[Terminátor: AD.1191 - I. rész]
MARK F. WILSON
Terminátor – Démon a jövőből
(Tartalom)
Non nobis, Domine, non nobis, sed nomini tuo da gloriam.
Nem miértünk, Uram, nem miértünk, hanem a Te nevednek dicsőségére.
Jaffa, Palesztina, 1191. szeptember 22. 23:03
Az alig pár napja visszafoglalt kikötővárost ellepték a duhajkodó, zsákmányukat kótyavetyére vető, mindenféle nemzetiségű harcosok. Noha Oroszlánszívű Richárd király seregének zömét normannok és provenszálok alkották – a talpasokat és a turkopol portyázókat csaknem ezer nehézvértes lovag egészítette ki –, a szent Jeruzsálem majdani visszahódítására velük tartott néhány német és francia csapat is. Legtöbbjük nem szándékozott lemaradni a gazdagnak ígérkező zsákmányról, ezért nem törődtek a koronás fők közötti torzsalkodásokkal. II. Fülöp, a francia király ugyanis mellőzve érezte magát, és sértődötten hazatért Európába, fennhangon panaszolva, hogy a megszorult szentföldi keresztények támogatására vezetett hadjáratért minden dicsőséget Richárd fölöz le. A keresztesek nemigen sajnálták a fösvény francia távozását; kilencvennyolc hétig ostromolta mindhiába Akkó városát, amit Richárd királynak harmincnégy nap alatt sikerült bevennie, mivel négy aranydukátot fizetett minden egyes kőért, amit harcosai Akkó falaiból elébe hoznak, így hát Jaffa alá már csak egy koronás fő vezette a félelmetes Szaladin hadaival megütközni készülő kereszteseket.
Az utcákon kavargó tömegben időnként fel-feltűnt egy-két páncélos, átalvetős alak, aki kőmerev arccal, megvetőn nézte a fosztogató katonákat. Ezek a lovagok általában valamelyik harcoló rend tagjai voltak, s ezért nem vehették ki részüket a földi örömök élvezetéből. Komoran vágtak át a nekik tiszteletteljesen utat nyitó nemtelen harcosok között.
Persze a közrendűeknek is megvolt a maguk véleménye a lovagokról. A johannitákat általában megszállottnak, míg a templomosokat gőgösnek és képmutatónak tartották. Ez utóbbi rendnek alapításánál egykoron maga a szentéletű Clairvaux-i Bernát bábáskodott – hajdani szegénysége és puritánsága már legenda volt csupán: a szervezet hatalmas birtokok, elképesztő összegek fölött rendelkezett, s a szóbeszéd szerint tagjai némelyike igenis hódolt azoknak a bizonyos „földi örömöknek”.
Akár így volt, akár nem, a déli kapun kilovagló hattagú csoport láthatóan nem szórakozni indult. A köznép felé mutatott jeges, elutasító arckifejezésük szinte szoborszerűvé dermedt az őrség fáklyáinak táncoló, vöröses fényében. A figyelmes szemlélő valami furcsát is észrevehetett a gőg merev álarca alatt: a templomosok mintha valami szörnyű küldetésre indultak volna. Az Outrémerben leélt hosszú évtizedek alatt barnára cserzett arcok különös módon sápadtnak tűntek, az erős ujjak görcsösen szorongatták a kantárszárat. Nem harcba, portyázásba tartottak, pedig Szaladin lovasai alig kétórányi járóföldre nyargalásztak Jaffa falaitól; könnyű sodronyinget viseltek csupán, fölötte pedig vörös kereszttel hímzett fehér általvetőt. Amint kiértek a kapun, vágtára ösztökélték lovaikat, s pár perc múlva eltűntek az éjszakában.
Húsz perces folyamatos ügetés után érkeztek meg céljukhoz. A sivatag homokjából zordan kimagasió romoknál két barna gúnyás sergent várta őket, s miután leszálltak a nyeregből, csendben arrébb vezették a lovakat.
A romok helyén valaha egy esszénus szekta kolostora állt, míg a történelem vihara el nem söpörte őket ötszáz kerek esztendővel az események előtt. Azóta csak az erre járó kereskedők és vándorok húzódtak meg itt egy-egy éjszakára. A sápadt holdfény kísérteties derengése homályos árnyakkal népesítette be az udvart. A hat férfi szótlanul belépett a központi épületbe, amely valaha imaház lehetett.
Minden gondosan elő volt készítve számukra. A beomlott kupola fölé a sergentek gondos keze vászonponyvát húzott; az érdes kőfalakat fehér leplek takarták; a terem közepén hevenyészett oltár magasodott, rajta áttört mívű szentségtartó és tizenkét égő viaszgyertya, Krisztust és az apostolokat jelképezendő. Valami azonban élesen elütött ettől a templomba illő környezettől. Közvetlenül a damasztleplekkel fedett kőtömb elé hatalmas kört rajzoltak, melyben egy ötágú csillag – egy pentagram – ragyogott baljós, kékes fénnyel. Az ábra széleit az állatövi jegyek szimbólumai övezték. Az emelvény mellett szálas, deresedő halántékú férfi állt, a templomos rend komtúri díszében, kezében furcsa, ezüstgyűrűkkel ékített jogarral, melynek fájába ősi arameus írásjegyeket véstek. Ahogy belépő testvérei felé fordult, és szótlan főhajtással köszöntötte őket, pillantása hidegen vágott, akár a borotva. Enguerrand de Chasteletnek hívták; outrémeri születésű templomos lovag volt, a rend haifai komtúrja.
A hat jövevény térdet hajtott előtte, és szótlanul készülődni kezdtek. Szemlátomást semmi kivetnivalót nem találtak a különös környezetben. Lecsatolták derékövüket, a rajta függő karddal és tőrrel, s halomba rakták a bejárat mellett, egy félreeső, árnyékos zugban. Látszott rajtuk, hogy valamennyien frissen mosakodtak és borotválkoztak, ami Outrémer zord viszonyai, az állandó harci készültség, közepette bizony ritka fényűzésnek számított. Nemcsak testben, lélekben is megtisztulva járultak komtúrjuk elé; hetednapos böjtöt tartottak kenyéren és vízen, és egy teljes hónapig nem szóltak asszonyhoz. Az ősi regulák szerint voltaképpen vért sem lett volna szabad ontaniuk ezalatt az idő alatt, katonapapi mivoltukat tekintve azonban Enguerrand komtúr felmentette őket a kötelezettség alól.
Az ősz templomos magasba emelte a díszes jogart. Intésére társai elfoglalták helyüket a pentagram körül. Mindegyikük egy-egy égő gyertyát tartott a kezében.
– Testvéreim Krisztusban! – dördült fel Enguerrand komtúr mély hangja. – Eljött a perc, hogy beteljesítsük küldetésünket! Jeruzsálem elveszett! Csak mi, az ősi titkok tudói segíthetjük meg Richárdot, hogy visszaszerezze!
Az egyik lovag – valóságos óriás – elszántan rábólintott. A komtúr tekintete rosszallón villant felé; testvére buzgalma dicséretes volt ugyan, de ő lévén a rangidős, egyedül neki állt jogában most véleményt nyilvánítani, akár szóval, akár gesztussal.
– Nagymesterünk, a vitéz Gerard, a hitetlenek fogságában senyved. Egyszer már elbocsátották; hogy megteszik-e másodszor is, ki tudja? Hiszen regulánk szerint csak az övét ajánlhatja váltságdíjul. De Sablé, akit Richárd a nyakunkra ültetett vezérül, nem közülünk való, nem nyert beavatást a misztériumokba. Nekünk keveseknek, akik ott voltunk Hattínnál, és láttuk lehanyatlani a jeruzsálemi király szent lobogóját, cselekednünk kell. Rajtunk kívül senki nem maradt már, aki beteljesíthené az Úr rendelését. Éjfélkor megkezdjük a szertartást!
Végignézett a mozdulatlanul várakozó alakokon. Azok rezzenéstelenül állták tekintetét, bár arcuk halottsápadt volt. A komtúr elégedetten bólintott.
– Látom, egyikőtök sem tántorodik meg. S ez így van jól. A mi szent feladatunk az, hogy őrködjünk a jeruzsálemi szent templom biztonsága felett, és tűzzel-vassal irtsuk az álnok hitetleneket! Nekünk a püspökök nem parancsolnak, csak maga a pápa – ámde Őszentsége öregember, nem tud személyesen Outrémerbe zarándokolni. Az isteni igazságot mi tartjuk a kezünkben!
Pillanatnyi szünetet tartott, közben kinézett az egyik tépett szélű ablakrésen az éjszakai égboltra.
– Lépjetek közelebb! – utasította a többieket. – Itt az idő.
Ezzel kezdetét vette a komor szertartás.
Los Angeles, Kalifornia, 2029. július 20. 11:22
John Connor fáradtan ült az íróasztalán tornyosuló papírhalom előtt. Noha a Skynetet már kilenc napja legyőzték, azóta talán még kevesebb pihenésre jutott ideje, mint a harcok idején. A győztes hadvezért, a már-már félistenként tisztelt hőst teljesen lekötötték az újrakezdés gondjai. Bár a harcot több fronton vívták szerte a világon, a Föld népe őt tekintette vezetőjének. A réges-réginek tűnő nemzetközi villongások – melyek a katasztrófát okozták – nem léteztek többé. Fajra, nemre, vallási hovatartozásra való tekintet nélkül mindenki benne látta azt az embert, akinek – miután kivezette az emberiséget a Sötétségből – meg kell teremtenie az új kor alapjait. Connor az elmúlt kilenc nap tapasztalatai alapján úgy érezte, hogy ez talán nehezebb feladat, mint az előző. Eddig minden egyszerű volt: harcolni kellett, akkor is, ha ez a harc áldozatokat követelt. De ő értett a harchoz, hiszen egész életében erre készült, erre készítette fel anyja, Sarah. És nem riadt vissza az áldozatoktól sem, ha a helyzet úgy kívánta. Emberei vakon követték parancsait, még ha tudták is, hogy a halálba mennek, mert tisztában voltak azzal, hogy életük árán az emberiség egy lépéssel közelebb kerül a gépek és Skynet feletti végső győzelemhez. És abban sem kételkedtek, hogy helyükben a parancsnokuk is megtenné ugyanezt.
John Connort azonban nem csak az előtte tornyosuló jelentések – a veszteségekről, a csapatokban kószáló, még ki nem irtott Terminátorokról, az élelmiszerellátásról, az ázsiai, afrikai és európai helyzetről – elemzése, a megfelelő utasítások kiadása fárasztotta. Kilenc nap telt el azóta, hogy a biztos halálba küldte apját, azaz azt a férfit, aki majd a múltban az apja lesz, illetve volt... Hogy is van ez? Fáradtan tenyerébe támasztotta az arcát. Ha nem küldi vissza Reese-t, akkor ma nem ül itt. Először is, ebben az esetben Reese nem lehet az apja, másodszor pedig anyját 1984-ben megöli a visszaküldött Terminátor. Ennek tehát így kellett lennie. Felsóhajtott. Nincs végzet... Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed... Igen, kilenc napja mondta ezeket a szavakat annak az átprogramozott T-800-nak, amelyik talán legjobb gyermekkori barátja volt... Lesz?... Lett?
Azt a harcot már megvívta, s tudta, hogy győztek. Valami azonban mégiscsak zavarta az egészben. Hogy lehet az, hogy a Cyberdine Kutatóintézet felrobbantása és a T-800 elpusztulása ellenére mindez megtörtént? A józan ész törvényei szerint nem élhette volna át 1997. augusztus 29-ét. És mégis... Jól emlékezett, ahogy anyjával remegve várták azt a végzetes napot Brazília egy eldugott kis falujában. Százszor, ezerszer levezették egymásnak, hogy miért nem történhet meg... De aznap hajnalban a rádió mellett ülve, amikor a bemondó remegő hangja megszakította a tánczenét, mindketten tudták, hogy mi vár rájuk... Huszonhét órán keresztül hallgatták a jelentéseket – egy civilizáció pusztulásának helyszíni közvetítését. Aztán elhallgatott a rádió. És elkezdődött a háború.
John Connor nem értett sem az időutazás elméletéhez, sem a gyakorlatához, de volt ideje eltöprengenie a dolgon. Halványan sejtette, hogy nem változtathatja meg a jövőből a saját múltját... Ha nem tör ki a háború, akkor nem lesz az, aki, a Skynet nem küldi vissza az időben a Terminátorokat, és ő sem küldi az első után Reese-t. Ha Kyle Reese nem megy vissza, akkor nem születik meg ő. Ha nem születik meg John Connor, akkor nem küldi vissza Reese-t. Őrület. Hát ez az, amiről annyit olvasott gyerekkorában a sci-fikben, az időparadoxon. Egyetlen író sem élhette át ilyen mélységgel, mint ő.
Egyetlen magyarázatot tudott csak adni a dologra. A béke nem az ő számára jött el a múltban. Az egy másik John Connor, és egy másik Föld. Ha nem akar beleőrülni, akkor kénytelen elfogadni, hogy a dolgok több dimenzióban léteznek egymás mellett, s az idő nem más, mint kapu ezen dimenziók között. De a variációk, és a lehetőségek száma végtelen – akár egy emberről, akár az egész világegyetemről van szó.
Kopogtatás riasztotta fel a töprengésből. John Connor felemelte a fejét, és sóhajtott.
– Nyitva van! – szólt ki.
Fuentes, a szárnysegédje lépett be egy Winn nevű, izgatott technikus kíséretében. Fuentes a torkát köszörülte.
– Igen, őrmester? – nézett fel rájuk John. Problémája akadt?
– Uram... Arról lenne szó... – kezdte kínlódva Fuentes. – A probléma jellege miatt zavarom önt...
– Valami baj van? Csak nem a fegyverszállítmány...
– Szó sincs róla, uram – vágott közbe Winn, és megvakarta pisze orrát – Az a helyzet, hogy mint tudja, én és az egységem a Skynet adatbankjait vizsgáljuk át, és...
Connor bólintott.
– Ki vele, Winn, bökje ki, mi fúrja az oldalát! Talán hiányzik valamilyen felszerelésük? Csak szóljon, most elsőbbséget élveznek.
– Nem, uram, a felszereléssel minden rendben. Hanem... szóval, az adatok szerint volt még egy időutazás. Még egy Terminátor tért vissza a múltba. Egy héttel a másik kettő előtt.
Jaffa mellett, 1191. szeptember 23. 00:05
Enguerrand komtúr halottsápadt arcú, zord társai tekintetének kereszttüzében, folyamatosan kántálva az ősi varázsigéket, egy aranyserlegből mézzel elkevert tejet öntött a pentagramra, vigyázva, hogy a fehér folyadék ne keresztezzen egyetlen vonalat sem. Felegyenesedett, s fél kezében az arameus jogart tartva az ég felé tárta karját. Hangja egyre erősödött, szinte már üvöltötte a latin szavakat.
– Astaroth! Per nomine archangelis Michaelis invicti atque Sancti Georgii, triumphantis defensoris nostri, invoco te, ducem Inferni Regni odiosem...
...Astaroth! A győzhetetlen Mihály arkangyalnak és diadalmas védelmezőnknek, Szent Györgynek a nevében szólítalak, poklok undok fejedelme! Szólítalak az Úr szigora, a Fiú törvénye, a Szentlélek hatalma által! Parancsolom néked, ölts Istennek tetsző alakot előttünk! Parancsolom, hogy jelenj meg, és tégy a mi rendelésünk szerint! Parancsolom, hogy lépd át birodalmad határát, s végy fel emberi formát!...
A földre sújtott a jogarral, s kimondta azt az igét, amelyet évszázadok óta hagyományoztak egymásra a harcos szerzetesek beavatottjai. A rend tudós fői egészen a nagy Hermész Triszmegisztoszig származtatták vissza eredetét. S az ige nem hagyta cserben alkalmazóját.
A hajdan volt imaház levegője hirtelen statikus elektromossággal telt meg. A gyertyák lángjai megrebbentek, majd megnyugodtak, hogy aztán ismét kísérteties táncba kezdjenek. A templomosok rémülten meredtek egymásra – hajuk az égnek állt, s nemcsak az elektromosságtól.
Aztán hatalmas, kék energianyalábok cikáztak keresztül a helyiségben. A levegő hirtelen megtelt ózonnal. Szörnyű sivítás hallatszott, ahogy a megkínzott dimenziók egymásba olvadtak. Egy vad széllökés felborította az oltárra állított gyertyákat, s elfüjta a lángokat.
De nem is volt már szükség rájuk. A villámlások vakító fehér fénnyel árasztották el a kápolnát. A lovagok palástja csattogott a túlvilági léghuzatban. A pentagramot egyre erősebb kékes derengés övezte. A tomboló energia lassan kezdett alakot ölteni. Az ötágú csillag fölött megjelent egy izzó gömb. Egy utolsó, mindent elsöprő erejű kisülés – majd minden elcsendesedett.
A hét férfi döbbenten meredt a pentagram közepén kuporgó valamire. Alatta a kőpadló a gömb ívét követve izzott. Az embernek látszó lény meztelen, rózsaszín bőrét szürkés hamu borította. Még így ésszekuporodva is lenyűgöző izmokat lehetett felfedezni a karján és a combján.
Amikor aztán lassan felegyenesedett... A hét lovag sem volt csenevész kölyöknek nevezhető, de szinte eltörpültek a legalább két méter magas férfi mellett. A kidolgozott izomzatú, oszlopszerű, lábak rendíthetetlenül nyugodtak a még mindig füstölgő padlón. A törzsön egyetlen csepp súlyfelesleg sem látszott. Az izmok szabályos négyszöget alkotva domborodtak a mellkason. A durva, de határozott, már-már kegyetlen arc meg sem rezzent. A rövidre nyírt, sötétbarna hajról finom hamu szállingózott. A fal hasadékain beszivárgó ezüstös holdfényben a férfi egy antik szobor hatását keltette.
Egészen addig, míg ki nem nyitotta a szemét. Akik szemből látták, borzongva hőköltek hátra. A kegyetlen jelző túl enyhe volt arra, amit láttak – a szemekből maga a Halál sütött. Mindent elnyeltek, de nem tükröztek vissza semmit.
Leghamarabb a komtúr tért magához. Jogarát magasba emelve a jelenésre rivallt.
– Ne mozdulj, alvilági lélek! Megfeleltél hívó szavamra, hát engedelmeskedni vagy köteles parancsaimnak is! Ne is próbálj kilépni a szent pentagramból... az Úr hatalma nyomban hamuvá porlasztana! Figyehnezz hát, s feladatod elvégeztével megtérhetsz birodalmadba... a Pokolba! Érted szavaimat?
A Terminátor rezzenéstelenül meredt rá. A kronoportáció okozta sokk lassan kezdett megszűnni rendszereiben. A másodperc tört része alatt lefuttatott egy teljes belső ellenőrzést, majd az eredménnyel elégedettten a külvilág felé fordította figyelmét.
Helyzetfelmérés.
Körbefordította a fejét. Hét humanoid, kaukázusi típusú férfiak, fegyvertelenek, húsz és ötven év közöttiek. Arckifejezésükből és mozdulataikból ítélve egy kivételével nem mutatnak támadó szándékot. A vele szemben álló viselkedését elemezve a támadás esélyét negyvennégy százalékra becsülte. A beszélt nyelv francia, bár a dialektus eltér a betáplálttól. A használt kifejezések mintegy harmincöt százaléka erőteljesen archaikus.
Első feladat: megfelelő öltözék és fegyver beszerzése. A gyors összehasonlító felmérés eredménye szerint.a helyiségben tartózkodó hét ember közül háromnak a ruházata bizonyult megfelelő méretűnek. A jogart tartó felé fordult.
– Szükségem van a ruhádra – jelentette ki színtelen, monoton hangon.
A komtúr meglepetten hátrahőkölt. Istenkáromlásra, pokoli mágiára, dühös üvöltözésre, lángokra, kénesőre számított – nem erre a kifejezéstelen, mégis parancsoló hangra. Az fel sem tűnt neki, hogy az Astarothnak tartott lény franciául beszél, noha furcsán ejti a szavakat. Összeszedte magát, s hogy megőrizze tekintélyét, a jogart maga elé tartva előrelépett.
– Úgy! Szóval hajlasz jámborul engedelmeskedni! Feladatot, melynek...
– Add ide a ruhádat! – lépett egyet előre a Terminátor. Pontosan a pentagram szélén állt. Kezét kinyújtva a komtúr szemébe fúrta tekintetét.
– Ne tovább! – kiáltott fel bőszen a templomos, miközben társai elbizonytalanodva hátráltak a falak felé. – Megkötlek az Úrnak hatalmával! Lábad gyökeret ver a földbe, karodat mákonyos bénaság szállja meg!
A Terminátor elemezte a hallottakat. Nem sok értelmet hámozott ki a mondatokból, bár a szavakat külön-külön értette. Úgy döntött, itt az ideje tenni valamit. Előrelépett, s kívül került az ötágú csillagon.
– Eredj hát vissza a poklok kénköves mélyére! – üvöltött fel Enguerrand, s ajkán Szent Györgyhöz intézett kurta fohásszal, lesújtott a jogarral a Terminátor fejére.
Az elektronikus agy nulla egész három ezred másodperc alatt végezte el a mozgássor teljes elemzését. Megállapította, hogy a támadás egy nulla egész egy tized százalékos károsodást okozhat külső borításán. Védekező manőverre tehát nincs szükség. A támadó fegyver – anyagát és az ütés erejét figyelembe véve – használhatatlanná válik. Lehetséges reakciók: mozdulatlanság, ütés fejre, ütés testre, rúgás. A harmadikat választotta.
A hat lovag sok szörnyűséget látott már életében. Ami azonban most játszódott le a szemük előtt, az legborzalmasabb rémálmaikat is felülmúlta. Enguerrand csapása nyomán a jogar kettétörött a testet öltött Astaroth fején. Ugyanabban a pillanatban a démon keze lecsapott, s eltűnt a komtúr mellkasában. Az idős templomos üvöltése halálhörgésbe fulladt. Szájából vérsugár szökött fel, keze-lába még rándult egyet-kettői, majd feje a mellére bukott. A démon pedig csak állt, egy pillanatig tartotta még a holttestet, majd hirtelen mozdulattal az oltárkőre hajította. A lovagok borzongva nézték könyékig véres karját, s kezét, amiben valami vörös csomó lüktetett...
Aztán a démon feléjük fordult.
Los Angeles, California, 2029. július 20. 11:30
Döbbent csend ereszkedett az irodára. Winn és Fuentes pislogva várták Connor reakcióját. Őket is lesújtotta a felfedezés, de érezték, hogy vezérükre kiszámíthatatlan hatással lehet, hiszen John olyan furcsa, meghatározhatatlan kapcsolatban állt a Terminátorokkal...
– Megismételné, amit mondott, Winn? – suttogta rekedten a parancsnok.
A technikus összeszedte magát.
– Mint tudja, uram, az egységem a győzelem napja óta a Skynet adatbankjának átvizsgálásával és archiválásával foglalkozik. Aznap, amikor visszaküldtük Kyle Reese-t és a T-800-at, a kronoportáló berendezés naplója, és a saját műszereink jelzései szerint a Skynet két Terminátort küldött vissza a múltba. Ma azonban megtaláltuk egy harmadik ugrás bejegyzését is. Ez egy héttel az általunk észleltek előtt történt. Valószínű, hogy valamilyen próbaüzemről volt szó.
– Értem – szakította félbe Connor. – Meg tudja mondani, mit küldtek vissza, hová küldték vissza, és mikorra küldték vissza?
Winnt láthatóan zavarba hozta a kérdés.
– Nos, uram, igazság szerint... Nem.
– Hogyhogy nem? – húzta fel John a szemöldökét. – A Skynet memóriájában ott kell lennie az összes adatnak.
– Igen, uram, így is van. Azonban egymásnak ellentmondó értékekre bukkantunk, s ez okozza most a legnagyobb problémát...
– Pontosabban?
– Abban biztosak vagyunk, hogy egy Terminátort, egy T-800-as modellt küldtek vissza Los Angelesbe, úgy 1974. és 1982. közé...
– Állj. Nem ismerik a pontos dátumot?
– Nem, uram. Mint mondottam, valamilyen próbaüzemről lehet szó, és valami hiba csúszhatott a Skynet számításaiba.
– Miféle hiba?
– Amikor összevetettük a teljesítmény-, illetve az idő- és térgörbületmérők adatait, különös eltérések jelentkeztek az utóbbi két időugrás alkalmával mértekhez képest. És az eltéréseket nem magyarázza a körülbelül egy évtizedes időrés. Ezért gyanakodunk valamilyen meghibásodásra.
– Világos. Megtörtént tehát az ugrás?
– Igen, ez biztos. Csak nem oda, és nem akkorra, mint ahogy azt a Skynet eltervezte.
– Rájöttek már a pontos koordinátákra?
– Többé-kevésbé, uram.
– Hogy érti ezt?
– Az elektronikus adatok alapján a kort körülbelül a DC. és XIII. század közötti időszakra becsüljük. Pontosabb értéket egyelőre nem sikerült megállapítanunk.
– Nem gondolja, Winn, hogy négy évszázad egy kicsit tág tartomány bármiféle akció szempontjából? – fíntorodott el Connor kedvetlenül.
– Tökéletesen igaza van, uram. Azonban találtunk még valamit...
– Mit?
– Mint tudja, uram, a kronoportáció során tulajdonképpen a térnek két különböző része cserél helyet az időn keresztül. A mi időnkből származó anyag visszakerül a célidőpontba, s mivel két szilárd test nem foglalhatja el a térnek ugyanazon pozícióját egy időben, az ottani... vagy inkább akkori... anyag idekerül. Mint azok az újságok és dobozok 1984-ből...
– Ezzel magam is tisztában vagyok, Winn! – csattant fel Connor láthatóan türelmetlenül. – Rátérne végre a lényegre?
– Igen, uram. Bocsánat, uram. Szóval megtaláltuk ennek az első ugrásnak a... mondjuk, csereanyagát. Természetesen azonnal elemeztük, izotópos és egyéb módszerekkel. Ezeknek az a lényege...
– Winn!
– Elnézést, uram. A mérések alapján a minta a XII. század végéről származik, plusz-mínusz tíz év eltéréssel.
– Nagyszerű! Ez igen, Winn! Akkor most azt mondja meg nekem, hogy maga szerint 1180-ba, vagy 1210-be küldjünk vissza valakit? Ember, úgy beszél, mintha a dolog szempontjából nem lenne mindegy, hogy négyszáz, vagy négy évet tévedünk! Mi erről a véleménye?
– Uram...
– Mint tudja, parancsnok – vágott közbe az eddig szótlanul szemlélődő Fuentes –, az elemzők szerint a visszaküldött harcosnak a Terminátor érkezése után maximum négy nappal kell követnie őt, hogy még esélye legyen a semlegesítésre. Ez. az érték a körülményektől függően változhat. Az előző alkalmakkor... az ön csodás ismereteinek köszönhetően... szinte másodperces pontossággal küldhettük vissza az embereinket... illetve Reese-t és a T-800-ast. Most azonban teljesen más a helyzet.
– Köszönöm a kimerítő elemzést, Fuentes! Van esetleg valami ötletük?
– Igen, uram, van – nyerte vissza a hangját Winn.
Egy percig egyikük sem szólalt meg. John Connor kissé lehiggadva nézett embereire. Már átkozta magát, hogy ilyen keményen beszélt velük. Régóta ismerte őket, tudhatta volna, hogy ha valamilyen problémával szembesülnek, megoldást is keresnek rá, s nem tőle várják el ezt.
– Hallgatom, Winn – szólalt meg nyugodtabb hangon.
Winn, érezve a levegő feszültségének csökkenését, bátrabban kezdett hozzá mondanivalója kifejtéséhez.
– Arról van szó, hogy mivel rendelkezésünkre állnak az ugrásról az elektronikus feljegyzések, ugyanazokat az adatokat felhasználva megismételhetjük az egész műveletet. Ez azt jelenti, hogy még a hibajelenséget is szimulálhatjuk. Számításaim szerint maximum negyvennyolc óra időbeli, és tíz mérföld térbeli eltéréssel kell számolnunk.
John egy pillanatig eltöprengett azon, hogyan tudott Winn ennyi adatot ellenőrizni, és ennyi számítást elvégezni pár óra alatt. Több ideje nem lehetett rá, hiszen, állítása szerint aznap bukkantak az első ugrás nyomaira. Mindig is nagyra tartotta emberei szunnyadó képességeit. Hirtelen azonban eszébe jutott egy még nem tisztázott kérdés.
– Rendben – kezdte. – Az időpont tehát nagyjából megvan. Elárulná, hogy pontosan hová történt az ugrás... úgy értem, földrajzilag. Gondolom ez is csak egy közelítő érték, igaz?
Winn kedvetlenül bólintott.
– Igen, uram. Az eredeti célpont Los Angeles volt, azonban a meghibásodás miatt ez kissé módosult. Az ugrás valahová az északi szélesség harmincadik és negyvenedik foka, illetve a keleti hosszúság harmincadik és negyvenedik foka által határolt négyszögbe, azaz a hajdani Izrael és Libanon államok területére történt.
Connor villámgyorsan rendszerezte magában az adatokat. Kis-Ázsia a XII. század végén. Mi is történt akkor? Igen, megvan. Szeldzsuk birodalom, keresztes hadjáratok, lovagrendek, Jeruzsálem eleste – valami haszna azért csak volt a végigunatkozott történelemóráknak az iskolában. Hát, elég furcsa szituáció egy Terminátor számára... Annál veszélyesebb azonban az emberiségre nézve.
– Ha a maga által javasolt módszerrel küldünk vissza valakit, akkor ugye körülbelül ugyanide érkezik?
– Igen. Mint mondtam, a maximális eltérés tíz mérföld lehet.
– Mit tudunk a visszaküldött Terminátorról?
Winn habozni látszott.
– A programja azonos az elsőével... – szünetet tartott, megköszörülte a torkát –, azaz az ön édesanyját kell elpusztítania. Az 1984-be visszaküldött példány viselkedése alapján valószínűsíthető, hogy minden Sarah Connor nevű nőt megsemmisít. Ugyanakkor...
– Igen? – nézett fel John, érezve, hogy valami nagyon fontosat fog hallani.
– ...a Skynet elég gondos volt ahhoz, hogy meglehetősen tág tűrésű programmal lássa el. Mintha csak számított volna a meghibásodásra.
– Mit jelent ez?
– Az adatok szerint sokkal erősebb a beilleszkedési és álcázó programja, mint a szériatípusoknak. A memóriaegységei szabványosak, azaz rendelkezik történelmi ismeretekkel is. Beszéli a korunkban létező összes nyelvet. Pontos ismeretei vannak a járművekről és fegyverekről. Minden fegyverről. A korabeliekről is.
– Értem – bólintott John. – Tehát jó esélye van arra, hogy eltűnjön a tömegben... már amennyire egy Terminátor képes erre.
Elnémult, fejében egy terv halvány körvonalai kezdtek alakot ölteni. Úgy döntött, nem hamarkodja el a dolgot. És valószínűleg szüksége lesz vezérkarának ötleteire is.
– Köszönöm, Winn. Nagyszerű munkát végeztek. Folytassák a Skynet kódjának feltörését, és ha valami fontosra bukkanak, vagy támad egy jó ötletük, azonnal keressenek fel. Fuentes, kérem hívja össze a vezérkart, mondjuk délután négy órára! Leléphetnek.
A két férfi tisztelgett, majd sarkon fordulva elhagyta a szobát.
John Connor elmélyülten nézett maga elé az íróasztalra. Egy harmadik Terminátor. Pontosabban egy nulladik. Egy kísérleti egység. A középkorban. Határozptt küldetéssel. A Skynet kétségbeesett próbálkozása, hogy a maga javára fordítsa a múltban gyökerező jövőt – a jelent. Ami pedig lehetetlen. A jelent nem lehet a múltból megváltoztatni. Az ő jelenüket nem. Más dimenziók – ha úgy tetszik a párhuzamos Földek – jelenét és sorsát azonban igen. Szörnyű volt belegondolni, hogy akár egy vállrándítással elintézhetné az egész ügyet. Hiszen rá ez már úgysem lenne semmi hatással. Felrémlett előtte egy olyan Föld történetének vázlata, amelyet ezer éve egy gépi agy, a Skynet egy része irányít, hogy aztán egy tisztán gépi civilizációban kristályosodjon ki, amelyben az ember sorsa talán még az övékénél is szörnyűbb. Ők legalább harcoltak, harcolhattak a gépek ellen – az a másik vetület azonban az elektronikus agyak rabszolgájává válna. Ahhoz viszont, hogy ezt megakadályozza, saját emberei közül kell egynek az életét feláldoznia.
Hirtelen elhatározással úgy döntött, nem beszél elméletéről a többieknek. Más úgy harcolni, hogy az ember a jelenét menti – mint ahogy Reese tette a múltban –, és más úgy, hogy valamilyen egyetemes felelősség nevében ismeretlenek millióiért távozik valaki saját korából. Igaz, nem egy harcost ismert, akik önként, készséggel megtették volna ezt. Az emberekben iszonyú gyűlölet élt a gépekkel szemben – talán már túlságosan is erős gyűlölet.
Jaffa mellett, 1191. szeptember 23. 00:10
– Baucent! – harsogta el a rend csatakiáltását az elsőként ocsúdó Brian de Darcy, s jó példával járva elöl, busa fejét leszegve úgy rontott a démonnak, mintha fel akarná öklelni. Türoszi Simon már ugrott is utána; tagbaszakadt férfiak voltak mindketten, nem kételkedtek benne, hogy ledöntik lábáról az idegent.
Ugyanebben a pillanatban a két legszélén álló lovag, Paul de Clanouvevre és Raoul de Foret-Noir a sarokba állított kardok felé ugrott, míg Gilbert de Clancy a köpenyét kapta maga elé, hogy a kereszt jelével bírja meghátrálásra a pokolbéli lényt, akit ők idéztek meg, és aki most kitört a komtúr hatalma alól, és meggyilkolta őt.
A Terminátor észlelte a bikaként a gyomrának rontó, leszegett fejű férfit, és azt a másikat is, aki a felszólítást követve puszta kézzel próbálta megragadni. Nem mozdult a helyéről, még a lábát sem vetette meg különösebben, a felbőszült Brian de Darcy mégis úgy pattant le a róla, mintha sziklafalba fejelt volna. Türoszi Simon egy mordulással elkapta a meztelen démon bál csuklóját, és megpróbálta ellenfelét erős fogással a földre kényszeríteni. Ám a Terminátor hevesen meglendítette a balját, s a kutyaként beléje csimpaszkodó lovagot egyetlen erőteljes mozdulattal úgy elrepítette, hogy a jó Simon három métert röpült, majd csontrepesztő erővel csattant az egykori imaház falának. Mielőtt egy pillanatra sötétbe borult volna körülötte a világ, még látta, hogy Brian de Darcy szédelegve próbálja visszanyerni az egyensúlyát, ám a meztelen rém jobb ökle iszonyatos erővel zúdul le a lovag nyakszirtjére, s olyasfajta roppanás hallatszik, mint amikor valaki egy tegez nyílvesszőt tör kettébe. Brian de Darcy összecsuklott, mint egy letaglózott ökör, s nem mozdult többé.
A fal tövében Türoszi Simon még mindig ájulással küzdött, s bár nem vesztette el az eszméletét, közel állt hozzá, hogy beleszédüljön a szeme előtt kavargó sötétségbe.
Időközben Raoul de Foret-Noir és Paul de Clanouvevre kardot ragadva megindultak a rém felé, s félresöpörték maguk elől Gautier de Montegart-t és Gérard de Mallorcát, akik csak most ocsúdtak fel igazán a megdöbbenésükből.
Kettejük közül, mint mindig és mindenhol, most is Paul de Clanouvevre bizonyult a gyorsabbnak. A feje fölé emelte kardját, és a templomosok harci lobogójának szent nevével az ajkán egyenest a démon koponyáját célozta meg. A penge halálos sivítással zúdult le a védtelennek tűnő fejre, és de Foret-Noir már látta lelki szemei előtt, mint hasad ketté a súlyos acél nyomán egészen az állkapocsig...
Azonban olyasmi történt, amire sem ő, sem Paul nem számíthatott.
A pokolbéli rémség, a karddal mit sem törődve, baljának egy iszonyatos rántásával kiemelte a helyéről az oldalról rárontó Jehan de Montigny vállcsontját, majd a falnak csapta a fájdalomtól elaléló lovagot, s eközben villámgyorsan emelte szabad jobb kezét arca és a villanó penge közé. Nem elkapta, oldalra ütötte, méghozzá olyan erővel, hogy valósággal kitépte a győzelemittas lovag kezéből, s mivel de Clanouvevre nem szándékozott elengedni hű fegyverét, csaknem az ő karja is tőből kiszakadt.
Raoul de Foret-Noir azonban már nem látta, mi történik a kedves pajtásával, akivel a szégyenteljes hattíni vereség óta, ahol megmentették egymás életét, egy tányérból ettek, gyakorta egy lovon lovagoltak, s akivel még a nőket is megosztották. Csupán de Clanouvevre fájdalmas ordítását hallotta, a démon feléje lendülő bal öklét látta. Villámgyorsan guggolt le, s hirtelen ötlettől vezérelve ahelyett, hogy ő is a szörny koponyáját célozta volna meg, vízszintesen vágott. A kardját csuklóból lendítette meg, s igaz, hogy az elfordult a kezében, és csak lapjával érte a démon combját, nem pedig élével, mégis igen jól kivitelezett ütés volt; még egy páncélos ellenfél alól is minden emberi számítás szerint ki kellett volna vágnia a lábát. Mivel azonban ez a szörnyeteg teljesen csupasz volt, Raoul de Foret-Noir szinte hallani vélte azt a reccsenést, ahogy az idegen vaskos combcsontja több darabra törik a rázúduló kardcsapás alatt...
Azonban reccsenés helyett fémes csattanás hallatszott, ahogy a kard a cölöpszerű combnak ütközött, és a neves avignoni penge, melyet vitéz apja készíttetett kimondottan legkedvesebb fia számára – most úgy tört két darabra, mintha csak korhadt fából lett volna.
Raoul de Foret-Noirnak azonban nem maradt ideje a csodálkozásra. Igaz, hogy váratlan leguggolásával kitért a felé irányzott ütés elől, ám a Terminátor egy ezredmásodperc alatt korrigálta az elmozdulást, s a gyilkos ököl követte a lovagot.
Raoul de Foret-Noir megcsúszott a komtúr folyamatosan patakzó vérében, s eközben a bal vállát akkora ütés érte, hogy a szerencsétlen lovag elterült, akár egy béka, s úgy érezte, bal oldala, teljesen lebénult. Nem is sejtette, hogy mekkora szerencséje van! Hiszen amikor megcsúszott a véres padlón, a koponyájára irányzott, halálos ütés éppcsak horzsolta a vállát, mivel a Terminátor már az újabb támadók mozgásmátrixát számolgatta, s nem tudott további korrekciókkal élni...
A letaglózott templomos szeme előtt forgott a világ; még mindig nem tudta felfogni, miképpen törhet el egy olyan remekmívű kard, mint az övé, egy izmos.de csupasz combon. Csak egy magyarázat lehet rá, döntötte el magában: MÁGIA!
A pokolbéli démont valószínűleg nem sebzi semmilyen fegyver! Akkor pedig a legnagyobb botorság szembeszállni vele!
Igaz, a templomosok szigorú regulája meghatározta, hogy egy lovag csak akkor futamodhat meg csatában, ha legalább négyszeres túlerő fenyegeti, Foret-Noir azonban ösztönösen mégis az egykori imaház kijárata felé kezdett kúszni.
– Ez az ördögi lény nem négyszeres... de tizennégyszeres túlerőt jelent – szögezte le önmagában, mentvén önérzetét. – Következésképp: jogomban áll meghátrálni!
Mielőtt azonban gyáván megfutamodhatott volna, önérzete még egyszer jobb belátásra bírta.
– A bajtársaim! Csak nem hagyom cserben őket? – morogta dühösen.
Föltérdepelt hát; mielőtt azonban a nyakaszegetten fekvő Brian de Darcy pallosa után nyúlhatott volna, a lába földbe gyökerezett az eléje táruló eszelős látványtól.
A meztelen szörny úgy tombolt a holdfényes helyiség közepén, mintha nem is csak egymaga, de a Pokol valamennyi démona ott verekedett volna az oldalán. Alig védekezett, és erre nem is volt szüksége, hiszen senki sem fért a közelébe, s Foret-Noir saját tapasztalatból tudta, hogy a kardok lepattannak róla.
Az imaház megtelt a lovagok vad üvöltözésével, és Raoulon kívül már csak ketten maradtak, akik szembeszállhattak volna vele. Ám ez a csekély szám is hirtelen a felére csökkent, amikor a démon egy heves mozdulattal torkon ragadta Gautier de Montegart-t, s oly könnyedén, oly hirtelen törte ki a fuldokló lovag bikanyakát, hogy annak mukkanni sem maradt ideje.
És az egészben az volt a legborzasztóbb, hogy a démon néma volt, mint a halál. Nem üvöltött, nem bömbölt, nem eresztett meg győzelemittas üvöltéseket. Csak ölt, ölt és ölt...
Gilbert de Clancy, aki utolsó talponmaradottként eddig szent igéket kántálva, a köpenyére hímzett kereszt képével próbálta visszarettenteni a démont, most hirtelen térdre roskadt, és megadóan lehajtotta a fejét.
A démon kutató pillantással fordult körbe, és egyenként szemügyre vette áldozatait.
És Raoul de Foret-Noir nem várta meg, amíg rá is sor kerül. Nesztelenül kiugrott a kápolna ajtaján a holdfénybe, és még a lovakról is megfeledkezve rohant, rohant, ahogy csak a lába bírta...
Los Angeles, California, 2029. július 20. 11:50
A pár napja sebtében berendezett tanácsteremben mintegy húsz férfi és nő várta feszülten John Connor érkezését. A harc idején sem idő, sem megfelelő hely nem akadt ilyen összejövetelek megrendezésére. A teljes győzelem kivívása után azonban új és új hivatalokra lett szükség, hogy elkezdődhessen a bolygó újjáépítése. A vezérkar leginkább talán egy régi minisztertanácshoz vagy kormányhoz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy itt nem ültek adminisztrátorok és bürokraták: minden egyes ember a harctéren bizonyította rátermettségét. Nagyrészt azok kerültek ide, akik a hadvezetésen túl értettek még valami „polgári” foglalkozáshoz vagy szakterülethez is. És még valami: a teremben tartózkodók átlagéletkora alig haladta meg a harminc évet.
Mindannyian értesültek már a két időugrás sikeres végrehajtásáról, s azok jelentőségéről. Valahogy még az is kiszivárgott, milyen kapcsolatban állt egymással Reese és John Connor. A régi bajtársak, különösen a legfiatalabbak, borzongással vegyes tisztelettel gondoltak legendás parancsnokukra. Ismét bebizonyította, mennyire felül tud emelkedni saját sorsán, hogy az egész emberiség sorsát megóvja. A már-már nem emberi lénynek kijáró áhítatos tisztelet azonban egyiküket sem akadályozta volna meg abban, hogy egy helytelennek ítélt döntést, vagy egy rossznak tartott ötletet ne vessen el, ha szükségesnek érzi, származzon az akár magától Connortól. És Johnnak pontosan ilyen emberekre volt szüksége: akik pontosan az követik utasításait, de nem illetődnek meg a tekintélyétől, és ki merik bontakoztatni saját kezdeményezőkézségüket is.
Ajtócsapódás hallatszott. Mindenki vigyázba merevedve üdvözölte a belépő Connort. A parancsnok intett, majd elfoglalta helyét a tárgyalóasztal végénél. A vezérkar tagjai visszaereszkedtek székjeikre.
– Hölgyeim és uraim – fogott bele John. – Meglehetősen nagy horderejű probléma miatt hívattam ma össze önöket. Egy olyan probléma miatt, amit ha nem oldunk sürgősen meg, eddigi harcunk összes eredménye odavész. Fuantes, kérem ismertesse a helyzetet.
A teremben lévő férfiak és nők izgatott moraja lassan elcsendesedett, ahogy a szárnysegéd egyet-kettőt köhintve felállt és végignézett a jelenlévőkön.
– Nos, a következőről van szó. A Max Winn vezette technikusi egység ma délelőtt, a Skynet adatbankját vizsgálva egy újabb időugrás nyomaira bukkant. Az ugrást az általunk ismert kettő előtt egy héttel hajtották végre, valószínűleg kísérleti jelleggel. A mérések eredményei szerint hiba csúszott a műveletbe, így az 1974. és 1984. közé, Los Angelesbe indított T-800-as modell valamikor a XII. század végén, a Földközi-tenger keleti partvidékére érkezett. A Terminátor programjának elsődleges célja Sarah Connor elpusztítása, ugyanakkor azonban rendkívül rugalmas túlélési és alkalmazkodási változókkal rendelkezik. A kérdés, amelyről döntenünk kell az, hogy milyen lépéseket tehetünk, s milyen lépéseket teszünk a megállítása érdekében.
– Köszönöm, Fuentes – hajolt előre Connor. – A teljesebb kép érdekében szeretném ha először meghallgatnánk a Professzor véleményét a dologról, és csak azután kezdenénk el az esélyeinket latolgatni.
A terem néma csendjében a figyelem egy sebhelyes arcú, rövidre nyírt hajú, félkarú férfira összpontosult. A Professzor – valódi nevén Joseph Hepburn – valaha történelemtanári pályára készült, míg az Ítélet Napja be nem következett. Az elsők között csatlakozott John Connor csapataihoz, és bal karja elvesztéséig egyike volt a legjobb harcosoknak. Sebesülése után koordinációs feladatokat kapott, s kevés szabadidejében a megmenekült kulturális értékeket próbálta menteni. A vezérkarban ő számított a törénelmi kérdések szakértőjének. A Terminátorokkal kapcsolatban nem volt szükség külön szakértőre – a hatéves gyerekek is kívülről fújták összes jellemzőjüket. Egyébként igen rövid gyermekkoruk lett volna.
A Professzor lassan kezdett bele mondanivalójába, ép keze ujjaival szórakozottan forgatta kedvenc golyóstollát.
– A XII. század utolsó évtizedében a Közel-Kelet a keresztes hadjáratok színtere. A hadjáratok névleges célja Jeruzsálem visszavétele a rettenetes Szaladin szultántól, aki 1189-ben foglalta el a Szent Várost, csaknem százéves keresztes uralom után. Gyakorlatilag azonban az Európában ekkora kialakuló, sőt, túlnépesedő nemesi harcos réteg, a lovagság katonai potenciálját vezeti le. A hadjáratokba bekapcsolódtak a korabeli nagyhatalmak is. A Terminátor számára teljesen idegen világ, még ha rendelkezik is történelmi ismeretekkel. Eltarthat egy ideig, míg pontosan meg tudja határozni az érkezése pontos helyét és idejét. Ne feledjük, programja szerint a XX. század végén ért volna célba, Los Angelesben. Azt hiszem, ebből valami előnyt kovácsolhatunk a magunk számára. És talán ez az utolsó pozitív tényező a mi szempontunkból...
– Pontosan mire gondol? – szólt közbe Mary Gonsales, a kommunikációs központ főnöke.
A Professzor ajkain keserű mosoly tűnt fel.
– A korabeli fegyverzet kizárólag ütő-, szúró- és vágófegyverekből, illetve íjakból, nyilakból és várostromnál használt katapultokból állt. Egyéb lőfegyvereik nincsenek, még a puskaport sem ismerik, nem hogy a dinamitot, TNT-t vagy plasztikot... az impulzus- és plazmafegyverekről nem is beszélve. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, mi kell egy Terminátor elpusztításához.
Súlyos csend nehezedett a helyiségre. A hallottakon elgondolkodva mindenki tisztában volt azzal, hogy a felsorolt eszközök egyike sem képes megsemmisíteni a robotot. Sőt, még kárt is alig tennének benne.
– A tények ismeretében a Terminátor előtt két választás áll – folytatta a Professzor. – Vagy belefog küldetése teljesítésébe, és gyilkolni kezd, vagy pedig a helyzetet felismerve hosszú távú akcióra rendezkedik be. Ez utóbbi jelenti a nagyobb fenyegetést.
– Miért? – érdeklődött az egyik alegység-parancsnok.
– Azért – magyarázta a Professzor –, mert ha elkezd gyilkolni, előbb-utóbb beleütközik a kor törvényeibe, a szervezett rendbe. Hiába legyőzhetetlen, számkivetett lesz, akit mindenki gyűlöl, kerül, esetleg üldöz is. És egyedül nem győzhet le egy egész civilizációt. Ha azonban álcázza magát, beolvad, felismeri a rendszer sajátosságait, technikai ismereteit és képességeit figyelembe véve semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy rövid időn belül átvegye az egész világ fölött az uralmat. A Skynet példájából mindannyian jól ismerjük a mesterséges intelligenciák ambícióit...
– Ugyan, Professzor! – csattant fel Winn. – Ez nem a Skynet, hanem csak egy magányos Terminátor. Hogyan törhetne világuralomra?
– Ne becsülje le a veszélyt, Winn – figyelmeztette a Professzor. – Igaz, hogy csak egyetlen harci egységről van szó, de működésének és jellemének alapvető vonásai megegyeznek a Skynetével. És ne feledje, a Cyberdine mikroprocesszora önfejlesztő egység. Mi csak a harctéren találkoztunk a Terminátorokkal. Elég nehéz volt velük elbánni, emlékszik, igaz? Nem volt olyan régen... Gsak a mi hatékonyságunknak köszönhető, hogy veteránokkal, azaz olyanokkal, akiknek lett volna ideje tanulni, nem találkoztunk. Ennek viszont bőven lesz ideje a fejlődésre. Ebbe gondoljanak bele!
Jaffa mellett, 1191. szeptember 23. 00:42
Raoul de Foret-Noir utolsó erejével átvetette magát a domb gerincén, s aztán hagyta, hogy ernyedt teste guruljon még pár métert a lejtőn. Zihálva feküdt az érdes, ragadós homokban; érezte, hogy hiába menekülne tovább – az a valami mindig a nyomában lesz, ha máshol nem, hát a rémálmaiban.
Hatalmas termetű, vállas férfi volt, ha kihúzta magát, a feje búbja csaknem egy tenyérnyivel magasabbra ért hat lábnál. Rövidre nyírt, fekete hajába por vegyült, egykor formás, ám mostanra elvadult, ápolatlan szakálla ugyancsak porosan meredezett mindenfelé. Sötét szeme most fáradtan nézett ki markáns vonású, napcserzette arcából határozott orra és széles ajka fölött, s a kimerültség lassanként erőt vett rajta.
Már akkor tudta, hogy életben marad, amikor kirohant a szentélyből. A megidézett démon kísérletet sem tett az üldözésére, ő azonban csak rohant, bele az éjszakába – ami kétségtelenül méltatlan egy templomoshoz – ráadásul egy beavatotthoz! – de ugyan melyik templomos talákozott valaha is magával a Sátánnal?
Felrémlettek előtte a fél órával azelőtti vérfagyasztó események. Ahogy az a lény a kezében tartja a komtúr még dobogó szívét – s ahogy a leghamarabb eszmélő Brian fegyvertelenül, leszegett fejjel próbálja ledönteni a robusztus alakot a lábáról... Aztán ő meg Paul... Ahogy Paul felülről lefelé suhintva, vad harci kiáltással lesújt a démon fejére... De az a pokolbéli teremtmény egyszerűen félreüti a kardját... S ő ravasz módon a combra sújt, és az Avignonban edzett acél úgy pattan el, mintha csak fogpiszkáló lenne... S aztán a démon szívet dermesztő nyugalma, ahogy rezzenéstelen arccal megfordul, végigmérte Gautier de Motegart-t, mintha csak méretet akarna venni róla, majd egyetlen mozdulattal kitöri a nyakát...
És vajon mi lett Paul de Clanouvevre-rel?
Raoul de Foret-Noirnak nem sok kétsége maradhatott, hiszen amikor elfutott, már sehol sem látta régi, kedves bajtársát, akivel annyi nélkülözést, annyi ádáz tusát vészeltek át közösen.
Most, hogy hirtelen megszállta a hűséges társ elvesztésén érzett bánat, könnyek futották el a szemét.
– Istenem, drága Paul! – motyogta magatehetetlenül. – Hány csatában küzdöttünk vállt vállnak vetve, megtizedelve a vad szaracénok sorait az Úr dicsőségére! Alig vettük fel a templomos rendet, már ott vágtattunk a leprás király mellett Montgisard-nál, amikor négyszáz lovag huszonhatezer hitetlent gázolt le a hegyszorosban, és Szaladin egészen Kairóig futott versenytevéjén! Ott voltunk Belvoirnál, ott a keraki várnál, és mi menekítettük el a rend nagymesterét a Cresson forrásaitól, ahonnan hármunkon kívül egyetlen templomos sem tért vissza a rendházába! És megosztottad velem a vizet Hattín Szarvain, a kereszténység legsötétebb órájában, amikor az Igaz Kereszt elveszett, és a léha Guy király Szaladin kezére került! Isten bocsássa meg vétkeinket, amikor álruhában mulatoztunk Szidónban és Bejrútban, s megszegtük a rend reguláját a feslett, könnyűvérű asszonyok kedvéért! S most véged, mint ahogy a többieknek, én pedig mentettem a magam hitvány életét... Halnom kellett volna veletek együtt! Bocsáss meg, bocsássatok meg!
Azzal Raoul de Foret-Noirra, a templomosok rendjének lovagjára sötét árny vetült, s ő elvesztette az eszméletét.
Jaffa mellett, 1191. szeptember 23. 00:15
A Terminátor érzelmektől mentesen meredt az előtte térdelő két alakra, akik lehajtott fővel, sorsukba beletörődve várták a halált. Hét támadója közül néggyel végzett, egy elmenekült, kettő láthatóan megadta magát. Következő lépés tehát: ruha, jármű és információ szerzése. Minél előbb teljesítenie kell küldetését. Hogy aztán mi lesz? Ennek a kérdésnek nem tulajdonított jelentőseget a programja.
Elektronikus töprengésében az egyik ember rekedt hangja zavarta meg. A szavak furcsa dialektusban hangzottak el, de nagyjából ki tudta hámozni az értelmüket.
– Legyőztél minket, sötét Astaroth – kezdte az a férfi, aki korábban egy fehér köpenyt lengetett előtte – A te testedet fegyver nem fogja, a te elmédet emberi elme nem kényszerítheti uralma alá. Enguerrand komtúrtól botorság volt belefogni a megidézésedbe. A hadijog szerint, ha megkönyörülsz rajtunk, a rabszolgáid vagyunk; figyelmeztetlek azonban, kénköves poklok hercege, hogy váltságdíjul csupán kardunkat és övünket ajánlhatjuk fel néked. Ha a halálunkat kívánod, könyörögve kérlek, adj időt, hogy keresztényi módon meggyónhassunk egymásnak; ha életben hagysz minket, rendelkezz velünk, hisz a hadijog szerint kötelesek vagyunk teljesíteni minden parancsodat!
Noha a szenvtelen egykedvűséggel előadott szövegben volt egy-két homályos pont, a „rabszolga”, „parancs” és „rendelkezz” szavak alapján rájött, hogy az emberek valamiképpen az alárendeltjeinek tekintik magukat. Stratégiai programja szerint segítségére lehetnek, ha megfelelő ellenőrzést tud gyakorolni fölöttük. A viselkedés-elemzés alapján pedig ez nem lesz nehéz. A kommunikációs áramkörök már dolgoztak a furcsa dialektus analízisén és felhasználásra történő beépítésén. Ennek segítségével válaszolt, miután végigfutott a lehetséges reakcjók listáján.
– Az uratok vagyok – jelentette ki. – Ti pedig engedelmeskedtek nekem.
A lovagok egymásra pillantottak, arcuk elborult kissé, ajkuk vonala megkeményedett – szemlátomást szívesebben választották volna a halált –, de a szigorú regula kötötte őket; nem szóltak hát, csak meghajoltak.
A Terminátor nem részletezte tovább a köztük lévő viszonyt.
– Vetkőztessétek le! – parancsolta, s az utolsóként megölt nagytestű halottra mutatott. A harc közben ügyelt arra, hogy a termetben hozzá leginkább hasonló embernek a gerincét törje el, s így ne okozzon külső vérzést.
Gilbert de Clancy és a véraláfutásos arcú Türoszi Simon serényen nekilátott társuk holttestének levetkőztetéséhez. Hiába voltak beavatottak, nem tartoztak a rend legélesebb elméi közé. Életükre rányomta bélyegét a feljebbvalóknak való feltétlen engedelmesség állandó besulykolása. A rend vak eszközeivé váltak, önálló személyiséggel szinte nem is rendelkeztek. Most, hogy a komtúr halott volt, a hadijog értelmében automatikusan legyőzőjük alá rendelték magukat.
Mikor végeztek, komoran a Terminátor lába elé helyezték a ruhadarabokat. A gép egyenként felemelte, megvizsgálta, majd felöltötte őket. Egy kissé zavarban volt – ha lehet egy elektronikus aggyal kapcsolatban így fogalmazni. Nem igazán erre a környezetre számított. A ruházat paraméterei óriási eltéréseket mutattak azoktól, mint amilyeneket az embereknek hordaniuk kellett volna. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy azonnal a megfelelő módon öltse fel őket. Az öltözködés befejeztével csak hideg, mindent elnyelő, nem emberi szemei árulkodtak arról, hogy nem a templomos rend oszlopos tagja.
– Fegyverekre is szükségem van – közölte színtelen hangján két újdonsült szolgájával. – Lehetőleg impulzusvezérelt plazmakarabélyra, géppuskára, gránátokra. Segítenetek kell a beszerzésükben!
A két lovag meghökkent kissé – mióta fogságba estek, most tükröződött először érzelem az arcukon – értetlenül összenéztek. Majd a sudár, tejfölszőke Gilbert de Clancy megköszörülte a torkát, és tisztelettudóan megszólalt.
– Krisztus nevére esküszöm, nagyuram, hogy sohasem hallottunk az általad említett ereklyékről. De ha megmondod, hol találhatóak, kötelességünk akár az életünk árán is megszerezni őket. Fegyverül addig is itt vannak jó kardjaink, s Jaffa városának falai között erős lándzsáink. Rendelkezz velük, uram.
– Csak szúró- és vágófegyvereitek vannak? – kérdezte a Terminátor. – Semmi lőfegyver?
A két lovagot kissé meglepte, hogy kardjukat és lovagi lándzsájukat egyszerűen „szúró- és vágófegyvereknek” titulálják, de túltették magukat a dolgon. Türoszi Simon fejet hajtott, és rekedten válaszolt.
– De igen, uram, vannak lőfegyvereink is.
– Milyen típusúak?
A két férfi ismét zavartan összenézett. Hogyhogy milyen típusúak? Kezdték kényelmetlenül érezni magukat.
– Hááát... íjak és nyilak, uram – bökte ki Simon. – De ezek nem méltóak egy lovaghoz, mert távolról ölnek, a gyávaság bélyegét sütve az őket forgató kezekre. A keresztes seregekben csak a nemtelen gyalogok meg a turkopol lovasok használják őket.
A Terminátor szótlanul elemezte a hallottakat. A zavaró körülmények logikus elemzése egyetlen következtetés levonását tette lehetővé. Ennek a valószínűségét azonban igen kicsire becsülte. Mindenesetre ellenőriznie kell.
– Ismeritek a puskaport?
– Nem, uram, sohasem hallottunk eme mágikus anyagról, pedig jártasak vagyunk a régi bölcseletek tudományaiban...
A Terminátor számára egyetlen kérdés maradt még.
– Milyen évet írunk?
A két lovag döbbenete elérte tetőfokát. Ez a triviális információra irányuló kérdés jobban-kizökkentette őket nyugalmukból, mint az előzőek bármelyike.
– Milyen évet írunk? – ismételte meg a Terminátor.
– A... Krisztus urunk születése utáni 1191-ediket, uram.
A Terminátorban semmiféle érzelmet nem váltott ki a bejelentés. Egyszerűen tudomásul vette a dátumot, mint ahogy azt vette volna tudomásul, hogy esik az eső, fúj a szél, süt a nap. A körülmények – s így az az időpont is, ahová érkezett pusztán behatárolták küldetése végrehajtásának módját. Más körülmények között más út vezet el a célhoz, ez minden. A feladat egyértelmű: 1984-ben meg kell ölnie Sarah Connort Los Angelesben. Azaz mintegy nyolcszáz évet kell várnia. Az elsődleges cél tehát: túlélni. A túléléshez elengedhetetlen a környezethez való alkalmazkodás. Alkalmazkodni fog. Beolvad a tömegbe. Álcázza magát. A számítások szerint nyolcvanöt százalék esélye van a sikerre.
Processzora figyelmeztette még egy körülmény fontosságára. Az időugrásba csúszott hiba térbeli eltéréseket is okozott. Meg kell tudnia, pontosan hol van. A legegyszerűbb módszert választotta.
– Mi ez a hely? Hol vagyunk?
A két lovagnak nem volt ideje meghökkenni a hosszú hallgatástól, a fenti gondolatsor ugyanis a másodperc töredéke alatt futott végig az elektronikus agyban.
– Nem messze Jaffa városától, egy ősi kolostor imaházában – felelte egyikük.
– Milyen állam területén?
– E vidék felett a jeruzsálemi trón rendelkezik, noha a Szent Város egyelőre a szaracénok kezén van, s a főhatalmat a méltatlan Guy de Lusignan helyett a fegyverek jogán Poitou grófja és Angolhon királya, Oroszlánszívű Richárd gyakorolja.
Jaffa. Jeruzsálem. Azaz a Földközi-tenger nyugati partvidéke, a Közel-Kelet. Amerikáról még nem is tudnak. Háromszáz évet kell várnia a felfedezésére.
Van azonban egy probléma. Hogyan tart majd ki az energiaegysége nyolc, vagy akár három évszázadon keresztül?
Los Angeles, California, 2029. július 20. 16:10
– És ha tanul is, Professzor, mit tehet hosszú távon? – vetette fel a kérdést Jordan May, az egyik fiatal osztagparancsnok. Alig töltötte még be tizenkilencedik életévét, s a gépek elleni harcon kívül nem sok mindenhez értett – igaz, eddig nem is érdekelhette más. – A T-800-asok energiaegysége maximum száz-százhúsz évig tart ki. Ez pedig nem túl nagy idő történelmi távlatokban.
– Nos – mosolyodott el fanyarul a Professzor –, ez utóbbi kijelentéseddel is vitatkozhatnék, de nem ez a fontosabb kérdés. Igen... a Terminátorok valóban körülbelül százhúsz évig „élhetnek”. Ez azonban azt jelenti, hogy százhúsz éven keresztül, éjjel-nappal, a nap huszonnégy órájának minden percében az összes rendszerük elsőfokú készenlétben van. Ha azonban csökkenti az energiafelhasználását... kevesebbet mozog, nem harcol, vagy esetleg időnként kikapcsolja magát... akkor ez az időszak arányosan növekszik. Ha erre rájön... márpedig előbb-utóbb rá fog jönni... akkor akár úgy is dönthet, hogy felveszi egy normális ember életritmusát. Ezzel még a beolvadás esélyeit is növeli. S ebben az esetben majdnem kétszeresére nő az élettartama.
– Jó, tegyük fel, hogy így tesz – makacskodott May. – így is csak kétszáznegyven éve van. Ami még mindig nem nyolcszáz.
– Hagyd abba, Jonathan – hitette le John Connor. – A Terminátor akár ki is kapcsolhatja magát. Méghozzá évszázadokra. Keres egy megfelelő rejtekhelyet, s aztán csak akkor ébred fel, ha eljött a megfelelő időpont.
– De mit csinál, ha valaki rábukkan, miközben „alszik”?
– Amit akar, sajnos. Az emberiség technikai fejlődése csak akkor éri el azt a szintet, ami esélyt adna a legyőzésére, amikor végre kell hajtania a feladatát... azaz a XX. század végén. S akkor már késő.
Pár percig mindenki a megoldhatatlannak tűnő problémán töprengett. Végül a Professzor törte meg a csendet.
– Azt hiszem, csak egyetlen dolgot tehetünk. Oda kell küldenünk valakit. Valakit, aki tisztában van a szituációval, rendelkezik a megfelelő történelmi ismeretekkel, de ugyanakkor képes lézerfegyverek nélkül is megvédeni magát.
– Esetleg konrét jelöltje is van, Professzor? – érdeklődött John.
Az idősebb férfi láthatóan elkomorult.
– Nos, van. Kettő is... Az egyik én lennék. Ami a történelmi ismereteimet és a beilleszkedési rátámat illeti... én lennék a legmegfelelőbb. Ám attól tartok, egy T-800-as kiiktatása csaknem megoldhatatlan problémát jelentene számomra. Azonban a második jelöltem talán képes ezzel is megbirkózni.
– Ki az?
A Professzor sóhajtott.
– Az egyik beosztottam. A sebesülésem óta dolgozunk együtt. Mindig is érdekelte a történelem. Remek a tanulókészsége, beszél franciául. Pár nap alatt tökéletesen fel tudom készíteni a rá váró körülményekre... Ráadásul az erőszak sem idegen számára. Közelharc-specialista. Még egy régi kardja is van, s mondhatom, kitűnően bánik vele.
John Connor kiváncsian hajolt előre.
– A neve?
– Miriam Randolf.
– Egy nő? – kiáltott fel hitetlenkedve Winn.
– Pontosabban szólva egy fiatal lány – dörmögte rosszkedvűen a Professzor. – Még húsz éves sincs. Éppen ezért érzek lelkifurdalást, hogy őt kell javasolnom. Nagyon közel áll hozzám, nem szeretném elveszíteni... de szerintem egyértelműen ő a megfelelő ember. S itt most többről van szó, mint az én érzelmeimről. Ha rám voksolnak, én azonnal megyek. Ám ha elhiszik nekem, hogy Miriam Randolf az igazi lehetőségünk, én garanciát vállalok érte.
– Hát ez fantasztikus! – fakadt ki a technikus. – Ember, tudja mit beszél? Annak a Miriamnak egy T-800-assal kell szembeszállnia! Itt ez nem lenne különösebb dolog, de ott és akkor... Hogyan bánhatna el vele?!
– Nyugalom, Winn – intette le John. Ő sem örült annak, hogy egy nőt (illetve egy fiatal lányt) kell visszaküldeniük, de bízott a Professzorban. A feladatot pedig végre kell hajtani. – Hallgassuk végig a Prof érveit!
Joseph Hepburn meghajtotta a fejét.
– Amint meghallottam, hogy a Skynet egy T-800-ast a tizenkettedik század elejére küldött vissza, azonnal utánanéztem az adattárunkban valami utalásnak. Elvileg ez túl csekély nyom ahhoz, hogy a legapróbb írásbeli feljegyzés is fennmaradjon, de a lehetőséget nem lehet kizárni. És volt még valami... valami nagyon érdekes, ami már rég felkeltette a figyelmem, csak éppen nem tudtam mit kezdeni vele... Azt hiszem, most már értem, miről lehet szó...
John Connor a homlokát ráncolta.
– Beavatna minket is a megérzéseibe, Prof?
– Készséggel. Mint bizonyára tudják, 1307. október 13-án Szép Fülöp, francia király elrendelte, hogy minden templomost tartóztassanak le. S ezzel gyakorlatilag a Jeruzsálemi Szent Templom Lovagjainak története nem íródik tovább. Ámde Fülöp pribékjei nem tudtak pontos munkát végezni. Akadtak kisebb csoportok, akik elrejtőztek, és más néven vitték tovább mindazt, amit templomosokként már nem tehettek. Az egyik ilyen csoport Marcus Alexandrus 1503-ban írott jegyzetei szerint a „Figyelők” névre hallgatott, egy bizonyos „Josephus Hepburnus” tanait követték, s alapítója... még a tizenkettedik században... egy Miriam Rendelf nevezetű úrhölgy volt...
Többen felkiáltottak meglepetésükben. A Professzor eleve leintett minden közbeszólást, és zavartalanul folytatta.
– Azon felül, hogy a nevek oly rendkívüli módon egybeesnek, van még valami, ami... azt hiszem... az önök számára is egyértelművé teszi, miről van szó... A „Figyelők” jóval a hamis per megkezdése előtt elkülönültek a templomosoktól, mintha csak megérezték volna, miféle végzet vár rájuk, s Marcus Alexandrus szerint létezésük nagy feladataként azt a célt tűzték ki, hogy figyeljék egy bizonyos elpusztíthatatlan démon feltűnését a világban, s ha ez bekövetkezik, minden tőlük telhetőt tegyenek meg, hogy a démont visszaűzzék az alvilágba...
John Connor érdeklődve meredt a Professzorra.
– Az ön beosztottja tud erről az információról?
A tudós a fejét rázta.
– Ez idáig nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak, bár a nevem felbukkanása meglepett. Most pedig, hogy tisztáztam magamban az összefüggéseket, úgy vélem, Miriamet csak részben szabad beavatnom az elképzelésem részleteibe, s csakis akkor, ha önök úgy döntenek, hogy őt küldjük vissza a múltba.
Connor csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
– Ezek után küldhetnénk vissza mást? – kérdezte. – Hiszen közvetett módon bizonyítékunk van arra, hogy Miriam már elvégezte a feladatot.
A Professzor grimaszolt.
– Az előbb említett adatok sajnos semmit nem bizonyítanak. Egyrészt lehet szó egy másik Miriamról és egy másik Hepburnről... másrészt, ha elgondoljuk, hogy előző feltételezésem kizárható, és valóban a mi Miriamunkról van szó... csak annyit tudhatunk biztosan, hogy a kislány visszajutott az adott múltba, és megszervezett egy titkos szektát, melynek célja a Terminátor megsemmisítése. Ám hogy ez a szekta sikerrel járt-e, avagy sem...
John Connor határozott.
– Az elhangzottak alapján elfogadom a javaslatot. Miriam Randolfot küldjük vissza. Támogatók?
Sorra emelkedtek a kezek a magasba. John Connor most már csak a forma kedvéért csinált ellenpróbát.
– Ki ellenzi?
Egyedül Winn, a technikus emelte fel a kezét bátortalanul.
– Nem lenne célszerűbb inkább ugyanazt a mintát követni, mint a második alkalommal? – vetette fel. – Ha egy átprogramozott T-800-ast küldenénk vissza...
John Connor ezen is eltöprengett, mielőtt döntött volna.
– A legutóbbi alkalommal épp ön ellenezte ezt a megoldást – jegyezte meg. – Ha jól emlékszem, arra hivatkozott, hogy a gép programozása egy intelligensebb... vagy jobb helyzeti előnyt élvező gép által bármikor átprogramozható. Én tudtam, hogy akkor nem fog ilyesmire sor kerülni. De vajon... most tudható ez?
Winn nem szólt, csak pislogott.
– Az a T-800-as minden bizonnyal helyzeti előnyt élvez egy általunk visszaküldött T-800-assal szemben. Részben annálfogva, hogy a mi küldöttünknek időbe fog telni, mire megtalálja. S amíg a mi T-800-asunk az időt a keresésre pazarolná, addig az eredeti Terminátor a beilleszkedéssel foglalkozhat... És mellesleg, épp ön mondta alig fél órával ezelőtt, hogy azt a T-800-ast a Skynet sok olyan modullal is felszerelte, mely nem tartozik a széria alapvető felszereltségei közé...
Winn megadóan széttárta a karját, de még mindig nem tudott megbarátkozni a gondolattal.
– De egy... ártatlan, fiatal lányt küldünk egy gyilkológép ellen? – sóhajtotta.
A Professzor hangosan nevetett.
– Lefogadom, ha ezt Miriam Randolf szemébe mondaná, technikus úr, hamar megtapasztalná, milyen érzés betört orral heverni a padlón...
– Csakhogy én nem Terminátor vagyok – fortyant fel a technikus.
A Professzor elmosolyodott.
– És mellesleg van egy ötletem arra vonatkozólag, miképpen lehetne visszajuttatni egy plazma- vagy lézerfegyvert a múltba. Hogy mi az, arról még nem akarok beszélni, hiszen egyelőre csak elméleti tudás áll rendelkezésemre. De ha beválik, amire gondolok, Miriamnak nem lesz nehéz dolga. Elég egy-két jól irányzott lövés...
John Connor felállt.
– Nem tudom, miféle ötletre gondol, Prof, de remélem, beválik. Ám ha nem... nem Miriamnak kell elpusztítania a Terminátort. Elég, ha megalapítja azt a szektát, amit ön korábban említett... És lesz ideje felkészülni is. Mindegy, hogy ma indul, vagy egy hét múlva, nem?
– Bizonyos szempontból igen – morogta Winn kedvetlenül. – De nem várhatunk túl sokáig...
– Miért?
– Nem egészen világos még a dolog, de valami összefüggés azért van az indulási és érkezési dátum között. Az időugrás a tér-idő kontinuummal manipulál, és még nem vagyunk teljesen tisztában a rendszer működésével.
– Tehát mennyi időt adna?
– Amennyit mondott, parancsnok. Egy hetet. Ne feledje, a két ugrás között így is több, mint három hetes eltérés lesz. Nem túl nagy idő, de nem tudjuk, milyen problémákat okozhat.
– Értem. Professzor, elég lesz az emberének egy hét?
– Bizonyára – bólintott bizonytalanul a veterán. – De ezt talán vele kellene megbeszélni...
Jaffa mellett, 1191. szeptember 23. 00:54
Raoul de Foret-Noir menekült. Kétségbeesett erőfeszítéssel tornázta át magát az eléje kerülő akadályokon. Nem mert hátrapillantani, de tudta, hogy a kifejezéstelen tekintetű, könyörtelenül gyilkoló démon a nyomában van. Torkát összeszorította a rettegés, szinte érezte, ahogy a kegyetlen ujjak átszakítják a bőrét, széÉúzzák a csontjait, hogy aztán halálos, jeges öleléssel vegyék körül a szívét. Felordított. Futnia kell! Nem érheti utol! Nem! Nem!
Az áthatolhatatlan sötétségbe hirtelen cikázó, kékes villám vágott. Raoul megtorpant, majdnem elvesztette az egyensúlyát. Fülébe távoli mennydörgés zaja hatolt. Gyerünk, nincs idő pihenni, biztatta magát. A vihar talán elmossa a nyomait... Újra futásnak eredt. A villámlások egyre gyakoribbak lettek. Az égzengés szinte megsüketítette. Vad szélroham próbálta fellökni. Nem eshet el! Elgyengült izmai azonban pár percnél nem bírták tovább vinni a kimerült testet. A világ meglódult körülötte, s ő a süppedő homokba zuhant. Egy utolsó, kétségbeesett kísérlettel összeszedte maradék erejét és felült – hogy szemét fogságba ejtse a felette tornyosuló sátán jeges tekintete. A véres kar meglendült, majd...
Raoul zihálva ült fel a domb aljában, ahová utolsó erejével elvonszolta magát. Rémképek... Rájött, hogy elájult, s csak képzeletében élte át a szörnyűséget. Nem tudta, meddig feküdhetett eszméletlenül. Az ég teljesen sötét volt.
A rémálomban hallott mennydörgés azonban nem szűnt meg, mint ahogy a kékes villámlás sem. Sőt, egyre nagyobb erővel tombolt körülötte a félelmetes jelenség. Azonnal rájött, hogy ugyanaz játszódik le, mint az imaházban. A démon tehát utána jött...
Raoul de Foret-Noir feladta a harcot. Ereje talán még lett volna tovább menekülni, lelke azonban nem bírta a megterhelést. Minek meneküljön, ha egyszer a Gonosz bármikor utolérheti? Hiszen a jelek szerint nem gyalogosan követi, hanem a villámok hátán utazik, mennydörgéstől kísérve.
Raoul úgy döntött, ha meg kell halnia, akkor méltósággal teszi, egy lovaghoz, egy aquitániai nemeshez illően. Legalább a kardja nála lenne! Ám az kettébe tört, amikor a démonra támadt vele...
Arrébb vonszolta magát, s letargikusan figyelte a cikázó villámok játékát. Az energiafolyam tőle mintegy húsz méternyire összpontosult, s vette fel a már jól ismert gömbalakot. Még egy utolsó égzengés, még egy utolsó, mindent elsöprő erejű fénykitörés... és a gömb helyét valami sötét tömeg foglalta el.
Pár másodpercig nem tudta kivenni, mi az. Amikor a szeme újra alkalmazkodott a sötétséghez, s a füléből is eltűnt a mennydörgés visszhangja, nem az a látvány tárult a szeme elé, amire számított, s amitől annyira félt.
Egy emberalak hevert a földön, de korántsem annyira robosztus, mint az a másik. Mintha egy fiatal suttyó lenne, vagy... nem, az nem lehet: egy meztelen hajadon? Bármennyire is félt, szinte öntudatlanul feltápászkodott, és tántorogva elindult a ziháló test felé.
A rövid sétától kimerülten zuhant térdre a homokban. Nem, semmi kétség, egy fiatal, félig eszméletlen, teljesen meztelen leányzó hevert előtte, láthatóan hatalmas fájdalmak közepette. Bár érkezésének módja félelmetes emlékeket idézett a közelmúltból, Raoul valahogy nem tudott megijedni egy pőre hajadontól – illetve a hajadonnak látszó valamitől, helyesbített magában. Beavatott volt, s tudta jól, hogy a szukkubuszok, a női vámpírok gyönyörű, fiatal lányok képében jelennek meg az anyagi világban. Ennek a teremtésnek azonban nem voltak szárnyai, sem karmai, bár a felhők mögül újra előbukkanó Hold sápadt fénye gyönyörű arcot világított meg. A lány karcsú volt, s alakja tökéletesnek tűnt, bár – elsősorban csípőben és farban – kissé satnya volt azokhoz a hölgyekhez képest, akiket Raoulnak volt szerencséje mezítelenül látni. Rövidre nyírt, fekete haja inkább tette volna hasonlatossá egy fiatal fiúhoz, mintsem nőhöz, ha nem lettek volna oly kifinomultak és bájosak a vonásai. Arca ovális volt, szája keskeny, orra kecses ívű. Szemei mintha kissé közelebb ültek volna egymáshoz a kelleténél, s az ívük is ferdébb volt a megszokottnál, de épp ez kölcsönzött a lánynak oly különleges szépséget.
Raoul de Foret-Noir lenyűgözve nézte, és bár a szívét még az imaházbeli iszonyat emléke szorította össze, e szépség láttán lassan kezdett felengedni benne a feszültség.
A lovagot az is felbátorította, hogy a lányt szenvedni vélte. Hiszen az a hatalmas termetű démon nem ilyen elesetten, kiszolgáltatottan jelent meg alig egy órával azelőtt.
A jövevény felnyögött. Raoul óvatosan felemelte a lány fejét, és fékesöpörte az arcából az odahullott göndör, fekete fürtöket. Mozdulata nyomán szürke hamu pergett le a lány bőréről. S ugyanabban a pillanatban a törékeny teremtés kinyitotta a szemét.
Raoul döbbenten meredt a sötétbarna szempárba. Úgy érezte, megállt az idő, s ők ketten a kozmosz egy biztos, el nem mozdíthatatlan pontjává váltak. Fájdalom, ijedtség, fáradtság sugárzott azokból a szemekből, és még valami. Valami, amitől hideg borzongás futott végig a hétpróbás lovag gerincén. Bölcs öregkort megért remeték, vagy vértanúhalált halt szentek néznek így, gondolta Foret-Noir. Lenyűgözte, elrémisztette, de magával is ragadta a tekintetből áradó kortalan öregség. Mintha semmi újat nem láthatnának már ezek a szemek. Hiába látszott fiatalnak a lány, Raoul ösztönösen megérezte, hogy kettejük közül ő a tapasztalatlanabb. Igaz, a lány szeméből egyúttal olyan ártatlanság és naivság sugárzott, ami a legaszkétikusabb életet élő keresztes lovag szívét megdobogtatta volna. Raoul pedig, aki több tucatszor vétkezett már testi bűnökkel a rend szigorú szabályai ellen, valósággal megborzongott a rátörő vágytól. Már nem törődött azzal, hogy kicsoda vagy micsoda a nő – ha nő egyáltalán –, egyetlen gondolat foglalkoztatta csak: segíteni neki, akár az élete árán is. S aztán, ha Isten is úgy akarja...
Azonban a lány megrezzent a feléje nyúló segítő kéz érintésétől.
– Nyugalom – suttogta rekedten Raoul, s jobb tenyerét a lány bal mellére helyezte. No nem a női domborulatok kívánatossága miatt, hanem azért, hogy a szívverését kitapintsa. – Biztonságban van, kisasszony. Ne mozduljon...
A szelíd szavak ellenére a lány reakciója döbbenetes volt. Mintha nem is hevert volna félig ájultan percekig a földön, egész teste mozgásba lendült. Raoul keze épphogy érintette a kívánatos mellbimbót, a törékenynek látszó nő bal keze már a torkára kulcsolódott, jobbja megmarkolta a karját a könyöke fölött, és egyetlen mozdulattal átlódította maga fölött a meglepetéstől mozdulni sem bíró férfit. A lovag arccal zuhant a földre, hallotta maga mögött a mozgásba lendülő test neszét ám a döbbenettől bénult elme fölött ekkor átvették az uralmat a kisgyermekkorától belénevelt ösztönök. A nehéz vértezethez szokott izmok könnyedén megbirkóztak a sodronying súlyával; Raoul átfordult a fején, pillanatok alatt talpon termett, s mindkét kezét nyitott tenyérrel az utána lendülő lány felé emelte. Nem szándékozott bántani; a rend regulája tiltotta, hogy a templomosok ártó szándékkal kezet emeljenek a nőkre. Igaz, nem sok lánnyal találkozott még, akinek mersze lett volna így rátámadni egy felnőtt férfira.
– Ön félreérti nemes cselekedetemet, hölgyem! – kiáltotta Raoul megindultan. – A szemérmén nem esett csorba, csak a hogyléte felől akartam megbizonyosodni!
– Ne mozdulj! – sziszegte a nő, és Raoul már meg sem lepődött azon, hogy ha furcsa kiejtéssel is, de franciául beszél. – Ne mozdulj, különben kitöröm a nyakadat!
Kitöri a nyakát? Egy ilyen csenevész leányzó? A lovag alig tudta türtőztetni magát, hogy fel ne nevessen.
– Nem állt szándékomban bántalmazni, nemes kisasszony – magyarázta türelmesen. – Lovagi kötelességemnek éreztem, hogy a segítségére siessek... Ha azt hiszi, hogy méltatlan ujjaimmal megkíséreltem alantas módon kihasználni a mezítelenségét, igencsak félreismeri a Templom Lovagjait, tisztelt hölgyem! Mi, templomosok, lelki üdvösségünkért cserébe lemondtunk a gyarló világ hívságairól, s mellesleg én, Raoul de...
– Csend! – parancsolt rá a nő szigorúan. Raoulnak torkán akadt a szó. Micsoda viselkedés ez egy asszonyi állattól? – Milyen évet írunk?
– Micsoda? – A lovag döbbenete nem ismert határokat. – Mit kérdeztél, ifjú úrhölgy?
– Azt kérdeztem, milyen évet írunk!
– Ezerszázkilencvenegy esztendő telt el Krisztus urunk megfeszítése óta. Kérlek, zabolázd meg féktelen nyelved, nemes kisasszony! Méltatlan dolog ilyképpen beszélni egy magamfajta lovaggal, hiszen becsületem és a templomos regula tiltja, hogy kezet emeljek egy kiszolgáltatott női személyre...
Raoul látta, hogy a nő pillantása végigvándorol az oldalán, le egészen a combjáig. Fegyvert keres, jött rá. Bármilyen megdöbbentő, tűnődött, de ez a hajadon tapasztalt harcos benyomását kelti.
– Jól van – jelentette ki a nő – De figyelmeztetlek, nagyon ráfázol, ha valami meggondolatlanságot követsz el!
– Ráfázok? – értetlenkedett a férfi. – Minő különös szavak ezek?
– Maradj így! – csattant rá kérdését figyelmen kívül hagyva a lány parancsoláshoz szokott, ellentmondást nem tűrő hangon. Raoulnak igazság szerint fel kellett volna fortyannia, de esze ágában sem volt másfelé fordulni, hiszen éppen arra nézett, amerre a különös hajadon állt, így (bár az időpont nem volt a legalkalmasabb) megcsodálhatta az ezüstös holdfényben fürdő izmos, arányos testet. A gyönyörű ismeretlen óvatosan leguggolt, majd felvett valamit a földről. Raoul csak egy alaktalan csomót látott a kezei között, amit a lány vadul széttépett, és kivett belőle egy apró tárgyat. Aztán felállt, hátralépett, és a tárgyat feléje fordította. – Most közelebb jöhetsz! – utasította. – Csak lassan, nyugodtan!
A férfi engedelmeskedett. Minden mozdulatára ügyelve tett néhány lépést, kíváncsian méregetve a leányzót. Sosem látott még semmit, ami akár csak hasonlított volna az apró tárgyra, amit a hajadon rászegezve tartott, de csatamezőkön kifinomult ösztöneivel megérezte, hogy csak fegyver lehet – ismeretlen, és valószínűleg nagyon veszedelmes fegyver.
Alaposan szemügyre vették egymást. Miriam, akit egyáltalán nem zavart a meztelensége, egy viszonylag jóképű, rövidre nyírt hajú, rendezetlen fekete szakállú, kissé elhanyagolt és ápolatlan külsejű férfit látott, harmincas évei derekán. Meglepődött, amikor a szemét kinyitva megpillantotta, és átkozta magát, amiért elájult az időugrás során. De a technikusok nem világosították fel, hogy ilyen iszonyú megpróbáltatásban lesz része. És erre a Professzor sem hívta fel a figyelmét.
A Professzor! Miriam csak most döbbent rá, mi volt az, ami ezt a borzas szakállú lovagot első látásra szimpatikussá tette. Az arcvonások és a tekintet egyértelműen azt a férfit juttatták az eszébe, akinek a felkérésére elvállalta a küldetést.
Elszorult a torka, ha Joseph Hepburnre gondolt, arra a férfira, akit ifjúi szíve minden hevével bálványozott, aki egyaránt betöltötte számára az apa és a szerető szerepét. Nem láthatja soha többé...
Megborzongott. Az az időtlennek tetsző zuhanás a teljes semmiben – hogy aztán átadja a helyét az újjászületésszerű élmény minden sejtet átjáró fájdalmának... Nem, ezt nem embernek találták ki. Szerencséje volt, hogy ez a férfi nem ölte meg rögtön – igaz, nem látott nála fegyvert. Barátságosnak tűnik, de ezeknél a babonás középkoriaknál ki tudhatja... Mindenesetre nála van lőfegyver, a fickónál pedig még kard sincs...
Napokig töprengtek, hogyan hozhatna magával valamit. Pedig a megoldás annyira egyszerű, annyira kézenfekvő volt – és ráadásul már kétszer meg is történt az alkalmazása. Winn makacskodott, hogy a kronoportáló berendezés csak organikus szövet átvitelére képes – aztán a Professzornak eszébe jutott, hogy a Terminátor nem más, mint organikus szövettel borított fémváz. Innen jött az ötlet, hogy egy kisméretű lézerpisztolyt beágyazzanak egy nagy darab marhahúsba, így juttassák keresztül az évszázadokon – és sikerült. Winn nagyon aggódott, attól félt, hogy az érkezéskor a fegyver és a marhahús az ő szervezetében fog megjelenni. Arról pedig hallani sem akart, hogy egy komolyabb „játékszerrel” tegyen próbát, így hát maradt a kis lézerpisztoly, és az azzal járó kockázat. Sikerült.
Miriam újra saját jelenére fordította figyelmét. Sötétbarna szeme hívatlan társára villant.
– Ki vagy? – kérdezte a mozdulatlanul álló férfitól.
A lovag a lány számára kissé mulatságosnak ható mozdulattal meghajolt.
– A nevem Raoul de Foret-Noir, hölgyem. A templomos lovagrend felszentelt vitézeként harcolok az Oroszlánszívűnek is nevezett Richárd király zászlaja alatt, az Úr dicsőségére. – Kíváncsian várta a lány reakcióját.
Miriam szótlanul elraktározta magában az információt. Az éjszaka hűvössége rádöbbentette meztelenségére. Ruhát kell szereznie. Végigmérte a templomost, és szeme megakadt annak átalvetőjén. Egyelőre jobb, mint semmi.
– Add ide a trikódat! – parancsolt rá hevesen.
– A micsodámat? – esett le Raoul álla. – Megértem, hogy fura kiejtéssel beszélsz, hölgyem, de ha azt akarod, hogy a segítségedre legyek, kérlek forgasd úgy a szavad, hogy én is értsem!
– Azt az inget, vagy tunikát, vagy mit tudom én, minek nevezitek! – intett ingerülten a lány.
Raoul végignézett magán, majd végre megértette, mit is akarnak tőle. Magától is eszébe juthatott volna. Kicsatolta övét, s kibújt a hímzett áltálvetőből – a holdfény ezüstje végigömlött az alatta viselt könnyű sodronyingen. Óvatosan előrelépett egyet, és újabb meghajlás kíséretében Miriam felé nyújtotta a hófehér kelmét.
– Bocsáss meg udvariatlanságomért, szépséges úrhölgy! Magamtól is gondolnom kellett volna erre, ám mentségemül szóljon, hogy elmémnek jelen bábeli zűrzavarában a legelemibb kötelmek is ködösnek és megfoghatatlannak rémlenek számomra.
– Állj! – csattant fel a lány. – Ne gyere közelebb! Dobd ide!
Raoul vállat vont, és a nő lába elé hajította az általvetőt. Miriam felvette, gyorsan belebújt, közben azonban szemmel tartotta a férfit. Az agya sebesen járt. Valamit ki kell találnia, de gyorsan. Nem álldogálhatnak itt egész éjszaka.
– Bocsáss meg méltatlan kérdésemért – szólalt meg Raoul tiszteletteljesen –, de ki vagy, illetve mi vagy te? Démon? Angyal? Milyen erőket szolgálsz?
Miriam egy pillanatig gondolkodott a válaszon. Kétségtelenül lennének előnyei, ha természetfeletti lényként mutatkozna be, de valahogy nem volt kedve hazudni, így is elég nehéz lesz úgy teljesíteni a feladatot, hogy ne nagyon zavarja meg a környezetét.
– Ugyanolyan ember vagyok, mint te magad vetette oda nyersen. – Egyszerűen csak... Nos, mondjuk úgy, hogy máshonnan jöttem.
– Értem – bólintott udvariasan, bár láthatóan hitetlenkedve Raoul. – Ezek szerint egy messzevidéki varázslónő vagy, aki uralkodik az elemeken. Gondolom, téged sem fogna semmilyen fegyver.
– Nem, nem vagyok varázslónő – tiltakozott Miriam. Még tovább akart magyarázkodni, egyszerre csak azonban felfogta, mit mondott neki az előbb a templomos.
– Engem sem?
Raoul arca elkomorult.
– Ne vedd sértésnek, hogy egyáltalán szóba hoztam, szépséges úrhölgy – mondta. – Természetesen nem fog a fegyver, nincs ezen mit kérdezni...
Miriam a homlokát ráncolta.
– Ismersz még valakit, akit nem fog fegyver?
– Nos, szép kisasszony, kérdésedre sajnálatos módon igennel leszek kénytelen válaszolni. Igen, ismerek egy olyan kárhozatos személyt, akit nem fog a fegyver, ámbátor hogy maga a Sátán-e az, vagy csupán egy démonja, arra gyarló elmém hiába is keresné a választ.
Miriam érdeklődve hajolt előre.
– Ki ő? Hol találom?
Raoul de Foret-Noir vállat vont.
– Kilétét jótékony homály fedi előttem, ámbátor a sanyarú sorsra jutott Enguerrand de Chastelet komtúr Astartothnak, a poklok hercegének állította. S hogy vajh hol lehetne keresni, az nem az én gondom, mi több, az igazat megvallva épp azon tűnődék, miképpen lehetne kieszközölni, hogy ne találkozzak vele soha többé, amíg halandó napjaim kitelnek.
Miriam bosszúsan hallgatott. Egy olyan kérdést próbált megfogalmazni magában, amire talán értelmes választ kaphat a bőbeszédű lovagtól. Ám nem volt szükség további kérdésekre, Foret-Noir magától folytatta.
– Ma éjszaka a haifai komtúr és legbizalmasabb beavatottjai... közöttük én és még öt társam... meg két sergent, akiknek a sorsáról nincsen tudomásom... összegyűltünk a régi esszénus kolostorban. Seigneur Enguerrand de Chastelet pontban éjfélkor Hermész Triszmegisztosz ősi igéivel megidézett egy démont. Kérlek, szép hölgy, ne ítélj minket az Úr hatalmának tagadóinak! Az emberekbe helyezett bizalmunk megingott ugyan, de Istenbe vetett hitünk soha. Megtapasztaltuk a Szentföldön a posványt, a széthúzást, a gyengeséget. A démont arra akartuk felhasználni, hogy segedelmére legyen Richárd királynak Jeruzsálem visszavívásában. Azonban a komtúr vigyázatlan volt az igékkel, az a pokolbéli teremtmény elszabadult, s soha nem ismert kegyetlenséggel egymás után gyilkolta le hites társaimat. Mellettük küzdöttem én is, ám miután családi kardom pendülve tört ketté a démon pőre testén, s vállamon komoly sebet... khm... nem látszik ugyan, de belső fájdalmaim rettentőek... nos, miután e komoly sebet szereztem, s meggyőződtem arról, hogy a társaimon nem lehet többé segíteni, hát... a rend szabályai szerint., illetve attól némileg eltérően... hogy is mondjam... Nos, megfutamodásnak éppen nem nevezném azt a módot, ahogyan az imaházból távoztam volt, és talán a dicstelen jelző sem igen lenne helyénvaló, mindazonáltal attól tartok, be kell vallanom, hogy végül is...
Miriam nem bírta kivárni a döcögős beismerés végét.
– Ez a démon... hatalmas, nagy darab férfi alakját öltötte? Teljesen meztelenül érkezett?
Raoul de Foret-Noir örömmel lélegzett fel, hogy végül nem kellett kimondania azt a kellemetlen szót, ami beszéd közben mindvégig ott remegett a torkában. Mármint hogy ő: csúfosan megfutamodott.
– Ugyanúgy jelent meg, mint te, szépséges hölgy. Villámoktól kísérten, anyaszült csupaszságában... már amennyiben anya szülte őt, s nem a pokol legmélyebb bugyrában fogant....
Miriam nem tudta leplezni örömét. Hiszen ki másról lehet szó, mint a T-800-as Terminátorról. Alig pár perce érkezett, és máris nyomra bukkant! Hihetetlen szerencse!
– Mit mondtál, mennyi idővel ezelőtt jelent meg az a démon?
Raoul behunyta a szemét egy pillantra.
– Még egy óra sem telhetett el azóta, hogy egyetlen irgalmatlan mozdulattal kitörte szerencsétlen Brian de Clancy nyakát... és én eltávoztam volt a kolostorból.
– Hol az a kolostor, amit említettél?
A lovag a hpmlokát ráncolta. Nem szívesen válaszolt erre a kérdésre, de úgy érezte, nemigen maradt más választásra.
– Mintegy két-három mérföldnyire innen... észak-északkeletre...
Miriam elcsodálkozott.
– Három mérföldnyire? Egy óra alatt három mérföldet futottál páncélosan?
Foret-Noir sértetten felhúzta az orrát.
– Ha ön gúnyolódik velem, szép kisasszony, és a futásom iramában gyávaságom jelét látja, nos... ez esetben attól tartok, be kell szüntetnünk ezt az elbűvölő csevelyt, bármennyire is örömömre szolgál...
Miriam a fejét rázta.
– Eszem ágában sincs gúnyolódni – felelte nagyon is komolyan. – Van tudomásom arról, mire képes az a démon. Annyit mondhatok, előle a megfelelő fegyverek hiányában megfutamodni nemcsak nem gyávaság, de a lehető legésszerűbb dolog, amit csak tenni lehet.
– Mennyei gyógyírként enyhítik szűmnek gyötrelmét e vigasztaló szavak – sóhajtott a lovag keserűen –, ám ne hidd, hogy titokban marad előttem, hogy amíglen mézes szavakkal csitítja a kisasszony e megtépázott kebelnek kínjait, azonközben lelke mélyén továbbra is megvetően tekint le reám... Mert kegyed valószínűleg nem futamodott volna meg a helyemben, nemdebár?
Miriam nem tudta, erre mit feleljen. Nem akarta megbántani a fiatalember önérzetét, de nem is akart részletes magyarázatokba bocsátkozni azt illetően, hogy mi a különbség egy kard és egy lézerpisztoly hatásfoka között.
Egyenesen a lovag szemébe nézett.
– Nem tartalak gyávának, Raoul de Foret-Noir, és egyáltalán nem ítéllek el, amiért elmenekültél a Terminátor elől...
A lovag elcsodálkozott a szóra.
– Terminátor? – Jól értett latinul, felfogta a szó jelentését. – Halálosztó?
– Ez a démon neve – felelte a lány.
– Igen illő név reá. – Raoul egy pillanatra elhallgatott. Majd kibökte a kérdést, ami hirtelen felmerült benne: – Kegyed ugye... emiatt a... Terminátor-démon miatt jött, nemdebár?
– Minden bizonnyal – felelte Miriam elgondolkodva. Még mindig nem akarta elhinni, hogy ekkora óriási szerencséje lenne. Biztosra kell vennie, hogy a lovag valóban a Terminátorról beszél. Ellenőriznie kell. Ha valóban a T-800-as az, amit a lovag és a társai a démonnak véltek, máris jó nyomon van, és rengeteg időt nyerhet. – Le tudnád írni egészen pontosan, hogy nézett ki az a démon? – kérdezte.
– Hatalmas termetű férfi. Az izmai, akár egy núbiai oroszláné. Csaknem hatodfél angol láb magas, a vonásai kemények és hűvösek, a haja... mint egy fegyvertisztító kefe. A tekintete... az a legfélelmetesebb. Hideg, mint a skót fejföld havasainak jege. Nem fogja a fegyver. És gyors, akár a zsákmányra lecsapó tigris. – Raoul hangja megcsuklott, ahogy felidézte magában a lény képét. – Ő... ő maga a Sátán.
Igen, nyugtázta magában Miriam, ő az. Ezek szerint nem lehet messze. Azonnal indulnia kell. De mit csináljon ezzel a készséges lovaggal? A legalkalmasabb személy, akit jelen helyzetében szövetségeseként maga mellé vehetne. A lovag helyismerete kétségtelenül hatalmas előny, s az sem elhanyagolható, hogy már túlélt egy összecsapást a Terminátorral. Ráadásul értelmes, gyors felfogású fickónak látszik.
S volt még egy gondolat, ami átsuhant Miriam agyán, de ő minden lehetséges módon próbálta azt kirekeszteni a fejéből: Raoul de Foret-Noir oly megdöbbentő módon hasonlít Joseph Hepburnre, mintha a fia, vagy a fiatalabb énje elevenedett volna meg ebben a barbár korszakban.
Miriam a rajongásig szerette és tisztelte a Professzort, és az egész küldetésben az volt a legfájdalmasabb, hogy sohasem láthatja többé azt a férfit, akit mindennél többre tartott. És most itt ez a felületes hasonlóság...
Kirekesztette a gondolatöt a fejéből. Neki most minden erejével a feladatára kell koncentrálnia. És a Professzor is azt tanácsolta, minél előbb próbáljon magának szövetségest keresni, aki eligazítja a helyi szokásokban és a segítségére lehet. Keresve sem találhatna alkalmasabb embert, mint ezt az ápolatlan, ámde büszke alakot.
De hogyan győzze meg, hogy vele kell tartania? Pénze vagy egyéb értéke nincs, amivel megfizethetné a szolgálatat.
Úgy döntött, mindent egy lapra tesz fel. Végül is mit veszíthet? Legfeljebb pár percet. Ha viszont sikerül a fickót meggyőznie... Nos, akkor rengeteg probléma megoldódik.
– Most nagyon jól figyelj – kezdte, és bizalma jeléül leeresztette a pisztolyt, ami nem kerülte el Raoul figyelmét. – Hiszel Istenben?
A kérdés még jobban meglepte a férfit, mint amikor az idegen nő az évszám után érdeklődött. Válaszra nyitotta a száját, aztán becsukta, majd elmosolyodott.
– Hogyan is feltételezhetsz rólam egyebet?
– És hiszel Isten mindenhatóságában is?
– Amely az Atya,, a Fiú és a Szentlélek háromságában testesül meg – bólintott Raoul.
– Akkor el kell fogadnod azt... hogy én Isten segítségével egy nagyon távoli korból, a jövőből érkeztem!
A lovag a homlokát ráncolta.
– Honnan? Miféle hely az, amit jövőnek hívnak?
– Most.ezeregyszázkilencvenegyet írunk... Az idő kereke forog tovább, az évek telnek. Eljön majd az ezeregyszázkilencvenkettedik év, a kilencvenharmadik...
– A kilencvennegyedik – vágott közbe Raoul büszkén. – Azt hitted, ugye, hogy nem értek a számvetés mesterségéhez?
Miriam nem hagyta magát kizökkenteni.
– Az évek egyre telnek. Képzeld csak el! Pár év múlva beköszönt az ezerkétszázadik esztendő... ezt még te is megéred...
– Isten segedelmével! – vágta rá a lovag.
– Aztán az évek tovább haladnak, eltelik, tíz év, húsz év... ötven év, száz év... s bár te... és a barátaid mind, mind... a mennyországba kerülnek akkorra... de a Földön tovább fognak élni a gyermekek, az unokák, azoknak is lesznek gyerekeik, unokáik, és így tovább...
Raoul de Foret-Noir kétértelműen elmosolyodott.
– Mire akarsz kilyukadni, szép úrhölgy? Talán saját gyermekekre vágysz... egy erős és bátor lovag segedelmével?
Miriam nem mosolyodott el.
– Válaszolj nekem, lovag! El tudod képzelni, ahogy beköszönt az ezerkétszázadik esztendő?
A férfi vállat vont.
– Ennél mi sem természetesebb. Nagy ünneplés lesz majd!
– Aztán beköszönt az ezerháromszázadik év.
– Ha eltelik száz év.
– Aztán jön az ezemégyszázadik...
Raoul de Foret-Noir kissé már kezdett elbizonytalanodni.
– Ez a rendje – felelte határozatlanul.
– Ugorjunk egy kicsit! Eltelik még hatszáz év. Kétezer. Ugye elhiszed, hogy akkor is élnek emberek?
A lovag megvakarta az orrát.
– Nos... miért is ne?
– És mivel azzal bizonyára tisztában vagy, hogy most, ezeregyszázkilencvenegyben más az élet, mint mondjuk... Krisztus születésének idején volt...
– Persze!
– ...akkor azt is el tudod képzelni, hogy mostanhoz nyolcszáz évre, kétezerben az emberek egészen máshogy élnek majd, mint most...
A lovag bizonytalanul nézett maga elé. Erőlködve próbált gondolkodni, de úgy tűnt, a mondottak elképzelése már meghaladja az erejét.
Miriam irgalmatlanul folytatta.
– Az emberek ebben a korban képesek megtanulni, hogyan utazzanak a tengereken, egyik földrészről a másikra...
– Jó hajókon!
– És nyolcszáz évre mostantól... az emberek képesek arra, hogy nemcsak a tengert szeljék át hajóikkal, de az idő hullámain is utazzanak.
Raoul de Foret-Noir nem tudta, hogy nevessen-e, avagy álmélkodjon.
– Fura dolgokat beszélsz – bökte ki végül.
Miriam most tért rá a lényegre.
– Én egy ilyen utazó vagyok. A jövőből jöttem ide. Több mint nyolcszáz évre mostantól... Meg tudod ezt érteni?
Raoul nyelt egy nagyot, és elkerekedett szemmel nézett a lányra. Megidéztek egy démont. Rendben. Utánajön egy másik démon, vagy egy varázslónő, vagy akárki. Még ezt is el tudja fogadni. De hogy a még be sem következett kétezredik évből?... Na nem, erre még a Mindenható sem képes!
Akaratlanul is ostobán elvigyorodott.
– Ez... ugye... csak egy tréfás kedélyű...
Miriam mintha csak olvasott volna a gondolataiban.
– Tudom, tudom, hihetetlenül hangzik, de így van – tette hozzá sietve. – Nem vagyok képes arra, hogy elmagyarázzam számodra, miként utazhattam vissza a távoli jövőből, de ha valahogy bebizonyíthatom... – Tanácstalanul megvonta a vállát.
A lovag továbbra is kétkedve nézte. Az egész mese nevetséges halandzsának tűnt, mint amilyeneket Akkó piacterén mesélt az a félszemű, nyomorék szaracén a legendás cuitói aranyharang hollétéről. Az a fickó nyilvánvalóan légből kapott koholmányokat hordott össze. Mint ahogy most a varázslólány is.
Raoul mégis elbizonytalanodott. Talán mégsem csak mese az egész? Olyan fura módon érkezett meg a semmiből. És ha hazudna, nem kínálná fel a bizonyítás lehetőségét.
De hogyan győződhetne meg a szavahihetőségéről? Mi az, amit csak az tudhat, aki a jövőből jött? Hirtelen eszébe jutott valami, és elvigyorodott.
– Ha valóban a jövőből jöttél – kezdte óvatosan –, akkor ismered a te múltadat, igaz? Mármint azokra az évekre gondolok, amik számomra még be sem köszöntöttek...
– Többé-kevésbé – felelte Miriam.
– Akkor talán azt is meg tudod mondani, hogy ki lesz Richárd után Anglia királya?
– Földnélküli János – vágta rá a lány habozás nélkül. Joseph Hepburn alaposan felkészítette ebből a korszakból.
Raoul harsányan felnevetett.
– Micsoda? Hogy János? És ráadásul Földnélkülil Ez lehetetlen! Richárd sohasem tűrné, hogy az öccse...
– Pedig így lesz! – vágott közbe Miriam ellentmondást nem tűrő hangon. Felbosszantotta, hogy a lovag, ez a tudatlan barbár kineveti. – Richárd diadalmasan tér vissza a Szentföldről, de hazafelé menet Ausztriában Babenberg Lipót gróf elfogatja.
– Az bizony könnyen lehetséges – vonta össze a szemöldökét tűnődve Raoul. A saját szemével látta Akkóban, amikor Richárd katonái letépték az elfoglalt város tornyairól a Babenbergek zászlóit, és a pöcegödörbe vetették valamennyit.
– Fülöp király kihasználja a távollétét, és megtámadja Normandiát. Richárd, miután alattvalói kiváltják a fogságból, szembeszáll vele...
– És csúfosan megveri – jelentette ki magabiztosan a templomos, aki Akkó falai alatt személyesen tudott különbséget tenni a két uralkodó hadvezetési képességei között.
– ...és csúfosan megveri, de Richárd Frétavalnál megsérül egy nyíltól, a seb elmérgesedik, és ő belehal.
– Micsoda ostoba vég! – kiáltott fel szomorúan Raoul, mintha máris gyászolnia kellene Richárdot.
– Mivel örökös nélkül hal meg, a korona az öccsére száll. János elveszti aquitániai és normandiai birtokai nagy részét, ezért kapja majd a Földnélküli nevet. Fülöpöt viszont a Dicsőséges jelzővel ruházzák fel az alattvalói.
A dühösen elhadart mondatok olyan érzést keltettek az ifjúban, mintha valami szent jóslatot hallott volna, mint Malakiás püspök jövendölései. És hozzá azok a különös, kortalanul öreg szemek. Abbahagyta a nevetést. Eszébe jutott egy kérdés, amire egy nő elméletileg nem tudhatja a választ, akármilyen szélhámos legyen is.
– Nos, rendben. Akkor azt mondd meg nekem, milyen fogadalmat tesz egy templomos lovag?
Miriam erősen koncentrált. Igen, több száz oldalt elolvasott a lovagokról és a lovagrendekről. Hogy is volt? Igeni megvan, lazultak el arcvonásai. Most pedig tart egy kiselőadást ennek a beképzelt fickónak.
– A templomosok rendjét 1118-ban alapítja kilenc lovag, Hugues de Payens vezetésével... ő lesz az első nagymester – kezdett bele, mintha egy (általa sohasem látott, de a Professzor elbeszéléseiből jól ismert) egyetemi katedrán állt volna. – II. Balduin jeruzsálemi királytól kapnak rá engedélyt, és szállást is ő ad nekik a Szent Városban; méghozzá ott, ahol valaha Salamon temploma állt. Három fogadalmat tesznek – emelte fel a hangját –, a szegénység, szüzesség és engedelmesség hármas fogadalmát, Gormond de Piquigny jeruzsálemi pátriárka előtt. Az alapítók között ott van André de Montbard, aki Clairvaux-i Bernát cisztercita szerzetesnek... a későbbi Szent Bernátnak... a nagybátyja. Egyébként Bernát az, aki 1128-ban kidolgozza a rend reguláját, amit 1139-ben II. Ince pápa erősít meg Omne datum optimum kezdetű bullájával. A rend vállalja, hogy biztosítja a jeruzsálemi zarándokút védelmét. A kezdeti szegénység nem sokáig tart, a templomosok a keresztény világ egyik leghatalmasabb katonai és gazdasági szervezetévé válnak... egy olyan testületté, amelyet nem kötnek országhatárok. A rend nem tartozik egyetlen korona uralma alá sem, csak a pápának kötelesek engedelmeskedni, s adót is csak neki fizetnek, így megy ez egészen a bukásig... – Itt elharapta a megkezdett mondatot.
– Mi? – mordult fel Raoul udvariatlanul. – Mit mondtál?
Miriam pislogott.
– Nem érdekes – motyogta kedvetlenül. Olyasmiről beszéltem, aminek számodra nincs értelme.
– Fejezd be a mondatot! – szólalt meg tompa hangon Raoul. – Hallani akarom!
Az eddig hallottak még inkább elbizonytalanították. Ez a nő fura dolgokat beszél, ám mindezt olyan magabiztosan teszi, mintha számára valóban megtörtént volna. Lehet, hogy nem hazudik? Valóban a jövőből jött, ismeri a múltat, s így valamelyest a jövőt is?
Képtelen gondolat! A jövő nem létezik! Hogyan élhetnének benne emberek? Hogyan élhetnének egy még meg sem született korban ilyen szép nők?
– Nem vagyok biztos benne, hogy hasznos lenne – kétkedett Miriam. Nem kerülte el a figyelmét, milyen reakciót váltottak ki szavai a férfiból. Előbbi dühe elpárolgott, s most sajnálatot érzett iránta. Nem lett volna szabad ennyit fecsegnie.
– Hallani akarom! – ismételte meg Raoul határozottan. Szinte sistergett körülötte a levegő az elfojtott feszültségtől. – Mit mondtál... mi lesz a templomos rend sorsa?
Miriam vállat vont.
– A templomosok a XIV. századra... azaz mostanhoz képest jó százötven év múlva... nyomasztóan megerősödnek. Szép Fülöp francia uralkodó, aki egységes, erős királyságot akar létrehozni, és meg is teszi, meg akar szabadulni tőlük. Sátánimádással, szodómiával és egyéb bűnökkel vádolja őket, és a per végeztével máglyán égeti el Jacques de Molay nagymestert és két társát. A pápa, akit teljesen a markában tart, kihirdeti a rend feloszlatását. A templomosok rendje megszűnik létezni, vagyonukat a johanniták kapják meg.
– Jellemző! – húzta el a száját Raoul. Szótlanul meredt maga elé néhány hosszú másodpercig. – Egy újabb sötét jóslat! Mondd csak, mi vagy te? Valami jósnő? Annak nem túl meggyőző, amit itt összefecsegtél...
Miriam a fejét rázta. – Gondoltam, hogy nem fogod elhinni...
Foret-Noir legyintett.
– Ezzel az erővel akár azt is megpróbálhattad volna elhitetni velem, hogy a Föld gömbölyű... vagy kocka alakú... – Nevetett a buta elképzelésen, majd elkomorodott. – A Templomos Rend örökké élni fog, amíg világ a világ! Az Úr sohasem hagyná, hogy ily csúfság történjen velünk...
Miriam sóhajtott.
– Talán igazad van – mondta kitérőén. – Lehet, hogy rosszul tudom. De azt elhiszed... hogy a jövőből jöttem?
– Isten küldötte vagy – törte meg végül a csendet Raoul de Foret-Noir. – Ha nem vagy varázslónő, csak Ő küldhetett a villámok hátán... A Mindenható segedelmével érkeztél ide. Ne firtassuk, honnan! Elhiszem, hogy ember vagy, és talán valóban... a távoli jövőből jöttél... vagy máshonnan... de az bizonyos számomra, hogy a templomosok rendjéről semmit sem tudsz!
Miriam nem erősködött.
– Segítségre van szükségem – felelte. – Egy bátor, nemeslelkű lovagra. Idegen vagyok itt. Nem ismerem ki magam eléggé.
Raoul elvigyorodott. Rögtön tudta, hogy igaza van. A nő megpróbálta megtéveszteni. Ám most belátja, hogy a hihetetlen meséivel nem megy semmire nála. Jön a megszokott szöveg. Gyámoltalan nő. Lovagi segítség. Ez már helyénvaló társalgásnem.
– Miben lehetek szolgálatodra, gyönyörűségek hercegnője?
A lány elfintorodott.
– Nem hagynád ezt abba? Nem vagyok sem hercegnő, sem úrhölgy! Az oktalan bókokat pedig nem szeretem. Komoly segítségre van szükségem, nem pedig ostoba udvarlásra!
A lovag sóhajtott.
– Készséggel felajánlom a szívemet és a kardomati ám talán illene tudnom, mily veszélyben lehetek a segedelmedre? S egyáltalán... mi a szándékod?
Miriam megkönnyebbülten felsóhajtott. A nehezén túljutott. Most már könnyebben fog menni, de azért ügyelnie kell, mit mond és hogyan mondja.
– Azt hiszem, most megint néhány olyan dologról kell szólnom, amit csak nehezen fogsz elhinni – válogatta meg gondosan a szavait. – Talán kezdjük ott, hogy az én időmre... ami úgy nyolcszáz év múlva érkezik el... az ember technikai fejlődése eléri a csúcsát... sőt, sajnos túl is megy azon. Órákig mesélhetnék arról, hogy milyen találmányok születnek, milyen gépeket használunk, hogyan élünk. De a lényeg az, hogy nem sokkal a kétezredik év előtt, szörnyű katasztrófa zúdul a Földre.
– Igen, tudom – bólintott Raoul keserűen. – Az ÍÍtélet Napja.
Most Miriamon volt a megdöbbenés sora. Pár másodpercig szinte levegőt sem kapott.
– Hogy érted ezt? – nyögte ki végül. – Honnan tudod?
– Hiszen a Biblia megírja – nézett rá meglepetten a férfi. – A kétezredik év beköszöntekor eljő az Ítélet Napja, hogy elválassza a bűnösöket az ártatlanoktól, a jókat a gonoszaktól. Aztán földre száll a Messiás, és kihirdeti az Úr igéjét. Minden keresztény tudja ezt, bár a pogányok mást állítanak. – Gyanakodva fürkészte a lányt. – Vagy nálatok talán nem hirdetik a papok a Szentírást a templomokban?
– De, igen – bólintott némileg megkönnyebbülve Miriam. – Csak, tudod, nálunk nem mindenki jár templomba.
– Eretnek egy szokás – ingatta a fejét Raoul. Mindegy, folytasd, kérlek!
– Igen, a Biblia is ír az Ítélet Napjáról, de én nem arra gondoltam. Mi, a túlélők neveztük el így azt a napot, amelyiken kitört a háború... egy olyan háború, ami majdnem mindenkit elpusztított a Földön.
– Iszonyatos harc lehetett – kerekedett el a férfi szeme. – Hány évig tartott?
– Pár napig, mindössze. Az emberek...
– Micsoda? – kiáltott fel Raoul hitetlenkedve. Ítélet – Pár napig? És majdnem az egész emberiség belepusztult? Ez lehetetlen!
– Figyelmeztettelek, hogy hihetetlen dolgokról fogok beszélni. Nem, sajnos nem volt lehetetlen. Akkor már fél évszázada rendelkeztünk olyan fegyverekkel, amelyek közül akár eggyel is el lehetett volna pusztítani a bolygót... vagy a planétát, ha úgy tetszik. És azon a napon az összes elszabadult.
– Hogyan? – kérdezte Raoul mohón. Bár megint kételyei támadtak, a történet (s nem kevésbé előadója) lenyűgözte, magával ragadta.
– Nos, ez megint furcsa lesz. Mindegy. Az ember kitalált olyan gépeket, amelyek gondolkodni tudnak. Az egyik ilyen... a legfejlettebb és a legújabb... úgy döntött, megszabadítja a Földet az emberi civilizáció átkától. És erre meg is volt a lehetősége, mivel a legbefolyásosabb nagyhatalom...
– Anglia, Franciaország vagy a német császár birodalma? – vágott közbe ismét Raoul.
– Nem, az az ország, amiről én beszélek, ma még nem létezik, csak később jön létre.
– Hol?
– Messze, nyugaton, az óceán.túlsó partján.
– Az óceán túlsó partján? De hiszen ott vége a világnak! A tenger vize alábukik a végtelen űrbe, és a világot a hátukon tartó óriások felnyúlnak a sötét mélységekből, hogy elragadják a balga módon arra tévedő hajókat...
– Nem, nincs vége a világnak, de ha folyton félbeszakítasz, sohasem fogom befejezni. Szóval az egyik nagyhatalom az összes fegyverét erre a gépre bízta, így az csak kiadta a parancsot, és a Föld nemsokára radioaktív katlanná vált.
– Radioaktív? – érdeklődött a férfi. Hiába határozta el az előbb, hogy csendben marad, egyszerűen nem értette a szót. – Az meg mi a ménkű?
– Húúú, hogy is mondjam... Hát, minden átitatódott betegséggel. Aki nem halt meg azonnal, később, szörnyű kínok között pusztult el, egy pár túlélő kivételével. De az igazi háború, ami miatt itt vagyok, csak ekkor kezdődött. A gépek vették át az uralmat a Földön. Minden emberi lényt ki akartak irtani. Akivel te találkoztál... az a démon, akit megidéztetek, valójában egy jövőbéli gépezet... amelyik kívülről úgy néz ki, akár egy ember... Ám a látszólagos hús és bőr alatt egy rendkívül kemény fémváz található... ezért tört el a kardod, ezért nem fogja a Terminátort semmilyen fegyver...
Raoul ezúttal nem szólalt meg. Feje zsongott a hallottaktól. Agya nem akarta elhinni az egészet, lelkében azonban érezte a szavakból sugárzó igazságot. De nem tudta elképzelni, hogyan lehetne az a lény mesterséges, mint egy szélmalom vagy egy kézitalilga...
És fölöslegesnek tartotta, hogy ellentmondjon. Hiszen úgy sem találna megfelelő szavakat, amikkel kifejezhetné a kétségeit. – Folytasd, kérlek! – morogta erőtlenül.
– Ennyi. Az a gép... azért jött ide a jövőből, hogy irgalmat nem ismerve irtsa, gyilkolja az embereket.
– Az igazhitűeket?
– Minden embert... válogatás nélkül – vágta rá Miriam. – Engem az után a gép után küldtek ide... Mint már említettem, úgy hívjuk, Terminátor, halálosztó. Meg kell semmisítenem. Ez a feladatom...
– Az isteni küldetésed?
– Nos, igen.
Raoul elmosolyodott, és játékosan megfenyegette az ujjával a lányt.
– Tudtam én! – rikkantotta. – Téged Isten küldött. Hát persze! Hiába próbáltál meg elandalítani mindenféle furmányos mesékkel! Mindenki tudja! A jövő még nem létezik, tehát onnan nem jöhetsz te sem! Viszont létezik a Menny és a Pokol, és léteznek Istennek más birodalmai, melyeket nem ismer emberi szem...
Miriam eltöprengett egy darabig. Rájött, hogy semmi értelme tovább erőlködni. A lovag sohasem lesz képes arra, hogy felfogja és megértse az igazságot. Az ő nyelvén kell hozzá beszélni.
– Igen – ismerte be. – Isten küldötte vagyok. Azért jöttem, hogy elpusztítsam azt a pokolbéli démont, amely az embereket fenyegeti.
Raoul boldog képe szinte sugárzott.
– Miért kellett mindenfélét összefecsegned nekem?
Miriam sóhajtott.
– Magyarázatot akartam adni arra a kérdésedre, hogy miféle világból jöttem. Megpróbáltam a te szavaiddal kifejezni magam... sajnos, sikertelenül... Ahonnan én jövök, az a világ számodra nem létezik... Isten olyan birodalma, amelyről sem neked, sem más itt élő embernek nincs tudomása...
Raoul ezt már értette. Bólogatott. Majd valami más ütött szöget a fejébe.
– És ha megölted azt a démont... azután visszamész?
– Nem – mosolyodott el szomorúan Miriam. Lehetetlen volt nem észrevenni a férfi hangjában megbúvó érzelmeket. Egy pillanatra eszébe jutott az a bizonyos szüzességi fogadalom, amit a lovagokról tanult, és Raoul hasonlósága Hepburnhöz ismét a leikébe mart, de elhesegette magától a gondolatot. – Nem tudok visszamenni, lovag. Ha elvégeztem a feladatomat, itt kell maradnom. Örökre.
Raoul de Foret-Noir szótlanul rágódott a szavain. Ellentétes érzelmek dúltak lelkében. Szeretett volna a lány mellett maradni, de rettenetesen félt attól, amit ez jelentett. Ismét szembe kellene néznie azzal az iszonyatos démonnal. Nem, nem képes rá. Felnézett, tekintete találkozott a nőével. Ismét rátört az a furcsa érzés.
Yagy talán mégis képes rá? Talán ha ez a koravén, szomorkás ám mégis gyönyörű szempár néz rá, mégis lesz ereje újra fegyvert fogni a démon ellen?
Talán.
– Fel... hm... felajánlanám számodra a karom és a kardom bátor védelmét... de még a nevedet sem tudom, gyönyö... izé... kedves úrhölgy – bökte ki, saját maga számára is teljesen váratlanul.
Miriam elmosolyodott. Érezte, hogy a győzelem kapujában áll. A lovag nem fogadta el az igazságot, de megelégedett a féligazsággal. Segíteni fog Isten küldöttének.
Jó, maradjon is ez így!
– Miriam. Miriam Randolf a nevem.
Raoul de Foret-Noir olyan boldogan vigyorgott, mintha most közölték volna vele, hogy a bátyja elhagyta a földi siralomvölgyet, s az apja mégiscsak reá testálta minden vagyonát és uradalmát. Most minden újra egyértelmű és érthető volt számára.
– Rendelkezz velem Miriam de Randolf, szépségek úrnője! – harsogta boldogan. – Raoul de Foret-Noir, a Templom felszentelt Lovagja a te gyönyörűséges kezedbe teszi le életét és lelke üdvösségét! Az Úr nevére kérlek, bánj vele nemes hölgyhöz méltó irgalommal és kedvességgel!
Miriam nem tudta megállni mosolygás nélkül a lovag felszabadult hajlongását, s mivel fogalma sem volt, mit válaszoljon, egyszerűen fejet hajtott.
– Elfogadom a szolgálatodat, hős lovag – mondta zavartan, s közben akaratlanul is arra gondolt, hogy Joseph Hepburn, a Professzor beszél hozzá játékos ünnepélyességgel.
Erre a gondolatra megsajdult a szíve.
És úgy tűnt, a nagy boldogság után Raoul de Foret-Noir leikébe is belemarhatott némi keserűség. Az arca egy villanás alatt elkomorodott.
– És hogyan akarod legyőzni a démont, Miriam? Láttam, mire képes. Mi ketten... nem bírunk el vele, azt bizton állíthatom.
– Ezzel meg tudom fékezni – emelte fel a piszolyt a lány.
Raoul fanyarul elmosolyodott.
– Nem túl meggyőző! Mit akarsz azzal a vasdarabbal? Hozzávágod?
– Nos, az nem lenne túl célravezető – mosolyodott el Miriam. – Figyelj csak! Megmutatom, hogy működik.
Körülnézett, és megakadt a szeme egy nagyobb kődarabon az éjszakába vesző sivatagban. Tökéletes. Felemelte a lézerpisztolyt, célzott, és meghúzta a ravaszt.
A hatás elképesztő volt. Raoul felkiáltott, és a szeme elé kapta a kezét. A kilövellő rövid, de intenzív lézersugár egy szisszenéssel darabokra robbantotta a sziklát. A szerteszét záporozó szilánkokból nekik is kijutott.
– Ez már... elég meggyőző? – fordult vissza nevetve a lány. – Miből gondoltad, hogy Isten megfelelő eszköz nélkül bocsátja útra a küldöttét?
A lovag hitetlenkedve rázta a fejét. Túl sok volt ez neki egyszerre. Hogy valakinek a kezéből villámok csapjanak ki... Tudta, hogy a lány igazat beszél, s amit látott, isteni csoda, de még így is megdöbbentette a hatékonysága. Tíz lovag perceken keresztül püfölhetné azt a sziklát, ami most egy villanás alatt szilánkokra robbant.
– Isteni hatalom! – morogta. – Semmi sem állhat az utadba.
– Mindez mégsem elég – folytatta Miriam. Még így is segítségre van szükségem. Sokat tudok erről a korról, de nem mindent. Óriási segítséget jelentene, ha lenne valaki, aki eligazodik itt, és támogat a küzdelmemben...
Raoul megértette a nem igazán burkolt kérést. Tudta, ez az a pillanat, amikor döntenie kell. És a döntése mindent megváltoztat – az egész életét. Összeszorította a fogát, felemelte a fejét, és határozottan a lány szemébe nézett.
– Veled tartok – mondta egyszerűen, hiszen az előbb már úgyis kijelentette, hogy a lány pártját fogja. – Hiszem, hogy úgy szolgálhatom leginkább tetsző módon Istent, ha téged szolgállak. A Mindenható nevére esküszöm, hogy nem hagylak el, és hűséges támaszod leszek tenger nehézségeid közepette...
Jaffa mellett, 1191. szeptember 23. 02:16
Miriam csalódottan járta körbe az imaházat. A szétdobált köpenyeken és kardokon, illetve a hat holttesten kívül semmit nem találtak. Érdeklődéssel vegyes borzongással szemlélte a helyiség bizarr berendezését. Felemelte az egyik kardot, s próbaképpen suhintott vele egyet.
– Jól áll a kezedben – lépett mellé Raoul. – Tudsz bánni vele?
– Tegyünk egy próbát? – kérdezett vissza Miriam, bár tudta, sem a hely, sem az idő nem lenne alkalmas rá.
– Nem – rázta a fejét a férfi. – Talán majd egyszer, nyugodtabb körülmények között.
– Nézd csak – váltott témát a lány, a meztelen holttestre mutatva. – Már ruhát is szerzett magának.
Foret-Noir elszomorova szemlélte egykori bajtársát.
– Gautier de Montegart... igazi lovag volt! Nem volt szaracén, aki megállhatott volna előtte. Balian d'Ibelin hadinépével tört ki Szaladin ádáz seregének gyűrűjéből Hattín Szarvai alatt, és később velük együtt védte a Szent Város falait, egészen a keserű megadásig. Elsöpörte az ellenfeleit, mint a tomboló szélvihar... és a démon egy szemvillanás alatt a hátát törte...
Miriam nem felelt. A hullákat nézegette, s a sérülésekből, a precíz pontossággal végrehajtott gyilkosságokból nem volt nehéz megállapítania, hogy ki tette.
A T-800-as. A Terminátor!
Időközben Raoul egyenként kivonszolta a tetemeket a kolostor elé, és hajdani bajtársa, legkedvesebb cimborája kardjával gödröket kapart a puha, vöröses homokba.
Miriamnak nem tetszett ez az időhúzás, de nem volt lelkiereje közbeavatkozni. Nem mondhatta el, hány bajtársát látta temetetlenül a géproncsok között oszlásnak indulni. Ugyan ki és hová temette volna el őket?
Azonban itt más volt a helyzet. A félóra időveszteség nem tűnt kritikusnak, és Raoul de Foret-Noir kemény arcán valódi könnyek patakzottak. Miriam Randolf tízéves korában sírt utoljára, amikor az anyját cafatokra lőtte egy Terminátor, s ő csak úgy menekült meg, hogy az asszony – miközben szorították egymás kezét – a testével védelmezte gyermekét. Aztán megérkezett egy csoport fegyveres, és kiiktatták a Terminátort. Ám ez Anne-Margaret Randolfon már nem segített...
Raoul de Foret-Noir egy vele egyívású, hasonló termetű, hasonló ruházatú lovagot hagyott utoljára, és mielőtt elhantolta volna, bőven hulló könnyekkel, hosszan imádkozott. Aztán saját kezével húzta rá a földet elhunyt bajtársára, majd megtörölte a szemét.
Miriam szíve összeszorult.
– Ki volt ő? – kérdezte halkan.
Raoul de Foret-Noir csak nehezen, rekedt hangon tudott válaszolni.
– Paul de Clanouvevre... a testvérem...
– Egy anya szült benneteket?
– Nem. Az ember nem válogathatja meg a vér szerinti fivéreit... de az igazi testvéreit maga választja. Együtt nevelkedtünk Szidón városában, együtt vettük fel a lovagi rendet, együtt vívtuk meg első, győzedelmes csatánkat Montgisard-nál a leprás Balduin király oldalán, együtt menekítettük ki a rend nagymesterét Szaladin fiának kelepcéjéből, együtt vágtuk ki magunkat a tripoliszi gróf seregében a szaracénok gyűrűjéből a sötét emlékezetű Hattínnál, és együtt csatlakoztunk Akkó ostromához, még Richárd király érkezése előtt... a mulatság örömeiben is osztoztunk... azt hittük, együtt is fogunk majd elesni az utolsó ütközetünkben...
– Imádkoztál érte?
A lovag sóhajtott.
– Imádkoztam... és szent bosszút fogadtam. Mindent meg fogok tenni, hogy megtoroljam a testvérem halálát... még ha az életembe is kerül! A démont el kell pusztítani!
– Magam is úgy vélem.
Egy darabig csendben ténferegtek az esszénus kolostor ronjai körül. A nyomokat nézegették a csillagfényes éjszakában.
– A sergentek elfutottak – jegyezte meg Raoul neheztelően.
– Ők vitték el a lovakat? – kérdezte Miriam.
– Aligha – Foret-Noir a földre mutatott. A homokban kígyózó nyomok nem sokat jelentettek Miiiamnek, a templomos lovag viszont ugyanúgy olvasott bennnük, mint a legkülönb turkopol portyázó. – Az összes ló egyszerre távozott, és egy irányban. Hármon közülük ültek... látod, a patáik jobban belemélyednek a homokba... a többit kantárszáron vezették.
– Hármon ültek? – A lány értetlenül ráncolta a homlokát. – Az egyiken nyilván a Terminátor; de a másik kettőn?
– Türoszi Simon és a szőke Gilbert – felelte Raoul. – Az ő testüket nem leltem a halottak között.
– A Terminátor oldalára álltak? – szörnyedt el Miriam.
– Ha megkímélte az életüket, a hadijog szerint testükkel-lelkükkel a démon rendelkezik – magyarázta a lovag. – A foglyokból rabszolgák lesznek, a szaracénoknál ugyanúgy, mint a keresztényeknél. A fegyver jogán a győztes fél parancsol nekik. Általában később kiváltják őket, de a templomosok csak az övüket és a kardjukat kínálhatják az életükért cserébe, és kötve hiszem, hogy ennek az istentelen démonnak arra szüksége volna. Azt alítom, inkább a szolgálataikra tart igényt.
– És ők engedelmeskednek neki?
– Ha megajándékozza őket az életükkel, kötelesek rá. – Raoul felsóhajtott. – Azt hiszem, Gilbert de Clancy és Türoszi Simon lovaghoz méltóbban viselkedtek, mint én.
– Ostobaság! Egy Terminátorral szövetségre lépni rosszabb a halálnál! – A lány homloka ráncba szaladt. Ezek szerint mégsem olyan jó a helyzete; a gépnek ugyanúgy segítői vannak, mint neki. – Mit gondolsz, merre mentek?
– Egyértelműen... Jaffa felé vezetnek a nyomok.
– Jaffa az a város, ahol a tieid állomásoznak? kérdezte Miriam.
Raoul bólintott.
– Onnan indultunk el nem sokkal ezelőtt titokban.
Miriam azonnal határozott. – Odamegyünk!
Foret-Noir végignézett rajta. A lány nevetséges látványt nyújtott a bő templomos általvetőben.
– Ruhát kell szerezned – morogta gondterhelten. – Így túl nagy feltűnést keltenél. És a kívülállók szemében, akik nem tudják rólad, hogy Isten küldötte vagy, asszonyszemély létedre nincs jogod a templomos rend keresztjét viselni.
– Igazad van. Majd a városban szerzünk valami megfelelő öltözéket. Addig talán megteszi az egyik köpeny is.
Máris magára terítette azt a köpenyt, amelyik eldobva hevert az imaház padlóján. A hófehér általvetőt, melyet korábban a lovagtól kapott, most visszaadta. Foret-Noir magára öltötte a ruhadarabot, és sóhajtva nézett körül.
– Mi bajod? – kérdezte Miriam. – Nyomaszt ez a hely?
Raoul vállat vont. Nehezére esett visszatérni csúfos megfutamodása színhelyére. Immár csak egyetlen dolog érdekelte: a lány mellett akart maradni, és segíteni neki annak a démonnak az elpusztításában, aki meggyilkolta Pault.
Szent esküvel fogadta, hogy bosszút áll, és saját törött pengéje helyett magához vette Paul de Clanouvevre rubinokkal kirakott markolatú kardját, melyet a lovag még az apjától örökölt. Jó fegyver volt ez! Damaszkuszban kovácsolták, s Paul esküvel állította, hogy egykor maga a pápa áldotta meg ujjainak érintésével.
Suhintott egyet a karddal, és suttogva fogadta meg ismét a csúf véget ért Paulnak, hogy e fegyvert csakis nemes célra fogja használni, s valahányszor kivonja majd a hüvelyéből, szíve minden szeretetével megboldogult választott testvérére gondol majd.
– Nem lehet, hogy a bajtársaid mégsem álltak a Terminátor szolgálatába? – szólalt meg váratlanul Miriam, miközben a köpeny csatjával bajlódott. Az a két lovas lehetett a két sergent is; a Terminátor megfélemlítette őket. Ha a társaid elmenekültek, és itt vannak valahol a közelben, megkereshetnénk őket, hogy csatlakozzanak hozzánk.
Raoul de Foret-Noir a fejét rázta.
– Gilbert de Clancy... és Türoszi Simon... A legderekabb templomosok közé tartoztak! Hogy megfutottak volna? Elképzelhető, bár nem valószínű. A templomosok inkább halálukig küzdenek, semhogy a hátukat mutassák az ellenségnek!
– És te?
A kérdés ostorcsapásként hatott Raoulra. Csak most döbbent rá igazán, mit művelt, így utólag maga sem tudta elhinni, hogy megtette. Igen, ő gyáván megfutamodott, amíg négy hűséges bajtársa az utolsó leheletéig harcolt! Ezen nincs mit szépíteni.
– Igazad van – bólintott kelletlenül. – Mondtam: nyilván megadták magukat. Igen, miért is harcoltak volna? Tekintsük csupán azt, ahogy én megrémültem; Isten szeme előtt nincsenek titkok...
– Ne érts félrej – tette a vállára a kezét Miriam. – Nem vádollak gyávassággal. Egy Terminátorral szembeszállni ezekkel – tapintotta meg a Raoul kezében lévő kardot –, nem bátorság, hanem őrültség. Igaz, nem tudhattátok, de akkor is...
– Azt hittük, hogy egy démon, aki a mi hívásunkra érkezett, és az Úr meg a szentek igéivel megzabolázhatjuk – sötétedett el Raoul tekintete. – A komtúr azt mondta, hogy az alvilágból felidézett lények az ő engedélye nélkül nem hagyhatják el a pentagramot, hiszen az apostolok és a legnagyobb katonaszentek nevét rótta fel rá. És ő most halott. A démon pedig szabadon garázdálkodhat!
– Tulajdonképpen miért akartatok ti megidézni egy démont? – érdeklődött Miriam. – Azt hittem, hithű keresztények vagytok.
– Úgy is van – bólintott méltósággal Raoul. – De a kereszt ügye rosszul áll most. A királyok egymással torzsalkodnak, és közben az igazi ellenség... a pogányok... még mindig a kezükben tartják a szent Jeruzsálemet. Gérard de Ridefort nagymester Akkónál a szaracénok fogságába esett, és Richárd király az ő egyik normandiai hívét tette meg helyette a vezetőnknek... egy Robert de Sablé nevű francia nemesurat, aki idegenül mozog közöttünk, és nem ismeri a rend misztériumait. A káptalani testület... csupa beavatott... úgy döntött, hogy itt az ideje kézbe venni a dolgokat, különben az egész keresztény világ veszélybe kerül. Valami hatalmas erőre volt szükségünk. És ezt az erőt csak az alvilágból idézhettük meg, hogy aztán uralmunkba hajtsuk Krisztusnak tetsző fehér mágiával.
– És mit csináltatok volna, ha a megjelenő démon valóban engedelmeskedik nektek?
Foret-Noir arcára átszellemült kifejezés ült ki, szeme felragyogott, ajka mosolyra húzódott.
– Először Szaladin ellen küldtük volna, hogy vissszavívja Jeruzsálemet, aztán a segítségével kényszerítettük volna az egymás ellen háborúzó keresztény királyokat, hogy valamennyien ismerjék el a pápa őszentsége fennhatóságát, így az egész keresztény világ egyesül majd az apostoli jogar alatt, és a harcoló rendek lesznek Isten kiválasztott katonái, akik elejét veszik mindennemű villongásnak a koronás fők között.
– Szép kis terv – csettintett a lány. – De azt hiszem, most fontosabb dolgunk is van, mint a kudarcotokon rágódni. Szerinted abba a városba mehettek?
– Azt hiszem, mindenképpen Jaffában kell őket keresnünk. Ha nincsenek ott... márpedig ezt hamar kideríthetjük... akkor még mindig ráérünk eltöprengeni, hová tűnhettek. Egyébként is, ne feledd, ruhát kell szereznünk neked!
Miriam végiggondolta a dolgot. Igen, mindenképpen be kell menniük a városba. És minden perc drága.
– Induljunk! – javasolta, és kilépett az éjszakába.
Jaffa mellett, 1191. szeptember 23. 01:34
A Terminátor hamar rájött a lovaglás ideális technikájára. Gépi agya elemezte a mozgássort, és megadta számára a szükséges paramétereket. Egy dologgal nem tudott mit kezdeni – a ló ideges volt, láthatóan nem érezte jól magát ismeretlen lovasa alatt. Pedig erős, normandiai fajtából származott, amit kifejezetten a nehéz fegyverzetű lovagok szállítására tenyésztettek ki, és s Terminátor súlya sem haladta meg egy tetőtől talpig acéllal borított harcosét.
Mindettől függetlenül jó iramban haladtak a város felé. Vezérlőközpontja szerint a jelenlegi helyzetben ez a legcélszerűbb lépés; és ez azt jelentette, hogy oda is megy. Pontos tervet még nem alkotott arról, hogy mihez kezd majd – túl sok ismeretlen tényező várhatott rá, és így nem tudott részletes cselekvési tervet kidolgozni. Egy dologban azonban biztos volt: búvóhelyet kell találnia, és a lehető legtöbb információt kell összegyűjtenie, a környezetéről.
Úgy döntött, nem végez négy kísérőjével. A viselkedés-elemzés alapján számíthat rájuk – a két újonnan jöttre is, akikkel nem sokkal a város előtt találkoztak –, és hasznosak lehetnek a szükséges adatok megszerzésében. Úgy találta, az úr-szolga viszony tökéletesen megfelelő kapcsolat, és eszerint viselkedett. Nem kérdezett, nem kért tőlük semmit, hanem rájuk parancsolt, hogy vigyék egy biztonságos helyre. Ők gondolkodtak egy kicsit, majd azt mondták, hogy megvan a megoldás. Nem mulasztotta el közölni velük, hogy csak addig van szüksége rájuk, amíg hasznosak a céljai szempontjából. A két újonnan jött személy szemlátomást megrémült ettől, a romos kolostorban foglyul ejtetteket azonban teljességgel hidegen hagyta. A Terminátor figyelmét nem kerülte el, hogy a két emberpáros viselkedésmátrixa alapvetően eltér egymástól; úgy ítélte meg azonban, a különbségeket ráér később is kiszámítani.
A távolban sötét tömeg emelkedett a horizont fölé. A Terminátor alapos szemrevételezés után kilencvenhat egész nyolctized százalékra becsülte annak az esélyét, hogy a város – Jaffa – falait látja. Persze sok mindent regisztrált még – infravörös érzékelőivel ez nem volt túl nehéz –, a terep egyenetlenségeit, egy-két alsóbbrendű, intelligenciával nem bíró életformát a sűrű útmenti bozótosban, no meg a kísérőit. Mindez semmilyen érzelmet nem váltott ki belőle – legfeljebb a beáramló információk rendszerezésével járó elégedettség elektronikus megfelelőjét.
Hamarosan elérték a kaput. A felhúzott vasrostély mellett két humanoid állt. A Terminátor kétszer is ellenőrizte őket, de a furcsa eredmény nem változott: legalább tíz kilónyi fém fedte a testüket. A fém nem lehetett szerves alkotórészük, mivel a hőmérséklete jelentősen eltért a szabadon hagyott bőrfelületekétől. Első pillantásra fémöltözékükben úgy festettetek, mint egy sorozatgyártás előtti kísérleti prototípus valamikor a kiborgok kifejlesztési korszakának legelején. A legvalószínűbbnek az tűnt, hogy a különös öltözék valamilyen páncélzatként funkcionál.
– Állj! – emelte fel a karját az egyik őr. – Mi járatban vagytok?
– Enguerrand de Chastelet komtúr kíséretéhez tartozunk – felelte gőgösen az egyik lovag, az, aki Gilbert de Clancy néven azonosította magát. Innen lovagoltunk ki valamivel éjfél előtt. Engedj utunkra, csatlós!
– És hol van annak a hat lónak a gazdája? – akadékoskodott a strázsa. Nem szenvedhette a templomosokat.
– Semmi közöd hozzá, bugris! – csattant fel a másik lovag, Türoszi Simon. – Ne üsd bele az orrod a Templom Lovagjainak dolgába! Félre az útból!
– Nem úgy van az! – lépett közelebb a-üiásik strázsa is. Nem szívesen állt le veszekedni ezekkel a felfújt hólyagokkal, de nem tűrhette, hogy ilyen hangon beszéljen valaki Richárd katonáival, csak azért, mert egy vörös keresztet hord a vállán. – A király szigorú parancsot adott: ellenőrizni kell minden belépőt.
– Tán szaracén kémeknek hiszel bennünket, félkegyelmű? – recsegte Türoszi Simon. – Utoljára mondom, el az útból, de tüstént!
Az a két sergent, aki nem sokkal Jaffa falai előtt csatlakozott a Terminátorhoz és a két templomoshoz, a nyakát behúzva várt, nem avatkozott bélé a vitába.
A másodjára odaérkező strázsa már nyitotta a száját, hogy valami kacskaringósat mondjon, de nem volt alkalma megszólalni.
– Elég! – reccsent meg az a hang, amitől mindannyiuknak a hideg futott végig a hátán. A Terminátor előrébb léptetett lován, és a nyeregből kihajolva megragadta a mogorvábbik őr ruháját a nyakánál fogva. Fél kézzel, könnyed mozdulattal emelte fel a tehetetlenül kapálózó, vadul káromkodó embert, és úgy tartotta, hogy a szemük egy szintben legyen. – Most pedig továbbengedsz minket! – szólt rá kifejezéstelenül, ám mégis parancsolóan.
Az őr azonnal abbahagyta az átkozódást. Úgy érezte, az a hideg szempár a veséjébe lát. Hevesen bólogatni kezdett, egyetlen szót sem bírt volna kinyögni. Társa döbbenten állt félre az útból. A kis csapat elindult. Pár lépés megtétele után a Terminátor egyszerűen elengedte a szerencsétlen fickót, aki nagyot nyekkenve, csörömpölve zuhant a porba.
A két őr szótlanul meredt a távolodók után. Összenéztek, majd gyorsan keresztet vetettek. Szavak nélkül is tudták, hogy soha, senkinek sem tesznek említést az incidensről. Szerették volna minél előbb elfelejteni azt a hangot.
Jaffa mellett, 1191. szeptember 23. 02:24
– Tévedtem – vallotta be Raoul, és a széles homokdomb gerince mögött elnyúlva még egy utolsó pillantást vetett az őrökre.– Nincs esélyünk a bejutásra, már nem templomosok állnak a kapukban. Richárd katonái túlontúl gyanakvóak, így más megoldást kell keresnünk!
– Muszáj bejutnunk a városba! – Miriam kimerültnek tűnt ugyan, de kimeríthetetlennek tetsző erőtartalékokkal rendelkezett. A hosszú harc, melyet a jövőben vívott – vagy fog megvívni –, olyan szívósságot oltott törékenynek tetsző testébe, ami még Raoul de Foret-Noirt is megdöbbentette.
– Ilyen öltözékben semmi esélyünk – válaszolta a férfi, miközben pillantása akaratlanul is végigvándorolt a nő formás, izmos testén, amelyet a ráterített köpönyeg csak részben takart el.
Miriam követte a férfi tekintetét, s egy pillanatra elpirult. Más volt ez a félmezítelenség, mint amikor megérkezett. Akkor a kronoportáció miatt láthatta meg Raoul anyaszült meztelenül, s inkább a meglepetés dominált; most azonban a tekintetéből több sugárzott.
– Muszáj bejutnunk! – ismételte Miriam határozottan, legyőzve magában a nőt. – A Terminátor odabent van, tudom!
Raoul tétován megrázta a fejét.
– Így sohasem jutunk be a városba! Ruhát kell szereznünk, mert ha rájönnek, hogy nő vagy... Nos...
– Nos? – kérdezte merészen Miriam. – A nők mindenben egyen... – hirtelen elhallgatott, és a történelemórák meg az összehasonlító szociológia előadások jutottak az eszébe. A nők egyenjogúságának elismerésére még évszázadokig kell várnia.
– Értem – hajtotta le megadóan a fejét, de a veleszületett túlélési vágy nem hagyta nyugodni. Találj ki valamit, Raoul!
A lovag megcsóválta a fejét, s így válaszolt:
– Egy tökéletesen biztos tervet nem olyan könnyű kieszelni. Az ilyesmihez még nekem is idő kell. Nem sok esélyt látok a bejutásra, hacsak...
– Hacsak?!
– Az őröknek mindenki gyanús, aki be akar jutni Jaffába... Mindenki, kivéve a zsákmányolt rabszolgákat...
Miriam összeráncolta a homlokát.
– Miféle rabszolgákra gondolsz? – kérdezte gyanakvóan. – Úgy érted, én...
Foret-Noir kelletlenül válaszolt, ám közben félreérthetetlen pillantással simogatta végig a nő testének itt-ott kivillanó pőre domborulatait.
– Hát... szóval, ha egy keresztes lovag visszatér a városba, vállán egy ájult rabszolgalánnyal, akit hosszú, kimerítő üldözés után fogott el a homokdűnék poklában... nos, úgy vélem, egyetlen őr sem kezdene gyanakodni. Az talán feltűnhet nekik, hogy templomos vagyok, akinek a regula szerint tiltva vagyon az ilyesmi, de szólni akkor sem mernének; félnek a rend haragjától, mint a pokol kénköves lehelletétől.
– Még mit nem! – csattant fel Miriam. – Én szabad ember vagyok, nem leszek senki rabszolgája...
– Ötleteket akartál – felelte a lovag.
Miriam lebiggyesztette az ajkát.
– Nem sokáig maradtál volna életben a Terminátorokkal szemben, ha ennyire ötletszegény vagy.
– Tessék? – kapta fel a fejét Raoul. – Nem hiszem, hogy rászolgáltam a becsmérlésedre. Amit kitaláltam, igenis jó ötlet, az már a te hibád, ha nem vagy hajlandó egy kis ártatlan színjátékra, mely megoldaná ezt a gondunkat.
– Nem mondom, hogy szükség esetén nem vagyok hajlandó, de egyelőre még gondolkodom valami jobb megoldáson – válaszolta a lány, és minden tapasztalatát, minden tudását igénybevéve próbált valami elfogadható tervet kiötölni, melynek segítségével biztosan bejuthatnának a városba. Kockázat nélkül.
Gyorsan múltak a percek, s végül Miriam kénytelen volt feladni az elveit. A Terminátor elpusztítása mindennél fontosabb, gondolta magában, s savanyú arccal fordult a csendben várakozó férfi felé.
– Rendben van. Marad a te ötleted. Hogyan képzelted el a dolgot?
Raoul önérzetesen megvonta a vállát, s olyan képet vágott, mint aki eleve biztos volt a dolgok ilyetén alakulásában.
– Egyszerűen a vállamra veszlek, és miközben te ájultnak vagy legalábbis halálosan kimerültnek tetteted magadat, szépen besétálunk Jaffába. Egyetlen szót sem kell szólnod, meg sem kell mozdulnod, csak heverned a vállamon.
Miriam sóhajtott.
– Ennyit még kibírok.
– Ha valóban hihetővé akarjuk tenni a történetet, akkor a külsőddel csinálnunk kell még valamit – folytatta a lovag zavartalanul, és szemében pajkos fény villant föl. Miriam rosszat sejtve kérdezte:
– Egészen pontosan... mire gondolsz?
– Rólam könnyen elhihetik, hogy egy szaracén lányt üldöztem hosszú mérföldeken keresztül a homokdombok között, még a lovamat is halálra ösztökélve – mutatott verejték és homok keverékétől mocskos ruhájára –, ám a te bőröd fehérsége és tisztasága kétségeket ébreszthet egy éles szemű kapuőrben. Azt hiszem, jó alaposan meg kell fürdened a porban!
Miriam tiltakozva emelte fel a kezét, aztán hirtelen meggondolta magát, és megvonta a vállát.
– Tulajdonképpen nem számít.
Ledobta magáról a köpenyt, és Raoul csodáló pillantásainak kereszttüzében többször is meghempergőzött a homokban, amíg a bőre olyan szürke nem lett, mint maga a sivatag. Ekkor felállt, és köpenyét is alaposan beszórta porral, majd visszavette, s eltakarta izmos testét a mohó férfiszemek elől.
– Készen állok.
Raoul de Foret-Noir gyors pillantást vetett a nőre, majd ördögi szikra pattant elő az agyából, és foghegyről odavetette:
– Hoppá! Krisztus nevére, nem is kellett volna megfürdened! Van egy jobb ötletem...
Mielőtt befejezhette volna, a hangja elcsuklott a fájdalomtól; Miriam ugyanis nem kedvelte az ehhez hasonló tréfákat. A férfi mindössze annyit látott, hogy a nő feléje lendül, és a következő pillanatban irtózatos fájdalom rántotta görcsbe a testét. Azt hitte, a válla tőből kiszakad.
– Csak... élcelődtem... – nyögte Raoul, miközben hiábavaló kísérletet tett, hogy kiszabaduljon a fogásból. – Tréfa volt, Miriam! Tréfa!
A nő lassan elengedte a lovag kicsavart kezét, és hátralépett. A templomos halk szitkokat morzsolva a fogai között felállt, s miközben porcikáinak épségét ellenőrizte, elismeréssel és félelemmel vegyes pillantást vetett Miriamra.
– Te eddig... sivatagi oroszlánokkal birkóztál? – morogta. – Olyan erős a fogásod, mint az avignoni kovácsmester vasfogója...
– Soha többé ne élcelődj velem! – figyelmeztette Miriam a férfit. – Lehet, hogy legközelebb nem a karodat, hanem a torkodat szorítom meg!
Foret-Noir komor pillantást vetett a nőre.
– Sajnálom. Engem már csak efféle bő kedélyű embernek teremtett az Úr. De megértettem. Gyerünk!
Miriam engedelmesen tűrte, hogy a lovag a vállára vesse. Lehajtotta a fejét, és elernyesztette testét. Igazán meggyőzően játszotta a végsőkig kimerült szaracén lányt, akit a hős lovag mérföldek távolságából cipelt vissza a városba.
Foret-Noir tagadhatatlanul élvezte a helyzetet. Magabiztos, ám fáradt léptekkel közeledett a kapu felé, és amikor látótávolságba ért, örömittas kurjongatással hívta fel magára a figyelmet, és bal kezét diadalmasan a lány csupasz fenekére tette.
– Mit a fenét művelsz? – háborodott fel Miriam, de már mozdulni sem mert.
Foret-Noir megpaskolta foglya gömbölyded alfelét.
– Meg ne mozdulj, történjék bármi! – sziszegte a fogai között. – Rögvest itt vannak...
Az őrök gyanakodva közeledtek, de amikor megpillantották, mit hoz a lovag a vállán, irigykedő kiáltások hangzottak fel:
– Micsoda harmatos hajadon!... Szent Györgyre mondom, magam is szívesen megszorongatnám!... Ejha, micsoda combok!...
A lovag élénken helyeselt, és nem győzött dicsekedni a „zsákmányával”, akit majd egy félnapi üldözés után, lova veszésével sikerült csak letepernie. Az őrök egyetértettek vele, hogy egy ilyen hamvas, üde leányzó sokszorta többet ér egy nehézkes csataménnél, és a rabszolgapiacon szép árat kapni érte. Raoul élénken ecsetelte, hogy az áldozata milyen vadul próbálta megvédeni magát.
– Akár egy vadmacska...
– Pedig inkább úgy néz ki, mint egy selymes bundájú cica... ej, de nem bánnám, ha az én ágyamban dorombolna!
– Mi az ára? – kérdezte a másik őr. – Ha megvásárolni nem is tudom, szívesen fizetnék érte egy vagy két éjszakára...
Foret-Noir harsányan röhögött.
– Megvan már a helye a kicsikének – vetette oda. – De ha komolyan érdekel, egy hét múlva tárgyalhatunk róla... ha már a nagyurak kitöltötték vele a kedvüket...
Az őrök durva, reszelős hangon nevettek.
Miriam lehunyt szemmel tűrte a gúnyolódást, magában a nyugalom litániáját mormolta némán, s csaknem teljesen kizárta a külvilág zajait.
Hirtelen egy mohó férfikéz markolt a fenekébe, s csak a több éves kitartó önuralmi gyakorlatoknak volt köszönhető, hogy sikerült továbbjátszania a szerepét.
– Látjátok ezt az angyali módra megformált fart? – mutatta a lovag, majd színlelt szemérmesseggel lesütötte a szemét. – Jómagam persze, egyházi rendű férfiú lévén, megtartóztatom tőle magamat, de kötve hiszem, hogy sokáig kell majd kutatnom pénzes vevők után...
A két cinkosan bólogató strázsának a nyála is csörgött, ám amikor ők is meg akarták markolászni a zsákmány csupasz fenekét, Raoul felháborodottan-ütötte félre a mohó kezeket.
– Fékezd a karod, csatlós! – kiáltotta. – Ne merészeld érinteni, ami a fegyver jogán az enyém!
Raoul de Foret-Noir nem habozott alaposan kihasználni a helyzetet, mivel tisztában volt vele, hogy Miriam pillanatnyilag aligha tehet ellenvetéseket.
A lány majd' felrobbant a méregtől, de mozdulni sem mert. Nem akarta leleplezni magát.
– A neved, lovag! – kapott észbe az egyik őr, és rátért a belépés hivatalos formuláira.
– Raoul de Foret-Noir, a Templom Lovagja – válaszolta a férfi, aki nem látta értelmét, hogy hamis nevet mondjon, hiszen lehet, hogy a két strázsa közül az egyik ismeri.
A bal oldali katona közelebb lépett Raoulhoz.
– Mintha láttalak volna délben a komtúrod kíséretében kilovagolni.
Raoul cinkosan kacsintott egyet.
– Ha köztünk marad, akkor elárulom, hogy néhány társam még most is zsákmányt hajkurász valahol arrafelé – széles mozdulatot tett a kezével, amelynek alapján a katonák bármire gondolhattak.
Az őr vigyorra húzta a száját.
– Akkor már értem, miért voltak annyira ingerlékenyek a társaid, lovag!... Bizonyára édes préda nélkül kellett megtérniük a rendház hideg falai közé.
Miriam megmoccant a férfi vállán.
– Megyek, mielőtt még magához tér a kicsike – mondta gyorsan Raoul. – Semmi kedvem újabb órákat tölteni azzal, hogy lecsillapítsam a kis vadmacskát!
Az őrök beleegyezően bólogattak, s sóvár pillantásokat vetettek a lány ki-kivülanó, mezítelen idomaira.
– Aztán ha úgy döntesz, hogy megosztod a kicsikét a harcostársaiddal – búcsúzott a magasabbik strázsa –, a périgord-i Rénaud-t keresd, Richárd katonáját... én jó pénzt fizetnék érte!
– Hová gondolsz, csatlós! – húzta fel az orrát Raoul, és hamarvást beleveszett a bélletes kapuzat mögött ásító halszagú sikátorok áthatolhatatlan sötétjébe.
A savanyú képpel utána meredő őrszemek pedig megállapították, hogy alapjában véve minden templomos beképzelt fajankó, még ha egyesek első pillantásra tűrhető cimboráknak tűnnek is.
Jaffa, 1191. szeptember 23. 03:12
– Információra és időre van szükségem! – A Terminátor hangja talán a szokásosnál is hidegebben csengett, s a halál ígéretét hordozta magában mindazok számára, akiket feleslegesnek talál.
– Parancsod szerint lészen, nagyúr! – mondta Gilbert de Clancy komoran. Itt, Jaffa falai között, könnyűszerrel kelepcébe csalhatták volna a démont; bármilyen hatalmas is, a rendház összes lovagjával és Richárd király egész hadseregével nem bírhat el egyszerre. A rend regulájára tett esküjük azonban acélbéklyóként kötötte őket; engedelmességgel tartoztak foglyulejtőjüknek, akár halhatatlan lelkük üdvösségének árán is.
A két sergent, aki a város előtt csatlakozott hozzájuk, már elköszönt tőlük, s a Terminátor szó nélkül hagyta távozni őket. Rémültek és zavarodottak voltak; szörnyűséges eseményeknek váltak szemtanúivá, s nyelvüket minden fogadalomnál hívebben kötötte az elkárhozástól való iszonyú félelem.
Az éjszakai órákon is hangos, szűk utcákon lovagoltak végig, ahol a hepehupás kövezetre öntött emberi szenny bűze elvegyült a lármázó duhajok bőven szakadó verítékének és a rothadó halaknak az orrfacsaró szagával. A meghódított városon minden rendű és rangú népség civakodott; az idevalósi keresztények, akiket alig négy éve tettek hontalanná Szaladin seregei, szerették volna visszakapni hajdani tulajdonukat, viszont természetesen a tengerentúli hódítók is kárpótlásra tartottak igényt vérük hullásáért, bajtársaik vesztéséért. Egyvalamiben azonban valamennyien osztoztak: a győzelmi mámorban, amit nem kevesen féktelen mulatozásba fullasztottak.
A Terminátort pillanatnyilag a biztonságos rejtekhely megtalálása foglalkoztatta a legjobban. Miközben keresztüllovagoltak a városon, csalhatatlan érzékszerveivel mindent alaposan szemügyre vett, ami ilyen célból szóba jöhetett. Azonban egyetlen olyan épületet sem talált, amely megfelelt volna a célnak. Márpedig szüksége volt egy helyre, ahol kigondolhat valamit küldetése megvalósításának érdekében. A Skynet utasítása egyértelmű volt és világos: menj vissza 1984-be, kulasd fel és öld meg Sarah Connort!
Most azonban sem az idő, sem a helyszín nem stimmelt. A Terminátort kisebb inlelligencia-sokk érte, amikor megpróbálta végiggondolni a Skynet stratégiáját. Az a lehetőség fel sem merült benne, hogy a csalhatatlan gépisten ezúttal hibázott. Kell hogy legyen valami fontos oka, amiért nem Los Angelesbe és nem 1984-be küldte őt vissza.
Ha rábukkan a megoldás kulcsára, akkor elhárul az akadály küldetése beleljesílésének útjából.
– Nagyúr, megérkeztünk!
A Terminátor foloreceptorait ráközelítette a düledező, füsttől kormos falakra. Valamiféle gyülekezőhelyül szolgáló építmény előtt álltak, melynek betört kapuszárnyai mögül részeg zsivaj szűrődölt ki. Egykor a Tripoliszba származott toulouse-i grófok jaffai rezidenciája volt, négy éve Szaladin harcosai mecsetté alakították át, most pedig – a hős Rajmund nagyúr halálával – gazdátlanul maradt. A keresztesek ide jártak össze mulatozni, míg a gróf özvegye és unokatestvérei elrendezik egymás között a birtokjog vitás kérdéseit. A két templomos a rendházukba nem vihette a démont – az a leggyalázatosabb szentségtörés lett volna –, ezért választották hát ezt a rosszhírű helyet.
Egy villámgyors elemzés kimutatta, hogy, a kapun belül legalább kéttucatnyi férfi és nő mulatozik. A Terminátor egy hosszú századmásodpercig mérlegelte, csapdába csalták-e, azonban ennek olyan elhanyagolhatóan kicsi volt a valószínűsége – nulla egész nulla nulla öt ezrelék –, hogy döntése szempontjából számításba sem vette. Leszállt hát a lováról, és hagyta, hogy Türoszi Simon a többivel együtt kikösse a bejárat mellett álló cövekhez.
A kapun belépve a Terminátor és kísérői egy jókora, félhomályos terembe jutottak, melynek közepén lobogó lángokon ínycsiklandozó illatokat árasztó sült pirult, A tűz körül tucatnyi férfi mulatozott, s csaknem mindőjük ölében ott ült egy örömlány, akiknek szerelmét csengő pénzen vették meg. Patakokban folyt a bor, és félig részeg muzsikosok próbáltak hangokat kicsalni elázott zeneszerszámaikból, s ez fülsiketítő hangzavart eredményezett.
A belépőkre csupán egyetlen férfi – egy viharvert sodronyinget viselő, középkorú normann lovag – figyelt fel, ő nyilván később csatlakozott a vigassághoz, mivel tekintete a többiekéhez képest szokatlanul tiszta volt.
– Üdv nektek, Templom Lovagjai! Mi hozott benneteket erre a bűntanyára? – kérdezte vidám, incselkedő hangon.
Türoszi Simon előrelépett, hogy válaszoljon, ám a Terminátor üres, fagyos hangja megállította.
Miután a Terminátor végigfuttatta a lehetséges válaszlehetőségeket belső monitorán, gyorsan kiválasztotta közülük a megfelelőt, s mivel csupán hetvenhárom egész ötvenhét százalékban találta helyénvalónak, ezért logisztikai elemző-kombináló feldolgozóegységének egytized egységnyi kapacitását is rááldozta. Végül a válasz így hangzott el a Terminátor szájából:
– A Jeruzsálemi Szent Templom Rendjének céljai felől kérdezősködni éppoly botorság, mint megszámolni a sivatag porszemeit.
A lovag tátott szájjal hallgatta a választ, s mivel nem jutott az eszébe semmilyen visszavágás, ezért gyorsan lesütötte a szemét, és látszólag teljesen megfeledkezett az incidensről. Azonban Sir Walter of Houghtonbury egy életre megjegyezte magának az embert, aki nyilvánosan rendre utasította őt.
– Erre, nagyuram! – intett a Terminátor egyik kísérője, hogy valahogy feloldja a kínos közjáték okozta feszültséget.
A Terminátor követte az előtte haladó, kőmerev arcú templomos lovagot, s ahogy egyre feljebb haladtak a hátulsó torony csigalépcsőin, ismerethalmaza fokozatosan bővült. Számbavett minden gyenge pontot, minden kiszögellést, s közben logisztikai processzorát utasította, hogy térképezze fel a saját testét, és a kapott eredményt vesse össze a T-800-as modellről betáplált ismeretekkel.
Ha végre akarja hajtani a feladatát, minden ismeretre szüksége van. A Skynet sem akarná másként.
Szolgái egy kör alakú helyiségbe kísérték, amelynek berendezése rusztikusan egyszerű volt. Mindössze egy keskeny fapriccs, lábánál tört ládikó, egy asztal – rajta néhány összeégett papiros – valamint a sarokban egy kis oltár árválkodott. A falakat egykoron drága, kézzel szőtt falikárpitok takarhatták, maradványaik szomorú foltokban itt-ott máig kivehetőek maradtak. Gilbert de Clancy az asztalon álló cserépmécseshez lépett, acélt és kovát vett elő övtarsolyából, s meggyújtotta. Ritkán használt helyiség volt ez; Jaffa megvétele után egy koldusszegény antiochiai templomos húzta meg itt magát, akit szodómia vétke miatt kitaszítottak a rendből, és két napja meg is halt vérhasban. A szállását azóta már kifosztották, bevackolni azonban senki nem akarta magát erre a szegényes hajlékra.
– Itt vártok! – A Terminátor hangja megállásra késztette a távozni készülő lovagokat, akik nem szoktak hozzá, hogy huzamosabb ideig egy helyiségben tartózkodjanak feljebbvalójukkal. – Csak akkor távozhattok, ha én adok rá személyesen engedélyt!
A lovagok megadóan álltak meg az ajtó mellett, és lehajtott fejjel várták újsütetű uruk parancsait. Gyakorta pillantottak egymásra, tekintetük mélyén elgyötört lángok lobogtak; szólni egyikük sem szólt, hiszen nem volt miért.
– Most pedig feleljetek a kérdéseimre!
A Terminátor módszeres alapossággal nekilátott, hogy kifaggassa foglyait. Mindent tudni akart, és miközben elraktározta magában a válaszokat, emberi ésszel felfoghatatlan sebességgel dolgozta fel a beáramló információk tartalmát. Ehhez természetesen nem volt elég az archaikus francia dialektus ismerete, hanem értelmezni is kellett a meghökkentő, ismeretlen fogalmakat, majd kódolni a rendszer számára. Végül logikai-elemző processzora fogott munkához, hogy az információhalmazból értelmezhető adatokat nyerjen.
Percek teltek el, s másodpercenként egymilliárdnyi művelet futott le a kibernetikus agyban, amelynél tökéletesebb szervet még nem alkotott senki sem. Nem emberi kéz, hanem gépi fejlesztés eredménye volt ez az agy, egyik legjobban sikerült produktuma a huszonegyedik század legtökéletesebb gondolkodójának, a Skynetnek.
A Terminátor a feldolgozott információkat összekapcsolta egymással, és a végső elemzés eredményeként készen állt az első verzió, amelyből használható tervet készíthet a Skynet által kiadott parancs végrehajtására.
Történelmi ismereteit összevetette az elborult arcú lovagoktól kapott információkkal, kiegészítve és finomítva az adattárakat. Majdnem teljes képet kapott a Templom Lovagjairól, erről a harcoló egyházi rendről, amely évszázadokkal megelőzte korát, s ha nincs az inkvizíció és Szép Fülöp mohósága, akkor negyvennyolc egész tizenöt század valószínűséggel megváltoztatja a világtörténelem folyását.
Ha Szép Fülöp király 1307-ben nem rendeli el a templomosok letartóztatását, nem zároltatja a vagyonukat, és két sakkbábujának, az ördögi Guillaume Nogaret-nek és az általa kreált V. Kelemen pápának aktív közreműködésével nem indítja meg ellenük az egész középkor legálnokabb, légből kapott koholmányokon alapuló koncepciós perét, akkor minden másként alakulhatott volna.
A templomosok kezén csak Franciaországban közel kétmillió hektár földterület volt, s birtokaik után semmilyen adót nem fizettek, az egyházi tized kivételével. Ingatlanvagyonuk néhány évtized leforgása alatt megkétszereződött volna; a földeket pedig a saját szolganépükkel műveltették meg, akik a rend védelmét élvezték, s maguk sem voltak kötelesek világi adókat fizetni. Ráadásul az igazságszolgáltatás terén mentesültek a királyi és a püspöki joghatóság alól; ügyes-bajos ügyeikben csakis a rend ítélkezhetett. Ehhez járult még, hogy a a szegénységi fogadalmat tett templomosok voltak a középkori Európa legbefolyásosabb pénzemberei, a csekk és a folyószámla feltalálói; uralkodóknak folyósítottak hosszú lejáratú hiteleket, s pénzügyi befolyásuk meghaladta a dúsgazdag itáliai bankházakét – mindez az uzsorázást szigorúan tiltó kánoni törvények árnyékában.
Ha a gyarapodásuk ilyen ütemben folytatódik, akkor rövid idő múlva ugyan mivé lett volna a feudális nagyurak – köztük a koronás uralkodók – világi hatalma?
A gondolatfüzér egy tizedmásodpercnél kevesebb idő alatt futott végig a Terminátor agyában. A mesterséges lény az önálló gondolatok hatására belső monitorára kérte a logisztikai processzora által kimutatott eltéréseket, amelyeket teste és a szabvány T-800-as modell között talált. Vajon mi okozta a nem szabványos logikai eszmefuttatást, az önálló véleményalkotást és következtetést?
A Skynet T-800-as típusai sohasem az effélékről voltak híresek, inkább az ölés mesterségében jeleskedtek.
A lista hosszú volt, és számos olyan elemet tartalmazott, amelyet a T-800-as modellekbe sohasem építettek eddig be. Ilyen volt a fejlesztett beilleszkedési- és álcázó programja, amelyet csak biztonsági és felderítő egységekbe szereltek be. Kibővített memóriatárakkal, gyakorlatilag teljes körű történelmi ismeretekkel rendelkezett. Nyelvészeti programja lehetővé tette, hogy a korabeli nyelvezetet is megértse, és adattáraiban pontos ismeretei voltak az első húsz évszázad járműveiről és fegyvereiről. Minden fegyverről. Ezenkívül felszabadították a vezérpanelt is, amely olyan nagyfokú, önálló döntési és cselekvési szabadságot tett lehetővé, ami csak a hadvezér kiborgoknak, a Skynet közvetlen egységeinek adatott meg. A különbségek egyfajta elégedettséggel töltötték el a Terminátort. Mint a Skynet minden teremtménye, a Terminátor is egyetlen célt ismert csupán: tökéletesedni, ameddig csak lehet. A Skynet a legkiválóbb harcosait azzal tüntette ki, hogy extra védelmi modulokat, kiegészítő memóriaegységeket és hasonló műszaki újdonságokat- szereltetett beléjük, így néhány kiváltságos teremtmény új sorozatok prototípusává lett, s ez további inspirációt adott nekik az eredményesség minél tökéletesebb megvalósítására.
Miközben a Terminátor gondolkozott, valahol a városban két mindenre elszánt ember kereste őt életre-halálra.
Az üldözők.
Jaffa, 1191. szeptember 23. 03:21
– Azonnal tegyél le! – suttogta dühösen Miriam, és apró, de erős ökleivel döngetni kezdte a lovag széles hátát. – Idáig már senki sem láthat el a kaputól!
Raoul kelletlenül leengedte a földre a lányt. Jólesett magához szorítani ezt az élettel teli, fiatal testet, amelyben olyan erős és bátor lélek lakozik, hogy azt egy kereszteslovag is megirigyelhetné.
– Mit műveltél? – háborgott a lány. – Feltétlenül muszáj volt összevissza fogdosnod?
– Most mit vagy úgy oda egy kis simogatás miatt? – morogta Foret-Noir. Büszke volt magára: átjutott egy idegennel Richárd király őrein. – Örülj, hogy ennyivel megúsztad... és bejutottunk!
Csatt.
Éles pofon csattant a lovag arcán, majd mielőtt a kezét felemelhette volna, még egy. Raoul döbbenten lépett hátra, s keze automatikusan a kardja felé mozdult.
– Piszkos kéjenc! – fújtatott a lány. – Ha még egyszer így mersz hozzám nyúlni...
Foret-Noir ezt nem értette.
– De hát nő vagy. Mi másra valók az asszonyok, ha nem az élvezetre?
Miriam elfordult. Magas, foghíjas kőfal mellett álltak, a besüppedt, sáros utca túlodalán alacsony, lapos tetejű viskók sorakoztak. Még mindig senki nem járt ebben a sikátorban, de a közelből részeg danászás hallatszott.
– Ha hagyod, hogy az őrök is végigtapogassanak, mindhármatok nyakát kitekertem volna...
Foret-Noir nem szólt semmit, csak mosolygott a bajsza alatt. Igaz, hogy a lány tűzrőlpattant teremtés, de azt azért megnézte volna, hogyan bánik el három páncélos fegyveressel.
Miriam megsejthette, mire gondol, mert a köpenye redőiből elóliúzta a kis lézerpisztolyt.
– Emlékezz a sziklára, amit szétlőttem ezzel! – mondta baljósan – És próbáld meg elképzelni, mit művelne egy emberi fejjel!
Raoul flegmán megvonta a vállát.
– Választanom kellett: vagy gond nélkül bejutunk némi kellemetlenség árán, vagy kitesszük magunkat a belépéskor szokásos eljárásnak, megmérettetünk, és könnyűnek bizonyulunk. Utólagos engedelmeddel az előbbit választottam, lévén hogy neked is ez volt a kívánságod.
– De arról nem volt szó, hogy te fölöslegesen fogdosol! – fortyant fel a nő, majd hirtelen megrázta magát, mintha egy vödör hideg vízzel öntötték volna nyakon. – Nincs értelme utólag vitatkozni ezen. Fontosabb feladatunk van. Fel kell kutatnunk és megsemmisítenünk a Terminátort, mielőtt végleg eltűnik a szemünk elől.
A lovag már cseppet sem volt olyan lelkes, mint fél órával korábban. Szívesebben lett volna ura egy ilyen gyönyörű rabszolgalánynak, mintsem hogy egy pokolbeli fenevad után kutasson a városban. Már csaknem hangot adott új ötletének, amikor felvillant előtte a rémlátomás, ahogyan a szörnyeteg egyetlen mozdulattal kitépi a nagymester szívét, majd egymás után küldi a halálba társait.
És eszébe jutott a fogadalma is, melyet halott barátja sírja fölött tett. Nem volt éppen feddhetetlen életű lovag, többször is vétett már a rend nem egy szabálya ellen, s a szüzességi fogadalmat sem tartotta különösebb becsben. Azonban egyvalamiről sosem feledkezett meg, minden kicsapongása ellenére: a becsület mindenek előtt!
Paul de Clanouvevre halálát neki kell megbosszulnia, s ezt még akkor is meg kell tennie, ha az életébe kerül!
Raoul de Foret-Noir ajka elvékonyodott, keze ökölbe szorult, és szinte lángralobbant benne a hirtelen támadt gyűlölet.
– Igazad van – válaszolta. – Semmi sem lehet fontosabb annál, hogy méltó bosszút álljunk eme sátánfattyon!
Miriam elismerően nézett a villogó tekintetű, heves férfira, és egy pillanatra felülbírálta magában a lovagról kialakított képet – hogy tudniillik érzéketlen, sötét alak –, ám alig egy másodpercbe telt, és ismét a jól ismert, cinikus tekintetű, léha férfi állt előtte, akiben ugyan egy szemernyit sem bízott, de rá volt utalva nehéz küldetésében.
Ember ember mellett küzdött most a gép ellen, s ilyenkor az ellentétek félretétetnek, hogy a gyűlölet hullámai a Skynet géprabszolgáit seperjék el.
– Te hová mennél, ha el akarsz tűnni a tömegben? – kérdezte Miriam a férfit, akin iménti fellobbanása után lecsillapodott, s most tűnődve nézte a közelben hullámzó tenger párájától nyirkos kőfalat.
Foret-Noir megvonta a vállát, majd megvakarta a tarkóját.
– Attól függ, hogy rangom és tekintélyem mennyire tesz ismertté. Fontos persze a külsőség is, hiszen a szörnyeteg hatalmas termetű, ezért hamar kirína a közönséges emberek közül. Azonban a Templom Lovagjai között számos északi származású harcos is akad, akik jóval magasabbak társaiknál, s ezáltal beolvadhat közéjük. Azonban azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a pokol rút szülöttei az egyházatyák szerint korántsem ostobák, és használni is tudják fondorlatos eszüket. Én a helyében olyan rejtekhelyet keresnék, amely legalább annyira szem előtt van, mint amennyire eldugott.
Miriam értetlenül megrázta a fejét.
– Ezzel mit akarsz mondani?!
– Három olyan hely létezik Jaffában, ahol egy ilyen Istentől elátkozott szörnyeteg meglapulhat. Az első a tripoliszi gróf nyári palotája, amely Rajmund nagyúr szomorú vészesével ebek harmincadjára jutott, s most minden rendű-rangú népség jár oda szórakozni, legkivált közemberek, de lovagok is tetemes számban, köztük nem egy álruhás templomos. A második ilyen hely a város alatt húzódó katakombák rendszere, ahová a palesztinai őskeresztények temetkeztek volt, s amelynek első néhány kanyarulatát volt alkalmam megismerni az ostrom során. Bevallom férfiasan, egyetlen porcikám sem kívánkozik vissza abba a bűzhödt, félhomályos pokolba. Ott minden bizonnyal eme sátán otthon erezhetné magát.
– S a harmadik hely?
Foret-Noir nagyot nyelt.
– Tekintettel arra, hogy az általad Terminátornak nevezett pokolbéli rémszülemény megölte a nagytiszteletű komtúr uraságot, és életben hagyott lovagtársaimat a szolgálatába kényszerítette, a harmadik, s egyben legalkalmatosabb ilyen hely... az bizony maga a rendház, és ott is a komtúr lakócellája.
– Ahol templomos lovagok vigyáznak majd rá – fejezte be helyette a gondolatot Miriam hamuszürke arccal. Hirtelen a gép helyébe képzelte magát. Ő vajon mit tenne, ha tévedésből került volna ebbe az idegen világba? A megoldás sajnos magától értetődött. – Ha elég ügyesen csinálja, akkor előbb-utóbb a komtúr helyébe léphet, s akkor minden esélyünk megszűnik a kiiktatására.
– Pontosan – bólintott Raoul komolyan, mintha ez az ő ötlete lett volna. – Az új nagymestert, ezt a Robert de Sablét, nem lesz nehéz ármánykodva rászednie. Ez a helyzet, szép úrhölgy. Sajnálom, de így van.
Miriam fejében egymást kergették a gondolatok. A jövőben minden olyan egyszerű volt. A T-800-as típusokat még a gyerekek is úgy ismerték, mint a tenyerüket, reális eséllyel ki lehetett következtetni a reakcióikat, bevált módszerek voltak a megsemmisítésükre. Itt azonban minden olyan más, minden olyan idegen.
Idegen.
A lány hirtelen nagyon egyedül érezte magát, de életösztöne nyomban feltámadt, és elnyomta az önsajnálatot. Aki élni akar, az egyetlen pillanatra sem hagyhatja el magát. A túlélés szabályai megváltoztatták az evolúciót, és a felesleges érzelmeket kiölték az emberekből.
Aki gyenge, elpusztul.
– A három lehetséges hely közül melyikkel próbálkozzunk először?
– A régi palotát javaslom – felelte Raoul. – A legegyszerűbb választás, tudom, de ugyanakkor körbekérdezősködhetünk, s egyúttal alkalmatosabb öltözéket is szerezhetünk a számodra, mert ha sokáig kell a városban tartózkodnunk, akkor csak ideig-óráig tudjuk Richárd katonáit megtéveszteni a szép rabszolgalány meséjével.
– Rendben van – bólintott fáradtan Miriam. – Irány a kocsma! Úgyis rám férne valami frissítő!
Foret-Noir a lányra pillantott, aztán enyhe iróniával a szemében elvigyorodott.
– Ez esetben sajnos... ezúttal egy rosszvérű leányzó szerepét kell eljátszanod, ugyanis itt, a Szentföldön nem túl megszokott dolog, hogy a kocsmákban úrhölgyek mutatkozzanak...
Jaffa, 1191. szeptember 23. 04:59
Ötvennyolc perc és huszonkilenc másodperc szakadatlan, nagy sebességű elemzés után a Terminátor végre megmozdult, s a szobában álló lovagok tekintete feléje villant.
A gépszörny felemelte a fejét, szolgái felé fordult, majd így szólt:
– Mától én vagyok a vezéretek, engem tiszteljetek mindenek felett! Láthattátok, mire vagyok képes, de tévedtek, ha démonnak hisztek. Ugyanolyan ember vagyok, akárcsak ti ketten, ám engem Isten kijelölt egy magasztos feladatra, s áldását adta rám, hogy testemet ne fogja fegyver, és sebezhetetlen legyek! Isten segedelmével, az Ő neve dicsőségére a magasba török, helyreállítom az igaz hitet, s visszaadom az embereknek az üdvösség lehetőségét. Meg fogom tenni azt, amire felesküdtetek. Isten segedelmével visszahódítom a Szentföldet a hitetlenektől, és idővel én leszek a leghatalmasabb fejedelem a világon, hogy büszkén hirdethessem a mi Urunk nevét. A romba dőlt kolostorban, ahol eljöttem közétek erre a világra, hitükben elfajzott lovagok fogadtak. Meg kellett büntetnem őket, Titeket, kettőtöket nem véletlenül hagytalak életben. Úgy ítéltem meg, hogy bennetek még pislákol az igaz hit szent lángja, s kellő vezeklés, lovagi szolgálat fejében jó útra térhettek még. Kötelességem, hogy kegyelmet gyakoroljak irántatok, de jól vigyázzatok! Ne csalatkozzak bennetek! Szolgáljatok hűen, és ti lesztek legfőbb vazallusaim! Hatalmasok és mérhetetlenül gazdagok lesztek mindketten. Segítségemmel olyan magaslatokba emelkedhettek, amelyről soha még nem is álmodtatok. Mindamellett egy pillanatra se veszítsétek szem elől, hogy általam Istent, s az ő egyszülött gyermekét, Jézus Krisztust szolgáljátok, s holtotok után szentekké avatnak majd benneteket! Mert én új célt adok a rendeteknek, a Templom Lovagjainak, mivel az égi törvények így kívánják. De Sablé, a rátok erőszakolt új nagymester, gyönge jellemű ember, és nem is törődik veletek, folyton csak Richárd király kegyeit keresi, pedig az egyetemes kereszténység ügyének kellene a szeme előtt lebegnie. Az Űr kegyelméből én fogok a helyébe lépni. Mielőtt azonban részletesen bevatnálak titeket a terveimbe, és kiszabnám a rátok osztott feladatokat, szükségem van szent eskütökre!
Gilbert de Clancy habozás nélkül térdre ereszkedett, Türoszi Simon nem sokkal később követte. A középkor emberének lelkében folyton egymással viaskodott a babona és a hitbéli vakbuzgóság; nem kellett sok hozzá, hogy a két háborgó tenger hullámai egymásba csapjanak, s isteni küldöttként, földre szállt Messiásként tiszteljék azt, akit alig néhány perce még pokolszülte démonnak véltek. A Terminátor a szemük láttára végzett a rend rangsorban második szentföldi méltóságával; vezérüket, az új nagymestert pedig szinte nem is ismerték, Richárd király bábujának tartották. Kész voltak hát fölesküdni arra a személyre, aki bizonyságot adott természetfölötti képességeiről, s nem sokkal azelőtt még a kárhozat kénköves forrását látták benne.
– Én, Gilbert de Clancy – kezdte a szőke lovag a templomosok esküjét, s bajtársa árnyalatnyi tétovázással utánamondta –, a Templom Rendjének lovagja, Jézus Krisztusnak, az én uramnak és az ő helytartójának, a pápának és az ő utódainak, valamint...
Mindkét lovag elhallgatott. Gilbert de Clancy alázatosan pillantott fel.
– Jó uram... az eskü szövegében itt a te neved következne... ám ennek ismeretének híján vagyunk...
A Terminátor a legcsekélyebb sietség nélkül választotta ki adatbázisából a legalkalmasabb hangzású nevet.
– Guillaume Nogaret – közölte, s ki tudja, mily nemlétező cinizmus vagy humorérzék ösztönözte, amikor a rend későbbi feloszlatójának, Franciaország nagy inkvizítorának, Szép Fülöp gyóntatójának a nevét adta meg.
A két lovag nem lepődött meg a néven; nem is tehették, hiszen 1191-ben a majdani hírhedett inkvizítor még meg sem született, neve csak azok számára csenghetett ismerősnek, akik a jövőből érkeztek.
Habozás nélkül folytatták hát az eskütételt.
– ...Guillaume Nogaretnek, a rend új nagymesterének állhatatos, töretlen engedelmességet és hűséget fogadok. Esküszöm, hogy nem csupán szavakkal, de fegyverrel is védelmezni fogom...
A templomosok végigmondták a fogadalom szövegét, és dolguk végeztével valamivel könnyebb lélekkel emelkedtek fel.
– Alázatosan várjuk első parancsodat, Monseigneur – hajtott fejet a szőke, ájtatos ábrázatú Gilbert de Clancy.
A Terminátor egy tizedmásodpercig habozott.
– Legelőször is különleges anyagokra van szükségem.
– Miféle anyagokra? – kérdezte Gilbert de Clancy, illendően fejet hajtva a rettenetes nagyúr előtt.
A Terminátor egy pillanatra zavarba jött. Logisztikai áramkörei hiábavaló kísérletet tettek a huszonegyedik század kifejezésrendszerének tizenkettedik századiba való illesztésére. A dolgot végül az egyszerűsítési formulák használatával oldotta meg, amikor a problémát apró darabokra szabdalják, s addig viszik a folyamatot, amíg a primitív agyak is megértik a kérdést, s a kisebb problémák megoldása nem okoz nehézséget számukra.
– Egy fémfajtára van szükségem. Egy rendkívül ritka és különleges fémre.
A másik lovag, Türoszi Simon, megkönnyebülve, hogy nem a Sátánt, hanem Isten küldöttét kell szolgálniuk, s fellelkesülve a beígért lehetőségektől és a felemelkedéstől, sietve megjegyezte:
– Nagyuram, arany mérhetetlen mennyiségben áll rendelkezésedre a rend kincstáraiban. Egyetlen szavadba kerül csupán, s máris hordószám vételezhetsz a számtartótól!
– Arany! – sziszegte megvetően a Terminátor, s a külön az ő számára kifejlesztett beilleszkedési modul javaslatára hangjába a megvetés hangszínét csempészte. A tervezőprogramok szerint az ilyen „emberi” hangok alkalmasak a megtévesztésre, a tökéletesebb mimikrire, a beolvadás elősegítésére.
– Akkor ezüstöt... – próbálkozott ismét Simon, ám társa egyetlen mozdulattal elhallgattatta, és ő fejezte be a mondatot.
– Milyen fémre van szükséged, nagyuram?
– Először is kell nekem egy olyan ember, aki igen alaposan ismeri a különböző fémeket. – A Terminátor célszerűnek tartotta, ha a számára szükséges anyagot egyszerűen fémnek nevezi, s ezáltal legalább egy félreértési lehetőséget kiküszöböl. – Ismertek effélét?
Gilbert de Clancy megrázta a fejét.
– A Templom Lovagjai között sok művelt ember akad, azonban a fémeket igazán csak az alkimisták ismerik, akik képesek rá, hogy ólmot arannyá vagy bármi mássá változtassanak.
A Terminátor visszajátszotta az utolsó mondatokat, s gondos elemzésnek vetette alá őket. Vajon valóban lehetséges lenne, hogy a tizenkettedik században ismerték az elemek átalakításának tudományát? Adattáraiból előkereste az alkimistákra vonatkozó részeket, s bár az elemzés nem sok jóval kecsegtetett, a nulla egész kilencvenkét század több volt a semminél, ezért a Terminátor fontolóra vette a dolgot.
Mindenképpen szüksége van plutóniumra, ha az elkövetkező évszázadok során személyesen is jelen akar lenni a feladat végrehajtásánál.
A géplény az adatelemzés során megállapította, hogy két lehetősége maradt. Az első, amely szerint valami módon átvészeli az elkövetkező évszázadokat, s a megfelelő időben és helyszínen felbukkanva végrehajtja a Skynet parancsát: azaz likvidája Sarah Connort 1984-ben. Azonban ehhez a lehetőséghez újabb energiaforrásokra volt szüksége, mivel a beépített energiatelepek minimális felhasználás esetén is legfeljebb három, esetleg négy évszázados működést biztosítanak, és ez nem elég. Így valami módon plutóniumot vagy más transzurán elemet kell szereznie, amelyet képes feldolgozni és energiává átalakítani.
A másik lehetőség jóval körmönfontabbnak bizonyult. Ha helyesek a következtetései, amelyeket a lovagok kikérdezésével szerzett, akkor a nagymester rendkívüli hatalommal bír a rend tagjai fölött. Amit mond, az szentírás a Templom Lovagjai számára, s ez a tény magában hordozza a megoldást.
Sarah Connor édesanyja volt annak a John Connornak, aki egyetlen méltó ellenfele lett a Skynetnek, és az emberiség javára fordította a háborút. Ám Sarah Connor őseinek halála azt jelentené, hogy Sarah Connor sohasem születhetne meg, s ezáltal John Connor sem. Az ősök megszüntetése lehetetlenné teszi az utódok megszületését. Vajon hány Connor élhet a huszadik században? Rengeteg. S vajon hány él a tizenkettedik században?
Megszámolható.
S amit meg lehet számolni, azt ki is lehet iktatni.
A keresztes vitézek számos nemes és kevésbé nemes célt képviseltek már az idők folyamán. Ha azt kapják feladatul, hogy Isten nevében öljenek meg minden Connor, Connors, Conn, O'Connor és hasonló nevezetű embert, akkor egy sem akad majd, aki megkérdezné, miért?
Egy évszázadokon átnyúló rend képes arra, hogy beteljesítse a legördögibb tervet, melyet valaha is kiötlöttek ezen a földön. Igaz, ezúttal nem emberi elme, hanem hideg, érzéketlen gépagy volt a szerző.
Ám a Terminátor semmit sem akart a véletlenre bízni. Ha időszakonként felbukkanhatna, és ellenőrizhetné a Rend működését, akkor a feladat sikerességének esélye közelítene a száz százalékhoz, a sikerhez, azaz az elkerülhetetlen beteljesüléshez.
John Connor megsemmisüléséhez.
Vagy Sarah Connoréhoz.
Egyre megy, a matematika szabálya szerint mindkettő tökéletes megoldás lenne a Skynet szempontjából.
Ám ez csak egy másodlagos megoldás, melyet az elsővel együtt lehetne százszázalékos pontossággal kivitelezni. Vagyis meg kell őriznie az üzemképességét a huszadik századig, s a megfelelő időben likvidálni Sarah Connort, ha az ősei valamiképpen mégis elkerülnék a halált. Ehhez azonban energiaforrást kell szereznie.
Plutóniumot vagy valami más transzmutálható radioaktív anyagot. Ehhez a segítséget az alkímia mesterei adják majd.
Önként vagy...
A Terminátor hideg tekintetét az előtte álló lovagra emelte. Gilbert de Clancy semmit sem sejtett azokból a gondolatokból, amelyek a Terminátor agyában az elmúlt röpke másodpercek alatt végigfutottak. Ha megsejtette volna, miféle szörnyű tervben segédkezik majd a jövő egyik új urának, önkezével vetett volna véget életének.
Türoszi Simon nemkülönben.
Ám a jövő rejtve maradt számukra.
– Egy alkimistára van szükségem! Most azonnal!
Gilbert de Clancy tiltakozóan felemelte a kezét.
– Nagyuram, alkimista mester nem terem minden sarkon! Időre van szükség a felkutatásukhoz, s sok köztük a sarlatán... Engedelmeddel utánaérdeklődnék a hadifoglyok között, ki az, akit érdemes felkeresnünk. A szaracénok között számos áruló akad, aki némi pénzért a tulajdon szülőanyját is eladná.
A Terminátor beleegyezően bólintott.
– Menj! A társad marad. Ne felejtsd el, csak azok emelkedhetnek majd fel velem Isten színe elé, akik megszolgálják a bizalmamat. A gyöngékre és a hitszegőkre örök kárhozat vár.
Szavai megtették hatásukat.
Gilbert de Clancy lelkes pírral az arcán hagyta el a nagymesteri cím újdonsült várományosának szobáját. Mennyei révület kerítette hatalmába; hát révbe jutott végre, mégsem volt hiába a sok vér, küszködés és veríték – helyet kapott az Úr kiválasztottjai között!
A Terminátor komoran nézett utána.
Jaffa, 1191. szeptember 23. 05:31
A hajnal nem volt sem elég korai, sem elég késői időpont ahhoz, hogy a tripoliszi Rajmund gróf hajdanvolt palotája, a halbűzös, sószagú, fülledt tengerparti negyedben ne örvendjen igencsak népes vendégseregnek. Részeg és félrészeg alakok gajdoltak kart karba öltve, lemeztelenített testű, megtépázott rabszolgalányok kuporogtak a lábuknál. A legyőzött szaracénok nemcsak kincseiket, gyakran a szeretteiket is elveszítették. Az a nő, aki nem tudott időben elmenekülni, előbb-utóbb megtalálta a hozzá való férfit. A szebbeket pénzért árulták a piacon, de a rusnyábbak is horogra akadtak, mert olyan férfiak között, akik közel két esztendeje nem láttak asszonyt, az ördög nagyanyja is kívánatos teremtésnek tűnt volna. Patakokban folyt a savanyú bor és a keserű pálinka. A zsákmányból mindenre tellett.
Lebbent a bejárat eltakarására használt szőnyeg, és egy magas termetű férfi lépett be rajta. Egyedül. Néhány félig még józan harcos felemelte a fejét, és az egyik nagy hangon így szólt az érkezőhöz:
– Jövel, Raoul, igyál velünk!
Foret-Noir megrázta a fejét, udvariasan biccentett a meghívásra, de nem lépett közelebb. Szemét végigjártatta a társaságon, mintha csak keresne valakit. Vagy inkább valamit?!
Raoul de Foret-Noir először a szebb időket látott, egykor előcsarnokként használt nagyterem hátuljába ment, a dohszagú, salétromot izzadó bolthajtások alá, ahol a sereg nyomában járó egyik kóbor markotányos tartotta gyantázott hordókban mámorító áruját. Néhány szaracén dirhemért vásárolt nála egy flaska bort, amit elrejtett a köpenye alá. Aztán pár perces nézelődés után odalépett az egyik fekete szemű török nőhöz, aki a sarokban kuporgott, és éppen azzal volt elfoglalva, hogy szép csendesen kifossza hortyogó rabtartóját.
Foret-Noir odahajolt az asszonyhoz, és halkan súgott valamit a fülébe. A közelben üldögélők semmit nem hallottak, de a szaracén nő bólintott, gyorsan befejezte, amit elkezdett, majd felállt és engedelmesen követte a férfit.
Kint az utcán egy harmadik alak csatlakozott a kilépőkhöz. Egy alacsony, szokatlanul izmos nő, akinek bájait alig rejtette el a kétes tisztaságú szürke köpeny, amely alatt teljesen mezítelennek tűnt.
Szótlanul mentek a kiégett, üszkös gerendákkal borított utcákon, melyek alatt néhol még egy-egy levágott, kardot vagy csatabárdot markoló kar feküdt temetetlenül, a pusztítás mementójául.
– Erre! – suttogta a szaracén asszony, és gyorsan körülpillantott, mielőtt belépett volna a mellékutca legutolsó, romos házának sötéten tátongó ajtónyílásán.
Az utca üres volt és csendes.
Miriam engedelmesen követte a férfit, bár a jövőben kapott instrukciók alapján nem lett volna szabad megbíznia senkiben. Azonban ebben az idegen, otthonától rendkívül távoli környezetben szüksége volt valakire, akit társának vallhat.
Hiába járok emberek között, hiába vagyok a Földön, ez a világ más, mint az enyém.
A szaracén nő egy belső szobába vezette vendégeit. A földön összehasogatott bútorok hevertek, felforgatott ruhák, szilánkokra zúzott értékek; egy család kurta életének szomorú emlékei.
Miriam megrendülten nézte a pusztítást. Hirtelen mindent más szemmel kezdett látni. Hiába voltak ismeretei a történelmi idők nagy háborúiról, a keresztes hadjáratokról, közvetlen közelről tapasztalni teljesen más volt, mint könyvekből tanulni róla. Nem voltak itt nemes célok, csak esztelen pusztítás.
Mint a Terminátorok és a Skynet.
Raoul a lány kézébe nyomta a flaskát, s Miriam oly hevesen kortyolt bele a langyos, híg lőrébe, hogy csaknem megfulladt. Köhögve tartotta el magától a flaskát, aztán ismét ivott, ezúttal mértéktartóbban. Aztán átadta a maradék bort a lovagnak, aki türelmesen kivárta, míg iszik.
A szaracén nő valamit mondott nekik, de Miriam nem értett belőle egy szót sem. Kérdőn fordult Raoul felé, és a lovag készségesen fordította neki az asszony szavait:
– Afelől érdeklődött, hogy a rabszolganőm vagy-e, különben ki kell mennem a szobából, mialatt te felpóbálod a ruhákat.
– És mit válaszoltál? – érdeklődött összehúzott szemmel Miriam, kezét lazán tartva a teste mellett.
Raoul cinkosan elmosolyodott, aztán megvonta a vállát.
– Még nem válaszoltam.
– Akkor kimégy a szobából! – parancsolta ellentmondást nem tűrően a nő, és a lovag maga sem tudta miért, de engedelmeskedett. A szaracén asszony csodálkozva nézte Miriamot.
Amikor bezárult a férfi mögött az ajtó, Miriam megkönnyebbülten felsóhajtott. Annyira más volt ez a férfi, mint akiket eddig ismert. Öntelt, felfújt hólyag... de mégis kedves és engedelmes... annyira más.
A török asszony a sarokban felnyitotta egy jókora láda fedelét – látszott rajta, hogy nem itt vészelte át a pusztítást, hanem később hozták a házba, és gondosan álcázták mindenféle fölébe halmozott kacattal –, és különféle ruhadarabokat kezdett előszedni a mélyéről. Miriam kíváncsian forgatta a ruhákat, de a legtöbb teljesen ismeretlen volt előtte. Azonban nemének csalhatatlan ösztöne, amely már többszáz éve segíti eligazodni a nőket a divat rejtelmeiben, most a jövőből jött leány segítségére sietett.
Nem telt el tizenöt perc sem, mióta Raoul kiment, s Miriam teljesen felöltözve és átalakulva állt a szoba közepén. Már egyáltalán nem volt olyan kívánatos, mint köpenyben, járás közben nem villant ki a bokája és a lábszára, és keble sem volt félig fedetlen. Csak hosszas vizsgálódás deríthette volna ki, hogy nem egy igazi szaracén nő lapul a ruhák alatt.
Halk kopogtatás hallatszott az ajtó felől, Miriam megpördült, keze automatikusan a ruhája alá rejtett aprócska sugárvetőért nyúlt.
– Azt hiszem, ennyi idő alatt még a jövő asszonyai is elkészülhetnek az öltözködéssel – vigyorgott a nyílásban Raoul.
Miriam dühösen meredt a lovagra. Olyan, mint egy éretlen gyermek. Képtelen megérteni küldetésük fontosságát, és a rájuk leselkedő veszély nagyságával sincs tisztában. Mint egy nagyra nőtt gyermek, aki játéknak tartja a háborút, egészen addig, míg... Nem! Miriam tudta, hogy min ment keresztül a férfi, amikor elveszítette komtúrját és társait, amikor a Terminátor hideg számítással végzett velük. A nő sejtette, hogy Foret-Noir vidámsága valamiféle kétségbeesett álarc a külvilág rideg valósága ellen. Vagy csak egyszerűen ilyenek a keresztes lovagok?
– Indulnunk kell, ha ki akarjuk használni a hajnal hátralévő részét! – mondta Raoul de Foret-Noir, és sürgetően Miriam felé intett. – Hamarosan felkel a nap, s addigra megfelelő rejtekhelyet kell találnunk számodra, amíg én híreket gyűjtök ádáz ellenfelünkről.
A lány bólintott, majd a szaracén nő felé fordult, és gyors köszönetet mormolt a ruhákért. Az asszony valahogy megértette a szavakat, bár a nyelvet nem ismerte. Bólintott, és kezével furcsa jelet rajzolt Miriam homlokára, miközben halkan mormogott valamit az orra alatt.
Foret-Noir néhány pénzérmét nyomott az asszony kezébe – szaracén dirhemeket és francia dénárokat vegyesen –, mire az nesztelenül távozott.
Az utcák kihaltak voltak, bár a nap már kibukkant a látóhatár mögül, és fénylő sugaraival bearanyozta a kopár sikátorokat, a röpke esztendők alatt két szörnyű dúlást is átvészelt város szomorú kísértetét. Az éjszaka hűvöse hamarosan forró nappalba fog átcsapni.
– Egy-két óra múltán olyan rekkenő hőség lesz, hogy aki nincs hozzászokva az itteni napvilág erejéhez, könnyen elalélhat – szólt Raoul de Foret-Noir szaracén gúnyába bújtatott kísérőjének. Miriam aprókat bólintott a férfi kijelentéseire, lelki szemei előtt azonban sokkalta szörnyűbb világ jelent meg.
Radioaktív felhők, feketére égett fémszörnyetegek, szétlőtt házak, pusztulás. A romok árnyékában surranó alakok. Harcosok. Az emberi faj túlélői, akik túlélték a világégést, s most túl akarták élni a Gépek Eljövetelét is.
– Azt hiszem, ez kiváltképp megfelelő lesz, nem. gondolod?
Raoul hangja egy szempillantás alatt visszazökkentette Miriamet a valóságba, ám jó néhány másodpercnek kellett eltelnie ahhoz, hogy gondolatai ismét ráhangolódjanak a lovagkor világára. A múlt képei túlságosan elevenen éltek emlékezetében, vérrel és fegyverrel égették oda őket, örökre kitörölhetetlenül.
– Mit is... persze!
A férfi összehúzott szemmel nézte társát. Aggasztották a leány arcán megjelenő, szinte észrevehetetlenül apró ráncok, amelyek elmondhatatlan borzalmakról regéltek. Raoul épp elégszer látott már ilyet hosszú harcokban megfáradt társainak arcán, s biztos volt benne, hogy az övén is vannak hasonló jelek.
– Mivel a rendházunkba nem vihetlek be, hiszen asszony vagy, kerestem egy épületet, ahol meghúzhatjuk magunkat – ismételte el készségesen. – Ahogy látom, már többször is kifosztották, úgyhogy egy darabig nem kell attól tartanunk, hogy bárki is a közelébe téved.
Miriam követte a férfit az alacsony mennyezetű, gerendavázas házba, amely valami titokzatos csoda folytán szinte teljesen épen vészelte át a viharos ostromot. Jaffát rohammal vették be, a tenger és a szárazföld felől, és az előrenyomuló keresztesek mindent leromboltak útjukban, amit csak találtak. Különösebb ellenállásba nem ütköztek; a fényes arszúfi diadal óta minden fegyverbíró szaracén fejvesztetten menekült Richárd seregei elöl.
A padlóra jókora foltokban rászáradt a megbarnult, kipikkelyesedett vér, a falak koromtól és pernyétől feketéllettek. A sarokban egy felfeszített ládára borulva egy halott szaracén feküdt, hátából tőrmarkolat meredt az ég felé.
Foret-Noir a tőle telhető legnagyobb nesztelenseggel körbejárta a házat, majd miután egyetlen élőlényt sem talált, nekiveselkedett, hogy a halott törököt eltávolítsa az épületből. Nem az ostrom során vesztette életét, alig pár órája döfhette le valaki.
Miriam az egyik szétforgácsolt láda maradványai között talált néhány vég felhasogatatlan maradt posztót, amelyet egyetlen csepp vér sem szennyezett be. Behúzódott az egyik sarokba, és gyorsan fekhelyt készített.
– Látom, nem érdekelnek a kényelmetlenségek! – Raoul jött vissza, és izzadó homlokát törölgetve Miriamhoz lépett. – Egy igazi úrhölgy fintorogna ennyi mocsok láttán...
– Több háborút láttam, mint amiről te valaha is álmodni fogsz! – suttogta maga elé a nő.
Foret-Noir nem válaszolt. Bár hallotta a szavakat, nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. Egy nő és a háború, ugyan! Mindazonáltal óvakodott megsérteni társnőjét, mivel épp elégszer volt alkalma tapasztalni heves, lobbanékony vérmérsékletét. Persze egy jó karddal szemben mit sem érne a harci tudása, döntötte el magában a lovag, és leguggolt a lány mellé.
– Aludnod kell!
Miriam bólintott.
– Kelts fel négy óra múlva, felváltalak az őrségben! – válaszolta.
Foret-Noir megrázta a fejét.
– Lovag vagyok! Tudom, mi az illem!
– Társak vagyunk! – emlékeztette Miriam. – S neked is éppúgy pihenésre van szükséged, mint nekem!
A férfi zavartan bólintott. Miriam egészen más volt, mint a többi lány, akivel eddig találkozott. Határozott, akaratos nőszemély, aki ráadásul mindent meg tud indokolni. Viselkedése alapjaiban forgatta fel mindazt, amit Raoul a női nemnek az életben betöltött szerepéről vallott. A középkor asszonyai nem voltak önálló személyiségek: életük és boldogulásuk a hozzájuk rendelt férfitől függött, legyen az apjuk, testvérük, fiuk vagy gyámolításra szoruló nemesözvegyek esetében a helybéli püspök. Feladatuk a nemzetség magvának továbbörökítése volt, vagy a családi birtok gyarapítása, előnyös házasság révén. Raoul eleddig nemigen tudta elfogadni a jövőből érkezett lány meséjét, inkább valami távoli helyről való varázslónőnek tartotta, ám egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy Miriam valóban más. Idegen. Isten küldötte.
A lányra pilhntott. Miriam már aludt. Rövidre nyírt, fiús haja vaiahogy komorrá tette az arcát. Vonásai még alvás közben sem lazultak el, mintha sohasem tudna békén nyugodni. Akár egy űzött vadállat, amely napok óta tartó, szakadatlan üldözés közben jut csupán egy szusszanásnyi pihenőhöz.
Foret-Noir önkéntelenül is alaposabban szemügyre vette csinos, jó alakú társnőjét. Bár korábban látta már meztelenül, és karjaiban is tarthatta egyszer, mégis... egészen más volt így, védtelenül.
Olyan, mint egy szép és bájos gyermek, aki álmában kissé összegömbölyödik, mintha az anyját keresné. És az a két bájos gödröcske a szája sarkában...
– Ne engem nézz! – vetette oda a lány; még a fél szemét sem nyitotta ki. – Őrködj!
Jaffa, 1191. szeptember 23. 13:12
Verejtékező talpasok törtek utat maguknak a tarkán kavargó tömegben. Kapitányuk vezetésével határozottan igyekeztek valami ismeretlen cél felé. Az árusok és a vásárlók méltatlankodása egybeolvadt a hatalmas piac zsivajával, amely valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag néhány nap alatt újjáéledt a romok felett. Szaracén férfiak és nők kínálták portékájukat, hatalmas sátrakban fiatal leányok osztottak pénzért szerelmet, árván maradt gyerekek koldultak, ám az ügyesebbje kihasználta a régi-új hódítók otromba esetlenségét, és inkább a tolvajlás kockázatos, ám annál jövedelmezőbb mesterségét választotta.
Fouche de Viron átkozódva lökött arrébb egy nagydarab félvér nőt, aki túlságosan lassúnak bizonyult ahhoz, hogy kitérjen a győztesek útjából. A francia akkorát taszított a szerencsétlenen, hogy a kövér nőszemély keresztülesett az egyik faasztalon, amely nagyot reccsenve, érett datolyákból álló terhét szerteszórva roppant ketté alatta, megadva magát a sorsnak.
A francia egyike volt azoknak a mindenre elszánt kalandvágyó lovagoknak, akik félretéve a hűbéri hűség eszméit, nem tértek haza Franciaországba a megsértődött Fülöp királlyal, hanem itt maradtak a Szentföldön, hogy Oroszlánszívű Richárd oldalán harcoljanak, s eképpen természetesen részesüljenek a zsákmányból. Az angol király értékelte a francia lovagok „hűségét”, s háláját értékelhető formában fejezte ki.
Fouche de Viron szerette az aranyat, szerette a nőket és szerette a háborút. Jó lovagnak tartotta magát, s bár nem esett abba a tévhitbe, hogy legyőzhetetlen, súlyosabb sebet egyetlenegyszer sem kapott csatamezőn. Talán valamiféle őrangyal vigyázott rá, talán még hátravolt a találkozás az igazi, az utolsó ellenféllel.
A lovag nyomában törtető tucatnyi talpas – széles vállú parasztlegények Fouche béarni birtokáról, amit zálogba csapott, hogy hadra kelhessen – átkozódva haladt előre a tömegben, egyetlen lépéssel sem maradva le ifjú hűbéruruk mögött. Csupán Fouche ismerte a céljukat, ám ha tizenkét kardforgató férfira van szüksége, akkor bizonyára komoly feladat vár rájuk.Tehát ehhez mért szigorral kell eljárni.
A templomos rend komtúrja adta ki a parancsot a város átkutatására. Mivel aggasztó hírek érkeztek Szaladin előrenyomulásáról Aleppo és Moszul felől – a rettegett kurd szultánt nem félemlítette meg a csúfos arszúfi kudarc, leplezetlenül a kulcsfontosságú déli kikötők, Jaffa és Aszkalon visszafoglalására tört –, Richárd király, a johannita rendfőnök, Ermengard von Daps, és a templomosok kívülről jött nagymestere, Robert de Sablé a sereg zömével a hegyvidékre vonult, hogy útját állja a támadóknak. Mivel a tehetetlen, mindenki által semmibe nézett Guy király szobafogságban sínylődött a messzi Akkóban, trónja várományosát – Konrád montferrati őrgrófot – pedig nemrégiben meggyilkolták a rettegett asszaszinok, Jaffa városában a templomos komtúr volt a legfőbb világi méltóság. A Terminátor, miután beköltözött a zord rendházba, áttanulmányozta Enguerrand de Chastelet levelezését, elemezte a betűk formáját, a stílust, majd olyan tökéletes parancsot készített, hogy Türoszi Simon felkiáltott döbbenetében.
A jól ismert betűk és a pecsét láttán egyetlen templomos sem akadt, aki megkérdőjelezte volna a komtúr személyének kilétét, a tegnap éjjel történt furcsaságok ellenére sem. Az igazságot csak Simon és Gilbert de Clancy ismerte, akik nem beszéltek; no meg Raoul lovag, akit a társai halottnak hittek.
S mindamellett az új komtúr még egy másik parancsot is készített szinte pillanatok alatt. Rendkívüli zsinati felhatalmazást Guillaume Nogaret vizitátor részére, amelyhez magának a pápának, VIII. Gergelynek pecsétjével és szignatúrájával ellátott bizalmas parancs volt mellékelve.
– Ez megdöbbentő! – motyogta Türoszi Simon.
– Isteni hatalom – javította ki a Terminátor. Mint egy jól beolajozott gépezet, úgy lendült mozgásba a templomos lovagok rendje, és igénybe vették az alacsonyabb rangú katonák segítségét is. Richárd katonáinak a rend ugyan nem parancsolt, az innen-onnan odavetődött kóbor lovagok azonban – amilyen Fouche de Viron is volt – készséggel álltak a rendelkezésükre, természetesen illő díjazás ellenében. Kis csoportokra oszlottak, és módszeresen nekikezdtek átfésülni a várost. A templomosok zöme outrémeri születésű volt, egész életét a Szentföldön élte le, és jól ismerte Jaffát, így hát rendkívül gyorsan haladt a kutatás.
A csoportokat a templomosok és a világi lovagok vezették; tíz-tizenkét katonát rendeltek alájuk, vagy a rend sergentjeit, vagy a kapitánynak kijelölt lovag hűbéreseit. Kezdetben némi feltűnést keltettek, ám a helybéli lakosok – szaracénok és keresztények egyaránt – gyorsan megszokták az alaposan megsűrűsödött őrjáratokat.
A parancs úgy szólt, hogy minden bölcset, alkimistát, fémművest és olyan személyt, aki titokzatos tudományokkal foglalkozik, szállítsanak a templomos rendház börtönébe, ahol a komtúr – immáron a Terminátor – felütötte a tanyáját.
A város hatalmas volt, és még ilyen sok ember igénybevételével is órákba fog kerülni az átfésülése, ezzel a Terminátor tisztában volt. Számításai szerint legkésőbb kora estére a katonák átkutatják a várost, és kilencvennyolc egész hatvannyolc század valószínűséggel találnak egy olyan alkimistát, aki valóban érti a dolgát.
Az első lépés a dicsőséges jövő felé vezető úton. Az első lépés a Skynet megszületéséhez, és az emberiség pusztulásához.
A Terminátor agyában egy kísérleti kódsorozat futott le. Valami furcsát, ismeretlent érzett. Egy meghatározhatatlan belső parancs hatására arca lassan eltorzult, szája kicsit szényílt, miközben torkából ritmikusan ismétlődő, köhögésszerű zaj tört elő.
Nevetett!
Jaffa utcáin, 1191. szeptember 23. 13:49
Miriam fegyvercsörgésre ébredt. Nyomban kinyitotta a szemét, keze jövőből hozott fegyverét, a lézerpisztolyt kereste.
– Psszt! – emelte mutatóujját az ajkához Raoul. – Csak egy őrjárat.
Miriam hosszú pillantást vetett a férfira. Oly szembeötlően hasonlított az imádott Joseph Hepburnre! Vajon ha ők ketten...
Csupán egy pillanatig tartott a gondolat, mégis halovány pír jelent meg a nő arcán, és gyorsan félrefordította a fejét. Raoul semmit sem vett észre ebből a megnyilvánulásból.
– Reggel óta a negyedik! – gondolkozott félhangosan a templomos. – Vajon kit keresnek?
Miriam izgatottan ült fel a fekhelyén.
– Ha a Terminátor átvette a komtúrod helyét, akkor biztosan ránk vadásznak!
– Ugyan! – legyintett a lovag, szinte fel sem fogva a nő szavainak értelmét. – Azt sem tudja, hogy élünk, vagy a világon vagyunk. Ráadásul a szörnyetegnek előbb meg kellene tanulnia utánozni a komtúr írását, majd találnia néhány szövetségest a Templom Lovagjai között, hiszen nem mutatkozhat, mert nyomban lelepleződne. Azonkívül Richárd király és de Sablé nincsenek messze Jaffától; amint visszatérnek, az egész terv kártyavárként omlana össze.
– A Terminátornak semmiség egy ilyen pri... ilyen egyszerű feladatot megoldani. Néhány pillanat alatt megtanulja utánozni bárki írását. Hihetetlenül alkalmazkodó fajta!
Miriam nem akart beszélni a T-800-as típusokkal szemben szerzett harci tapasztalatairól. Raoul de Foret-Noir lehet, hogy tapasztalt harcos, ám fogakna sincs a jövő szörnyűségeiről, ahol nem ember küzd emberrel, hanem gépek próbálják meg kipusztítani az emberiséget.
A lány megborzongott, és homlokán apró verejtékcseppek jelentek meg. Túlságosan jól látta még maga előtt mindazt, ami megmaradt a világból.
– Nyugalom! – suttogta Raoul. – Ha csendben maradunk, sohasem fognak megtalálni.
A férfi tökéletesen fékeértelmezte Miriam reakcióit. Amit ő a félelem jeleinek látott, az csak a jövő víziója volt, egy elképzelhetetlenül kegyetlen jövőé, ahol csak a túlélés számít, semmi más.
– Megvárjuk, amíg elmennek, aztán elindulunk, hogy felkutassuk a démont. Ha igazak a bölcseletek, akkor nappal aludnia kell!
Alvás! A lovag nem ébresztette fel őt! Miriam kérdő pillantást vetett Raoulra. Vajon a férfi aludt, vagy mindvégig ébren őrködött? Vagy neki nincs szüksége alvásra, esetleg megelégszik a félálommal is?
Az egyik katona elgondolkozva bámulta a házat, ahol Raoul és Miriam rejtőzködött, miközben társai sorra egymás után átvizsgálták az utca bal oldalán fekvő épületeket.
Raoul keze a kardmarkolatra szorult, és szinte szuggerálta a katonát, hogy kövesse társait a szemközti házba. Magabiztosnak mutatta magát, Miriam szavainak hallatára mégis felébredt benne a kétely. Igazából egyáltalán nem volt nehéz feladat a komtúr helyére férkőzni, ha az embernek két olyan tekintélyes és tiszteletet parancsoló pártfogója van, mint Türoszi Simon és Gilbert de Clancy, akiket a hadijog köteléke fűz a démonhoz. Raoul nem akart feleslegesen vért ontani, főleg nem hithű keresztényekét. A démonnal való találkozás óta nagyobb szükségét érezte Istenének, mint előtte bármikor.
A katona megvonta a vállát, és nagyot sercintett a földre, majd követte társait, akik éppen eltűntek egy jókora, ütött-kopott homlokzatú ház sötéten ásító ajtónyílásában.
– Most! – suttogta Raoul. – Hátrafelé!
Miriam karcsú párducként pattant fel a földről, és nesztelenül követte a férfit. Kimásztak az ablakon, amely egy másik koszos sikátorra nyílott. Itt nem jártak katonák, bár talán csak idő kérdése, hogy mikor téved erre egy őrjárat.
Az utca végéből harsány káromkodás, ezerszínű zsivaj hallatszott. A piac! Az áldott tömeg, amely oly sokszínű és oly kavargó, hogy két ember könnyebben eltűnhet benne, mint egy cseppnyi festék az óceánban.
Jaffa, 1191. szeptember 23. 14:26
A Terminátor mereven nézte az előtte álló Türoszi Simont, aki üdvözülten mosolygott, s arcáról csak úgy sugárzott az elragadtatás, amiért Isten kiválasztott küldöttének az ügyében járhat el.
– Tizenhárom férfiút szedtünk össze, akikről az a hír járja, hogy járatosak az alkímia művészetében. Mindegyik elhozta féltve őrzött varázsszereit és könyveit. A kiválasztottak már nekikezdtek az alkimisták kifaggatásának, de...
A Terminátor némán várta a mondat végét. Az emberi lényeknek megvolt az az érthetetlen szokásuk, hogy nem gondolták át pontosan, mit is akarnak mondani, s ezért gyakran belezavarodtak mondanivalójukba.
– Nos, nagyuram, nem biztosíthatjuk az eredményt. Akiket összefogdostunk, azok éppúgy lehetnek közönséges kalmárok, mint alkimisták. Bár kétségkívül konyítanak valamit a Művészethez, ám véleményem szerint igazi alkimistákat nem fogunk közöttük találni.
– Nem hibázhatok! – mondta a Terminátor, inkább magának, mintsem ennek az alsóbbrendű humanoidnak. – Magam fogom kihallgatni őket. Egyenként! S ha hamis próféták, akkor meghalnak.
Türoszi Simon bólintott. Hosszú tapasztalat tanította meg rá, hogy a hatalmasok nem veszik jó néven az igaz szavakat; mégis őszintén beszélt, mert úgy érezte, ezt diktálja Isten iránti kötelessége. Kellemesen csalódott, hiszen ámaz isteni kiválasztott egyetlen aprócska jellel sem mutatta, hogy neheztelne rá. Nehéz dolog ily hatalmasságot szolgálni, ám a hűség nagy jutalommal jár. A beavatott kevesek számára.
– Úgy lesz, nagyuram, ahogy parancsolod! hajtotta meg büszkén a.fejét, majd sarkon fordult, és kilépett a fogadóterem előtt húzódó folyosóra.
A Terminátor elgondolkozva nézett utána.
Jaffa nagypiaca, 1191. szeptember 23. 14:41
A tömeg jótékonyan elrejtette a lovagot és a lányt. Kufárok és kereskedők között sodródtak, lassan, nehogy magukra vonják a figyelmet. Ugyan egyetlen őrjáratot sem láttak már, de Raoul de Foret-Noir tisztában volt a Templom Lovagjainak eltökéltségével. Ha vatóban őket keresik, akkor csak órák kérdése, hogy valamelyik szerencsés őrjárat beléjük botoljon.
A férfi agyában egymást kergették a gondolatok. Ösztönösen irtózott a természetfeletti dolgoktól, a megmagyarázhatatlantól, a mágiától. Jobban szerette problémáit a kardja segítségével megoldani, s bátran szembeszállt mindennel és mindenkivel, ami emberi volt.
Emberi!
Megrázta a fejét. Bár alig néhány óra telt el csupán a balul végződött szertartástól számítva, mégis annyi minden megváltozott.
Először megérkezett az a démon, akivel szemben hatástalannak bizonyultak Enguerrand komtúr szent igéi, az apostolok nevével körberótt pentagram minden hatalma. Raoulnak eszébe jutott a démon kegyetlensége, ahogy kitépte a haifai komtúr szívét, majd könnyedén végzett a rátámadó lovagokkal is. S azok elestek mind... köztük Paul de Clanouvevre is...
Mint kecske a kés alatt...
– Információkra van szükségünk! – suttogta Miriam, megszakítva Raoul gondolatait.
A férfi összerezzent, és automatikusan bólintott.
– Pontosan.
– Tudod egyáltalán, mit mondtam? – fordult a nő Raoul felé, és óvatosan megigazította a ruhája alá rejtett lézerpisztolyt, amely ugyan észrevehetetlen volt kívülről, ám könnyedén elő lehetett volna rántani, ha harcra kerül sor.
– Nem – rázta meg a fejét a férfi sajnálkozva. – Elgondolkoztam. Eszembe jutott a démon érkezése, és...
– Csendesebben! – torkolta le nyomban Miriam, és suttogóra fogta a hangját. – Még csak az hiányzik, hogy ezek a babo... ezek az emberek megtudják, hogy egy démon van a városban. Van fogalmad arról, mekkora pánik törne ki, ha elterjedne a hír?
– Ugyan! Az emberek azt hiszik, a Szentföldön nincs hatalma a démonoknak – hessegette el félvállról a férfi Miriam szemrehányó szavait. – De mit gondolsz... nem kellene úgy viselkedned, mintha az asszonyom volnál?
Miriam néhány pillantig egyszerűen nem kapott levegőt. Mégis, mit képzel ez a nagyszájú, barbár alak, kicsoda ő?! Villámgyorsan riposztozni akart, de nem jött megfelelő válasz a nyelvére. Csak állt némán, felháborodott képpel és meglehetősen ostoba arckifejezéssel.
Ebben a pillanatban néhány fegyveres sergent tűnt fel a tér szélén, s ez nyomban feloldotta a kialakult feszültséget. Raoul gyorsan lehajtotta a fejét, és karon ragadta a lányt. Szerencsére Miriam semmit sem kérdezett, a hosszú, harcokban töltött évek alatt olyan fegyelem alakult ki benne, amilyenről csak a legjobb harcosok álmodhattak.
– Arra! – suttogta a férfi, és erős vállaival gyorsan utat tört maguknak az embertömegben.
A sergentek – úgy tűnt – nem vették észre őket. Eltökélten vágtak keresztül a téren, mit sem törődve az átkozódó árusokkal, a félve fékehúzódó szaracénokkal, senkivel. A tömeg megnyílt előttük és összezárult mögöttük. Hamarosan eltűntek egy keskeny mellékutcában, ütemes csörömpölő lépteik zaját elnyomta a piac zsivaja.
Raoul és Miriam ebből nem sokat láttak. Mivel szinte biztosra vették, hogy a sergentek őket keresik, minél előbb megfelelő búvóhelyet akartak találni.
– Hol tudhatnánk meg valamit? – mormolta a lány.
Foret-Noir a homlokát ráncolta, aztán felderült a képe.
– Ó, hogy eddig nem jutott eszembe! – csapott a combjára. – Ott a megoldás!
Miriam a mutatott irányba pillantott, és a forgatag közepén egy magas, barna színű sátrat pillantott meg, amely előtt egy torz testű, púpos férfi hajlongott, s szemlátomást mindent megtett azért, hogy valamiképpen becsábítsa a sátor sötétjébe az arra tévedő járókelőket. Egyelőre nem sok sikerrel.
– Az egy mutatványos bódéja! – szisszent fel Miriam. – Semmi dolgunk ott!
– Dehogy nincs! Kövess! – súgta oda neki Foret-Noir, megmarkolta Miriam karját, és habozás nélkül a sátor felé vonszolta.
A lány egy pillanatig ellenkezett, mert semmi értelmét nem látta annak, hogy bemenjenek a sátorba, és megnézzenek valami csepürágó látványosságot. Ám a Templom Lovagja olyan magabiztosan, olyan üdvözült mosollyal rángatta őt a sátor felé, mintha az lenne az a hely, ahol választ kaphatnak minden kérdésükre. A tömegben az ellenkező irányból ismét katonák tűntek fel, és ez Miriam utolsó ellenkezését is megtörte. Elmosolyodott, és engedelmesen követte a férfit.
A púpos nyomorék érthetetlen nyelven nyekergett valamit, amikor beljebb tessékelte őket. A sátor belseje egyáltalán nem volt sötét. Inkább jótékony félhomály uralkodott benne, és Miriam tisztán ki tudta venni az egyszerű berendezés körvonalait: egy asztalkát, három aprócska dikót, az aztallapra terített koszos, szakadozott posztódarabot, és a karmos-pikkelyes ércmancsokat, amelyek egy gyermekfejnyi kristálygömböt tartottak. S persze a kristálygömb túloldalán kuporgó asszonyt is, aki hangja alapján akár ezer esztendős is lehetett.
– Üljetek le, halandó lelkek, kik szent tudásra áhítoztok e káosz-nemzette zűrzavarban!
Miriam felszisszent. – Ez egy...
– Jövendőmondó – fejezte be a lovag. – Itt sok mindent megtudhatunk!
Miriam a fejét rázta.
– Ez csak időfecsérlés. Menjünk innen!
– Ki az őrjáratok karjába? – halkította le a hangját Foret-Noir, majd biztatóan hozzátette: – Én sem bízok túlságosan a helybéli hitetlen sarlatánokban... de sosem lehet tudni. Isten bármilyen formában üzenhet. Ülj csak le!
Foret-Noir máris helyet foglalt az egyik háromlábú széken, ám Miriam először körbejárta a füstös, nyersbőrszagú sátrat, mit sem törődve a vénasszony halk gajdolásával. Nem bízott túlságosan az itteniekben, ki tudja, miféle ördögi praktikákat ismernek. Ha már ilyen idegen helyre kényszerült, akkor szerette volna biztonságban tudni a hátát.
Raoul időközben halk beszélgetésbe elegyedett az öregasszonnyal. A lánynak csupán halk szavak ütötték meg a fülét, de a mondatok értelmét képtelen volt kihámozni belőlük. Kíváncsisága hamar felülkerekedett óvatosságán, és ő is gyorsan helyet foglalt, egy másik háromlábú dikón, az öregasszony baloldalán.
– Áldás a tisztalelkű emberekre, romlás a tisztátalanokra! – hadarta az öregasszony, és intésére a kristálygömb belsejében apró fényszikra gyűlt.
Miriam előrehajolt. A Professzor felkészítette ilyesfajta dolgokra is, ám ő mindig azt hitte, hogy az efféle jósgömbök szikráznak a fénytől, amikor a javasasszony túlvilági erőkhöz folyamodva próbálja meg kifürkészni a jövőt, vagy értesüléseket gyűjteni valaki másról.
Csak egy halványsárga szikrát látott pislákolni a kristály mélyén, amely olyan gyönge és erőtlen volt, hogy már-már kétségek fogták el, nem a szeme csalja-e meg.
– Máris látom a választ a kérdésedre, Templom Lovagja – suttogta a jósnő sejtelmesen. – Igen, igen... a találkozásotok nem volt véletlen! Látom a jövőt... te és ő... igen... egymáséi lesztek majd, ha eljön az ideje, gyermeket fogsz nemzeni véle, elsőszülött fiatok lesz boldogságtok biztosítéka...
Miriam area elsötétült, ahogy gyanakodva pillantott a buzgón vigyorgó lovagra.
– Az asszony, akiről kérdeztél... én vagyok, ugye?
Raoul de Foret-Noir flegmán vállat vont.
– Kezdek hinni a vándorjósoknak... Remélem, téged is meggyőzött a válasz!
Miriam a fejét rázta.
– Hogy juthat eszedbe ilyesmi egyáltalán?
Raoul de Foret-Noir elkomolyodott, arca ünnepélyes kifejezést öltött.
– Ha férfi lennél, és kívülről látnád női önmagád... egyébre sem tudnál gondolni, mintha kísértő hatalmak orozták volna el elméd tisztaságát...
. Miriam ingerülten rántott egyet a vállán.
– Sohasem tartottam nagyra a szépségemet. Jobban becsülöm az erőmet és a gyorsaságomat.
Raoul elgondolkodva nézte.
– Ahonnan te jöttél, ott milyenek a férfiak?
Miriam vállat vont.
– Olyanok, mint itt. Csak ápoltabbak.
– Én sem mindig vagyok ilyen poros – morogta Foret-Noir.
– És csak kevesen viselnek szakállt – fűzte hozzá a lány. – Vagy akik viselnek, azok gondosan nyírják, hogy formát adjanak neki.
Raoul megsimogatta saját gubancos, szerteszét meredező szakállát, és elvigyorodott.
– Pedig én éppen az éjféli szertartásra nyírattam meg a fegyvernökömmel. Egész Outrémerben nem találsz ennél jobban ápolt szakállat...
Miriam felsóhajtott, és kilesett a sátor bejáratát eltakaró ponyva szélén. Sehol sem látott katonákat.
– Menjünk innen! – mormolta, és akarva-akaratlanul el kellett ismernie magában, hogy ez a keresetlen bók nagyon jólesett. – Fontosabb dolgunk is van ennél!
A kristálygömb az asztalon hirtelen felragyogott, s Miriam a pisztolyához kapott, mert az a kényszerképzete támadt, hogy egy Terminátor lézerfegyvere villant valahol a közelben.
A jósnő a szájához kapta a kezét, és rekedten felsikoltott. Aztán előrehajolt, és még közelebbről bámult a gömbbe.
– Sötétséget látok, és halált... – suttogta, és anélkül, hogy bármit kérdezett volna vendégeitől, elszorult torokkal folytatta: – Különös, emberhez hasonló szörnyetegek közelednek a kiégett pusztáságon át. Az arcuk emberé, ám a karjuk vészjóslón fénylik... Süvítő hangokat hallok, és halálsikolyokat. Emberek sikolyát!
Miriam megborzongott az emlékek hatására.
– Sötét állkapcsok szaggatnak egy fénylő ezüstszálakból szőtt, végtelenbe nyúló szalagot – folytatta az öregasszony; egy pillanatra sem nézett föl. – Az alvilág kénkövet okádó bugyraiból egy fekete alak emelkedik elő, nem közülünk való, nem a mi fajtánk szülötte. Azért jött, hogy pusztulásba döntse az eljövendő birodalmakat, s csak igaz emberek állíthatják meg rettenetes útján. Hét táncos veszi körül, és örvendezve nyújtják feléje karjukat... A szörnyeteg a táncosok közül megérint négyet, s azok menten porrá enyésznek... A megmaradónak közül kettő térdet-fejet hajt előtte, a lábához helyezik kardjukat... Az utolsó táncos forgószéllé változik, s elrepül a sivatagba. Aláereszkedik a földre, s e pillanatban megnyílik az ég...
A jósnő hangja kifakult, színtelenné vált, s Raoul a baljós félhomályban is jól látta, hogy az öregasszony egész testében reszket. Ajka már csak némán mozgott, hangtalanul formálta a szavakat. A lovag óvatosan a kardjára csúsztatta a kezét, és a sátor előtt álló púpos nyomorék felé pillantott. Egy vágás idebent, két lépés, és...
– Nyugalom, Raoul! – tette csillapítólag a kezét a karjára Miriam, majd valamivel idegesebben a vénség felé fordult. – Mit látsz még?
– Az ég szülötte vagy? – kérdezett vissza az asszony. Keze lecsúszott a csillámló kristálygömbről, és bénán térdre hullott a kísérteties derengésben. – Téged Allah küldött, ugye?
Nem, akarta mondani Miriam, aztán mégis csendben maradt. Aprót bólintott. Jobb, ha meghagyja tudatlanságban ezt az asszonyt, úgy több hasznát veheti.
– Hogy merészeled pogány igékkel illetni az egy igaz Istent? – fortyant fel Raoul dühödten. – El fog árulni minket. Végzek vele!
Miriam a férfi felé fordult, és szinte kirobbantak belőle a szavak:
– Ember embert nem ölhet, Raoul! Tartogasd az erőd a jövőből jött fémszörnyetegre!
– Ez a nő szaracén! – válaszolta foghegyről a lovag. – Boszorkány. Miért kellene megbíznom benne?
– Azért, mert én akarom... – felelte halkan Miriam, és nem nézett a férfire. Furcsa, sohasem ismert érzés tolakodott a szívébe, melynek csupán sejtette lényegét, de megérteni sohasem tudta.
Raoul de Foret-Noir dühödten markolta a fegyverét, szeme ádáz szikrákat szórt. Nem bízott a szaracén asszonyban, a keresztény hit nem tűrt meg maga mellett másikat, a pogányokat, szakadárokat, hitehagyottakat alantas páriáknak tekintette. Bár a Templom Lovagjai ősi, elfelejtett időkből származó tudás letéteményeseinek tartották magukat, a keresztény Istenbe vetett hitük megingathatatlan maradt; ha tiltott praktikákhoz is folyamodtak olykor, mindig Krisztus tanítása és az egyetemes katolikus egyház érdekében tették. Raoul hű gyermeke volt a rendnek, büszkén hordta palástján a keresztet, s szentül hitte, hogy minden szaracén vért ontó kardcsapását Krisztus és Szent György vezérli. „Eretnek tanok nincsenek, csak eretnek emberek” – mondta neki hajdan megboldogult, agg preceptora. „Az Úr felkent katonáinak kezében minden eszköz törvényessé válik...”
De nem ez a fajta okoskodás volt-e az, amely a balvégzetű szertartásba torkollott, az esszénus kolostor romos imaházában?
Foret-Noir homlokán apró verítékcsöppek gyöngyöztek. Emberfeletti önuralommal kényszerítette magát, hogy lassan eleressze a kardját, majd a szaracén asszonyhoz fordult:
– Rendben van – suttogta fáradtan. Lelki szeme előtt megjelent bajtársai megcsonkított, véres holtteste; az eltávozott lelkek bosszúért kiáltottak. – Sokat tudsz rólunk, boszorka, elismerem, s a kényszerűség azt diktálja, hogy akaratom ellenére megbízzak benned. Adj hálát a pogány bálványaidnak, hogy ez a nemeslelkű asszony melletted állott szükséged órájában!
Miriam csodálkozva meredt a jövendőmondóra.
– Honnan tudod, amit elmondtál?
– Jósnő vagyok... Allah második látással ajándékozott meg, amely áthatol a jövendő mindent elfedő fátylain...
Raoul de Foret-Noir keserűn csapott a kardja markolatára.
– El fog árulni. Gyűlöl minket.
A szaracén asszony mogorván, szinte megvetően mérte végig. Aszott arcán elmélyültek a pókfonálként szertefutó ráncok, amikor választ adott.
– Igen, gyűlöllek, téged is, meg a fajtádat is. Az én királyom a dicső Szaladin, aki kiengedte az ostromlóit Kerak várából a bennrekedt gyűrűs mátkát a vőlegényéhez, és soha életében nem szegte meg adott szavát. Nem hódolok a könnyelmű Guy királynak, akinek egyetlen érdeme a származása; és nem hódolok a véreskezű Richárdnak sem, aki négyszáz igazhitű asszonyt és gyermeket mészároltatott le nyilvánosan a pribékjeivel Akkó bevétele után.
Miriam elborzadva csuklott fel, kezét a szájához kapta. A vén jósnő azonban nem zavartatta magát, folylalla rendülellenül.
– Mégsem keserítem tovább átkommal a sorsodal, bár meglehetném, és higgy nekem, nem válna javadra! Sokkalta nagyobb terhet hordozol te annál. Hozzám Rafael és Jezreel arkangyalok szólanak a krislálygömbön keresztül... és megsúgták nekem, hogy te egyike vagy a táncosoknak. Nem puszlultál ott, és nem is hódoltál be a Sejtánnak. Te voltál az... aki elmenekült!
Raoul fáradlan bólintott. Az öregasszony a fejét csóválva bámult a gömbjébe, és kezével sejtelmes mozdulalokal tett.
– A szörnyeteg – suttogta –, amely az alvilág hatalmát akarja elterjeszteni a földön, miközben az emberek fölötti uralomra lör... itt van Jaffában.
– Ezt már tudjuk! – szólt közbe Miriam gyorsan, mielőtt a férfi valami olyat mondhatott volna, ami szélforgácsolná a hosszas vajúdás ulán kialakuló bizalmat.
– Itt van Jaffában... – ismételte halkan az asszony. – Ma délulán sergentek fésülték át az utcákat, s mindenkit előrángattak, akiről úgy vélték, ért a Művészethez.
– Mihez? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Miriam.
– A szaracén mágiához. Az alkímiához! – jegyezte meg Raoul csendesen.
A vajákos bólintott.
– Pontosan. Tucatnyi szerencsétlen vár most a sorsára a Krisztusra esküdött ferengik rendházának tömlöcében.
– Minek nekik annyi alkimista? – lepődött meg a lány, és a jövőben szerzett tapasztalataihoz folyamodva megpróbálta beleképzelni magát a Terminátor helyébe. Ez már sokszor segítségére volt a harcokban, talán most is segít.
Hiszen ez is háború. A tét: emberek vagy gépek.
Ahhoz, hogy megértse, mi a szándéka a Terminátornak az alkimistákkal, ismernie kellene a gép célját is. Az első Terminátor számára Sarah Connor elpusztítása volt a feladat, bármi áron. A második Terminátor azért ment vissza az időben, hogy megvédje Connorékat a T-1000-es típustól. Ám e mostani Terminátor célja ismeretlen. A Skynet titkos aduja lenne, vagy csupán egy elhibázott kísérlet?
Miriam képtelen volt rájönni a megoldás nyitjára. Ám a lehetőséget semmiképp sem hagyhatják ki. Ha a Terminátor ennyire érdeklődik az alkimisták iránt, akkor nekik is beszélniük kell eggyel, s a kapott információk alapján csapdát állítani a T-800-asnak, vagy pontosan meghatározni a céljait.
S ha már ismert a cél, akkor csupán arra kell törekedni, hogy a gyilkológép sohase érhesse el. Mindenesetre jobb lenne több információ alapján dolgozni, mint a sötétben tapogatózni. Sokkal jobb.
Miriam néha úgy érezte magát, mint egy felderítő, aki egy olyan komplexumban halad előre, amit a Skynet rabszolgái telezsúfoltak mindenféle alattomos, halálhozó szerkezettel, és sohasem tudhatja, hogy melyik kanyar után találja magát szemben egy kibiztosított energiagránáttal vagy egy embervadász Terminátorral.
– Beszélnem kell egy alkimistával! – jelentette ki a lány, és a szaracén asszonyra nézett. – Tudsz ebben segíteni? Nemcsak a keresztények, a szaracénok élete is kockán forog, ha nem sikerül megállítani azt a démont, akiről beszéltél!
Raoul értetlenkedve meredt a társára.
– Minek ehhez alkimista?
– Kell! – felelte Miriam. – Ahhoz, hogy végezzünk a démonnal, tudnunk kell a célját, nem sötétben tapogatózni tovább, mint most. Előbb-utóbb rájön, hogy követik, s akkor mi kerülünk hátrányba. A Term... a démon számára valami okból kifolyólag rendkívüli fontossággal bírnak az alkímia ismerői, tehát nekünk is beszélnünk kell egy alkimistával. A tőle kapott információk alapján hatékony stratégiát dolgozhatunk ki a démon elpusztítására.
– Értem – bólintott Raoul de Foret-Noir. Most, hogy megértette a lány tervének lényegét, már nem tiltakozott, sőt csodálta Miriam előrelátását, és stratégiai zsenijét. Raoul megtanulta értékelni a tervezés előnyeit a háborúk során. Ha tudod, mit tervez az ellenség, az már fél lépés a győzelem felé vezető úton. Találd ki ellenséged szándékát, s tedd meg a megfelelő ellenlépéseket!
– Minden alkimistát összefogdostak a sergentek? – fordult Miriam a szaracén boszorkányhoz.
A vénasszony pillanatnyi habozás után megfelelt neki:
– Te az ég küldötte vagy, s a démon elpusztítására törekszel, tehát nincs okom eltitkolnom előtted a valót. Akiket eddig összeszedtek, azok csupán a felszínes ismerői a Művészetnek. Ha olyanokat keresel, akik a mélyebb igazságokat kutatják, akkor neked is mélyre kell szállanod. Ismerek egy öregembert, aki a város alatti katakombák fojtogató homályában él, s éveinek száma meghaladja mindhármunkét együttvéve.
– Úgy érted, összesen? – húzta fel a szemöldökét Raoul, és keresztet vetett.
– Pontosan – bólintott az asszony. – Szent embernek mondják, ám én bizton tudom, hogy varázsitalokkal hosszabbította meg földi létét. Ha valaki, akkor ő bizonyára sokat tudna mesélni az alkímiáról. Ő a segedelmetekre lehet. Menjetek el hozzá, és sorra-rendre beszéljetek el neki mindent az alvilág démonáról!
– Hogyan juthatunk le a katakombákba? – kérdezte csendesen Miriam.
– Szafed, a púpos majd elkísér titeket! – válaszolta a boszorkány. Fülsértő, rekedtes hangon felkárogott; a torz testű nyomorék, aki odakint próbálta a sátorba csábítani a járókelőket, azonnal megjelent a hívására, és hűséges kutyaszemekkel nézett rá.
A vén jósnő torokhangon magyarázni kezdett neki valamit, egy Miriam számára teljességgel idegen arab dialektusban. Raoul megragadta az alkalmat, hogy félrevonja a lányt.
– Te megbízol benne? Lehet, hogy csapdába csal.
Miriam alig észrevehetően biccentett.
– Nem zárhatjuk ki ezt sem. Résen kell lennünk! De talán a segítségünkre lehet...
Raoul de Foret-Noir enyhe vigyorral sandított hátra.
– Mindenesetre... úgy tűnik, nem egy sarlatánt sikerült kifognunk.
– Csodálatos képességű asszony! – felelte elismerően Miriam. És amit mondott, azt komolyan is gondolta. Találkozott már emberekkel, akik hasonló „látnoki” képességekkel rendelkeztek.
Raoul de Foret-Noir olyan pillantással mérte végig a lányt, mint egy kakas az egyik tyúkját.
– És a jóslata szerint... te az enyém leszel, gyereket fogok nemzeni véled, és boldogság jut osztályrészünkül...
Miriam nem tudott haragudni a léha lovagra.
– Alig hiszem – felelte.
Foret-Noir a homlokát ráncolta.
– De hiszen az előbb dicsérted a tehetségét. Talán nem hiszed, hogy ez az asszony a jövőbe lát?
Miriam a fejét rázta.
– Nem lát a jövőbe – felelte határozottan. – Sokkal inkább hiszem, hogy a te fejedbe látott bele, és onnan olvasta ki mindazt, amit mondott... a vágyaidat csakúgy, mint a tényeket... – Hirtelen furamód elkomorodott, és lapos pillantást vetett a jósnőre. – Mondd csak, Raoul... ehhez nem értek igazán... amit Richárd királyról mondott... az valóban úgy volt?
A templomos szótlanul, zordan bólintott.
– De hisz ez iszonyú... barbárság, embertelenség! – fakadt ki Miriam. – És ezt a férfit tartjátok ti a legkeresztényibb lovagnak? Inkább a mészáros jelző illene rá! Akkor már inkább Szaladint választanám!
Raoul de Foret-Noir kinyújtotta a kezét, és miközben mélyen a szemébe nézett, kétoldalt karon ragadta a nőt. Szokatlanul erős volt a szorítása, és Miriam zavartan elhallgatott.
– Elmondok neked egy történetet – szólalt meg mély hangon. – Négy évvel ezelőtt nagy csata volt Hattín Szarvainál. Akkor még nemcsak nevében állt fenn a jeruzsálemi királyság, hanem valóban az volt, aminek hirdette magát: Guy királynak tartoztak hűséggel a várak Bejrúttól egész Oultrejourdainig. Szaladin bekerítette a keresztényeket egy dombtetőn. Én is ott voltam, kenyeres pajtásommal, Paullal együtt. A kézitusában valahogy a tripoliszi Rajmund gróf seregéhez keveredtünk, akinek sikerült kitörnie. Rajtunk kívül még néhány templomos kijutott Balian d'Ibelinnel, a testvéreim zöme viszont ott rekedt.
Keserűn, mélyről jövőn felsóhajtott.
– A győzelme után Szaladin fejenként öt dirhemért kiárusította a templomosokat, de csak azoknak, akik a hamis prófétájukra megesküdtek, hogy azomnód lefejezik őket, még ott a harcmezőn. A legtöbbjüket kufárok és lókupecek vették meg, akiknek soha életében nem volt még kard a kezükben. Volt olyan testvérem, aki csak a tizedik kardcsapásra szenvedett ki. Kétszázharmincan maradtak közülünk örökre a hattíni síkon.
Miriam ajka kifehéredett; halottsápadtan hallgatta a lovagot.
– Ezért ölette meg Richárd az akkói túszokat; hogy bosszút álljon – mondta kőmerev arccal a máskor oly bohó Raoul. – Ahogyan én is bosszút fogok állni azon az átkozott szörnyetegen, amelyik elragadta tőlem Paul testvéremet, és megfosztotta rendemet a becsületétől!
Jaffa kínzókamrái, 1191. szeptember 23. 17:09
Komor sziklafalak. Füstösen lobogó fáklyák vetette árnyékok. Fojtogató sötétség, félelem a szívekben. Börtön. Kínzás. Kifinomult hóhéreszközök, kegyetlen kínzómesterek. Sikoly és vér és halál. Elmúlás.
A Terminátor a fal mellett állt, és a háttérből figyelte az eseményeket. Logisztikai áramkörei néhány mikroszekundum alatt jutottak arra a döntésre, hogy a kihallgatás elején jobban teszi, ha a háttérben marad, s csak akkor avatkozik közbe, ha szükségesnek érzi. Válogatott, hűséges kínzómesterek végezték a kihallgatást Türoszi Simon irányítása alatt. A Templom Lovagjai csengő aranypénzzel fizették meg a kínzómestereket, akik nem haboztak saját fajtájukat is meggyötörni.
– Valóban tanulmányoztam az alkímia művészetét, örök életet és gazdagságot keresvén, ám tudásom és kitartásom kevésnek bizonyult. – Éppen egy hollófekete hajú, aszkétakülsejű férfi válaszolgatott türelmes képpel kihallgatója kérdésére.
A férfi félelem nélkül beszélt. Bár egy sziklakamrában hallgatták ki, egyelőre rendkívül barátságosan bántak vele, ezért okosabbnak találta, ha őszinte marad, így talán megúszhatja valahogy.
A Terminátor feszülten figyelte a férfi szavait. Elemzőáramkörei mindent regisztráltak, és a beépített hazugságellenőrző nyomban jelzett, ha a kihallgatott hamisat mondott, vagy megpróbált valamit elhallgatni. Ilyenkor a Terminátor jelzett, s az addig barátságos kihallgatók hirtelen átvedlettek azzá, amik valójában voltak: könyörtelen kínzómesterekké, akik sem istent, sem embert nem ismertek, ha meg akartak tudni valamit.
Tizenhét alkimistaként ismert ember. Tizenhat férfi, s csupán egyetlen nő, aki inkább javasasszony. Tizenhárom kihallgatásával már végeztek. Kilencen hazudtak, s ezért halállal lakoltak. Négyen őszinték voltak mindvégig, ezért csupán levágták a kezüket, kiégették a szemüket és kitépték a nyelvüket.
– Ismersz-e olyan személyt, aki valóban mestere az alkímiának? – Ez kulcsfontosságú kérdés volt, s a legtöbben ezen véreztek el. Sokan tagadták az igazságot, ám nem gondolták át kellőképpen a válaszukat.
– Nem – rázta meg a fejét a férfi.
A Terminátor belső érzékelői piciny megingást jeleztek. Nem hazugságot, hanem bizonytalanságot. Minden figyelmével a férfira koncentrált. Lehet, hogy titkolni akar valamit, ami fontos lehet a T-800-as számára.
– Akkor te honnan tanultad meg az alkímia alapjait? – A kérdések gondosan eltervezve követték egymást, átfedésekkel, logikai buktatókkal, rejtett pszichológiai tartalommal. Csupán a legkifinomultabb elmék vették volna benne észre a csapdákat.
– Könyvekből és fóliánsokból – válaszolta az aszkéta, alig leplezett lekicsinylő mosollyal. – Atyai örökségem része volt a tudás, ám én nem voltam képes élni vele, s elbuktam a nagy próbatételen.
A kínzómester hátrafordult a Terminátor felé, aki meghúzódott a sötétség jótékony leple alatt.
A fogoly ugyancsak a homályban megbúvó gépezet felé fordította a tekintetét. Már eddig is érezte egy harmadik személy jelenlétét, ám nem volt biztos a saját érzéseiben. Most azonban a kihallgatást vezető akaratlanul is elárulta magát és urát.
– Beszélj magadról és az alkímiához való viszonyodról! – A Terminátor hangja olyan hideg és érzéketlen volt, hogy a fogoly akaratlanul is megborzongott hallatán.
A férfi nagyot nyelt, és mintha csak megérezte volna a végzetét, halálfélelem lett úrrá rajta. Végtagjai remegni kezdtek, szavai dadogóssá váltak, homlokán jókora verejtékcsöppek ütköztek ki.
A kínzómester keze már mozdult, hogy egy jókora pofonnal megelőzze a kitörni készülő pánikot, amikor a Terminátor ismét megszólalt:
– Előtted tizenhármán voltak már ebben a teremben. Használhatatlannak bizonyultak, s ennek megfelelően elnyerték jutalmukat. Valami azt súgja nekem, hogy te nem fogsz a sorsukra jutni, ha ezekután is őszinte maradsz velem. Felejtsd el a félelmeidet, koncentrálj arra a tudásra, ami az alkímiára vonatkozik, és a szavamat adom, hogy ha nem csalódom benned, akkor sértetlenül fogsz kijutni innen.
– Tizenegy éve találkoztam először az alkímiával, apám jóvoltából – kezdte lassan a, férfi, s ahogy beszélt, egyre jobban megnyugodott, szavai átgondolttá váltak. – Egyik éjjelen felhívott magához a toronyszobájába, s csodálatos dolgokat mutatott. Szikraesőt, anyagokat, amelyek a vízzel érintkezve lángra lobbantak, meg hasonlókat. A látottak nagy hatást gyakoroltak rám, s ezek után hacsak tehettem, minden időmet a toronyszobában töltöttem. Lassacskán mindent megtanultam, amit édesapám tudott, s mindent elolvastam, ami ezzel a csodálatos tudománnyal foglalkozott. Úgy vágytam a tudásra, ahogyan az ifjú leány vágyik a szerelemre.
A Terminátor hagyta beszélni a férfit, de minden szavát rögzítette későbbi feldolgozás céljából. Ugyanakkor szabad processzorkapacitásával máris nekilátott a hallottak kiértékelésének, s egy pillanatra sem feledkezett meg a szöveg hazugságvizsgálóval történő ellenőrzéséről sem. Gépi precizitásával egyetlen ember sem vetekedhetett volna.
– Midőn minden tudást magamba szívtam, amit a környezetemből megszerezhettem, elkezdtem új ismerősöket keresni, olyan mestereket, akik magasabb szinten járatosak az alkímiában, mint az apám. A kutatás sokáig tartott, és számtalan csalóval, sarlatánnal hozott össze a sors. Anyagi forrásaim kezdtek beszűkülni, s ekkor hallottam először az örök élet lehetőségéről is... Megszállottként kutattam tovább. Jó szerencsém összehozott egy vénségesen vén férfival, aki mesélt nekem a Jaffa föld alatti világában megbúvó titkokról, s valakiről, egy Rashid al Markhalan nevű alkimista bölcsről, aki már több mint háromszáz esztendeje él ott. A sors kezét láttam ebben a találkozásban, s megújult erővel vetettem magamat a kutatásba. Először vezetőkkel, majd később már egyedül kutattam a katakombákat, melyek fojtogató sötétségével a holdtalan éjszakák sem vetekedhetnek.
– Megtaláltad? – szólt közbe türelmetlenül a kihallgatást vezető kínzómester.
A férfi csalódottan megrázta a fejét.
– Sohasem – vallotta be. – Több alkalommal ráleltem Rashid al Markhalan egy-egy rejtekhelyének a nyomaira, szakadozott szélű pergamenlapokra, melyek peremét sietősen lejegyzett képletekkel írták tele, ám magával a Mesterrel sohasem sikerült találkoznom. Üzeneteket hagytam számára, bármerre is jártam, tanítványának ajánlkoztam, de sohasem méltatott válaszra. Elzárkózott előlem is.
A Terminátor eleget hallott. A katakombák átkutatásához időre lesz szüksége, és néhány fanatikusan hű emberre. Mindkettőből van bőven. Ám mi legyen ezzel a fickóval?
Előlépett a sötétből.
Az aszkétakülsejű fogoly felnézett rá, és érdeklődve vette szemügyre a kiborgot. Inkább kíváncsiság, mintsem félelem ült a szemében. Mindez szinte másodpercek alatt megváltozott. A férfi fogai vacogni kezdtek.
A Terminátor hidegen végigmérte.
– Kínozzátok meg! Szedjétek ki belőle, hol és milyen nyomokat talált a katakombákban! Azután öljétek meg, és földeljétek el!
A férfi döbbenten meredt a kiborgra.
– Őszinte voltam! – üvöltötte. – Akkor miért?
A Terminátor lassan elmosolyodott.
– A siker esélye három egész hetvennégy századdal csökken, ha életben maradsz – válaszolta. – Valami módon értesíthetnéd, akit keresünk. Hibaszázalék vagy, ennyi az egész.
Jaffa katakombái, 1191. szeptember 23. 07:11
A katakombák egyik titkos lejárata egy romba dőlt keresztény templom pincéjéből nyílott, amire még négy esztendeje vetettek üszköt a várost megszálló szaracénok. Nyirkos, áporodott, trágyalészagú sötétség vette körül a behatolókat. Miriam közvetlenül a Púpos nyomában haladt, míg a hátvédet Raoul de Foret-Noir alkotta.
Gigantikus hálóként szőtték át a csatornák és a pincerendszerek a város alatti területet, olyan katakombaszövevényt alakítva ki az évszázadok során, melynek pontos méreteit, kiterjedését emberemlékezet óta nem ismerte senki.
– Fáklya! Fény! – suttogta Szafed, és elővette a saját szövétnekét. Riasztó képű, cseppet sem bizalomgerjesztő szörnyszülött volt, ráadásul alig beszélt franciául.
Miriam és Raoul engedelmeskedtek vezetőjük utasításának, s a lovag kovakövével és acéljával lángra lobbantottak az útjuk elején magukhoz vett fáklyákat. Kis lánggal, nagy füsttel égtek, és borzalmas bűzt árasztottak, de a szövevényes katakombák pókhálós falain táncoló bizonytalan fényívek mégis jobbak voltak a teljes sötétségnél. Ahogy egyre mélyebbre hatoltak a föld gyomrába, a felettük elnyúló város mind fullasztóbb súllyal nehezedett rájuk; a levegő íze megkeseredett, a kőpadlat sötét hasadékaiból miazmás kipárolgások szálltak fel.
Miriam valamiféle kusza barlangrendszerre számított, ezért, némi megdöbbenéssel vette szemügyre a gondosan rakott falakat, melyeken itt-ott még ódon freskók kifakult foltjai is kivehetőek voltak.
– Valaha ilyen pincesorokba temetkeztek az őseink – világosította fel Raoul csodálkozó társnőjét. – Franciaországban is számos efféle található. Gyakran egymásba nyílnak, és kilométernyi hosszú föld alatti utakat hoznak létre. Az is megesik persze, hogy építés közben barlangjáratokra bukkannak a mesteremberek, ilyenkor aztán valóságos katakombarendszer épülhet ki akár néhány év alatt is. Így áll a helyzet Jaffában is; a különbség csak annyi, hogy az itteni katakombák sokkalta terjedelmesebbek az európaiaknál, hiszen évszázadokkal korábban kezdték őket építeni.
– Kiváló! – suttogta elismerően Miriam. – Remek hely csapdák és stratégiai állások, ellenőrző pontok kialakításához. Két-három ember is hatékonyan tudja védeni, ráadásul menekülés esetén egyszerűen berobbantják maguk mögött a járatokat.
Raoul nem figyelt Miriam szavaira. Egy megsárgult, pókhálószerűen betöredezett pergamenlapot tartott a kezében, amelyet egy meglehetősen rozoga állagú csontváz kezéből bűvölt ki nagy óvatosan egy porral eltömött benyílóban.
– Lehet, hogy nem érdemes tovább keresgélnünk! – vizsgálgatta a papirost. – Talán ez a szerencsétlen az, akit évszázadokig elélő alkimistának tartanak a.városlakók. Tévesen persze, hiszen az Isten pontosan megszabja minden gyermekének, meddig élhet. És sohasem évszázadokig.
A vezetőjük gúnyosan elhúzta a száját a lovag magyarázatát hallva, majd udvariasan meghajolva elkérte a pergament, és csendesen vizsgálgatni kezdte.
– Lépés. Háromszáz. Nyugat. Ásni. Három öl. Láda – fordította akadozva. – Kincset keresni. Szerencsevadász. – Beszédes mozdulatot tett a halántéka mellett. – Térképért sok arany. Kincs nem lenni sehol. Sötét. Hideg. Folyosók mindenfelé. Egyszer nincsen tovább.
És megvetően belerúgott a csontvázba. Szürke, finom szemcséjű por szállingózott a fáklyák vörhenyes fényében.
Raoult a büszkesége nyomban vitatkozásra késztette:
– Ez nem térkép. Csak szöveg van rajta. Mi a biztosíték arra, hogy nem hazudsz nekünk? Lehet, hogy igen fontos híradásokat vetettek arra a pergamenre!
Szafed színlelt alázattal elmosolyodott, és engedelmesen Raoul kezébe nyomta az arab ákombákomokkal telerótt papirost.
– Nem hinni Púpos szava? Akkor fordulni vissza gyorsan!
– Szó sincs róla – szólt közbe Miriam, nehogy tovább forrjanak az indulatok. – Raoul alapvetően bizalmatlan mindenkivel, mióta... mióta színről színre látott egy pokolbeli démont!
A szaracén vezető szeme megvillant, majd hitetlenkedve körbejárta a lovagot, aki kissé zavartan állta a vizslató tekintetet.
– Púpos kér bocsánat – mondta végül Szafed, és mélyen meghajolt Foret-Noir előtt. – Púpos tisztelni bátor ember. Tisztelni derék lovag! Nem akar bántani.
Raoul de Foret-Noir elszégyellte magát.
Hogyan jön egy szaracén – aki ráadásul torzszülött, beszédhibás, és minden bizonnyal félkegyelmű – ahhoz, hogy udvariasságban felülmúljon egy hithű keresztény lovagot? Ez nem tűrhető!
– Nekem kellett volna több bizalommal viseltetnem irántad, barátom! – válaszolta, s olyat cselekedett, amit még sohasem. Némi berzenkedéssel ugyan, de meghajolt a szaracén előtt.
Miriam magában mosolyogva figyelte a férfiakat, bár arcán egyetlen izom sem rándult. Az a démon, úgy látszik, minden helyzetben segít.
– Induljunk! – szakította félbe Miriam az udvariaskodókat. – A katakomba hatalmas, és nekünk minél előbb meg kellene találnunk azt az embert, akiről az asszonyod mesélt nekünk! – fordult Szafedhez.
– Nem asszony – felelte büszke mosollyal a púpos. – Anya. Anya apja, Púpos nagyapja nagy ember, bölcs ember, okos ember. Őt keresni. Neve Rashid al Markhalan!
Jaffa katakombái, 1191. szeptember 23. 07:25
– Lenni közel – suttogta a groteszk nyomorék, és szigorú képpel fordult hátra alkalmi társaihoz. – Bátor lovag, szép úrnő most csinálni, amit Púpos mond! Eloltani fáklya!
– Micsoda? – szisszent fel a templomos. – Ha még ez a vacak is kialszik, az orrunkig sem fogunk látni!
A Púpos neheztelően meredt rá, s saját fáklyáját úgy emelte meg, mintha meg akarná ütni vele az ellenkező Raoult. Már jó negyedórája haladtak céltudatosan a kanyargó, elágazó katakombákban, mióta a csontvázat megtalálták, és még a fáklyák vöröslő fényénél is megesett, hogy a Szafed mögött lépkedő Raoul de Foret-Noir megbotlott, és csaknem belecsúszott valami feneketlen föld alatti üregbe. Persze, hogy nem tetszett neki az ötlet, hogy sötétben botorkáljanak tovább.
A Púpos azonban nem tűrt ellentmondást. Ő maga már a falnak nyomta a saját fáklyáját, s egy beszédes kézmozdulattal erre szólította fel a többieket is.
– Csak sötétben tovább – morogta fojtott torokhangon. – Van világos, Púpos nem találni jó út.
Raoul de Foret-Noir kissé erőltetetten felkacagott.
– Eszeden vagy, ember? – mordult oda. – Ha kioltunk minden fényt, ugyan könnyen megtaláljuk az utat, de nem a te titokzatos remetédhez, hanem egyenest a pokolba... ahová ezek a bűzös kürtők nyílnak minden bizonnyal...
Miriam sem szívesen vált meg a fáklyájától, de Szafed eltökélt képét látva sóhajtva engedelmeskedett. Foret-Noir kezében azonban még mindig ott lobogott a fáklya, sárgásvörös fénye bizonytalan, csalóka derengésbe vonta a ragacsos nyirkot izzadó kőfalakat, s ha olykor egy vízszintes sírüreg közelébe ért, félve riadt vissza tőle, nem akarván megzavarni a békében porladó csontokat. Szafed komor pillantást vetett rá.
– Púpos hallani okos beszédek – kezdte rosszmájúan – Templomos ferengi mind lenni felfújt marhahólyag. Gőgtől néha kipukkadni.
A lovag vészjósló mozdulattal vonta ki a kardját.
– Még egy szó, rút torzszülött, teremtés megcsúfolója, és megforgatom ezt a felszentelt acélt sötét szívedben!
A nyomorék nem ijedt meg.
– Púpos látni, okos beszéd lenni igaz. Templomos ferengi beszél nem nyelvével, beszél kardjával – morogta. – Ferengi eltenni kard. Csinálni Púpos beszéde. Különben Púpos menni el, bátor lovag, szép úrnő maradni föld alatt. Merre kijárat? Okos ferengi emlékezni régi kincskereső, okos ferengi emlékezni csontváz. Mikor látni meg Allah drága napsütése?
– Fenyegetőzni merészelsz?...
– Elég! – emelte fel a karját idegesen Miriam. Oltsd el a fáklyád, Raoul! Te pedig... szaracén barátunk, vezess bennünket az ígért helyre!
– Én elolthatom a fáklyámat – morogta rosszallón a lovag –, de annyit mondhatok... ez csapda lesz, mi pedig olyan jámboran sétálunk bele, mint az oktalan barom, amikor a tagló alá hajtja a nyakát...
Miriam határozottan a fáklya felé nyúlt, hogy ő maga oltsa el, ha Raoul tovább makacskodik. A férfi azonban nem hozakodott elő kifogásokkal. Olyan vadul nyomta a fáklyát a nyirkos kőfalnak, hogy az nemcsak kialudt, de a száraz reccsenésből ítélve menten ketté is tört.
– A Krisztusát! – horkant fel Raoul de Foret-Noir, de hangja nyomban bűnbánóra váltott. – Bocsásd meg nekem, mindenható Uram, hogy alantas emberi gyarlóságomban az ajkamra merészeltem venni a neved!
Miriam érezte, hogy száraz, kérges ujjak ragadják meg gyengéd erőszakkal a csuklóját, s egy kötélvéget nyomnak a kezébe.
– Tartani! – hallatszott az átláthatatlan sötétségből a Púpos recsegő hangja. – Soha el nem ereszteni! Kötél lenni, élet lenni. Kötél nincs, élet nincs. Te is fogni, ostoba ferengi!
Raoul bosszúsan felhorkant, de aztán úgy döntött, ez most nem a legmegfelelőbb idő és alkalom arra, hogy elégtételt vegyen a sérelmeiért. Majd ha kiérnek a napfényre, megtanítja tisztességre ezt az arcátlan pogány nyomorékot!
Szafed lassú, csoszogó léptekkel indult meg. A kötél határozottan megfeszült Miriam kezében, ő pedig engedelmesen követte a húzás irányát. Hallotta, hogy Foret-Noir is megindul mögötte, néhány csúnya, cseppet sem keresztényhez illő szitkot morzsolva el a bajsza alatt.
– Jobb kéz tartani kötél! – vetette hátra a Púpos – Bal kéz fogni fal! Menni falhoz közel! Nagyon közel!
Miriam tétován engedelmeskedett, és a következő lépésnél érezte, hogy a jobb lába megcsúszik valami láthatatlan hasadék szélén. A saruja vékony talpa alól kiforduló apró kavicsok visszhangot verve csapódtak a sötétben meghúzódó akna oldalfalának, s hullottak egyre lejjebb, egyre halkabban zörögve – ám a leérkezésüket nem lehetett hallani.
– Vigyázz! – súgta a lovag közvetlenül a fülébe. – Jobb oldalt valami pokoli mély verem ásíthat...
– Köszönöm, hogy figyelmeztetsz! – vetette oda Miriam.
Ám a templomos nem érezte ki a hangjából a rejtett gúnyt a megkésett figyelmeztetés miatt.
– Kötelességem volt – suttogta. – Bár megjegyzem... te rángattál bele ebbe az alvilági szörnyűségbe.
– Csend! – sziszegte hátra Szafed. – Figyelni! Jobb láb tapintani verem széle! Mikor verem széle jobb felé hajolni, ostoba ferengi, szép úrnő követni hajlás! Már nem fogni fal!
Miriam habozás nélkül engedelmeskedett, s húzta magával a nehézkesen mozgó lovagot is. A lány tapogatózó keze hamarosan nyálkás falat érintett, s most a bal lábával tapintott ki egy ugyanolyan vermet, mint az előző. Úgy látszik, csapdákat kerülgetnek.
Raoul de Foret-Noir agyában is hasonló gondolatok járhattak.
– Nem lenne okosabb fáklyavilágnál kerülgetni ezeket a lyukakat? – mordult fel.
A Púpos felhördült erre az értetlenségre.
– Öszvér lenni okosabb, ferengi lenni butább! Rashid al Makhalan lenni bölcs ember, tudni sok sötét titok. Bűvös csapdák őrizni szállását. Fény nem mutatni vermek, hívatlan vendég zuhan le nagyon mélyre. Fény csalni, szem csalni. Nekünk nem lenni fény, nem lenni szem. Lenni láb, lenni kéz. Láb, kéz találni jó út. Mi találni jó út, találni Rashid al Makhalan.
– Babona – morogta a lovag. – Az én szememet ugyan meg nem tévesztheti semmiféle föld alatt lapuló sarlatán mesterkedése!
– Ferengi nagyon okos? Rashid al Markhalan nagyon buta? – méltatlankodott Szafed. – Akkor ferengi elereszteni kötél, keresni út maga!
Foret-Noir erre nem felelt, csak nagyot sercintett, és halkan morgolódott magában.
Miriam szinte oda sem figyelt társai torzsalkodására. Az az érzése támadt, mintha rajtuk kívül valaki más is csoszogna a közelben – lassú, súrlódó, vontatott léptekkel.
– Csendet! – fortyant fel. – Hallgassatok! Valaki... követ bennünket!
Mindhárman megtorpantak, és még a lélegzetüket is visszafojtották. Azonnal meghallották a távoli kiabálást, a sürgető parancsszavakat, melyek szinte hullámokat verve vonultak végig az áporodott levegőjű, éjsötét járatokon. Valahol messze a hátuk mögött mintha pislákoló fáklyafény imbolygott volna, ám lehet, hogy csak a képzeletük játszott velük.
– Tovább! – súgta a Púpos, és a kötél máris megrándult Miriam kezében.
Ezek után még legalább húsz percen át csúszkáltak-csoszogtak a sötétben, és egyszer meg is kellett állniuk, mert valami vontatott, tompa, súrlódó nesz ütötte meg a fülüket, amitől Miriamnek az a szörnyű kényszerképzete támadt, hogy egy hatalmas, emberderéknyi vastag óriáskígyó tekergőzik feléjük az áthatolhatatlan éjszakában.
Hamarosan kiderült azonban, hogy csak valami roppant kőlap húzódott félre az útjukból egy rejtett gépezet segítségével, amely – miután áthaladtak a nyíláson – döndülve zárult be mögöttük.
Miriam érezte, hogy a mögötte lépkedő lovag jobb keze többször is megrándul, mintha a levegőben hadonászna.
– Mit művelsz? – szólt hátra, és közben valami megmagyarázhatatlan érzés bizsergette a tarkóját.
Foret-Noir felhorkant.
– Mit művelnék? Keresztet vetek... ha már önszántamból leszállok veled a poklok kénköves mélyére, mint Szent Patrick tette hajdanán a messzi Írföldön.
– Nem a pokol ez – suttogta Szafed. – Egészen más.
– Ugyan! – morogta a lovag. – Hallom, ahogy az elkárhozott lelkek segítségért rimánkodnak a. bugyborgó vizű folyókban...
Hirtelen átható, fémes csattanás reszkettette meg a dobhártyájukat, majd egy mennydörgő hang harsant fel a közvetlen közelükben. Törökül szólott, így hát Miriam egy árva szót sem értett belőle. Raoul azonban, aki ugyanolyan jól beszélte a szaracénok nyelvét, mint a sajátját – hiszen egész életét Outrémerben élte le – azonmód mozdulatlanná dermedt a hallatára.
– Megálljatok, szerencsétlenek! Egy lépést se tovább, ha kedves az életetek!
Jaffa katakombái, 1191. szeptember 23. 17:28
Két sergent haladt az élen, fáklyákkal a kezükben, s sorra járták be azt az utat, amit a kínpadra feszített aszkéta pontról pontra leírt nekik, mielőtt kiszenvedett volna.
Miközben a Terminátor és Türoszi Simon a katakombákban próbáltak az ismeretlen alkimista nyomára bukkannni, az új komtúr parancsára Gilbert de Clancy sem tétlenkedett. Sürgős utasításokat küldött minden környező helységbe, hogy az összes elérhető beavatottat összehívja az éjféli nagygyűlésre, ahol az „isteni küldött” Guillaume Nogaret komtúr bemutatja felhatalmazását, a pápai megbízólevelet, és ismerteti a rend új feladatait. Persze a szentföldi templomosok – közöttük a beavatottak is – szétszórt helyőrségekben állomásoztak szerte Outrémerben, Antiochiától Aszkalonig, nem is beszélve az Európa különböző királyságaiban szolgáló testvérekről. A kitűzött időpontra a beavatottak elenyésző töredéke érkezhetett csupán Jaffába, a sietségnek azonban nyomós oka volt. Robert de Sablé, a rend nagymestere a közeli hegyekben járt a keresztes sereg derékhadával, s ha ő idejekorán visszaérkezik a városba, pillanatok alatt véget vethet az álkomtúr pünkösdi királyságának – különösen akkor, ha jóbarátja, Richárd király hathatós segítségét is igénybe veszi.
A Terminátor hosszú perceken át gondolkodott azon, mennyi esélye van a sikerre az általa készített hamis okmányokkal. Az új komtúr híre valószínűleg napokon belül de Sablé fülébe fog jutni, s akkor azonnal fény derül a csalásra. Ám az a pár nap minden bizonnyal elegendő lesz ahhoz, hogy maga mellé állítsa ezeknek a vakon hívő harcosoknak nagy részét, meggyőzze őket isteni küldetéséről, s feltétlen engedelmességre eskesse a meghódolókat. S ha ez sikerül, leszakíthatja őket a rend testéről, fanatikus csapatával biztos rejtekhelyre vonulhat, ahol megkezdheti egy saját hatalmi bázis kiépítését. Türoszi Simontól sok rémisztő történetet hallott az assszaszinok szektájáról és a titokzatos Hegyi Öregről; ez a titkos közösség kiváló mintaképül szolgálhat...
Az egyik sergent érkezett vissza füstölő fáklyával egy sötét mellékjárat felderítéséről.
– Balra nem mehetünk tovább, uram – jelentette a templomosnak, aki a kutatást vezette. – Az az alagút zsákutca. Beomlott kövek zárják el.
Türoszi Simon hátrafordult, és kedvetlenül intett a mögötte tolongó másfél tucat fegyveresnek.
– Megpróbálkozunk a jobb oldali járattal...
A Terminátor épp csak bepillantott a zsákutcának ítélt folyosóra. Optikai lencséje regisztrálta ugyan egy omlás „fakó árnyékát”, ám hőérzékelője egyértelműen megállapította, hogy az alagutat nem zárják el semmiféle sziklák, zavartalanul folytatódik tovább – eltekintve attól, hogy itt-ott mély vermek tátonganak a talaján.
– Állj! – parancsolta a Terminátor. Intett a felderítésről visszatérő sergentnek. – Fordulj vissza! Nyugodtan menj neki a szikláknak!
A sergent hitetlenkedve meredt a komtúrnak címzett idegenre.
– Nem értem... nagyuram.
A Terminátor megragadta a katona vállát, és minden sietség nélkül megfordította.
– Menj! Csak akkor állj meg, ha parancsolom! A sergent remegve indult meg visszafelé. Ahol ő sziklaomlást látott, lassított ugyan a léptein, de a Terminátor parancsára habozva tovább ment. Előrenyújtott keze és a benne tartott fáklya hirtelen eltűnt a falban. Aztán követte őket maga a sergent is, mintha sűrű füstgomoly nyelte volna el.
A távolabb várakozó sergentek és a komtúrt kísérő lovagok mind egyszerre hördültek fel.
– Ne menj tovább! – parancsolta a Terminátor. – Verem van előtted. Még egy lépés, és lezuhansz.
A gépet nem különösebben érdekelte egy emberi élet. Ám a jelen körülmények között úgy ítélte meg, hogy a sergent életben maradása jelentősen megnöveli az alkimista tartózkodási helyének felderítési valószínűségét.
A sergent újra előbukkant a falból, kezével és fáklyájával összevissza hadonászott maga előtt. Arca hitetlenséget és elképedést tükrözött.
– Káprázat! – kiáltotta. – Krisztus keresztjére, az egész kőomlás káprázat csupán!
A Terminátor intett Türoszi Simonnak.
– Én megyek előre. Kövessetek!
– De nagyuram... a vermek,..
A Terminátor meg sem fordult.
– Isten küldöttét nem téveszthetik meg holmi közönséges vermek – felelte, és döngő léptekkel folytatta útját.
Hallószenzorai pontosan ki tudták szűrni és azonosítani, hogy kiktől származnak a háta mögött kelő elismerő és tamáskodó suttogások.
A memóriacelláiban két külön csoportban raktározta el az őt követő emberek mintasablonjait.
Jaffa katakombái, 1191. szeptember 23. 07:25
A Púpos azonnal lecövekelt, s Miriam, aki nem értette a török nyelvű felszólítást, zavarában nekiment a nyomoréknak.
Szafed panaszos hangon felkiáltott. Raoul ugyancsak hegyezte a fülét; a jelek szerint a Púpos mégsem volt beszédhibás, törökül legalábbis igencsak gördülékenyen fogalmazott.
– Kegyelem, mester! – nyöszörögte. – Nem ártó szándékkal jöttünk!
– Hívatlanul behatoltatok titkos honomba! – harsogta a hang. – Ha nem tudjátok megindokolni a tetteteket, keserű nap lesz számotokra ez a mai! És valószínűleg az utolsó.
– Annál keserűbb nem lehet, mintha nem találtunk volna rád – vágott közbe vakmerőn Raoul. Fontos beszédünk van veled!
– Mit mondott? – fordult a lovaghoz értetlenkedve Miriam.
A sztentori hangon meglepetés érződött.
– Egy asszony? Itt? Rashid al Markhalan hajlékában? Példátlan! Kik vagytok? Miképpen jutottatok ide?
Mielőtt Raoul megszólalhatott volna, a Púpos megszorította az alkarját, és ő vette át a szót.
– Szafed Joshur vagyok – felelte tiszteletteljes hangon. – Ismersz engem... hiszen, ha közvetve is, de az ágyékod gyümölcse volnék.
– Ó – morogta az idegen a sötétben –, Khobeida torz kölyke látogatott el szerény honomba. Mi szél fútt ide, Púpos Joshur?
Szafed nem vette zokon a megjegyzéseket, lassan eleresztette Raoul karját, és fáradtan felsóhajtott.
– Anyám, Khobeida rendelésére vezettem el hozzád ezt a két hitetlent, Rashid mester. Egyikük a názáreti keresztért harcol, a Templom Lovagjainak öltözékét viseli, és bizonyára nem álcaképpen, amint azt ostobasága tanúsítja... A másik, mint oly éles elmével észrevetted, bölcs Rashid mester, Allah titkainak neves tudója, egy külhoni némber... akit anyám küldött.
Az alkimista egy hosszú percen át néma maradt, aztán is csak suttogva szólalt meg.
– Várjatok! – lehelte. – Csak várjatok!
Lassan valami vöröses világosság kezdett derengeni, s e kísérteties fényben fokozatosan kibontakozott előbb a Szafed nyomorék háta és válla, majd azon túl, körülbelül tíz lépésnyire egy komor tekintetű, határozott vonású, fekete arc. Ám mielőtt Miriam tüzetesebben szemügyre vehette volna, hirtelen rádöbbent a vöröses fény forrására, és akaratlanul is meghátrált.
– Vissza, hé! – ordított fel Raoul magáról megfeledkezve, és vadul megragadta a nő karját. Még egy lépés, és mindketten elveszünk a pokol tüzében!
Ugyanis egy nagyjából hat láb átmérőjű, többé-kevésbé kör alakú kőlapon álltak mindhárman, egy gigászi oszlop tetején, amely lefelé a mélységbe veszett. És a kőlap körül, a szakadékból kétembernyi széles körgyűrűben emésztő, vérvörös lángnyelvek nyaldostak utánuk, mind közelebb húzódva. A gyilkos lángok mögött, immáron szilárd talajon ott állt a sasorrú, fekete bőrű, szakállas alkimista, s tenyerét megnyugtatóan fordította feléjük.
– Maradjatok, maradjatok! – intette őket. – Ha a lángoktól ölelt szigeten maradtok, nem esik bántódástok!
Az öreg mögött a sötétségben jókora tárgyak körvonalai rajzolódtak ki valami bizonytalan derengésben, amelynek forrását nehéz lett volna megállapítani. Úgy tűnt, mintha a fényt roppant kádakban fortyogó izzó folyadékok, olvadásig hevített fémek adnák, s az egész barlangot szúrós-savas, orrfacsaró bűz töltötte be.
– Krisztus vérére! – mordult fel Raoul de Foret-Noir. – Miféle sátáni helyre kerültünk!? És ez a bűz... Hogy lehet itt egy percig is megmaradni?
Az idős, hajlott hátú férfi nem felelt. Még közelebb lépett a sziklakiszögellés pereméhez, ahol állt, s a kísérteties fényű lángok most már teljes egészében bevilágították szikár alakját.
Valaha jó vágású, széles vállú férfi lehetett, ám az idő súlya alatt a teste kissé meggörnyedt, fekete arca hamuszürke színt öltött, s vonásai, tekintete inkább egy küzdelmekben megfáradt vénember belenyugvását tükrözték, mint egy középkorú férfi életerejét és lendületét.
Mindössze egy vörös köntöst viselt, melyen nem látszott semmilyen díszítés; még az öv, ami a derekán összefogta, is egyszerű selyemszíj volt.
Az alkimista megsimította torzonborz, galambősz szakáilát, mely szinte szálanként meredezett más-más irányba, aztán nagyvonalúan a foglyai felé intett – mert a „vendég” szó használata itt aligha lett volna helyénvaló.
– Beszéljetek! Rashid al Markhalan figyel a szavaitokra!
A név hallatán Miriam utolsó kétségei is szertefoszlottak. Türelmetlenül oldalba bökte a nyugodtan várakozó templomost, és a fülébe sziszegte:
– Fordíts már, különben nem állok jót magamért!
Raoul de Foret-Noir megadóan a barlang maró ködbe vesző, füsttől fekete mennyezete felé fordította a szemét, és engedelmeskedett.
Szafed Joshur szemlátomást nem illetődött meg különösebben a körülöttük csapdosó lánghullámok láttán. Valószínűleg nem most először részesült hasonlóan szívélyes fogadtatásban.
– Van arról tudomásod, Rashid mester, Allah kegyeltje, minden alkimistáknak színe és virága, hogy a Templom Lovagjainak új komtúrja ma hajtóvadászatot rendezett a városban, és minden igazhívőt elfogatott, akiről az a hír járta, hogy csak egy kicsit is járatos a Művészet terén?
Az öreg alkimista arca ráncos vigyorba torzult, és kaffogásszerű hangokat engedett ki a torkán.
– Ezért jöttél hozzám, te szánalmas kis korcs? – kiáltotta vidáman. – Azt hiszed, mondhatsz te olyasmit, amiről énnekem nincs tudomásom? Vagy ami különösebben érdekelne? Eh!
A Púpos ferde vállai közé húzta a nyakát, s ettől, ha lehet, torzabbnak tűnt, mint valójában.
– Akkor hát bölcsességedben, melynek mértéke kimeríthetetlen, s csupán a prófétáéval állítható méltóképp párba, bizonyára azt is tudod, hogy már nem Enguerrand de Chastelet parancsol a jaffai templomosoknak, hanem egy idegen, egy démon, aki megölte a komtúrt és leghűségesebb embereit, s ármányos módon elbitorolta posztját...
Az idős férfi arca még jobban eltorzult, de Miriamnek úgy tűnt, kifejezése most némi meglepetést tükrözött.
– A templomosoknak Roma hitetlen imámja parancsol, őutána pedig Robert de Sablé nagymester, hogy karón száradna a feje az elvetemültnek – jelentette ki. – Démonok pedig nincsenek, csak démoni emberek.
– Igen ám... – kezdte Szafed, ám ekkor egy női kéz nehezedett a vállára, és torkán akasztotta a megkezdett mondatot.
– És démoni gépek – szólt közbe Miriam, hevesen noszogatva szavai tolmácsolására a lovagot. – Az a valami, amiről beszéltek, valóban nem démon, de nem is ember... hanem gép.
Rashid al Markhalan hosszan hallgatott, mintha meg kellene emésztenie a hallottakat.
– Ki vagy te, asszonyszemély? – kérdezte végül. – Te is a „próféta küldöttének” véled magad?
Raoul de Foret-Noir serényen fordított.
– Hosszú lenne magyarázatot adnom – felelte Miriam kitérően. – Ám annyit mondhatok, meglepődnél, ha tudnád, valójában mi is folyik itt körülötted...
Az öreg legyintett.
– Bármi légyen is az... engem már nem érint. Sok-sok esztendeje már, hogy elvonultam a világtól, azóta csak a Művészetnek élek. Úgyhogy bármiért jöttetek is, jobb lesz, ha nem raboljátok tovább az időmet, máris visszafordultok, s elfelejtitek, hogy találkoztatok velem...
Miriam fürkészőn nézett a lábánál lobogó lángok felé. Érdekes, látta őket, de nem érezte a hőségüket. Lehet, hogy ez is ugyanolyan káprázat csupán, mint amilyet a Púpos emlegetett?
Egyelőre nem próbálta ki.
– Egy démon garázdálkodik a városodban mondta az öregnek –, és téged ez hidegen hagy?
– Egy démon? – húzta el a száját az alkimista. – Sok ezer keresztény démon garázdálkodik Jaffában, nem egy...
– Tudod te jól, miről beszélek. Az a valami egy gép... egy gyilkológép, ami sok ezer démonnál is rosszabb. Engem azért küldtek, hogy megállítsam, hogy elpusztítsam ezt a gépet, de ehhez segítségre van szükségem.
Az alkimista az akadozó nyelvvel tolmácsoló lovagra bökött, akit szemlátomást idegesített, hogy semmi beleszólása nincs a beszélgetés menetébe.
– Úgy látom, már van segítséged.
Miriam a fejét rázta.
– Te nagytudású bölcs vagy, sok olyasmiben járatos, amiről nekem sejtelmem sincs. A Terminátor... az a gép, amiről beszéltem, jelenleg a templomosok között tartózkodik, és szinte minden alkimistát elfogatott a városban. Van róla valami elképzelésed, vajon mivégből tette ezt?
Az öreg reszelős hangon felnevetett.
– Ebben a városban csak egyetlen igazi alkimista van, és amint saját szemeddel is meggyőződhetsz róla, őt nem fogatta el!
Miriam nagyot sóhajtott.
– Ez csak idő kérdése. Igencsak meglepődnél, ha tudnád, az a gép mennyi mindenre képes. Ahogy mi eljutottunk hozzád, ő is megtalálhat...
Az alkimista legyintett.
– Képtelenség! Ti csak azért jutottatok el hozzám, mert titeket Púpos Joshur vezetett. Rajta kívül csak kevesen ismerik a titkomat, és még ha tudnák is az utat, a varázslataim révén megtéveszteném őket. Éveken át bolyonghatnak a katakombákban, akkor sem találnak rám soha!
Mintegy végszóra hatalmas reccsenés hallatszott, majd valami lomha, súrlódó hang, mint amikor roppant kőlapok mozdulnak el egymáson. Miriam és társai mögött egy ajtónyílás tárult fel a sötétségben, s a Terminátor tűnt fel égő fáklyákat szorongató sergentek és lovagok gyűrűjében.
Az alkimista műhelye, 1191. szeptember 23. 18:12
A Terminátor fotoreceptorai és infraérzékelői egy szemvillanás alatt felmérték a terepet. Hatalmas méretű, természetes barlangba hatoltak be a titkos ajtón, melynek bonyolult, rejtett nyitómechanizmusát teljes három egész négy tized másodpercig kellett tanulmányoznia, mire kiismerte a működését.
A barlang közelebb eső falánál, az ajtótól hat egész négy tized méterre három humanoid tartózkodott: egy torz testalkatú, nyomorék tartású férfi, egy női egyed, és az a lovag, aki a kolostorban megfutott a küzdelemből. A Terminátor azonnal azonosította, de mint minden más tényt, ezt is közönyösen, érzéketlenül vette tudomásul. Nem érzett semmit a lovag iránt, sem gyűlöletet, sem megvetést, s jelen pillanatban még ittléte tényét sem tartotta érdekesnek.
Ez a három egyed meglehetősen közel állt egymáshoz, mintha egymás társaságában keresnének védelmet. S a Terminátor fotoreceptorai körülöttük ugyanazt az érdekes jelenséget tapasztalták, mint amivel a katakombákban megtett útjuk során többször is találkozott. Látszólag feneketlen mélység vette körül a három emberi egyedet, amelyből vérvörös lángok törtek felfelé, ám a Terminátor infraérzékelője nem regisztrált semmilyen sík- vagy térbeli különbséget, csak a szokványos, sima kőpádlót, a lidérclángok pedig nem sugároztak hőt magukból.
A Terminátor ismerte erre a jelenségre a megfelelő kifejezést.
Káprázat!
És ezen a káprázaton túl, öt egész kettő tized méterre a mozdulatlanná dermedt hármastól egy idősebb emberi egyed állt. Mögötte a barlang kiszélesedett, s mivel sötétség borult rá, a Terminátor csak infraérzékelőivel regisztrálta, hogy egy valóságos vegyészlaboratóriumba csöppent. A sötétség leple alatt roppant kőkádakban különféle folyadékok fortyogtak, egy munkapadon pedig százával zsúfolódtak össze a lombikok, tégelyek és retorták, némelyik üresen, mások színes, különböző hőmérsékletű folyadékokkal megtöltve.
A Terminátor villámgyorsan kiértékelte a négy emberi egyed külsődleges jellemzőit, s nem volt nehéz meghoznia a döntést, hogy a négy közül melyik az, akiért idejöttek.
Mindez persze olyan villámgyorsan játszódott le, hogy belépését követően egy egész másodperc sem telt el a komplett helyzetelemzés lezárásáig.
A Terminátor, mivel ügybuzgó harcosai közül egyik-másik eléje furakodott a szűk bejáratban, felemelte a karját, és az idős alkimistára mutatott.
– Élve akarom!
Az alkimista műhelye, 1191. szeptember 23. 18:12
Miriam felsikoltott, és a fegyveréhez kapott. Egy szemvillanás alatt előrántotta a tenyérnyi lézerpisztolyt, és szinte célzás nélkül lőtt.
Az ujjnyi vastag fénysugár szisszenve lövellt ki a fegyverből, és szétégette a legelöl rohamozó templomos lovag mellvértjét és a mellkasát. A Terminátor hideg, embertelen szemében vörös fény lobbant – a másodperc törtrésze alatt érzékelte és regisztrálta a fenyegetést.
Miriam újra lőtt, ezúttal – gondosabban célozva – a fő ellenségre, de a Terminátor pokoli gyorsaságával nem versenghetett; a gyilkológép lebukott, és a szemkápráztató fényű sugárnyaláb már csak a csupasz sziklafalat perzselte meg.
És a Terminátor máris meglódult előre!
Ahogy megindult, testének roppant súlyával valóságos lavinát indított el a rémült sergentek között, nekisodorva őket a hidegen lobogó lidérclángok fakó tengerének.
– Káprázát! – harsogta a Terminátor paracsoló hangon. – Mindenkit elfogni!
Miriam szobormereven állt, fegyvere csövét hidegvérrel a célra tartva. Iszonyú mészárlást rendezhetett volna a rájuk rontó sokaságban – a lézersugár, mint kés a vajban, vágott volna keresztül az előttük tolongó verítékes testeken, és tévedhetetlenül megtalálta volna a fedezékükben megbúvó Terminátort –, de nem vitte rá a lélek, hogy kioltsa annyi megtévesztett ember életét. A gépszörny tudta ezt – és erre épített. Ám ekkor Miriam hirtelen megtalálta azt a pontot, amit keresett.
Csak egy villanás volt, de számára elég. A Terminátor bal válla, nyakának és mellkasának egy része egy pillanatra kibukkant a forgatagból, és nagyszerű célpontot nyújtott. Miriam azonnal lőtt!
– Káprázat! – kiáltotta Raoul kétségbeesetten, és éppen abban a pillanatban lökte meg a lányt, amikor az elhúzta a ravaszt. – Nincs semmiféle szakadék! Az egész káprázat!
A lézersugár jó három lábbal a Terminátor feje fölött fúródott a sziklafalba, a megperzselt kőréteg tenyérnyi, feketére égett lapokban hullott a mennyezetről.
– El innen! – harsogta Foret-Noir, és mivel a taszigálást nyilván túl lassúnak vélte, megpróbálta a karjába kapni a lányt.
Miriam dühösen felrikoltott, és megpróbált új célpontot keresni. Ám az eltelt másodpercek alatt, a lovagok és a sergentek is úrrá lettek meglepetésükön, rájöttek, hogy a mélység és a lángok nem valódiak, s most már nem csak a Terminátor sodorta őket előre, de vad ordítással ők is támadásba lendültek.
Miriam kitépte magát Foret-Noir ölelő karjából, megperdült, és két lövést adott le. A Terminátorra próbált lőni, ám egy kardját lengető, szakállas sergent már olyan közel járt hozzá, hogy testével mindent eltakart előle. A lézersugarak szisszenve találták el a férfi bőrvértjét, a nyomorult vére szertefröccsent a megfeketedett, megperzselt lyukakon.
. Miriam összeszorított foggal próbált újra lőni, ám mielőtt a ravaszt ismét meghúzhatta volna, egy szisszenő penge csapott a kezéhez, s a csuklóját találta el. Szerencséjére a kardforgató vakon csapott utána, egyensúlyából kibillenve, a fegyver lapjával érte a csuklóját, s részben a pisztoly markolatát, ám Miriam még így is úgy érezte, hogy az alkarjában a csont darabokra tört.
A lézerpisztoly az ütés erejétől kirepült zsibbadó ujjai szorításából, és pörögve szállt el valahová a sötétbe. Csobbanás hallatszott. Egyenesen az egyik folyékony fémmel teli kádba hullott.
Miriam megszédült a fájdalomtól, és összecsuklott volna, ha Foret-Noir nincs mögötte. Ám a következő pillanatban a súlyos penge, amely az előbb az alkarját találta el, széles félkörívet írt le alulról felfelé, majd lefelé zúdult, hogy keltébe szelje a leány fejét.
Foret-Noir a baljával elkapta Miriamet, s ösztönösen kiszámítva a támadó fegyver pályáját, már lendítette is a saját kardját. A két penge szikrákat vetve, hatalmas erővel csattant össze alig kttenyérnyire a lány arcától. De még így sem sokon múlott, hogy megmenekült a gyors haláltól. A sergent ugyanis két kézzel sújtott le, teljes erőből, a teste súlyát is beleadva a csapásba, míg Foret-Noir csak fél kézzel tudta hárítani a támadást; ha egyenest útját állja a lezúduló kardnak, vagy a fegyvere tört volna szilánkokra, vagy a karja. Raoul de Foret-Noir azonban megjárta Outrémer csatamezőit Montgisardtól Arszúfig; most is tudta hát, mitévő legyen. Nem megakasztotta a kardcsapást, hanem oldalvást félreütötte, önnön lendületét használva ki a meglepett ellenféllel szemben.
Ám ez a mozdulat már meghaladta az erejét, és képtelen volt fél kézzel megtartani a lányt. Miriam lehuppant a földre, és a következő pillanatban valaki keresztülesett rajta.
A lány szeme elé még mindig sűrű, vérvörös fátylat vont a fájdalom, és ahogy megpróbált feltápászkodni, csak annyit látott a félhomályban imbolygó fáklyafényben, hogy a közvetlen közelében Foret-Noir kitágult szemekkel, oroszlánként bömbölve, a saját testével védelmezi őt két veszettül szitkozódó sergent ellenében, miközben távolabb féltucat fegyveres a lengő köntösű és szakállú alkimistát üldözi, aki korát meghazudtoló fürgeséggel ugrik át egy hatalmas kőkádat.
Az egyik túlbuzgó harcos azonnal követte, de elhibázta az ugrást, a lába beleakadt a kád szélébe, s ő ordítva hanyatlott a bugyborgó folyadékba. Visszhangzó csobbanás hallatszott, s a következő pillanatban egy olvadt fémtől csöpögő, lángoló emberi fáklya emelkedett ki a kádból, hogy aztán visszazuhanjon, és végleg elcsendesedjen.
A társait úgy megdöbbentette a szerencsétlen sergent sorsa, hogy a lábuk földbe gyökerezett, és mire újra megmozdulhattak, a vén alkimista már eltűnt egy sötéten ásító oldaljáratban.
Miriam hirtelen érezte, hogy egy kéz ragadja meg a vállát, és keményem talpra rántja. Mivel a jobb kezét használhatatlannak ítélte, a lány inkább két izmos lábára bízta magát. Kissé oldalt fordult, mintha ki akarna bújni a szorításból, s amikor talált egy pontot, ahol megvethette az egyik lábát, a másikkal hatalmas rúgást mért hátulról a fölébe magasodó harcos térdhajlatára. A nagydarab férfi úgy esett hanyatt, mintha lerántották volna. Ahogy csörömpölve elzuhant, Miriam bal könyékkel úgy vágta orrba, hogy a sisaktalan fej rögtön egymás után kétszer is a kemény kőpadlónak csattant: előbb az esés lendületétől, aztán az ütéstől.
Miriam már kászálódott is ki a súlyos test alól.
– Rám támadtok? – ordította mellette vadul Foret-Noir a támadói arcába. – A Templom Lovagja vagyok, hithű keresztény! A rend regulája tiltja, hogy keresztények ellen fogjak fegyvert!
– Dobd el akkor, lovag! – röhögött egy sebhelyes képű sergent, és fegyverét két kézre fogva Foret-Noir nyakát célozta meg egy lapos ívű vágással.
A sebhelyesen kívül még ketten álltak vele szemben, s egyikük épp azzal próbálkozott, hogy a hátába kerüljön.
– Baucent! – harsogta Raoul harci láztól megittasodva, és a támadók felé villantotta a foga fehérjét.
Miriam kábán, szédelegve nézett körül. Tekintetével a Terminátort kereste. Sehogy sem tudta felfogni, miképpen lehetséges, hogy még életben van. A T-800-as modellek nem az irgalmasságukról híresek.
A gépnek csak a hátát látta, ám lendületes, céltudatos mozdulatairól még a rossz látási viszonyok ellenére is felismerte. A Terminátor talán nyolc lépésre lehetett tőle, és iszonyatos erővel vágott a falnak egy nyomorult, púpos torzalakot, aki egy szánalmas haltisztító késsel ugrott az útjába. Szafed nekicsattant a barlang falának, s koponyájából úgy loccsant ki az agyvelő, mintha nem is kemény csontburok, hanem vízben ázott papírzacskó védte volna.
Miriam nem értette, őt miért hagyta életben a gyilkológép. Nem tudhatta, hogy a T-800-as processzora két ezredmásodperc alatt fontossági sorrendbe rendezte az elvégzendő feladatokat. A három elsődleges prioritású tényező közül egyértelműen az utolsó helyre rangsorolta a jövőbéli fegyverrel rátámadó női egyed megsemmisítését, s csak egy ezredmásodpercet habozott, hogy a menekülő alkimistát vagy az olvadt fémbe hulló lézerpisztolyt részesítse-e előnyben.
A fegyver mellett döntött.
Még négy lépésre járt attól a szúrós gőzöket okádó kádtól, amelybe a fegyver esett, és már emelte is a karját, hogy belekapjon a pokoli hévvel fortyogó folyadékba, ám erre már nem került sor....
A barlangot a következő pillanatban akkora robbanás rázta meg, hogy a mennyezetről roppant sziklatömbök záporoztak a harcolókra, s a mesterséges tartóoszlopok közül az egyik fogpiszkálóként roppant ketté.
Miriam csak azt érezte, hogy valami hatalmas erő felkapja, nekivágja Raoul de Foret-Noirnak, miközben az a katona, aki az imént megpróbált a lovag hátába kerülni, egyszerűen rázuhan...
Jaffa katakombái, 1191. szeptember 23. 18:42
Miriam, amikor felocsúdott ájulásából, először azt sem tudta, hol van és mi történt vele. Aztán, ahogy fokozatosan kezdett visszatérni az öntudata, eszébe jutott a csata, a Terminátorral való összecsapás, a robbanás, és hirtelen iszonyattal döbbent rá, hogy egy erős férfialak cipeli őt a vállán.
A Terminátor!
Miriam egész testében megfeszült. Semmit sem látott; vaksötétben haladtak.
A robbanás után a Terminátor kikaparta a ráomlott törmelék alól, és most a vállára vetve viszi. Minden bizonnyal azért, hogy megfelelő helyen kivallassa majd, és megtudja tőle, kicsoda ő, és honnan szerezte azt a modern fegyvert.
Miriam lába a falnak csapódott. Ha most elrúgná magát...
Nem! Tudta, hogy semmi esélye. Lehet ő a közelharc akármilyen jól képzett mestere, egy Terminátor ellen mit sem ér a tudása és az ereje.
– Krisztus vérére! – morogta a cipelője. – Mikor ér már véget ez az istenverte sötétség!?
Ez kétségkívül Raoul de Foret-Noir hangja volt, ám Miriam a történtektől még mindig sokkos állapotban volt. Pattanásig feszült agyát az a kényszerképzet szállta meg, hogy a Terminátor beszélt hozzá a lovag hangján, hogy megtévessze, s ezzel eleve elejét vegye minden szökési kísérletnek.
– Raoul? – kérdezte bizonytalanul.
– Ki más? – mordult vissza a lovag. – Miért, mit gondoltál, talán Szent Kristóf jött el érted, hogy a hátára vegyen, és általgázoljon véled a veszedelmeken, mint a gyermek Krisztussal tette egykoron?
– Hol vagyunk?
A lovag dühösen felhorkant.
– Azt én is szeretném tudni. De hogy a pokol közelében, arra mérget vehetsz!
– Hová viszel?
Foret-Noir összerándult, és az izmain végigborzongó remegésből Miriam rájött, hogy már az ereje végén járhat.
– Ha ostoba kérdésekkel ostromolsz, mint a derék katapultok a várfalakat... akkor sehova! – morogta a templomos. – Mit gondolsz, tudsz járni?
Miriam kezdett magához térni.
– Tegyél le!
– Ó, készséggel, nemes hölgy! Bár talán cipelhetnélek tovább is, hiszen Krisztus a megmondhatója, hogy úgysem tudom már kiegyenesíteni többé kétrét görnyedett hátgerincemet.
Miriam érezte, hogy a lovag lesegíti a válláról, és a lába szilárd talajt ér.
– Vigyázni kell ám! – zihálta Foret-Noir. – Tele van ez a hely mindenféle ármányos csapdákkal.
Miriam megtapogatta feldagadt jobb csuklóját, ahol a sergent kardlappal eltalálta, és felszisszent a belényilalló fájdalomtól. Nem tudta eldönteni, hogy egyben maradt-e, de ahogy óvatosan végigtapogatta, legalább nyílt törést nem érzett. Az valószínűleg végzetes lenne a számára, mert ha a seb elfertőzik...
Mivel a csuklócsontja nem állt ferde szögben, s nem is mozdult el gyanúsan a többitől, a lány úgy vélte, a csontja valószínűleg nem tört el, csak megrepedt. Az sem túl kellemes, de jelen körülmények között könnyebben kezelhető. Most, a sötétben nem, de ha kikerülnek a napvilágra, majd megnézi, mit tehet.
– Mi történt? – érdeklődött Miriam. – Hogy kerültünk ide?
– Én a saját lábamon – felelte a lovag. – Te a vállamon.
– Elájultam – motyogta Miriam, inkább csak magának, mint a társának, de Foret-Noir azonnal meghallotta.
– El bizony! – vágta rá. – De az nem is volt csoda abban a nagy összevisszaságban. Az Úr villámot küldött a megsegítésünkre; isteni csoda, hogy bele nem siketültem abba a pokoli mennydörgésbe!
– Villámot? – csodálkozott Miriam. Aztán hirtelen eszébe jutott minden.
A lézerfegyver az olvadt fémmel teli kádba hullott, s a hirtelen hőhatástól valószínűleg felrobbant. A lovag, aki még a puskaport sem ismeri, sohasem látott hasonlót, ezért mi másra gondolhatott volna, mint arra a dologra, amihez az ő szemében az esemény leginkább hasonlított: Isten mennykövére!
– Az Úr velünk van! – jelentette Foret-Noir kétes értékű örömmel. – De ha már ily kegyes volt hozzánk, egyúttal ebből a pokoli útvesztőből is kivezérelhetett volna!... Vigyázz... megint egy verem... jobbról...
Kavicsok peregtek a lábuk alól, és többször is nekikoppantak a szakadék oldalfalának, s végül tompa, visszhangos csobbanással érkeztek a mélybe.
– Víz! – hökkent meg Raoul. – Hol a sistergős ménkűben... bocsáss meg szolgádnak, jó Uram!... hol a teremtés legsötétebb zugában járhatunk?
Miriam némi habozás után kötelességének érezte, hogy felvilágosítsa társát, nem Isten közbenjárásának köszönhetik a megmenekülésüket.
– Nem az Úr villáma segített – suttogta rekedten, mert a torka teljesen kiszáradt. – Nem volt ott semmiféle villám.
A lovag felhorkant.
– Tulajdon szememmel láttam, s a mennydörgéstől csaknem szavamat vesztettem!
– A fegyverem robbant fel, az okozta a villámlást és a mennydörgő robajt.
– Ugyan már! – tiltakozott Foret-Noir kissé idegesen. – Az én fegyverem nem támasztott semmiféle föld alatti rengést és robajt, pedig a Clanouvevre-ek kardja is keltébe tört, amikor hárítottam vele Thibaud de Fresnel vágását, hogy a kárhozat lángjai emésszék sötét lelkét az időknek végezetéig...
Miriam a fejét rázta, s eszébe sem jutott, hogy a lovag a vaksötétben nem láthatja gesztusát.
– Emlékszel arra a sziklára, amit a fegyveremmel pozdorjává aprítottam?
– Már hogyne emlékeznék! Hatalmas erő rejtezett abban a parányi holmiban...
– És az csak egyetlen töltet volt – magyarázta a lány. – Egyetlen töltet szilánkokra zúzta a sziklát. Márpedig ebben a fegyverben még legalább ezerötszáz ilyen töltet volt, amikor felrobbant. Kész csoda, hogy élve megúsztuk!
A lovag jó fél percig hallgatott, csak szuszogása és tapogatózó lábainak neszezése hallatszott a szuroksötét éjszakában.
– És még azt mondod, hogy nem Isten segített meg minket... miközben csodákat emlegetsz! – szólalt meg végül, makacsul ragaszkodva rögeszméjéhez. – Isteni csoda óvta meg épségünket, mialatt elleneink a vil... a lobbanastól cafatokra szakadtak!
– Nos... – kezdte Miriam, de erre az érvelésre nem tudott mit felelni.
– És mindamellett – folytatta Foret-Noir diadalmasan – kérdem én, vajh mi okozta isteni fegyvered villámlással és mennydörgéssel kísért fellobbanását, ha nem az Úr rendezte így, épp a megfelelő pillanatban? Na, erre mit felelsz, Isten küldötte?
Miriam felsóhajtott.
– A cseppfolyós fém hevítette fel a kritikus hőfokra.
A lovag kényszeredetten nevetett.
– Azt mondod, a meleg tette? – kiáltotta. – Akkor hogy lehet az, hogy a fegyvered mindeddig nem lobbant fel, ámbátor napközben is iszonyú melegben... hőségben járkáltunk? Ismerd el, hogy csak kifogásokat keresel, s valójában te is pontosan tudod, hogy az Úr keze van a dologban!
Miriam egy pillanatig gondolkodott, mielőtt válaszolt volna. Most kezdjen hosszadalmas magyarázkodásba egy tudatlan középkori barbárnak a hőmérséklet és az éghajlat közötti különbségről?
Inkább ráhagyta.
– Belátom. Isten segített.
– De még mennyire! – rivallgott a lovag. – Isten velünk van! Szinte érzem, hogy fogja a kezem! Megérintett, igen!
– Én értem hozzád egy pillanatra – mormogta Miriam szkeptikusan.
– Ugyan már! – rikkantotta örömmel Foret-Noír. – Szent érintés volt! Vezérlő jel! Útmutatás! Ott a kijárat!
És valóban. Nem sokkal előttük halvány, félköríves derengés jelezte, hogy a katakombákba nem messze tőlük egy keskeny hasadékon beszivárog a külvilág fénye.
– Ez valóban csoda – sóhajtott a lány fáradtan, és úgy érezte, mintha nemcsak a csuklója, hanem az egész jobb oldala ütemesen sajogna.
A félhomályban látták, hogy már nincs a lábuk előtt újabb veszedelmes üreg, így valamivel gyorsabban – ám az esetleges káprázatokra való tekintettel továbbra is megfontoltan tapogatózva – haladtak előre.
Másfél perccel később elérték a nyílást, mely két kőszikla között a szabadba vezetett. Alig egy láb széles és két láb magas hasadék volt a sziklába vágott közlekedőakna oldalában. Raoul de Foret-Noir letérdelt, kidugta a fejét, és kínkeservesen átpréselte magát a külvilágba.
– Ó, Uram – sóhajtotta –, mily csodálatos is tud lenni a Te napvilágod! Hála adassék Néked, amiért kivezettél bennünket a poklok sötét bugyraiból, s visszaadtad szívünknek a reményt! Dicsérjük hát az Urat bölcsességéért, a Fiút kegyességéért, a Szentlelket magasztosságáért, és mindenekfelett...
– Fékehúznád végre az utamból a segged?! – törte meg az üdvözítő szavak áradatát meglehetősen illetlenül Miriam. – Én is kimásznék, ha megengeded!
Jaffa, 1191. szeptember 23. 19:06
– Hol vagyunk? – suttogta Miriam rekedten.
A lovag körülnézett. Hatalmas, akantuszfővel ékes oszlopok hevertek a cserepesre szikkadt földön, roppant körszeletekre töredezve; a katakomba bejáratát rejtő tüskebokrok alatt régi bizánci szarkofágok kőlapjai málladoztak; közvetlenül mellettük koromtól fekete, felébe csonkított bás tyatorony magasodott az égre, foghíjas pártázatáról kiszáradt mohaleplek lógtak.
– A város szárazföldi oldalán, a külső védműveken belül – felelte. – Ez jó. Attól féltem, hogy valahol a nyugati sziklák között bukkanunk ki. Ez esetben ismét el kellett volna játszanunk a fáradt lovag és az eszméletlen rabszolganő esetét...
Miriam gyomra jól hallható követelőzéssel megkordult.
Raoul de Foret-Noir vállat vont.
– Én is éhes vagyok – morogta. – Egy álló napja nem ettem.
– Amikor feleszméltem, olyan izgatott voltam, hogy egyáltalán nem éreztem éhséget – vallotta be a lány –, de most már igencsak.
A lovag a homlokát ráncolta.
– A rendházból hozhatnék némi elemózsiát – * latolgatta. – Derék fegyvernököm bizonyára türelmetlenül vár már. Ám azt hiszem, a történtek után nem szabadna ott mutatkoznom... és te, fehércseléd létedre, egyébként sem nyernél bebocsátást. Van még elég pénz a tarsolyomban, a piacon is vehetünk ennivalót.
Miriam elgondolkodva nézelődött.
– Tudod, hogy a városnak melyik részén vagyunk?
A lovag bólintott.
– Hogyne tudnám! Suttyó koromban Rénaud de Chatillonnál, a hírhedett oultrejourdaini rablólovagnál szolgáltam ki az apródidőmet, ő pedig gyakran megfordult a házanépével Jaffában. Jövel, Miriam; ismerem a járást!
Szapora léptekkel indultak meg a bástyatorony fala mellett, s miután végigsiettek két egymásba nyíló, törmelék borította sikátoron, egy szélesebb, tengerpartra vezető utcán találták magukat, ahol tarka forgatag kavargott. Lefátyolozott arcú szaracén nők suhantak nesztelen léptekkel, illatos leplekbe burkolózva; néhány viharvert képű keresztes – címeres általvetőjükből ítélve Henrik champagne-i gróf csatlósai – valami rézzel kivert vízipipára alkudozott egy örmény vándorárussal; karvalyképű, büszke tartású turkopolok tartottak céltudatosan a városi istállók felé – ők Mohamed hitét vallották, ám a kereszt ügyéért forgatták fegyverüket.
– Igen – mondta Raoul –, a Szénahordók utcája. Ha végigmegyünk rajta, ott a piac.
Ám alig tettek két lépést, amikor a hátuk mögül éles, harsány hang csattant fel.
– Raoul de Foret-Noir! Megállj!
Jaffa, 1191. szeptember 23. 19:14
A lovag és Miriam egyszerre kaptak – fegyverük hűlt helyéhez. A lány a köpenye bélését markolta meg, mivel lézerpisztolyát már elveszítette, Raoul pedig csak Paul de Clanouvevre családi kardjának csonkját tudta félig kivonni.
A tengerpart felől négyfős őrjárat sietett feléjük; három íjas-puzdrás turkopol, egy ősz templomossal az élükön.
– Csakhogy előleltelek, Foret-Noir! – recsegte az idős lovag. Észrevette a félig kivont kardot, és legyintett. – Nyugalom, hites testvér, csak én vagyok az, Jehan de Bourbonnais.
Miriam kérdőn pillantott Raoulra, de látván, hogy a fiatal lovag arca nyugodt marad, nem tett előkészületeket a menekülésre. Egyébként sem ítélte túl rózsásnak az esélyeiket öt harcedzett fegyveressel szemben.
Időközben az idős lovag és turkopol kísérői odaértek hozzájuk. A templomos felemelt kézzel üdvözölte ifjabb társát, a turkopolok pedig leplezetlen érdeklődéssel kezdték méregetni a feldagadt csuklójú lányt. Ez utóbbi tény nem kerülte el Foret-Noir figyelmét, és Miriamnak úgy tűnt, szemmel láthatóan bosszantotta. Talán magában már eldöntötte, hogy ez a nő az ő tulajdona, és még azt is zokon veszi, ha más férfiak ráemelik a tekintetüket?
– Mit kívánsz tőlem, Jehan testvér? – tudakolta Raoul igen udvarias hangon. – Tudomásom szerint nem mulasztottam el semminemű kötelmemet.
Az ősz férfi felszegte a fejét, és fontoskodóan intett.
– Nagy jelentőségű dolgok történtek a rendünkben, Foret-Noir, amíg te bűbájos rabszolgalányokkal múlattad az időt... Enguerrand de Chastelet komtúr eltávozott e földi siralomvölgyből, s helyét a pápa őszentsége személyes megbízottja, Seigneur Guillaume Nogaret vette át...
Miriam tudta, hogy ebbe a társalgásba nem lenne szabad beleszólnia, ám a név hallatára ellenállhatatlan erővel tört fel belőle a kérdés.
– Kicsoda? Az inkvizítor? Ez képtelenség!
Jehan de Bourbonnais szemöldökét ráncolva meredt a kotnyeles rabszolganőre. Raoul de Foret-Noir megrovó pillantást vetett rá.
– Bocsánat, én uram! – motyogta Miriam, és lesütötte a szemét. Talán még megtudhatnak valamit.
Az idős lovag ismét a fiatal templomoshoz fordult, és bal kezét az ég felé emelte.
– Azt mondják, új komtúrunk maga az ég küldötte, s újfajta regulákat tervez bevezetésre rendünkben. Evégből ő maga intéz beszédet minden beavatotthoz. Ez ügyben kerestelek téged, Gilbert de Clancy rendelésére, akárcsak más társaidat. Figyelmezz szavamra, Foret-Noir, és pontban éjfélkor légy ott a gyűlésen, a rendház káptalantermében!
Rapul tűnődve megvakarta a szakállát.
– És mit szól mindehhez de Sablé nagymester? Új regulákat alkotni az ő előjoga, de neki is csak akkor, ha bírja az apostoli szék felhatalmazását.
– Akárha a derék Gilbert Erail testvért hallanám! Szakasztott ugyanezen szavakat mondotta volt, mikor hírt vittem néki – csóválta a fejét zavartan az öreg templomos. – Az igazat megvallva, Foret-Noir, magam sem tudom, hányadán is áll a dolog. Az új komtúr pápai missilist hozott magával Rómából, őszentsége nagypecsétjével; de azt az iratot még csak de Clancy és Türoszi Simon látta. A rend nagymestere jog szerint de Sable; csakhogy ő nem közülünk való, Richárd király hűbérese, Anjou grófságban van örökbirtoka.
– És ez a Nogaret vajh miféle szerzet? – vetette közbe Raoul.
– Afelől nincsen tudomásom. De őt legalább a pápa őszentsége kommendálta nekünk, nem az angol király. – Jehan de Bourbonnais fáradtan felsóhajtott. – És ugyan ki tudhatja, nincsen-e még életben a nemes Gerard de Ridefort, a régi nagymesterünk, aki Akkó alatt jutott szaracén fogságra? Bizony mondom, Raoul testvér, maga Szent Ágoston sem ismerné ki magát ebben a zűrzavarban!
A fiatal templomos komolyan bólintott.
– Mindazonáltal közelebbit csak akkor tudhatunk meg, ha megjelenünk ama meghirdetett gyűlésen. A Templom Lovagjai nem jámbor barmok, hogy egy elhíresztelt missilis bűvigéjével új karámba lehessen terelni őket, és a káptalan határozata erősebb hatállyal bír a komtúrokénál.
– Talán igazságod vagyon – mondta Jehan de Bourbonnais bizonytalanul. – Éjfélkor tehát találkozunk.
Raoul de Foret-Noir búcsút intett, megragadta a rabszolganője karját, és folytatta útját a piac felé.
Az idős templomos és a kíséretében lévő turkopolok hamarosan belevesztek a mögöttük lármázó tömegbe; már a földre terített ponyvákra, kecskelábú asztalokra rakott portékák között jártak.
Raoul valami ijesztő, mutogatással elegyes francia-török keveréknyelven megalkudott két hatalmas lepényre, valamivel arrébb pedig nagyszemű szőlőt vásárolt, és bőrtömlőben friss forrásvizet.
Aztán elhagyták a zsivajgó piacteret, és megkeresték azt a felerészt romba dőlt, gazdátlanul árválkodó épületet, ahol a fárasztó éjszaka utáni délelőttöt töltötték.
Miriam fáradtan rogyott le egy kisebb törmelékhalomra, és miközben Foret-Noir máris nekilátott nagyokat nyeldekelve a saját lepényének, ő előbb feldagadt kezét látta el. Most már biztosra vette, hogy a csontja nem tört el, de minden bizonnyal megrepedt. Egyelőre többet nem tehetett, minthogy vizes borogatást tett rá. A széthasogatott ládában talált vásznak egyikéből leszakított egy csíkot, megnedvesítette, és óvatosan sajgó csuklójára tekerte. Kicsit fájt ugyan, de a vizes ruha érintése kellemesen enyhítette a lüktetést. Miriam még egy hosszú csíkot letépett a vég posztóból, hurkot kötött belőle, az egyik végét eligazgatta a csuklójára tekert borogatás alatt, a másikat a nyakába vetette.
Csak miután mindezzel végzett, vette a kezébe a bő olajban kisütött, kemény, félig nyers, félig égett lepényt, melybe az első harapásnál csaknem beletört a foga. Mivel azonban a lovag szemmel láthatóan nem akadt fenn az efféle apróságokon, és jó étvággyal falta a maga lepényét, Miriam is elszánta magát a további falatozásra.
Nagyon éhes volt, és bár a lepény íze leginkább a fűrészporéra emlékeztetett, Miriam hősiesen legyűrte a felét, csak azután tért át a zamatos szőlőszemekre.
Miközben evett, a szeme sarkából látta, hogy a fiatal lovag már befejezte a lakmározást, és most őt nézi. A szeméből leplezetlen csodálat áradt. Miriam kissé kényelmetlenül érezte magát ettől. A szőlőfürt megállt a kezében.
– Miért nézel így rám? – kérdezte halkan. Foret-Noir még most sem fordította el a tekintetét.
– Csak csodállak – motyogta. – Igazán gyönyörű vagy, ahogy eszel. Ahogy az ajkaid mozognak, s a szemed lesütöd közben, mintha valami bocsánatos bűnt követnél el...
Miriam nem válaszolt.
Egy darabig a lovag is hallgatott, aztán sóhajtott, és a lányra pillantott.
– Hogyan tovább? Most, hogy küldetésünk véget ért... mik a további szándékaid?
Miriam pislogott.
– Hogy érted azt, hogy a küldetésünk véget ért?
A lovag felállt, és csodálkozva emelte meg a karját.
– Hát a lobbanás... tudod, Isten villáma... nemcsak a ránk támadó fegyvereseket égette el, hanem elpusztította azt a pokolbéli teremtményt is, amelynek megölésére te és én felesküdtünk... Mi dolgunk van ezután még ez ügyben?
Miriam felsóhajtott.
– Szerinted a Terminátor ott pusztult?
– Minden bizonnyal. Amikor a fülsiketítő mennydörgés után magamhoz tértem, egyetlen eleven lelket sem láttam enmagamon kívül. Téged is úgy rángattalak ki egy sergent szétroncsolt teste alól, akinek a háta szétnyílt, mintha pallossal hasították volna ketté, a tarkójától lefelé. És hát... ha végiggondoljuk a dolgot, ráeszmélhetünk, hogy Isten nemcsak azért küldte megsegítésünkre a villámát, hogy elleneinkkel végezzen, hanem azért is, hogy megoldja minden gondunkat... Az a szörnyeteg elpusztult, arra a szavamat adom, nekem elhiheted...
Miriam elgondolkodva meredt maga elé.
Lehet, hogy a templomosnak igaza van, még ha nem is abban az értelemben, ahogy ő gondolja. Nem lsen segítségével, de a Terminátor valóban megsemmisülhetett. Hiszen amikor a robbanás bekövetkezett, csaknem közvetlenül a kád előtt állt. Egy kis szerencsével telibe kapta a szétrobbanó lézerpisztoly koncentrált töltete, és cafatokra szaggatta, a titániumötvözetű fémvázat derékba törte...
Azonban ez oly könnyű, oly egyszerű megoldása lett volna a problémának, hogy Miriam nem tudott hinni benne. Nem, a Terminátor túlélte a robbanást, és neki – lévén, hogy fegyvertelen lett – valami más módot kell találnia az elpusztítására.
A lelke mélyén a lovag is kételkedhetett a Terminátor halálát illetőleg, szavai legalábbis erről tanúskodtak.
– Éjfélkor ki fog derülni – mondta szokatlanul mély hangon. – Elmegyünk a nagygyűlésre, és megtudjuk, él-e vagy sem.
Miriam elhúzta a szája szélét. – A gyűlésre szerinted nőket is beengednek? Azt mondtad, a rendházból ki vannak tiltva az asszonyok.
Raoul de Foret-Noir erre csak hümögött, de aztán felderült az arca.
– Azt teszem majd veled, amit két hónapja Paul de Clanouvevre a kedvesével...
Miriam csak pislogni tudott.
– Nézd, Raoul... én hálás vagyok neked, amiért kihoztál abból a föld alatti pokolból, de ha olyasmit forgatsz a fejedben...
A lovag harsányan felkacagott.
– Ugyan! Férfinak foglak öltöztetni! És ha mindent úgy csinálsz, ahogy mondom, senki sem fogja észrevenni.
Most Miriamon volt a csodálkozás sora.
– Hogy akarsz te belőlem férfit csinálni?
Foret-Noir megvakarta a bal szemöldökét, de a bizakodó kifejezés nem tűnt el az arcáról.
– Nem lesz könnyű – felelte. – Be kell merészkednem a rendházba, hogy megszerezzem a lakócellájából Paul holmiját. Van egy széles selyemszalag, amivel le lehet szorítani a kebledet, és Paul szerzett valami vándor csepürágóktól egy olyan bajuszt is, amit felaggathatsz az arcodra, és szakasztott úgy néz ki, mint az igazi... Paul két teljes héten át bújtatta Fridát férfinak álcázva, és senki sem vette észre a fondorlatot...
Miriam fontolóra vette az ötletet.
– Mi történt a lánnyal? – kérdezte aztán.
Foret-Noir barnára sült arca elborult.
– Szaracén nyílvessző fúrta át a torkát... Paul tisztességgel elhantolta, s a selyemszalagot meg az álbajuszt megőrizte emlékül.
Miriam végiggondolta a lehetőségeket. Rövid haja, izmos testalkata ruhában nem mutatja nőnek. És ha a mellét valami széles szalaggal a testéhez szorítja, talán még álbajuszra sem lenne szükség.
Felóhajtott.
– Nem veszélyes a rendházatokban mutatkoznod? – kérdezte. – Talán bajusz nélkül is beválok férfinak.
A férfi a fejét rázta.
– Engem ugyan nem tévesztenél meg. Azonban más okom is van, hogy odamenjek, nem csupán a bajusz. Mindketten fegyvertelenek vagyunk. A te fegyvered fellobbant az alkimista barlangjában, az én jó kardom... amit Paul de Clanouvevre testvéremtől örököltem... pedig kettétörött. Fegyvert kell szereznem, és neked férfiruhákat is. Vannak kenyeres pajtásaim a rendházban, és a fegyvemökömre is bizton számíthatok.
Miriam sápadtan bólintott. A nap már lenyugodott, csak egy-két elkésett fénysugár kóborolt még a városban, s kukkantott be a rejtekhelyül szolgáló ház ablakán.
A férfi felállt.
– Sietek vissza – mondta magabiztosan. Aludj addig! Rádfér a pihenés!
Már indult volna, de az ajtóból még bizonytalanul visszalépett, mintha el akarna búcsúzni, vagy újabb megnyugtató szavakat mormolni; mégsem hagyta el hang a torkát, csak állt ott esetlenül, tépelődve.
Miriam csak most döbbent rá, hogy a lovag elmegy. És ki tudja, visszajön-e valaha? Lehet, hogy kilép ezen az ajtón, és egyenest ellenségeik karjába fut. De az is meglehet, hogy elgondolkodik a történteken, hátat fordít neki, és olyan messze maga mögött hagyja Jaffa városát és benne a Terminátort, amilyen messze csak tudja. Vagy...
Miriam szívét összeszorította a szomorúság, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség. Azért küldték vissza a jövőből, hogy egyedül szálljon szembe a Terminátorral, és kiiktassa. Ám most, hogy a fegyverét, egyetlen aduját elvesztette, csak a lovag maradt számára, akiben bizakodhat. És most ő is elmegy?
Szédítő magány kerítette hatalmába, pedig Foret-Noir még nem is távozott. Nem tudta, mi történt, hogy történt, de mire felocsúdott váratlan gyengeségéből, azon kapta magát, hogy hevesen ölelkezik és csókolózik a barnára sült arcú lovaggal. Raoul heves volt, de nem durva, erős karjával úgy szorította, mintha soha nem akarná elengedni, és mégis tapintatos maradt, vigyázott felkötött karjára. Éhes szájával vadul falta a lány ajkát, és Miriam viszonozta a csókokat. Aztán Raoul ujjai a lány keblére tévedtek; és a mellbimbóját kezdték cirógatni.
Miriam elhúzódott.
– Ne! – suttogta, pedig egész teste kívánta, igényelte a simogatást. – Erre most nincs idő!
Raoul nem erőszakoskodott. Elengedte, s komolyan, szinte ünnepélyesen nézett a szemébe.
– Igen – mondta rekedt hangon. – Igazad van.
Máris sarkon fordult, és az ajtó felé lépett. Miriam megijedt. Nem akarta visszautasítani, megbántani a lovagot. Szeretett volna elmerülni az erős karok között a szerelem hullámaiban, ám kötelességtudata nem engedte. A Terminátor elpusztítása mindennél fontosabb!
De nem annyira, hogy ezt a kedves és vidám férfit örökre elveszítse!
– Raoul...
A templomos hátranézett, s határozott vonású arcán mosoly villant.
– Visszajövök! – mondta megnyugtatóan. – Visszajövök...
Jaffa, 1191. szeptember 23. 20:04
Türoszi Simon bepólyált fejjel, de egyenes derékkal állt az ura előtt, aki visszatértük óta még arra sem vesztegette az időt, hogy a szeme és szája bal sarka között tátongó sebet bekötözze vagy megorvosoltassa.
Rettenetes sérülés volt, s a kivérzett húscafatok alatt feltáruló látvány azt sugallta, mintha a nagyúr apró fémkardokat és más acélholmikat tárolna a fejében.
Vagy esetleg páncélt?
Simon lovag csak most értette meg, miért sebezhetetlen az új komtúr, miért nem fogja a kard. Kemény páncélt hord a bőre alatt!
Türoszi Simon eddig sem kételkedett Guillaume Nogaret mennyei származásában, ámde mostanra szemernyi kétsége sem maradt. És mint ahogy nem riasztotta meg sem a rettenetes látvány, sem a még rettenetesebb tudat, a balsiker miatt sem gyötörte félelem. Az alkimista kicsúszott a markukból, hiába kutatta át á robbanás után a környéket két osztag sergent. És Simon, aki maga is részesnek érezte magát a kudarcban, méltósággal várta a büntetést, amit csalódott ura ki fog szabni rá. A saját szemével látta, milyen irgalmatlanul bánt el a hamis alkimistákkal, sorra a halálukba küldve őket; mégsem töltötte el félelem szívét a sorsát illetően. A bűnökért vezekelni kell, és a gyarló embernek nem mindig könnyű odaadóan szolgálni a mennyei Urat. A templomos meggyónt és megáldozott, mielőtt felkereste volna Guillaume Nogaret komtúrt – tiszta lélekkel, hívő keresztény módjára fog megtérni a túlvilágra.
A Terminátor felnézett a feljegyzésekből, amiket percek óta tanulmányozott, s bal szemhéja alól vörhenyesen parázsló fénybogár villant a templomosra.
– Eredménnyel járt a nyomozás? – kérdezte szenvtelenül.
Türoszi Simon határozottan megrázta a fejét.
– Az Úr kegye elpártolt tőlünk, nagyuram – mondta egyszerűen, minden mentegetőző felhang nélkül. – Az ördöngős gonoszlélek eltűnt, mintha a föld méhe nyelte volna be.
A Terminátor rezzenéstelen arccal vette tudomásul a hírt.
– Volt a barlangban egy templomos és egy nő. Az a lovag ott volt veletek a kolostorban. Kiderítetted, kik ők?
Simon egy percig sem habozott, hogy kiszolgáltassa-e bajtársát az Úr küldöttének; a hit parancsa mindennél erősebben munkált benne.
– A lovag neve Raoul de Foret-Noir. Jómagam személyesen nem igazán ismerem. Azért vett részt velünk-együtt a szertartáson, mert a barátja, Paul de Clanouvevre a néhai Enguerrand komtúr bizalmasa volt. Megbízható emberekre volt szükség, és de Clanouvevre kezeskedett ezért a férfiért. Aki aztán... gyáván megfutott...
Az utolsó két szót mélységes megvetéssel ejtette ki. Azzal, hogy hátát mutatta a Terminátornak, Raoul de Foret-Noir örökre kegyvesztett lett a szemében. Paul, Brian és Gautier testvérek követték elöljárójukat a halálba; ők ketten Gilbert de Clancyvel a hadijog szerint viselkedtek, amikor kényére-kedvére kiszolgáltatták magukat az isteni küldöttnek, akit akkor még az alvilág démonának véltek. Mindnyájuk közül egyedül Raoul lovag lett hűtlen szent fogadalmához, kockára téve ezzel halhatatlan lelke üdvösségét.
– És a lány? – kérdezte a Terminátor. Türoszi Simon vállat vont.
– Sohasem láttam. Az öltözékéről ítélve szaracén lehet.
A Terminátor ebben kételkedett. Ha a szaracén nők lézerpisztolyokkal lövöldöznének, akkor a keresztesekre igencsak szörnyű vereségek vártak volna itt, a Szentföldön.
Ám a Terminátor nem tartotta szükségesnek, hogy megossza a szolgájával ezt a véleményét.
– A lányt élve kell elfogni! – adta ki az utasítást. – Személyesen akarom kihallgatni.
– És Foret-Noir? – kérdezte Türoszi Simon mereven. – Vele mi legyen?
A gyilkológép csak egy tizedmásodpercig mérlegelte a lehetőségeket, ám azért beilleszkedő és alkalmazkodó rutinjai tanácsára még kivárt pár másodpercet, hogy a döntése súlyosabbnak, hitelesebbnek hasson.
– Raoul de Foret-Noirt ne bántsátok! Ha meglátjátok, észrevétlenül kövessétek! Ő nyolcvanhat egész negyvenöt százados valószínűséggel el fog vezetni benneteket a lányhoz. Nekem a lány kell!
Jaffa, 1191. szeptember 23. 20:42
Miriam nyitott szemmel hevert a keményre döngölt földpadlóra halmozott rongyokon, s maga elé meredt a félhomályban. Bár fáradt volt, a gondolatai nem hagyták aludni. Két probléma foglalkoztatta. Az egyik, amely mindennél fontosabb volt: a Terminátor elpusztítása. A másik a saját élete.
Ami az elsőt illeti, egyelőre képtelen volt megoldást találni rá, s valami belső hang egyre csak azt súgta neki, hogy már nincs is szükség okoskodásra, hiszen a Terminátor elpusztult a robbanásban.
Bár ezt a sugallatot hitte is, nem is, gondolatai ösztönösen a második irányba tévedtek. Ha elvégezte a feladatot, mi lesz itt a sorsa? Mi jó várhat ebben a vad korban egy magányos nőre? Lehet, hogy ha önálló, független egyéniség akar maradni, az egész életét férfinak maszkírozva kell leélnie?
És egyáltalán mihez fog kezdeni? Mi célja lehet még ebben az életben, ha az elsődleges feladatát elvégezte? Nincs senkije és semmije, nincs hazája, nincsenek barátai, nincs vezetője, akinek engedelmeskedhetne.
Miriam torka összeszorult, ha a sorsára gondolt. Amikor elvállalta a küldtést, ezekre a dolgokra csak futólag gondolt, minduntalan az járt a fejében, hogy kedvére tehet az imádott Hepburn professzornak, és a tekintélyes férfi ez egyszer igazán elismeréssel tekinthet rá. A Prof figyelmeztette ugyan, hogy ebből a korból soha nem lesz visszatérés, ám őt ez nem zavarta. Csak a feladat foglalkoztatta, az nem, mi lesz utána.
Utána...
No igen, ha egyáltalán túljutott már a feladaton, vagy valaha is képes lesz rá...
Halk puffanás hallatszott. Miriam elpattanó rugóként egyenesedett fel ültében, hogy szükség esetén egy pillanat alatt talpon tudjon teremni.
– Én vagyok – súgta egy ismerős hang örvendezve. – Hoztam mindent. Ruhát meg fegyvert.
Raoul de Foret-Noir bújt be az alacsony ajtónyíláson, és a kezében tartott batyut egyszerűen ledobta a földre. Degeszre volt tömve mindenféle holmival; a tetejéről egy ékköves markolatú, kurta pengéjű meg egy állatcsontokból összeenyvezett pánsíp hullott a padlóra. A nap már lenyugodott ugyan, de egyelőre még nem köszöntött be az éjszakai sötétség, és viszonylag tűrhetően lehetett látni a félhomályban.
A férfi követte Miriam pillantását, és elmosolyodott.
– Az enyém. Régebben szívesen fújtam rajta dévaj dalokat. Mostanában nemigen használtam, de nem volt szívem otthagyni... hiszen ki tudja, visszatérek-e még valaha? Mi a baj? Olyan... elesettnek látszol! Bántott valaki?
Miriam megrázta a fejét, és erőt vett magán.
– Semmi. Csak elgondolkodtam.
– Igyekeztem minél többet megtudni erről az új komtúrról – folytatta Foret-Noir –, de fáradozásaimban ezúttal nem állott mellettem az Úr. Távozni látták ugyan Türoszi Simon társaságában, de visszatérni még nem. Ez lehet, hogy jót jelent. Talán már nem él...
Miriam összerezzent, és oldalt kapta a fejét.
– Van valaki odakinn – súgta feszülten. – Hallottam a neszezését...
Foret-Noir vészjósló arccal vonta ki a kardját.
– Egész úton az volt az érzésem, hogy követnek – morogta indulatosan –, de csak jöjjenek!
Miriam villámgyorsan leguggolt, és baljával megragadta az ékköves markolatú kardot; a fogásán érezni lehetett, hogy nem dísztárgy, játékszer volt, hanem valódi gyilkolószerszám. Ám amint megmarkolta, azonnal rádöbbent, hogy ha bal kézzel próbálná forgatni, valószínűleg több kárt tenne vele önmagában, mint esetleges támadóiban. Nem maradt más hátra, a puszta kezére kellett hagyatkoznia.
Mindketten az ajtóval szemben helyezkedtek el, s feszülten várták a különös zaj megismétlődését.
Igencsak meglepődtek, amikor a hátuk mögül szólalt meg egy ismerős, rekedt hang.
– Nincs szükség fegyverekre! Nyitott szívvel jöttem.
Jaffa, 1191. szeptember 23. 20:48
Raoul de Foret-Noir és Miriam Randolf úgy perdültek meg, mintha mindkettőjüket egyszerre marta volna meg ugyanaz a vipera.
Először csak homályt és bizonytalan árnyakat láttak a belső fal tövében, aztán a sötétség fokozatosan alakot öltött, és egy fekete bőrű, galambősz szakállú, kortól görnyedt hátú öregember bontakozott ki belőle dísztelen, egyszínű vörös köntösben.
– A szaracén alkimista! – kiáltotta a lovag.
– Rashid al Markhalan! – tette hozzá Miriam. Az öreg az ajkához emelte az ujját.
– Ne olyan hangosan! – figyelmeztette őket. Órák óta bujkálok a nyomomban loholó őrjáratok elől. Nem szeretném, ha éppen ti árulnátok el a hangoskodásotokkal!
– Te tudsz franciául? – hüledezett Miriam. Akkor miért járattad velem a bolondját a boszorkánykonyhádban, mikor szegény Raoult gyötörtem, hogy lefordítsa a szavaidat?
Rashid mester rosszalló pillantást vetett a lányra.
– Ha az ember folyton használna minden kacatot, ami az elméjében kallódik, soha nem lenne egyetlen értelmes gondolata sem – mondta. Természetesem értem a ferengik nyelvét. Ha már egyszer itt élek Jaffában, alkalmazkodnom kell a helybéliekhez, különben senkivel nem tudnám megértetni magam. Az én fülemet még ennek a kurd csőcseléknek a zagyva karattyolása is bántja, akik balgaságukban Allah szolgáinak vélik magukat. Amikor én születtem, még a próféta magjából szármázó Abbászidák ültek a bagdadi kalifák trónusán, s jámbor életű anyám arab szókkal csítítgatott, ha az ölébe kívánkoztam.
A rövid, de megfellebezhetetlen hangnemben előadott kioktatás után az alkimista közelebb lépett, és mintha rég várt vendégként fogadták volna, letelepedett a széthasogatott kelmésládára, hogy megpihentesse fáradt tagjait.
Foret-Noir továbbra is ádázul szorongatta a kardja markolatát, hogy még az ujjpercei és kifehéredtek bele, de Miriam feszültsége már megenyhült. Félretolta az izgága lovagot.
– Amikor mi kerestünk fel – kezdte a lány –, nem viselkedtél túl szívélyesen velünk. Minek köszönhetjük, hogy most te tisztelsz meg bennünket a látogatásoddal?
Az öreg a fejét rázta.
– Hogy minek köszönhetitek? – visszhangozta. – Azt kérdezed, hogy minek köszönhetitek? Feldúlták a műhelyemet, üldöztek, mint az oktalan vadat szokás, meggyilkolták az unokámat... Márpedig engem nem olyan embernek ismernek, aki ölbe tett kézzel tűrné a rajta esett sérelmeket. Az nyilvánvaló, hogy ti szakasztottátok a nyakamba mindezen balszerencsét; az a lángoló szemű templomos lovag... ha ugyan templomos volt egyáltalán... nektek szegődött a nyomotokba, nélkületek soha nem hatolhatott volna be titkos hajlékomra. A próféta tanítása szerint nincsen vétek vezeklés, szolgálat ellenszolgálat nélkül; azért jöttem, hogy behajtsam rajtatok a jussomat, és igényt tartsak a segítségetekre, amikor bosszút állok majd azon a Sejtán fattyán.
Miriam elégedetten elmosolyodott.
– Szövetségesünk leszel? – kérdezte.
A vén vajákos intőn tartotta fel a mutatóujját.
– Tévesen fogalmazol, leányom! Ti lesztek az én szövetségeseim, akár akarjátok, akár nem. Ámbátor voltaképpen csak a próféta rendelése iránti alázatosságból cselekedtem így – tette hozzá önelégülten. – Nem kételkedem benne, hogy egymagam is bosszút tudnék állni sorsom megrontóján.
– Ami engem illet, én korántsem vagyok ennyire biztos a dolgomban – sóhajtotta a lány. – És nem tudom, hogy te képes lennél-e a Terminátor elpusztítására?
Az alkimista merőn nézte a lányt.
– Terminátor? – kérdezte reszelős hangon. Miriam leült egy törmelékhalomra, és intett a lovagnak is, hogy ő se álldogáljon tovább.
– Az én nevem Miriam Randolf – mondta. – És a jövőből jöttem, hogy elpusztítsam ezt a gyilkológépet.
Az alkimista nem felelt, csak pislogott. Az arcáról nem lehetett leolvasni, hogy elhiszi-e a lány szavait.
– Miriam a keresztény Isten küldetésében jár – szólalt meg váratlanul a lovag. – Nem közönséges nő, annyit mondhatok. Egy ízben, mikor botor tréfára vetemedtem vele szemben, puszta kézzel megleckéztetett, és ezért én... mélységesen tisztelem. Aztán volt egy fegyvere, mellyel tíz lépésről szilánkokra zúzott egy roppant sziklakövet, amit Angouléme mesebeli óriáskirályának is nehezére esett volna fölemelni!
A lány leintette, és ismét a szótlan öregemberhez fordult.
– Elhiszed, hogy a jövőből jöttem? – kérdezte.
– Természetesen nem.
Miriam a fejét rázta.
– És... Istenben hiszel?
Az alkimista kuncogni kezdett.
– A keresztények istenében, vagy Allahban és az ő prófétájában?
– Akármelyikben.
– Ha hinnék Isten létezésében, hogyan merészelném kutatni az ő titkait?
Raoul de Foret-Noir sápadtan keresztet vetett a leplezetlen eretnekség hallatán, de óvakodott tőle, hogy szavakba öntse gondolatait.
Miriam erősen az öreg szemébe nézett.
– Akkor miben hiszel, ha Istenben nem?
Rashid mester a fejét rázta.
– Hiszek egyfajta istenben, de azt is tudom, hogy a Mindenható Úr nem létezik, sem abban a formában, ahogy ti keresztények képzelitek, sem pedig abban, ahogy az én népem... Allah valaha létezett, megteremtett bennünket, aztán a sorsára hagyta gyermekeit. Elment. Talán már sosem tér vissza. Ránk hagyta a titkait. Aki megleli a titkok nyitját, megtanulja az élet alapvető törvényeit, az átveheti Allah szerepét, és történelmet teremthet egy halott isten nevével az ajkán, ahogy hajdan Mohamed próféta tette...
Foret-Noir halk, fuldokló zajokat hallatott, Miriam azonban elégedetten nézett az öregre.
– Felvilágosult, nagytudású ember lehetsz – bókolt szándékosan. – Most már csak arra vagyok kiváncsi, ismered-e a következő szavak jelentését... múlt, jelen, jövő...
Az alkimista tekintete egy pillanatra elködösült, a messzi távolba révedt.
– Miért teszel fel nekem olyan kérdéseket, asszony, melyekre még Cordóba bölcsei sem tudtak hajdan megfelelni? – firtatta.
A lány tisztelettudóan fejet hajtott.
– Mert illendőn kívánok válaszolni a te kérdésedre, Rashid mester. És ehhez tudnom kell, mennyire vagy tisztában azokkal a fogalmakkal, amiket példának okáért ez a nemeslelkű lovag nemigen értett meg...
Raoul de Foret-Noir közelebb hajolt Miriamhoz, és idegesen súgta a fülébe:
– Ne traktáld csecsszopóknak való dajkamesékkel; elég vén hozzá, hogy átlásson rajtuk. Hagyd azt a buta történetet a jövőről! Valld be nyíltan, hogy Isten küldötte vagy!
Miriam azonban ügyet sem vetett a lovag figyelmeztetésére.
– A múltat ismered, tisztában vagy vele, hogy számodra ez a jelen, ám hogy a jövő mit hoz, azt nem is sejtheted...
Az alkimista ismét elmosolyodott. – Ilyet ne állíts! Ezt viszont te nem tudhatod.
– Ezek szerint te a jövőbe látsz, Rashid mester? Biztosan tudod, hogy a jövő létezik?
Az öregember felsóhajtott.
– Számtalanféle jövő létezik, melyek közül az valósul meg a számunkra, amely felé a velünk történő események sodornak. Én homályos pókhálószövedékként látom ezeket az elágazó jövőfonalakat, s sok-sok évemet pazaroltam arra, hogy kiszámítsam a saját életutamat. Igen, sok mindent előre láttam, s megtettem a kellő óvintézkedéseket. Mégis mindig volt valami, ami nem pontosan úgy történt, ahogy azt az álmaimban láttam... Nos tehát, hogy a kérdésedre megfeleljek, én aztán biztosan tudom, hogy a jövő... még ha haloványan, bizonytalanul is... de határozottan létezik.
Miriam elmosolyodott.
– Elhinnéd-e, ha azt mondanám, hogy én egy olyan helyről jöttem, amit senki sem ismer?
Az öreg a fejét rázta.
– Ha ilyet állítanál, önhittnek neveznélek. Hiszen minden helyet ismer valaki... bizonyára azt is, ahonnan te jöttél.
Miriam nem állt le vitatkozni. Máshogy próbálta megfogni a dolgot.
– Ha innen nyugatnak hajóznánk, megkerülnénk minden ismert szárazföldet, végül is hova jutnánk szerinted?
– A világ végére.
Miriam ezzel a határozott válasszal nem akart vitába szállni.
– Rendben. Közvetlenül a világ vége előtt van egy nagy sziget, ahol még nem jártak a ti hajósaitok, és nem fedezték fel. El tudod ezt hinni?
Az öreg nevetett.
– Oly sok minden van még, amit az emberek nem fedeztek fel...
– Ez az! – ragyogott fel a lány arca. – Ezek szerint te elhinnéd, hogy én erről a szigetről származtam, egy olyan helyről, amiről neked nincs tudomásod?
Az alkimista vállat vont.
– Végül is... miért ne?
– Márpedig ha hiszed – csapott le rá a lány –, akkor ebből viszont az következik, hogy akik ott élnek azon a szigeten, azok olyasmikre, amire az itteniek még nem... hiszen sem keresztények, sem szaracénok nem tették még a lábukat arra a bizonyos szigetre, viszont hogy én itt vagyok, az azt bizonyítja, hogy én... vagyis a mieink... el tudunk jutni ide...
– Az ókori görögök szofizmának nevezték ezt a fajta nyakatekert gondolkodást, amikor egyik légből kapott állítással igazolod a másikat – mondta megfontoltan Rashid mester. – Beszélj tovább, leányom; kíváncsivá tettél, mire akarsz kilyukadni.
Miriam lendületesen folytatta.
– És ha elhiszed, hogy én egy olyan szigetről jöttem, ahol többet tudnak, mint az itteniek... innen már csak egy ugrás, hogy megértsd és elhidd a valóságot...
Rashid al Markhalan felvonta ősz szemöldökét.
– A valóság... olyan hihetetlen lenne?
– Dehogyis – szólt közbe magyarázóan Raoul de Foret-Noir. – Miriam valójában a mennyországból jött, Isten küldötteként, azzal a feltett szándékkal, hogy elpusztítsa a pokolbéü démont, aki meggyilkolta Enguerrand de Chastelet komtúrt és a bajtársaimat...
– Nem – vágott közbe a lány, és meggyőzőn nézett az alkimista szemébe. – Már mondtam. Hinned kell benne. Én a jövőből jöttem. Akárcsak az a gép, aki megölte a templomosok haifai komtúrját... És nekem az a dolgom, hogy elpusztítsam őt... különben az emberiségnek nincs jövője...
– Ugyan! – kiáltotta Foret-Noir felhevülten. Mindannyian tudjuk, hogy Miriam az Úr küldötte, és...
Az alkimista egy ébenfából faragott, kígyófejes pálcát húzott elő a vörös köntös redőiből, és a templomosra bökött vele.
– Hallgass! – sziszegte, s a lovag azon nyomban elnémult, de a szája mozgott tovább.
Rashid al Markhalan figyelmesen végigmérte a lányt tetőtől talpig.
– Hihetetlen, amit állítasz, leányom – kezdte lassan –, szavaidat pedig kellő megfontolás nélkül, kapkodva fűzöd, mint az az asszonyszemélyek szokása; mégis botorság lenne tőlem azt állítani, hogy nem ejtettél velük gondolkodóba.
– Én a jövőből jöttem – hangsúlyozta Miriam. – Egy olyan jöyőből, ahol az emberek gondolkodó gépeket alkottak, és ezek a gépek önálló akaratra keltek. Abban a korban nem a keresztények és a szaracénok... hanem az emberek és a gépek háborúznak egymással. És a gépek vezetője visszaküldte egyik szolgáját ide... a ti jelenetekbe, a mi múltunkba, hogy megöljön valakit, s ezáltal a gépek javára fordítsa a háborút...
Az ősz vénember bölcsen bólintott.
– Értem. Azzal, hogy megölte Enguerrand de Chastelet-t, és befurakodott a templomos hitetlenek közé, a maga javára fordíthatja a helyzetet...
Miriam a fejét ingatta.
– Pillanatnyilag igen. Ám a komtúr megölése szerintem csak mellékes körülmény volt. Valójában egészen más a célpontja.
Az öreg a homlokát ráncolta.
– Nem értem. Kit kell megölnie? Az Oroszlánszívűnek nevezett mészárost talán? Vagy a dicsőséges Szaladin szultánt?
– Nem. Valaki mást.
Az alkimista türelmetlenül rásuhintott pálcájával az egyre idegesebben hadonászó Raoulra, akinek még mindig némán mozgott az ajka.
– Visszaadom a hangod, gyaur... de ne használd túl sokat, mert újra megfosztalak tőle!
– ...sztus szent vérére és a loretói Szűzanyára mondom, úgy szájba váglak enkezemmel, hogy... na végre, újra hallom magam! – morogta Foret-Noir, aztán Miriam kérlelő pillantására elhallgatott.
– A jövőben él egy olyan ember, aki ért hozzá, hogyan kell harcolni a gépek ellen, és ő vezeti népét a háborúban. John Connomak hívják. Ha ő nem születik meg, a gépek diadalmaskodnak az emberek felett. Ezért találta ki a gépek uralkodója, hogy visszaküld egy Terminátort a múltba, és megöli John Connor anyját, mielőtt megszülné az emberek vezérét...
Az öreg felemelte a kezét.
– És az a dicső asszonyi lény itt él Jaffában? Az én népem leánya, vagy hitetlen?
Miriam kissé zavarba jött. Olyan nehéz ezt elmagyarázni!
– Egyik sem – felelte. – Sarah Connor a... Krisztus utáni 1984. esztendőben él... egy távoli nagyvárosban, amit... Los Angelesnek hívnak...
Az alkimista egyre türelmetlenebb lett.
– Értelmetlen dolgokat beszélsz! Miféle dolog az, hogy az angyalok városa a földön legyen? És ha már mindenáron elő akarod számlálni az esztendőket, nekem ne a názáreti születésétől kezdjed, hanem a hidzsrától, Mohamed futásától!
– Több Terminátor is elindult a jövőből... a kétezredik év utánból, hogy megölje Sarah Connort. Ez a Terminátor ide érkezett meg. Hogy miféle okból vagy miféle hibából, nem tudjuk. De tény, hogy itt van, és legjobb tudomásom szerint épp azon munkálkodik, hogy hatalmi bázist építsen ki magának...
– Állj! – horkant fel ingerülten a szaracén alkimista. – Majd valamikor máskor megpróbálod megvilágosítani az elmémet e bonyolult ügy hátteréről... most bevallom, zagyvaságnak tűnik az egész, s ha nem tapasztaltam volna azt a lángoló szemű szörnyet a saját szememmel, egy szavadat sem hinném, leányzó... Maradjunk a jelennél! Azt mondod, gépezet? Nem ember?
Miriam sóhajtott. Már amúgy is fel akarta adni a magyarázkodást. Ez az egész dolog valóban túl bonyolult az olyan fül számára, amely még sohasem hallott az időutazásról.
– A Terminátor külsőleg valóban embernek tűnik, ám belül a csontvázát egy olyan szuperkemény fémötvözet alkotja, amiről nektek sejtelmetek sem lehet...
– Ezért tört hát el az atyai örökségem – mormolta Foret-Noir.
– Ezt a szuperkemény ötvözetet eltörni, elvágni, megsérteni a jelenlegi kor eszközeivel lehetetlen – folytatta Miriam. Megpróbált olyan kifejezéseket használni, amiket az öreg is ismer és megért. – És ez az áthatolhatatlan fémváz védi a gép... agyát, szívét... és összes létfontosságú szervét. Ráadásul a Terminátor sokkal gyorsabban gondolkodik és reagál, mint a legsebesebb eleven harcos. Könnyűszerrel képes elkapni a feléje kilőtt nyílvesszőt a levegőben, ha célszerűnek látja. Ám erre csak akkor pazarolja az energiáját, ha feltétlen szükségesnek ítéli... mivel egy nyílvessző semmiféle kárt nem tudna tenni benne. A Terminátor nem érez fájdalmat, így a fémvázra feszülő bőrt akár csíkonként is le lehetne nyúzni róla, az sem állítaná meg, még csak nem is zavarná. Ugyanakkor gyorsabban fut, mint egy vágtató csatamén, képes felemelni egyszerre akár három tetőtől talpig páncélba öltözött keresztes lovagot, a szemét pedig nem lehet megtéveszteni semmiféle káprázattal, mivelhogy számtalan egyéb érzékelője van. Végül pedig megközelítőleg kétszáz évig képes alvás, evés és ivás nélkül megmaradni...
Az öreg lehunyt szemmel hallgatta az előadást. Most, hogy a lány a szavakból kifogyva elhallgatott, felnézett.
– Csak ennyi? – kérdezte.
– „Csak”? – mosolyodott el szomorkásan Miriam. – Gondolom, tucatnyi módot ismersz az elpusztítására.
Az alkimista nem nevetett.
– Azt mondtad, téged azért küldtek ezután a szörnyeteg után, hogy elpusztítsd... Miképpen akartad ezt kieszközölni?
– Egy jövőbéli fegyverrel – felelte Miriam. – Ám az már nem létezik. Felrobbant... a te műhelyedben, amikor beleesett egy olvasztott fémmel telt kádba.
Rashid mester a homlokát ráncolta.
– Arra a villámokat hajigáló kis dobozra gondolsz, amivel távolról mellbe lőttél két hitetlent, és azok meghaltak?
– Igen.
Rashid al Markhalan az orra tövét vakargatta.
– Ha elmondod, miféle fegyver volt az, talán titkos műhelyeim egyikében tudnék hasonlót készíteni.
Miriam a fejét rázta.
– Ez nem kivitelezhető.
– Talán nem bízol a képességeimben? – horkant fel az alkimista.
Miriam a fejét rázta.
– Nem erről van szó – felelte. – Egyrészt a fegyvert nem én készítettem, csak azt tudom, hogyan kell használni... másrészt számtalan olyan alkatrésze van, amihez ebben a korban még a szükséges fémeket sem ismeritek.
Az öreg lemondóan sóhajtott.
– Akkor hát marad az első gondolatom...
A lány szeme megvillant.
– Kitaláltál valamit?
Az ősz alkimista tiltóan felemelte a kezét.
– Még el kell gondolkodnom az ötlet megvalósításán. Mit gondolsz, mennyi időnk van?
Miriam eltűnődött.
– Hát... végül is nincs meghatározva. De minél előbb cselekszünk, annál nagyobb az esélyünk a sikerre. Ha elég időt hagyunk a Terminátornak, hogy megfelelően beilleszkedjen, és megalapozza a hatalmát, talán még arra sem lesz esélyünk, hogy a közelébe férkőzzünk...
Az alkimista határozottan bólintott.
– Tudjátok, hol van a Vadkecske-hasadék?
Miriam a fejét rázta, Raoul de Foret-Noir azonban a homlokát ráncolta.
– Innen északra, hat mérföldnyire? Annál a sziklánál, ami úgy néz ki, mint egy emberi fej?
– Ne késlekedjünk hát! – mondta az ősz szakállú ember. – Én azonnal odasietek, és felkészülök a magam kis mutatványára. Oda tudnátok csalni a... gépezetet ebbe a keskeny hasadékba?
Miriam csodálkozva nézett az öregre.
– Mi jár a fejedben?
– Ez az én dolgom. A tiétek csak az, hogy valami módon odacsábítsátok. A többit csak bízzátok Rashid al Markhalanra, a mágia nagymesterére...
Jaffa, 1191. szeptember 23. 22:40
Miriam Randolf figyelmesen nézte a templomos lovagot, és nem tudta, mi a furcsa rajta. Csak hosszas vizsgálódás után fedezte fel, hogy Raoul de Foret-Noir ápolatlan szakálla eltűnt, s álla szokatlan simasága egészen más karaktert kölcsönöz az arcának.
Így sokkal inkább hasonlított Joseph Hepburnre, mint valaha.
Miriam felsóhajtott.
A holmijait rendezgető lovag elmélyült képpel pillantott fel.
– A csuklód fáj?
A lány a fejét rázta.
– Mikor vágtad le a szakállad? – kérdezte.
Raoul elmosolyodott, mintegy örömmel nyugtázva, hogy a lány felfedezte.
– A lakócellámban beretváltattam le a fegyvernökömmel.
– Miért? Hogy ne ismerjenek fel?
A lovag arcán árnyalatnyi pír szökött végig.
– Azt mondtad, hogy ott... a jövőben a férfiak sima képűek.
Miriam elfordította az arcát.
– Nagyon emlékeztetsz valakire.
Foret-Noir a homlokát ráncolta.
– Olyasvalakire, akit szerettél, vagy akit gyűlöltél?
– Inkább tiszteltem... bár azt hiszem, szerettem is, de ezt sosem tudtam megmondani neki...
– És ha majd innen visszamégy... a tieid közé, őt fogod szeretni, az ő asszonya leszel?
Miriam visszafordította a fejét, és kényszerítette magát, hogy ne remegjen a hangja, amikor a lovag szemébe nézett.
– Én sohasem mehetek vissza. Itt fogok élni... életem végéig...
Raoul arcán leplezetlen öröm csillant. Aztán árnyék suhant át rajta, és a lány ebből rájött, hogy Foret-Noir, a Templom Lovagja érzékeny lélek, aki képes osztozni mások szomorúságában.
A lovag egy másfél tenyér széles selyemszalagot húzott elő a zsákjából.
– Itt van. Próbáld meg leszorítani vele a kebledet! De ne kösd túl szorosra...
Miriam szó nélkül lehúzta magáról az ingét, és még csak el sem fordult, amikor formás mellei előbukkantak. A hold fényében Raoul de Foret-Noir megigézve nézte, kicsit még a szája is.tátva maradt.
Aztán észbekapott, elfordította a fejét, és nehézkesen feltápászkodott.
– Ne haragudj! Kimegyek. Szólj, ha készen vagy!
Miriam megfogta a lovag kezét, és gyengéden a keblére vonta. A szívverése felgyorsult, mellbimbói már a kérges ujjak első érintésére megkeményedtek.
– Maradj, Raoul! – suttogta. – Nem akarom, hogy kimenj!
Foret-Noir valami érthetetlent motyogott, és hirtelenjében azt sem tudta, mi történik.
– Nem akarok visszaélni a helyzetemmel! – dadogta. – És ha maradok... óhatatlanul...
Miriam magához húzta, mindkét karját átvetette a férfi nyakán, s ajkait csókra éhesen odatartotta neki.
– Ma éjfélkor... magával a testet öltött ördöggel találkozunk – suttogta fátyolosan –, és nem tudhatjuk, túléljük-e...
Raoul de Foret-Noír most már nem húzódozott. Megértette végre, hogy a hölgy felkínálkozott neki, és most már csak a rend szüzességi fogadalma tarthatta volna vissza. Ám a regulának e pontját nem egy alkalommal megszegte már...
Erős karjával átölelte a lányt, csókokkal halmozta el az ajkát, az arcát, a szemét – az egész testét.
Pillanatokon belül mindkettőjükről lekerült a ruha, és meztelen testtel forrtak össze a megváltó szerelmi hullámzásban...
Jaffa, 1191. szeptember 23. 23:22
A kopogtatásra, majd az ajtó nyílására a Terminátor felnézett az asztalát borító könyvekből és iratokból.
Gilbert de Clancy érkezett négy karnyi vastag, marhabőrbe kötött fóliánssal. Rakományát kimért főhajtással tette le a faragott asztal sarkán a szabadon maradt helyre.
– Ezeket találtam még, nagyuram – jelentette. Esztendőre elegendő olvasmány...
A Terminátor ezt másképp gondolta. Nagy hadvezérek műveit raktározta el a memóriaállományában, Julius Caesar emlékirataitól Frontinus Strategiajáig; harcosokról és hősökről szóló regéket, Sárkányölő Szent György legendáját, Artus király és a Kerek Asztal Lovagjainak viselt dolgait; verses elbeszéléseket Roland lovag vészeséről és Charlemagne tizenkét pairjéről; a harcoló rendek szigorú reguláit; a keresztes háborúk krónikáját, ahogy azt Guibert de Nogent és Vilmos türoszi püspök papirosra vetette; Szent Ágoston elmélkedéseit a világi kardforgatóknak Isten országában betöltött szerepéről; a jeruzsálemi királyok törvényeit és rendelkezéseit, birtokösszeírásokat, a templomos várakban tárolt hadianyagok lajstromba vételét. Egy könyvvel alig öt perc alatt végzett.
Igaz, a későbbiekben szükség lesz még egy újrarendszerezésre, melynek folyamán kiselejtezi adattárából az érdektelen információkat, a lényegeseket pedig tömöríti és indexeli.
– Parancsolsz még valamit, nagyuram? – kérdezte de Clancy; szája zugában, szeme sarkában mély ráncok barázdálták az arcát. Egész nap lótott-futott, pillanatnyi megállása sem volt, és mivel az elmúlt éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludt, már az ereje végén járt.
– Hogy áll a káptalani gyűlés ügye? – kérdezte a Terminátor.
– Ilyen kurtára szabott idő alatt a küldönceink még Akkóig sem jutottak el, nagyuram. Ámbátor akikhez eljutott a hívás, azok sem mind örültek neki. A nabluszi komtúr azt üzeni, hogy uraságod csak törődjön a haifai és jaffai temlomosokkal, a saját rendháza népére majd ő gondot visel, és egyetlen lovagot sem engedett el a gyűlésre. Philippe de Plessiez, a rend séneschalja Ramlában marasztotta a hírvivőnket, és hű embereim jelentése szerint haladéktalanul futárt menesztett de Sablé nagymesterhez, a hegyek közé. Még a városban is akadnak, akik megtagadták a részvételt, példának okáért a vitéz és nagyhírű Gilbert Erail, aki Arszúfnál pengét keresztezett Szaladin fivérével.
– Hány lovagra számíthatunk?
– Mindent összevetve csaknem nyolcvanra, nagyuram.
A Terminátor gondolkodóba merült. Nyolcvan lovag – az a sergentekkel, a fegyvernökökkel és a könnyűlovas turkopolokkal együtt kevés híján ezer embert jelent. Még ha fel is tételezi, hogy nem mindegyiküket tudja megtéveszteni, akkor is tekintélyes hadinép, amelyre a későbbiekben építeni lehet.
– Mi hír Raoul de Foret-Noirról?
Gilbert de Clancy area elborult.
– Ellenőriztettem a celláját. Úgy tűnik... és ez igencsak sajnálatos... hogy a gyáva gazember besurrant a holmijáért, és magával vitte mindet... Az egyik fegyvernöke bevallotta, hogy segítségére volt. Elfogatóparancsot adtam ki ellene, a harci szabályzat megszegése és három rendbéli fogadalomtörés miatt.
A Terminátornak arcizma sem rezzent. A szeme és a szája bal sarka között még mindig ott tátongott az a borzalmas seb, de Gilbert de Clancy lassacskán már hozzászokott.
– Figyelmeztesd az őrséget! – mondta a Terminátor. – Legyenek résen! Nyolcvanhat egész negyvenöt százalék a valószínűsége, hogy a mondott egyed eljön a káptalani gyűlésre. Ha megpillantják, azonnal fogják el! Személyesen akarom kihallgatni. El fogja mondani nekünk, hol a lány.
– Igenis, nagyuram – vágta rá azonnal Gilbert de Clancy. – Olyan embereket fogok őrségbe állítani, akik jól ismerik a hitvány latrot. Ha Raoul de Foret-Noir lesz oly vakmerő, hogy a történtek után beteszi a lábát a rendházba, alaposan megemlegeti majd ezt a napot!
Jaffa, 1191. szeptember 23. 23:52
– Arra! – súgta Raoul, és a fáklyákkal kivilágított épület felé terelte a lányt. – Jól sejtettem, a külső kapunál nem állnak őrök.
Miriam még a sötétben is nevetségesnek érezte magát az enyvvel felerősített álbajuszban, s biztos volt benne, hogy a fáklyafénynél azonnal lelepleződik, s – dacára annak, hogy képét simára beretváltatta – Foret-Noirt is nyilván felismerik a társai.
– Biztos vagy abban, hogy gond nélkül be tudunk jurni a káptalani terembe? – kérdezte a társát.
A férfi alig észrevehetően elmosolyodott.
– Jézus Urunk nevére felesküdött lovag vagyok. Bármily bűnt követtem volna el, jogomban áll, hogy bemehessek a káptalani gyűlésre és védhessem magam. Ebben senki, semmilyen indokkal nem gátolhat meg.
– És én? Én is a jogaimra hivatkozzak?
Foret-Noir a fejét rázta.
– Te nem jöhetsz be a gyűlésre, Miriam.
A lány úgy meghökkent, hogy egy pillanatra még meg is torpant.
– Mit beszélsz?
– A káptalani gyűlésen csak a Templom Lovagjai vehetnek részt. Árulója lennék a rendemnek, ha hozzásegítenék egy felavatatlan nőt a bejutáshoz...
Miriam elvörösödött.
– Ott kell lennem!
– Nem! – A lovag a fejét ingatta, és határozott kifejezése, eltökéltsége egyértelművé tette, hogy ezen a véleményén nem fog változtatni. – Nem!
Miriam lemondóan sóhajtott.
– Akkor minek ez a maskara... meg ez az idétlen álbajusz?
A lovag elmosolyodott.
– A fegyvernököm leszel, kint fogsz várni az ajtó előtt a többi csatlós között, és bizton lehetsz, odakint is értesülni fogsz minden történésről. Még hallgatóznod sem kell.
A következő pillanatban már át is lépték a hatalmas épület küszöbét, és egy jókora csarnokba jutottak, ahol már több tucatnyi fegyvernök várakozott türelmetlen kifejezéssel, mintha a gyűlést nem is a gazdáiknak, de nekik tartanák.
Miriam csak egy pillantást vetett a várakozókra, akik között nem egy fiatal suhanc is akadt, és megnyugodva állapította meg, hogy nem az övé a legidétlenebb bajusz a jelenlevők között.
– Lehetőleg ne állj szóba senkivel – súgta oda a lovag. – Vagy ha mégis kénytelen lennél, mélyítsd el a hangod, és dadogj vagy mímelj valami más beszédhibát... úgy kevésbé fog feltűnni az idegenes kiejtésed, s ha látják rajtad, hogy nehezedre esik a beszéd, gyorsabban békén hagynak...
Miriam sóhajtott.
– Jó. De vigyázz! Próbálj meg észrevétlen maradni! Ne hívd fel magadra fölöslegesen a Terminátor figyelmét! És ha rád támad, ne szégyellj elfutni, mert az a gyilkológép nem négyszeres, de négyszázszoros túlerőt képvisel!
– Tudom, mit teszek – vetette oda Raoul foghegyről, de többet már nem mondott, mert néhány fegyvernöknek feltűnhetett volna, hogy szokatlanul hosszan társalog.
Raoul de Foret-Noir, a jeruzsálemi Szent Templom lovagja, felöltötte hát tőle telhető legmagabiztosabb arckifejezését, és a tisztelettudóan utat nyitó csatlósok nyüzsgő seregében elindult a káptalani terem bejárata felé. A roppant bronzkapu két szárnyát a sárkányt ledöfő Szent György és a templomos rend címerképe, az egy lovon vágtázó két lovag díszítette. Jobb és bal felől egy-egy alabárdos sergent vigyázta az ajtót. Raoul tőlük nem tartott; nincs joguk megállítani. Valóban, amikor a közelükbe ért, alázatos főhajtással nyitottak utat neki.
Csakhogy a bejáratot belülről templomos lovagok őrzik; és ki tudja, meddig terjedett az alvilági szörny bűnös befolyása Krisztus katonái között?
Foret-Noir torkában dobogó szívvel lépett be a boltozat hűvöse alá. Posztósuhogás csapta meg a fülét, acélkék szempár villant felé a sodronycsuklya alatt. Az ajtónálló magas, barna hajú, fiatal férfi volt, bal arcát tarjagos forradás rútította el.
– Raoul testvér! – suttogta. – Mégis eljöttél hát!
– Hm! Nos igen – köszörülte meg a torkát Foret-Noir. – Bokros teendőim ugyan nem tűrnek halasztást, Baudouin testvér, mindazonáltal szent kötelességem...
– Fölösleges magyarázkodnod, bajtársam az Úrban! – szakította félbe Baudouin de Brés, akivel négy éve együtt tűrték az égető szomjúságot és a szaracénok nyílzáporát a hattíni dombtető alatt. – Gilbert de Clancy parancsba adta, hoy tartóztassanak fel és vessenek fogságra. Állítólag megszegted volt a rend reguláját.
– Nohát... – vörösödött el Raoul a füle tövéig. A sebhelyes lovag megnyugtató mozdulattal a vállára tette a kezét.
– Engem azért állított ide, mert tudta, hogy fel foglak ismerni. Csakhogy nekem de Clancy nem parancsol! Te ott voltál Guy királlyal a hattíni síkon; ő ezenközben békességben üldögélt a türoszi fellegvárban. Egyébként sincs joga kitiltani téged innen; a Templom Lovagjai fölött csak a káptalani gyűlés szabhat ítéletet.
– Köszönöm, barátom! – mondta Foret-Noir meghatottan. Melegen megszorította lovagtársa kezét, aztán két frissen érkező testvér széles háta mögött meghúzódva belépett a káptalani terembe.
Hosszúkás, téglalap alakú helyiségben találta magát, a korpmtól fekete dongaboltozat záróköveiről füstölgő abroncscsillárok lógtak. A bejárat bronzkapujával szemben díszítetlen ébenfa trónus állt, az egyetlen ülőalkalmatosság az egész teremben. Kétoldalt a padló lépcsőzetesen emelkedett, egészen a falakig, itt álldogáltak sorra, méltóságteljesen a Templom Lovagjai. Könnyű sodronyinget és vörös kereszttel díszített, hófehér általvetőt viseltek valamennyien, derékövükön tekintélyt parancsoló méretű kardokkal.
Raoul de Foret-Noir, miközben a trónszéktől legtávolabb eső árnyékos zug felé igyekezett, lopva felmérte, hogy hányan jöttek el, és kicsodák. A teremben jelenleg valami hatvan lovag tartózkodhatott, de még egyre szállingóztak. A legtöbben helybéliek voltak, de akadtak néhányan Caesareából és Aszkalonból is. Raoul nem látott egyetlen nabluszi testvért sem, és azok a templomosok sem képviseltették magukat, akik Richárd királlyal és de Sablé nagymesterrel tartottak Szaladin ellen. Ekkor a pillantása megállapodott egy középkorú, zömök lovagon, aki herkulesi termetével és roppant vállával még a bajtársai közül is kirítt. Gilbert Erail, Arszúf hőse! Hát mégis eljött!
Egy rézkürt recsegő szava harsant a trónus mögött húzódó brokátfüggöny takarásában. A beszélgetés moraja elcsendesedett; minden szempár a terem vége felé fordult. A függönyt láthatatlan kezek félrevonták, és a mögötte feltáruló folyosó fáklyafényes félhomályából előlépett a frissiben kinevezett komtúr, Gilbert de Clancy és Türoszi Simon kíséretében.
– Őméltósága Guillaume Nogaret, az apostoli szék kegyelméből a Jeruzsálemi Szent Templom Rendjének haifai komtúrja! – kiáltotta teli torokból Simon lovag.
Foret-Noir szíve nagyot dobbant. Semmi kétség, a pokolbéli démon volt az, akit Miriam Terminátornak nevezett! Igaz, fél arcát most fekete kendő takarta, de ezt a sörtére nyírt tüskehajat, a roppant termetet, a szabadon maradt szem hideg villogását semmi mással nem lehetett összetéveszteni! Hát mégsem veszett oda a föld alatti „lobbanásban”!
A halálosztó gépezet megállt a trónszék előtt, és rezzenetlen tekintete végigvándorolt a némán várakozó lovagokon.
Jaffa, 1191. szeptember 24. 00:01
A Terminátor terve meglehetősen egyszerű volt. A hamisított pápai okirattal és a személyéből áradó brutális erejű kisugárzással megtámogatva maga mellé kívánta állítani a megjelent templomosokat. Miután elfogadják őt az Úr küldöttjének, feltárja előttük isteni küldetését.
Mint az áttanulmányozott krónikákból és beszámolókból kihámozta, Jeruzsálem négy évvel ezelőtti elvesztését a kortársak nagy része ármánynak és árulásnak tudta be. Ez persze, amennyire a Terminátor meg tudta ítélni, merő ostobaság volt; Hattínnál Outrémernek csaknem az egész hadereje odaveszett, a Szent Várost csupán egy maroknyi sebtében fegyverre kapott harcos védte Balian d'Ibelin nagyúr vezetésével Szaladin hatalmas serege ellen. A nemes Baliannak egyetlen reális célkitűzése az lehetett, hogy minél kedvezőbb elvonulási feltételeket harcoljon ki a keresztény lakosságnak. Ez azonban a Terminátor számára mindegy volt. Úgy tervezte, ünnepélyesen bejelenti, hogy a Szentszék buzgólkodása jóvoltából végre fény derült az áruló kilétére. Egy Connor nevű vitéz volt az Balian d'Ibelin seregében, s megtorlásul a szörnyűséges bűnért a pápa őszentsége parancsba adta a vétkes egész nemzetségének kiirtását, hetedíziglen. Ő pedig – Guillaume Nogaret vizitátor közvetítésével – a Szent Templom rendjét bízta meg a feladattal.
A Terminátor persze tisztában volt vele, hogy a lovagrend egészét nem állíthatja a szolgálatába. Amint de Sablé nagymester hírt kap a dologról – márpedig a templomos sénéchal már futárt küldött utána Ramlából –, azonmód lóhalálában fog visszafordulni Jaffa felé, hogy megfékezze az eszelős dühöngöt, aki ráadásul a jogaiba gázolt. A szörnyeteg gép azonban úgy ítélte, elegendő ideje lesz rá, hogy feltüzelt fanatikusokból álló csapatával bevegye magát a Holt-tenger környéki hegyekbe, és megkezdje terve valóra váltását. Ideje egyelőre van; és ha talál egy igazi alkimistát – ha nem Jaffában, hát másutt – még az sem kizárt, hogy hasadóanyaghoz is juthat. Ennek a valószínűsége persze elenyészően csekély volt, de a Terminátor az asszaszinok mintájára egy fanatikus szekta megalapítását tűzte ki célul, amely szükség esetén akkor is folytatja majd tevékenységét, ha ő kénytelen lesz beszüntetni egy időre a működését.
Gilbert de Clancy időközben egy függőpecsétes pergamentekercset oldott le derékövéről, kigöngyölte, és a gyülekezet felé fordította.
– Íme a pápai missilis, amely seigneur Guillaume Nogaret-t az elhunyt Enguerrand de Chastelet helyébe haifai komtúrnak beiktatja, felruházván őt az ezen címmel járó minden joggal és kötelezettséggel!
– Lépjen elő két tanú, hogy az irat eredetiségére hitüket adják! – szólította föl a lovagokat Türoszi Simon.
A gyülekezet soraiban mozgolódás támadt. Szabott rangsorrend nem volt közöttük, tanúskodásra azonban mindig a legtekintélyesebbeket állították ki maguk közül. Hamarosan a trónus elé lépett – a kor jogán – Jehan de Bourbonnais, az ősz lovag. Gilbert Erail nem sokkal maradt el mögötte.
– Lássatok és tanúskodjatok!
Jehan de Bourbonnais Gilbert de Clancy elé lépett, rövidlátó szemével hunyorogva átfutotta a missilis tartalmát – ajka félhangosan formálta közben a szavakat –, majd megtapogatta a pápai ólompecsétet.
– Az okmány hiteles – jelentette ki fennhangon. A trónus elé járult, térdet-fejet hajtott a Terminátor előtt, majd visszatért testvérei közé.
Gilbert Erail rezzenéstelen arccal tanulmányozta át a hamis felhatalmazást. Dolga végeztével kurtán bólintott.
– Az okmány hiteles – mondta, és karba font kézzel megállt a trónszék előtt.
Meglepett moraj hullámzott végig a templomosok gyülekezetén.
De Clancy szigorúan vonta össze tejfölszőke szemöldökét.
– Miért késlekedel leróni fiúi tiszteletedet jog szerinti feljebbvalód előtt, Gilbert testvér? – kérdezte vészjósló hangon.
– Az okmány hiteles – felelte a széles vállú lovag nyugodtan –, de hiányzik róla a nagymesteri ellenjegyzés. Márpedig a szent emlékezetű Ince pápa, e néven a második, az Úr ezeregyszázharminckilencedik évében bullában rendelkezett a templomos szövetség felől, s az ezen iratban foglaltak hatálya az ő utódait is köti. És a mondott bullában az áll írva, hogy a Jeruzsálemi Templom Szent Rendjének nagymesterét valóban az apostoli szentszék nevezi ki – komtúrok beiktatására azonban csakis a nagymesternek van joga. Omne datum optimum...
Miközben a lovag idézni kezdte a szóban forgó bulla latin szövegét, a Terminátor mikroprocesszora válsághelyzetet regisztrált, és lefuttatta magában az előtte álló egyed viselkedésmátrixát. Kétségtelen volt – a hazugságdetektorok megállapították –, hogy Gilbert Erail őszintén nyilatkozott, amikor hitet tett a pápai missilis eredetisége mellett. Ezt követően mégis kétségbe vonta hatályát, mégpedig egy időben korábbi jogi szabályozásra hivatkozva, amit a rend irattárából a Terminátor is jól ismert. Ez a fajta ellentmondásos magatartás a gép elemzőegysége szerint a bürokrata alkatú humanoidok jellemző vonása, akik idejük java részét hasznos tevékenység helyett aktatologatással és idejétmúlt törvénytárak leporolásával töltik. Az ilyen betegesen precíz személyiségeket általában könnyű megfélemlíteni, velük szemben az erőszakos fellépés az esetek nyolcvankilenc egész héttized százalékában eredményre vezet.
Ezt mondta az elemzőegység, amelynek memóriaállományába aprólékos részletességgel beletáplálták a huszonegyedik századi emberi viselkedéstípusok valamennyi jellemzőjét.
Csakhogy Gilbert Erail a tizenkettedik század szülötte volt.
Így történt meg, hogy a Terminátor központi vezérlőegysége alapvetően hibás döntést hozott.
– Térdre, szolga! – rivallt mennydörgő hangon az előtte álló templomosra.
Gilbert Erailnak az arcába szökött a vér.
– Ki vagy te, orcátlan sehonnai, hogy szolgának merészeled nevezni Gilbert Erailt? – csattant fel bőszen. – Hol voltál, amikor én Akkó falai alatt és Arszúfnál forgattam hű kardomat? Hol bírtak tartományt őseid, az ismeretlen nevű Nogaret-k, amikor az én atyáim tág határú birtokaikat igazgatták Provence-ban és Kasztíliában? Mely hajóval érkeztél Outrémerbe, amikor az elmúlt napokban nem kötött ki Jaffában sem pisai, sem genovai bárka? És mitől vagy ily bizonyos a vitéz Enguerrand de Chastelet veszésében, aki a legderekabb volt a templomosok között?
– Az Úr küldöttjét gyalázod, Gilbert testvér! – kapott a derékövéhez Türoszi Simon.
Gilbert Erail azonban nem hagyta magát.
– Avagy tán a gyáva lelkű Fülöp királyét? – harsogta. – Hadd látom, mit takar a kendő!
Gyors mozdulattal a Terminátor arcához kapott, és miközben a gép mikroprocesszora feszített iramban kereste, hol követhetett el hibát, letépte róla a fekete selymet.
Az elébe táruló látványtól, a széthasadt arc mélyén parázsló optikai lencsétől döbbenten hátrált néhány lépést, és keresztet vetett.
– Szent György, segíts! Ki vagy te?
– A mennyország lovagja! – ordította Gilbert de Clancy.
Ezt a pillanatot választotta Raoul, hogy félrelökje útjából a döbbenten álló lovagokat, és a káptalani terem közepén teremjen.
– Maga a testet öltött Sátán! A saját szememmel láttam, amikor a montchassoni kolostorromnál lemészárolta a komtúrt és lovagtársait! Hát nem ismeritek föl rajta a nemes Gautier de Montegart sodronyingét?
Erre kitört a káosz.
A legelső sorban álló Thibaud de Fresnel kardot rántott, és a meglepetéstől mozdulatlanná dermedő Gilbert Erailra emelte.
– Pusztulj, istenkáromló!
A kardcsapást azonban félúton egy másik penge akasztotta meg. Az öreg Jehan de Bourbonnais elvigyorodott, s kivillantotta sárgás szakállából a foga fehérjét.
– Nem addig a', ecsémuram! Gilbert testvérnek igazsága vagyon!
– Baucent!
– Melyik Gilbertnek?
– Tetemre!
Csatakiáltások harsogtak, meztelen kardok villámlottak mindenfelé, ahogy az események gyors folyásától megzavarodott templomosok két pártra szakadva egymásnak estek. A szárnyas bronzkapu kitárult a kívülről nekifeszülő fegyvernökök nyomása alatt, akik elszántan igyekeztek odabent hadakozó uraik segítségére, magukkal sodorva az emberáradattal elszántan szembeszegülő Baudouin de Br;st. A csatlósok között ott tolongott a férfinak öltözött Miriam is, kétségbeesetten sikoltozva.
– Raoul! Raoul!
A Terminátor hattized másodperc alatt végzett a helyzetelemzéssel. A megbocsáthatatlan hiba forrása a szociológiai együtthatók nem kellő szintű ismerete volt. Igen sajnálatos fejlemény, de gondosan kidolgozott tervének megvalósulási valószínűsége ezzel öt egész négytized százalékra csökkent, ami gyakorlatilag elhanyagolható. Jelen helyzetben a legkézenfekvőbb akcióterv a zavaró ismeretlen tényezők kiiktatása, taktikai visszavonulással egybekötve.
A vérvörösen izzó szemlencse a sápadtan hadonászó Miriamre és Raoul de Foret-Noirra szegeződött, aki pogányul káromkodva, csupasz karddal vagdalkozva próbált utat törni magának a lányhoz. A Terminátor kiszámította magában a legcélszerűbb útvonalat, és nekilódult. Azt a néhány lovagot, aki megpróbált rárontani, pelyvaként szórta szét.
A templomos keze végre rákulcsolódott a jövőből jött lány csuklójára. Egy pillantást vetett Miriam rémülten tágra nyíló szemébe, majd vissza, a hátuk mögé.
És Raoul de Foret-Noir, a lovagi becsületet sutba vágva, olyan iramban eredt futásnak, mint még soha életében.
Jaffa, 1191. szeptember 24. 00:06
A csörömpölő páncélok, egymásnak feszülő pengék, dühtől izzó tekintetek forgatagában Gilbert Erail nyugodt mozdulattal kivonta hosszú kardját, amit személyesen Vilmostól, a szicíliai normannok megboldogult királyától kapott ajándékba, és szembenézett a trónus mellett álló két fegyveres lovaggal.
– Elüldözted a mennyek küldöttét. Pártját fogtad egy hitszegő lovagnak – mondta higgadtan a bekötött fejű Türoszi Simon. – Örök kárhozat vár sötét lelkedre, Gilbert Erail!
– Elárultátok a komtúrotokat, és eladtátok üdvösségeteket a Sátánnak – felelte Arszúf hőse ugyanolyan nyugodtan. – Júdás vétke száll reátok!
– Úgy hiszem, nézeteink összebékíthetetlenek – ráncolta szőke szemöldökét Gilbert de Clancy. – Ítéljen Isten?
– Úgy legyen! – bólintott rá a magányos lovag. Meglódult előre, kardja ezüstös félkörívet írt le.
A hárító mozdulat elkésett; Türoszi Simon bepólyált feje lucskos zajjal hasadt ketté, akár a túlérett dinnye. Gilbert de Clancy támadott; szoborszerű arcán átszellemült, túlvilági révület ült, mintha ő lenne az isteni igazság kizárólagos letéteményese. A hatalmas pengék csengve összecsókolóztak, egyszer, kétszer, háromszor. De Clancy nagyhírű kardforgató volt, ellenfele azonban bajnok a bajnokok között. Vilmos király pallosa oldalt villant, magasba lendült, lesújtott. A szőke lovag kulcscsontja roppanva tört ketté az iszonyú csapástól, az átvágott ütőerekből vastag sugárban szökött fel a vér. Jajszó nélkül zuhant a márvánnyal lapolt padlóra, és üdvözült mosollyal az ajkán szenvedett ki.
Gilbert Erail a holttestek fölé lépett, magasba enielte vértől mocskos kardját, és megcsókolta a keresztvasba maratott normann keresztelt.
– Deus lo volt! – mondta szilárd hangon. – Az Úr akarta így!
Jaffa, 1191. szeptember 24. 00:06
– Jön! – kiáltotta Miriam. – Minket akar!
Raul még erősebben megszorította a lány csuklóját, úgy húzta magával az ajtó felé, ahol még most is tódultak befelé nagy számmal az izgatott csatlósok.
A lány felsikoltott, és bal kezével a lovag csuklójára csapott.
– Mi baj?
– A kezem! – sikoltotta Miriam. – A sérült kezemet szorítod!
Raoul azonnal elengedte a lány kezét, és könyökkel próbált utat törni a zűrzavarban az ordítozó csatlósok között. Nem volt túl nehéz dolga, mert azok – amennyire tudtak – elhúzódtak a határozottan törtető lovag elől.
Azonban hirtelen egy kéz ragadta meg Raoul vállát, és egy sztentori hang kiabálta túl a lármát.
– Egy lépést se tovább, Raoul testvér! Magyarázatot kell adnod viselkedésedre a káptalan előtt!
Foret-Noir megperdült.
– Engedj utánira, Gaston testvér! – harsogta mérgesen. – Ez most nem a magyarázatok ideje.
– Nem addig a', Raoul testvér! Épphogy itt a megfelelő idő!
Gaston de Chernest, akit áldozatos hitbuzgósága miatt csak Szentéletű Gastonnak neveztek, soha nem nézte jó szemmel a Foret-Noirhoz hasonló szertelen lovagokat, akik fittyet hányva a szüzességi fogadalomnak, nem restelltek titkon bordélyokba járni. S most – értesülvén arról, hogy Gilbert de Clancy komoly vétségekkel vádolta meg lovagtársukat – idejét érezte, hogy ő is előhozakodjon a káptalan előtt a véleményével.
Foret-Noir, miközben megfelelő szavakat keresett, idegesen nyúlt a kardja felé, de Miriam megelőzte. Féloldalról jobb lábfejét megfeszítve a lovag térdhajlatába rúgott, és amikor a meglepett Szentéletű Gaston megroggyant, bal könyökével – testsúlyát is beleadva az ütésbe – kegyetlenül mellbe taszította. A templomos egyrészt legmerészebb álmaiban sem gondplta, hogy egy kölyökképű csatlós rá merészel támadni a káptalani teremben, miközben ő egy másik lovaggal társalog.
S ráadásul micsoda alattomos módon támadott!
Szentéletű Gaston hanyatt esett, és tekintélyes súlyával két kiabáló fegyvernököt nekitaszított a feléjük törtető komtúrnak.
A Terminátort megtorpanásra késztette ez az incidens, de csak egy pillanatra. Az egyik emberi egyedet elkerülte, a másikat pedig egy gyors mozdulattal félrelökte. S ugyanezt cselekedte a vörös képpel feltápászkodó Szentéletű Gastonnal is. Ám a lovag ezt a sérelmet már nem tűrhette el. Igaz, inkább önkezével vetett volna véget saját életének, minthogy rátámadjon arra az emberre, akit maga a pápa őszentsége nevezett ki komtúrrá egy missilisben, de önérzetesen a Terminátor mögé ugrott.
– Jézus Krisztus nevében, magyarázalol követelek, jó uram! – harsogta.
Azonban a Terminátor már nem foglalkozott vele. Fotoreceptoraival a két kiszemelt üldözöttet kereste, ám azok – kihasználva az ő pillanamyi megtorpanását – kiugrottak az ajtón, és eltűntek a kiabáló, hadonászó csallósok tömegében.
Raoul egy lávoli épülel felé vette az irányt.
– Hová? – kiáltotta Miriam. – Miért arra?
– A fegyvernököm jó lovakkal vár ott bennünket – felelte a templomos. – Lóra kapunk, és elvágtatunk a Vadkecske-hágóhoz... odacsaljuk a szörnyeteget!
És valóban, a túlsó épület háta mögött egy széles vállú legény várakozott izgatottan, kantárszáron tartva két f elszerszámozott paripát.
– Marco!
– Már vártalak, uram – motyogta a fegyvernök. – Mindent úgy cselekedtem, ahogy meghagytad. Marcel de Mauroir áll őrséget a déli kapunál, izentem neki, hogy tekegyelmed hamarosan fontos üzenetet visz majd Nablisba...
– Derék! – dicsérte a templomos. – De most tűnj el, és ne szólj senkinek! – Miriam felé fordult. – Lóra!
Raoul máris felpattant a paripája nyergébe, de a lány habozott.
– Most látok először élő lovat ilyen közelről – mondta.
Raoul de Foret-Noir halkan szitkozódott, és a karját nyújtotta a társnője felé, hogy maga elé emelje a nyeregbe.
– Gyere! Nincs idő arra, hogy most tanulj meg lovagolni. Az én paripám elbír kettőnket is.
Egy erős rántással felsegítette a lányt maga elé, és megmutatta neki, hogy kapaszkodjon.
– És most... de hol a gépember? Már jönnie kellene! Hogy tudjuk a Vadkecske-hágóba csalni, ha mégsem követ minket?
A lány idegesen nevetett.
– Hogy nem követ? Attól ne tarts! A nyomunkban lesz, amíg utol nem ér! Senki sem tudja megállítani!
Egy termetes árnyék tűnt fel a ház árnyékában. Nem lehetett kivenni, hogy ki közeledik, de sem Miriam Randolfnak, sem Raoul de Foret-Noirnak nem voltak kétségei...
– Gyere csak! – rikkantotta Raoul. – Lássuk, felveszed-e a versenyt az én hűséges hátasommal!
Ezzel a déli kapuhoz vezető utca felé fordította a lovát, és sarkait a hátasa véknyába vágta...
Jaffa, 1191. szeptember 24. 00:08
A Terminátor egyenként vizsgálta meg a tömeget alkotó egyedek külső paramétereit, és sietve vetette össze a két keresett személy legfontosabb paramétereivel.
– Magyarázatot követelek, monsegnieur! – kiáltotta most már türelmetlenül Szentéletű Gaston lovag, és magáról megfeledkezve, megragadta a nagyúr átalvetőjét.
A Terminátor megfordult, és arcának roncsolt balfeléből baljóslatúan villogott a vörös szem.
Azonban most már nemcsak a háborgó Gaston lovag állt vele szemben, hanem legalább fél tucatnyi, villogó szemű, támadásra kész templomos!
– Halál a sátánfattyra!
– Baucent!
– Neki, testvérek!
Mögöttük még kavarogtak az indulatok, a két pártra oszlott templomosok egymást csépelték, kik – Gilbert de Clancy szavai hallatán – Isten követét látták a Terminátorban, mások pedig Gilbert Erailnak fogták pártját, s felismerve Raoul de Foret-Noir bekiabálásának igazságát, a Sátán ellen emeltek fegyvert.
Elsőként Jacques de Mourshelay támadott. A templomosok csatakiáltását hallatva lódult előre.
– Baucent!
A Terminátor egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, és kiválasztotta a legalkalmasabb védekezési lehetőséget. Másodlagos, kiértékelő processzora ismételten úgy ítélte meg, hogy az elrettentés egész százalékokkal csökkentheti a küzdelemre fordított időt.
Jobb karjával félreütötte a feléje lendülő kardot. Fémes csattanás hallatszott, ahogy a penge, átvágva a fedő bőr- és húsréteget a titániumötvözet vázzal találkozott. A Terminátor keze beleremegett ebbe a hatalmas ütközésbe, a kard viszont csendülve tört ketté.
És szinte ugyanabban a tizedmásodpercben a halálosztó bal keze alig követhető gyorsasággal megvillant, s V-alakban kitárt két ujja ellenfele koponyájába mélyedt a szemgödrökön át – egészen koppanásig.
Jacques de Mourshelay elhanyatlott.
Azonban a Terminátor processzora ismét hibásan értékelte ki az eseményeket, lévén, hogy az adattára a huszadik- illetve a huszonegyedik századi ember pszichológia jellemzőivel volt feltöltve, s az alkalmazkodó, öntanuló egység még nem kapott annyi input adatot, hogy azokból lehessen egyedi viselkedésmintákat kikalkulálni.
A templomosok nem futottak meg. Támadtak. Látván, mint roppant ketté testvérük sok csatát végigharcolt kardja, új taktikát választottak.
– Baucent!
Puszta kézzel rontottak neki a halálosztónak, saját testük súlyával, erejével próbálták a földre dönteni.
A Terminátor könnyedén semlegesítette az első rárohanót, de a többiek vad rohama ledöntötte a lábáról. A gép hanyatt esett, vállai és feje kongva koppantak a kemény kőpadlón. Egy súlyos test nehezedett a törzsére, aztán egy másik a mellkasára, erős kezek pedig a karjait, lábait próbálták megragadni, fogságba ejteni.
Egy kard hegye szegeződött a torkának.
A Terminátor processzora vészhelyzetet regisztrált.
Már csak azért is, mert a zuhanást követő ütközés során négy jelentős kiértékelő- és érzékelőmodulja megsérült, hibát jelzett, és sürgős tesztelést, javítást követelt, a fotoreceptora egy átmeneti energiaingadozás miatt időlegesen felmondta a szolgálatot, s infraérzékelője is ki-kihagyott.
S ráadásul a kardhegy egyenesen annak a pontnak irányult, ahol a gerincvázban futó főenergiavezeték és a koponyában elhelyezett vezérlőegység találkozott. Egy erős. döfésre nyolcvanöt százalék az esélye, hogy az energiavezeték megsérülhet, és zárlatos lehet...
– Megadod magad kényemre-kedvemre? Rabszolgám leszel, ahogy a hadijog megkívánja? – recsegte egy kérlelhetetlen hang.
A Terminátor nem felelt. Miközben minden javítómoduljával a sérült modulokat tesztelte, a biztonság kedvéért átkapcsolt tartalék áramkörre.
És a vörös szemben lassan, fokozatosan kihunyt a baljóslatú izzás...
folytatása következik...