azt akarta, maradjunk a szigeteken. A legénység és a kapitányok egy véleményen voltak vele, csak ketten, Szumurri és én erőszakoltuk ki az indulást. Azzal érveltünk, hogy Esra idejéhez közeledve minden vihar csak még vadabb lesz az előzőnél. Aki nem jön, marad – mondtam végül, mikor a szél újra feltámadt, és a fennsíkra küldött két ember azzal szaladt vissza az öbölbe, hogy a negyedik vihar sötét csíkja már felbukkant nyugaton. Mind velem jöttek – a felhő még aznap délután utolért bennünket –, és hiába tudtam, hogy helyesen döntöttem, a vihar erejével együtt nőtt a lelkifurdalás: az igazság ugyan mellettem van, de ők azt hiszik, az én makacsságom miatt kell elpusztulniuk. Ezért gyűlölt meg bennünket Pilagu, és átkozta Szumurrit, míg a sós tajték sűrű homályában úgy hitte, hogy vetélytársának hajója is ott van mellettünk, és ezért fordult ellenem, mikor végre láthatta, Szumurri már messze van. Vagy az öt bukdácsoló pont egyikén, vagy a hullámok alatt, elnyerve méltó büntetését nagyravágyásáért, de vele az örök, érzéketlen nyugalomnak azt a jutalmát is, ami ellen mi még küzdünk, bár testünk minden sejtje már régóta csak azt kívánja.

Ha csak egymásnak nem csapta őket egy hullám, és a recsegve széttörő oldaldeszkák hasadékain beömlő víz azonnal elárasztotta a hajó belsejét, tudtam, csak fokozatosan süllyedhetnek. A ponyvával védett lejárón át szivárgó víz a legnagyobb hullám után is csak néhány vödörnyi; ha négy ember akad, aki nem bolondult meg egészen a félelemtől, vagy csak egy, aki parancsolni tud nekik, a hajó nem telhet meg vízzel. Az öt hajóból egy éppen megnyíló hullámvölgy csalóka perspektívájában egyszerre hármat is megpillantottam. Könnyedén bukdácsoltak, mozgásuk elárulta, nincs több vizük a hajófenékben, mint nekünk. Vagy talán még annyi sem, mert különben hogyan tudtak volna ennyire megelőzni bennünket? A két eltűnt hajónak tehát itt kell lenni a közelünkben. Vagy már teljesen megteltek vízzel, és elsüllyedtek, vagy csak a fedélzetük áll ki a vízből, de darabokra nem törhettek, az úszó deszkákat észrevettük volna.

– Pedig megkeressük őket, Pilagu! Ha most nem tudjuk, akkor később. De először ki kell merni a hajóból a vizet, gyorsan, mielőtt újra jön a szél!

A hajós bólintott. Magában bizonyára azt gondolta, ami az eltűnt hajók keresését illeti, ezen ráér velem később is vitatkozni, a hajófenékben összegyűlt víztől megszabadulni viszont sürgős, az életünk függ attól, milyen hamar végzünk vele. A sós párától rekedten rikácsolva a leponyvázott nyíláshoz terelte a fedélzeten lézengő embereket.

A nap lassan nyugat felé hajlott, és csodálkozásomra egyetlen felhő sem akadt útjába. A tenger észrevehetően csendesedett, a hullámok ugyan durván lökdösték a hajót, de egyre ritkábban buktak át a fedélzeten. Lassan mégis reménykedni kezdtem, hogy az előbb tévedtem, a szélcsend nem a ciklon magját jelentette, hanem azt, hogy valahol az oldalán hagytuk el, és akkor már nem kell rettegnünk tőle. A hajó fáradtságtól remegő izmaink újabb gyötrése árán – több mint egy kettős óráig hajlongtunk a hajófenékből felnyújtott mocskos, ammóniától bűzlő vízzel teli vödrökkel – megkönnyebbült, fürgén kitért a hullámok támadása elől. Az emberek többsége elnyúlt a fedélzeten, meggyőződése és kényelme szerint ki-ki lábára, karjára vagy derekára hurkolta az árboc tövére erősített kötél végét, szemük lecsukódott, és már aludtak is, a hajó imbolygása ide-oda gurította elcsigázott testüket. Legszívesebben én is közéjük feküdtem volna, de a két eltűnt hajó nem hagyott nyugodni. Fölmásztam az árbocra – Pilagu gúnyos szemmel figyelte –, de hiába, a távoli öt ponton kívül egyetlen deszkát sem tudtam fölfedezni.

– Inkább pihenj, Isteni Uram! – tanácsolta nagylelkűen. – Napszálltáig én őrködöm, és ha látok valamit, fölkeltelek.

Csalódásom láthatóan jobb kedvre hangolta, és ezért most én gyűlöltem. Annyira aljasnak azonban nem tarthattam, hogy bajtársait veszni hagyja, ha mégis meglátja valamelyik roncsot. Lefeküdtem a palánk tövében.

Mikor fölrázott, úgy éreztem, hogy csak egy percre hunytam be a szemem, de a nap már majdnem a tengert súrolta, narancsvörös fényében a hullámok sötétkéken villództak.

– Mit látsz, Pilagu?

– Vitorlát bontottak, Isteni Uram!

– Micsoda?

Kabult voltam az alvástól, csak ekkor vettem észre, hogy a szél feltámadt. Nem egy új vihar hírnöke volt, egyenletesen fújt északnyugatról, éppen a legalkalmasabb erővel, hogy megtöltse a vitorlát, és a hajó újra kormányozható legyen, ne forgassák kényük-kedvük szerint a hullámok. A palánknak támaszkodva bámultam előre. A pontokat elnyelte már a keletről előrelopakodó alkonyat, helyükön öt fehér pillangó szárnya remegett a sötét tenger fölött. Pilagu majdnem táncolt örömében, miközben az embereit költögette.

– Ébredjetek! Itt a szél! Föl a vitorlával, és repülünk! Ébredj már, te Nanur ivadéka! Majd otthon alhatsz eleget! Megtömöd a bendődet friss birkahússal, jó borocskát iszol rá, és aztán alhatsz akár a Tavaszünnepig! Tíz nap, és befordulunk a kikötőbe, a babád ott vár a parton! Mit mondtam? Tíz nap? Eh, éjjel is hajózunk, a hatodik estén már ölelgetheted!

Az emberek bambán nézték a közöttük ugráló Pilagut, aztán véreres szemük fölcsillant. Kegyetlen dolog volt megölnöm ezt az örömet, talán ez volt a legkegyetlenebb mind között, amit valaha is tettem velük, mégsem lehetett másként. Valahol, néhány kilométerre tőlünk itt van a két süllyedő bárka. Az öt hajó közül egyik sem fordul vissza értük.

Lementem a hajófenékbe. Az összekötözött íjakat még indulás előtt gondosan a legmagasabb polcra rakták, hogy minél kevesebb nedvesség érje őket. Kirángattam közülük az aránylag legszárazabbat – a húrja ennek is gyalázatosan lógott, mikor a vesszőt ráillesztettem –, a vesszőkkel teli tegezt a nyakamba akasztottam. Mikor fölértem a fedélzetre, két ember már az árboc tetején kuporgott, a vitorla és a kötélzet teleszívta magát vízzel, nehezen boldogultak vele. Megálltam a lejáróban, így a hátam valamennyire védve maradt, és megpróbáltam túlkiabálni a parancsokat üvöltő Pilagut:

– Csak annyira húzzátok fel, hogy a hajó szél ellen tudjon fordulni! Pilagu, ereszd le a kormánylapátot, és fordítsd szél ellen a hajót! Aki nem engedelmeskedik, lelövöm! Érted, Pilagu? Menj a kormánylapáthoz, és ha a hajó csak egy evezőnyit is fordul a szél alá, elsőnek a te torkodat verem át a nyíllal!

Az emberek közt Pilagu volt az egyetlen, aki Avanába érkezésem óta ismert, de a hosszúcsónakos vademberekkel vívott harcot leszámítva még ő sem látott soha a kezemben fegyvert. Talán akkor sem lepődtek volna meg jobban, ha helyettem a tengert benépesítő szellemalakok egyike bukkan fel a lejáróban. A köteleket bogozó kezek megmerevedtek, szemük kerekre nyílt. Nem gondoltam, hogy ilyen egyszerű lesz a dolgom, és ez elszomorított, mert újra csak azt bizonyította, hogy még bennük is, akik Mazu uralmára – ismét csak Pilagut leszámítva – már nem emlékezhettek, milyen mélységesen él az erőszak, a fenyegetve parancsolás tisztelete.

– Megyek, Isteni Uram! – mondta Pilagu elsőnek, és görnyedt háttal már indult is. A köteleken a kezek újra megelevenedtek. Szomorú, könnyű győzelem ostoba embereken.

Az íjat a fedélzetre dobtam. Ketten is ugrottak érte, de nem azért, hogy ellenem, az őrült parancsoló ellen fordítsák, hanem hogy a helyére tegyék. Tudták, nem tűrök rendetlenséget a hajón.

Hátramentem Pilaguhoz, néztem, hogyan rögzíti a kormánylapátot, azután megfordultam. Az öt pillangó most mögöttünk táncolt, a fehér foltok gyorsan kisebbedtek.

– Szumurri ott van közöttük – mondtam Pilagunak –, nélküle nem mernének teljes vitorlával nekivágni az éjszakának.

– Igen, Isteni. Uram – morogta Pilagu. Nem nézett föl, a kötél csomóját rángatta.

– És ha te hánykolódnál itt valahol úgy, hogy a palánk résein már befolyik a víz?

– Ha a Tengeristen úgy akarja, ez a hajós sorsa!

Jó ideig megátalkodottan meredt a csomóra, végül mégis fölnézett, és láthatta, hogyan tűnik el az utolsó vitorla az éjszaka kibomló szárnya alatt.

 

 

14.

 

Hajnalban a szél lehűlt, vékony ködpalástot dobott a tengerre, azután mint aki jól végezte dolgát, elpihent. Mióta szembefordultunk a széllel, kétóránként váltott két-két emberrel figyeltettem a tengert. Pilagu éppen ébren volt, mikor a köd ránk telepedett, felköltött engem is, és a közös szerencsétlenség feletti kesergés – a ködben, szélcsendben hajózni és hajótörötteket keresni egyaránt lehetetlen – összebékített bennünket. Azután majdnem délig aludtunk, de még akkor sem lehetett húsz-harminc méternél messzebb látni. Az őrök meredt szemmel vallatták a ködöt, mi pedig ellenőriztük és beosztottuk az élelmiszerkészletet. Több mint húsz napra való élelmünk volt – mert csak feleannyian maradtunk –, vizünk valamivel kevesebb, de ez nem aggasztott bennünket. Ebben az évnegyedben mindig jön annyi futó eső – csak vihar ne! –, hogy megtölthessük a tömlőket. Abban is megállapodtunk, hogy ha felszáll a köd, és alkalmas szelet kapunk, még fél napot a keresésre fordítunk. Ha azalatt sem találunk semmit, bele kell nyugodnunk, hogy a két hajó már korábban elsüllyedt. Mással nem magyarázható, hogy idáig egyetlen szál deszkát sem láttunk.

A köd azonban makacsul kitartott, és csak másnap kaptunk újra egy kis szellőt. Alig mozdított valamit a hajón, inkább csak a ködöt kavarta; amennyire meg tudtuk becsülni, késő délutánig tíz kilométernél többet nem haladtunk. Ekkor váratlanul nekibátorodott, és szaggatni kezdte a ködöt, negyven-ötven méter széles csatornákat vágott benne, ahol még az alkonyodó ég sötétedő kékségét is tisztán láthattuk, azután újra belefúródtunk a következő fél kilométeres hófehér páracsomóba, ahol húsz méteren túl tenger és köd egyforma szürkeségbe olvadt.

– Ostoba szél! – szidta Pilagu, mikor rövid idő alatt már negyedszer csapódott át a keresztrúd a fejünk fölött. – Csak forog, lökdös, semmire se való. Még a ködöt se tudja elfújni, csak az irányt zavarja össze! Igaz, azt most már csak akkor találjuk meg újra, ha feljönnek a csillagok, addig akár körbe is járathat bennünket.

Éppen helyeselni akartam, mikor a keresztrúd, újra átzúgott a fejünk felett, a hajó megpördült, és Pilagu nagyot ordított:

– Nézd, Isteni Uram!

A hajó orra előtt sötét tárgy derengett elő a ködből. A láthatóság határán volt, ha néhány méterrel messzebb van, csupán a köd egy sötétebb rétegének tűnik. Lassan közeledett, aztán rájöttünk, hogy mozdulatlan, mi úszunk feléje. Nagyon nagynak látszott, és nem hasonlított sem sziklához, sem szirthez és a legkevésbé süllyedő hajóhoz. Hosszú, hajónknál legalább másfélszer hosszabb, lapos tetejű, alacsony, ablaktalan ház, derékszögű sarkokkal, egy lapos és szintén szögletes padkán, ami olyan hosszú volt, hogy két vége elveszett a ködben. Tömör és súlyos volt. Mikor elsiklottunk mellette, csak bizonytalanul sejtettük valami függőleges tagoltság vonalait a felső tömbön, miközben tisztán hallottuk az alsó padkán megtörő hullámok loccsanását. Azután az egész ugyanolyan titokzatosan és testetlenül, mint ahogy előtűnt, feloldódott, de a hajóra boruló halálos csendben – mindenki dermedten bámulta a ködöt, ahol a látomás eltűnt – tovább hallatszott a hullámok csobogása.

Pilagu a kormánylapáthoz ugrott, egész súlyával ránehezedve, derékszögben elfordította.

– Le a vitorlát! – károgta rekedten.

Előttünk egy pillanatra világosság derengett, ahogy a ködsziget széléhez közeledtünk, azután a világosság átcsúszott a hajó bal oldalára, majd egészen hátra, és kihunyt.

A hajó csökkenő sebességgel majdnem ugyanazon az útvonalon fúrta magát vissza a ködbe, mint ahol egy perccel korábban kifelé tartottunk.

– Evezőt, kettőt mindkét oldalra, és csáklyával két ember a hajó orrába! – parancsolta Pilagu, azután sokkal kevésbé határozottan hozzám fordult. – Mi ez, Isteni Uram? Láttál valaha ilyesmit vagy ehhez hasonlót?

– Nem! – ráztam a fejem. – De mit akarsz, Pilagu? Hátha zátony, és ráfutunk! Mire meglátod, már késő...

– Ha ez zátony, Isteni Uram, akkor halálomig, fogadom, nyers halfejet eszem! Mozgott, mikor elmentünk mellette!

– Balra! Balra! – üvöltötte rémülten a hajó orrában álló egyik ember. A másik eldobta a csáklyát, és felénk futott.

– Hogy Nanur tépje ki, te gyáva... – Pilagu átkozódása a torkára fagyott.

A tárgy hirtelen bukkant elő a ködből, a lapos alsó padka alig alacsonyabban a mi fedélzetünknél, a „ház” lapos teteje a keresztrúdnál is magasabban. Egy szempillantás, és belefutunk...

Egyszerre rántottuk magunk felé Pilaguval a lustán mozduló kormánylapátot, a hajó ütést kapott, megingott, az orrpalánk felől reccsenés hallatszott...

– Mégis ráfutottunk! – kiáltottam kétségbeesetten, azután megdöbbenve láttam, hogy a tárgy teteje megbillen, belehátrál a ködbe, bugyborékolás, a menekülő levegő sziszegése hallatszott. Az alsó lapos padka ferdén fölemelkedett, majd lusta loccsanással eltűnt a víz alatt. Egyszerre kiáltottuk Pilaguval:

– Hajó!

A „ház” a felső fedélzet, az alsó, a „padka” most tűnt el, hogy a mi hajónk kimozdította a roncsot ingatag egyensúlyából – hatalmas süllyedő hajó! Soha nem látott formájú és nagyságú, a miénk apró bárka mellette; ha örvényt kavarva most elmerül, bennünket is magával ránt!

Pilagu is erre gondolhatott, mert az evezősökre pillantott. De az óriás süllyedése abbamaradt, egy darabig még imbolygott, azután a mi hajónkkal együtt átvette a hullámok ringását.

– Isteni Uram... – kezdte Pilagu, de egyszerre annyi mindent akart mondani, hogy elakadt, és gondolataink némán futottak az azonos kérdések párhuzamos csatornáin. Micsoda nagyszerű nép lehet, ha ilyen hajókat tud építeni! A vihar végzett velük, vagy mégis zátonyok lapulnak itt valahol a víz alatt? És ami a legérthetetlenebb: hol vannak? Hol? Akkorát löktünk rajtuk, hogy vagy másfél métert süllyedtek, és egyetlen kiáltás, egy mozdulat sem! Lehetetlen, hogy ne vettek volna észre! Vagy már korábban sorsára hagyták? De hova mehettek? Egy másik, hasonló hajóra? A köd kajánul gomolygott körülöttünk, könnyebb egy elveszett gyűrűt megtalálni Avana kavicsos partjain, mint itt egy ekkora hajót!

– Kötelet! – szólt hátra Pilagu a mögöttünk szorongó hajósoknak.

– Én megyek, Pilagu!

– Az nem lehet, Isteni Uram! – tiltakozott.

Ha bajod esik, mit mondok odahaza?

– Azt még nem tudom, de én megyek!

– Isteni Uram! – Ha csak az életem félti, nem törődöm vele, de az arcára kiült, hogy talán egész életében semmit nem kívánt annyira, mint hogy közelről láthassa ezt a csodálatos alkotmányt. Hajós volt, mi érdekelhette jobban ennél a hajónál?

– Te is jössz – vágtam el a vitát –, de külön kötélen.

Így egyikünk sem segíthet a másikon, de nem is pusztulunk együtt, hacsak a két kötél valahogy össze nem gubancolódik.

Közvetlenül a palánk mellett eresztettek le, a vízben a kötél meglazult a derekamon, óvatosan úszni kezdtem. Az elsüllyedt alsó fedélzet nem lehetett mélyen, nem akartam, hogy belerúgjak egy kiálló szögletbe, vagy hogy a kötél csavarodjon a lábamra. Pilagu öt-hat méterrel jobbra fújtatott tőlem. Hiába vigyáztam, egy kis hullám hátulról meglódított, és jobb térdemmel akkorát rúgtam valamibe, hogy úgy éreztem, az egész roncs beleremeg.

– Vigyázz, Pilagu – nyögtem –, én már...

A jobb lábam újra hozzáért valamihez, azután a bal is. Két vízszintes deszka, különböző magasságban, azután egy harmadik... lépcső simult a talpam alá. A karfáját is megtaláltam – abba rúgtam bele az előbb –, és bicegve kapaszkodtam fölfelé.

– Gyere ide, Pilagu, itt könnyű feljutni! – Majd hátrakiáltottam a hajóra: – Fogjátok szorosabbra a köteleket, és Pilaguét vezessétek egészen a hajó farához!

Talán így mégsem keverednek össze – reménykedtem. Pilagu megfogta a lépcsőkorlátot, és ettől újra felénk billent az egész alkotmány. Már nem feküdt vízszintesen, lapos teteje felénk lejtett. Tudtam, hogy lehetetlen, mégis attól féltem, ha továbbmászunk, felborul. A felső fedélzet végét négy-öt méterre becsültem balra a lépcsőtől. Ha kiugrom a vízből, és gyorsan megkerülöm a sarkot, három ugrással talán a túlsó oldalon lehetek. Akkor mint eleven ellensúly én biztosítom, hogy nem dől tovább a roncs, ha Pilagu is kimászik. Megint hátrakiáltottam a hajóra:

– Eresszetek utánam sok kötelet – ha futás közben visszaránt, csúnyán összetörhetem magam –, legalább hat evező hosszú darabot! És ha rángatom, akkor még többet!

– Mit akarsz, Isteni Uram? – aggódott Pilagu.

– Átmegyek a túlsó oldalra! Te addig ne kapaszkodj fel, míg nem szólok!

– De Isteni Uram, ha közben...

Nem vártam meg, mit akar mondani. Éreztem, a kötél meglazul, hátranyúltam, meghúztam, hogy biztos legyek a dolgomban, és fölrohantam a lépcsőn.

Pilagu rémülten felkiáltott, a roncs megdőlt. A sarkon túl a kötél egy pillanatra elakadt, előredőlve nagyot rántottam rajta, hirtelen engedett, elestem, és hason szánkáztam a túlsó sarokig. A fedélzet lustán visszabillent, de ijesztően süllyedni kezdett; mikor fölálltam, a víz a bokámig ért.

– Most mássz fel, Pilagu – kiáltottam. A deszkák remegésén éreztem, hogyan kapaszkodik fel a lépcsőn. Lábam alól eltűnt a víz, újabb fújás és bugyborékolás, végül a roncs nagyjából vízszintesen feküdt. Gyorsan megnézni mindent, ki tudja, meddig tart ez a nyugalom?

A fedélzet oldalán ajtók sorakoztak, akár egy földi hajó kabinsora, és mikor az első kilincsét megnyomtam, már nem is döbbentem meg különösebben, hogy a földihez hasonló kilincset markolok. Akik ezt a hajót építették, sok-sok évszázaddal előbb jártak, mint az a kultúra, amit eddig a legmagasabbnak hittem ezen a bolygón. Az ajtó könnyen fordult el sarokvasain, bent sűrű, áthatolhatatlan homály. Átkoztam a ködöt, visszamenni a hajóra olajmécsesért, fáklyáért most már lehetetlen! De hogyan is gyújtanám meg csuromvizesen, ha hoztam volna? Végigtapogatóztam a fülke fala mentén, alacsony padot találtam, faragott karfával, mellette szekrényt, benne hosszú nyakú üvegeket, fémedényeket, ujjaim lázas buzgalommal igyekeztek pótolni a látás hiányát. Visszafordultam az ajtó halványan derengő négyszöge felé, két lépés után keresztülbuktam egy széken, akkora robajjal, mintha bomba robbant volna. A fülkék falán át is hallottam, hogy Pilagu kétségbeesetten kiált utánam.

– Nincs baj, Pilagu! – ordítottam vissza.

A széken túl egy asztal állt, az alá estem, hogy kiszabaduljak, újabb földrengést kellett rendeznem. Nem tudtam, dühöngjek vagy nevessek, itt állok, itteni életem legnagyobb felfedezésének a szó szoros értelmében a kellős közepén, és nem láthatom, nem tudom, mit találtam. Egy bizonyos csupán: a hajót elhagyták. Ha valaki itt maradt volna, ekkora lármára már rég előbújik. Tehát asztal, szék, szekrények, edények, kilincs és zár, a vöröshajúak hosszú, egyenes kardjaira gondoltam – egy pillanatig sem kételkedtem, hogy ez csak az ő hajójuk lehetett –, és örültem, hogy nem botlottam fegyverbe a sötétben. Most már akárhova léptem, mindig beleütköztem valamibe, esésemmel nyilván a fülke egész berendezését felforgattam, semmi értelme nem volt, hogy tovább kísérletezzem. Néhány újabb ütés árán elértem az ajtót, és Pilaguért kiáltottam.

– Mit csinálsz, Pilagu?

– Itt ülök, és várom, hogy visszajöjj, Isteni Uram!

– Miért nem mentél a fülkékbe?

– Próbáltam, de az ajtók be vannak szorulva!

Lehet, hogy nincsenek is beszorulva – gondoltam –, de Pilagu nem ismeri a kilincset, és most nincs is idő rá, hogy elmagyarázzam neki.

Ekkor a szél váratlanul nagyot lökött a roncson. A deszkák panaszos hangon nyikorogtak, a padló hullámzott a lábam alatt, a hajó végső búcsúra készült a tenger fölötti világtól, de a köd rohamosan ritkulni kezdett, a derengés fénnyé izmosodott, már láttam, hogy a hajó fája egyenletesen sötétbarnára van pácolva, a fedélzet eddig simának hitt oldalán faragott díszítések tűntek elő, rovátkolt minta szegélyezte a lapos tetőt tartó gerendák éleit is. Az ajtók vasalásának pántjai egymással szembeforduló hullámvonalas ívben futottak; nemcsak hatalmas volt ez a hajó, hanem szép is, nagy tudású, a művészetben kedvüket lelő mesterek gondos munkája. Tévedtem, mikor az időt, ami elválasztja őket Avana korától, csupán évszázadokkal akartam mérni. És ugyanakkor, minden szépsége és fenséges nagysága ellenére, komor volt ez a hajó. Nem azért, mert roncs volt és elhagyatott, nem is sötét színei miatt, és az sem igaz, hogy csak utólag magyaráztam bele ezt a komorságot. Mert abban a pillanatban, mikor az alkonyodó nap sugarai végigsuhantak rajta, félni kezdtem, anélkül hogy értettem volna. Megálltam a következő csukott ajtó előtt, kezem már a kilincsen volt, és féltem lenyomni. Miért? Mi történt velem? Most már láthatom, és nem is olyan sokáig, a következő ködsziget fala ott közeledik, a lábamon érzem, hogy a víz megint emelkedett egy keveset...

A második fülkében ugyanazt láthattam, mint amit az elsőben már kitapintottam, a bútorok ugyanolyan sötétbarnára pácolt fából készültek, mint a hajó, az üvegek sötétzöldek – de sokkal finomabb anyagból, mint az avanai üveg –, az edények vasból és valami kemény ónötvözetből, a bútorok faragással díszítve, az edények simák, a formájuk ugyanolyan, mint az elhagyott kunyhóban a szigeten. A harmadik és negyedik fülkébe csak az ajtón át vetettem egy pillantást, egyformák voltak, és a víz már a bokám körül járt, a köd közelebb úszott, siettem. Pilagu kiabált, hogy hagyjam abba, a víz emelkedik. Mordultam valamit, és az ötödik ajtót kezdtem feszegetni. Még többet akartam látni, mindent, az utolsó pillanat veszélyét is kockáztatva.

Az ajtó nehezen nyílt, kívülről nyomta a ránehezedő víz, a roncs is úgy billent, nyugtalanul keresve helyét a hullámsírban, hogy a padló deszkái felemelkedtek, az ajtó aljához szorultak. Vállamat a résbe erőltettem, azután bedugtam a fejem is, és akkor már tudtam, eljutok, el kell jutnom a fülke végéig. Ez a kabin más alakú volt, mint az előzőek, és a szemközti fal benyílójában kifeszített függőágy egy világos színű takaróba burkolt testet ringatott. A gerincem megroppant, akkorát taszítottam az ajtón, a mohón előttem rohanó víz a térdemig csapott.

– Süllyed! – ordította Pilagu.

Az ajtó visszapattant, és a kerethez szorított, a roncs eggyel több embert akart magával vinni az alvilágba, aztán váratlanul az ellenkező oldalra billent. A fülkéből kizúduló víz hanyatt lökött az ajtóval együtt, az ajtó eltűnt valahol mögöttem, és én a keretbe kapaszkodva láttam, hogy emelkedik tovább a víz. Pilagu egyfolytában ordítozott, hívott, miközben a fülkében úszkáló bútorokkal küzdöttem a még hátralevő három lépésért, örökkévalóságnak tűnt, míg végre elkaptam a függőágy szélét. A test felém billent, a vállamra esett – ez volt az első és egyetlen mozdulata a süllyedő roncs gonosz vonaglásának, ami segítségemre volt –, és én kihasználva ezt a lendületet, az ajtó felé löktem magam. A beömlő hullám derékon kapott, és vissza akart szorítani a fülkébe. Összeszorított foggal hátráltam az ajtó irányába, és kétségbeesetten éreztem, hogy elkéstem. Csak tíz másodperccel lenne több időm, csak annyit várna a következő hullám, míg szabad kezemmel megkapaszkodhatom az ajtókeretben! A test szinte súlytalan volt, hajlékonyan a vállamra simult, egy felnőtt vöröshajú nem lehet ilyen könnyű – gondoltam, és legszívesebben ordítottam volna dühömben. Egy már megélt életnek akármilyen váratlanul szakad is vége, mindig van valami tartalma, de ha egy gyerek pusztul el, a halál ezerszer értelmetlenebb és kegyetlenebb, mert egy lehetőséget pusztít el. Azt hiszem, ez a düh adott elég erőt, hogy mégis elérjem az ajtókeretet.

Mikor végre az ajtón kívül voltunk, a víz már a mellemig ért, a kötél miatt mégis a hosszabbik oldal felé kellett visszafelé indulnom. A tüdőmbe szorult maradék levegővel kiáltottam, hogy húzzák a kötelet. Ijedtükben túl gyorsan húzták, és a víz alá rántottak. Jobb karommal görcsösen magamhoz szorítottam a gyereket, a másikkal igyekeztem elkapni a tető valamelyik tartógerendájának a végét – a roncs már annyira elmerült, hogy ez nem is látszott lehetetlennek –, azután nekivágódtam a fedélzet sarkának, és ott végre sikerült megkapaszkodnom. Hörögve kapkodtam levegő után, és amennyire csak tudtam, kiemelkedtem a vízből. Az embereim még mindig rángatták a kötelet, azt hitték, elakadt valahol. Ordítottam, hogy hagyják abba.

A fény hirtelen elhomályosult, a köd utolért bennünket. A felső fedélzetből csak a tető maradt a víz felett, alig egy könyöknyire, de a süllyedés abbamaradt, a fülkék mennyezete alá szorult levegő megállította. Kiköhögtem a maradék vizet, és valószínűleg azért, mert éreztem, túl vagyunk a veszélyen, olyan fáradtság öntött el, hogy azt hittem, egy métert sem tudok úszni.

– Gyere ide, Pilagu! – hívtam gyenge hangon a hajóst. – Gyere, segíts!

Pilagu sokkal rémültebb volt, semhogy szemrehányást mert volna tenni nekem. Átkarolt mindkettőnket, s míg a hajónk oldaláig húztak, egyfolytában az embereket szidta.

Kiemeltek bennünket, Gidal átvette tőlem a takaróba burkolt testet, óvatosan a fedélzetre fektette, és én melléje dőltem. Hörögtem, mert nem kaptam elég levegőt, szemem előtt imbolygó táncot járt az árboc ködbe merült csúcsa.

– Mit bámultok? Fel a vitorlát! Gyorsan! – kiáltott Pilagu.

 

 

15.

 

Nyakigláb lánygyerek volt, olyan hosszú, mint akármelyik felnőtt a Tenger Fiai közül, de fejletlen és sovány. Finoman kidolgozott bőrruhája, ingének szövése olyan munka, amiről Avana híres vargái, takácsai még álmodni sem mertek, lábán puha talpú bőrpapucs. Gyengén, de szabályos ritmussal lélegzett, nem kellett különösebb orvosi tudás, hogy megállapítsuk Gidallal, altatót kapott. A bőrruha annyi vizet szívott magába, hogy majdnem nehezebb volt viselőjénél, reménytelen vállalkozásnak tűnt olajmécses fölött kiszárítani. Lehúztuk róla, és szárazra dörzsöltük testét. Nem volt sok ruhánk – és ami volt, az sem valami tiszta –, mégis felöltöztettük valahogy. Gidal erősítő italt kevert nagy gonddal, abból próbáltunk kanállal a szájába önteni egy keveset, de rossz dajkának bizonyultunk, a lé végigcsurgott az arcán, újra benedvesítve válláig érő haját. Ez a haj, ez volt a másik nagy meglepetés, majdnem csalódás. Mikor a vízzel átivódott takaróból kigöngyöltük, természetesen tudtam, hogy nedvesen nem lehet vörös, de hiába dörzsöltük akármilyen száraz ruhával, a szokatlanul dús hajkorona alig világosodott, sötétbarna maradt, csak néhol izzott fel rajta mély bronzszínű derengés, ha a mécses lángja táncolni kezdett a megerősödő szélben.

Mélyen aludt, hiába élesztgettük egész éjjel, ha beszéltünk hozzá, vagy az arcát veregettük, durcásan mormogott valamit, és a másik oldalára fordult. Elnéztem csukott szemű arcát, és megpróbáltam mögéje képzelni népének vonásait. A magas, tiszta homlokot szép ívű, határozott szemöldökök zárták le a hosszú pillájú szemhéjak fölött. Az orr persze még kialakulatlan, leheletnyi homorúsága, ami olyan kedvesen gyerekessé varázsolta, majd kiegyenesedik, vagy enyhén hajlott lesz, mint ahogy a kerek áll is csak később illeszkedik majd az egész arc harmóniájába. Szájának vonalán azonban már most látszott, hogyan felel a szemöldök ritmusára, egyszerre nevetnek majd, vagy egyszerre rántja össze őket a bánat, a kétségbeesés. A Tenger Fiai vagy a többi nép, akiket eddig láttam, mindannyian emberek voltak, az apróbb eltérések – mint a Parti Népnek a földi embereknél kerekebb formájú füle, Tarkumi és a hegylakók bozontos szőrzete vagy a naunik gyermekesen törékeny csontozata, sárgás bőre – lényegtelenek voltak. A Gáma népei eldöntötték a sok évszázados vitát, hogy más bolygók értelmes lényei ugyanolyanok, hasonlóak vagy egészen mások-e, mint a Föld embere, legalábbis a földi körülményekkel olyannyira egyező bolygók esetében, mint a Gáma. De ez a gyerek nem csupán hasonlított a földi emberre – ugyanolyan volt. A húgom vagy a lányom lehetett volna, és még inkább Marké, vagy ha a haja világos, Andrejé. Igen, ez Mark magas homloka, ez a száj éppen olyan árnyaltan és leplezetlenül tükrözi az érzelmeket, mint Andrejé. Ha a saját földi korszakom, a XXV. század ruháiba öltöztetném, senki nem gondolná, hogy egy másik, távoli bolygórendszer gyermeke. Gidalnak is feltűnt a megdöbbentő hasonlóság, noha ő még apró gyerek volt, mikor a Viking elment, alig emlékezhetett társaimra. Logikája – éppen a hasonlóságra épülve – váratlan kérdéssé formálódott.

– Ha nem a vöröshajúak gyermeke – töprengett, elárulva, hogy a sírokban nyugvó hajósok után ő is mást várt –, nem lehet az, hogy ez egy égi hajó volt, és ő a Te népedből való?

Nem kellett hosszan magyaráznom neki, miért tévedett.

– Pedig éppen olyan, mint Te, Isteni Uram – mondta bocsánatkérő mosollyal, és Pilagu, aki eddig maga alá húzott lábbal csendesen ült mellettünk, mintha a gondolataimban olvasna, hozzátette:

– Ha nem így találtuk volna, és nem tudnám, hogy a Királynő Háza már Dimmu óta ezeké – bökött Gidalra –, a lányodnak hinném, Isteni Uram!

– Jó! – mondtam nevetve, hogy ne érezzem azt a furcsa bizsergést a torkomban. – Legyen a lányom! Ő uralkodik majd utánam, ha meghalok. De mit szól majd a Tanács, hogy egy gyereket, egy lányt ültetek Avana trónjára?

– Túlélsz Te bennünket, Isteni Uram! – harsogott Pilagu, és tudtam, nem hízeleg, komolyan mondja. Akikkel kezdtem, ő maga is, már ráncos öregemberek, a Gáma fiainak élete gyorsabban pergett az enyémnél, mint ahogy a földi civilizáció hajnalán egy negyvenéves egyiptomi vagy sumer már aggastyánnak számított.

– De milyen nevet adjunk neki?

– Majd megmondja ő maga, ha felébred. Hátha olyat választanánk, ami nem tetszik neki. És különben is – ugratnom kellett Pilagut, mert a hirtelen jött melegség megint veszélyesen kaparta a torkom –, honnan tudod, hogy ő annyira örül majd nekünk?

Egyszerre elszállt a jókedvem, mintha újra ködbe futottunk volna, pedig a reggeli nap vidáman játszott a kötelek pókhálót utánzó árnyékával a fedélzet deszkáin. A szél még mindig dühös igyekezettel cibálta a ködöt, de az a tengerhez tapadt, kénytelen volt beérni annyival, hogy a réseket tágította, kilométernyi széles csatornák fogták körül a tejfehér gomolyagokat.

– Elvesztette a szüleit, elveszített mindenkit, akit eddig ismert...

– Mert otthagyták – vitatkozott Pilagu – aljas módon, Isteni Uram, egyedül a roncson! Még meg is itatták valamivel, hogy álmában fulladjon meg, ne tudjon menekülni.

– Ugyan hogy menekült volna?

– Lehet, hogy éppen azért adtak neki altatót – szólt közbe csendesen Gidal –, hogy ne tudja, mi történik vele.

– Te otthagynád a gyereked? – üvöltötte Pilagu vörösen, aztán dühösen legyintett. – Eh, nincs is gyereked, nem érted ezt...

– Akár otthagyták, akár nem, egyedül volt. Ha tudja, majd elmondja, hogy történt – próbáltam nyugtatni Pilagut –, mert ezt én sem értem. Persze ahhoz idő kell, míg annyira megtanuljuk az ő nyelvét, vagy ő a mienket...

Még délelőtt magához tért, és fél órával azután, hogy először kinyitotta a szemét – zöld volt, mint körülöttünk a tenger –, szorgalmas mutogatás árán már tudtuk, hogy a neve Enit. A hangja mélyebb volt, mint ahogy egy ilyen korú gyerektől vártam, de lehet, hogy az altató okozta, mert még annyira kábult volt, hogy meg sem rémült a föléje hajló idegen arcoktól.

De egy újabb félóra múlva úgy látszott, hogy nemcsak a nyelvtanulás és a trónutódlás, hanem a további hajózás, sőt egész hátralevő életünk minden gondját leveszik a vállunkról.

Teljes vitorlával hajóztunk. Ha lehetett, elkerültük a ködcsomókat, de ha mégsem sikerült, nem féltünk átvágni rajtuk, a tenger hullámzásán láttuk, mély vízen járunk. Így történt, hogy egy nagyobb ködszigetből kibújva három disbeli gálya közül éppen a középső oldalának futottunk, az összeütközést már nem lehetett elkerülni. Ők, ha lehet, még nálunk is jobban meglepődtek, de sokszoros túlerőben voltak. Mi a parancsnok hajójára kerültünk, a felnyársalt gálya vicsorgó, átkozódó legénységét pedig a másik hajó szedte föl. Ha a kezük közé kaphatnak bennünket, egyikünk sem marad életben, de a parancsnok már az összeütközés pillanatában felismert engem és Pilagut, és jól tudta, hogy az istenek kifürkészhetetlen kegyéből milyen fogás pottyant az ölébe. Aranyozott páncéljában diadalmasan állt a fedélzeten, és mikor a süllyedő gálya dühtől félőrült kormányosa csáklyával a kezében átugrott hozzánk, lenyilaztatta.

– Kössétek hátra a kezüket – parancsolta –, és a lábukra is kötelet!

Gidal még a mi hajónkon térdelt Enit mellett, ráhajolt, hogy megvédje, de elrángatták.

– Mit csináljunk ezzel a gyerekkel, Uram? – kérdezte az egyik hajós a kapitányt. – Idegen, és úgy látom, beteg. Még valami járványt hoz ránk!

A kapitány olyan őszinte gyönyörűséggel legeltette rajtam a szemét, hogy Enit számára egy rövid pillantást is soknak talált.

– Hagyd ott! A hajó úgyis elsüllyed...

– Nem!

Akkorát kiáltottam, hogy a kapitány, bár a kezem már össze volt kötve, hátralépett.

A palánknak ugrottam, a lábamon megfeszült a hurok, és elrántott. A hátamra estem, a csuklómat szorító kötelet úgy megfeszítettem, hogy belevágott a húsomba. A kapitány a fejemhez lépett, hatalmas volt, villogó páncélja betöltötte az eget. Nem volt már fiatal, gondosan ápolt szakállában csak itt-ott bújt meg egy-egy fekete fürt. Sötét szeme mohón tapadt rám, szája sarkában gúnyos mosoly táncolt.

Fölemelte a lábát, és a vállamba rúgott.

– Isteni Úr – mondta gyűlölködve –, Avanában nem kiabáltál így! Ott csendesen beszéltél, békéről hazudoztál! Jóságos voltál, nem hagytad, hogy vezéred, az a kutya, akit anyja egy sakállal nemzett, üssön engem! De a jóságod jobban fájt, mint annak a kutyának az ütései, akiről azt hallottam, hogy azóta a fél lába lerohadt!

Eszembe jutott az a régi délelőtt, majdnem húsz éve, igen, a fiatalabbik kapitány. Ha nem mondja, soha nem ismerek rá, de ő tudta, hogy így még jobban meggyötörhet.

Átlépett fölöttem, és gondosan célozva, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzon, a másik vállamat is megrúgta.

– Három nap, míg hazaérünk, de ha akarom, lehet négy, öt vagy még több. Hatalmas királyom csak azt kívánja, hogy élj, Isteni Úr, hogy hány csontod marad épen, nem számlálja meg! Mert arra is lesz idő, bőségesen elegendő, hogy összeforrjanak! Ha te kiabálsz, Isteni Úr, én rúgok, és hidd el, tovább tudok rugdosni – ó, sok halott rabszolga mesélhetne erről neked! –, mint te kiabálni. És most felelj, szép csendesen, ahogy magunkfajta palotában élő emberhez illik: miért ragaszkodsz ahhoz a gyerekhez?

Elfordítottam a fejem, hallgattam. Az előbb még azt kívántam, hogy Enit éljen, akár a saját életem árán, de már tudtam, jobb neki, ha a hajón marad. Újabb rúgást kaptam, ezúttal a bordáim közé.

– Az Isteni Úr miért nem felel?

Üvöltést hallottam, a kapitány megtántorodott, egyensúlyát vesztve rám dőlt, de még estében elkapta a hátának ugró Pilagu nyakát, és a palánkhoz vágta. Súlya és a kemény páncél rosszabb volt, mint a rúgások, de tovább hallgattam.

A kapitány feltápászkodott.

– Melyik barom engedte el ezt a vén fogatlan kutyát? Kössétek vele együtt az árbochoz!

A palánk résein át láttam, hogy a hajónk fedélzetét most kezdi elborítani a víz, Enit kábultan, csukott szemmel feküdt. Már nem tart soká.

A kapitány észrevette pillantásom, és durván fölnevetett.

– Hej, ti ott! – kiáltott embereire. – Hozzátok fel gyorsan azt a kölyköt! Akár beteg, akár nem, majd kinyitom én vele az Isteni Úr száját! Gyorsan, mert elmerül!

– Kapitány – szóltam csendesen –, miért nem ölsz meg bennünket?

– Az Isteni Úrról azt mondják, hogy bölcsessége végtelen – gúnyolódott –, és már arra sem emlékszel, hogy az előbb mondtam, a Tengerek Ura életben akar látni?

– És ha mégis megölsz?

– Akkor mindannyiótokat beledoblak a tengerbe, és az embereimet megesketem, hogy soha nem találkoztak veletek. De annyi aranyad még Avanában sincs, Isteni Úr, hogy ezt megtegyem. Erua ideje óta vadászunk rátok! Eltűntetek a tengeren, de én tudtam, hogy egyszer csak vissza kell fordulnotok! Marr, a hatalmas, azt ígérte, az lesz a hajóhad vezére, aki élve a palotába visz téged! Ezt akarod tőlem megvásárolni? Mivel?

– Azzal, hogy mégis meghalok!

Hiába nevetett, éreztem, hogy megdöbbent.

– Nem értelek, Isteni Úr! Hogyan? Mondtam már, hogy az életed megőrzöm! Vagy mit gondolsz, miért ölettem meg azt a kormányost? Pedig milyen jó kormányos volt – tette hozzá őszinte sajnálkozással –, ha az a vén fogatlan sakál, aki azt hiszi, értett valaha is a hajózáshoz, nem vezeti neki egyenesen, szántszándékkal a hajótokat...

– Másról beszélsz – vágtam közbe, vállalva az újabb rúgást –, azt mondtam, meghalok!

Nem rúgott, a szakállát kezdte morzsolgatni, és gyanakodva figyelt.

– Hogyan, Isteni Úr? Nem eszel? A szádba tömjük az ételt, a korsó nyakát a torkodig ledugjuk, de inni fogsz!

– Úgy tudok megfulladni a legbiztosabban, és te sohasem leszel a hajóhad parancsnoka!

– Előtted kínzom halálra ezt a gyereket, akkor enni fogsz – sziszegte –, a saját kezeddel emeled a szádhoz az ételt, és könyörögni fogsz, hogy hagyjam abba! Te nem is tudod, szelíd Isteni Úr, hogy mi milyen kínzásokat tudunk! Az a sakál fattya, aki akkor megütött, ostoba fajankó volt! Nem ütni kell, hanem...

– Még mindig nem feleltél, kapitány! – Tudtam, hogy halálosan veszélyes a játék, de azt is, hogy nincs mit vesztenem.

Elöntötte a düh, és rugdosni kezdett.

– Nekem kell felelnem? – üvöltötte. – Fogoly vagy, utolsó kutya, és addig rugdoslak, amíg...

Hirtelen visszarántotta a lábát, mint aki parázsba lép, és elhallgatott.

– Miért hagytad abba, kapitány? Már nem sok hiányzott hozzá, hogy örökre lemondj a hajóhad parancsnokságáról... Folytasd csak, nekem könnyíted meg a dolgom...

Fehér szakálla felett arca sötétvörös lett, de nem nyúlt hozzám.

– És még valamin gondolkozz el, kapitány! Akármilyen szorosan gúzsba kötsz, a fejem addig verhetem a deszkához, míg megfosztalak az áhított parancsnokságtól. Ha lefogatsz embereiddel, addig feszítem az izmaimat, hogy a szívem egyszer csak nem bírja tovább. Öregebb vagyok nálad, erre is gondolnod kell. Nincs hatalmad fölöttem, mert szükséged van az életemre, jobban, mint bármi másra. Nem tudsz az embereidnek annyit fizetni, hogy el ne árulják, épségben, sértetlenül kerültem a kezedbe, és te kergettél a halálba! Mit mondasz akkor hatalmas királyodnak, ó, kapitány?

– De a gyerek! – lihegte ökölbe szorított kézzel, – Nem tudom, miért kedves neked, de elárultad mennyire szereted! Itt fogom kínozni előtted...

– Minden kínzás vége mégiscsak a halál, és az neki éppen olyan megváltás lenne, mint nekem... – Lassan, nyugodtan formáltam a szavakat. – Hogy miért szeretem, ahhoz neked semmi közöd, kapitány, de ha egy ujjal is hozzá mersz nyúlni, te szegted meg a megállapodásunkat!

Annyira megdöbbent, hogy megbotlott a nyelve.

– Mi... miféle megállapodást?

– Hogy ha te emberségesen bánsz velünk, akkor nem ölöm meg magam. Hát nem erről beszéltünk mostanáig?

Gyűlölettel, de félve nézett rám, egy lépést hátrált, és a rontás elleni jelet rajzolta maga, elé a levegőbe. Fájt ez a mozdulat, mert eszembe juttatta, hogy Avanában, ha már nem is hisznek annyira benne, ugyanígy mutatják az ősi jelet, és Avana messze van, elérhetetlenül messze. Először elvesztettem a Földet, azután Avanát, talán mégis jobb volna, ha nem érnénk meg azt a napot, amikor a kárörvendve üvöltöző tömeg között hátrakötött kézzel lökdösnek bennünket Marr palotája felé...

– Azt mondják – csikorgatta a fogát, azt hittem, megfullad dühében –, hogy az égből jöttél, de én tudom, hogy Nanur küldött közénk! A nyelved hazug, a nyálad mérgesebb a vénasszonyok halált hozó főzeténél, a szavad álnokabb a kereskedők esküdözésénél... hatalmamban vagy, és mégis te kötözöl meg engem, ellenem fordítod, amivel neked akartam ártani...

– Igen, kapitány – biccentettem –, ellened fordítom mindazt, amivel nekünk akarsz ártani. És abban is igazad van, hogy nem kiabálunk, szép csendesen beszélgetünk, ahogy magunkfajta, palotában élő emberekhez illik. Éppen ezért szép csendesen mondom, hogy oldasd le Pilagut az árbocról, mert csak azt tette, amit te is megtettél volna, ha látod, hogyan rugdossa uradat egy idegen kapitány! Vagy megmondjam Marrnak, hogy te más véleményen vagy?

Egyetlen válasza az volt, hogy megismételte a rontás elleni jelet.

– Mit hadonászol a levegőbe, ó, kapitány? – nevettem. – Hát használt eddig is valamit? Te mondtad, hogy Nanur küldött közétek, akkor lásd, mire jutsz velem!

Emberei már rég körénk sereglettek, és növekvő bizonytalansággal hallgattak bennünket. Minden hajós babonás, és minél durvább, annál babonásabb.

– Oldjátok már el Pilagut! – kiáltottam. – Vagy Nanur haragjára vártok? És bennünket is! Miért hagyjátok, hogy kapitányotok makacssága miatt Marr gazdag jutalma helyett haragja zúduljon rátok?

A kapitány a kardja után kapott, és felém ugrott. Amennyire hátracsavart karom engedte, fölemeltem a fejem, és a szeme közé nevettem. Egy fél percig sem állta a tekintetem, elfordult, és a vízbe köpött.

– Oldjátok el őket! – mondta tompán, azután felcsattant: – De csak a kezüket! A bokájukra bilincs kerül, és a láncokat kovácsoljátok az árboc tövéhez!

Három nap múlva, kora hajnalban, mikor kikötöttünk, még aludt a város. A tágas, apró szigetekkel védett öböl túlsó végében halvány csillagokként reszketett a fáklyák fénye, Dis halászai ugyanúgy napkelte előtt szerettek a tengerre indulni, mint az avanabeliek. Ahová mi fordultunk be, a hadigályák kikötőpartjához, még minden csendes volt. Az őrség parancsnoka a sötétben álmos hangon tudakolta a kapitánytól, hogy kicsoda, honnan érkezett, azután egy csapásra magához tért, és áhítatosan hallgatta a kapitány nagy hangon előadott történetét fogságba ejtésünkről. A kapitány olyan leereszkedően beszélt hozzá, mintha máris a hajóhad parancsnoka lenne, miközben egyforma türelmetlenséggel várta a hajnalt és a palotába küldött őr visszatérését. Ó, igen, mindenkinek látnia kell, hogyan vezetik Avana királyát és a többieket végig az utcákon, akiket az ő, ő, Nis-nam, a kapitány bátorsága, hősiessége és ügyessége szerzett meg Dis népének. Az őr egy szakasz testőrtől kísérve végre visszaérkezett, egy hang halkan, de nagyon határozottan a partra hívta Nis-namot. A testőrök azonnal körülvették, sokáig beszélgettek suttogva, a kapitány időnként felnyögött, mint akit gyomron rúgtak. Ilyenkor a suttogás felerősödött kissé, de még így sem értettük egy szavát sem. Nagy sokára dobogni kezdett a partra vetett palló. Marr aranyozott páncélba öltözött testőrei ellepték a fedélzetet, hónuk alatt a derengésben kivehetetlen csomagokat szorongattak. Amelyik utolsónak lépett a hajóra, nem hozott magával csomagot, díszes drága köpenye még magasabbá varázsolta sudár alakját. Kezét a homlokához emelve meghajolt előttem.

– Ailan vagyok, Isteni Uram, a testőrség parancsnoka – hangjában nyoma sem volt a gúnynak és a diadalnak –, a Tengerek Ura azért küldött, hogy hozzá kísérjelek. Arra kér, ne tekintsd megalázásnak, amit Veled teszünk. Ez szükséges.

Feleletet sem várva intett embereinek, a csomagok takarókká bomlottak, és ránk borultak. Óvatosan még az arcom előtt is összehúzták, semmit nem láttam. Serény kezek matattak a bokám körül, lepattant a bilincs, és valaki megfogta a karom.

– Bízd ránk Magad, Isteni Uram – hallottam újra Ailan tárgyilagos hangját –, vezetni fogunk.

 

 

16.

 

Ha tudom, mi a terve Marrnak velem, másképp hajózunk Dis kikötőjéig, de még Nis-nam sem tudta. Megkapta a hajóhad áhított parancsnokságát, de egy év sem telt el. kegyvesztett lett, eltűnt a palotából, és úgy hallottam, később Disből is. Akkorra persze már jelentéktelen kis bábuvá zsugorodott abban a sakkjátszmában, amit Marr-ral játszottunk, udvariasan, sima szavakkal, de szívósan és kérlelhetetlenül. Marr új oldalról támadott, én pillanatnyilag nem találtam jobb védekezést, mint hogy őszintén elmondjam, mi is történt a hajón, és Marrnak be kellett látnia, hogy azokat a rúgásokat soha nem tudom elfelejteni. Nis-nam lekerült a tábláról.

Marr szeretett sakkozni, én nem. Unalmamban jutott eszembe, hogy elmagyarázom neki ezt a játékot, meg arra is számítottam, időt nyerek vele. Ez várakozáson felül sikerült. Marr pompás elme volt és szenvedélyes játékos. Húsz nappal a sakktábla elkészülte után már majdnem mindig megvert, örülhettem, ha egy számomra sem világos halogató taktikával – melynek rendszerint éppen a legfontosabb lépéseit felejtettem el a következő játszmáig – néha egy-egy döntetlent tudtam kicsikarni. Marr ilyenkor csalódottan meredt a táblára, mint a gyerek, aki nem érti, hiszen szépen, okosan, világosan kidolgozta az egészet, és a terv valami miatt mégsem sikerült... legtöbbször sajnos én sem tudtam megmagyarázni neki, hol rontotta el, illetve hogy miért volt hatásos az én védekezésem. Egy ideig hallgatta meglehetősen zavaros elemzésemet, azután zömök, húsos ujjaival összeborította a tanácstalanul álldogáló megmaradt figurákat, egy-egy gyalogot a markába szorított – külön élvezte a választás izgalmát –, és máris lelkesen rakta a bábukat a következő játszmához. Ruara és Enit ezalatt rendszerint valamelyik sarokban ültek, színes madártollakat szurkáltak nagy buzgalommal a keretre feszített selyem szálai közé, hogy valami soha nem látott mintát kapjanak, vagy más hasonló veszélytelen ostobasággal töltötték az időt. Marr lakosztályának ez a nagy terme harmonikus építésű, tágas és barátságos volt. Ha egy földi történész a matematikusok valamelyik sokat ígérő formulája segítségével az öbölre néző nagy ablakok elé lokalizálhatta volna magát a térben és időben, betekintve menten a hellén aranykor békés derűjéről és magas szellemiségéről kezd áradozni. És akkor én ráköszöntöm Vaspana arany boroskupáját. Mert a szent király kincse Disben volt. De nem lehet egy történetet a közepén elkezdeni.

Ha képzeletben felsorakoztatom magam előtt életem királyi rangú embereit, újra és újra rá kell jönnöm, hogy Marr volt közöttük a legmodernebb és egyúttal talán a legrokonszenvesebb is. Mazut alig ismertem, ma már értem, miért akart megölni, nem ezért gyűlölöm emlékét. Az örökség, amit rám hagyott, amivel talán halálom órájáig küszködnöm kell, a szolgalelkűség és vakhit, ezt nem tudom megbocsátani neki. Dsuba és Ravak is hozzá hasonló volt, igaz, hamarabb elpusztultak, semhogy megtudtam volna, mire képesek. Menevi mohó volt és gyenge, hiába ült Bitámi trónján, valójában soha nem volt király. Eziza személytelen, a Parti Nép régi királyainak két lábon járó szobra, a megváltoztathatatlan hagyományok nyakas őrizője, élő múzeumi tárgy. Ha Ezizára gondolok, világossá válik a történelmi szükségszerűség: a Tenger Fiainak le kellett győzniük a Parti Népet. Demgal a barátom, és bölcs király, nélküle és a nauni vas nélkül ki tudja, hol tartana Avana? De képtelen legyőzni a viszály átkát, ami már a második generáció óta nehezedik a naunik királyi családjára, igen, Demgal hiába bölcs, ha nincs ereje hozzá. És az aban nagykirály? Néha már azt hiszem, nem élő ember. Nemcsak mert akár közönséges alattvalói, én sem láthatom őt soha, hanem mert hiába vitatkozom követeivel, hiába faggatom őket, minduntalan egy nem emberi eltökéltség és magabiztosság falába ütközöm. Mazu gőgös volt, és Demgalt leszámítva mind hiú. A nagykirály saját isteni voltába vetett hitét azonban olyan magától értetődő természetességgel sugározták tovább követei, mint ahogy mi arról beszélünk, a nap reggel felkel, vagy a szél felkavarja a tengert. Habamu – az abanok persze más néven nevezték az Atyát, pontosabban sehogyan sem, mert nevének kiejtése halálos bűnnek számított, így egyszerűen a Kimondhatatlanhoz fohászkodtak –, nos tehát a Kimondhatatlan azért népesítette be a Gámát emberekkel, hogy a nagykirályt szolgálják. Még azt sem tudtam eldönteni, hogy évszázadokkal ezelőtt ez a hit tette-e naggyá az abanokat, vagy ez már a nagy és sikeres népek történelmének, tetteinek következménye. De most Marr-ról, Disben töltött éveimről kell beszélnem.

Marr két olyan, egymásnak ellentmondó egyéniségből volt összegyúrva, mint Inimma és Pehnemer. Vakmerő volt és kegyetlen, mint a vad vezér, és ugyanakkor csavaros eszű, a gazdagságot megszerezni és élvezni egyaránt szerető. Hol nagylelkű, hol váratlanul kicsinyes, a formákhoz a legkevésbé sem ragaszkodott, más alkalommal meg azt hangoztatta, hogy nemcsak népének, de minden ősének is felelősséggel tartozik azért, amit tesz. Az egyetlen tulajdonság, ami Inimmában és Pehnemerben közös volt, a makacsság, Marrban meghatványozódott.

A tények, az élet, a körülmények hiába bizonyították elképzelése helytelenségét. Marrt ez még makacsabbá tette, szívós állhatatossággal kereste a megoldást. Ravaszkodott vagy dühöngött, kegyesnek mutatkozott, és közben mosolyogva tett tönkre embereket, ha kellett, színészkedett és megalázkodott – igaz, csak előttem –, hogy a következő pillanatban ordítva hívja a testőrséget, vigyenek a legsötétebb pincebörtönbe. Általában még a földszinti nagy csarnokig sem vezettek, már az emeleti folyosóról visszahívott, és a pokolba küldte a megdöbbent testőröket. Egyedül Ailan nem csodálkozott, de idővel rájöttem, hogy a testőrkapitány tárgyilagos szenvtelensége vele született betegség, mint másnak a süketség. A nagy Vaspana egyenes leszármazottja volt – úgy érezte, ez önmagában elég, hogy tökéletességével senki ne versenyezhes sen Disben –, míg Marr ama hűtlen kapitányé. Többek között ebből is következett, hogy Marr folyton bizonyítani akart, létét, hatalmát, királyi tekintélyét, elképzelését Dis politikájáról és jövőjéről, hogy ő a legokosabb ember a szigetországban. Sajnáltam ezért, mert valóban ő volt a legokosabb, és mindig szégyelltem magam, mikor sarokba szorítva többször is kénytelen voltam azt kérdezni tőle, miért nem fogadja Ailant vejévé, miért nem őt, a makulátlan királyi vérűt teszi örökösévé. Ilyenkor dühösen legyintett, vagy szomorú szemrehányással pillantott rám, nagyon jól tudta, hogy miért mondom ezt az ostobaságot.

Százszor kudarcot vallott, és százegyedszer újrakezdte annak ellenére, hogy sem terve, sem az én érveim lényegükben semmit nem változtak első beszélgetésünk óta. Utólag sokszor eszembe jut, hogy a megoldás ott volt az orrunk előtt. Legalábbis azt hiszem, ha Marr megtudja Enittől azt, amit nekem is csak Avanában mondhatott el, talán mégis kiegyezünk. De Enittel nem beszélhettem. Marr hosszú napokon át mosolyogva nézte, hogyan tanítjuk Ruarával az idegen lányt a Tenger Fiainak nyelvére – melyről akkor már tudtam, miért volt olyan egyforma a nagy járványt követő betelepülésig Avanában és Disben –, Enit fogékony volt, gyorsan haladt. Azután valószínűleg azért, mert úgy tűnt Marrnak, hogy kedvesebb vagyok Enithez, mint Ruarához, egy este hatalmas kőtömb zuhant a tetőről a palota kertjében sétáló Enit mellé. Enit szemében csak őszinte ijedtség volt, mikor másnap elmondta, mi történt, de Ruara összeszorított szája, ide-oda ugráló tekintete többet árult el. Marr lánya alig múlt tizennyolc éves, és bár ez a Tenger Fiai között már az érett szépség kora, még nem tanult meg úgy színlelni, mint az apja. Ha tovább foglalkozom Enittel, a következő kőtömb pontosabb lesz, vagy leesik valamelyik lépcsőn, rossz ételt eszik – a szakácsot ugyan keresztre feszítik –, véletlenül megszúrja az ujját valamivel, és a seb elmérgesedik, vagy ami még egyszerűbb, Ruara pompás díszbárkája elsüllyed az öbölben, és sajnálatos módon éppen Enit lesz az, akit nem tudnak kimenteni. Közülünk Enit volt az egyetlen, aki szabadon mehetett bárhová, igaz, Ruara egy pillanatra sem vesztette szem elől. Nem hiszek a megsejtésekben, mégis sokszor arra kell gondolnom, Ruara már akkor megérezte, mi lesz kettőnk sorsa. Ezért szerette és gyűlölte Enitet, ezért láncolta magához, bár a legszívesebben elpusztította volna, ezért volt kiszámíthatatlan hozzá, az egyik percben rajongott érte, húgocskájának nevezte, a következőben pedig, igaz, finom eszközökkel, de kegyetlenül gyötörte. „Ha megtetszett nekem egy ruha vagy egy ékszer – mesélte Enit már Avanában –, soha nem tudtam, hogy azonnal nekem adja-e, vagy a szemem előtt dühösen széttépi és megtapossa. Aprólékosan kifaggatott, mi történt Veled a három nap alatt, míg Disbe értünk, de ha én kérdeztem Rólad, vagy távoli hazámról kezdtem beszélni, rám kiáltott, hogy hallgassak.” A kőtömbeset után vigyáztam, nehogy egy szóval is többet beszéljek Enittel, mint Ruarával. Ha viszont Ruarán keresztül próbálok fogadott lányomhoz közeledni, azt Marr magyarázza úgy, mintha mégis belemennék a tervébe, csak még büszkeségem tiltja, hogy bevalljam. Arra pedig semmi szükségem nem volt, hogy hamis reményeket ébresszek Dis királyában.

 

 

17.

 

Nem tudom, elég jól írtam-e le Marr egyéniségét, de ellentmondásokkal telezsúfolt lénye fölött valami patriarkális derű ragyogott, és ez makacsságával párosulva néha elviselhetetlen volt, igen, talán ez volt a legrosszabb.

Mikor először ültünk le beszélgetni, messziről kezdte: „Hiszen van időnk, Isteni Barátom, a Tavaszünnep előtt úgysem hajózhatsz el” – érveit logikusan és világosan sorakoztatta egymás mellé, és én éppen azért, mert tudtam, hogy bármekkora váltságdíjat is szab, Erua ideje előtt tényleg lehetetlen elhagynom Dist, türelmesen végighallgattam.

Kissé színpadias, de kitűnő előadó volt. Akkor még nem voltam tisztában a disbeli Nagytanács jelentőségével, így azt sem tudhattam, hogy szónoki rátermettség, rábeszélőképesség nélkül senki egy kettős óráig sem ülhetne Dis trónján. Országának múltjáról beszélt és a szigetek gazdagságáról. A szódát leszámítva mindenük volt. Ők látják el nyers rézérccel az összes többi várost, erdeikben több a hajónak való fa, mint a Barkanban, „és nem kell érte verekednünk” – tette hozzá elégedetten.

– Sőt olyasmi is akad, ami talán Téged is érdekel, Isteni Barátom!

Tapsolt, egy szolga apró zsákot cipelt a terembe, és térdre borult Marr előtt. A király intett, és a zsákból vörösesbarna lateritgöröngyök gurultak ki a padlóra.

– Dut keleti partján négy hegy van ebből a kőből – nézte töprengve Marr a lateritot. – Azt már tudjuk, hogy valamilyen fém van ebben is, némelyik kovácsom azt állítja, hogy ugyanolyan vasat lehet belőle készíteni, mint amilyet ti Avanában, csak nekik eddig még nem sikerült. Majd Te megmagyarázod nekik, Isteni Barátom!

– Miből gondolod, Marr, hogy megteszem?

Két napja pihentem már a palotában. A palotamester a gondolatomat is leste, illatos vízben fürödtem, a legdrágább avanai szappannal, roskadásig megrakott asztalok ízletesnél ízletesebb ételei között válogathattam, finom, ugyancsak Avanában szőtt bíborszínű köpeny borult a vállamra. De a bokámon ott vöröslött Nis-nam bilincsének nyoma, és nem tudtam semmit Pilaguról, Enitről, az embereimről. Képtelen voltam Isteni Barátomnak nevezni Marrt.

– Ó, nem sürgetlek, Isteni Barátom! – Bocsánatkérően mosolygott. – Azok a kontárok, akik palotám mestereinek tartják magukat, várhatnak akár egy évnegyedet is, hogy bölcsességed magvait közéjük hintsd. Még akkor is méltatlanok lesznek erre a megtiszteltetésre. Csak azért mutattam meg ezt most Neked, hogy lásd, Dis szigetei gazdagabbak, mint gondoltad. Hozathattam volna eléd aranyat, ezüstöt vagy drágaköveket, gyöngyöket is, de tudom, hogy Téged nem érdekelnek az efféle dolgok.

– Akkor hát mit kívánsz tőlem, Marr, ha Dis ilyen gazdag?

Marr intett, a szolga és a két testőr kihátrált. Az ajtó magas, aranyozott szárnyai csendesen összecsukódtak. Előrehajolt, szeme lelkesen csillogott.

– Az utódom leszel, Isteni Barátom! A te bölcsességed és Dis gazdagsága úrrá tesz bennünket minden népen!

Fölnevettem és bosszankodtam.

– Ezért fogattál el, és hozattál Disbe? – Nem akartam gyengének látszani, az első pillanatban a Nis-namtól elszenvedett sérelmekre hivatkozni. – Akármit mondasz, Avana nem fog több váltságdíjat fizetni értem, mint amennyit én jónak látok. Adj birkabőrt vagy agyagtáblát, hogy megírjam a Tanácsnak, mit küldjenek neked Erua idején! Utána majd beszélgethetünk sok mindenről, de ha a foglyod is vagyok, ilyen ostobaságokra ne kívánd, hogy válaszoljak!

Marr arca elborult.

– Nem ostobaság! Követeket küldtem kétszer is, hogy hajózz hozzám, beszélni akarok Veled. Nem emlékszel? A nagy járvány utáni második és negyedik Gurru idején. Azt válaszoltad, hogy más dolgod van. Vagy nem így volt?

Most már csak dühös voltam.

– Így volt, így volt, Tengerek Ura – gúnyolódtam –, de azt meg éppen ne akard elhitetni velem, hogy már akkor is ezért akartál velem beszélni! Mondd meg egyenesen, látom, a testőröket is kiküldted, és elismerem, ez barátságos, udvarias dolog volt, mert illóbb, ha csak mi ketten emlékszünk majd arra, hogyan alkudoztunk. De mondd hát meg végre, mekkora váltságdíjat akarsz!

– Nem akarok váltságdíjat. Hidd el végre! Isteni Barátom...

– Fölösleges – vágtam közbe –, hogy fáraszd Magad ezzel a megszólítással, ezért nem kapsz többet egy karikányi arannyal sem! Mint ahogy azzal sem tudsz többet kiszorítani Avanából, ha az értem fizetendő összeget nem váltságdíjnak nevezed, hanem azt mondod, Disnek kárpótlás jár azért, hogy én nem fogadtam el a felajánlott trónt, és ezért milyen hatalmas veszteség érte a Te népedet.

– Nem érted, Isteni Barátom... – kezdte.

– Kértelek, Marr, hogy ne szólíts így!

– Hát akkor hogyan nevezzelek?

– Avana királya? Nem, nem jó... – Igyekeztem dühítően ártatlan arcot vágni. – Az is sokba kerül! Még képes vagy ezért a címért is külön kérni valamit...

Marr végtelen kíváncsisággal nézett rám. Eddig fegyelmezte magát, egy pillanatig sem bámult meg, mint általában az emberek, akik először láttak, de úgy látszik, nem bírta tovább.

– Ott mi volt a neved? – suttogta szinte félénken.

– Hol ott?

– Azon a Gámán, ahonnan jöttél...

Sejteni kezdtem, hogy lebecsültem Marrt.

– Miért? Te nem hiszed, hogy én a csillagok közül jöttem?

– Tudom, hogy onnan jöttél, vagyis azt, hogy a csillagok között kell egy másik Gámának lenni, és Te ott születtél. Mert a csillagok között nem lehet élni...

Évekig magyaráztam ezt olyanoknak, akiket szerettem, Avana legjobb koponyáinak, és végül is csak azért hitték el, mert én mondtam. És most ez az idegen kalózvezér vágja a fejemhez, aki csak hallomásból ismert, akinek a foglya vagyok.

– Miért gondolod ezt?

Elmosolyodott, hátradőlt a széken.

– Fiatalkoromban egyszer az északi aban partokon kötöttem ki. Ott a magas hegyeknek nyáron is havas a tetejük, a hegyi abanok úgy tartják, ott laknak az istenek. Kifosztottuk a városukat, ők meg azokkal az istenekkel fenyegettek bennünket, akik ott a csúcsokon laknak. Mindig keményen fogtam a hajósaimat, és akkor azt hitték, a nyakamba vethetik a hurkot, mert aki Dis népén akar uralkodni, annak még Nanurtól sem szabad félni, nemhogy egy másik város idegen isteneitől. Azt kezdték suttogni, nem merek felmenni, hogy megnézzem, csakugyan ott vannak-e az istenek. Neked bevallom, féltem, de ha nem megyek, nem lehetek Dis királya. Akkor még élt a három öcsém itt a palotában, apám, a király öreg volt és beteg, a hajósaimat ezért az ötletért aranyba foglalják, én pedig Habamu templomában tölthetem azt a kevés időt, ami az életemből még hátravan. Elindultunk hát öten, a legszájasabbakat vittem magammal, hogy tanúim legyenek, de egyik sem bírta a csúcsokig...

Egy pillanatra elhallgatott, az emlék hatására nagyot lélegzett.

– Egyre nehezebben kapkodtuk a levegőt, mind kidőlt, fuldokolva henteregtek a kövek között. Én fölmentem, isteneket persze nem találtam, de arra sem emlékszem, hogyan jutottam vissza a hegyek lábához. Azóta tudom, minél magasabbra megyünk, egyre kevesebb a levegő, és ha egy akkora hegy tetején sincs már elég, mennyi lehet a csillagok között? Ezért mondtam, hogy Te csak egy másik Gámáról jöhettél hozzánk! Ugye, így van?

Nem szerettem, ha a Földre emlékeztettek, pedig a múló évekkel ennek az érzésnek inkább tompulni kellett volna. Ugyanakkor el kellett ismernem, Marr nem közönséges ember. A Barkan két hágója is van olyan magas, hogy az ember érezze, ritkább a levegő, mégse jutott eszébe egyetlen avanainak vagy nauninak, hogy erre a következtetésre jusson.

– Mondd hát – sürgetett udvariasan –, kedvesebb Neked, ha úgy szólítalak, ahogy ott?

Mérgem és fölényem elszállt. A Föld! És én itt ülök Marr-ral szemben, a tizenkét és fél fényév másik végén, halálos ellenségem, az volt mindig is, és mégis az első, aki huszon-valahány év után a földi nevemet kérdezi.

– Gregor – mondtam vonakodva. Mi köze hozzá ennek az embernek?

– Köszönöm, Gregor, hogy megajándékoztál a neveddel – mosolygott változatlan udvariassággal. – Hallgass végig! Ezt nem bízhattam semmiféle követre. Nekem is vigyáznom kell. Ti, ott a déli parton, csak annyit tudtok, hogy Dis lakói kalózok és erőszakosak, azt nem is sejtitek, milyen könnyen billen Dis trónja. De én nem akarom, hogy boruljon, én évszázadokra meg akarom erősíteni, sőt még többet akarok...

És kibomlott előttem a terv. Világos volt és logikus, mint a mondatok, melyekkel Marr megformálta. Nemcsak eszét és földi értelemben vett modern gondolkozását tükrözte, kidolgozásán látszott, hogy valóban hosszú éveken át érlelte. Már elhittem, hogy akkor is, a járvány után, ezért akart velem beszélni. És hiába volt ésszerű, gyerekkorom meséit juttatta eszembe, melyekről már akkor is tudtuk, a mese lehet, hogy egyszer-volt valóság, de éppen azért hívjuk mesének, mert soha többé nem történhet meg. Ez pedig úgy kezdődött, ahogy a mesék a Földön végződnek, az ősrégi, már rég értelmetlen, de kedves formulával. Ültünk körben a füvön, a kör közepén az imádott lény, fehér ruhában, kontyba csavart szőke hajjal, tudtuk, hogy a többi felnőtt úgy hívja, nevelő, de azt is, hogy ez csak a felnőttek ostobasága, mert ő tetőtől talpig, erős karjával, mellyel könnyedén a magasba emel. simogató, ügyes kezével, kedves mosolyával, lágy hangjával, mindenestül a mi Anánk, vagy ahogy a legkisebbek mondták, telhetetlen imádatukban megduplázva: Anana. A mese végén, amikor a sárkánytól a vasorrú bábáig már minden gonosz megbűnhődött, és a szegény, árva, becsületes kisfiú, hűséges maradván az igazsághoz, már a mese utolsó előtti mondatában bandukolt, hátán tarisznyájával, Anana felfelé kanyarította a mondat hangsúlyát. „És... – mondta egy oktávval magasabban a bűvös, követelő varázsigét – és neki adta lányát, vele királyságát!” Üvöltöttünk boldogan, egymás hátát püfölve, végighemperegve a füvön. Csak egyetemista koromban tudtam meg véletlenül, hogy kísérleti csoport voltunk egy nagynevű pedagógus Az irreális mese hatása az óvodáskorban című disszertációjához, különben soha nem ismerem meg a vasorrú bábát, az egyszemű óriást, a legkisebb királylányt. A disszertáció tartalmát már a Földön sem értettem, pedig végigrágtam magam rajta, hiszen szerepeltem benne: „G. M. ötéves fiú, az átlagosnál csendesebb és nyugodtabb...” – de Ana, a mesebeli óriások és főként az együtt üvöltött refrén, úgy látszik, örökre megmaradt: „...és neki adta lányát, vele királyságát!”

Marr simán gördülő mondatai mögött ott hallottam a ritmikus, boldog kórusban ordító gyerekhangokat, nevetnem kellett, lábam megrándult, a padlón dobogva, dobognia kellett az ordítás ritmusát... vele királyságát... vele királyságát...

Marr félreértette, mosolya még szélesebbre szaladt lelkes arcán.

– Örülök, Gregor, hogy helyeselsz. Hatalmasok leszünk, a világ urai! Az abanokat visszaszorítjuk oda, ahová valók, a hegyek közé, és végre a Tiéd, a miénk lesz nemcsak Lail, de az egész északi partvidék! Avanával és a többi kis sárfészekkel ezt soha nem tudnád elérni...

Kétségbeesve éreztem, itt az ideje, hogy felvilágosítsam tévedéséről, ha ugyan még nem késő. De mi a jobb? Óvatosan, tapintatosan visszavonulni, vagy határozottan megmondani, hogy nem? Mit gondol Marr voltaképpen? Avana sárfészek? Az a város, amit én...

– Nem kell ilyeneket mondanod, Marr, még ha foglyod vagyok is! – A hangom neheztelő volt. – Én annak a városnak a királya vagyok, és Te is jól tudod, hogy tettem egyet-mást érte. Magam sem hiszem, hogy komolyan sárfészeknek tartod, ha pedig mégis, akkor magyarázd meg, miért van rajtad is Avanában szőtt palást, palotád fürdőiben miért találtam korsókat az én palotám pecsétjével.

– Igazad van, Gregor – visszakozott bűntudatosan –, Avana gazdag város, nagyszerű mesteremberei vannak. De birodalmat csak innen, Disből lehet kormányozni! Ez a kikötő bevehetetlen...

– Avanáé is!

– A szárazföld felől szabad a hátad, védtelen vagy!

– A naunik szövetségeseim!

– De meddig?

– Demgal a barátom...

– És ha meghal?

– Addig annyira meg tudom erősíteni a városok szövetségét, hogy...

– És nem lennél még erősebb, ha a városok szövetségét innen, Disből kormányoznád?

– Ezt az erőt úgy is elérhetem, ha szövetségre lépek Veled!

Megrázta a fejét.

– Nem a szövetséged kell, Gregor, hanem Te! Ez a nép csak keménykezű embernek engedelmeskedik, ezt Te is tudod. A szövetség csak addig tart, amíg én élek; ha meghalok, elveszted. Akkor már Dis királya sem lehetsz...

– Soha nem gondoltam, hogy az legyek.

– És a birodalom? Uralkodni minden népen?

– Nem kell a birodalom sem, ha azt csak Disből kormányozhatom! Be kell látnod, nem hagyhatom cserben Avanát. Szabaddá, gazdaggá, boldoggá tettem őket...

– És most az ellen tiltakozol, hogy még gazdagabbá tedd őket?

– Gazdagság? A Te néped is azért ilyen féktelen, mert hagytad, hogy kapitányaid végigrabolják a fél világot! Gazdagok, és panaszkodsz, hogy Dis trónja könnyen billen. Nem gondolod, hogy a kettő összefügg?

Marr indulatosan felugrott, azután legyintett, rúgott egyet a széken, a helyére rángatta, és belevágta magát. A szék nagyot reccsent, Dis ácsmesterei azonban bizonyára már régóta ismerték rettegett uruknak ezt a szokását, mert soha egyetlen szék sem tört össze alatta. Vajon hány ács fejébe került, míg rájöttek a megfelelő teherbírásra úgy, hogy a szék formája mégis kecses maradjon? Marr egyaránt szerette a szépet építészetben, bútorban, ruhában, ékszerben és főként hajóinak karcsú formájában. Határtalan düh fogta el minden formátlan, rossz vonalú tárgy láttán. Dis palotája nem egyetlen épület volt, hanem külön kis város, egymásnak forduló szárnyai pompás kertek sorát rejtették maguk közé, de Marr egyenként ismerte a több mint háromszáz szoba minden bútorát, és jaj volt annak, aki egy darabot engedély nélkül kicserélt! Félelmes emlékezőtehetsége – ezért is lett olyan jó sakkozó – számon tartott minden széket, asztalkát, a benyílókban emelkedő díszes vázákról nem is beszélve. Azokat egyes-egyedül neki volt joga dühében a földhöz vagy többnyire valamelyik szerencsétlen palotabeli fejéhez vágni. Azután persze sajnálta, morgott valamit, Inimma helyére Pehnemer lépett, és másnap új vázára alkudott a kereskedőkkel.

– Higgadtan kell ezt megbeszélni, Gregor – mondta, mikor végre visszanyerte a hangját. – Most már tudod, mit kívánok Tőled, és miért szükséges, hogy így legyen. Megismered majd a lányomat, Ruarát is. Minden asszony ostoba, de Ruara talán kivétel. Én szeretem, és okosabbnak tartom a többinél. Szép is, igaz, ki látott már olyan apát, aki azt mondja lányáról, hogy csúnya? – Nevetett, azután elkomolyodott. – Míg meg nem egyezünk, a foglyom vagy, de ez csak annyit jelent, hogy nem hagyhatod el a palotát.

– És az embereim és Enit?

– Az embereid is megkapnak mindent a palota falain belül, de ha kilépnek valamelyik kapun, akkor dárdát a hátukba!

– Láthatom őket?

– A palota népe minden parancsodat úgy teljesíti, mint a vendégemét, kivéve a kapuőrség. Szólj akármelyik testőrömnek, és elvezet az embereidhez.

– És Enit?

– Kicsoda?

– Az a lány, aki velünk volt a hajón.

Röviden elmondtam, hogyan találtam rá.

– Igen – mondta. – Azt mi is tudjuk, hogy a nagy tenger túlsó oldalán vörös hajú nép lakik. Egész hajót ugyan még sohasem találtunk, csak deszkákat, gerendákat és partra vetett halott embereket a nyugati szigeteken. Messze van az a föld, olyan messze, hogy mi soha nem hajózhatunk oda, de minek is? Elég ez a föld, ami itt van!

Féltem, hogy újrakezdi a meggyőzést.

– Hol az a lány?

Fürkésző pillantással nézett rám.

– Az ágyasod?

Olyan düh fogott el, hogy a szék támláját markoló ujjaim elfehéredtek a szorítástól.

– Gyerek még!

– Akkor meg miért érdekel annyira, Gregor? Már Nis-nam is mondta, hogy a tengerbe akartál ugrani miatta.

A kapitány említése végképp kihozott a sodromból.

– Mást nem mesélt neked a tiszteletre méltó Nis-nam?

Marr megütődött.

– Mit kellett volna még mondania?

– Kérdezd meg tőle, de addig is azt ajánlom, ha tárgyalni akarsz velem, az az ember legyen minél távolabb tőlem!

Marr azt hitte, érti, miért gyűlölöm a kapitányt.

– Tudom, most még fáj Neked, hogy fogságba ejtett, én viszont kénytelen voltam azzal jutalmazni, amit minden kapitánynak megígértem, ha elhoz ide Téged. Amíg meg nem állapodunk, nem fogod látni.

Majdnem kimondtam, amit gondoltam, de azután csak annyit kérdeztem:

– Tehát hol a lány, Marr?

– Ruaránál, az Asszonyok Házában. Oda nem mehetsz. De ha ma este idejön a lányom, majd elkíséri az a...

– Enit!

– Te nevezted el így? – kérdezte kelletlenül. Láthatóan bosszantotta, hogy jobban érdekel az idegen gyerek, mint a lánya.

– Nem, ő mondta, hogy így hívják.

– Hogyan? – csodálkozott. – Három nap alatt képes voltál megtanulni a vöröshajúak nyelvét?

– Hogy valakinek a nevét megtudjuk, ahhoz kevesebb idő is elég. És ha Nis-nam békén hagy...

Marr az őszinte bocsánatkérés mozdulatával tárta szét a karját.

– Valahányszor Nis-namot akarod szidni, Gregor, kérlek, gondolj arra, csak az én parancsomat teljesítette. És hiszem, eljön az idő, mikor Te is hálával gondolsz rá, hiszen nélküle nem ismerhetted volna meg a tervem.

Úgy gondoltam, jobb, ha erről sem mondom meg a véleményem.

– Megyek az embereimhez!

Marr mosolyogva bólintott.

– Mind egészséges, és bizonyára örömöd telik bennük. Kérlek, Te mondd meg nekik, hogy nem hagyhatják el a palotát! Ehetnek, ihatnak, amennyi beléjük fér...

Hirtelen elakadt, izgatottan hozzám ugrott, megragadta a vállam.

– Gregor, arról nem tudhat most még senki, amit megbeszéltünk! A tervet titokban kell tartani! Ezt ígérd meg!

– Ígérem, hallgatok, de miért?

– A Nagytanács, a kapitányok! Ezt még nem értheted, el kell majd magyaráznom... az életedbe kerülhet, ha megtudják! Nis-nam átkozódott az elmaradt dicsőség miatt, hogy nem hurcolhatott titeket végig a város népe előtt, de tudtam, ha ez megtörténik, soha nem valósulhat meg a terv. Panaszra rohant a Nagytanácshoz, szerencsére most mindenki annyira irigyli, hogy kárörvendve elutasították, még magyarázatot sem kértek tőlem, miért loptalak be benneteket észrevétlenül a palotába. Egy darabig még csak azt mondhatjuk, hogy a váltságdíjról tárgyalunk...

– De akkor miért nem vagyok a tömlöcben, láncra verten?

Türelmetlenül legyintett.

– Disben még soha nem volt fogoly király... legalábbis ilyen nagy király, mint Te! Azt én tudom, hogyan kell egy ilyen nagy királlyal tárgyalni... De ha csak egy morzsányit is megsejtenek a tervünkből, hiába állítok éjjel-nappal testőröket melléd, megölnek, Gregor!

Megértettem, és azt is, ez az egyetlen, amit Disben komolyan kell vennem. A kapitányok korántsem olyan nagylelkűek, türelmesek, mint Marr, és az is biztos, hogy végképp hiányzik belőlük a nagy terv iránti lelkesedés. Nem győzhetett meg, de a helyzet cinkosává tett, ha élni akartam.

– Mit mondasz hát az embereidnek? – aggódott.

Egyre bonyolultabb – gondoltam –, pedig mikor leültem Marr-ral, azt hittem, csak Avana kincstárának kifosztását kell a lehetőséghez képest megakadályoznom. És most kiderül, nem is egy, hanem két farkasverem, másra kell vigyáznom Marr-ral szemben, és másért kell félnem a kapitányoktól.

– Mit mondhatok? – vontam meg a vállam. – Még mindig a te magyarázatod a legjobb. Avanában sem volt még fogoly király! Egy napig talán gyanakszanak, tízig élvezik a palota vendéglátását, azután pedig szidnak Téged, hogy nem mehetnek a kapukon kívül, mint ahogy a tieid azért acsarkodnak majd, hogy késik a megállapodás a váltságdíjról...

Marr előbbi szavai a Nagytanácsról és a kapitányokról egyre nyomasztóbbnak tűntek. Sokféleképpen lehet meghalni, de Mazu merénylete, avanai uralkodásom első napjai óta minden más halálnemet előnyben részesítettem a palotában lapuló orgyilkosok késével szemben. Még a hosszúcsónakosok támadása is jobb, vagy akár Nogo hordájának rettenetes bunkói...

– Nem gondolod, Marr – folytattam bizonytalanul –, hogy ez az egész terv, a Te terved... hogy is mondjam... túlságosan bonyolult? Én nem akarom, a saját néped sem akarja... a kapitányaid legalábbis, ahogy te mondtad...

Az átélt vihar halálfélelme egyszerű, világos érzésnek tűnt, ha arra gondoltam, hogyan ugranak rám a folyosó fordulójában, feszítik hátra a nyakam, és csap le a kés, mielőtt még villanni látnám a sötétben.

– Valójában hozzá sem tudsz kezdeni, Marr. Itt tartasz a palotádban, és kedvesen hazudozunk évnegyedeken keresztül... Ha pedig egyszer mégis elfogadnám, amit ajánlasz, akkor tovább folytathatjuk a hazudozást, ki tudja, meddig? Van terved arra, hogyan győzöd meg a Nagytanácsot? A kapitányokat?

Nem ismertem Dis államgépezetének felépítését, erőviszonyait, de ha Marr tart a Nagytanácstól és a kapitányoktól, az nekem jó.

– Lesz elég erőd – érveltem tovább – egy gyűlölt idegent föléjük ültetni?

– A lányom férje leszel!

– Attól még gyűlölhetnek!

Marr két ökölbe szorított kezét égnek emelte. Eddig halkan beszélt, de most elbődült dühében, szeretett terve védelmében.

– De én a javukat akarom! Azt akarom, hogy Dis népe és a Tiéd is felemelkedjen, gazdagabb legyen!

A szavak is, a kétségbeesés is, ahogy felkiáltott, olyan ismerős volt, olyan ördögien, olyan szerencsétlenül hasonlított, nem, azonos volt azzal, ahogyan én... Nem mertem végiggondolni a párhuzamot, szégyelltem magam. Hát szükségszerű, hogy minden uralkodói bölcsesség ide torkolljék? Üldözött, és elfogatott a tengeren, számomra fájdalmas, de ésszerű alkudozások helyett ostoba légvárak rabszolgájává akar tenni, és ezzel saját magát is labirintusba kergeti, ugyanazt a követ köti mindkettőnk nyakába. „De én a javukat akarom!” Ó, rettenetes, rokonszenves, álmodozó, őrült, becsületes Marr! Soha nem tudod meg, milyen leckét kaptam tőled! És hogyan tudnálak visszatartani attól, hogy bele ne pusztuljunk szeretett tervedbe?

Marr leeresztette karját, ujjai szétnyíltak, úgy nézte a tenyerét, mintha valamit egy pillanattal korábban még benne tartott volna, és az nyomtalanul szétfolyt, eltűnt. A sajátomon keresztül most már sokkal jobban megértettem a Tengerek Urának keserűségét.

– Nehéz a népeken uralkodni, Marr – mondtam csendesen. – De még nehezebb saját gondolataink, vágyaink felett... Ne erőszakold azt, aminek minden lépésnél annyi akadálya támad. Szövetséget ajánlok Neked, Marr, jó, hasznos szövetséget: Avana gazdag, kettőnk hajóhada együtt legyőzhetetlen. Szövetségünkhöz boldogan csatlakozik minden parti város, és így majdnem ugyanazt éred el, de nehézségek nélkül, mint...

– Nem!

Most Inimma volt, a makacs, a maga útját járó, megingathatatlan. Igen, Inimma nézne így egy szerencsétlen újoncra, ha az elég merész volna azt fejtegetni, neki más elképzelése van a kiképzésről. Tudtam, hiába beszélek.

– Megyek az embereimhez, Marr.

Nem válaszolt, gyűlölködve nézett. Kitártam az ajtót, és szóltam az egyik testőrnek, vezessen Pilaguhoz.

 

 

NEGYEDIK KÖNYV

ENIT

 

1.

 

Visszajöttem a Halottak Völgyéből, megnéztem, hogyan fejtik a sziklát. Talil mindent megtesz majd, hogy Numda életéhez méltó legyen a sírbolt. De akármilyen díszes is, az az üreg mégiscsak az út vége.

Csendben halt meg, ahogyan élt. Tegnap reggel, mikor Upatu egykori kövérségének romhalmazában zokogva becsoszogott a szobámba, sokáig képtelen voltam megérteni, mit mond. Előző este még az aban követekről beszélgettünk, és ez a beszélgetés ugyanolyan volt, mint akármelyik az elmúlt huszonkilenc év alatt. Most is várom, hogy belép, és lábát maga alá húzva letelepszik. Rám néz, kedves barna szemében szomorú jóság, azután elmosolyodik: „Isteni Uram, az a vén fecsegő Upatu szokása szerint már megint összevissza beszélt. Nincs semmi bajom.” Látom, hogy ott ül, és testén keresztül a padló csiszolt köveit, hallom a hangját, pedig tudom, hogy csönd van, és egyszerre megértem Pehnemer utolsó napjait. De hát engem nem gyötörhet a rossz lelkiismeret! Én szerettem Numdát, soha nem ártottam neki. Ez a megmagyarázhatatlan ostoba káprázat, fényes nappal... kár volt azt mondanom Enitnek, hogy egyedül szeretnék maradni.

Pedig össze kell szednem magam, ülve maradni, és tovább írni. Rég tudom, hogy ezeket a feljegyzéseket elsősorban nem nektek írom – kedves, tetszetős ürügy –, inkább magamnak. Igazolás is, megnyugtatás is, hogy minden helyesen történt, vagy ha mégsem, itt, az agyagtáblák között, egyedül, bevallhatom a tévedéseket. Ha leszáll az új Viking – nem tudom elképzelni, hogy más a neve –, a sólepárló medencéken túl épségben várja a hajdani indítóbástya. Köveit parancsomra időről időre megvizsgálják és megerősítik Vitari emberei – az öreg és vak Utu-Bara munkáját már Vitari végzi –, ép űrhajót Tillnél gyengébb képességű navigátor is ráültethet. És ha akkor én már nem élek, csak ezek a táblák őrizhetik meg történetemet. Tehát mégis nektek írom. Persze ezek sem tartalmazhatják a „teljes igazságot”, ha jól emlékszem, a Lailban történtek leírásakor beszéltem már a történetírás sokféle arcáról; nos ez, legalább szerintem, a leghitelesebb arc. Csakis ezért érzem kötelességemnek, hogy tovább írjam, és ugyanakkor ez óv meg attól, hogy lényegtelen dolgokról is írjak, bár lám, most sem sikerült. Mert mit jelenthet nektek az, hogy a Viking felszállása után a huszonkilencedik évben, a Tengeristen évnegyedének utolsó napjaiban meghalt Numda, leghűségesebb és legokosabb társain itteni életem hosszú útján? Ezentúl félek majd az éjszakáktól, mint ahogyan végigvirrasztottam az elmúlt éjszakát is, hallgatva Enit csendes lélegzését. Hajának illata sátorként borult fölém, azután megfordult, keze végigsiklott a mellemen, átkarolta a nyakam, félálmában mondott valamit, és boldog sóhajtással, hogy megtalált, hogy ott vagyok mellette, tovább aludt. Ez volt az első éjszaka, hogy nem kaphattam tőle sem boldogságot, sem megnyugvást. Arra kellett gondolom, hogy minden éjszaka alászállunk az álom mélységesen mély kútjába, és nem tudjuk, melyik lesz az, mikor, mint Numda, soha többé nem merülünk fel onnan. Hosszú éveken át nem féltem a haláltól, csak szabadulást jelentett volna a kötelességektől, a feladatoktól, a felelősségtől; ha mégis féltettem valamit, azok az eredményeim voltak. Akkor jöttem rá, hogy mindez meglehetősen gőgös önámítás, mikor megszerettem Enitet. Ez az érzés hozta a felismerést, hogy majdnem három évtizedes küszködésem Avanában egy majdani Lubaltu néhány agyagtábláján kényelmesen elfér, hogy „eredményeim” soha nem lehetnek egyértelműek és tisztán lemérhetőek, a Gáma egész történetének részei – és nem is olyan lényeges részei csupán. Valójában egyetlen embert tettem csak boldoggá, Enitet, mint ahogyan a régi, beteljesületlen földi emléket, Lénát leszámítva Enit az, aki...

De akár magamnak írom ezeket a feljegyzéseket, akár nektek, nehéz erről beszélni. Szeretem Enitet. Szerettem mint gyermeket, mikor rátaláltam, kiszolgáltatott volt és védtelen, szerettem Disben, mert tudtam, amit ő nem, hogy mennyire az életével játszik, valahányszor csak szól hozzám, vagy rám nevet.

„Akkor már ismertem a Tenger Fiainak nyelvén is azt a szót, hogy szerelem – mondta később Avanában –, de hogy már akkor is szerettelek-e téged, nem tudom megmondani. Te voltál a legfontosabb attól a pillanattól fogva, hogy kinyitottam a szemem ott a hajón, és te fölém hajoltál. Rettenetesen álmos voltam és kábult, csak jóval később, Nis-nam hajóján jöttem rá, mikor az árbochoz bilincselt lábbal újra láttalak, hogy nem álmodtam, hogy te ébresztettél fel. De hogy szerelmes vagyok beléd, arra igazán nem gondolhattam Disben, mert ezt a kifejezést Ruara veled kapcsolatban teljesen kisajátította. Ha kettesben maradtunk, másról sem beszélt, mint hogy a feleséged lesz, hatalmas királynő, és megfenyegetett: megöl, ha ezt bárkinek is elmondom. Ma már tudom, mindenképpen beléd szerettem volna, de először csak azt éreztem, hogy el kell vennem téged Ruarától. Ha arra gondoltam, hogy te és ő, reszketni kezdtem a dühtől, és megijedtem, mert nem értettem, mi történt velem. Te pedig kerültél, bujkáltál előlem, és akkor még nem tudtam, miért teszed ezt, és nagyon fájt.”

Soha nem beszéltem Enitnek az űrhajósok törvényéről – melyet igaz, először csak itt a Gámán sérthettünk volna meg –, hogy más bolygók értelmes lényei érintetlenek kell maradjanak számunkra. Bölcs törvény, otthon a földön én sem találtam vitatnivalót rajta. Ott én is betű szerint értettem, „értelmes lény”-re gondolva, és nem – emberre. De Eruának azt a néhány kiválasztott papnőjét, akiket a város törvénye kizárólagosan az isten-király szolgálatára rendelt, bizonyára halálosan megsértem, ha az „értelmes lények” kategóriájába sorolva őket, a XXV. századi földi erkölcs szabályait kezdem magyarázni nekik. Szépek voltak, hibátlan, sima bőrük a Viharisten nyirkos éjszakáin gyógyítóan forró, Nanur idején pedig szomjat oltó hűvösség áradt belőlük, és szép arcuk feneketlen, sötét ostobaságot takart. De azt hiszem, igazságtalan vagyok. Saját mértékükkel mérve életük teljes és harmonikus volt, hálátlanság most, utólag, Enit szerelmét ismerve, így beszélnem róluk. Igen, megszegtem a törvényt, már sokkal előbb, mint Enitet megismertem.

De ha már a törvényeken gondolkozunk, nem mond-e ellent a józan észnek – minden törvény szülőanyjának – a Gámán leélt életem minden napja? Leszálltunk a Vikinggel, és engem Amarral felderítésre küldtek – ez az utolsó cikkely, bekezdés, ami még egyezik az űrutazások szakkönyveiben található pontokkal. Ami azután következett, már mind rendhagyó, váratlan esetlegesség, kötéltánc a túlélés egyszázaléknyi valószínűségének szakadéka fölött. Négy év Nogo hordája, a paleolit ősemberek között, véletlenek hihetetlen sorozata, még értékelni sem tudom, melyik volt a különösebb. Az, hogy nem vertek agyon azonnal? Vagy hogy Zumbi, Nogo hordatársa egy olyan erdőlakót ejtett foglyul a Fekete hegyeken túl, aki a naunikon keresztül valami módon értesült a Viking hollétéről? Hogy Nogóval együtt túléltük a tutajozást véges-végig a Giszánun, beleszámítva a Nagy Zuhatagon való lezuhanást is? És később? Hogy Mazu merénylete kudarcot vallott, csakúgy, mint Dsuba és Ravak támadása? Hogy Demgal nem gyilkoltatott le mint fiának fogvatartóját, és Mekridur azért, hogy rejtegettem Ordsut? Menevi vagy akár valamelyik nagyra törő főemberem, mert ellenzem a Lail elleni háborút? De nincs értelme még egyszer elismételni azt, amit már leírtam.

A törvényeknek ellentmondó események sora tehát nem azzal kezdődött, hogy nem küldtem vissza Erua templomába az első díszes köntösű fiatal papnőt. Néhány nappal a Dsuba és Ravak felett aratott győzelem után egy este szobámba lépve, a Mazu idejéből maradt szertartás szerint leborulva, mozdulatlanul térdelve találtam a padló kövein, és akkor kis keserűséggel először arra gondoltam, lám, Erua főpapja óvatosan megvárta a háború kimenetelét, mielőtt az isten-király ősi jogait és kötelességeit ilyen tapintatos formában tudomásomra hozza. És keserűnek éreztem a szívem akkor is, mikor Enitet tartottam először a karomban. Persze az másfajta, összetettebb szomorúság volt.

Már régen tudtam, hogy Enitet nem mint a lányomat szeretem, és még jobban kerültem, mint Disben. Józanul egyre arra gondoltam, nem azért mentettem meg kétszer az életét, hogy a magam öregedő sorsához kössem. Harminchat évvel vagy idősebb, Gregor – hajtogattam magamban –, ez a lány akkor született, mikor Avana az első nagy békés korszak csúcsára ért. Mikor te Menevivel tárgyaltál, éppen csak megtanult járni, és anyanyelvének első fordulatait próbálgatta, valóban a lányod lehetne. A legjobb, amit tehetsz, hogy kivered a fejedből ezt az ostobaságot.

De Enitet nem lehetett nem észrevenni. Nem tűnt el a Palotából, mint Erua lányai az ősi és bölcs törvény megszabta tizenkettedik látogatás után, hogy egyéniségük felolvadjon – ha egyáltalán kibontakozhatott – annak az illatszernek finom és bódító felhőjében, melyet csak ők, a királyi papnők használhattak.

Talán már leírtam valahol, senkinek nem jutott észébe, hogy Enit a Királynő Házát foglalja el, de arra én sem gondoltam, hogy Enit csak a mellettem levő szobában tud aludni. Mikor megérkeztünk, Numda feleségének, Mitisunak gondjaira bíztam, és azon az emeleten közvetlenül mellettük rendeztettem be neki három szobát. Numdának öt hosszú év eseményeiről kellett számot adnia, és erre a legalkalmasabb, mint addig is, az én szobám volt és az éjszaka, amikor a Palota már elcsendesedett.

Ültünk a mécses meleg sárga fényébe burkolva, a kancsó halkan koppant a kövön, ahogy Numda a bort vízzel hígította. Jóval elmúlt éjfél, mikor szapora suttogás visszhangzott a folyosón, lépések csosszantak, és mert őrség már rég nem állt az ajtóm előtt, különös együttes zavarta meg tanácskozásunkat. Az álmos és megbotránkozott Upatu mögött Mitisu jött aggódó arccal a szobámba, azután mindkettőjüket félretolta a sírástól dagadt szemű, szipogó Enit.

– Mi történt? – ugrottam föl.

– Isteni Uram – lihegte Upatu –, az Úrnő...

– A lányom – helyesbítettem.

– De Isteni Uram, én nem mondhatom úgy, mert...

– Itt akarok aludni! – tört ki Enitből a zokogás, elvágva a meddőnek ígérkező vitát. – Itt, itt, itt akarok aludni!

Upatu akkorát cuppantott, mint régmúlt legjobb napjaiban, Mitisu ijedten a szája elé kapta a kezét, Numda pedig úgy köszörülte a torkát, hogy az nagyon hasonlított egy elfojtott nevetéshez.

– De hát miért? Mitől félsz? Bántott valaki?

Enit némán megrázta a fejét. Vállig érő hullámos haja, ami a Disben töltött évek alatt, talán nem is minden beavatkozás nélkül, egy kissé világosodott, nehéz, sötét bronzharangként próbálta követni a fej mozgását, azután reménytelenül előrehullott.

– Ez más, mint Dis, itt nem vagyunk foglyok, Enit, itt mindenki szeret téged!

– Akkor is félek!

– De mitől? Kitől? Magyarázd meg!

– Nem tudom...

Tanácsot remélve néztem Numdára, de ő minden figyelmét egy újabb adag vizes bor vegyítésének szentelte.

– Állíthatok őrséget az ajtód elé – kezdtem bizonytalanul –, de azzal nemcsak Mitisut és Upatu bántom meg, hanem a Palota egész népét... látod, az én ajtóm előtt sincs...

– Nem kell őrség!

Mitisu a gyermektelen asszonyok őszinte, ijedt tanácstalanságával nézte Enitet, Upatu sértődötten köntöse ujjába rejtette karjait, és neheztelő pillantásokkal méregetett hol engem, hol Enitet.

– Akkor hát mit akarsz?

Dacosan fölemelte a fejét, a bronzharang hátrazuhant.

– Mondtam már! Itt akarok aludni! Ahol te vagy!

Numda már nem krákogott, úgy köhögött, mint aki rögtön megfullad, az aranykanállal a kezében mélyen a keverőedény fölé hajolt. Barátságunk ellenére legszívesebben belenyomtam volna a fejét.

Enit hozzám lépett. Alig egy tenyérnyivel volt alacsonyabb nálam, zöld szeme tele az üldözött őszinte kétségbeesésével.

– Tudom, hogy mindenki szeret, és nem akarok senkit megbántani... az én félelmemen úgysem segít semmilyen őrség... azt is tudom, hogy sok mindent meg kell beszélned Numdával, tudom, ki Numda, hiszen sokat meséltél nekem róla...

Numda köhögése egyszerre abbamaradt.

– Upatu és Mitisu azt is megmagyarázták már nekem, hogy amit kérek, az illetlen és lehetetlen... de te úgysem alszol, ígérem, csendben maradok, egy szót sem szólok, nem zavarok... ott, messze tőletek – intett a széles heverő felé – szépen összekuporodok...

– De Enit...

– A hajón is melletted feküdtem, és arra senki nem mondta, hogy illetlen! – Ezt az oldalvágást Upatunak szánta. – Akkor itthon, a te Palotádban...

– Más volt a hajón, Enit – magyaráztam –, ott mindenki a fedélzeten feküdt, Pilagu is, Gidal is, mert ott jó friss a levegő...

– ...ott, ha éjszaka kinyújtottam a karom, mindig elértelek, a ruhád csücskét vagy a kezed, a hajad...

– Isteni Uram – szólalt meg Numda váratlanul, miközben lassan föltápászkodott, hogy azzal is időt nyerjen mondanivalója megfogalmazásához –, azt hiszem, engedned kellene...

– Micsoda?

Numda zavarban volt. Ez ritka pillanatnak számított.

– Nem zavarna bennünket... amit mondok, nyugodtan hallhatja, hiszen a... a lány... a lányodnak fogadtad, Isteni Uram... azt hiszem, az volna a legjobb...

Őszinte elégtételt éreztem, mert addig köszörülte a torkát, míg végre igazi köhögés fogta el.

– Igyál egy kortyot, Numda – biztattam kárörömmel –, attól talán elmúlik!

Szégyenkezve pillantott rám a kehely pereme fölött, láttam rajta, tudja, mit gondolok róla.

– Tehát az volna a legjobb, ha Mitisu áthozná a... a takaróját – sehogyan sem akarta lányomnak nevezni Enitet –, egy takarót... és mi tovább beszélgetnénk. Még sok mindent kell elmondanom neked. Így például Vitari dolgáról sem szóltam még...

Visszaereszkedett a padlóra, és halk hangján tovább beszélt, mintha nem állna ott a kővé dermedt Upatu, a változatlanul tanácstalan Mitisu, és nem lesné beleegyező bólintásom alig egy arasznyira az arcomtól az ijedt, de már reménykedő zöld szempár.

A vége persze az lett, hogy én is leültem, Upatu felindulásában fújtatva kihátrált, és mire Mitisu nesztelen léptekkel hozta a takarót, Enit a heverő szélén kuporgott, sőt még egy bátortalan mosolyt is megkockáztatott, hátha már nem haragszom annyira.

Hajnalodott, mire végeztünk a legfontosabb kérdésekkel. Enit mélyen aludt, a bronzharang elfedte arcát, lába a nagy igyekezetben, hogy minél kisebb helyet foglaljon el, félig a levegőben lógott. Numda nyugodt mozdulattal, akár Pilagu egyik lányával tenné, átnyalábolta és följebb húzta Enitet, párnámat a feje alá igazította, elsimította a takarót. Enit nyögött, kinyújtotta a kezét, keresett valamit, de nem ébredt föl. Numda a másik párna csücskét tartotta a kereső kéz útjába, és Enit megnyugodva magához ölelte a párnát, dünnyögött. Numda kiegyenesedett, és elégedett mosollyal nézte.

– Szép! – mondta halkan. – Méltó arra, hogy az asszonyod, a mi Úrnőnk legyen, Isteni Uram!

– Bolond vagy, az apja lehetnék! Megtiltom, hogy valaha is erről beszélj!

Numda alázatosan meghajtotta a fejét, de szája körül nevetés bujkált.

– Akkor pedig, Isteni Uram, Neked még szállást kell keresnünk a saját Palotádban! Mondanám, hogy ott fönt, ahonnan az... a lányod lejött, de ha fölébred, nehezen találna meg, és újra csak félne...

Összeszedtük a fölösleges párnákat, találtunk még egy takarót, és azon a reggelen, először, mióta Avana királya lettem, nem a Mazutól örökölt hálófülkében aludtam, hanem a szomszédos kis benyílóban.

 

 

2.

 

Nem, Enitet nem lehetett nem észrevenni, és amit Numda mondott, bármennyire is igyekeztem nem gondolni rá, belém ivódott, akár a méreg, melybe a Giszánu torkolatának mocsarában rejtőző népek mártják nyílvesszőik hegyét. Nem akadt ember Avanában, aki ne szerette volna. Csődület bámulta tiszteletteljes távolságból, valahányszor az utcára lépett, nemcsak különös, soha nem látott ragyogású haja vonzotta az embereket, hanem szépsége. És ugyanazt mondták egymásnak – ezt csak jóval később árulta el Tarkumi harsány nevetéssel –, amit Numda, akkor tudták már, mikor én még mindent elkövettem, hogy csak mint fogadott lányomat szeressem. Ragaszkodott hozzám, és mindig velem volt, végigkísért a szappanfőzők és a halfeldolgozók bűzén, arca kipirult a kohók tüzétől, bokáját ficamította a kőfejtőben, és addig könyörgött, míg megengedtem, hogy a Tanácsba is eljöjjön. Alacsony zsámolyon ült mellettem, és a Tanács külön meghajlássál köszöntötte. Rájuk mosolygott, és ezzel a Tanácsot is egy csapásra hódolói közé sorolhatta, míg engem – önmagam előtt is titkolva – a féltékenység rágott. Talil, akit azzal gúnyoltak, hogy a különböző nyelvek és írásrendszerek iránt érzett szenvedélyén kívül más érzelmet nem ismer, fölállt, és ékes beszédben kifejtette, egyedül az a tény, hogy az Isteni Úr lányává fogadta „a nagy vízen túl született csodálatos szépségű lányt, aki minden bizonnyal az ott élő népek királyi családjának tagja, feljogosítja a Tanácsot, hogy megparancsolja, minden avanai szólítsa Isteni Úrnőnek, s adja meg neki ugyanazt a tiszteletet, ami az Isteni Úrnak jár”. Heves vita következett, mert a Tanács legnagyobb megdöbbenésére tiltakoztam a határozat ellen. Enit csodálkozva és kissé ijedten figyelt. Végül is félúton kiegyeztünk, az Úrnő maradt, miután kereken megmondtam, hogy az „Istenit” az én megszólításom elől is a legszívesebben elhagynám. Talil ártatlan arccal, „Avana érdekére” való hivatkozással utasította ezt vissza, mert ha minden más város uralkodója Isteni Úr, miért éppen az avanaiak érezzék megrövidítve magukat?

Így lett Enit néhány nappal megérkezésünk után mégiscsak hivatalosan Úrnő, bár akárcsak nekem, neki se csörgedezett ereiben semmilyen isteni vagy királyi vér. Az apja kereskedő volt egy kikötővárosban az óceán túlsó partján. A kontinenst Lallának, a várost Edjarnak nevezik lakói, és avanai vagy akár aban mértékkel mérve világvárosnak számít, Enit szerint órákig lehet bolyongani gondosan kikövezett utcáin anélkül, hogy a sétáló egyszer is keresztezné a már egyszer bejárt útvonalat. Kikötőjében vagy inkább kikötőiben százszámra horgonyoznak a hatalmas vitorlások, és akkora raktárak fogadják magukba a világ minden tájáról érkező árut, hogy Habamu temploma kétszer beleférne. Nem volt okom kételkedni Enit szavaiban. Igaz, alig múlt tizenöt éves, mikor elkerült onnan, a távolság és a honvágy pedig általában nem kedvez az arányok helyes megőrzésének, bár a honvágyat, azt az érzést, ami engem öntött el, ha a Földre gondoltam, Enit, meglepetésemre, nem ismerte. Időbe telt, míg megértettem ezt, de mikor végre mindent megtudtam az óceánon túli földrész embereiről, amit Enit elmondhatott, már nem csodálkoztam.

Talán nem elég világos nektek, miért írtam, hogy „elmondhatott”. Ezt a korlátot nem vettem észre azonnal, már csak azért sem, mert erre példát sem a saját földi gyerekkoromban, sem az Avanában felnövekvő gyerekek életében nem találtam. A földi nevelésre fölösleges sok szót vesztegetnem. Csupán egyetlen, annyira természetes, hogy éppen ezért fel sem tűnő vonását szeretném kiemelni: az emberiség minden tudása, ha befogadására már képesek vagyunk, rendelkezésünkre áll. A tilalmak nem az ismereteket zárják el előlünk, hanem az együttélés törvényeinek betartását szolgálják. És – természetesen egy egészen más szinten – hasonló az avanai gyermekek élete is. Az egész város az övék, szabadon kóborolhatnak a szoros bejáratától egészen a hegyekbe vezető utakig, és onnan is csak saját félelmük fordítja vissza őket a város felé, mert a naunikkal való szövetség óta az anyák – jobb nevelői ötlet híján – a Barkan hegylakóival ijesztgetik az engedetleneket. Minden műhelybe bedughatják az orrukat, és ha nem merészkednek túl közel az éppen megcsapolt vas- vagy üvegkohókhoz, nem táncolnak az épülő hajó bordáin, vagy lelkes segíteni akarással nem keverednek bele a kikötni készülő, pereméig hallal megrakott halászbárka partra dobott köteleibe – ez az utóbbi különösen a szülői ház falai közül először önállóan kimerészkedő öt-hat évesek legkedvesebb szórakozása, akiket a százféle vergődő, csapkodó hal látványa ellenállhatatlanul vonz a kikötőbe, öntudatlan, szép bizonyságként, hogy a Tenger Fiai nemhiába viselik nevüket –, tehát ha nincsenek különösebben láb alatt, senki nem zavarja el őket. Mire tíz-tizenkét évesek lesznek, és elfogja őket az a furcsa és nyugtalanító vágy, hogy a lehető legrövidebb időn belül „nagyok”, felnőttek legyenek – mert nincs „unalmasabb” a világon ebben a korban, mint gyereknek lenni –, már úgy ismerik Avanát, akár az utcai barangolások után eléggé kétes tisztaságú tenyerüket. A legtöbb különösebb tanácstalankodás nélkül már azt is tudja, melyik műhely melyik mesteréhez küldje az apját a kérés és a megbeszélés fontosságát alátámasztó boroskorsóval. A korsó – hagyomány. Uralkodásom első éveiben ellenszenvesnek tűnt, míg rá nem jöttem, inkább a jó szándék és tisztelet jelképe, mint az érdemtelenség ellensúlyozását szolgáló ajándék. Avana mesterei sokkal gazdagabbak voltak, semhogy egy korsó borért nekik nem tetsző fiút fogadjanak maguk mellé. Tizenkettedik évükig a lányok élete nem különbözött a fiúkétól, s azután sem valamiféle tilalom tartotta vissza őket a kóborlásoktól, hanem saját megnövekedett fontosságuk tudata, a táncmulatságokra való roppant gondos felkészülés, jövendő háztartásuk berendezésének összeválogatása, hosszú, izgalmas vásárlások az illatszerkészítők vagy a takácsok utcájában. Ez egyedül is legalább egy kettős órányi elmélyült válogatást jelentett, ha pedig erre a kirándulásra két-három jó barátnő közösen indult, fél napnál rövidebb idő alatt nem végeztek. Sajnos, ezek a fontos elfoglaltságok akadályozták meg őket abban, hogy a tudományok iránt érdeklődjenek, vagy akár csak írni-olvasni megtanuljanak. Nem arra gondoltam, hogy Dimmu vagy Gamatu tanítványaiként dolgozzanak, de a Gyógyítás Házának iskolájában nagy hasznukat vettem volna a legifjabb korosztályok nevelésében, az írásjelek és a számtan tanításában. A tapasztalat ugyanis azt bizonyította, hogy a gyerekek tanítását ötéves korukban nyugodtan el lehet kezdeni, ezekkel az apróságokkal pedig a nők sokkal jobban boldogulnak. Ha pedig valamelyik apa úgy döntött, hogy fiát a Gyógyítás Házának iskolájába küldi – hacsak a gyerek fékezhetetlen természete nem tette ezt lehetetlenné –, teljesítettük kérését. Az ott töltött évek során azután tanítói és önmaga előtt egyre világosabban kibontakoztak hajlamai, különös érdeklődése egyik vagy másik tudomány iránt, és végül azzal foglalkozott, az lett a hivatása, amihez a legnagyobb kedvet érezte. A túlnépesedés éveiben persze ez nem ment zökkenő nélkül, különösen azoknál, akik valamilyen nagy népszerűségnek örvendő mesterséget választottak, az üvegkészítés hőskorában például alig akadt fazekastanuló. Ezeket a lelkesedéshullámokat az simította el, hogy néhány év múlva a dolgok természeténél fogva éppen az addig lebecsült mesterségek művelői fogyatkoztak meg, és akkor a folyamat megfordult.

Azért kellett ezt a látszólag túlságosan nagy és fölösleges kitérőt tennem, mert Enit elbeszélései hazájának életéről akkor kezdtek érthetetlenné válni számomra, amikor váltig bizonygatta, hogy öccse – aki minden valószínűség szerint életben maradt, mert nem volt a hajón – egész életében csak szövetekkel, kelmékkel kereskedhet, mert apja családja nemzedékek óta ezt a foglalkozást űzte.

– Én is – folytatta Enit – csak akkor lehettem volna egy másik mesterséget folytató ember felesége, ha apám üzletfelei vagy azok ismerősei között egyetlen olyan fiatal kereskedő sem akad, aki hajlandó házába vezetni.

– Ez törvény? – kérdeztem csodálkozva.

– Nem – nevetett Enit elnézően –, nem törvény úgy, hogy táblára vésik, mint az írnokaid, mégis erősebb annál. Egyszerűen nem lehet másként! Nem érted?

– Nem – vallottam be. Sem mint Avana királya, sem mint földi ember nem értettem. – És ha mást szeretsz?

Enitnek végtelenül tetszett, hogy leckét adhat nekem az igaz életet szabályozó törvényekből.

– Mi csak szüleinket, testvéreinket szerethetjük. – Elkomolyodott, vonásaira idegen méltóság hálója hullott. Éreztem, ez valaki másnak az arca, akit én már sohasem fogok megismerni, az egykori gyerek emlékében él csak, az hozta át erre a másik földrészre, és támadt fel egy rövid percre, míg az arc tulajdonosa ki tudja, mit csinál ebben a pillanatban a túlsó parton. – És elsősorban istent, aki megteremtette a világot és minden élőt, hogy az ő dicsőségét szolgálja.

– Mi a neve ennek az istennek?

– Neve? – csodálkozott. – Miért lenne neve, mikor egyedül ő van? Az égnek sincs, egyetlen égbolt van, egyetlen föld és egyetlen isten. Ezt már Ruarának is megmondtam Disben, de nem értette, ő is folyton a nevét kérdezte...

– Én értem – nyugtattam meg. – Ezt, ugye, a papjai tanították neked?

– Nemcsak a papok! Hiszen mindenki őt szolgálja, az életünk az ő szolgálata, az ő akarata és parancsa szerint történik velünk minden, ő szabja meg sorsunkat és halálunk óráját is.

– És mi az isten akarata, mit parancsol az embereknek?

– Hogy terjesszék az ő hitének világosságát. Mert bűnös, aki nem imádja, és nekünk kötelességünk, hogy mindenkit elvezessünk hozzá.

– Hová? A templomba?

– Oda is – biccentett türelmetlenül –, de ez mást is jelent, többet! Azt, hogy őhozzá, hogy csak őt imádja, csak neki szolgáljon...

– És mivel lehet őt szolgálni?

– Azzal, hogy neki tetsző életet élünk...

Nem tudtam megállni, hogy közbe ne szóljak:

– És azt, hogy mi a neki tetsző, a papjai mondják meg az embereknek...

– Hát persze! – Gyanakodva nézett rám. – Ezt honnan tudod? Mondtam már?

Még Habamu papjaival sem vitatkoztam soha szívesen. Ha tehettem, kitértem előle, ezt a gyereket pedig semmiképpen nem akartam megbántani; mégis kicsúszott a számon:

– Csák gondoltam, így van, mert Habamu papjai is így mondják...

– Ó, Habamu! – csapta össze a kezét megbotránkozva. – Hamis isten, akár a többi, és ti mindannyian, itt és Disben is, bűnösök vagytok, akiket majd elér a büntetés, hogy nem őt szolgáljátok...

– Milyen büntetés? Az isten jön, és megöl bennünket?

– Nem! –, rázta a fejét. – Isten mindenható, megtehetné azt is, de egészen biztos akkor bűnhődtök majd, ha nem akarjátok elfogadni az ő hitének igazságát...

Messze kanyarodtunk Enit öccsétől, aki kénytelen élete végéig kelmékkel kereskedni. Megborzongtam, láttam Szumurrit, hogyan tapossa dühödten a parazsat a sziget homokjába, a torkom összeszorult.

– Hallottál valaha arról beszélni, hogy létezik ez a földrész is?

Enitet ez a kérdés kizökkentette előbbi gondolatmenetéből, nem felelt azonnal.

– Hogy van Dis meg Avana? – faggattam. – Ez a part, ezek a városok? Mert talán már tudod, hogy nemcsak ez a két város van, hanem még több is...

– Nem, ezt soha nem hallottam. De ha tudnák, már ide hajóztak volna, mert azok a hatalmas hajók minden tengert, minden partot bejárnak. Mindenhová elviszik nemcsak a tengerészeket és a katonákat, de isten papjait is... mindenki őt imádja, kivéve titeket...

Miért kérdeztem Enitet, miért vártam megnyugvást tőle? Tizenöt éves volt, mikor elkerült hazájából, ahol az isten szolgálatán kívül nem sokat törődtek a gyerekek, különösen a lányok tanításával. Hiszen a szülővárosával szomszédos városok közül is csak azoknak a nevét ismerte, ahol apjának üzletfelei éltek, de azt már nem tudta pontosan megmondani, hogy melyik fekszik a tengerparton, és melyik beljebb a szárazföldön. Ezért beszéltem arról az előbb, hogy Enit mindent elmondott, amit elmondhatott, amit tudott... Istenük azt tanította, hogy Lad – ők így nevezték a Gámát – lapos, a világ középpontja, de Enit emlékezett arra, hogy hajósokat égettek el elevenen Edjar főterén, és apjától hallotta, ezek az elvetemültek azért bűnhődtek, mert azt merészelték állítani, hogy Lad nem lapos, hanem gömbölyű. Ki tudja, miről tárgyalhatnak egymás között Edjar kapitányai, hangjukat suttogásra fogva, nehogy megsértsék az istent? A hajósokat hasonlóvá formálja a tenger, ismerem őket, akár ezen a parton születtek, akár ott; amit egyszer a fejükbe vettek, semmilyen tűzzel nem lehet kiégetni onnan. Egy évtized, talán kettő vagy három, mindegy, lehet, hogy meg sem érem, de egyszer átszelik az óceánt, horgonyt vetnek itt, Avana előtt is. Hosszú, egyenes kardjukon megvillan a napfény... Az aban birodalom egy ideig még ellenállhat, és a naunik is, a Barkanon átvezető rossz utak védik őket, de a parti városok, Dis? Ha váratlanul csapnak le rájuk, a meglepetés, a rémület még növeli a Tenger Fiaihoz képest óriásnak mondható támadók fölényét...

– Miért hallgatsz? – kérdezte aggódva. – Megbántottalak?

Nem csoda, hogy erre gondolt, éreztem, arcomon megfeszül a bőr. Nem tehettem róla, de láttam, bár ne láttam volna azt a napot, amelyik kivédhetetlenül közeledik felénk az idő sodrában. Újra vér és újra tűz...

– Gregor! Mondd hát meg: mivel tettem rosszat neked?

Megsimogattam a karomat szorító kezét. Égető, ujjongó érzés volt, hogy hozzám ért, legszívesebben a karomba kaptam volna, eldobva mindkét életem összes józan meggondolását, de mégse tettem, akkor még nem tettem. Csak néztem, bámultam a szépségnek és a fiatalságnak ezt a csodáját, aki azért született ott a túlsó parton, hogy életem leggyötrőbb kínszenvedése és legnagyobb boldogsága legyen. Az élet teljességét hozta el nekem, aki már olyan jól játszottam a csak népéért fáradozó isten-király szerepét, hogy magam is elhittem, ennyi és nem több, ami még hátravan. Lényemnek az a része, melyből nem lett Avana királya, és Gregor Man sem volt soha – talán nem is létezett korábban, csak ez a pillanat, ez az érintés hívta életre, vagy úgy növekedett apránként az Enittel együtt töltött napok ritmusában észrevétlenül –, már tudta, hogy nem mond le erről a boldogságról, hogy az övé lesz, minden érv és törvény ellenére. Fogtam a kezét, ujjaim végigsiklottak az ívelt körmök domború félholdjain, csuklóján éreztem az ér lüktetését, fülemben dobolt, zúgott a vér, akár a Nagy Zuhatag dübörgése, alig értettem tőle Enit hangját.

– Gregor! Felelj! Megbántottalak?

Az értelem hűvösen és könyörtelenül foglalta vissza már elveszített állásait. Születésünk óta neki kedvezünk, ápoljuk, fejlesztjük, matematikával, logikával, erkölccsel etetjük, s szolgájává rendeljük az akaratot, hogy mindig győzhessen önmagunk felett. Lefejtettem a karomról Enit kezét, és hátrahúztam a székem, ostobán reménykedve, hogy az a fél méter megoltalmaz – egymástól. Amit józan észnek nevezünk, néha sokkal inkább a korlátoltság forrása, mint az ösztön, melynek mozdulatait évmilliók bölcsessége csiszolta.

– Dehogy, Enit! Nincs semmi baj!

– Akkor miért nézel olyan haragosan?

A kettő közül a kimondható rosszat választottam.

– Arra gondoltam, hogy a te néped egyszer majd eljön ide, és bennünket is máglyán éget meg, mert mi is azt tanítjuk, hogy a Gáma, azaz Lad gömbölyű. De még ennél is rosszabb, hogy az isteneteket sem ismerjük!

Minden szörnyűsége ellenére határozottan könnyebb volt a majdani tűzről beszélni, mint amelyik máris égetett.

– Ó, majd én megvédelek benneteket! – Nagylelkűsége méltó volt frissen szerzett királyi címéhez. – Megmondom nekik, hogy ti mentettetek meg. Persze Dis, az más...

– Hagyd Dist, Enit! Ne emlegesd...

Ez is zsákutca – gondoltam kétségbeesetten –, ez is tűz, mint a másik, miről beszélhetünk hát végül is?

Az ablak hirtelen elsötétült, messziről a Barkan irányából mennydörgés indult. De Erua idejét éltük, ez a máskor oly komor hang is lágy volt az illatos eső fátylába burkoltan. Nagy, kövér cseppek porzottak szét a párkány fehér mészkövén, a fülke megtelt párás szagokkal, az apró szeműre váltott tavaszi eső zúgásával.

Enit az ablakhoz lépett, tágra nyílt szemmel, mosolyogva nézte az Avanát öntöző Eruát. A szellő lusta volt, mégsem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ruhájába ne markoljon. A haját is elfújta a halántékáról, de a nehéz fürtök, rajtuk az eső gyémántszemeivel visszahullottak. Néztem a nyúlánk alakot, és arra gondoltam, az élet utolsó percünkig sem szűnik meg váratlan, kiszámíthatatlan lépéseivel zavarba hozni bennünket. Új megoldandó feladatot kapunk, valahányszor úgy érezzük, már semmi sem történhet. Egy kereskedőasszony végső kétségbeesésében a viharban dülöngélő hajó kabinjában tengeribetegségtől félholt gyereke szájába erőltet egy pohárnyi altatót, hogy legalább ő ne szenvedjen a közelgő halál rettenetes félelmétől, azután a gyerek szüleit lesodorja egy hullám, vagy más módon pusztulnak el, és a bódult gyerekről mindenki megfeledkezik. Régóta belenyugodtam, ennél többet nem rakhatok össze abból, amit Enit arról a végzetes hajóútról elmondott, amelyiknek eredeti célja egy másik part menti város volt, alig háromnapi hajózásra Edjartól. És az a néhány korty altató nemcsak az én sorsom változtatja meg, hanem rajtam keresztül tíz- és százezrek életét. Szumurri jól sejtette, mit jelent Enit népének hajózási tudománya és könyörtelen istene minden embernek, aki ezen a parton él. Fel kell ráznom őket, beléjük kell oltani ugyanazt az aggodalmat, félelmet, amit én érzek. Ha lesz elég időm, hogy megmagyarázzam nekik, hogy higgyenek nekem...

Újra megdördült az ég, most már a fejünk felett, az asztalon halkan megpendült az aranycsengő, Enit összerázkódott.

– Félsz a vihartól?

Elváltozott arccal fordult felém, szemében rémület csillogott.

– Nem, nem a vihartól...

Hangja elakadt, imbolyogva indult felém. Fölugrottam.

– Enit!

Széttárta karját, lába megbicsaklott, ha nem kapom el, a padlóra zuhan. Zokogás rázta, ujjai a vízbefúló erejével kapaszkodtak belém.

– Enit! Mi történt?

Fejét a vállamhoz szorítva hajtogatta elcsukló hangon:

– Fé... félek... Gregor, nagyon... nagyon félek!

Tehetetlenül álltam, a haját simogatva.

– Azt mondtad, nem félsz a vihartól, akkor hát...

– Tőle, Gregor! Tőle félek!

Még hevesebben zokogott, a heverőhöz támogattam, és a pohár után nyúltam.

– Igyál egy kortyot, kicsi Enit, és nyugodj meg! Ki az, aki téged bánthatna?

Ivott valamit. Tekintetében a félelem szomorúsággá mélyült.

– El fog szakítani tőled, és megbüntet, mert... mert...

– Kiről beszélsz?

Messzire nézett, túl az ablak előtt hajladozó eső szálain.

– Róla... – suttogta – az istenről... megbüntet, mert nem őt szeretem, hanem téged... ez bűn...

Lassan felém fordította arcát, szemében addig nem látott fény lobbant.

– De ha velem vagy, nem félek tőle, azután meg úgyis mindegy... mert velem maradsz, míg meg nem halok, velem maradsz mindig... mindig velem...

Átkarolta a fejem, magához húzta, szemében a fény ujjongva felvillant, és én beleszédültem örvényként kavargó örökkévalóságába.

Így történt. Erua idejének elején, és nincs mit megbánnom sem most, sem később.

 

 

3.

 

Enit és a hír, az ismeret a másik partról, amit magával hozott, először csak az én életemet formálta át, azután másokét is. Nem tudom, csak én éreztem-e, de az idő felgyorsult, még Nanur forró, máskor tétlenségbe süppedő napjai is rohanni látszottak. A Tanács hitte is, nem is, amit a túlsó partról várható veszedelemről mondtam, pontosabban egyik se merte mondani, hogy nem hiszi, de komolyan csak kevesen vették. Szumurri, noha az elégtétel általában boldoggá teszi az embert, még komorabb lett, naphosszat Inimmával tanácskozott a város védelmi rendszerének tökéletesítéséről, Pilagu csupán a nagy lehetőséget látta, végre méltó nagyságú flottája épül Avanának, Tarkumi, igazolva a törvényt, hogy a legtöbb kincstárnok a sajátjának véli a Palota vagyonát, dühösen tiltakozott a kiadatok ellen, Laskili pedig boldogan vette tudomásul, hogy az új helyzet vitája óta nincs időm újra meg újra a fejéhez vágni, mit művelt Disben. Hallgatott, akárcsak Numda, Ordsu és Talil, akik Szumurri után talán egyedül értették meg a lényeget.

– Szumurri szándéka tiszteletre méltó – mondta a Tanácsban Numda –, senki meg ne próbálja gúnyolni azért, hogy béke idején ilyesmivel törődik. És nemcsak ő, mi sokkal inkább tartozunk ennyivel Inimmának, sőt még többel is, hogy Avana védelméről elsősorban vele tárgyaljunk.

Inimma, mióta nem mozoghatott eleget, meghízott, és Nanur évnegyede mindig rettenetesen megkínozta. A Fegyverek Házának leghűvösebb termében kapkodta a levegőt, várva az enyhülést hozó éjszakát. Felülni sem igen tudott, nemhogy hordszéken a tüzes forróságot árasztó utcákon a Palotába vitesse magát. Több mint másfél évtizede szenvedte nyomorékságát, az új generáció az idősebbek elbeszéléséből tudhatta csak, ki volt Inimma, és ezt Numda nem mulasztotta el soha hangsúlyozni a fiatalabb tanácstagok előtt.

– Amit az öcsém mond a hajóhad építéséről, az is helyes. Hajókra mindig szüksége volt Avanának, és lesz is. Az arany pedig nem arra való – fordult Tarkumi felé –, hogy a Palota pincéiben számolgassuk. Csak az a baj, ha elfogadjuk Pilagu tervét, nemcsak négyszer annyi hajónk lesz, mint most van, hanem négyszer annyi hajósunk is! Öt év alatt a hajósok élelmezése több aranyunkba kerül, mint az egész hajóhad felépítése.

– Árukat is szállíthatnánk azokkal a hajókkal – védte tervét Pilagu –, most, hogy Dis...

– Kikkel akarsz még kereskedni? – vágott a szavába Numda. – Jól tudod, hogy a már meglevő hajóink egy része sem fut ki Gurru idején! Vagy talán arra is ráveszed Bitámi és a többi város tanácsát, hogy ezentúl az ő gályáik helyett a mieink szállítsanak minden árut, üljenek csak nyugodtan odahaza?...

– A kereskedők már most is drágábban adják árujukat a mi kapitányainknak, mert félnek a saját kikötőjükben lézengő munkátlan hajósoktól – Talil a kezében tartott agyagtáblára nézett –, ez a hajórakományok átlagos értékét véve, Beliszu kikötőjében három, Bitámiban kettő és fél, Naratban négy, Hemtiben hat kagyló arany ráfizetést jelent...

– De ha az ő hajójuk hozza Avanába, még egyszer ennyit ráfizetünk – vitatkozott Tarkumi –, ezért még így is megéri nekünk...

– De nekik nem, hogy a maradék nyereségről is lemondjanak! Tarkumi, te csak a mi érdekünket nézed! – Talil bocsánatkérő pillantással nézett a kincstárnokra, akit nem akart megbántani. – De a mi érdekünk még nem biztos, hogy az övék is! Bár sok mindent tettünk az utolsó években, hogy ezt higgyék...

Mazu nem volt közönséges szellem, de legmerészebb álmát is régen meghaladta az a hatalom, melyre a Tanács tett szert, míg én távol voltam Avanától. A háborútól és a fegyveres erőszaktól visszatartotta őket Numda és a törvény, de finomabb módszerekkel még többet értek el. A parti városok királyai, az egy Eziza kivételével, lassan Avana helytartóivá süllyedtek. De hogy ez a helyzet milyen új kérdéseket szült, azzal csak a Tanács legokosabb tagjai mertek szembenézni. Régebben biztosan nem tűröm el, hogy a többi parti várost arannyal, ajándékokkal vagy apró megfélemlítésekkel, kényszerhelyzetekkel, melyek kiagyalásában Tarkumi annyira találékony volt, Avanából igazgassák. De a jövő nagy, közös védelmi tervét ez segítette. Ezért belenyugodtam, mint ahogy hazatérésem után azt is tudomásul kellett vennem, hogy a Tanács önállósága megsokszorozódott. Ilyennek szerettem volna látni őket már akkor is, mikor először hívtam őket össze, és mire annyi év után elérték az általam akkor áhított mértéket, már ez is, sajnos, kevés. Avanát, sőt az egész partot ugyan elkormányozzák nélkülem is, de most többről van szó.

– Ti mindig csak aranyról meg nyereségről beszéltek! – fakadt ki Pilagu dühösen. – Hajóhadról és hadseregről kell tanácskoznunk! Nem még több aranyat kell szereznünk, hanem azt is kiadni, ami van, fegyverekért, hajókért!

– Miért akarsz fegyvereket vásárolni, mikor mi kovácsoljuk a legjobbakat? – csikorogta sértődötten Enninu. – Vagy a Bitámiban épített hajók jobbak a tieidnél?

Pilagu ekkora ostobaságra csak legyintett. A jó szándékú Gamatu azonban, aki még ahhoz is jámbor volt, hogy mint elődje, Dimmu, megtagadja a Tanácsban való részvételt, készségesen magyarázni kezdte:

– Pilagu úgy gondolta, hogy még több élelmiszert vásárolunk a többi városból, és akkor azok is neked dolgozhatnak, akik most...

– Hagy már abba! – ordított Pilagu. – Hát törvény, hogy mindig üljenek a Tanácsban vén, ostoba majmok...

Fölemeltem a kezem.

– Az sem törvény, Pilagu, hogy a Tanácsban ordítani kell...

A hirtelen támadt csendben beszűrődött az alkonyatkor magához térő város lármája.

– Szövetség kell! – Szumurri hangja reccsent, mint a viharban kettétörő árboc. – Mindenkivel és minden áron. Arany... hajók... fegyverek... A fejetekről vagy ha nem is a tiétekről, a fiaitok, az unokáitok fejéről akartok alkudozni?

Múlnak az évek – gondoltam –, és a legjobb, amit tehetünk, hogy harag és kétségbeesés nélkül tudomásul vesszük. Az igazi parancsnok ez a komor hajós, aki mindig a második ember volt mögötted, Pilagu. Légy megértő, és ne bánkódj! Te nem merted volna kimondani.

Szumurri körbenézett, ki mer ellenkezni vele.

Hallgattam, mert nemcsak én tanítottam meg sakkozni Marrt, hanem ő is arra, hogy csak akkor szóljak közbe, ha már elkerülhetetlen.

Numda is végigvillantotta látszólag közömbös tekintetét a vele szemben ülőkön, azután bólintott.

– Ha már elkezdted, folytasd, Szumurri! Hallgatunk.

Szumurri zavarba jött. Vitát várt, dühödt ellenállást, amivel harcolni lehet. Úgy járt, mint akinek ellenfele váratlanul hátrahajol, a gyilkos erejű ütés a levegőt éri, és a támadót billenti ki egyensúlyából.

– Követeket kell küldeni mindenfelé, hogy mindenki megtudja, mi vár rájuk. Meg kell mondani nekik, kik azok a vöröshajúak, és mire készülnek... hogy nincs értelme az ellenségeskedésnek egymás között, mikor mindenkire ugyanaz a veszély...

Elakadt. Numda biztatóan biccentett, mondja tovább, én pedig a legszívesebben ordítottam volna, olyan szánalmas volt ez az igazság Szumurri szavaival. De lehet-e mondani másként? Hogy elhiggyék?

– ...hogy ugyanaz a veszély – erőlködött Szumurri –, hogy nincs, nem lesz különbség, hogy mindenkit el akarnak pusztítani...

Numda egyetlen szót dobott közbe:

– Mikor?

Szumurri azt hitte, Numda gúnyolódik. Arca még sötétebb lett.

– Miért kérdezed ezt tőlem. Numda? Hát tud erre valaki válaszolni?

– Csak azért, mert ezt bizonyosan megkérdezik tőled vagy a követtől, akit küldünk... Ha ugyan hamarabb bele nem fojtják Avana tanácsának üzenetét...

Az emberek lélegzetüket visszatartva figyeltek. Megértették, mire gondol Numda, de ő nem akarta, hogy így kimondatlanul értsék. Ha Szumurri elkezdte, ő megmutatja, van bátorsága folytatni.

– Demgal elhiszi, de azért ő is megkérdezi, hiszen tudjuk – szeme őszinte szeretettel pihent meg egy pillanatra Ordsun –, senkit sem ajándékoztak meg az istenek örök élettel. És mit gondolsz, Szumurri, Lail helytartója, akinek a nevét sem tudjuk, mert egyetlen déli hajóst nem enged még a part közelébe sem, hogyan szerez tudomást, nem is a vöröshajúakról, csupán arról, hogy az a hajó, amelyik Lail felé tart, követség?

Szumurri hallgatott, de látszott rajta, nem enged az igazából. Én is tudtam, ez az egyetlen út, szövetségbe hívni a földrész minden népét, és azt is, hogy csak arannyal, drágakővel vagy a vele majdnem azonos értékű üveggyöngyökkel lehet járhatóvá tenni ezt az utat. Sok, mérhetetlenül sok aranyába kerül ez Avanának, szegény Pehnemer, ha élne, szörnyethalna a gondolattól is, hogy hajórakomány-számra tékozoljuk szét a Palota kincseit – semmiért. Mert jól kérdezte Numda: ki tudja megmondani, mikor jönnek? Meddig lehet ébren tartani az emberek félelmét, ha hiányzik a veszély minden látható bizonyítéka? Eziza nagyapja alig tudott kevesebbet a vöröshajúakról, mint mi. Ő maga talán nem, de néhány alattvalója szemtől szemben látta őket. Marr is hallott róluk, és nem törődött velük jobban, mint egy avanai pásztor a naunikat dél felől nyugtalanító erdei népekkel, talán még annyira sem.

– És hogyan tárgyalunk Tavapával?

Numda halkan beszélt, mintha csak önmagát kérdezné, de Laskili arca bíborszínűre változott a rászegeződő pillantások tüzében. Bűnbakot találni, a tanácstalanok kedvelt menedéke. Ezt igazságtalannak tartottam.

– Ti küldtétek Laskilit! – szólaltam meg. – Vagy parancsotok nélkül elhajózhatott volna Disbe?

A Tanácsteremben sűrű és nehéz volt a levegő a ki nem mondott gondolatoktól. Fáradt voltam, ingerült, tele keserűséggel, és tudtam, hogy sem a harag, sem a szemrehányás nem segít, az egyetlen megoldás pedig, Szumurri javaslata, bizonytalan, ha nem reménytelen. És mégis meg kell kísérelni, mert éppen ez a hiábavaló próbálkozás az egyetlen bizonyítékunk, hogy mások vagyunk, messzebbre nézünk és nagyobb felelősséggel, mint Eziza nagyapja vagy Marr vagy akárki más.

– Szumurrinak igaza van. – Fölálltam, úgy néztem le rájuk.

Szerettem őket, hibáikkal együtt, életünk, sorsunk közös marad, bármi történik ezen a parton. Őket néztem, és rátok gondoltam, akik már úton vagytok. Ha már itt lennétek, más volna. Könnyebb.

– Követséget küldünk Lailba, és ha lehet, később a nagykirályhoz is. És keresnünk kell a módját, miként békíthetjük meg Dis népét.

Úgy éreztem, minden tagom ólomból van, nehezen kapkodtam a levegőt.

– Talán időbe telik, míg rájövünk, hogyan tárgyalhatnánk velük. De jobb, ha máris belenyugodtok, a régi és új adósságokat meg kell fizetnünk. Nem hibáztatok senkit, ami megtörtént, azon úgysem tudunk változtatni, de fizetnünk kell Lailért, és fizetnünk kell Disért, minden csepp vérért, amit...

A szobámban tértem magamhoz, Enit és Numda hajolt fölém, nem tudtam, hogyan kerültem oda. Numda magától soha nem árulta volna el, Enit mondta meg, ő kapott el, mikor megtántorodtam, Avana trónját is magammal rántottam, és ezt a főemberek nagyon rossz előjelnek tekintették. Majdnem három évtizedig igyekeztem, hogy ha nem többet, de legalább valami halvány, pislákoló lángocskáját ültessem a lelkükbe a földi gondolkodásnak.

Bizonyára többre taníthattam volna őket, más, jobb eredménnyel, de ezen kár keseregni. És hibát követtem el veletek szemben is, mert most látom csak, hogy milyen zavarosan és összefüggéstelenül írom ezeket a táblákat. Disről beszéltem és Marr-ról, azután egyszerre átugrottam öt évet, mert Numda meghalt, és ez még azt a kevés történetírói fegyelmet is messzire űzte tőlem, amit eddig Lubaltura gondolva igyekeztem magamra erőltetni. Azt hiszem, itt az ideje, hogy beismerjem, Lubaltu mesterségére-művészetére alkalmatlan vagyok. De talán nincs is rá szükség, hogy végigírjam történetem. A Viharisten évnegyede után újra felállíthatom a Palota tetején az antennát, elővehetem Ten-Ling táblázatait, hogy beállítsam adástok hullámhosszát...

Nanur idején lesz harminc éve, hogy az öbölből felszállt a Viking, és én Avana királya lettem. Ha más uralkodói bölcsességet nem is tanultam, arra rájöttem, kudarcaink számontartásával többet érünk, mint sikereink emlegetésével. Ezért akarok szembenézni még egyszer, bármilyen nehéz is lesz, az elmúlt év két pillanatával. Az egyik még friss, tegnapelőtt, egy nappal Numda halála előtt történt. Edlan, az aban nagykirály követségének vezetője búcsúzott tőlünk, miután húsz napig hiába igyekeztünk meggyőzni egymást.

Földig érő fekete köntöse dísztelen volt, ezzel is hangsúlyozni kívánta, annyira fölöttünk áll, hogy ezt szükségtelen bármilyen ékszerrel bizonyítani. Suttogott, akár Eziza, de ez nem egy haldokló királyság páncélja volt, a szárazföld legnagyobb birodalmának ereje izzott mögötte. A láthatatlan, örökkévaló nagykirályt és önmagát tisztelte meg ezzel az udvarias, halk hanggal, nem bennünket.

– Minden abanok ura, a fényességes nagykirály kegyes lesz, és szolgájává fogad téged, aki Avana királyának mondod magad – éppen huszadszor hallottam ezt az üzenetet Edlan szájából, aki a sziszegő hangzókat egy kicsit lágyabban ejtve, de egyébként hibátlanul beszélte a Tenger Fiainak nyelvét –, ha fogolyként magammal vihetem bűnös szolgáidat, akik Lailt megtámadták. A fényességes nagykirály kegyes, és ezért nem kívánja valamennyi Lailban járt szolgád életét, megelégszik Inimma, Pilagu, Tarkumi és Szumurri, a négy főbűnös kivégzésével. Ezenkívül csupán Pehnemer koponyáját kell magammal vinnem, ez a Fényességes külön óhaja, mert tudjuk, ő rabolt a legtöbbet szolgáid közül a mi partunkon. Ha ezt a négy bűnös szolgádat magammal vihetem, a fényességes nagykirály talán már a következő hajózási évadban birodalma részévé fogadja városotokat, elküldve hatalmának őrét, a helytartót. Rólad és a többi főember sorsáról majd ő dönt, mert a fényességes nagykirály bízik helytartóinak, a birodalom első szolgáinak bölcsességében.

Azon az utolsó napon már el sem mondtam, miért nem teljesíthetem a „fényességes” kérését, hogy embereim a maguk módján már megbűnhődtek, hogy aranyban és más drágaságban hajlandó vagyok az eddig küldötteken túl is még többet adni a Lailban okozott károkért, és hogy szövetséget kértem tőle az egész déli partvidék nevében, nem pedig hogy birodalma tartományává fogadjon. Edlan ezt mindig udvariasan végighallgatta, azután pontról pontra megmagyarázta, miért nem fogadhatja el a nagykirály az én ajánlatomat. Csak azt ismételtem el, ami ennek az egész szerencsétlen követváltásnak az eredendő célja volt – ezért egyedül Hemti királya, aki az ónérc révén kivételes helyzetet élvezett az abanoknál, és ezért hajlandó volt a közvetítésre, kétszáz kagyló aranyat kapott -: a figyelmeztetést, ami lepergett Edlanról, mint sarujáról a homok.

– Nem hiszel nekem, Edlan, és ez nagy szerencsétlenséget hoz minden népre. De ha nem is hiszed, amit a vöröshajúakról mondtam. beszéld el uradnak, hiszen annyiszor hallottad, hogy kívülről is tudod már. Mindig azt válaszoltad, nincs nép, aki az abanokat legyőzheti, sőt szavaidat sokszor úgy is érthettem, azt gondolod, csak azért találtam ki a vöröshajúak támadását, hogy urad haragját rólunk eltereljem. Békét akarok, és ha a te urad ennek ellenére elküldi erre a partra a csapatait, hogy elvigye azokat a fejeket, melyekért te hiába jöttél, nehéz és hiábavaló harc lesz. Mert ha le is győztök bennünket, és elviszitek vagy karóra tűzitek itt azokat a koponyákat az enyémmel együtt, egyszer eljön az a nap, amikor veletek bánnak el hasonló módon a vöröshajúak. És nagyon szeretném, hogy az a nagykirály, aki akkor uralkodik majd minden abanok felett, mielőtt karóra kerülne a feje, emlékezne arra, volt egy király, Avana királya, aki megmondta, hogy így lesz!

Edlan udvariasan bólintott.

– Szükségtelen, hogy ezt elismételjem a fényességes nagykirálynak, hiszen hallotta, mikor követeid ott térdeltek az aranyfüggöny előtt.

Talil és Nesri elmesélték, hogy a nagykirályt ők sem láthatták. A kihallgatási terem végében a mennyezettől a padlóig érő csillogó aranyszálak zuhatagára nappal az ablakokon beáradó fény, este pedig a fáklyáké mindig úgy esik, hogy még a körvonalait sem lehet sejteni mögötte a nagykirálynak.

– Istenünk, akinek neve kimondhatatlan – Edlan majdnem a földig hajolt –, azért teremtette az én népemet, azért világosította meg a fényességes nagykirályok elméjét saját isteni bölcsességével, hogy minden nép nekünk, mi pedig a fényességesnek szolgáljunk. Lehet, hogy igazat mondasz, és aggodalmad jó szándék táplálja, lehet, hogy nem. Hogy mi az igazság, azt majd az én uram dönti el, nem te, mint ahogy az én uram, a fényességes lesz az, aki karjának egyetlen intésével elsöpri a vöröshajúakat – ha ugyan léteznek ilyen emberek.

Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy a tárgyalások első napjaiban megmutattam neki Enitet, hátha akkor elhiszi, igazat beszélek. Úgy nézte, ahogy egy szép hátaslóban gyönyörködik a hozzáértő, és meg akarta fogni a haját, hogy meggyőződjön, nem festett-e. A szégyentől vörös Enit kirohant, mielőtt hozzáérhetett volna. Edlan tűnődve nézett utána, és megjegyezte, a fényességes bizonyára örömét lelné benne. Numda életében először megfogta a karom, és olyan erővel nyomott vissza a trónszékbe, amit gyenge, törékeny alkatától soha nem vártam. Közben elnézett Edlan feje fölött, és egészen másról kezdett beszélni, mintha Enit a világon sem volna.

 

 

4.

 

Még egy kettős órát vitatkoztunk Edlannal azon az utolsó napon, de a lényeget, azt hiszem, már elmondtam. Nem tudom, miért hozta úgy a sors, hogy a két uralkodó közül, akinek a szövetsége a legtöbbet jelentette volna Avanának, egyik sem értette meg, mit akarok. A nagykirály szolgának szánt, Marr örökösének. A kettő közül az utóbbi volt a fájdalmasabb, mert míg a nagykirály nekem sem jelenthetett többet, mint Talilnak vagy Nesrinek, Marrt szerettem. Ez az oka, hogy nem felidézni, hanem elűzni nehéz annak az utolsó éjszakának a képeit. A kikötőben tomboló lángtenger fényében görnyedve futnak a fekete árnyékok Dis palotavárosának lapos tetőin, ordítás és fegyverek zaja zeng a folyosókon. Enit messze van, az Asszonyok Házában, s mire Gidallal odaérünk, átverekedve magunkat a fejvesztve rohangáló, jajgató palotabelieken, megtaláljuk, és a rémült Ruarával együtt, aki zokogva kapaszkodik a nyakamba, négyen újra végigbotladozunk a kertekben kavargó tömegen Pilaguék szállása felé, mert az talán a legbiztonságosabb, mellettünk sorra zuhannak el a nyilaktól az emberek. Gidal is kap egyet a karjába, és mikor az egyre közelebb lobogó tűz erősödő fényében kihúzom a vesszőt, a nyíl ütötte sebnél is jobban fáj, hogy ráismerek, és már tudom, kik a tetőn imbolygó fekete árnyékok. És látom Marr csodálkozó tekintetét, aki nem érti, miért tűri leeresztett karddal az a katona, akitől egy perccel korábban a halálos döfést kapta, hogy puszta ököllel verjem, míg ő is Marr mellé zuhan, az összetört bútorok, szétdúlt szőnyegek halmazára, abban a teremben, ahol annyi estét töltöttünk együtt.

Azután megértette és megátkozott. Ruara ráborult, eltakarta a bordák közé ütött sebet, melyen át a vérrel együtt az élet is elszivárgott, és azokban az utolsó pillanatokban Marr elérte, amire egész életében vágyott: igazi királyi méltóság sugárzott sápadó arcából. Egy nagy király búcsúzott az élettől és a tervétől, amit akkor, ha ezen az áron visszafordíthatom az időt egy nappal vagy akár egy órával is, elfogadtam volna, csak ne lássam így, és ne halljam, mit mond. Most sem tudom elismételni, és Laskiliról is, aki akkor lépett a terembe, lehervadt a győztes hadvezér büszkesége. Elengedte az összekötözött kezű öreg főpap karját, akit elém hurcolt, és lehajtott fejjel hallgatta Marr szavait.

Az ajtó előtt a Tenger Fiai ölték egymást, ordításuk, szitkuk ugyanazon a nyelven visszhangzott végig a palotán. Testvérek voltak, sorsuk, hogy ezen az éjszakán ki kivel áll majd szemben, évszázadokkal korábban, azon a hajnalon dőlt el, mikor Marr ősének hajói eltűntek Vaspana szeme elől. Ha tudják, hogy így van, vajon vállalják-e, hogy fegyverrel... De csak az enyém volt a tudás, éppen az enyém, aki nem tud vele mit kezdeni! Mert én csak parancsolhatok, tilthatok, büntethetek, vagy a legjobb esetben magyarázhatok, de bármit teszek is, kívülálló maradok, jövevény a csillagok közül.

Marr átkában Gregornak nevezett. Igaz, így hívott mindig. Jobban fog így az átok? Jobb nem töprengeni ezen. Azon az éjszakán is csak addig volt időm ezen gondolkozni, míg Marr meghalt. Utána Avana királyának kellett lennem, keményebb kezűnek, mint valaha.

Laskili azzal a szándékkal hajózott el Avanából, hogy megmutatja, többre képes, és gyorsabb lesz, mint Inimma volt Lail alatt. Numda kikötötte, hogy Szumurrin kívül egyetlen főembert sem vihet magával, és a Tanács tagjai közül is csak Ordsu, Inimma, Mesdu és Tarkumi tudták, hogy hová készül. Maguk a hajósok és a katonák sem ismerték útjuk célját. Avanából, míg a partról láthatták, Szumurri keletre vezette a tizenhat hajót, azután a nyílt tengeren ellenkező irányba fordult, és a Giszánu torkolatától nem messze azon a mocsaras vidéken vetett horgonyt, ahonnan abban az évszakban azt a bizonyos kötélnek való sásfajtát gyűjtik a hajóépítő emberei. Numdának gondja volt rá, hogy húsz napig egyetlen más hajó se tévedhessen arrafelé, Laskilinak ugyanis annyi időre volt szüksége a felkészüléshez. Ha több hajóval indul, nem lehet megállítani a szóbeszédet, suttogást a kikötőben, majd végig a parton, és főembereim becsületére legyen mondva, elsősorban az én életem féltették, ha tervük kiszivárog, és nem a vállalkozás sikerét. Mesdu és Inimma azt ajánlották, hogy ugyanezzel a módszerrel két részletben még harminckét hajót csempésszen ki Avana kikötőjéből, de Laskili titokzatosan mosolyogva kijelentette, hogy neki ennyi hajó is elég. Nem tudták, hogy Laskili Numdától és Tarkumitól kicsikarta a raktárak egész féltve őrzött lőporkészletét, melynek pótlására azóta, hogy Eziza megneheztelt, nem lehetett többé gondolni. Ott, a mocsaras parton mondta csak meg embereinek, hogy Disbe hajóznak, és ott értették meg végre azt is, ami már egy éve szóbeszéd volt a városban, hogy Laskili csökkenteni akarja a katonák kölesadagját, már varratja is az új, feleakkora bőrzacskókat a vargákkal. Laskili szervezésének érdeme, hogy ez a több száz bőrzacskó gondosan nagy zsákokba rejtve úgy került a hajókra, hogy maguk a hajósok sem tudták, mi van a hajófenékben. Az olajoskorsókról is csak akkor derült ki, hogy lőpor van bennük, amikor Laskili, csak régi embereit tűrve meg maga mellett, óvatosan felnyitotta őket. Alig telt el három nap, és Laskili az üres korsókat a tengerbe dobatta helyettük minden hajó fedélzetén negyven-negyven bőrzacskóra ügyelt a hajóparancsnok mellé beosztott legénye, aki már hosszú évek óta ismerte, hogyan kell bánni a lőporral. Azután tizenhét napon keresztül éjjel-nappal gyakoroltatta az embereivel, hogyan dobják az eredetivel azonos nagyságú és súlyú, de homokkal töltött zacskókat a másik hajó fedélzetére. A zacskóban ugyan homok volt, de éppen úgy szurkos kanóc állt ki belőle, mint azokból, melyeket Laskili Disnek szánt, és Laskili már akkor tudta, milyen hosszú kanócokra lesz szüksége, mikor a bőrzacskókat megvarratta: az árboc tövében agyagkorsóban lapuló parázstól éppen négy lépés a palánkig.

– Mikor tüzet fog a kanóc vége, azt mondod magadban: egy, azután minden lépésednél számolsz egyet, az öt. Mikor dobásra húzod hátra a kezed, az hat, és ha nem repül a zacskó a másik hajó felé, mikor én is kimondom, hogy hét, akkor Dis kikötőjében a saját hajódat gyújtod fel! – magyarázta. – De erre nem kerül sor, mert ha itt most nem csinálod meg tízszer, százszor hibátlanul egymás után, akkor belehajtlak a mocsárba. Az pedig csúf halál egy olyan derék legénynek, amilyen te vagy!

Laskili soha nem ordított, mint Inimma, de az a néhány veterán és íjász, akiket azért vittek magukkal, mert kézitusában és nyíllövésben még mindig verhetetlenek voltak, visszasírta a régi vezért. Utálkozva hallgatták szenvtelen hangját, és maguk között „Még egyszer” vezérnek gúnyolták. Ez volt ugyanis az a szó, amit kiképzés közben Laskili a legtöbbször használt.

A „még egyszer” módszerét azonban az eredmény rettenetesen igazolta. Dis egész hajóraja hamarabb lobbant lángra, mint ahogy az álmukból felocsúdó hajósok felfoghatták, mi történik, a tenger felől fújó szél pedig nemcsak Laskili hajóit segítette be lopva a kikötőbe, hanem nekihajtotta a tüzet a part raktárainak. Onnan átcsapott a házsorokra, utcák égtek végig olyan gyorsan, hogy Laskili egy darabig hiába kereste a lángok között a rést, hol vezesse csapatát a palota felé. Nem tudom, gőg vagy félelem szülte a régi disbeli királyok – talán még az alapító – törvényét, amely megtiltotta, hogy kétszer hatvan evezőnyi távolságnál közelebb épüljön ház a palotavárostól. Mindenesetre ez a törvény mentette meg, nem lakói, akik kétségbeesett tanácstalansággal rohangáltak, „mint a bogarak a száraz fűben”; ha jól emlékszem, Lubaltu egyszer ezt a hasonlatot használta.

A palotaváros kivételével Dis valamennyi háza hamuvá lett. Mikor kieveztünk az öbölből, a tűzvész már távol dühöngött, hatalmas félköríve majdnem elérte annak a kettétört lapos tálhoz hasonló völgynek a peremét, melynek középpontjában a kikötőraktárak romjai sötétvörösen izzottak. A hajnal fénye belefulladt az égig gomolygó füstfelhőbe, és messze északon, a látóhatár szélén fekete pontokat varázsolt elő, öt, hét, tizennégy, harminckettő, negyven: a szomszédos települések hajói siettek Dis felé, segíteni, bosszút állni. Megkésett darazsak, de ha utolérnek bennünket, az a kevés eredménye sem marad a pusztulásnak, ami korábban volt. A szél az örökkévaló dolgok közömbösségével tartotta irányát azon az éjszakán, és Laskili, aki bebizonyította, hogy többre képes és gyorsabb, mint Inimma, komor arccal kérte Szumurrit, parancsoljon kétszeres ütemet az evezőkre görnyedő fáradt embereknek. A rajtakapott és menekülő kalóznak megvan az elégtétele, hogy hajóján ott az áhított zsákmány, és miért erezne lelkiismeret-furdalást, mikor csupán azt tette, amit mestersége követel tőle? De ezek a hajósok nem voltak soha kalózok, és egyedüli zsákmányuk másfél tucatnyi kétségbeesett, az eltelt évek alatt idegenné távolodott egykori barát, ismerős volt, akik egy csomóba húzódva a vezérhajó árboca körül úgy méregették őket, mintha szabadulás helyett most estek volna fogságba. Azon az éjszakán nemcsak a halottak léptek a Habamu egébe vezető végtelen útra – a harcban elesettnek nem kell rettegnie Nanur sötét birodalmától –, az életben maradtak is hosszú utat jártak be a diadal fellobbanó tüzétől a füsttől keserű hajnalig. Ha nem egyszerű hajósok és katonák, talán eljutnak a felismerésig, hogy keserűségük forrása a szándék, a cél, a tett és az eredmény csak ritkán összehangolható ellentmondásaiban rejtőzik. Az ilyen eszmefuttatásokra azonban a kemény evezőpad, különösen egy végigharcolt éjszaka után – mikor a kar remegő izmaitól a parancs még mindig új erőfeszítést követel, pedig inkább pihentető támaszt keresne a fegyver szorításától még merev ujjaival az evező széles rúdján –, alig alkalmas.

Ők tettek újra Avana királyává, és mégsem enyhíthettem csalódásukat. Ha akkor egyenként megkérdem valamennyit, hogy az én kiszabadításomon túl még mit várt ettől a vállalkozástól, egyik sem tud felelni rá. Mikor ezt elmondtam Numdának, ő az avanai pásztorok egyik mondását idézte:

– Nagy tűznek nagy a hamuja. – Azután hozzátette: – De ezt ott nem mondhattad nekik, Isteni Uram!

Igaza volt. Négyszáz-egynéhány ember elindul, és egy fél óra alatt lángba borítja az évszázadok óta félt és irigyelt tengeri hatalom flottáját, fővárosát, ahol annyi ember él, hogy három Avana bőven kitelne belőle, veszteség nélkül elfoglalja a királyi palotát, megöli azt a királyt, akinek neve mellé az utolsó négy évtizedben sem alattvalói, sem ellenségei nem mulasztották el a „rettegett” jelzőt tenni, megtalálja saját elveszett királyát, a többi régi, már halottnak hitt harcostársát, és egy lelkes kis csapat persze a kincstárat is, ahová vakmerő, mohó és gátlástalan kapitányok generációinak hosszú sora harácsolta össze a fél világ drágaságait. Laskili már a főpapot is kipiszkálta rejtekhelyéből, csak egy kis szorítás a ráncos nyakon, és az öreg vallott volna, hol vannak a templomok kincsei... Az a néhány vén, mindent próbált íjász, akik suhanc korukban Ordsu mellett néztek farkasszemet Dsuba és Ravak hajóival, a veteránok, akik először rohantak végig Muban palotájának folyosóin, összeölelkezve esküdöztek, ilyen győzelem még soha nem született, mióta Habamu megteremtette a világot.

És királyuk, akiért nekivágtak ennek az esztelen, őrült vállalkozásnak, mosoly nélkül áll előttük, néhányan már azt is odamorogták a mellettük állóknak, látták, hogy az Isteni Úr jutalom helyett majdnem agyonverte Lomát, aki pedig a legnagyobbat tette, amiről egyszerű katona csak álmodhat, leszúrta Marrt, a rettegett királyt! Pilagu barázdáktól szántott arca is kedvetlen, hangosan, bántó éllel csak annyit kérdez Laskilitól, maradt-e épeszű ember a kikötőben, akiben bízni lehet, hogy megóvja a hajókat a tűztől, és mikor megtudja, hogy Szumurri vigyáz rájuk, csak legyint, „inkább várt volna meg bennünket akkor, most nem tartanánk itt” – és senki nem érti, mit jelent ez, miért mondja. De érthetetlen a következő parancs is. Nincs zsákmányolás, a már összekapkodott értékeket mindenki lerakja itt, a nagy csarnok fala mellett, azután sorakozó, és indulás a hajókhoz. Aki a sorból kilép, a Gubu parancsnoksága alá rendelt íjászok lenyilazzák. Gubu arca, akár a fán aszalódott gyümölcs, inas karja, melyről a kor rég lerágta a húst, fenyegetően lóbálja a nehéz íjat, és vicsorgása Nanuré. Senki nem kételkedik, hogy két lépés után figyelmeztetés nélkül a hátába kapja a nyilat. És míg a kikötő felé a beomló házsorok között, a hőségtől fojtogató levegőben a tűztől átforrósodott falak izzása olyan közelről perzseli a bőrüket, hogy úgy érzik, maguk is lángra lobbannak, fonnyad, elhamvad a dicsőség. Szemükbe pernyét hord a szél, orrukat megtölti az égő hús kibírhatatlan, szúrós szaga, a haláltusájában vergődő város szétpattanó gerendák parazsát szórja közéjük. A menetelő sorok összezavarodnak, még a vezényszó előtt futásra váltanak a lábak, csak el innen, ki a pokolból, amilyen hamar csak lehet...

 

 

5.

 

Azóta is sokszor kérdeztem magamtól: történhetett-e másként? Ha Laskili nem jön értünk, hogyan szabadultunk volna? Nehéz most utólag megítélni, igaz volt-e, de az utolsó ott töltött évben úgy tűnt, sikerül lassan, lépésről lépésre meggyőznöm Marrt. Kölcsönös apró engedmények egyengették a megértéshez vezető utat. Közben Pilagu egy másik megoldással kísérletezett, amilyen önfejű volt, természetesen titokban, a hátam mögött.

Dis legtekintélyesebb és legerőszakosabb kapitányát Tavapának hívták. Ha nincs zsákmány, amin marakodni lehet, vagy személyes becsvágy nem keresztezi a másik szándékát, a hajósok hamar megértik egymást, és Pilagu akaratlanul már akkor felkeltette Tavapa érdeklődését, amikor Pilagu még azt sem tudta, hogy Disnek van ilyen nevű kapitánya. A Nagytanácsban Tavapa legádázabb ellenfele Nis-nam volt, és Tavapa már érkezésünk napján értesült arról, hogy a dicsőséges Nis-namot Pilagu lökte végig a fedélzeten. Nis-nam eltűnése után ő lett a hajóhad parancsnoka. Csodálta Pilagut, mert ő volt az egyetlen, akit önmagánál is erőszakosabbnak és ravaszabbnak ismert meg. Pilagu zavaros magyarázataimból – nem mondhattam meg az igazat még neki sem –, és ahogyan Marr palotájában bántak velünk, hamar rájött, a feje majdnem olyan biztosan ül a nyakán, mint Avanában. Rágta az unalom, míg észre nem vette, hogy Tavapa az alapjában véve szelíd és béketűrő Szumurrinál százszorosan jobb alany, pedig szurkáló, lekicsinylő megjegyzéseivel néha Szumurrit is az őrjöngésig ki tudta hozni a sodrából. Tavapa nem őrjöngött, ahogy a vén hajós egyre többet engedett meg magának, Tavapa lassan úgy kezdte tisztelni, mint a földre szállott Tengeristent. A hajóhad parancsnokán keresztül Pilagu befolyása idővel kiterjedt a Nagytanácsra is. Nagyszerűen tudott bánni az emberekkel, ha kellett, nagyszájú volt, akár egy részeges kormányos, a következő pillanatban pedig óvatosan visszavonult, mint a remeterák a kagylója alá. Hosszú és bonyolult szálakkal kötözte magához, akire szüksége volt, és ki sem mozdulva a palotából – bár az utolsó két évben Marr ezt a tilalmat is enyhítette –, veszélyes játékba kezdett. Hogy mit főztek ki Tavapával, azt csak Avanában tudtam meg tőle, mikor már mindegy volt, de Pilagu még akkor is őszintén sajnálta, hogy nem sikerült.

– Tavapa, bár a neve hasonló, nem Vaspana ágyékából származott, azért jól tudta, Marr soha nem egyezne bele, hogy mint Ruara férje a trónra kerüljön. De neki nem is Ruara kellett, csak hatalma megerősítésére egy olyan cím vagy rang, ami több, mint a hajóhad parancsnoksága. Letérdelt elém, atyjának nevezett, úgy örült, hálálkodott, mikor azt tanácsoltam, hagyja meg Marrt királynak, házasítsa össze Ruarát Ailannal, hogy később is legyen, aki a palotában lakik, aki előtt a Tavaszünnepen a papok a füstölőket lóbálják az utcákon, zavarja szét a Nagytanácsot, és a hajóhad, a katonaság nevezze őt a „Szigetek Védelmezőjének”. Így minden hatalom az övé, anélkül hogy az utódok bosszúját a fejére idézné. Cserébe azt kértem tőle, hogy engedjen haza bennünket...

– Ezt megígérte?

– Meg, Isteni Uram. Azért vitorlázott el Gurru elején Disből, hogy összeszedje a többi sziget hajóit. Azt mondta, ha visszatér, tíz napon belül minden úgy lesz, ahogy én tanácsoltam, és királyhoz méltó kísérettel küld bennünket Avanába...

Tavapának szerencséje volt, három napot késett, és nekünk is, hogy nem találkoztunk vele.

Hogy csak ennyit késett, azt a narati kapitány mondta el vissza jövet, aki az új hajózási évad elején először szállított ónt Hemtiből Disbe. Vakmerő ember volt, mert az a szövetségi viszony, ami a déli part városait Avanához fűzte, veszélyes lehetett rá. De mikor Pilagu figyelmeztette, csak a vállát vonta.

– Akkora tűzben a bronzedények is megolvadtak. Ha leszedik a fejem, nem akad hajós, aki ónt visz nekik; ha békén hagynak, Esra ideje előtt még egyszer fordulhatok.

Tőle tudtuk meg azt is, hogy Tavapa nem akarta, hogy királlyá tegyék, szerényen megelégedett a „Szigetek Védelmezője” címmel. Dis trónjára mint Ruara férje, a tiszta vérű Ailan került, aki valószínűleg még ezen sem csodálkozott. Pilagu szeme felcsillant, és könyörgött, üzenhessen Tavapának, mikor a narati kapitány a második szállítmánnyal Disbe indul. Így megoldódott, hogy juttathatunk kockázat nélkül hírt Disbe a vöröshajúakról, kártérítést és új szövetséget is ajánlottunk. Pilagu személyesen ellenőrizte az agyagtáblára írt levelet kísérő gazdag ajándékok berakodását a narati hajóra. A kapitány külön tíz kagyló aranyat kapott, hogy eljuttassa Disbe, de ő bizalmatlanul azt morogta, az arany maradjon csak itt, míg visszajön.

Azután megérkezett Edlan, a nagykirály követe. Az eredménytelen tárgyalások, majd Numda halála és temetése kiszorította gondolataink közül a mogorva narati kapitányt.

Talil kapta a reménytelen feladatot, átvenni Numda örökét, így ő jelentette nyolc nappal a Viharisten ideje előtt, hogy itt van a narati.

– Levelet, üzenetet hozott? – ugrottam fel.

– Nem szólt erről, Isteni Uram, csak az aranyról...

– Hozd be! És üzenj Pilagunak, siessen ide!

Egyszerre értek az ajtóhoz, Pilagu még lihegett a futástól, szeme várakozóan csillogott.

A kapitány illendően üdvözlésre emelte a karját, és hallgatott.

– Megkapod az aranyodat – mondtam türelmetlenül –, csak beszélj már, barátom! Hol a levél, amit hoztál? És szóban mit üzen Tavapa?

– Akkor is megkapom, ha semmit nem hoztam? – bökte ki nagy nehezen. – Hiszen azt mondtad, Pilagu úr, azért kapom, hogy a ti leveleteket, ajándékotokat elvigyem...

Zavartan elhallgatott, és hallgattunk mi is. Pilagu fölemelte a kezét, azután leejtette.

– Megkapod, kapitány – szólalt meg végül Talil. – De miért nem hoztál levelet? Siettél?

Éreztem a hangján, maga sem hiszi, amit mond. A narati gúnyosan elvigyorodott.

– Azt hiszed, kincstartó úr, hogy azok levelezni akarnak Avanával?

Nem tudta Talil nevét, de inkább neki mondta. Én mégis Isteni Úr voltam, azokkal nem tanácsos így beszélni.

– Kinek adtad át a levelet és az ajándékokat? – kérdeztem.

– Tavapa úrnak, a Szigetek Védelmezőjének.

– Mit mondott, mikor átadtad?

A kapitány megijedt, láttam rajta, itt hagyná a tíz kagyló aranyat is, csak ne faggassam. A csend hosszúra nyúlt, pattanásig feszült.

– Felelj, barátom – mordult rá Pilagu –, a vendégbarátság törvénye véd, de ha nem beszélsz...

– Éppen a vendégbarátság miatt hallgatok – védekezett a narati –, nem ismételhetem el itt, mit mondott a Szigetek Védelmezője...

– És a levelünk?

– A ládikóval együtt földhöz csapta a táblákat... ki se nyitotta...

Fölálltam, megindultam a kapitány felé. Ijedten hátrált, pedig csak ki akartam menni a szobából, itt hagyni a naratit, Pilagu arcán a megdöbbenést, Talilén az értelmetlen, tehetetlen vigaszt. Végigsiettem a folyosókon, föl a lépcsőn a Palota tetejére. Hallottam, hogy Pilagu szuszogva igyekszik utánam. Nem vártam meg.

A tetőn akaratlanul is oda vitt a lábam, ahonnan annak idején a Viking indulását néztem végig. Nekidőltem a széles párkánynak, és addig erőltettem a szemem, míg láttam, hogyan ereszkedik lefelé vakító tűzcsóvájára támaszkodva, de némán, mennydörgés nélkül az indítóbástyára az új Viking. Itt kezdődött, és itt ér véget, ha megérem. És addig?

Pilagu utolért, levegő után kapkodva fogta a párkány szélét. Csak most, hogy Numda már nem élt, vettem észre, világoskék szeme ellenére mennyire hasonlít bátyjához.

– Vihar jön északról, Pilagu, nagy vihar.

Reménykedve nézett a felhőtlen égre, hátha csak arról beszélek...

– Nem, Pilagu, nem Esrára gondolok... még nem látni... Pedig láthattuk volna... mikor elindítottuk... Lailban, Disben... és öregek vagyunk egy ekkora viharhoz... ez a legnagyobb baj, Pilagu...

Mondani akart valamit, bizonyára tiltakozni, hogy az Isteni Úr soha nem öregszik meg, mint a hajón, amikor Enitet megtaláltuk, azután csak sóhajtott, és az üres északi látóhatárt nézte. Tudtam, mit lát.

 

 

6.

 

Nem akartam többet írni, gondoltam, ha megjöttök, elmondom, ami lényeges, ha nem, minek töltsétek az időt ezzel a tömérdek sok agyagtáblával? De azt még meg kell írnom, hogy tudjátok, nagyon vártalak benneteket.

Lehet, hogy hibáztam, de az igazi hibát társaim követték el, mikor itt hagytak. Ne értsetek félre, nem vádolom őket, nem kényszerítettek, hogy maradjak, és ha csak a saját sorsomat nézem, hálával gondolok rájuk. Boldog voltam itt, a tau Ceti második bolygóján, bár szívesebben mondom úgy, a Gámán. Ha velük mehetek, akár meghalok az induláskor, akár nem, ezt a harminc évet nem élhetem végig, ismeretlen marad a boldogság, amivel Enit ajándékozott meg, és ő is elpusztul azon a hajón. Így legalább még élt nyolc évet, és tudom, hogy az utolsó kettőben ő is boldog volt. Sorolhatnám azt is, hogy egy csomó ember nem éhezett, kevesebbet fáradt az elmúlt harminc év alatt, a fiatalok már nem tudják, mi az a korbács, de ezt a felsorolást meghagyom annak, ha lesz, aki a sírfeliratomat fogalmazza. Tehát én boldog voltam, és akadt, akit boldoggá tettem, ezért nincs mit számon kérnem társaimon.

De velem együtt tizenegy olyan okos ember közül, mint a Viking legénysége volt, egynek sem jutott eszébe, mi lesz, ha életben maradok. Ostoba, értelmetlen kérdés – mondjátok –, hiszen éppen azért hagytak itt, hogy ne haljak meg az úton. Lehet, hogy igazatok van, nem fogalmaztam elég világosan. Talán megértitek, ha azt mondom, nem élhettem úgy a Tenger Fiai között, hogy ne segítsek rajtuk minden tudásommal, amit a Földről hoztam. Ha erre mégis képes lettem volna, megérdemlem, hogy már az első évben elpusztuljak, és ez valószínűleg be is következik, éppen az első év végén, Dsuba és Ravak támadásakor. Ha így történik, helyreáll a Habamutól származó Isteni Urak rendje a déli parton, mert mindegyik féltékenyen ügyel arra, hogy a másik ne legyen hatalmasabb. De életben maradtam, megszüntettem a rabszolgaságot, azután megszereztem Avanának a naunik szövetségét és a vasat, de ne kívánjátok, hogy újra elismételjem történetemet. Avana gazdag lett, erősebb, semhogy lakói el tudták volna viselni korábbi helyüket a többi nép között, és ez az érzés találkozott Menevi mohóságával, nagyravágyásával. A szándékból, hogy segítsem azokat, akik között éltem, történelem lett – ha visszatekintünk rá. Sajnos nincs arra jó kifejezés, hogyan nevezzük ezt a jelenben vagy még inkább a jövőben. Sokáig nem láttam, hol léptem át azt a határt, persze át kellett lépnem, ahol a segítő szándékból olyan erő született, ami már nemcsak Avanára, hanem a földrész minden népére hatott. Ha életben maradtam, ez szükségszerű volt. Erre kellett volna gondolniuk, mikor itt hagytak. Ha magukkal visznek, csupán egy halott a Vikingen...

De ezen harmincegy év után kár töprengeni.

Nagyon vártalak benneteket. Nemcsak azért, mert még szeretnék élni. Élni mindenki szeret, bár szívesen megváltanám halálommal azok életét, akiket szeretek, de ezt sem lehet. Ha most fölmegyek a Palota tetejére, és leugrom, senkin nem segítek, Avanát éppen úgy elpusztítják.

Nem jöttetek, a harmincadik évben, Nanur idején, és alig váltották fel az évszak forróságát a tengeri szelek, az aban csapatok átkeltek a tengerszoroson, elfoglalták Hemtit és Naratot. Szumurri összeszedte a déli part minden hajóját, és a Bitámi felé közeledő aban hajóhadat, igaz, szörnyű áron, a tenger fenekére küldte. Abban a hajózási évadban már nem kellett tartanunk az aban gályáktól, viszont nekünk sem maradt annyi hajónk, amennyivel egy támadást megkockáztathattunk volna Gir-din ellen, hogy lőporhoz való salétromot szerezzünk a makacs és sértődött Ezizától. Háromszor is küldtem hozzá követeket, de mindannyiszor azt válaszolta, az ő hajói nem voltak Lail alatt, rajta nincs számonkérnivalója a nagykirálynak. Eziza ugyan ráfizet, ha azt hiszi, hogy az abanok megállnak majd Avanánál, de ez rajtunk már nem segít. Még a Tengeristen évnegyedének vége előtt arról is hírt kaptunk, hogy Tavapa szövetségre lépett az abanokkal, több mint ezer aban hajó érkezett Lailból Disbe. Sok minden megváltozott három évtized alatt, de Esra viharai utoljára még megvédtek bennünket. Valószínűleg a Hemtitől keletre levő tengerszorosban is akadályozták az abanokat, hogy újabb csapatokat hajózzanak át a mi partunkra, mert a Viharisten idején nem kísérelték meg, hogy a szárazföldön továbbnyomuljanak Bitámi felé.

Tavasszal felkészültünk, hogy Narat és Dis felől egyszerre támadnak ránk.

Szumurri haza sem tért azóta Bitámiból, és Tarkumi Avana szárazföldi haderejének felével Erua elején utána ment. Beliszu és Anaim nem alkalmas védelemre; vagy Bitáminál sikerül feltartani az abanokat, vagy már csak Avana két öble előtt. De az abanok nem indultak meg Naratból, sőt elmaradt a támadás Dis irányából is. Tavapának, úgy látszik, nem volt elég kapitánya, az abanok pedig parti hajósok, tizedannyit sem érnek, mint a Tenger Fiai. Ezért is győzhetett Szumurri a több mint tizenötszörös túlerővel szemben.

A csapást máshonnan kaptuk, ravaszul, alattomosan és kivédhetetlenül. Erua tizedik napján – talán már írtam valahol, hogy a nauni szálláshelyek tizennégy napi lovaglásra vannak Avanától – egy kimerültségtől ájult nauni fordult le agyonhajszolt lováról a Palota előtt. Demgal meghalt, és a nauni főemberek előtt Ordsut jelölte utódjának. Mekridur és Otagal belenyugodtak Demgal döntésébe, Ordsu jöjjön, amilyen gyorsan csak tud, és vegye át királyságát. Már soha nem tudhatom meg, pedig nagyon érdekelne, a nauni legény csak azt mondta-e, amit a szájába adtak, vagy többet is tudott. Ha igen, legyen ő is átkozott, pedig nem szokásom az átkozódás. De azoknak a torkát szívesen, lelkiismeret-furdalás nélkül átvágnám, akik ezt a tervet kiagyalták. Ordsu ellovagolt negyven íjásszal, ezt a negyvenet is én rendeltem mellé, Ordsu egyetlen harcossal sem akarta Avanát gyengíteni. Röviden búcsúzott. „Neked köszönhetem az életem, és most majd meghálálhatom. Gurru idején eljövök az egész nauni sereggel, de ha hamarabb szükséges, csak hívj, itt leszünk.” Harminckét nap múlva egyetlen íjász tért vissza Avanába. Mint mondta, valamelyik kegyes isten kétszáz lépéssel a Barkan erdejének vége előtt megoldotta lován a nyeregtartó hevedert. Leszállt, hogy megkösse, elmaradt a többiektől. Mikor utánuk eredt, látta, hogyan fogják körül Ordsut és társait a naunik, száz és száz nyíl suhant egyszerre... Az öreg, sokat látott íjász kezébe temette arcát. „Nem tudom elmondani, Isteni Uram, milyen szörnyű volt. Pedig csak azért nem rohantam oda meghalni Ordsu úrral, ahogy a becsület kívánja, hogy hírt hozhassak neked, Isteni Uram.” A nauni bányáknál és a szénégető telepeken öt-hatszáz avanai élt, közülük Erua idejének végéig mindössze huszonkettő tudott átvergődni a Barkanon. Az utolsók már abból a rabszolgacsapatból szöktek meg, amelyik a naunik felügyeletével a Barkanon átvezető út szélesítésén dolgozott. A naunik között abanokat is láttak, és azt is hallották, hogy az új király, Otagal sátrában több az aban főember, mint a nauni. Laskili a mi oldalunkon három torlaszt épített, az elsőt közvetlenül a legmagasabb hágó előtt, a másodikat azon a mélyúton, hétnapi járóföldre Avanától, amelyik régebben a hegylakók miatt volt a legveszélyesebb útszakasz. Sziklákkal és gyökerestül kidöntött fákkal kétszáz méter hosszan valósággal betemette a mélyutat. Az első torlasz nem sokat ért, hiába nyilazták előnyösebb helyzetből Laskili íjászai a naunikat, három nap alatt széthányták, de ez a második kemény munka lesz nekik. Hidar megtanulja majd, nem adják ingyen a dicsőséget, hogy elsőnek érjen Avanába. Ha a másodikat is áttöri, és ez csak idő és emberáldozat kérdése, egyetlen rohamban juthatnak a város alá egészen addig, ahol a Halottak Völgyének innenső végén fordul az út. Ott a harmadik torlasz, és a Halottak Völgye méltóbb lesz nevéhez, mint valaha. Persze ha Hidar nem ostoba, egyetlen katonáját sem parancsolja neki a harmadik torlasznak. Szétrombolja a vízvezetéket, és vár. Ha a város minden korsóját, a templomok medencéit színültig megtöltöm ivóvízzel, hány napot nyerek? A fehéren szikrázó sziklák Nanur forróságát árasztják, a lángoló opálos égbolt hamarabb felszippantja az utolsó csepp vizet, mint a város sok ezer szomjas szája. Keserű kárörömet érzek, mert ha Hidar hamarabb ér Avanába, mint az aban hajóhad, bizonyosan megkísérli, hogy a zsákmányt magának tartsa meg. Abanok és naunik, egyformán mesterei a kegyetlen halálnak, egymás torkának ugranak majd, és csak én tudom – ők nem hittek nekem –, bármelyik is lesz a győztes, mind bűnhődni fognak. Mert a történelmet nem lehet megkerülni győzelmekkel, feldúlt városokkal, diadalünnepekkel. Igaz, jó szándékkal sem, ha az csak egyetlen emberé, de erről már beszéltem. Eljön Enit népe, és abant, disbelit, naunit egyaránt utolér a végzet.

Igen, Enit. Meg akartam menteni. Ha Erua idején a naunik árulása után hajóra száll, Gir-din és Dis között Pilagu még észrevétlenül ki tudott volna jutni az óceánra. A szigeteket, ahol a sírokat találtuk, talán hamarabb elérik népének hajói, megmenekül. Igaz, várnia kell, lehet, hogy évtizedekig rab lenne, a sziget foglya, de élne. Elmondtam neki, választhat, itt meghal velem együtt nemsokára. Ott élhet, és ki tudja, mit hoznak az évek... érveim belefulladtak a bronzharangba.

Minden éjszaka a tetőn vagyok Enittel az antenna mellett. Tízszer is szétszedtem a berendezést, hátha rossz, de kifogástalanul működik. Nem hibáztatlak benneteket. Nem tudjátok, hogy sietnetek kell...

Húsz-huszonegy nap múlva megindul a szél. Valamivel kevesebb időre lesz szüksége Hidarnak, hogy keresztülvágja magát a második torlaszon. A harmadik – már mondtam, mit jelent. Azután harc lesz, utcáról utcára, reménytelen, elkeseredett küzdelem minden házért. Ne kívánjátok, hogy írjak erről, hely sincs több ezen az agyagtáblán. Nem veszek elő újat. Ez az utolsó. Még talán megszárad, mielőtt összetapossák...

 

 

ÖTÖDIK KÖNYV

PEHNEMER

 

A kis gázturbinás motor éles sivítása megtöltötte a tágas kabint. Teljes sebességgel repültek, Pehnemer mégis úgy érezte, az egész világ ellenséges mozdulatlanságba dermedt az előtte ülő pilóta vállától kezdve a gép alatt ezüst tükörként villódzó tengerig, mert ő, Pehnemer, sietni akar. Kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, mennyi van még hátra, azután az órájára nézett, és látta, öt perce sincs, hogy utoljára kérdezte. Így csak nagyot fújt, hátradőlt az ülésen, és egy felhőt keresett az égen, hogy legalább ahhoz viszonyítsa sebességüket. De felhő még az ő kedvéért sem születhetett a forró évszak már reggel különösen melegnek ígérkező napján. Hátratekerte a fejét, hogy látni-e még az északi partot. Már nem volt sehol, és ez valamennyire megnyugtatta. Két óra? Nem, annál azért kevesebb. Másfél? Talán még annyi sem. Nagylelkűen már egy-tíznél tartott, mikor rájött, milyen ostobaságot művel. Igaz, még mindig jobb, ha a gép lassúságán vagy a tenger és az ég egyhangúságán bosszankodik, mint ha arra gondol... Az is bántotta, hogy felszállás előtt ingerülten beszélt ezzel a fiúval, szidta a Régészeti Szolgálat gépeinek lassúságát, pedig mindketten jól tudták, azon a sziklás parton nincs kiépített repülőtér, nem mehetnek, csak ezzel a helyben leszálló típussal. „Most azt gondolja rólam, hogy fiatal főfelügyelő létemre igazán nem kellene ilyen nagyképűnek lennem, és biztosan hozzáteszi – Pehnemer ettől még dühösebb lett –, persze, az akadémikus papa, a tudományok doktora, ezért van, hogy fia ilyen hamar a régészet nagyjai közé emelkedett.” A légkondicionálás ellenére olyan melege lett, hogy majd megfulladt.

– A szelepet... hhm... – kezdte bátortalanul – beengedhetek egy kis levegőt?

A pilóta visszanézett, kedvesen vigyorgott. Pehnemer megkönnyebbült, mégse haragszik.

– Alacsonyan vagyunk, kívülről sem kapunk sokkal jobbat. De fölmegyek háromezerre, ott már érdemes! Ebben a zónában már úgysem kell engedélyt kérnem Lailtól!

Az elhagyott déli part irányába nem vezetett semmiféle rendszeres járat.

A motor még kétségbeesettebben kezdett sivítani, az ezüstlap megdőlt. Pehnemer nem rajongott a repülésért, így nem élvezte, hogy teste enyhén, kellemesen nyomódik az ülésbe. Igyekezett elfelejteni, hogy repül, de el nem volt könnyű.

Bár már ott aszalódna Inimmánál, az agylágyító hőségben! Ha Inimma üzenete azt jelenti, amit remélni is alig mer, úgysem számít már sem a hőség, sem a kollégák várható felhördülése, még az Oktatási Tanács képviselőinek akadékoskodása is eltörpül, pedig Pehnemer a velük való vitáktól irtózott a legjobban. Olyanok, mint ez a repülés: lassúk és kiszámíthatatlanok. Ha a Régészeti Osztály előterjeszt valamit, elvből tiltakoznak, technikai, módszertani és egyéb nehézségeket emlegetnek, hogy nem lehet az ifjúságnak kétévenként mást tanítani. Viszont ha békében hagyják őket, fél év sem kell, és jönnek a félreérthetetlen kérdések. „Nos, nem találtunk semmit? Hát hiába, ez a régészsors! Pedig úgy vártuk, hogy publikálnak még valamit a korai aban társadalom kézműveseinek technikájáról... elvégre lassan már harminchat éve, hogy elkezdték az akdai ásatásokat...” Pehnemer a kedves érdeklődőt legszívesebben azonnal oda repítette volna, mert Akdában ásni, Pehnemer tudta, mit jelent, maga is próbálta. Jó aránynak számított, ha huszonöt tonna szikla és föld elszállítása árán egyetlen táblához vagy cseréptöredékhez jutottak... így került elő annak idején az a tábla is, melyről apja, az első régészcsoport vezetője leolvasta a számára oly fontos sorokat: „Inimma, Pilagu, Tark... ...murri és Pehnemer, tengeri kalózok, szolgái az égből jött...” A tudományos vita jóformán még el sem kezdődött akkor, de a „tiszteletre méltó atyák”, ahogyan Pehnemer és Inimma a két akadémikust négyszemközt emlegetik, erről a tábláról választottak nevet születendő gyermekeiknek. Az atyák lelkesedését egyébként hosszú évekig nemcsak a tudóskollégák nem méltányolták eléggé, de a fiúk osztálytársai sem. Pehnemer a maga részéről persze könnyebben elintézhette ezt a kérdést, mint az atyák a tudományos közlönyök cikkeiben. Fejjel magasodott osztálytársai fölé, és híres verekedő volt; ha dühbe hozták, arcába hulló, göndör, vörös hajából, tengerzöld szeméből szikrák pattogtak, kemény ökle hamar véget vetett a gúnyolódásnak. Inimmát is ő védte meg, mert Inimma már akkor is kövér volt, és már akkor is hiába fogyókúrázott. Igen, megvédte. Bántani, Gömbinek csúfolni csak neki volt szabad.

Nem tudott visszaemlékezni, mióta ismerte Inimmát. Házuk szomszédos volt Lail egyik, a dombok között hosszan elnyúló kertvárosában, és gyermekkoruk végtelennek tűnő délutánjaim, míg a „tiszteletre méltó atyák” felváltva egymás kertjében hűsölve forgatták tudományuk mindig új és új kérdéseket szülő gondolatait, ők a füvön hemperegtek összekapaszkodva. Mikor aztán Gömbi végképp alulra került, gyenge, de állhatatos visítással hozta tudomására az egész világnak, hogy csak az erőszaknak enged, de magát meg nem adja. A régészeti eszmecsere ilyenkor rövid időre megszakadt, Pehnemer apja égnek emelt szemmel emlegette az atavizmust, majd sóhajtva tette fel a megválaszolhatatlan kérdést: „Hogyan lesz valaha is becsületes régész ebből a kalózvezérből?” Mégis régész lett. Valószínűleg éppen azért, mert ez volt az egyetlen életpálya, ahol kalandot és izgalmat találhatott.

Ezt a kalandot és izgalmat Pehnemer közvetve az Idősebb Testvérek szűkszavúságának köszönhette, elkeseredésében néha mégis neheztelve gondolt rájuk. Bizonyos, hogy csak annyit tudtak azokról a rég történt dolgokról? Hiszen szinte mindenhatónak tűntek! Ők hozták a tudományt, a jólétet, a technikát, az örök béke hibátlanul megtervezett társadalmi rendjét. Mikor négyszáz éve hatalmas, gömb alakú űrhajóik megjelentek, az embereket már régóta csupán az foglalkoztatta, hogyan tudják egymást minél hatásosabb eszközökkel gyilkolni, a gyengébbeket szolgaságba dönteni. Ezt olyan szakértelemmel és lelkesedéssel művelték, hogy bizonyára kivívják az Idősebb Testvérek csodálatát, ha az Idősebb Testvérek ismerik ezt az érzést. De az első kortársak keveset jegyeztek fel az Idősebb Testvérekről, bűnösen keveset, ahogy Pehnemer apja mondogatja, így azt sem, milyen érzelmeik voltak. A következő generáció már nem írhatott róluk elfogultság nélkül, mert már tudták: együtt írják bolygójuk történelmét. Abban pedig minden szó, amelyik az ő érkezésük első éveiről vagy az azt megelőző korokról adott volna hírt, kétszeresen is megméretett: igaz-e, és ami akkor még fontosabb volt, szükséges-e? Az Idősebb Testvérek képességei messze meghaladták azokat a tulajdonságokat, melyekkel az előttük élt emberek isteneiket valaha is felruházták, noha semmitől nem irtóztak jobban, mint hogy az emberek ezekkel az istenekkel hasonlítsák össze őket. Legyőzték a tizenkét és fél fényévnyi távolságot, ami hazájukat ettől a bolygórendszertől elválasztotta, azután – pedig kétszázan is alig voltak – a bolygó minden népét, hogy magukhoz emeljék őket. Rövid és vértelen harc volt, fegyvereit azok a tudományok adták, melyeket ma már az egyetemeken tanítanak: a bionika, különös tekintettel az idegrendszert nem károsító, de működését korlátlanul befolyásoló elektromágneses hullámokra, és a molekuláris biológia. Pehnemeren, mint annyi elődjén a történeti tanszék magasabb fokú szemináriumain, végigborzongott a hatalom kívánásának veszélyes mámora, mikor először hallott arról, hogyan állított meg egy-egy Idősebb Testvér egymaga, felemelt kezében kis fényképezőgépnél nem nagyobb szerkezettel, ezer és ezer egymásnak rohanni készülő harcost, és mint a legtöbb diák, maga is vágyakozva gondolt nehéz vizsgák előtt a Tudás Folyosójára. Alig fél kilométeres séta a különlegesen hajlított fémlapokból összeállított alagútban – falához kívülről minden négyzetméteren ezernél is több vezeték volt forrasztva –, és az út végén mindent tudsz, munka, fáradság nélkül, amire az életben szükséged lehet, a statisztikus valószínűségszámítástól a polipeptid szintézis különböző lehetőségeiig. Az Idősebb Testvérek leszerelték és magukkal vitték a Tudás Folyosóját. „Ezentúl nem fenyeget benneteket sem éhség, sem háború – mondták –, jobb, ha ezt majd magatok készítitek el újra, ha már képesek lesztek rá, mint ahogy jobb, ha az antigravitációs repülés elvét is ti magatok dolgozzátok ki. Aki mindent tud, sokszor boldogtalan, nincs jogunk elvenni tőletek a felfedezések örömét.”

„Általában sok mindent mondtak az Idősebb Testvérek, amit csak későbbi generációk értettek meg – gondolta Pehnemer –, és ezért is vagyok igazságtalan, ha haragszom rájuk. Lám, azt is megmondták: »Eljön az idő, mikor lesznek emberek, akiket jobban érdekel majd a múlt, mint a jövő. Mikor ezek az emberek megszületnek, már elég gazdagok, boldogok és főként edzettek lesztek, hogy megismerjétek, újra, saját erőtökből a múltat. Addig viszont tanácsosabb, ha csupán a jelennel és a jövővel törődtök...«” Igen, ez az idő eljött, és Pehnemer hálás volt, hogy nem korábban lobbant olyan magasra a régmúlt kutatásának vágya, mert így remélhette, hogy még neki is marad felfedezetlen, izgató titok...

Hát maradt. Majdnem kétszáz éve már, hogy beleütötték az orrukat, és azóta csak viták, érvek és ellenérvek – gondolta keserűen Pehnemer –, és ha akkor a geofizikusok szinte véletlenül nem jutnak el abba az elhagyott völgybe, mélyen a hegyek között, még itt sem tartanának. Az Idősebb Testvérek hét évtizedig éltek közöttük – visszarepülésük éve lett Lad új időszámításának kezdete –, és mégsem vették soha a fáradságot, hogy beszéljenek erről. Hogy lehet ez? De ezen kár töprengeni. Eltelt néhány év, míg elhitték a geofizikusoknak, a völgyben megmagyarázhatatlan eredetű és hihetetlen erejű robbanás történt valamikor, végül is a kőzetminták nem hazudnak, termonukleáris robbanás. Erről pedig az Idősebb Testvéreknek tudniuk kellett, vagy ha nem, most az ő kötelességük, hogy tudomásukra hozzák. A geofizikusok nem nyugodtak, míg a Világtanács hosszú huzavona után meg nem szavazott nekik a következő üzenetváltásban tíz másodpercet. Az üzenetváltás ugyanis, bár az Idősebb Testvérek eltávozása óta megszakítás nélkül működött, nemcsak körülményes és lassú volt, hanem mérhetetlenül drága is. Az évente egyszeri egyórás adás nagyon igénybe vette Lad energiaháztartását, a tudósok türelmét pedig nem kevésbé az a sajnálatos tény, hogy a válaszra éppen harminc évig várhattak. „Az idő az egyetlen, amit még sokáig eredmény nélkül kell ostromolnunk – mondták az Idősebb Testvérek. – Az idő, illetve az a sebesség, amivel az elektromágneses hullámok terjednek, ez az a határ, amit tiszteletben kell tartanunk. Ha papíron nem is, de a valóságban mindenesetre... Kérdezzetek, és mi felelni fogunk, de nem a mi hibánk, ha a válasz néha késve érkezik, mert közben magatok is meg tudtátok válaszolni. Az idő a legnagyobb, legyőzhetetlen ellenség.” Ez az utolsó mondat azok szájából, akik már elérték, hogy átlagos életkoruk meghaladja a százötven esztendőt, kissé különösen hatott, de a tényeken nem változtatott. Türelmesen várták a választ, ám ekkor, először kapcsolatuk történetében, megdöbbentő, azóta sem tapasztalt dolog történt. Az Idősebb Testvérek öt cikluson, azaz százötven éven keresztül hallgattak erről a témáról, mintha meg sem kapták volna ezt a kérdést. A Világtanács két alkalommal kéretlenül húsz-húsz másodpercet adott a geofizikusoknak, de hiába, válasz nem érkezett.

Míg a geofizikusok és a magfizikusok önhibájukon kívül meddő vitákat folytattak a titokzatos robbanásról, új és új kőzetmintákon ellenőrizve a termonukleáris reakció tényét, az éppen első lépéseit próbálgató történettudomány úgy segített magán, ahogy tudott. Számukra nem volt központi kérdés a robbanás okának felderítése, egyszerűen mindent tudni akartak az időszámítás kezdete előtti századokról, éppen azért, mert semmit nem tudtak. Újra és újra kivetették szorgalmas, szerteágazó kutatások szálaiból szőtt hálójukat, és az első időben bölcsen csak a fogás mennyiségével törődtek. A részletek értékét majd eldöntik a későbbi eredmények, a téves információ előbb-utóbb fennakad az elméletek rostáján, vagy kiderül, hogy maga a rosta, az elmélet volt hibásan megszerkesztve. Akkor majd egy másfajta rendszer vonalai mentén kell elhelyezni a tények mozaikdarabjait, és ez a kísérlet egyaránt próbája az új elméletnek, a tények értékének és a kutató elmének is. A szorgalmas munka eredményeként távoli évszámok egyre nagyobb bizonyosságot nyertek, és a múlt szaporodó mérföldkövei mind határozottabban rajzolták ki a nagy összefüggések körvonalait. Tudták, hogy bolygójuk neve, Lad, attól a néptől származik, amelyik először tanulta meg a vas használatát – majdnem kétezer évvel az időszámítás kezdete előtt –, és kontinensük neve, ahol kultúrájuk megszületett, Lalla, egész egyszerűen szárazföldet jelent. Innen, Lalláról indult el ez a civilizáció, hogy meghódítsa a többi népet, melyek abban az időben a bronz használatának meglehetősen magas fokán állottak.

A hódítás dátumát, legalábbis ami az északi kontinenst illeti, sikerült elég pontosan meghatározni. Az időszámítás előtti 440. évet követő évtizedekben kötöttek ki először Lalla vöröshajú fiai azon a parton, melyet azután Tulabannak neveztek el. A név eredete sokáig tisztázatlan volt, míg végre rájöttek, magában hordozza annak a népnek a nevét, amelyik a leghatalmasabb volt azon a kontinensen. A Tulabantól délre fekvő másik kontinens már jóval kevesebbet árult el magáról. Északi partvidéke elpusztult a véres háborúk során, melyek Lalla fiainak átkelésétől kezdve egészen az Idősebb Testvérek érkezéséig legfeljebb csak évtizedekre szüneteltek. Neve sem maradt fenn, partja elsivatagosodott, belsejéről pedig az Idősebb Testvérek azt mondták, hogy majdan az ősrégészek paradicsoma lesz, de egyelőre jobb, ha a közelébe se mennek.

Az első nyomok, melyeket valamilyen formában kapcsolatba lehetett hozni a robbanással, természetesen Tulabanból, arról a kontinensről kerültek elő, ahol a robbanás történt. A kontinens legnagyobb kikötővárosa, Lail, épségben jutott Lalla fiainak kezébe, és ők ott olyan kényelmesen berendezkedhettek, hogy krónikásaik az időszámítás előtti IV. század fordulóján már Lailban kezdték írni a hódítás történetét. Többek között feljegyezték, hogy az abanokat már Lalla fiainak partraszállása előtt a mindenható figyelmeztette, hagyjanak fel istentelen, pogány életükkel, s mikor ez nem használt, szörnyű büntetés következett. Fővárosukat, Akdát olthatatlan tűz pusztította el egyetlen éjszaka alatt. Maguk az abanok is állították, hogy ez a tűz az égből jött, fényesen bizonyítva ezzel, hogy a büntetés a mindenható műve volt. Azután agyagtáblákat találtak a két kontinens között fekvő szigeteken, ahol egykor nagyszerűnek mondható kultúra virágzott; a Tenger Fiainak nevezték magukat. Ők is tudtak az aban főváros pusztulásáról, de a tudósokat, akik ezt a szép, ritmikus vonalakkal rajzolt írást megfejtették, nem ez a tény, hanem a hozzá fűzött kommentár döbbentette meg: „Sorsuk betelt, mint mindazoknak, akik az égből jött átkozottaknak akár csak egy korty vizet, egy falas lepényt adtak...” Ezeket a sorokat sehogy sem lehetett közös nevezőre hozni Lalla mindenható istenének szerető gondoskodásával, aki az ellenséges főváros elpusztításával segítette vöröshajú gyermekeinek honfoglaló háborúját – fél évszázaddal partraszállásuk előtt. Igaz, hogy a szigetország fővárosát is, melyet lakói Desnek neveztek – egyes tudósok ugyan már akkor állították, hogy Disnek kell ejteni –, tűzvész hamvasztotta el néhány évvel Akda előtt, de radioaktivitásnak nyomát sem lehetett találni, és a város újra fölépült.

Több meglepetés is várt a régészekre Des romjai között. A következőnek ugyan semmi köze sem volt az atomfizikához, mégis robbant, felrobbantott egy már megingathatatlannak tartott elméletet. Pompásan kidolgozott vaseszközöket találtak, melyek az első pillantásra elárulták, nem tartoznak Lalla kultúrájához, és bizonyítottan a hódítás előtti időben készítették őket. Viszont a legszorgosabb kutatás sem bukkant a nyomára azoknak a kohóknak és kovácsműhelyeknek, ahol ezeket az eszközöket készítették. Ugyanakkor vasérc volt a szigeteken, de ez inkább bonyolította, mint magyarázta a problémát. A tudósok – Inimma apja is közöttük volt – átrágták magukat azon az agyagtáblahalmazon, amit Des királyi levéltárának neveztek el, és a végeérhetetlen raktári elszámolások kívülálló számára száraz és unalmas tömegéből végül is megállapították, hogy a Tenger Fiai, noha minden általuk elérhető partot bejártak, áruik zömét a déli part kikötőiben vásárolták. Onnan került hozzájuk a vas is, a legtöbb Betáme városából, egy kevés Beleszóból... a finom gyapjúszövet és illatszer Avanából, ezüst Gerdenből... A déli part névtelen romjainak emléke feltámadt, és a régészek egyre határozottabban állították, hogy a Tenger Fiainak kultúráját korábban méltatlanul alábecsülték, az elkövetkező évtizedek kutatásának legfontosabb területe a Gáma sivatagos partvidéke lesz. Ez a név is Desben bukkant fel, a Tenger Fiai nevezték így egyik istennőjüket, magát a földet, ahol éltek, és – feltehetőleg – a déli kontinenst is, ahonnan a szigetekre származtak.

Ekkor azonban, mikor már mindenki lemondott róla, megérkezett az Idősebb Testvérek válasza, és ahány régész csak engedélyt tudott kikönyörögni a Világtanácstól, mind rohant Akdába.

Pehnemer, mint tudományának bármelyik képviselője, nemcsak az Idősebb Testvérek nyelvét beszélte folyékonyán, hanem betéve tudta az üzenet szövegét is, ami sok mindenben eltért a többi üzenet formájától, stílusától. Az Idősebb Testvéreket soha nem lehetett bőbeszédűséggel vádolni. Képleteik, egyenleteik általában olyan minimális magyarázattal érkeztek, hogy azt csak az illető tudomány legkiválóbb elméi értették meg, nem is minden fejtörés nélkül. Ez az üzenet azonban a többihez képest valósággal terjengős és regényes volt. „Az időszámításotok előtti V. század végén két űrhajónk kereste fel bolygótokat, két egymást követő ciklusban. Az első visszatért, a második teljes nukleáris üzemanyagával felrobbant. A szerencsétlenség okát elődeink, akik köztetek éltek, nem tudták tisztázni. Saját töredékes adataink szerint az első űrhajó legénységéből egy, röviddel leszállásuk után meghalt, egy másikat egészségi állapota miatt beleegyezésével kénytelenek voltak bolygótokon hagyni. Ez az utóbbi az expedíció geológusa, Gregor Man volt. Lehetséges, hogy még évekig élt az egyik parti városban. Miután második űrhajónk visszaérkezését hiába vártuk, úgy határoztunk, hogy csak az antigravitáció elvén alapuló űrhajózás kidolgozása után indítunk újabb expedíciót bolygótokra. Ennek körülményeit, eredményeit jól ismeritek, és azt is, hogy minden segítségünk csupán egyetlen kötelezettséget ró rátok. Vigyétek tovább, más bolygókra az értelem tüzet, ahová mi nem juthatunk el, mert az időt még mindig nem tudtuk legyőzni. Az a nap, mikor a ti űrhajóitok elindulhatnak, hogy ezt teljesítsék, már nincs messze. Őrizzétek tisztelettel rég elhamvadt testvéreink emlékét, s amit megtudhattok sorsukról, legyen tanulság jövendő küldetéstek számára...”

Ez tehát a robbanás oka – sóhajtottak fel az érdekelt tudósok, a történészek egy része pedig napnál világosabban bebizonyította, hogy a parti város, ahol Gregor Man élt, csak Lail lehetett. Lalla városaiban ugyanis az időszámítás előtti V. században a gondosan vezetett krónikák már olyan apróságokat is feljegyeztek, melyik nap hány hajó fordult meg a kikötőben; egy űrhajó érkezéséről és ott-tartózkodásáról bizonyára oldalakat írtak volna. És a második űrhajónak az elsőhöz közel kellett leszállnia, sőt még valószínűbb, hogy ugyanazon a helyen. Hogy akkor miért Akdában robbant, és nem Lailban? A kutatás majd erre is fényt derít, bizakodtak, mint ahogy az első űrhajó létezése választ ad a nem lallai eredetű vaseszközök keletkezésére. De ha feltételezzük, hogy ezeket a vaseszközöket Gregor Man irányításával készítették – hangzott az ellenvetés –, akkor a parti város nem Lail, hanem Betáme! Hiszen a Desben talált raktárjegyzékek szerint a Tenger Fiai onnan kapták... Betáme azonban, akár a többi város a déli parton, egyelőre csak az agyagtáblákon létezett, még helyes olvasásuk is vitás volt. A kopár öblökben sorakozó romok azonosítása egykor viselt neveikkel még évekig eltarthat! A döntő bizonyítékot a laili múzeum egyik lelkes fiatal munkatársa szolgáltatta, aki szorgalmasan végigbogarászva a múzeum raktárait, tucatszámra talált nem lallai eredetű vasfegyvereket. Ezeket egy évszázaddal korábban már leltározták mint „Lail környékén talált, partraszállás kori helyi változatot”. Azóta senki nem gondolt rájuk. Az ellenpárt ugyan kétségbe vonta, hogy néhai kollégáik helyesen határozták volna meg a rétegek korát, ahonnan ezek az eszközök származtak, és kohóknak itt sem volt nyoma. Bizonyítani azonban utólag semmit sem lehetett. A régi városfaltól keletre emelkedő domboldal, ahonnan a legtöbb ilyen nyílhegy és kard került elő, sűrűn lakott terület, rendszeres ásatásokat kezdeni eleve reménytelen. Még szerencse, hogy a tízemeletes házak között egy – sajnos aránytalanul kicsi – terecskén helyet tudtak szorítani Gregor Man titánból kovácsolt ötvenméteres emlékművének. A szobrászok a régi, hengeres formájú űrrakéta stilizált elemeiből alkották meg, és a sötét színű fémtű hegye komoran karcolta a kék eget. Így rótták le hálájukat az Idősebb Testvérek közül az elsőnek, aki ezen a bolygón élt.

A „tiszteletre méltó atyákat” – bár házuk és családjuk Lailban volt – nem érdekelte ez a vita. Életük összeforrt Akdával, több mint három évtizedig vallatták az aban főváros és a második űrhajó pusztulásának titkát. A robbanás helyenként több mint tíz méter vastag sziklatörmelékkel temette be a házakat, embertelen és költséges munka volt kiszabadítani onnan, de ugyanez a törmelék védte meg azt, ami megmaradt, a későbbi korok fosztogatóitól. Évek múlva nyitott könyv volt számukra az abanok élete, az űrhajó pusztulásának okához azonban egy lépéssel sem jutottak közelebb. Azt a táblát, melyről Pehnemer és Inimma nevüket kapták, a kutatások ötödik évében találták meg, de azóta a több tízezer tábla között egyetlenegy sem akadt, melyen ezek a nevek, vagy ami még fontosabb, a tábla szövegének töredékes vége: „szolgái az égből jött...”, megismétlődött volna. A „tiszteletre méltó atyák” életművükért, az aban kultúra feltárásáért megkapták a Világtanács legmagasabb elismerését. De mikor az egyetem után apja azt ajánlotta neki, foglalkozzon inkább a tengeri népekkel, Pehnemer érezte, hogy ezt a tanácsot nemcsak a régészet egyik legkiválóbb tudósától kapja, hanem egy álmaiban csalódott embertől is.

Inimmával együtt Hemtét választották – az ónérc segítségével, amit onnan az északi part is kapott, ezt a várost sikerült még az ásatások megkezdése előtt úgyszólván „íróasztal mellől” azonosítani –, és már az első ásatás sok tanulsággal szolgált. A Hemtében talált táblák egy részét minden nehézség nélkül lehetett olvasni a Desben már megfejtett jelek birtokában, ez várható volt. Más táblák azonban ugyanazt a nyelvet kevesebb jellel rögzítették. A kevesebb jellel írt táblákat – Pehnemer ezt a változatot „B” írásnak nevezte el – nem Hemtében írták. Ezt az agyag minősége önmagában is elárulta, szövegük pedig azt bizonyította, hogy főként Betáméból és Avanából származnak, a városok ónércrendeléseit tartalmazták.

Az első ásatási periódus alatt sajnos kiderült az is, hogy Pehnemer, több egyetemi atlétikai bajnokság büszke aranyérmese, nem bírja a déli part gyilkos klímáját. Ezt tulajdonképpen soha nem bocsátotta meg magának. Még kevésbé Inimma-Gömbinek, aki ugyan lihegett, nyögött, a kutatóárokból az izzadságtól és a ráragadt portól felismerhetetlenül mocskosan mászott elő, de a sátorlap árnyékában perceken belül kifújta magát, és indult vissza. Pehnemer nem izzadt, és nem lihegett, csendesen és előkelően elszédült. Először a kutatóárokban, mikor pedig tovább erőltette a munkát, néhány nap múlva már a légkondicionált lakósátorban is. Mikor megtudta, hogy Inimma a háta mögött felhívta az apját videofonon, ha az akkor már állandó szédülés nem gyengíti el, ugyanúgy összeveri, mint gyerekkorában. A mentőrepülő orvosa és apja előtt megvádolta Inimmát, csak azért akarja őt eltávolítani, hogy egyedül az övé maradjon az ásatás minden dicsősége, ők azonban felháborodás helyett csendesen összenéztek, és Pehnemer ekkor kezdte csak megérteni, hogy baj van, mégis beteg. Lailban még húsz napig gyötörte a kórház orvosait, akik valami vegetatív zavarról dünnyögtek az orruk alatt. Azután befutott Inimma bocsánatkérő levele – ne haragudjon, amiért elárulta betegségét – és a Régészeti Tanács ajánlata: kutatómunka a tengeri népek összehasonlító nyelvészetének kérdéseiben és az összes tengeri népekkel kapcsolatos ásatások főfelügyelői állása. „Össze kell hangolni az eddigi eredményeket, különben sok felesleges munkát végzünk – mondta az apja –, egyébként ami a nyelvészetet illeti, úgy tudom, már találtál is valamit.” Ezt csak Inimmától hallhatta – gondolta Pehnemer –, annál is inkább, mert tulajdonképpen az ő ötlete volt. Mit tegyen? Videofonon keresztül ordítani lehet, verekedni, sajnos, nem. „Igen – felelte –, Inimma úgy gondolja, hogy bizonyos magánhangzókat helytelenül ejtünk, erre gondolsz?” Pontosan – bólintott az akadémikus, és részéről lezártnak tekintette a beszélgetést. Elbúcsúzott, otthagyva fiát a választékos modorú ideggyógyászok között, akiktől Pehnemer úgy érezte, rövidesen csalánkiütést kap.

A következő években véglegesen kialakult kettőjük munkamegosztása. Pehnemer Lailban a Tenger Fiainak tábláival foglalkozott, Inimma pedig, akár egy szorgalmas vakond, végigtúrta a déli partot keletről nyugat felé haladva. Csak a telet töltötte Lailban, amikor a déli parton a felhőszakadások nyomán a termőföldtől rég megfosztott sziklás meredeken alázúduló víztömeg sátrastul, táborostul a viharos tengerbe sodorta volna. Sóhajtozott, és ha Pehnemer éppen nem dolgoztatta, kétségbeesetten böngészte az időjárás-jelentéseket, nemcsak azért, mikor indulhat már újra, hanem hogy a kegyetlen évszak milyen pusztítást művel eddigi munkájában. Inimma csak egyszer járta meg, mikor először ásott Naratban, és a gazdag leletek csábításának engedve az első viharig dolgozott. Végig kellett néznie, hogyan mossa, tágítja vad vízmosásokká kutatóárkait az áradat, ragadja magával, hordja a tengerbe az agyagtáblákat, korsókat, eszközöket. Attól kezdve az ásatási évad második felében visszatemette vagy konzerválta, amit addig kiásott. Tonnaszám használt cementet és bitument, több műanyag gyantát fogyasztott, mint akárhány vegyi üzem. A Régészeti Tanács ezt még elnézte volna, de a Pehnemerrel közös publikációk egyre rosszabb hírbe keverték őket. Pehnemer az agyagtáblák feldolgozása során sok más név között újra olvashatta a sajátját és Inimmáét, ezúttal már nem az aban nyelv szögletes jeleivel, hanem a Tenger Fiainak mindkét változatú írásával. Kiegészült az Akdában talált tábla két töredékes neve is: Tarkumi és Szumurri, de egyetlen tábla sem nevezte őket és a többieket tengeri kalózoknak. Az „égből jött Isteni Úr szolgái” voltak...

Mikor Pehnemer először betűzte ki ezt a fordulatot, elakadt a lélegzete. Végigrohant a Régészeti Intézet folyosóin, úgy érezte, egy pillanatig sem lehet várni, apjának ezt azonnal tudnia kell. A „tiszteletre méltó atyák” azonban éppen üléseztek, és Pehnemernek el kellett ismernie, az akadémikusok kiválóan megszervezik nyugalmuk biztosítását. Ha azt hazudja, hogy egy órán belül öngyilkos lesz vagy megnősül, a titkárnő bizonyára rémülten kihívja, így azonban legbájosabb mosolyával megnyugtatta, ebéd után édesapja bizonyára szakít majd időt, hogy megbeszélje vele a tudományos kérdést, ami úgy felizgatta. Pehnemer, míg a, folyosón rohant, azt hitte, ez életének legboldogabb napja, délután azonban már úgy érezte, apjában is csalódott. Az akadémikus, a táblát a kezében tartva, olyan sokáig hallgatott, hogy Pehnemer lassan kételkedni kezdett, érti-e, milyen következményeket jelenthet. Megvan az első űrhajó nyoma, nem „lehetséges”, hanem bizonyos, hogy Gregor Man évekig élt, és nem Lailban, hanem a déli part egyik városában...

– Gondolod, fiam, hogy ez elég bizonyíték azzal szemben? – Az ablakból jól lehetett látni az első Idősebb Testvér emlékművét. – Én hiszek neked, de többen lesznek, akik körömszakadtáig védeni fogják... Elveszel tőlük valamit, amiért lelkesednek... minden prospektusban benne áll, hogy ez Gregor Man városa... és akkor jössz te és Inimma, egy írásra hivatkoztok, amit rajtatok kívül legfeljebb egy tucat ember ismer, és azt kívánjátok, hogy igazat adjanak nektek...

– És ha több bizonyítékunk lesz? Ha egyszer azt olvashatom egy táblán, hogy az égből jött Isteni Úr, Bitámi, Beliszu, Avana vagy Gir-din királya? Ha Inimma megtalálja a kohókat, ahol a vasat olvasztották?

– Most megharagszol rám, pedig csak azt kérdezem tőled, amire a publikálás előtti belső konferencián válaszolnod kell... az aban nagykirályok a Kimondhatatlantól származtak, a Tenger Fiainak papjai Habamu gyermekeinek mondták magukat, ezt éppen te írtad le egyik dolgozatodban. Mi a bizonyítékod, hogy az „égből jött” jelző több valamelyik parti királyi ház hagyományánál? És a kohók? Itt is lehetnek, éppen ez alatt a ház alatt...

– A desi vagy szerintem disi tábla többes számot használ – vitatkozott Pehnemer –, égből jött átkozottakról beszél.

– Igazad van, de ez vonatkozhat a második űrhajóval jött Idősebb Testvérekre. Ne felejtsd el, hogy hipotézisednek nemcsak erőssége lehet a te isteni urad egyes száma, de támadható pontja is, hiszen egyszerre csak egy király uralkodik...

– De a te akdai táblád tengeri kalózoknak nevezi az égből jött vagy égből jöttek szolgáit! Márpedig szövetségesek szolgáit nem szokás kalózoknak nevezni...

– Ez ellentmondás, elismerem, persze ha tudnánk, hogy az akdai tábla letört részén egyes vagy többes szám volt... – Elhallgatott, azután nagyot sóhajtott. – Nem szívesen szólok bele a dolgaidba, de... Ne vidd még a konferencia elé ezt a táblát. Kérlek, magyarázd meg Inimmának is... várjatok...

Pehnemer keservesen megbánta, hogy nem hallgatott apjára. A konferencián ízekre szedték, és mikor igaza védelmében azt is előhozta, hogy véleménye szerint a tengeri népek „B” írása nem természetes fejlődés, hanem mesterséges beavatkozás eredménye, az addig semleges kollégák is ellene fordultak. Csúnya vereség volt, csak annak örült, hogy nem árulta el, azt is tudja már, hogy a vas neve idegen szó a Tenger Fiainak nyelvében. Vajon mit kapott volna érte?

Az évad végén befutott Inimma táblákkal megpakoltan. Pehnemer nem írt neki egy sort sem a gyászos végű konferenciáról, amely végül is határozat formájában azt ajánlotta Pehnemernek, várjon a publikálással. Mielőtt még szóhoz juthatott volna, egyetlen sűrített adagban kapta a fejére nemcsak a kollégák neheztelő véleményét, hanem Pehnemer szenvedélyes kétségeit is.

– Találtál kohókat?

Inimma olyan bűnbánó arccal nézett rá, mintha az ő vétkes hanyagsága miatt tűntek volna el nyomtalanul a kohók Bitámiból, a nem lallai vasművesség feltételezett központjából, az égből jött Isteni Úr székvárosából.

– Nem...

Pehnemer úgy megrázta, hogy Inimma azt hitte, minden csontja összetörik.

– Ide figyelj, Gömbi – sziszegte –, ezek pojácát csináltak belőlem... vagy hoztál valamit, vagy abbahagyom az egészet, és te is! Nem akarom, hogy az egész Intézet rajtunk röhögjön! Tudod, hogy hívnak a hátam mögött? Az égből jött Isteni Úr első szolgája!

Inimma rózsás arca, melyét a déli part napja sem tudott soha lebarnítani, megkeményedett, fekete gombszeme furcsán villogott.

– Rosszul mondják! Első szolgája Numda volt és Talil, de ezt a nevet kevesebb táblán találtam meg! Te a kincstárnoka voltál, én pedig a déli part legrettegettebb hadvezére!

Pehnemer egy darabig állt, mint akit fejbe vertek, azután ellenállhatatlan, harsogó nevetés tört ki belőle. Inimma sértődötten várta, mikor tér magához, de Pehnemer valahányszor ránézett, újrakezdte. Rázta a nevetés, le kellett ülnie. Végül nagyot fújt, töltött magának egy pohár vizet, de a keze úgy reszketett, hogy a fele a padlóra ment. Megitta, tetőtől talpig végigmérte barátját, azután csak ennyit kérdezett:

– Hol?

– Avanában! – felelte Inimma ugyanolyan kurtán.

Ezen a télen egyetlen anyaggal sem jelentkeztek az előzetes konferenciákon. A kollégák megértők voltak és nagylelkűek, maguk között sokat beszéltek arról, milyen nagy megrázkódtatás két ilyen tehetséges fiatal kutatónak, ha kiderül, rossz nyomon haladtak. De lám, belátták, hogy tévedtek, és ez bármilyen fájdalmas is, a kutató legszebb erényé, előfeltétele az új, eredményes munkának. „Idő kell nekik, míg kiheverik – mondogatták –, jobb, ha addig úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna.” A gúnyolódok elhallgattak, mert megmagyarázták nekik, őket is érheti hasonló sors, és az Isteni Úr két szolgája kellemes és igen hasznos területenkívüliséget élvezett az Intézetben. Pehnemer megtartotta kötelező előadásait az egyetemen, de olyan szórakozott volt, hogy az idézett részletek forrásmunkáit nem nevezte meg, ha pedig valamelyik hallgató megkérdezte, zavartan mentegetődzött, hogy a következő órán megmondja. Megfigyelték, hogy ezt is rendszeresen elfelejtette, és hogy új szokást vett fel: valahányszor egy kényesebb téma került megvitatásra, Pehnemerből mintha kiveszett volna az a harci tűz, amivel ilyenkor régebben a vitába vetette magát. „Majd jövőre” – ez lett a kedvenc szavajárása. A hallgatók egy idő után vállat vontak, és megismételték szavait: majd jövőre... Ha az előadó úrnak nem sürgős...

Húsz nappal az ásatási idény megkezdése előtt Inimma begurult közvetlen főnöke, a csoportvezető szobájába, és ártatlan szemekkel bejelentette, hogy az idén nem Bitámiban szeretné folytatni, hanem Avanában. A főnök gondosan eltitkolta, mekkora kő esett le a szívéről. Attól tartott, Inimmának végképp kedvét szegte a kudarc. Pedig ha elméletük hibás volt is, Inimma nemcsak értékes és alapos munkát végzett ott délen, hanem ő volt az egyetlen, aki önként és szívesen járt oda, a forró sziklák és mérges csípésű bogarak közé. Másutt akarja kezdeni, ez is az elmélet elejtését jelenti – gondolta boldogan.

– Melyik is az az Avana? – kérdezte csak azért, ne higgye Inimma, hogy azt csinál, amit akar.

– A tavalyi ásatástól, Bitámitól a harmadik romváros nyugatra...

– Aha, most már emlékszem – bólintott a főnök. – És miért akarod ott folytatni? Eddig olyan szabályosan haladtál keletről nyugatnak...

A csoportvezető szobájából is lehetett látni Gregor Man obeliszkjét. Inimma álmodozó szemmel rácsodálkozott a titántűre, mintha életében most látná először.

– Valami újat szeretnék találni, egészen újat...

A főnök félreértette, és végképp megnyugodott. Sokkal fontosabb, hogy Inimma, a legkiválóbb ásató megtalálja saját lelkének békéjét, mint hogy milyen sorrendben tárják fel a tengeri népek városait.

– Kérsz valami új felszereléskiegészítést?

– Köszönöm, nem.

A főnök maga elé húzta az ásatások előzetes tervezetét, Inimma neve mellől kihúzta Bitámit, és odaírta: Avana.

– Sok szerencsét, és ha találsz valami nagyon fontosat, akkor a szokásos módon...

– Természetesen...

Inimma elrepült, és már aznap este felhívta a lakásán Pehnemert. A kép csapnivaló volt a műholdon keresztül, mert a Régészeti Szolgálat rossz minőségű hordozható videofonokat használt, és a hordozható energiaforrás is gyenge volt. A Szolgálat úgy gondolta, segélykérésre, anyagok rendelésére ez is megfelel.

– Megvannak a kohók – újságolta Inimma, miközben arca felváltva megnyúlt és összelapult, végül pedig teljesen szétszaladt.

– Biztos? – kérdezte Pehnemer teljesen fölöslegesen.

– Nyugodj meg, ennyit én is értek hozzá – hallatszott Inimma sértődött hangja az ernyőn őrült iramban rohanó fekete-fehér csíkok mögül.

– És az asszisztencia?

Az Intézetből szokás szerint nem ment senki Inimmával, de mindig akadt két-három lelkes régész szakos hallgató, akik nyári gyakorlatra odakéredzkedtek. Mindegyiknek elég volt kilencven nap, hogy soha többé ne kívánjanak a déli parton dolgozni.

– Nyelvészek – kuncogott Inimma –, a te növendékeid. Azt mondtam nekik, hogy szennyezett rézércet használtak, az üvegolvasztó hutákra pedig, hogy helyi sajátosság, végső soron könnyebb rájönni, mint az ércolvasztásra, ha volt szódájuk.

– És volt?

– Nem, de azt ők nem tudják! – Arca újra összeállt a képernyőn, és a torzítást leszámítva is nagyon keserves volt.

– Mi baj, Inimma? Bánt valami?

– Nem, semmi, csak... szörnyű ez... Valamikor hatalmas, gazdag város volt, és itt élt, látom rajta az ő keze nyomát, rendezettebb, mint a többi, sok nagy palota, mind kifosztva...

Régész, aki életét romok között tölti, ritkán mond ilyesmit. De az elmúlt télen, mialatt annyit olvastak róla a Bitámiban talált táblákról, mintha személyesen ismerték volna. Pehnemer megértette.

– Igazad van, de éppen az ő érdekében nem szabad elcsüggedned! Meg kell találnunk, hogy bebizonyítsuk, igazunk van... nem, rosszul mondom, az ő igazságát kell bebizonyítanunk!

– Tudom, Peh, de hidd el, nehéz...

– Odarepüljek?

– Ne. Még most ne... Ha fontosat találok, úgyis hívlak...

Pehnemer elzárta a videót, és ő is elkeseredett. Azt már tudták, a Bitámiban talált táblák kétségtelenné tették – legalábbis számukra –, hogy Gregor Man hosszú évekig élt mint Avana Isteni Ura. De hogy a sírját megtalálják... ehhez minden régészszerencse kevés. Ha sokkal hamarabb halt meg, mint a második űrhajó érkezése, a következő uralkodó, ki tudja, mennyire tartotta tiszteletben nagy elődje hamvait? Igaz, egyetlen táblán sem olvastak olyasmit, amiről egy későbbi királyra következtethettek volna. „Avana Tanácsa” – ez a pecsét volt a későbbi, Bitámiba került agyagtáblákon. Ha megérte társai érkezését, elképzelhető, hogy velük ment Akdába, ott pedig csak a robbanás krátere van, bár ez volna a jobbik megoldás... Pehnemer, aki hivatásának választotta azt, hogy a tudomány érdekében elődei csontjait forgassa, megborzongott, ha arra gondolt, Gregor Man sírját kell feltárnia... De ha ez nem következik be, nincs fényes bizonyíték, amivel minden ellenfelet két vállra fektetnek. Pehnemer úgy aludt el, hogy nem tudta, mit kívánjon Inimmának és önmagának.

Tíz nap is eltelt, míg Inimma újra jelentkezett.

– Rengeteg tábla Habamu templomában! Ha többé semmi mást nem találok, már ez egymagában megérte! Egy öreg pap, Lubaltu, megszámlálhatatlan táblán írja meg minden nép történetét, és közben mellesleg a te elméletedet is igazolja. Egy hosszú, föld alatti terem egyik fala mellett csupa „A” írású tábla, vele szemben a másik falnál pedig megtalálod ugyanazt a szöveget „B” írással! Tudatosan átírták, mert közben megváltozott, megváltoztatták az írást! A „B” táblákon öt-hat különböző írnok stílusát sikerült azonosítani, tehát gyorsan és tervszerűen dolgoztak. Most rászabadítottam a fiaidat, ott aránylag hűvös van, és úgy érzik, hogy a paradicsomba kerültek. Nem három, háromszáz hallgatónak való diplomamunka témája hever itt az öreg Lubaltu jóvoltából! Ugye, szép neve van?

– Szép! – bólintott Pehnemer. – És más?

– Egy bökkenő van. Négy napja, mióta ők lent dolgoznak, szabadabban mozgok. Azt hiszem, nincs olyan négyzetmétere a környéknek, amit meg ne néztem volna, és mégse találom...

– Mit?

– Hogy hol álltak az Idősebb Testvérek űrhajói. Már az egyikkel is beérném, de egyet se találok. Pedig egy ekkora rakéta kétszer is összeégeti maga alatt a kőzetet. Egyszer mikor leszáll, másodszor mikor elrepül...

– Keresd messzebb! Nem valószínű, hogy a házak között ereszkedtek le...

– Ezt én is tudom, de messzebb már nem kereshetem. A környéken minden dombhát meredek vagy teraszos, ahol valószínűleg kertek voltak, a föld persze már rég nincs bennük. Nemhogy rakétával...

– Miért? Szálltál már le rakétával?

– Ne gúnyolódj, Peh, tudod, hogy gondoltam...

– És a sírok?

Inimma arca ezúttal egészben maradt, pedig látszott rajta, nem szívesen néz barátja szemébe.

– Ne haragudj, Peh, úgy gondoltam, hogy még korai volna...

– Hogyhogy korai?

– Tudod... hhm... arra gondoltam, hogy... hogy előbb a táblákat dolgozom fel, van itt egy másik csodálatos templom is, Gurrué, tudod, a Tengeristen... Tegnap csak benéztem egy pillanatra, és...

– Gömbi, nekünk a sír kell! Ebben megállapodtunk!

– ...ha jól értettem a táblákat Gurru templomában, csodás matematikusok voltak... persze nem a saját erejükből, és az is kérdés, hogy mit értek én a matematikához...

– A sírokról beszélj!

Inimma boldogan bújt az egymást kergető csíkok mögé. Pehnemer feltételezte, hogy szándékosan hangolta el a készüléket.

– Pár nap múlva biztosan megtudom, az egyik hallgatód matematikus is, hogy ez a matematikai fejlettség önmagában is elegendő bizonyíték arra...

Pehnemer legalább egy percig ordított, míg kifulladt. A sír kell! Nem neki, az igazságnak! Inimma arca közben visszajött, és mélyvízi hullámzás közben szomorú szemekkel nézte a dühöngő Pehnemert.

– Nem tudom megtenni, Peh – suttogta végül. – Gyere ide, és csináld magad! Én nem...

– Legalább kívülről megnézted őket? – csikorogta Pehnemer.

– Nem. De tudom, hol vannak. Egy félreeső, keskeny völgyben, a szárazföld belseje felé...

– Addig ne hívj, míg meg nem nézted őket! Nem akarok hallani se rólad, se a vén papról, se a „B” írásról, se a matematikáról! Ember, gondolkozz már végre, mi forog kockán!

– Miért? – védekezett Inimma. – A „B” írással, ahogy a régiek mondták, szentté avatnak a konferencián téged is, engem is, és a matematika elég...

Pehnemer akkorát csapott a videofon kikapcsoló gombjára, mintha remélte volna, abból Inimma is megérez valamit.

Harminc napig bírta, akkor üzenetet küldött a műholdon keresztül, hogy este várja Inimma hívását.

– Megnéztem a sírokat – vágott elébe Inimma a számonkérésnek –, mindet kifosztották! Ó, Peh, szörnyű barbár horda! Semmi nem maradt a helyén, a csontok szétszórva, még a nehéz kőszarkofágokat is elmozdították a helyükről, ott is kincset kerestek...

– És megtaláltad?

– Nem – felelte Inimma bizonytalan hallgatás után.

– Hogyan szántad rá magad, hogy mégis megnézzed őket?

– Az üregeket záró kőlapokat ugyan összetörték, de azért ki tudtam betűzni, hogy melyik sír kié volt... a legtöbb régi király, de sehol nem írták az Isteni Úr mellé, hogy az égből jött... ez is bizonyíték. Azután megtaláltam egy orvos-főpap sírját, aki valószínűleg kortársa volt.

Még Lailban megfogadták, hogy Gregor Man nevét nem mondják ki. Akármelyik unatkozó rádióamatőr foghatta az adást, vagy a műholdakat irányító központ jó szándékú, a közvetítés minőségét ellenőrző ügyeletes technikusa.

– Miből gondolod?

– A tábla szövegét „B” írással írták, az orvos-főpap neve Dimmu, de megtaláltam Numda sírját is, sőt... ö... ö... ö...

– Mit nyögsz?

– Hogy is mondjam... a vezér, a névadóm, Inimma sírját is.

– És az enyémet?

Inimma a fejét rázta.

– Minden sírt átkutattál?

– Igen... azaz... – Inimma nem tudott hazudni, vagy ha mégis, Pehnemer azonnal észrevette.

– Hallgatlak – mondta gyilkos nyugalommal –, beszélj csak...

– ...egy sír valószínűleg csak szimbolikus, talán nincs is benne semmi, ezért nem tartottam szükségesnek...

– Értem...

– Hidd el, Peh, igazam van! A Tenger Fiai a maguk módján hittek ugyan az istenekben, annyira azonban nem voltak ostobák, hogy a saját királyaik mellé eltemessenek valakit, akit istennek tartanak. Mert a tábla szerint – igaz, csúnyán össze van törve, sok darabja hiányzik – oda egy istent temettek...

– És ebből te nem következtetsz semmire? – Pehnemer szelídsége rosszabb volt legvadabb dühkitörésénél is. – Inimma, a kiváló régész, aki egy fél éve tudja, hogy Avanában élt Gre... szóval, aki már a Bitámiban talált táblákból tudhatja, mit várhat, és mit kell keresnie Avanában, megnyugszik, mert egy táblán ezt olvasta, és felmentő hipotézist gyártva hozzá, elsétál a nyitott sír kapujából... Nem, Gömbi, ezt nem játsszuk... ha önmagunkat is becsapjuk, hogyan követelhetjük, hogy mások higgyenek nekünk?

– Nem tudom megtenni, Peh – nyöszörögte Inimma. – Hát nem érted? Ő mégse közülünk való... Ha egyszer kiderül, márpedig kiderül, hogy mit tettem, hogyan magyarázom meg? Emlékezz az üzenet mondatára! „Őrizzétek tisztelettel emléküket...”

Pehnemer megvonta a vállát.

– Nem te leszel az első, aki oda belép. Ha pedig az üzenettel érvelsz, akkor idézd pontosan, és a mondat folytatását is tedd hozzá: „...amit megtudhattok sorsukról, legyen tanulság...” De különben sem érdekes az egész. Én a magam részéről lezártam ezt a témát. Ne hívj fel többet, és ne tudass semmiről Az évad végén majd kérem a jelentésedet írásban, ahogy az engem mint főfelügyelőt megillet. Addig is kellemes áskálást!

– Ne, Peh! Ne csináld ezt! – Inimma megtört. – Megteszem, bár félek, nagyon félek a következményektől...

– Érdekes – Pehnemer még egy utolsó ütéssel biztosítani akarta győzelmét –, itt Lailban ez nem jutott eszedbe? Hiszen megbeszéltük! Nem?

Inimma lemondóan legyintett.

– Ott más volt, nem láttam azt, ami most már annyi ideje körülvesz, hogy sokszor úgy érzem, abban a korban élek. De hagyj már békén, megígértem, hogy megteszem!

– Mikor hívsz?

– Holnap. Ehhez nem kell sok idő...

Másnap este Inimma amúgy is magas hangját beszámolója vége felé vékony kukorékolássá torzította a videó hangszórója és az indulat.

– Te erőszakoskodtál! Most aztán megkaptuk! Ha eddig nem röhögtek rajtunk, ezután biztosra veheted! Az a három taknyos kölyök egész vacsora alatt föl sem emelte a fejét a tányérról, nehogy meglássam rajtuk! A tapintatosak!

– Miért vitted magaddal őket?

– Dehogy vittem! Csak Len jött velem, aki megbízható öreg róka, ismered. De ezek utánam lopakodtak, és akkor már nem mondhattam nekik, hogy menjenek...

– Nem lehet az, hogy tévedtél?

– Tévedni? Még azok a kölykök is egyből felismerték! Hiszen elsőéves korukban az öreg Rodánál szigorlatoztak!

– És te mivel magyarázod?

– Mivel... mivel! Hát meg lehet ezt magyarázni? Mikor kijöttünk, az egyik ártatlan pofával kezdte fejtegetni, hogy az a háromezer kilométer légvonalban, ahol Namma professzor ezt az őskori emberfajtát először megtalálta, nem is olyan legyőzhetetlen távolság... eltévedt szegény, és itt keresett menedéket az eső elől.

Pehnemer az öklét rágta.

– A legbosszantóbb az – dohogott tovább Inimma –, hogy az egészet elkerülhettük volna, ha te nem vagy olyan erőszakos, és én jobban odafigyelek. Megnéztem még egyszer az összetört zárólapot, hátha még ki tudok olvasni valamit. Akkor jöttem rá, hogy az „A” típusú írássál írták. Igaz, a töredékben összesen két jel bizonyítja ezt, de akkor is hamarabb észrevehettem volna... – Azután felcsattant: – Mondj már valamit! Beleugrattál ebbe az ostobaságba, és most hallgatsz! Tegnap még tele voltál érvekkel, bölcsességgel!

– Ne dühöngj, Gömbi! – mondta Pehnemer tárgyilagosan.

– Még hogy ne dühöngjek? – sipított a hangszóró.

– Semmi közünk az egészhez. Tévedtünk. Ha az „A” típusú írás van a zárólapon...

– És mit csináljak kedves tanítványaiddal? Tíz nap múlva hazaindulnak, és teleordítják az egész világot!

– Fogd be a szájukat, vagy ha nem sikerül, bízd rám őket...

Inimma megtörölte izzadó homlokát. A déli parton lassan eljött az idő, mikor már az éjszakák is tűrhetetlenül melegek.

– Rendben van, Peh. Most már csak azt mondd meg, mihez kezdjek. Ez... ez az egész szerencsétlen dolog kikészített... Úgy érzem, nincs kedvem folytatni...

– Nem is kell – felelte elgondolkozva Pehnemer, azután látva Inimma megdöbbenését, gyorsan hozzátette –, úgy értem, hogy igazad van, kár volt erőszakoskodnom a sírral. Az én hibám volt, csodát akartam, csodák pedig nincsenek...

Inimma szelíd gombszemével helyeslően pislogott.

– Van itt csoda éppen elég! Lubaltu táblái vagy a táblák Gurru templomában. Ezek már mind az ő nyomai, és tudom, hogy ez még csak a kezdet...

– Úgy van. Csak dolgozz, mint eddig minden évben, alaposan, nyugodtan, lépésről lépésre.

– Meg kell találni a rakéták vagy legalább a rakéta leszállóhelyét is. Hiszen még azt sem tudjuk, megérte-e a második űrhajó érkezését vagy sem.

– Azután hazajössz, és összerakunk mindent... talán még azt a szerencsétlen ősembert is sikerül beleilleszteni...

Inimma elnevette magát.

– Kalandregényt akartunk játszani, pedig már vén szamarak vagyunk hozzá...

– Bizony – vigyorgott Pehnemer –, a télen legalább harmincegy évesek leszünk... Hány naponként akarsz velem beszélni?

– Azt hiszem, elég lesz, ha tíznaponként...

Azóta négyszer jelentkezett Inimma. A leszállás vagy leszállások helyét nem találta meg, de minden alkalommal tudott újat mondani. Nemcsak Pehnemer volt Gregor Man kincstárnoka, három másik név is előbukkant: Tamizisz, Nesri és Tarkumi, valószínűleg ugyanaz, aki az abanok is emlegettek, és Inimma mellett néhány másik katona. Az íjászok parancsnoka, Ordsu, és Mesdu, aki nemcsak a palotaőrség kapitánya volt, hanem az egész város rendjéért felelős lehetett, mert bíráskodott, ítéleteket hozott. Dimmu utódját Gamatunak hívták. Habamu papjai voltak, de nem az isten templomában dolgoztak, hanem a Gyógyítás Házában, Inimma sejtette, hogy ez valahol a földig lerombolt királyi palota közelében lehetett. Az a terület szenvedett a legtöbbet a város pusztulásakor. Tűzvésznek ugyan nem volt nyoma, de a palota dombján a fosztogatók minden épületet az alapokig feldúltak. Kincset kerestek – magyarázta Inimma –, mert Avana mérhetetlenül gazdag volt. Egy-két tábla szövegéből arra is lehetett következtetni, hogy a déli városok néhány évvel később estek áldozatul Lalla fiainak, mint az északi part. Tisztázatlan kérdések is akadtak jócskán. Egy Laskili nevű főemberről például nem lehetett eldönteni, tulajdonképpen ki volt, többféle pecsétnyomót használt, hol Dimmu tanítványának nevezte magát, hol a hadsereg főparancsnokának, de előkerültek táblái a raktárakból, sőt a Tengeristen templomából is. Ugyanígy járt Gömbi Szumurrival is, aki a hajóhad főparancsnoka volt, de egy sor másik táblán az összes avanai haderő vezére. Ebben a minőségben írott táblái ugyanakkor olyan szövegű jelentéseket tartalmaztak, mintha alárendeltje lett volna Numdának, Inimmának, sőt Pilagunak is. Az bizonyos volt, hogy az „Isteni Úr első szolgája” címet Numda után Talil viselte, mert Talil adott parancsot, hogy Numda sírboltját két nap alatt kell elkészíteni, és utasított egy Vitari nevű főembert arra is, ne mulassza el a sírhoz vezető útról a fölösleges köveket elhordatni. Egyedül Gregor Man játszott kegyetlen bújócskát a türelmes és szívós Inimmával. Egyetlen tábla sem került elő, melyről azt lehetett volna állítani, hogy ő írta, pedig ha az írást ő változtatta meg, jól kellett hogy ismerje a Tenger Fiainak nyelvét. Ezt még magyarázhatta azzal, hogy írnokai voltak, utasításait azoknak diktálta, de az már különös volt, hogy sehol, egyetlen felirat nem nevezte őt „égből jött” Isteni Úrnak. Pedig a Bitámiban talált táblák az előző évben éppen ezzel a jelzővel vezették helyes nyomra Inimmát. Mikor legutoljára beszélt Pehnemerrel, elmondta, hogy a város keleti öble valószínűleg hosszú ideig el volt zárva a tengertől, kiszárított fenekén lehettek azok a sópároló teknők, ahonnan a raktárak romjai között talált sótömbök származtak. Az átszakított gát maradványait Inimma az öblöt a tengerrel összekötő szoros mindkét oldalán felismerte.

– És most? – kérdezte Pehnemer.

– Végre meghozták és összerakták a markolót.

Pehnemer ismerte Inimmát, mennyire idegenkedik a gépesített ásatástól. Egyedül a rostákat tűrte meg, azokat is olyan messze a feltárt területtől, amennyire csak lehetett. Csodálkozva kapta fel a fejét.

– Markolót?

– Azt! Rájöttem, hogy a palota dombjának romjaival nem boldogulok másképp. Nagyjából sejtem, hol keressem a palota délkeleti sarkát. Onnan akarok egy hosszú kutatóárkot nyitni egészen a nyugati öböl felé lejtő utcákig. De csupán egyetlenegy másfél méter széles árkot! A gép sajnos keskenyebbet nem tud... Azután majd meglátom...

Mit találhatott? Pehnemer gyomra összeszorult az izgalomtól, mint annak idején nehéz egyetemi vizsgák előtt. Miért éppen tegnap délután kellett vitorlázni mennie? És az az átkozott szél is miért éppen tegnap hagyta cserben? Éjfél is elmúlt, míg a parti őrség motorosa bevontatta Lail kikötőjébe. A távközlési központ automatája kedves, csilingelő női hangon érdeklődött, melyik főhatóság különleges engedélyével óhajtja a soron kívüli kapcsolatot, illetve, hogy fennáll-e az élet- vagy vagyonbiztonság közvetlen veszélyeztetettsége, mert akkor nem a távközlést kell hívnia, csupán a helyi rendőrséget. Pehnemer semmit nem mondhatott az automatának. Inimma üzenete rövid és dühítően homályos volt ugyan, de azt biztosan tudta, hogy az „élet- és vagyonbiztonság közvetlen veszélyeztetettsége” csak két esetben „állhat fenn”: ha őt reggelig megüti a guta, vagy ha szétveri a videofont a hozzákapcsolt magnóval együtt. Főhatóság? Költse fel az apját, és forgassa le neki Inimma üzenetét? „Nincs semmi baj, de gyere azonnal! Óriási és csodálatos, és nem tudom, hogy micsoda! Vagyis nem hiszem, hogy... Kár, hogy nem beszélhettem veled! Reggel mindenképpen repülj ide! Érted, Peh? Mindenképpen!” Apja ugyan megértené, az engedélyt is megadná a híváshoz, de akkor Pehnemernek sok mindent el kellene mondania, amit még néki is csak később szeretett volna, mikor már minden világos és bizonyos. Reggelig így is eltelt az idő a Régészeti Szolgálat álmos ügyeletesével folytatott hosszú és barátságos eszmecserével, melyben az ügyeletes főként a Szolgálat, míg ő a felügyelői beosztás jogait fejtegette. Azután letörölte a szalagról Inimma szavait – ha mégis tévedett, ne legyen nyoma –, és helyére mondta a felhívandó számokat a megfelelő üzenetekkel, a várható sértődések nagyságának valószínű sorrendjében. A két konferencia, az Intézet, az egyetem... Remélte, hogy semmit sem felejtett el, és elég udvarias kifogásokat talált...

A motor sivítása mélyült, a gép orra alig láthatóan bukott előre, de Pehnemer érezte, hogy gyomrát már nemcsak az izgalom nyomja a torka felé. A leszállás különösen gyengéje volt. Minden alkalommal biztosra vette, hogy ez nem leszállási zuhannak, és amennyire szégyellte ezt az érzést, ugyanolyan komolyan is vette. Egyszer azt tanácsolták neki, ilyenkor legjobb, ha figyelmesen nézi az alatta elterülő vidéket, és Pehnemer azóta engedelmesen, de eredménytelenül, mindig megpróbálkozott ezzel a módszerrel. Szemben a világossárga part a láthatárig nyúló ívben ölelte körül a tengert, messze délen kopár hegylánc magasodott, meredek sziklafalakkal határolt völgyeiben néhol sötétzöld foltok ültek. Pehnemer tanulta, volt idő, mikor az egész hegységet sűrű erdő borította. A tenger ezüst lapja ragyogó kékké változott, füle pattogni kezdett, gyomra rémülten ugrált.

– Ott van! – hallotta fejhallgatójában a pilóta hangját.

A tenger váratlanul felszaladt az égre, a szárazföld eltűnt. Kanyarodtak, és Pehnemer minden jó tanács ellenére behunyta a szemét, ujjal görcsösen markolták az ülés karfáját. Három percnél tovább nem tarthat – vigasztalta magát, és számolni kezdett. Negyvenhatnál tartott, mikor a pilóta megzavarta.

– Mit gondol, hol szálljunk le? Nem raktak ki jelzést. Vagy csak én nem látom?

Kinyitotta a szemét. Most a tenger nem volt sehol, csak a sárgásfehér sziklák és két sötét folt, Avana öblei.

– E... e... e... talán valamelyik öböl partján... de az nem lehet, hogy nincs jelzés, várnak bennünket!

A két öblöt elválasztó, lapos sziklahát fölött egy pillanatra vakító fehéren felvillant valami, azután fekete füstpamacs lebegett kihunyt fényessége helyén.

– Köszönjük, rendben! – mondta a pilóta, mintha Inimma hallhatná, és az ellenkező oldalra döntötte a gépet. A motor felsivított, a centrifugális erő az ülésbe nyomta Pehnemert. Újra számolni kezdett, de a szemét nem hunyta le. Tizenöt... tizenhat... a kopár dombhátak fölemelkedtek, a fehér kövek elváltak a világosszürke szikláktól, tizenkilenc... húsz, a palota romjai – csak az lehetett – már magasabban voltak a gépnél... huszonhárom, huszonnégy... megkönnyebbülve érezte az apró zökkenést, vége.

Inimma szokatlanul tiszta volt és komoly. Széles karimájú szalmakalapot viselt, egy másikat a kezében tartott, és üdvözlés helyett Pehnemer fejébe nyomta. Azután kezet rázott a pilótával.

– Arra vannak a sátrak – mutatta –, már várják valami itallal. Nagyon sajnálom, de nem lesz olyan hideg, mint Lailban. Ebédnél majd találkozunk.

– Mikor indulunk vissza? – kérdezte a pilóta.

Pehnemer Inimmára nézett, aki szótlanul széttárta a karját.

– Délben valószínűleg már meg tudom mondani – felelte Pehnemer.

– Akkor addig nem is hívom fel a Szolgálatot.

– Én is így gondoltam.

A pilóta elindult a sátrak felé, Pehnemer újra Inimmához fordult.

– Nos?

– A markolóval Len dolgozik. A gép elég erős, ezért azt mondtam neki, úgy haladjon, hogy az árok feneke körülbelül fél méterre legyen a legalsó kultúrréteg szintje alatt. Tegnap délután jelentette, hogy valami falba vagy alapozásba ütközött, ami mélyen lenyúlik a kijelölt szint alá. A sok lehulló törmeléktől először azt hitte, összefüggő sziklapad, és tovább erőltette a gépet, így sajnos összetörte a kőtáblát. Nem hibáztatom, mert a markoló kabinjából nem lehet percenként kimászni, és én sem figyelmeztettem, hogy abban a mélységben találhat valamit...

– De azért olvasható?

– Igen!

– És azután?

– Leállítottam a munkát, a mai napra is pihenőt rendeltem. Este kilencig egyedül megtisztítottam és elolvastam... Akkor hívtalak téged...

– A szöveg?

– A „B” írással... de nem akarok elébe vágni semminek, nem akarlak befolyásolni! Olvasd el te magad, addig kár egy szót is vesztegetnünk...

Meg kellett kerülniük az egykori palota dombját, hogy a kutatóárok nyílásához érjenek. A domb meredek oldalát vastagon borították a szétrombolt házak kövei. Ott rejtőztek alattuk az utak is, melyeken valamikor a Tenger Fiai jártak, de hiábavaló fáradság lett volna most keresgélni őket. Lihegtek, Inimmáról csurgott a víz, mire az imbolygó köveken ugrálva felkapaszkodtak. A kutatóárokból kihátrált markoló, mint figyelő, hosszú nyakú ősgyík, meredt az ég felé, meleg por és olaj szaga terjengett körülötte. A nyílás szájánál Pehnemer visszalépett.

– Menj előre!

Lailban kiabálhat, hivatalosan lehet főfelügyelő, az ásatás vezetője mégiscsak Inimma.

A keskeny bevágás oldalán évszázadok, talán évezredek törmeléke rétegződött egymásra, felülről lefelé egyre durvábban megmunkált kövek egészen a domb sziklájáig. Pehnemer, míg Inimma után botladozott, kereste, hol talál közöttük fekete csíkot, a termőföld, tűzvész vagy hulladék áruló jelét, de hiába. Amióta ember élt itt, mindig épület állt ezen a helyen, és Pehnemer megértette őket. Mielőtt még a markolóhoz értek, megfordult, és pillantása végigszaladt a két öblön, a dombok koszorúján, a sziklahát pereme mögött kéklő tengeren. Ez a darab föld azé, akinek itt áll a háza vagy palotája. Aki innen nézi, képes az életét is adni érte, hogy az övé maradjon... Persze ez ostobaság – gondolta –, ha meghal, már nem az övé... De érezte, ha másképp tudná megfogalmazni, nem lenne ostobaság. A gondolat igaz, csak a szavak nem akarják még engedelmesen szolgálni, ezért is küzdeni kell, mint ahogy azok küzdöttek az öblökért, a házakért, a pálmákért és olajfákért, melyek akkor még itt virultak a kertekben...

Az árok végét embermagasságig világoskék műanyag lepedő takarta, szélei gondosan a kövek közé gyűrve, megerősítve. Inimma óvatosan fejtette le, és Pehnemer a kőlap elé guggolt. Húsz centivel a felirat vége alatt mély lyukak sorakoztak, ahol a markoló belemart, az onnan kiinduló törések közül kettő keresztülfutott a jelek között egészen a tábla tetejéig.

– Rosszabbat vártam – dünnyögte Pehnemer. – Persze egészben már nem lehet kiemelni...

– Igazán sajnálom, Peh...

– Nem fontos – legyintett –, nem ez a fontos...

„Én, Avana égből jött Isteni Ura, intelek téged, aki idáig merészkedtél, ne keress tovább. Nem rejt a kő sem aranyat, sem más kincset, fáradozásod hiábavaló. Ha pedig nem fogadod meg szavaim, csalódás keserít meg, és árnyam kísérni fog, míg magad is árnyékká nem válsz Nanur, a Gonosz birodalmában.”

Pehnemer szeme nem tudott elszakadni a táblától. Fél kézzel egy követ kapart maga alá, rákuporodott, és újra meg újra végigolvasta a sorokat. Inimma igyekezett csendesen szuszogni, az árokban fojtóan meleg és száraz volt a levegő.

– Szerinted ez az ő sírja, Inimma?

– Hát... valószínűleg... igen, az!

Pehnemer sokáig hallgatott.

– Ez a tábla akkora, mint a többi sír zárólapja abban a völgyben? – kérdezte végül.

– Igen!

– És az írás?

– Ott a jelek kisebbek, körülbelül feleakkorák, mint ezek, de ami még fontosabb, ez gyakorlatlanabb kéz munkája. Már tegnap észrevettem...

Pehnemer nagyítót vett elő.

– Igen... Rögtön itt – mutatott az első sorra – megcsúszott a vésője... látod? – Töprengve nézett Inimmára. – El tudsz képzelni egy olyan kőfaragót, aki saját városa jeleiben hibázik? Hány százszor véshette már kőbe ugyanezeket a jeleket, mielőtt ezt a táblát kellett neki elkészíteni? És a felügyelője hogyan engedhette meg, éppen ennél a feliratnál, hogy a jelek szabálytalanul nagyok legyenek, erre-arra dőljenek, a sorok vége hol le-, hol meg fölfelé kanyarodjon?

– Arra gondolsz, hogy...

– Még nem tudom, de...

– Azt hiszed... hogy ő maga írta?

Pehnemer bólintott.

– Nem értem! Mi oka lehetett rá? Hiszen...

– És ezt észrevetted? – vágott a szavába Pehnemer. A tábla alatt az árok tövében és kétoldalt a bevágás falán faragott kövek sora húzódott. – Mióta szokás egy sír zárólapja elé még egy falat húzni? Vagy ott a völgyben is így van? Helyi sajátosság?

– Nem, nem, de ez akkor is kevés bizonyíték... lehet, hogy mégis a sírja. Elvégre éppen neki volt joga eltérni a hagyományoktól...

Pehnemer fölállt, egy lépést hátrált, azután még egyet, az árok falát vizsgálta.

– Megvan! Ide nézz! Ugyanolyan falazás! Tudod, mi volt ez? Régi föld alatti folyosó! Itt a másik fala! Kibontották azt a falat – mutatott a tábla irányába –, mögéje rejtettek valamit, a köveket visszarakták. Hogy a folyosót még az ő életében tömték tele törmelékkel, vagy később, azt persze most még nem tudom megmondani...

Közel hajolt a falhoz, és a kövek közötti habarcsot piszkálta.

– Egyébként tényleg túl erős ez a gép, Len nem tehet semmiről. Úgy vitte át ezt az első falat... és a másodikat is... még abban sem sokat tévedett, hogy először sziklapadra gondolt. Az élő sziklába vájták azt az üreget, ami a kőlap mögött van – újra a táblához ment –, látod, itt a széle...

– Ez mind igaz, de még nem bizonyítja, hogy nem a sírja! Hogy a feliratot esetleg ő véste, ez is csak feltételezés, bár elismerem, logikus... És arra sem adtál magyarázatot, hogy miért kellett azt a valamit ilyen titkolva eldugni...

– Ezt én sem tudom, cserébe viszont te magyarázd meg, mivel tudta rávenni alattvalóit, hogy így temessék el.

– Megparancsolta!...

– Gondolkozz az ő eszükkel, Inimma! Meghal a partvidék legnagyobb uralkodója. Hogyan halhat meg egy uralkodó? Ha megölik, elképzelhető, hogy titokban temetik el, így és ide, de akkor nincs semmiféle tábla. Különösen nem olyan, amiről feltételezhető, hogy ő maga véste.

– De ha ő utasította főembereit, hogy...

– Várj! Vegyük a másik megoldást. Meghal békességben, még azt is megengedem, hogy ki tudja, milyen meggondolásból maga készíti el sírfeliratát, bár ez nehezen összeegyeztethető azzal, amit mi az Idősebb Testvérekről tudunk... igaz, egyetlen Idősebb Testvér sem halt meg itt, nem ismerjük temetkezési szokásaikat, és az is igaz, hogy ő több mint ötszáz évvel előttük élt... de akkor sem hiszem. Nos, tegyük fel, mégis így történt, megparancsolta, hogy ezzel a táblával zárják le a sírját.

– Pontosan erre gondoltam, én...

– Még nem fejeztem be. Hemtiben, Naratban és Beliszuban, a többi városban, ahol a Tenger Fiai éltek, hogyan végződik a sírfeliratok szövege?

– Miért kérdezed, mikor ugyanolyan jól tudod, mint én? Hogy kinek a parancsára vésték ezt a táblát, tehát a legtöbb esetben az utána következő király neve vagy főembereknél az akkor uralkodó király neve. Hiszen éppen azért olyan értékesek ezek a zárólapok, az időrend...

– És gondolod, ők is a kronológia miatt tartották ezt fontosnak? Hogy majdan a mi munkánkat könnyítsék meg?

– Mit gúnyolódsz, Peh? Az elhunyt szellemének hozott engesztelő áldozat, hogy vissza ne járjon: „A táblát én... vésettem, hogy ne kérje számon rajtam, megtartottam-e a halotti ünnepet az istenek templomaiban és...”

– Pontosan idézed a formulát, és mégsem jut eszedbe semmi?

– Nem...

– Ha te a Tenger Fiainak egyik főembere, királya vagy, kinek az átkától tartasz jobban? Attól, aki a saját fajtádbeli volt, vagy akiről még azt sem igen tudhattad, fel sem foghattad, valójában honnan és hogyan került erre a földre?

– Természetesen...

– Tehát akkor kit fontosabb kiengesztelni?

– Ez világos, de...

Pehnemer nagyot sóhajtott.

– Túl meleg van ahhoz, hogy vitatkozzam veled, de ezt még végigmondom. Kaphattak parancsot, hogy ez a tábla kerüljön a sírra, de nem tudsz olyan tilalmat elképzelni, még Gregor Man szájából sem, ami megakadályozhatta volna őket, hogy az engesztelő formulát valahol el ne helyezzék a síron...

– Akkor keressük meg!

– Hol?

– Itt kell lennie valahol...

– A tábla alsó széle egy síkban van a régi folyosó köveivel, eléje tehát nem rakhatták... kétoldalt a tábla mellett lett volna elég hely a sziklán, és ott nincs semmi...

– Én pedig mégis azt mondom, hogy ez mind kevés bizonyíték ahhoz, hogy fel merjük nyitni. Hát nem érted, Peh? – Hangja kétségbeesett volt. – Ha mégis a sírja? A felirat azt mondja: „árnyam”! Tehát...

– Egyvalamit tisztáznunk kell, Inimma. Ne beszéljünk arról, mit éreznék, és mit tennék, ha én is azt hinném, hogy az ő sírja. De mondd meg, miért hívtál ide. Most esetleg elismerem aggályaidat, és visszamegyünk a táborba... és holnap és holnapután? Abbahagyod a kutatóárkot, és ezt a táblát így konzerválod? Vagy bizottságra vársz? Ők derítsék ki ugyanilyen bölcs eszmecserével a tábla előtt guggolva, hogy mi lehet mögötte? Ki az ásatás vezetője? Ki ismeri kettőnknél jobban a Tenger Fiainak kultúráját?

Inimma bizonytalanul ingatta a fejét.

– Nehéz ez, Peh, nagyon nehéz...

– Persze hogy az! De akkor kár volt idáig merészkednünk. Nem most kell eldöntenünk, hogy megnézzük-e, mi van a kőlap mögött. Ez már tavaly eldőlt, mikor meghoztad Bitámiból azokat a táblákat, az első bizonyítékokat számunkra, hogy ő Avanában élt...

Inimma hallgatott.

– Lefényképezted? – kérdezte Pehnemer.

– Még tegnap este.

– Akkor gyere, segíts!

Mikor fölegyenesedett, és szeme hozzászokott a sötétséghez, első érzése a csalódás és a megkönnyebbülés furcsa keveréke volt.

– Üres! – kiáltott ki Inimmának. – Gyere, és hozd a lámpát!

A bejárattal szemközti és a bal oldali falon jól lehetett látni a csákányozás nyomát. A jobb oldali falat egészen a fülke alacsony mennyezetéig habarcs nélkül egymásra rakott négyszögletes kőkockák borították. Talán ott...

Ketten csak úgy fértek el, hogy egyikük elfogta azt a kevés fényt is, ami a nyíláson át a fülkébe szivárgott, Inimma felkattintotta a lámpáját. Pehnemer megpróbálta kimozdítani a legfelső sor egyik kőkockáját. Nehezen engedett, azután egyszerre a mellette levő kettővel együtt kifordult, és a padlóra zuhant. Pehnemer felkiáltott fájdalmában, a fülke tele lett a felkavart porral.

– Mi történt?

– Bölcs király! – Pehnemer meggörnyedve fogta a bokáját. – A tolvaj ugyanolyan ostobán és mohón feszegeti a köveket, ahogy én, és az eredmény... Ez rosszabb és váratlanabb, mint a csalódás keserűsége, amivel a tábla fenyegeti a betolakodót!

– Mi van a lábaddal?

– Semmi – tapogatta sziszegve –, add ide a lámpát!

– Előbb kimegyünk, és megnézem a lábad! Amíg a por le nem száll, úgysem látunk semmit.

– Mondom, hogy semmi bajom! A lámpát...

– Ne erőszakoskodj, Peh, vigyáznod kell...

– Add már ide! – Kikapta Inimma kezéből, és sántikálva fellépett a padlón heverő kövekre. A lámpa fénye szorosan a mennyezet széle alatt ide-oda siklott a lezuhant kövek helyén. Pehnemer nehezen, zihálva lélegzett, köhögött, de erőszakkal visszafojtotta. A fülkébe visszalopódzott az évszázadok óta háborítatlan csend.

– Agyagtáblák – szólalt meg végül –, sok száz... nem... ha a padlóig tart, ezernél is több... agyagtáblák, Inimma... és nem, nem tévedek... rögtön meglátod te is... az Idősebb Testvérek betűivel írták teli őket... várni kell... te kimehetsz, én maradok... a por nemsokára leülepszik...

Hátát a falnak támasztotta és hallgatott. Inimma sem volt képes gondolatait szavakká formálni. Egyetlen ember írhatta csak ezeket a táblákat, és ez majdnem olyan érzés volt, mintha a sírját találják meg. Nem, még szorongatóbb, mert a csontok és a tárgyak, melyeket gondos kezek a halott mellé helyeznek, némák. Az ő mesterségük, hogy megfejtsék, hogy nehéz, aprólékos munkával kivallassák titkaikat. Azt, aki Gregor Man volt, jobban, elevenebben őrzik az agyagba mélyesztett jelek, mint a sárguló, szertegurult csontok. Ő fog szólni hozzájuk, ha az első táblát a kezükbe veszik. Évszázadok suhantak el mellettük. Lélegzetük, kalimpálva dobogó szívük ritmusa az idő nagy folyójának Sodrával szembefordult csónak evezőcsapásai. Civilizációjuk a majdan megszülető jövőbe foszlott, csakúgy, mint kezdete, az Idősebb Testvérek itt töltött hét évtizede, azután véres harcok kegyetlen századain siklottak keresztül, Lalla fiai hosszú, egyenes kardjaikkal és velük szemben az abanok komor, fekete páncélt viselő sorai, fehér vitorlák Lalla kikötőiben, és Tulaban hegyei közül iszonyú tűz fénye hasít az éjszakába... Megérkeztek.

– Gyere – Pehnemer hangja rekedt volt –, fogd a lámpát!

Inimma a kövekre állva is csak annyira ért fel, hogy szeme alulról számítva a harmadik sor agyagtáblával került egy magasságba. Az alatta levő két sor szélén világosan látta az Idősebb Testvérek betűit a táblák kissé legömbölyített szélén. Összesen kilenc sort számlált, mindegyikben húsz tábla. Ha a kövek mögött egészen a padlóig így folytatódik, ezernél is jóval több...

Pehnemer egy pillanatig tétovázott, azután kihúzott egy táblát a legfelső sorból.

– Tartsd magasabbra! A fejem mellé!

A hely szűk volt, Inimma Pehnemer karja alá szorulva emelte a lámpát majdnem a fülke mennyezetéig. Pehnemer óvatosan, nehogy megint porvihart kavarjon, ráfújt a táblára.

– „...így történt, hogy hiába figyelmeztettem őket az abanok álnokságára, mégis oda repültek. Nem mehettem velük. Ha harmincöt évvel korábban azt mondták társaim, az első Viking... – itt egy szó olvashatatlan, valami megsértette a táblát –, hogy nem élném túl az indulást, most mégannyi esélyem se lett volna. Soha nem tudhatom meg a robbanás okát, Akda egyetlen lakosa sem élte túl. Talán csak az abanok iránti régi gyűlöletem hiteti el velem, hogy ők okozták valamilyen módon ezt a tragédiát. Vagy véletlen volt? De mit változtat ez a gyász nagyságán? Akkor jöttek, mikor már lemondtam róla, hogy valaha is elmondhatom nekik történetemet, és négy évig láthattam mindennap az új Vikinget, ők ugyan Anteusznak nevezték, de ugyanolyan volt, és számomra mindig Viking maradt, Eklund, az első navigátor sokat nevetett...”

Pehnemer letette a táblát a párkány tetejére, és másik után nyúlt.

– Ez nem a folytatása! – mondta csalódottan.

– Nem számít, olvasd!

– „...ha ideérnek, az már nem az én harcom lesz. Míg én élek, hatalmamban marad az egész déli part és Dis is, hiába gyűlöl Tavapa, ha ereje kevés. Az abanok az én életemben már nem térnek magukhoz. Laskili, mikor a rettenetes hírt Lailból meghozta, azt is elmondta, hogy a tartományok helytartói egymás ellen fegyverkeznek... ki legyen az új Fényességes, egy új Akda megalapítója, ez egy emberöltőnél is...” Innen végig olvashatatlan. Úgy látszik, ezek a legfelső táblák sorra megsérültek, kevés volt a hely a mennyezet alatt. De akkor miért erőltette oda mégis?

– Próbáld meg a következőt!

– Följebb tudnád még emelni a lámpát?

– Igen. Így jó?

– Jó!

– „...de eltemethetem ezeket a táblákat és velük Gregor Mant...”

– Micsoda?! – horkant fel Inimma.

– Várj, ne zavarj!!

– „...hiszen egyformán halottak. A táblák még céljuk teljesítése előtt meghaltak, azon a napon, mikor az új Viking az indítóbástyára ereszkedett, hiszen élőszóval mondhattam el mindazt, amit fontosnak tartottam. Nincs értelme, hogy itt a szemem előtt porosodjanak, emlékeztessenek arra, amit ezentúl el kell felejtenem, de összetörni is sajnálnám őket, bár ez lenne az egyedüli biztosíték, hogy ne... – itt megint sérült – igaz, senki nem tudja elolvasni őket. Így gondoltam arra, hogy...”

– Bírod még tartani a lámpát?

– Igen!

Inimma hallotta, hogy Pehnemer újra a táblák között motoz.

– „...segít egyedül, és ő hallgatni fog. Nem tudom, mennyi időt szán még nekem a sors, de attól a perctől, hogy Talillal visszarakjuk annak a félig beomlott folyosónak a köveit, ami a régi trónterem mögött húzódik, a domb sziklájában, mindenkitől elfeledten, Gregor Man nincs többé. Az égből jött Isteni Úr parancsol tovább a déli part minden városának, a Palotában pedig Enit, az Úrnő, kinek népe egyszer majd lerombolja mindazt, amit... Mert tudom, elindulnak majd arról a távoli földről a vöröshajúak hajói, de...”

– Nos? – türelmetlenkedett Inimma.

– Vége! Ez a mondat valószínűleg azon a táblán folytatódik, amit másodiknak olvastam, emlékszel: „...ha ideérnek, az már nem az én harcom lesz...” – Pehnemer nehezen lélegzett. – Elég volt, Inimma!

– Rosszul vagy?

– Nem, csak... Menj előre, addig nem tudok innen lelépni...

Megindult, de lába alig engedelmeskedett, a nyíláson Inimmának kellett kisegítenie. Sziszegve imbolygott a kutatóárok faláig, leült, és összeharapott szájjal rángatta le dagadt lábfejéről a cipőt. Azután a fájdalomtól kimerültén hátradőlt. Inimma felváltva szidta és sopánkodott, de ő mindkettőt eleresztette a füle mellett. Egy lélegzetvétel szünetében végre közbeszólt:

– Azt hiszem, már nincs is rá szükség...

– A hordágyra? Azt képzeled, hogy ilyen lábbal...

– Nem arról beszélek. A sírjára nincs szükségünk.

Inimma zavartan pislogott.

– Én eddig se akartam...

– Igazad volt. Most már én sem.

Inimma elment a hordágyért és az emberekért, Pehnemer lehunyta a szemét. Azután újra kinyitotta, és belebámult az üreg sötétségébe.

 

 

ÖNÉLETRAJZ HELYETT

 

Szükséges-e az írói életrajz, különösen az önéletrajz? Mi az, amiről még tájékoztathatja az olvasót, milyen többlettel szolgálhat a mű megértéséhez? Akármilyen témát választ is, az író saját vonásait akarva-akaratlan belerajzolja szereplőibe, érzelmei, indulatai, vágyai újjászületnek alakjaiban, s ha a mű túléli alkotóját – úgy ez a halhatatlanság egyetlen lehetősége. Szomorú ellentmondás, hogy ez csak az utókor számára jelent – ha jelent – valamit, a hús-vér író ugyanúgy öregszik, mint többi kortársa, fogyó éveinek lépcsője kérlelhetetlenül vezeti kimért idejének betöltéséig.

Huszonöt éve élek a zene és az irodalom kettős vonzásában. Az előbbitől a napi feladatot és örömöt kapom, az írás veszélyekkel teli expedíció egy soha nem tanult, ám éppen ezért annál csodálatosabb ismeretlen földrészre. Magam választotta műfajom, a tudományos-fantasztikus irodalom világa így találkozik azzal az izgalommal és szorongással, ami mindig elfog a fehér papír előtt.

A Távoli tűz második regényem.

Ezt írtam a legtovább, több mint négy évig. Persze az eltöltött idő mennyisége nem igazolhatja az írót. Műfaját tekintve rendhagyó vállalkozás: a történelmi regény irányában kívánja kiszélesíteni a tudományos-fantasztikus irodalom egyébként is tágas útját. Akadt olvasó is, kritikus is, aki nem értett egyet ezzel. Szubjektív véleményükkel csak egy másik, szintén szubjektív véleményt tudok szembeállítani: írójának mai napig legkedvesebb írása ez a hat esztendeje befejezett regény.

1973. november

Zs. P.

 

 

HA EGYSZER A JÖVŐBEN A MÚLTUNKKAL TALÁLKOZUNK...

 

Bármily furcsán hangozzék is, a fenti cím nem feltételes módban fogant, hanem kijelentő mondatként értékelendő! Igen, mi történik akkor, ha egyszer a közelebbi vagy távolabbi jövőben szembetalálkozunk a saját múltunkkal, vagy ha úgy tetszik, az emberiség eleven múltjával? Azzal a múlttal, amelyet eddig csupán ásatag leletekből, a régészek, a történelemtudósok kihamvadt nyelveket és sokismeretlenes rejtélyeket megfejtő, olykor fantáziadús felidézése révén ismerünk.

Mi történik akkor, ha egy napon mindazt, amit mi csupán történelemnek nevezünk, s elfogadunk önmagunk és töméntelen ősünk egymás után sorjázó élete gyanánt, egyszerre vérbő, lüktető valóságként szemlélhetjük?

Bárki azt felelheti erre a szokatlan felvetésre: ugyan, kérem, micsoda mesterkélt kérdés ez! Senki sem találkozhatik sem önmagával, sem őseivel. Ami volt, elmúlt, vissza nem varázsolható!

Nos, akkor álljunk meg egy pillanatra! Vegyünk sorra néhány tényt. Valamikor, évmilliárdokkal ezelőtt, adott időpontban, elindult ennek a rejtelmes, véghetetlen valaminek a fejlődése, melyet mi világegyetemnek nevezünk. A számtalan naprendszer egyikén az idők folyamán, egy bolygón – kereszteljük el Földnek! – szénbázisú alapon élet sarjadt. Ez az élet terebélyesedett, s különböző létformák után az egyik fejlődési ágon „kitermelte” magából a legfejlettebb gerinces lényt – mondjuk –, az embert.

Hogy a gerinceseknek ez a válfaja, fejlődése során, hová jutott, erre nem szükséges sok szót vesztegetnünk, csak tükörbe kell pillantanunk, szétnézni önmagunk körül, s milliom változattal zúdul ránk a válasz.

Ezt a feleletet pedig habozás nélkül elfogadjuk, sőt megdönthetetlen igazságként fogadjuk el.

Ámde mai tudásunk szerint a világegyetemben számtalan, a miénkhez hasonló naprendszer kering, és a nagy számok törvénye alapján tízmilliós nagyságrendű kell hogy legyen azoknak a bolygóknak a száma, amelyek a Föld ikertestvéreként fejlődhettek, tehát ha élet fakadt rajtuk, csak olyan élet, akár a miénk.

Ilyenformán ha valamikor, kilépve Naprendszerünkből, eljutunk, tételezzük fel, hogy éppen a tau Ceti egyik bolygójára, melyen Zsoldos Péter regénye, a Távoli tűz játszódik, előfordulhat, hogy a jövőben az emberiség múltjával találkozunk. Az idő és tér végtelenségében néhány ezer vagy tízezer évnyi fejlődési fáziseltolódás kevesebb egy röpke másodpercnél, s valamelyik sokadik utódunk ott, azon a ma még feltáratlan bolygón mivelünk, sőt akár a kőkorszak kezdetén tengődő elődünkkel találja magát szemközt. Találkozhatik az emberi kultúra valamennyi változatával, a magunk szintjén levővel éppúgy, mint az alacsonyabb fokon maradttal vagy éppenséggel a fejlődés sokkal magasabb fokára hágottal – akár mindhárommal egy időben is.

Azt, hogy különböző szintű és a fejlődés más-más fokán álló kultúrák és civilizációk egymás mellett létezhetnek, Leakey professzor ásatásainak eredménye óta nem tagadhatjuk. A fejlődés örök törvénye nem ismer vastag ácsceruzával meghúzott választóvonalat. Az egyik fejlődési szakasz nem a másik után következik, hanem az újabb akkor csírázik ki, amikor elődje sorvadásnak indul, s akár évszázadokig-ezredekig futhat egymás mellett, mígnem az egyik kivirágzik, s a másik teljesen elenyészik, esetleg nyomtalanul.

A Kalahári sivatagban, a Föld legkietlenebb táján él a busmanok kivesző népe, néhány száz kilométerre a XX. század világűrt ostromló emberétől. A történelemtudomány művelői ma már úgy sejtik, hogy egy előző, nagyon magas szellemi szintű fejlődési korszak utolsó hírnökei. Magányos nyelvük, a természet titkait a mostani homo sapiensnél összehasonlíthatatlanul jobban értő, érző, vele azonossá váló tudásuk előtt nem rejtély az állatok „beszéde”, sőt a gondolatátvitel sem, mindaz a kincs tehát, amit mi valahol civilizálódásunk során elveszítettünk, és napjainkban keresgéljük újra, lélekszakadva.

És még sorolhatnánk tovább ezeket a fejlődés- és kultúrarejtélyeket Mohenjodaro központi fűtéses, folyóvizes, fürdőszobás, hatezer éves, előd és utód nélküli civilizációjától hosszan-hosszan. Kik voltak élvezői, honnan jöttek, és hová tűntek? A tudomány egyelőre nem ad rá feleletet, csupán megállapítja a fellelhető tényeket: ezt tudjuk, ennyit tudunk, és jelenleg nincs tovább!...

Mégis, ha valaki ilyen kevés adat birtokában álmodni kezd, és regényt ír a busmanok kifürkészhetetlen homályba vesző elősorsáról, vagy Mohenjodaro homok alá temetődött csodálatos napjait vetíti elénk, bármily fantasztikus is ez – a regény történelmi regény lesz. Éppígy történelmi regény Jack London Ádám előtt je vagy Golding Az utódok című világhíres műve, holott az emberiség ezen korszakairól ugyancsak nem maradt kézzelfogható nyom! De hát mitől történelmi regény az effajta irodalmi alkotás?

Erről folyt a vita azon a szekszárdi írótanácskozáson, ahol éppen a történelmi regényről volt szó. A vita során a történelem hézagainak kérdését boncolgatták, amelyek, akár a világűrben a fekete foltok, jelenleg még áthatolhatatlanok, s lényegüket a tudásra vágyók ki nem fürkészhetik tényekre történő igyekezetükkel.

Perjés Géza a maga történészi mivoltában oldotta fel a valószínűségek-valószerűtlenségek látszólagos ellentmondását:

„Az író... fantáziájától, intuíciójától, lélektani és esztétikai érzékétől vezettetve hézagokat tud kitölteni, és egységet tud létrehozni ott is, ahol a pusztán logikai lépésekben haladó történész nem talál megoldást...”

Egy másik hozzászólás Perjés Géza kiállását az írói fantázia hézagtöltő jellege mellett ilyenformán egészítette ki:

„...ha pedig a mesélés szenvedélyének és szeretetének révén eljutunk az »ihlet« fehéren izzó hőfokára, akkor valóban megtörténhetik az, hogy az író a múlt hézagos tényanyagát ebben a »látomásos« állapotban ki tudja egészíteni...”

Ez a két hozzászólás magyarázatot ad Jack London és Golding regényeinek történelmi mivoltára!

De ha a történelmi regénnyel kapcsolatos ily meghatározások érvényesek a ködös múltra, éppily érvényesek a hasonlóan homályos jövőre is.

Tehát nemcsak a múltra visszavetítve, hanem a jövőbe előrenézve is lehet történelmi regényt írni, éppen a földi történelem párhuzamában! Ha a fejlődés törvényei az egész világegyetemben azonosak – márpedig azonosak! –, akkor, ha valahol szénbázisú alapon indult el az élet, a jövőben találkozhatunk a múltunkkal.

Ez a logika mondatja ki velünk a fanatikus sci-fi hivők számára „szentségtörő” mondatot: Zsoldos Péter regénye, a Távoli tűz , nem mindennapos sci-fi, hanem egyben, sőt elsősorban, ragyogó fantáziával, intuícióval, lélektani és esztétikai érzéktől telített történelmi regény, melyben írója az „ihlet” izzó hőfokán – hogy a fentebb idézett két véleményt összekovácsoljuk – „látomásos” állapotban papírra tudta vetni ezt a jövőbeni találkozást.

Gregor Man, A Viking visszatér tau Ceti emberlakta bolygóján rekedt főhőse tény- és adatszerűen megalapozva éli végig, tizenkét fényév messzeségben tőlünk, a mi történelmünk bronzkorszakát, a görög városállamok korát, miután az előző kötetben már taposta a Kőbaltás Ember ösvényeit is!

A fejlődéstörténet törvényei – a maguk milliárdnyi változatában is – kérlelhetetlenek. Ezt Zsoldos Péter egyaránt tudja ösztönösen és tudatosan. Amikor ott a tau Ceti irgalmatlan messzeségben keringő bolygóján földi párhuzamokat alkalmaz, és újraéli, írja a mi történelmünket sci-fi keretek között, nem cselekszik mást, mint összeötvözi a feszes, szigorú logika és a fehéren izzó látomás űrkitöltő képeit, megalkotva ezzel a rendhagyó magyar science fiction történelmi regényt.

Zsoldos regénye: a múlt valóságmodellje a távoli jövőben. Ez a lényeg – mert ez a történelem magas sci-fi fokon!

Szentiványi Jenő