[Terminátor: AD.1191 - II. rész]
MARK F. WILSON
Terminátor – Orgyilkos
(Tartalom)
Outrémer, 1191.
A szikár, turbános-leples alak sebes hiúzléptekkel osont az éjszakában. Az ütött-kopott, macskaköves sikátorok sötétje némán és cinkosan befogadta. Régi ismerősei voltak ők egymásnak, a turbános alak és a sötétség; meghitt barátságuk évtizedes múltra tekinthetett vissza már. Persze nem fellengzős érzelmek, valamiféle plátói szerelem fűzte őket össze, hanem kőkemény érdekkapcsolat: mindkettőnek szüksége volt a másikra. A sötétség bújtatta és elrejtette a férfit, elnyelte lopakodó léptei neszét, menedéket nyújtott neki az életére törők elől; a turbános alak pedig hűségesen végezte a sötétség rendelését.
Mert halálosztó volt ő, a szó igazi és legteljesebb értelmében, az életlángok kioltásának avatott kezű művésze.
Kevesen ismerték nála jobban ezt az ősrégi és nagy tiszteletnek örvendő mesterséget; Outrémerben pedig – ebben biztos volt – egyenesen senki.
Befordult a következő sarkon, egy pillantást vetett az elébe táruló látványra, majd gyakorlott mozdulattal a rücskös kőfalhoz simult.
Normann sisakot viselő strázsa rótta fárasztó köreit a hófehér homokkőből emelt épület körül, csörömpölő sodronyingben vállán széles fejű alabárddal, kezében vörösen lobogó szövétnekkel. Ébersége bizonyára lankadófélben lehetett már; vesperás után a harmadik órában, amikor a hold már a láthatár felé hanyatlik, ám a napkorong kelésére még hosszan kell várakozni, az emberi érzékszervek elfásulnak, elködösülnek. Alvásra való idő ez, s akinek mégis ébren kell átvészelnie, bizony nem sok örömét leli a feladatában.
Ezért választotta a turbános árnyék éppen ezt az időpontot.
A homokkő épület elkülönült a többitől. Szűk sikátorok helyett széles, csikorgó kaviccsal felszórt sétány futotta körül, fehér falai szinte világítottak az éjszakában. Mögöttük: tág belső udvar, gazdasági épületek, középen pedig a donjon, az öregtorony, amely gőgös hűbérúrként magasodott a tövében megbúvó műhelyek és istállók fölé. A falakat cédrusfából ácsolt gyilokjáró és csipkés pártázat szegélyezte – utóbbi itt-ott kicsorbult, fekete koromfoltok éktelenítették. Árok, felvonóhíd ugyan nem látszott sehol – elvégre nem lovagvár volt ez, csak városi rezidencia –, a szárnyas bronzkaput azonban roppant reteszgerendákkal erősítették meg belülről, s biztonságát két kurta fiatorony védte jobb- s balfelől.
Egy közönséges városban alighanem furcsán festett volna ez az épület, bármilyen nagyúr is rendelkezik vele; a civitas szabad polgárai felháborodottan tiltakoztak volna jogaik lábbal tiprása ellen. Aszkalon azonban nem volt közönséges város, évente vették ostrom alá hol a keresztények, hol a szaracénok; akik lakták, s hosszabb ideig meg is maradtak benne, akarva-akaratlan keménykötésű fegyveresekké váltak, s ugyancsak örültek neki, hogy ha a falak elesnének, van még hová visszavonulniuk. Legalább egy tucat ilyen kisebbfajta vár emelkedett a városon belül, százévesnél nem régibb egy sem; farkastörvények szerint élő tengermelléki bárók téli rezidenciái, akik – óhazai testvéreiktől eltérően – valóban vérük hullatásával szereztek jogot elhódított birtokaikra. Mind közül a legnagyobb azonban ez a fehér homokkőből emelt épület volt. Így is volt ez rendjén, hiszen nem kisebb ember rendelkezett fölötte, mint Onofroi de Toron lovag, a boldog emlékezetű Fulkó király veje, egy ideig maga is a jeruzsálemi trón várományosa.
A strázsa nehézkesen tovább baktatott, elhaladt a hatalmas kapu mellett, majd eltűnt a téglalap alakú külső fal kanyarulata mögött. A turbános árnyék előtt szabaddá vált az út, ő azonban nem mozdult, a roppant falakat fürkészte; szemét résnyire húzta közben, hogy korommal feketített arcából ki ne villanjon a fehérje. Orgyilkos ösztönei azt súgták neki, hogy maradjon veszteg; egyetlen árva strázsa vigyázná csupán Onofroi lovag éjszakai nyugodalmát? Outrémer nem az irgalom s a lelki béke földje, s a vén Európától eltérően itt nemcsak a nyomorult pórok rettegték nap mint nap a néma kaszás suhintását, hanem a koronás fők, a legkevélyebb nemesurak is.
Ettől a büszke palotától alig tíz perc járásra esett az a hely, ahol Étienne de Blois, a francia király unokatestvére egy gyilkos csetepatéban visszaadta lelkét a teremtőjének.
A keresztény főrangok minden lehető módon igyekeztek gondoskodni a biztonságukról, s gyakran ez sem mentette meg őket. A messzi Türosz falai dacoltak a hódító Szaladin hadseregével; Monferrati Konrád őrgrófot, a léha Guy király örökösét mégsem tudták megvédeni a szívét átjáró gyilkos tőrtől.
A turbános alak persze nagyon jól tudta ezt. Hiszen annak a tőrnek ő volt a forgatója.
Kitartó várakozása végül meghozta gyümölcsét. Homályos árny mozdult fönt, a pártázat sötétjében; a lebukó hold ezüstös fénye egy pillanatra megcsillant sodronycsuklyáján s a vállára vetett görbe kürtön.
Vagy úgy!
A lenti strázsa ezek szerint csalétek csupán, az orvtámadók nyugalmát elaltatandó. Az igazi őrszemek odafent posztolnak a bástyafalon, és nem szabad tüzet gyújtaniuk, nehogy felfedjék magukat. Ha bármi rendelleneset tapasztalnak – netán látnák, amint a lenti őrszem nyílvesszőtől átfúrt torokkal hanyatlik a földre –, kürtszóval adnak jelet a riadóra. A bevett szokástól eltér az is, hogy egyesével őrködnek, és egy helyben, nem pedig a falakat járva. Akkor viszont elég sokan lehetnek, egymáshoz közel elhelyezve, hogy szükség esetén bajba jutott társaik segítségére siethessenek.
A titokzatos férfi tekintete lassan végigvándorolt a falon. Nem siette el a dolgot; tüzetesen megvizsgált minden fülkét, kiszögellést és beugrót. A fáradt, fáklyás strázsa még kétszer haladt el a bélletes kapuzat előtt, mire az orgyilkos végzett a felméréssel. Kurtán, elégedetten biccentett magának a sötétben. A fakó hold nem sok világosságot adott, ám neki ez is elegendő volt; szeme, akár a macskáé, gyűjtötte össze környezetéből a leghalványabb fénysugarakat.
A bejárat felé eső falszakaszt öt katona őrizte, egymástól tíz-tizenöt láb távolságban, a bástyafokok mögött megbújva. Oldalt és hátul nyilván kevesebben vannak; a kapu környékét tartják a legsebezhetőbbnek.
A hivatásos tolvajok alapelve úgy szól: mindig ott kíséreld meg a behatolást, ahol a leggyatrább a védelem.
Csakhogy a turbános alak nem volt közönséges tolvaj. Az ő mesterségében legalább olyan fontos volt a sokkhatás, az áldozatok halálra rémítése, mint az észrevétlenség. Ezért hát ennek az alapelvnek épp az ellenkezőjét vallotta.
Felhő sodródott a sápadt holdkorong elé. Mire odébb vonult, az idegen már nem volt a szomszéd ház mellett. Hogyan csinálta, rejtély; de egyetlen kavicsszem sem csikordult meg meztelen talpa alatt, amikor két sebes szökkenéssel átvágott a széles sétányon, és behúzódott az egyik külső támpillér árnyékába.
Úgy számolta, huszonkét szívverésnyi ideje lehet még, amíg a rezidencia körül járőröző strázsa visszatér. Őt nem szabad bántania; ha elmaradna, nem folytatná tovább magányos útját, az az összes őrszemet riadóztatná a gyilokjárón.
A turbános idegen szorosra tekercselt selyemzsinórt oldott le az övéről, mutatóujjával kipróbálta a kötél végére erősített horgas acélcsáklya élét, és fölfelé sandított. Nem messze volt az épület bal sarkától, közvetlenül a legszélső strázsa alatt.
Gondosan kiszámított ívben meglendítette a kötelet. Egyetlen lehetősége volt csupán, nem engedhette meg magának, hogy hibázzon. Az acélcsáklya megvillant a holdfényben, szisszenve hátralendült – és belefúródott a döbbent őrszem torkába a sodronying fölött.
Az orgyilkos fél lábát a falnak vetette, gyorsan ráfogott a kötélre, és teljes erejéből megrántotta. Az őrszemnek odafönt nem maradt ideje kiáltani; – valami olyasféle hangot hallatott, mint egy kiszúrt marhahólyag. A horgas acélhegy széthasította a gégéjét, a légcsövét, majd megakadt az alsó állkapcsában, és a pártázatnak rántotta. Sodronyinge halk, fémes zörejjel csattant a fal kövének.
– Giles? Giles, valami baj van?
A strázsa már nem felelhetett a társának. Gyorsan üvegesedő szemekkel meredt az éjszakába, miközben átvágott nyakából forró folyamban bugyogott a gyilokjáróra az élénkpiros vér. Nem esett el, nem hanyatlott a földre; a selyemzsinórra hirtelen valami nagy súly nehezedett, és a pártázatnak szorította, de olyan erővel, hogy a csáklya kis híján letépte az állkapcsát. Távolról nézve úgy tűnt, mintha fáradtan a falnak dőlt volna, pihenni.
A turbános alak már javában mászott felfelé az őrszem torkába akaszkodó kötélen. Ügyelt rá, hogy végig a támpillér árnyékában maradjon. A selyemzsinór könnyű volt és cérnavékony, mindössze három szálból sodorták össze, s könyöknyi távolságban apró csomókat kötöttek rá. Más ember aligha tudott volna fogást találni ezen a selyemkötélen, az orgyilkos azonban meztelen lábujjaival kapaszkodott a kis csomókba.
– Giles, alszol? Mi ütött beléd, a Krisztusát?
Az aggodalmaskodó őrszem homlokát ráncolva közelebb lépett. A szeszélyes hold keskeny, ezüstös fénypászmát vetett halott bajtársa arcára. A katona borzadva megdermedt, keze a vállán lógó kürt után kapott.
Egy turbános fej bukkant elő a bástyafok mögül. Az orgyilkos könnyed, már-már hanyagnak tetsző mozdulattal kést hajított a második őrszem torkába, és a gyilokjárón termett. Fél lábát a megcsáklyázott holttetemnek feszítette, nehogy összeessen, közben pedig puha mozdulattal felfogta második áldozatának elhanyatló testét, és óvatosan végigfektette a gyalulatlan deszkákon. Villámgyors, mégis takarékos mozdulatokkal dolgozott; visszaszerezte tőrét, a pártázat mellé fektette a másik holttestet is, majd sebesen felhúzta és alkarjára tekerte a selyemzsinórt – másodpercekkel azelőtt, hogy a fáklyás strázsa befordult volna odalent a sarkon.
Tudta, hogy nincs sok ideje. Bármilyen elővigyázatosan is járt el, a másik három őrszem bizonyára felfigyelt a halk neszekre. Gyorsan kell végeznie velük, különben riadót fújnak, és küldetése kudarcot vall.
Már látta is a közelgő árnyakat, hallotta a sodronyingek csörömpölését.
– Hé! Mi történik ott?
Az orgyilkos hosszú, üreges, kérges hánccsal bevont facsövet oldott le a derekáról, és az ajkához emelte. A mérgezett nyilakat a szájpadlásába szúrva tartotta, közvetlenül a fogsora mögött. A szarvasvipera mérge pillanatok alatt végez egy felnőtt emberrel – az orgyilkos azonban – immunis volt rá, kicsi gyermekkorától apró dózisokban adagolták neki, hogy hozzászokjon a szervezete. Gondot csak az jelenthetett, hogy összesen két nyila volt.
A nyelvével kipiszkálta az ínyhúsából a lövedékeket, és betolta a fúvócső furatába. Két halk szisszenés – valaki fojtottan felnyögött. Egy test tompa puffanással zuhant végig a gyilokjárón – a másikat viszont futtában érhette találat, mert egetverő csörömpöléssel bucskázott alá a belső udvarra.
A turbános férfi arca elfelhősödött. Megbocsáthatatlan hibát követett el.
Az utolsó strázsa rohamát lefékezte társai halála. Elbizonytalanodva botladozott előre, a kezében tartott kardon remegés futott végig. Az életösztön azt súgta neki, ne kapjon a kürthöz, fegyveresen talán van még esélye, hogy megússza a dolgot...
Néha azonban az életösztön is téved.
Az orgyilkos természetesen hamarabb pillantotta meg a katonát, mint az őt. A használhatatlanná vált fúvócsövet eldobta, arra azonban már nem volt idő, hogy elővonja tőrét. A bal karjára tekert kötél végén ott lógott a borotvaéles csáklya, de ellenfele páncélt viselt, és a dobáshoz nagyon rossz volt a szög. Maradt tehát maga a selyemzsinór.
Pillanatok alatt két kézre kapta kötelet, és egy kecses szaltóval átvetette magát a közelgő strázsa feje fölött. A kifeszített zsinór beakadt a katona álla alá. A turbános alak puhán talajt fogott a gyilokjárón, kettőt tekert a kötélen, csípővel alátámasztott, és a hátára emelte nála jóval testesebb ellenfelét.
A kikötői sikátorok aljanépe számtalan különböző fojtófogást ismer, ez azonban mind közül a leggyorsabb és leghatékonyabb: az áldozat nem megfullad, hanem kitörik a nyaka. Ha lemezpáncélt visel, a katona megmenekülhetett volna; a sodronying azonban hajlékony és rugalmas, enged a cérnavékony zsinór szorításának.
Az őrszem haláltusája két szívdobbanásig tartott csupán.
Az orgyilkos lelökte magáról a rángatózó testet. A kötél kitartott, nem pattant el; ennél jóval nagyobb terhelést is elbírt már nemegyszer.
Kiáltások harsantak az udvarházban; a belső udvaron fáklyalángok gyúltak. A gyilokjáró döngött a vasalt csizmák alatt, ahogy a hátsó és oldalsó falszakaszok strázsái a gyanús zajok felé siettek.
Az orgyilkos egyetlen pillanatig sem tétovázott. Egyre szélesedő ívben meglengette a feje fölött a csáklyát, majd tévedhetetlen pontossággal betalált vele a donjon egyik keskeny, lőrésre emlékeztető ablakába. A menekülés kérdése nem foglalkoztatta; tudta, hogy a hirtelen támadó zűrzavarban könnyűszerrel kereket oldhat, hiszen egész falszakaszok maradtak őrizet nélkül. A fontos csak az, hogy legyen ideje elvégezni a feladatát.
Suhanó kísértetalakként lebbent át a selyemkötélen a felbolydult belső udvar fölött; a félhomályban észrevétlen maradt, a falakra siető katonák csak bajtársaik tetemét fogják találni. A becsapódás erejét inas lábával rugózva tompította, majd majomfürgeséggel kúszott fel a falon az ablakig.
A nyílás szűk volt és keskeny, egy kisgyermek is csak üggyel-bajjal fért volna be rajta. Az orgyilkos sovány, vézna ember volt ugyan, de meglehetősen magasra nőtt. A lábával befurakodott a nyíláson, térde hajlatával megkapaszkodott a kőpárkányba. Aztán kiakasztotta a csáklyát, feltekerte a kötelet, és bedobta az ablakon. Végül egy görcsös rándítással kiugrasztotta a helyéből mindkét vállízületét, és bekígyózott a donjonba, mintha gumiból lennének a csontjai.
Szűk, dohos csigalépcsőn találta magát; a fokok olyan magasak voltak, mintha nem is embereknek tervezték volna őket, hanem óriásoknak. Nem sokkal a feje fölött, egy csupasz falifülkében, tartókarba szúrt fáklya égett.
Az orgyilkos óvatosan helyére ugrasztotta az ízületeit; ajkát egy pisszenés sem hagyta el, de boltozatos homlokán víztiszta gyöngyökben kiütött a veríték. A selyemkötelet gondosan a derekára tekerte, övéről pedig leoldott egy feszülő marhahólyagot. Késével felhasította, és a benne lévő naftával sietve fellocsolta a lépcsőt. Amikor megindult felfelé, kikapta a tartókarból a fáklyát, és a háta mögé hajította.
Vérvörös lángok lobbantak mögötte, perzselő hőséget árasztva; ebből az irányból egy darabig nem kell támadástól tartania.
Az udvarház urát a lovagteremben fogja találni, ebben biztos volt. Ha sikerül észrevétlenül behatolnia, ágyában alva érhette volna; a frank nemeseknek azonban az a szokásuk, hogy támadás esetén hajlékuk legjobban védhető pontjára húzódnak vissza, leghívebb csatlósaikkal körülvéve, amíg a veszedelem természete nem tisztázódik. Akkor aztán az embereik élére állnak, hogy személyesen mutassanak példát csatlósaiknak a harcban.
Az orgyilkos nem tartott egy ilyen összecsapástól, de túlzottan magabiztos sem volt; sosem kérdőjelezte meg a frank urak bátorságát.
Az első lépcsőfordulóban megölt egy sikoltozó komornát; a másodikban egy félelemtől elvadult tekintetű szolgát, aki konyhai nyárssal esett neki. A harmadikban – közvetlenül a nagyterem bejárata előtt – három páncélos lovag várta.
A turbános férfinak csak egy görbe kése volt, és semmilyen vértezetet nem viselt, mégsem ijedt meg tőlük. Jól ismerte a lovagi harcmodor hátulütőit, és nem habozott kihasználni őket.
A három fegyveres keresztény csatakiáltásokat harsogva rontott neki, minden taktikai megfontolás nélkül; nehézkes páncéljukban egymást akadályozták a szűk térben. Így is valóságos csoda volt, hogy sikerült idejében felfegyverkezniük.
Az orgyilkos szemen köpte az első támadót a sisakrostélyon keresztül, hogy az elvakult egy pillanatra. Aztán hasmánt átcsusszant a lába között, és hátulról elmetszette a térde inát.
A második lovag leszegett fejjel indult rohamra, mint valami felbőszült bika. A turbános férfi nem tartóztatta, egyszerűen utat engedett neki, még taszított is rajta egy jókorát. A frank vitéz csörömpölve zuhant le a szűk csigalépcsőn nehéz páncéljában; csak két szinttel lejjebb állapodott meg.
A harmadik harcos eldobta fegyverét – nehéz, kétkezi csatabárdot forgatott; meglendíteni sem tudta a szűk falak között –, és sápadtan nekihátrált egy díszes szőttesnek.
– Asszaszin! – suttogta iszonyodva. – Irgalmazz, hitetlen; mindenem a tiéd!
Az orgyilkos ráborított egy nehéz vasból kovácsolt kandelábert; ha túl is éli az ütést, egyhamar nem kászálódik ki alóla.
Az első lovag megnyomorított lábát markolva vonaglott az élénkpiros vértócsában, szörnyű átkokat szórva gyáva bajtársa fejére. Az asszaszin átlépett fölötte, és benyitott a nagyterembe.
Zord, boltozatos helyiség volt, a roppant kváderkövekből még ezen az enyhe mediterrán estén is csontig ható hideg sugárzott. A falakat csatajeleneteket ábrázoló kárpitok, kevély címerpajzsok és keresztbe akasztott fegyverek díszítették. A lakomaasztal mögött faragott faszék állt díszemelvényen; ebben ült vörösbrokát köntösében Onofroi de Toron lovag, és az ölében tartott csupasz kard pengéjét simogatta. Amikor az orgyilkos belépett, felemelte busa, ősz fejét, és fölnézett rá. Szigorú, kemény tekintete. volt, hideg-kék tűz sugárzott belőle.
– Alamutból jöttél – mondta. Nem kérdés volt ez; kijelentés inkább.
A turbános idegen bólintott. Szabad bal kezével – jobbjában a tőrt tartotta – szétvonta mellén a fekete leplet, fölfedve a szíve fölé tetovált vérvörös sasmadarat.
– A Hegyi Öreg ítélt feletted – szólt.
Onofroi de Toron igazi lovag volt; megpróbált védekezni a halála előtt.
Jaffa, 1191. szeptember 24.
A csatamén dübörgő patái hatalmas porfelleget vertek föl az utcán a templomos rendház előtt; Raoul mélyen ráhajolt az állat nyakára, és még az ajkát is beharapta buzgalmában. A sarkantyút nem kellett használnia; derék, hűséges lovával úgy megértették egymást, mint két tejtestvér. Miriam hátul kétségbeesetten kapaszkodott a lovag derekába, és lehunyta a szemét, hogy ne kelljen a szédítő iramban hátrafelé suhanó talajt néznie maguk alatt. Persze tisztában volt vele, hogy egy terepjáró vagy egy páncélos sokkal gyorsabban robog ennél a csataménnél; csakhogy a kocsikban ülések vannak, és az embert nem fenyegeti minden pillanatban a veszély, hogy leszédül róluk a kemény, köves földre. Úristen, ezek a harcosok ilyen izéken közlekedve tettek meg több száz kilométeres távolságokat?
Raoult pillanatnyilag egészen más gondolatok foglalkoztatták. Hűséges lova megtermett, izmos, hidegvérű jószág volt, marja csaknem ötödfél ölnyire esett a földtől, a hosszas üldözésekhez azonban nemigen szokott hozzá. A két ember és a nehéz páncél együttes súlyával ideig-óráig megbirkózik ugyan, a Vadkecske-hasadékig azonban semmiképpen sem lesz képes egyvégtében elvágtatni. Amint kiérnek a városból, könnyű ügetésre kell fognia – persze csak akkor, ha addig a lendület nem sodorja neki őket egy ház falának, villant az eszébe, miközben szitkozódva küzdött a kantárszárral egy utcakanyarulatban.
– Milyen nehéz az a démon? – vakkantotta hátra a lánynak.
Miriam ijedten kinyitotta a szemét.
– Tessék? – kérdezte meghökkenve.
– Milyen nehéz a kurafi? – kiáltotta Raoul hunyorogva; az ellenszél a képébe vágta az utcákat borító érdes homokot.
– Nagyon! – üvöltötte a fülébe Miriam. – Mint négy felnőtt férfi!
– Jó! – bólintott rá a lovag. – Akkor ő se tud vágtázni!
A lánynak hirtelen eszébe jutott valami, és dermesztő hideget érzett a szíve körül bizseregni.
– Te Raoul! – kiáltotta. – A Terminátor nem ül lóra! Futni fog!
– Futni?
Egy koszos sikátorból rongyos köpenyt viselő szaracén ugrott eléjük; arcán torzonborz szakáll burjánzott, felemelt kezében hosszú botot tartott. Raoulnak nem volt ideje eltűnődni rajta, hogy mit akarhat; félrerántotta a kantárszárat, és egy ökölcsapással leterítette a fickót. A szaracén ernyedten összecsuklott. A csatamén nyihogva tiltakozott, ahogy a zabla vasa a szája szélébe vágott, és felágaskodott a két hátsó lábára. Miriam majdnem lecsúszott róla; kétségbeesetten kapaszkodott Raoulba, aminek az lett az eredménye, hogy kis híján magával rántotta őt is.
– A sistergős istennyilát! – káromkodott a lovag. – Nem tudnál vigyázni?
Miriam valahogy visszazöttyent a nyeregbe, és közben torka szakadtából kiabált:
– Nem érted, te ökör? Nincs szüksége lóra! Gyorsabb, mint egy mozdony!
– És mi az a mozdony?
A csatamén átugratta az ájult szaracént, és tovább vágtatott a keskeny utcán. Az ablaktáblák csattanva becsukódtak; néhány sarok mögött kíváncsi arcok tűntek fel, majd a száguldó templomos láttán gyorsan visszahúzódtak a fedezékbe.
Miriam fél kézzel elengedte a lovag derekát, és dörömbölni kezdett a páncélja hátán.
– Utolér minket, nem fogod fel? Nagyobbat ugrik, mint a lovad, és ha egy ház az útjában van, egyszerűen ledönti!
– A házat?
A döbbent Raoul az utca végére érve elfelejtette behúzni a kantárszárat. A ló megpróbálta lefékezni magát a mellső lábaival; mély barázdát szántott a száraz homokba, és kifarolt oldalra. Miriam széles ívben lerepült az állat izmos faráról, ledöntött egy gyatra léckerítést, és hatalmas puffanással elterült egy veteményesben. A lovag káromkodva rángatta a gyeplőt.
Miriam nem ütötte meg magát túlzottan, de a kerítés romjai szinte eltemették. Kétségbeesetten rángatta az egyenetlen, szálkás léceket, de nem tudott kiszabadulni.
– Végünk van! – sikoltotta.
Raoul, aki időközben úrrá lett a lován, egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. A lány termetéhez képest szokatlanul erős volt, de egymagában nem tudja idejében kiszabadítani magát. Ha viszont leszáll a nyeregből, hogy segítsen neki, azzal minden előnyüket elveszítik, különösen Miriam káprázatos lovaglótudományát is figyelembe véve.
Döntött.
Előhúzta hüvelyéből a rendházból szerzett, ékköves markolatú kardot, és körbetáncoltatta a lovát.
– Menekülj, kedvesem! – kiáltotta. – Én majd feltartom a démonfattyat!
És acélos elszántsággal visszafordult.
Az utcán, amin az előbb végigszáguldottak, lassan kezdett elülni a fullasztó porfelleg. A leütött szaracénnak nyoma sem volt; nyilván magához tért, és sietve elkotródott valahová. A fehérre vakolt viskók ajtóiban és ablakaiban barnára sült, karvalyorrú arcok jelentek meg, és kíváncsian bámulták a harcra kész lovagot az utca végében. Nem úgy tűnt, mintha bárki is üldözné őket.
Miriam a térdével lelökte magáról az utolsó deszkákat, talpon termett, és Raoulhoz szaladt.
– Gyerünk! Nincs idő hősködésre!
Megpróbált nyeregbe lendülni, és határozott mozdulattal megragadta a gyeplőt a csatamén pofája mellett. A kantárszár kicsúszott Raoul ujjai közül. Miriam erőteljeset rántott a bőrszíjon, és fél lábát a nyeregbe vetette; úgy használta a gyeplőt, mintha kapaszkodó lenne egy XXI. századi buszon. Aminek persze meg is lett az eredménye.
A ló felháborodott nyihogással tiltakozott, amikor a féloldalasan megfeszülő zabla kis híján leszakította a szája szélét. Rúgkapálva felágaskodott, és körbetáncolt a hátsó lábain, miközben vadul rázta a fejét. Miriam ijedt sikkantásai hanyatt esett. Raoul teljesen ráhajolt az állát nyakára; fél kézzel szorosra húzta a kantárszárat, a másikkal pedig a sörényébe markolt, hogy le ne csússzon. A kardot persze el kellett engednie; fémes csendüléssel hullott a földre, heggyel előre, és pengve kettétörött. A templomos kétségbeesetten birkózott a riadt csataménnel, és nyugtató szavakat sugdosott a fülébe.
Miriam négykézláb, rák módjára hátrált a veszedelmes, acéllal vasalt paták előtt, míg neki nem ment egy házsaroknak. Raoulnak végre úgy ahogy sikerült megnyugtatni a hátasát, és keserűen kifakadt.
– Kénköves pokol? Magadnál vagy, asszony? Mit ártott neked szegény lovam?
A lány már talpon volt, és hisztérikusan kapkodott a kantárszár után, amit azonban Raoul – okulva az eseményekről – biztonságos magasságba emelt előle.
– Mindjárt kicsinálnak minket, neked meg az a kurva lovad jár az eszedben? – kiabálta Miriam, és egy merész, de hiábavaló nekirugaszkodással a gyeplő után vetette magát. A hatalmas csatamén ijedten fújtatva hátrált előle.
– Az ilyen inzultusokat kikérem magamnak a derék Almadovar nevében! – felelte Raoul olyan méltósággal, amennyire csak ez egy riadtan táncoló csatamén nyergében ülve elképzelhető. – Hogyhogy kurva? Egy igazi lovag sosem alacsonyodik le odáig, hogy kancára üljön!
– Micsoda?
Az utcán gyülekezni kezdtek a tarka ruhás, turbános szaracénok; érdeklődve kísérték figyelemmel az előadást, és időnként bölcsen bólogattak egymás felé.
– Engedj már fel magad mellé, különben az életben nem jutunk el ahhoz a nyavalyás szakadékhoz!
– Mint az előbb már voltál szíves utalni rá, a démon úgyis utolérne minket.
– Puszta kézzel akarsz szembeszállni vele? Pillanatok alatt széttép!
– Meg kell jegyeznem, hogy amíg halálra nem ijesztetted Almadovart, volt kardom.
– Úristen, hát nem fogod fel, mekkora veszélyben vagyunk?
– Attól tartok, nem – mondta Raoul udvariasan, és a lány háta mögé mutatott.
Miriam füstölögve sarkon fordult – és egy sereg szélesen mosolygó szaracénnal nézett farkasszemet, férfiakkal, nőkkel és gyerekekkel vegyesen. Néhány maszatos képű kisfiú nekilátott biztos távolságból homokkal dobálni a furcsa ferengi párt.
A jövőből jött lánynak leesett az álla.
– Nem értem! – szólalt meg nagy sokára. – Hol a Terminátor?
– Az úr az ő végtelen bölcsességében magának tartotta fenn a mindentudás kiváltságát – felelte Raoul. – Ez azonban nem akadályoz meg bennünket, alázatos híveit abban, hogy az érvelés és a logika eszközeihez folyamodjunk. Mivel a démon szemlátomást nem vett üldözőbe minket, bizonyára az úr villáma sújtotta le.
– Az lehetetlen! – mondta Miriam ingerülten.
– Igazságod vagyon, kedves hölgyem. Mivel te az ég küldötte vagy, bizonyára tudomást szereztél volna az események ilyetén fordulatáról. – A templomos elgondolkodva simogatta az arcát. – Ez esetben valószínűleg derék testvéreim győzhették le a szörnyet.
– Ugyan hogy?
Raoul vállat vont.
– Talán Gilbert Eraillal került szembe. Nincs az a pokolszülte démon, aki megállhatna Arszúf hőse előtt!
A lány szótlanul az égnek fordította a szemét.
– Nem lehetséges – kockáztatta meg óvatosan –, hogy a testvéreid mégis hallgattak a szavára, és az ő pártjára álltak?
– Az ki van zárva! – rázta meg a fejét Raoul határozottan. – Mindenki színről színre látta a szörnyet, én pedig ékesszólásommal nemes meggyőztem róla őket, hogy Türoszi Simon és Gilbert de Clancy a Sátán szolgálatába szegődtek.
Miriam bosszankodva felkapott egy követ a földről, és a csúfolódó szaracén utcakölykök közé vágta. Hogy a fene enné meg a rohadt csürhéjét!
Raoul de Foret-Noir a csizmája hegyével megböködte Almadovar oldalát, és közelebb léptette kedveséhez, bár a félelmetes csatamén szemlátomást szeretett volna biztos távolságot tartam maga és Miriam között. A lány ingerülten odakapta a fejét, mire a ló riadtan felhorkant.
– Egyet se félj, szerelmem! mondta Raoul, széles mosollyal az arcán. – Visszamegyünk a rendházba, és Isten segítségével megbizonyosodunk a dolgok állása felől. Hol az álbajuszod?
Miriam maszatos képéhez kapott, és megtapogatta. A bajusz valahol leeshetett róla útközben.
– Elhagytam! – jelentette ki, és vasvillatekintettel meredt a templomosra. – És szerintem most emiatt kellene aggódnod a legkevésbé!
Persze tévedett.
Jaffa, 1191. szeptember 24.
A káptalani teremben lassan kezdett elülni a zűrzavar. A lovagok azonnal abbahagyták a viszálykodást, amikor Simon és de Clancy elesett, és a Terminátor meggyilkolta Jacques de Mourshelayt. Ha eddig élt is bennük némi bizonytalanság, ezek a fejlemények azonnal tisztázták, hogy melyik oldalra kell állniuk. A párbajozó felek, akik alig egy perce még gyilkos indulattal vagdalkoztak, most kimért főhajtással kértek egymástól bocsánatot; a hidegen villogó kardok visszakerültek a hüvelyükbe. A sebhelyes képű Baudouin de Brés kiterelte a külső terembe a magukról megfeledkezett fegyvernököket, nem sajnálva tőlük a kardlapozást.
Gilbert Erail átlépett ellenfelei holttestén, megállt a gyülekezeti oltár mellett, és végigfektette rajta véres pengéjét, az istenítélet eszközét. Tekintete körbevándorolt a termen. Nogaret azaz inkább az, álruhába bújt démon – holtan vagy eszméletlenül feküdt a padlón; négy-öt lovag vette körül, valamennyien a torkának szegezték a fegyverüket. A falakat díszítő hímzett kárpitokat itt-ott ugyan vérfoltok csúfították el, de a kedélyek immár kezdtek megnyugodni. A rend vezetőinek távollétében nyilván szükség volt egy rangbéli személyre, aki magához ragadja az irányítást. Gilbert Erailnak cseppnyi kétsége sem volt felőle, hogy kire vár ez a felelősségteljes feladat.
– Nyugalom, testvérek! – kiáltotta el magát érces, sztentori hangon. – A vész elhárult fejünkről, és a Sátán megmutatta nekünk igazi arcát! A gyűlés folytatódik!
A templomosok arszúf hősére néztek, meghajtották a fejüket, és lassan visszatértek eredeti helyükre, a lépcsőzetes emelvényekre a fal mellé. Magától értetődő volt számukra, hogy a legnagyobb hírű és legtekintélyesebb lovag veszi át a kis híján vérfürdőbe torkolló káptalani gyűlés vezetését. Baudouin de Brés kituszkolta az ajtón az utolsó fegyvernököket, egy-két kék folttal gazdagabban. A terem közepén csak négy összetört, véresen és mozdulatlanul fekvő holttest maradt, meg az az öt lovag, aki az alélt démont tartotta sakkban. Néhány templomos, akinek felcserre volt szüksége, a sergentekkel együtt távozott, de még így is legalább hetvenen maradtak.
– Jehan lovag! – intett oda Gilbert Erail az ősz veteránnak. – Hány testvérünk tért meg az Úrhoz?
Jehan de Bourbonnais előrelépett, és tisztelettudóan meghajolt.
– Négyen, Gilbert testvér! – válaszolta. – Türoszi Simon és de Clancy, a két áruló; Thibaud de Fresnel, aki hátulról akart téged lesújtani; végezetül pedig a bátor de Mourshelay, aki elsőként szállott szembe a pokol küldöttjével.
– A három eretneket, aki méltatlanná vált a templomos névre, vetkőztessék le és temessék el szenteletlen földben! – rendelkezett az arszúfi hős. – A derék Mourshelay lovagnak illő végtisztesség adassék! Bátor vitézként halt meg, ahogyan élt.
Baudouin de Brés kinyitotta az ajtót, és beszólított néhány fegyvernököt, akik kissé vonakodva ugyan, de engedelmeskedtek, és nekiláttak a holttestek eltakarításának.
– Joscelin testvér! Él még az a kárhozatos szörnyeteg?
Joscelin de Bérangier, a Terminátort őrző lovagok egyike, bizonytalan pillantást vetett az előtte fekvő hatalmas testre.
– Nem mondhatom meg bizonyossággal, Gilbert testvér – felelte kissé határozatlanul. – Mozogni nem mozog, és a szemében kihunyt az az alvilági fény, de a tagjai nem merevek, és nem érzem, hogy a teste kihűlt volna. Egyébiránt sem kapott halálos sebet.
– Akkor hát szállíttassék a legmélyebb vártömlöcbe, a porkoláboknak pedig kössétek a lelkére, hogy alaposan figyelmezzenek rá! Küldjetek a káplánért: üsse rá a mi Urunk pecsétjét a börtön zárjára, az ajtót s az ablakot pedig körítse szenteltvízzel és feszületekkel!
– Mi célod ezzel, testvérem az úrban? – kérdezte valaki a hátsó sorokból. – Nem lenne-e, helyesebb itt rögtön fejét venni a pokolfajzatnak?
– Futárt menesztünk a türoszi érsekhez, és megkérjük rá, hogy bocsásson a rendelkezésünkre egy inkvizítort, aki járatos a sátáni praktikák megfékezésében – magyarázta Gilbert Erail. – Mi ugyan Krisztus felkent katonái vagyunk, de a fegyverünk a kard, nem az írás. Ki tudja, mi történhetik, ha tudatlanságunkban túl messzire merészkedünk? Hallottam már oly szörnyetegekről, amelyek nem egy derék vitézre hoztak szomorú véget, mert lefejezésük után a tetemükből dögletes, fullasztó miazma szállt fel.
A lovagok helyeslőn bólogatva adták jelét az egyetértésüknek. Öt fegyvernök érkezett a terembe, és nyögve a vállukra emelték a mozdulatlan Terminátort, majd a hatalmas teher alatt roskadozva elhagyták a helyiséget. Joscelin de Bérangier és még két lovag elkísérte őket.
– Itt az ideje, hogy fényt derítsünk erre az áldatlan ügyre, amely oly sok testvérünk életét követelte! – jelentette be Gilbert Erail. – Az a személy, aki pápai missilisszel állott elénk, magát vizitátornak és frissen kinevezett komtúrnak feltüntetve, a csalárdság fondorlatos ivadéka volt, álruhás démon, ez már nem kétséges. Nem tudjuk azonban, miképpen férkőzhetett közénk, és hogyan ronthatott meg olyan feddhetetlen életű lovagokat, mint de Clancy és Türoszi Simon!
– Enguerrand komtúr éjszakai útjával kezdődött az egész – mondta egy tagbaszakadt, füstös képű lovag. – Senkinek sem hagyott szót, hogy mire készül, amikor két napja néhány hűséges emberével kilovagolt a városból.
Gilbert Erail összevonta sűrű szemöldökét. – Kik voltak az útitársai?
– Simon és de Clancy – felelte a lovag, az ujjain előszámlálva őket. – Gautier de Montegart, aki minden bizonnyal halott, hiszen a démon az ő vértezetét viselte. De Darcy és de Clanouvevre, akikről mindmáig semmi hír, akárcsak magáról a komtúrról. És végezetül Raoul de Foret-Noir, aki a mai gyűlésen figyelmeztetett minket az ármányra. Biztosan tudom, mert magam bocsátottam ki őket a rendház kapuján.
– Raoul de Foret-Noir! – emelte föl a hangját Gilbert lovag. – Lépj elő, és tanúskodj az úr és a káptalani gyűlés színe előtt!
Néma csend lett. Hosszú perceken keresztül senki sem reagált a felszólításra. Aztán a terem túlsó végéből egy testes lovag nyomakodott előre a sorok között. Megállt a vérfoltos oltár előtt, és meghajtotta a fejét Gilbert Erail felé.
– Beszélj, Gaston testvér! – mondta Arszúf hőse. – Mit tudsz Raoul de Foret-Noirról?
– Megfutott – felelte Gaston de Chernest egyszerűen. A teremben tartózkodó lovagok sorain halk moraj hullámzott végig. – Nem volt bátorsága szembeszállani a démonnal.
– Hazugság! – kiáltott fel a bejárat mellett Baudouin de Brés. – Együtt harcoltam Raoul testvérrel Hattín alatt! Lehet, hogy egyes keresztényi erényekben nem kellőképpen állhatatos, de gyávasággal nem vádolhatja senki!
Szentéletű Gaston villogó szemmel fordult sarkon, és a keze az oldalán lógó kardhoz kapott. Javakorabeli férfiú volt, és kissé talán testesebb a többieknél, de az outrémeri templomosok között nem lehetett elpuhult embert találni. Gaston lovagot a legjobb fegyverforgatók között tartották számon, és mindig nagyon kényes volt a becsületére.
– Aki kétségbe vonja a szavamat, annak a pengém előtt kell elégtételt adnia! – sziszegte. – A saját szememmel láttam, amikor Raoul de Foret-Noir elmenekült a teremből! Hattínnál pedig én is ott forgattam a fegyverem; meglehet, derekasabban, mint egyes tejfölösszájú tacskók!
Baudouin de Brés két lépést tett előre, és kivonta a kardját.
– Pax! – dördült fel Gilbert Erail érces hangja. – Béke légyen, testvérek! Egy ilyen szomorú napon, mint a mai, istentelenség lenne még több keresztény vért ontani! Ami pedig Gaston lovag szavait illeti, arra könnyű bizonyságot avagy cáfolatot találni. Ha Raoul de Foret-Noir itt van közöttünk, lépjen elő; ha nincs, nyilvánvalóan megfutott.
Csend telepedett az egybegyűltekre. Senki sem jelentkezett. Baudouin de Brés sebhelyes arcát égővörös pír futotta el.
– Bocsánatkéréssel tartozom neked, Gaston testvér – mondta zavartan. – Sosem gondoltam volna kebelbéli bajtársamról, hogy... Természetesen visszavonom haragos szavaimat.
– Nem tartozol mentegetőzéssel, Baudouin lovag – jelentette ki Szentéletű Gaston méltóságteljesen. – Nagy volt a zűrzavar a teremben, és a tengernyi csatlós között nem láthattad, ki menekül, és ki marad. Béke van közöttünk!
Baudouin de Brés meghajtotta a fejét, eltette a kardját, és visszavonult.
Gaston lovag újra az oltár felé fordult, és büszkén felszegte az állát.
– Más mondanivalóm is van még, Gilbert testvér! A saját szememmel láttam tanúbizonyságát, hogy Raoul de Foret-Noir gyalázatos módon becsapta a káptalani gyülekezetet!
A lovagok felzúdultak. Gilbert Erail komoran nézett a vádlóra.
– Miképpen tette ezt, Gaston lovag?
– Férfigúnyába bújt asszonyszemélyt csempészett a sergentek közé, akivel minden bizonnyal a paráznaság vétkébe esett! A némber álbajuszt viselt álcázás gyanánt, én azonban láttam, amikor lecsúszott az arcáról. Ez a rendház a Jeruzsálemi Templomnak van szentelve; még ha a bűnös paráznaságtól el is tekintünk, mindennemű fehércselédnek tilos ide befurakodnia!
– Nem lehetséges, hogy álruhás nemeshölgy volt? – kérdezte a füstös képű lovag. – Az némiképpen enyhítené a körülményeket.
– Csakis közrendű asszonyszemély lehetett – mondta határozottan Gaston de Chernest. – Melyik nemeshölgy alacsonyodna odáig, hogy egy közönséges sergent koszos gúnyáját öltse magára?
Többen helyeslően bólogattak.
– Ráadásul a némber tovább tetézte bűneit – folytatta felháborodottan Szentéletű Gaston –, amikor a nagy kavarodásban kezet merészelt rám emelni!
A lovagok megbotránkozva hördültek fel. Ehhez fogható hallatlan sértésről soha életükben nem hallottak még!
– Mivel tudod bizonyítani vádjaid igazát? – kérdezte Gilbert Erail zordan.
Gaston lovag a kardja markolatára csapott.
– Szavamat adom rá – felelte. – És kész vagyok istenítéletre kiállni bárkivel, aki kétségbe vonná! Akár tevéled is, Gilbert testvér, mert hiába forgatod jobban nálamnál a fegyvert, az Úr hatalma az igazak pártjára áll!
Ennél nyomósabb bizonyítékra nem volt szükség. Szentéletű Gaston rendíthetetlenül biztos volt az igazában, ezt bárki láthatta; Raoul de Foret-Noir pedig valóban nem tartózkodott a teremben.
– Szólítsátok be az írnokot! – rendelkezett Gilbert Erail. Baudouin lovag kikiáltott az ajtón, és hamarosan egy laikus szerzetes sietett be a helyiségbe lúdtollal, kalamárissal és nyakába akasztott írópulttal.
– Raoul de Foret-Noir testvérünket súlyos vádak érték – mondta Arszúf hőse. – Van-e valaki a jelenlévők között, aki kész lenne fegyverrel kezeskedni érte, az istenítélet szabályai szerint?
Senki sem jelentkezett. Baudouin de Brés bátortalanul tett egy lépést előre, de aztán a feléje forduló tekintetek kereszttüzében visszaállt a többiek közé:
– Írnok, jegyezd! – fordult Gilbert Erail a szerzeteshez. – Én, Gilbert Erail, feljebbvalóim távollétében és a káptalani gyűlés által reám ruházott hatalomnál fogva, meghallgattam és helyénvalónak találtam Gaston de Chernest lovag vádjait egyik testvérünket illetően. Ennélfogva Raoul de Foret-Noir lovagot, aki három rendbeli hitszegésben – úgy mint: gyávaságban; hazugságban és paráználkodásban – bűnösnek találtatott, a rendi káptalan örökös hatállyal kitaszítja a Jeruzsálemi Szent Templom Védelmezői közül, megfosztja minden címétől és rangjától, továbbá fővesztés terhe mellett eltiltja a rend magasztos jelének, a vörös keresztnek viselésétől...
Jaffa, 1191. szeptember 24.
A gép vészhelyzeti irányító processzora újra és újra megpróbálkozott a fő energiatelep bekapcsolásával, s rövid időn belül már háromszázadjára futtatta le a belső teszteket.
A biztonsági önkarbantartó rendszer programcsomagjai pontról pontra haladva végezték el a szükséges korrekciókat, s már elhárítottak minden lényeges akadályt a visszakapcsolás előtt. Maradtak ugyan sérült pontok, ám azok nem befolyásolták különösképpen a működést, nem gátolták – sőt inkább igényelték – a főtelepek aktiválását.
Amikor az utolsó teszt is a várt eredménnyel lefutott, a vészhelyzeti irányító processzor bekapcsolta az elsődleges energiatelepeket, és átadta a vezérlést az elsődleges önkarbantartó rendszernek.
A Terminátor megremegett, ahogy a mellkasában elhelyezett mini erőmű ismét működésbe lépett, a jobb szeme felnyílt és pislogott, a bal oldali fotoreceptora pedig először halvány, majd egyre intenzívebb vörös fénnyel kezdett izzani.
Még nem mozdult; amíg minden teszt végig nem futott, nem akarta egy esetleges hibás mozdulattal a sérülései mértékét tovább fokozni.
Várt. A fotoreceptorai előtt most nem a börtön sötétben is kirajzolódó, baljós kontúrjai sorakoztak, hanem egy táblázatszerű menüsor töltötte be a képet. A lefuttatandó tesztek listája futott felülről lefelé, közvetlenül egy-egy pont alatt a kiértékelések megfelelő eredményeivel.
A kiértékelő processzor egymásután ment végig az érzékelőmodulok során, s nem talált hibát; nyugtázta, hogy a vészhelyzeti irányító processzor jó munkát végzett.
A tesztelés kielégítő eredménnyel járt; a hibák többsége száz százalékos mértékben elhárításra került, a szintetikus rendszerek ismét tökéletesen működtek. Mindössze egyetlen modul esetében jeleztek a tesztek egy elenyésző, ámde alkatrész hiányában kijavíthatatlannak tűnő hibát. Az átmeneti zárlat következtében a korábbi robbanás erejétől már elmozdult egyensúly-szabályzó modul megsérült, s bár látszólag kifogástalanul működött, a tesztelés megközelítőleg kettő százalékos hiba-előfordulási lehetőséget jelzett. Elenyésző sérülés, mely jelen esetben nem befolyásolta a megfelelő működést, így az önkarbantartó modul archiválta a hibatípust, s a vezérlést átadta az elsődleges irányító processzornak.
A T-800-as halálosztó felült.
Szenvtelen, nyugodt mozdulatokkal egyenesedett fel, és próbálta szemügyre venni a környezetét.
Legelőször is önmagát vette szemügyre, mintegy részeként annak a belső tesztelésnek, mellyel csak az imént végzett. Attól eltekintve, hogy legyőzői meztelenre vetkőztették és minden holmijától megfosztották, nem talált más szokatlan dolgot.
A további körülmények is megfeleltek annak, ami a történtek után várható volt. Legyőzték, és a börtön tizenkettedik századi megfelelőjébe vetették. Mindkét csuklóján és a lábán vasláncok, melyek arra hivatottak, hogy a falhoz rögzítsék őt. Három oldalon vaskos kőfalak, a negyediken rácsok és egy kezdetleges, ám annál masszívabb zár. A közelben léptek csoszognak; ezek valószínűleg a börtön őrzői. A zagyva hangok pedig, melyek végigvisszhangzanak e komor járatokban, valószínűleg a többi fogolytól származnak.
A Terminátor gyors elemzést végzett a csuklóit fogva tartó bilincseken, és megállapította, hogy mind a négy fémkarikán korrodált anyaghibák találhatók, melyek nagyságrendekkel csökkentik a szakítószilárdságukat.
Pontosan tudta, mekkora erőkifejtést igényel megszabadulni e bilincsektől, de egyelőre nem cselekedett. Volt valami, ami kisebb zavart okozott a gondolkodási folyamatában.
Legyőzték!
Annak ellenére legyőzték, hogy ennek az esélye mindössze ezredszázalékokban volt mérhető. Hiszen minden környezeti kiértékelés azt jelezte, hogy a korabeli fegyverekkel nem ejthetnek kárt a fontosabb egységeiben. Igaz, erre nem is került sor, de megeshetett volna.
A templomosok olyan harcmodort alkalmaztak, mely nem szerepelt a T-800-as adatbázisában, így nem számolhatott annak hatásaival. Tömegesen lerohanták, ledöntötték a lábáról, és a puszta súlyuk erejével a talajhoz préselték. Egy maximális erőkifejtéssel még leszórhatta volna a páncélos lovagokat saját testéről, ám az ütközés váratlansága miatt néhány érzékenyebb alkatrész megsérült, s kisebb zárlatot okozott. És ha a torkának szegezett kard behatol abba a részbe, ahol a gerincvázban futó fő energiavezeték az agyi vezérlőegységhez csatlakozik, komolyabb zárlatot is eredményezhetett volna, melynek szerves következményeként energia nélkül maradt volna számos lényeges modul és processzor.
Mindez nem történt meg, de az esély megadatott, s ez jelentős százalékkal befolyásolta a gép helyzetkiértékelését, s emberi hasonlattal élve: megfontoltságra, óvatosságra intette.
Hiszen még egy ilyen mértékű hiba egyet jelenthet a kudarccal!
Át akarta venni a hatalmat a kor egyik legszervezettebb, ám mégis független szervezete fölött, s hiába kalkulált ki mindent a legapróbb részletekig, a terve meghiúsult. A biztonság kedvéért három különböző logikai nézőpontból kiindulva elemezte ki az eseményeket, s ugyanarra a következtetésre jutott, mint korábban: a megbocsáthatatlan hiba forrása a szociológiai együtthatók téves értelmezése volt. Az adatbankjába táplált viselkedésminták és pszichológiai jellemzők a huszonegyedik századra vonatkoztak, s merőben eltértek attól, amivel itt, a tizenkettedik század végén szembe kellett néznie. Márpedig a leggondosabb és legrészletesebb tervezéssel sem lehetséges hibás alapadatokból pontos végeredményt kapni.
A T-800-as hosszú perceken át nem mozdult. Rendelkezett egy olyan öntanuló, önfejlesztő egységgel, melyet korábban az ő prototípusának egyetlen tagjába sem építettek be. Jelen helyzetben idejét látta, hogy intenzíven használja ezt a modult. Összes adatbázisa minden adatát egyenként és főcsoportonként összevetette a megérkezése óta szerzett tetemes információmennyiséggel, újraindexelte azokat, különböző szempontok szerint új prioritásokat állított fel, és módosította a lehetséges viselkedés- és reagálás mátrixokat.
Ezzel lényegében semmi újat nem tudott meg, ám számos meglepő következtetést le tudott vonni, s átgondolhatta a lehetséges stratégiákat.
Ezek az új következtetések és stratégiák ugyanazokra a lehetséges feladat-megoldási variációkra épültek, amit már korábban kidolgozott. A fő feladat: John Connor elpusztítása. Ennek kivitelezése: Sarah Connor, az anya elpusztítása, hogy a gyermek meg se születhessen. Ám mivel Sarah Connor mostanhoz csak nyolcszáz évre születik meg, a tizenkettedik században az asszony elpusztításának módja ugyanazon az elven alapszik, mint a gyermek elpusztításának módja. Az őseit kell kiirtani, hogy ne legyen alkalma megszületni. Vagyis: ki kell irtania minden Conn, Connor, Conner és hasonnevű embert a föld színéről.
Ez az elsődleges megoldás. A másodlagos megoldásra kevesebb az esély. Hasadóanyagot kell szereznie, hogy energiája elégséges legyen nyolcszáz éven át, és akkor az eredeti terv szerint végezzen az emberek lehetséges vezérének anyjával. Ha át tudja vészelni az évszázadokat, könnyedén elintézheti majd Sarah Connort 1984-ben...
Azonban, mint korábban, a hasadóanyag megszerzésének valószínűsége ebben a primitív és technikailag éretlen korban még az egy százalékot sem érte el. Tehát az elsődleges kivitelezésre kell koncentrálni.
Azonban arra, hogy minden Connort és hasonló nevű embert elpusztítson a föld színéről, egymaga még egy Terminátor sem képes. Ezek felkutatása és kiiktatása meghaladja a lehetőségeit. Következésképp találnia kellett egy szervezetet, melyet az irányítása alá vonhat, s azok az egész világon teljesítik az ő akaratát.
A Templom Lovagjai ideálisak lettek volna e célra a Terminátor szempontjából. Egy független, félkatonai szervezet, mely elegendő befolyással és hatalommal rendelkezik ahhoz, hogy bármit megvalósíthasson. A Terminátor órákkal korábban minden elérhető információt az adattáraiba táplált a korról, a templomosokról és az egész rendszerről. Fondorlatos terve azonban váratlanul mégis meghiúsult. Erőfitogtatással akarta elnyerni az irányító szerepet, ám mint kiderült, ez nem vezetett eredményre. A templomosokat nem tudta olyan könnyen megtéveszteni, mint azt számította. Leleplezték, most egyfajta pokolbéli lénynek hiszik, létezésének híre elterjed a rendben, és kevés az esélye, hogy sikerrel próbálkozhat ismét közöttük.
Következésképp: egy másik, hasonlóan független, ám jól szervezett egységet kell találnia, mely révén megvalósíthatja a terveit.
A Terminátor a rendelkezésére álló adatokat mérlegelte. Azokból az iratokból, melyeket a templomosok között olvasott, egyértelműen kiszűrte, hol kell próbálkoznia. Hiszen itt, Outrémerben a templomosokon kívül mindössze egy olyan szervezet akad, mely alkalmas a céljainak. Egy titokzatos, sötét társaság, a gyilkolás mesterei, akiknek nevét még a keresztény lovagok és koronás fők is rettegik.
Az asszaszinok!
Most, hogy a távlati célját ismételten; definiálta, a Terminátor elérkezettnek látta az időt, hogy hozzálásson a legközvetlenebb tennivalók megvalósításához. Távoznia kell a börtönből.
E feladat kivitelezése – az eddigihez hasonló meglepetéseket is belekalkulálva – nem tűnt nehéznek, de semmiképpen nem lehetett elhanyagolni a több mint két százalékos hibalehetőséget.
A T-800-as felállt, és négy precízen kiszámított mozdulattal letörte a csuklóiról és a bokáiról a bilincseket...
Jaffa, 1191. szeptember 24.
– Mitévők legyünk? – kérdezte Raoul de Foret-Noir, és úgy nézett hű hátasára, mintha neki tette volna fel ezt a kérdést, nem pedig a lánynak, aki mögötte ült a nyeregben.
Miriam Randolph fáradtan sóhajtott.
– Valami történhetett – ismerte be kelletlenül. – Ha üldözne bennünket, már rég utol kellett volna érnie. Ám neki nyoma sincs! A végén még kezdem elhinni, hogy a harcostársaid valóban legyőzték, ámbár... ez kissé hihetetlen...
Raoul rosszallóan horkant hátra.
– A Jeruzsálemi Szent Templom Védelmezői nem ismernek lehetetlent. Nem egyszer győzedelmeskedtünk már hússzoros túlerő fölött is, maroknyian futamítottunk meg sok tucatnyi szaracént.
Miriam nem felelt. Nem akart erről a témáról ismét vitát kezdeményezni, főképpen pedig úgy nem, hogy már maga sem tudta, mit gondoljon.
Az elmúlt órában a város kapuit járták körbe, és Raoul diszkréten érdeklődött az őröktől, kik léptek ki a kapun az éjszaka folyamán. Ám mindenhol nemleges választ kaptak. Csupán egy megkésett kereskedőt és a karavánját bocsátották be a nyugati kapun, de ki senki sem távozott éjfél után. És az őrök egyéb rendbontásról sem értesültek. A templomosok káptalani gyűlésén lejátszódott összecsapásról természetesen mit sem tudtak.
De akkor mi történhetett? Miriam elképzelni sem tudta, hogy néhány csupasznyi pengével hadonászó ember le tudja győzni a jelenlegi fegyverekkel sebezhetetlen T-800-ast.
– Azt hiszem, csak egy helyen kaphatunk választ a kérdésünkre – kockáztatta meg a lány.
A templomos önelégülten vetette fel a fejét.
– Nem ezt szajkózom már félórája? – szólt hátra foghegyről. – Vissza kell térnünk a rendházba, és hittestvéreimtől kell tudakozódnunk az események kimenetele felől.
– Meglehet – felelte ernyedten a lány. – Ámbár ez a lépés rengeteg kockázatot rejt magában.
– Való igaz – ismerte el Raoul de Foret-Noir. – Álbajusz nélkül nem vihetlek oda, tehát egyedül megyek.
– És én?
– Te a rejtekhelyünkön várakozol rám, asszony – felelte a lovag dölyfösen, ám szavai megenyhültek, ahogy befejezte a mondatot –, ott, hol pár órával ezelőtt megajándékoztál a kegyeiddel.
Miriam a homlokát ráncolta. Kelletlenül érintette az újabb kényszervárakozás, ám ahogy átgondolta a helyzetet, be kellett látnia, hogy ez a legkézenfekvőbb megoldás. Arról nem is beszélve, hogy a fáradtság ólomsúllyal nehezedett szempilláira, és úgy szomjazta az alvást, mint sivatagi vándor a vizet.
– Rendben van – egyezett bele. – Ott fogom várni a visszatértedet.
Jaffa, 1191. szeptember 24.
A Terminátor négy gyors lépéssel a rácsnál termett. Vörösen izzó fotoreceptora kikémlelt a homályos folyosóra. Emberi szem semmit sem érzékelt volna ebben a föld alatti sötétségben, ám az ő érzékelőegysége könnyedén fel tudta mérni a körülményeket.
A kőbe vájt járat túlsó falán ugyanolyan vasrácsokkal ellátott ketrecek sorakoztak, mint amilyenben ő tartózkodott. A szemközti cellában a távolabbi falnál egy torzonborz humanoid kuporgott; hasonló láncokban, mint amilyenektől a szörnyeteg gép megszabadult. A szomszédos cellák lakóit csak foltokként érzékelte, nem tudta a külsejüket precízen megítélni.
Ám a kiértékelő modulja nem is tulajdonított nekik különösebb jelentőséget. A kijutás szempontjából mindössze ezred százalékos tényezőként bírtak.
A T-800-as mindkét kezével megragadta az arcával szemközti vasrudat, és teljes testsúlya kihasználásával fokozatosan, egyre nagyobb nyomást kifejtve bal felé húzta. A kétujjnyi vastag rúd engedett a roppant erőkifejtésnek, meggörbült, és addig hajlott, míg neki nem préselődött bal oldali szomszédjának. Ekkor a hatalmas erejű gép a jobb oldali rudat vette munkába.
Három másodpercbe sem telt, és a rendíthetetlennek hitt rácsok, között máris tátongott akkora rés, amin a gép könnyűszerrel kipréselhette szintetikus izmoktól dagadozó felsőtestét, majd teljesen kilépett a folyosóra.
Mivel a gépnek csak a tartalék egysége működött, amikor a fegyvernökök a cellájába cipelték, nem ismerte a kifelé vezető útirányt, de pár másodperces „hosszas” elemzés után egyértelműen kiszűrte, hogy jobb felé kell elindulnia a folyosón.
Gyors léptekkel indult meg a választott irányba, és meztelen talpainak ütemes csattogása tompán visszhangzott körülötte.
Körülbelül harminc energikus lépés megtétele után egyre biztosabbá vált, hogy az útvonal kiválasztásában szerepet játszó következtetések helyesnek bizonyultak. A folyosó rideg kőpadlója megközelítőleg átlagosan kettő egész hatvanöt század százalékos szögben emelkedni kezdett, és hamarosan három elkoptatott lépcsőfok jelent meg. A lépcsőn túl kereszt irányú elágazás látszott, s a szemközti járatból homályos fáklyafény derengett, éles zörgés hallatszott, melyet a kor jellemzőinek ismeretében a Terminátor több lehetséges zajforrásként azonosított. Mind közül a legvalószínűbbnek fa edényben rázott csont kockák zörgése tűnt. És az odahallatszó hangfoszlányok is ezt támasztották alá.
– Jézus a kereszten! – morogta egy elégedetlen hang. – Mi az, Ainé, a Sátán lovagolja az átkozott kockáidat, hogy egyfolytában nyerőre fordulnak?
Diadalmas nevetés.
– Egyszer nekem is lehet mázlis napom!
A Terminátor felsietett a lépcsőn, és megállás nélkül indult a hangok irányába. Egy tized másodpercbe se tellett, amíg eldöntötte, hogy ezt az irányt választja. A külsődleges jelekből ítélve a jobb és a bal oldali folyosók hasonló cellákat rejtettek, mint az, amelyen ő közeledett. Csak az a járat vezethet ki a föld alatti tömlöcből, amelyet a kockázó porkolábok őriznek. A hangokból ítélve minimum ketten vannak, de a környezetet elemezve kilencvennyolc egész huszonhat százalék annak a valószínűsége, hogy nincsenek többen hat főnél. A valószínű létszám: három.
Nem jelenthetnek problémát.
Kilépett az elágazásból, és egy enyhe kanyar után újabb rácsot pillantott meg, mely a folyosót zárta le. A rács innenső oldalán, fáklyafénynél két rongyos alak ült egy asztal mellett és kockázott.
A Terminátor nem rohant, nem ugrott, nem tett hirtelen mozdulatokat. Lendületes léptekkel, energikusan közeledett.
Az a porkoláb, aki szemközt ült a közeledővel, tágra meresztette a szemét, és kiejtette a fakupát a kezéből.
– Mi az Isten csudája... Ainé!
Mire a társa mozdulhatott volna, a Terminátor már a háta mögé ért, jobbjával megragadta a fickó állát, és nagyot rántott rajta. Egy reccsenés, és a porkoláb, aki csak az imént dicsekedett a „mázlis napjával”, megszűnt élni.
A társa a falhoz támasztott lándzsája után kapott. A T-800-as mellette termett, és miközben jobbjával az elsőként megölt fickó derékövén lógó kulcscsomó után nyúlt, a baljával megtaszította a fegyvere után kapkodó porkoláb fejét, hogy annak koponyája érett dinnyeként loccsant szét a kőfalon.
A szörnyeteg gép nyugtázta, hogy rosszul becsülte fel a feladat elvégzéséhez szükséges erőkifejtés mennyiségét, de végül is ezzel nem okozott kárt.
A vaskos kulcscsomón tizenhárom különböző méretű kulcs lógott, melyek közül kettő tűnt alkalmasnak a további utat elzáró rács zárjának kinyitására. Az első beleillett a zárba, és könnyedén elfordult.
A Terminátor magánál tartotta a kulcsokat, lévén hogy nagy valószínűséggel bírt az a tény, hogy további zárakat is ezekkel az alkalmatosságokkal nyithat.
Elkoptatott, a kortól legömbölyített szélű lépcsőfokokon haladt felfelé, s egy hasonló járatba jutott, mint ahonnan felsietett. A falakon húsz lépésenként fáklyatartók sorakoztak, de jelenleg teljes sötétség uralkodott, a fáklyák nem égtek. Ez a körülmény a Terminátort csöppet sem zavarta. Ugyanolyan magabiztosan haladt előre, mintha sík terepen, fényes napsütésnél sétálna.
A járat falai eleinte szilárd terméskőből voltak, aztán ugyanolyan ráccsal elzárt cellák sora vette kezdetét, mint amilyenből a szörnyeteg gép nem sokkal ezelőtt kitört.
A gép meztelen talpa ütemesen csattogott a rideg kőpadlón. Az egyik cellában mozdult valami.
– Hé, te! – mordult rá egy hang. – Ki a fene vagy te?
A T-800-as odafordította a fejét, de léptei sebességén mit sem változtatott. Tizedmásodpercekbe sem telt kiértékelni, hogy a hangoskodó alak hímnemű, torzonborz emberi egyed, akinek a végtagjain fém bilincsek lógnak.
Ugyanolyan rab, mint ő maga volt.
– Szabadíts ki! – kiáltott rá a fickó. – Nem hallod, ember? Szabadíts ki!
A Terminátor a következő pillanatban elhaladt a rács előtt. Fotoreceptoraival a föld alatti járat folytatását pásztázta. A padló átlagosan hat egész négy tizeddel emelkedett, és minden valószínűség szerint a felszínre vezetett.
A folyosó negyven lépéssel arrább kiszélesedett és ebben a tágasabb részben az asztalra dőlve, imbolygó fáklyafénytől megvilágítva két porkoláb hortyogott.
A gyilkológép egy pillantással felmérte a helyzetet. A közelebbi férfi csupasz kardja az asztalon hevert. A távolabbi – valami hatodik érzéktől vezérelve – hirtelen felkapta a fejét, a fegyvere után kaparászott, és vaksin pislogott a közeledő halál irányába.
A T-800-as azonban már ott is volt az asztalnál. Jobb tenyere kemény élével tarkón vágta a még mindig hortyogó porkolábot, a baljával pedig mellbe taszította az eszmélni próbáló második őrt. Az első áldozat azonnal meghalt, a második férfi pedig – aki külsejében alig különbözött valamit azoktól, akiket őrzött – hanyatt vágódott, és a tüdejébe szorult levegő miatt képtelen volt kiáltani, csak tátogott, mint egy partra vetett hal.
Mire feltápászkodhatott volna, a Terminátor az asztalon heverő kardért nyúlt, és ugyanazzal a jól kiszámított lendülettel víve tovább a mozdulatot, a fegyver hegyét a földön heverő alak torkába mélyesztette. Habos vér bugyborékolt elő a szúrás nyomán, és ahogy a penge keresztirányba elfordulva mélyebbre hatolt, ez a második porkoláb is elcsendesedett.
Mindez, az őr meglepetésszerű ébredésétől kezdve két másodpercet sem vett igénybe. Csak a padlónak csapódó test puffanása és a hörgésbe fulladó gurgulázás törte meg a csendet.
A Terminátor lehajolt, az őr övéről egyetlen mozdulattal letépte a kulcscsomót, és már nyitotta is a tovább vezető rácsot.
Ám ekkor olyasmi történt, amit nem kalkulált be, s ez újfent figyelmeztette arra, hogy a kor pszichéjének ismeretlenségi faktora – még ha bármely elenyészőnek tűnik is a hibaszázalék – akár fatális is lehet. Öntanuló modulja feljegyezte ezt a tényt, és egy figyelmeztető markerrel látta el, hogy a továbbiakban, a várható események kiértékelésénél a tizenkettedik századi psziché miatti bizonytalansági faktorral hangsúlyozottan kalkuláljon.
A váratlan dolog, ami egy teljes másodpercnyi időre szélsebes számolgatásokra és újratervezésre késztette, az volt, hogy a háta mögött iszonyatos hangzavar tört ki.
– Szökevény! – visította az egyik rab, megragadta a rácsot, és a bilincseivel zörgette, ahogy csak bírta. – Szökni akar! Megölte az őröket!
És e pillanatban, mintha csak a pokol ördögei szabadultak volna el, az összes cellában életre keltek a koszos, mocskos rabok, és olyan üvöltözésbe, rikácsolásba, visítozásba, zörgésbe, dübögésbe kezdtek, hogy még a halottakat is képesek lettek volna kiugrasztania sírjukból.
A Terminátor egy pillanat alatt döntött. Az időtényezőt jelen helyzetben mindennél fontosabbnak ítélte. Minél előbb maga mögött kell hagynia ezt a hangzavart, és kitörni a szabadba, mert ezen a zárt helyen ismét előfordulhat az, ami egyszer már bekövetkezett. Ellenfelei pusztán a súlyuk erejével is legyűrhetik, s esetleg végzetes meghibásodásokat is okozhatnak vaskos kardjaikkal.
A T-800-as döngő léptekkel futni kezdett. Amerre elhaladt, a tömlöcökből rongyos vagy teljesen csupasz alakok rázták feléje az öklüket, a szájukból az emésztést segítő, színtelen váladékot bocsátottak ki feléje, és penészes szalmát, száraz emberi ürülékdarabokat szórtak a fejére.
A gépet mindez nem zavarta.
A következő pillanatban azonban két dühös katona bukkant fel karddal a kézben. Amikor a döngő léptekkel feléjük rohanó, hatalmas termetű, meztelen óriást megpillantották, megnyúlt a képük, és haragosan ráordítottak, de nem futamodtak meg.
A gyilkológép úgy rohant el köztük, hogy jóformán még nem is lassított a haladásán. Már több mint tíz lépést tett meg, mire mindkét tetem a padlóra hanyatlott.
Azonban nem sokkal távolabb, egy minden eddiginél vaskosabb rácsnál egy harmadik porkoláb, látva társai pusztulását, egy fura holmit ragadott meg, amit a Terminátor ebből a távolságból egy meglehetősen satnya buzogány-féleségként tudott beazonosítani.
Nem az volt:
A fickó nem harcolni akart ezzel a holmival. Egy kötélen függő bronzlaphoz ugrott, mely egy függőleges kürtőből lógott le, és hevesen verni kezdte azt.
Riadóztatta a többieket.
A T-800-as a harmadik kongatásnál végzett vele, de a baj már megtörtént. A rács túloldalán újabb őrök jelentek meg. Négyen voltak, gyatra fegyverzettel. Ők nem jelenthettek gondot. Ám még távolabbról dühös ordítozás és vasalt csizmák döngése hallatszott.
Igen sokan közeledtek.
A Terminátor egy szemvillanás alatt döntött. Ezen a szűk helyen egy összecsapás a templomosokkal fatális eredményre is vezethet. Ezt ő a feladat teljesítése érdekében nem kockáztathatja meg.
Stratégiát kell változtatni a terve első lépésének megvalósításához.
Más módon kell szöknie!
Jaffa, 1191. szeptember 24.
Raoul de Foret-Noir akkorát bődült, akár egy megsebzett bika.
– Mit merészeltek, hitvány cenkek! – rivallt rá a két kapuőrre. – Megtagadjátok a belépést tőlem, Jeruzsálem Szent Templomának Védelmezőjétől? Isten nevére esküszöm, ha lenne kardom... mindőtöket azon nyomban kardélre hánynálak ezért a sértésért.
– Mi Gilbert Erail nagyúr parancsára cselekszünk – jelentette ki önérzetesen egy sergent. – Azt a parancsot kaptuk, hogy ne engedjük belépni ennek a felszentelt háznak a földjére azt, aki megbecstelenítette.
– Kardot nekem! – üvöltötte felbőszülten Raoul, és úgy villogtatta a szemét, mintha akár azzal fel akarná nyársalni a hetyke fickót. – Menten felnyársallak a pimaszságodért! – Hirtelen döntött. – Nem gátolhatsz meg a belépésben! Bemegyek!
Fegyvertelenül, kidűtött mellkassal indult meg, de az őrök eléje ugrottak és a sergent megragadta a karját.
– Egy lépést se tovább, hallod-e!
Raoul de Foret-Noir csaknem szétpukkadt mérhetetlen dühében.
– Micsoda?! – tajtékzott. – Mocskos kezeddel mered illetni a vörös keresztet, rendem magasztos jelét?
A sergent visszarettent kissé ettől a példátlan dühkitöréstől, s bár a kitaszított lovag karját elengedte ugyan, de továbbra is az útját állta.
– E jelvény viselésére már nem vagy jogosult, Foret-Noir – sziszegte.
Raoul nem bírta türtőztetni magát. Vadul mellbe taszította az útjában álló pimasz frátert, s veszett dulakodás kezdődött.
– Jézus a kereszten, ti megvesztetek! – üvöltötte Raoul magából kikelten. – Ezért a sértésért mindannyitokat felkoncollak!
A nagy hangzavarnak egy érces hang vetett véget.
– Mi folyik itt?
Egy délceg lovag jelent meg, vállán a templomosok jelével, mögötte két ugrásra kész fegyvernökével. A lovag kardja a hüvelyében pihent; a férfi csípőre tette mindkét kezét, és szúrós tekintettel mérte végig a rendbontókat.
– Elég legyen! – recsegte határozottan. – Magyarázatot követelek!
Raoul de Foret-Noir dühösen pislogott a közbeavatkozóra ráncba szaladt szemöldöke alól. Aztán amikor meglátta, ki érkezett a kapuhoz, zord tekintete felderült.
– Baudouin testvér! – kiáltotta őszinte örömmel. – A legjobbkor! Ezek a mocskos ebek odáig merészkedtek, hogy a kezükkel merték illetni egy lovag dicső öltözetét...
Baudouin de Brés arckifejezése csöppet sem enyhült, amikor meglátta, ki áll előtte. Sőt, ha lehet, az arca még az eddiginél is jobban elkomorult.
– Raoul de Foret-Noir! – jegyezte meg kedvtelenül. – Már kerestettelek, hogy tudassam veled a káptalan döntését.
– Itt vagyok – morogta Raoul, és megvető pillantást küldött a hátrébb húzódó sergent felé. – És magam is azért jöttem, hogy a káptalan döntéséről értesüljek annak a pokolbéli lénynek a sorsával kapcsolatban, melynek leleplezésében jelentős érdemeket vívtam ki... Mint említettem volt, jöttem volna, de ezek a hitvány ebek megakadályozták beléptemet. Sajnálatos módon a kardom egy balsikerű eset miatt összetörött, így nem vehettem a vérükkel elégtételt magamnak...
Baudouin de Brés mérhetetlen megvetéssel mérte végig a zavart lovagot. Egy pergament húzott elő, és mielőtt olvasni kezdte volna, még megszólalt.
– A hírvivőim ezek szerint még nem találtak meg, Foret-Noir, különben nem merészelnéd viselni a szent jelünket és engem gyalázatos módon „testvér” megszólítással illetni...
Raoul döbbenten meredt egykori harcostársára, és szólni nem tudott, csak tátogott.
– Halld hát a káptalan döntését, Raoul de Foret-Noir! – folytatta szenvtelen hangon a lovag. – Halld hát a döntést, mely nem a pokol küldöttével, de éppenséggel a te személyeddel kapcsolatos. – Baudouin a pergamenre pillantott, és komótosan, ám rendíthetetlen hangon olvasni kezdte. – Gilbert Erail, akire... feljebbvalói távollétében a káptalani gyűlés hatalmat ruházott, Gaston de Chernest lovag vádjai alapján elrendeli, hogy Raoul de Foret-Noir lovagot, aki három rendbeli hitszegésben... úgy mint: gyávaságban, hazugságban és paráználkodásban... bűnösnek találtatott, a rendi káptalan örökös hatállyal kitaszítja a Jeruzsálemi Szent Templom Védelmezői közül, megfosztja minden címétől és rangjától, továbbá fővesztés terhe mellett eltiltja a rend magasztos jelének, a vörös keresztnek viselésétől...
Raoul végre megtalálta a hangját.
– Ez képtelenség! – mordult fel bőszen. – Ki mer engem gyávának titulálni, engem, aki sohasem futamodtam meg semmilyen túlerő elől? És hogyan engedhetted te, Badouin testvér, hogy rám süssék e szégyenteljes bélyeget, te, akivel vállvetve forgattuk kardunkat Hattínnál, és annyi pogány kutyát küldtünk a pokolra, amennyivel csak kevesen dicsekedhetnek a Szent Templom Védelmezői közül. Vagy talán már elfeledted azt, hogy számos alkalommal megmentettem az életed, s te hasonlóképpen cselekedtél az én irányomban?
Baudouin a homlokát ráncolta, de a felvett, hűvös, merev pózon nem változtatott.
– Én személy szerint szólottam érdekedben Arszúf Hőse előtt, s ő meghallgatta a szavaimat... ám mindemellett számos testvérem tett tanúbizonyságot amellett, hogy látott téged gyáván megfutni a pokolbéli démon elől, miközben derék testvéreink a vérüket ontották a beste lélek megfékezésére...
– Kardot nekem! – lihegte Raoul elkeseredetten. – Isten nevével az ajkamon fogom tisztázni a becsületemen esett sérelmet azokon, akik bemocskolták!
– E lehetőség nem adatik meg számodra. – vetette oda lekezelően Baudouin de Brés. – Hallhattad a rendi káptalan döntését. Kitaszított lettél. Nem áll jogodban kardot emelni egykori lovagtársaidra, mint ahogy az sem áll jogodban, hogy tovább viseld a rend felszentelt jelképét. Javasolom, hogy engedelmeskedj a határozatnak, különben engedetlenségeddel is csak a becstelenségedet bizonyítod, s fővesztés lészen büntetésed.
– Nem futottam meg gyáván – morogta Raoul. – Hadicselt alkalmaztam, hogy a démont magam után csaljam, és aki ezt az állításomat hazugságnak nevezi...
Baudouin türelmetlenül intett, nem hagyta befejezni a mondatot.
– Bármi volt is az indokok a szégyenletes menekülésre – szögezte le –, az legyen a te lelkiismereted mentsége. A gyávaság azonban ettől gyávaság marad. Bármilyen körülmények között ott kellett volna maradnod, és a káptalan előtt bizonyítanod az igazadat. Miután ezt elmulasztottad, a vádak ellen nincs ellenvetés. Bűnösnek bizonyultál gyávaságban, hazugságban...
– Vezess Gilbert Erail elé, Baudouin! – recsegte határozottan Raoul. – Most azonnal tisztázni kívánom magam e szégyenletes vádpontok alól!
A templomos a fejét rázta.
– Erre már nincs lehetőséged. A káptalan határozatát Gilbert Erail sem változtathatja meg önhatalmúan, lévén, hogy a döntést mindenki elfogadta. Senki nem emelt szót az érdekedben.
Jaffa, 1191. szeptember 24.
Rashid al Markhalan úgy vágtatott a tevéje hátán az éjszakában, mint aki megháborodott. Az öklét rázta, és fennhangon iszonyatos átkokat szórt minden élőre és élettelenre, de legfőképpen önmagára, amiért oly ostoba volt, hogy megbízott abban a két átkozott ferengiben.
Persze, számítania kellett volna rá, hogy az idétlenkedésükkel mindent elrontanak, és dugába döntik gondosan kidolgozott tervét.
Ő mindent elrendezett és előkészített a Vadkecske-szurdokban, és türelmesen várakozott arra, hogy az üldözöttek és az üldöző szörnyeteg feltűnjenek. Azonban az órák egyre csak teltek, és semmi ilyesmi nem történt.
Sem a két ferenginek, sem a megtestesült Sejtánnak nem mutatkozott semmi jele.
Rashid al Markhalan előbb csak szigorúan nézett maga elé percekig, majd akaratlanul motyogni kezdett, aggódó szemekkel a távoli város felé tekintgetett, később felkelt, és fel-alá járkált, majd pedig egyre idegesebb lett, és ajkát elhagyta az első átok.
– Ó, hogy a próféta villámló dühe repessze szét az átkozott ferengik gyomrát!
Az első szitkot követte a második, aztán a harmadik, majd pedig átkozódások és szitkok véget érni nem akaró sorozata.
És hogy a vén mágus dühének lángja szinte az egekig csapjon, jelet kapott.
Hű embere, Tobruk, aki gyakorta látta el lényeges információval, rendelkezett egy csodálatos képességgel, Allah kegyes adományával, melynek mibenlétén Rashid al Markhalan számos alkalommal eltöprengett már. A torzonborz dervis képes volt arra, hogy a távolból is üzeneteket közvetítsen annak, akinek szánta. No persze, nem oly tiszta és jól érthető üzenetek voltak ezek, mint amit egy darab pergamenre fel lehet róni; inkább csak jelzés értékű sugallatok voltak, mint szavak, de aki tudta, mit jelentenek, az kellőképpen ismerte a jelentésüket is.
És Rashid al Markhalan, aki hosszú évek óta gyümölcsöző kapcsolatban állt a dervissel, megtanulta megérteni ezen üzenetek jelentését.
Az üzenet jellege most egyfajta baljós érzést sugallt; valami olyasmit, hogy a dolgok rosszul sikerültek, és megbeszélés lenne szükséges.
Azonnal tevére kapott, és vadul átkozódva vágtatott Jaffa irányába. Nem fáradozott azzal, hogy az éjszaka közepén meggyőzze a kapuőröket a bejutási szándéka fontosságáról, ismerte annyira a föld alatti járatokat és a titkos alagutakat, hogy a városon kívülről is könnyedén behatolhasson.
Még a hold gyér fényében is megtalálta a bokrok rejtette vízelvezető csatorna kijáratát, valamivel távolabb kikötötte a tevéjét, és magabiztos iramban csoszogott a föld alatti járaton keresztül a szokásos találkahelyre, Khemalnak, a gyümölcsárusnak a kamrájába, ahol Tobruk időről időre meg szokta húzni magát. A vén mágus feltételezte, hogy most is itt találja.
Tíz percbe se tellett, mire eljutott a feljáróhoz, mely a gyümölcskereskedő kamrájába vezetett. Mielőtt felmászott volna a bizonytalan kötélhágcsón, hallgatózott. Néma csend honolt.
Rashid al Markhalan a szokásos jel szerint kettőt kopogott, majd kivárt két szívdobbanásnyit, és koppantott egy harmadikat is.
Mögötte zörgés hallatszott, ahogy a feljáró fölül elhúztak egy nagy utazóládát, s feltárult a csapóajtó. A pislákoló lámpa gyér fényében Tobruk borzas képe és karvalyorra jelent meg; szeme szúrósan csillogott a homályban.
– Allah legyen veled, Rashid mester – köszöntötte a férfi a vén mágust. – Már nagyon vártam, hogy a próféta idevezéreljen utamon. Ha nem csalódom, érzékelted a hívásomat.
A dervis különös jelenség volt, az bizonyos. Elvadult szakállát ősz csíkok tarkázták, fekete szeme élénken, baljósan villogott a burnusz alatt. Elhanyagolt külseje és a csuklójára kötött piszkos, császárzöld szalag elárulta kilétét: szúfa dervis volt, abba a fanatikus, félkatonai koldulórendbe tartozott, amelynek tagjai gyakori dührohamaikról és félelmetes botvívó technikájukról voltak híresek.
Rashid al Markhalan a dühtől lihegve szuszogva kapaszkodott fel a szűk kamrába, melyben édes datolya illata vegyült össze éretlen füge és gránátalma fanyar illatával.
– Allah bölcsessége nagy volt, amikor megáldott téged csodálatos tudományoddal, barátom – szuszogta a mágus. – Ha te nem vagy, még most is várakozhatnék a Vadkecskék szurdokában, epekedve, mikor könnyít végre Allah a türelmetlenségem kínjain, s mikor vezérli végre elém a ferengi asszonyt és az ostoba templomost. Hála neked, Tobruk, nem kárhoztattam arra, hogy azon a kietlen helyen kelljen várakoznom, amíg világ a világ. Mi történt?
Tobruk, aki legendás volt arról mily nagyon kedveli a szép szóvirágokat, ezúttal kissé türelmetlenebbnek mutatkozott, és ez szokatlanul szűkszavúvá tette.
– Csakhogy megérkeztél, Rashid mester, Allah növessze nagyra a szakálladat! Már vártam az érkeztedet, hogy beszámolhassak mindarról, ami a távollétedben megesett.
– Mi történt? – tudakolta a mágus. – Hol a két ferengi? És hol a pokolbéli démon?
Tobruk nem sokat késlekedett. Botjával a kamra kijárata felé mutatott.
– Jer velem, Rashid mester, és útközben minden tudásomat megosztom veled a mai történésekkel kapcsolatban!
Jaffa, 1191. szeptember 24.
A Terminátor taktikát változtatott. Ahelyett, hogy a nála lévő kulcsok valamelyikével kinyitotta volna a gongnál lévő rácskaput, épp az ellenkezőjét cselekedte. Azt a kulcsot, melyet egy villámgyors összehasonlító elemzés során megfelelő méretűnek talált, a zárba dugta, elfordította, és csuklója erős mozdulatával a zárba törte.
A porkolábok vad átkozódásával mit sem törődve sebesen indult visszafelé, amerről jött. Mögötte egyre nagyobb lett az ordítozás. Most már nemcsak közrendű katonák tolongtak a rács túloldalán, de acélcsizmás templomosok is megjelentek.
A rács egyelőre az útjukat állta.
A T-800-as eltávolodott elérhető távolságból, megállt az egyik cella rácsa előtt, kiválasztotta kulcscsomóján lógó kulcsok közül a megfelelőt, és kinyitotta a cellát. Majd a falhoz láncolt ember bilincseit egyszerűen kettétörte.
Az eleddig diadalmasan rikoltozó, karvalyorrú, cserzett arcú, torzonborz férfi ezt látván döbbenten visított fel, de amikor látta, hogy a hatalmas erejű, csupasz férfi nem készül bántani őt, sőt, megszabadította bilincseitől, Allahnak imát rebegve szökött ki a járatba.
A T-800-as pár percen belül egy tucat rabot szabadított ki, lévén, hogy nagyon sok helyen elég volt a rácsot kinyitni a kulccsal, nem mindenkit láncoltak a falhoz bilincsek.
A szörnyeteg gép odavetette a kulcscsomót a zavarodottan rohangáló raboknak, ő maga pedig nagy sebességgel, kongó léptekkel iramodott meg abba az irányba, amerről jött.
Mögötte óriási volt a kavarodás. A kiszabadult rabok nem tudták eldönteni, mihez kezdjenek váratlanul nyert részleges szabadságukkal, azok a rabok pedig, akiket még mindig vaskos rácsok választottak el a folyosótól őrülten sivalkodva követelték a szerencsésebb társaiktól, hogy őket is engedjék el.
Valamivel visszább a törött kulcsdarabot valahogy sikerült kipiszkálni a zárból, és a rács kinyílt. Dühös lovagok tódultak be a bűzös folyosóra, mögöttük; mintha dróton rángatnák őket, izgága közkatonák tolongtak.
Óriási zűrzavar támadt. A rabok közül sokan gyűlölködő rikoltozással, puszta kézzel, hosszúra nőtt karmokkal esett neki a betóduló fogvatartóknak, mások még mindig azon ügyködtek, hogy megszabadítsák bezárt társaikat, megint mások összevissza rohangáltak, a legélelmesebbek pedig eszeveszett iramban szaladtak a folyosó kanyarulatában eltűnő csupasz férfi után, tőle várva menekülési lehetőséget.
Azonban a hatalmas termetű, őrült szabadító messze maga mögött hagyta a követőit. Azok csak súlyos lépteinek visszhangjait tudták követni, ám hamarosan összezavarodtak, mert ezek a visszavert hangok hamarosan összevegyültek a mögöttük döngve közeledő lovagok vascsizmáival.
A Terminátor – gondolva a többszörösen kiemelt váratlansági tényezőre – nem kívánt szembeszállni az őt üldöző templomosokkal. Más kiutat keresett.
Egy üvöltöző, kopasz, félmeztelen, bőrkötényes férfi rohant szembe vele olyasféle szerszámmal a kezében, ami leginkább egy hatalmas fémrák ollójára hasonlított.
A szörnyeteg gép megállás nélkül nekirohant az üvöltöző embernek, és a súlya erejével úgy a falnak taszította, hogy az menten elhanyatlott.
A kereszt irányú elágazásban nem egyenesen folytatta az útját, vissza oda, amerről jött, hanem jobbra fordult. Sötét folyosón rohant, pislákoló, távoli fáklyafény felé. Aztán a folyosó váratlanul kiszélesedett, és a Terminátor egy kínzóeszközökkel berendezett helyiségben találta magát. Egyetlen élő teremtmény sem tartózkodott itt; e helyet jelenleg nem használták.
A gép egy pörölyszerű eszközt vett magához, melynek súlya alatt egy gyengébb fizikumú ember roskadozott volna. A gépnek természetesen ez a súly meg sem kottyant.
Nem fegyvernek szánta ezt az eszközt, de szükség esetén annak is megfelelt.
A folyosó enyhén emelkedett, két talajba vájt lépcsőfok következett felfelé, aztán ismét a folyosó.
A Terminátor rohant. Mögötte már nem hallatszott az üldözők hangja, csak távoli hangfoszlányok lebegtek utána. Azonban a gép mégsem lassított. Ki akarta használni az előnyét.
Futás közben a rideg, terméskő falat vizsgálgatta, melybe a járatot faragták. Ő valami egészen mást keresett, olyan helyet, ami megfelel a céljainak.
És a következő pillanatban megtalálta. A folyosó élesen jobbra kanyarodott, ám szemközt a fal ősi kőművesmunka jeleit viselte magán; jól látszott a kövek illesztése.
A T-800-as egyenesen ehhez a falhoz rohant, a kezében lévő pöröllyel megkoccantotta, és a döndülés hangjából azonnal következtetett a fal dimenzióira. Körülbelül másfél méter széles lehetett.
A gép kiértékelő modulja megfelelőnek ítélte. Kiszámított csapásokkal egymás után mozdította ki a helyéről a köveket. Azzal sem törődött, hogy az ütemes döngés a nyomára vezeti az üldözőit. Pontosan tudta, hogy mindössze két percre lesz szüksége ahhoz, hogy áttörje a falat.
Oly ütemben dolgozott, akár egy gőzgép dugattyúja; a kezében alig lehetett követni a rettenetes erővel csapkodó szerszámot.
Aztán amikor már csak egy réteg kő sorakozott az útjában, és egy öklömnyi résen besütött a holdvilág, a Terminátor a földre ejtette a pörölyt, elhátrált, hogy nagy lendületet vegyen, majd teljes testsúlyával nekirohant a fal maradékának...
Jaffa, 1191. szeptember 24.
Raoul de Foret-Noir csak most értette meg igazán, milyen rettenetes dolog történt vele. Csak most döbbent rá, hogy mindazon előjogok, melyeket lovagként természetesnek vett, s minden körülmények között megillették őt, egy szempillantás alatt semmivé foszlottak, mintha sosem lettek volna. Ő most már nem követelhet, nem tiltakozhat, csak kérhet – mint egy egyszerű, közrendi katona.
És ahogy belegondolt a vádakba, be kellett látnia, hogy egy külső szemlélő számára ezeket a becstelen cselekedeteket valóban elkövette. Megfutott. Egyetlen személy elől. Igaz, hogy ő tudta, hogy ez a személy valójában egy szörnyeteg gép, aki ellen semmi esélye, de ezt a hittársai nem tudhatták. Ők csak azt látták, hogy ő megfutott. És mivel nem maradt ott, hogy magyarázatot adjon a cselekedeteire, a hazugság vádját is rásüthették.
Mindezt az ő szempontjukból jogosan. És mégis jogtalanul! Rettenetesen fájt neki, hogy egykori társai, akikkel számtalan harcmezőn együtt hullatták a vérüket, s ontották a szaracénok mocskos vérét, most képesek voltak megkérdőjelezni azon bátorságot, melyet ő már több tucatszor bizonyított, s valamennyien ellene fordultak.
Feddőn nézett Baudouin de Brésre.
– Te is elhiszed ezeket az ocsmány vádakat ellenem?
A lovag rezzenéstelen arccal vonta meg széles vállait.
– Nem számít, hogy én mit hiszek és mit nem. A káptalan határozata rám is vonatkozik, s én aszerint fogok eljárni, amit a helyzetem megkövetel. Ám amennyiben arra vagy kíváncsi, mi az én személyes véleményem rólad, elárulhatom. Mint mondottam, én egyedül szót emeltem az érdekedben, és emiatt kényelmetlen helyzetbe kerültem. Ennek ellenére... ismerve korábbi hősiességedet, melyet Hattínnál tanúsítottál... a végsőkig kiálltam volna a nevedben, ha magam is nem érzem bizonyítottnak az ellened felhozott vádakat. A gyávaságot nem hittem; ám te nem voltál ott, hogy magyarázatot adhatsz a tettedre. A hazugság megint csak nem a te kenyered, azt sem hittem. De megint csak nem voltál jelen, hogy bizonyíthasd az igazadat. Mint mondottam, e két vádpontban még ingadozott a lelkem, nem tudott volna meggyőzni más lovagok tanútétele... Ám a harmadik vádpont olyan, mely egyértelmű bizonyítást nyert, s minden kétséget elűzött a lelkemből. Raoul de Foret-Noir... csak egy elfajzott vetemedhet arra, hogy titokban egy fehércselédet csempésszen a rendje felszentelt termébe! Ez oly égbekiáltó bűn, melyért önmagában is háromszoros kitaszítást érdemelnél! Ez oly mérhetetlenül eltorzult lélekre utal, mely nem nyerhet megbocsátást! Raoul de Foret-Noir, fogadd megvetésemet!
Raoul dühösen meredt egykori hittársára. Nyelvén már-már megfogalmazódott egy dühös kifakadás, de be kellett látnia, hogy fordított esetben ő még ennyire sem lenne készséges és megértő, mint amilyen türelmet tanúsít most Baudouin de Brés ővele. Valószínűleg még a szóbeli érintkezést is kerülné azzal az alakkal, akit a rendje e megbocsáthatatlan vádakkal kitaszított.
– Megértelek, de Brés – préselte ki magából elkeseredetten. – De megesküszöm neked az élő Istenre, hogy bárki számára érthető és elfogadható magyarázatot tudok adni mindhárom vádpontra!
A templomos flegmán vállat vont.
– Az esküdözésed a helyzeteden immár semmit nem változtat.
Raoul erőlködve próbált kitalálni valamit.
– El tudnád intézni, hogy tisztázhassam magam a káptalan előtt? – kockáztatta meg, bár előre tudta a választ.
– Milyen jogon? – horkant fel Baudouin de Brés elutasítóan. – A káptalan döntését csak felsőbb fórum változtathatja meg. Mindennek elrendezésére én akkor sem lennék képes, ha belső kényszert éreznék rá. Ám ez jelen esetben nem áll fenn. Magadnak kell kilábalnod abból a mocsárból, amibe meggondolatlanul beletévelyedtél. Mindamellett...
– Mindamellett? – kapott a szón buzgón Raoul de Foret-Noir.
Baudouin enyhe megvetéssel szemlélte egykori bajtársát.
– Mindamellett lesz alkalmad felsőbb fórumokhoz folyamodni. Ezen iratban a kitaszíttatásod mellett az is szerepel, miszerint közemberként köteles vagy még a vesperás előtt Gilbert Erail elé járulni, ki tisztázni kívánja e zavaros ügyet, még de Sablé nagymester megérkezése előtt. Amennyiben hites magyarázattal tudsz szolgálni az Arszúfi Hősnek, s messzemenően tisztázod magad a távollétedben felhozott vádak alól, s ő melléd szegődik, az ő tekintélye talán elegendőnek bizonyul majd, hogy közbenjárjon az érdekedben az új komtúrnál, aki hamarosan kinevezésre kerül majd... Ám azt állítom, ehhez igen alapos magyarázattal kell majd szolgálnod. Kívánom neked, hogy tisztázd magad a vádak alól, s lemosd a becsületeden esett foltokat! Azonban én most ennyit mondhatok. Átadtam az üzenetet, viselkedj a káptalan határozatának megfelelően! Ég veled!
– Várj! – Raoul csak most döbbent rá, hogy amiért tulajdonképpen idejött, arról még egy árva szó sem esett. – És a démon? – kérdezte ingerülten. – Sikerült elmenekülnie?
Baudouin de Brés megütközve nézett rá.
– Miféle ostobaságokat beszélsz? – horkant fel. – Bátor testvéreink annak rendje és módja szerint legyőzték, s most súlyos vasaktól megbilincselten senyved a vár legmélyebb tömlöcében.
– Foglyul ejtettétek? – ragyogott fel a kitaszított templomos arca. – Elfogtátok a Halálosztót?
Baudouin de Brés megvetően mérte végig egykori hittársát, és az arckifejezéséből ítélve közel állt ahhoz, hogy a másik elé köpjön.
– Miféle démon rontott meg téged – vetette oda gúnyosan. – Amikor még együtt forgattuk a kardot, eszedbe sem jutott volna mást feltételezni. Most meg olyan aggódós lettél, mint egy vénasszony!
– Ha láttad volna azt, amit én! Ha láttad volna, mint hullanak el hű bajtársaim ennek a szörnyetegnek a csapásai alatt, mint törnek szét sebezhetetlen bőrén a legnemesebb lovagi kardok, mint pattannak le róla a nyílvesszők... megértenéd szavaim indokát.
Baudouin vállat vont.
– Mindezt én nem láttam. A szörnyeteg... hogy a te szavaiddal éljek... bátran és vakmerően verekedett, de nem dacolhatott Isten felszentelt védelmezőivel, s ezt neked is tudnod kellett volna, amikor a hátadat fordítottad felé! Isten és szent lobogónk nevével legyőztük, tömlöcbe dugtuk, s bármily nagy is legyen az ereje, onnan még ő sem szabadulhat ki, erre akár megesküszöm!
Mintha csak válasz lenne e dölyfös szavakra, a jobb oldali sarokbástya felől iszonyatos dörej hallatszott. Olyan éktelen robaj, mintha Isten borította volna rájuk az eget. A lovag és a kitaszított lovag egyszerre kapták oda a fejüket. A rosszul megvilágított udvaron hatalmas porfelleg lengte körül a sarokbástyát, s ahogy a por ülepedett, valami elképesztő dolog vált láthatóvá. Pontosabban valaminek a hiánya.
A sarokbástya helyén most csak egy hatalmas törmelékhalom hevert, ahogy az építmény valami iszonyatos erő hatására összeomlott!
És e törmelékhalomból, az előrohanó lovagok és a döbbent sergentek, turkopolok kimeredt szeme előtt, egy tetőtől talpig csupasz, emberi alak mászott elő. A holdfény jól láthatóan rajzolta körül az alakját, ahogy egy pillanatra megállt a romok fölött, mintha ki akarná élvezni a diadal e pillanatát.
– Isten az égben! – motyogta döbbenten Baudouin de Brés, és kardot rántott. – Miféle szerzet ez?
– Fegyverbe! Fegyverbe! – harsogtak a kiáltások mindenfelé, és a nyugodt éjszaka egy pillanat alatt darabokra tört. Összevissza rohangáló alakok bukkantak fel, akik közül a legtöbben azt sem tudták, miféle veszedelem fenyegeti őket.
– A halálosztó! – kiáltotta Raoul felindultan. – Nem szökhet el!
Már lódult volna, hogy fegyvertelenül is üldözőbe vegye a sötétségbe beleolvadó alakot, ám Baudouin de Brés visszatartotta.
– Ez immár nem a te dolgod! – ordította a szemébe. – Bízd ezt azokra, akik méltók rá, hogy megküzdjenek vele!
Jaffa, 1191. szeptember 24.
Rashid al Markhalan és torzonborz társa egy pillanatig szólni sem tudtak a döbbenettől, amikor a sarokbástyát ledőlni látták.
Percek óta leselkedtek már egy sarok mögül a templomos rendház kapujában vitatkozó Raoul és az idegen lovag után. A vén mágus egy apró praktikával meg tudta oldani, hogy még e távolságból is minden szót jól halljanak.
Az elhangzottak szinte szóról szóra megerősítették mindazokat az információkat, amiket Tobruk sietős útjuk során megosztott a művészet beavatottjával.
Nem egyenesen a rendházhoz jöttek. Tobruk egy kidőlt-bedőlt épülethez cipelte társát, ott suttogva társalgott egy sötét alakkal, majd pedig annak az útmutatásai alapján értek el ide, jelenlegi megfigyelőhelyükre, ahonnan nyomon követhették Raoul de Foret-Noir tárgyalásának menetét.
Időközben egy kölyökforma alak siklott Tobruk mellé, és tőle megtudták, hogy a fura külsejű ferengi nő, aki férfi ruhát öltött, jelenleg egy elhagyott házban rejtezik. A leírás alapján Rashid al Markhalan azonnal tudta, hogy hol. Ám mielőtt odasietett volna, hogy a különös asszonyszemélyen számon kérje a történteket, ki akarta várni Raoul vitájának a végét is. És amikor már úgy tűnt, hogy ideje visszahúzódniuk a sarok mögé, hatalmas robaj hallatszott, s a szemük elé tárult az a hihetetlen látvány, mely még a templomosok ereiben is megfagyasztotta a vért.
Még látták, ahogy a gyilkológép robusztus alakja eltűnik a sötét rejtekében, s hallották a feldühödött ferengik harci kiáltásait, de hogy sor került-e bármiféle összecsapásra, azt nem tudták megállapítani.
– Gyorsan! – suttogta Tobruk, és szellemként suhant abba az irányba, amerre a Terminátor felbukkanását sejteni lehetett.
Szűk sikátorokon rohantak keresztül, sőt a dervis néha vakmerően ugrott át kerítéseken, s vágott át elhanyagolt kerteken kutyák ugatása, juhok bégetése és felriadó baromfik ijedt szárnycsapkodásától kísérve.
A következő pillanatban már a tengerparti öböl hullámain csillant meg a hold ezüstös fénye a szemük előtt.
A közeledő lármából ítélve Tobruk helyesen ítélte meg a helyzetet, mert az üldözők raja ebbe az irányba csörtetett, és a dühös kiáltások arról árulkodtak, hogy az üldözött zsákmány valahogy átcsúszott a szorosra vont hálón.
Ennek ellenére a Terminátornak nyoma sem látszott, de még egy árva nesz sem árulkodott arról, hogy a közelben rejtezhet.
A kikötőbe vezető kanyargós úton nagy csörgés közepette kivont kardú templomosok közeledtek, hű csatlósaik kíséretében. A környező kerteket, házakat ideges katonák fésülték át. Tobruk hátrébb vonta Rashid al Markhalant, és egészen közel hajolva lehelte a fülébe:
– Vajh, volt e hozzád oly kegyes Allah, Rashid mester, hogy megajándékozott azon képességgel, melynek révén nyomára bukkanj e titokzatos szörnyetegnek?
Rashid al Markhalan bólintott.
– Ha egy nyíllövésnyi távolságon belül tartózkodik, mágiám segítségével bizton megtalálom.
– S vajh, arra is képes lennél-e, Rashid mester, hogy úgy tudd követni őt, mint észrevétlen szellő az elrobogó szélvihart, mint árnyék az égen elsuhanó sólymot?
A vén mágus megütközve nézett a homlokát ráncoló dervisre.
– Mindezen dolgokra képes vagyok... ámbár hosszú évek óta nem gyakoroltam ezeket, s meglehet berozsdásodtam. De mondd csak, barátom... csak én érzem úgy, mintha azt kívánnád tőlem, hogy szerepeink alkalmasint felcserélődjenek?
Tobruk megadóan bólintott.
– A te nagy bölcsességed, Rashid mester mindig a legmegfelelőbb pillanatban ragyog fel legfényesebben. Valóban kívánatos lenne, ha ez alkalommal ily módon kamatoztathatnád magasztos művészetedet...
A mágus felhúzta a szemöldökét.
– És te? – kérdezte meglepetten. – Mit cselekszel te eközben?
Tobruk elkomorodott.
– Attól tartok, az események ilyetén fordulatán nem várhatok tovább. Feltétlenül értesítenem kell Őt.
– Kit?
A dervis sokatmondóan biccentett a fejével valami megnevezhetetlen irányba.
– Ki mást? – kérdezett vissza.
Rashid al Markhalan meglepetten pislogott.
– Al Gázi... a városban van?
Tobruk idegesen, ámbár megkésve kapta a mágus szája elé mocskos kezét.
– Allah legyen irgalmas hozzád, Rashid mester, ha a gyilkosságok nagymesterének fülébe jut, hogy te fennhangon harsogod szerte a szélbe az ő titkos nevét...
A város belsejében, egy alacsony mennyezetű, gerendavázas házban a kitaszított templomos és a saját korába visszatérni képtelen nő idegesen meredtek egymásra. Raoul de Foret-Noir felháborodottan számolt be a személyét ért sérelmekről, majd e szavakkal fejezte be előadását.
– És a gyilkológép kitört a rendházból. Bátor testvéreim... mármint a volt testvéreim bőszen vetették utána magukat, ám a szörnyeteg nem merészelt ismét szembeszállni vélük... eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Valószínűleg visszatért a pokolba, ahonnét származott...
– Istenem, mit tegyünk? – suttogta Miriam elhaló hangon. Egészen sápadt volt.
Raoul de Foret-Noir arcát mély ráncok redőzték; ő is gondterheltnek tűnt.
– Legelébb is valami módon haladéktalanul a káptalan elé kell állanom, hogy tisztázzam magam a gyávaság főbenjáró vétke alól – jelentette ki határozottan. – Rosszakaróim ármánykodnak ellenem; aki vak nem volt, láthatta, hogy csupán magam után akartam csalni a szörnyeteget. – A lovag arcát enyhe pír futotta el. – Arról én már igazán nem tehetek, hogy derék testvéreimnek sikerült közben fogságra vetniük az álnokot...
Miriam döbbenten meredt rá.
– Egek, Raoul, neked valóban ez most a legfőbb gondod?
– Elvégre a rendi tagságomról van szó! – fortyant fel a férfi. – Minő szégyen lenne, ha kitaszíttatásban kellene leélnem hátralévő éveimet! Halálba sorvadnék minden bizonnyal; egy igazi lovag nem viselhet el ilyetén gyalázatot!
Miriam leroskadt a széthasogatott ládára, és arcát a tenyerébe temette.
– A Terminátor elszabadult, ezt meg csak a saját nyavalyás büszkesége érdekli... – motyogta.
– Hogy érted azt, hogy nyavalyás büszkeség? – gerjedt haragra Raoul. – Egy igaz templomosnak, Krisztus urunk felkent katonájának egyebe sincs, csak a büszkesége. Hírnév és haditettek; ezen alapszik szerzetünk örökké tartó dicse, és nekünk, templomosoknak mindig törekednünk kell, hogy hívek maradjunk hozzá!
– Magad mondtad, hogy jó párszor megszegted a szabályzatot! – vádaskodott Miriam. – Bordélyokba és szeszfőzdékbe jártál a Paul cimboráddal!
Raoul gőgösen felhúzta az orrát.
– Én akkor szigorúan véve nem cselekedtem a szabályzat betűje ellen. A regula valóban tiltja nekünk, hogy ilyesfajta helyekre menjünk, arról azonban egy árva szó sem áll benne, hogy nem lovagolhatunk oda...
– Megáll az ész! Minden idők legveszedelmesebb szörnye szabadon garázdálkodik a városban, neked meg az a legfőbb gondod, hogyan találhatsz kibúvót a vétkeidre valami százéves, dohos szabályzatban!
– Nem tudom, mi bajod a regulánkkal. – Raoul most már igazán dühös volt. – Tudnivaló, hogy minél régibb valami, annál tiszteletreméltóbb, és atyáink keze művén változtatásokat eszközölni igen kárhozatos dolog. Az újítást a démonok sugallják! Lehetsz te százszor is az Úr küldötte, akkor sem vonhatod kétségbe a hitében állhatatos Szent Bernát buzgólkodását, aki rendünk szabályzatát papirosra vetette.
– Hiszen te magad mondtad, hogy hiányos! Hogy mindenféle ostoba kibúvókat találtatok benne Paullal!
– A szentéletű Clairvaux-i Bernát a maga végtelen bölcsességében bizonyára előre látta, hogy a Templom Lovagjainak időnként szükségük kis szórakozásra, és ezért hagyott a szövegben többféleképpen értelmezhető passzusokat.
Miriam hirtelen rádöbbent, hogy teljesen értelmetlen lenne folytatni a vitát. A középkori ember gondolatvilága fényévekre esett az övétől, és Raoullal és bármilyen közel is kerültek egymáshoz a távolság áthidalhatatlan maradt.
– Igazad van – sóhajtott fásultan. – Az állhatatos hitű Bernát bizonyára előre látott győzedelmes hadjáratáig, beleértve a zászlók színét, a szaracén lovak sörényének hosszát és a ma este szolgálatot teljesítő kapuőrök kedvenc kocsmájának nevét.
– Igazi próféta volt az alapítónk! – bólogatott sugárzó arccal Raoul.
– Ő próféta volt, én viszont csak gyönge nő vagyok. Nem kételkedem benne, hogy férfias határozottsággal fogod eloszlatni a káptalani szék előtt a gyávaság gyanújának leghalványabb árnyékát is. Jómagam azonban, esendő és támaszra szoruló lélek lévén, elsősorban a démon miatt aggódom. A tömlöcből kitört, ezt a saját szemeddel láthattad. Nekem meg kell állítanom, ezt a feladatot rótta rám az úr, de a fegyverem odaveszett és pillanatnyilag fogalmam sincs, mihez kezdjek. Érted már, miről beszélek?
Ezúttal helyes hangot ütött meg. Raoul de Foret-Noir megnyugtató mosollyal közelebb hajolt hozzá, és átkarolta a vállát.
– Egyet se félj, kedvesem! A Templom Rendje átvállalja majd a feladatodat! Még pár nap, és nagymester Jaffába érkezik; akkor majd becserkésszük és levadásszuk a szörnyeteget.
– Mármint... mi ketten, vagy a lovagok?
– Természetesen a lovagok! – Raoul értetlenül vonta fel a szemöldökét. – Nem ért ez a démon a vitézi módon vívott küzdelemhez! A káptalani teremben könnyűszerrel lebírtuk... illetve lebírták. Ami pedig egyszer megtörtént, az megtörténhetik máskor is!
– A társaidnak egyszerűen rohadt nagy szerencséjük volt!
– Hogy mondhatsz ilyet? A hit megacélozta karjukat, és az alvilági förtelem nem állhatott meg az Úr hatalma ellenében.
– Hát nem emlékszel, mire képes a Terminátor? A saját szemeddel láttad, hogyan végzett puszta kézzel négy bajtársaddal Montchassonnál!
– Akkor fegyvertelenek voltunk, és egy titkos szertartásra készültünk, nem csatára – magyarázta a lovag türelmesen. – Most viszont páncélos lovagok hada fog szembeszállni vele, akik mind tudják, hogy szent küldetésben járnak.
Azt viszont nem, hogy záros határidőn belül vagdalthús lesz belőlük, gondolta Miriam kétségbeesetten. Hogy tudná józan belátásra bírni ezt a keményfejű barbárt?
– A befolyása alá fogja vonni őket. Nem érted, hogy ez egy önfejlesztő rendszer? Egyszer már majdnem sikerült átvennie a rend fölött az irányítást.
– Csupáncsak megpróbálta, s emlékezetem szerint csúfos kudarcot vallott – emlékeztette Raoul, és a lány kénytelen volt belátni, hogy ezúttal igaza van. – A káptalani teremben mindenki láthatta róla, hogy pokolszülte démon, ráadásul vérig sértette a nemes Gilbert Erailt. De Sablé nagymester sem fogja tűrni, ha visszatér majd, hogy egy névtelen, jöttment sehonnai a természetes jogaiba gázoljon. Nem, kedvesem, egyvalamit biztosra vehetsz: a Jeruzsálemi Szent Templom Rendje mostantól fogva kérlelhetetlen ellensége lesz a kárhozatos gonoszléleknek!
– És ugyan mihez kezdenek vele, ha megtalálják?
– Mivel bizonyságot nyert, hogy béklyók és kötelmek vissza nem foghatják, ott helyben agyonsújtják őt kardforgató karjuk hatalmával! – jelentette ki a lovag átszellemülten, magabiztos képpel.
Miriam fáradtan sóhajtott. Reménytelen eset!
– És mi van, ha egyáltalán nem találják meg? – próbálkozott egy újfajta megközelítéssel.
Raoul de Foret-Noir értetlenül, kissé bambán meredt rá.
– Mégis, hogy képzelted a dolgot? – kapott a lehetőségen a lány. – Hogy a Terminátor szépen kiáll majd valami csatasík kellős közepére, döngetni kezdi a mellét, és türelmesen megvárja, míg a testvéreid odasereglenek? Magad mondtad az imént, hogy nem sokat ért a vitézi harcmodorhoz! Nem, Raoul, ez a démon nem fogja kihívni maga ellen a sorsot. Rejtőzködésbe vonul majd, az oltalmazó árnyak közé, és onnan szövi tovább ármányos terveit az emberiség ellen. Mint... mint a gonosz varázslók a hősénekeitekben!
– Ez lovaghoz méltatlan cselekedet lenne tőle.
– Ki a fészkes fene mondta neked, hogy a Terminátor egy lovag? Ért a verekedéshez, és mert ravasz és körmönfont, hamar vezérré tudja tenni magát az emberek között; de igazából alattomos gyilkos ő, aki az éjszaka leple alatt öl, és nem ismer kegyelmet. A rend valószínűleg meg sem találná; ha pedig testvéreid buzgalma túl terhessé válna a számára, éjjel keresné föl a nagymestereteket meg a többi derék lovagot, és hang nélkül végezne velük, míg az egész szervezet meg nem bénul.
– Akárcsak az asszaszinok... – suttogta Raoul.
– A kicsodák?
– Az asszaszinok – ismételte az ifjú templomos. – A Hegyi Öreg emberei. Egész Outrémer retteg tőlük, de még a hitetlen tartományok is, a kincses Indiáig. A perzsa hegyekbe fészkelték be magukat, immáron csaknem százötven éve. Mohamedet követik ők is – mindörökre átkozott legyen a neve! –, de másképpen, mint Szaladin alattvalói, és a kairói kalifák örökösének tekintik magukat. Szektájuk főhadiszállása Alamut bevehetetlen vára, de ezen kívül is számos kastélyt és erősséget bírnak Tebriz és Damaszkusz között. Nem ismernek el más urat maguk fölött, csak a Hegyi Öreget, alapítójuk, Gonosz Hasszán utódját; annak viszont habozás nélkül teljesítik minden utasítását, még ha az életükbe kerülne is. Gyilkosok és méregkeverők egytől egyig; hasist szívnak, hogy testük ne érezze meg a fájdalmakat; lángoló szemű fanatikusok, és késük hegyén a Halál lovagol. Ha kedvük tartja, szövetségeket kötnek és oldanak; szerencsésnek mondhatja magát az a tartomány, amelyik a Hegyi Öreg védelmét élvezi. Haragjától pedig koronás fők és felkent fejedelmek is rettegnek.
Miriam fejében harsányan megszólalt a riasztócsengő. Még egy többé-kevésbé titkos, öntörvényű, saját szabályok szerint élő szervezet, amelynek az ügyeibe egyetlen uralkodónak sincsen beleszólása. Nem kételkedett benne, hogy a Terminátor tájékozottabb Outrémer ügyeiben, mint ő; és azt is biztosra vette, hogy előző tervének kudarca után most új hatalmi bázist keres.
– Honnan tudsz róluk ilyen sokat? – kérdezte gyorsan.
Raoul kissé elpirult.
– Köztudomású, hogy az asszaszinok ugyanúgy nem fogadnak el parancsokat a muzulmán nagyoktól, mint a Szent Templom Rendje a frank fejedelmektől. Mindkét testvériségnek fölös számban akadtak ellenségei mindkét oldalon. Ez bizonyos fokú közeledést eredményezett...
– Ti szövetségre léptetek ezekkel az izékkel?...
– Nos, ismeretes, hogy az asszaszinok az üdvös emlékezetű Balduin király óta nem szedtek áldozatokat a Templom Lovagjai közül. Akkori nagymesterünk, a nemes Robert de Craon, köztudomásúlag fortélyos elméjű férfiú volt...
– Megáll az ész! Hát ti nem a kereszténység javáért forgatjátok a kardotokat?
Raoul de Foret-Noir kihúzta magát.
– De bizony azért, és aki ezt kétségbe vonja, annak számolnia kell a Templom Rendjének haragjával! Mindazonáltal közkeletű példázat, hogy midőn a jámbor Nílusi Szent Damránt kígyóverembe vetették, buzgó imádsággal egymás ellen fordította az undok csúszómászókat. A római helytartó ezen isteni csodán olyannyira elámult, hogy azon nyomban keresztvíz alá hajtotta fejét, amiből Krisztus hű követőinek igen nagy üdve származott...
– Hagyd abba ezt a szőrszálhasogatást! És a lovagi erények, amiket folyton emlegetsz nekem? Azokkal mi van?
– A lovagi erények sokféleképpen nyilvánulhatnak meg, drága Miriam! – A templomos már-már kioktató hangot ütött meg. – Aligha hiszem, hogy Robert de Craon nagymesternek szégyenkeznie kellett volna azért, amit tett. Nagyatyám javakorabeli férfiú és derék lovag volt, amidőn Maudud moszuli mameluk hadjáratra készült a végsőkig szorongattatott frank tartományok ellen. A hadjáratból azonban semmi nem lett, mert egy daróccsuhás zarándok a damaszkuszi nagymecset udvarán ledöfte az Allah segítségéért fohászkodó vezért...
– A lovagrend orgyilkost fogadott? És a király tudott erről? Hát a pápa?
– A szentatya élemedett korú aggastyán volt akkor, fölösleges lett volna ilyen apró-cseprő dolgokkal megzavarni lelki nyugalmát. A dicsőséges Balduin királyt pedig régi barátság fűzte nagymesterünkhöz. Az iratokban nem találni nyomát, hogy bármi ellenvetése lett volna.
– Óriási!
– Ahogy a nagytiszteletű Jeromos egyházatya mondta: a pogányok elleni harcban minden eszköz megengedett.
Miriamnek kezdett elege lenni a szentekből, vértanúkból, hitvallókból és egyházatyákból. Úgy tűnt, bármilyen ésszerűen érvel az igaza mellett, Raoul abban a pillanatban előrángat a hajánál fogva egy megboldogult mártírt vagy egyházjogi szaktekintélyt, és kortól dohos idézeteket citálva a legnyilvánvalóbb ellenvetéseket is félresöpri. Meddő szócséplésnek érezte az egész vitát; a céljukhoz legalábbis egy lépéssel sem jutottak közelebb. Ekkor azonban – legnagyobb megdöbbenésére – a lovag egy hajmeresztő javaslattal állt elő.
– Ha, mint mondád, ez a pokolbéli szörnyeteg a rejtőzködésben keres menedéket megszentelt pengéink elől, mi lenne, ha egy asszaszint uszítanánk a nyomába?
Miriam egészen elképedt.
– Egy kábítószeres fanatikust? Mire volna az jó?
– Hát, becserkészné a Terminátort, és csapdát állítana neki. Ha jól megfizetjük, meg is öli, és akkor minden gondunknak vége szakad.
A lány elcsigázottan felsóhajtott.
– Figyelj, Raoul! – kezdte türelmesen. – Ennek a démonnak acélból van a bőre, és a legerősebb fegyvereitek sem képesek megsebezni. Nem ember, hanem gép: nem hat rá a méreg, nem érez fájdalmat, nem kell lélegeznie, aludnia, addig harcol, amíg a szó szoros értelmében darabokra nem hullik. Nincsenek érzelmei, következésképp nincs gyönge pontja sem: nem számíthatunk arra, hogy kedvét veszti, nem csalhatjuk kelepcébe vagyonnal, hatalommal, nőkkel, itallal. Az egyetlen hibája az volt, hogy nem ismerte ki magát kellőképpen az idegen közegben, ahová került. Mivel azonban a vezérlőrendszere önfejlesztő, nem kételkedem benne, hogy ezt a hátrányt is hamarosan ki fogja küszöbölni. És te erre a sátánra akarsz egy daróccsuhás zarándokot uszítani, egyetlen szál tőrrel a kezében?
– Nem ismered te az asszaszinokat, drága hölgyem! – mosolygott a fiatal templomos biztatóan. – Látnak a sötétben, mint a macskák, és ezerféle módját ismerik az emberélet kioltásának! Szívósak, ügyesek és fáradhatatlanok. Ha muszáj, elélnek hajnali harmaton és viperahúson is; nem rettegik a halált, és hírből sem tudják, mi az a félelem. Bizony, a keresztény világ nagy szorongattatásban lenne, ha valamennyi hitetlen őhozzájuk volna hasonlatos. Az úr azonban az ő végtelen kegyelmében úgy rendezte a dolgokat, hogy a Hegyi Öreg csak hetedíziglen ismerje el Mohamednek, a hamis prófétának a leszármazását. Az asszaszinok szemében Szaladin meg a bagdadi kalifa eretnekségben és jogtiprásban vétkesek, s ők inkább szövetkeznek a keresztény urakkal, mint hitük elárulóival.
Miriamnek zúgott a feje; nem igazán értette ezt az okfejtést.
– Te tisztára megőrültél! – motyogta. – Mondtam már neked: egy ilyen hasisevő megszállottnak semmi esélye sincs a Terminátor ellen!
Raoul de Foret-Noir sértődötten kihúzta magát.
– Jobbnál jobb tanácsokat adok neked, szép hölgy, te azonban úgy látom, örömödet leled a lekicsinylésemben. Mióta megérkeztél, egyebet sem hallok teled, mint Outrémer pocskondiázását. Odafent a mennyben, Krisztus trónusa mellett bizonyára mindenki hibátlan és tökéletes, mi azonban ezen a hitvány halandó világon bizony gyarlók és esendők vagyunk. Ha már egyik javaslatom sem nyeri el a tetszésedet, úgy a legjobb az lenne, ha visszatérnél az angyalok közé, és kérnél tőlük egy-két olyan aprócska holmit, amivel nemrég még sziklákat aprítottál. Bátorkodom azonban megjegyezni, hogy csodafegyverednek semmi hasznát nem vettük, éppenséggel kis híján a vesztünket okozta azzal a bizonyos „lobbanással”; ezzel szemben derék és jámbor lovagtársaim, akiket oly becsmérlő szavakkal illettél nemegyszer, legyűrték és tömlöcre vetették azt az állítólag legyőzhetetlen démonfattyat.
– Ahonnan azonnal meg is szökött! – csattant fel a lány.
– Minden bizonnyal ördögi mágiával, amire én a szenteltvíznél és az ájtatos imánál jobb ellenszert nem tudok – vágott vissza a lovag. – Az én ötleteim szűkös tárháza kimerült; fülem epedve várja már, nemes hölgy, minő Isten által sugallott új tervekkel fogod megörvendeztetni!
Miriamben forrt az epe. Szeretett volna valami csípős megjegyzéssel visszavágni, és már nyitotta is a száját, amikor hirtelen rádöbbent, hogy nincs mit felelnie. Fogalma sem volt róla, hogy mihez kellene most kezdeni, és hiába kicsinyelte le XXI. századi agyával a XII. század által nyújtott lehetőségeket, ha egyszer jobbakhoz nem juthatott.
Hosszas csend állt be.
– Szóval... – mondta végül a lány vékonyka hangon. – Azt mondod, kapcsolatba tudnál lépni ezekkel az asszaszinokkal?
Elégedett, magabiztos mosoly terült szét Raoul de Foret-Noir ábrázatán.
– Egy hitében szilárd és szerelmetes lelkű lovag számára nincsenek akadályok! – jelentette ki nagyképűen. – Előbb azonban pihenni fogunk.
A Terminátor a tenger felé tört ki az összesereglett katonák és templomosok villámgyorsan harci rendbe tömörülő gyűrűjéből, s mire azok megsejthették volna a tervét, máris irányt változtatott, és ezúttal az észrevétlenségre helyezve a hangsúlyt eredeti célja felé, a perzsa hegyek irányába fordult.
Pár percen belül már elérte a város nyugati falait, és útja során csak toprongyos, karvalyorrú szaracénokkal találkozott, akik Allah nevével az ajkukon sietve tértek ki a meztelen őrült útjából.
A kijutáshoz nem a kaput vette igénybe. Erős láb- és karizmai segítségével könnyedén felkúszott a fal tetejére egy vaskos támasztó pilléren, s acélos körmeit a fal repedéseibe vájva úgy ereszkedett le a túloldalon, akár valami óriási pók. Ezután nyugat felé fordult, és rendületlen iramban, könnyed futásban indult meg a célja felé.
Mindeközben elégedetten nyugtázta, hogy az új bizonytalansági tényező fokozott figyelembe vétele kiválóan működik. Mivel a kijutás feladatának megvalósítása közben elsődleges szempont a maximális biztonság volt, igyekezett kiküszöbölni a gyakorta meglepetésekkel szolgáló emberi tényezőt.
Miközben rendületlenül futott nyugat felé, adatbázisaiból maga elé vetítette a vidék térképét, és különböző kalkulációkat végzett a megteendő úttal kapcsolatban. Nem kellett sietnie, ideje akadt bőven.
A következő feladat azonban amiatt az ominózus emberi tényező miatt számos bizonytalansági faktort tartogatott.
A templomosok könyveiből pontosan tudta, hogy a keresett cél, az asszaszinok főhadiszállása valahol a perzsa hegyek közt van, s a vezetőjük, a Hegyi Öreg Alamut bevehetetlen várában lakozik. S ha igazak azok a pletykák, melyek erről a fanatikus szervezetről a templomosok könyveiben leírásra kerültek, a várba való bejutás sem lesz könnyű – ám a hatalom átvételének megvalósítására egy meglehetősen szövevényes és újszerű módszert kell kidolgozni. Egy olyan módszert, melynek ezúttal hibátlanul kell működnie minden tekintetben.
Miközben lendületesen futott a talpa alól felszálló porban, a T-800-as minden szabad kapacitásával hozzálátott, hogy a legapróbb részletekig feldolgozzon minden rendelkezésére álló ismeretanyagot.
Tobruk jóformán még bele sem olvadt a sötét árnyak közé, Rashid al Markhalan máris varázsolni kezdett. Miközben ajkait ősi igék hagyták el, behunyt szemmel állt, s próbálta maga elé képzelni a meztelen szörnyeteg jellegzetes alakját.
Keményen koncentrált. És erőfeszítéseit pár szívdobbanás után siker koronázta. Egész testével és lelkével érzékelte azt az idegen testet, mely az érdeklődését felkeltette.
A vén mágus sandán elmosolyodott, amikor e mágikus megérzést összevetette a tenger felé csörtető katonák kutatási irányával.
A titokzatos idegen ravasz, mint a róka, ámbátor egy igen egyszerű és kézenfekvő cselt alkalmazott. Látványosan megindult egy irányba, majd meglapult, s miután üldözői túljutottak rajta, az ellenkező irányba távolodott.
Rashid al Markhalam sietve indult a város túlsó széle felé, és magában bosszankodott, hogy ezt az alantas munkát neki kell végeznie, nem pedig Tobruknak.
Mágiája révén könnyedén megtalálta azt a támpillért, melyen a gép könnyűszerrel felkapaszkodott, ő azonban még csak nem is kísérletezett a kijutás ilyetén módjával. Inkább a jól bevált útvonalat választotta.
Igaz, ezúttal nem a gyümölcsárus kamrájából nyíló titkos lejáraton át hatolt le a föld alatti szövevényes labirintusba, hanem egy közelebbi csatorna mellett döntött, így is hosszú percekbe telt, mire a falon kívül kibukkant a csillagfényes éjszakába.
Sietve megkereste a tevéjét, majd – mivel a hold sápatag fényét bizonytalan megvilágításnak találta – mágikus igéivel fényt támasztott a pecsétgyűrűjéből, s annak világánál kereste meg az idegen nyomait.
Nem volt nehéz dolga. A pokolbéli szörnyeteg, ami oly hatalmas erővel döntötte ki a templomosok sarokbástyáját, s oly fondorlatos módon játszotta ki az üldözőit, még csak kísérletet sem tett arra, hogy az átlagosnál háromszorosan mélyebbre süppedő léptei nyomát álcázni próbálja.
Úgy haladt nyugat felé, mintha hivalkodni akarna az erejével, s szinte kiáltana azután, hogy kövessék, keljenek a nyomába!
Rashid al Markhalam a biztonság kedvéért még vesztegetett néhány percet arra, hogy mágikus rúnákkal maga köré írjon egy álcázóvarázst, majd baljós előérzettel nógatta a tevéjét gyorsabb haladásra...
Jaffa, 1191. szeptember 25.
Finom szemcséjű por szitált az utca levegőjében; a fehérre vakolt vályogfalak szinte izzottak a kegyetlen napsütésben. Késő őszre járt már az idő, a déli hőség mégis rekkenő volt. Jaffa utcái és terei teljesen kihaltak voltak; minden épeszű halandó árnyékos menedékbe húzódott a gyilkos verőfény elől. A sivatagi nap hatalmas úr, koronás királyok, győzhetetlen hadvezérek is meghátrálnak előle a csatamezőn: felforralja az ember agyvizét, kiszikkasztja a bőrét, hagymázas látomásokat ébreszt a fejében. Nem okos dolog dacolni vele, ezt minden outrémeri tudta, és megtanulták hamar a Frankhonból érkezett idegen lovagok is.
A vén szőnyegszövő a boltja bejárata előtt ült, egy alacsony árkád árnyékában; fogatlan ajkai közt egy díszes vízipipa hosszú csutoráját szorongatta. Elmélyülten pöfékelt, átszellemült nyugalommal; csupa ránc arcában szinte eltűntek az aprócska, véreres, élénksárga szemek. Semmi sem tántoríthatta el az öregembert, hogy szieszta idején kiüljön vályogházikója elé, és átadja magát az önfeledt élvezeteknek. Hályogos szeme akkor is ugyanilyen rezzenetlen nyugalommal meredt a nap hevében forrongó utcára, amikor ostromló katonák és fosztogatók csatáztak rajta a város védőivel. Hol a szaracénok támadtak, és a keresztények védekeztek, hol fordítva; az aggastyánnak mindegy volt. Mindkét hadseregben fölös számmal akadtak őrült mészárosok és vérengző szadisták, őrá azonban egyikük sem mert volna kezet emelni. Sem a frank nagyurak, sem a szaracén vezérek nem nélkülözhették azt a drága árut, ami a kézzel szövött szőnyegek alatt lapult a fülledt, félhomályos pincehelyiségben: a bódulatot és vágyva vágyott feledést hozó hasist, amely kimosta agyukból a véres emlékeket. Fiatalabb korában az öregember tucatnyi holttestet hagyott a sikátorok sötét zugaiban, amíg sikerült felverekednie magát Jaffa egyetlen nagy tételben üzletelő hasiskereskedőjévé, és úgy érezte, a hosszú, viharos évek után megilleti végre egy kis nyugalom, ha napi egy-két órára is csupán. A csatornák söpredéke ellen fizetett kések vigyázták a békéjét; a poroszlókat és a defterdárokat – mikor ki volt hatalmon – sokkal befolyásosabb és félelmetesebb pártfogók riasztották el üzlete környékéről.
Árnyék vetült a szemközti épület vakítóan fehér falára. Az aggastyán bosszúsan fölemelte a fejét, és megnyalta szája szélét; piszkossárga szakállából kivillantak szuvas, töredezett fogai. Ki az az ostoba jövevény, aki megzavarja délutáni pihenését? Ki lehet oly botor, hogy semmibe veszi a perzselő napsütést és a rettenetes öregember haragját?
Az idegen homokszín kafiját és könnyű burnuszt viselt, s járás közben göcsörtös botra támaszkodott. Mezítláb volt, s hogy ez régi, bevett szokása lehetett, arról a talpán éktelenkedő vaskos, kemény bőrkéreg tanúskodott. Elvadult szakállát ősz csíkok tarkázták, fekete szeme élénken, baljósan villogott a burnusz alatt. Elhanyagolt külseje és a csuklójára kötött piszkos, császárzöld szalag elárulta kilétét: szúfi dervis volt, abba a fanatikus, félkatonai koldulórendbe tartozott, amelynek tagjai gyakori dührohamaikról és félelmetes botvívó technikájukról voltak híresek. Az utca közepén megállt, körülnézett, aztán határozott léptekkel elindult a szőnyegszövő háza felé.
– Tikkasztó dolog lehet ebben a hőségben vízipipát színi – szólította meg az öreget. A hangja recsegett, akár a kiszáradt pergamen.
– A füstölnivalótól függ – felelte a vénember megfontoltan. – Az idén igen jó aratásunk volt a felföldön.
A dervis a fejét ingatta.
– A bölcsek inkább a bétel levelét rágják, az nem ködösíti el a látást.
– Viszont megrontja a fogakat – válaszolta az öreg, majd komótosan félrehúzódott a bejárat elől. Nincs mit tartania a jövevénytől; hibátlanul idézte a jelmondatokat, csakis beavatott lehet.
Az idegen kőmerev arccal biccentett, ellépett az aggastyán mellett, és lehajtotta a fejét, hogy elférjen az alacsony szemöldökfa alatt. Levegőtlen, félhomályos helyiségben találta magát, amely perzsa mintás szőnyegekkel volt telizsúfolva; az egyetlen ablak keskeny hasítéka mellett lábítós szövőszék állt. A dervis azonban egy pillanatra sem torpant meg, hanem lendületesen továbbsietett a szoba végében tátongó nyílás felé, félrehajtotta a vastag posztófüggönyt, és belépett rajta.
Áthatolhatatlan, bársonyos sötétség ölelte körül. Valahonnan fülledt mósuszillat csapta meg az orrát. Amint a függöny a helyére hullott a háta mögött, teljesen elvágta a külvilágtól, mintha a pokol valamelyik éjfekete bugyrába jutott volna. Megállt, lehunyta a szemét, és óvakodott tőle, hogy hirtelen mozdulatot tegyen a botjával.
Fény lobbant a levegőtlen helyiségben, ezt még csukott szemhéján keresztül is érzékelte. Óvatosan kinyitotta a szemét. Parányi cserépmécses lángja táncolt előtte a sötétségben, rőtessárga fénybe vonva a szikár, barnára sült férfiarcot, két-három lépéssel előtte. Az apró alkalmatosság nem adott elég világosságot, hogy az alak pontos körvonalait ki lehessen venni, és homályban maradtak a szoba részletei is, a dervisnek azonban bőven elegendő volt, amit látott. Elvégre a testet öltött halállal nézett farkasszemet.
Összetette két kezét a melle előtt, és mélyen meghajolt.
– Szálem, al Gázi – mondta csöndesen. – Aszkalon városa felett gyülekeznek immár a keselyűk.
A rejtőző viszonozta az üdvözlést. A mécses lángja megrebbent egy pillanatra, s tűnékeny fénybe vonta inas, sovány testét. Kötésig meztelen volt, s bal mellére, a szíve fölé vörös sast tetováltak.
– Megtisztel látogatásod, Tobruk hadzsi – felelte. – Miért e sietség? Csak két hét múlva kellett volna visszatérnem Alamutba. Talán a Tiszteletreméltó Öregnek újabb feladata van a számomra?
A dervis a fejét rázta.
– Urunk és parancsolónk mélységes elégedettségét tolmácsolja néked a révemen. Nem szólít újabb sürgetős ügyekre, testvériségünk ősi törvénye szerint, amíg a ferengi nagyúr kárhozatos csontjait tisztára nem rágják a férgek, azaz mostantól számítva egy holdhónapig. Addig szabad vagy, rendelkezhetsz magaddal; ám a hitetlenek városaiban kárhozatos dolgok történtek nemrég, és a Tiszteletreméltó Öreg úgy véli, tudnod kell róluk.
– Éspedig? – ívelt a magasba az egyik keskeny szemöldök.
– A sejtán jár a ferengik között! – fogta suttogóra a szót a hadzsi.
Al Gázi homlokát ráncok redőzték, de nem szólt egy szót sem, csak a szemével intett a látogatójának, hogy beszéljen tovább.
– Néhány napja egy idegen harcos érkezett a templomos kutyák közé – folytatta rekedten a dervis. – Senki sem tudta, honnan jött; a zarándokutakon nem látták, hajó pedig nem futott be a városba már jó ideje. Iratok voltak nála a rómaiak papjától, és vezérnek nevezte magát. A templomosok hallgattak a szavára, mert az idegen tekintélyes külsejűnek látszott, ők pedig vakok és süketek egytől egyig, akár a szent emlékezetű Omár kalifa szamara.
– A lényeget! – mondta az asszaszin kurtán. A legtöbb igazhitűvel ellentétben ő nem szenvedhette a szóvirágokkal gazdagon körbecirkalmazott beszédet; talán a hivatása tette.
Tobruk nagyot nyelt, és tisztelettudó főhajtással fogadta a rendreutasítást.
– A gyaur vezér összefogdostatta a Művészet beavatottjait, akik járatosak a fémek és a sók titkaiban – hadarta. – A kínzókamrákban kivallatta őket, de hogy miről, azt nem tudjuk, mert mindegyiket megölette, a ferengi hóhérlegény pedig, akit elfogtam és kifaggattam, inkább elharapta a nyelvét, minthogy beszéljen.
– Annyira hűséges volt?
– Annyira félt az idegentől. A hitetlen vezér azután egybegyűjtötte a szolgafalkáját, és leszállt a föld alá, a katakombák mélyére. Keresett valamit... vagy valakit.
– Rashid al Markhalant.
– Allah nagy bölcsességgel áldott meg téged, al Gázi! Az idegen valóban Rashid mestert kereste, és ami még nagyobb ámulattal tölt el, meg is találta; sosem hittem volna, hogy bárki képes erre. Az öreg bölcs azonban tüzet olvasott rá meg a szolgahadára, elmenekült titkos szállásáról, és fölzörgetett éjjel a karavánszerájban, hogy a segítségemet kérje. Módfelett dühös volt, mert a gyaur vezér tönkretette a műhelyét, és megölte az unokáját, a púpos Joshurt.
Al Gázi letette a mécsest egy kecskelábú asztalra, és karba fonta a kezét. Türelmesen hallgatta tovább a dervist.
– Rashid mester azt mondta, Joshur egy ostoba templomost meg egy különös asszonyt vezetett a műhelyébe, és az idegen az ő nyomukat követve talált rá. Mielőtt a hitvány kutyák rájuk törtek volna, az asszony furcsa dolgokat mesélt neki. Azt állította, hogy az idegen vezér nem erről a világról való, hanem gonosz szörnyszülött, és ő azért jött, hogy elpusztítsa. A templomos nagyon sápadt volt, és folyton káromkodott; úgy tűnt, mintha félne valamitől. Ezt Rashid mester igen furcsának találta, mert köztudomású, hogy Allah csak ostobasággal, kevélységgel, paráznasággal, kegyetlenséggel, falánksággal és szívtelenséggel sújtja a templomosokat, de gyávasággal soha. Aztán rajtuk ütött az idegen, és szinte minden csatlósa ottveszett a dzsinnek tüzében, neki magának viszont csak egy karcolás esett az arcán. Rashid mester azt mondta, hogy páncélt hord a bőre alatt...
– Micsoda? – horkant fel az asszaszin hitetlenkedve.
– Először én is azt hittem, hogy a higanygőzök túlságosan rátelepedtek a nagytiszteletű mester eszére, de erre még dühösebb lett, és vakságot olvasott a szememre, hogy kellő leckében részesítsen alázat dolgában. Kijelentette, hogy az asszony szerint ez a hitetlen vezér nem ember, és lassan ő is kezd hajlani rá, hogy higgyen neki.
Utána fölvonta szemem elől az éjszaka fátylát, és utasított, hogy keressem meg az asszonyt és a templomost, ha ugyan élnek még.
– És?
– Éltek, al Gázi. Rashid mester azt mondta, hogy a púpos Joshur ugyan lusta volt, lomha észjárású, és folyton vakarózott a tetvek miatt, de az az asszony akkor is sokkal tartozik neki az unokája életéért, és ő most elmegy, hogy behajtsa rajta az adósságát. Felajánlottam, hogy én is szívesen megölöm neki a nőt meg a templomost, de erre igen csúf nevekkel illetett, és kijelentette, hogy annyi eszem sincs, mint egy trágyahordó tevének. Azt mondta, hogy nem az ő halálukat akarja, hanem a ferengi vezérét, mert az sokkal veszedelmesebb, és ha netán mégis halandó anya szülte, hát akkor démon szállta meg. Ehhez viszont szüksége van az asszonyra meg a tudására, és kötelezni fogja, hogy lerója a tartozását. Ezután magamra hagyott, és azóta nem láttam.
– Meghalt?
– Azt nem tudhatom. Ám aznapra a hitetlen vezér nagy gyülekezetet hívott össze a templomos ördögök kőházában, és valami másként történhetett, mint várta, mert szörnyűséges kézitusa tört ki. A ferengi harcosok veszett kutyák módjára marták egymást, és Allahnak legyen hála, bőven áztatta vér a kardjukat! Láttam elmenekülni a házból az asszonyt, és megpróbáltam útját állani, de a csatazaj megzavarta az elmémet, és a kíséretében lévő templomos öklén bizonyára a názáreti kárhozatos áldása ülhetett, merthogy egyenesen beleszaladtam. A Gyehenna tüzén lángoljon a lelke mindörökké!
Al Gázi sötét pillantással mérte végig a dervist, aki sietve folytatta.
– Mindazonáltal hamarost eszméletemre tértem, és...
– Mennyire hamarost?
– Még csak akkor kezdett lenyugodni a hold, nagyméltóságú al Gázi! A lárma elült a kőházban, így hát gondoltam, körülnézek egy kicsit. Léptem nesztelen volt, akár az osonó párducé, szemem éles, akár a magasban szárnyaló szirtisasé, és beolvadtam az árnyékok közé, akár az éjszaka röpülő bagoly. Kihallgattam a szolganép szóbeszédét. Igen zaklatottak voltak, és sűrűn hányták magukra a kereszt jelét. Kiderült, hogy a ferengi vezér valami kárhozatos árulásra akarta buzdítani a templomosokat, ám azok nem állottak kötélnek. Többen kardot vontak rá, ő azonban puszta kézzel szétszaggatta őket, noha régi és ostoba szokásuk szerint talpig vasba öltöztek, mint a homoki teknőc. A többi lovag azonban nem hátrált meg előle, hanem nekirontottak és földre döntötték. A sejtán ekkor elájulhatott; legalábbis nem mozdult többé. A ferengik a biztonság kedvéért béklyóba verték, és levitették a legmélyebb tömlöcbe. Az egyik szolga ott volt azok között, akik a vállukra vették a testét; váltig hajtogatta, hogy olyan pokoli nehéz volt, mintha csak a Színág-hegyet emelték volna meg. Idáig tudtam nyomon követni a beszélgetésüket, mert noha csendesebben lapultam a kisegérnél, orromat ekkor gyalázatos bizsergés kezdte csiklandozni, és mivel nem szegülhettem ellen a természet szavának – ó kárhozat! –, akkorát tüsszentettem, hogy ahhoz képest a dzsinnek támasztotta számum macskanyávogás számba megy. A szolgahad erre felserkent, és ott találtak az ablakuk előtt pihegve, amint nagy keservesen igyekeztem felocsúdni szörnyű megpróbáltatásomból. Nyakon ragadtak, nagyokat húztak rám a botjaikkal, és méltatlan talpukkal illették balsorsú alfelemet. Bennem azonban erősen élt az elszánás, hogy nem fogom felfedni jótékony álcámat – hadd higgyenek csak alamizsnáért rimánkodó koldusnak a fattyak! –, így hát nyugalmat kényszerítettem magamra, és nem toroltam meg a személyemen esett sérelmeket, noha egyetlen kézmozdulattal meg tudtam volna leckéztetni ezt az aljanépet. Később, miután hosszasan feküdtem a gyógyfőzetekbe áztatott gyolcsok alatt, elgondolkodtam a hallottakon. Úgy alítottam, hogy ennek a sejtánnak a váratlan felbukkanása nagy események előjele lehet, és elhatároztam, hogy másnap körbeszimatolok kicsinyég. Nem fogod elhinni, nagytiszteletű al Gázi, mi mindent tudtam meg!
– Azért csak hadd kíséreljem meg, hátha sikerül!
– Először is: a sejtán megjelenése napra pontosan egybeesett a templomos kutyák haifai vezérének, a kárhozatos Enguerrandnak az eltűnésével, akinek azóta halálhíre kelt a városban. Egy ferengi katona, aki hasist vásárolt tőlem, azt mondta, hogy látta belovagolni a sejtánt a városba Enguerrand két bizalmas lovagjának a kíséretében. Ó volt a kapuálló strázsa, és a sejtán egyszerűen felemelte a nyakánál fogva, aztán a rostély tövébe hajította, amikor nem akarta beengedni őt. A katona nagyon részeg volt, de hittem neki, mert láttam a szemében a félelem csillogását. A két lovag, mint később megtudtam volt, a kőházban vívott tusában a Gyehenna tüzére szállt. Tovább kutakodtam hát, és csakhamar előtaláltam egy csatlóst, aki a lovagokkal és a sejtánnal együtt érkezett a városba azon az éjszakán. Ez az ember félőrült volt a rettegéstől, és igen sokat kellett győzködnöm, mire megeredt a szava, de én tanultam a hóhérlegény esetéből, és ezúttal szájpecket használtam. Megtudtam tőle, hogy melyik irányból jött Jaffába a sejtán; Jamsz el-Dzsafra romjai felől, amit a keresztények Montchassonnak neveznek. Az éjszaka leple alatt felkerestem ezt a helyet, és mit találtam ott? Négy friss sírhantot; amely alatt négy megölt templomos pihent, közöttük Enguerrand, akinek átok szálljon gyűlöletes nevére! És amikor kiföldeltem őket, bizony éreztem, hogy borzongani kezd a hátam, pedig nem tartanak ijedős embernek; merthogy azokat a templomosokat valaki puszta kézzel tépte szét, pontosan úgy, ahogy a szolgák mesélték!
– Megnézted a nyomokat?
– Szerencsés csillagzatomnak hála, Allah nem bocsátott ködöt az elmémre, al Gázi. Sokan jártak Jamsz el-Dzsafra romjai között az elmúlt napokban; felkavarták a homokot, és elfödték egymás nyomait. Én ugyan nem vagyok hibátlan ember – gyakran felpanaszolták már túlzott szerénységemet –, viszont kiváltképpen éles szemet és eszet örököltem dicső őseimtől, áldassék a nevük mindörökké! A sivatagi róka sem tudott volna nálamnál jobban eligazodni a nyomok között. Halld hát, al Gázi: elsőképpen is két lovas érkezett a romokhoz. Ezek viaszgyertyákat, nemes lepleket és kereszteket hoztak, feldíszítvén velük a régi nagytermet; a padlóra valami csúf, ferengi ábrát mázoltak. Ennek utána hét másik lovas érkezett, és az előző kettő nagyjából ez idő tájt eltávozott volt. Fülem nem feledte, mit mondott a szolga a templomosok kőházában, és gondosan megvizsgáltam minden régi patanyomot. Ha a sejtán valóban olyan nehéz volt, mint a szolga állította, a hátasának a patája mélyebben süllyedt volna a homokba, ilyet azonban nem találtam sehol. A hat jövevény kikötötte a lovát egy vastag oszlophoz, amit Allah valamikor rég villámmal sújtott haragjában, és bementek a nagyterembe. Ezután harc volt.
– Milyen harc?
– Talán egymással tusakodtak, mindazonáltal igen állhatatosan. A lepleket leszaggatták, a gyertyatartókat felborogatták, és a padlón sok helyütt száradt vért találtam. Egészen eddig a pontig Allah segedelmével ki tudtam következtetni, mi történhetett, utána azonban a nyomok zavarossá válnak. Néhány templomos kutya – gyanítom, azok, akik túlélték a keserves viadalt – visszalovagolt Jaffába; a nyomokból ítélve magukkal vitték az összes hátasállatot. Talán számot tarthat becses figyelmedre, nagytiszteletű al Gázi, hogy az egyik ló ezúttal sokkal nagyobb terhet viselt a többinél.
– A démon?
– Minden bizonnyal. Azt állítom azonban, hogy a templomos kutyák távozása után járt még valaki a romok között. Nagy a gyanúm, nagytiszteletű al Gázi, hogy a távozók nem temették el elesett testvéreiket. Ez igen szokatlan a gyauroktól, és nagy sietségre vall. Mivel én immáron sírhant alatt találtam a halott hitetleneket, később még érkeznie kellett valakinek, aki elföldelte őket. Az illető csak aljas keresztény kutya lehetett, mert egy becsületes, tisztességtudó igazhitű hagyta volna ottrohadni a tetemeket, hadd tépjék szét mindet a kóbor sakálok!
– Várj csak! – szakította félbe az asszaszin, és összevonta a szemöldökét. – Biztos vagy benne, hogy hét lovas nyomait láttad?
– Mint a tulajdon halálomban, nagybecsű al Gázi! Heten jöttek a romokhoz; négynek a sírját megtaláltam; kettő a sejtánnal tartott, és később a saját testvéreik végeztek velük.
– Egy tehát hiányzik; és azt a titokzatos asszonyszemélyt egy templomos kísérte – mormolta a gyilkos. – Beszélj, hadzsi: mi a véleményed erről az ügyről?
– Ó, nagyuram, én csupán egy vándor dervis vagyok, alantas és esendő lélek, aki sohasem fog a paradicsom dús keblű hurijai közé jutni...
– És akit az ősök éles szemmel és elmével, továbbá dicséretes szerénységgel áldottak meg – vágott a szavába al Gázi. – Beszélj!
– Nos, méltatlan szolgád úgy véli, hogy a templomos kutyák fölébresztettek valamit Jamsz el-Dzsafrában, amit jobb lett volna nyugodni hagyni. Ez a valami aztán halandó porhüvelybe öltözött, és isteni szándéktól vezérelve megpróbálta megbüntetni őket kevélységükért. Mivel azonban a tisztátalanságnak ezek az elvetemült ivadékai, akik mérhetetlen dölyfükben a jeruzsálemi templom után nevezték el magukat, még a homoki viperánál is ravaszabbak, nem hagyták rászedni magukat, hanem fegyverrel a sejtán ellen keltek, és lesújtották őt, az igazhitűek igen nagy kárára.
– Kivételes szerénységed kivételes éleslátással párosul – jegyezte meg al Gázi szárazon. – Miből gondolod, hogy ennek a sejtánnak a működése az igazhitűek javát szolgálta volna?
– A templomos kutyáknak minden bizonnyal ártott, hiszen sokan megtértek miatta a Teremtőjükhöz. Ami pedig a templomosoknak rossz, az nekünk csak jó lehet!
– Hibátlan gondolatmenet, ó igazhitűek gyöngye – mondta az asszaszin minden különösebb lelkesedés nélkül. – Bizonyára jó okod volt rá, hogy ennyi fáradságot végy magadra, és idesiess a titkos rejtekhelyemre, hogy mindenről beszámolj. Halljam: szerinted mi a teendő?
– Ó, nagyságos al Gázi, hogyan is merészelnék én, egy egyszerű és alantas sorú hadzsi...
– Előbb-utóbb úgyis kibököd, amit akarsz, elvégre ezért jöttél ide. Legalább a köntörfalazástól megkímélhetnél.
Tobruk idegesen nyelt egyet.
– Nos, nemes al Gázi, mit szólnál hozzá, ha... megkeresnénk ezt a sejtánt, és szövetségre lépnénk vele? Ha a keresztények ördögnek nevezik, talán a próféta angyala, és Mohamed küldte dicső szultánunk megsegítésére a Paradicsomból! A te állhatatosságod, az ő fegyverforgató karja és az én okosságom előtt nem lenne akadály! Talán még a véreskezű Richárd királyt is félre tudnánk állítani...
– Fel nem foghatom, hogy ehhez nekem miért lenne szükségem rátok – jegyezte meg al Gázi. – A Tiszteletreméltó Öreg már tudatta volna velem, ha Richárd király halálát kívánná.
– De gondolj csak bele, nagybecsű al Gázi! A hatalom... Mi lennénk Mohamed ostora, amely tisztára sepri ezt a bűnökkel gyalázott világot!
– Nagyszerű terv. Már csak az az apróság hiányzik hozzá, hogy belopózzak a templomosok legmélyebb várbörtönébe, és kihozzak onnan egy magatehetetlen óriást, aki páncélt hord a bőre alatt, és valamivel nehezebb a Színáj-hegynél.
– Ó, nem! Dehogy! – A dervis szeme kerekre nyílt. – Hát nem említettem még neked, nagyúr? Hiszen épp ezért siettem ide olyan repesve! A sejtán magához tért a vár kazamatáiban, kiütötte a falat a tengerpart felé, és megszökött!... Az én jó barátom, a művészetek avatott kezű mestere, Rashid al Markhalan árnyékként oson a nyomában és mindenhová követi...
Jaffa, 1191. szeptember 25.
Széles homlokzatú, klasszikus stílusban épült, mediterrán jellegű udvarház volt az úticéljuk. Miriam gyakorlott szeme azonnal rájött, hogy az épületet régi romokból összegyűjtött darabokból emelték. A háborús állapotok és a megfelelő alapanyagok ritkasága Outrémerben szinte mindennapossá tették ezt a barbár gyakorlatot, az ilyen módszerrel készült épületek azonban általában szembántó látványt nyújtottak, és a legcsekélyebb szépérzéket is nélkülözték. Ezzel a házzal viszont más volt a helyzet: kifinomult ízlésről és alapos archeológiai ismeretekről árulkodott, amit Miriam legalábbis furcsának talált. Még megdöbbentőbb volt azonban, hogy az épület gyakorlatilag védhetetlennek látszott; hiányoztak róla a kiugró saroktornyok, a csipkézett bástyafalak, az acél kapurostély. Széles, falapokkal táblázott ablakai egyáltalán nem emlékeztettek lőrésre, és a lány látta, hogy a keretekben nem marhahólyag, hanem igazi üveg feszül. Egészében véve úgy tűnt, mintha a ház gazdájának semmi félnivalója sem lenne, ami óvatosságra intette Miriamet. Eléggé megismerte már ezt az erőszakos, kegyetlen világot, hogy tudja: ilyen fényűzést itt csak azok engedhetnek meg maguknak, akik felülemelkedtek minden törvényen és szokásjogon, s befolyásos hatalmak támogatják őket.
Raoul a nemesmárvány timpanon alá lépett, és vaskesztyűs kezével türelmetlenül megdöngette a kapuzatot díszítő egyik kariatida-oszlopot. Miriam elfintorodott, amikor látta, hogy a hófehér nőalak testéről ujjnyi szilánkok pattannak a lépcső kínos gondossággal tisztán tartott kövére. Ez a műemlék ötszáz év múlva valóságos vagyont fog érni, ez az ostoba tuskó pedig egyszerűen kopogtatónak használja.
Az intarziás kapu kinyílt, és gyér szakállú, ráncos, középkorú férfi dugta ki rajta a fejét.
– Jelentsd a gazdádnak, hogy Raoul de Foret-Noir óhajt vele szót váltani, a Jeruzsálemi Szent Templom Rendjéből – düllesztette ki a mellét a lovag, s eközben keserűen gondolt arra, hogy valójában már nem használhatná e becses címet. Ennek ellenére képtelen volt máshogy gondolni magára, mint a Jeruzsálemi Szent Templom Védelmezőjére...
A férfi undorodva végigmérte savószínű szemével, aztán egyetlen szó nélkül becsapta az ajtót.
Raoul szemöldöke ráncba futott.
– Móresre kellene tanítani ezt a szukafattyát! – dünnyögte. – Mégis, mit képzel magáról, kicsoda?
– Nyugalom – intette Miriam, és csillapítólag a lovag karjára tette a kezét. – Valószínűleg azért ment el, hogy bejelentse érkezésünket az urának. Elvégre egy lovagnak és hölgyének ennyi mégiscsak jár, nem igaz? – tette hozzá csipkelődve.
Raoul nem hallotta ki az árnyalatnyi gúnyt a lány hangjából. Méltóságteljesen bólintott, és teljes hat láb és egy tenyérnyi magasságában kihúzta magát. Peckesen lecövekelt az ajtó elé, és türelmet erőltetett magára. Hiszen ez is egyfajta küzdelem, gondolta magában, harc a türelmetlenség és a tennivágyás ellen.
Hosszú percek teltek el, és a szolga csak nem akart visszaérkezni. Raoul de Foret-Noir mind dühösebben rugdosta a lába előtt heverő aprócska kavicsokat, majd hirtelen a nyugodtan várakozó Miriam felé fordult. A szavak szinte kirobbantak belőle:
– Jelenti az érkezésünket az urának? – kiáltotta mérgesen, és nagyot dobbantott a lábával. – Ha ez a hitetlen kutya visszajön, a kardom lapjával tanítom tiszteletre! Egy lovagot nem lehet büntetlenül megvárakoztatni!
Miriam nem válaszolt, inkább úgy tett, mint aki elmélyülten tanulmányozza a lába előtt heverő apró színes kavicsokat. Ugyan nem ismerte a helyi szokásokat, ám majdnem biztos volt benne, hogy valamiféle próbának vetik alá őket. Odabentről valószínűleg figyelik őket. Talán abban reménykednek, hogy megunják a várakozást, és elmennek, vagy csupán a ház ura örömét leli az efféle gyerekes csínyekben.
– Ha eltöröm a lábát, az még mindig kevés lesz büntetésnek – morfondírozott vad pofát vágva Raoul, akit felettébb felháborított ez az alávaló viselkedés. Hiszen a lovagi kódex külön fejezetet szentel az udvariassági formulák pontos ismertetésének, s az a legkevesebb, amit egy lovag elvárhat egy ház előtt, hogy jelentsék jöttét és szívesen lássák. A vendégszeretetről nem is beszélve.
– Várunk! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Miriam, és letelepedett a lépcsőre. – Meglátjuk, kinek fogy el hamarabb a türelme.
– Nekem! – vágta rá Raoul, és teleszívta levegővel a tüdejét. – Még kapnak egy kis időt, aztán megleckéztetem őket.
– Betöröd a kaput? – kérdezte a lány, a lovag harciasságát látva.
Raoul fölényesen elmosolyodott, s megrázta a fejét.
– Szó sincs róla, szép hölgy! – felelte. – Egyszerűen arról van szó, hogy becses személyem hátat fordít ennek a koszfészeknek, s az elkövetkező években nemcsak én, hanem társaim is messzire fogják kerülni azt a helyet, ahol a lovag nem kapja meg azt a tiszteletet, amit megérdemel. Megvetésünk száll a házra, s lakói többé nem részeltetnek abban a szerencsében, hogy a kereszt lovagjait láthatják vendégül.
Miriam kuncogni kezdett.
– Érdekes felfogás.
Raoul sértődötten felhúzta az orrát.
– Mégis, szerinted mit kellene tennem? – kérdezte felindultan. – Mégsem hagyhatom szó nélkül ezt a nyilvánvaló szemtelenséget!
– Csak türelem kérdése az egész – válaszolta a lány. – Azt hittem, a templom lovagjai híresek a türelmükről és a kitartásukról, ám ahogy téged elnézlek, attól tartok, felül kell bírálnom a lovagságról eddig kialakított véleményemet.
Raoul nagyot sóhajtott, és az égre emelte a tekintetét. Micsoda ostobaság! Az, hogy valaki megköveteli a neki kijáró tiszteletet, hogyan hozható összefüggésbe a türelemmel és a kitartással?
A kapu apró résre nyílt, és az először látott gyér szakállú, középkorú férfi dugta ki rajta a fejét. Végigmérte a lovagot, felhúzott orral jutalmazta a lépcsőn elterpeszkedő Miriamot, majd ismét Raoulra emelte a tekintetét:
– Mit is mondtál, mi a neved?
– Raoul de Foret-Noir – vágta rá automatikusan a lovag, mielőtt felháborodhatott volna az inas szemtelenségén. – A Jeruzsálemi Szent Templom Védelmezője.
A kapu ismét bezárult, és Raoul csak ekkor döbbent rá, hogy mi történt. Kirántotta a kardját a tokjából, és dühében a lábszárát csapdosva a nehéz fegyverrel dühösen átkozódni kezdett:
– Ez a piszkos sivatagi kutya elfelejtette a nevemet! – kiáltotta, és fenyegetően megforgatta a feje felett a kardját, melyet olcsó pénzért vásárolt a sajátja helyett, majd egy lendületes mozdulattal visszacsúsztatta a helyére, hogy azután a kezeibe temesse az arcát. – Elfelejtette a nevemet!
Miriam megvonta a vállát.
– Az enyémet meg sem kérdezte.
– Te asszony vagy! – vágta rá Raoul, majd némileg lecsendesedve folytatta. – Már megbocsáss, de a lovag feladata, hogy bemutassa választott hölgyét. Ha egy efféle koszos szolga venné a szájára szépséges nevedet, akkor hova lenne a világ?!
– Értem – mosolygott Miriam, és örült, hogy sikerült elterelnie a lovag figyelmét vélt sérelméről. Ha sikerül szóval tartania, akkor értékes perceket nyerhet. – S van valamiféle menete ennek a bemutatásnak?
Raoul méltóságteljesen bólintott.
– Természetesen. Legelőször...
Idáig jutott a magyarázatban, amikor harmadjára is kitárult a kapu, és ezúttal egy alacsony, inas férfi jelent meg, és mosolytalan arccal beljebb invitálta a hölgyet és lovagját.
Raoul megvetően végigmérte a barna bőrű fickót, és karját nyújtotta hölgyének. Miriam megértette, mit akar a lovag, és kart karba öltve léptek az ajtóhoz, ám az szűknek bizonyult kettejük számára. Néhány pillanatnyi kínos toporgás után végül Miriam egyszerűen elengedte Raoul karját, és besietett a házba. A kitaszított templomos, megvonta a vállát, és követte a lányt.
Odabent ugyanazon arculat várta őket, mint ami a ház külsején megnyilvánult. Dísztelen, ám méltóságteljes oszlopok, mozaikkövekből kirakott meseminták a padlón, itt-ott térelválasztóként használt diszkrét függönyök.
A szolga, aki idevezette, jelbeszéddel mutatta, hogy várjanak, majd eltűnt az egyik sűrű szövésű függöny mögött. Raoul már-már attól tartott, hogy ismét órákig fogják várakoztatni őket, ám ezúttal kellemesen meglepődött.
A szomszédos helyiségből egy alacsony, tudósforma férfiú sietett elő. Hosszú, díszes kaftánt viselt a testén, és ujjai fehér portól voltak maszatosak. Szemmel láthatólag valami fontos dolgot szakított meg a látogatói kedvéért.
– Abraham ben Chorin vagyok, a betegségek és a gyógyítások avatott ismerője – mutatkozott be a tudós, és udvariasan meghajolt, bár meg sem próbálta leplezni, mennyire bosszankodik a váratlan látogatás miatt. – Miben állhatok a rendelkezésükre?
– Beszélnünk kell egy asszaszinnal – kezdte magabiztosan Raoul, mert úgy vélte, az őszinte beszéd vezet leggyorsabban eredményre. – Tudomásom szerint te magad vagy, aki közvetíthet nekünk.
Az orvos furcsa pillantást vetett a lovagra, mint aki magában éppen azon tanakodik, hogy elmebeteggel áll-e szemben, vagy csupán egy napszúrás okozta tünettel találkozik. Homlokát ráncolva közelebb lépett Raoulhoz, és mielőtt a lovag hátraléphetett volna, egy gyors mozdulattal a homlokára tette a tenyerét.
– Mi a kénköves... – szisszent fel Raoul, és elkapta a fejét. – Azt mondtam, az asszaszinokat keressük, nem betegként érkeztük a házadba!
Abraham ben Chorin lassan bólintott.
– Nincs baj a hallásommal, uram – felelte lassan, mintha csak nehezen találná meg a megfelelő szavakat. – Csupán szavaid értelmét próbálom felfogni, s miután valami asszaszinokat említettél, méltóztattam arra következtetni, hogy túl sokáig tartózkodtál födetlen fővel a tűző napsugarakon, ami ilyentájt, délidőben meglehetősen veszélyes dolog a magadfajtáknak.
Miriam látta, hogy a lovag arca kezd lassan bíborszínűvé változni, ami csalhatatlan jele volt a hamarosan kirobbanó dühének, ezért gyorsan magához ragadta a beszéd fonalát:
– A társam templomos...
– Aki nem vak, láthatja – biccentett Abraham ben Chorin. A homlokát ráncolva vette szemügyre a nőt. Meglepte, hogy ő vette át a mondandót.
Miriamot azonban ez a közbeszólás nem tántoríthatta el szándékától.
– Információim szerint – kezdte újra. – Régebben is előfordult már, hogy a keresztény nagyurak a Hegyi Öreg harcosainak segítségével oldottak meg olyan jellegű, kényes feladatokat, melyekkel maguktól nem tudtak megbirkózni.
– Még mindig nem értem, hölgyem – felelte az orvos –, hogy mi közöm van nekem mindehhez? Ha napszúrásra keresnek gyógyszert, vagy esetleg kenőcsökre, krémekre, porokra van szükségük, akkor szívesen állok a rendelkezésükre, azonban azokhoz, akiket említeni méltóztattál... nincs közöm és soha nem is volt.
– Asszaszinok – mordult fel dühösen Raoul, és megragadva az orvos kaftánját, magához rántotta. – Eddig is a te házadon keresztül vettük fel a kapcsolatot velük, s szerintem ez most sincs másként. Nem várjuk el ingyen a fáradságodat ember, jó bizánci solidussal fizetünk.
Miriam figyelmét nem kerülte el az orvos apró kézmozdulata, amellyel leállította a lovag erőszakosságára reagálni készülő néma inast. Olyan ember mozdulata volt, aki hozzászokott a parancsoláshoz, s akinek egy-egy gesztusa egész mondatokkal ért fel az értő szem számára.
– Bár nem értem, miféle régi kapcsolatokról beszélsz jó uram – felelte az orvos nyugodtan –, azt hiszem, beszélned kellene egyik barátommal, aki évekkel ezelőtt találkozott egy emberrel; aki egy darabig együtt harcolt valakivel, aki éppen azok közé is tartozhatott, akit keresel.
A lovag elengedte az orvos kaftánját. Úgy érezte, hogy sikerült áttörnie az első akadályon, amely elválasztotta őket a céljuktól. Tehát mégis helyes volt az információ, miszerint Abraham ben Chorinon keresztül eljuthatnak az asszaszinokhoz.
Az orvos egy tágas fogadószobába vezette a látogatóit, és hellyel kínálta őket, majd elnézést kérve kisietett: Raoul nyomban elfoglalta az egyik öblös karszéket, és kínálás nélkül elvett egy csészét az asztalról, amelyben sűrű, sötét folyadék gőzölgött, és élvezettel kortyolgatni kezdte.
– Kávé – mondta aztán Miriam kérdő tekintetére. – Talán az egyetlen olyan dolog, aminek művészetét érdemes lenne elsajátítanunk ezektől a sivatagi kutyáktól. Felélénkíti a gondolatokat, elűzi az álmosságot, és erőt ad a fárasztó csaták után.
Miriam bólintott. Ismerte jól a kávét, bár folyadék formában még sohasem találkozott vele. A SkyNettel vívott harcokban inkább koffein tablettákat szopogattak, ha a kimerültség kezdett úrrá lenni rajtuk, vagy serkentőszeres tapaszokat ragasztottak a tarkójukra.
Jó negyedóra múltán lebbent ismét a függöny, és Abraham ben Chorin tért vissza hozzájuk.
– A barátom, akit az imént említeni bátorkodtam, hajlandó némi időt szánni rátok a drága idejéből! – mondta kifürkészhetetlen arccal. – Kérlek, kövessetek!
Miriam agyában megszólalt egy láthatatlan vészcsengő. Veszélyt érzett, ám még nem tudta pontosan meghatározni a forrását, ezért elhatározta, hogy nyitva tartja a szemét. Egy dolog máris biztos volt a számára: a ház sértetlenségét nem az orvos személye magyarázza, hanem egy sokkal jelentősebb hatalom.
Számos szobán vágtak keresztül; Miriam nem gondolta volna kintről, hogy ez a ház ilyen nagy. A harmadik szobától handzsáros őrök csatlakoztak hozzájuk kísérőként, szám szerint négyen, és ez még inkább megerősítette a lányt abban a hitében, hogy valóban hatalommal bíró személy elé vezetik őket. Egy egyszerű közvetítőre nem vigyáznának ennyire.
Az utolsó szobába érve Miriam csodálkozva nézett körül. Tágas fogadóhelyiségbe kerültek, hat karszékkel és egy aprócska asztallal, ám senki nem várt rájuk. A lába alatt minden neszt eltompított a vastag szőnyeg, amelybe valószínűleg egy meséből vett csatajelenetet szőttek. A falakat vastag függönyök díszítették.
Raoul kérdő tekintetet vetett Miriamre, majd az orvoshoz fordult. Mielőtt a lovag megszólalhatott volna, Abraham ben Chorin megnyugtatólag felemelte a kezét, és elhúzta az útból a legnagyobb függönyt. Egy rejtett kis szoba vált láthatóvá. Sivár lakosztály. Bár csekély volt odabent a világítás, annyit mégis sikerült kivenniük, hogy egy középkorú férfi ül odabent turbánnal a fején egy széles asztal mögött, és az előtte heverő papirosok között turkál.
Miriam előrelépett, hogy jobban szemügyre vegye az idegent, ám ebben a pillanatban a szomszédos függöny mögött kialakított rejtekhelyről egy homokszínű burnuszt viselő alak pattant elő göcsörtös bottal a kezében. Elvadult szakállát őszes csíkok tarkították, meztelen lába belesüllyedt a vastag szőnyegbe.
Egy kolduló dervis, állapította meg Raoul egy szemvillanás alatt.
Egy pillanatig mindenki döbbenten nézett rá, ám a burnuszos alak máris támadásba lendült. Botjának mesteri mozdulatával kirántotta a lovag alól a lábát, és szinte ezzel egyidőben jókora csapást mért a bal felkarjára.
Raoul felnyögött fájdalmában, és a tekintetéből sugárzó csodálkozás átadta helyét a gyűlöletnek. A harcban eltöltött évek tapasztalata arra késztette, hogy ne feküdjön a földön sebeit nyalogatva, hanem támadjon vissza.
Mindez igazán szép gondolat volt a részéről, csupán annyi probléma akadt, hogy a burnuszos támadó nem hagyott elég időt a megvalósításához. A göcsörtös bot ismét lesújtott, ezúttal Raoul lábát véve célba, s a kitaszított lovag egy pillanatig azt hitte, hogy szilánkokra robban a térde.
A dervis megállt a fekvő ellenfele mellett, és módszeresen célozva kiosztott még egy tucatnyi ütést, egyetlen fontos pontot sem hagyva ki a szórásból. Bár nem ütött erősen, Raoul fájdalmas kiáltásai arra utaltak, hogy a dervis pontosan tudja, hova célozzon, ha nem csupán harcképtelenné akarja tenni ellenfelét, hanem egyúttal móresre is tanítani.
Miriam a meglepetéstől szoborrá dermedten figyelte az egyoldalú küzdelmet – ami inkább verés volt, mint harc –, ám az egész olyan pillanatok alatt játszódott le, hogy még mielőtt közbeléphetett volna, a dervis intett a handzsáros őröknek, mire azok odaléptek az alaposan összevert Raoul de Foret-Noirhoz, és megragadták a kezeit s lábait. A burnuszos alak meghajolt a cseppnyi rejtekszoba ismeretlen lakója felé, majd a lovagot magukkal cipelve mindannyian kisiettek a helyiségből.
Már mozdult volna, hogy utána rohan a fegyvereseknek és annak a félelmetes technikájú botvívónak, amikor halk köhintést hallott a háta mögül. Érezte, ahogy a bensőjében szétárad az a fajta hideg düh, amit eddig csak a gépekkel szemben vívott harcban tapasztalt.
Lassan megfordult, és belépett a függöny mögötti szobába.
Yakub, a türkmén rablógyilkos nem tartotta rossz embernek magát. Mindig a Korán tanításai szerint élt, és a legsanyarúbb körülmények között sem feledkezett meg róla, hogy az előírt időpontokban leterítse az imaszőnyegét, és a szent város, Mekka felé fordulva dicsőítse a hatalmas Allahot. Tisztességgel gondoskodott az asszonyairól – három volt belőlük, egy Moszul környékén, egy Aleppóban, egy pedig valahol messze az örmény hegyvidéken –, rendszeresen ajándékokkal megrakva kereste fel őket, és a negyediket is csak azért ölte meg, mert a hálátlan nőszemély fel akarta adni őt a damaszkuszi emír portyázó lovasainak. Ha megfordult valamelyik otthonában, a térdén lovagoltatta a gyerekeit, drága mézcukorral etette őket, és kalandos történeteket mesélt nekik. Gyakran megkérdezte a szomszédaitól, hogy jó apának tartják-e, mert szíve mélyén azért aggódott hosszas távolmaradásai miatt; a szomszédok mindig igennel válaszoltak, kissé talán sietve, de jól látható meggyőződéssel. Nem hanyagolta el az özvegyek és árvák gyámolítását sem; az egyik felesége régebben egy Karait nevű rabló tulajdonát képezte, és a halálos késpárbajt követően Yakub ugyanúgy gondját viselte neki meg a porontyainak, mintha kezdettől fogva őhozzá tartoztak volna. Hogy útonállással kereste a kenyerét, az sajnálatos körülmény volt, amely a másvilágon minden bizonnyal csökkenteni fogja az érdemeit Allah angyalai előtt; nem szabad azonban megfeledkezni róla, hogy Yakubnak már az apja, a nagyapja és a dédapja is hegyi rablóként élt halt, és ők örökítették át utódaikra ezt a nemes hagyományt. A türkmén törzsek között egyáltalán nem ment ritkaságszámba az ilyen családfa. A falvakban a földművelést és a kecsketartást az asszonyokra bízták; a férfilakosság egyik fele rendszeresen kirabolta az arra utazókat, a másik fele pedig tevés karavánokban járta a hegyek tövében elterülő lapályokat, és a zsákmánnyal kupeckedett. A két csoport között a határvonal elég gyakran elmosódott, ezért a síkságon lakók hajlamosak voltak nyílzáporral fogadni minden fegyveres türkmén csapatot. Csak az intette néha mérsékletre őket, hogy ha tévedtek, egész törzsek esküdtek fanatikus vérbosszút ellenük.
Yakub világéletében tisztességes rablóként viselkedett. Ramadán havában nem evett húst és nem ölt asszonyt. Ha kedvét töltötte valamelyik fogollyal, előtte mindig gondosan megbizonyosodott róla, hogy az illető – akár fiú, akár lány – már betöltötte a tizenkettedik életévét. A hegyi források vizében végzett rendszeres tisztálkodásról csak akkor mondott le, ha nagyon hideg volt, vagy nagyon sokan üldözték őket. Fiúi alázattal követte vezetőjük, a himlőhelyes Madzsid parancsait, és sosem avatkozott bele más rablók késpárbajaiba. Idestova húsz esztendeje űzte már a mesterségét, nincs hát mit csodálni rajta, hogy az idők multával határozott elképzelést alakított ki magában arról, milyennek kell lennie a jó rablótámadásnak, és hogyan viselkedjék ilyen alkalmakkor a tisztelettudó áldozat.
Éppen ezért találta igencsak meglepőnek, amikor a meztelen ferengi csak úgy se szó, se beszéd a rablóbanda elé toppant a keskeny hegyi ösvényen. Késő őszre járt már az idő, hidegek voltak az éjszakák, s minden héten felhőszakadásszerű záporok zúdultak a Szúf kopár bérceire; okos és illemtudó emberek ilyenkor nem szaladgálnak pőrén a fűrészes élű sziklák között. A hitetlen tetőtől talpig csupa mocsok volt, összekarcolt lábán vastagon száradt a sár, hajába lehullott falevelek ragadtak. Ám megjelenése még ebben a szomorú állapotában is tekintélyt parancsolt: valóságos óriás volt, legalább két arasszal magasabb a banda legnagyobbra nőtt tagjánál, a hórihorgas Hosszú Vafiknál, széles vállán és öles karjain pedig hatalmas izomkötegek duzzadtak. Az arcával valami nem volt rendjén: a szeme különös, vérvörös fénnyel parázslott, a homlokán pedig mély seb tátongott, amelynek mélyén mintha valami fémes csillogás látszott volna. A legidegesítőbbnek Yakub azonban azt találta, ahogy az idegen kilépett eléjük az út menti bozótosból. Teljesen közönyösen és magától értetődően mozgott, mintha mi sem lenne természetesebb, minthogy meztelenül kószáljon ebben az elvadult kőrengetegben, jó másfél napi lovaglásra a legközelebbi lakott településtől. Félelemnek semmi jelét nem adta, pedig egy tucat állig felfegyverzett, marcona hegyi rablóval nézett farkasszemet; a türkmén harcosok sosem titkolták a mesterségüket, éppen ellenkezőleg, kihívóan mutogatták az arcukat elcsúfító törzsi hegeket, amiket a férfivá avatási szertartáson szereztek. A ferengi ennek ellenére olyan undorral mérte végig őket, mintha csak néhány kóbor, rühes sakállal találkozott volna. Yakub hallott róla, hogy a názáreti tanításait követő gyaur nagyurak néha megőrülnek, és egy szál ágyékkötőben elbujdokolnak a pusztaságba, hogy levezekeljenek olyan jelentéktelen bűnöket, mint egy vonakodó asszony megleckéztetése, vagy néhány okvetetlenkedő szolga halálra kínzása.
Most, ahogy döbbenten ült a lova nyergében, az jutott eszébe, hogy ez az idegen is valami hasonló alak lehet. Allah bizonyára nagy kegyet gyakorolt az igazhitűekkel, amikor elborította a gyaur kutya elméjét, mert a ferengi még így, koszosan és pucéran is hatalmas vezérnek látszott.
A rablóbanda élén haladó himlőhelyes Madzsid annyira meglepődött a hitetlen váratlan megjelenésén, hogy önkéntelenül is visszarántotta a lova kantárszárát, és dús szakállába túrt. Madzsid nem volt lassú felfogású ember, de ez a különös esemény annyira megdöbbentette, hogy még a szava is elakadt. A többiek összetorlódtak mögötte – a szűk hegyi ösvényen egyszerre csak egy lovasnak volt hely –, és a tüzes vérű türkmén hátasok nyihogva tiltakoztak a szájuk szélét rángató zablavas ellen.
A ferengi nem szólt semmit, csak állt mozdulatlanul, és parázsló szemmel nézte a megzavarodott banditákat. Yakub és társai persze nem tudhatták, hogy a baljós fénnyel izzó kibernetikus lencsék mögött nagy kapacitású mikroprocesszorok elemzik a szituációt, és számítják ki az adott helyzetben lehetséges cselekvési módozatok célravezetőségét.
A Terminátor tökéletesen biztos volt a képességeiben, ebben a különös és idegen világban azonban még mindig nem ismerte ki eléggé magát, és még egyszer nem óhajtotta ugyanazt a hibát elkövetni, mint a templomosok rendházának káptalantermében.
Központi vezérlőegysége nulla egész hattized százalékra becsülte a veszélyeztetettség fokát, az önfejlesztő rendszer azonban a lovagokkal vívott harc tanulságai alapján irrevelánsnak minősítette ezt az adatot, és helyette egy meghatározatlan értékű változót iktatott be az egyenletbe. Az új helyzetelemzés erőszakmentes eljárást javasolt, a bizonytalansági hányados azonban ez alkalommal is elég tetemes volt. A vezérlőprogram csak nagy vonalakban tudta megbecsülni a pszichológiai és szociológiai együtthatók értékét, kommunikációs nehézségeket jelzett, és nagyfokú óvatosságot tanácsolt.
Madzsid végre magához tért meglepetéséből, és a jól bevált, hagyományos módon reagált a kihívásra. Először is megmarkolta a handzsárját, másodszor pedig egetverő hahotában tört ki, amelyhez – kissé bizonytalanul – csatlakozott a mögötte tolongó többi rabló is.
– Nézd csak, mit pottyantottak ide a dzsinnek! – röhögött harsányan. – Hát te meg ki fia-borja vagy, szerencsétlen?
A segédprogramok 92.54 százalékos valószínűséggel azonosították Madzsidot, mint a csapat vezetőjét, és azonnal részletes elemzésnek vetették alá a vele kapcsolatban beérkezett vizuális, audiális és olfaktoriális információkat, amelynek eredménye vibráló számsorok formájában futott végig a Terminátor retináján.
A vizsgálat tárgyát képező egyed a Homo sapiens faj szemita rasszába tartozott, negyvenkét éves volt, és tizennyolc különböző betegségben szenvedett, amelyek közül az alkoholtartalmú stimulánsoktól való függőség, az előrehaladott gyomorfekély és a többféle kisméretű állati parazitával való szimbiózis tűnt a legfontosabbnak. Az arcbőrén megfigyelhető kóros elváltozásokat virulens vírusfertőzés okozta, valamikor a tizenkettedik és a tizenötödik életéve között; ennek a gyermekkori betegségnek következményeképpen a Terminátor adatbankja által ismert 2.984 fajta biológiai fegyver közül kettőre immunissá vált. A röntgenfelvétel tanúsága szerint csontozatában három ponton összeforrt fraktúrák nyomai voltak kimutathatók. Várható élettartamát a program 52.3 naptári évre becsülte. A pszichológiai profil alacsony intelligenciahányadosú, primitív, könnyen megfélemlíthető személyiségre következtetett, és analógiát állított föl egy XXI. századi hajléktalannal; egyúttal valószínűsítette, hogy az egyed a fizikai erőszak verbális kilátásba helyezésére depresszióssá és melankolikussá válik, az elemzésnek ezt a részét azonban a Terminátor figyelmen kívül hagyta.
– Mi van, ferengi? – horkant fel Madzsid. – Megkukultál?
A Terminátor regisztrálta, hogy az embercsoport vezetője sikertelen kísérleteket tesz a vele való kommunikációra. Erre a célra egy olyan nyelvrendszert használt, amely ismeretlen volt a központi adattár számára. Egy segédprogram ugyan nagy valószínűséggel megállapította róla, hogy az altáji nyelvcsalád keleti török ágába tartozó helyi dialektus, mivel azonban a XVI. században kihalt, és három sziklafelirattól eltekintve semmilyen írott nyoma nem maradt, a SkyNet nem tudta betáplálni a Terminátor memóriájába. Egyébként 93.76 százalék volt a valószínűsége, hogy abban az esetben sem teszi meg, ha történetesen képes lett volna rá, mivel a küldetés időpontjában ez az információ eléggé perifériális jelentőségűnek tűnt.
A nyelvészeti alprogram elemezni kezdte az eddig elhangzott szöveget. Megállapította, hogy az ismeretlen nyelv hangállománya feltehetőleg öt magánhangzóból és huszonkilenc mássalhangzóból áll, és modern analógiák alapján megadta a Terminátornak a „dzsinn” szó jelentését: természetfölötti lény, sivatagi ártó szellem. Ezenkívül a hanglejtésből azt a következtetést vonta le, hogy a vizsgált egyed valószínűleg káromkodik.
Madzsid, a titokzatos idegen hallgatásán felbőszülve, kivonta damaszkuszi acélból készített handzsárját.
– Válaszolj, te fattyú, különben Allah nevére esküszöm, hogy a fejedet veszem! – bődült el.
A pszichológiai elemzőrendszer jelezte, hogy az emberpéldány feltehetőleg erőszakos cselekményre készül. Egy újonnan kifejlesztett szubrutin nyolc olyan objektumot különített el a vizsgált egyed testén, amely alkalmazhatónak tűnt agresszív célokra. Hat változatos formájú fémtárgyon és egy fából és szaruból készített primitív lőfegyveren kívül talált egy hallucinogén anyagokat tartalmazó hajlított csövet is, amit enyhe kábítógázokat kibocsátó fegyverként definiált. Az egyed egy párosujjú patás emlős hátán tartózkodott, amit a Terminátor archív adattára rendszertanilag az Equus nemzetség egy közelebbről meg nem határozott alfajába sorolt. Ez az állatfaj a XXI. századra ugyan kihalt, ám az elemzőegység a Terminátor eddigi tapasztalatai alapján harci potenciálját minimálisnak minősítette.
Madzsid vadul káromkodva előrerúgtatott, és meglengette a feje fölött széles pengéjű handzsárját. A Terminátor fölemelte a karját, és zordan elmosolyodott. Előzetes számításai alapján tudta, hogy a handzsár nem okozhat károsodást neki; bármilyen szögben éri a vágás, az emberi izomerő túlságosan kevés ahhoz, hogy árthasson valamelyik fontosabb rendszerének, a fegyver anyaga pedig nem vetekedhet a csontvázát alkotó titánacél ötvözettel. A legrosszabb, ami történhet vele, hogy megsérül a külső borítása. Felkészült rá, hogy amint a lovas mellékerül, és kartávolságba ér, kirántja a nyeregből, és hozzávágja a sziklafalhoz.
Madzsidnak azonban esze ágában sem volt a Terminátor mellé kerülni. A színpadias handzsárlengetés csak egy régi, ravasz fogása volt, amely gyakran tett már neki jó szolgálatot viszontagságos banditaélete során. Jó három lépésnyire az ellenfelétől hirtelen füttyentett egyet, és keményen megrántotta a kantárszárat. A hegyi csatamén nyerítve felágaskodott, és bal mellső lábával iszonyatos erővel mellberúgta a meztelen idegent.
A Terminátor érzékelői négyzetcentiméterenként 400 font nyomást jeleztek az alulról számított negyedik és ötödik borda között, nagyjából annyit, mint egy közepes kaliberű lövedék becsapódásánál. Ez még messze járt attól, hogy említésre méltó károsodást okozzon neki, ahhoz azonban elég volt, hogy kibillentse az egyensúlyából, és kettő egész háromtized másodpercre kiiktassa a vezérlőrendszereit. A Terminátor páncélzata nagyjából egy kisebbfajta tankkal volt egyenértékű, testtömeg tekintetében azonban messze elmaradt tőle, és ez sebezhetővé tette az ilyen támadásokkal szemben.
Egy közönséges halandó bezúzott bordákkal repült volna hátra ettől a rúgástól, véres rongybaba gyanánt. A Terminátor egyszerűen hanyatt zuhant, irtózatos döndüléssel; a mellkasa alig láthatóan behorpadt. A ló felnyerített fájdalmában, és ahogy ránehezedett a rúgáshoz használt lábára, kis híján elesett.
Madzsid káromkodva lepattant a nyeregből, szorosra fogta a kantárszárat, és habzó pofáját veregetve igyekezett megnyugtatni a rémült állatott, nehogy kitörjön valamerre. Közben elkerekedett szemmel meredt a fekvő Terminátorra, és barnára cserzett arcából kissé kifutott a szín.
– A próféta szakállára! – suttogta rekedten. – Zubeida, mindenem, jól vagy?
A ló lassan, nyihogva lecsillapodott. Az volt a szerencséje, hogy betanított harci mén volt, és nem a patája külső élével rúgott, hanem szemből, teljes talppal; máskülönben valószínűleg a lábát törte volna. A vasalt patkó nyoma tisztán láthatóan kirajzolódott a Terminátor csupasz mellkasán.
A rablók a háttérben bizonytalanul mozgolódtak. Yakub óvatosan hátrébb húzódott, és visszadugta a hüvelyébe hosszú jatagánját. Elővigyázatos ember volt, és ilyen helyzetekben mindig emlékeztette magát a három feleségére meg a kis pulyákra.
A Terminátor rendszerei időközben újra működésbe léptek, de nem mozdult. Szenvtelenül megállapította, hogy ismét tévesen mérte föl a szituációt. Egyelőre csak kisebb hibát követett el, de nem lehetett kizárni a valószínűségét, hogy ezek a primitív egyedek további rejtett erőforrásokkal is rendelkeznek. Minden ismeretlen tényező potenciális veszélyforrást jelentett, és ő nem kockáztathatott. Egyébként sem ért volna el vele semmit, ha lemészárolja ezeket az embereket; a céljához egy lépéssel sem jutna közelebb vele. Az elsődleges direktíva most az információgyűjtés, a kettes számú akcióterv későbbi kivitelezéséhez.
– Vafik! Juszef! – vakkantotta el magát hőn szeretett Zubeidája mellett a himlőhelyes képű rablóvezér. – Kötözzétek meg ezt a tisztátalan kutyát! Mire vártok?
A két bandita bizonytalanul összenézett, aztán lassan lekászálódtak a nyergükből, és az egyikük vastag kötéltekercset akasztott le a kápáról.
– Nem azzal, ti Allah barmai! Ó, miért vert meg engem ilyen balgatag szamarakkal az ég? Láncot hozzatok!
A Terminátor lassan, óvatosan felült. A rablók ijedten hőköltek vissza tőle, mire a vezérük pogányul elkáromkodta magát, és a handzsár lapjával úgy suhintotta fültövön Hosszú Vafikot, hogy a vére is kiserkent.
– Mozogsz már, vagy a véredet vegyem?
A banditák úgy döntöttek, hogy jobban félnek Madzsidtól, mint a titokzatos idegentől. A Terminátor előrenyújtotta a kezét, és némán hagyta, hogy béklyókat verjenek rá. Komor pillantása a rablókét kereste, ám azok rémülten kapták el tekintetüket a baljósan parázsló szemlencsétől.
A foglyot az egyik ló után kötve akarták magukkal hurcolni titkos tanyájukra. Mire a rejtekhelyre értek, az egész rablóbanda halottfehér volt a borzadálytól, és Madzsid sűrű szakálla egészen csatakos lett a verítéktől. A Terminátor könnyedén kocogva tartott lépést a fürge lovakkal a sziklás terepen, mezítláb és zordan mosolyogva, teljes tizenkét mérföldön keresztül.
– Hová vittétek? – kiáltott Miriam kétségbeesetten. – Mit csináltatok vele?
A titokzatos idegen fölnézett az asztalon heverő papirosokból. A császárzöld turbán alól rezzenéstelen, acélszürke szempár szegeződött a lányra. A férfi hosszú, középen nyitott atlaszköntöst viselt; a csillogó szövet alól kivillant a csupasz bal mellére tetovált sasmadár.
– Hallgass, asszony! – mondta egyszerűen. Valami különös, torokhangú akcentussal beszélte a franciát.
– Nem hallgatok! – Miriam egészen felpaprikázódva az asztalnál termett, és két kézzel a lapjára támaszkodott. – Mégis, mit gondoltok, mi a fenét csináltok? Mi jó szándékkal jövünk hozzátok, erre órákig várakoztattok, hülye társalgást kell folytatnom azzal az eszelős sarlatánnal, aztán végre összehoznak egy többé-kevésbé fontosnak látszó pasassal, mire az első dolog, hogy egy szakállas elmebeteg összeveri a barátomat, és elhurcolja Isten tudja, hová! Mit jelentsen ez? Választ követelek, mert különben!...
– Mert különben mit fogsz csinálni? – kérdezte a tetovált mellű férfi őszinte érdeklődéssel.
Miriam egy lapos pillantással felmérte magának a turbános alakot. Körülbelül fél fejjel lehetett magasabb nála, és elég izmosnak látszott, de rettenetesen sovány volt: valószínűleg nem táplálkozott rendesen. Olajbarna bőre, élesen metszett sasorra szemita származásra vallott; az akcentusát nem tudta hová tenni, de nem úgy beszélt, mint az outrémeri szaracénok vagy a vén Rashid al Markhalan. Fegyvert egyáltalán nem viselt, az atlaszköntös alatt csak egy egyszerű ágyékkötő volt rajta. A handzsáros őröknek, akik ennek a sivár szobának az ajtajáig kísérték őket, nyoma veszett, és az a torzonborz madárijesztő sem mutatkozott sehol, aki az előbb olyan félelmetes gyorsasággal harcképtelenné tette Raoult. Miriam feketeöves karatéka volt, és konyított egy keveset az aikidóhoz meg a taekwondóhoz is. Döntött.
Átnyúlt az asztallap fölött, megragadta az atlaszköntös gallérját, és váratlan erővel felrántotta a székből a turbános férfit, hogy közvetlen közelről nézett farkasszemet vele.
– Most azonnal visszahozzátok ide Raoult! – sziszegte a képébe. – Ajánlom, hogy engedelmeskedj, különben kitekerem a nyakadat!
A titokzatos idegen elmosolyodott.
– A nősténymacska fúj és karmol, de ritkán harap – mondta nyugodtan.
– Te!...
Miriam hatalmasat rántott a csillogó köntösön, átlódította az asztal fölött, lendületből a földre teperte, és egy gyors vetődéssel fölébe kerekedett.
Mármint az üres köntösnek.
A tetovált idegen ugyanis olyan olajozott mozdulattal siklott ki belőle, akár a folyékony higany.
A lány egy pillanatig értetlenül meredt a selymes tapintású ruhadarabra, aztán hirtelen egy leheletfinom érintést érzett oldalt a nyakszirtjén.
Nem is gondolta volna, hogy a szikár férfinak ilyen gyengédek és simogatóak az ujjai.
– Nyugalom, asszony! – szólalt meg a füle mellett az egykedvű hang, amelybe ezúttal árnyalatnyi gúny is vegyült. – A mutatóujjam körme élesre van köszörülve. Ha egy rossz mozdulatot teszel, felhasítom vele a nyaki ütőeredet, és kötve hiszem, hogy a bölcs Ibrahim hajlandó lenne összefoltozni téged, miután kedvesen eszelős sarlatánnak nevezted.
Miriam gondolatban buzgón szidalmazta magát.
– Rendben! – szűrte a fogai között. – Eressz el, akkor tárgyalhatunk!
A barna kéz eltűnt a nyakszirtjéről. A lány csak erre várt. Hátrafelé irányuló körívrúgással támadott, gyorsan és határozottan, ahogy azt XXI. századi mesterétől tanulta. A mozdulat tökéletes volt, csak éppen nem talált el semmit. A következő pillanatban Miriam a levegőbe emelkedett, és hanyatt zuhant az asztallapra, amely szörnyű recsegés-ropogással tört szilánkokra alatta. Levegő után kapkodva pihegett a romok között, amikor a tetovált mellű férfi a homlokát ráncolva a látóterébe lépett.
– Így nem fogunk előrejutni – mondta megrovóan. – Én minden perccel, amit ebben a házban töltök, az életemet kockáztatom, leányom. Jobb dolgom is van, mint hagymázas elméjű hajadonokkal torzsalkodni.
– Hagymázas ám a te jó édes... – sziszegte Miriam elkeseredetten, aztán kiszabadította magát az asztal roncsai közül, és összeszorított fogakkal támadásra indult. A turbános idegen könnyedén félrelépett előle, a csuklójánál elkapta ütésre lendülő kezét, és szinte oda sem figyelve kisöpörte alóla a lábát. Miriam ezúttal hasmánt zuhant a kemény kőpadlóra, olyan erővel, hogy egy pillanatra az egész világ sötétbe borult előtte. A tetovált mellű férfi nem engedte el a kezét, hanem határozott mozdulattal hanyatt fordította, majd talpa kifeszített élét a torkának szegezte.
– Tisztázzunk valamit! – mondta békésen. – Az én türelmem is véges. Ha még egyszer próbálkozol, megöllek.
Ezzel eleresztette, nyugodtan hátat fordított neki, felállította a felborult karosszéket, megfordult, és helyet foglalt rajta.
Miriamnek minden porcikája sajgott, miközben nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta magát. A titokzatos férfi egész idő alatt egyszer sem emelte föl a hangját, miután azonban egy pillantást vetett arra a hidegen csillogó, acélszürke szempárba, a lánynak az az érzése támadt, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Miriamet kiváló harcosnak tartották a XXI. században, a SkyNettel vívott háborúban; felsőbbrendűségi tudata most romokban hevert.
– Te egy olyan izé... olyan asszaszin vagy? – nyögte ki nagy keservesen.
A férfi csodálkozva felvonta a szemöldökét.
– Tévesen értelmezed a helyzetet, asszony – felelte. – Imádkozz Allahhoz, hátha megvilágosítja az elmédet, és rájössz, hogy ki teszi fel itt a kérdéseket!
Miriamben vadul forrt a harag.
– Akkor lennél olyan szíves kérdezni valamit, a jóságos úristenit neki? – robbant ki belőle elemi erővel.
– Elsősorban arra lennék kíváncsi, ki vagy te. Hogy nem keresztény, azt már tudom – mondta a titokzatos idegen mosolyogva.
– De keresztény vagyok, csak... izé... csak ez nálunk másképpen van. – Miriam nagyot sóhajtott. Megint kezdődik elölről a szokásos magyarázkodás. – Szóval, a nevem Miriam Randolph, és egy nagyon messzi országból jöttem, illetve tulajdonképpen a jövőből, bár egyesek szerint az Úr bosszúálló angyala vagyok...
– Ezt nem tartom valószínűnek – jegyezte meg a férfi.
– Én sem... Szóval az a lényeg, hogy ahonnan jövök, ott borzalmas háború dúl.
– Az igazhitűek és a gyaur kutyák között?
– Nem.
– Akkor talán Izmail alázatos hívei harcolnak az istentagadó kalifákkal, akik felfuvalkodottságban a próféta utódainak merik nevezni magukat?
– Az se. Nálunk az emberek és a... ööö... démonok küzdenek egymással.
– Haboztál az imént, mielőtt a „démon” szót kiejtetted volna. Talán nem vagy egészen bizonyos a dolgodban?
– De igen. Csak nagyon nehéz lenne elmagyarázni, hogy egészen pontosan kikkel is harcolunk. A ti fogalmaitok szerint leginkább a démon kifejezés illik rájuk.
– Túlvilági hatalmak? A sejtán küldöttei?
– Bizonyos értelemben igen. Namármost, Raoul testvérei, azok a buggyant agyú templomosok, elkövették azt a szörnyű hibát, hogy megidézték Outrémerbe ezeknek a démonoknak az egyikét.
– Tudomásom van róla – bólintott a szikár férfi. – Montchassonnál történt az eset, és a szertartást Enguerrand de Chastelet lovag vezette, akit a világi gőg megfosztott józan ítélőképességétől.
– Honnan tudod? – lepődött meg Miriam.
– Egy derék hívem kiásta a hulláját – válaszolta szemrebbenés nélkül az idegen. – Ugye ti földeltétek el őket?
– Izé... igen – vágta rá a lány döbbenten.
– Mármint te meg ez a Raoul akárkicsoda?
– Igen. Illetve inkább ő.
– Akkor hát Raoul a hiányzó lovag? Az utolsó, aki életben van még a szertartás résztvevői közül?
– Pontosan.
– Sejtettem. De hogyan kerültél be a képbe te?
– Engem... Szóval, engem az otthoniak küldtek a démon után. Az volt a feladatom, hogy elpusztítsam.
– Miért? Nem volt mindegy a néped számára, hogy mihez kezd a démon egy ilyen távoli országban?
– Hát, az a helyzet, hogy nem. Ugyanis amit itt csinál, azzal árthatott volna nekünk. A démon azért jött ide, hogy... hogy meghiúsítson egy szent jövendölést.
– Éspedig?
Miriam sóhajtott.
– A tudós könyvekben írva vagyon, hogy a ti országotok fiai közül hosszú-hosszú idő múlva születik majd egy hatalmas harcos, aki a vesztét okozza a démonoknak. Ez a szörny, akit mi Terminátornak nevezünk, azért jött ide, hogy megölje ennek a harcosnak az ősatyáit. Így nem válhat valóra a jövendölés.
– Hmm... Módfelett érdekes. És miért éppen téged bíztak meg a feladattal? Az ilyesmi nem az esendő asszonyi léleknek való...
– Ahol én születtem, ott a nőknek ugyanolyan jogaik vannak, mint a férfiaknak – jelentette ki Miriam büszkén. – Mellettük harcolunk a csatákban, és minden tekintetben egyenrangúak vagyunk velük!
A titokzatos idegen – a beszélgetés kezdete óta először – szemmel láthatólag megdöbbent.
– Igen barbár ország lehet... – suttogta. – Mondd csak, milyen istent vallotok az uratoknak?
– Hát, jobbára keresztények vagyunk, de...
– Jellemző – bólogatott a tetovált mellű férfi bölcsen. – Ezt az erkölcsi fertőt csak a názáreti papjai tűrhetik el. Bizonyára ezért is kerültetek olyan nagy bajba, mert Izmail igazhitű követői elől a démonok sikoltozva menekülnének.
– Lehetséges – sóhajtott Miriam lemondóan.
– Beszélj nekem bővebben erről a démonról! Ha jól sejtem, a ferengi nagyúr lehetett az, aki miatt a templomosok rendháza most úgy néz ki, mint a vasvillával megszurkált méhkas.
– Úgy van – felelte a lány. – Megpróbálta átvenni a lovagrend fölött az irányítást. A szertartás résztvevői közül megkímélt két lovagot, akik annyira rettegtek tőle, hogy...
– Lehetetlent szólasz! – vágott a szavába az idegen. – A templomosok ostoba férgek, de nem gyávák!
– Akkor... izé... démoni bűbájjal rászedte őket. Mindenesetre a hatalmába kerültek. Mikor belovagolt Jaffába, a segítségükkel úgy tüntette fel, mintha ő lenne az Enguerrand megüresedett helyére kinevezett komtúr. Még pápai meghatalmazást is hamisított magának. A szándéka az volt, hogy átveszi az irányítást a rend fölött, majd lenyomozza és kiirtja a nagy hős ősatyáit. Szerencsére azonban nem járt sikerrel; a lovagoknak végül kinyílt a szemük, és magam sem tudom, miképpen, de fogságra vetették.
– Miért fogdostatta össze a jaffai alkimistákat? Az én népem nem szereti, ha zaklatják a bölcseit.
– Szüksége van egy... egy bizonyos varázserejű kőre. Az élettartama ugyanis véges, de annak a kőnek a segítségével... izé... halhatatlanná tudja tenni magát.
– És megszerezte ezt a követ?
– Nem. A város alkimistái közül talán csak Rashid al Markhalan tudta volna előállítani neki, de ő megmenekült a démon karmaiból, mert én és Raoul hathatós segítséget nyújtottunk neki – mondta Miriam sietve, hogy elnyerje az idegen jóindulatát.
– Miután elvezettétek a démont és csatlósait a titkos műhelyébe, ahová nélkületek meg a balga lelkű Joshur nélkül soha az életben nem találtak volna el – bólintott a tetovált mellű férfi.
Puff neki! Ez mellément.
– Nem állt szándékunkban ártani neki! – tiltakozott a lány. – Csak a segítségét akartuk kérni. Nem gondoltuk, hogy ezzel kisebb kellemetlenségeket okozunk neki.
– Különös ország lehet, ahol kisebb kellemetlenségnek nevezik, ha egy embert földönfutóvá tesznek, és elveszejtik egyetlen unokáját – elmélkedett a szikár idegen félhangosan. – Rashid al Markhalan azonban az ő végtelen kegyességében nem állt vérbosszút rajtatok, hanem még a segítségét is felajánlotta. Miért nem éltetek vele?
– Másként alakult a helyzet.
– Éspedig?
– Hát... eszembe sem jutott, hogy a templomosoknak sikerülhetne legyűrniük a démont.
– Ezt tették?
– Igen. Mivel azonban nem voltak tisztában vele, hogy milyen ellenféllel állnak szemben, egy közönséges tömlöcbe zárták. Ahonnan már másnap megszökött.
– Hogyan?
Miriam vállat vont.
– Kiütötte a falat. Egy egész sarokbástya összeomlott miatta.
A tetovált idegen hátradőlt a székben, és lassan malmozni kezdett az ujjaival.
– Egyetlen dolgot nem értek én ebben a furcsa történetben – tűnődött. – Azt mondtad, a te néped régóta háborúban áll ezekkel a démonfajzatokkal.
– Már le is győztük őket! – jelentette ki Miriam büszkén. – Illetve, le fogjuk győzni...
– Akkor hát bizonyára vitéz harcosaitok vannak.
– Ahogy mondod.
– Ebben az esetben miért éppen téged küldtek ide a vezéreid?
Miriam hosszú percekig nem tudott válaszolni, csak tátogott, mint egy partra vetett hal.
– Én megbecsült harcos vagyok a hazámban! – bökte ki végül sértetten.
– Azt láttam – jegyezte meg a férfi szárazon.
– Volt egy varázserejű fegyverem is...
– Ami Rashid al Markhalan szerint a fejetekre omlasztotta a titkos barlangot?
– Az a nyavalyás Rashid is megmondhatja neked, milyen félelmetes hatalma volt a fegyveremnek!
– A fegyverrel nincs is gondom, csak a forgatójával – felelte a tetovált mellű idegen szelíden. – Egyébként szívből tanácsolom neked, asszony, hogy ne beszélj ilyen hangon a tiszteletreméltó bölcsről! Tobruk hadzsi, aki sokkal kevésbé béketűrő ember nálam, már rég leckét adott volna neked hajadon alázatból.
Miriamnek elállt a szava. Micsoda pimaszság!
– Most már csak egy dolgot kell tisztáznunk – folytatta szemrebbenés nélkül a férfi. – Őszintén szólva sejtem már jöveteletek célját, de azért szeretném a te ajkadról is hallani.
– Mikor értesültem a Terminátor szökéséről, teljesen kétségbeestem – mondta lány duzzogva. – Raoul azt mondta, hogy kapcsolatba tud lépni a szent gyilkosok hegyi szektájával, az asszaszinokkal.
– Igazat szólt.
– Hát, neki az volt a véleménye, hogy egy ilyen asszaszin talán meg tudná állítani a Terminátort. Én őszintén szólva kételkedtem benne...
– Rosszul tetted.
– Nézd, az az igazság, hogy lassan kezd elegem lenni ezekből a bölcselkedő félválaszokból! –, robbant ki Miriamből a felháborodás. – Öntünk tiszta vizet a pohárba! Te akkor asszaszin vagy, vagy sem?
A férfi Miriamre szegezte a tekintetét. Hideg volt és rezzenetlen, mint valami kígyóé; a csendes halál ígérete sugárzott belőle. A lány önkéntelenül megborzongott.
– Az én nevem al Gázi, ami a mi népünk nyelvén Győzedelmest jelent – mondta az idegen. Lassan, tagoltan ejtette a szavakat. – A Hegyi Öreg sújtó karja vagyok, aki fenn lakozik a sziklabércek között, Alamut bevehetetlen várerődjében. Ez a kéz, amit magad előtt látsz – s ezzel Miriam elé tartotta barnára cserzett tenyerét – emírek, grófok és koronahercegek vérét ontotta ki. Kívánsz-é többet hallani, asszony?
– Ööö... izé... nem – bökte ki Miriam kissé ijedten. Még mindig szokatlan volt neki, hogy az emberek itt egymást gyilkolják; az ő korában ez nem volt szokás.
– Akkor jól van. – Az asszaszin elégedetten hátradőlt székében. – Ha nem csalódom, most azt várod el tőlem, hogy küldjem ezt a démont a pokolra, ahová való.
– Tulajdonképpen... igen.
– És miért?
Miriamet teljesen megdöbbentette ez a kérdés.
– Hát... mert szörnyű veszélyt jelent az emberiségre.
– Veszélyt? – visszhangozta a Gázi egykedvűen. – A hitetlenre vagy Mohamed követőire? Az izmaelitákra vagy az eretnek Szaladinra? Az Oroszlánszívűnek nevezett Richárdra vagy a franciák gyáva lelkű királyára? A tengeren hajózó kalmárok városaira vagy a bizánci császárra, aki Róma urának hívatja magát, noha meg sem érti a nyelvet, amit az ottani ferengik beszélnek?
– Mindenkire! Te ezt nem érted! – fakadt ki Miriam elkeseredetten. – Ennek a szörnyetegnek mindegy, hogy ki hol él, vagy milyen istent imád! Az egész emberiségét el akarja pusztítani, hogy... démonok népesítsék be a világot!
– Tegyük fel, hogy hiszek neked, ami merőben elméleti felvetés – mondta megfontoltan al Gázi. – Kitől kapom meg a fizetséget fáradozásaimért?
– Fizetséget? – kérdezte Miriam elképedve. – Milyen fizetséget?
Az asszaszin felsóhajtott.
– Köztetek, hitetlenek között az a mondás járja, hogy a názáreti koporsóját sem őrizték ingyen – magyarázta türelmesen. – Ha egy külországbéli a Hegyi Öreg szolgálatait kívánja, illő adományt kell Alamutba küldenie, amit aztán Izmail szent ügyének javára fordítanak.
Miriamtől teljesen idegen volt az elképzelés, hogy valaki pénzért szálljon szembe a Terminátorokkal. Az ő korában ez létkérdés volt: aki élni akart, az harcolt.
– Hát... a templomosok bizonyára hajlandóak lennének fizetni nektek – bökte ki. – Raoul azt mondta, régebben is dolgoztatok nekik.
– Az valóban régen volt, még mielőtt hitszegő módon lemészárolták volna a küldöttségünket, amit a Hegyi Öreg a Leprás Balduinhoz menesztett. Ennek idestova harminc esztendeje.
– De hát ez közös ügy!
– Már akinek. – Al Gázi homlokába függőleges ránc mélyedt az orrnyerge fölött. – Az én apám is a halottak között volt.
– Értsd meg, ez olyan feladat, amire minden embernek szövetkeznie kell! Itt nincs helye ellenségeskedésnek!
– Jó. Tegyük fel, hogy belemennék az alkuba. A templomos ferengik köztudomásúlag felfuvalkodott hólyagok: miből gondolod, hogy át fogják engedni nekünk a démon elpusztításának dicsőségét?
– Raoul majd meggyőzi őket! Ő ott volt, amikor a komtúr megidézte a Terminátort! A káptalan elé áll, és mindent...
Al Gázi lehajolt, fölvett egy pergamentekercset az asztal roncsai közül, gondosan kisimította, aztán fennhangon olvasni kezdett:
– „...ennélfogva Raoul de Foret-Noir lovagot, aki három rendbeli hitszegésben – úgy mint: gyávaságban, hazugságban és paráználkodásban – bűnösnek találtatott, a rendi káptalan örökös hatállyal kitaszítja a Jeruzsálemi Szent Templom Védelmezői közül, megfosztja minden címétől és rangjától, továbbá fővesztés terhe mellett eltiltja a rend magasztos jelének, a vörös keresztnek viselésétől...” – Az asszaszin leeresztette a lopott iratot, és érdeklődve nézett Miriamre. – Erre a káptalani kihallgatásra gondoltál, leányom?
Miriam közel járt a síráshoz.
– Nem igaz... Hazudnak!... Hülye bunkók...
Al Gázi felsóhajtott, és megcsóválta a fejét.
– Pedig magad is hozzájárultál, hogy a lovagodat egy némelyik vádpontban bűnösnek találják... Az álbajusz nem volt rossz ötlet, de arra azért igazán ügyelhettél volna, hogy menekülés közben ne essen le az ábrázatodról. – Félretette a pergament, és komolyan összevonta a szemöldökét. – Na, hagyjuk ezt a témát! Mennyit fizetnek a te vezéreid, hogy megszabadítsam őket ettől a démonfajzattól? Előre is kikötöm, hogy csak piasztert vagy bizánci solidust fogadok el...
– Egy lyukas garast se tudnak fizetni – mondta Miriam. Eletében nem érezte még ennyire nyomorultul magát. – Nem állok kapcsolatban velük. És kronoportációval egyébként sem lehet szervetlen anyagokat továbbítani...
Al Gázi felállt a karosszékből, és bosszúsan legyintett.
– Tobruknak igaza volt. Csak az időmet fecséreltem veletek – mondta, és megindult a kijárat felé.
– Várj! – Miriam utánakapott. – Mi van Raoullal?
– Haja szála sem görbült, ami csak Tobruk hadzsi önmérsékletét dicséri – felelte az asszaszin, és lerázta magáról a lány karját. – Vele nem bántak ilyen kesztyűs kézzel a Richárd nevű mészáros kínzókamráiban.
– Vedd tudomásul, hogy igenis tisztázni fogja magát a rendi, káptalan előtt! – húzta ki magát Miriam dacosan.
– A káptalan előtt? – Al Gázi szemlátomást meglepődött. – Honnan veszed azt a botor ötletet, asszony, hogy valaha is elhagyhatjátok ezt a házat?...
Miriam megpróbálta eszébe vésni az utat, amelyen keresztül a ház pincéjébe vezették őket. Miután Al Gázi befejezte a kihallgatását, és közölte vele, hogy többet nem hagyhatják el a házat, a lány agya máris a menekülés lehetőségeit és esélyeit latolgatta. Ehhez pedig elsősorban jó terepismeretre van szükség, hiszen vaktában mégsem próbálkozhatnak a kitöréssel.
Négy kisebb helyiségen vágtak át, amit szárított kecskebőrök választottak el egymástól, mielőtt a pincelejárathoz értek volna. Dohos, hűvös levegő csapta meg Miriam arcát, és a lány egy pillanatra heves késztetést érzett arra, hogy kiszabadítsa a karját kísérői kezéből, s megkísérelje a lehetetlent: kitörni innen.
Vett néhány mély lélegzetet, agyában ősi litániák segítették, hogy leküzdje a bensőjében támadt rémületet. Más világ volt ez, mint ahonnan ő jött. Más szokások, más emberek. Ám amíg a gépek kiszámíthatóak voltak minden mesterségesen feltuningolt intelligenciájuk ellenére, a múlt emberei komolyabb ellenfeleknek bizonyultak. Kevés olyan gépi intelligencia akadt a jövőben, amely méltó ellenfele lehetett volna Miriam Randolfnak, azonban Al Gázi felülmúlta mindannyiukat. S nem csupán a lány ösztönös viszolygása az emberek elleni harctól járult hozzá a tetovált mellű férfi győzelméhez, hanem az a hideg, kiszámított technika is, amely felmorzsolta Miriam önbizalmát.
Ahogy lefelé haladtak a lépcsőn, Miriam ismételten maga elé idézte az asszaszin hihetetlen technikáját, a higanyszerű mozgást, amely annyira lenyűgözte. Ha ilyen harcosaink lettek volna, akkor hány emberrel több élte volna túl a háborút, futott át egy kósza gondolat Miriam Randolf agyán. Gyorsan elhessegette magától a gondolatot: Al Gázi pénzért harcol, nem az emberiségért vagy valami magasztos célért.
Miriam hirtelen elmosolyodott a saját vádján. Hogyan harcolna az asszaszin az emberiségért, amikor ésszel fel sem foghatja azt a háborút, amely majd évszázadok múltán tör ki a Földön, s olyan egységbe kovácsolja a jelenleg még vallási okokból megosztott emberiséget, amelyre még nem volt példa az ismert világtörténelem során.
A lépcső véget ért, és Miriam egy keskeny átjáróban találta magát, amelyből három különböző irányba is vezetett út. Lehunyta a szemét, és megpróbálta kizárni az agyából kísérői halk, ugatásszerű szavait, ahogy egymással társalogtak.
Ha ki akarnak jutni, akkor talán ez az elágazás lesz az első támpont. Jobbról vízcsobogást hallott, míg elöl és balra csend uralkodott. Nem valami sok információ!
Egyik kísérője ingerülten nagyot taszított Miriamon, és a lány térdre zuhant a brutális mozdulat nyomán.
Apró szisszenés hagyta el az ajkát. A fájdalom egy rövid időre lebénította a lábát. Olyan szerencsétlenül sikerült elesnie, hogy bal térdével éppen egy apró kavicsra zuhant, és a térdben lévő idegvégződések érzéketlenné váltak.
– Fel! – vakkantotta alig érthetően a magasabb kísérője. Nyilvánvalóan ő lehetett a magasabb rangú, mivel a másik nyomban ugrott a szavára, és minden erejét felhasználva talpra rángatta az állni is alig tudó lányt, majd erőteljes mozdulattal betaszította a jobb oldali folyosóba.
Miriam megpróbált járni, ám bal lába minduntalan kicsuklott, és csupán az alacsonyabb kísérő erős karja tartotta vissza attól, hogy ismét végigvágódjon a földön.
Nagyokat nyelve visszatartotta a bensőjében forrongó dühöt, és a falnak támaszkodva igyekezett előre, vélhetőleg a börtöncella irányába. Bár kísérői nem tűntek képzett harcosoknak, inkább szolgafélék lehettek, Miriam mégsem próbálkozott a meneküléssel. Raoul nélkül semmi esélye nem lenne a Terminátor ellen, s ebben az idegen világban egyedül nem boldogulna. Persze, ha csak ezen múlna, habozás nélkül itt hagyná a férfit, ha ez lenne az emberiség túlélésének egyetlen lehetősége.
Egy élet mit sem számít akkor, amikor milliókról van szó.
Végre elérték a folyosó végét, és Miriam egy rozsdás vasajtót vett észre, amely olyan alacsony volt, hogy először inkább valami disznókarám ajtajának nézte, mintsem egy börtöncelláénak. A vízcsobogás felerősödött, és Miriam undorodva hőkölt hátra attól a bűztől, amely hirtelen megcsapta az orrát. Kísérői kárörvendő hangon röhögtek a lányon, majd a magasabbik kényeskedő arcot vágva befogta az orrát, és szándékosan elvékonyított hangon mondott valami vicceset a társának. A nevetés minden eddiginél erősebben robbant ki belőlük, és úgy nevettek, hogy a könnyük is kicsordult közben.
– Hogy fulladnátok meg! – sziszegte Miriam dühösen, miután nem esett nehezére megérteni, hogy őt gúnyolják.
A magasabb férfi azonnal abbahagyta a röhögést, és olyan tekintettel nézett a lányra, mintha a következő pillanatban fültől fülig akarná metszeni a gigáját. Annyi felsőbbrendűség, annyi gyűlölet volt ebben a tekintetben, hogy Miriamnek akaratlanul is ökölbe szorult a keze. Valami megmagyarázhatatlan düh töltötte el a szívét, és elhatározta, hogy ha a szaracén megüti, akkor nyomban végez vele.
Feltéve, hogy lehetősége nyílik rá.
Talán Miriam pillantása tette, talán az a halk nyögés, ami a közelben felhangzott, a férfi arca megenyhült, és odaszólt a társának. Az alacsonyabb fickó engedelmesen ugrott, és ruhája alól egy rozsdás kulcscsomó került elő, telis-tele régimódi, hatalmas kulcsokkal.
A szaracén lehajolt, néhány pillanatig válogatott a kulcsok között, majd az egyiket elfordította a zárban, kitárta a nő előtt az ajtót, és félreérthetetlen mozdulattal intett, miközben érthetetlen nyelvén vakkantott valamit.
Miriam megrázta a fejét. Ő ugyan be nem mászik abba a bűzös odúba. Ki tudja, mi vár rá odabent, s akkor már jobb, ha harcosként fejezi be az életét. Küzdelem közben.
A szaracén türelmesen megismételte iménti szavait, majd látva Miriam értetlen arckifejezését, alig érthető franciasággal hozzátette:
– Be! Oda.
Miriam mély lélegzetet vett, és lelkiekben elkészült a harcra, amikor a sötét odúból alig hallható nyögés ütötte meg a fülét:
– Miriam!
Raoul!
Megfordult, és ügyes mozdulatokkal bekígyózott a szűk nyíláson. Hallotta, ahogy kísérői rácsapják a vasajtót, és a kulcs csikorogva elfordul a zárban, ám nem törődött vele.
Egyenesen a férfihoz igyekezett. Kénytelen volt négykézláb haladni, mert meglehetősen sötét volt idelent. Csupán néhány apró nyílás biztosította a börtönként használt pince levegő- és fényellátását, ám ez alig volt több a semminél.
– Miriam! – nyögte ismét a kitaszított lovag, és Miriam szíve szinte belesajdult a sajnálatba. Látta, amikor Rault az a burnuszos alak alaposan elpáholta a botjával, és most biztos volt benne, hogy az egykori templomos izmos teste tele van kisebb-nagyobb zúzódásokkal.
Tapogató kezei végre rátaláltak Raoul testére a sötétben, és ujjai hamarosan az arcát simogatták. Lüktető duzzanatot érzett a száj mellett, és amikor tovább tapogatott, teljesen elszörnyedt a tapasztaltaktól. A botharcos sebészi precizitással dolgozott, alig maradt néhány olyan pont a lovag testén, ahova ne jutott volna a horzsolásokból, duzzanatokból.
– Istenem, micsoda kegyetlenség! – suttogott Miriam kétségbeesetten, majd nagyot sóhajtva hozzátette. – S ezt emberek művelték veled, nem gépek!
A lovag ismét felnyögött, és keze vaskapocsként ragadta meg Miriam karját. A lány halk, megnyugtató hangon elsuttogta a nevét, és a férfi valamiképp megérthette, hogy nem ellenséggel van dolga, mert szorítása gyorsan gyengült.
– Miriam? – kérdezte reménykedve, mert bár értette a nevet, mégsem tudta elhinni.
– Én vagyok – suttogta a lány, és végigsimította a férfi arcát. Lelkét valami furcsa üresség töltötte ki, mint amikor a jövőben a társai közül valakit elkapott a SkyNet egyik géprabszolgája. – Pincebörtönben vagyunk, valahol a ház alatt, ahol megvertek téged.
Raoul felnyögött az emlékek hatására, és valami emberfeletti erővel ülő helyzetbe tornázta magát. Karjaival védelmezően átölelte Miriam vállát, és a lány hagyta, hogy a férfi a mellkasára vonja a fejét.
– Ne sírj, drága hölgyem! – suttogta a lovag, ám a szavait alig lehetett érteni, mert a szája egészen feldagadt a kapott botütések nyomán.
Miriam csaknem felnevetett. Még hogy sírni! A jövő túlságosan kegyetlen ahhoz, hogy az emberek megengedhessék maguknak a könnyek nyújtotta megkönnyebbülést. A bánat inkább harci vággyá alakul át, hogy segítségükre legyen a gépek elpusztításában. Miriam még sohasem látott olyan gyermeket a túlélők között, aki valaha is elsírta volna magát. A sírás a gyöngeség jele, s aki gyönge, az meghal! Alapvető igazság ez, s jobb, ha minél hamarabb megtanulod, ha élni akarsz.
Nem válaszolt. Csendesen a férfi mellkasához simult, és miközben a szívdobogását hallgatta, sikerült megnyugodnia. Gondolataiból tovatűnt a bosszúvágy, amelyet fogságbaejtőik iránt érzett, s immáron tiszta fejjel kezdett el töprengeni azon, hogyan juthatnak ki. A feladatot még nem teljesítette, s ha a Terminátor szabadon garázdálkodik, az az emberiség pusztulását jelentheti.
A gondolat erőt és kitartást adott neki. Nem halhat meg, amíg a Terminátor él! Ha kudarcot vall, akkor mindennek vége. Száz év vagy ötszáz. Egyre megy. A Terminátor elég intelligens ahhoz, hogy megtalálja a módját annak, hogyan vészelheti át az évszázadokat, s előbb-utóbb rábukkan arra a Connorra, aki ősapja Sarah Connornak. S akkor mindennek vége.
– Kicsit összeszedem magam – szólalt meg váratlanul a férfi –, s akkor megszökünk!
Miriam végigsimította férfi arcán.
– Hiszek benned!
A lány tudta, hogy valahogy vissza kell adnia a lovagnak az önbecsülését, amit a nemrégiben elszenvedett verés tovább csökkentett. Azt máris eldöntötte, hogy nem beszél arról az ellopott papirosról, amit az asszaszin felolvasott neki:
„...ennélfogva Raoul de Foret-Noir lovagot... kitaszítja a Jeruzsálemi Szent Templom Védelmezői közül...”
Ő beszélte le Raoult arról, hogy kihallgatásra rohanjon ahhoz a bizonyos Gilbert Erailhoz, aki lévén a legtekintélyesebb lovag – a káptalani gyűlés óta Jaffában a rend ügyeit igazgatja a nagymester megérkezéséig. Biztosra vette, hogy bármily jó eszű és értelmes legyen is az Arszúfi Hős, képtelen lenne megérteni, miféle fenyegetést jelent a Terminátor. Ő csak azt tudja, hogy mi a szent kötelessége, s sohasem hátrálna meg egy ilyen fenyegetés elől. Következésképp: Raoul nem mentesülne a vádak alól, melyek miatt kitaszították, s még a reményét is elvesztené annak, hogy emelt fővel visszatérhessen hites társai közé. Ha Raoul rádöbbenne, hogy nincs számára remény, amilyen ostoba, valószínűleg nyomban a kardjába dőlne. Vagy fegyver híján az önsajnálat emésztené el.
Miriam tétován megrázta a fejét: nem, Raoul sohasem tudná elviselni ezt a kitaszított, megszégyenített sorsot, hiszen keresztes lovagot nagyobb szégyen nem érheti annál, ha egykori társai kitaszítják a rendből, s megvetően néznek rá.
– Valami baj van? – reagált nyomban a lovag Miriam mozdulatára.
– Semmi – hazudta a lány csendesen. – Csupán arra gondoltam, hogy amíg mi idelent raboskodunk, addig odafent a Termi... a démon szabadon garázdálkodik, s minden itt eltöltött perccel tovább csökken az esélye, hogy megakadályozzuk szörnyű tettében.
– Ha most próbálkoznánk a kitöréssel – felelte a lovag kicsit selypítve, mert bár az ajkai fel voltak dagadva, hangja ismét a régi, magabiztos lovag hangja volt –, akkor az első lépcsőig sem jutnánk. Ennek a háznak, melyet a zsidó orvos lakik, bizonyára asszaszinok a valódi gazdái, s a szolgáik is minden kétséget kizáróan kiváló harcosok lehetnek.
Szavai igazolására nyögve megtapogatta az arcát, ahol a legérzékenyebbek voltak a sérülései. Bár minden tagja fájt, egyetlen csontja sem tört el, s ez megint csak a támadó tudását bizonyítja, hiszen nem vaktában csapdosott a bottal, minél nagyobb fájdalom okozására törekedve, hanem agyafúrtan azokat a pontokat célozta, amellyel harcképtelenné tehette.
– Várnunk kell! – ismerte el Miriam, és óvatosan masszírozni kezdte Raoul testét. Tapasztalatból tudta, hogy a gyógyulást mennyire elősegíti, ha a felszíni izomrétegeket finoman átmozgatják. Meggyorsul a vér áramlása, és az izomgörcsök gyorsabban felszívódnak.
A férfi egyetlen hang nélkül tűrte a lány néha igencsak fájdalmas gondoskodását, csupán néha szisszent fel, ha Miriam ujjai valami különösen érzékeny részt kezdtek masszírozni. Az idő cseppfolyóssá vált ebben a homályos lyukban. A percek órákká álltak össze, és a beszűrődő fénysugarak lassan vörhenyessé váltak, majd bíborszínt öltöttek, s végül elsötétedtek.
Miriam kinyitotta a szemét, de tekintete képtelen volt áthatolni a sötétségen. Odakintről érthetetlen gajdolást hozott a szél, ami betört a cella aprócska légzőnyílásain. Békés, szuszogó hang hallatszott a közelből: Raoul nyugodt álmának kísérőzenéje.
A lány nem tudta megállapítani, mennyi az idő, ám abban biztos volt, hogy már éjszaka van. Valószínűleg ő is elszunnyadt, miközben a férfi meggyötört testét próbálta jobb kondícióba hozni. Ez persze érthető volt, hiszen mindketten olyan fárasztó napot tudhattak maguk mögött, ami megmagyarázza a fáradtságukat.
Al Gázi!
Miriam az asszaszin nevének emlékére azonnal a menekülés lehetőségét kezdte fontolgatni. Nem tudta, mennyire bízhatnak meg Al Gáziban, hiszen a férfi börtönbe vetette őket, ráadásul előtte Raoult is megverték ebben a házban. Csoda-e, hogy Miriam sehogy sem tudott megbízni az asszaszinban, aki egyébként Raoul szerint egyedüli lehetőségük volt a Terminátor elleni küzdelemben?
A gépszörny újabb gondolatokat ébresztett a lányban. Minden rabságban eltöltött óra újabb és újabb lehetőség a Terminátor számára, hogy örökre eltűnjön üldözői szeme elől, s az évszázadok forgatagában beteljesítse a SkyNet parancsát: azaz megsemmisítse a Connor família ősi vérvonalát.
Minél előbb ki kell jutnunk innen!
– Ébredj, Raoul! – Miriam gyengéden megpaskolta a férfi karját.
– Ébren vagyok, kedves hölgy! – A férfi hangja megijesztette a lányt, ám néhány mély levegővétellel sikerült legyűrne az ijedelmét. A fenébe is, Raoul, ez nem volt szép tőled, gondolta.
– Hogy érzed magad?
A lovag lassan felült, majd a falhoz támaszkodva felállt. Mozdulatai darabosak voltak, ám Miriam remélte, hogy Raoul elég erősnek fogja érezni magát ahhoz, hogy megpróbálkozzanak a kijutással.
– Olyanok az ujjaid, akár az angyalok szárnyainak simogatása! – jegyezte meg a férfi, és néhány egyszerű tornamozdulatot végzett. – Persze hogyan is lehetne másként annál, aki az égből érkezett...
Miriam nem tartotta fontosnak kijavítani Raoul szavait. Az égből vagy a jövőből – a tizenkettedik században ez úgyis egyre megy. Miután a szeme időközben már hozzászokott a sötétséghez, így érdeklődve figyelte, ahogy Raoul apránként megmozgatja minden porcikáját, majd elégedetten felsóhajt:
– Minden csontom ép!
Miriam felállt, és lassan körbejárta a cellájukat. A dohos kövek nedvesek voltak a lecsapódó nedvességtől, és ujjai néha nyálkás részeket tapintottak. Hamarosan rátalált az aprócska vasajtóra, amelyen keresztül ide került. Fülét a fémfelületre tapasztva lélegzetvisszafojtva hallgatózni kezdett, ám odakintről szerencsére semmilyen zaj nem hallatszott.
– Azt hiszem, nincs őr az ajtó előtt! – suttogta hátra Raoulnak. – Talán erre kellene próbálkoznunk a kijutással.
A lovag nem válaszolt. A keskeny ablaknyílásokat vizsgálgatta, ám csalódottan kellett megállapítania, hogy semmi esélyük arra, hogy megbontsák a falat; a habarcs túlságosan szilárdnak bizonyult, s pillanatnyilag nincs olyan eszköz a birtokukban, amit vésőként használhatnának.
Miriam megpróbált ujjaival az ajtó széle alá nyúlni, ám próbálkozását nem kísérte siker. Ekkor a sarokvasat tapogatta végig, és kis híján felkiáltott örömében. Az alsó sarokvasat tartó két szög feje jócskán kiállt, és úgy tűnt, némi feszegetéssel talán meglazíthatók annyira, hogy az ajtót kimozdíthassák a keretéből.
A lány megfeszítette minden erejét, és egykori aikido mesterétől tanult gyakorlattal megpróbálta minden erejét az ujjaiba és a csuklójába irányítani. Szinte érezte, ahogy a belső energia lassan lefelé áramlik a testében; csuklója és ujjai fogóvá változtak egy rövid időre. Megragadta az első szeget, és lassú, ám határozott mozdulattal megpróbálta kihúzni a helyéről. Néhány évszázadnak tűnő pillanat múlva a szeg engedett, és rozsdás fészkét elengedve kicsúszott a sarokvas alatti fából.
Az első megvan!
Raoul csupán annyit látott, hogy a lány valamit babrál az ajtóval, és alig hallható nyögés után maga mellé tesz valamit. Kíváncsian kitapogatta a kezével, mit „talált” a lány, és megdöbbent, amikor rájött, mit tart a kezében.
– Puszta kezeddel szeded szét az ajtót?
Miriam nem válaszolt. Minden erejére szüksége volt a második szög eltávolításához. Keményen összpontosított, és kisvártatva a második szöget is maga mellé helyezte a földre. Utána próbaképpen megmozgatta az ajtót, s most, hogy az alsó sarokvas nem tartott, a fémlap lassan engedett a lány erőfeszítésének, és oldalra fordult.
– Elfogyott az erőm – súgta Miriam a férfinak, hogy az ne érezze kínos helyzetben magát, amiért egy nő szabadítja ki. – A nyílás még nem elég nagy ahhoz, hogy kijussunk innen. – Azt nem tette hozzá, hogy bizony ő kiférne, ám a lovag túlságosan szélesvállú ehhez.
Raoul kapva kapott a lehetőségen. Miriam megérzései nem csaltak, a lovagon már-már a kisebbségi érzés vett erőt, amikor a lány a segítségét kérte. Összeszedte minden erejét, és igaz keresztény módjára egyetlen határozott rúgással eltávolította az akadályt az útból. Igaz, meglehetős zaj kíséretében.
Miriam lehunyta a szemét, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy fel ne kiáltson csalódottságában. Biztosra vette, hogy a következő pillanatban burnuszos alakok serege fogja megrohanni őket, s a szabadulás lehetőségét mindörökre elfelejthetik.
Amíg a lány ezen töprengett, Raoul villámgyorsan kikígyózott a keskeny résen, és harcra készen meglapult a szemközti falhal. Mindketten visszafojtották a lélegzetüket, ám sem fegyvercsörgés, sem ideges rohangálás zaja nem hallatszott odafentről. Úgy tűnt, ez idáig senki sem fedezte fel a kitörésüket, és még a lovag ostobasága sem rontott a helyzetükön.
Kész szerencse!
Miriam átkúszott az ajtónyíláson, és csendben meglapult a lovag háta mögött. Bár szívesebben vette volna, ha ő mehet elöl, azt mégis el kellett ismernie, hogy Raoul fizikai adottságainál fogva jobban kihasználhatja a helyzetet.
Hamarosan ott álltak a hármas elágazásnál, ahonnan lépcső vezetett fel a házba, ahonnan hortyogás és néha halk csosszanások hallatszottak. Két másik út nyílott a menekülők előtt. Raoul nyomban nekiindult a lépcsőnek, ám Miriam megfogta a karját, és némán a másik két járat felé intett.
– Amíg nem próbáltunk ki minden utat idelent – suttogta hangtalanul, csupán ajkaival formálva a szavakat –, addig ne kockáztassunk feleslegesen.
A lovag türelmetlenül rántott egyet a vállán, és úgy csinált, mintha kitekerné valakinek a nyakát Miriam megrázta a fejét. Elég képzett harcművész volt ahhoz, hogy megértse, az asszaszinok ellen semmire sem mennének fegyvertelenül, s karddal sem sok esélyük lenne. Még ha szolgák is vannak odafent, bizonyára fel tudnák tartani addig őket, amíg a ház igazi urai elő nem kerülnek. Akkor pedig semmi esélyük a kijutásra, s ez Miriam számára kudarcot jelentené. S egyben valószínűleg az emberiség pusztulását.
Raoul türelmetlenül intett a fejével, és lábát az első lépcsőfokra helyezte. Miriam megszorította a lovag karját, majd egyetlen pillanatot sem késlekedve a középső járat felé indult, nem törődve azzal, hogy követi-e.
A lovag már az ötödik lépcsőfokon járt, amikor rádöbbent, hogy egyedül van. Bár gondolatban ezernyi átkot is elmondott a vadmacskára, mégis habozás nélkül megfordult, hogy választott hölgye nyomába eredjen, akinél különösebb nőszeméllyel még nem verte meg a Sors.
Nem telt bele sok időbe, amíg utolérte a lányt. Miriam egy kisebb halom tömött gabonazsákon térdepelt, és minden erejével azon volt, hogy kifeszítsen néhány korhadt deszkát a helyéről.
Raoul nem késlekedett. Gyengéden megfogta Miriam csípőjét, és leemelte a zsákokról. Mielőtt még a lány tiltakozhatott volna, a lovag más fent is volt a zsákok tetején, és ujjait bepréselve a deszkák közötti résekbe sikerült kifeszítenie két deszkát. Bár a rés így még túlságosan keskeny volt ahhoz, hogy átférjenek, máris nyilvánvalóvá vált, hogy Miriam jó utat választott. A deszkák mögött egy újabb helyiség tűnt fel, ám ez már egy szinttel a pincerész felett helyezkedett el, és a szagból és a huzatból ítélve valahova egy istállóba, esetleg karámba vezetett.
Miután a menekülés esélyei megnőttek, a lovag újult erővel látott neki a deszkák kifeszítésének, és hamarosan elég nagy lyukat sikerült csinálnia ahhoz, hogy ő maga is átférjen. Megfordult, és kezét a lánynak nyújtva felsegítette Miriamot a zsákok tetejére, majd átölelte a derekánál, és a magasba emelte.
Más esetben Miriam talán tiltakozott volna az efféle bizalmaskodás ellen, ám most nem volt helye a szemérmességnek. Ügyesen megkapaszkodott a keret felső részében, és a lovag segítségével felhúzta magát.
A szagokból ítélve egy használaton kívüli kecskekarámban találta magát, ugyanis egyetlen állatot sem látott. Lassan előrelopakodott, és a karám kerítésdeszkái között kipillantva próbálta meg felmérni az esélyeiket.
Sehol nem látott őröket, ami azt jelentette, hogy a ház gazdái teljesen biztosak abban, hogy sem belülről, sem kívülről nem érheti őket meglepetés. Elvégre egy félig halálra vert keresztény, és egy gyönge nő hogyan juthatna ki az asszaszin-ház börtönéből? S ha igaz, amit Raoul mondott ezekről a furcsa alakokról, akkor arra is kevés az esély, hogy bárki megkísérelje ide a bejutást.
Miriam halk csusszanást hallott a háta mögül. Villámgyorsan megperdült a sarkán, és felkészült rá, hogy az első támadóját elkapva rátámad a többiekre, ám csupán Raoul közeledett. A lovag hatalmas termete ellenére meglepően csendesen mozgott az éjszakában, mintha maga is csupán egy lenne az árnyékok közül.
– Merre tovább? – kérdezve súgva a lovag, és miután ilyen szerencsésen kijutottak a cellájukból, nem sok kétsége volt afelől, hogy a lányt valamiféle isteni hatalom vezeti.
Fogalmam sincs, akarta rávágni Miriam, ám nem válaszolt. Ha a lovag teljesen rábízza magát, annál jobb. Talán így kevesebb problémát okoz majd, ha pedig harcra kerülne sor, akkor Raoul magától is tudni fogja, mit kell tennie.
Egy pillanatra megpróbálta elképzelni, hogy a történelmi leírások alapján milyen elrendezésűek ezek a házak, és hála remek memóriájának az agyába villant egy rekonstruált vázlatrajz. Ha minden stimmel, akkor a ház belső udvarán elkülönített karámok egyikében vannak, ahol az állatokat tartották. Az épületeket egybeépítették, és sok helyen kerítés sem nagyon akad. Ez persze újabb kérdéseket vet fel, hiszen az asszaszinokról Miriamnak nem volt megfelelő információja, így csupán az általános információkat próbálhatta meg alkalmazni rájuk.
– Csak akkor ölj, ha feltétlenül szükséges! – súgta oda Miriam a férfinak egy hirtelen ötlettől vezérelve, majd kiválasztotta magának a legközelebbi árnyékot, és megmutatta a lovagnak. – Megpróbálok észrevétlenül eljutni odáig! Azt hiszem, nincsenek őrök. Ha sikerül, akkor gyere utánam. Ha tévedtem, s mégis lennének őrök, akik észrevesznek, s felriasztják a ház népét, akkor próbálj meg egy másik úton kijutni a házból!
Gyors pillantást vetett a férfi arcára.
– Ne siess a segítségemre! – Lassan, tagoltan ejtette a szavakat, mintha egy kisgyermeknek magyarázna.
– Miért? – lepődött meg Raoul. – Hiszen jó keresztény lovag vagyok, így mi sem természetesebb annál, hogy ha valaki az életedre törne, akkor nyomban a segítségedre sietek, s akár életem árán is megvédelmezlek a bajtól.
Miriam arcán halovány bosszúság látszott. Hogyan magyarázza meg ennek a hősi eszményképektől, és nemesi gondolatoktól fűtött páncélos kakasnak, hogy most nincs itt a lovagi tettek ideje? Egyedül a Terminátor számít, s Miriam biztos akart lenni benne, hogy ha ő meghalna, a küldetést mégis tovább viszi valaki.
– Most a démon elpusztítása a legfontosabb.
– Nem – rázta meg a fejét makacsul Raoul. – A lovagi viselkedésnél nincs fontosabb, és nem igazi keresztes vitéz az, aki bajban hagyná választott hölgyét.
Miriam nagyot sóhajtott, és lenyelte a mérgét. Hogy a pokolba magyarázza meg, hogy amikor az emberiségről van szó, akkor egy élet mit sem számít?! Hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, hogy saját fegyverét fordítja a lovag ellen.
– Ugye én vagyok a választott hölgyed? – fordult Raoulhoz.
A férfi némán bólintott.
– Akkor olyan dolgot is kérhetek tőled, amire lovagi esküdet adod?
Raoul gyanakodva nézett Miriamra, aztán lassan bólintott. Bár nem esett meg túlságosan gyakran, előfordult néhanapján, hogy a lovag választott hölgye próba elé állította védelmezőjét, hogy meggyőződjön annak hűségéről és állhatatosságáról. Bizonyára ez is valami ilyen dolog lesz, bár Raoul nem értette, miért éppen itt és most kerül sor minderre. A nők kiszámíthatatlanok, jöjjenek akár az égből is, szűrte le végül a következtetést.
– Akkor lovagi esküszóval fogadd meg nekem, hogy akármi történjék is velem, életcélodnak és lovagi feladatodnak fogod tekinteni, hogy elpusztítsd az általam Terminátornak nevezett démoni teremtményt!
Raoul bólintott.
– Krisztus urunk szent áldozatára fogadom!
– S ezen küldetésben lovagtársam segítségéről lemondok! – tette hozzá gyorsan Miriam, mivel eszébe jutott a káptalani kihallgatás jegyzőkönyve. Szegény Raoul!
– Fogadom!
– Akkor gyerünk! – zárta le a beszélgetést Miriam, és szinte a lábujjhegyein szaladva a közeli épület falához suhant, és beleolvadt az árnyékokba.
Senki sem vette észre az udvaron átrohanó lányt. Nem hangzott fel dühös ordítozás, és szolgák sem özönlötték el fennen lobogó fáklyákkal a környéket, hogy felkutassák a szökevényeket.
Talán sikerülni fog, gondolta Miriam megkönnyebbülten, és intett Raoulnak, hogy jöhet. A lovag felemelkedett, és hatalmas, elnyújtott léptekkel átvágott az udvaron, és kisvártatva ő is ott lapult a melléképület árnyékainak menedékében.
A barna bőrű férfi nyugtalanul az oldalára fordult. A mellkasára tetovált vörös színű, kobra fenyegetően ágaskodott. Szerukot nem egyszerű fekhelyének kényelmetlensége zavarta, hiszen hosszú évek edzették meg a testét, és számára mindegy volt, hogy puha szalmán vagy a kemény földön alszik: egyedül a pihenés számított.
Békés álmát egy makacsul visszatérő álom zavarta: egy férfit és egy nőt látott szaladni a holdfényes udvaron, s nem akadt egy őr, aki riadóztatta volna a házat. Végül valami belső ösztön ébresztette fel, ami még gyermekkorában alakult ki benne, amikor kegyetlen tanítómesterei az éjszaka feketeségét és a pihenők fáradtságát kihasználva próbáltak meg újabb és újabb fájdalmat okozni a tanítványaiknak.
Néhány pillanatig nyitott szemmel feküdt, hagyta hogy a szeme hozzászokjon a sötétséghez. Nem félt, agyát nem mérgezték kísértetek vagy hasonló szörnyűségek csúf képei, hiszen az éjszaka gyermeke volt ő. Míg mások rettegnek a sötétségtől, addig a férfi örült neki, hiszen elrejtette s menedéket nyújtott a számára.
Agyában még mindig az álom utolsó képei vibráltak. Nesztelenül felkelt fekhelyéről, s óvatos macskaléptekkel a pincelejáró felé indult. Csupán tegnap érkezett a házba, ám mivel néhány hónappal ezelőtt heteket töltött itt, így minden tenyérnyi helyet ismert. Tegnap este hallotta, hogy két hitetlen kutyát vetettek Al Gázi parancsára börtönbe: egy férfit és egy asszonyállatot.
Szeruk nyugtalanul megcsóválta a fejét. Ha az álom nem hazudott, akkor a rabok szökéshez készülődnek, vagy talán már ki is jutottak a cellájukból. Szeruk éppúgy a Hegyi Öreg fanatikus emberei közé tartozott, mint Al Gázi, s bár nem bírt akkora hatalommal és felelősséggel, mint a társa, tisztában volt azzal, milyen következményei lehetnek annak, ha a foglyok megszöknek.
A szégyenről nem is beszélve!
A lépcsőlejáró sötéten ásítozott felé, s odalentről egyetlen hang sem hallatszott. Szeruk előhúzta a tőrét, és vakmerően leiramodott a lépcsőfokokon. Úgy vélte, egy hitetlen kutya és egy asszonyállat nem jelenthet veszélyt rá nézve.
Senki nem támadt rá, s mielőtt megnézte volna a cellát, már akkor tudta, hogy a foglyok megszöktek. Ösztönös megérzés volt ez: talán a hitetlenek nyugtalan légzése hiányzott, ami álomtalan alvásukat kíséri, talán azok az apró nyögések, amiket a keresztény férfinak kellett volna kiadnia, amikor megmozdítja botokkal puhított végtagjait.
Az emlék hatására Szeruk megnyalta az ajkát. Tobruk hadzsi mesterien bánik a fával, s a hitetlen végre ízelítőt kapott abból a gyötrelemből, ami hamarosan folytatódni fog, hacsak Al Gázi nem rendelkezik másként.
Mielőtt a foglyok üldözésére indult volna, Szeruk alaposan megvizsgálta az ajtót és a sarokvasat. Elgondolkozva forgatta a kezében a rozsdás szögeket, s megpróbálta megbecsülni, mekkora erő kellett ahhoz, hogy kihúzzák őket a fából. Vajon a hitetlen kutyának a verés után maradt még annyi ereje, hogy véghezvigye ezt a nem mindennapi tettet?
Szeruk megcsóválta a fejét, másodszor ezen az éjszakán. Tobruk hadzsi mégsem bánik olyan jól a bottal, ha ez megtörténhetett. Ha elfogta és visszahozta ide a szökevényeket, akkor fel fogja hívni rá a figyelmét!
Miután sikerült kiderítenie, hogy a hitetlenek hogyan jutottak ki a cellájukból, Szeruk csalhatatlan magabiztossággal indult a szökevények után. Csupán egyetlen másodpercig gondolkozott a lépcsőfeljáró előtti elágazásnál, majd jobbra fordult, és hamarosan megtalálta a kifeszített deszkákat. Macskaként kúszott ki a résen, miközben azon morfondírozott, hogy vajon miért kellett ennyi deszkát elmozdítani a helyéről, amikor egy is bőven elegendő lett volna.
Az udvaron semmi mozgást nem látott, így csupán. következtetni tudott a menekülők útirányára. Ösztönösen az árnyékokra koncentrált, hiszen még egy bolond hitetlen eb is rejtőzni próbálna, s nem vágna át nyíltan az udvaron.
Persze ezeknél sohasem lehet tudni.
Szeruk a szája elé emelte a kezét, amelyen viperafogak ütötte hegek látszottak, és apró barlangot formálva a tenyeréből belefújt. Alig hallható, tompa morgás hallatszott, ám a barna bőrű férfi elégedettnek tűnt. Türelmesen várt, és a házak mellől hamarosan három árnyék csatlakozott hozzá. Hűséges szolgák mindahányan, akik éppúgy az életüket áldoznák Szerukért, mint azt Szeruk tenné, ha a Hegyi Öregről lenne szó.
Az asszaszin vérfagyasztó mosolyra húzta ajkát, megvillantva leköszörült fogait, majd suttogva magyarázni kezdte a tervét a többieknek.
Miriam egy gyér levelű bokor aljában lapult, és idegesen figyelte a sötétfehér burnuszt viselő férfit, aki éppen most pihent meg egy közeli kövön. A burnuszos alak valószínűleg őr lehetett, ugyanis az elmúlt tíz perc alatt sohasem távolodott el húsz lépésnél messzebbre az istállószerű építmény közeléből.
A lány hátrapillantott Raoul irányába, aki egy közeli kőhalom mögött hasalt, magában a lovagság megcsúfolásáról morgolódott, s folyamatosan szórta néma átkait minden istentelen Mohamed-imádó arabra. Tulajdonképpen ő fedezte fel az őrt, s ha Miriam nincs, akkor puszta kézzel rohan rá, családja ősi jelmondatát harsogva.
Persze Miriam sokkal józanabb volt a férfinál, így az utolsó pillanatban sikerült lerántania Raoult a kőhalom mögé, és egyedül lopakodott tovább, bízva jó szerencséjében és a kifinomult érzékelőkkel felszerelt gépek ellen vívott háború során beléje ivódott ösztönökben és tapasztalatokban.
Ha az őr nem fárad el, akkor már régen tovább indulhattak volna. Miriamnak ugyanis alig nyolc lépésnyire sikerült megközelítenie, és már azt a pontot kereste, ahol egy aikido fogással lebéníthatja, amikor az őr váratlanul megfordult, és leült egy jókora kőre.
Miriam az utolsó pillanatban fejest ugrott a legközelebbi bokorba, és csupán a véletlennek köszönhette, hogy a bokor előző lakója egy jól megtermett kandúr volt, ami most méltatlankodó nyávogással elhagyta rejtekhelyét.
Az arab mosolyogva gagyogott valamit érthetetlen nyelvén a cicusnak, ám az állat dühösen fújt egy nagyot, és kimeresztett karmokkal védekezett a simogatások ellen. Így hát az őr felemelte a lábát, és jókora rúgása méterekre röpítette a macskát.
Miriam nem merte kivárni, amíg az őr ismét folytatja a sétáját, s neki alkalma nyílik a támadásra. Talán már csak percek kérdése, hogy felfedezzék a szökésüket, s akkor az egész házat felveri a vészriadó. Minél előbb ki kell jutniuk innen, különben hiába minden.
Ujjhegyeire támaszkodva lassan felnyomta a felsőtestét, miközben a lábait maga alá húzta. Nem lesz sok ideje a támadásra, s ha az őrnek marad ideje kiáltani, akkor semmi esélyük a kijutásra. Miriam távolról úgy nézett ki, mint egy ugrani készülő vadmacska, s ha látta volna Raoul mohó tekintetét, ahogy a férfi a vészhelyzet ellenére is végigsimítja pillantásával a testét, akkor egészen biztos, hogy elpirul.
Csupán egyetlen esély...
Nyílvessző nem pattan oly sebesen a húrról, mint ahogy Miriam előrelendült. Egyetlen ugrással átszelte a nyolc lépésnyi távolságot, ami az őrtől elválasztotta, és hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette a burnuszos alak egyik nyaki idegdúcát. A férfi azonnal elájult, végtagjai percekre lebénultak. Ha Miriam nem biztos a tudásában, akkor Raoulhoz hasonlóan azt hitte volna, hogy végzett az őrrel.
– Micsoda erő van a karjaidban! – osont közelebb a lovag, és elismerő pillantást vetett az összecsuklott burnuszosra. – Magam sem csináltam volna különben... egy csavarintás, és máris vége.
– Él – válaszolta egyszerűen Miriam. – Csupán elkábítottam. Figyelmeztetlek, csak akkor ölj, ha feltétlenül szükséges. Emberekkel van dolgunk, nem gépekkel, s irgalomra csak fajtádbélitől számíthatsz, a SkyNet teremtményeitől soha!
Raoul de Foret-Noir megvonta a vállát.
– Bár nem értem pontosan szavaid, szép hölgy – felelte nyugodtan, mintha nem egy menekülés kellős közepén lennének, hanem otthon, a nemesi lovagvár fogadótermében –, megígérem, hogy nem oltok ki ok nélkül egyetlen életet sem... Akkor viszont mi legyen az őrrel?
– Hagyjuk itt! – javasolta a lány, és a közeli bokorra mutatott. – Talán beletelik egy kis időbe, amíg észlelik a hiányát.
Csupán néhány másodpercbe telt, amíg az ájult őrt elhelyezték a bokor tövében. A levelek eltakarták a testét, és csupán közelről lehetett észrevenni, hogy van ott valaki.
– Tovább! – adta ki a parancsot Miriam, és hamarosan mindketten egy fehérre meszelt kerítés tövében lapultak, árnyékos bokrok jótékony takarásában, és azon tanakodtak, hogy merre tovább.
A rablók táborhelye sziklás terepen volt, egy hatalmas mészkőhegy takarásában, amelynek az oldalából hűs vizű karsztforrás fakadt. A szirt tövében körülbelül másfél tucat tarka sátor csoportosult rendezetlenül; az oromdíszek lófarkas kopják és aranyhímes turbánok voltak. Oldalt széles karámot kerítettek el a békésen legelésző lovaknak; a tartólécekre helyezett nyergeket hevenyészett szárnyék védte. Miután a banditák eloldották a rabszíjról a Terminátort, hosszú, bojtos végű lándzsákkal beterelték egy félreeső sátorba, és a bejárat elé strázsát állítottak. A fickó – egy durva képű, félszemű haramia – nem tűnt különösebben boldognak a megbízatástól.
A Terminátor könnyűszerrel leszaggathatta volna magáról a nehéz vasbéklyókat, egyelőre azonban mégsem tette. Türelmesen hagyta, hogy benoszogassák a sátorba. A favázzal merevített alkotmány cserzett nemezből volt összefércelve, berendezése pedig két lószőrrel kitömött, viharvert vánkosból állt. A Terminátor törökülésben letelepedett a sátor közepére, és gondolatokba merült. Nekilátott kielemezni a helyzetet, hogy később minél hathatósabban a maga javára tudja fordítani.
Az embercsoport, amely a foglyának tekintette őt, ugyanakkor azonban szemlátomást félt tőle, mintegy huszonöt egyedből állt. Valamennyien hímneműek voltak, ami nyilvánvalóan azt jelentette, hogy a település ideiglenes jellegű. A Terminátor adattára szerint az emberek megközelítőleg 45/55 százalékos hím/nőstény megoszlásban élnek. A nőnemű példányok teljes hiánya vagy kóros mértékben antiszociális magatartásra vallott a vizsgált közösség részéről, vagy pedig arra, hogy maga a közösség nem tartós természetű.
A Terminátor fontolóra vette az első lehetőséget is. A XXI. századi statisztikákkal összevetve a településen abnormálisan sok deviáns egyed élt: a legtöbb lakó alultápláltnak, szenvedélybetegnek és kisebb-nagyobb mértékben rokkantnak látszott. Különösen szembetűnő volt a közösséget alkotó emberpéldányok körében az egyes végtagok és érzékszervek részleges hiánya, illetve a különféle szerves paraziták elterjedtsége. A háttérmemória hipotetikus analógiákat állított fel a XX.-XXI. századi kórházakkal és börtöntelepekkel, ezeket az elméleteket azonban megdöntötte az ápoló- illetve felvigyázó-személyzet teljes hiánya. Ami azt illeti, a településen élő egyedek meglehetősen magabiztosnak és céltudatosnak látszottak, és úgy rémlett, hogy tökéletesen képesek gondoskodni magukról. Ez igen zavaró anomália volt, és a Terminátor elhatározta, hogy minél előbb tisztázni fogja.
A közösség ideiglenes jellegére utalt az is, hogy az embereknek különféle szerves anyagokra és szervetlen segédeszközökre van szükségük a létfenntartáshoz, ezek pedig a településről teljes egészében hiányoztak. Amennyire a Terminátor meg tudta állapítani, a tábor közvetlen környezetében semminemű termelés nem folyt, az Equus caballus rendszertani besorolású patás állatfaj szaporításától eltekintve. A jelekből ítélve viszont ezeket az élőlényeket az emberek nem étkezési célzattat tenyésztették, hanem primitív járművek gyanánt használták. Mindent összevetve 99.96 százalék valószínűsége volt annak, hogy a település a létfenntartásához szükséges alapanyagokat más közösségektől szerzi be, mégpedig feltehetőleg agresszív módszerekkel, mivel a kor szintjén valamennyi lakója szokatlanul jól fel volt fegyverkezve. Márpedig ha ezek az emberek hivatásos harcosok, a Terminátor számára kiaknázható erőforrást jelentenek.
Fellebbent a sátor fedőlapja, és a nyíláson a félszemű strázsa dugta be a fejét. Bizonytalanul nézett a mozdulatlanul ülő Terminátorra; a kezében egy cseréptálat tartott, valami kásás állagú masszával. Mély torokhangon mondott valamit, aztán letette az edényt a fogoly elé, majd sürgősen visszavonult.
A Terminátor regisztrálta a beérkező hanghullámokat, szavakra bontotta őket, és az eredményt elraktározta az adattárában. A lingvisztikai szubrutin működésbe lépett, és azonnal elemezni kezdte a kapott információkat. A szituációs analízis valószínűsítette, hogy a kérdéses egyed táplálkozásra szólította föl a Terminátort, ezért a vizsgálat ebben az irányban folyt tovább. A rendelkezésre álló adatok persze roppantul szűkösek voltak, de a programnak még így is nagy valószínűséggel sikerült beazonosítania három szógyököt, egy igeneves szerkezetet, és a felszólító mód jelét.
A Terminátor közben kinyújtotta a kezét, és felvette a földről a cseréptálat. Regisztrálta, hogy az edény alapanyaga primitív módszerekkel, alacsony hőfokon kiégetett agyag. Aztán belemártotta az ujját a kásás táplálékba, megízlelte, és elindította a kémiai analízist. A minta alapján sikerült megállapítania, hogy a kérdéses anyag alapját egy kalászos növény magjai képezik, amelyek hosszadalmas feldolgozási folyamaton estek át. Tápértéke és energiatartalma minimális volt, és ezzel egyúttal fény derült az emberpéldányok alultápláltságának legfőbb okára is. A Terminátor földrajzi adatbankja eléggé hézagos volt ugyan, azt azonban nagy valószínűséggel megállapította, hogy a vizsgált növény a táborhely közvetlen környezetében nem terem meg. Bizonyára az alacsonyabb fekvésű és csapadékosabb területekről szerzik be, méghozzá feltehetőleg erőszakos úton.
Az apró mozaikkövek kezdtek összefüggő képpé rendeződni. A Terminátor lassú mozdulattal visszatette a cseréptálat a döngölt földpadlóra.
Jelenlegi helyzetét elégségesnek és megfelelőnek értékelte. Alkalmas arra, hogy az elsődleges prioritású feladat megvalósításának egyik alapköveként szolgáljon.
A struktúra még mindig egyszerű vázként jelent meg előtte. A piramis csúcsában a legfőbb prioritású feladat: Sarah Connornak meg kell halnia. Egy szinttel lentebb a második fokozatban: Ennek bekövetkeztét azzal idézheti elő, ha megöli az ősét. Ha megöl mindenkit, aki valaha az őse lehet. Ha gondoskodik arról, hogy a huszadik század alkonyára a Connor névnek egyetlen viselője se maradjon. És a nevet körüllengő baljóslatúságtól mindenki óvakodjon az eljövendő századokban e nevet választani. E feladat megvalósításához az asszaszinok szervezete szükségeltetik: Következésképp a harmadik szintű feladat: beépülni az asszaszinok közé, és átvenni a legfőbb irányítást. Ehhez azonban először is meg kell találnia Alamutot, a Hegyi Öreg titokzatos várát. És reményei szerint ezek a rablók ismerik az oda vezető urat.
Tehát a legalapvetőbb lépés: miképpen vegye rá őket, hogy odavezessék, és illő módon szolgálják a céljait. Elsődleges és leghatékonyabb lehetőségnek az elrettentés és az erőszak alkalmazása kínálkozott. Ám az a fránya bizonytalansági tényező, mely már annyi tervét meghiúsította, most is jelentős százalékban rontotta az esélyeket. Következésképp a Terminátor egyelőre más lehetőségek után kutatott.
Sorra jelentek meg a legkülönbözőbb lehetőségek, de egyik sem kecsegtetett kilencvenöt százaléknál magasabb eséllyel. És a Terminátor tudta, hogy ezúttal a lehetőségekhez képest biztosra kell mennie.
Egymás után mérlegelte és vetette el az ötleteket, míg aztán rátalált egy hosszú idővel ezelőtt elraktározott kifejezésmódra az emberi pszichológia eszköztárából, és úgy döntött, hogy hamarosan itt az ideje egy kis gyakorlásnak.
Hidegen, örömtelenül elmosolyodott a sátornyílás felé. Ám tudta, még nem jött el az ő ideje. További információkat kell gyűjteni.
Szeruk összehúzott szemmel figyelte az egyik bokrot. Ha nem az éjszaka démonai játszanak vele, akkor valaki lapul a bokrok alatt. Igaz, már percek óta mozdulatlan, ám az asszaszin tisztában volt vele, hogy egy jól képzett harcos akár órákon keresztül képes egy helyben maradni, hogy meglepje az ellenségét.
Hogyan is szól ebben az esetben a Hegyi Öreg tanítása? Ha már felfedted ellenfeled, ám ő még nem látott meg téged, akkor ragadd magadhoz a kezdeményezést, és támadj! A meglepetés fél győzelem!
Az asszaszin nem habozott tovább. Intett a kísérőinek, akik láthatatlanul lapultak a közelben, majd kését a tenyerébe rejtve óvatos hiúzléptekkel megközelítette a bokrot, és hangtalanul a rejtőzködőre vetette magát. Éppen a test mellett ért földet, és egyetlen mozdulattal felfeszítette a fejét, hogy a kezében tartott hideg acéllal megcirógassa a torkát.
Már akkor érezte, hogy valami nincs rendben; amikor a rejtőzködő meg sem próbált védekezni. Csupán egyetlen pillantást vetett az arcára, majd dühös szitokkal megmerítette a kését a balszerencsés őr torkában.
A kifröccsenő vér, látványa gyorsan lehűtötte az asszaszint. Nem fordulhat még egyszer elő ma éjjel, hogy ennyire magával ragadjon az indulat, suttogta maga elé. A hitetlenekre élve van szükségünk!
Gyorsan számba vette a menekülők esélyeit. Megvizsgálta a halott őr testét, és csodálkozva állapította meg, hogy egy titkos asszaszin fogással kábították el. Talán nem egyedül üldözi a foglyokat? Al Gázi visszaérkezett a házba, s most éppen a hitetlen kutyákra vadászik?
A férfi enyhe mosollyal megrázta a fejét. Mindenki másnál sokkal többre becsülte Al Gázi képességeit. Ő maga sem tartozott a gyakorlatlan kezdők közé, de tudta jól, hogy Al Gázinak még a lába nyomába sem érhet. Ha ő itt lenne, a foglyok már rég halállal bűnhődtek volna a merészségükért...
Itt az ideje, hogy egy kicsit izgalmasabbá tegyük az üldözést, gondolta Szeruk, és felpattant a földről. Három kísérője árnyékként követte urát a falig, ahol az asszaszin elégedetten vette észre a földön egy férfi csizmájának saroklenyomatát. A hitetlen lovag, aki éppoly álnok és hitszegő, mint minden keresztes.
Miriam és Raoul egy melléképület belsejéből figyelték a terepet. Amikor átmásztak a kerítésen, a lovag néhány burnuszos alakot vett észre a közelben, így kénytelenek voltak megváltoztatni a menekülési irányt. Jobb híján belopakodtak ebbe az istállóba, ám attól tartottak, hogyha átvágnak az állatok között, akkor azok megérzik rajtuk, hogy idegenek. Az pedig egyenlő lenne azzal, ha önként megadnák magukat.
– Itt nem maradhatunk sokáig – suttogta Raoul, egészen közel hajolva Miriam füléhez. Lehelete jólesően csiklandozta a lány nyakát, ám a szájszaga olyan rettenetes volt, hogy Miriam fintorogva félrehúzódott. Szerencsére a sötétben a lovag nem tudta kivenni a lány arcvonásait, különben bizonyára megsértődik.
– Tudom – válaszolta Miriam. – Ha sikerülne felszerszámoznunk két lovat, akkor talán kijuthatnánk valahogy.
– Nem hiszem – rázta meg a fejét Raoul. – Ezek az istentelen gyilkosok úgy idomítják állataikat, hogy csak azt tűrje meg a hátán, aki csikókorától eteti. Ha valami isteni csoda folytán sikerülne is felszerszámoznunk valamelyiket, két lépés után törött csontokkal hevernénk az istálló sarkában.
– Visszafelé nem mehetünk – suttogta Miriam.
– Pedig attól tartok, kedves hölgyem – válaszolta a lovag –, hogy csupán ez az egy választásunk van. Ha itt maradunk, akkor előbb-utóbb úgyis megtalálnak. Még mindig jobb, ha vállaljuk a küzdelmet, mintha gyáván meglapulunk egy isteni csodában reménykedve.
– Akkor mire várunk? – vágta rá a lány, és megragadta a férfi karját. – Ki kell jutnunk innen, mielőtt a hajnal első sugarai megvilágítják a környéket.
– Cssss! – emelte ajka elé a mutatóujját Raoul. – Mintha valami hangot hallottam volna...
Miriam visszafojtott lélegzettel hallgatózott, ám az állatok mozgásán kívül semmi más nem hallatszott.
– Semmi – rázta meg a fejét. – Képzelődtél.
– Meglehet – hagyta rá a lovag, ám belül biztos volt, hogy nincsenek egyedül. Talán ha sikerül elhitetni láthatatlan kísérőjükkel, hogy képzelődésnek tudták be a dolgot, akkor sikerül kiugrasztaniuk a nyulat a bokorból. S akkor egy felbőszült lovagnak nem állhat ellent még egy asszaszin sem. Raoul de Foret-Noir magában kelletlenül módosított iménti, meglehetősen nagyképű kijelentését: egy asszaszin talán mégis képes felvenni a harcot a Kereszt Lovagjával. Főképpen ha lesből támad...
Miriam a karjánál fogva húzta maga után a férfit. Nesztelenül átszaladtak egy keskeny területen, amely két házat választott el egymástól, majd átlendültek egy alacsony kerítésen. Egyenesen egy borjú nagyságú, vicsorgó kutya orra elé, aminek hatalmas szemfogairól bőven csorgott a nyál.
Raoul egyetlen pillanatnyi habozás nélkül felemelte az öklét, és miközben a fenevad még azt sem döntötte el, hogy melyikükbe marjon bele először, lesújtott az állat koponyájára. Tompa reccsenés hallatszott, és az eb egyetlen nyikkanás nélkül végignyúlt a földön.
– Megdöglött – állapította meg elismerően Miriam, akinek eszébe sem jutott megróni a lovagot ezért a meglehetősen brutális cselekedetért. – Gyerünk tovább!
A döglött állatot maguk mögött hagyva rohantak tovább. Tudták, érezték, már nem lehet messze a szabadulás.
Ebben a pillanatban egy sötét árny emelkedett fel előttük, és valami fényes csillant meg a kezében. Miriam habozás nélkül oldalra vetődött, ám a lovag nem volt elég gyors. És még ha lett volna, akkor sem folyamodott volna hitvány megfutamodáshoz. Egy fényes tárgy villant át a levegőn, és felszakítva a ruhát megkarcolta a férfi karját.
Raoul kétségbeesetten felhördült. Éppen eleget tudott az asszaszinokról ahhoz, hogy fogalma legyen legendás méregkeverő képességükről. Egyetlen csepp méreg, egyetlen karcolás, és nincs az a hős, aki szembeszállhatna a testébe jutott eleven halállal.
Miriam felpattant, és mintha rugók löknék előre, támadójukra rontott, ám néhány lépés múlva döbbenten kellett megtorpannia. Támadójuk eltűnt az árnyékok között, s ha a lovag nem tapogatja sziszegve a karját, akkor a lány hajlamos lett volna azt hinni, hogy csupán a képzelete játszott vele.
– Megsebesültél? – kérdezte aggódva a férfitól.
– Csupán egy karcolás – felelte Raoul. – De semmi bajom... Úgy tűnik, a fegyver nem volt mérgezett.
– Valahol itt van körülöttünk – suttogta a lány, és úgy tett, mintha azzal lenne elfoglalva, hogy bekötözze a férfit. – Úgy játszik velünk, mint a macska az egérrel. Csak azt nem értem, miért nem veri fel a házat? Ha többen támadnak ránk, akkor semmi esélyünk...
– Egy igazi asszaszin sohasem engedné meg, hogy mások is beleszóljanak a játékába – válaszolta a lovag. – Ráadásul becsület kérdése, hogy egyedül végezzen velünk. Ha segítőket használna, akkor saját képességeit csúfolná meg.
– Ha meg akart volna ölni, akkor már régen megtehette volna – morfondírozott Miriam idegesen. – Vajon mi a célja velünk?
– Talán játszik – vélte a lovag. – Ezeknél a hitetlen kutyáknál sohasem lehet tudni. Talán még élvezi is ezt a játékot... de csak addig, amíg a kezem közé nem kapom!
Hirtelen mindketten elhallgattak. A zajokból ítélve úgy tűnt, mintha valaki gyors léptekkel közeledne feléjük, de sem a férfi, sem a nő nem látott semmit. Nem kellett megbeszélni, mit tegyenek: Habozás nélkül rohanni kezdtek keresztül az istállón, s miközben a lovak ideges prüszköléssel ébredtek az álmukból, addig a menekülők megpróbáltak valahogy kijutni az épületből. A hátsó ajtónál azonban kellemetlen meglepetés várta őket.
– Nocsak! – nevetett a sötét bőrű férfi. Hasonlított Al Gázihoz, épp olyan szikár volt, mint az asszaszin, ám ennek a mellkasára vörös festékkel egy ágaskodó kobrát tetováltak.
Miriam nem lassított le. Kihasználva a sebesség adta lehetőséget felugrott a levegőbe, és térdeivel a férfi arcát célozva megpróbálta a földre dönteni. A kobrás férfi az utolsó pillanatban félresiklott a támadás elől, s még mielőtt a lány leengedhette volna a lábát, hogy biztonságosan talajt fogjon, egy aprócska mozdulattal módosította Miriam röppályáját. A lánynak nem maradt ideje korrigálnia, így kétszer is átbucskázott a fején, mire végre megállt. A karja iszonyúan fájt, ahogy a harcművészet tanítása szerint megpróbálta tompítani az esés erejét, ám úgy tűnt, nem tört el semmije. Raoul rosszabbul járt. Miriam esését látva a lovag agyát elöntötte a vér, és ügyet sem vetve a védekezésre, egyenesen nekitámadt az arab férfinak.
– Most! – kiáltotta ekkor Szeruk, és szava nyomán néhány lábnyira előtte a földről felemelkedett egy eleddig láthatatlan kötél, és térdmagasságban kifeszült a rohamozó lovag előtt.
Raoul de Foret-Noir már nem tudta átugrani az akadályt, ami azt illeti, nem is nagyon figyelt rá. Teste felemelkedett a földről, és egyenesen Szeruk felé repült. Az asszaszin nyugodtan kitartotta a kezét, és egy mesteri mozdulattal lerántotta a lovag magatehetetlen testét a földre. Raoul kétségbeesetten kapta az arca elé a kezét, ám elkésett. Túlságosan gyorsan történt minden, s a következő pillanatban fejjel a földnek csapódott.
Az ütés olyan erős volt, hogy néhány pillanatra Raoul előtt elhomályosult a világ, arcát pedig elöntötte a vér. A tegnapi verés fájdalmának emléke könnyű simogatásnak tűnt ahhoz a kínhoz képest, amit most érzett.
Miriam megpróbált nyugodt maradni. Tisztában volt vele, hogy ha ártalmatlanná akarja tenni ellenfelét, akkor minden tudására szüksége lesz. Még élénken élt benne az Al Gázival vívott összecsapás emléke, s egyáltalán nem ringatta hamis biztonságba magát. A tudás ide kevés lesz, jó adag szerencsére is szüksége lenne.
Egy hirtelen támadt ötlettel vad arcot vágott, s inkább hasonlított egy felbosszantott vadmacskára, mintsem az aikido képzett harcművészére. Apró, gyors léptekkel közeledett a férfihoz, aki leengedett kézzel, érdeklődve figyelte, majd amikor úgy érezte, itt az idő, villámgyorsan előrecsapott a kezével.
Ha sikerül a támadás, akkor a férfi most bezúzott légcsővel fetreng a földön, ám a kobratetoválásos asszaszin rendkívül gyorsnak bizonyult. Csupán annyira mozdult el a nő kezének útjából, amennyire feltétlenül szükséges volt, majd felvette eredeti testhelyzetét.
Miriam idegesen látta, hogy ellenfele szinte megcsúfolva a támadását egyetlen lépést sem hátrál. Ráadásul a férfi gúnyosan elmosolyodott, és a szemével intett a lánynak, hogy folytassa.
Ebben a pillanatban az ájultnak tűnő Raoul felpattant a földről, és karjait kitárva megpróbálta magához ölelni ellenfelét. Talán elszámította magát, talán a sebek miatt nem mozgott elég gyorsan, ám a lovag pusztán az üres levegőt markolta, mivel ellenfelük az utolsó pillanatban alábukott, és egy kobra gyorsaságával siklott arrébb.
Miriam kihasználta a kínálkozó alkalmat, és egy pontos rúgással eltalálta az asszaszin gerincét. A férfi megvonaglott fájdalmában, ám habozás nélkül oldalra gördült, és Miriam csupán annyit érzett, hogy valami iszonyatos erő megragadja a ruháját a mellkasán, felemeli a levegőben, és a földhöz csapja. Mindez olyan gyorsan játszódott le, hogy reagálni sem maradt ideje. Kimeredt szemmel, levegőért kapkodva feküdt a földön, a fájdalom elviselhetetlennek tűnt a számára.
Raoul de Foret-Noir sem járt jobban. Szeruk eddig rejtőzködő szolgái rárontottak a lovagra, és maguk alá gyűrték, hiába harcolt vitézül. Raoul még megpróbálta kiszabadítani a kezét a sebtiben a csuklójára tekert kötélből, ám az egyik szolga akkora pofont adott neki, hogy a lovagnak a teljes égbolt csillagba borult: apró, keringő csillagok táncoltak a szemei előtt.
Szeruk végigmérte a foglyokat, majd megállt Miriam előtt, és megpihentette rajta a tekintetét.
Elsőként az arcát vette alaposan szemügyre, majd leplezetlenül végigmustrálta minden porcikáját. Miriam tehetetlenül figyelte az asszaszint, ereje túlságosan lassan tért vissza ahhoz, hogy megpróbálkozzon még egy támadással.
– Nem érdemes – mondta váratlanul Szeruk, mintha csak kitalálta volna Miriam gondolatait. – Ebből a házból még sohasem szökött meg fogoly, s ezúttal sincs ez másként. Szeretem a játékot, ezért hagytam, hogy azt higgyétek, közel a szabadulás.
Miriam összepréselte a száját, és a keze ökölbe szorult dühében. Hát mindvégig játszott velük ez a szemét állat?! Még a Terminátorok sem kegyetlenek ennyire, ha felfedezik az embereket, nyomban ölnek, és nem játszanak el velük, mint macska a patkánnyal. Persze ők csak gépek.
– Állj fel! – intett Szeruk. – Ha támadással vagy szökéssel próbálkozol, az embered bánja.
Az asszaszin intésére a szolgái talpra rángatták Raoult, és a kötelet körbecsavarva a nyaka körül, úgy kezdték vezetni a börtönt rejtő épület felé, mint valami állatot. Ráadásul a lovagnak még csak esélye sem volt a szabadulásra, hiszen elég volt, ha valamelyik szolga kicsit erősebben megrántja a kötél végét, s Raoul máris levegőért kapkodott a szorításban.
Miriam elkeseredve pillantott a távolban lassan ébredő Nap irányába, ahogy kinyújtja álmos ujjait, hogy megcirógassa a földet.
Mennyi hiábavaló küszködés!
Hegyek között, 1191. szeptember 29.
A Terminátor az egyik pillanatban még ugyanolyan mozdulatlanul ült, mint az elmúlt napokban, a következőben pedig már állt.
Kara Tegin, a tagbaszakadt, komótos mozgású rablógyilkos egy pillanat alatt lesápadt, és idegesen ragadta meg a szablyáját.
– Vissza! – ordított rá a nagy darab idegenre, akit egyfajta szent őrültnek tartott. – Ülj vissza!
A Terminátor kifejezéstelenül szemügyre vette az őrét. Az eltelt napok alatt minden lehetséges információt elsajátított a tábor életéről, a szokásokról, egyenként beazonosította a rablókat, s minden megjegyzést, minden durva tréfát elraktározott róluk. Eddigre már hiánytalanul ismerte a türkmének nyelvét, s bármelyik egyed hangját precízen és pontosan tudta imitálni. A tervét, Alamut hatalmának megkaparintását ezerszer is végigelemezte, és tüzetesen megvizsgált minden változót.
Nem szabad hibáznia.
És most, amikor úgy értékelte ki, hogy maximálisan készen áll a terve megvalósítására, megmozdult.
Ezúttal nem úgy szabadult meg a bilincseitől, mint azt a templomosok tömlöcében tette. Terve nem nélkülözött minden látványosságot.
Ügyet sem vetve sem a szájtátva eléje álló rablóra, sem pedig arra a tényre, hogy a bilincseit a combnyi vastag sátortartó-rúdhoz láncolták, egyszerűen kisétált a sátorból. A vaskos rúd reccsenve tört ketté a fokozatos megterhelés alatt, s maga a sátor ráomlott az átkozódó Kara Tegin fejére.
A Terminátor egyenesen a vezéri sátor felé sietett. Nem tett támadó mozdulatot, és az útjából sziszegve húzódtak el a képességeiről már így is csodákat tartó rablógyilkosok. A távolabb állók fenyegetően kiabáltak feléje.
A himlőhelyes Madzsid görbe szablyájával a kezében sietett elő a lármára, és amikor megpillantotta a fél sátrat az alatta vergődő Kara Teginnel együtt magával húzó effendit, elsápadt kissé, de nem hátrált meg az emberei figyelő szeme előtt. Villogó pengével a kezében, ugrásra készen várta a meztelen óriás támadását.
Azonban a Terminátor nem támadott. Megállt tőle két lépésnyire, mindenki nagy meglepetésére fél térdre ereszkedett, meghajtotta a fejét, majd kíváncsian meredt a meghökkent rablóvezér arcába.
– Te vagy Madzsid, Szerldzsok fia, kinek az apja, a nagyapja, de még az ükapja, Kara Segun is rabló volt e hegyek között?
A férfi megnyalta a szája szélét mélységes megdöbbenésében. Ez a titokzatos idegen, aki ez idáig egy árva szót sem ejtett ki az ajkán, nemcsak hogy nem néma, de hibátlanul beszélte a nyelvüket, s még az ősei nevét is tudta.
Madzsid az embereire pillantott. Valamennyien a közelbe gyűltek, s fenyegetően komoran állták körül az idegent, de ő ismerte már annyira az embereit, hogy apróbb jelekből megállapítsa, nem éreznek nagy hajlandóságot, hogy nekirontsanak annak az embernek, aki mezítelen talppal könnyedén tartani tudta az iramot a legjobb hátasokkal mérföldeken át. Persze, ha ő parancsot adna, egy sem akadna köztük, aki ne vonna kardot azon nyomban...
De talán nem kell ezt a dolgot elsietni! Tekintetét visszafordította az előtte térdelőre.
– Mit akarsz tőlem? – röffentette oda. – És ki a rosseb vagy te?
Az idegen a jelek szerint igenlő válasznak értelmezte ezt a kérdést. Felegyenesedett.
– Eljöttem hozzád, hogy szolgáljalak – jött a válasz. – Én a te védelmeződ vagyok.
– Védelmező?
– Halld szavamat, Szerldzsok fia, Madzsid, ki kiválasztott lettél az emberek között, s Allah kegyelméből nagy dolgokra vagy hivatott.
A himlőhelyes férfi a homlokát ráncolta.
– Mit zagyválsz itt össze? – morogta ingerülten, miközben az agyában kavarogtak a gondolatok.
Kiválasztott! Allah kegyeltje! Nagy szavak. Ámbár nem oly meglepőek ezek. Madzsid, bár szerény embernek tartotta önmagát, titokban mindig is küzdött azzal az állandóan fel-felbuggyanó érzéssel, hogy ő más, mint a többiek, hogy neki nagyobb szerepe, rendeltetése van az életben. Nem akarta hinni ezt, de elnyomni is képtelen volt ezt az érzést a lelkében. És most ez a meztelen démon is azt mondja, hogy ő Allah kiválasztottja.
Meglehet!
– Kiválasztott vagy! – ismételte a Terminátor hevesen, és felemelte a hangját. – Allah kegye hatalmas! Ám de nem tűrheti tovább azt a gyalázatot, hogy hű követői egymással marakodjanak, amikor egy idegen isten imádói fenyegetik a sorsukat. Engem azért küldött a földre Allah, hogy megkeressem az ő kiválasztottját, téged, beavassalak a rendeltetésedbe, s támogassalak utadon, melynek végén diadal és hatalom vár rád, s mindazokra, akik veled tartanak. Te leszel Allah földi helytartója, Madzsid!
A himlőhelyes rablónak szemmel láthatóan tetszett ez a gondolat, de a tekintély megkívánta, hogy zordnak és elutasítónak mutatkozzon az emberei előtt.
– Ugyan! – morogta. – Miben segíthetnél nekem te... legyőzötten, megbilincselve?
A Terminátor a rablóvezér felé nyújtotta megvasalt csuklóit.
– Allah kegyes hozzám – kiáltotta fennhangon. – Elegendő erővel ruházott fel ahhoz, hogy e percben letépjem bilincseimet.
A rablóvezér bizonytalanul röhögött.
– Na, azt megnézném!
Többen csatlakoztak a vidámságához. A Terminátornak egy arcizma se rezzent, s még csak sérült fejrészéből kivilágló fotoreceptora se pislogott vörösebben.
– Én a te szolgád vagyok, Madzsid. Csak akkor tépem le a bilincseimet, ha te megengeded nekem.
– Tépd csak! – biztatta a vezér, és cinkosan a közelében álló Juszefre kacsintott.
Azonban a következő pillanatban alábbhagyott a jókedve, mert a Terminátor két erős roppantással letörte a vasat a csuklóiról, s a földre hajította azokat a meghőkölő rablók lábai elé.
– A próféta szakállára! – káromkodott Madzsid, és a törött vasat vizsgálgatta. – Miféle alantas trükk ez?
– Allah kegyes hozzám! – felelte a Terminátor. – Megengedte, hogy szolgáljalak!
Madzsid eddig hitte is meg nem is a különös idegen hablagyolását az isteni rendeltetésről, ám e látványos bemutató után valamelyest növekedett az érdeklődése.
– Aztán... mit vár tőlem Allah? Mit kellene tennem? – kérdezte.
A Terminátor könnyedén intett.
– Semmi többet nem vár tőled, csak azt, ami minden hithű muzulmán szent kötelessége. Híven szolgálni őt.
Madzsid ismét megnyalta a szája szélét idegességében.
– Ezt magamtól is megteszem. Semmi szükségem egy... egy égi angyal védelmére.
– Most nincs – felelte a Terminátor. – De hamarosan lesz.
– Hamarosan? Mikor?
– Négy nap múlva, amikor visszatérnek portyázó embereid, s minden erőddel Alamutba lovagolsz, hogy elnyerd a hatalmat a Hegyi Öregtől.
Az eddig sugdosó, morgolódó, gúnyolódó rablók ennek hallatán úgy dermedtek néma csendbe, mintha egyszerre vágták volna el a hangjukat. Madzsid első pillanatban úgy megdöbbent, hogy szólni sem tudott, aztán vad vidámság vett rajta erőt, és úgy hahotázott, hogy rengett a hasa.
Hamarosan más rablók is csatlakoztak ehhez a gúnyos vigalomhoz.
– Alamutba? – rikoltotta Madzsid eszelős vígsággal. – Allah valóban kegyes hozzám, hogy olyan angyalt küldött hozzám, ki nem mentes a durva tréfálkozás kóros szokásától!
A Terminátor azonban egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki egy jó tréfát mondott. Még csak el sem mosolyodott.
– Négy nap múlva, amikor a portyázóid visszatérnek, tábort bontasz, és valamennyien Alamutba lovagolunk. Ez az első lépés a felemelkedésedben, Madzsid, s mérhetetlen kincs és hatalom vár rád a földi létben, Amikor pedig Allah elérkezettnek látja majd az időt, hogy magához szólítson, a mennynek azon részén kapsz dicső helyet, hol csak a kiválasztottak vannak.
Madzsid egy csapásra elkomorodott.
– Alamutba? – ismételte mogorván. – Az asszaszinok szőröstül bőröstül kibeleznek, ha csak a közelébe megyek annak az átkozott helynek!
A Terminátor ezt maga is így gondolta. Azonban a terveiben lényegtelennek bizonyült, hogy mi lesz Madzsidnak és az embereinek a sorsa, ha az asszaszinokkal találkoznak. Számára az volt a lényeges, hogy eljusson ezekhez a legendás gyilkosokhoz, és kontaktust teremtsen velük. A terve lényegében ugyanolyan jellegű taktikára épült, mint amit ezeknél a türkméneknél alkalmazott; a tüzetes megismerésre, és a gondos tervezésre. Feltüzeli a türkméneket, hogy Allah segítségében bizakodva összecsapjanak az asszaszinokkal. Bizonyára rajta vesztenek, de minden bizonnyal foglyul ejtik őt, hogy kivallassák. És akkor – különféle viselkedésminták bevetésével – elérheti azt, hogy beépüljön közéjük, egyre feljebb jusson rangban és elismerésben, s az évek múlásával, ahogy a rangban fölötte lévők egyre halnak ki – természetes avagy erőszakos halállal –, a végén átveheti az irányító szerepét, és gondoskodhat az elsődleges prioritású feladat megvalósításáról.
Most azonban az számított elsődleges prioritásúnak e részfeladatban, hogy meg tudja győzni Madzsidot isteni rendeltetéséről.
– Allah bölcsessége végtelen – felelte erősen a rablóvezér szemébe nézve. – Bizonyára nem véletlenül szemelt ki épp téged e dicső feladatra.
– Való igaz – ismerte el Madzsid. – Ám mindez csak fölösleges szófia beszéd. Mit sem ér, amíg nem bizonyíttatik.
A Terminátor engedelmesen meghajtotta a fejét.
– Hamarosan szolgáltatok néked bizonyosságot, Szerldzsok fia, Madzsid – felelte ünnepélyesen. – Megismertetem véled a legyőzhetetlenség ízét, s akkor te magad leszel az, aki sürgetsz majd, hogy mielőbb Alamutba vonuljunk...
Bel Abiz oázis, 1191. szeptember 26.
A lenyugvó nap égővörös leplet borított a sivatagra, melynek egyhangúságát csak az oázis négy kopár pálmafája törte meg. A fák tövében és elszórtan a sivatag ezen kietlen határán mindenfelé kőtömbök, kisebb kőrakások emelkedtek, s észak felé ezek a kövek dombokká, majd masszív hegységekké álltak össze.
A sivatag egyetlen kútját, mely hajdan annyi nomádnak, s utazónak adott enyhítő vizet, mostanra már csak a por töltötte fel színültig. A kávájánál szétszórt csontok s egy emberi koponya jelezte, hogy egykor kegyetlenül megtagadta éltető nedvét attól, aki talán utolsó ereje megfeszítésével mászott el idáig, hogy megnedvesítse ajkait.
Az a szerencsétlen utazó, akinek a csontjai oly magányosan hevertek itt, nem tudta, nem tudhatta, hogy pár méterrel arrébb létezik egy másik kút is, melynek létét csak a beavatottak ismerik. Csak meg kell bontani egy kisebb kőrakást, óvatosan elkaparni a félméteres homokot, s leemelni azt a fedőt, mely hűs vizet takart.
E rejtett kút mellett beszélgetett most az alkonyi nap vörösségében két ember. Az egyikük idősebb volt és tekintélyes külsejű; a másik keszeg és szigorú, részben meztelen mellkasán egy tetovált sast viselt a szíve fölött.
– Való igaz, mindaz, amikről beszámoltál nekem? – kérdezte most ez az ember.
Az öreg szemmel láthatóan nem sértődött meg azon, hogy megkérdőjelezték a szavait. Jól érzékelhető tisztelettel viseltetett az iránt az ember iránt, akinek a tetteiről legendák keringtek mind a keresztények, mind a muzulmánok között. Igaz, senki sem tudta e személy nevét és azonosságát, de a legendák ettől csak még titokzatosabbak lettek. És Rashid al Markhalan nagyon is jól tudta, milyen igazak ezek a szóbeszédek.
Mert ha létezik mester a gyilkolás művészetében, akkor Al Gázi az.
– Minden igaz az utolsó szóig, Al Gázi – felelte csendesen az idős mágus. – Saját vén szememmel láttam, amint keresztény lovagi kardok törtek darabokra a testén, láttam, amint sértetlenül bukkant fel a műhelyem romjaiból, miután a körülötte lévőket cafatokra szaggatta az éktelen robbanás... és napokkal ezelőtt láttam, amint a türkmén rablóvezér paripája csaknem a lábát törte, amikor mellbe rúgta ezt a sejtánt. Pedig egy ilyen rúgástól még akár egy könnyebb páncélzatú sergent is kilehelte volna bűnös lelkét. Én mondom, nemes Al Gázi, ez a sejtán páncélt visel a bőre alatt...
Az asszaszin hallgatott. Már egy órája faggatta az öreg mágust, minden részletre rákérdezett, s a hallottakat összevetette azokkal az információkkal, amelyeket a jól verekedő fehér nőtől és Tobruktól megtudott.
Minden információ túlságosan is egyezett ahhoz, hogy kételkedjen bennük. Azonban Rashid el Markhalan és Tobruk azon meggyőződését, hogy a sejtán sebezhetetlen, nem osztotta. Mindennek és mindenkinek megvan a gyenge pontja, csak meg kell találni.
Al Gázi bízott benne, hogy ő megtalálja.
Nem mintha eldöntötte volna, hogy szembeszáll a sejtánnal – figyelni is csak óvatosságból figyeltette –, ám szakmai önérzetét foglalkoztatta egy olyan lény, melyet állítólag nem lehet megsebezni.
Hogy a sejtánnak van gyenge pontja arról kétsége sem volt. Többek között az is azt bizonyította, hogy a templomosok le tudták győzni és tömlöcbe vetették. Ha nekik sikerült, Al Gázi biztosan tudta, hogy akkor valószínűleg ő is képes lenne legyőzni, ha a szükség megkívánná.
Egy teve patáinak közeledő dobogása hallatszott a távolból. Rashid al Markhalan felemelkedett, és kutatóan pillantott a közeledő irányába.
– Tobruk az – jegyezte meg egykedvűen az asszaszin. – Megismerem a tevéd patáinak dobogását, Rashid mester.
– Igen, ő az – biccentett a mágus. – Nagy iramban hajszolja szerencsétlen jószágot.
– Bizonyára érdekes híreket hoz – vélte Al Gázi.
Felemelte a földről a kiszáradt tökhéjat, és megmerítette a hűs vizű kútban.
Az odaérkező Tobruk jóformán még le sem szállt a nyeregből, az asszaszin már oda is nyújtotta a vizet. A torzonborz dervis mohó kortyokban ivott, s közben a szeme ide-oda járt.
Általában gyalogszerrel rótta a sivatag útjait, nem szokott hozzá a tevegeléshez, de most szükségesnek látta, hogy hamarabb hozza a híreket.
– Mit tapasztaltál a türkmének táborában, jó Tobruk, ami ennyire felizgatott? – kérdezte Al Gázi, hogy elvágja az esetleges szóvirágok folyamát, s kerülje a hosszas bevezetőket.
A dervis hálás képpel tette le a tökhéjat a homokba, s izgatottan pillantott a kérdezőre.
– A sejtésed most is beigazolódott, mint mindig, gyilkosságok tekintélyes mestere. A sejtán nyilván önként vetette magát a hegyi rablók fogságába. Ki tudja, mit forgatott fondorlatos koponyájában, hiszen egyetlen zokszó nélkül tűrte, hogy megvasalják, és fogva tartsák. Nem sokkal ezelőtt azonban letépte láncait, mintha csak fűszálak alkották volna, s hamis szavaival maga mellé állította a banda vezetőjét, Madzsidot. Azt állítja magáról, hogy ő Allah angyala, és azért jött, hogy Madzsidot a világ urává tegye.
– Botorság! – horkant fel Rashid al Markhalan.
– Magam is úgy vélem, művészetek nemes ismerője – hajtotta meg borzas fejét a dervis. – Ámbár attól tartok, mézes-mázos szavaival elkábította az ostobákat. Még ha nem is hisznek neki teljes mértékig, a sejtán bizonyosságot ígér nékik, s Madzsid hajlamosnak látszik megbízni benne.
Tobruk elhallgatott, és a némán üldögélő asszaszinra pillantott, mintha eleve kiélvezné azt a dicső pillanatot, amit a következő szavai fognak kiváltani a mindig higgadt mesterből.
– És Allah segedelmével... valamint Rashid mester távolról is halló varázslatával olyasmit tudtam meg, aminek hallatán már-már kételkedni kezdtem mind a mágia mind a saját fülem használhatóságában... de végül is hosszas latolgatás után arra a következtetésre jutottam, hogy ezeknek semmi baja, ellentétben annak a sejtánnak az ép elméjével, mert nem lehet sértetlen az agya annak, ki ilyen őrült elképzelésekkel hozakodik elő... Esküszöm Allah nevére, életemben nem hallottam még ilyen nevetséges és képtelen elgondolást, mely vetekszik azzal, mintha én most itt nyomban kijelenteném, hogy egyetlen tüsszentésemmel elfújom a port a teljes oázisból... vagy mintha azt mondanám, hogy képes vagyok...
– Mintha azt mondanád, hogy képes vagy lényegre törően beszélni? – fejezte be enyhe gúnnyal Al Gázi. – Attól tartok, ez valóban képtelenség.
Tobruk a jobbjával a botjára támaszkodott, bal kezének remegő ujjaival pedig őszcsíkos szakállába tárt, és erőltetetten nevetett.
– Talán hihetetlennek hangzik, nemes Al Gázi... de az eszement sejtán arra akarja rávenni ezt a maroknyi haramiát, hogy négy nap múlva induljanak keletnek, és támadják meg Alamutot...
Elhallgatott. Rashid al Markhalan a száját is eltátotta meglepetésében, az asszaszinon viszont semmiféle érzelem nem látszott.
Tobruk megfeledkezve jól ismert ékesszólásáról, hadarva beszélni kezdett, és részletesen beszámolt mindarról, amit látott.
– Ezek meg fogják támadni Alamutot – fejezte be végül. – Meggyőződésem, hogy a sejtán rá fogja venni ezeket az együgyűeket...
Al Gázi némán bólintott. Hosszan bámult maga elé, majd halk hangon Tobrukhoz címezte szavait.
– Miként vélekedsz? Mit kellene tennünk?
A dervis elpirult az örömtől, hogy a gyilkosságok magasztos mestere kikéri a véleményét egy ilyen nagy fontosságú ügyben. Hirtelenjében viszont azt sem tudta, mit mondjon.
– Legelőször is – hebegte sietve –, azon véleményen vagyok, hogy... értesítenünk kell a történtekről a Tiszteletreméltó Öreget. Azt gondolom, ha ezt megtettük, elvégeztük a kötelességünket. A Tiszteletreméltó Öreg meleg fogadtatásban részesíti majd a sejtánt és az eszement haramiákat...
Elhallgatott, mert észrevette, hogy az asszaszin nem figyel rá. Al Gázi a vén mágus felé nyújtotta a kezét.
– A térkép?
Rashid al Markhalan sietve hajtogatta ki a megsárgult pergament. Az orgyilkos egy darabig tanulmányozta a térkép jeleit, aztán egy tőlük keletre eső pontra bökött.
– Ez a hely épp megfelel.
Rashid odapillantott.
– A Genezáreti-fennsík?
Al Gázi biccentett, és a zavart képű dervisre pillantott.
– Mondd csak, Tobruk barátom, bírod még azon képességet, hogy tudatoddal behatolj valakinek az agyába; és urald a lelkét, birtokodba vedd a testét?
Tobruk érezte, ahogy kiszárad a torka. Egy ilyen mutatvány mindig nagyon megterhelő, és nagy-nagy erőfeszítést igényel. De hogyan is mondhatott volna nemet?
– Meg tudom tenni – felelte magabiztosan.
Az asszaszin biztosra vette, hogy ez lesz a válasz, mert még el sem hangzott a dervis utolsó szava, máris előhozakodott a következő kérdéssel.
– El tudod-e intézni, hogy valamelyik rabló révén a Genezáreti-fennsíkra csald a sejtánt és a haramiákat?
Tobruk bólintott.
– Minden bizonnyal.
Al Gázi most a mágushoz fordult.
– Sokat hallottam már varázslatos tudományodról, Rashid mester – kezdte. – Égek a vágytól, hogy láthassam is, miként alkalmazod művészetedet.
Rashid al Markhalan biccentett.
– Mivel állhatok a rendelkezésedre?
– Tudod-e kontrollálni az elemeket, Rashid mester? Képes vagy e hatalmas égiháborút kavarni a Genezáreti-tó fölött?
A mágus bólintott.
– Ha rendelkezésemre áll egy teljes nap az előkészületekre, akkor igen.
Al Gázi elégedetten bólintott, és a gondolataiba mélyedt. Fél perc hallgatás után Tobruk nem bírta tovább.
– Megtudhatom, mily ravaszságot forgatsz a fejedben, nemes Al Gázi? Vagy parancsolod talán, hogy induljak azonnal Alamutba a hírrel?
Az asszaszin a fejét rázta.
– Meggyőződésem, hogy felesleges ily csekélységekkel fárasztanunk a Tiszteletreméltó Öreget. Én magam fogok leszámolni a sejtánnal négy nap elmúltával a Genezáreti-fennsíkon...
A ritkás hegyi levegőben jól látszott a lovak fújtatása. Ilyen korán még meglehetősen hideg volt errefelé, csak a déli órákban kezd igazán tűzni a Nap.
Tucatnyi marcona türkmén rabló vezette kantárszáron a hátasát a meredek hegyoldalban. A szövetdarabokkal betekert paták alig adtak hangot a sziklás köveken. Keskeny ösvényen ereszkedtek egyre lejjebb a bokrokkal tarkított hegyoldalon.
A himlőhelyes képű Madzsid vezette a csapatot, aki néha-néha idegesen pillantott vissza a közvetlenül mögötte lépkedő ferengire, aki ló nélkül, gyalogosan kísérte őket. Idegesítette a keresztény kutya hihetetlen szívóssága, jellegtelen érzéketlensége, kifürkészhetetlen arca. Az ilyeneket idő előtt el szokta távolítani a közeléből, mielőtt veszélyt jelenthettek volna a vezéri posztjára.
Azonban ez a hatalmas, rengő izmú férfi a jelek szerint épphogy nem veszélyt, hanem nagy segítséget jelent.
De vajon igazak-e a szavai, vagy csak a hamisságok atyja szólal meg a száján keresztül?
Madzsid titkon próbálta szemügyre venni a fickót, ám az minden egyes alkalommal észlelte, s kérdő pillantást vetett reá. Valahányszor a türkmén rabló hátranézett, a gépi intelligencia felkészült a feltett kérdés megválaszolására, ám ez még egyetlen alkalommal sem következett be. A Terminátor számára meglehetősen furcsának tűnt ok nélkül bámulni valakit, így nem igazán értette, miért forog állandóan Madzsid. Végül a logisztikai processzor adta meg a választ a problémára: a türkmén retteg a mögötte haladótól.
Az elemzések szerint ez a tényező jelentős mértékben megkönnyíti a várt folyamatok előrehaladását.
A rablók célpontja egyelőre még nem látszott, de senki nem türelmetlenkedett. A Terminátor csalhatatlan magabiztossággal irányította Madzsidot, ámbár mindezt úgy tette, hogy a többiek meg voltak győződve arról, hogy továbbra is a himlőhelyes férfi a vezetőjük.
A Terminátor előző este több órát töltött az eddig történt események feldolgozásával és kielemzésével. Új stratégiát akart felépíteni, amely valóban funkcionál ebben az időszakban. Azt már régen megállapította, hogy a huszonegyedik században érvényes viselkedési normák még szélsőséges esetekben sem nagyon alkalmazhatók a tizenkettedik században.
Ha teljesíteni akarja a SkyNet parancsát, akkor alkalmazkodnia kell a megváltozott körülményekhez. Nem a támadás, hanem a beolvadás lesz az elsődleges célja, ehhez pedig mindenekelőtt a bizalmat kell megszereznie. S ahhoz, hogy feltétlenül bízzanak benne, s teljesítsék a szükséges feladatokat, bizonyítania kell ezek előtt a sokat próbált és sokat látott, bizalmatlan férfiak előtt.
Miközben az önfejlesztő egysége az új stratégiákon dolgozott, egy segédprocesszor megpróbált minél több információt összegyűjteni a Terminátor számára a türkmén rablókról és a szokásaikról. Az már a legelején nyilvánvalóvá vált a számára, hogy a hit, a különböző istenek mekkora szerepet játszanak ezeknek az embereknek az életében.
A himlőhelyes arcú rablóvezér ismét hátrafordult; immár a huszonharmadik alkalommal. Most viszont – az előző huszonkét esettel ellentétben – kérdezett is valamit.
– Biztos vagy benne, hogy sikerrel járunk? – suttogta Madzsid idegesen.
A Terminátor kimérten bólintott.
– Kiválasztott vagy. Allah nem tréfálkozik azokkal, akiket kedvel. A karavánt a következő domb mögött találjuk.
– Húsz fegyveres kísérő... – töprengett Madzsid leverten, és ahogy közeledtek a támadás színhelyéhez, annál inkább fogyott a bátorsága. – Tizenhárman kevesen vagyunk hozzájuk, s ha még a kereskedőket és szolgáikat is beleszámoljuk, akkor talán...
– Kiválasztott vagy – ismételte meg nyugodtan a Terminátor. – Engem azért küldtek melléd, hogy hozzásegítselek annak a hatalomnak az eléréséhez, amely Allah kegyelméből vár rád. Aki hisz Allahban, az nem csalatkozik.
A karavánt előző éjjel fedezte fel egy felderítő több mérföldnyi távolságból, de látván a katonák nagy számát, eleve elvetették az ötletet, hogy rajtuk üssenek. Azonban a Terminátor is szemügyre vette a több szekérből álló rakományt, és elérkezettnek látta az időt a szavai bizonyításához. Felkapaszkodott a hegy kopár csúcsára, és onnan kísérte figyelemmel a karaván haladását. Ami az emberi szem számára láthatatlannak tűnt, az a Terminátor hihetetlen technikai fejlettsége előtt nem volt akadály. Nagyfelbontású szeme lehetővé tette a kibernetikus agy számára, hogy a hegytetőn üldögélve hőfotók alapján felderítse a több, mint húsz mérföld távolságban haladó karavánt.
Négy szekér, közel negyven ember. Ez a karaván egy ilyen kis rablóbandának, mint a Madzsidé, elérhetetlen álom maradt volna a Terminátor nélkül. Azonban a kibernetikus agy olyan stratégiát dolgozott ki, amely lehetővé tette a Terminátornak, hogy a támadás révén megszilárdítsa a helyzetét, s döntő befolyásra tegyen szert, mint a türkmén rablóvezér tanácsadója.
Amíg megkötözött fogolyként a rablóvezér sátrában üldögélt, a kibernetikus hallószervek révén kihallgatta, miről beszélnek a rablók egymás között. A legtöbb szó természetesen vele volt kapcsolatban, és a logisztikai processzor csakhamar értelmet adott a szótöredékeknek, suttogásoknak és feltevéseknek.
Nyilvánvaló vált, hogy a türkmén hegyi rablók valamiféle szent emberként tekintenek rá, akit Allah valami eddig ismeretlen céllal küldött közéjük. Addig, amíg ez a cél nem derül ki, addig egyetlen rabló sem kockáztatja meg, hogy Allah haragját idézze azzal a fejére, hogy megöli. Bár az észlelt reakciók alapján egyetlen rabló fejében sem fordult meg ilyen ostoba gondolat.
Ennek megfelelően a Terminátor elindította mítoszkreáló programját, amit még a SkyNet fejlesztett ki a jövőben, hogy elősegítse a mesterséges teremtmények emberek közé való beépülését. A kapott inputok alapján az tűnt a legcélszerűbbnek, ha egy szent őrült szerepét játssza el, aki Allah sugallatára elindult, hogy felkutassa Madzsidot, a későbbi nagy hadvezért, és legendás birodalomalapítót. A türkmén rablóvezér a pszichológiai elemzés alapján e célra alkalmasnak tűnt, az előzetes helyzetanalízisek alapján a siker esélye szinte alig maradt el a lehetséges maximumtól.
Az éjszaka hátralévő részét a Terminátor azzal töltötte, hogy a himlőhelyes Madzsidot felvilágosította arról, hogy mekkora feladatok várnak rá, s bár a rablóvezér kezdetben tiltakozott a kitüntető figyelem ellen, némi logikus érvelés után végül a kibernetikus agy akarata győzött. A Terminátor több példát is felhozott buzdításul, melyet történelmi ismeretei alapján válogatott össze, ám sem Julius Caesar, sem Nagy Sándor nevének említése nem hozta lázba a rablóvezért, így inkább Allah neve hangzott el sűrűbben. Elvégre egy hithű muzulmán nem utasíthatja vissza istene kegyét, amely közelebb vezeti az igazhitűeket a keresztények elleni végső győzelemhez.
A hosszúra nyúlt beszélgetés után a Terminátor kiment a sátorból, és a megzavarodott Madzsidnak arra sem volt ereje, hogy tiltakozzon. Ekkor érkezett a hírvivő és ekkor kémlelte ki a Terminátor a szekérkaravánt, és a nemrégiben kifejlesztett hadvezéri alprogram nyomban felfedezte a lehetőséget a kiborg pozíciójának megerősítésére.
Így hát a hegyi rablók alaposan meglepődtek, amikor a Terminátor hajnalhasadás előtt felébresztette őket, és Madzsid parancsára hivatkozva a vezéri sátor elé terelte valamennyiüket. A meglehetősen kialvatlan vezér megpróbálta összefoglalni az éjszaka történteket, ám szavai érthetetlennek tűntek, ezért a Terminátor ragadta magához a beszéd fonalát. Hála a belé programozott képességeknek, sikerült szavaival oly nagy hatást gyakorolnia türkmén rablókra, mintha maga Allah szólt volna hozzájuk az égből. Az évszázados hagyományok alapján felépített dramatikai modul tökéletesen oldotta meg a feladatot.
Senki sem akadt, aki kételkedett volna a tegnap még csupasz ferengi szavaiban, s amikor a rajtaütésről szónokolt, minden rabló szíve eltelt gyönyörűséggel. A Terminátor úgy beszélt az előttük álló rajtaütésről, mintha korcs kutyákat kellett volna csupán elkergetniük a zsíros konc mellől, hogy megszerezzék a zsákmányt.
Most ott álltak a völgyben, s mindannyian mohón lesték a Terminátort. A kiborg nem szólt egy szót sem; ember számára elérhetetlenül kifinomult érzékeivel a közelgő szekérkaraván zajait hallgatta. Kiszűrte a kerekek nyikorgását, a szél suttogását, és elégedetten állapította meg, hogy leendő áldozataiknak sejtelmük sincs a tervezett rajtaütésről. Persze a statisztikai becslések szerint meglehetősen kis esélye volt annak, hogy bárki is megtámadja a kor viszonyaihoz képest alaposan felfegyverzett és bebiztosított karavánt. A szekérnyikorgás lassan közeledett, bár ezt még csak a Terminátor hallotta. Intett a hegyi rablóknak, hogy itt az ideje nyeregbe ülni, majd – pusztán a látszat kedvéért – ő is felkapaszkodott mokány lovára, amely halk, elégedetlen prüszköléssel fogadta új gazdáját.
A Terminátor először gyalog akart harcba vonulni, ám a beilleszkedési program határozott döntést hozott: alkalmazkodnia kell, s ehhez hozzátartozik a lovaglás is. Egy esetleges túlélő egész százalékokkal csökkentheti a SkyNet parancsának sikeres végrehajtását, ha beszél arról az emberről, aki egy támadó paripa gyorsaságával rohanta meg a szekérkaravánt. Nem szabad felesleges kockázatot vállalnia.
Amikor lovat kért Madzsidtól, a türkmén rablóvezér nagyon elcsodálkozott, és azt válaszolta, hogy aki olyan hosszú ideig és olyan gyorsan tud futni, mint a ferengi, annak ugyan miért van szüksége hátasra. A Terminátor türelmesen megismételte a kérését, s a vezér úgy látta jónak, hogy ha nem vitatkozik. Magához szólította hűséges Juszefet, és megparancsolta, hogy vezesse ide a kezesbárányt. A rabló vihogva bólintott, mivel neki egyáltalán nem tetszett az a kitüntető figyelem, amiben imádott vezére ezt a fehérbőrű kutyát részesítette, hiszen érkezése előtt Juszef volt Madzsid jobb keze, ha ugyan nem mindkettő.
Az elővezetett ló egyáltalán nem tűnt kezes báránynak, és a Terminátor logisztikai modulja sokáig rágódott azon, hogy az emberek miért adnak olyan nevet egy állatnak, ami nyilvánvalóan nem illik rá.
Juszef alig bírta tartani a kötőféket, és amikor a Terminátor az állat mellé lépett, s megnyugtatóan a hátára tette a kezét, hát elszabadult a pokol. A ló kitépte a kötőféket a szerencsétlen Juszef kezéből, aminek következtében a hegyi rabló elegáns ívben berepült a legközelebbi bokorba, melynek levelein ujjnyi hosszúságú tüskék nőttek.
Mielőtt azonban a ló elszabadulhatott volna, a Terminátor egy villámgyors mozdulattal megragadta a kantárszárat, és belemarkolva a dús sörénybe, a paripa hátára pattant. Kezesbárány megpróbált felágaskodni, ám a Terminátor térde olyan erővel szorította meg az oldalát, hogy a szerencsétlen ló felnyihogott, és lehajtott fejjel behódolt új gazdájának.
A nagy röhögésre felkészült türkmén rablók szájtátva bámulták a hihetetlen jelenetet.
A logisztikai processzornak végre sikerült értelmeznie a névadás látszólagos érthetetlenségét: a paripa valóban olyan, mint egy kezes bárány, de csak akkor, ha ráülnek a hátára.
Az egyre erősödő keréknyikorgás arra késztette a Terminátort, hogy elemző processzora a tegnap este eseményeiről a jelenre összpontosítson. A karavánt már csupán néhány száz méter választhatta el attól a helytől, ahol a türkmén lovasok rejtőzködtek.
Sűrű bokrok takarta kis bemélyedés volt, ahol akár kéttucatnyi lovas is kényelmesen meglapulhatott. Maga Madzsid ajánlotta a helyet, neki még a nagyapja mesélt róla, aki maga is híres rablóvezér volt. Gyakran használták rajtaütések kiindulópontjául, hiszen a bokrok közül kivezető ösvény elég széles volt ahhoz, hogy egy vágtató lovas kijuthasson rajta, ráadásul innen alig ötven lépésnyire vezetett a karavánút. Ezek az előnyök már sok zsákmányhoz juttatták Madzsidot, és buzgón remélte, hogy ez most sem lesz másként.
Immáron egészen jól ki lehetett venni a karaván mellett lovagló katonák gondtalan beszélgetését. Szemmel láthatólag nem tartottak támadástól, egynek sem volt kard a kezében, s az első szekér bakján utazó íjásznak sem fityegett nyílvessző az íjhúrján.
A Terminátor szenvtelenül megvárta, amíg a karaván első két szekere elhalad a rejtekhelyük előtt, majd egyetlen hang nélkül megsarkantyúzta a lovát, és puskagolyóként száguldott ki a bokrok takarásából. A hirtelen támadás nem csupán a karavánkísérőket, de a türkmén rablókat is meglepte, így néhány hosszú másodpercig úgy nézett ki a dolog, hogy egy magányos harcos támadja meg a szekereket. A katonák már-már felröhögtek a magányos lovas vakmerősége láttán, ám csakhamar az arcukra fagyott a mosoly, amikor Madzsid és hűséges harcosai heves ordítozással előtörtek a bokrok közül.
Bár csupán tucatnyian voltak, a katonák nem becsülték le a veszedelmet. Elvégre ki tudja, hányan rejtőznek még ott, ahonnan már tizenhárman előjöttek.
A Terminátor jó húsz méterrel a társai előtt vágtatott, keze egy jatagánt markolt, amit maga Madzsid nyomott a kezébe az indulás előtt, hogy ezzel is kimutassa a bizalmát és megbecsülését.
Az íjászok reagáltak legelőször, és még mielőtt a Terminátor elérhette volna a szekereket, kiröppentek az első nyílvesszők. Ilyen közelről lehetetlennek tűnt hibázni, ám az ember nem versenyezhetett a gépi precizitással. A Terminátor a földre ütötte a feléje repülő nyílvesszőket, de olyan gyorsasággal, hogy azt emberi szem nem követhette.
Második lövésre már nem maradt idő. A Terminátor egy vakmerő mozdulattal elrugaszkodott a hátasáról, s miközben az állat megkönnyebbülten elvágtatott, elkapta a kocsis mellett ülő íjász fejét, és egyetlen lendülettel kitörte. A csontok recsegése visszariasztotta a hátulról érkező katonát, és így a Terminátor értékes másodperceket nyerve elvágta a lovak hámját, majd nagyot csapott az állatok farára.
A megriadt lovak elsodorták az egyik katonát, ám két másik támadt a Terminátorra, miközben a többiek szembefordultak a hegyi rablókkal. A szekérponyvák alól álmos szemű emberek ugrottak a földre, késsel vagy karddal a kezükben; a váltás valószínűleg a legszebb álmából ébredt a rablótámadásra.
A rablók nagyokat kurjantva rohamoztak, és vad csatába bonyolódtak a karavánkísérő katonákkal. Közben a Terminátor félreütötte az első feléje irányzott kardcsapást, és egy pontos rúgással megelőzte a másodikat, aminek következtében a szerencsétlen katona törött bordákkal zuhant a földre.
A másik fegyveres elborzadt pillantást vetett a társára, majd összeszorított szájjal lesújtott, egyenesen a Terminátor nyakát célozva meg. A kiborgnak nem maradt ideje a kitérésre, s miután a központi egység minimálisnak ítélte a veszélyt, ellentámadásba ment át.
Az utolsó kép, amit a katona látott a Terminátor nyakán apró szilánkokra törő fegyvere képe volt, miközben úgy érezte, hogy valami ellenállhatatlan erő egyszerűen benyúl a mellkasába, s miközben a bordái szétroppannak, kitépi a szívét.
A szekér belsejéből elfojtott hangok hallatszottak, és a Terminátor elindult, hogy folytassa a pusztítást. A ponyva alatt viszonylagos félhomály uralkodott, ám ez a mesterséges látást nem befolyásolta, a kiborg éppolyan tökéletes precizitással végzett az áldozataival, mint a napfényben.
Amikor leugrott a szekérről, áldozatainak a száma már nyolcra emelkedett. Közben a rablók is alaposan kitettek magukért, és a Terminátor példáján felbuzdulva aprították az ellenséget. A védők visszaszorultak a szekerekre, amelyek lovak híján az út közepén vesztegeltek.
Madzsid éppen megmártotta a fegyverét ellenfele torkában, amikor a hozzá legközelebb lévő szekér ponyvája mögül egy dühös arc bukkant elő, és a következő pillanatban egy nyílvessző indult halált hozó útjára. Egyenesen a türkmén rablóvezér szívét célozva meg.
Egyetlen rabló sem volt a közelben, hogy megakadályozza a szörnyű tettet, és Madzsid idejéből is mindössze arra futotta, hogy kimeredt szemmel bámulja közelgő halálát. Úgy tűnt, senki és semmi nem akadályozhatja meg a szörnyű végzetet, és a halál már meglendítette a kaszáját, amikor valami fényesen megvillant Madzsid szeme előtt, és az utolsó pillanatban eltérítette a nyílvesszőt.
A rablóvezér döbbenten nézte a mellkasát, ahova a nyílvesszőnek kellett volna fúródnia, és megrázta a fejét, mintha maga sem hinné el, amit lát.
Egy messziről elhajított dobótőr térítette el a szíve irányából a halálosnak hitt nyílvesszőt!
Égi csoda!
– Hála néked, Allah! – motyogta a rablóvezér megrendülten.
Az íjásznak nem maradt ideje a második lövésre. A Terminátor a második tőrt, amit még a szekéren zsákmányolt, halálos biztonsággal hajította az orvlövész szívébe.
Az arányok időközben kiegyenlítődtek. Bár ketten holtan hevertek a támadók közül is, a karaván védelmezői jóval nagyobb veszteséget szenvedtek. Immáron tizenegy diadaltól feltüzelt, vérszomjas rabló nézett farkasszemet tizenhárom holtra rémült, elbátortalanodott emberrel, s ez a kezdetekhez képest rendkívül biztató volt.
– Megadjuk magunkat? – kiáltotta az egyik katona, és a földre dobta a kardját. Példáját többen követték, ám néhány kereskedő kinézetű alak hallani sem akart a kapitulációról, s szemük fehérjének villogása elárulta, hogy halálukig harcolnak.
A Terminátor lassan közeledett a makacs kis csoport felé. Arcán egyetlen aprócska izom sem rezdült, amikor az egyik kereskedő egy alattomos vágással próbálkozott. Mintha tapsolna, két tenyerével elkapta a homloka irányába sújtó pengét, harántirányban elfordította és megrántotta. Teljes mértékben lefegyverezte az ellenfelét. Gyors lépéssel a kereskedő előtt termett, megragadta a férfi derekát, a levegőbe emelte, és iszonyatos erővel a földhöz csapta. A csontok ropogása nem csupán a védőket, de a türkmén hegyi rablókat is elborzasztotta, mert igaz, hogy ők is lemészárolták az ellenfeleiket, légyen akár asszonyról is szó, de az efféle kegyetlenség távol állt tőlük. A halál legyen gyors és fájdalommentes, mondogatták, és a fájdalmat azoknak tartogatták, akiket igaz szívükből gyűlöltek.
A Terminátor rezzenéstelen arccal oldalt lépett. Az a katona, aki kimeredt szemmel nézte végig a kereskedővel történteket, s rádöbbent, hogy ő következik, eszelős ijedtséggel messzire hajította a kardját. Leborult a kiborg lábai elé, és a földet csókolgatva könyörgött az életéért.
Madzsid hálálkodva emelte a kezét az ég felé, és fennhangon énekelni kezdte Allah nevét. Társai lemásztak a nyeregből, és miközben négyen összeterelték a foglyokat, addig a többiek felmásztak a szekerekre, hogy szemügyre vegyék a zsákmányt.
– Madzsid kiválasztott, ahogy megmondtam – kiáltotta a Terminátor érces hangon, hogy mindenki hallja. – Ő a legnagyobb vezér ezen a földön, senki sem állhat az útjába! Tudjátok meg mindannyian! Allah azért küldött hozzá, mert Madzsid egyike a legkedvesebb gyermekeinek, és eljött az idő, hogy kiemelkedjen az egyszerű népek észrevehetetlen masszájából, és megmutassa a világnak, mi is lakozik benne valójában. Eljöttem, hogy szolgáljam a mi nagy vezérünket, s ő naggyá tegye magát Allah akaratából! Dicsőség Allahnak!
A rablók a szablyáikat rázták.
– Dicsőség Allahnak!
– És Madzsidnak, az ő kiválasztottjának!
A rablók diadalmasan ordítottak, majd vad fosztogatásba kezdtek.
– Hiszed már hogy kiválasztott vagy? – lépett oda a Terminátor a himlőhelyes arcú főnökhöz. – Hiszed már, hogy Allah segedelmével semmi és senki nem állhat ellen neked?
– Hiszek neked – felelte a rablóvezér, és tekintete elsiklott a Terminátor feje fölött a szekerek irányába, ahol egyik embere éppen a drága selymeket tartalmazó bálákat emelte diadalmasan a magasba. – Ígérem megfogadom bölcs tanácsaidat, s amiért ehhez a mesés zsákmányhoz juttattál minket, megteszlek az első alvezéremmé és a tanácsadómmá. S a zsákmányból a részed... a részed... legyen mondjuk...
– Az én részem téged illet – fejezte be a Terminátor. – Allah küldöttének nincs szüksége földi javakra. Legyen a tiéd minden, én megelégszem a dicsőséggel, hogy osztozhattam a sikeredben.
Madzsid fél szemmel még mindig a zsákmányt fürkészte.
– Csodálatos fogás – morogta. – Kár lett volna elmulasztani.
– Mindez semmiség – felelte a Terminátor. – Ha a világ ura leszel, égig nyúló bálákban fognak a raktáraidban magasodni a legfinomabb kelmék, a világ legcsodálatosabb asszonyai epekednek majd a kegyeidért, s könyékig turkálhatsz gyémántban, rubinban, s a legnemesebb drágakövekben.
A himlőhelyes képű rablóvezér elgondolkodva túrt bele a szakállába.
– Még mindig úgy gondolod, effendi... hogy Alamut vára bevehető?
– Allah nevével az ajkadon nincs ki legyőzzön. A Hegyi Öreg okos ember, s Allah neki is üzent. Tud a jöveteledről, s amint megpillant, harc nélkül átadja majd néked a hatalmát és a várát... minden kincsével egyetemben.
Madzsid megnyalta a szája szélét, és csillogó szemmel a magasba emelte a karját.
– Köszönöm, Allah! – kiáltotta üdvözült képpel. – Köszönöm néked, hogy kiválasztott vagyok! Megteszem, amit tőlem megkövetelsz, elfoglalom Alamutot, s onnan fogom uralni a világot!
Tobruk elégedetten figyelte a rejtekéből, amint a magányos rabló elhagyja a tábort, és a keskeny hegyi úton a völgy felé léptet mokány hátasán. Jól megtermett, kemény kötésű férfi volt; választani sem lehetett volna jobbat Al Gázi tervéhez.
Meg tudta tenni, amit az asszaszin elvárt tőle, ám a kemény koncentráláson kívül még valami szükségeltetik ahhoz, hogy valakinek a testébe hatoljon távolról, s egy rövid időre uralni tudja a lelkét. Valami a kiválasztott egyed személyes tárgyai közül. Ilyesmivel Tobruk egyelőre nem rendelkezett, ám most, a magányos rabló révén ez a probléma is megoldódni látszott.
Tobruk a tevéjét hátrahagyva gyalogszerrel ereszkedett le egy meredek lejtőn, és a lovas elé került. Váratlanul toppant eléje, s széttárta mindkét karját.
– Megállj!
Yakub, az istenhívő rablógyilkos úgy rántotta meg a lova kantárszárát, mintha a szegény pára egy szakadékba akart volna beleporoszkálni.
– A próféta szakállára! – kiáltotta Yakub. – Mi a fészkes...
Hirtelen elhallgatott, mert csodálkozva fedezte fel, hogy egy szúfi dervis, egy szent ember állta útját. Egy valódi Szent Ember!
Yakub nem tartozott ugyan a nagylelkű adományozók közé, de a tegnapi sikeres rajtaütés és a hatalmas zsákmány jóvoltából derűs napra ébredt, s a szívét kellemesen megmelengette az a tény, hogy egy Szent Ember megállította és megszólította őt, még ha erre csak felszólító módban került is sor.
Éppen ezért példátlan tettre szánta el magát. Két teljes piasztert vetett oda a torzonborz szerzetesnek.
– Nem azért állítottalak meg, hogy adományt kérjek – recsegte a Szent Ember, miközben felvette a két pénzérmét az út porából. – Ámbár e nagylelkűség nemes lélekre vall.
– Menj az utamból! – dörmögte barátságosan Yakub. – Minden tiszteletem ellenére sietnem kell, mert messze az út a faluig, hol a legkedvesebb feleségemet kívánom meglátogatni, s halaszthatatlan buzgósággal földi örömökben részesíteni...
– Ne félj, Yakub, azonnal engedlek utadra, ám előtte jövendőt mondok neked!
A marcona rablógyilkos úgy meghökkent, hogy csaknem kiszédült a nyeregből. Ez már sokkal több volt, mint amit józan ésszel fel tudott fogni. Soha még ilyesmi nem történt vele ezelőtt. Nem elég, hogy egy Szent ember észreveszi őt, de még meg is állítja, tudja a nevét, és kérés nélkül jövendőt kíván mondani...
Yakub nagy izgalmában csaknem leszállt a nyeregből.
– Jövendőt? – dörmögte. – Talán valami rosszat tartogat számomra a sors?
– Épp ellenkezőleg – kiáltotta a torzonborz dervis, és egészen közel lépett –, Allah kegyelméből életed íve töretlenül ível felfelé.
– Áldott legyen Allah neve!
– Halld hát a jövendölést!
– Csupa fül vagyok.
Tobruk széttárta a karjait.
– Allah kegyes hozzád, Yakub. Téged szemelt ki alkalmi szószólójául. A te szádon keresztül akar beszélni a tieidhez. Várd ezt a dicső alkalmat. Allah isteni lényege megszállja majd testedet, s elárasztja mérhetetlen bölcsességével a környezetedet. S ha ez megtörténik, bárki legyen is ellened, te tudni fogod, hogy Allah kegyes hozzád, s tégy mindenben a kívánsága szerint!
Elhallgatott, és Yakub türelmetlenül nógatta.
– No és? Mondd már! Mi van még?
Tobruk széttárta a karjait.
– Ennyi a jövendölés, nem több! Allah kísérjen utadon, Yakub! Siess, örvendeztesd meg mielőbb a legkedvesebb asszonyod!
A dervis félrehúzódott az útból, és a haramia nem várakozott tovább. Pillanatokon belül elporzott az úton, s a dervis hosszan nézett utána.
– A Próféta segítsen, hogy lelj sok örömet a legkedvesebb asszonyodban, Yakub – mormogta. – Csak Allah a tudója, hogy lesz-e még valaha alkalmad ilyesmire.
A dervis kinyitotta a markát, és szemügyre vette azt a nyeregbojtot, amit jövendölés közben észrevétlenül lopott el.
Genezáreti fennsík, 1191. október 1.
A tábortűz sárgásvörös lángja messzire világított a kopár fennsíkon. Éjszaka volt, hideg és sötét, akár a sírbolt mélye. A hadzsi önkéntelenül megborzongott, és szorosabbra húzta magán durva szövésű daróccsuháját. Tudta, hogy nem a csípős hegyi fuvallatok borzongatják meg a bőrét; szívós, szikár teste alaposan meg volt edzve, elviselt már ennél sokkal keményebb próbatételeket is. Richárd király fogságában, a kínzókamra vörhenyes fényében, a szemébe kacagott a hóhérlegényeknek, és amikor közelebb hajoltak hozzá az izzó vasakkal, megvetően arcul köpte őket. Ám az a hideg, amely most görcsbe rántotta szívét a Genezáreti-fennsík magasában, nem a testéből, hanem lelke sötét kútjaiból fakadt. Különös érzés volt ez, félig már el is felejtette, hiszen olyan sok ideje már, hogy utoljára megtapasztalta. Nem lesz hátrányára ma éjszaka: kiélesíti az érzékeit, gyorsabbá teszi a kezét, ruganyosabbá a térde inát. De azért különös dolog volt újra megélni valamit, amiről már azt hitte, régen maga mögött hagyta.
A hadzsi félt.
Négy napot és három éjszakát gyalogolt megszakítatlanul, csak időről időre tartva néhány órás szünetet, hogy álomra hajtsa bozontos üstökét. Viperahúst evett, és hajnali harmattal oltotta szomját, a szent zarándoklatra induló szúfi dervisek ősi előírásai szerint. Mocskos talpán ujjnyi bevágásokat hagytak a fűrészes élű sivatagi kövek, de vér nem szivárgott egyikből sem, hiszen negyven évnyi mezítláb járás után vastagabb bőrkéreg sarjadt rajta, mint a legendás rinocéroszé. Az egész utat egyedül tette meg, teremtett lélekkel sem találkozott; egy ízben kiéhezett hiénák törtek rá, és háromszor kellett rendet vágnia közöttük a botjával, mert másfél napon át követték a nyomát. Volt ideje megfontolni a rá váró feladatot, mégis csak itt, a beteljesülés órájában fogta el a félelem. A hadzsi alázatos ember volt, és némán hálát adott Allahnak ezért a kegyért.
A tűzrakás régóta éghetett már a pusztaság közepén; ördögszekérrel és olajba áztatott faágakkal tápláltak. Fekete füstje szilaj kacskaringókban bodorodott fölfelé, majd beleveszett a csillagtalan égbolt sötétjébe. Hold anyó, a szentek és az őrültek vezérlő szelleme, még pályája elején járt, fakó ezüstleplet borítva a messzi bércekre.
A hadzsi a tűzhöz lépett, letelepedett a sarkára, és lehajtotta a fejét.
– Eljöttem, mester – suttogta tisztelettudóan.
Al Gázi hangtalanul bukkant elő a tűz fénykörén túli sötétségből, mint valami hazajáró lélek. A lángok visszfénye önfeledt körtáncot ropott szikár, izmos mellkasán.
– Elvégezted a feladatot?
Tobruk szótlanul bólintott.
– Megfelelő embert választottál ki?
– Mind közül a legalkalmasabbat – mondta a dervis. – Szívós, mint a menyét, óvatos, mint a sivatagi róka, és megátalkodottabban ragaszkodik az életéhez a kivert kutyánál. De ami a legfontosabb: istenfélő ember. A neve Yakub.
– Nemsokára szólíthatod.
Al Gázi tekintete az égboltra tévedt. Keleten, a hegylánc töredezett kontúrja fölött a holdfény hasas viharfellegek alját ezüstözte be.
– A tiszteletreméltó bölcs készen áll?
– Rashid al Markhalan azt mondotta nékem, hogy a forgószél lelkében táncoló dzsinnek ma nagyot fognak kacagni a Genezáreti-tó fölött.
– Jól van. – Az asszaszin kurtán bólintott. – Én is elvégeztem a feladatomat. A sejtán nem fogja élve elhagyni a fennsíkot. Kezdheted!
A hadzsi óvatosan lefektette botját maga elé a földre, mély lélegzetet vett, és lótuszülésbe ereszkedett. Szembogara kitágult, kusza szakálla felborzolódott. Keze az oldalán függő tarsolyba túrt, s mikor előhúzta, az ellopott nyeregbojtot tartotta ujjai között.
– Yakub... – suttogta rekedten. – Yakub, válaszolj!...
Néhány mérfölddel odébb, egy kiugró sziklapárkány fedezékében, a tábortűz mellett gubbasztó hegyi rabló felkapta a fejét. Tekintete furcsán elködösült...
– Yakub... – intonálta színtelenül a dervis. – Emelkedj, Yakub! Allah nagy!...
A türkmén imbolyogva felállt, és eltátotta a száját, ám kitátott torkából csak valami artikulálatlan hördülés szakadt fel.
– A próféta szakállára! – horkant föl mellette a takarójába burkolózó Juszef, akit oldalba bökött közben a térdével. – Mi ütött beléd, te féleszű?
– A szent ember!... – motyogta Yakub. – A szent ember szólít!...
– Miféle szent ember? – Juszef káromkodva felült. – A hegyi szellemek elvették a maradék józan eszedet? Kushadj már, bitang!
A mozgolódás a hasadék túloldalán pihenő rablók figyelmét is felkeltette. A himlőhelyes Madzsid unottan kinyitotta fél szemét, egy pillantást vetett két emberére, aztán megnyugodva újra lehunyta. Verekedés lesz. Legalább mókáznak kicsit a fiúk; amilyen veszettül ez az angyal hajtja őket, igazán rájuk fér egy kis szórakozás...
Yakub fátyolos tekintete fókuszba állt a Terminátoron, aki a többiektől félrehúzódva ült a sötétben; neki nem volt szüksége sem a tűz fényére, sem a melegére. A Terminátor lassan odafordította a fejét; a vérvörös szemlencsék felparázslottak...
– Rászedtek minket!... – suttogta Yakub.
Juszef elgyötörten felsóhajtott, és elővette a kését. Néhány rabló felélénkült, és közelebb nyomakodtak a tűzhöz, hogy jobban lássanak. Semmi sem oldja jobban az út egyhangúságát egy barátságos késpárbajnál.
– Szeretett testvérem, most vagy visszafekszel, vagy kibelezlek! – mondta Juszef, és nyomatékképpen megvillogtatta a kezében tartott görbe pengét.
– Te ezt nem érted! – Yakub hangja rikoltásba csapott át, mint a prédájára lecsapó vércséé. – Látomásom van!
A tűz körül tolongók arca azonnal elkomolyodott, és erre már Madzsid is kinyitotta mindkét szemét. Ha Yakub egyszerűen megkergült volna, akkor rövid úton elintézik, de a látomás az más, az komoly dolog! A sivatagban eltévedt vándort Allah néha könyörületes víziókkal áldja meg, hogy a szerencsétlen kéklő vizű tavakat és datolyapálmákkal ékes oázisokat lát maga előtt; aztán, amikor inni kezdi a hűsítő vizet, általában kiderül róla, hogy homok, de Allah olykor csodát tesz, és a szájában valóban vízzé változik. Mindenki hallott már ilyen történeteket egy ismerőse nagybátyjának a rokonáról. A látomások az isteni csoda előjelei, és sohasem szabad lebecsülni őket; közismert tény, hogy amikor a dervisek órákat táncolnak a tűző déli napon, mindig ihletett állapotba kerülnek, és darabra pontosan megjósolják az évi datolyatermést, mielőtt habzó szájjal kiszenvednének.
– Mi ez? – kérdezte a Terminátor, hangjában gondosan kiszámított ingerültséggel. – Aludjatok; holnap hosszú út vár ránk.
Yakub halántékán apró verítékcseppek ütköztek ki; némán mozgó ajkakkal meredt a Terminátorra.
Madzsid lelökte magáról a takarót, és megvakarta szőrös pocakját.
– Mindjárt, angyal effendi! – mordult fel. – Yakub most jövendőt fog mondani.
– Te! – Yakub felvonyított, akár egy sivatagi sakál, és mutatóujját a Terminátorra szegezte. – Becsaptál minket, alávaló kutya! Allah megvilágosította az elmémet! Nem az égi angyalok seregéből való vagy, hanem az elkárhozott lelkek közül!
A rablóbanda táborában váratlan, kavarodás támadt. A türkmén banditák értetlenül kapkodták a fejüket Yakubról a Terminátorra, és a fegyverük után nyúltak. Madzsid szeméből pillanatok alatt elszállt az álom; azonnal talpon termett, kezében míves acélhandzsárjával.
De a Terminátor sokat tanult a megérkezése óta eltelt idő alatt.
– Hazudsz – mondta nyugodtan. – Téged szállt meg a rontás démona.
Most már mindenki ébren volt; a rablók összevissza ordibáltak, és vadul hadonásztak a levegőben fegyvereikkel. Madzsid bizonytalanul állt, sűrű szemöldöke mély ráncokat vetett.
A Terminátor lassú, higgadt mozdulattal elővonta az övén lógó jatagánt.
Messze, a fennsíkon a dervis válla megrogyott, szája széle lefittyedt. Keskeny vérpatak indult meg a füléből.
– Az én erőm a te erőd – suttogta alig hallhatóan. – Inam a te inad, izmaim a te izmaid... Allah nagy!...
A Terminátor nagy ívű gesztussal megfordította a borotvaélesre köszörült jatagánt, és széles mellkasának szegezte.
– Ha igazat szólanál, Allah, akinek a hatalma végtelen, leoldaná a fátylat testvéreid szeme elől, és megfosztana a sebezhetetlenség bűvös palástjáról. A gonosz szellemeknek csak addig van hatalma az emberek fölött, amíg meg tudja téveszteni az érzékeiket.
A rablók bizonytalanul toporogtak, fegyverüket markolászva. Yakub hátrált egy lépést, a lovak felé – és beleütközött Juszefbe, aki kivont késsel állt mögötte.
– Ítéljetek magatok! – mondta a Terminátor, és meghajtotta a fejét a rablók felé. Aztán szorosabbra fogta a jatagánt, és lendületet vett.
A dervis a botjára hanyatlott, mint valami ernyedt rongycsomó; reszkető ujjai a göcsörtös fán kaparásztak.
– Ami kettő volt, az eggyé lészen – krákogta.
Yakub kígyófürgeséggel sarkon fordult, és a mukkanni sem tudó Juszefnek olyan ökölcsapást mért a vállára, ami egy kifejlett ökröt is leterített volna. A rabló hang nélkül elhanyatlott. Ugyanebben a pillanatban a gyilkosan csillámló penge ezer apró szilánkra tört a Terminátor mellkasán.
– Áruló! – hördült fel Madzsid. – Vafik, Kara Tegin, utána! Vágjátok a latrot!
Hosszú Vafik a lovak elé ugrott, Yakub azonban egy hihetetlen ívű ugrással átvetette magát fölötte, átfordult a levegőben, és egyenesen a nyerítve felágaskodó deres nyergébe huppant. A hórihorgas rablót irtózatos erejű rúgás érte hátul, a lapockái között; a lendülettől hasra zuhant, és ordítva beleszánkázott a tábortűzbe. Zsarátnokok röpködtek szerteszét, megperzselve az üvöltöző türkmének haját, szakállát. Yakub kardot rántott, és egyetlen csapással elvágta féltucat ló kötőfékjét. Aztán megsarkantyúzta hátasát, és az egekig csapó zsivajban beleveszett a sötét bozótosba. A kiszabadult állatok fel-alá rohangáltak, s némelyik közülük követte a példáját.
A Terminátor két hosszú lépéssel a tűznél termett, kiragadta belőle a fülsértően ordító Vafikot, és a sziklafal tövébe hajította, hogy csak úgy nyekkent.
– Pokrócot rá! – bődült el sztentori hangon. – Madzsid, a lovakat!
A mennydörgésre emlékeztető kiáltás megtette a hatását; a fejvesztetten rohangáló rablók pillanatok alatt magukhoz tértek a meglepetéstől. Kara Tegin pogányul káromkodva az elszabadult lovak után vetette magát, egy félszemű haramia pedig buzgón csapkodni kezdte egy takaróval a földön fetrengő Vafikot. A himlőhelyes Madzsid már a nyeregben is volt.
– Ha előttünk ér Alamutba, oda az előnyünk! – kiáltotta oda a Terminátornak. – Az asszaszinok biztosan megölik, de utána már tudni fogják, hogy jövünk!
Zölden vibráló számjegyek táncoltak a gépezet látómezejében; a rablóvezér 88.69 százalék valószínűséggel helyesen mérte föl a helyzetet.
– Nem menekülhet – mondta a Terminátor hidegen. – Utána!
A dervis lassan összeszedte magát, feltámaszkodott a karjára. A szikkadt földre kitelepedő vastag sókéreg marta a tenyerét.
– De nem Alamutba fog lovagolni – hörögte rekedten. – Nem, nem oda...
A hegyi rablók mesterei voltak a gyors készülődésnek; nemegyszer kellett már hirtelen menekülniük a damaszkuszi emír lándzsásai vagy a keresztesek turkopol portyázói elől. A lovak fáradtak voltak ugyan, de a Terminátor utasításának megfelelően – felnyergelve várakoztak. Másodpercek alatt mindenki útra készen állt, még a megpörkölődött Vafik és Juszef is, aki fájdalmas képpel tapogatta a kulcscsontját. Beyoglu széttaposta a tűz maradékát, és egy nyaláb rőzsét lökött álcázásul a párkány alatt felhalmozott málhára – azt nem vihették magukkal, túlságosan leterhelte volna őket. Kara Ali kezében fellobbant az első gyantába mártott fáklya, és a többiek sorra átvették az övéről a lángot.
– Indulás! – kiáltotta a Terminátor. – Fény nélkül nem juthat messzire!
Neki nem volt szüksége sem fáklyára, sem lóra; futva vágott neki a bozótosnak, infravörös érzékelői mutatták neki az utat. A hosszú aszálytól száraz aljnövényzet recsegett-ropogott a talpa alatt.
– Allah hatalmas! – harsogta a himlőhelyes Madzsid.
A türkmén rablók csatárláncba fejlődtek, és mokány paripáik hátán becsörtettek az éjszakai vadonba. Sokan voltak, a zsákmány pedig egymaga; ez bátorságot ölt a szívükbe, és elgyávítja az övét. Valahonnan szilaj csatakiáltás hallatszott, és valóságos kórus válaszolt neki.
Kezdetét vette a hajsza.
A dervis reszketve felült a földön; egész teste verítékben úszott. A nyeregbojtot teljesen átitatta az izzadság; most magányosan, tönkregyűrve hevert a térde előtt. Bizonytalan ujjakkal leoldott az övéről egy birkabőr butykost, amihez a fennsíkhoz vezető egész úton hozzá sem nyúlt, most azonban egy hajtásra fenékig ürítette. Méregerős, savanyú datolyapálinka volt benne. Aztán illatos bétellevelet vett elő a tarsolyából, gyakorlott mozdulattal az ujja köré tekerte, majd a szájába csúsztatta, és lassan, megfontoltan rágni kezdte.
– Most már magad vagy, Yakub – suttogta. – Az éjszaka szellemei őrködjenek feletted!
Al Gázi karba fonta kezét, és nyugat felé nézett.
– Allah nagy! – mondta szárazon. – Remélem, valóban a megfelelő embert választottad ki, hadzsi!
Vérvörös, lángoló fénycsíkok szaggatták a füstízű sötétséget. Mintha tüzes viperák vagy parázzsal égő pókfonalak lennének, úgy kígyóztak-tekergőztek az éjszakai bozótosban a prédájuk felé. Előrenyomulásukat harsány, rekedt hangú kiáltások kísérték; a fáklyák vörhenyes fénye izzadó, szakállas arcokra esett, a gyantaszag elvegyült a lovak verítékének nehéz bűzével, a kérgesre cserzett kezek szorosan markolták a gyeplőt. A rablók fürkész tekintetét lázra gyújtotta a vérszomj; a türkmén harcosok zsákmányt szimatoltak, s mint már annyiszor, agyukra ezúttal is vörös fátylat borított a gyilkos vadászösztön. A csaholó kopófalka rohanhat így a sebzett dámvad után a rengeteg erdőben; s akárcsak a kopókat, ezeket a marcona banditákat is egy kérlelhetetlen úr tüzelte föl a hajszára.
Yakub zihálva hajolt a lova nyaka fölé, nehogy felsebezzék az arcát a visszacsapódó, tüskés ágak. A természetfeletti erő és eltökéltség már elhagyta őt; önmaga volt megint, de nagyon jól tudta, mi történt vele. Allah megvilágosította az elméjét, és látomást küldött neki: a ferengi nagyúr, aki a mennyek pusztító angyalának adta ki magát, valójában gonosz dzsinn, a kárhozat gyermeke, és félrevezette a derék türkméneket. Yakub megpróbált a lelkükre beszélni, hiszen hűséges bajtársai voltak egytől egyig, a sejtán azonban túlságosan erős béklyót vert a lelkükre. Most ellene fordultak mindannyian; űzött vad lett belőle, akinek nyomában a vízözön óta született legfélelmetesebb vadász lohol.
Yakub nem adta fel a reményt. Az ő helyében egy modern ember könnyű préda lett volna; megzavarodik a különös eseményektől, megijed a tudatát hatalmába kerítő idegen intelligenciától, és képtelenné válik a határozott cselekvésre. Yakub zavaros gondolataiban azonban a szent ember, a látomás, és a hegyi táborban történt különös dolgok összefüggő képpé álltak össze. Allah nem engedheti, hogy az alvilági szellemek visszaéljenek a nevével, és végtelen kegyességében Yakubot szemelte ki eszközéül. A feladat az lett volna, hogy felnyissa csalárdul félrevezetett bajtársai szemét. Ez azonban nem sikerült neki, mert gyenge volt és esendő – bizonyára az ékesszólásával lehetett gond. Allah csalódott benne, ám irgalmasságában előbb még meneküléshez segítette, csak utána hagyta magára; Yakub ezért forró hálaimát rebegett magában a mindenható úrhoz. A vad üvöltözés egyre hangosabb lett mögötte. Szinte vaksötét volt; a halványan derengő holdkorong elé komor viharfellegek sodródtak. Yakubnál nem volt fáklya, és a lova már riadtan nyihogott; nem igazán lelte örömét ebben az éjszakai vágtában. A tüskés bozót nem nőtt túl magasra – egy lovasnak legfeljebb ha a derekáig ért –, viszont nagyon sűrű volt, s buktatókkal teli, egyenetlen terepet rejtett. Az alattomos gyökerekben és gödrökben az állat könnyen a lábát szeghette volna, és az ösztön – a szája sarkába tépő zablavas ellenére – óvatosságra intette. Engedett hát a hátasa óhajának, és visszafogta kissé az iramot, könnyű ügetésre váltva.
A bozótos így is elég veszedelmes volt ugyan, de Yakub lova kisnövésű, sűrű vérű, mokány hegyi póni volt, nem frank csatamén vagy perzsa telivér. Nem a nyílt vidéket szokta meg, hanem a sziklás-meredélyes terepet; vágtában hamar kifulladt, de annál inkább tudta, hogy hová tegye a lábát. A gazdája bízott benne, hogy mérsékeltebb tempóban boldogulni fog.
Yakub nyugtató mozdulattal megveregette a lova nyakát, fél testtel visszafordult a nyeregben, és hátranézett. A fáklyalángok vérvörös fénnyel ragyogtak mögötte az éjszakában, széles félkörívet alkotva. Az alakzat leginkább egy hatalmas félholdra emlékeztetett, amelynek két szarva egyre inkább előregörbült, az ő irányába.
A rablók a jól bevált vadásztaktikát alkalmazták: hosszú csatárláncba fejlődtek, amelynek két végét egyre jobban előretolták. Egy idő után a félhold körré csukódik össze; a csapda bezárul. Ha az áldozatnak jobb lova van az üldözőknél, és nagy előnnyel indul, talán kicsusszanhat a kelepcéből, Yakubra azonban sem az egyik, sem a másik nem állt.
A csatárláncban lovagló harcosok sosem hagynak maguk között annyi távolságot, amin egy ember észrevétlenül átsurranhatna. És az alacsony, szúrós tüskebokrok között nem lehet elrejtőzni, lóval különösen nem. A türkmén megállította fújtató hátasát, és homlokát ráncolva meredt a rajzó fáklyákra. A csatárláncos taktika mindig beválik riadt vagy óvatlan áldozatokkal szemben. Csakhogy Yakub félelme a tapasztalt harcos félelme volt; éppen elegendő, hogy kiélesítse az érzékszerveit és gyorsabbá tegye a mozdulatait, ahhoz azonban kevés, hogy összezavarja a gondolatait és elnyomja benne a józan ész szavát. És ez a préda ugyanolyan jól ismeri az ellene alkalmazott taktikát, mint az üldözői.
A türkmén barnára cserzett, szakállas képén széles vigyor terült szét.
Egykori bajtársainak talán Allah borított ködöt az agyukra, vagy túlságosan bíznak a hamis angyal hatalmában. Valóban csak ennyire tartják Yakubot, a Sivatag Rókáját?
A Terminátor kitartóan csörtetett előre, türelmetlenül letiporva mindent, ami az útjába került. A ruhája már cafatokban lógott róla, és szintetikus bőrét rongyokra tépték az éles tüskebokrok. Infravörös szenzorai folyamatosan, száznyolcvan fokos szögben szkennelték az éjszakai terepet. Sajnos a barátságtalan bozótos több élőlénynek adott otthont, mint az ember hitte volna. A közeledő portyázók lármájára apró rágcsálók futottak szerteszét, fészkelő madárrajok röppentek az égre nagy szárnycsattogtatással, megtermett szirtiborzok iszkoltak odújuk menedékébe. A rablókat mindez persze nem zavarta – nem ez volt az első éjszakai hajszájuk –, a Terminátor érzékelőit viszont igen. A központi processzor teljes gőzzel dolgozott a beérkező információk feldolgozásán és kiértékelésén, csoportokra osztotta az észlelt egyedeket, és veszélyességi kategóriákba sorolta őket.
A Terminátor nem akarta még egyszer elkövetni azt az ostoba hibát, amit annak idején Madzsid lovával. Egyáltalán nem volt azonban felkészülve arra, hogy ilyen hihetetlenül gazdag állatvilággal fog találkozni; a regisztrált fajok hetven százalékára az adatbank csak hipotetikus analógiákkal tudott szolgálni.
Hirtelen egy nyerítő ló ágaskodott fel mellette balfelől, vadul rúgkapálva.
A T-800-as idejében félrekapta a fejét, úgyhogy az acéllal vasalt paták néhány hüvelyknyire elkerülték a homlokát. A lovas majdnem elejtette a kezében markolt fáklyát, ahogy káromkodva visszarántotta a kantárszárat. A Terminátor látómezejében vibrálóan zöld holovonalak futottak végig az alakján; a processzor részletekre bontotta a képet, és összevetette az adatbankban tárolt információkkal. A gyilkológép ütésre lendülő ökle megtorpant a levegőben; nem a szökevény volt az, hanem Kara Uszul.
– Mit művelsz, nyomorult? – förmedt rá ingerülten.
– Nem láttam az effendit! Sötét van! – vágott vissza a rabló élesen, amint sikerült megnyugtatnia hátasát. – Azt hittem, az effendi vezet minket. Akkor miért nincs Madzsid helyén, középen?
– Mert én más taktikát választottam... – A Terminátornak torkán akadt a szó. Semmit nem tudott a türkmén banditák jól bevált taktikájáról, a csatárláncos hajszáról. – De hallani csak hallottál, nem? – vicsorította ki a fogát Kara Uszul felé.
A marcona rabló visszahőkölt az iszonyúan megtépázott arc láttán.
– Mihaszna, rühes kutya! – köpött oda neki a Terminátor egy korhű sértést a lingvisztikai adattárából. – Legközelebb figyelj oda, merre lovagolsz!
Ezzel újra mozgásba lendült, és hatalmas nekirugaszkodással eltűnt a fáklya fénykörén kívül. Kara Uszul összeszorított fogakkal meredt utána. Még hogy ő figyeljen oda! Mit keresett ez a botcsinálta vezér a csatárlánc balszárnyán, ahol semmi szükség rá?
Hangos csörtetést hallott valahonnan elölről; a szívós tüskebokrok szárazan recsegtek-ropogtak. A szemét erőltette, de a sárgán lobogó lángok fénykörén kívül semmit sem tudott kivenni. Vállat vont, és lova véknyába vágta a sarkát, nehogy lemaradjon a többiektől. Yah-yah-yah!
Kara Uszul későn eszmélt a sötétből felharsanó csatakiáltásra. Eleresztette a gyeplőt, és a handzsárja után kapott, de már hiába. A bozótosból Yakub rontott elő nyaktörő vágtában; arca vérszomjas grimaszba torzult, kezében hidegen villogott a görbe damaszkuszi szablya. A penge széles ívben meglendült, és kettéhasította Kara Uszul ádámcsutkáját. A rabló gurgulázó sikollyal lefordult a nyeregből, de az egyik lába beleakadt a kengyelbe. Yakub kardcsapása kiütötte a kezéből a fáklyát, amely pontosan a lova hátsó patája mellé zuhant. A száraz bozótfű és a tüskebokrok pattogva-sisteregve kaptak lángra; az állat riadtan megugrott, magával vonszolva gazdája holttestét.
Yakub nem várta meg a fejleményeket; veszettül sarkantyúzta a hátasát, hogy mielőbb áttörhessen a csatárláncon. A háta mögött mohón terjedt a futótűz, sárgásvörös fénybe vonva az egyenetlen, hepehupás terepet. Mindenfelől dühös kiáltások harsantak.
– Ott megy!
– Ne hagyjátok áttörni!
Egy turbános alak baloldalt hihetetlen ügyességgel körbetáncoltatta a lovát, és a menekülő felé vette az irányt. Yakub tekintete gyorsan körbevillant; a többiek túl messze voltak, és a lendület miatt sok idejükbe kerül majd visszafordulniuk. A tűz addigra elvágja az útjukat. Ez az egy bandita azonban még oldalba kaphatja.
Félrefordította a lovát, és torka szakadtából üvöltve szembevágtatott támadójával. A rabló széles körívben lengette a feje fölött a lángoló szövétneket; a másik kezére szüksége volt a lova irányításához, így hát a fáklyával akarta kiütni a nyeregből Yakubot. Fiatal portyázó volt, az egész csapatban a legtapasztalatlanabb; nem fogta föl, hogy ezzel a harcmodorral legfeljebb a hátasát riasztja meg. Yakub nem is vágott a karddal, csak kitartotta az élét a támadó csuklója elé. Amikor a kettő összetalálkozott, alig érzett ellenállást.
Hátborzongató ordítás harsant. Yakub behúzta a nyakát; forró vérpermet és izzó parázs záporozott rá. Nem fogta vissza a lovát, hagyta, hadd vágtasson tovább, csak az irányt módosította kissé. A porzó paták nyomán újabb lángtenger lobbant föl, ahol a fáklyát markoló, levágott kéz földet ért. A megcsonkított harcos tehetetlenül imbolygott a nyeregben, ijedten nyihogó lova magával ragadta.
– Ott fut a nyomorult!
– Utána!
A rohamos iramban elharapózó lángok megvilágították a bozótost; egyre több rabló pillantotta meg a szökevényt. A füstszagtól megriadt lovakat azonban nehéz volt visszafordítani, és a tűzsávok elvágták a vadászokat a zsákmánytól. Ha a menekülőnek sikerül áttörnie a csatárláncon, az egész alakzat összezavarodik, és nem lehet egyhamar újrarendezni. Yakub engedélyezett magának egy széles vigyort.
Ám ahogy hátravetett egy pillantást a válla fölött, egyből lehervadt az arcáról a mosoly.
Az ágaskodó lovakkal küszködő, tanácstalannak látszó rablók között egyszerre csak felbukkant a Terminátor, és habozás nélkül belevetette magát a lángok közé. A tűz felcsapott körülötte, belekapott elrongyolódott kaftánjába, díszes turbánjába, ő azonban ügyet sem vetett rá. Mint valami bosszúálló démon, tört át az égő bozótoson, füst- és szikrauszályt húzva maga után. Monoton, lendületes mozgásában volt valami félelmetes eltökéltség; mennyel és pokollal egyként dacolni tudott volna.
– Az angyal csodát tett!
– Allah velünk van!
A Terminátor átvágott a futótűzön, és eleven lángcsóvaként száguldott Yakub felé. Lenyűgöző látványt nyújtott; ezekben a pillanatokban valóban a lángoló pallost forgató arkangyalokra emlékeztetett. A rablók néhány másodperce még tanácstalanul hőköltek vissza az emésztő hőséget árasztó tűzfal elől; most újra lázas csillogás költözött a tekintetükbe. Kérges kezek szorultak meg a handzsárok markolatán.
A himlőhelyes Madzsid tudta, hogy mivel tartozik egy kiválasztott az égi hatalmaknak. A lángok közé hajította égő fáklyáját, előrántotta fegyverét, és vadul meglengette a feje fölött.
– Allah velünk van! – kiáltotta torka szakadtából. – Utánam, testvérek!
Azzal mélyen a félelmében reszkető lova oldalába vágta a sarkantyúját, és egyenesen beleugratott a bozóttűzbe, a Terminátor után. A rablók nem maradhattak el vezérük mögött, elszántan követték a példáját; közben harsány kurjongatással igyekeztek bátorságot önteni egymásba.
Ez öngyilkosság! – hüledezett Yakub. Minden második ember ott fog veszni a lángok között, és a többi sem vészelheti át ép bőrrel! És a lovak – az összeégett lovak gyakorlatilag használhatatlanná válnak!
Ám aztán pillantása a Terminátorra tévedt, aki mintha egyenesen a muzulmán pokolból lépett volna elő: arcán, kezén már olvadni kezdett a hús, a kaftán feketére perzselt roncsai beleégtek a bőrébe, ő azonban komoran rohant tovább Yakub felé, akár a bosszú kérlelhetetlen angyala, vagy valami lángokban tobzódó sivatagi dzsinn.
A türkmén nagyot nyelt, a szablyát tartó keze lehanyatlott. Most már nem egyszerűen félt: minden ízében rettegett, és egyéb vágya sem volt, mint hogy minél nagyobb távolságot tudjon önmaga és a sebezhetetlen szörnyeteg között. Megeresztett kantárszárral vágtatott az egyenetlen lapályon, a gyéren növő tüskebokrok között. A háta mögött a bozóttűz vonta vérvörös fénybe a tájat; fölötte, az égen komor viharfellegek gyülekeztek; előtte pedig a Genezáreti-fennsík sötét tömege emelkedett.
És a fennsíkon – bár erről Yakub mit sem tudott – egy kevés szavú, tetovált mellű férfi várakozott türelmesen élete legveszedelmesebb ellenfelére.
Al Gázi azzal foglalatoskodott, hogy gondosan eltüntesse a magányos tábortűz minden nyomát. A parazsat szétrugdosta és eltaposta, de nem öntött rá vizet – az nagy füsttel járt volna, és bármilyen sötét az éjszaka, ha a rablók nem is, a sejtán észreveheti. A megfeketedett földdarabra száraz gazt és durva szemű kavicsot szórt. Ügyelt rá, hogy a végeredmény ne tűnjön emberi kéz művének.
– Nagyuram!
Az asszaszin hátranézett. Tobruk hadzsi tért vissza megfigyelői posztjáról, a fennsíkra vezető vízmosás fölött magasodó sziklaszálról. Olyan nesztelenül mozgott, hogy még al Gázi is alig hallotta a lépteit.
– Hallgatlak.
– Közelednek, nagyuram. Úgy ítélem, fertályóra múlva fognak ideérni. Az emberem bevált.
– Hányan vannak?
– Hatan, nagytiszteletű al Gázi. Hatan, meg a sejtán.
– Elvégezted a mindentlátó szem szertartását?
– Nem volt szükség rá. A türkmén fondorlatosabb elméjűnek bizonyult, mint vártam. Rájuk gyújtotta a bozótost. A tűz elég világosságot ad.
– A sejtánnak mit ártott?
– Nem sokat. – A dervis hangja kicsit mintha elbizonytalanodott volna. – Gyalog vezeti a lovas rablókat, nagyuram, és a táborhelyük jó négy mérföldre volt innét!
Az asszaszin kimérten bólintott.
– Ez sejthető volt – mondta tűnődve. – Eredj, készülj fel az embered fogadására!
– Méltóságos al Gázi... – Tobruk mintha habozott volna; lopva végigmérte az orgyilkost.
– Bocsásd meg alázatos szolgádnak orcátlanságát, de... de valóban felkészültél, uram?
Al Gázi mezítláb volt, és mindössze egy ágyékkötőt viselt. Kézifegyvere nem volt, ha az övén lógó kurta nyelű szekercétől eltekintünk, de az is inkább favágószerszámnak tűnt, mint harci gyiloknak, és az éle több helyütt mélyen kicsorbult. A fejsze mellett bizonytalan rendeltetésű hurkok, szíjak és flaskák függtek, a derekát pedig hosszú, apró szemű acéllánccal tekerte körül. A mellén kurta visszacsapó íj feszült keresztben, a hátára pedig egy tegezt vetett, néhány különös tollazatú nyílvesszővel. Egyáltalán nem úgy festett, mint aki egy félelmetes démonnal való leszámolásra készül.
Az asszaszin rezzenetlen, dérszürke tekintete hideg acélhegyként fúródott Tobrukéba.
– A döntéseimet én hozom, hadzsi, és felelősséggel is én tartozom értük – mondta halkan. – Szeretnéd talán átvállalni ezt a felelősséget?
– Allah óvjon ettől a vakmerőségtől! – visszakozott a dervis sietve. – Csupán csak mélységes aggodalmam vezérelt...
– Az aggodalmadat tartogasd azoknak, akiknek szükségük van rá – vágott a szavába al Gázi hűvösen. – Ugye megértettél, hadzsi?
– Kristálytisztán, akár az Antitaurosz bércei között fakadó hegyi patak – bólogatott Tobruk buzgón, és finom borzongás futott végig a gerincén.
– Jó. Akkor térjünk a tárgyra! A hat rabló a tied: azt teszel velük, amit akarsz, én nem vesztegetem rájuk az időmet. A démonhoz viszont csak nekem van jussom. Ne merészelj kezet emelni rá!
– Álmomban sem jutna eszembe ilyen kárhozatos botorság, nagyuram.
– Ne is jusson, hadzsi! Ez az én harcom. Ha beleavatkozol, megöllek.
És az asszaszin ajka halvány, várakozásteljes félmosolyra húzódott.
Yakub lova a fennsíkra vezető sziklás vízmosás torkában törte el a lábát; már az is kész csoda volt, hogy eddig bírta. A bozóttűz visszfénye nem sok világosságot adott – legfeljebb makacs üldözői sötét kontúrjait rajzolta ki –, a sápadt holdkorong elé pedig fenyegetően egymásra tornyosuló, zord viharfellegek sodródtak. A türkmén gyakorlatilag már vakon lovagolt, csak valami homályos sugallat vezérelte a Genezáreti-fennsík felé; kénytelen volt bízni a hátasában, hogy ösztönösen elkerüli a buktatókat, úgy látszik, eddig tartott a szerencséje.
Az ügető deres bal mellső patája megbicsaklott egy rejtett gödörben; az állat fájdalmasan felnyerített, és orra bukott. Yakubnak még sikerült idejében kihúznia a lábát a nyeregből, átbucskázott a sebesült állat fején, és az éles görgetegkövekre zuhant. Csak hajszál híja volt, hogy nem törte ő is a csontját.
Kábán tápászkodott fel, és körülnézett a félhomályban. Egy lankás ívű, kavicsos lejtő tövében volt, amely felfelé erdős falú szurdokba torkollott. Járt már itt párszor; tudta, hogy a vízmosás a Genezáreti-fennsíkra nyílik. Nem egészen volt tisztában vele, miért vette éppen erre az útját, de a hajsza hevében valahogy ezt látta helyesnek.
Az ám, az üldözők! Yakub megnedvesítette az ajkát, és hátranézett. Az éjszaka sötét katlanában az egyetlen világosság a bozóttűz kárminvörös félköríve volt a látóhatáron; mintha az ember egy gigászi kagyló belsejében kuksolna, és a héjak találkozásánál beszüremlő keskeny fénycsíkot bámulná. És a lángok hátterére gyorsan közeledő sziluettek rajzolódtak ki, legalább féltucatnyian.
Yakubnak talán ötszáz szívverésnyi előnye lehetett, több semmi esetre sem.
A türkmén tisztában volt vele, hogy gyalog nem jutna messzire, azt meg ösztönösen sejtette, hogy a hamis angyal elől a legsűrűbb rengetegben sem lehet sokáig elrejtőzni. Allahnak ajánlotta hát a lelkét, és a muzulmánok mély fatalizmusával elfogadta a sorsát. Nem lesz csúf vég, gondolta; sokat magammal vittem közülük. A bozóttűzben a rablóbanda jó egynegyede odaveszett.
Fájdalmas, elhaló nyihogást hallott a sötétből, és erről eszébe jutott lábatörött lova. Derék, hűséges állat volt, minden tőle telhetőt megtett, hogy kimenekítse a kelepcéből; mielőtt rájuk törnek, annyival legalább tartozik neki, hogy véget vessen a szenvedéseinek. Felsóhajtott, elővonta damaszkuszi szablyáját, és odabicegett a fekvő dereshez. Aztán mozdulatlanná dermedt.
A ló már nem élt; az az előbbi hang volt a halálos nyihogása. Ernyedten feküdt a kavicsos lejtőn, s testének vonala a koponyája magasságában élesen megtörött.
Yakub biztos volt benne, hogy az állat nem szegte nyakát esés közben; nem, valaki most ölte meg, talán egy jól irányzott, hihetetlenül erős botütéssel A türkmén elkáromkodta magát, és megpördült, de már elkésett vele. Hosszú bot lendült meg a sötétben; az egyik vége kisöpörte Yakub alól a lábát, a másik csattanósat vágott a csuklójára, hogy zsibbadt ujjai közül kihullott a fegyver.
Hanyatt zuhant az egyenetlen görgetegkövekre, és kétségbeesetten kapkodott levegő után. A bot vége a mellére nehezedett, és a földre szorította.
Torzonborz, hórihorgas emberalak magasodott Yakub fölé.
– Ne tarts tőlem, harcos! – mondta egy érdes, rekedt férfihang. – Derekasan viselted magad ma éjjel, Allah igaz szolgájához méltóan; jutalmad nem fog elmaradni.
– A szent ember! – csuklott föl Yakub. – Úgy bizony.
A bot felemelkedett a mellkasáról, és egy segítő kéz nyúlt le érte, hogy talpra rántsa. A dervis sötét szeme lázasan tüzelt a napcserzette arcban.
– Teljesítetted a feladatodat – suttogta. – A sejtán eljött a siralmak völgyébe, ahol a nesztelen léptű halál leselkedik reá. Allah rendelése valóra válik!
Yakub áhítattal meredt rá.
– Szent ember... – rebegte. – Te... te most szembe fogsz szállani a hamis angyallal?
– Én nem. – A dervis megrázta a fejét, és szikár, inas karjával a fennsík felé mutatott. – Az ő ellenfele odafent várakozik.
– Ki ő? Az ég küldötte? Vagy egy mágus?
– Halandó teremtés, akárcsak te magad vagy én, és Allah nem ruházta fel szent varázserővel. Ám a lelke damaszkuszi acélból van, és sasmadarat visel a szíve fölé tetoválva.
Yakub szeme kerekre nyílt; nagyon jól tudta, mit jelent ez.
– Alamut nem tűri a balga kihívásokat, származzanak bár mennyből vagy pokolból – jelentette ki a dervis kevélyen. – De ne fecséreljük a drága időt szófia beszédre; üldözőid nemsokára ideérnek, és nekünk illő módon fel kell készülnünk a fogadásukra.
A türkmén arca elborult.
– Hiszen azt mondottad, hogy... – kezdte bátortalanul.
– A sejtánnal nekünk semmi dolgunk! – vágott a szavába a dervis. – De az evilági követői botor és esendő lelkek, nem fáraszthatjuk velük a nagyurat! – Karvalyképén széles, kegyetlen mosoly terült szét. – Vagy tán félsz hajdani bajtársaidra emelni a fegyvert, Yakub?
A Genezáreti-fennsík zordan magasodott a rablóbanda maradéka fölé. A szurdok szája szélesre tátott szörnypofaként ásított feléjük; a falán növő megtermett szálfák, mint megannyi tépőfog vagy gyilkos agyar. A lapály felől a bozóttűz forró leheletét, hozta magával a homoktól érdes szél. Fent, az égbolton szárazvillámok cikáztak a komor viharfelhők között; mély hangú mennydörgés robajlott végig a sivár vidéken.
A fanatikus láng még ott égett a banditák kebelében, de mint idővel minden, már ez is lohadásnak indult. Huszonkét emberből csak hatan tudtak átvergődni a bozóttűzön, és a lovaik még náluknál is jobban megsínylették a szörnyű élményt. A szerencsétlen párák lépni is alig bírtak már; verítékben ázó szőrüket feketére perzselték a lángok, és a Terminátor irtózatos iramot diktált nekik. Tiltakozni mégsem mert egyetlen rabló sem; ha vezetőjükre néztek, szent borzadály fogta el őket, s a vallásos áhítat helyét titkos félelem vette át.
Mert a Terminátor immár csak körvonalakban emlékezetett emberi lényre. A szintetikus hús ráégett a titániumötvözetből készült csontvázra; ráadásul a beépített szervorendszer is megsérülhetett, mert a megfeketedett szörny szögletes, rángó mozdulatokkal haladt, mint valami sírból támasztott élőhalott. Amikor ránézett, Madzsidnak az ősi arab legendák hullaevő démona, a rettenetes ghoul jutott az eszébe, a sivatagi kripták mélyén rejtőző gonosz dzsinn, aki a vesztükbe csalja a halandókat. Talán a kétely is átfutott a himlőhelyes rablóvezér agyán, de már késő volt ahhoz, hogy visszakozzon; túl messzire jutott, végig kellett csinálnia, amibe egyszer belekezdett.
A görgetegkövekkel felszórt lejtő sötéten és hallgatagon terült el előttük; a tövében egy döglött ló hevert. A Terminátor megálljt intett harcosainak.
A félszemű Beyoglu közelebb léptetett a döghöz, oldalt hajolt a nyeregből, és alaposan szemügyre vette.
– Yakub lova – szólt hátra a többieknek. – Estében nyakát szegte.
A banditák idegesen fürkészték a komor lankákat. A sűrűn növő, terebélyes fák között semmi nem mozdult.
Madzsid megnedvesítette az ajkát.
– Ez csapda is lehet, angyal effendi – mondta. – Nem mintha félnék attól a hitvány árulótól, de...
A Terminátor egy mozdulattal elhallgattatta.
– Az erdőben bujkál, semmi kétség – A hangja reszelőssé és fémes ízűvé vált; érezni lehetett rajta a gépi modulációt. – Segítséget nem kaphatott. Ő esett csapdába, nem mi.
– Yakub szívós ember, effendi – köszörülte meg a torkát idegesen Madzsid. – Úgy fog védekeznie mint a sarokba szorított patkány.
– És úgy is fogja végezni: hitványan és nyomorultul – vágta rá a Terminátor. Az áruló nem várt komplikációt jelentett a terveiben. Ha Yakubnak sikerülne kapcsolatba lépnie az alamuti asszaszinokkal, mindent elölről kellene kezdeni; az eddig elszenvedett emberveszteség legalább húsz százalékkal visszavetette az előrehaladott fázisban járó projektet.
A Terminátor elsődleges prioritású feladattá léptette elő magában az áruló kutatását; nem túlzás azt állítani, hogy ez az ő esetében a gyűlölet gépi megfelelője volt.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy ne szentelt volna figyelmet Madzsid szavainak. A rablóvezérnek igaza volt; a kétségbeesett Yakub könnyen magával ránthat még egy-két banditát a pusztulásba, hiszen már nincs mit veszítenie. A további veszteségek teljesen keresztülhúzták volna a Terminátor számításait, ezért úgy határozott, hogy roppant körültekintően fog eljárni.
– Szétszóródva hatolunk be a vízmosásba! – jelentette ki. – Madzsid! Te és Juszef tíz lépéssel utánam lovagoltok! A többiek leszállnak a lóról, két párra oszlanak, és biztosítják a szárnyakat.
Ezzel az erdős, meredek szurdokfal felé intett.
A rablók engedelmeskedtek. Hosszú Vafik egy szívós cserjéhez kötötte ki a fölöslegessé vált négy lovat; a kimerült állatok remegő horpasszal álltak, szemlátomást hálásak voltak a pihenőért. Az egyik, megbékélve sorsával, legelni kezdte a bokor húsos, méregzöld leveleit.
– Fáklya csak Juszefnél lesz! – rendelkezett a Terminátor. – Óvatosan nyomuljatok előre, és semmiképpen se veszítsétek szem elől a párotokat!
A banditák sorra bólintottak. Kara Tegin eltaposta a fáklyáját, és nekivágott a kaptatónak baloldalt; Beyoglu szorosan a nyomában volt. A két másik bandita ugyanezt tette a túloldalon. A Terminátor lassú, kimért léptekkel nekivágott a vízmosásnak, a lovasok pedig követték. Igyekeztek egymás mellett maradni; Juszef magasra tartotta a lángoló szövétneket, a himlőhelyes vezér kezében pedig meztelen handzsár csillogott.
– Allah legyen velünk szükségünk órájában! – súgta oda Juszef a társának.
Madzsid felháborodva mérte végig.
– Kishitű vagy, testvérem! – reccsentett rá gorombán. – Ne feledd, hogy kiválasztottak vagyunk!
Juszef a szemrehányás hallatán elhallgatott, a rablóvezér pedig egy fútó pillanatra eltűnődött rajta, hogy hisz-e még abban, amit mondott neki.
Beyoglu óvatosan lopakodott előre a sötét pagonyban; a feje szüntelenül mozgott, jobbról balra forgatta, hogy egyetlen megmaradt szemével is belássa az egész terepet. Nem mintha sok látnivaló lett volna rajta; a holdkorong sápadt derengés volt már csupán a fellegleplek alatt, s a hatalmas szálfák lombjai sűrű árnyékba vonták a szúrós aljnövényzetet. Nagyon hideg volt; feltámadt a szél, és baljósan süvített a zörgő ágak között. Jobb oldalt, a vízmosás alján halvány, imbolygó fény pislákolt a sűrűn álló fatörzsek között: Juszef magányos fáklyája. Kísérteties hangulat telepedett a vad, embernemjárta vidékre.
Cikázó szárazvillám vonta egy futó másodpercre vakító fénybe az erdőt, és ugyanakkor Beyoglu éles roppanást hallott a háta mögött. A szíve megugrott; úgy pördült sarkon, mintha vipera marta volna meg. De csak a tagbaszakadt, komótos mozgású Kara Tegint látta, amint bocsánatkérő vigyorral húzza vissza csizmás lábát egy korhadt ágról, amely rejtve pihent az avarban. Beyoglu dühösen kivillantotta a fogát a társára, aztán visszafordult.
A mennydörgés fülsiketítő robaja roppant pörölycsapásként zúdult a vízmosásra, és a mennydörgéssel együtt egy tépett ruhás alak is érkezett a fák magasából, egyenesen Beyoglu elé. A lombkoronából ugrott le, jó ötödfél lábról; rongyos daróccsuhája denevérszárnyként csapkodott körülötte, szakállas arcában vészjóslón villogtak a sötét szemek. Nem esett el, amikor földet ért, és az égzengés elnyomta a zuhanás zaját. A hosszú bot nagy ívben meglendült, és irtózatos erővel találta el Beyoglut, a füle alatt. A félszemű bandita feljajdult, és oldalt hanyatlott, be a tüskebokrok közé. Az idegen megpörgette a botot, és két kézzel a feje fölé emelte, döfésre készülve.
A nagydarab Kara Tegin azonban nem bénult meg a döbbenettől; medvényi ember volt, öles karokkal, és nem is túl ügyes, de a gyorsaságát soha senki nem vitatta, aki nem akarta a kése hegyén végezni. Horkantva rontott előre, és lesújtott hatalmas handzsárjával. Az idegen gyorsan két kézre kapta a botot, és keresztben maga elé tartotta, hogy felfogja vele a vágást, de nem számolt a fegyver súlyával és a rabló rettenetes erejével. A handzsár ferde síkban kettévágta a botot, és kis híján a gazdáját is; Tobruknak csak az utolsó pillanatban sikerült elugrania. Kara Tegin a közeli diadal ízétől megmámorosodva előrelódult, és újabb csapásra emelte kardját. Már legyőzöttnek vélte az ellenfelét, és ez végzetesnek bizonyult.
A darócruhás dervis egy pillanatra sem torpant meg, amikor elvesztette fegyverét. A bot egyik felével visszakézből képen suhintotta Kara Tegint, hogy annak vérbe borult az arca; a másik darabon gyors mozdulattal fogást váltott, és döfött. A ferdére nyesett fahegy áthatolt a megpörkölődött sodronying láncszemei között, és átjárta a rabló szívét.
A következő pillanatban egy nehéz test vetette magát oldalról a dervisnek, és ledöntötte a lábáról: Beyoglu volt az, akinek végre sikerült kikászálódnia a tüskebokrok közül. Tobruk azonnal eleresztette a két botvéget – test test elleni harcban nem sok hasznukat vette volna, ahhoz még így is hosszúak voltak –, és mereven előreszegezett mutatóujjával a rabló arcába döfött. A célzás pontos volt, de az ujja csak az üres szemgödröt találta; azt a szemét Beyoglu már évekkel ezelőtt elveszítette egy kurd kopjással vívott küzdelemben. A rabló felmordult a fájdalomtól, de nem eresztette el ellenfelét, hanem lélegzetelállító szorítófogásba kapta, fél karját kicsavarva. A két egymásba gabalyodott test gurulni kezdett a lejtőn, a vízmosás alja felé, félúton azonban egy mohos fatörzs megakasztotta őket. Beyoglu kivicsorította a fogát, és teljes erejéből beleharapott a dervis arcába; vér fröccsent a nyirkos fakéregre. Tobruk került alulra: a jobb karja vállban kificamodott, a rabló pedig egész testével ránehezedett, hogy levegőt is alig kapott. Mégsem vesztette el a fejét, amikor támadója fokozni kezdte a szorítást. Szabad kezének még jobban kimerevítette a mutatóujját, és ismét döfött – ugyanoda, ahová az előbb, csak ezúttal jóval erősebben. A szemüreg hátuljában a vékony csonthártya reccsenve engedett, és Tobruk mutatóujja tövig mélyedt a meleg-nyirkosan lüktető agyvelőbe. Beyoglu torkából alvilági üvöltés szakadt fel, eleresztette ellenfelét, és az arcához kapott. A hadzsi horgasan beakasztotta az ujját a homlokcsontba, és lefordította magáról a kínjában rángatózó rablót. Aztán lovagló ülésben fölébe kerekedett, de a jobb karját nem bírta használni; ernyedten csüngött az oldala mellett. Közelebb rántotta hát magához a még mindig vadul ordító Beyoglu arcát, a tarkóját a fatörzsnek szorította, majd lendületet vett, és tiszta erőből lefejelte. Lucskos reccsenés hallatszott, és a hadzsi képét valami meleg folyadék öntötte el. Az üvöltés úgy némult el, mintha elvágták volna.
A győztes tántorogva emelkedett föl a véráztatta avarról; ahogy felállt, egy villámcsapás vibráló kék fénybe vonta körülötte a komor vadont. A hadzsi a szurdokfenék irányába fordította tekintetét; tudta, hogy nem pihenhet meg. Az első csatát megnyerte ugyan, de a harc java csak most következik.
A szurdok túloldalán Hosszú Vafik lépés közben torpant meg az iszonyatos fájdalomüvöltés hallatára, és riadt pillantást vetett Kara Alira, aki néhány lépés távolságban követte.
– A próféta turbánjára! – suttogta rekedten. – Mi volt ez?
Kara Ali idegesen fürkészte körös-körül a néma fákat, és szorosabban markolta meg villogó szablyáját.
– Nem tudom – válaszolta –, de akár ember, akár alvilági lélek, nekünk csak rosszat jelenthet, testvér!
Vafik gerincén végigfutott a hideg, és hirtelen azon kapta magát, hogy szeretné, ha a csontvázangyal most itt lenne mellette. Rettegett ugyan tőle, akár a fekete pestistől, de a közelében legalább biztonságban tudta volna magát. Mély levegőt vett, hogy lekiáltson a szurdokfenékre.
Nem vette észre, ahogy megelevenedik mögötte egy nyirkos avarkupac; nem látta az aljnövényzet mélyéről feléje nyúló barna kezet, s benne a horgas egyiptomi tőrt; későn figyelt fel Kara Ali intő kiáltására is. A tőr kampós vége beleakadt a lábikrájába, az éle félkörívesen a sarka fölé simult, aztán kegyetlenül körbelendült. Jéghideg fájdalom hasított a rabló bokájába, ahogy a borotvaéles penge egyetlen mozdulattal ujjnyi mélyen átmetszette a lába inát. A csontváz-angyalnak szánt kiáltás sikoltó kínüvöltéssé torzult, mintha tükörképe lenne az előzőnek, a vízmosás túloldaláról. Vafik elvesztette az egyensúlyát, és fejjel előre zuhant a meredek szirtfalra. Szerencséje volt; néhány bokor felfogta az esését, és most kábult aggyal feküdt a lejtőn, miközben inametszett lábából bőven patakzott a vér.
Yakub lerázta magáról a száraz leveleket, és talpon akart teremni, de még félúton sem járt, amikor Kara Ali csizmatalpa lendületből állon találta. Valami reccsent, és a türkmén fuldokolva felkiáltott fájdalmában: elharapta a nyelvét. A rúgás erejétől három lépést tántorodott hátra, de sikerült lábon maradnia, bár csak imbolyogva. Kara Ali kihasználta az előnyét, és utána ugrott. Az első szablyacsapása ugyan célt tévesztve süvített el a levegőben, de minden mellette szólt, és ezt nagyon jól tudta. Kara Ali az egyik legügyesebb kardforgatónak számított a bandában, míg Yakub inkább közelharcban, késsel a kezében volt veszedelmes.
– Meghalsz, áruló! – sziszegte ádázul, és megsuhogtatta bojtos végű szablyáját.
Yakub tántorgott, vért köpött, és zavaros szemmel meredt egykori bajtársára. Kara Ali céltudatosan megindult előre. A penge villogó-szisszenő íveket írt le a sötétben, lapított, fekvő nyolcas alakban; egy idő után már maga hajtotta előre gazdáját, mint valami gyilkos acélforgószél, amely mindent szétmar és elemészt, ami az útjába kerül. Ezeket a vágásokat a tízhüvelykes egyiptomi késsel nem lehetett hárítani, és ezzel mindkét fél tisztában volt.
Yakub botladozva hátrált. A földről felkapott egy hosszú, száraz faágat, és ellenfele felé hajította. Az ág három darabban hullott a földre, és Kara Ali meg sem torpant. Pengéje élén a borotvafényű halál ropta táncát. Ha egy gyalogos harcost pajzs és megfelelő hárítófegyver nélkül érnek, és sarokba szorítják ezzel a taktikával, akkor nincs menekvés. Ezt minden józan ember belátja.
Yakub azonban nem volt józan ember; éppoly kevéssé, mint egykori bajtársai, amikor bevágtattak a Terminátor után a bozóttűzbe. Elméjét lángra gyújtották a szent ember szavai: Allah mégis bízik benne, és őt szemelte ki eszközéül! Nem halhat meg úgy, hogy kudarcot vall!
Azt cselekedte hát, amit a legkevésbé lehetett volna elvárni tőle, és ezzel sikerült meglepnie ellenfelét. Hegyével lefelé két kézre kapta a tőrt, magasan a feje fölé emelte, és artikulálatlan üvöltéssel nekirohant a suhogó acélfalnak.
Az első vágás a vakszerencse folytán a késpengét érte, és csengve szikrát vetett rajta. A második csontig hasította a combját. A harmadik áthatolt a sodronyingen, beleszaladt az oldalába, és megakadt a bordái között. Kara Alit valósággal elsöpörte a roham lendülete; hanyatt zuhant, átbucskázott a fején, aztán féloldalt hanyatlott, a nyakában az eszelős Yakubbal. Az egyiptomi kés messzire röpült, a szablya azonban továbbra is ott volt Yakub oldalában, és Kara Ali még mindig elkeseredett szorongatta fél kézzel a markolatát. Yakub elkapta a csuklóját, megragadta kívülről a könyökét, és nagyot rántott rajta felfelé. Száraz roppanás hallatszott; Kara Ali arcából kiszaladt a vér. Ugyanakkor a szablya megugrott, és kifordult Yakub oldalából. Kara Ali karja és Yakub bordája szinte egyazon pillanatban törött el.
A két küzdőfél, immár fegyverétől megfosztva, ide-oda hempergett a nyirkos talajon; a mennydörgés elnyomta elkeseredett zihálásukat. Yakub került felül, megragadta egykori bajtársa üstökét, és vadul verte a földhöz a koponyáját; Kara Ali közben ellenfele sebesült oldalát ütötte ép karjával. Egyikük sem kért vagy várt kegyelmet; mindketten tudták, hogy ebből az összecsapásból csak egy ember kerülhet ki élve. Egy ökölcsapás nyomán Yakub iszonyatos, szúró fájdalmat érzett az oldalában, és hirtelen fuldokolni kezdett. Gyilkos elszántság öntötte el, és teljes súlyával rátérdelt Kara Ali törött karjára. A rabló felüvöltött kínjában; ütésre emelt ép keze lehanyatlott. Yakub kihasználta az alkalmat, és a másik térdével lendületből állon rúgta. Kara Ali magatehetetlenül összerándult. A türkmén összeszedte minden maradék energiáját, megmarkolta fekvő ellenfele füleit, és olyan erővel rántotta oldalt a fejét, hogy az egyik leszakadt, és a kezében maradt. Roppanás hallatszott, mint amikor az ember korhadt ágra tapos. A rabló teste görcsösen megvonaglott, aztán elernyedt.
A mozdulattól Yakub oldalában ezernyi lángoló nyílban futott szét a fájdalom. Kimerülten roskadt áldozata holttestére, és fátyolos szemmel meredt maga elé. Villám cikázott át az égbolton, s a vakító fényben a türkmén tátongó mélységet pillantott meg maga alatt; a hasadékot csipkézett élű sziklák szegélyezték. Az elkeseredett küzdelemben egy köves meredély szélére hemperedtek Kara Alival. Nem sok hiányzott hozzá, hogy mindketten a halálukba zuhanjanak.
Miután a mennydörgés visszhangja elült, Yakub valami nehézkes, súrlódó zajt hallott a másik irányból. Nagy nehezen odafordította a fejét.
Hosszú Vafik közeledett feléje a sötétben. Kínlódva, féltérden vonszolta magát; a sebesült lábát úgy húzta maga után, mintha valami élettelen függelék lenne. Arcát feketére perzselte a bozóttűz, és az egész teste csupa zúzódás volt az iménti zuhanástól. Valóságos csoda volt, hogy ilyen állapotban föl tudott vergődni a lejtőn. Jobbjában meztelen késpenge villogott fenyegetően.
– Egy életre megnyomorítottál, rühes sakál! – sziszegte vicsorogva. – Soha többé nem lehetek ép ember miattad!
Yakub nem válaszolt neki. Nem is tehette volna, hiszen a száját alvadt vér tömte el, és a nyelve roncsolt húsdarab volt csupán. Kapkodva, sípolva szedte a levegőt; a tüdejében vér szörcsögött. Ereje rohamosan apadt, de tudta, hogy egyetlen mozdulatra még elegendő lesz, és magában alázatosan hálát adott Allahnak, amiért nem kell kudarcot vallva megtérnie a húrié közé.
Amikor Vafik, kezében a késsel, föléje hajolt, Yakub karja kicsapott, és acélfogóként fonódott a rabló torkára. Aztán nagyot lökött magán a lábával, és átfordult a szédítő meredély köves szegélyén.
Amikor a szurdok két oldalán felharsantak a hátborzongató üvöltések, a Terminátor megálljt intette a kezével, s fémkoponyája gépi zúgás kíséretében jobbról balra fordult. Az elszenesedett szintetikus hús vastag lapokban pattogzott le róla.
A rablóvezér és társa azonnal engedelmeskedtek a felszólításnak. A lovak idegesen nyihogtak; megriasztották őket a félelmetes hangok meg a folyamatos égzengés. A villámok vibráló fényében a két bandita arca halottsápadtnak tűnt, halántékukon verejték gyöngyözött. Juszef kezében reszketett az égő fáklya.
– A próféta nevében! – suttogta Madzsid rémülten. – Mi ez? Elkárhozott lelkek sikolya a pokolból?
– Nem – vágta rá a Terminátor. – Az audiális analízis szerint a hangforrások humán lények.
A rablóvezér idegesen körbetáncoltatta a lovát, és letörölte homlokáról a verítéket.
– Vafik! Beyoglu! – kiáltotta bele az éjszakába. – Kara Tegin! Válaszoljatok!
Néma csend volt. Senki sem felelt neki. Madzsid elkeseredetten beletúrt a himlőhelyes képén burjánzó szakállba; a handzsár markolatát szorító ujjain kifehéredtek a percek.
Aztán jobboldalról felharsant még egy gurgulázó, páros sikoly, amely hirtelen, minden átmenet nélkül ért véget. Az égboltot, mintha csak az ordításra válaszolna, rettenetes mennydörgés rázta meg. A villám ezúttal a fennsíkon csapott le, kacskaringós fénycsíkja hosszú másodpercekig vibrált az éjszakában; a halott tó sós vize ilyen magasságban magához vonzotta az elektromos energiát.
– Meghaltak! Mind meghaltak! – suttogta Juszef, s hangjában kitörni készülő hisztéria reszketett.
A Terminátor látóterében piros jelzőfény villogott; a központi processzor elégtelennek ítélte a beérkezett információkat a helyzet kiértékeléséhez. A pszichológiai elemzőprogram ugyanakkor figyelmeztette, hogy humán kísérőinek az idegei bármelyik percben felmondhatják a szolgálatot, és többféle eljárást ajánlott ellenintézkedés gyanánt. A Terminátor kiválasztotta a menüről a leginkább megfelelőnek vélt módszert, és emberi csatlósai felé fordult. Sajnos a hangképző szervei károsodtak a bozóttűzben, s ezzel fontos pszichológiai eszköztől esett el.
– A dzsihad harcosai vagytok: szent ügyért forgatjátok a szablyátokat! – intette a két rablót gépies robothangon. – Ha elestek, egyenesen a paradicsomba kerültök, a mennyei húrik közé; ha viszont szívetekben gyökeret ver a gyávaság, bizonyosan örök kárhozatra juttok. Gondoljátok meg, mi lészen a döntésetek!
Madzsid mélyeket lélegzett, és megnyalta az ajkát; Juszef szemlátomást magán kívül volt a félelemtől. Mielőtt azonban a rablóvezér válaszolhatott volna, a hegyszoros torka fölött sziporkázó, tarka tűzcsóva jelent meg, hirtelen bevilágítva körülöttük a kietlen vadont. A Terminátor gyorsan sarkon fordult, de az értékelőrendszere nulla veszélyfokozatot jelzett. A tűzcsóva ilyen távolságból teljesen ártalmatlan kemikáliákból állt; összetételük némileg emlékeztetett a primitív fekete lőporra, de az emberi közösségek ezt a fajta keveréket az adattár szerint nem agresszív célzattal, hanem szórakoztatásra és egyes esetekben jeladásra használták.
A két rabló közben tátott szájjal meredt az égbolton kirajzolódó tűzijátékra; soha életükben nem láttak még ilyet. A sokszínű lángok méltóságteljes lassúsággal bontották ki szirmaikat a bársonyfekete égen, és stilizált, kimeresztett karmú sasmadárrá álltak össze, mielőtt szikrákra hullva elenyésztek volna. A látvány ebben a környezetben egyszerre volt magasztos és félelmetes.
– Alamut... – suttogta Juszef cserepes ajakkal. – Az asszaszinok ránk találtak...
– Ez nyílt kihívás – tette hozzá a rablóvezér. – Pogány izmaelita mágia. Csak a legméltóbbnak ítélt ellenfelekre tartogatják.
– Akkor hát tudjuk, hogy kivel van dolgunk – mondta a Terminátor. – Mire vártok még?
– Angyal effendi... – nyögte ki Madzsid. – Ha a saját maguk által választott módszerekkel harcolhatnak, az asszaszinok valóságos démonok! Senki eleven ember nem állhat meg ellenükben...
– Te kiválasztott férfiú vagy, hatalmas Madzsid! – emlékeztette a Terminátor. – Vagy talán elfeledted már a karavánt?
A rablóvezér határozatlanul bólintott. A szemébe visszaköltözött a csillogás, és már-már úgy látszott, hogy újra meg fogja emberelni magát, amikor...
A kurta husáng a baloldali szurdokfal felől érkezett, vízszintesen kacsázva a levegőben: a nyaka oldalán találta el Juszefet, és a szó szoros értelmében lekaszálta a nyeregbot. Madzsid lova riadtan nyerítve felágaskodott. A Terminátor villámgyorsan odakapta a fejét, és infravörös szenzorai egy humanoid alakot regisztráltak a pagony sűrűjében. Ha nem köti le számítógépes kapacitása nagy részét az információs analízis, és folyamatosan szkenneli a környező terepet, valószínűleg már régen észrevette volna. A primitív módszerrel kivitelezett támadás megdöbbentően hatásosnak bizonyult – egy szubrutin 2.63 percre becsülte azt az időt, amíg Juszef fizikailag harcképtelen lesz –, valahogy azonban túl direktnek, túl agresszívnek hatott. Egy ember-alkotta fogalom merült fel a Terminátor memóriabankjának mélyéről, és vörösen villogó betűkkel kiíródott a látómezejére: elterelő hadművelet!
Visszafordult a szurdokszáj felé, még éppen idejében. A lángoló nyílvessző lapos ívben süvített elő az éjszakából, nehézkes röppályán, mintha nem lenne eléggé kiegyensúlyozva. Mindenesetre bárki lőtte ki, pokolian jól célozhatott; a lövedék pontosan széles mellkasa közepén találta el a Terminátort. A becsapódás ereje elhanyagolható volt, az ezt követő robbanás viszont megrendítette kissé az acélszörnyet; egy közönséges embert darabokra szaggatott volna.
– Angyal effendi! – kiáltotta a kantárszárral birkózó Madzsid rémülten. – A nyakunkon vannak!
A Terminátor azonban ügyet sem vetett rá. A két támadás közül egyértelműen a másodikat ítélte veszélyesebbnek; az elsődleges feladat ennek a kockázatforrásnak a kiiktatása volt. Ráadásul elérkezett arra a pontra, amikor a rablók értéke gyakorlatilag nullára csökkent a szemében; 92.6 százalékos valószínűséggel már csak ketten maradtak, azok is teljesen hasznosíthatatlanok. Ilyen bandát bármikor találhat másikat. Az igazi veszélyt az a valaki jelenti, aki kihívást intézett hozzá a lángoló sasmadárral.
A Terminátor szervokalibrátorai halkan zúgni kezdtek. Szögletes, kimért léptekkel indult el a fennsík irányába; fekete titániumcsontváz, a halál alvilági angyala.
Az ordításokat a háta mögött regisztrálta ugyan, de már nem törődött velük.
Al Gázi a csáklyás végű selyemkötélen könnyedén átlendült egy másik fa lombkoronájába; inas combjaival erősen átkulcsolt egy villás ágat, aztán kiakasztotta a kampót, és feltekerte a kötelet az alkarjára. Egyetlen fölösleges mozdulatot sem tett; takarékoskodott az erejével, mert tudta, hogy minden csepp energiájára szüksége lesz. Miután végzett, átbújtatta a fején a kurta íjat, és óvatosan előhúzott a tegezből egy újabb nyílvesszőt. Az íj remekbe készült munka volt, tiszafából, csontenyvből és állati szaruból; visszacsapó elven működött, és ötszáz lépésről át bírta ütni egy frank lovag mellvértjét. Annál ormótlanabbnak tűnt a nyílvessző, amit az idegre helyezett. Jóval hosszabb volt az átlagosnál, és gyújtónyílnak szánhatták, mert olajba áztatott gyolccsal volt körültekerve, csakhogy nem a végén, az általános szokás szerint, hanem középen, ami alaposan elnehezítette a röptét. Még inkább esetlenné tette a tompa hegyén ékeskedő hüvelyknyi marhahólyag, ami folyékony naftától feszült. Kevés olyan ember volt Outrémerben al Gázín kívül, aki célba talált volna ezzel az otromba alkalmatossággal.
Az asszaszin felajzotta az íjat, aztán a foga közé kapta a húrját a nyílvessző tollával, és megtartotta kifeszített állapotban. Felszabadult kezével acélt és kovát vett elő az övén lógó tarsolyból. Az acélt a kezében tartotta, a kovakövet a lábujjai közé szorította, aztán mélyen előrehajolt, és indus jógihoz illő artistamutatvánnyal szikrát csiholt a piszkos gyolcsra. Az olajos szövet sziszegve lángra lobbant.
A tűzszerszám visszakerült a tarsolyba; al Gázi kiegyenesedett, és kikémlelt a méregzöld lombok közül. A Terminátor megfontolt léptekkel fölfelé tartott az egyenetlen kaptatón, feketére perzselt acélkoponyáját jobbra-balra forgatta, láthatatlan támadóját keresve. A lánynak igaza volt, gondolta al Gázi tűnődve. Ez a szörny nem ferengi nemesúr, még csak nem is ember; minden hús leégett róla, mégis nyomul tovább, mintha mi sem történt volna. Minden bizonnyal az alvilágból törhetett elő.
Nem fáradt azzal, hogy a fogai közül átvegye az íjhúrt a kezébe; két szívverésnyi ideig célzott, aztán eleresztette. Vaksötét volt a kietlen vízmosásban, ám az asszaszin szeme úgy gyűjtötte magába a fényt, mint valami macskáé. Kiváló céllövő volt, és ezúttal sem hibázott. A lövedék rubinvörös lángokkal robbant a Terminátor páncélján, aki hátrahőkölt tőle egy lépést. Al Gázi kihasználta az alkalmat; egy rántással szabaddá tette az alkarjához simuló acélcsáklyát, oldalvást meglengette, és áthajította az egyik szomszédos fára.
Mire a robbanás visszhangja elült volna, ő már az új leshelyen ismételte meg villámsebesen a begyakorolt mozdulatokat. Elhelyezkedni, íjat feszíteni, tüzet csiholni... A szörnyeteg nem fog rájönni egyhamar, hol bujkál titokzatos támadója.
De előbb-utóbb megteszi, gondolta al Gázi tárgyilagosan; és akkor az asszaszinnak taktikát kell változtatnia, mert a szekta féltve őrzött titka, a félelmetes robbanónyilak szemlátomást meg sem kottyannak neki...
A himlőhelyes Madzsid – minden gyarlósága és romlottsága dacára – elsősorban mégiscsak harcos volt; amikor tehát meglátta, hogy a fák fedezékéből előlépő orvtámadó egy szikár, mezítlábas férfi egy szál daróccsuhában, akinek a fél karja tehetetlenül csüng az oldala mellett, és csupán egy frissen tört bottal van felfegyverezve, azonnal sarkantyúba kapta a lovát, és vágtatva elindult feléje, hogy legázolja. A hirtelen támadt sötétség akadályozta kissé – amikor Juszef lefordult a nyeregből, a fáklyája kialudt – de a hátaslova harcra idomított hegyi csődör volt, és ő bízott az állat ösztöneiben.
A hadzsi nem is próbált kitérni a rohamozó rablóvezér elől. Éppen ellenkezőleg, ő is futásnak eredt, egyenesen szemközt vele! Amikor megfelelő távolságba ért, nagy lendülettel elrugaszkodott a földtől, ép karjával a talajnak feszített botra támaszkodva. Ezt a faágat csak az imént vágta és gallyazta le magának az erdőben; ruganyos volt még és nedvdús, engedelmesen meghajlott a súlya alatt, nem törött ketté száraz roppanással. Tobruk gondosan kiszámított ívben szállt a levegőben, és páros lábbal találta el a rablóvezér mellkasát. Madzsid tüdejéből szisszenve tódult ki a levegő; az ütés erejétől hanyatt bucskázott a nyeregből, de annyira volt jó lovas, hogy a veszély láttán ösztönösen kirántsa a lábát a nyeregből. A két ellenfél csattanva zuhant a földre; a hadzsi felnyögött, mert éppen a kificamodott karján landolt. A megriadt ló vakon vágtatott tovább az éjszakába.
Mindketten kábán, a fejüket rázva igyekeztek feltápászkodni. A dervis bizonyára szívósabb lehetett, vagy Allah kegyelme mosolygott le rá, mert neki sikerült először. Madzsid estében elejtette a kardját, és most négykézláb tapogatózott az övébe tűzött jatagán után, amikor hirtelen irgalmatlan rúgás érte a gyomrát; felkiáltott, és hanyatt hemperedett. Tobruk következőnek a torkát vette célba kifeszített talpa élével, ám a rablóvezér kétségbeesetten a levegőbe kapott, megragadta a rúgásra lendülő lábat, és nagyot rántott rajta. A dervis alól kiszaladt a talaj, és hanyatt esett. Ellenfele nem engedte el a bokáját, hanem keményen megszorította, és csavart rajta egyet, hogy csak úgy recsegtek-ropogtak az inak.
A hadzsi régi ismerőse volt a fájdalomnak; számtalan formában találkozott már vele, és ezúttal sem engedett neki. Mély lélegzetet vett, felült, és megragadta a rablóvezér kezét. Madzsid himlőhelyes képében tágra nyíltak a vérbe borult szemek; álmában sem gondolta volt, hogy eleven ember képes lehet erre ilyen kínok közepette.
Eszelősen tekert egyet a dervis lábfején; az elgyötört csontok reccsenve fordultak ki az ízületekből, az inak száraz, pattanó zajjal szakadtak el.
Tobruk elmosolyodott.
– Allah hatalmas! – mondta rekedten.
Mocskos körmei héjaként vájtak a rablóvezér csuklójába; vér ütött ki a nyomukban, ahogy tekergőző férgek gyanánt fúrták be magukat a bőr alá. Madzsid feljajdult, és eleresztette ellenfelét. A megkínzott láb úgy maradt, ahogy volt, kicsavarva, nyomorékon. A dervis ujjai valami lüktető melegséget tapintottak; gyilkos erővel behatoltak a verőerek alá, és kiszaggatták őket az eleven húsból, akár a saskarmok. Madzsid iszonyodva meredt a kezére, amelyből sugárban ömlött a vér; torka mélyéről szűkölő hörgés szakadt fel. A hadzsi egy vad, elemi erejű rántással hosszában kitépte az ereket az egész alkarjából – rojtos, csöpögő cafatok a sötétségben –, aztán ellökte magától. Madzsidnak már nem maradt ereje védekezni; hanyatt zuhant a földön, s minden szívdobbanással rohamos iramban hagyta el testét az élet. Tobruk föléje hajolt, a gyorsan üvegesedő szemekbe nézett, aztán mosolyogva kihúzta az övéből a jatagánt. De nem azért, hogy megadja neki a kegyelemdöfést.
Megfordult, és kínlódva kúszni kezdett afelé a hely felé, ahová a nyeregből kibukó Juszef zuhant. Épen maradt lábával lökdöste magát előre a vízmosás görgetegköves talaján. Az utolsónak életben maradott rabló most ocsúdott az ájulatból; ahogy négykézlábra állt, és körülnézett a sötét szurdokban, tekintetéből a csupasz téboly sütött. Aztán egy cikázó szárazvillám kék-fehér fényében megpillantotta a közeledő dervist.
A szeme iszonyodva tágra nyílt. Térdre emelkedett, s összetett kezét könyörgő mozdulattal emelte a jatagános hadzsi felé. A karjára kötött császárzöld szalagról fölismerte benne a szúfa dervist.
– Szent ember! – suttogta rekedten. – Kérlek, szent ember, irgalmazz! Hibáztam, mert bűnös halandó vagyok; a gonoszlélek mellé pártoltam nyomorult vakságomban! Könyörülj rajtam, szent ember, a próféta nevére kérlek! Légy irgalmas!
Tobruk szürkés sávoktól csíkozott, fekete szakállát vér és agyvelő áztatta, ahogy kivillantotta belőle bételtől sárga fogait. A kegyetlen jatagán élén szilaj borotvatáncot járt egy újabb villám lidércfénye.
– A nazarénusok istene megbocsát – mondta a hadzsi. – Allah nem.
Juszef halálsikolya beleveszett a mennydörgés csontrepesztő dörejébe.
Al Gázinak már csak két robbanónyila maradt, és ez azt jelentette, hogy taktikát kell változtatnia. Titkon arra számított, hogy a dühös darázscsípésként záporozó lövések legalább felbőszítik a sejtánt, ha ártani nem is képesek neki. A Terminátor azonban semmi jelét nem adta, hogy ingerült lenne; higgadtan forgolódott a lejtős vízmosásban, a támadót kereste.
Az asszaszin átlendült egy gondosan előre kiválasztott fára, feltekerte a kötelet, és egy ugrással lenn termett a tövében, feladva fedezékét.
– Utánam koslatsz, sejtán? – kiáltotta harsányan. – Itt vagyok!
A vörösen parázsló optikai lencsék fókuszba álltak rajta. A mikroprocesszor szempillantás alatt feldolgozta a beérkezett információkat, beleértve a bal mellre tetovált sasmadarat is. A helyzetértékelő program az asszaszin szekta tagjaként azonosította a félmeztelen alakot, megállapította, hogy érdemleges fegyverzetet nem visel, és veszélyességi rátáját 0.6 százalékban adta meg. A Terminátor önfejlesztő központi rendszere felülbírálta az utolsó adatot, és ismeretlen hányadossal helyettesítette be.
A fémszörnyeteg szögletes, gépi mozdulattal meglódult előre, felfelé a meredek kaptatón. Al Gázi fél térdre ereszkedett, előkapta az övéből a fejszét, és egyetlen csapással elnyeste a fa tövében húzódó tartókötelet, amit száraz avarral álcázott. A következő pillanatban megindult a hegyoldal a Terminátor felé.
A kidöntött, legallyazott szálfák halma zöld lombokkal volt letakarva, úgyhogy első ránézésre csak egy nagyobbra nőtt bokornak tűnt. A kivágott fatörzseket csak egyetlen ék tartotta a helyükön, és az álcázott kötél elvágása kifordította a talajból ezt az éket. A roppant gerendák iszonyú recsegés-ropogással zúdultak le a köves lejtőn; a szikláknak ütközve a levegőbe pattantak, némelyikük ketté is hasadt. Az egyik magasba ugró szálfa úgy fricskázta el a Terminátor acélkoponyáját, mint valami cserebogarat; a feketére perzselt fémgömb pörögve eltűnt az éjszakában, a nyak csonkjából szikraszökőkút tört fel. A következő pillanatban a csonka géptörzs eltűnt a dübörgő fatörzselv alatt.
Al Gázi higgadtan felajzotta az íját a villámok cikázó fényében, és a húrra helyezte az utolsó előtti robbanónyilat. A porfelleg elült már a lejtőn; ahol az előbb még a Terminátor állt, ott most szétdúlt farakás éktelenkedett. Az asszaszin célba vette a középső gerendák egyikét, és eleresztette az ideget.
A robbanólövedék becsapódására sárgásvörös lángok törtek fel a fahalomból. Faszilánkok röpködtek szerteszét. Az emésztő hőséget sugárzó tűzív pattogva-sisteregve csapott az égre; al Gázi forró léghuzatot érzett a bőrén. Várakozó testtartást vett föl, és szúrós tekintettel nézte a lángoló máglyát. Avatott mestere volt a gyilkolás művészetének, és a látottak után hajlamos volt hinni a különös frank asszony szavainak.
...ennek a korszaknak az eszközeivel elpusztíthatatlan...
Valami megmoccant a máglya mélyén; az egyik parázsló gerenda megemelkedett, és szikrákat szórva legurult a néma vízmosásba. Al Gázi higgadtan, minden kapkodás nélkül egy közönséges nyílvesszőt illesztett az íj húrjára, és hidegvérrel farkasszemet nézett a lángoló pokolból kiemelkedő, fej nélküli rémalakkal.
Az acélkoponya elvesztése súlyos, de nem helyrehozhatatlan károsodást jelentett a Terminátorra nézve. A központi vezérlőegység természetesen nem a fejben, hanem a mellkasban került elhelyezésre; a SkyNet. mindig is az emberi faj egyik fő fizikai gyöngéjének tekintette, hogy ilyen sebezhető pozícióban hordják az irányító centrumukat. A Terminátor működőképes maradt, csupán hangképző modulátorait, szonár- és radarszisztémáját, számítógépes memóriaállománya húsz százalékát és az elsődleges optikai rendszereket vesztette el. A vészvezérlés reagált a károsodásra, és aktiválta a tartalék vizuális érzékelőket. A csonka gépszörny gyomrából két teleszkópos nyúlvány emelkedett ki, és a hegyükön felparázslottak a vérvörös szenzorlencsék. A Terminátor látómezeje szemcsés csatokkal barázdálva, statikus sercegéssel újra fókuszba állt, ám ezúttal fekete-fehér maradt. A másodlagos rendszer nem volt felszerelve színérzékelőkkel.
Al Gázi lőtt; az egyik teleszkópos szenzort vette célba. A nyílvessző lepattant a lencséről, és a tűzbe hullott. A teleszkópos nyúlvány gyorsan visszahúzódott a gépvázba, aztán óvatosan, mint valami tapogatózó csigaszarv, újra kiemelkedett.
Az asszaszin hidegen elmosolyodott. Mikor meglátta az újonnan növesztett nyúlványokat, azonnal felismerte a szemlencsékkel való hasonlatosságot, és úgy találgatott, hogy ez a sejtán egyik sebezhető pontja lesz. Nem feledte még el, hogy az előbb a Terminátor nem reagált a robbanónyilakra; ügyet sem vetett rájuk, tehát nyilvánvalóan nem jelentettek számára komoly fenyegetést. Most azonban a fémcsáp visszahúzódott, mintha megriadt volna, pedig Al Gázi ezúttal közönséges nyílvesszőt használt. Ez csakis azt jelentheti, hogy veszélyesnek ítélte meg a támadást.
A Terminátor nehézkesen kigázolt a tűzrakásból, térdig süllyedve az eleven parázsba. A szintetikus húsnak az utolsó maradéka és leolvadt róla; most már alig emlékeztetett emberi lényre. Fekete koromréteggel bevont, fejetlen fémcsontváz volt csupán, amely azonban még mindig konok elszántsággal tört a célja felé. A teleszkópos lencsék zúgva al Gázira szegeződtek.
Az asszaszin lerázta a karjáról a selyemkötelet, és a fa lombkoronájába hajította a csáklyát. Megrángatta a vékony zsinórt, hogy elég erősen tart-e, aztán ráfogott a kéz- és lábujjaival, s majomfürgeséggel kúszni kezdett rajta felfelé. Pillanatok alatt eltűnt a szélben zúgó lombok között.
A Terminátor csattogva, ormótlanul nekilódult; fémkezét összekulcsolt ujjakkal ütésre emelte. A harci elemzőprogram a növényi életforma ledöntését ítélte a legcélravezetőbb módszernek, és 88.79 százalékra becsülte annak a valószínűségét, hogy az ellenfél a zuhanástól súlyosan károsodni fog. A kalkulációban nem is volt hiba; csak éppen a teljes lendülettel robogó Terminátor sosem jutott el a fatörzsig.
Amint arra a pontra ért, ahol másodpercekkel azelőtt még Al Gázi állt, a talaj hatalmas porfelhő kíséretében beszakadt a lába alatt. A tömör földréteg helyén itt szívós gyékényszőnyeg húzódott, amit öt tucat háromhüvelykes acélszegeccsel rögzítettek, és gyeptéglával fedtek be álcázásul. A szikár al Gázit könnyűszerrel elbírta, a roppant gépszörny alatt azonban pókhálóként szakadt szét.
A Terminátor rázuhant a kihegyezett facölöpökre a hat láb mély farkasverem alján, és összetörte őket. A szervomotorok csikorogva tiltakoztak a túlzásba vitt megterhelés ellen. A fejetlen gépszörny úgy kapálózott a gödör fenekén, akár egy hátára fordított bogár. Al Gázi az évszázados faóriás magasából figyelte vergődését a villámok fényében, aztán vállat vont, és fejszéjének egy csapásával elnyeste a hatalmas sziklakoloncnak a tartókötelét, amelyet csigák segítségével függesztett fel pontosan a verem fölé.
A roppant kődarab tompa puffanással zuhant a Terminátorra. Fémes recsegés hallatszott. A verem széléről porfelleg szállt fel.
Eget-földet reszkettető mennydörgés dübörgött végig a vad tájon, hosszan tartó visszhangot verve a vízmosás falai között. Aztán szinte természetellenes csend támadt, amelyhez csak a szél zúgása szolgáltatott halk háttérzenét.
A szikla megmoccant.
Al Gázi homlokát ráncolva meredt az eltorlaszolt veremre:
– Ilyen nincs! – suttogta, csak úgy önmagának. Úgy érezte, minden eshetőségre felkészült, ám a sejtán rettenetes szívóssága őt is meglepte.
A kőtömb tisztán kivehetően megbillent, mintha felfelé tolnák alulról. A gödör széléről száraz földgöröngyök gurultak szerteszét.
Az asszaszin megragadta a kötelet, és lecsusszant rajta a földre. Aztán futni kezdett felfelé a köves vízmosásban; a szurdokfalakon a büszke cédrusok előbb korcs facsemetékké, majd alacsonyan burjánzó tüskebokrokká törpültek mellette. Amikor kiért a fennsíkra, félútig szaladt a halott tó felé, aztán megállt, és a cikázó szárazvillámok vibráló fényében szembefordult a vízmosás torkával.
Odalent, a fa tövében törmelékvulkán robbant ki a talajból, közvetlenül a farkasverem mellett. A szikla megingott, majd félrebillent. Kaparászó fémkéz emelkedett ki a nyirkos talajból; rátalált egy öklömnyi kődarabra, összeszorult rajta, és szilánkokká morzsolta. A fejetlen Terminátor lomhán, nehézkesen ásta ki magát a föld alól.
A gépszörny bal oldala, amely az ütés nagyját felfogta, teljesen összeroncsolódott; a karja könyökből leszakadt. Látómezejében fehér vészfények vibráltak; vagy féltucat rendszer komoly károsodását jelezték, a stabilizációs giroszisztémától kezdve az információs adapterig: A központi processzor nagymérvű nukleáris szivárgást észlelt, és tartalék energiaforrásra kapcsolt. Ez azt jelentette, hogy a Terminátor várható élettartama megközelítőleg húsz évről néhány hónapra csökkent; kevés, siralmasan kevés a nagy feladat végrehajtásához.
A helyzetelemző szubrutin a taktikai visszavonulást és a rendelkezésre álló erők átcsoportosítását adta meg elsődleges direktívaként, a központi vezérlőrendszer azonban felülbírálta az utasítást, és kiszámította az ellenfél valószínű távozási útvonalát. A Terminátor nem akarta életben hagyni azt a humán egyedet, aki ilyen rettenetesen elbánt vele. A pszichológiai alprogram szolgálatkészen analógiát állított fel egy emberi érzelemmel.
A Terminátor sokféle új képességet sajátított már el ebben az idegen világban. Most végre megtanult gyűlölni is.
Al Gázi két hosszú rudat oldott le az övéről, amelyek széles posztócsíkkal voltak összekötve. Letérdelt, és kiterítette maga elé a kavicsos talajra a furcsa alkalmatosságot. Aztán egy hosszú, üreges hengert vett elő, lecsavarta a tetejét, és tartalmát gondosan a szürke vászonra ürítette. Gyantaillatú, szürke massza volt, állagában a nyirkos agyagra emlékeztetett, ám azzal ellentétben nem tapadt sem a posztóhoz, sem al Gázi tenyeréhez. Az asszaszin gondosan elegyengette a vásznon, egy nagyobb csomót középre igazítva.
Egy minden eddiginél fényesebb villámcsapás hasította ketté az égboltozatot, és belecsapott a halott tóba. A sós víz sisteregve forrni kezdett; fehér gőzfelhő szállt a magasba. Az asszaszin karján felmeredt a szőr; különös bizsergés futott végig a bőrén, és a hajában Szent Elmo tüze táncolt. A hirtelen támadt világosságban al Gázi megpillantotta a szörnyűségesen megcsonkított, fej nélküli és félkezű sejtánt a szurdok bejáratában. Ajkát keskeny mosoly játszotta körül, amikor felállt, és összefogta jobbjában a két botot.
A teleszkópos optikai csápok fókuszba álltak az asszaszin alakján, megadták a pontos távolságot és az ideálisnak ítélt támadósebességet. A Terminátor csörömpölve, sántítva nekivágott a kopár fennsíknak.
Al Gázi egyre szélesebb ívben lengetni kezdte a feje fölött a különös szerszámot. A szeme résnyire szűkült; ő is a távolságokat és sebességeket számolgatta, csak éppen a maga módján. A megfelelőnek vélt pillanatban lazított a szorításán, és hagyta, hogy az egyik farúd kicsusszanjon a tenyeréből a hüvelyk- és mutatóujja között.
A szabaddá vált bot a magasba csapott, és a szürke, alaktalan csomó alacsony ívben kirepült a vászonbugyorból, egyenesen a Terminátor felé.
Al Gázi ritkán szokott hibázni; ezúttal sem tette. A képlékeny massza telibe találta a gépszörny mellkasát, és csattanva szétkenődött rakta. Az asszaszin már hajította is el a botos parittyát, és sietve nyúlt az íja után. A Terminátor futás közben aktiválta a kémiai analizáló programot. Az idegen anyag kén, magnézium, oltott mész és különféle növényi illóolajok keveréke volt. A harci szubrutin önmagától bekattant, és lázas számításokba kezdett; a látómező szélén egy sereg villogó vészfény jelent meg. Az értékelőprogram 66.85 százalékos veszélyhelyzetet jelzett, és riadókészültséget indukált – de már késő volt.
Az asszaszin célra emelte utolsónak tartogatott robbanónyilát, és elengedte az íjhúrt. A lövedék süvítve szelte a levegőt, és a Terminátor szétroncsolt bal vállának csapódott. A robbanás ezúttal fülsiketítő volt, és a nyomában felcsapó lángok nem hunytak ki azonnal, hanem különös, bíborlila fénnyel tovább lobogtak. A Terminátor pillanatok alatt tűzbe borult, pedig már semmi gyúlékony anyag nem maradt rajta. Nem is ő égett, hanem a különös, szürke massza, amely az egész felsőtestét beborította.
A görögtűz a bizánci alkimisták féltve őrzött titka volt; a baszileiosz haditengerészete gyilkos hatásfokkal alkalmazta a szeldzsuk kalózflották elleni harcban. Önmagát táplálta, hihetetlenül sokáig égett, és semmilyen ismert anyag nem oltotta ki, még a víz meg a homok sem. Ha egyszer valakibe belekapott, annak menthetetlenül vége volt. Az asszaszinoknak négy teljes évtizedükbe és seregnyi értékes ügynökükbe került, amíg megszerezték a kincset érő hadititkot a bizánci császár udvarából. A görögtűz pusztító heve szinte minden fémet megolvasztott; az emberiségnek egészen az atomkemencék feltalálásig nem sikerült magasabb hőfokot gerjesztenie.
A fejetlen Terminátor botladozva lángolt a kopár fennsík közepén, és szembántó fénnyel világított, akár valami pokoli fáklya; de a célját nem adta fel, ha az irama lassult is valamicskét. Imbolyogva botorkált tovább az asszaszin felé; megmaradt kezén a villogó fémujjak görcsösen rángatóztak.
Al Gázi eldobta az íját, és megszabadult a tegzétől. Leoldotta a derekáról az apró szemű fémláncot, és hidegen elmosolyodott.
– Gyere, sejtán, gyere! – suttogta halkan, és sebesen belehátrált a halott tó maróan sós vizébe.
A Terminátor külső védőburka olvadásnak indult. Látómezejében további vészfények gyulladtak ki. A harci program első fokú krízishelyzetet regisztrált, és azt javasolta, hogy azonnal szakítsa meg a kontaktust az ellenséggel, és ássa be magát mélyen a föld alá, hogy a lángok – oxigén híján – kialudjanak. A központi vezérlőegység azonban fölülbírálta az utasítást, és informálta a harci programot, hogy követni fogja az ellenséges egyedet a vízbe. Erre még három vészjelző ikon kezdett lüktetni a fekete-fehér kijelzőn, a mikroprocesszor azonban figyelmen kívül hagyta őket.
A nyomorék gépszörny belegázolt a tóba. Forró gőzfelhő szállt fel körülötte; az infravörös szenzorok felmondták a szolgálatot, és a közönséges hullámhosszon működő érzékelőktől is alig érkezett be használható információ. A görögtűzben rejlő magnézium reakcióba lépett a sós vízzel; a lángok színe fehérre váltott, és tomboló orkánban csaptak fel a Terminátor körül. A letépett karcsonkról olvadt fémcseppek hullottak a háborgó víztükörre. A gőzfelhőből egy homályos alak körvonalai bontakoztak ki; a hiányos adatállománnyal működő processzor csak 1.2 másodperc késedelemmel tudta azonosítani al Gázit. Az asszaszin bőrét rákvörösre csípte a hőség, a kimeresztett karmú sasmadár úgy lüktetett a mellén, mint valami diadalmas, ősvilági totem. Turbánjából kendőt rögtönzött az arca elé, hogy megvédje tüdejét a forró gőzöktől. Keze kétszer meglendült; a meteorvasból kovácsolt acéllánc suhogva lecsapott. A teleszkópos csápok hegyén ülő páncélüveg lencsék csörrenve hullottak szilánkokra. A Terminátor elvesztette utolsó érzékelőrendszerét; végleg és visszavonhatatlanul megvakult.
Al Gázi hanyatt vetette magát a tóban, és erőteljes lábcsapásokkal ollózni kezdett, hogy minél messzebbre távolodjon a haláltusáját vívó szörnyetegtől. Eszében sem volt elevenen megfőni, márpedig a víz a Terminátor körül kezdett gyilkosan forróvá válni. Szerencséjére könnyen ment az úszás; a sűrű, sós víz nem engedte lemerülni, ha süllyedni kezdett, feldobta a testét, mint valami viaszdugót.
Távolodófélben visszanézett. A megvakított, lefejezett és nyomorékká roncsolt Terminátor vadul ütött-vágott maga körül, olvadt fémcseppeket szórva szerteszét. Ahogy a hőség elérte a központi processzor belső páncélborítását, mozdulatai egyre irracionálisabbá és véletlenszerűbbé váltak. Derékig vízben állva lángolt, messzire világító, kékesfehér fénnyel, és sűrű gőzfelhő gomolygott körülötte. A félelmetes jelenethez a folyamatos mennydörgés szolgáltatta a háttérzenét.
És ekkor mintha kettéhasadt volna az égbolt.
Az alacsonyan ülő viharfellegekből sistergő-cikázó villámcsapás zúdult alá csontrepesztő robajjal, és egyenesen belevágott a végét járó Terminátorba. A természet végre reagált a nagy koncentrációjú fémtömegre, ilyen magasan a tengerszint felett, egy halott tó sós vizében. A felhőtorlaszban felgyülemlő elektromos töltés egyetlen iszonyatos energia-kisülésben adta ki minden haragját. A gőzfüggöny mögül szikraeső záporozott elő, sisteregve kihunyva a tó halott vizében; egyik-másik olyan messzire szállt, hogy még al Gázit is megperzselte. Ha nem távolodik el idejében a sejtántól, most ő is halott lenne, gondolta szenvtelenül.
A tó vize vadul forrt és zubogott, fehér tajtékot vetve, a sötét éjszakában. A gőzfelhő mögött már semmi nem mozdult, csak néhány úszó magnéziumfolt lángolt tovább fehér fénnyel, makacsul. A Terminátor olvadó ízületeinek fémes csikorgása abbamaradt. Al Gázi bágyadni kezdett az égetően forró vízben; a gőz könnybe lábasztotta a szemét, és még a kendőn keresztül is irgalmatlanul marta a tüdejét. Hasra fordult hát, derékszögben elkanyarodott, és lendületes karcsapásokkal kiúszott a kavicsos partra.
Amikor kimászott a szárazföldre, egész testében remegve kiegyenesedett, és visszafordult. A száraz vihar elült, mintha Rashid al Markhalan ösztönösen megsejtette volna, hogy az összecsapás véget ért. A zord, fekete fellegek oszladozni kezdtek, és előbukkant mögöttük a sápadt holdkorong. Hideg higanyfénye folyékony ezüstként ömlött végig a halott tavon.
Al Gázi nem merte volna biztosra mondani, de úgy rémlett neki, mintha egy pillanatra kiterjesztett szárnyú sasmadarat rajzolt volna a háborgó, sós habokra.
A másik madár, a szíve fölött, szavak nélkül válaszolt neki.
folytatása következik...