[Terminátor: AD.1191 - III. rész]
MARK F. WILSON
Terminátor – A gólem
(Tartalom)
„És látám, és ímé inak valának rajtok, és hús
nevekedett, és felül bőr borította be őket;
de lélek nem vala bennök.”
(Ezékiel Könyve, 37. 8.)
Genezáreti-tó, 1191. október 2.
Processzorok keresték egymással a kapcsolatot, áramkör-módosításokra adtak utasítást. Részegységek iktatódtak ki vagy álltak új funkcióba. Impulzusok futottak sérült vezetőkön, utat kutattak, amelyen célba érhetnek. Aztán egyszerre a központi vezérlő megjelenítő egysége kivilágosodott, és feliratok jelentek meg rajta.
Parancsértelmező betöltése folyamatban... Ok.
rendszerteszt...
hibajelentés:
h000A – hFAC1 perifériákkal a kommunikáció megszakadt.
perifériák állapota: ismeretlen hiba oka: fizikai sérülés.
vészhelyzet: mozgást biztosító végtagok hFAC2 /jobb kar/ kivételével üzemképtelenek.
energiaellátás: elsődleges tápegységgel a kommunikáció megszakadt.
Vészhelyzet: jelenlegi erőforrás /tartalék tápegység/ 561 óra működésre elégséges.
vizuális észlelés: a h0101 és a h0102 fotoreceptorokkal a kommunikáció megszakadt.
a hFB01 és hFB02 másodlagos érzékelők sérültek.
vizuális kép: nincs adat.
audiális érzékelés: kielégítő.
lokáció: ismeretlen.
relatív idő: ismeretlen.
központi vezérlőegység: ok.
logisztikai egység: ok.
adatbázisok: 18.2 %-os adatvesztés.
álcázó egység: h000A-hFAC1 perifériák hiányában inaktív.
rendszer státusz: kritikus.
direktívák:
hiányzó perifériák felkutatása / pótlása.
rendszerben keletkezett hibák elhárítása.
Sarah Connor megsemmisítése.
– adatbázisok újrafeldolgozása folyamatban...
A központi vezérlőegység befejezte az adatok feldolgozását és rekonstruálta az eseményeket. Kielemezte az asszaszinnal vívott küzdelmét, és megállapította a kudarc okait.
Az elsődleges ok a környezeti változók helytelen megítélése volt. A vihar által létrehozott töltéskülönbség veszélyességi mutatójának téves értéket adott, amikor a belétáplált XXI. századi változót használta. Akkor túl sok fém és fémtörmelék borítja a felszínt, ezek elszívják a töltéskülönbséget; heves kisülésekre ritkán kerül sor. A villámcsapás valószínűségét ez idáig a Terminátor 0.21 százalékos eséllyel számolta. A központi vezérlőegység utasítására az öntanuló mikrochipek új szubrutint hoztak létre, melyek a számolásnál figyelembe vették a megváltozott természeti körülményeket és az elsődleges fizikai álcázóegység – a szintetikus hús és bőr – hiányát.
Másodlagos okként az ellenfél ismeretlen harci technikáját definiálta. Az asszaszin elkerülte a közelharci kontaktust, s ezzel a Terminátor elveszítette a tömegéből és mechanikus végtagjaiból nyert fizikai erőfölényét. Ha ez nem következik be, 96.78 százalékos valószínűséggel elpusztítja támadóját. Mindezek ellenére 52.3 százalékra becsülte, hogy a fémbe – s ezáltal a tóba – csapó villám végzett az asszaszinnal.
A logisztikai egység harcmodor-kiegészítést javasolt. A rendszer jelenlegi állapota – elsősorban a nem kielégítő mozgathatóság – miatt magasabb prioritást javasolt környezeti tárgyak fegyverként való hasznosítására. A vezérlőegység elfogadta a javaslatot és ideiglenesen a legmagasabb prioritással látta el.
Mindezen folyamatok másodperceket vettek igénybe csupán, azután a Terminátor folytatta alapprogramját.
Elsőként a megmaradt érzékelői segítségével adatokat nyert a külvilágról, majd az emberi léptékkel már nem mérhető számítástechnika hozzákezdett, hogy meghatározza jelenlegi koordinátáit.
Az audio-érzékelők folyamatos, rendszertelen morajlást közvetítettek. A hang elemzésével és a rendszerösszeomlás előtt rögzített adatok figyelembevételével az analizáló egység megállapította, hogy a Terminátor felett nagyobb kiterjedésű, összefüggő vízfelület terül el; 97.91 százalékos valószínűséggel a Genezáreti-tó.
A hipotézist elfogadva tovább analizálta a hullámok keltette zajt, s ebből megállapította a tavat tápláló folyó – a humán lények elnevezése szerint a Jordán – torkolatának sajátjához viszonyított helyzetét. További elemzéssel meghatározta a legközelebbi partszakaszhoz vezető irányt.
Egyetlen működőképes végtagja, a hFAC2 – azaz a jobb kar – segítségével megmozdította a testét. A kifejtett erőből és az elmozdulásból – belekalkulálva a sós víz felhajtó erejét – megállapította, hogy jelenlegi tömege a normális értéknek mintegy fele. Ez bizonyossá tette, hogy működésképtelen végtagjai, beleértve a mozgatásukhoz szükséges mechanikákat, fizikailag is leváltak a testéről. A központi vezérlőegység 54-59 percre becsülte a part eléréséhez szükséges időt.
A T-800-as jobb karja előrenyúlt, a fémujjak megmarkoltak egy nedves parti szirtet. A kar behajlott, előrébb húzta a testet, és újra kinyúlt. Néhány méterre volt a tótól, egy-egy lusta hullám még utánanyúlt, és tajtékos vízfodrokat kavart körülötte.
A sós vízben a fémlény tisztára mosódott. Az elszenesedett szintetikus hús leázott róla; az elektronikai egységeket védő mellpáncél és a hFAC2 jelzésű végtagja – ez volt minden, ami egyben maradt – acélkéken fénylett a napsütésben. A károsodott ízületekből optikai kábelek lógtak ki, a szervomotorokból hidraulikaolaj szivárgott.
A Terminátor látómezején zavaros csíkok futottak keresztül: a sérült vizuális egységek nem közvetítettek képet. Helyette az analizáló processzorok sugározta szöveg futott alulról fölfelé. A központi vezérlőegység teljes helyzetelemzésre adott utasítást, majd a hFAC2 segítségével a hátára fordította a torzót. Amíg az analizáló processzorok dolgoztak, a logisztikai egység a 9085-ös megtévesztő harcászati stratégiát javasolta.
Megjátszani a halottat.
Genezáreti fennsík, 1191. október 2.
Rashid al Markhalan a kulacsából vizet loccsantott a tenyerébe, és letörölte vele az arcát. Testét odatartotta a felkelő nap sugarainak, hagyta, hogy a meleg kiűzze belőle a zord éjszaka emlékét. A tegnap éjjel teremtett viharnak mostanra nyoma sem látszott. A föld szomjasan beitta a vizet, a széltépázott növényzet kiegyenesedett. Minden olyan volt, mint máskor.
Semmi nem utalt arra, hogy odaát a tónál pusztító küzdelem zajlott.
Al Gázi nem kereste fel, az alkimista meg is lepődött volna, ha megteszi. Ennek ellenére nem kételkedett abban, hogy az asszaszin megölte a sejtánt.
Rashid al Markhalan elégedett volt az események ilyetén fordulatával. Bosszút állt nyugalma feldúlásáért, még akkor is, ha nem az ő keze volt, amelyik véghez vitte a megtorlást.
Megfordult, és gyorsan öltözni kezdett. A nap hamarosan tovább emelkedik a horizonton, és gyilkos hőséggel árasztja el a tájat. Megperzseli az érzékeny bőrfelületeket, és megbolondítja a fejét annak, aki nem védekezik ellene.
Mi történhetett a tónál?
Rashid talpra állította a tevéjét, és megvizsgálta az állat patáit. Szegény pára nagyon nyúzott volt. Keresztülhajszolta a sivatagon, ráadásul a sejtánra pusztulást hozó vihar őket is megtépázta.
Én a jövőből jöttem. Akárcsak az a gép, aki megölte a templomosok haifai komtúrját... És nekem az a dolgom, hogy elpusztítsam őt... különben az emberiségnek nincs jövője...
A heves vérű fehérszemély mondta ezeket a szavakat. Miriam Randolf. Micsoda homályos história! Rashid megrázta a fejét, és elmosolyodott. Felemelte a takaróját a földről, lerázta, és a tevéhez lépett.
Én a jövőből jöttem. Egy olyan jövőből, ahol az emberek gondolkodó gépeket alkottak, és ezek a gépek önálló akaratra keltek. Abban a korban nem keresztények és szaracénok... hanem emberek és gépek háborúznak egymással...
Rashid a homlokát ráncolta.
Mi történhetett a tónál?
Ráterítette a takarót a tevére. Végigmérte az állatot, és úgy határozott, egyelőre nem ül fel a hátára. Kötőféken fogja vezetni, amíg ki nem piheni magát annyira, hogy elbírja.
A sejtán egy gép?
Nem. A sejtán halott.
Mi történhetett a tónál?
Dél felé nézett, a tekintete követte a Jordán kanyargó vonulatát. Arra van Jeruzsálem és a Vadkecske-szurdok. Pihenni kellene, és folytatni az új műhely berendezését.
Észak felé fordult. Arra van a Genezáreti-tó.
Rashid al Markhalan egész életében – mely jóval hosszabb volt, mint más embereké – a tudást hajszolta. Allah, Isten vagy a Teremtő jóvoltából tudása máris meghaladta a korszakét, melyben élt; sőt olyan hatalmakkal rendelkezett, melyeket más emberek már elfelejtettek. Most mégis titok burjánzott körülötte, és a megfejtése meghaladta az erejét.
Nem is vette észre, mikor indult el a tó felé. Tizenegy nappal ezelőtt felbukkant valami, amit a templomosok idéztek meg. Ez a dolog – a sejtán – pusztulást hozott mindenkire, akivel kapcsolatba került.
Felbukkant aztán egy kelekótya nőszemély, oldalán egy pökhendi templomossal, aki valamiféle zavaros és értelmetlen teóriákkal próbálja magyarázni a történteket.
Aztán előkerült Al Gázi, és rendbe tette a dolgokat.
Csakhogy Rashid al Markhalannak tudnia kell, mi történt valójában.
Meglátta a tavat. A hatalmas vízfelület békésen tükrözte vissza a napfényt.
A dromedár a háta mögött fújtatva letérdelt a földre. Rashid gondterhelten nézte az állatot. Tudta, hogy innen nem állítja fel, csak akkor, ha az is úgy dönt, hogy menni akar. Ha egyáltalán összeszedi magát.
Otthagyta a tevét, és egy nagyra nőtt olajfa felé indult. Felmászott rá, és a magasból felmérte a terepet. A tó felülete elég kiterjedt volt ahhoz, hogy hasson rá az ár-apály jelenség; ráadásul az esőzéstől megemelkedett a vízszintje. Bármi is történt néhány órával ezelőtt, a nyomai mostanra teljesen elmosódtak.
Azazhogy majdnem teljesen. Rashid fájától mintegy ötszáz méterre valami – ami első pillantásra egy lovagi páncélzat levetett mellrészének látszott – fémesen csillogott a napsütésben.
Rashid fürgén visszaereszkedett a földre. Magához vette holmiját, és a titokzatos tárgy felé indult.
Az audio érzékelők riadóztatták a rendszert. Az elemzés szerint humanoid létforma közelített a T-800-as felé, majd mintegy 25 méterre megállt. A vezérlőegység visszajátszotta a partra mászás közben szerzett információkat, különös tekintettel az elérhető közelségben lévő, mozgatható kövek elhelyezkedésére. A hangok alapján bemérte a jövevény lokációját, és kiszámolta a szükséges dobásíveket. A jelenlegi körülmények között 89.1 százalékos valószínűséggel képes elpusztítani az idegent – amennyiben az nincsen tisztában egy halálosztó tulajdonságaival.
Mindezek ellenére tovább alkalmazta a 9085-ös megtévesztő stratégiát, azaz halottnak tettette magát.
Az alkimista összehúzott szemmel méregette a sejtán dögét. A megcsonkított hullát szörnyű sebek borították. Mozdulatlanul hevert a parton.
Rashid feszülten koncentrált. Képes volt megérezni maga körül az életet, egyfajta jellegzetes kisugárzást, amit az eleven, működő szervek keltenek maguk körül a természetben.
A sejtán maradványa nem sugárzott ki semmit.
Rashid elővigyázatosan közelebb óvakodott.
A Terminátor analizálta a lépések keltette neszezést. Megállapította a haladás irányát, sebességét és a férfi testsúlyát. Egy gyors összehasonlító elemzés kimutatta, hogy nem azonos a tegnap éjszakai ellenséges egyeddel.
Ezek után a vezérlőegység továbbra is a kivárás mellett döntött. Minden egyes lépés, amit a jövevény az ő irányában tesz, százalékokkal növeli a sikeres halálos támadás esélyeit. Ez jelen pillanatban 93.23 % volt.
...ennek a korszaknak az eszközeivel elpusztíthatatlan...
Rashid közvetlenül a torzó mellett állt. Felmordult, és a lábával óvatosan megbökte a fémet. A vezérlőegység érzékelte a fizikai kontaktust, és egyértelműen megállapította, hogy nem támadási szándékkal történt.
Az audio egységek rögzítette hangot részletes elemzésnek vetette alá, majd egybevetette az adatbázissal, és megállapította, hogy a mellette álló férfi azonos Rashid al Markhalan alkimistával. A sikeres halálos támadás esélye, belekalkulálva a meglepetés előnyét, ezzel 89.2 %-ra csökkent.
A logisztikai egység az alkimistával kapcsolatos adatokban kereszthivatkozást talált. Regisztrálta, hogy a férfi ellenségnek tekintendő, ugyanakkor optimális körülmények között megfelelő segítőtárs az első és másodlagos direktívák végrehajtásában. Az alkimistát fizikai, lelki vagy pszichikai kényszer alá kell vonni – az utóbbi két lehetőség jobb hatásfokot eredményez.
A vezérlőegység utasítást adott egy kommunikációs módszer kidolgozására.
Rashid óvatosan megmozdította a torzó karját. Súlyos volt, és némi ellenállást fejtett ki. A feltételezések tévesnek bizonyultak: a sejtán nem viselt páncélt a bőre alatt. Maga a csontozata volt páncélból, még a belső szervei is.
Az alkimista lenyűgözve figyelte a rideg fém ínszalagokat, a tekergő, furcsa tapintású ereket, melyekből sűrű, fekete vér szivárgott. Most már biztosan tudta, hogy a sejtánt valaki – Isten? – összerakta. Úgy, ahogy ő is próbálkozott már gólem készítéssel.
Neki nem sikerült, de valaki képes volt rá.
Rashid szemei lázasan csillogtak. Most már elhitte, amit a nő mondott: a sejtán egy gép volt, amit mágia működtetett. Hatalmas mágia. Olyan tudás, aminek a birtokába kell jutnia.
És ott volt még valami, egy homályos sejtés, egy ösztön, amelyik azt sugallta, hogy a torzóban még lappanghat élet.
Másodpercek alatt döntött. Szüksége van a sejtán testére, hogy megvizsgálhassa.
Ugyanezen másodpercek alatt a Terminátor kidolgozott egy elméletet, mellyel kommunikálhat.
A hang rezgés. Hangot kiadni egy tárgy rezegtetésével lehet – hangot fogni egy másik tárggyal, amelyik felveszi a közvetítő közegből a rezgést. A T-800-asok beszédmodulátorát a fejben helyezték el; a hangvevő membránokat – „füleket” – a test különböző pontjain.
Elméletileg lehetséges a jelenleg funkcionáló hangvevő membránjait fordított működésre – hangok kibocsátására – kényszeríteni. A módszer komoly hátránya az, hogy amíg a Terminátor beszél, a hangvevő membránok nem képesek eredeti tevékenységüket ellátni; így erre az időre a központi egység elveszíti egyetlen kapcsolatát a külvilággal. Nem lehetséges továbbá tetszőleges hangminták leutánzása, új hangok kreálása; hanghordozás, hangsúly.
A Terminátor hozzákezdett a belső funkcióátszervezéshez. Előzetes számítások szerint a folyamat megközelítőleg 390 percet fog igénybe venni.
Rashid al Markhalan megpróbálta megemelni a testet. Nem fogja elbírni.
Leült egy kőre, és gondolataiba merült. A Művészet segítségével ideiglenesen könnyebbé tehetné a terhet, de a tegnapi vihartámasztás túlzottan kifárasztotta. Tevéje túl kimerült ahhoz, hogy vele vontassa el a terhet.
Logikus megoldásnak a Jordán látszott. Tutajt vagy csónakot kell kerítenie. A folyó sodrásával levitetheti magát egészen Jeruzsálem magasságáig, onnan öszvérek segítségével könnyen elérheti a Vadkecske-szurdokot.
A folyó északon, a hegyek között ered, innen tör le meredeken a síkságra. Létrehozza a Genezáreti-tavat, majd kilép belőle, áthalad a Dór-síkságon és számtalan ágra szakadva kígyózik a Holt-tengerig. Veszélyes utazás egy háború dúlta területen. Rashid a szakállát húzgálta.
Nincs más választása. A sejtán maradványára és a benne rejlő tudásra sokan vadászhatnak, de neki kell megszerezni és az uralma alá hajtani.
Ránézett az odébb heverő fémtömegre.
– Most elmegyek – mondta hangosan. – Szerzek egy csónakot, és elviszlek a műhelyembe.
Semmiféle választ nem kapott, de biztos volt benne, hogy a dolog megértette, amit mondott.
Felállt, ágakkal és kövekkel takarta le a fém árulkodó csillogását. Úgy emlékezett, a tó keleti partján van egy kisebb halászfalu.
A nap egyre feljebb hágott pályáján, vele együtt a hőmérséklet is rohamosan emelkedett. A halászok csodálkozó mosollyal figyelték az idegent, aki a tűző sugaraknak fittyet hányva rohangált a kikötött ladikok között.
Rashid al Markhalan őrjöngött. A tegnapi vihar – amit ő támasztott – alaposan megrongálta a csónakokat. Az a néhány lélekvesztő, amit a halászok a partra vontattak, túl aprócskának tűnt, az alkimista attól tartott, ha berakodja a Terminátort, egyszerűen elsüllyed roppant súlya alatt.
Sietnie kell. Majd útközben szerez jobb hajót.
– Mennyiért adod nekem? – mutatott végül a legterhelhetőbbnek tűnő dereglyére.
A megszólított halász lesütötte tekintetét, és a nagylábujjával köröket rajzolt a földre.
Rashid mélyeket lélegzett, és megpróbált megnyugodni. Elmosolyodott:
– Megveszem tőled. Mit kérsz érte?
A halász félénken visszamosolygott, majd ismét lehajtotta a fejét.
– Megnémultál?
A Genezáreti-tó keleti partja
– A köpenyedet – szólalt meg csendesen a másik. – A köpenyedet szeretném.
Rashid megütközött a válaszon. Köntöse valaha sokat érő, értékes darabnak számított; de az elmúlt napok viszontagságai nyomot hagytak rajta. Kosz, piszok, szakadások; jelenlegi értéke meg sem közelítette a ladikét. Felrémlett benne, hogy a falusiak tán valami különc remetének gondolják – ez részben igaz is volt –, ezért azt hiszik a köpenyéről, csodatévő hatalmú ereklye. Szó nélkül lekanyarította magáról, és átnyújtotta.
– Mozogjatok! – A csónak felé intett. – Tegyétek vízre!
A halászok megragadták a csónakot, és a part felé vonszolták. Az alkotmány recsegett-ropogott, Rashid egy pillanatig azt hitte, még a szárazföldön szétesik. Gondolatai baljós képeket festettek az előtte álló útról. Végül a dereglye vízre került.
Az alkimista belegázolt a tóba, és beszállt a billegő járműbe. Az illesztékeknél víz szivárgott be, nyirkossá és bizonytalanná áztatta a padlót.
Rashid belekotort az erszényébe, és néhány dirhemet húzott elő.
– Te, ott! És te! – mutatott a két legmarkosabb halász felé. – Ha velem jöttök és segítettek berakodni a csónakba... – felemelte az érméket – megfizetem.
A kettő összenézett, és a fejét vakarta. Aztán szó nélkül odamentek az alkimistához. Beszálltak a ladikba, és rutinos mozdulatokkal ellökdösték a parttól. Rashid mutatta az irányt.
Az odakinn maradt férfiak kíváncsian bámultak az egyre távolodó, különös idegen után.
Percek alatt elérték a Terminátor helyét. A halászok partra rángatták a csónakot. Rashid meg sem várta, amíg befejezik, kiugrott, és a vízen átgázolva a sejtán testéhez igyekezett.
Sietni kell. Sietni!
Félrekotorta az ágakat és a köveket. A torzó ott volt, ugyanúgy feküdt, mint amikor otthagyta .
– Mi ez? – hallotta maga mögül az egyik halász bizonytalan hangját.
– Egy páncél – válaszolta pillanatnyi gondolkozás után. – Egy nazarénus hadúr páncélja.
Újabb dirhemeket rázott elő és a férfiak kezébe nyomta őket.
– Segítsetek beemelni, és mehettek haza.
Azok továbbra is nyugtalanul ácsorogtak; a torzó mindegyre magára vonta bizonytalan pillantásukat.
– Különös páncél...
– Az. Te fogd meg ott... te pedig ott... – Rashid a karon keresett fogást. – Háromra...
Megemelték az izomszakasztóan nehéz fémkoloncot, és oldalazva a csónak felé vitték.
– Kutya nehéz ez... – sziszegte a halász. Mindhárman a testet nézték.
Már a vízben lépdeltek, néhány méterre a csónaktól. Rashid öregre aszott izmai, csúzosan csikorgó ízületei nem bírták tovább a rájuk nehezedő súlyt. Érezte, ahogy ujjai elveszítik a fogást, és hiába szorítja, a sejtán teste csúszni kezd kifelé a kezéből. Két lépésnyire sem volt már a dereglye. Az alkimista úgy érezte, mindkét karja tövestül kiszakad.
A következő másodpercben a szervomotorok felbúgtak, a Terminátor keze kinyúlt, és megmarkolta a ladik oldalát.
Mindenki megdermedt.
Aztán az emberek szívéből a döbbenetet kiszorította a rettegés. Mind a két halász felkiáltott, és ellökte magától a testet, egyikőjük hanyatt esett. A torzó leesett a sekély vízbe, onnan meredt ki ferdén, egyetlen kezével a csónakot fogta.
A felbukott halász most rák módjára hátrálni kezdett, közben megállás nélkül a társa nevét ismételgette: Tekintetük találkozott. Felpattantak, és futni kezdek a part felé.
Rashid al Markhalan meglepetten zihált. A sejtán még él. Pedig nincsen feje, mégis él!
A Terminátor fokozatos húzóerőt fejtett ki a karjával. Úgy látszott, mindjárt magára borítja a ladikot.
Rashid gyorsan megkerülte a csónakot, és a túlsó oldalon ránehezedett a szélére. A T-800-as egy gondosan kiszámított mozdulattal beemelte magát a hajótestbe. A jármű megsüllyedt, és veszettül himbálózni kezdett.
Rashid tekintetével a halászokat kereste. A parton futottak, vissza a falu irányába. Hadd menjenek! Szemügyre vette a Terminátort.
A torzó a dereglye alján hevert; élettelenül, mint amikor rátalált.
Művészet. Mágia. Micsoda erő mozgathatja ezt a gólemet? Tudás. Hatalom. Véghetetlen hatalom.
A sejtán egy gép. Az ismeretanyag, amit a csonka testből nyerhet, valószínűleg felülmúlja a legmerészebb elképzeléseit is.
Az alkimista óvatosan beszállt a ladikba.
Sejtán?
A fém néma és mozdulatlan maradt.
Rashid al Markhalan óvatosan ráterítette takaróját. Előkereste az evezőket, és megindult a folyótorkolat felé. Őrültségnek tűnt ebben az időben útra kelni, normális esetben megvárta volna, amíg a nap elhagyja pályája csúcsát; de most sietnie kellett.
Csak amikor maga mögött hagyta a Jordán torkolatát, akkor jutott eszébe a tevéje, amit otthagyott nem messze a tóparttól. A halászok előbb-utóbb meg fogják találni. Bosszúsan legyintett; azzal a marék perzsa dirhemmel így is jócskán túlfizette a büdös pórjait.
Jordán folyó, 1191. október 3.
Az audio érzékelők kettős funkcióra való átszervezése a tervezett ütemben haladt. Előzetes becslések szerint a rendszer 46 perc múlva ismét képes lesz az emberi beszéd reprodukálására. A kimerülő tartalék tápegység kérdése egyelőre megoldhatatlan problémának látszott; még mintegy 553 óra működésre volt energiája.
A külvilág zajaiból és a logisztikai egység következtetéséből a T-800-as tisztában volt jelenlegi szituációjával és a környezeti körülményeivel. A Rashid al Markhalan elnevezésű, hímnemű egyed társaságában utazott egy kis vízkiszorítású csónakon dél felé.
Az utazás alatt Rashid al Markhalan többször is kísérletet tett a kapcsolatfelvételre. A vezérlőegység nem tartotta szükségesnek a tervezettnél korábbi kommunikációteremtést, ezért semmiféle alprogramot nem dolgozott ki a gesztusokkal és jelbeszéddel történő metakommunikációra. Helyette az adatbázisok felhasználásával pszichológiai képet próbált alkotni Markhalanról. Nem kapott kielégítő eredményt, ezért gondos elemzések után úgy döntött, a kommunikáció-felvételnél látszólag magas fokú adatbázisvesztést, azaz „amnéziát” fog produkálni. A kezdeti beszélgetések során felméri, mivel tud az alkimistára nyomást gyakorolni, azután az egyedet, gyenge pontjait kihasználva, igénybe veszi az első és második direktíva végrehajtásánál.
Rashid a dereglye végében ücsörgött. A Jordán sodrása lassú, de egyenletes utazósebességet biztosított, az alkimistának csak néha kellett az evezőkhöz nyúlnia – aminek egyébként kimondottan örült, hiszen idestova hatvan esztendeje már, hogy utoljára ült csónakban. Eddigi útjuk eseménytelen volt. Körülbelül húsz mérföldet tettek meg; még nyolcvanöt lehetett előttük. Ha megállás nélkül haladnak, holnaputánra elérik a Holt-tenger torkolatát, Jeruzsálem magasságát.
A folyó két partján növények zöldelltek. Csalóka látszat: egy-két kilométerrel odébb vibráló hullámokban izzott a levegő a gyilkos sivatag fölött. Rashidnak esze ágában sem volt elhagyni a Jordánt.
Várakozásával ellentétben a csónak egészen jól bírta az igénybevételt. A fa megszívta magát, az illesztékek között megszűnt a vízszivárgás. Rashid valamikor dél körül kimerte a hajótest aljából a vizet; a körülmények lényegesen kényelmesebbé váltak.
A délután folyamán Rashid egyszer megállt, és feltöltötte édesvíz-készletét. A feltűnést kerülendő, néhány száz méterrel feljebb kötött ki, és a maradék távolságot gyalog tette meg. Nem akarta, hogy kíváncsi tekintetek méregessék a szokatlanul mélyre merülő hajótestet.
A faluban fennakadások nélkül, gyorsan végzett a dolgával. Evett valamit és a pihenés gondolatával is eljátszadozott, de nem akarta a sejtán testét sokáig felügyelet nélkül hagyni. Érezte, hogy a fémtömeg belsejében történik valami – ösztönei azt súgták, hogy számára nem ártalmas. A torzó egyszer már megmozdult, önként beszállt a hajóba. A sejtán valószínűleg hallotta, vagy valami más módon felfogta, ami körülötte zajlik. Meg kell találnia a módját, hogy visszaadhassa a hangját és a szemeit. Aztán a segítségével ki kell deríteni az igazságot, és megkeresni benne azt a pontot, ami számára a legnagyobb nyereséget hozza.
Visszatért a dereglyéhez, és folytatta útját.
Az alkimista gondolatai a gyakorlati problémák felé fordultak. Ha elérik a Holt-tengert, a sejtán testét a szárazföldön kell tovább szállítani a Vadkecske-szurdokban lévő műhelyébe. A leküzdendő távolság nem több negyvenöt mérföldnél, de hegyi terepen; több, mint háromezer láb szintkülönbséggel. Néhány öszvérrel megoldható a dolog, de a sejtán testét álcázni kell. Ezt megteheti káprázattal vagy csalafintasággal.
Húzott néhányat az evezőkön. Kár, hogy a sejtánnak elveszett a feje. Sokat tanulhatott volna tőle. Átpislogott a pokrócra és az alóla kirajzolódó formákra.
Jaffa, 1191. október 4.
Al Gázi, a győzedelmes asszaszin egy asztal mögött ült. Kőmerev arcán itt-ott – a szája sarkában, a szemzugában – elmélyültek kissé a ráncok; ez volt az egyetlen jele a kimerítő útnak, amelyről nemrégiben érkezett, s amely minden közönséges embert a földre taglózott volna. Két nap és két éjszaka lovagolt váltott paripákon, hogy ma reggelre Jaffában lehessen. Iszonyú utazás volt; a szekta titkos sivatagi őrhelyein készenlétben tartott nemes arab telivérek csaknem kiadták tőle a párájukat, ám Al Gázi mindegyik állatról pontosan tudta, mennyit bír el. Jómaga néhány órát aludt csupán a nyeregben, a lova nyakára hajolva, miközben az állat sebesen haladt Jaffa felé.
Még alig hasadt a hajnal, amikor Al Gázi már beszélt Abraham Ben Chorinnal, aki beszámolt róla, hogy előző éjjel megérkezett a Tiszteletreméltó Öreg küldötte, és mihamarabb beszélni kíván Al Gázival. Az asszaszinnak fogalma sem volt arról, hogyan kaphatott hírt ilyen hamar az Otthon a sejtánról, ám ismerte jól szervezetük ezergyökerű felépítését, így különösebben nem vágta mellbe a hír.
Mindössze egy rövid tisztálkodásra és imára maradt ideje, s máris kezdődött a kihallgatás. Al Gázi biztos volt benne, hogy a küldött sem töltötte tétlenül, csupán alvással az éjszakáját, hiszen az az ostoba Tobruk hadzsi néha meglehetősen hebehurgya módon kifecsegi az olyan titkokat is, amelyek kizárólag az Otthon védelmezőire, és a Hegyi Öreg végrehajtóira tartoznának.
Mindegy. Utólag kár bánkódni a történteken, bár Al Gázi megfogadta, hogy a kihallgatás végeztével lesz egy kis beszélnivalója a szúfa dervissel.
Most azonban ott ült az asztal előtt, melyen egy cserépkorsó mellett sötét folyadék gőzölgött két egyszerű, mázas csészében, illatával beterítve az apró, selyemfüggönnyel leválasztott szobát.
Az asszaszin császárzöld turbánja alól acélszürke szempár szegeződött rezzenéstelen tekintettel az előtte sétáló dervis-forma férfira, aki első pillantásra túlontúl öreg volt ahhoz, hogy egyszerű kolduló szerzetes legyen. Az idegen külseje inkább emlékeztetett valami tiszteletreméltó öregemberére, akit még a marcona hegyi rablók is csak félve mernének megszólítani. Talán afféle szent ember lehetett, aki a hosszú évek magányában megtanulta meghallani Allah elejtett szavait, s belőlük levonni a maga következtetését, amit azután sugalmazott bölcsességként adott tovább a köznépnek. A keresztényeknek is voltak ilyen szent embereik, akik vallási elborultságukban kietlen sziklák komor bércei alatt aszalódtak meg, vagy bevették magukat elhagyott barlangokba, s könyöradományokon tartották fent magukat. Al Gázi egyszer még egy olyanról hallott, aki harminc évet töltött egy magányosan álló oszlopszár tetején, a sivatag kellős közepén, mérföldekre minden lakott településtől.
Kitar, a Küldött. A Hegyi Öreg eleven szócsöve.
Az asszaszin egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét az öregemberről, aki apró, korához képest túlságosan is fürge léptekkel sétált fel s alá a szűkös kis szobában, s hevesen gesztikulálva magyarázott:
– Értsd meg, gyermekem – szuszogta Kitar –, az a démon nagy hasznunkra válhatott volna, ha elvakultságodban nem pusztítod el!
Az asszaszin alig láthatóan elhúzta a száját a gyermekem megszólítás hallatán, ám az öregember ebből mit sem vett észre.
– Az Otthon biztonsága mindenek felett! –, idézte Al Gázi egyszerűen a Hegyi Öreg egyik alapvető tanítását, s erre a küldött sem tudott mit felelni. – Nem volt más választásom, a démon Alamut ellen készült...
– Nevetséges! – morogta a küldött, majd látva az asszaszin komor pillantását, gyorsan finomított iménti kijelentésén: – Akarom mondani, nevetséges próbálkozás lett volna. Még egy démonnak is nagy falat lenne az Otthon, hiszen testvéreink egymagukban is felérnek a hitetlenek egy kisebbfajta seregével...
Végigpillantott Al Gázin, majd hízelegve hozzátette:
– Mint azt a te példád is bizonyítja...
Az asszaszin megvonta a vállát.
– Azt tettem, amit tennem kellett. Se többet, se kevesebbet. A démon az Otthont fenyegette, ezért megsemmisítettem.
Az öregember helyet foglalt az előre kikészített, vánkosokkal kényelmesebbé varázsolt nádkarosszékben, ahonnan néhány perccel ezelőtt pattant föl, amikor végre összeállt benne a kép az elmúlt napok történéseit illetően.
Al Gázi részletesen elmesélte, hogyan végzett Aszkalonban a keresztény nagyúrral, majd miként hozott hírt neki Tobruk hadzsi a sejtánról, aki nagy pusztítást végzett a ferengik között. A maga szűkszavú módján beszámolt azokról a cselekről, melyek segítségével végül sikerült csapdába csalnia a démont. Nem hallgatott Rashid al Markhalanról sem, aki természetfeletti erejével vihart idézett a démonra, s a fellegekből lezúduló mennykőcsapás végül apró cafatokra robbantotta a haláltusáját vívó szörnyeteget. Mert abban Al Gázi egy pillanatig sem kételkedett, hogy a sejtánnak a villámcsapás nélkül is csupán percei lehettek hátra.
Ha Al Gázi nem egyike a Hegyi Öreg legkiválóbb tanítványainak, akkor Kitarnak most sokkal könnyebb dolga lett volna, ám a tudást tisztelni kell, főleg akkor, ha ez a tudás a maga részéről viszont nem biztos, hogy tiszteli a kort. Al Gázi túlságosan régóta van távol Alamuttól, s egy ideje már kizárólag a Hegyi Öreg közvetlen parancsainak engedelmeskedik. Így aztán nincs semmi meglepő abban, hogy az ifjú nem minden esetben tanúsít kellő illemet az idősebbekkel szemben. S ezt a küldöttnek is észben kellett tartania, mert a Hegyi Öreg emberei között csak az maradhatott életben, s juthatott el a ranglétra legfelső fokaira, aki nem csupán gyors, mint a lecsapó kobra, hanem állhatatos és elmés is, mint Allah kegyeltjei.
Allah legyen áldott, amiért végtelen bölcsességében szent sugallatot küldött a Hegyi Öregnek, aki megparancsolta, hogy Al Gázi térjen vissza Alamut ősi falai közé, és ott átessen azon a beavatási szertartáson, amelyben ebben az évszázadban csupán ketten részesültek eddig. Kitüntető kegy, ráadásul olyan lehetőségeket tár fel, amelyek egyébként kivitelezhetetlenek maradnának. Hiszen az asszaszint most egy hónapig nem lehetne újabb bevetésre küldeni, ám ez nem feladat, hanem kitüntetés.
– A Tiszteletreméltó Öreg úgy kívánja, hogy térj haza Alamutba – kezdte óvatosan az öreg, nehogy feleslegesen indulatokat keltsen Al Gáziban.
Az asszaszin csodálkozva vonta össze a szemöldökét; szürke szeme rezzenetlen maradt, de szívében felütötte fejét a gyanakvás. Az évek során már saját társaiban is kételkedni kezdett, magányos farkassá vált, aki csupán egyetlen vezetőt ismert el: magát a Hegyi Öreget.
– Miért?
– Mert ez a Tiszteletreméltó Öreg kívánsága – ismételte meg türelmesen Kitar, majd ájtatosan hozzátette: – Legutolsó tetteddel kiérdemelted a Hét Kő szertartását, és a Hegyi Öreg nem szokott elfeledkezni legkedvesebb gyermekeiről.
Al Gázi elégedetten bólintott, és megérintette a bal mellére, a szíve fölé tetovált vörös sast. Tulajdonképpen nem lepte meg túlságosan a hír, eddigi tettei alapján már joggal várhatott valami ehhez hasonló kegyet. Mégis volt valami, ami lágyan megborzolta hatodik érzékét, s bár nem tudta pontosan, miféle problémával kellene szembenézni, akaratlanul is számba vette az eshetőségeket.
A legtöbb ötletet gyorsan elvetette, mindössze egy dolog maradt, ami számottevő érdeklődésre tarthatott számot: a démon. Hiába pusztította el, előfordulhat, hogy testének egyes darabjai megmaradtak, s azok felhasználhatók. Ha másra nem, hát olyan technikák kidolgozására, amelyek segítségével a későbbiekben eredményesebben vehetik fel a küzdelmet az ilyen és az ehhez hasonló nem evilági szörnyetegekkel.
– A démont akarod! – mondta egyszerűen Al Gázi, mintha olvasott volna Kitar gondolataiban. – Ami megmaradt belőle.
A küldött hátrahőkölt meglepetésében. Nem egyszer találkozott már az asszaszinnal, így tulajdonképpen lelkileg felkészült rá, hogy az acélszürke tekintet a lelke mélyéig hatol majd, ám arra nem számított, hogy Al Gázi a legtitkosabb gondolatait is kifürkészi. Hogy idegességét leplezze, Kitar lassan elmosolyodott, és elismerően bólintott:
– Nemhiába tartanak veszélyes ellenfélnek az ellenségeid, tiszteletreméltó Al Gázi – hajbókolt a küldött, akaratlanul is a legrangosabb szektatagoknak kijáró megszólítást használva –, eszed úgy vág, mint a legcsodálatosabb damaszkuszi acélpenge, s kevés szóból is mindent megértesz...
Szertartásosan széttárta a karjait.
– Nos, nincs mit tagadnom! Az a véleményünk, hogy az Otthon sokat nyerhetne egy ilyen szörnyeteg maradványainak tanulmányozásával, ezért fontosnak tartjuk, hogy a démon dögét mielőbb Alamutba vigyük.
Al Gázi lassan bólintott:
– Rendben van. Holnap visszamegyek a tóhoz, és mindent felhozok a víz alól, ami a démonból megmaradt.
Kitar tiltakozva emelte fel a kezét.
– Szó sem lehet róla, barátom! – kiáltotta talán egy kicsit túlságosan is hevesen. – Az efféle munka nem mérhető a te kiváló képességeidhez! Hova is lenne a világ, ha az Otthon egyik legnagyszerűbb harcosának dögök eltakarításával kellene foglalkoznia! Nem, te csak indulj el nyugodtan Alamutba... tudom, egyedül szereted járni az utadat, én pedig gondoskodom a démon maradványairól.
Al Gázi egy pillanatra elgondolkozott, majd beleegyezően biccentett.
– Elfogadom az ajánlatodat, Kitar hadzsi – felelte. – Ám azt nem kívánhatja senki tőled, hogy egy szál magad ilyen súlyos terhet végy a nyakadba. Arra gondoltam, talán használni tudnád Szerukot, aki éppen a bölcs Ibrahim házában vendégeskedik.
Kitar elégedetten dőlt hátra kényelmes karosszékében, és felemelt az asztalról egy illatosan gőzölgő, sötét folyadékkal teli csészét, hogy aprókat kortyintva belőle átgondolja Al Gázi ajánlatát. Tulajdonképpen minden úgy alakult, ahogy eltervezte. Al Gázi visszatér Alamutba, így nem lesz láb alatt, hogy tagadhatatlan befolyásával és tekintélyével esetleg akadályokat gördítsen elébe. Szeruk, amennyire Kitar ismerte, sokkal kezelhetőbb fickó, ráadásul még csupán nemrégiben fogadták be az Otthon teljes jogú harcosai közé, ezért minden döntését kétszer is meg kell fontolnia. Nála nem fordulhat elő, ami Al Gázinál, hogy netán megkérdőjelezi egy olyan tiszteletreméltó öregember szavait, mint amilyen Kitar.
– Magam sem választhattam volna jobban – emelte a homlokához a kezét Alamut küldötte, és egy pillanatra meghajolt vendéglátója felé. – Szeruk hasznos segítőtárs lesz céljaink elérésében.
– Kívánod, hogy beszéljek vele a feladatról, vagy inkább te magad szeretnéd kézben tartani a szálakat, az elejétől a végéig? – érdeklődött mosolytalan arccal Al Gázi, bár már előre tudta a választ. Kitaron túlságosan meglátszott a dicsőség utáni éhség, és az asszaszin biztosra merte volna venni, hogy – hiába emlegeti fel folyton az Otthon érdekeit – a saját szakállára döntött a démon maradványainak megszerzéséről. Nem baj; gondoljon csak a vén dervis, amit akar – talán Al Gázinak is lesz még szava a dolgok későbbi alakulásához.
– Nem akarok felesleges fáradságot okozni neked – hárította el Al Gázi ajánlatát Kitar, és apró verejtékcsöppek jelentek meg a homlokán a szellemi párviadal erőfeszítései nyomán. – Majd én beszélek Szerukkal...
Az asszaszin hidegen elmosolyodott. Lám, lám, gondolta magában. Kitar attól tart, hogy ha én is beleavatkozok a dolgok menetébe, akkor megfosztom őt a dicsőség egy részétől. Al Gázi tisztában volt, milyen felelősségteljes döntés lehetett ez Kitartól, hiszen csak akkor derül ki, érdemes volt-e a démon dögét elvinnie Alamutba, ha a Tiszteletreméltó Öreg megtekinti a maradványokat, és megtárgyalja a látottakat bizalmas tanácsadóival.
Veszélyes döntés, ám jelentős haszonnal kecsegtet. Szóval a vénember más munkájának az eredményét akarja lefölözni, morfondírozott magában Al Gázi. Felidézte magában a végső összecsapást, és elgondolkodott rajta, nem alakulhatott volna-e másképp a végkifejlet. Pillanatig sem volt kétséges előtte, hogy legyőzi a démont; de az is biztos, hogy rég került már szembe olyan harcossal, aki ellen a teljes fegyvertárát be kellett vetnie.
Hosszú esztendők óta először akadt méltó ellenfele.
Persze a démon sebezhetetlenségéről rebesgetett mesék szánalmas ostobaságnak bizonyultak, mint azt Al Gázi előre tudta; egyszerűen arról volt szó, hogy akik korábban szembeszálltak vele, nem találták meg a megfelelő eszközöket. Kétségtelen, hogy a szörnyeteg még annál is szívósabb volt, mint hitte: egymás után sújtottak le rá a rettenetes csapások, amelyek minden más teremtett lényt romlásba döntöttek volna; ő azonban egyre csak nyomult tovább, parázsló szemmel, látszólag megállíthatatlanul...
És elbukott, ahogy az a sors könyvében meg van írva. A végzet megmásíthatatlan; és Al Gázi nem bánta, hogy ezúttal őt szemelte ki eszközéül.
Kiszmet.
– Mikor indulsz? – kérdezte Kitar, és megpróbált közömbös arcot vágni, ám hiába fegyelmezte vasakarattal a vonásait, a tekintetéből csillogó mohóság elárulta.
– Holnap, a reggeli órákban – válaszolta Al Gázi, majd felemelte a saját kávéscsészéjét, és aprót kortyolt a tűzforró italból.
Allah nemcsak a démon végzetét határozta meg jó előre, hanem ezét a dölyfös aggastyánét is, gondolta magában. A kérdés már csak az, ki kapja ezúttal az eszköznek kijáró szerepet.
Jaffa, 1191. október 4.
A sötétség ismerős volt Miriam számára, akárcsak a börtönként szolgáló pincehelyiség. A lány biztos volt benne, hogy ezúttal a hatalmas ház egy másik cellájába kerültek vissza – az előzőről nyilvánvalóan bebizonyosodott, hogy alkalmatlan a feladata ellátására, hiszen a foglyok meg tudtak szökni onnan.
Ez a helyiség is épp olyan volt, mint a másik. Fojtogatóan sötét és száraz levegőjű. A bejárat olyan aprócska volt, hogy négykézláb kellett bekúszniuk rajta, ráadásul Miriam tisztán hallotta, amikor a vasveretekkel megerősített, ujjnyi vastag faajtó elé egy hatalmas követ görgetnek, amelyre – a szuszogásból ítélve – ráadásul őr telepedik. Az asszaszin ezúttal valóban nem akart semmit a véletlenre bízni. Egyszer szerencséjük lehetett, ám ezúttal profival állnak szemben, aki nem ad újabb lehetőséget.
Sokadik napja tengődtek már ebben a sötét veremben, s ki tudja, hányat hoz még a jövő. Közben pedig a kiborg szabadon kószál a világban, hogy bármi áron teljesítse a memóriájába égetett parancsot, ami egyenlő az egész emberiség halálos ítéletével.
– Raoul! – szólította meg halkan a lány a templomos lovagot, aki az idevezető úton bőséges verésben részesült a szolgák részéről, mivel nehezen tűrte a rabságot, s csak úgy dőlt a szájából a szitok.
Miriam sokkal jobban tartotta magát; a jövőben megvívott háború rászoktatta, hogy csak akkor, szólaljon meg ellenségei közelében, ha elengedhetetlenül szükséges. Persze voltak kivételek, hiszen a lány képtelen volt úgy viselkedni jelenlegi ellenségeivel szemben, mintha gépek lennének. Az emberi összetartás túlságosan is rányomta a bélyegét a szokásaira, s ezért néha hibázott.
– Nincs semmi bajom! – sziszegte a férfi. Nehezen, kapkodó kortyokban szedte a levegőt, s el-elcsukló hangja elárulta, milyen fájdalmai lehetnek. – Azok a rühes sivatagi sakálok gyáva lelkű férgek, visszariadnak attól, hogy megalázzanak egy igazi lovagot; nem ütöttek, csak simogattak!
Raoul hangja hirtelen elcsuklott. Iménti kijelentése eszébe juttatta azt a szomorú tényt, hogy immáron ő sem tartozik a Kereszt Lovagjai közé, hiszen a káptalani gyűlés kitagadta – milyen igazságtalanság! –, s pillanatnyilag még reménye sem nagyon van arra, hogy tisztázza magát a vádak alól.
– Minden rendbe jön! – suttogta vigasztalóan Miriam, mintha csak kitalálta volna a férfi gondolatait. – Előbb-utóbb a társaid is rá fognak döbbenni, hogy a Terminátor kegyetlenebb, mint maga a Sátán.
Kicsit furcsa volt Miriam számára kimondani egy ilyen ódivatú szót, mint az Alvilág Fejedelmének közhasználatos neve, ám pillanatnyilag nem talált jobb hasonlatot a gépemberre. Hiába magyarázta volna a jövőben dúló viszály kegyetlen mindennapjait a lovagnak, amikor az egy olyan háborúban lett férfivá, ahol emberek harcoltak emberekkel, s akárki is kerekedett felül, az eredmény valahol mégiscsak az emberi nem haladását szolgálta. Nem úgy, mint a SkyNettel vívott háborúban, ahol az emberi faj túlélése volt a tét, s az ellenfél egy olyan gépi intelligencia volt, amely nem csupán felhasználta a Homo sapiens által évezredek alatt összegyűjtött tudást, hanem teljesen idegen módon gondolkozott, amely kíméletlenül precíznek és halálosnak bizonyult – mint azt az öldöklő tusa is megmatatta. Ha nincs a legendás John Connor, akkor az emberiség mára... azaz a jövőben kipusztul. Épp úgy, mint a Csapást megelőző évezredekben az ősállatok, s a gépek győzelme esetén talán eljött volna az az idő, amikor az újonnan létrehozott memóriaállományokba már csupán a „kihalt faj” jelzővel kerül be az ember.
Miriam megborzongott. Az efféle borzalmas jövőnek már a puszta lehetősége is félelemmel, egyszersmind azonban küzdeni akarással töltötte el. Valahol odakint pedig egy Terminátor próbál meg beleolvadni a mindennapok forgatagába, hogy azután valami agyafúrt módon teljesítse évszázadok múlva beteljesedő küldetését. És ami a legrosszabb az egészben, valószínűleg van ideje kivárni, amíg üldözői aggastyánként elpusztulnak, hogy utána semmitől se tartva bevégezze a feladatát, s megtalálja a módot Sarah Connor vagy felmenői elpusztítására.
Nem, határozta el Miriam. Nem halhatok meg addig, amíg nem látom a Terminátort a saját szememmel megsemmisülni! Nem lehet olyan erő, amely meggátolhatna ebben! Ha kell, meg fogok alázkodni, ha kell, sírva könyörgök majd az életemért, de életben kell maradnom! Muszáj!
– Miriam! – szólalt meg váratlanul Raoul, és a lány hallotta, ahogy a férfi nehézkesen ülő testhelyzetbe küszködi magát.
– Igen? – válaszolt a lány, és a hang alapján tájékozódva odamászott a lovag mellé. A sötétben ez nem is volt olyan egyszerű feladat, mint azt gondolta volna, és ha nem hallja a férfi sziszegő lélegzetvételét, akkor bizony menthetetlenül eltéved, még ebben a kis cellában is. Végül odatalált az egyik falhoz, és annak az ívét követve eljutott Raoulhoz.
– Az a Terminátor... vagy mi... – kezdte a lovag, ám hangja elcsuklott a fájdalomtól, s hosszú pillanatokba telt, mire ismét összeszedte magát, legyűrte a tagjaiban lángoló kínt, s folytathatta: – ...az a démon valóban olyan nagy veszélyt jelent az emberekre?
Miriam gyengéden végigsimított a férfi haján.
– Valóban – válaszolta, s lelki szemei előtt az, eljövendő nagy háború iszonytató képei jelentek meg, ahogyan a gépek irányította értelmes harci eszközök egyenként felkutatják az emberi kolóniákat, s miután távoznak, vérmocskos hamuhalmokat hagynak csak maguk mögött. – De győztünk! – tette hozzá bizakodva, ám a hangja bizonytalanul megremegett.
Amíg a Terminátor szabadon jár s kel a világban, addig semmi sem biztos. A SkyNet eddig már két alkalommal tett kísérletet a jövő megváltoztatására, hogy a gépek oldalára billentse a mérleg nyelvét. Két alkalom, amelyet sikerült meghiúsítani. Ez a harmadik, s egyelőre az emberiség ügye rendkívül rosszul áll. A jövő megváltoztathatónak tűnik, s meglehet, hogy csupán egy alternatív világban győznek a gépek, ám Miriam hitt benne, hogy még ez sem fog soha bekövetkezni. Senkinek ne kelljen megtapasztalnia, milyen érzés utolsónak maradni.
– Mintha lépteket hallanék közeledni! – jegyezte meg halkan a férfi, és egy percig visszafojtotta a lélegzetét.
Miriam követte a példáját, s valóban léptek, nesze ütötte meg a fülét. A jövevény mezítláb közeledett, méghozzá meglehetősen magabiztosan; eszébe sem jutott ügyelni rá, hogy ne csapjon zajt a lépteivel.
– Biztos csak a váltás – sóhajtotta a lány.
– Ilyenkor, éjjel? – kérdezte a férfi, majd zavartan megrázta a fejét. – A pokolba is, akár verőfényes délután is lehet. Ebben a sötétségben az ember nem tarthatja számon a napok folyását.
– Nem, igazad van. Estefelé lehet. De attól még jöhet váltás – felelte a lány. Neki sokkal jobb volt az időérzéke, mivel a háborúban gyakran előfordult, hogy órákon, napokon keresztül kellett sötét lyukakban kuporogniuk egy-egy kibernetikus agy vezérelte harci gépezet elől. A bejáratot eltorlaszoló láthatatlan szikla csikorogva félregördült. Odakintről kulcscsörgés hallatszott, majd rekedt nyikorgással kinyílt az ajtó. A beszűrődő gyenge fény könnycseppeket csalt a két fogoly szemébe, és néhány pillanatig csupán tarka szikrákat láttak kavarogni a szemük előtt.
– Kifelé! – vakkantotta egy mély hang, meglehetősen rossz franciasággal. – Gyorsan!
Miriam a lovagra nézett, mintha tanácsot kérne tőle. Raoul megvonta a vállát, majd hangtalanul formálva a szavakat azt mondta:
– Ennél csak jobb lehet!
Ezzel a megállapítással Miriam is egyetértett, ezért nem telt bele két perc, s mindketten ott álltak a cella előtt. A lábuk mellett egy majd méternyi átmérőjű szikla hevert, bizonyára ez volt hivatott megakadályozni a foglyok ismételt szökését.
Ugyanaz a férfi jött el értük, aki nemrégiben keresztülhúzta a számításukat, s nem csupán megakadályozta a szökésüket, hanem macskaegér játékot űzött velük, mielőtt újra elfogta őket. Bizonyára azért változtatta el a hangját, nehogy a rabok inkább a cella biztonságát válasszák az újbóli találkozás helyett. Ám ha ettől tartott, fölöslegesen aggasztotta magát.
Miriam örült, hogy végre kijutott a cellából; így talán adódik valami lehetőség, hogy kiszabaduljon az asszaszinok karmai közül, és folytathassa a Terminátor utáni hajszát.
– Kövessetek! – mondta Szeruk, és megvetően hátat fordított a foglyoknak, majd megindult előttük. Szemmel láthatólag eszébe sem jutott, hogy bármi félnivalója lenne a két törődött rabtól. – Al Gázi beszélni kíván veletek!
Raoul kérdőn Miriamre nézett, de a lány megrázta a fejét. Ilyen leromlott állapotban semmi esélyük nem lenne az asszaszinnal szemben, s ha ez a fickó csak fele annyira jó harcos, mint aki először elfogta őket, akkor felesleges minden fáradság.
Az asszaszin felvezette a foglyokat egy lépcsőn az épületbe. Egy vastag függöny választotta el az alagsor lejáratát egy oldalfolyosótól, amely egyenesen abba az előtérbe torkollott, ahova a szolga vezette őket, amikor bekopogtak a tiszteletreméltó Abraham Ben Chorinhoz, hogy üssön nyélbe valamiféle találkozót köztük és az asszaszinok között. Nos, a találkozó sikerült, talán túlságosan is jól.
A dísztelen, ám méltóságteljes oszlopok között elhaladva Raoul a színes kövekből kirakott mozaikmintákat bámulta a padlón, míg Miriam a diszkrét elválasztó függönyök mögötti árnyakat fürkészte. Biztos volt benne, hogy láthatatlan tekintetek kísérik őket, bár ha jobban belegondolt, egy asszaszinnál nem kell jobb felügyelet ebben a házban.
Az előtérből hamarosan egy fogadószobába jutottak, s innen Miriam akár csukott szemmel is fel tudta volna idézni az utat.
Már biztosan tudta, hogy ugyanabba a függönnyel elválasztott kis hátsó szobába viszik őket, ahol az a toprongyos külsejű szakállas fickó oly kegyetlenül eltángálta Raoult a botjával, s ahol Miriamnek megszégyenülve kellett tudomásul vennie, hogy élnek olyan harcosok ebben a korban, akiktől még jövőbeni mestere is sokat tanulhatna a kézitusa terén.
Vajon most is ott lesz az a férfi, aki olyan magától értetődő könnyedséggel Győzedelmesnek nevezte magát?
Miriam még végig sem gondolta a kérdést, és máris biztos volt a válaszban. Hiszen ki másnak lenne akkora hatalma, hogy egy másik asszaszinnal hozassa fel a foglyokat a börtönből?
Bár ezernyi kérdés keringett az agyában, a lány mégis kizárt mindent a tudatából. Csakis arra koncentrált, hogy bármilyen alku árán ki kell jutnia innen. Élve: A Terminátor még odakint van, s minden órával, minden nappal folyamatosan nő az esélye, hogy elvegyül a tömegben, s akkor mindennek vége. Ez a primitív világ kiválóan alkalmas arra, hogy egy ilyen szuperkiborg meglapuljon benne, hogy azután a kellő időpontban a megfelelő stratégia segítségével semmissé tegye az emberiség jövőben elért eredményeit. Hiába akkor minden erőfeszítés, a sok kiontott vér és áldozat, a SkyNet mégis diadalmaskodni fog.
– Befelé! – mordult föl Szeruk, és félrehúzta a függönyt Raoul előtt.
A lovag habozni látszott egy pillanatra, ám a kísérőjük hátulról durván megtaszította, így kis híján feldöntötte a kicsiny szoba közepén álló asztalkát, melynek túloldalán Al Gázi ült, és közönyös arccal nézte őket. Mintha acélból lett volna ez az ember; tartásán, vonásain nyoma sem látszott a kíméletlen élethalálharcnak, amit nemrégiben a Terminátorral folytatott. Olyan tekintély és erő sugárzott belőle, hogy egy pillanatig sem lehetett kétséges, ki a ház igazi ura.
Az asszaszin ezúttal bíborvörös színű atlaszselyem köntöst viselt, amely egyfajta ünnepélyességet kölcsönzött a külsejének. Ugyanaz a császárzöld turbán volt rajta, mint előző alkalommal, ám most valahogy emberibb volt a tekintete. A sokat látott, szürke szempár ezúttal is szenvtelenül és rezzenetlenül meredt a foglyokra, hiányzott azonban belőle az a hüllőszerű, nyálkás hidegség, amely az első találkozásnál úgy megborzongatta Miriamet.
A lány figyelmét nem kerülte el az a majdhogynem barátságos villanás Al Gázi tekintetében, amellyel gesztusok nélkül hellyel kínálta a belépőket. Az előtérből lehajtott fejű szolgák siettek be, s mire Miriam kettőt pislanthatott volna, már ismét lebbent a függöny, s ők egyedül maradtak a félelmetes tudású harcossal.
Al Gázi ezúttal sem viselt fegyvert; Miriam immár tisztában volt vele, miért nem. Aki maga az eleven fegyver, annak nincs szüksége pótszerekre ahhoz, hogy halált osztogasson.
– Elpusztult – jelentette ki színtelen hangon Al Gázi, mint aki éppen arról beszél, hogy néhány csirkének elvágta a torkát, hogy legyen mit enni ebédre. Szürke tekintetének legmélyén azonban egy futó pillanatra valami olyan láng lobbant, amilyen csak igazán nagy kihívások után ébred a diadal pillanatában.
Miriam két-három másodpercig fel sem fogta, miről beszél a másik. Aprót biccentett, hogy megértette a hallottakat, majd a pupillája hirtelen kitágult a szervezetében termelődő adrenalintól, és kis híján felborította az asztalt, ahogyan felpattant a székéből.
– Micsoda? – kiáltotta döbbenten, majd egészen megfeledkezve jelenlegi helyzetről rátámaszkodott az asztalra, és arcát közvetlenül az asszasziné elé tolta. – Ismételd meg!
Al Gázi szelíden elmosolyodott, és ez a mosoly alig volt barátságosabb egy éhesen kaffogó farkas mosolyánál. Kényelmesen hátradőlt puritán egyszerűségű székén, kezét összekulcsolta a tarkóján, majd a lányra vetette a tekintetét. A szürke láng minden parancsszónál ékesebben figyelmeztette Miriamet, hogy üljön vissza a helyére.
A lány gyorsan összeszedte magát. Al Gázi gesztusaiból világosan ki tudta olvasni, mit vár tőle, s bár alig bírt magával, mégis nyugalmat erőltetett magára. Megigazította az asztalt, és ismét helyet foglalt a székén. Alig helyezkedett el, amikor az asszaszin a maga szűkszavú módján beszélni kezdett:
– Elcsaltuk a démont a Genezáreti-tóhoz, és ott megvívtam vele életre-halálra.
– És? – szólalt meg Raoul rekedten.
Al Gázi csodálkozva nézett rá, mint aki nem érti, mi értelme volt ennek a kérdésnek.
– Meghalt – mondta aztán egyszerűen.
Miriam kétkedve megrázta a fejét.
– Ennek a világnak az eszközeivel képtelenség elpusztítani! – kiáltotta hitetlenkedve. – Ideiglenesen talán kiiktathatod a főbb egységeket, de a Terminátor attól még működésképes marad. Hacsak nem omlasztottál rá egy egész hegyet, akkor biztosan túlélte!
Az asszaszin ugyan részben elismerte a lány igazát – eszébe villant a pillanat, amikor a felfüggesztett szikla alázuhan a verembe, majd néhány másodperc elteltével megmozdítja valami alulról nekifeszülő erő –, ám nemhiába volt mester a mesterek között: tudta, hogy elvégezte a dolgát, méghozzá tökéletesen.
– Nagy küzdelmet vívtunk, de mindvégig én voltam a macska, ő pedig a patkány. Amikor üldözött, a halált hívta játszótársul maga mellé.
Miriam agyába milliónyi kérdés tolakodott. Kipirult arcából, lázasan csillogó tekintetéből kitűnt, hogy mindent tudni akar, méghozzá azonnal. Al Gázi magában elmosolyodott ezen az ifjonti héven; a szekta fiatal növendékeire emlékeztette, akiknek buzgalmát nem hűtötte még le eléggé a kor bölcsessége. Alig észrevehetően megbiccentette a fejét, majd – ahogy eleve szándékában állt –, pontos, szabatos szavakban beszámolt az összecsapás részleteiről.
Elbeszélése nyomán világosan kirajzolódtak Miriam előtt az események, úgy, ahogy valójában lezajlottak. Nem hallgatta el Rashid al Markhalan hathatós segítségét sem. A lány ámulattal hallgatta a beszámolót, megdöbbent az agyafúrt cselek hallatán, amelyek segítségével korszerű fegyverek nélkül is sikerült deaktiválni a Terminátort. Számos ötletet jó hatásfokkal használni lehetett volna a gépek elleni harcban, de most már úgyis mindegy, túlvannak rajta.
Vagy ki tudja?!
Az asszaszin harci tudása félelmetes volt. Ha csak a fele igaz, amit ez a fickó elmondott, vonta le a végső következtetést Miriam, akkor a Terminátor komoly károsodásokat szenvedhetett, s jó néhány napba beletelik majd, amíg annyira összeszedi magát, hogy valami rejtekhelyen elkezdje megjavítani önmagát.
Mert abban Miriam százszázalékosan biztos volt, hogy noha Al Gázi komoly nehézségeket támasztott a Terminátor működésében, s részlegesen sikerült is deaktiválnia, végérvényesen, megsemmisíteni azonban nem tudta.
Egy ilyen harci egység szinte mindent kibír, bármilyen komoly károsodásokat is szenved. A Terminátort ízről ízre meg kell semmisíteni ahhoz, hogy elmúljon a veszély. Tökéletes aprólékossággal, egyetlen apró alkatrészéről sem feledkezve meg.
Al Gázi befejezte a beszámolót. Raoul de Foret-Noir akarata ellenére is tátott szájjal hallgatta az asszaszin szavait, lenyűgözte az az agyafúrtság és a hihetetlen szívósság, ahogy Al Gázi szembeszállt a holtaiból több alkalommal is feltámadó démonnal.
Miriam hiába leplezte a gondolatait, a kétkedés mégis világosan látszott az arcán. Akármilyen jó harcos is Al Gázi, egy primitív világ fegyvereivel képtelenség teljesen megsemmisíteni egy Terminátort, szuggerálta ezredszer is magának. Szerette volna elhinni, hogy megszűnt a fenyegetés, és vége a feladatának, ám képtelen volt rá.
– Látom, nem hiszel nekem – jegyezte meg az asszaszin szárazon, és Miriamre szegezte a tekintetét.
A lány tétován megrázta a fejét.
– Nem a szavaidban kételkedem, hanem az eredményben – felelte sietve, mert nem akarta megbántani azt az embert, akitől most az életük függött. – Értsd meg, ahonnan én jöttem, sokkal hatalmasabb fegyverekkel is komoly erőfeszítésbe kerül megsemmisíteni egy Ter... egy ilyen démont. A sebek nem fájnak neki, és nem ismeri a gyűlöletet. Egyetlen célra programozták be... – hirtelen elakadt a szava; ez bizalmas információ volt, és nem emlékezett rá, hogy megosztotta-e már az asszaszinnal végső kétségbeesése órájában.
– Miszerint?... – hajolt előre érdeklődve Al Gázi.
– Az emberek minél hatékonyabb elpusztítására – vágta ki magát a bajból Miriam.
Al Gázi azonban halvány, késpengeként vágó mosollyal fogadta válaszát. Miriam néhány pillanatnyi gondolkodás után gyorsan helyesbített:
– Egy asszonyt kell elpusztítania, aki majdan megszüli azt a gyermeket, aki méltó ellenfele lesz az urainak.
– Említettél már valami ilyesmit, bár nem mentél bele a részletekbe – felelte az asszaszin, és nyugodt mozdulattal az asztallapra könyökölt. Amióta személyesen találkozott a démonnal, és pokoli nehézségek árán legyőzte, már távolról sem utasította el olyan ridegen az idegen nő meséjét.
Al Gázi egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy vajon a foglya lenne-e az a bizonyos asszony, ám nem tudta megválaszolni a kérdést. Ha ő az, akkor micsoda kilátástalan küzdelmet kellett folytatnia, s mekkora adag elszántság kellett ahhoz, hogy ne meneküljön üldözője elől, hanem szembeforduljon vele! Ha viszont nem róla van szó, akkor miféle kapcsolat lehet eme leány és az elpusztítandó asszony között? Anya és leánya, vagy nővér és húga? Ezernyi lehetőség, ám csupán egyetlen felelet van.
– Mi a célod velünk? – szólalt meg váratlanul Raoul de Foret-Noir. Kérdése hosszú pillanatokig megválaszolatlanul lebegett a levegőben.
Al Gázi elgondolkozva simított végig a mellkasán, miközben közönyös tekintete hol a vele szemben ülő férfira, hol pedig a nőre vándorolt, hogy végül a lovag arcán állapodjon meg.
– Néhány nappal ezelőtt még biztosan megöltelek volna benneteket – szólalt meg szenvtelenül –, ám azóta sok minden megváltozott. Téged kitagadtak a saját társaid, ezért miért szabadítanálak meg a lehetőségtől, hogy valamiképp tisztázd magad a felhozott vádak alól? Ha sikerrel jársz, az azt jelenti, hogy igazi harcos vagy, aki érdemes a kegyelemre, ha pedig elbuksz, akkor elég nyomorúság lesz az is a számodra.
Raoul de Foret-Noir összeszorította az ajkait, az asszaszin minden szava az elevenébe vágott, s ismételten ráébresztette sanyarú helyzetére.
– S te, asszony – fordult Al Gázi Miriam felé. – Démonról beszéltél és szent feladatról. Elpusztítottam a démont, így a te feladatod véget ért. Így azután...
– Inkább velem végezz – vágott közbe Raoul. –, de engedd el az asszonyt!
Al Gázi hangtalan nevetésre húzta a száját, és végigmérte a lovagot.
– Csak nem gondolod – kérdezte gúnyosan –, hogy hidegvérrel lemészárolok egy asszonyt pusztán azért, mert megöltem azt az ellenfelet; akire ő vadászott? Tartanom kellene tőle, hogy bosszút áll rajtam, mert elhalásztam az orra elől a dicsőséget? Ugyan, még a feltételezés is nevetséges!
Raoul megszégyenülten sütötte le a szemét, így nem láthatta Miriam pillantását, amely szokatlanul kedves és elismerő volt.
– Hamarosan elhagyom a várost – folytatta Al Gázi csendesen –, és ha visszatérek egyáltalán, csak hosszú hónapok múlva. Immáron nincs okom arra, hogy megöljelek titeket, ezért szabadon engedlek mindkettőtöket. Békében válunk el, hiszen közös ellenség vére köt össze bennünket. De egyvalamit mondhatok: ha ennek a hajléknak bármi baja esik, vagy a bölcs Ibrahimot bármiféle zaklatás éri a gyaur kutyák részéről; ha csak egy szóval is kibeszélitek, hol voltatok és mit láttatok – attól fogva egy lyukas piasztert sem ér az életetek!
Az asszaszin szavaiból sugárzó fenyegetéstől Miriam megborzongott. Al Gázi már éppen elégszer adta példáját annak, hogy milyen kiváló mestere a halálnak. Ha egyszer úgy dönt, hogy végez velük, akkor isteni csoda kellene ahhoz, hogy túléljék a találkozást.
– Elmehettek! – tette még hozzá az asszaszin. – A szolgáim gondoskodni fognak arról, hogy mindent hiánytalanul visszakapjatok, amit a házba való belépéskor a tulajdonotokban volt.
Raoul felállt, és némán meghajolt. A legyőzöttnek ismernie kell az alázatot, hogy ha egyszer fordul a Sors kereke, és ő kerül felülre, akkor kegyelmet gyakorolhasson. Ugyanakkor ez a meghajlás egyben tiszteletadás is volt annak a harcosnak, aki egymaga legyőzött egy démont.
Miriam agyában kérdések és alakulófélben lévő tervek rajzottak. Egy dologban máris biztos volt: elmegy a Genezáreti-tóhoz, hogy saját szemével is meggyőződjön a Terminátor állítólagos pusztulásáról.
S ha szükséges, akkor befejezi, amit Al Gázi elkezdett.
Miriam alig akarta elhinni, hogy élve kikerültek az asszaszin karmai közül. Amikor először találkoztak, Al Gázi maga volt a tökéletes szenvtelenség – legalább is, ami a foglyai életét illeti –, ám amióta szemtől szemben állt a Terminátorral, valahogy megváltozott. Talán kifinomult érzékeivel felfogott valamit abból a fenyegetésből, ami a jövőből érkezett démonból sugárzott. Miriam sejtette, hogy jórészt ennek a végső összecsapásnak köszönhető, hogy Al Gázi emberségesen viselkedett, s végül szabadon engedte őket.
A város épp olyan volt, mint annak előtte. A fehérre vakol vályogfalak vakítóan ragyogtak; szűk, girbegurba utcák kanyarogtak az emeletek magasságában előreugró homlokzatú épületek között. Finom szemcséjű por szitált a levegőben, s a meleg kezdett elviselhetővé válni; mintha adott jelre tennék, az eddig az árnyékos házak rejtekében pihenő emberek egyre nagyobb számban jelentek meg az utcákon.
Csak órák kérdése volt, hogy Jaffa ismét olyan legyen, mint egy gigászi piac: élettől nyüzsgő egybefüggő – tömeg, amely látszólag maga a káosz. Hamarosan árusok hordják elő a portékáikat, a kapuk tövében pipázó öregek telepednek meg, hogy kényelmes helyükről vizslassák a hatalmas sürgés-forgást.
– Pénzre, ruhára és felszerelésre van szükségünk! – magyarázta Miriam a lovagnak, aki fejcsóválva emésztette a leány őrült ötleteit.
– Az átélt szörnyűségek vették tán el az eszedet, asszony – kérdezte újra Raoul –, hogy ilyen botor eszme foganjon az agyadban? Az asszaszin világosan megmondta, hogy elpusztította a démont, így semmi értelme annak, hogy elmenjünk a Genezáreti-tóhoz! Akár él a szörnyeteg, akár kebelére fogadta a pokol, amilyen állapotban most vagyunk, nem élnénk túl az utazást. Pihenésre van szükségünk, ételre és italra.
– Azonnal indulnunk kell! – sziszegte eltökélten Miriam, és szembefordult a lovaggal. Ügyet sem vetett arra, hogy a közeli kapualjak mélyéről kíváncsi szempárak figyelik a házsártos nőszemélyt, aki nem átall a nyílt utcán pörlekedni választott urával. – A démon rendkívül szívós. Könnyen előfordulhat, hogy mégis életben maradt az Al Gázival vívott csata után, s most valami csendes helyre húzódva éppen újabb terveken töri a fejét, miközben helyreállítja az elsődleges funkcióit.
– Mit csinál? – lepődött meg Raoul.
– Rohamos sebességgel gyógyul – javította ki magát Miriam, miközben elátkozta magában ezt a primitív világot, ahol mindent külön az emberek szájába kell rágnia, ráadásul fel sem tudják fogni a veszedelmet, amit a Terminátor jelenléte jelent.
Raoul füstös képe elborult, s most először töprengett el komolyan a leány szavain, mióta kiléptek Abraham Ben Chorin fehérre meszelt házának egyik hátsó kijáratán.
– Mennyire vagy biztos benne, hogy a démon életben maradt? – kérdezte Miriamtól.
A lány megrázta a fejét, és a lovag karjára tette a kezét.
– Őszinte vagyok hozzád, Raoul – kezdte lassan, miközben minden szavát gondosan megfontolta. – Nem vagyok biztos benne, hogy a démon életben maradt, ám amíg nem győződtem meg a saját szememmel ennek az ellenkezőjéről, kénytelen vagyok azt hinni, hogy életben maradt. Értsd meg, a démon túlságosan nagy veszedelmet jelent az emberek számára ahhoz, hogy ilyen egyszerűen tudomásul vegyem a halálát!
– Rendben van – bólintott a lovag beleegyezően. – Hajlandó vagyok elkísérni téged a Genezáreti-tóhoz, ha mielőtt elindulnánk, hallgatsz a szavamra, és némileg feltöltjük a készleteinket. Pihenésre van szükségünk, azután pénzre és felszerelésre, hogy elindulhassunk.
– Az idő ellenünk dolgozik – jegyezte meg szárazon Miriam, aki egyáltalán nem örült a dolgok ilyetén fordulatának. Bízott benne, hogy az asszaszintól való távozás után könnyűszerrel ráveszi a lovagot arra, hogy menjen vele a csata színhelyére.
– A sietség pedig még inkább! – fortyant fel Ragul dühösen. – Szent Györgyre, asszony, te valóban azt várod el tőlem, hogy élelem nélkül, fegyvertelenül és gyalogszerrel nekivágjak az éjszakai sivatagnak, miközben minden csontom sajog? Talán méltóztatnál azt is figyelembe venni, hogy veled ugyan kesztyűs kézzel bántak annak a bitang izraelitának a pestises házában, velem viszont egyáltalán nem!
Miriam bűntudatosan mérte végig a viharvert templomost. Raoul erősen sántított a bal lábára, reszelősen, szaggatottan szedte a levegőt, feldagadt arca a szivárvány legkülönfélébb színárnyalataiban játszott, fél szeme pedig teljesen eltűnt egy jókora duzzanat alatt. Valóban nem volt olyan állapotban, hogy sivatagi portyára induljon; és most, hogy a lány kezdeti indulata lelohadt, és volt ideje belegondolni a helyzetükbe, kénytelen-kelletlen beismerte, hogy az elsietett, hebehurgya vállalkozás az öngyilkossággal lett volna egyenértékű: Kettejük közül ezúttal Raoul viselkedett előrelátó módon, megfontolt harcos módjára.
– Ne haragudj! – sóhajtott megszeppenve. – Elkapott a hév. Neked van igazad...
Raoul de Foret-Noir megtépázott arcára fensőbbséges vigyor ült ki. Szerteszét meredező hajával és gubancos, szalmatörekes szakállával meghökkentően emlékeztetett a Madárijesztő alakjára az Óz, a csodák csodájából.
– Már nem számíthatsz a rend segítségére – motyogta Miriam lesütött szemmel. – Nélkülük pedig meglehetősen nehéz lesz pénzt szerezni...
A kitaszított templomos sokat tudóan elmosolyodott, miközben biztatóan átölelte a leány vállát. Közelebb hajolt hozzá, és halkan a fülébe súgta:
– Egy igazi lovag előtt nincs lehetetlen!
Miriamet azonnal rosszérzés fogta el. Ezt mintha már párszor hallotta volna már.
Kitar mindent gondosan előkészített. Nemhiába képviselte már számos alkalommal a Hegyi Öreget távol Alamuttól, s volt személyes szócsöve, most is pontosan tudta, mit kell tennie annak érdekében, hogy minél nagyobb hatalma legyen a másik asszaszin felett.
A kora reggeli beszélgetés óta a küldött egyfolytában azon törte a fejét, miként profitálhatna legtöbbet a démoni teremtmény felbukkanásából. Bár Kitar még meglehetősen jó erőben volt a korához képest, az évek bizony már eljártak fölötte, ezért kénytelen volt még egy személyt bevonni a játékba: egy fiatal, becsvágyó asszaszint, aki alkalmasnak tűnt a feladatra. Ám előtte még rá kell valahogy bírnia, hogy engedelmes eszköze legyen, és akármit mond is neki, egyetlen pillanatra se kérdőjelezze meg a szavát.
Noha Szeruk – akit Kitar a déli órák ellenére kihallgatásra rendelt a szobájába – korántsem volt olyan félelmetes képességű harcos és olyan ravasz elméjű intrikus, mint Al Gázi, az Otthon – bár feltétlen engedelmességre nevelt – nem fogadott be a növendékei közé ostobákat.
Kitar egy pillanatra sem kételkedett benne, hogy Szeruk habozás nélkül követni fogja az utasításait, amíg azt hiszi, hogy azok a Hegyi Öreg akaratát tolmácsolják; ha azonban netán gyanút fogna, nem számíthat rá többé.
Ám Kitar számos olyan lehetőséget ismert, amelynek segítségével gond nélkül átléphetett bizonyos határokat, illetve megerősíthette személyes tekintélyét. Ennek megfelelően kiválasztott egy rendkívül díszes selyemkaftánt Abraham Ben Chorin ruhatárából, hogy majd azt viselje a kihallgatáson. Még odahaza, Alamutban megpróbált minél több információt összegyűjteni Szerukról a rendelkezésére álló rövid idő alatt, hogy ha szükséges, ezek segítségével növelje fölötte a befolyását.
A kihallgatás színhelyéül egy puritán egyszerűséggel berendezett szobát választott ki, melybe mindössze egyetlen nádból font karosszék került. Bolyhos, keleti szőnyeg tette nesztelenné odabent a lépteket, s az ajtóként szolgáló vékony függönyt vastagabbra cserélték, nehogy kiszűrődhessen valami a bent elhangzó beszélgetésből. Az öreg zsidó orvos egyébként rendkívül figyelmes volt Kitarhoz, hiszen a Hegyi Öreg küldöttével nem árt jóban lenni, ha az ember hosszú életet remél Allahtól.
Szeruk a megbeszélt időpontban érkezett, és megállt az elfüggönyözött szoba bejárata előtt. Nem engedhette meg magának azt az udvariatlanságot, hogy megvárakoztatja a Tiszteletreméltó Öreg megbízottját. Arról nem is beszélve, hogy Szeruk sem volt ostoba. Megvoltak a saját forrásai, így pontosan tájékozódott Kitar szándékait illetően. S mivel egy ilyen helyen az információ gyakran az életet jelentette, így aztán sok olyan dolgot meghallott vagy kikövetkeztetett, amely az elkövetkező napokban meghatározhatja a sorsát. Kitar érdeklődött utána, ez pedig csak egyet jelenthetett: valami feladatot akar rábízni.
Az asszaszin nem becsülte túl a képességeit. Tisztában volt vele, hogy még jó néhány évnek kell eltelnie ahhoz, míg megközelíti Al Gázi szintjét. Mindazonáltal Szeruk titokban elégedetlen volt jelenlegi pozíciójával, magasabbra tört. Hatalomra és elismerésre vágyott, s ezért kockáztatni is hajlandó volt. A feladat nyilvánvalóan azzal a démonnal lesz kapcsolatban, szögezte le századjára is magában, amit Al Gázi elpusztított a Genezáreti-tó partján. Egy döglött démon pedig nem jelenthet különösebb gondot neki.
– Lépj be, fiam!
Kitar hangja közömbös volt, ám Szeruk valami rejtett hatodik érzékével megérezte az idős emberből áradó mohó hatalomvágyat. Olyan szuggesztív kisugárzás volt ez, amellyel csak kevesen rendelkeznek.
Szeruk félrehajtotta az útból a függönyt, és belépett a szobába. Lábai alatt besüppedt a vastag szőnyeg, elnyelve a lépések zaját. Az asszaszin illendő távolságban megállt Kitar előtt, aki kényelmesen elhelyezkedve ült a szoba közepén.
– Hívattál.
Kitar bólintott.
– Szükségem van rád és a tudásodra.
– Életem az Otthoné.
– Al Gázi nemrégiben végzett egy démonnal a Genezáreti-tó partján – vágott bele Kitar mindjárt a közepébe, szemernyi időt sem hagyva Szeruk számára, hogy kipuhatolja a másik szándékait. – A test valahol a tó mélyén hever, ám felbecsülhetetlen értéket képvisel Alamut tudósai számára.
És a te számodra, tette hozzá gondolatban Szeruk, miközben egyetlen arcizma sem rezdült.
– Al Gázi nem cselekedett eléggé megfontoltan, amikor elpusztította a démont ahelyett, hogy fogságba ejtette volna – jelentette ki fensőbbségesen Kitar, és arcáról egy pillanatra szertefoszlott a szenvtelenség álarca. Pupillája kitágult, és vonásai haragos maszkká dermedtek. A pillanat azonban elmúlt, és Kitar szakállas képe ismét kifejezéstelenné fagyott. – Megrészegítette a kihívás mámora. Nekünk kell helyrehozni a ballépését!
Szeruk kíváncsian várta a folytatást. Azzal, hogy Kitar a másik asszaszin előtt megkérdőjelezte Al Gázi döntését, egyúttal azt is elárulta, hogy kizárólag Szerukra számíthat, hiszen több testvérük nem tartózkodott Jaffában. Ráadásul Al Gázi kora reggel útnak indult Alamutba, s várhatóan hetek, ha nem hónapok fognak eltelni következő látogatásáig.
Az asszaszin azonnal megszimatolta a lehetőséget, akár zsákmány után járó kopó a sebzett vad nyomát. Az öreg dervis egy pillanatra megfeledkezett magáról, és megmutatta igazi arcát: a kapzsiság munkált benne és az Al Gázi iránt táplált gyűlölet. Szeruk szinte biztos volt benne, hogy nem a Hegyi Öreg megbízásából cselekszik, hanem a maga szakállára. A kortól és a hőségtől megzápulhatott a vén bolond agya, gondolta magában; a növendékek első leckéje volt Alamutban, hogy megtanulják elpalástolni az érzelmeiket. Nos hát, Kitar a magasba tör; akkor pedig egy ideig magával fogja húzni Szerukot is. Csak azt kell jókorán megérezni, mikor jön el a pillanat, amikor fel lehet adni Alamutban, és begyűjteni az esküszegő leleplezéséért járó elismerést.
– A Genezáreti-tó meglehetősen nagy, és az odáig vezető út sem rövid – folytatta Kitar félig lehunyt szemmel, miközben ősz szempillái alól az előtte álló szikár férfit figyelte. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a gyilkos orrcimpái egy pillanatra kitágulnak, mintha szagot fogott volna.
Mindketten sokat reméltek ettől a feladattól.
– Elhozom a démon maradványait – jelentette ki magabiztosan Szeruk. – Hiánytalanul.
– Mégis, hogyan akarsz pénzt szerezni? – kíváncsiskodott Miriam, miközben lassan sodródtak a duzzadó folyóra emlékeztető hatalmas embertömeggel, amely percről percre növekedett, ahogyan a házak ajtaján kilépve újabbak és újabbak csatlakoztak hozzá.
– Egy régi adósság folytán – felelte Raoul, és karon fogta a lányt, majd némi erőfeszítés árán sikerült kitörniük a tömegből, egyenesen egy keskeny mellékutcába.
Mintha megállt volna körülöttük az idő. A mellékutca kihaltnak tűnt a maga néhány árusával és a falak tövében bámészkodó öregemberekkel. A lárma itt csendes morajjá halkult, s ahogy távolodtak a folyamként hömpölygő tömegtől, egyre inkább valami álmosítóan megnyugtató érzés vett rajtuk erőt.
– Hova megyünk? – érdeklődött Miriam, és minden feltűnés nélkül kiszabadította a karját a lovag kezéből, miután úgy tűnt, a férfi nem fogja önként elengedni.
Raoul elmosolyodott.
– Egy barát néha akkor ismerszik meg, ha baj van – válaszolta. – Lovagtársaim megtagadtak, s nem számíthatok a segítségükre. Meglátjuk, mire megyek egy régi ellenséggel.
Miriam összeráncolt homlokkal nézett a férfira.
– Nem értelek.
De Foret-Noir megvonta. a vállát.
– Éri sem értem magamat. Ahelyett, hogy lázas sietséggel megpróbálnám tisztázni magam a vádak alól, s mielőbb tanúbizonyságát adnám a bátorságomnak, inkább ismét egy olyan lépést készülök megtenni, ami talán még inkább eltávolít rendemtől. Meglehet, ostobaságot követek el, amikor elkísérlek a Genezáreti-tóhoz, hogy megnézhess egy döglött démont, valami mégis azt súgja, helyesen cselekszem.
– Ennek örülök – jegyezte meg szarkasztikusan Miriam, majd váratlanul elmosolyodott: – Hidd el, Raoul, hogy nincs ezen a világon senki, akire számíthatnák. Számkivetett vagyok a sajátjaim közül, akárcsak te, s nekem még arra sincs esélyem, hogy valaha is visszakerülök oda, ahonnan érkeztem.
Raoul nem válaszolt.
Mindketten gondolataikba merülve haladtak tovább, keresztül még néhány kis utcán, majd végül a lovag egy aprócska, kockakövekkel kirakott téren intett megálljt, melynek közepén egy csodálatosan faragott, emberfej formájú kút díszelgett.
Raoul de Foret-Noir jobbra-balra forgatta a fejét, mintha keresne valamit, miközben a homlokán megjelenő ráncok arra utaltak, hogy régi emlékek között kell kutatnia.
– Ha jól emlékszem... – motyogta –, akkor a fejjel szemben állva jobbra az első ház... furcsa, oroszlánalakú kopogtatóval a kapuján.
Miriam gyorsan körülnézett, majd megrázta a fejét.
– Egyetlen olyan kapu sincs ezen a téren, amelyiknek oroszlános kopogtatója lenne. Talán rosszul emlékezel, vagy azóta leszerelték.
– Nem – rázta meg a fejét Raoul. – Hákim túlságosan régimódi a maga módján, hogy leszerelje! Hadizsákmányként szerezte a kopogtatót, és módfelett büszke volt rá.
– Talán elköltözött – próbálkozott Miriam, ám Raoul nem figyelt rá.
A férfi szembeállt a kúttal, majd jobbra fordult, és odament a legközelebbi házhoz. Az épületen nem látszott semmi különös, hófehérre meszelt falak pislogtak vakon vissza rá, és a bejáratot csupán egy fölébe szegezett szőnyeg takarta el. A ház oldalánál egy szaracén férfi hortyogott az árnyékban, hatalmas turbánja előrecsúszott az arcára, kész csoda, hogy meg nem fulladt alatta.
Raoul töprengve vakargatta az állát.
– Épp olyan feledékeny vagy, mint amilyen voltál – szólalt meg váratlanul egy mély, dörmögő hang, és az aludni látszó férfi felemelte a fejét. – Hát a képeddel meg mi történt, Raoul fiam: lepottyantál a Hajósbánat sziklájáról, vagy a sivatagi dzsinnek tángáltak el ilyen alaposan?
– Hákim! – kiáltotta örvendezve a lovag, és üdvözlő ölelésre tárta a karjait. – Öreg barátom!
A két férfi átkarolta egymást. A szaracén sokat próbált harcosnak látszott, aki nem retten vissza semmitől, bár az évek már rajtahagyták a nyomukat az arcán.
Miriam csendesen meghúzódva várta, hogy a lovag bemutassa régi barátjának. Közben alaposan megnézte magának a szaracént, és megpróbálta kitalálni, milyen eltéphetetlennek tetsző szálak kötik össze a két férfit.
Hákim majd egy fejjel volt alacsonyabb Raoulnál. Vaskos álla, többszörösen megtörött vonalú sasorra, szélesen kiugró pofacsontja mind mind kurd származásra vallott. Kérgesre cserzett arcát tarjagos szélű forradás rútította el baloldalon; a sűrű, őszes szemöldök alól valószínűtlenül kék szemek villantak Miriam felé. Mezítelen karján vastag izomkötegek duzzadtak. Az egész ember afféle tömör izomgolyónak tűnt, amely ha megindul a csatamezőn, senki sem tudja megállítani. Fehér burnusza ugyan eltakarta a testét, ám itt-ott kilátszott a bőr, és a számtalan régi seb nyoma, megannyi csata emlékei.
Harcos, vonta le a következtetést Miriam.
– Zsákmány? – intett a szaracén a fejével a lány felé, ám mielőtt még Miriam felháborodhatott volna, Raoul gyorsan válaszolt:
– Társ.
Hákim csodálkozva húzta fel a szemöldökét, és leplezetlenül, tetőtől talpig végigmérte a nőt. Miriamnek minden akaraterejére és önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne törölje képen a férfit. Újra emlékeztetnie kellett magát, hogy idegen környezetben és korban tartózkodik, ahol mások a társadalmi szokások, s ahol a nők nem egyenrangú partnerei a férfiaknak, hanem valamiféle alacsonyabbrendű lények. Kész szerencse, hogy Raoul elfogadta őt a társának!
– Fáradjatok beljebb! – invitálta meg Hákim a lovagot és Miriamet. – Az otthonom mindig nyitva áll előttetek!
A folyó lágyan hömpölygött a távolban, a hullámok lusta moraja egészen a közeli dombtetőkig elhallatszott. A szelíd ívű lankák tövében meggyűlt termőtalajban kusza tüskebokrok, kevés vízzel is elélő törpecserjék gyökereztek. Mindenfelé töredezett szegélyű kődarabok hevertek, kisebbek s nagyobbak egyaránt; a magaslatok széléről hasította le őket a gyilkos erejű sivatagi hőingadozás, s az évek multával előbb kavicsokká, majd apró homokszemekké morzsálódtak.
Szeruk gyorsabb ügetésre fogta a hátasát. Az idő ellene dolgozott, ezért sietnie kellett. Ám nem csupán emiatt gyorsított a tempón, hajtatta a kíváncsiság is. A démon homályba burkolózó képe gyakran megjelent Szeruk gondolatai között, ám hiába próbálta maga elé, képzelni a félelmetes ellenfelet, sehogyan sem sikerült. Minden alkalommal más és más arcot és testet viselt, hiába rakta az asszaszin magában újra meg újra össze azokat az információmorzsákat, amiket eddig megtudott róla.
Számos út vezetett a Genezáreti-tó irányába, s Szeruk választhatott volna gyorsabbat is. Mégis a Jordán folyó mentén haladt, mert így legalább felmérhette a terepet, ugyanis a démon maradványainak elszállításához – a különféle forrásból eredő beszámolókból ítélve – két-három megtermett öszvér kellett volna. Ráadásul Szeruk nem akarta megkockáztatni, hogy az állatok megvaduljanak a szörnyeteg nem evilági szagától, ezért úgy döntött, vízi úton tér vissza Jaffába.
Ha eladja a lovát, az árából bizonyára futja egy csónakra, s a halászok a maradékért cserébe nem csupán ellátják étellel és itallal, hanem még a démon dögét is segítenek felrakodni a vízi járműre.
Szeruk már magában ki is alakított egy kis mesét, ha esetleg azok az ostoba halászok kérdezősködni kezdenének a maradványok felől. Persze elég lett volna felfednie, kinek dolgozik, s máris osztogathatta volna a parancsokat, ám Szeruk nem volt ostoba. Minél többen tudnak a démon dögéről, annál rosszabb. Ugyan ki hinne egy-két babonás halász szavának, ha részegen fecsegni kezdenek? Ellenben az már sokak figyelmét felkeltené, ha a halászok arról is beszélni kezdenének, hogy magának Alamut urának, a rettegett Hegyi Öregnek is köze van a dolgokhoz.
A pénz elég lesz, döntötte el Szeruk. Ha pedig mégsem, akkor felfedi magát, s utána végez a segítőivel.
Felemelkedett a nyeregben, és körbenézett. Hamarosan itt az ideje, hogy keressen magának valami helyet, ahol az állata megpihenhet. Közben pedig éppen elég ideje lesz, hogy ismét átgondolja a feladatát.
– Értem – bólintott Hákim, és nagyot szippantott a pipájából, s a kék füstöt az ég felé fújta. – Szóval ez azt jelenti, hogy pénzre van szüksé ge d?!
Raoul kényszeredetten bólintott. Mindent elmondott szaracén barátjának, ami az elmúlt hetekben történt vele, kezdve az átkos emlékű démonidézéstől egészen addig, hogyan tagadták ki a Templom Lovagjai közül. Hákim bölcsen hallgatott, ha úgy érezte, szűkszavúan közbekérdezett, majd hosszú percekig néma maradt, amíg elrendezte magában a hallottakat. Végül leszűrte a megfelelő következtetést.
– Nézd, Hákim – tárta szét a karját a lovag. – Nincs értelme, hogy hazudozzak neked. Amit elmondtam, az színtiszta valóság. Egy démont üldözünk megszállottan, és csak magunkra számíthatunk. Nem fordultam volna hozzád, ha lenne más lehetőségünk. Egyetlen éjszakára vennénk igénybe vendégszeretetedet, ezenkívül két paripára lenne szükség...
– Kölcsön – vágott közbe Miriam, majd a férfiak tekintetének kereszttüzében zavartan elhallgatott.
– Két lovat vinnénk el, legfeljebb két hétre, amíg utánanézünk, hogy mennyi az igazság az asszaszin történetében.
– Az útra felszerelés, étel-ital is kell – jegyezte még Hákim, és elgondolkozva nézett Miriamra. – Azonkívül fegyverek, mert arrafelé sok mostanában a rabló... Nem szeretném, ha bajotok esne...
Raoul megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Ez azt jelenti, hogy segítesz?
A szaracén lassan bólintott.
– Bár már legalább három esztendő eltelt azóta, Raoul, hogy megkönyörültél rajtam a Karmel-hegy alatt, Hákim ibn Bahadur nem felejt. Ellenségek voltunk, mégis innom adtál, és bekötözted a sebeimet. Neked köszönhetem, hogy élek, s most itt vagyok. Túl nagy adósság ez, semhogy néhány lóval meg egy marék csengő fémmel leróhatnám...
– Ugyan – vörösödött el Foret-Noir a dicsérő szavak hallatán –, tisztességgel forgattad a szablyát, s bizonyára én maradok ott holtan a csatatéren, ha nincs mögöttem az a becstelen martalóc!
Miriam értetlenül nézett egyik férfiról a másikra. Valami olyan titok lappangott kettejük kapcsolatában, amely eltéphetetlenül szoros kötelékkel fűzte őket össze. Amolyan fegyverbarátságba. Bár ellenségek voltak, a harcmezőn mégis testvérekké váltak, s úgy tűnik, ez a kapcsolat az évek múltán is megmaradt.
– Arról van szó – magyarázta Raoul látva a leány értetlen pillantását –, hogy három esztendővel ezelőtt az antiochiai herceg szétszórt seregei közé keveredtem, és visszavonultunkban, a Karmel-hegy árnyékában összetűztünk húsz kopjányi kurd portyázóval. Derekasan álltam sarat, ám aztán a sors kifürkészhetetlen akaratából szembekerültem a szaracénok legvitézebb, harcosával, aki mellesleg már öt társamat segítette át a másvilágra... Az Úrhoz és Szent Györgyhöz fohászkodtam, és megfogadtam, bosszút állok elhullott társaimért. Aztán, amikor összecsaptunk, mi tagadás, torkomon akadt a lélegzet, mivelhogy a kurd sebhedett volt már, és a lándzsája is eltört, mégis olyan erővel rontott rám, mint valami mesebeli óriás, vagy a lovagregék hősei...
Hákim mosolyogva bólogatott, ám nem szólt közbe. A kitaszított templomos kezdte el a történetet, úgy illett hát, hogy ő is fejezze be.
– Talán már a huszadik ütésváltáson is túljutottunk – folytatta a lovag egyre jobban tűzbe jőve –, amikor a lovam megbotlott valami elhullajtott pajzsban, és kibicsaklott alóla a lába, mert olyan fáradt volt már, hogy hálni is alig járt belé a lélek. Törődött voltam magam is, így hát kibuktam a nyeregből, ám az ellenfelem bizonyságot tett róla, hogy nem csupán remek harcos, hanem becsületes is, mert nem sújtott halálra, hanem ő is gyalogszerrel kívánta folytatni a párviadalt. Sajnos a közelben volt egy nemtelen íjász, aki mindebből csak annyit látott, hogy én a földön fekve igyekszem feltápászkodni, Hákim meg lefelé kászálódik a lováról, az oldalát fordítva felém.
– Lelőtte Hákimot – értette meg végre Miriam a történteket. – Te pedig levágtad a fickót, és bekötözted az ellenfeledet.
– Majdnem – válaszolta Hákim. – Mire Raoul talpra kínlódta magát abban a ménkű nehéz páncéljában, én már a porban hevertem, egy nyílvesszővel az oldalamban. Az íjászt viszont a társaim koncolták fel, bár szerencsére erről a tejfelesszájúról megfeledkeztek, mert a csata heve tovább sodorta őket.
Raoul megpróbált sértődött képet vágni, de nem sikerült. A két férfi hangos hahotában tört ki, és Miriam akaratlanul is csatlakozott hozzájuk. Jólesett annyi sok idő múltán újra megtapasztalni a nevetés gyönyörűségét.
– Az ütközet végén békében elváltunk – folytatta a szaracén. – Egyikünk sem táplált a szívében haragot a másik iránt, s akkor úgy tűnt, soha nem találkozunk többet, hiszen Szaladin seregei sorra kiverték a keresztényeket a tengermellék valamennyi erősségéből, én meg odahagytam a portyázókat, mert azt a nyílvesszőt a legügyesebb kezű kirurgusok sem tudták kibűvészkedni a bordáim közül, és a megtakarított pénzecskémből letelepedtem Jaffában. Allah szeszélyeit azonban még a próféta sem tudta maradéktalanul kifürkészni, áldassék a neve mindörökké. Egy szó, mint száz, idén őszön a nyakunkba szakadt Richard király a frank siserahadával, és mire kettőig elszámoltam volna, bevették a várost. Nem mondom, szívesen bevertem volna pár vassisakos koponyát, de egy katapultból vetett kő mindjárást az ostrom legelején megsuhintott egy kicsit, úgyhogy két hétig nyomtam az ágyat, az utolsó órákat meg egyenesen átaludtam – Hákim lapos pillantást vetett a lovag felé. – Arra ébredtem a vánkosaim között, hogy egy fehér átalvetős templomos motoszkál a szobámban, pogányul káromkodik a sötétben, és egyre csak valami aranyat emleget. No, gondoltam, te se fogsz már sokat hadonászni a piszkafa kardoddal, édes fiam, ha addig élek is! Megyek neki hátulról a nagyobbik zsámolyommal a kezemben, egyszerre csak hátrafordul, és kit látok az égő házak kintről beszűrődő fényében? Itt forduljak föl, ha nem ezt a sátánfattya Raoult!
– Így vedlettem át ebben a házban fosztogatóból szívesen látott vendéggé, és azóta néhanapján meglátogatom – vette át a szót a lovag.
– Ha már túl nagy nyűggé válik neked az a szigorú regula, és kedved szottyan egy kis mókázásra – jegyezte meg Hákim, s erre ismét kitört a nevetés. – Merthogy Allah megköveteli az igazhitűektől, hogy ne igyák a szőlőtőke levét, de a rozsból-árpából lepárolt nedűkről bizony nem esik szó a Koránban...
Percekig tartott, amíg lecsillapodtak annyira, hogy ismét folytathassák a beszélgetést. Miriam kezdett felengedni, bár Hákim egyre inkább úgy bánt vele, mintha Raoul hites felesége lenne. Ennek ellenére nagyszerű volt a hangulat, s hetek óta most jött el először az a pillanat, amikor a Terminátor gondolata nem rontotta el a társalgás kedélyét.
Miriam kerülte a kilétét és származását firtató témákat: Hákim rendkívül tapintatosan nem érdeklődött olyan dolgok iránt, amikre a lány nem akart válaszolni. A szaracén terebélyes csípejű, lefátyolozott arcú felesége remek ebédet tálalt fel nekik, s részben a nehéz ételek, részben pedig a kiállt fáradalmak jóvoltából Miriam és Raoul csakhamar elszunnyadtak.
Álmuk hosszú ideje először volt nyugodt és békés. Raoult álmában megkövették lovagtársai, és visszafogadták a rendbe. Miriam egy értelmes gépek nélküli, szebb jövőről álmodott, amelynek ugyan már nem lehet részese, de építője igen.
Az éjszaka szinte észrevétlenül jött el, s Hákimnak nem volt szíve megzavarni barátait a pihenésben. Mindössze egy-egy vékony takarót terített a vállukra, majd csendesen kilopakodott az étkezőből.
A lovag és a leány, egymástól alig karnyújtásnyi távolban, édesdeden aludtak. Arcukon halovány mosoly játszott, s oly sok idő után először végre valóban pihentek.
Az éj beköszönte után az alkimista káprázatot idézett a dereglye köré. Ha lettek volna avatatlan tekintetek, lesiklottak volna a hajóról és nem láttak volna semmit a helyén. Az egyetlen árulkodó nyom, amit maguk után hagytak, a csónak sodorvonala volt; a víz habosan csillogott a holdfényben.
Rashid al Markhalan magára öltötte minden ruháját. A nappalok és éjszakák közötti hőingadozás óriási volt, most a hideg ellen kellett védekeznie.
Óvatosan átegyensúlyozott a lélekvesztő túlsó végébe, és leemelte a sejtánról a takarót. A torzó továbbra sem mozdult. Rashid ismételten megcsodálta a mágia remekművét.
– Sejtán? – Maga sem gondolta komolyan, hogy ezúttal választ kap. Nagyon meglepődött, amikor ez bekövetkezett.
– Igen.
A hang – tompa és gyenge, mindenféle érzelemtől mentes és hangsúlytalan – valahonnan a mellkas oldaláról hangzott fel.
– Életben vagy, sejtán?
– Igen – a központi vezérlőegység igyekezett a lehető legrövidebb válaszokat adni, hogy ezzel is csökkentse az időt, amíg az audioérzékelők hangkibocsátás miatt működésképtelenek. – Rashid hirtelen zavarba jött. Nem így képzelte ezt az egészet.
– Tudod, hol vagy?
A logisztikai egység dezinformációs választ javasolt.
– Nem.
Az alkimista megnyalta kicserepesedett ajkait.
– Tudod, ki vagyok én?
– Nem.
– Miért vagy itt?
– Nem tudom.
– Azért vagy itt, hogy engem szolgálj.
– Nem kizárt.
Rashid elgondolkodott. Úgy látszik, a sejtán gólemnek megsérültek az emlékei. A jelen állapotát tekintve – lévén nincsen feje – ez érthető volt.
– Ki küldött ide?
– Nem tudom.
– Mondd, sejtán – kockáztatta meg – utazásunk alatt képes lettél volna megölni?
– Talán.
– Miért nem tetted?
– Nem kizárt, hogy azért vagyok itt, hogy téged szolgáljalak. – Az analizáló egységek őrült munkába kezdtek, hogy kielemezzék a három másodperces kihagyás közben beállt változásokat.
– Fáraszt a beszéd?
– Igen.
– Miért?
– A fülemen át beszélek.
Az alkimista megütődött ezen.
– Lehetséges valamit tenni ez ellen?
A Terminátor előzetes veszélyességi kalkulációkat végzett, mielőtt belekezdett volna a mondatba:
– Szükségem van két 67A32-es páncélüveg lencsére. Azokkal helyrehozhatók a vizuális egységek, és huzamosabb időre nélkülözhetem az audio érzékelőket.
Rashid óvatosan kérdezte:
– Tudsz segíteni nekem, hogy megalkossam őket?
– Igen.
– A Vadkecske-szurdokban van egy műhelyem. Az egész környék legjobb szerszámai vannak ott. Eljössz velem oda önként?
– Igen.
Rashid megkönnyebbült. A sejtán tehát önként is hajlandó a tudását átadni. Ha elérik a műhelyét, a fémszörny irányításával munkához lát, és néhány év alatt megtanulja, hogyan kell gólemet építeni. Az első csatát megnyerte.
Érdekes módon a Terminátor a maga gépi nyelvén ugyanerre a következtetésre jutott.
Már hajnalodott, amikor Hákim felkeltette a barátait.
– Itt az idő – suttogta, és magára hagyta a lovagot és a leányt, hogy legyen idejük magukhoz térni.
A gyors mosdás és étkezés után Raoul és Miriam a ház előtt találkoztak a szaracénnal. Hákim külön gondoskodott arról, hogy Miriamnek új ruhát szerezzen, hiszen – mint mondta – a küldetésüket kockáztatták volna, ha valaki rájön, hogy keresztény asszonnyal van dolga, s nem szaracénnal.
Az udvaron a kicsit mackómozgású férfi egy kisebb pénzeszacskót nyomott a zavartan szabadkozó lovag kezébe.
– Erre szükségetek lesz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrően. – Nem lovon fogtok utazni, mert úgy túlságosan hosszú idő múlva érnétek a tóhoz. Alig egy óra múlva hajó indul Akko irányába, amely nagyjából egy magasságban fekszik a Genezáreti-fennsíkkal. Ott, a városban ebből a pénzből vehettek lovakat, s aztán már legfeljebb egy napotokba kerül, hogy odaérjetek a tóhoz. Azt javaslom, fogadjatok magatok mellé kísérőt, különben fennáll a veszélye, hogy eltévedtek a hegyek között!
– Hogyan fogom ezt... – kezdte meghatottan Raoul, ám a szaracén a vállára tette a kezét, és keményen a szemébe nézett.
– Már éppen eleget tettél eddig is értem – felelte, majd nagyot kacsintott: – Legfeljebb legközelebb végre a szavadnak állnál, és te szállítanád a jóféle itókát!
Mindhárman hangos nevetésben törtek ki.
– Azért is jobb hogy most indultok – búcsúzott el Hákim a barátaitól –, mert így kevésbé kell kíváncsi tekintetektől tartanotok. Ramazil, a fiam, elkísér benneteket a kikötőig, és megmutatja, melyik hajó indul Akko irányába. Ám onnan már csak magatokra számíthattok! Visszafelé kövessétek majd a Jordán folyását, és akkor két-három nap alatt eljuttok a Holt-tengerhez, ahonnan csak néhány óra lovaglásra esik Jeruzsálem. Richard király fegyvernyugvást kötött a szultánnal, úgyhogy az ottani mameluk helyőrségtől nemigen kell tartanotok, ha féket bírsz vetni egy időre arra a dölyfös nyelvedre. Útközben ugyan rablókkal is találkozhattok, de bízom benne, Raoul, a kardod még nem rozsdásodott meg teljesen!
A szaracén biztatóan megveregette a lovag vállát, majd udvariasan meghajolt Miriam felé. – Allah és Raoul istene legyen veletek!
A Jordán torkolata, 1191. október 5.
Amikor megpillantotta a Holt-tengert, Rashid már alig állt a lábán a fáradtságtól. Még az álcázó káprázatot is kénytelen volt leoldani a lélekvesztőről; nem maradt elég ereje a fenntartásához. A csontjaiban érezte az évek ránehezedő terhét; minden porcikája sajgott, ahogy nyögve megemelte az evezőt. Bizony, a kor nem múlt el nyomtalanul fölötte, s bár jóval kevésbé viselte meg, mint egy közönséges halandót, a hosszas csónakázás már nem volt neki való.
Az út nagyobb részét ugyanakkor a könnyebbik szakaszt – már maguk mögött hagyták; de innen segítség nélkül nem jut tovább. Jó húsz mérföldes sivatag választja el a hegyek lábától. Tevéje nincs, s bár ezt a távolságot fél nap alatt gyalog is letudná, a sejtán testét nem bírja magával vinni.
Egyetlen lehetőséget látott csupán: folytatni az utazást dél felé, ahol néhány mérföld múlva eléri a Sóvárost. Átkormányozta a ladikot a torkolaton, és nekiindult.
A szerencse Rashid kezére játszott. Csakhamar mozgolódást vett észre a parton. Mivel bizonyosnak látszott, hogy az idegenek is felfigyeltek őrá, nem látta értelmét a rejtőzésnek. Távolbahalló varázslatot idézett magára, hogy kikémlelhesse az ismeretlenek szavait.
Szaracénok voltak. Három felnőtt férfi és hat dromedár, az állatok málhával megrakva. Nem viselkedtek ellenségesen; sokkal inkább azt találgatták, mit kereshet egy rozzant halászteknő a Holt-tenger vizein.
Rashid a part felé evezett. A férfiak már messziről odakiáltottak neki:
– Allah és a próféta dicsőségére, idegen! Mi járatban vagy errefelé?
Az alkimista nem evezett ki egészen a partig. Nem mintha félt volna az ismeretlenektől, egyszerűen csak el akarta kerülni, hogy esetleg észrevegyék a csónakban lapuló sejtánt .
– Allah legyen veletek is! Igazhitű kereskedő vagyok Bejrút városából. A hegyi falvakat jártam, hogy sót és szidóin üveget cseréljek zergekövekre és nyers malachitra, de szerencsétlenség látogatott meg utamon. A tevém néhány napja belelegelt valami vastag levelű cserjébe, és kiadta a páráját. Nekem pedig mihamarabb Jeruzsálembe kell érnem az árummal... Ha vagytok olyan jók, és átengeditek nekem, megvenném két tevéteket.
A férfiak talányosan egymásra néztek.
– Érdekes történet ez, idegen. Bizony érdekes... Aztán a pénzed megmaradt-e?
Rashid bólintott:
– Nemcsak Allah nevével érvelek, ha alkudnom kell.
– Jöjj hát közelebb, jóember! Beszéljünk méltóképpen az üzletről.
Markhalan kikormányozta a teknőt a sekélyesig. Kigázolt a vízen a mosolygó férfiakhoz: alacsony, szakállas, villogó szemű emberek voltak, patyolatfehér kafijában – széles pengéjű handzsáraikról és csúcsba tekert turbánjukról ítélve Moszul környékéről valók.
Ahogy az alkimista lába pártot ért, az első alak felnevetett, és arcon ütötte. Rashid megszédült, és összeesett. Valami furcsa, értetlenkedő ámulat fogta el, ami annak szólt, hogyan lehetett ennyire ostoba. A fáradtság elvette az eszét.
– Fogjátok le! Nézzük meg, mi van a csónakjában! – kiáltotta az egyik moszuli a többieknek, és a csónakhoz lépdelt. A hátramaradt kettő közül az egyik – megtermett, karvalyképű fickó – lefogta Markhalant; a másik betapasztotta a száját, és szabad kezével megmotozta.
Az első támadó elérte a csónakot. Behajolt; szemrevételezte, amit talált, aztán lerántotta a takarót az odabenn heverő rakományról.
A T-800-as jobb karja felemelkedett, megmarkolta a moszuli nyakát, és összeroppantotta az ádámcsutkáját. A férfi hörögve hátrahanyatlott.
– Kerim? Kerim! – A karvalyképű elengedte Rashid karját, és a csónakhoz futott. – Tartsd erősen! – kiabálta vissza a társának.
A vízben lebegő test feltépett torkából vastag folyamban patakzott a vér, szétterülő felhőt alkotva alatta a sekélyesben. A karvalyképű dühödt hördüléssel a dereglyébe kémlelt. Valami furcsát; fémesen csillogót látott odabenn. Mielőtt alkalma lett volna tüzetesebben szemügyre venni, egy acélököl csapódott a homlokának; csont törött, koponya roppant. Kint a parton Rashid tapogatózó keze megtalálta a bő ruhaujjába rejtett kést. Megmarkolta valahol a köldök környékén beledöfte fogvatartója gyomrába, és teljes erejéből felfelé rántotta. A széles lapú penge recsegő zajjal hasította végig a lágy hasfalat, aztán beleütközött a szegycsontba, és kettétört. Az utolsó moszuli kétrét görnyedt, karját görcsösen a sebre szorította, amelynek két széle közül kitüremkedtek nyirkosan csillogó belei, majd arccal előre a porba zuhant, és habos szájjal nyöszörgött. Az alkimista zihálva állt a parton. Sietni kell. Sietni! Nos, tevéik már vannak. Nem törődött a mellette heverő haldoklóval. A csónakhoz gázolt, útközben lemosta a kezéről a mocskot a tenger hűs vizében. Sejtán! Én vagyok az. Minden rendben. A parton van három teve. Meg kell oldanunk, hogy felülhess valamelyikre.
A Genezáreti-fennsík zordon bércei távolról is magasztos látványt nyújtottak, s amikor az emberfia egészen közelről nézett fel a szurdok mohó fenevadként ásítozó szája felé, bizony akaratlanul is megborzongott. Szeruk leszállt a hátasáról, és kantárszáron vezette az állatot. Bár a magasból messzebbre ellátott, ez egyben azt is jelentette, hogy őt is könnyebben észrevehetik. Gondosan kiválasztott magának egy kisebb mélyedést a sziklafalban, és ott kikötötte idomított hátaslovát. Ha harcra kerülne sor, akkor egyedül úgyis jobban boldogul, arról nem is beszélve, hogy az állat nem taposhatja el az esetlegesen még fellelhető nyomokat. A ragadozók kockázatát persze vállalni kellett, de Szeruk bízott benne, hogy a harcra betanított jószág egymaga is elbánik néhány kóbor sakállal. Az asszaszin aggódva nézte az eget. Hamarosan itt az évszakváltás, s akkor hatalmas felhőszakadások fognak elmosni mindent a fennsíkon és környékén. Addigra már Jaffa városában kell lennie a démon maradványaival. Szeruk gyalog folytatta az útját. Lassan haladt, szinte minden figyelmét a talajra irányította. Útközben már talált néhány fontos nyomot ami komoly összecsapásra vallott: felperzselt bozót, megégett állatok és emberek hiénák által tisztára rágott csontjai.
Nem volt nehéz kitalálnia, a démon kísérői lehettek, az a türkmén rablóbanda, amelyikről Al Gázi is megemlékezett a beszámolójában. Szerencsére Kitar mindent elmondott Szeruknak, így az apró mozaikkövek szinte maguktól a helyükre kerültek, s nem kellett hosszú órákat tölteni a történet darabjainak egymáshoz illesztésével.
Az asszaszin gúnyosan elhúzta a száját, amikor egy szédítő meredély, szélén vércseppeket és csúszásnyomokat talált. Óvatosan közelebb araszolt a mélységhez, és letekintett. Odalent két összekapaszkodva fekvő test hevert egyetlen, véres húsdarabként, részben a harc, részben pedig a szörnyű zuhanás miatt. A döglegyek sűrű, fekete felhőben dongták körül őket.
Yakub.
Tobruk hadzsi igazán remek munkát végzett, gondolta elégedetten Szeruk, és folytatta a felderítést. Eddig tizennyolc rabló holttestét számolta össze, a megégetteket is belevéve. Tiszteletreméltó teljesítmény, bár ez a legkevesebb, ami elvárható, amikor Alamut védelméről van szó.
Szeruk tovább haladt, s az egyik bokor mögött egy megégett ló tetemét találta. Az elszakított kötőfék arra utalt, hogy a szerencsétlen állatot megtámadták, valószínűleg hiénák.
A következő nyomot jó harminc méterrel odébb sikerült Szeruknak felfedeznie. Hála a kisgyermekkorában kezdett tökéletes kiképzésnek, szinte látta maga előtt, hogyan zajlott le a harc. A támadó a fák lombjának rejtekéből vetette magát az alatta elhaladó, mit sem sejtő áldozatokra. Úgy tűnik azonban, mégsem sikerült első csapásra ölnie, bár időlegesen harcképtelenné tette az egyik ellenfelet. Tobruk hadzsi nem ütött elég nagyot, mosolygott Szeruk, különben nem kellett volna belebonyolódnia ennyire a küzdelembe. A két halott azonban arra utalt, hogy a hadzsinak mégis sikerült felülkerekednie, és Szeruk most már megértette, hogy miért volt szüksége a szent embernek annyi pihenésre, mielőtt visszatért volna a tiszteletreméltó Ibrahim házába.
Szeruk átvágott a bokrok között, s úgy döntött, a rablók nyomaival nem foglalkozik tovább. Neki a démont kell megtalálnia, s egy ilyen nagy hatalmú lény nyilván nem a bokrok rejtekében bujkálva fog haladni.
Az eszmefuttatás helyesnek bizonyult, mivel az asszaszin a nyílt téren pillanatok alatt megtalálta azokat a bemélyedéseket, amelyeket a Terminátor titánium csontvázának súlyát hordozó szervorendszer hasított a köves talajba. Öt párhuzamosan futó barázda, amelyek elhelyezkedése némileg ugyan emlékeztetett az emberek lábujjaira és talplenyomatára, ám Szeruk mégis megborzongott a látványtól.
Az asszaszin nem volt gyáva, és bármikor szembeszállt volna bárkivel, ha emberekről van szó. Al Gázival ellentétben azonban Szeruk egyáltalán nem látott kihívást abban, hogy megmérkőzhessen egy démonnal, inkább ostoba esztelenségnek tartotta. S meglehet, Al Gázi győzedelmeskedett, ám iszonyatos küzdelem lehetett, melynek ki tudja, miféle utóhatásaival kell még számolniuk.
Szeruk lassan haladt a nyomok mellett, ügyelt rá, hogy ne tapossa el őket. A hamarosan várható esőzések úgyis el fogják mosni mindet, így nem kell attól tartania, hogy valaki más is felfedezi a démont, amíg azonban nem találja meg a dögöt, még szüksége lehet rájuk.
Most, hogy megtalálta a démon nyomait, Szeruk gyorsabban haladhatott. A lábnyomok néha eltűntek a kövesebb területeken, bár ilyenkor a titániumcsontváz súlya alatt szétmorzsolódott kavicsok vezették tovább az asszaszint.
Kidöntött, legallyazott fatörzsek kormosra égett roncsai hevertek kaotikus összevisszaságban egy meredek kaptató tövében. Gerendacsapda, ismerte fel azonnal Szeruk az asszaszinok egyik kedvenc trükkjét. Gyakorta alkalmazták nagy hatásfokkal a rohamozó lovasság ellen; embert és állatot egyaránt ledöntött és megnyomorított az iszonyatos recsegés-ropogással legördülő gerendák tömege.
Emlékezetébe idézte mindazt, amit Kitar mesélt neki Al Gázi beszámolója nyomán:
– A gerendák leszakították ugyan a démon fejét, mégis tovább folytatta a támadást.
Ez viszont azt jelenti, hogy a szörnyeteg koponyáját valahol ezen a környéken kell keresnie! Megbecsülte a lehetséges kutatási terület nagyságát, és nekilátott az átvizsgálásának. Módszeresen haladt előre, egyszerre csak egy méternyi szélességű sávot nézve át. Benézett a bokrok alá, s megmozgatott minden olyan buckát, amely alkalmas méretűnek tűnt. Már a tizennegyedik sávot vizsgálta át, amikor váratlanul apró kattanást hallott egy közeli bokor mélyéről.
Az asszaszin kiváló reflexekkel vetődött a legközelebbi nagyobb szikla mögé, amely elégségesnek tűnt ahhoz, hogy néhány másodpercig fedezéket biztosítson. Teljesen a földhöz simulva várta az íjhúr pattanását, a nyílvessző tompa koppanását, miközben kezében már ott villogott egy remekül kiegyensúlyozott dobótőr, amellyel harminc lábnyi körzetben halálos biztonsággal célba talált.
Újabb kattanások hallatszottak, majd egy alig hallható, férfias orgánum szólalt meg a bokrok mélyéről:
– Madzsid?
Dél is elmúlt, mire Miriam feljött a fedélzetre. Jó szél dagasztotta a vitorlákat, s a hajó fürgén szántotta a hömpölygő hullámokat.
Nem sokkal azt követően, hogy a velencei gálya felszedte a horgonyt, és útnak indult Akko felé, a lányt elnyomta az álom. Mivel ő volt az egyetlen nő a fedélzeten, a hajó kapitánya udvariasan átengedte neki a kabinját, és a kialkudott fizetségen felül egy árva dirhemet sem fogadott el ezért.
Messer Theobaldo Scampelo szófukar, ám figyelmes embernek mutatkozott. Majd két méter magas, hórihorgas, ötvenes évei derekén járó, ősz hajú férfi volt, ápolt kecskeszakállal és kackiás bajuszkával. Napcserzette bőre, mackós mozgása elárulta, hogy élete javarészét a tengeren töltötte. Nem sokat beszélt a saját úti céljáról, s utasai szándékairól még kevesebbet kérdezett. Hadianyagot szállított Akkóba, s rajtuk kívül nem vett fel más utasokat.
Miriam hálás volt a velenceinek ezért a nagylelkű gesztusért, s a börtön hideg priccse után még ezt a kemény és nyikorgó ágyat is mennyei kényelemnek érezte. Több mint hat órát aludt, s fiatal szervezetének ennyi is elég volt a regenerálódáshoz. Frissnek és tetterősnek érezte magát.
Amikor kilépett a fedélzetre, elvakította a tűzd napfény, és miközben hunyorogva körülnézett, egész lényét átitatta a tenger sós illata.
Raoul de Foret-Noir a fővitorla árnyékában társalgott Lorenzo Scampelóval, a kapitány testvéröccsével. Amikor a volt templomos észrevette a lányt, elköszönt a horgas orrú, keszeg férfitól, és Miriam elé sietett.
– Kialudtad magad? – kérdezte mosolyogva.
– Nem is gondoltam, hogy ennyire szükségét érzem – felelte Miriam. – De most már jobb... És te? Te nem aludtál?
Raoul vállat vont.
– Hunytam egyet a fedélzeten.
– Ha gondolod, hogy az ágy...
– Ágy? – nevetett Raoul. – Nem élek én ily kényes holmikkal. Nekem épp megfelel ez a jó velencei fa is derékaljnak, takarónak meg ott volt az ég. Friss levegő, cirógató szél. Nem szenvedtem hiányt semmiben... Hacsak...
Miriam a távoli partot nézte, melynek mentén vitorláztak. Nem látszott belőle csak egy sötét sáv, s csak itt-ott bontakoztak ki sötét sziklák körvonalai.
– Hacsak? – ismételte a lány szórakozottan.
Raoul enyhén elpirult, s hogy ellensúlyozza ezt, cinkosan kacsintott.
– Tudod te, mire gondolok.
Igen. Elég félreérthetetlen módon fejezte ki az ábrázata, hogy mire gondol. Miriam azonban nem pirult el. Komolyan nézett a férfi szemébe.
– Ami köztünk történt... az természetes – mondta. – Talán újra ölelkezünk még, talán nem. Nem tudom. De most gondolni sem tudok másra, csak arra, hogy megbizonyosodjak Al Gázi szavairól. Ahogy jobban belegondoltam... nem tudom elképzelni, hogy a kegyes fogvatartónk képes lett volna elpusztítani azt a szörnyeteget. Lehet, hogy valami praktikával harcképtelenné tette... de elpusztítani? Alig hiszem.
– És ha mégis? – sugallta Raoul. – És ha mégis fölöslegesen emészted magad?
Miriam a fejét rázta.
– Bár úgy lenne! Ám én csak akkor hiszem, ha saját szememmel látom.
A volt lovag eltöprengett valamin.
– És ha... ott találjuk azt a démoni valamit apró cafatokra szedve? Elpusztítva?
Miriam szomorkásan rázta a fejét.
– Ha úgy lesz, el kell pusztítanunk külön-külön minden egyes darabját! Egy morzsa sem maradhat meg belőle!
A volt lovag vállat vont.
– És azután?
Miriam esze máshol járt. A homlokát ráncolta.
– Azután? – visszhangozta.
– Igen, azután – erősködött Foret-Noir. – Ha elpusztítottuk a darabjait is. Mi lesz azután, Miriam Randolf? Mihez kezdesz, ha bevégezted a küldetésedet?
A lány sóhajtott.
– Ne beszéljünk olyasmiről, ami még nem következett be.
– Miért ne beszéljünk? – morogta Foret-Noir. – A harcban is jó stratégia, ha előre kigondoljuk és megtervezzük a mozdulatainkat.
Miriam felhős pillantással méregette a megtermett lovagot.
– Te mit tervezel azután? – kérdezte.
Raoul habozás nélkül válaszolt.
– Haladéktalanul tisztázni fogom magam az ellenem felhozott vádak alól. Bármi történt is, én „A Jeruzsálemi Szent Templom Védelmezője” vagyok, s ez nem lehet másként ezután sem.
Miriam nem mosolygott. Ünnepélyesen nézett a férfira.
– És én? – kérdezte halkan. – És velem... mi lesz? Egyszerűen elköszönünk, hátat fordítunk egymásnak, és elsétálunk ellenkező irányba, mint két ismeretlen?
Raoul a lány csuklója után nyúlt, mintha meg akarná fogni és közelebb húzni magához. Aztán mozduló keze megállt a levegőben, majd lehullott a combja mellé.
Fájdalom és határozatlanság tükröződött a férfi tekintetéből.
– Igazad van – morogta zavartan. – Ne beszéljünk arról, ami még nem történt meg...
Szeruk lélegzet-visszafojtva lapult a szikla mögött. Tekintete ide-oda villant; fedezéket keresett, amely mögé a pillanat törtrésze alatt átszökkenhetne, ha úgy hozná a szükség.
– Madzsid?
A kérdés megismétlődött, ám az asszaszin továbbra sem mozdult. Csapda is lehet, döntötte el. A küzdelemben sokat számít, kinek nagyobb a türelme, s ki ragadja magához a kezdeményezést.
– Madzsid – szólalt meg harmadjára is a hang –, ne feledd, te kiválasztott vagy, Allah kegyelméből, ezért semmi nem riaszthat vissza a kijelölt útról. Nézz csak rám! Összeroncsolták a testem, a fejemet letépték, apró darabokra szaggattak, ám elpusztítani nem tudtak. Az istenek küldötteit nem lehet megölni!
Szeruk nagyot nyelt.
– Madzsid! – kiáltotta a Terminátor feje, amelyben tökéletes épségben megmaradtak a hangképfő modulok, a szonár- és radarszisztéma, valamint egy másodlagos tápegység, amely a jelenlegi energiafelhasználást figyelembe véve 312.4 óráig szolgáltatott elegendő energiát a működéshez. Ezenkívül a lefejezés előtti percekben begyűjtött, még feldolgozatlan adatbázisok is ott lapultak a titániumkoponya védett üregében; s a másodlagos elemzőegységek máris nekiláttak az adatok szortírozásának. Ráadásul – a SkyNet előrelátásának köszönhetően – a leszakított koponyában automatikusan működésbe lépett egy parányi jeladó, amit a titánacél védőburokba építettek, s segítségével a főbb almodulok kommunikálhattak a T-800-as főegységgel.
A helyzet reménytelennek tűnt, ám korántsem annyira, mint amilyennek első pillantásra.
Csapda, ismételgette Szeruk magában, ám a lehetőség túlságosan csábító volt, s Al Gázi győzelmének példája is bátorította. Őrá nem vár olyan félelmetes feladat, mint a Győzedelmesre; a hallottakból ítélve mindössze el kell játszania valakinek a szerepét, aki minden bizonnyal halott. A fej önmagában veszélytelennek tűnt, hiszen különben miért szólongatna fennhangon valakit, akinek – az eddig elhangzottak alapján – a szolgálatába szegődött.
Szeruk bízott a képességeiben: gyors volt, akár a lecsapó kobra, s ha az íjász szemének hunyorításából kikövetkeztette a lövés pillanatát, még a kilőtt nyílvessző elől is félre tudott vetődni. Azzal még semmit sem kockáztat, ha közelebbről is szemügyre veszi a démon beszélő fejét.
Lassan felállt, és macskaléptekkel közeledni kezdett a Terminátor koponyájához, amely – fedezékből kióvakodva már látta – elhagyottan árválkodott az aljnövényzet vastag szőnyegén. Az asszaszin egyetlen pillantással felmérte a démon látószögét, és hátulról, takaráshól érkezett, kezében dobásra kész tőrrel. Tekintetét egy pillanatra sem vette le a fejről, puhán és nesztelenül rakta egymás elé a lábait.
– Madzsid? – szólalt meg váratlanul a démon – Tudom, hogy a hátam mögött vagy!
Szeruk mozdulatlanná dermedt. Lélegzet visszafojtva állt, s bár lábujjhegye éppen csak érintette a földet, mégis tökéletes egyensúlyban tartotta a testét. Biztos volt benne, hogy a fűszálak növekedését is hallani lehetett volna az ő léptei mellett, ám nem tudhatott arról a kicsiny, ám jó hatásfokú radarrendszerről, amely minden tizedmásodpercben háromszázhatvan fokos szögben felmérte a Terminátor százötven méteres körzetét, és a beérkező adatokat nyomban továbbította a központi vagy a tartalék vezérlőegységnek.
– Kiválasztott vagy... Engem azért küldtek melléd, hogy hozzásegítselek az Allah kegyelméből rád váró hatalomhoz. Aki hisz Allahban és Mohamedben, az ő prófétájában, az nem csalatkozhatik.
Bár a kiborg csupán egy régebbi beszélgetés rövid részletét idézte fel, a szavak mégis sokat jelentettek Szeruk számára, mert hinni akart bennük. Valahol a tudata mélyén érezte, hogy másról van szó, ám az a lehetőség, hogy egyszer ő lehet az első, bizakodóvá tette. Akárkit is akart szolgálni a démon, az már bizonyára halott, arról Al Gázi, Tobruk hadzsi és Rashid al Markhalan gondoskodtak. Ebből viszont az következik, hogy a démonnak új urat kell keresnie magának, kiszolgáltatott helyzetéről nem is beszélve.
– A nevem Szeruk – mondta lassan az asszaszin, és óvatosan áthelyezte a súlypontját.
Ha a démon támadni akarna, akkor Szeruknak minden ügyességére szüksége lesz, bár Al Gázi példája bátorságot öntött a szívébe.
– Szeruk – ismételte gépiesen a Terminátor, miközben a logisztikai processzor munkáját átvállaló másodlagos egységek teljes kapacitással szkennelték az adatbázist valami támpont után. – Ismeretlen.
– Én leszek az új urad – folytatta óvatosan az asszaszin. – A régi elpusztult, s ha élni akarsz, akkor behódolsz nekem.
– Szeruk. Új úr. Behódolás... Elfogadva.
A T-800-as modell feje teljes kapacitással dolgozott. Bár a főmodul tartalmazta a legfontosabb alegységeket, a fejben lévő kiegészítő berendezések és részleges adatbázisok lehetővé tették a Terminátor számára, hogy valamiféle stratégiát alakítson ki ezzel a nyilvánvalóan hataloméhes humán egyeddel szemben.
Belső kijelzőjén számsorok és segédprogramok futottak, viselkedésmintákat építettek fel és bontottak le egyetlen szempillantás alatt, amíg kiválasztották a legcélravezetőbbet a 891.018 minta közül. Ha a Terminátor nem sérült, akkor ennek többszörösét kellett volna átnéznie, ám a helyzet paramétereit vizsgálva a kiborg arra a megállapításra jutott, hogy a minta alkalmazásával a siker esélye 87.12 százalék, s ez jóval az átlag felett volt.
Az asszaszin lassan körbejárta a fejet. Biztos akart lenni benne, hogy nem csapdával áll szemben. Ha a démon a föld alatt rejtőzködik, s csupán a feje látszik ki belőle, akkor kellemetlen meglepetésben lehet része.
Amikor Szeruk a T-800-as modell látóterébe került, automatikusan bekapcsoltak az elsődleges adatfelvevő egységek, és szkennelni kezdték az asszaszint. A kapott adatok nyomban összevetésre kerültek a másik humánnal vívott küzdelemben elraktározott adatokkal, statisztikák és összehasonlító elemzések készültek, s a Terminátor jó néhány huszadik századra betáplált adatot bírált felül az eddigi események ismeretében. Új változók kerültek a listákra, régi kulcsértékek íródtak felül.
A kölcsönös vizsgálódás percekig tartott, majd Szeruk – kését készenlétben tartva – kinyújtott bal kezével óvatosan megérintette a démon koponyáját, majd miután nem tapasztalt semmi különöset, lassan megmarkolta, és felemelte.
– Enyém leszel –, szűrte az asszaszin a fogai között, és elégedetten elmosolyodott.
A Terminátor hideg gépszemei végigmérték az új urat, miközben valami nagyon hasonló gondolat impulzusai futottak végig a mechanikus idegpályákon, ám a kiborg egy lépéssel tovább gondolkodott:
Amíg szükségem van rád!
Szeruk a kiborg fejével egy védett domboldal takarásába húzódott. Időre volt szüksége, amíg felméri a lehetőségeket, s nem akarta megkockáztatni, hogy ezalatt valaki meglepje. Minden figyelmére szüksége volt ahhoz, hogy tökéletesen átgondolja a helyzetét.
Az máris nyilvánvalónak tűnt, hogy a démon meglehetősen szorult helyzetben van, különben nem hódolna be egy új úrnak, hanem megpróbálná megkeresni a régit, vagy visszatérne oda, ahonnan jött. Ez a megállapítás máris újabb kérdéseket vetett fel. Ki, az a Madzsid? Vajon mi volt a sejtán célja? Így megcsonkítva, miféle hatalommal bír? Jelent-e veszélyt pillanatnyi állapotában Szerukra, illetve az Otthonra nézve?
Az utolsó két kérdés alapos fejtörést okozott Szertiknak. A puszta tény, hegy a démon koponyája önmagában is életképes, egyben azt is jelentheti, hogy olyan pusztító erővel rendelkezik, amely nem csupán Szerukot, de az Otthont is komolyan fenyegetheti.
Kitar nem készítette fel ilyen problémákra Szerukot, s az asszaszinnak komoly dilemmával kellett most szembenéznie. Ha visszaviszi a fejet a Tiszteletreméltó Öreg küldöttének, akkor akár az Otthont is veszélybe sodorhatja.
Az Otthon biztonsága mindennél fontosabb!
Egy pillanatra heves késztetést érzett, hogy minden észérv és csábítás ellenére elpusztítsa a démon fejét – már amennyiben képes rá –, mert a kisgyermekkorától fogva belénevelt ösztönök elképesztően erősek voltak. Ám nem kevésbé volt erős az a vágya sem, hogy végre a sokadik helyről, az alantas sorból az elsők közé lépjen. Ezt az alkalmat nem szalaszthatom el, suttogta némán maga elé, és döntött.
Ismeretlen úton indult el, amely felemelkedéshez vagy bukáshoz vezet. Akármelyik is vár rá, Szeruk úgy érezte, nincs mit megbánnia. Kockázat nélkül nincs győzelem, s ha az az ára a felemelkedésnek, hogy egy démonnal kell együttműködnie, hát legyen.
– Démon! – szólította meg az asszaszin a Terminátor fejét, és törökülésben kényelmesen letelepedett előtte. Miután biztos volt benne, hogy a démon minden szavát hallja, bizonyos óvintézkedéseket foganatosított. Ha harcra kerülne a sor, kerülnie kell a fizikai kontaktust a szörnyeteggel, ez nyilvánvaló volt Al Gázi beszámolójából, amit Kitar oly híven tolmácsolt neki, a küldetés sikere érdekében.
– Néhány kérdésemre válaszolnod kell!
A kiborg szemei lassan kinyíltak. A Terminátor látóegységei ráfókuszáltak az előtte ülő férfira, majd a hangminták és a szkennelési adatok alapján beazonosították. Közönséges helyzetben a kiborg egy kisebb elsődleges tárolóban állandó készenlétben tartotta volna az asszaszinnal kapcsolatos adatbázisokat, ám egy összehasonlító kalkulációs elemzés szerint az újbóli szkennelés és azonosítás 11.9 százalékkal kevesebb energiát fogyaszt, mint az elsődleges tároló működésben tartása. Márpedig az energia idő, s az idő elengedhetetlen a feladat végrehajtása szempontjából.
– Kérdezz! – felelte a Terminátor, csak a legszükségesebb hangmodulátorokat működtetve, amitől hátborzongatóan rideggé és színtelenné vált a hangja.
Szeruk idegesen megrezzent, és megnedvesítette az ajkát. A démon baljós hangja nem sok jót ígért, bár úgy tűnt, egyelőre hajlandó együttműködni. Talán ha sikerül meggyőznie róla, hogy egymás érdekeit szem előtt tartva hatékonyabban működhetnének, akkor a démon kedvezőbben fogadja majd a jelenlétét, s nem rója fel túlságosan neki, hogy megpróbál hasznot kicsikarni helyzeti előnyéből.
– Mi lett a tested többi részével? – érdeklődött Szeruk, mivel úgy érezte, ez fontos lehet a továbbiakban. Ameddig csak a démon feje van meg, addig tökéletesen kézben tarthatja a helyzetet.
A kiborg habozás nélkül válaszolt, hiszen már minden meglevő adatot kielemzett, hogy a főegységről valamiféle információt szerezzen, ám képtelen volt egyértelmű választ adni:
– Elégtelen adat. További input szükséges.
Bár Szeruk nem értette a jövő szaknyelvét, annyit mégis felfogott, hogy a démonnak valószínűleg fogalma sincs arról, mi történt a testével, miután a gerendák lenyakazták. Az asszaszin visszaemlékezett Al Gázi történetére. Miután a gerendacsapda nem vált be teljesen – elvégre a démon életben maradt –, Al Gázi kősúlyos farkasverembe csalta a szörnyeteget. S bár onnan is kimászott, mintha Al Gázi említette volna, hogy a démon egyik karja a szikla alatt maradt.
Meg kell keresnem, döntötte el nyomban Szeruk. A fejet azonban egyelőre nem akarta magával vinni, így az tűnt a legcélszerűbbnek, ha elrejti valahová. Természetesen a démon beleegyezésével, hogy ezzel is kimutassa hajlandóságát az együttműködésre.
– Megpróbálom előteremteni a többi testrészedet – mondta Szeruk a Terminátornak, miközben apró gödröt kapart a kezével a földben, amit tövestől kiemelt fűcsomókkal rakott körbe. – Nem tudom, mennyi időt vesz igénybe, ezért elrejtelek.
A Terminátor nem válaszolt, és Szeruk ezt beleegyezésnek vette. A kiborg feje félig eltűnt a földben, s a zöld fű a fémkoponya ezüstös csillogását is eltakarta. Az asszaszin végül egy kisebb bokrot dugott a démon feje mellé, s ezzel tökéletesen eltüntette a különös szörnyeteget. A mesteri álcázásnak köszönhetően még két lépés távolságból sem lehetett észrevenni a titánimkoponyát.
Szeruk még egyszer meggyőződött a rejtekhely tökéletességéről, majd elindult, hogy felkutassa a démon többi maradványát. Ezen a kihalt, néptelen vidéken nem tartott attól, hogy távollétében bárki is felfedezné a fejet, ha pedig mégis, az illető rémületében és meglepetésében bizonyára fog csapni akkora lármát, hogy idejében odataláljon hozzá, és örökre elnémítsa.
Minden tökéletesen rendjén valónak tűnt, így az asszaszin elindult a nyomokat követve. A domb tetején megtalálta Al Gázi farkasvermét, melyet félig betemetett a fáradságos munkával odaszállított szikla. Szeruk elismerően bólogatott. Hatalmas munka lehetett a rövidre szabott idő alatt elkészíteni ezeket a bonyolult csapdákat!
Óvatosan a verem széléhez lépett, és letekintett. A szikla szilánkokra zúzta a verem alján elhelyezett kihegyezett cölöpöket, ám a démonnal nem tudott végezni. A kövön tisztán látszottak a fémujjak vájta mélyedések, ahogyan rettenetes dühében félrelökte a testére nehezedő koloncot, hogy megállíthatatlanul törjön Al Gázi után.
Szeruk óvatosan leereszkedett a verembe; olyan magabiztossággal közlekedett a szilánkosra hasadtan is fenyegetően meredező cölöpök között, mintha semmitől sem kellene tartania. Elvégre éppen elégszer gyakorolta a mozgást vaksötétben ilyen karós-cölöpös farkasvermekben ahhoz, hogy akár vakon is kiismerje magát a szabályos elrendezésű farudak között.
Az asszaszin úgy okoskodott, hogy ha igaz Al, Gázi története, akkor a sejtán itt veszítette el az egyik karját. Ám amikor a démon kiásta magát a szikla alól, egyúttal a kőtömböt is félregördítette, így a leszakadt kar nyilvánvalóan hozzáférhető.
S valóban. Két elroppant gerendacsonk tövében ott hevert a titániumkar, félig a földbe temetve, ám mégis fenyegetően. Az ujjak között fűrészporrá morzsolt fakarók maradványai látszottak; a démon dühében hatalmas tombolást végezhetett.
Szeruk rendkívül elégedett volt magával. Megvan a fej meg az egyik kar, és ha minden igaz, akkor holnap a test többi részét is meg fogja találni. Bár az alkony lassan már éjszakába fordult, és a további kutatás egyelőre kilátástalannak tűnt, az asszaszin szíve szerint tovább nyomozott volna. Mégis megálljt parancsolt magának. A démon teste nem fog eltűnni, s a sós víz sem tesz kárt benne – remélhetőleg.
Most pihenek egy kicsit, gondolta Szeruk, aztán holnap korán reggel befejezem a kutatást.
Abban máris biztos volt, hogy a megtalált kart egyelőre elrejti a démon elől, hiszen nem tudhatja, miféle láthatatlan, természetfölötti erő fűzi össze a végtagot és a fejet, s nem akart arra ébredni, hogy hideg fémujjak fonódnak a nyakára. Éppen ezért a kart egy bokor tövében rejtette el, ágakkal álcázva a tompán csillogó fémet, majd biztos távolba húzódva lekuporodott egy alacsony emelkedő szélárnyékos oldalán, ahonnan a fejét felemelve mind a démonkoponyára, mind a kar rejtekhelyére kiválóan ráláthatott. Bármi rendkívüli is történik az éjszaka folyamán, Szeruk biztos volt benne, hogy nem kerüli el kifinomult érzékei figyelmét, s ez a pihenőhely nem csupán védelmet, de időt is biztosít a számára, ha cselekednie kellene.
Mielőtt Szeruk lehunyta volna a szemét, Al Gázit látta maga előtt, ám a másik asszaszin vonásai lassan elhalványultak, furcsán elmosódtak, hogy aztán váratlanul kitisztuljanak, és egy rendkívül ismerős arc bontakozzon ki a helyükben.
Az övé.
Az alkimista még napszállta előtt elérte a nyugatra húzódó hegyek lábait. Egy faluban eladta a haszontalanná vált tevéket, és vásárolt két öszvért meg egy kétkerekű kordét.
Alkonyatkor indult tovább a Jeruzsálem felé vezető utak egyikén. Meredek kaptatók és lejtők váltották egymást, az utazás unalmas volt és fárasztó. Az állatok jól bírták a megerőltetést, Rashid elégedett volt.
Odafent feljöttek a csillagok. A tündöklő hold fényénél akár olvasni is lehetett volna. Ez a vidék hajdan az ígéret földje nevet viselte, ám nemigen emlékeztetett már arra a tejjel-mézzel folyó Kánaánra, ahová Izrael törzsei negyvenévnyi sivatagi bolyongás után megérkeztek. A kopár domboldalakról hatalmas foltokban hámlott a föld, s a csupasz, fehér mészkő úgy világított ki alóla, mint vedlő kutya irhája alól a meztelen bőr. Ezeket a lankákat valaha fenségesen zúgó cédruserdők borították, ma azonban legfeljebb birkalegelőnek voltak jók. A fákat a legenda szerint még az ősidőkben irtották ki, amikor Hiram király hajóhadat szerelt föl a tengeri népek inváziója ellen, szövetségese, a bölcs Salamon pedig megépítette Jeruzsálemben a templomot.
A legenda persze hazudott. Rashid al Markhalan még a saját szemével látta a büszkén magasodó cédrusokat, pedig annyira azért ő sem volt öreg.
Az alkimista jó pár mérföldet tett meg a több száz éves kocsiúton, csak a Szent Város előtt tért le róla. Itt északnak fordult, hogy elkerülje Jeruzsálemet; semmi kedve nem volt különös szállítmánya dolgában vitába bonyolódni a messzi Kairóból iderendelt mamelukokkal, akik most kölyökkalifájuk meggyilkolójának, a hatalmas Szaladin szultánnak a szolgálatában őrizték a Szent Város falait Richard király keresztény lovagjai ellenében.
Hosszúra nyúló élete évei során alaposan kiismerte a környéket. Tudta, melyek azok a hágók, ahol át tud kelni az öszvérekkel, és tudta, mikor kell csendesen közlekedni, mert lakott vidék közelében halad. Kerülnie kellett minden feltűnést – márpedig egy magányos éjszakai utazó képe bármely kósza holdkórosban megmaradhat: Így is elég baj az, hogy a kordé tiszta és világos – könnyen követhető – nyomot hagy.
Sivár, néptelen vidék volt ez; azt a kevés földművest és kecskepásztort, akiknek sikerült valahogy eltengődniük a négy évezred alatt végsőkig kizsarolt, terméktelen talajon, elüldözték az újabb háború pusztításai, amely errefelé dühöngött tán a legkegyetlenebbül. Az öszvérkordé felkapaszkodott egy dombhátra; innen fordult vissza valamikor nyár végén Richard király, pajzsokkal takartatva el maga elől a Szent Város szirénhangként csábító látványát. Az alkimista az igazhitűek és a keresztény gyaurok tartományai között húzódó senkiföldjén haladt, de valószínűnek tartotta, hogy a nemrégiben megkötött fegyvernyugvás miatt nem fog határmenti portyázókkal találkozni. Ennek voltaképpen örülnie kellett volna, mégis különös érzés fogta el: mondhatatlanul egyedül érezte magát. A sejtán hallgatott, a Holt-tenger óta nem tudta szóra bírni. Rashid azt hitte, a fémszörny a feje elvesztése miatt viselkedik ilyen zavartan.
Módosította a haladási irányt, most észak-északnyugatnak tartott. Útja jó darabig Jaffa felé vitt, majd eltért a várostól és nyílegyenesen a Vadkecske-szurdok felé vezetett.
A szurdok környéke helyi viszonylatban inkább dombosnak, mint hegyesnek számított. Ez azt jelentette, hogy nem voltak függőlegeshez közelítő meredélyek, sem nagyobb vízmosások. Az agyagos talajon buja növényzet zöldellt, aztán feljebb, a hegyoldalakon folyamatosan meggyérült; az ormok már sziklaszürkék voltak.
Az aprócska kordé íves kacskaringókban araszolt a magaslatok tövében. Rashid tudta, hogy egy órán belül megérkezik. Először a kordéval elviszi a sejtánt a barlangba, aztán az állatokat és a járművet elvezeti a műhelytől, és kellő távolságba érve elrejti.
Kövér vízcsepp hullott kézfejére. Rashid felnézett az égre. Nem tornyosultak rajta zord fellegek, de közel járt a hideg évszak beköszönte. A kitörni készülő vihar biztos előjele volt ennek.
A szél felerősödött, bebújt az alkimista ruhái alá, és megborzongatta testét. Az első cseppet újabbak követték; szemerkélni kezdett az eső. Rashid tudta, hogy perceken belül zuhogni fog, és ő bőrig ázik. Nem bánta különösebben.
A lezúduló víz elmossa mögötte a nyomokat.
A reggel első napsugara még alig bukkant ki a látóhatár széle felett, amikor Szeruk kinyitotta a szemét. Első pillantása a fej rejtekhelyére irányult, majd miután semmi szokatlant nem tapasztalt, nyomban a kart rejtő bokrot kezdte vizslatni. Úgy tűnt, minden rendben; a démon maradványai egyetlen hüvelyknyit sem mozdultak el az éjszaka folyamán.
A Terminátor szeme meg sem rebbent, amikor Szeruk leemelte róla az álcázásul szolgáló bokrot. A kiborgnak a tartalék tápegység minden morzsányi energiájára szüksége volt, s nem pazarolhatta feleslegesen a drága – és egyelőre pótolhatatlannak tűnő – energiát.
– Tovább folytatom a kutatást – jelentette ki Szeruk, és végigmérte a Terminátor fejét. Biztos volt benne, hogy a démon minden szavát mohón lesi. – Talán ma már találok valamit...
Szeruk célszerűnek tartotta, ha pillanatnyilag nem árulja el a sejtánnak, hogy az egyik fémkarra máris rábukkant. Először meg kell állapítania, hogy milyen állapotban van a test többi része, utána majd eldöntheti, mi szolgál inkább az előnyére: ha a maradványokat visszaadja a démonnak, s így hízelgi be nála magát, vagy pedig a zsarolás a célravezetőbb.
A Terminátor nem pazarolta az energiát a humán szavainak komolyabb vizsgálatára, csupán regisztrálta és értelmezte azokat. A null-üzemmódban rögzített adatokat a későbbiekben is ráér majd kielemezni.
Szeruk visszahelyezte a bokrot a fejre, majd határozott léptekkel a tóhoz indult. A fej és a kar után immáron a testet kellett megtalálnia, pontosabban azt, ami a rettentő összecsapás után megmaradt belőle...
Bár a Genezáreti-tó csodálatos élővilágú élővíz volt, a Természet valami megmagyarázhatatlan szeszélyének köszönhetően a part errefelé apró kavicsokkal volt borítva, a víz maróan sós volt, és életnek nyoma sem látszott errefelé. A helyi halászok a Halott Ember Átkozott Öblének nevezték a helyet, s gondosan elkerülték. Hiszen zsákmányt hiába is reméltek volna.
Al Gázi története alapján Szeruknak nem esett nehezére megtalálnia a végső összecsapás színhelyét. Egy régebbi küldetése alkalmával már járt errefelé, így aztán nem volt teljesen ismeretlen előtte a környék.
A part kavicsos szegélyén haladva az asszaszin hamarosan mély karomnyomokat fedezett fel, melyeknek elhelyezkedése arra utalt, hogy a démon lábai megsérülhettek, ugyanis az addigi kimért, egyenletes léptek furcsán imbolygóvá és bizonytalanná váltak.
Al Gázi léptei nem hagytak nyomot maguk után, ám a démon csapásából pontosan ki lehetett olvasni a harc menetét. Az apró, dermedt fémcseppek a földön arra utaltak, hogy az Al Gázi által használt görögtűz még a démon sebezhetetlennek tűnő acéltestében is kárt tudott tenni. A komótosan hömpölygő hullámok ugyan elmosták a part menti sávban a démon nyomait, ám Szeruk biztos volt benne, hogy nem esik majd nehezére megtalálni a maradványokat. A víz ugyan mély volt, ám az asszaszin bízott a képességeiben. Szigorú kiképzésének köszönhetően akár négy percig is vissza tudta tartani a lélegzetét, s tapasztalatból tudta, hogy a sós vízben bátran kinyithatja a szemét. A távolságok ugyan eltorzulnak, ám a látása nem szenved maradandó károsodást, bár néhány óráig bizonyára könnyezni fog a maró só miatt.
Az asszaszin megpróbálta felmérni, a sejtán vajon milyen irányban gázolt be a tóba. Minél, kevesebb időt akart a kutatással tölteni, így nem sajnálta az időt az előzetes terepfelmérésre. Egy láb tévedés a vízben akár ötöt is jelenthet, s a halott öbölnek korántsem volt olyan áttetsző a vize, mint másutt, épp ellenkezőleg: baljósan szürkéllett, s a látótávolság a felszín alatt nem lehetett több három lábnál. Ha téved, akkor a test a közvetlen közelében is elúszhat anélkül, hogy észrevenné.
Néhány lépést tett hátrafelé, hogy minél nagyobb teret fogjon be a tekintetével. Végigpásztázta a partot, s megpróbálta a démon helyébe képzelni magát. Ő vajon hol gázolt a vízbe?
Hirtelen újabb nyomokat pillantott meg a kavicsos fövenyen, nem messze onnan, ahol a démon lábkarmainak mély lenyomata látszott. Az új nyomok frissebbnek tűntek, legfeljebb egy napja keletkezhettek.
Szeruk minden nyomolvasó képességét összeszedve megpróbálta kideríteni, mi történhetett itt, ki járt erre. Csupán néhány szívdobbanásnyi időbe telt, hogy rádöbbenjen a szörnyű igazságra: a nyomok olyan egyértelműek voltak, hogy nem tévedhetett.
Ezen a ponton valami lomha, nehéz test mászott ki a partra, s az acélujjak hasította mélyedések csakis a démonra utalhattak.
Szeruk nagyot nyelt. A démonnak nemcsak a feje maradt életben, hanem valami elképzelhetetlen, természetfölötti módon a teste is; hiába zúzták-roncsolták össze szinte teljesen, mégis kimászott a víz alól a partra, dacolva a józan ésszel.
Nem emberrel állsz szemben, figyelmeztette magát Szeruk, majd gyorsan kiigazította magát, elvégre ő szövetségest keresett a sejtánban, nem ellenséget.
A démon sokáig heverhetett itt, állapította meg az asszaszin, majd összeráncolta a homlokát, amikor emberi lábnyomokat pillantott meg a víz szélén. Bár a hullámok már csaknem a felismerhetetlenségig elsimították a nyomokat, Szeruknak mégsem esett nehezére megállapítani, hogy legalább kettő, ha nem három ember járt erre. Ketten mezítláb voltak, míg a harmadik sarut viselt.
A három jövevény – talán a démon parancsára – megfogta a testet, és visszacipelte a vízbe.
Szeruk értetlenül meredt maga elé. Minek kellene visszavinni a démont a tóba, amikor néhány órával ezelőtt éppen onnan mászott ki? Az asszaszin arca hirtelen elborult; a megoldás pofonegyszerű volt.
Hát persze! A démon nyilvánvalóan túlságosan súlyos ahhoz – a fejet önmagában sem volt könnyű megemelni –, hogy szárazföldön szállítsák, ráadásul a teherhordó tevék vagy az igavonó öszvérek nyomait könnyen követni lehet. Egy csónak sokkal alkalmatosabb szállítóeszköz lehet, ráadásul így attól sem kell tartani, hogy a jószágok megvadulnak a démon nem evilági szagától.
De ki vitte magával a testet?
Szeruk számba vette a lehetőségeket. Halászok? Ugyan, túlságosan babonás népség! Hacsak a démon valami bűbájos erővel nem kényszeríti a szolgálatába őket, akkor sohasem érintik meg a testet. Al Gázi? Nem lehetetlen, bár Szeruk nehezen tudta volna elképzelni szektatársáról, hogy komolyabb érdeklődést mutasson egy olyan ellenfél irányában, akit képes volt legyőzni. Akkor viszont kicsoda?
Az asszaszin számba vette mindazon személyeket, akik az elmúlt napokban megfordultak a Genezáreti-tó környékén. Tobruk hadzsi és Rashid al Markhalan.
Rashid al Markhalan!
A Mesterség avatott ismerője, az alkimista, minden titkok tudója, aki bizonyára éppúgy vágyik az új ismeretekre, ahogyan Szeruk a hatalomra. Csak ő lehetett képes arra, hogy magával vigye a démon testét. Talán tanulmányozni akarja, talán valami más célja van vele.
Szeruk felmordult. Csak egyetlen dolog számít: vissza kell szereznie a testet, és elvinnie Kitarnak. A fejet persze magánál fogja tartani; ennek az egy darabnak több hasznát veszi majd, mint az összes többinek, hiszen egy kar vagy egy láb nem tud beszélni, viszont ha netán életre kelne, sokkal veszedelmesebbnek bizonyulhat.
Ha a vén varangy azt hiszi, hogy túljárhat az eszén, hát nagyot téved!
Már csupán egyetlen kérdés maradt megválaszolatlanul, Szeruk mégis elkomorodott. Az alkimista magával vitte a démont, és ismeretlen helyre távozott. Ha sikerült megtalálni, akkor erővel vagy csellel bizonyára nem lesz nehéz megszerezni tőle a maradványokat. A kérdés csupán az: hol rejtőzhetik Rashid al Markhalan?
A velencei gálya egy órával alkonyat előtt kötött ki Akko kikötőjében. A tágas öbölben számos hasonló vízi alkotmány horgonyzott, s ebben az időszakban az egész part szinte nyüzsgött, az élettől.
Raoul járt már ebben a városban, s őt nem lepte meg a látvány, de Miriamet valósággal lenyűgözte a sokszínű tömeg és a hatalmas zsivaj.
– Nem lesz könnyű lovakat szerezni – jegyezte meg Raoul, miközben lefelé lépkedtek a hosszú pallón. – Lehet, hogy meg kell aludnunk valahol.
Miriam a fejét rázta.
– Nem szabad vesztegetnünk az időt. Van pénzünk. Ha nem akarnak lovat adni, kínálj háromszor annyit, mint ámennyit ér. Vagy akár ötször annyit. Biztos vagyok benne, hogy a pénz segít.
Azonban a sors úgy hozta, hogy mégiscsak Akkóban kellett tölteniük az éjszakát. Lovat ugyan tudtak volna vásárolni, ám alkalmas vezetőt, aki nem csak a környéket és a Genezáreti-fennsíkot ismeri, de azt is tudja, miképpen lehetne elkerülni a közelben húzódó frontot, ennyi idő alatt nem találtak.
Amíg Miriam félrehúzódott, Raoul beszédbe elegyedett Richard király két katonájával, s némi aprópénzért nem csak azt tudta meg tőlük, hogy hol tölthetnék az éjszakát, de igen kedvező információkról értesült.
Sugárzó képpel tért vissza a türelmetlenül toporgó lányhoz.
– Jó hírem van – kezdte. – Holnap hajnalban Sir Roger Damien, Richard király küldötte egy csapat katonával Chastelletbe indul. Az a férfi, akivel szót váltottam, pár dirhemért elintézi, hogy beszélhessek Sir Rogerrel. Talán sikerül csatlakoznunk hozzájuk. Velük együtt átkelünk a hegyeken, s onnan már csak pár mérföldet kell lovagolnunk. Holnap kora estére a tónál lehetünk.
Miriam a homlokát ráncolta. Égett a türelmetlenségtől, de belátta, hogy a körülményekhez képest ez a legkedvezőbb lehetőség.
– Rendben van – egyezett bele. – Keressünk valami szállást!
Vadkecske-szurdok, 1191. október 6.
A bejárat, amely az alkimista barlangjába vezetett, nem volt különösebben álcázva. Nyíltan ásított ki a napvilágra, s egyetlen ok volt csupán, amiért avatatlanok elől rejtve maradt: a környező hegyoldalakban lakatlan üregek és odúk tucatjai tették próbára az esetleges kutatók türelmét. Nem mintha sok ilyen akadt volna: több mint ezer éve, a masadai felkelés idejében zsidó lázadók kerestek menedéket ezekben a barlangokban a római légiók elől, s elmeszesedett csontvázaik – vagy éppen a sivatagi nap hevében szárazra aszalódott múmiáik – évszázadok óta türelmesen riogatják a gyéren lakott környék babonás parasztjait. Rashid rejtekhelye kívülről ugyanúgy nézett ki, mint bármelyik más barlang.
A belépő húsz-huszonöt métert tehetett meg a rögös, köves talajon, aztán a sötétben sziklafalnak ütközött. Valódi fal volt, nem káprázat, s ha az óvatlan barlangjáró lépteivel még néhány kígyót is felriasztott, valószínűleg mihamarabb igyekezett maga mögött hagyni a barátságtalan helyet.
Pedig a valódi bejárat ott volt, az avatatlan kétszer is elmehetett alatta anélkül, hogy észrevette volna. Még ha fáklyával világított is felfelé, akkor sem igen tapogatta, végig a majd hat láb magas mennyezet minden egyes pontját. Rashid műhelye a barlang fölött húzódó, ősrégi üreg volt, egyetlen kijárata nyílt a külvilágra: egy akna, amely függőlegesen vezetett lefelé a barlangba. A kürtőt káprázat takarta, és a közlekedés is meglehetősen bajos volt, ha az alkimista felhúzta a kötélhágcsót.
A rejtekhelyet nem Rashid alakította ki. A falba vésett ábrák és latin betűs feliratok alapján több, mint ezer éves lehetett; talán valami esszénus szekta búvóhelye, vagy egy titkos Ízisz-szentély. Az alkimista egyszerűen csak rátalált, véletlenül, amikor Bouillon Gottfried, a normann Boemund meg Rajmund toulouse-i gróf az első keresztes hadakkal lerohanták a kétszázszoros túlerőben lévő, de teljesen meglepett és felkészületlen szeldzsuk szultánokat. Rashid misztikus harmadik szemével előre látta, hogy a Szentföld hosszú időre – talán évszázadokra – egyetlen hatalmas mészárszékké válik, és titkos menedékek egész hálózatát épített ki magának. Sok másik mellett ezek közé tartozott az ősrégi szentély is, ahol jobbára nélkülözhető, de értékes holmikat rejtett el. Az előrelátás akkor is, most is bölcs dolognak bizonyult; mikor tizenkét nappal ezelőtt a katakombákban kiépített főműhelye beomlott, így nem maradt szerszámok nélkül. Az a néhány fontosabb tárgy, amit elő tudott ásni a törmelék alól, most rendezetlen halomban hevert a feljárat közelében, többségük sürgős javításra szorult.
A világítást Rashid olajlámpákkal oldotta meg. Nem hagyományos naftát használt, mert az túl büdös és túl kormos lett volna. Erre a célra külön folyadékot kotyvasztott. Kémcsöveiben és kígyónyakú lombikjaiban tulajdonképpen tiszta petróleumot párolt le magának, ezzel sikeresen megoldotta az első két problémát. A harmadik gond az volt, hogy a lángok elvonják az oxigént, az üreg természetes légcseréje pedig nem elég gyors, hogy folyamatosan pótolni tudná. Az alkimista ezért tizenkét óránként kioltotta a lámpákat, és ha a fennmaradó időben szüksége volt világosságra, a Művészet segítségével gyújtott fényt.
Rashid a falba vésett ábrák alatt tevékenykedett. A laboratóriumát állította össze; arcára minden alkalommal keserű kifejezés telepedett, valahányszor felfedezte valamelyik fontos műszerének a hiányát. Valahol, tudat alatt felrémlett benne, hogy a régi műhelyét a sejtán pusztította el, de az érzés visszaszorult, és átadta a helyét az izgatott lelkesedésnek.
A sejtán maga volt a tudomány tárháza. Az a néhány információ, amit rövid együttlétük alatt megtudott tőle, máris új perspektívákat nyitott tudásszomjas képzelete előtt. A sejtán a hatalmában volt – legalábbis szilárd meggyőződése szerint.
A T-800-as a lejárati kürtővel átellenes sarokban hevert. Egyetlen karjával immár huszonnégy órája fáradhatatlanul ugyanazt a mozdulatsort ismételgette. Azt, amit csinált, az alkimista értette – illetve érteni vélte.
Miután megérkeztek a műhelybe, az alkimista aludt néhány órát. Felébredése után rögtön hozzákezdett a sejtán „szemének” a megjavításához. Szerette volna, ha foglya beszédesebbé válik, s ehhez az kellett, hogy „a másodlagos vizuális rendszerek funkcionáljanak”, mert akkor a sejtán huzamosabb időre nélkülözheti az „audio érzékelőit”. Rashid megígérte, hogy segít megoldani a problémát.
A Terminátor eredeti célterületén, a XX. században a hiba elhárítása nem okozott volna különösebb gondot. Mivel a képérzékelő és feldolgozó rendszer nem károsodott, elegendő tett volna egy új autófókuszáló lencse behelyezése. A központi vezérlő megjelenítőjén különböző videokamerák típusai jelentek meg, melyek objektívjei kielégítő pótlást jelenthettek volna. A vezérlőegység elutasította a felkínált alternatívákat, és tovább analizálta a problémát. Az adatbázisban szerepeltek még megfelelő objektívvel rendelkező fényképezőgép-típusok is, s végül ezek egyike – a felkínált lehetőséget továbbfejlesztve – kivitelezhető megoldást jelentett.
A kérdéses darab egy 35 mm-es kompakt kamera volt. Nagy tömegben gyártott, könnyen beszerezhető példány, melyet a gyártó cég az olcsó előállítás érdekében nem szerelt fel automatikus élességszabályozással. Áthidaló megoldásként egy speciális lencsével látták el, ami – három métertől nagyobb távolságoknál – mindenhonnan közelítőleg éles képet ad. A Terminátor megállapította, hogy a lencse kicsiszolható, és a hFB01-es másodlagos érzékelőbe behelyezhető. Az alaplencse paramétereit átszámolva tervezett egy második lencsét is – a hFB02 számára – ami három méter alatt szolgáltat éles képet.
Kapcsolatba lépett Rashid al Markhalan alkimistával és közölte igényeit.
Öntött üvegtábláim vannak – húzgálta a szakállát Rashid –, de mivel akarod megcsiszolni az üveget?
A vezérlőegység gyémánt felhasználását javasolta.
– Nem tudok neked ilyet keríteni – rázta a fejét az alkimista. – Lehet, hogy ahonnan te jössz, a gyémántok az utcán hevernek, de itt még egy aprócska darab is olyan értéket képvisel, hogy házakat lehet venni érte.
A T-800-as visszavonult, és tovább kutatta a lehetőségeket.
Rendelkezésére állt egy olyan fémfajta, amelynek a keménysége a gyémántéval vetekedett. Titániumötvözet, a kis kaliberű lőfegyverek golyói lepattannak róla. A Terminátor testét alkotó fémről volt szó. Számítása szerint a két lencse kicsiszolása 0.3 mm kopást eredményez a külső burkolaton.
Miután Rashid átadta az üvegcserepeket, munkához látott. A fémízületes ujjak optimális sebességgel mozogtak a mellpáncél előtt.
– Azt hittem, sohasem érünk ide! – sóhajtotta Miriam, és férfimozdulattal átemelte lábát a nyeregkápa felett, majd lecsusszant a ló hátáról. A közlekedésnek ez az ódivatú módja még mindig szokatlan volt a számára, de lassan kezdett belejönni. – Pokolian hosszú út volt.
– Pokolian – morogta Raoul, és komoran pillantott abba az irányba, amerről érkeztek. – Richard katonái ostoba fajankók! Egy igazi templomos egy tucatnyival felér közülük... észben és bátorságban egyaránt.
Miriam elmosolyodott, de ugyanakkor tisztelettel gondolt arra, mekkora önuralomra volt szüksége a beképzelt és büszke lovagnak ahhoz, hogy szótlanul tűrje a katonák durva tréfálkozásait a Johannitákat és a Templomosokat illetően.
Természetesen felhorkant az első szavak hallatán, és zaftos válaszra készült, de elég volt egy pillantás Miriamtól, és a férfi türtőztette magát.
És a lány mélységes elismeréssel gondolt arra, mily tiszteletreméltó az, ahogy a büszke és gőgös lovag elfogadja őt, az ismeretlen nőt „parancsolójának”, s mindenben követi a kívánságait. Nos, igen. Raoul de Foret-Noir hatalmas változáson ment keresztül a megismerkedésük óta, s valószínűleg sok olyasmit tapasztalt, amit korábban még sohasem.
– Milyen furcsa táj – vélte Miriam.
Raoul de Foret-Noir nem válaszolt. Tekintetével a Genezáreti-tavat és környékét fürkészte. Egyelőre csupán fel akarta mérni, mire kell számítaniuk, ám pillantása akaratlanul is megpihent a közeli hegyek alsóbb régióiban zöldellő erdőkön.
– Az a rész olyan kihalt – szólalt meg Miriam, akit legalább annyira lenyűgözött a látvány, mint a lovagot. A Jövő gépek uralta világában már nincsenek ilyen háborítatlanul békés helyek, a fák és bokrok helyett szétlőtt házak, ronccsá nyomorított robotok és hasonló szörnyűségek alkotják a kiábrándító panorámát. Ha éppen nem az életéért küzd az ember, akkor éppen elgyönyörködhet a pusztulásban, s elgondolkozhat azon, hova vezet a háború.
Raoul szemügyre vette a helyet, amit a lány mutatott neki. A zöldellő partvonal egy darabon valóban megtörött, egy kisebb öböl körül nyoma sem volt a növényi életnek, jókora területen sziklás talaj övezte. Ráadásul a víz ott mintha sötétebb lett volna.
– Halott víz – jelentette ki a lovag örvendező hangon. – Azt hiszem, megtaláltuk a helyet, amiről az asszaszin beszélt.
– Micsoda gyilkos küzdelem lehetett – lepődött meg Miriam, s kezdett mind nagyobb tisztelettel gondolni Al Gázira. Nem gondolta volna, hogy az összecsapás nyomai még ebből a távolságból is láthatóak lesznek, hiszen a Terminátornak ezúttal nem álltak olyan tömegpusztító fegyverek a rendelkezésére, mint amilyeneket a jövőben használt.
– Mire gondolsz? – lepődött meg Raoul. – A démonnak nincs köze ehhez, a halott víz magától alakul ki. Talán túlságosan iszapos a meder, vagy tudomisén...
– Nézzük meg közelebbről! – javasolta Miriam, és meg sem várva Foret-Noir válaszát, a lovát kantárszáron vezetve óvatosan ereszkedni kezdett a domboldalon, egyenesen a halott öböl irányába.
– Magam is így gondoltam – morogta a kitaszított templomos a bajsza alatt, és engedelmesen követte a leányt. Lassan már kezdte megszokni... minden testi kapcsolat ellenére, hogy Miriam inkább úgy viselkedik vele, mint a harcostársával, semmint egy lovaggal, aki oltalmazni kívánja.
A köves parton könnyen megtalálták a Terminátor nyomait. A jellegzetes karomnyomok, melyeket a titániumujjak hasítottak a földbe, egyértelműen azonosították a kiborgot. Semmi más nem hagy maga után ilyen nyomokat!
Bár sem Miriam, sem Raoul nem voltak képzett nyomolvasók, azt mindenesetre sikerült kikövetkeztetniük, hogy pokoli küzdelem folyhatott a parton. Az apró fémcseppek a kavicsos fövenyen eleven bizonyítékai voltak Al Gázi apróra kidolgozott, módszeres haditervének, amellyel sokszoros technikai hátránya ellenére is képes volt komoly károkat okozni a kibongnak.
Bár Miriam továbbra sem volt meggyőződve a Terminátor pusztulásáról, lassan mégis ébredezni kezdett benne valamiféle remény. Ha az asszaszin kárt tudott tenni a titániumcsontvázban, akkor az sem lehetetlen, hogy valóban tönkretette a vezérlőegységet, s így deaktiválta a gépet.
Adná Isten!
– Miriam! – kiáltotta izgatottan Raoul néhány lépéssel távolabbról, miközben tekintetét mereven a földre szegezte. – Azt hiszem, rossz hírem van!
A nyomokból világosan látszott, hogy itt valami nagy test vonszolta ki magát kínkeservesen a vízből, s a fémujjak hagyta mélyedések világossá tették, ki lehetett az: a Terminátor!
– Él – bólintott lemondóan Miriam, és hirtelen minden önbizalma és kitartása elszállt, hogy átadja a helyét a csüggedésnek. – Hiába minden erőfeszítés. Képtelenek vagyunk megtalálni és elpusztítani.
Raoul odalépett a lányhoz, és gyengéden megfogta a kezét:
– Nem adhatod fel! Túlságosan sokáig küzdöttél a győzelemért ahhoz, hogy most megállj. – Harcos vagy, bár ezt nem szívesen mondom, hiszen inkább tekintelek gyönge nőnek, akit oltalmazni kell, mintsem társnak, aki a hátamat védi.
Miriam halványan elmosolyodott, a férfi szavai új erőt adtak neki. Raoulnak igaza van, gondolta dühösen, és elszégyellte magát iménti gyengeségéért. Küzdenem kell! Nem magam miatt, hanem minden, a jövőben megszületendő emberért!
– A démon kimászott a víz alól – töprengett fennhangon Miriam –, ám a nyomok alapján nem távolodott el túlságosan a parttól. Következésképpen valaki vagy valakik elvitték innen.
– Nem látok patanyomokat – vont vállat Raoul, aki megelégedett azzal a feltevéssel, hogy a démon továbbra is életben van. Még az asszaszinok pincebörtönében fogadta meg szent esküvéssel Miriamnek, hogy addig nem nyugodhat, amíg a szörnyeteget utol nem éri a végzete. Csak a győzelem vagy a halál adhat neki feloldozást az eskü alól.
– Kinek lehetett az érdekében? Kik tehették? – folytatta a gondolatmenetet Miriam. – Al Gázi emberei? Esetleg partmenti halászok, akik fel sem fogják, mekkora veszély leselkedik rájuk?
– Rashid – jelentette ki hirtelen Raoul, és komoly tekintettel a lányra nézett. – Rashid al Markhalan, az alkimista. Egyedül ő remélhet hasznot a démon maradványaiból, akár él az a pokolfajzat, akár visszatért a kénköves pokolra.
– Hiszen Rashid is részt vett a Terminátor elpusztításában! – vetette ellen Miriam. – Ugyan minek kívánna olyasmit, ami...
Hirtelen megértette, mire gondol a lovag. Egy alkimista számtalan új ismeretet meríthet pusztán abból, ha megvizsgálja a Terminátort. Ha pedig a kiborg működőképes állapotban maradt, akkor előbb-utóbb meg fogja találni a módját annak, hogyan fordítsa a maga javára az alkimista határtalan tudásszomját. Egyszerű titkokért cserébe olyan szolgálatokat fog kérni, amelyek hozzásegíthetik a végső feladat végrehajtásához: Sarah Connor őseinek az elpusztításához, s így az egész Connor-vérvonal kiiktatásához az idő vonala mentén.
Ráadásul az alkimista sok olyan anyaghoz, vegyülethez hozzájuthat, amelyek segítségével a kiborg hatékony fegyvereket készíthet magának.
Egy megfelelő méretű bomba komoly veszteséget okozhatna még a páncélt viselő keresztesek között is.
– Igazad van – ismerte el Miriam Raoul, szavainak igazságát. – Egyedül az alkimistának lehet komoly oka a Terminátor megsegítésére.
– A démon bizonyára súlyos sebeket szenvedett – fejtette ki a gondolatait Raoul, meglepő éleslátásról és logikáról téve tanúbizonyságot. – Az alkimista nyilván azért vitte magával, mert jelenlegi állapotában semmilyen veszélyt nem jelenthet a számára.
– Pontosan – vette át a szót Miriam. – Al Gázi mintha említette volna, hogy a Terminátornak leszakadt a feje. Ez viszont azt jelenti, hogy a kommunikációs egységeit elveszítette.
Raoul összevonta a szemöldökét, nem nagyon értette ezt a furcsa halandzsát. Ha valakinek leszakítják a fejét, akkor az meghal. Bár egy olyan természetfeletti lényt, amelyik képes áttörni hat lábnyi kőfalon, oktalanság volna összehasonlítani egy közönséges emberrel.
Miriam emlékezetében hirtelen élénken felvillant egy képszerű jelenet, egy – számára – réges-régen történt előadásról. Látta, ahogy nagybátyja a T sorozat típusait magyarázza, a T-100-as alapmodellektől kezdve a T-2000-es Rombolókig. A T-sorozat felépítésében meglehetősen standardnak bizonyult, a SkyNet a modelleken végzett újítások során elsősorban a megjelenésre, illetve a védelmi- és támadóképességre koncentrált. A központi egység a törzsben helyezkedett el, mivel azt sokkal jobban lehetett védeni, mint a fejet. A koponyában csupán kommunikációs eszközök, egy Morken-féle radarszisztéma, valamint elsődleges feldolgozóegységek és tárolók kaptak helyet. És természetesen egy korlátozott időtartamra szóló másodlagos tápegység, amely arra volt hivatott, hogy a harc esetén fellépő esetleges energia-kimaradásokat áthidalja.
– Azt hiszem, érdemes lenne szétnézni a tó fenekén – simította hátra a haját Miriam. – Ha a Terminátornak a kezére volt szüksége ahhoz, hogy kimásszon a partra, akkor komolyan megsérülhetett. A lábai bizonyára leszakadtak a testről, s mivel csak az egyik karját használta, valószínűleg egyéb problémái is akadhattak.
– Halott víz – tárta szét a karját Raoul. – Sötét és átláthatatlan. Semmit sem találnánk odalent, arról nem is beszélve, hogy én nem tudok úszni!
Miriam elhúzta a száját.
– Nem is arra kértelek, hogy dobálj le magadról mindent, és most azonnal búvármutatványokba kezdj!
Töprengve felmérte az öblöt. A küzdelem során a Terminátor nem távolodhatott el tíz-tizenöt méternél messzebbre a parttól. Ez alaposan leszűkíti a szóba jöhető területet, ám alapvető felszerelés nélkül még így sem boldogulhatnak.
– Egy csónak kellene...
– Minek?
– Elég nagy területet kell majd átvizsgálnom, így előbb-utóbb kifáradok – felelte a lány. – Ha minden alkalommal a partról indulok, akkor egyrészt hamarabb kimerülök, másrészt nehezebb lesz mindig ott folytatni a kutatást, ahol előtte abbahagytam. Ha viszont időről időre kifújhatnám magam egy csónakban, lényegesen könnyebb lenne a dolgom.
A T-800-as ujjai kitapintották az aprócska üveglencsét. Vastagság-, szög- és konkávmérést végzett rajta. Az eredmény megfelelő volt. Az első lencse elkészült.
Aktiválta a hFB01-es teleszkópos érzékelőt. A nyúlvány halk motorhang kíséretében felemelkedett, és pozícióba állt. A Terminátor ujjai finoman beleillesztették az üveget a rendszerbe.
A vezérlőegység képernyőjén ismét a külvilág jelent meg. A kép fekete-fehér volt; a másodlagos rendszert nem szerelték fel színérzékelőkkel. A video-egység újra működőképessé vált.
A T-800-as felmérte a barlangot, és az eredményt összehasonlította az audiális úton szerzett információkból kialakított képpel. Kiegészítő adatokat vett fel, némelyeket módosított.
Aztán átkapcsolta az érzékelőmembránjait beszéd üzemmódra:
– Rashid al Markhalan! A primer fontosságú lépés most ciánakrillát tartalmú ragasztószerek és hidraulikaolaj előállítása; valamint célszerűnek ítélem jelen lokáció védelmi rendszerének átszervezését.
Az alkimista alig tudta leplezni mosolyát.
– És mondd, sejtán, hogyan csináljam?
Rashid eszköztára a sejtán segítségével rohamosan bővült, boszorkánykonyhája edényeiben magas szintű kémiai folyamatok zajlottak.
Rashid nátriumot állított elő. Az alkimista már korábban is ismerte szennyezettebb formájában ezt a puha ezüstfehér fémet, de az arab „szóda” szót soha nem használta rá elnevezésként. A sejtán ígérete szerint az anyagot – majd ha a laboratórium fejlettségi foka eléri a szükséges szintet – részben tovább alakítják nátriumcianiddá, részben pedig a jelenlegi formájában fogják hasznosítani.
A sejtán az utóbbi időben nagyon beszédesnek bizonyult. Nagyon rövid idő alatt befejezte a második lencse elkészítését – visszanyert látása kétségtelenül segítette a munkában. Ezután valóságos kiselőadást tartott a tűzijáték-por más fajta felhasználási módozatairól. A Rashid által ismert képlettel ellentétben a színezőanyagok kihagyását és magasabb salétromarányt javasolt. Az elkészült port cserépkorsókba tömködték, és a tetejét szorosan lezárták, hogy jobb legyen a fojtás. Az alkimista a szabadban kipróbálta az egyiket: a felszabaduló energiával sziklákat volt képes megmozdítani.
Hasonló célokra készült a nátrium is. A sejtán közepes hatásfokú gyújtóbombát tervezett. Duplafalú edények belsejébe olajat töltöttek, ebbe helyezték a nátriumot, melyet így az olaj megvédett attól, hogy a levegővel reakcióba lépjen. Az edény külső falába közönséges víz került. Ha a szerkezetet eldobták, a cserép összetört és a kifolyó víz érintkezésbe lépett a nátriummal. A két anyag olyan hevesen reagált egymásra, hogy a fellépő hőhatás a másodperc törtrésze alatt meggyújtotta a szétfröccsent olajat, lángba borítva ezzel a környéket.
Félelmetes találmányok voltak, s mégis olyan egyszerűek! Rashid feje néha már zúgott a ráömlő információáradattól. Az alkimista beérte minimális pihenéssel, mintha érezte volna, hogy az idill csak látszat, és minden lehetőséget meg kell ragadnia a tanulásra, mert ez lesz az egyetlen haszna a furcsa szövetségnek.
Rashid egy ideje már intenzíven foglalkozott a gondolattal, hogyan lehetne a sejtán számára nagyobb mozgásképességet biztosítani.
A Terminátor helyhez volt kötve – legalább is Rashid így gondolta. Képtelen volt mozgatni a fémtestet, s ez jelentősen lelassította a munkafolyamatokat. Az alkimista a T-800-as utasításai alapján cselekedett, s ez körülményes és fárasztó volt. A sejtán – a nyelvi korlátok miatt – nem tudta mindig pontosan kifejezni mire gondol, ez veszélyessé is válhatott volna.
Volt még valami, ami tudat alatt irritálta Markhalant. A szerepek felcserélődni látszották: a gólem-szolga ugráltatta a mestert. Rashid nem akarta, hogy a sejtán elbízza magát.
Amikor szóba hozta a lábak kérdését, a Terminátor kifejtette, hogy a jelen körülmények között elhanyagolható a valószínűsége annak, hogy Rashid megfelelő hatásfokkal működő végtagokat készítsen számára.
Rashid korántsem volt ennyire borúlátó. A sejtán nem ismerhette az alkimista valódi hatalmát, a Művészetet. Rashid talált egy megoldást a problémára, ehhez azonban olyan matériára volt szüksége, ami könnyen beszerezhető, jól megmunkálható és több száz kilós terhelést is elbír.
A sors iróniája, hogy a megoldás szerepelt a Terminátor adatbázisában is, bár a vezérlőegység az anyaggal kapcsolatos kísérő információk alapján magasabb funkciók betöltésére egyértelműen alkalmatlannak minősítette.
Az emberi csöves-csontok ezer kilón felüli terhelést is képesek elviselni.
A köves part hamarosan kizöldült, a halott táj élővé változott. A víz már nem volt olyan sötét, s az öblöt elhagyva csaknem kristálytisztaságúvá tisztult. A felszín alatt láthatóvá vált egy kisebb raj halacska, színes hátukon megcsillant a fény, ahogyan ide-oda cikáztak.
Miriam és Raoul kantárszáron vezették a lovaikat. Azt tervezték, hogy ha elérnek a halászfaluhoz, akkor Raoul visszaevez a csónakkal, míg Miriam lovon teszi meg az utat. Mindenképpen el akarták kerülni, hogy a halászok elkísérjék őket a halott öbölbe, ahol a Terminátor maradványai rejtőztek.
– Egy csónak! – kiáltott fel fojtott hangon Raoul, és egy közeli bokor alatt barnálló, korhadó fadarabra mutatott.
Miriam megcsóválta a fejét. Ő csupán egy félig elsüllyedt fatörzset látott, amelynek felszínét már félig belepte a moszat. Valószínűleg hónapok óta itt heverhet, átadva magát az enyészetnek.
– Az ágak alatt! – fújtatott dühösen Raoul, mivel látta társnője szemében az értetlenséget.
Második pillantásra már Miriam is felfedezte a csónakot. Bizonyára valami nagy vihar sodorta el, talán éppen abból a halászfaluból, ahová igyekeznek. Bár félig már elsüllyedt, mégis a felszínen ringatózott, ami arra utalt, hogy nem lehet különösebben nagy baja.
– Isten küldte – állította mély meggyőződéssel a lovag, és lova kantárszárát Miriam kezébe nyomva lesietett a partra, s belegázolt a vízbe.
Némi erőfeszítés árán Raoulnak sikerült a part közelébe húznia a csónakot, s miután Miriam kikötötte egy közeli fához a hátasokat, közös erővel kimerték belőle a vizet. A csónak sértetlennek tűnt, az eresztékek ugyan nyikorogtak egy kicsit, ám egyetlen lyuk sem látszott a fenékdeszkán. S ami a legfontosabb, az egyik deszkaülés alá betolva egy hosszúszárú, kicsit már elnyűtt evezőt találtak.
– Ajándék! – suttogta áhítattál Raoul, és az ég felé emelte a tekintetét. – Köszönöm, uram!
Miriamnek ugyan más volt a véleménye a dologról, ám bölcsen nem tett megjegyzéseket a lovag hirtelen támadt hitbuzgalmára. Csupán az számított, hogy volt egy csónakjuk, s ráadásul egyetlen aranyat sem kellett kiadniuk érte. Arról nem is beszélve, hogy ezzel a talált kinccsel csökkent annak is az esélye, hogy nemkívánatos személyek is jelen lehetnek a Terminátor maradványainak a felkutatásánál.
– Haladj közvetlenül a part mentén! – tanácsolta a leány Raoulnak. – Nem szeretnélek félig elázott fuldoklóként kihúzni a vízből, ha mégsem tökéletes ez a csónak...
Raoul valamit morgott az orra alatt, majd magabiztosan belépett a csónakba, elhelyezkedett a végében, s marokra kapta az evezőt. Néhány erőteljes húzással eltávolodott a parttól, majd a halott öböl felé vette az irányt. Miriam egy darabig nézte a buzgón evező lovagot, majd nyeregbe szállt, s a másik lovat kantárszáron vezetve lassan ügetni kezdett visszafelé.
Miriam először csupán egy hosszú vászoninget hagyott magán, amikor begázolt a tó hideg vizébe, de már az első lemerülése alkalmával rá kellett jönnie, mennyire zavarja a testéhez tapadó vizes ruha a kutatásban. Ezért aztán nyakig begázolt a vízbe, nehogy a lovagban feleslegesen vágyat ébresszen – a korai középkor hímjei sokkal erőteljesebben reagáltak a mezítelen női test látványára, mint a jövő korában élő férfiak –, majd az átázott inget a csónakba dobta.
– Nem akarom, hogy fékezhetetlen vágyadban utánam ugorj! – tette hozzá félig magyarázkodva, félig csúfolódva, és egy elegáns ívű fejessel eltűnt a mélyben.
Raoul szájtátva bámult utána.
Miriam egyenesen lefelé tartott. Úgy tervezte, hogy majd a meder domborzatát követve lépésről-lépésre átvizsgálja a területet. Óvatosan kinyitotta a szemét. A sós víz ugyan sötétebb volt az átlagosnál, valami algaszerűség lebegett benne, amely nagyrészt elnyelte a napfényt, ám ahhoz elég világos volt, hogy legalább nagyjából kivehesse a fenék körvonalait.
Ez természetesen jelentősen megkönnyítette a dolgát, hiszen nem vakon kellett mindent végigtapogatnia, hanem csupán azt vizsgálta meg, amit arra érdemesnek tartott.
Ötvenöt... hatvan...A másodpercek gyorsan teltek, s bár Miriam meglehetősen sokáig bírta a víz alatt, nem akarta már a legelején feleslegesen kifárasztania magát. Még sokszor alá kell merülnie ahhoz, hogy megtalálja, amit keres.
– Közvetlenül a csónak mellett bukkant fel, éppen Raoul háta mögött. Megkapaszkodott a csónak szélében, s a váratlan imbolygás annyira meglepte a férfit, hogy kis híján belefordult a vízbe.
– Szólhattál volna! – morogta szemrehányóan Raoul.
– Bocs – mosolygott Miriam, bár máris kezdett fázni. – A víz alatt kicsit nehéz beszélni...
– Találtál valamit?
– Még csak most kezdtem a keresést – válaszolta a lány. – Órákba is beletelhet, mire valami hasznos nyomra bukkanok, de az is lehet, hogy legközelebb a szörnyeteg lábaival a fogaim között bukkanok fel.
Raoul nem értékelte társnője humoros megjegyzését, még csak el sem mosolyodott.
– Félek, hogy valami bajod esik – vallotta be. – S én még úszni sem tudok, hogy megsegítselek, ha szükséged lenne rám...
– Ne aggódj! – válaszolta Miriam, miközben az arcán halovány pír futott szét. Jól estek neki a férfi szavai. Az utóbbi időben egyre jobban kezdett vonzódni Raoulhoz, de még nem volt ideje elgondolkozni a kapcsolatukon. Amíg a Terminátor él, addig nincs is értelme. Ha elpusztulnak, akkor talán elpusztul a jövő is, tehát csak a győzelmet fogadhatják el.
A következő alámerülés alkalmával Miriam először elúszott a partig, és a kiborg nyomait követve úszott végig a meder aljak. Az első métereken könnyen követhetők voltak a nyomok, azonban hamarosan olyan kaotikussá váltak, mintha valaki szántszándékkal tüntette volna el őket.
Miriam már talán tizedére bukott alá, amikor rábukkant a kiborg járómechanizmusára. A titániumváz a deréktáji rögzítőegységeknél elvált a törzstől, és most élettelenül hevert a meder alján. Miriam megkísérelte felemelni, de még így is túlságosan súlyos volt. Ha lenne elég kötelük, akkor ráköthetné az egyik végét, és a lovakkal talán sikerülne a partra vonszolni a nehéz alkotmányt. Így azonban reménytelennek tűnt a dolog.
Felúszott a felszínre, és a lábával fenntartva magát közelebb hívta magához a csónakot.
– Megtaláltam – lihegte Miriam. – Próbálj ezen a részen maradni!
Raoulnak nem maradt ideje a válaszolásra; Miriamet túlságosan hajtotta a vágy, hogy minél előbb feltérképezze, mennyi maradt a tóban a maradványokból.
Az ismételt lemerülés alkalmával Miriam azonnal rátalált a járómechanizmusra. A szerkezet elhelyezkedése arra utalt, hogy a Terminátor innen még folytatta az útját befelé a vízben, Miriam erről meggyőződött a felszínen. Ez arra ösztökélte a lányt, hogy befelé folytassa tovább a keresést. A medernek ezt a részét puha iszap fedte, sötétzöld takaró, amely mindent elnyel. Miriam próbaképpen belemélyesztette a kezét a nyálkás anyagba, de a következő pillanatban máris kakaószínűre változott körülötte a víz, s mivel semmit sem látott, kénytelen volt a felszínre emelkedni.
– Felkavartam az iszapot – magyarázta az értetlenül bámuló Raoulnak. – Várnom kell egy kicsit, amíg ismét leülepszik, mert így reménytelen a keresés.
– Talán bemászhatnál a csónakba – ajánlotta a lovag, s a kezét nyújtotta a lány felé.
Miriam egy pillanatig elgondolkozott, de mivel már közel egy teljes órája a vízben tartózkodott, jól esett neki a pihenés. Arról nem is beszélve, hogy apránként kezdett dideregni, ami pedig csalhatatlan jele annak, hogy itt az ideje, kicsit felmelegíttetnie magát a nappal.
Egy ügyes mozdulattal bemászott a csónakba, s mit sem törődve a lovag leplezetlenül bámuló tekintetével végignyúlt a vízi alkalmatosság alján, és lehunyt szemmel átengedte magát a napsugaraknak. Szinte érezte, ahogy a bőre apránként felmelegedik, s a hideg és a fáradság lassan tovatűnik.
– A lábai leszakadtak a harcban – kezdte Miriam lehunyt szemmel a beszámolót. – Túlságosan nehezek ahhoz, hogy kiemeljük, de magam is úgy vélem, ott lesz a legjobb helyen. Errefelé bizonyára ritkán járnak halászok, hiszen a halak messzire elkerülik ezt a halott öblöt. Még egyszer le akarok menni, hogy ellenőrizzem, vajon más darabok nem hevernék-e a meder alján...
– Fel akarod hozni őket?
Miriam megrázta a fejét.
– Egyelőre nem, bár talán nem ártana. Ha vannak kisebb, létfontosságú alkatrészek, amelyek leszakadtak a törzsről, azokat minél jobban szét kellene szórnunk. Így tovább csökkenne az esélye annak, hogy a Terminátor ismét működőképessé váljon az alkimista segítségével.
– Szerinted mi a szándéka vele? – kérdezte Raoul.
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát a lány. – Talán csak tanulmányozni akarja, de kétlem, hogy a teljes megsemmisítésén törné a fejét... Bár megölte az unokáját, nem volt olyan szoros a családi kötelék, hogy komoly vérbosszúra adjon okot. Arról nem is beszélve, hogy Rashid al Markhalan okos és tudásra szomjazó ember, aki képes elfojtani magában a gyűlöletet cserébe az új ismeretekért.
– Ebben egyetértünk – bólintott a lovag, miközben kedvtelve legeltette a szemét a csodálatos női testen. – A kérdés csupán az, hova vihette innen a démon maradványait... A nyomok arra utalnak, hogy a vízi utat választotta, ez persze érthető, hiszen kevés olyan fegyelmezett hátas akadhat errefelé, amely képes megtűrni akár csupán teherként a hátán a démon maradványait.
– Milyen folyó vezet ebbe a tóba?
– A Jordán táplálja – felelte Raoul, és titokban mélyet sóhajtott. Egyre nehezebben viselte a látványt; a vére máris hevesebben buzogott ereiben, mint egy kitörésre készülő gejzír vize.
– Ha az alkimista végig a vízi utat választja, akkor eljuthat a Holt-tengerig, ahonnan szárazföldön kell továbbhaladnia Jeruzsálem irányába, igaz az már nem jelentős távolság.
– Kétlem, hogy a maradványokkal a városba indulna.
– Arrafelé számtalan kisebb-nagyobb barlang található, amelyben elrejtőzhet. Nem tartom lehetetlennek, hogy valahol arrafelé van egy rejtekhelye. Ha visszaemlékszel, akkor a Vadkecske-szurdokhoz akarta csalni a démont, hogy ott végezzen vele.
– Igazad van! – ült fel hirtelen Miriam, és keblei megremegtek a hirtelen mozdulattól. – Ha itt befejeztük a keresést, akkor irány a szurdok!
A következő pillanatban Miriam egy merész fejessel eltűnt a vízben. Raoul vágytól égve pillantott utána. Micsoda nő!
Jaffa nagypiaca, 1191. október 9.
A jósnő tágra nyílt szemekkel meredt az előtte ülő férfira.
– Rashid, hogy kérhetsz tőlem ilyet!
Markhalan fásultan a tenyerébe támasztotta a homlokát. Félőrülten vágtatott a Vadkecske-szurdoktól idáig, az elmúlt napok megpróbáltatásaitól alig állt a lábán, így semmi kedvet nem érzett hozzá, hogy meddő vitákba bocsátkozzon a Korán törvényeiről és azok betartásáról.
– Friss halottra van szükségem – ismételte a vonakodó Khobeidának. – Egy nagydarab férfi testére. Lehet keresztény is. Amint meglesz, elviszem innen. Senki nem fog semmit megtudni, és neked sem lesz bajod belőle.
– Valaha szerettél. Nem kértél volna tőlem ilyet.
Rashid arca megrándult. Soha nem szerette Khobeidát – bár volt talán egy időszak, amikor örömét lelte benne. A legerősebb érzelem, amit a nő iránt táplált, az a sajnálat volt. Lehet, hogy jobb sorsot érdemelt volna, lehet, hogy nem; mindez most már nem számít. Az egyetlen, ami lényeges, a sejtán és a munka. Fontosabb, mint egy kivénhedt emlék.
– Nem szívesen bízom rád a feladatot. Nem szívesen bízom rá senkire. De sietnem kell, minden perc számít.
Miért is kell sietni? Az alkimista összeráncolta a homlokát a szentségtörő gondolattól. Amíg a sejtán testét felhozta a Genezáreti-tótól, indokolt volt a kapkodás. Csakhogy a hajszoltság érzése azóta sem múlt el. Valami közeledett, az események határozottan egy bizonyos irányba sodorták, s ez az irány igencsak baljósnak tűnt.
Khobeida átnyúlt az asztal fölött, és megfogta az alkimista kezét.
– Rashid...
– Hmm?
– Min dolgozol, Rashid?
Markhalan dühösen felpattant, hogy leteremtse az asszonyt. A kérés felriasztotta gondolataiból, visszarántotta a félhomályos valóságba. A jósnő a gyász színeit viselte.
Szafed, a púpos meghalt. A sejtán ölte meg. Mindez nem számít.
Khobeida szenved. Évekkel ezelőtt segítettél volna rajta.
Semmi nem számít. Csak a munka.
Az alkimista két hosszú lépéssel a kijáratnál termett.
– Estére meglegyen, amit akarok. Napszállta után visszajövök érte.
Félrelebbentette a tarka ponyvát, és kilépett a piaczsivajos napsütésbe.
Khobeida hosszú percekig mozdulatlanul ült. Aztán felállt, kinyitotta ládáját, és a ruhák közül pénzt kotort elő. Beszólította a két vigyorgó semmirekellőt, akik Szafed helyét vették át. Röviden és tömören mondta el, mit akar, és hogy hol találnak holttestet. Mielőtt tiltakozni kezdtek volna, kezükbe nyomta a csillogó piasztereket.
Amikor újra magára maradt, visszaült az asztal mellé. Maga elé húzta a kristálygömböt, és könnyed mozdulattal rátette mindkét kezét. Ezúttal elmaradtak a zagyva mormogások és a vérben forgó tekintet. Khobeida egyszerűen csak a jövőt akarta megtudni, s mivel magának jósolt, nem kellett mitikus hókuszpókuszokkal nyomorult dirhemekre vadásznia.
A gömbben apró fényszikra kelt életre. Khobeida behunyta két látható szemét, és a harmadikkal, a titkossal nézett bele.
Az első képtől, ami elébe tárult, kifutott az arcából a vér.
Nem fogta el önsajnálat, és nem érezte úgy, hogy tennie kellene valamit. Mindenki meghal egyszer, s ő elég öreg már. Szomorú volt, mert a vég csúf lesz, de igaz életet élt, és bízott Allah kegyelmében.
A kép megváltozott, és azt a jövőt mutatta, amit Khobeida már nem fog megélni. Borzalmas volt és iszonyú. Látta a Vadkecske-szurdokot, felismerte az alkimista műhelyét. Látta Rashid testét, ahogy élettelenül hever egy barlang előtt, körülötte árnyak rajzanak. Aztán látta a lángokat. Látta a szerettei halálát; aztán mindenki halálát.
Ami történni fog, az Allah, sőt a nazarénus isten akarata ellen való.
Tenni kell valamit. A jósnő fejében homályos gondolatok ébredtek. Eszébe jutott a nő, aki nem szaracén, de Allah küldötte, és az ő kísérője. Értesíteni kell őket: a nő közbeléphet. Nem... erre már nem lesz ideje... Viszont üzenetet hagyhat. Khobeida lázasan gondolkodott.
– Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed – mondta John Connor mintegy nyolcszáz év múlva.
– Csupán a járómechanizmust találtuk meg – magyarázta Miriam Raoulnak, miközben már jócskán eltávolodtak a Genezáreti-tótól, hogy a Jordán partján lovagolva eljussanak a Holt-tengerhez, majd átvágva a hegyeken megkeressék a Vadkecske-szurdokot, amely valahol Jaffa városának közelében feküdt. – Ez viszont azt jelenti, hogy a fej és a törzs minden bizonnyal Rashid al Markhalannál van. Ez pedig több, mint rossz!
Raoul elgondolkozva rázta meg a fejét.
– Az asszaszin meséje alapján úgy vélem, az alkimista nem tudta megszerezni mindazt, amit szeretett volna. A fej már jóval a tó előtt leszakadt a törzsről, arról nem is beszélve, hogy valami farkasveremszerű csapdába is beleesett az a szörnyfajzat. Véleményem szerint legfeljebb a törzs lehet nála, az pedig önmagában használhatatlan.
Miriam felkapta a fejét. Még hogy használhatatlan?! Hogyan tudná elmagyarázni, hogy bár a SkyNet az emberi fajt vette alapul a T-sorozat kifejlesztése során, rendkívül sokat tökéletesített rajta, harcképesebbé és sebezhetetlenebbé tette. Az intelligencia központja a Terminátorok esetében nem a fejben, hanem a sokkal jobban védhető törzsben kapott helyet, így nem sokat számít, meg van-e a fej, vagy sem. Ha a Terminátor működőképes maradt, akkor előbb-utóbb meg fogja találni a módját annak, hogy felvegye a kapcsolatot Rashiddal. S az alkimista bizonyára nem fog nemet mondani egy olyan üzletre, melyről úgy véli, csak ő lehet benne a nyerő. Pedig a Terminátor lesz az:
– Mennyi ideig tart, amíg eljutunk a Vadkecske-szurdokhoz? – érdeklődött Miriam.
Raoul megvonta a vállát.
– Egy, legfeljebb két nap alatt elérhetjük a Holt-tengert. Onnan Jeruzsálem irányában haladva átvágunk a hegyeken Jaffa városához. Sajnos, fogalmam sincs, merre van a Vadkecske-szurdok, így nem lesz könnyű rábukkannunk. Talán ha találunk egy alkalmas vezetőt a helybéliek között, akkor Isten kegyes lesz hozzánk.
– Hákim nem lenne alkalmas erre a feladatra?
– Nem tudom – ismerte be Raoul. – Hákim nem szívesen mozdul ki Jaffából, ráadásul el kell mennünk érte. Márpedig nekünk minél előbb meg kell találnunk az alkimistát, mielőtt, még jóvátehetetlen hibát követne el.
– Egyetértek – bólintott Miriam, bár magában nem vetette el azt a lehetőséget, hogy Hákimot fogadják meg a vezetőjüknek. Kevés emberben bízhattak meg errefelé, de a szaracén olyan harcosnak tűnt, akik ezen kevesek közé tartozik. Bár a jaffai út majd félnapos kitérő, ha ugyan nem több, egy vezetővel megtakaríthatják a kutatással eltöltött időt. A kérdés csupán az, melyik választás a jobb?
Miriam megvonta a vállát. Beletelik még egy kis időbe, amíg elérnek a Holt-tengerig. Addig ezerszer átgondolhatja a lehetőségeket, s kiválaszthatja a legjobbnak tűnő megoldást. Talán mégis csak megérné elmenni Hákimért...
Jaffa nagypiaca, 1191. október 9.
Rashid a piacra igyekezett. Szüksége volt különlegesen tiszta és finom sóra, változatos növényi gyökerekre és erősen savanyú borra. Utána megbízható és vakmerő embereket kell keresnie. És legalább egyvalakit, aki ért a búvárkodáshoz. Gondolataiba merülve töprengett az előtte álló feladatokon.
Amikor kilépett a jósnő sátrából, szemközt, az egyik árus kecskelábú asztalánál egy ráncos képű öregember visszatette a többi közé az egészen eddig heves alkudozás tárgyát képező olajbogyót, és a kofa méltatlankodásával mit sem törődve az alkimista után indult. Szeruk volt az.
Az asszaszin szemre ezerévesnek tűnő arcán mosoly terült szét. Rashid, aki a sejtán testével együtt eltűnt, felbukkant végre; pontosan ott, ahol remélte. Az alkimista nyilvánvalóan megkergült, hogy ennyire nem törődik a legelemibb óvintézkedésekkel. Igazán szomorú, már ha az ő sorsát tekintjük.
Szeruk távlati terveiben nem szerepelt az alkimista meggyilkolása. Nem félt tőle – inkább csak óvatos volt. Rashid mester új menedéke – akárhol legyen is – nyilván jól álcázott és védett búvóhely. Márpedig a Művészetbe még neki is beletörhet a foga.
Szeruk tehát követni fogja Markhalant, egészen a műhelyéig. Majd egy alkalmas pillanatban bejut, és elviszi a sejtán maradványait.
Eszébe jutott a beszélő fej. Keze öntudatlanul megtapogatta az oldalára kötött batyut.
Rashid látszólag összevissza csellengett a piacon, és a legkülönfélébb holmikat vásárolta. Türelmetlenül, már-már lázasan szedte a lábát, s ahogy ide-oda cikázott a tarkán kavargó piactéren, a turbános fejek hullámai között, mozgásából – látszatra – hiányzott mindenféle terv és célszerűség. Az álruhás asszaszin azonban nem vesztette el a türelmét: minden feltűnés nélkül, komótos léptekkel végig a vén alkimista nyomában maradt, ugyanolyan lerázhatatlanul és észrevehetetlenül, akár a teste által vetett árnyék. Avatott értője volt a mesterségének Szeruk, nem legelső, de nem is legutolsó a Hegyi Öreg növendékei között, így hát nagyon jól tudta, hogy az eseményeket soha nem szabad siettetni, a kitartó várakozás viszont mindig meghozza a gyümölcsét. A türelem leckéje volt mind közül tán a legnehezebb, amit az alamuti szent gyilkosok kiképzésük során elsajátítottak; viszont elsősorban ez húzta meg a határvonalat köztük és a közönséges halandók között, nem a már-már legendás harci képességeik. Rashid, továbbra sem figyelve föl követőjére, a piac széle felé vette az irányt, majd eltűnt egy színes ponyvával elfüggönyözött ajtó mögött. Szeruk ismerte ezt a helyet, és az is tudta, miféle árut kínálnak odabenn. Embereket. Pénzért mindenre kapható, fegyveres csőcseléket; elszánt, de kapzsi, kemény derekú, de nem mindig megbízható férfiakat.
Szeruk alig észrevehetően bólintott, csak úgy önmagának. Szóval a vén Rashid mégsem annyira bolond, mint hitte. Rájött, hogy jobban teszi, ha nem hagyja őrizetlenül az irháját, és más választása nem lévén, a zsoldos aljanéphez fordul. Persze az is meglehet, hogy más célból van szüksége rájuk. Mindjárt kiderül.
Az orgyilkos fekete szeme körbevillant, nem figyeli-e valaki; az elfüggönyözött ajtajú épület strázsái hozzá hasonlóan kerülték a feltűnést, és elvegyültek a tömegben, korántsem értették azonban annyira a dolgukat, mint ő. A különbség legfőképp abban állt, hogy Szeruk mindvégig látta őket, miközben nagy ívben megkerülte az épületet, azok viszont nem látták őt, bár csaknem az orruk előtt vánszorgott el vénember maskarájában. Körültekintő alapossága miatt beletelt néhány percbe, amíg a túlsó oldalon talált egy alkalmas helyet.
A fal környékén őgyelgő öregember senkinek nem szúrt szemet. A tekintetek lesiklottak róla. Olyan volt, mintha az épület és az aggastyán mindig is összetartoztak volna; mintha az öreg hiánya és nem az ottléte szorulna magyarázatra.
Szeruk beleolvadt a környezetébe, és hallgatózott.
Az ablak elé szegezett sátorponyva szakadásain imbolygó pászmákban szűrődött be a kinti fény a kicsiny, bútorozatlan helyiségbe. A fülledt félhomályt emberi testek kipárolgásainak savanyú bűze töltötte be. Az alkimistán kívül négy alak volt odabenn: barnára sült arcú, keménykötésű férfiak, mindegyikük szaracén. A tárgyaláson tulajdonképpen már túljutottak. Rashid vázolta a feladatot, és megnevezte az árat. Nagy összeg volt, és a felét előre letette, nem a háború folyamán mindkét fél által értéktelen rézzé silányított helyi pénzben, hanem csengő bizánci solidusokban. A zsoldosok közül hárman a negyedikre néztek; hórihorgas, szénfekete szakállú berber volt, a bőre olajos fénnyel csillogott. Szaracén volt ugyan, de mintás burnuszából, bivalybőr lovaglócsizmájából és a szikár karját díszítő nemzetségi tetoválásokból ítélve legalább olyan messziről érkezhetett Jaffába, mint a keresztesek; Marokkó környékéről származott ide, valamelyik vad sivatagi rablótörzs szülötte lehetett. Fegyvert – legalábbis kívülről láthatót – nem viselt, mint ahogy a társai sem, hiszen a frissen meghódított Jaffában ezzel csak szükségtelen gyanúnak tette volna ki magát, tartásából és kemény, rezzenetlen tekintetéből azonban az avatatlan szemlélő is azonnal látta, hogy a szablyájával keresi a kenyerét. A berber Negrinnek nevezte magát, ha beszédes kedvében volt, ilyesmi azonban meglehetősen ritkán fordult elő. Most sem szólt egy szót sem, csak némán fölmérte a csizmája előtt heverő kis kupac aranyat, majd lassan, kimérten bólintott.
Markhalan kérdőn körbehordozta a tekintetét:
– Melyikőtök fog lemerülni?
A berber az állával egy alacsony, inas, sebhelyes képű társa felé bökött, aki alig nőtt még ki a sihederkorból, hidegen vágó pillantása azonban éles ellentétben állt fiatalságával. Rashid odafordult hozzá.
– A páncél fényesen csillogó acélból van. Nagyon nehéz. Egyszerre egy darabnál többet ne próbálj felhozni belőle. Két, legrosszabb esetben három csónakkal el tudjátok szállítani. – Az alkimista zavartan beharapta az ajkát. – Ha... a páncél esetleg megmozdulna... ne törődjetek vele!
– Furcsa egy páncél lehet – jegyezte meg talányosan Negrin, majd mielőtt az alkimista megszólalhatott volna, hozzátette: – De akár furcsa, akár nem, négy nap múlva megkapod, öreg.
– Titokban kell cselekednetek.
Egy félszemű, kopasz zsoldos, aki tenyérnyi széles selyemövet viselt a dereka körül, foghíjas vigyorral ajándékozta meg Rashidot.
– Csak egy dolgot nem szoktunk titokban tartani: ha elfelejtenek kifizetni bennünket.
– Megjegyeztem. Ti se felejtsétek el: négy nap.
– Meglesz – mondta a szakállas berber egyszerűen. – A részletek?
Sietni kell. Sietni!
– Rátok bízom őket. Dolgom van.
Rashid búcsút intett, és eltűnt az ajtóban.
A sebhelyes képű ifjú, akinek az ereiben felerészt görög vér csörgedezett, és hosszú ideig szivacshalász volt Szantorin szigetén, közönyös képpel nézett az ajtóra, majd rántott egyet a vállán.
– Bogaras fickó az öreg, de van pénze – foglalta össze egyetlen mondatban szótlanul hallgató társai véleményét.
A kilépő alkimista alig néhány lábnyira haladt el az álruhás Szeruktól. Az asszaszin töprengve nézett utána. Rashid al Markhalan tehát nem elégszik meg a sejtán testének egy darabjával, egészet akarja.
Szeruk keze végigsimított a batyun.
Nos, az egészet nem fogja megszerezni. A Hegyi Öreg küldöttének igaza volt, amikor úgy vélte, nagy hasznát veheti még a démon maradványainak. Tévedni – legalábbis a maga szempontjából – csak akkor tévedett, amikor őt bízta meg a megszerzésükkel.
Markhalan éppen az imént könnyítette meg a feladat teljesítését. Szeruknak elegendő megvárnia, amíg a négy zsoldos elvégzi a munka nehezét, aztán a visszaúton Allah színe elé küldi őket, és megkaparintja a hiányzó testrészeket. Négy napon belül.
Szeruk gondolatban sorba rendezte a szálakat, amiket el kell varrnia maga után. Közben az alkimista eltűnt a szeme elől, de ez nem érdekelte különösebben. Tudta, hol és mikor fogja megtalálni.
A nap a nyugati horizont peremén egyensúlyozott bizonytalanul, mintha nem tudná eldönteni, megy vagy marad. A házak kapuiból eltűntek a bétellevelet rágcsáló öregek, hatalmas, sistergő olajjal töltött serpenyőknek adták át a helyüket. Esti beszélgetések foszlányai keveredtek az utcákon őrjáratozó katonák fegyvercsörgésével. A tripoliszi gróf lebujjá vedlett nyári palotájába megérkeztek az első szórakozni vágyók; még ha odafenn a nap gondolkozott is, a lent lakó emberek már eldöntötték, hogy leszállt az éj.
Rashid al Markhalan egy felmálházott öszvért vezetett maga mögött. Elégedetten zárta a napot; csaknem minden szükséges holmi együtt volt már, kivéve azt a valamit, aminek a beszerzését Khobeidára bízta.
Amikor befordult a piactérre, és megpillantotta a jósnő sátra mellett álló kordét, azonnal tudta, hogy Khobeida engedelmeskedett az utasításinak. Lassan, ráérősen sétált oda a taligához. Néhány légy dongott körülötte. A lapján szakadt ruhák és rongyok gyűltek alaktalan halomba, de ahogy Rashid jobban szemügyre vette őket, látni vélte alattuk egy kéz és egy láb átsejlő körvonalát.
Körülkémlelt. Senkit nem látott a környéken. Rashid felnyalábolta a rongyköteget, és felhajtotta.
Egy vadállati módon kivicsorított fogsor és egy tágra nyílt, véreres tekintet nézett vele farkasszemet. Az egyik szem eltűnt az arc jobb oldalát összeroncsoló seb alatt. A halott török volt, koszlott ruházatából ítélve valami hajléktalan koldus; sűrű, fekete hajába agyagos föld tapadt. Az arca mintha valahonnan ismerősnek tűnt volna; talán az egyik semmirekellő lehetett, aki naphosszat a piactér körül lődörgött.
Rashid még feljebb emelte a rongyokat, és gondosan megvizsgálta a testet. Egészen friss volt, alig hűlhetett ki még; és ez így is volt rendjén, hiszen az enyészet idelent a délvidéken hamar kezdi a munkáját, egy rothadó tetemnek pedig az alkimista vajmi kevés hasznát látta volna. Khobeidának szerencsére Allah elegendő eszet adott, hogy ne egy himlőben vagy más fertőző kórságban elhalt csavargót kapartasson elő az árokpartról. Markhalant elsősorban a hulla lábai érdekelték.
Az alkimista ismét körülnézett, majd hosszú pengéjű kést húzott elő. Beledöfte a tetem combjába, és néhány erőteljes mozdulattal mélyen felhasította. A félig alvadt vér sűrű, hideg csomókban ütött ki a sebszáj körül. Rashid a homlokát ráncolta, egy bűzhödt ronggyal eltisztogatta a mocsok nagyját, kitágította a nyílást, majd szemügyre vette a mélyén a combcsontot.
Alkalmas.
Előrehajolt, és rutinos mozdulatokkal végigtapogatta mind a két lábszárat. Gyakorlott ujjai törésnyomok után kutattak.
Úgy látszik, a koldus életében nem szegte lábát, és a szállítás közben sem tört el semmije. Rashid elégedett volt.
Gondosan letisztogatta a karját meg a kése pengéjét, visszarendezgette az ócska rongyokat, és melléjük tette saját batyuját. Az öszvért befogta a taliga elé.
Tulajdonképpen már indulhatott volna, de hiányérzete támadt. Valahogy úgy gondolta, Khobeida is itt lesz, és váltanak néhány szót. Hirtelen úgy érezte, nagyon szüksége lenne egy kis beszélgetésre.
Megbámulta a jósnő sátrát. Halvány derengés szűrődött ki alóla, ami azt jelentette, hogy Khobeida bent van. Rashid egy pillanatra hallgatózott, nem akarta az öregasszonyt munkaközben zavarni.
De odabenn csend volt. Az alkimista félrehajtotta a sátorlapot, és belépett.
Khobeida a szokásos helyén ült, a kristálygömb mögött. A bizonytalanul imbolygó árnyékok hosszúra nyúltak, sejtelmes félhomályba borítva a szűkös teret. Világosságot egyedül az asztalon nyugvó üveggömb szolgáltatott.
A jósnő ezúttal nem a jövőt kémlelte, egyszerűen csak világított a fehéren ragyogó kristálygolyóval.
Amikor Rashid belépett, ráemelte a tekintetét.
– Nem kellett volna bejönnöd – mondta nyugodtan.
Markhalan szemrevételezte az öregasszonyt. Khobeida ridegnek, elutasítónak és szomorúnak látszott. Gyászruhája makulátlan volt, és ő maga is tiszta, mintha temetésre készülne.
– Nem szeretek adósságot hagyni magam után. – Markhalan leakasztotta az erszényét. – Mennyibe került az adományod?
Az öregasszony lassan ingatta a fejét:
– Fogadd ajándékomul, Rashid!
– Ami elmúlt, elmúlt, Khobeida. Vénségedre bölcsességet is tanulhatnál.
– Engem nem a múlt izgat, Rashid, hanem a jövő. A te jövőd – felelte neki a csendes, szomorú hang.
– Az én jövőmnek semmi köze a tiédhez! – lobbant haragra az alkimista. Nem tudta, mit várt, amikor bejött; de nem ezt, az biztos.
– Min dolgozol mostanában, Rashid?... Hol rejtőzöl?
– Elég legyen ebből, Khobeida! Ne felejtsd el, hogy mindent tőlem tanultál süldőlány korodban! Nekem köszönheted, hogy van mivel megkeresned a kenyeredet.
– A második látás átkával Allah vert meg. Te csak segítettél beteljesíteni.
Markhalan hirtelen rádöbbent, hogy még mindig a bejáratban áll. Elege lett ebből az egészből; ráunt, hogy mindenki csak feltartja. Neki munkája van. A sejtán egyedül van a műhelyben, és valószínűleg dolgozik valamin; ő pedig minden itt töltött perccel egy alkalommal többet szalaszt el, hogy tovább gyarapítsa a tudását.
Elég volt.
Rashid odavakkantott valamit a jósnőnek, aztán kilépett az esthajnalba. Hűvös szellő borzongatta végig, de nem törődött vele. Felvackolta magát a kordé bakjára, és ingerülten végigvágott az öszvéren.
Felpillantott az alkonyi égboltra, és megbecsülte, mennyi időbe telhet még, amíg a Vadkecske-szurdokba ér.
A kerékzörgés még el sem halt teljesen odakint, amikor Khobeida sátrában az egyik árnyék megmozdult, és előrelépett. Az asszaszin volt az.
– Hallhattad – mondta a jósnő anélkül, hogy felnézett volna rá. – Megkérdeztem. Nem válaszolt.
– Igen – töprengett Szeruk. Rashid al Markhalan nem ostoba ember. Így nem marad más választása, követnie kell.
Nem gond. A kordé néhány óráig jól látható nyomot hagy majd. Még elintézi, ami itt hátravan, aztán utána ered.
Khobeida mereven egy pontot bámult Szeruk ruháján. Az asszaszin hűvösen, elmosolyodott; tudott az aprócska vércseppről, de egyelőre semmi értelmét nem látta, hogy az eltávolításával vesződjön. Hisz úgysem hagy senkit maga után, aki elárulhatná.
Az a koldusgúnyás alak, aki a kordén zötykölődött a Vadkecske-szurdok felé, Khobeida egyik embere volt. Holttestet szerezni indult, és maga került az alkimista boncasztalára.
De a társa nem tartott vele; ő más feladatot kapott Khobeidától. Ha lesz rá ideje, az asszaszin bizonyára felkutatja, és megöli majd őt is, de akkorra már késő lesz. A papírok eljutnak azokba a kezekbe, ahová a jósnő szánta őket.
– Okos dolog volt tőled, hogy nem próbáltad figyelmeztetni – mondta Szeruk. Lassú mozdulatokkal egy selyemzsinórt tekert le az alkarjáról.
– Megölted volna őt is. – Az öregasszony tekintete nyugodtan, minden félelem nélkül meg állapodott a hurkon, amelyről tudta, hogy nemsokára kioltja majd az életét.
– Ne félj – mondta Szeruk szinte kedvesen. – Nem fog fájni, és nem tart sokáig.
Asszaszin volt; betartotta a szavát.
Műhelyébe visszatérve Rashid meglepetten látta, hogy a távollétében a sejtán kizárólag egyetlen dologgal foglalkozott: fegyvereket gyártott. Működése eredményeként a barlangban elképesztő mennyiségű robbanószer halmozódott fel. Ezenkívül készített még öt dárdát.
Az alkimista értelmetlennek tartotta a sejtán viselkedését. Annyi robbanóport kotyvasztott össze, amennyivel hegyeket lehetett volna eltörölni a föld színéről. Mivel a fémszörny szavaiból úgy vette ki, továbbra is hajlandó az együttműködésre, nem izgatta magát különösebben a probléma miatt.
Ami sokkal jobban meglepte és lenyűgözte, az a különféle alapanyagok hihetetlen mérvű megfogyatkozása volt. Rashid korábban úgy vélte, a barlangban összegyűjtött nyersanyagok évekre elegendőek lesznek. Ehelyett most azt kellett látnia, hogy a tárolóedények többsége üres; az értékes és ritka anyagoké éppúgy, mint a közönséges matériáké.
A Terminátor szűkében volt az időnek. Már 191 órája sem volt hátra a tartalék tápegység lemerüléséig. A törzsön elvégzendő reparációs munkálatokkal elkészült, a torzó csatlakozási pontjai készen álltak a hiányzó perifériák befogadására. A T-800-as meglévő mechanizmusai kifogástalanul működtek; a központi vezérlő a rendszer állapotát „kritikus”-ról „erősen károsult”-ra minősítette vissza.
Kénytelen volt feladni egy korábban előkészített direktívát. Rashid al Markhalan alkimista tudásánál és felszereltségénél fogva képtelen volt hasadóanyagot előállítani. Az idő rövidsége miatt a Terminátor hozzá sem kezdett, hogy megteremtse a feltételeket. Meg kellett találnia az elsődleges tápegységet.
A tetem a barlang közepén feküdt kiterítve. Rashid térden állva dolgozott mellette.
A test köldöktájékon teljesen körbe volt vágva. A könyékig vérmocskos alkimista félretologatta a belső szerveket, és lecsupaszította a gerincoszlopot. Egy hosszú árral szétfeszített két csigolyát, majd a feltáruló gerincvelőt néhány erőteljes rántással elszakította. A hulla ezzel gyakorlatilag két darabra esett szét: egy felsőtestre, a bordakosártól felfelé; és két lábra, beleértve az azokat összekötő medencecsontot.
Akárcsak jelenlegi állapotában a Terminátor.
Rashid félretolta a lábakat, majd hozzákezdett, hogy a felsőtestről hosszú csíkokban lenyúzza a húst. Gyorsan, magabiztos mozdulatokkal dolgozott; egyike volt azon keveseknek ebben a világban, akik behatóan ismerték az emberi test működését és felépítését, hiszen valaha rég a híres bagdadi egyetemen tanult. Igaz, akkoriban még Outrémer nem létezett, a kalifa trónusán a próféta vér szerinti leszármazottai ültek, és a birodalomban nem a török szó járta, hanem az arab; de Rashid al Markhalan nem felejtette el a hajdan tanultakat.
A T-800-as analizálta az alkimista tevékenységét, és úgy találta, nincsen racionális értelme. Rashid mögött a boszorkánykonyha edényeiben makro- és mikromolekuláris oldatok melegedtek, hogy a katalizátorként használt növényi nedvek segítségével reakcióba lépjenek különféle szervetlen anyagokkal. Az elemző egységek teljes energiával dolgoztak a kémiai folyamatok beazonosításán. Az eddigi eredmények azt mutatták, hogy az elkészülő anyag magas koncentrációban tartalmaz glükózt, enzimeket, kötött vitaminokat és fehérjét. Rashid jókora bronzüstökbe helyezte az emberi húsdarabokat, hosszan forralta őket, majd ezüsttükrök és kígyónyakú lombikok segítségével lecsapatta a keletkező párákat, és az így kapott oldatokat óvatosan elkeverte a naftaláng fölé helyezett tégelyekben. Bár a T-800-as levegőelemző műszerei a h0101 és h0102 fotoreceptorokat tartalmazó egységgel – a „fejjel” – együtt elvesztek, a logisztikai egység valószínűsítette, hogy a levegő aromás vegyületekkel és illóanyagokkal erősen telített; ezenkívül növekvő koncentrációban mérgező gázokat is tartalmaz.
A Terminátor a kérdéseire kapott válaszból megállapította, hogy az alkimista sincs tudatában, miféle bonyolult kémiai folyamatok zajlanak az edényeiben. A processzus leírását szájhagyomány útján szerezte. A T-800-as szempontjaiból már nem bírt különösebb jelentőséggel, hogy Rashid al Markhalan túléli-e a kísérletet; ezért nem figyelmeztette a vele járó veszélyekre.
Jaffa, 1191. október 10.
Foret-Noir és Miriam fáradtan őgyelegtek a város utcáin. Vállalkozásuk teljes kudarcnak bizonyult. Miriam nem győződött meg a Terminátor pusztulásáról, s most ugyanott tartottak, ahonnan elindultak. Rashid al Markhalannak nyoma veszett, elképzelhető, hogy meghalt. A T-800-as központi egysége eltűnt, s merőben valószínűtlen, hogy időközben működésképtelenné vált volna.
A lány a végkimerülés határán járt. Odafönn, 2029-ben az ember sok mindenhez hozzászokik, ha életben akar maradni, de nincs az az előtréning, ami az emberi pszichét felkészíthetné egy ilyen feladatra.
Lehetetlen.
– Nem – mondott magának ellent a lány. – Kyle Reese megcsinálta.
Csakhogy neki könnyebb dolga volt.
Miriam elszégyellte magát. Kylenak semmivel sem volt egyszerűbb a feladata, mint neki. A lánynak még egy lézerpisztolya is volt. Lelőtt vele két többé-kevésbé ártatlan embert, aztán visszavonhatatlanul elveszítette.
Reese teljesen egyedül dolgozott. Neki viszont itt van Foret-Noir.
Reesenek egy célszemélyt kellett megvédenie. Ha rajtam múlott volna – gondolta keserűen –, a célszemély már rég halott lenne.
Önsajnálat. Ennyire vagy jó, Miriam!
– Mi van veled? – bökte oldalba Raoul.
– Semmi. Gondolkoztam.
– Kitaláltál valamit?
Miriam megrázta a fejét.
– Ki nem állhatom ezt a göncöt magamon – jegyezte meg bosszúsan a kitaszított templomos. – És a... szakállamra is ráfér némi ápolás. – Kíváncsian sandított a lányra, hogy elértette-e a célzást.
Miriam hálásan visszamosolygott. Igen, erre volt most szüksége. Egy kis szeretetre. Belekarolt a férfiba.
– Ezt azonnal hagyd abba! – háborodott fel Foret-Noir. – Lehet, hogy belőled teljesen hiányzik a hajadoni szemérem, de én nem járkálhatok így az utcán a tetves pogányok szeme láttára!
Miriam elengedte a karját, de váratlanul támadt jókedve nem múlt el.
Kezdek depressziós lenni – gondolta magában, s ettől nevethetnékje támadt.
– Miriam Randolf! – fenyegette meg ujjával komoran a lovag. – Kezdesz úgy viselkedni, mint aki... – Raoul hirtelen elharapta a mondatot, és megperdült. Összehúzott szemmel méregette maguk mögött az utcát.
– Mi van?
– Azt hiszem, hogy... – A szeme hirtelen megvillant, mintha meglátott volna valamit. – Követnek minket!
Ezúttal ő ragadta karon a lányt, és elrángatta a nyílt területről.
Raoul és Miriam egy jobb kéz felől nyíló sikátorba futottak be. A sarkon a lovag lecövekelt, és bozontos fejét kidugva, óvatosan visszanézett az utcára.
– Ott van.
A lány sokkal elővigyázatosabban lesett ki. A kapualjakban ücsörgő öregek értetlenül szemlélték a két ütődöttet.
– Ő az.
Miriam egy fiatal suhancot látott. Meglehetősen ügyetlenül mozgott, bár koszos gönceivel és semmitmondó arcával jól beleillett a környezetbe.
– Legalább fél órája a nyomunkban van.
– Asszaszin? – maga is érezte, hogy buta kérdés volt.
– Inkább valami zsivány. Nyilvánvalóan elment az esze, hogy a Templom Lovagjába akar belekötni – Foret-Noir arcán megrándult egy izom. – Lélekben az maradtam.
Az egyik kapu alól odakiabáltak nekik valamit. Miriam nem értette, de Raoul visszaintett egy gyors jellel, és ez egyértelművé tette a dolgokat.
– Egyedül van?
– Úgy látom.
A lány másodpercek alatt határozott.
– Menj ki, és vond magadra a figyelmét! Én addig becserkészem. Meg kell tudnunk, mit akar.
Foret-Noir sértetten nézett vissza rá.
– Ennek az egésznek fordítva kellene történne – dünnyögte, de azért felegyenesedett, és kisétált az utcára.
Miriam figyelte a peckesen járkáló lovagot, és a fejét fogta. Raoulról ordított, hogy most nem feltűnő és egyáltalán nem gyanakszik. Meg sem lepődött volna, ha az idegen sarkon fordul, és elinal.
Nos, a suhanc vagy nagyon ostoba volt, vagy valami nyomósabb érv késztette maradásra; mindenesetre néhány méterre a lovagtól megállt, és egy omlatag épületet kezdett tanulmányozni hirtelen támadt érdeklődéssel.
Az egész helyzet nevetséges volt.
Miriam kisurrant a fal mögül, és a kapualjakban ülő vénemberek heherészésével mit sem törődve, nagy ívben a suhanc mögé került.
Vajon mit szólna ehhez az „akció”-hoz John Connor?
Amikor közelebb ért az idegenhez, feltűnt neki valami, amit eddig észre sem vett. Ez a siheder törődött volt és fáradt, mint aki hosszú órákat töltött bujkálással, alvás nélkül. És egyértelműen látszott rajta, hogy fél.
A fiú nem ellenség.
Az ösztönei súgták meg neki, de biztosan tudta, hogy így van.
Miriam abbahagyta a lopakodást, és nyílt, egyenes léptekkel megindult a jövevény felé. Látta, amint Foret-Noir rosszalló pillantást küld felé, majd a túloldalról ő is megindul a suhanc irányába.
A fiú egy másodpercig döbbenten állt, majd sarkon fordult, és inaszakadtából nekieredt, hogy elfusson Raoul elől, így egyenesen Miriam karjai között találta magát. Megszeppenve nézett föl rá, majd sebesen hadarni kezdett; a lány összesen három szót értett meg zavaros halandzsájából.
– Miriam... Khobeida... asszaszin...
Időközben odaért Foret-Noir is. A lovag nagy levegőt vett, és szemmel láthatólag arra készült, hogy alaposan leteremtse a lányt.
– Ne most – intette le Miriam. Megmarkolta a siheder kezét, és húzni kezdte maga után. – Tűnjünk el innen!
Raoul fáradtan legyintett, aztán beletörődött a sorsába, és követte őket.
– Fordíts! – utasította a lány Raoult, aki savanyú képpel bólintott ugyan, ám közben olyan pillantást vetett a szerelmére, amiből ezúttal mindent ki lehetett olvasni, csak gyengéd érzelmeket nem.
Egy romos külvárosi épületben voltak, ide vezette őket a suhanc. A mennyezet középen beroskadt, a résből szilánkosra hasadt támgerendák kandikáltak elő. A vályogból rakott falakról két tenyérnyi foltokban hámlott a nyirkos vakolat. A félhomályos helyiséget a rothadó szalma áporodott bűze lengte be. Az egyik sarokban valaki gyatra derékaljat halmozott össze néhány zsíros, szakadozott rongydarabból.
– Azt mondja, az asszaszinok vadásznak rá, ezért bujkál. – A lovag méltatlankodva csóválta a fejét. – Vagy hazudik, vagy annál is ostobább, mint amilyennek látszik. Ha az asszaszinok vadásznának rá, már rég a csatornában rohadna valahol...
– Kímélj meg a megjegyzéseidtől, Raoul! Egyszerűen csak fordítsd le, amit mond.
Foret-Noir sértődötten fordult vissza a fiú felé.
– Azt mondja, Khobeidát, a jósnőt tegnap megölte egy asszaszin.
– Hogy nézett ki?
A fiú hosszasan és sokáig magyarázott.
– Azt hiszem, az a Szeruk nevű volt az – felelte Raoul. Most már ő is kezdett izgatottá válni. – Vörös kobrakígyót viselt a mellére tetoválva.
– Miért kellett az öregasszonynak meghalnia?
Foret-Noir tolmácsolt:
– Belenézett a jövőbe. Iszonyatot látott. Úgy vélte, hogy te... meg én képesek leszünk változtatni rajta. Az asszaszin ezt nem tudta, de úgy gondolta, hogy Khobeida megpróbál majd beleavatkozni az események menetébe. Ezért ölte meg. De az a pogány boszorkány ravasz volt. Rábízott a kölyökre egy üzenetet, hogy juttassa el hozzánk. Papírra írt üzenetről beszél. Azt mondja, itt van nála, megőrizte nekünk.
A suhanc felállt, és a. ruhái alól egy vékony pergamentekercset húzott elő. Miriam ujjai mohó mozdulattal kikapták a kezéből. A lány az ablakhoz lépett, és széthajtogatta a lapot. Irgalmatlanul rossz franciasággal fogalmazták, és az írója szemlátomást a latin ábécé betűivel sem volt egészen tisztában. Miriam és Foret-Noir egyszerre kezdték olvasni:
Allah küldötte!
Nincs sok időm. A fekete alak, aki nem a mi fajtánk szülötte, él, és az emberek romlására tör. Rashid al Markhalan, akit ti is ismertek, elvakult bolondságában a segedelmére van. Nem tudja, mit csinál, s ezért az életével fog fizetni, hacsak nem akad valaki, hogy visszafordítsa a kárhozatba vezető úton.
Rashid magához vette a szörnyeteget, és megengedte neki, hogy nála nyalogassa a sebeit. Ezzel magára vonta a Hegyi Öreg haragját. Amikor ti ezeket a sorokat olvassátok, az egyikük már végzett velem, és úton van, hogy magához ragadja az acéltestű sejtánt.
De rajta nem lehet uralkodni.
El fog szabadulni, és pusztulásba dönti az eljövendő korok birodalmait. Allah azért küldte hozzánk a kiválasztottait, téged meg a gyaur bajnokot, hogy szembeszálljatok vele és legyőzzétek.
Halálom után nem sokkal a szörnyeteg felkerekedik, és útnak indul. Idejében meg kell találnotok; ha nem sikerül, kövessétek a nyomait. Északra tart majd, hogy megöljön négy embert, és elvegye tőlük, ami náluk van.
Meg kell akadályoznotok, hogy sikerrel járjon.
Azt a helyet, ahol jelenleg bujkál, az emberek Vadkecske-szurdoknak nevezik. Menjetek oda, és keressétek meg a kopár sziklát! A nyolcadik barlangban van, bal kéz felől számolva.
Siessetek! Allah áldása kísérje lépteiteket.
Aláírás, pecsét nem volt.
Miriam leengedte a pergamenlapot.
– Északra tart majd, hogy megöljön négy embert – ismételte hangosan. – Nem, ennek semmi értelme nem volt.
– Mi a szándékod? – kérdezte Raoul. Miriam válasz helyett a kezébe nyomta a pergament.
– Oda akarsz menni?!
– Méghozzá mihamarabb.
– Megáll az eszem – rázta a fejét a lovag. – A Vadkecske-szurdok... Azt se tudom, hol van!
– Hákim majd segít.
– Asszony!...
Miriam közel lépett hozzá, és átkarolta a nyakát.
– Te vagy az egyetlen reményem, Raoul. Ne hagyj cserben, kérlek! – Hosszan, szenvedélyesen megcsókolta.
– Asszony... – sóhajtotta a lovag.
A hátuk mögött a fiú halk hangon köhécselt, majd megszólalt.
– Azt kérdi, mi lesz vele? – fordította a lovag. – Vigyük el Hákimhoz. – Miriam elvette Khobeida levelét, összehajtogatta, és a ruhája elejébe dugta.
Foret-Noir úgy állt az ablak előtt, mint egy rendkívül szomorú kőszobor.
– Ne aggódj! – mondta neki a lány. – Elmegyünk a Vadkecske-szurdokba, és megtaláljuk a Terminátort.
– Éppen ez az, amitől félek – felelte a lovag csendesen –, hogy ott lesz...
Fél nap múlva Rashid befejezte az előkészítő munkálatokat. Az alkimistát könnyű fejfájás és enyhe szédülés gyötörte. Nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. (Sietni kell. De miért?) Az előtte álló munka teljes összpontosítást igényelt.
A lábainál heverő dolog – bárhogy is nézett ki – remekmű volt. Az alkimista az alsótestről az ízületek kivételével mindenhonnan letakarította a húst. A csatlakozásokat teletömte a lombikokban sűrűre párolt masszával, az egészet szorosan körültekerte gyantába áztatott vászonpólyákkal, és rongyokba bugyolálta. A szabadon maradt csontrészek szürkésfehéren csillogtak. A végeredmény valami visszataszító, perverz módon emlékeztetett a Terminátor eredeti alsótestére.
A sejtán kételkedésének adott hangot. A felszólítást, hogy vesse alá magát a kísérletnek, „negatív” válasszal illette.
Markhalan nem volt ostoba. Jól emlékezett rá, hogy néhány nappal ezelőtt az akkor még vak fémszörny hogyan számolt le a meglepett moszuliakkal a Holt-tenger partján. Leküzdötte a rátörő ingerültséget, és inkább észérvekhez folyamodott. Korábban is tapasztalta már, hogy ez a legjobb módszer, amivel hatni lehet a démonra. Ha sikerülne a saját erejéből, minden külső segítség nélkül újra járóképessé tennie, teljes joggal léphet fel előtte korlátlan uraként és parancsolójaként.
A gép nem ismert olyan fogalmat, mint a „hátha”. A logisztikai és analizáló egységek kielemezték a kísérlet sikerességének esélyét, és az eredményt megküldték a központi vezérlőnek. A százalékos mutató egy tizedes tört volt, amelyben nyolc nulla után következett az első egyes.
Rashid al Markhalan a csontokból összerótt vázrendszer mellé lépett, és egy árral megszurkált néhány pontot a medence környékén. És a halott végtagok megmozdultak.
Az ízületek behajlottak, a csontok megmoccantak. A váz összehúzódott, majd újra kiegyenesedett; ahogy mozgott, a hasonlóság közte és az odébb heverő torzó között egyre nyilvánvalóbbá vált.
– Működik – mondta egyszerűen Markhalan. Az utóbbi percekben egyre erősebben émelygett; a feje zúgott, és a gyomra mélyén csomóba gyűlt a hányinger.
Ramazil, Hákim fia nyitott ajtót nekik. Egy pillanatig kerekre nyílt szemmel bámult a kitaszított templomosra és kísérőire, aztán udvariasan meghajtotta a fejét, és beljebb invitálta a háromfős társaságot. Raoul kényszeredetten vigyorgott, és egy barackot nyomott a fiú fejére.
– Küldd ki atyádat!
Ramazil eltűnt, és a szobából némi meglepett dörmögéssel csakhamar Hákim került elő. A szaracén felvont szemöldökkel mérte végig a csapatot – a gesztus a csak csodálkozásról tanúskodott, nem megütközésről – majd lemondóan Raoulra nézett.
– Még mindig a démont kergeted...
A lovag szégyenlősen mosolygott.
– ...és szükséged van egy kis segítségre...
Foret-Noir a csizmája orrát tanulmányozta behatóan.
– ...amit nálam mindig megkapsz, mert megérdemled! – Hákim hátravetett fejjel kacagott. – Kerülj beljebb, te hitetlen kutya! Tanuld meg, milyen az igazi vendégszeretet!
– Nos – Raoul a kezeit tördelte –, az az igazság, hogy nem háborgattunk volna, hogyha...
– Ennyire sürgős?
Foret-Noir bólintott.
– Tevék kellenek vagy lovak?
– Lovak – válaszolta Miriam. – És segítség.
– Meglásd, barátom – címezte Hákim Raoulnak a szavait –, egy ilyen kotnyeles nőszemély egy nap még a vesztedet okozza.
– Olyan segítség – ismételte a lány –, amit csak te adhatsz meg nekünk.
A szaracén összefonta karjait mellkasa előtt; őszes szemöldöke vastag ráncokat vetett, és a homloka egyre inkább kezdett elborulni.
– Hákim! – lépett előre Foret-Noir. – A nő nem a tulajdonom. A társam. Kérlek, tekintsd úgy a szavait, mintha az én számból hangzottak volna.
– Gondolom – válaszolta a kurd tettetett sértettséggel –, az estebédemet sem költhetem el nyugalmasan, hanem mindjárt rábeszéltek, induljak el veletek valami messzi és veszedelmes helyre, ahol bőven fog alkalmam nyílni rá, hogy a nyakamat szegjem...
Miriam kinyitotta a száját, hogy válaszoljon valamit, aztán becsukta. A szaracén szóról szóra igazat szólt.
– Hát ezt a suttyót meg hol szedtétek össze?
– Ő... nos, csak arra szerettünk volna megkérni, hogy fogadd be a házadba néhány napra...
Hákim beletörődőn bólintott.
– Csak szépen sorjában... Először kerítek lovakat. – Megfordult, mint aki indulni készült; aztán síron túli hangon hátraszólt.
– Mondjátok, de őszintén... három elég lesz?
Egyszerre robbant ki belőlük a nevetés.
Hákim kicsit elbízta magát, amikor megígérte nekik, hogy percek alatt kerít lovakat, de hát az ilyesmi pénzbe került – nem is kevésbe –, és nem is volt éppen a legkönnyebb feladat egy hadijog hatálya alá eső városban. A kurd így is boszorkányos ügyességgel végezhette a dolgát, mert alig két óra múlva három felnyergelt, indulásra kész hátassal állított be.
– Itt vannak – dörmögte elégedetten. – No, hadd halljam; ezúttal mit kívánnak az én ebhitű zaklatóim szegény, jámbor és végsőkig kizsigerelt áldozatuktól?
Miriam már szólásra nyitotta a száját, Raoul azonban – akinek úgy látszik, elege volt már abból, hogy mindent a lány csinál helyette – egy mogorva pillantással elhallgattatta, és a maga körülményes, szóvirágokkal cirádázott módján sorra elbeszélte Hákimnak, mi minden történt velük legutóbbi találkozásuk óta. Miriam közben legszívesebben a körmét rágta volna türelmetlenségében.
A kurd hosszasan emésztette a hallottakat.
– Hamarosan sötétedni kezd – mondta végül. – Bölcsebb lenne megvárni az indulással a holnapot.
Miriam esdeklő tekintetet vetett a lovagra, amit az lemondó sóhajjal vett tudomásul, és a házigazdájukhoz fordult.
– Sietnünk kell, barátom.
– A Vadkecske-szurdok veszélyes hely. Más sem hiányzik, minthogy a sötétben a lovak a lábukat szegjék. Nem is beszélve rólunk. Órákba telik, amíg odaérünk, és további órákba, amíg megtaláljuk azt a dögvészes barlangot. Ha megtaláljuk egyáltalán...
– Megtaláljuk. És pontot teszünk a dolgok végére.
Hákim megvonta a vállát, és visszament a hajlékába, hogy pörlekedjen egy keveset rangidős asszonyával. Amikor visszatért, a Richard király szolgálatában álló turkopol portyázók egyenruháját viselte, és egyenesen Miriamhez lépett.
– Ezt neked hoztam, Raoul-társa. – Díszes markolatú, keskeny pengéjű jatagán-féleséget nyújtott át neki. A fegyver igazi remekmű volt; kecses és könnyed, mondhatni nőies.
Miriam némileg tanácstalanul vette át a pengét. Értette és értékelte a gesztust, de nem tudta, hogyan használhatna egy kardot a Terminátor ellen.
– Allah áldása van rajta – közölte Hákim bizalmasan. – Csak igaz ügyért szabad forgatni.
Ebben legalább nem lesz hiba – gondolta a lány szarkasztikusan. Elbajlódott egy kicsit a borotvaéles szablyával, amíg sikerült az övére erősítenie.
Alkonyatkor indultak útnak. A városkapuban strázsáló őrszemeken Hákim bőven mért piaszterei és néhány tömlő bor segítették át őket.
Odakint a tagbaszakadt kurd hátratolta a turbánját, és töprengő képpel megvakarta gyérülő haja tövét.
– Éjfélre ott leszünk – jelentette ki megfontoltan.
– Ez biztos? – csapott le a szavára vércsemódra Miriam.
Hákim méltatlankodó pillantást vetett rá.
– Csak a halál biztos, édes lányom; no meg az, hogy az asszonynép mindig többet fecseg a kelleténél – morogta. De ha nem lyukadnak ki a vizestömlőink, nem szaladunk portyázó martalócok karjaiba, nem tör ránk lesből egy türkmén rablóbanda, a lovaink nem törik lábukat a görgetegköveken, és nem érnek utol a hitelezőim, akkor idejében odaérünk.
A sejtán törzsének és a gólemváznak az összeépítése csaknem befejeződött. A központi vezérlő utasítást adott a hB01-es kódszámmal ellátott ideiglenes kiegészítő-elem működtetésére.
A gólemtest bal lába behajlott. A T-800-as megismételte a tesztet a hB02-es perifériával. A vizuális érzékelők detektálták a sikert.
Rashid al Markhalan a lábait mozgató fémlényt figyelte. Az alkimista mindkét halántéka erősen lüktetett, gyengének érezte magát, és hányingere volt.
Mérgező gőzöket lélegeztem be.
Hirtelen rádöbbent, hogy – bár az orrával már rég nem tudta a szagokat megkülönböztetni – még mindig ugyanazt a levegőt szívja. A barlang légtere telítődött valami kipárolgással. Minden egyes idebent töltött perccel nő az esélye, hogy belehal a mérgezésbe.
Utasította a gólemet, hogy vigye ki a szabad levegőre.
A Terminátor regisztrálta az alkimista szavait. A gép semmiféle hálát vagy lekötelezettséget nem érzett a férfi iránt. Egyszerűen nem volt alkalmas rá. A vezérlőegység módosította az alkimistával kapcsolatos adatbázisokat. Százalékokban kifejezve az egyed értéke nőtt, ugyanakkor a veszélyességi mutatója is megugrott. A jelenlegi körülmények között Rashid al Markhalan élete vagy halála másodlagos prioritást kapott a tápegység megszerzésével szemben. A vezérlő egység a tesztek eredményétől függően mielőbbi indulásra határozta el magát.
Az alkimista puffanva elterült a földön. Látása elhomályosult, szeme előtt sötét foltok ugráltak. Hason kúszott a lejáratig. Ráhurkolta a karjára a lefelé vezető kötelet, és keresztülbukott a nyíláson. A kötél egy darabig engedett, majd megfeszült. Rashid keze kicsúszott a hurokból, és az alkimista lezuhant a lenti barlang padlójára.
A kötél némileg fékezte az esést, így nem zúzta halálra magát. A bejárat felől jeges huzat süvített; a csípős éjszakai levegő áradt befelé, a barlang mélyére. Rashid néhány mély korty után némileg észhez tért.
Összeszedte magát; és kitántorgott a barlangból a kavicsos hegyoldalra. Mielőtt végképp elveszítette volna az eszméletét, rádöbbent, hogy ezúttal minden eddiginél közelebb járt a halálhoz.
Vadkecske-szurdok, 1191. október 11.
Rashid élettelen teste a barlang bejárata előtt hevert. Néhány száz méterrel odébb valami megmozdult az éj sötétjében. A fekete ruhát viselő, korommal bekent arcú asszaszin hangtalanul futásnak eredt. Talpa kígyóként siklott a talaj göröngyein, teste táncos módjára hajladozott a törpecserjék kiszáradt gallyai között.
Néhány másodperc múlva elérte a földön fekvő öregembert. Lehajolt, és gyorsan megvizsgálta. Rashid pulzusa szabálytalan és gyenge volt, légzése erőtlen és, akadozó. Mivel a környéken nem volt senki más, Szeruk arra a következtetésre jutott, hogy az alkimista eszméletvesztését nem okozhatta külső beavatkozás. Értetlenül állt a jelenség előtt, aztán megérezte a barlangból kiáramló szagot.
Kapkodás nélkül egy darab rongyot húzott elő, és egy üvegfiolában tartott folyadékkal átitatta, majd az arca elé kötötte.
Egy pillanatig eljátszadozott a gondolattal, hogy megöli Markhalant. Nem lett volna ellenére, hiszen az öregember a vetélytársának számított, de kívülálló létére igen nagy becsben állt Alamutban, és ilyen horderejű döntést Szeruk nem mert meghozni az Otthon engedélye nélkül.
Nem. Markhalan egyelőre életben marad. Ő a sejtán maradványaiért jött, és el is fogja vinni őket.
Beosont a barlangba.
Ugyanazokban a pillanatokban amikor az asszaszin odafutott az alélt Rashidhoz, a T-800-as érzékelői azonosító impulzust fogtak. A jel a h0100-tól h0A000-ig terjedő érzékelőket tartalmazó egységtől, a „fej”-től érkezett. A barlang interferenciákat okozott, és a szignál is gyenge volt. Nem úgy mintha messziről érkezett volna, inkább úgy tűnt, hogy a működést biztosító tápegység a teljes lemerülés határán jár.
A Terminátor megszakította az ideiglenes perifériák tesztelését, és harckészültségbe lépett. Lokalizálta a szignál sugárzási pontját, majd ismételt bemérésekkel megállapította haladási irányát. A jeladó egység nagy sebességgel a barlang felé közeledett.
A Terminátor felállt. Jelenlegi magassága majdnem elérte az eredeti értéket; a szürke csontok meglepő összhangot alkottak a gép acélkék vázával. A pokoli váz ezekben a percekben valóban megszólalásig hasonlított egy legendás gólemhez.
A halálosztó a lejárati nyíláshoz lépett. Felhúzta az összegabalyodott kötélhágcsót, és félrelökte. Egyetlen karjával megmarkolta a kürtő szélét, és beemelte magát a nyílásba. A vizuális egységek érzékelték, hogy teste nem emelkedik ki a Rashid al Markhalan alkimista által létrehozott álcázásból, a lenti barlang mennyezetének tűnő káprázatból.
Szeruk óvatosan lépdelt, és csak szapora, sekély kortyokban nyelte a levegőt. Nem támadástól tartott, nem is valami primitív csapdától. Az asszaszin a Művészet erejét félte, és tisztelte Rashid al Markhalan fortélyosságát. Hamar eljutott a barlangüreg végéig. Tapogatózó ujjai felmérték, hogy zsákutcába került: a fal valódi.
Az asszaszin néhány másodpercig gondolkozott. Az alkimista ebből a barlangból jött ki, ezt látta. Rashid állapotát figyelembe véve valószínűtlen, hogy kimenekülése előtt azzal töltötte volna az időt, hogy kövekkel álcázza a továbbvezető utat.
Vagyis az út valahol itt van, átjárható – egyszerűen csak nem látja. Káprázat.
Szeruk előhúzta a hátához erősített botokat. Általában fegyverként használta őket, de most egyszerűen csak a karját hosszabbította meg velük.
Kopogtatni kezdte a meszes kőzetet, mindenütt, amerre csak elért: a falakon, a földön, a mennyezeten.
A Terminátor érzékelte, amint a jelforrás elhalad alatta, majd néhány méterrel odébb megáll.
Az analizált hangminták alapján 54 százalékos valószínűséggel megállapította, hogy a behatoló az asszaszin típusú egyedek közé tartozik. A korábban elfogadott direktívák szerint a közelharci kontaktus felvétele mellett döntött.
A logisztikai egység figyelmeztető üzenetet küldött. Az ismeretlen tulajdonába került egy, a T-800-ashoz tartozó periféria. 91.57 százalékban adta meg annak a valószínűségét, hogy a humán egyed fontos információknak lehet a birtokában a többi hiányzó részegység hollétéről. A Terminátornak az elsődleges feladat végrehajtásához – Sarah Connor elpusztításához – szüksége volt a rendszerstátusz megfelelő szintre emelésére; azaz az eredeti állapota helyreállítására.
A központi vezérlő felülbírálta a harci egység programját, és helyette meglepetésszerű támadást, illetve az asszaszin élve történő elfogását irányozta elő.
Szeruk apró, szapora mozdulatokkal dolgozott. Kurta koppintások a kőre és a visszaverődő hang elárulta, van-e mögöttük üreg.
Nem volt.
Az asszaszin már átvizsgálta a barlang hátsó falát; most kifelé hátrálva a mennyezetet kopogtatta. Sebesen teltek a percek, de az orgyilkos figyelme nem lankadt. Karnyújtásnyira van a céltól. Amint megleli az alkimista titkos barlangjának a bejáratát, a küldetés nehezebbik részét már teljesítette is. Elviszi innen a sejtán maradványait, aztán a zsoldosoktól megszerzi a többit is, és mehet vissza Alamutba.
A mennyezetre mért első néhány ütés elárulta, hogy a szikla a feje fölött nem tömör. A műhely tehát a feje fölött van, már csak a kürtőt kell megtalálnia. A csáklya és a kötél ott lógott az oldalán; soha sehová nem ment nélkülük.
A botok óvatosan megérintették a követ, és ha szilárdnak találták, odébb mozdultak.
Ha Rashid al Markhalan műhelye odafönn van, hogy szokott közlekedni? Nem lóg le kötél. Hogy akart visszamászni? – Szeruk homloka ráncba szaladt.
A jobb karjában tartott bot néhány hüvelyknyire beleszaladt a sziklába, majd fémes koppanással nekiütődött valaminek.
A következő pillanatban elszabadult a pokol.
A Terminátor elengedte a kürtő peremét, és lezuhant a barlangba.
Szeruk valami ősi ösztöntől vezérelve még idejében oldalt vetette magát. A több mázsás fémtömeg végighorzsolta a vállát, felszakította a húst, és az ütés ereje kibillentette az egyensúlyából. Az asszaszin felbukott.
A Terminátor felemelkedett a barlang talajáról. Szeruk egy bénult másodpercig nem hitte el, amit látott. Megpróbált talpra ugrani, és csak a hirtelen beléhasító fájdalom döbbentette rá, hogy alighanem kificamította a bokáját. Hasra fordult, és inas karjai minden erejével a kijárat felé kúszott.
Al Gázi hazudott. A sejtán él.
Fémízes ujjak kulcsolódtak sajgó bokájára, zihálása összekeveredett a felbúgó hidraulika hangjával. A kiborg könnyedén megemelte az orgyilkos testét, és maga felé húzta. A gép keze ökölbe szorult az asszaszin bokáján, csontok és inak roppantak össze. Szeruk tudata elhomályosult a kíntól, de nem ordított, csak a torka legmélyéről buggyant fel valami hörgő-kurrogó hang.
A Terminátor egyetlen karja elengedte a végtagot, és nyugodtan fogást keresett ellenfele könyökén. Összezúzta az ízületet, majd ugyanezt megismételte a másik karon.
A központi vezérlő elemzése szerint az asszaszin veszélyességi mutatója elhanyagolható szintre esett vissza. A gép érzékelte, hogy a félájult férfi továbbra is az üreg veszélyes levegőjét lélegzi be, és az arca elé erősített primitív szűrőberendezés pedig lehullott róla a menekülési kísérlet közben. Az asszaszinra élve volt szüksége – legalábbis addig, míg információkat szerez tőle az elveszett perifériákkal kapcsolatban.
A gólem egyetlen karjával megragadta a férfi mellkasán a ruhát, és kivitte a barlangból.
A Terminátor mozgás közben meghatározta a hB01-es és hB02-es kiegészítő elemek gyenge pontjait. A térd- és bokaízületi csatlakozások szilárdsága a terheléshez képest alulméretezett volt. A gólemtest élettartama veszélyesen végesnek látszott. Az időt, amíg a kiegészítő elemek képesek feladatukat ellátni, 120 órára becsülte. Ehhez képest a tartalék tápegység energiája még 186.5 óráig tart ki.
Sietnie kellett.
Letépte az asszaszin oldaláról a batyut, és lehámozta tartalmáról a rongyokat. A fej mellett a hiányzó bal kart is megtalálta.
Tizennyolc perc leforgása alatt mindkét egységet visszaillesztette a helyére. Az elemző tesztek a bal karban nem elhanyagolható mértékű károsodást mutattak ki, de a periféria működőképes volt.
A fej helyére illesztése után átváltott a h0101-es és h0102-es vizuális érzékelők, a fotoreceptorok használatára; továbbá felfüggesztette az audio érzékelők kétfunkciós működését.
A központi vezérlő megjelenítőjén ismét a normális kép volt látható. A hangmodulátorok üzemképesek voltak. Elvégezte a fejben lévő adatbázisok újraelemzését, és visszahúzta a törzsbe a hFB01 és hFB02 másodlagos érzékelőket.
Ezek után figyelmét az asszaszinnak szentelte.
A félig eszméletlen Szeruk homályosan érzékelte a külvilágból érkező ingereket. Más ember az ő helyében valószínűleg elájult volna a sokktól és a vérveszteségtől, az Alamutban kapott kiképzés azonban segített neki, hogy kirekessze tudatából a fájdalom egy részét. Látta, ahogy a szörnyeteg a helyére illeszti a fejét, és azt is, amint az élettelen szemekben kigyúlnak a baljóslatú, vérvörös fények.
Az az átkozott Al Gázi hazudott! Vissza kell jutnom Alamutba, hogy hírt vigyek róla a Hegyi Öregnek. Ki kell közösíteni azt a fattyút!
A Terminátor az orgyilkos fölé hajolt. A megfélemlítés mellett döntött, ezért bal kezével – azzal a végtaggal, amit az asszaszin hozott idáig – megragadta a nyakát.
– Információra van szükségem – mondta szenvtelen, mély hangon; az alapértelmezés szerinti hangján.
Szeruk mélyeket lélegzett. Visszaszorította testéből a fájdalmat, igyekezett magabiztos hangon megszólalni.
– Alkut ajánlok, sejtán. Ha életben hagysz, szolgálni foglak téged. Segítek elkapni az árulót, aki szembeszállt veled.
A T-800-as különleges receptorai regisztrálták, hogy a humán egyed nem mond igazat. A megfélemlítési taktika ezek szerint nem vált be; az elemzőegység megtévesztési manővert javasolt.
A Terminátor felülbírálta az Al Gázi halálával kapcsolatos adatot. Az, hogy a tetovált sasmadarat viselő asszaszin mégsem veszett oda a Genezáreti-tó fortyogó vizében, nem érdekelte különösebben.
– Rendben van – válaszolta. – De előtte megszerezzük a hiányzó alkatrészeimet.
Szeruk megnyalta véres ajkát.
– Ebben máris segíthetek. Tudom, hogy kinél vannak, és hogy lehet megtalálni őket.
– Beszélj!
– Rashid al Markhalan négy embert fogadott fel, hogy elhozzák a többi maradványodat a Genezáreti-tóból.
– Mikor?
– Harminchat órával ezelőtt indultak útnak. Legkésőbb két és fél nap múlva vissza kell érniük, de az is lehet, hogy már úton vannak...
– Hogy néznek ki?
– Nem tudom. A vezetőt Negrinnek hívják, marokkói berber. Szedett-vedett banda...
A T-800-as a kapott információkat elemezte.
– Tudsz még valamit mondani?
– Sejtán, elmegyek veled, és megkeressük a zsoldosokat! Visszavesszük, amit elloptak tőled, utána elmegyünk Alamutba, és felkutatjuk Al Gázit, aki...
Az orgyilkos szavai rekedt gurgulázásba fúltak, ahogy a Terminátor összeroppantotta a légcsövét. Az asszaszinok veszélyes ellenfelekké válhattak, ezért a logisztikai egység javasolta az azonnali likvidálást.
Más volt a helyzet Rashid al Markhalannal. A T-800-asnak gyakorlatilag semmi dolga nem volt vele, egyébként is: a férfi 48.92 százalékos valószínűséggel nem éli túl a mérgezést.
A kiborg visszaszerzett infralátása segítségével felmérte a terepet. Detektálta a káprázattal takart helyet, ahová az alkimista az öszvért és a kordét rejtette.
Még visszatért a műhelybe, magához vette az elmúlt néhány nap során legyártott fegyvereit, elintézett valamit, aztán útnak indult.
Miközben a lova a csillagok sápatag fényénél botladozott, Miriam azon töprengett, nem kellett volna-e Hákimra hallgatnia. Azzal, hogy kikerültek a civilizáció forgatagából, a Terminátor keltette veszélyérzet is lecsökkent. A csendes táj – a lány számára maga az őstermészet – egyfajta nyugalmat és békét sugárzott. Elképzelhetetlennek és abszurdnak látszott, hogy valahol odakinn egy T-800-as azért bujkálna, hogy elpusztítsa mindezt.
Ezt mondták az érzései. Az eszével nagyon jól tudta, hogy odakinn igenis van egy Terminátor, és – hacsak meg nem akadályozzák benne – valóban elpusztítja a világot.
Raoul és Hákim – maguknak ugyan sose vallanák be – tőle várják az irányítást. De ő sem tudta, mit kellene tenni: Egy bizonytalan, homályos jóslatot követve bolyonganak ellenségjárta vidéken. Még ha elérik is a szurdokot – ami Hákim szerint percek kérdése –, és megtalálják Rashid al Markhalan rejtekhelyét; mit fognak tenni utána?
Milyen állapotban lehet a T-800-as?
Rashid magához vette a szörnyeteget, és megengedte neki, hogy nála nyalogassa a sebeit.
Mit jelent ez?
Amikor lemerült a tóba, nem találta meg a központi egységet és a jobb kart. Ha ez minden, ami egyben maradt, akkor igen jó esélyeik vannak, hogy az ő koordinálásával végleg kiiktassák a gépet.
És ha sikerül? Akkor megpróbáltatásai véget érnek. Vagy csak utána fognak elkezdődni? Nyolcszázharmincnyolc évre a hazájától hozzákezdhet, hogy új otthont teremtsen magának, gyakorlatilag célok és értelem nélkül, minden lépését kétszer is meggondolva, nehogy megváltoztassa ezzel a törékeny jövőt.
Remek kilátások. Tisztára hálásnak kell lennem, hogy a Terminátor még él.
A Terminátor – bármilyen állapotban legyen is – halálos veszedelem. Ezt nagyon nehéz lesz beleverni az itteni emberek fejébe. Még Raoult sem sikerült teljesen meggyőznie róla. Ha egyszer sikerülne, a férfi félig megértené, mit jelent egy Terminátor valójában.
Miriamnek a T-600-asok jutottak az eszébe. A típus a T-800-as széria elődje volt a SkyNet még szintetikus gumibőrrel gyártotta őket. Az igazi embereknek nem esett nehezükre észrevenni őket, beszivárgó egységként gyakorlatilag használhatatlanok voltak. Az első kudarcok után erre a SkyNet is rájött, ezért továbbfejlesztette a halálosztókat. A legyártott T-600-asokat egy „aprócska” módosítással látta el. Ha a vezérlőegységük érzékelte, hogy lelepleződtek, a belsejükben felrobbant egy bomba, ami több száz méter sugarú körben garantáltan végzett mindenkivel.
Ez ugyancsak megnehezítette deaktiválásukat.
Míg, Miriam magában a múlton (vagy a jövőn?) rágódott, a lovak patái alatt folyamatosan fogyott a távolság.
Hákim felemelte a kezét, és megálljt intett.
– Az ott a kopár szikla – mutatott előre. – Ebben a sötétben én nemhogy nyolc, de egy barlangot sem látok.
– Meg kell keresnünk.
Leszálltak a lovakról, és kipányvázták az állatokat. Gyalog indultak fel a hegyoldalra; laza kavicsok indultak meg lefelé a talpuk alól.
– Vigyázz, hova lépsz!
Hákim és Raoul kétfelől közrefogták a lányt.
– Remek! – horkant fel a lovag. – Az orromig se látok. Olyan sötét van itt, mint a sátán kebelében. Virradatig kóvályoghatunk a sziklák között, aztán ha felkel a nap, tán meg is leljük, amit keresünk.
Tovább botladoztak felfelé a kaptatón.
– Van itt valahol út is – dünnyögte a kurd. – De nem emlékszem pontosan, hol...
– Akkora zajt csapunk, mint egy megriadt tevecsorda. – Raoul elővonta a kardját. Akárki legyen itt, már biztosan tudja, hogy jövünk.
– Álljatok meg! – intett Hákim. Beleszimatolt a levegőbe. – Vér szagát érzem. Onnan – mutatott előre.
Valami tompa, mély zúgás vette körül, és hideg: csontig ható, gyilkos hideg. Gyomrából savanyú hányadék tódult a szájába, és ő felemelte a fejét, hogy meg ne fulladjon tőle.
Amikor az utolsó görcsös rohamoknak is vége szakadt, megkönnyebbült. Lassan ocsúdva körülnézett. Fázott, a hűvös éjszakai levegő csípte a bőrét, de legalább emlékeztette arra, hogy életben van.
Mi történt?
Reszelős köhögés tört elő a tüdejéből. Csupa kosz lettem.
Émelyegve felült. Valaki vagy valami meg akarta ölni. Erre tisztán emlékezett; és a lángoló haragra is, ami elöntötte. Homokos kezével megdörgölte arcát, aztán felállt. Tett néhány bizonytalan lépést. Szédült. Valami hevert előtte a földön.
Egy holttest volt az. Az alkimista lehajolt, hogy megvizsgálja; hirtelen émelyítő rohamban tört rá a rosszullét, kis híján elhányta magát. Szeruk, az asszaszin.
A próféta nevére!
A tetem már kihűlt, de ez nem sokat jelentett, hiszen az éjszaka dermesztően hideg volt. Mellette jókora tócsákban állt az alvadt vér, a sziklás talaj nem bírta olyan ütemben felszívni, ahogy kiömlött a holttestből.
Mi történt itt?
Az orgyilkossal kegyetlenül elbántak. Végtagjai természetellenes pózba csavarodtak, az ízületeit összeroppantották, torka feltépve, mintha vadállat marcangolta volna szét. Valaki alaposan megkínozta, mielőtt végzett vele.
A sejtán.
Erre senki más nem lenne képes. És a sejtán akarta megölni őt, Rashidot is.
A sejtán...
Az alkimista tántorgó léptekkel megindult a barlang felé.
Valami fémes, hideg villant a sötétben; ívesen hajlott, fokélre köszörült szablya mozdult egy kérgesre cserzett marokban, s a hegye finoman megcsiklandozta Rashidot az álla alatt.
– Ne mozdulj! – mondta egy öblös hang, vastag kurd tájszólásban.
Raoul zord képpel kilépett a szélesen vigyorgó Hákim mögül, és gyors, ellentmondást nem tűrő mozdulatokkal átkutatta az alkimistát. Az öregember fegyvertelennek tűnt, a lovag gyakorlott ujjai azonban pillanatok alatt megtalálták a köntöse bő ujjába rejtett kést. Széles, lapú szicíliai penge volt, abból a fajtából, amit alakja után ökörnyelvnek neveznek; inkább haramiák és útonállók fegyvere, mint igazi harcosoké.
– Tartsátok szemmel! – Miriam lépett elő a háttérből, a holttest mellé guggolt, és a homlokát ráncolva szemügyre vette. – Szeruk – dünnyögte, inkább magának, mint a többieknek. – A Terminátor kapta el.
Foret-Noir arca elborult. Megmarkolta Rashid ősz üstökét, hátrafeszítette a fejét, és úgy kiáltott rá:
– Itt van?!
– Nem tudom – nyögte az öregember.
Raoul látta, hogy alig áll a lábán.
– Mi történt?!
– Nem tudom...
Foret-Noir megvető pillantással elengedte az alkimistát, és az összeesett.
Hákim visszalökte a hüvelyébe a szablyáját, odalépett Miriam mellé, és félretolta.
– Eredj innét, édes lányom! – szólt rá szelíden, de határozottan. – Olyan sötét van itt, mint az áruló Omajjádok lelkében, és köves a talaj. Még ami kevés nyom maradt, azt is összetaposnád!
Miriam belenézett a tagbaszakadt kurd cserzett képébe; már-már azon volt, hogy méltatlankodva felfortyanjon, aztán az ajkába harapott, és visszanyelte a kitörni készülő szavakat. A XXI. századi nyomolvasó tudományának itt nem sok hasznát venné; Hákimnak igaza van. Engedelmesen odébb lépett.
A kurd fél térdre ereszkedett, résnyire húzta a szemét, és hosszú percekig vizsgálgatta a földet. A sziklás talajon nem maradtak meg a nyomok; de Szeruk kiömlő vérének hidegre alvadt tócsáiban igen. Hákim szótlanul néhány keskeny, hosszanti barázdára mutatott a holttest mellett. Miriam közelebb hajolt, hogy jobban lássa. Olyasféle volt, mint egy emberi lábnyom, de sokkal inkább mint... egy csontváz lábnyoma. Kiszáradt torokkal nyelt egyet.
...megengedte neki, hogy nála nyalogassa a sebeit...
– A Terminátor elment – mondta csendesen. – Elkéstünk.
Kiegyenesedett, és villogó szemmel sarkon fordult. Rashid al Markhalan ernyedten hevert a komor sziklaszirtként fölébe magasodó lovag lábánál, akár egy összecsuklott rongybaba. Szeme fehérje szinte világított a: sötétben; zavarosan meredt maga elé, és hörögve kapkodta a levegőt.
– Beszélj, te nyomorult fattyú! – sziszegte neki a lány. Undorodott ettől a szánalmas alaktól; azokra a megszállott tudósokra emlékeztette, akik a tudásvágytól űzve életre hívták a SkyNetet. – Mi történt a sejtánnal?
Ám a kóválygó fejű, rosszulléttel küszködő alkimista valami mást hallott a szájából.
Én a jövőből jöttem. Egy olyan jövőből, ahol az emberek gondolkodó gépeket alkottak, és ezek a gépek önálló akaratra keltek.
Hirtelen megértette, ezúttal valóban megértette, mit jelentenek ezek a szavak. A szája széle reszketett, amikor szólásra nyitotta, hogy megfeleljen az idegen asszony kérdésére.
– Tehát jár. – Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés.
– Igen – harákolta elgyötörten a vén alkimista.
– És mit tudsz az asszaszinról?
Rashid megrázta a fejét.
– Semmit.
– Ő ölte meg Khobeidát.
– Khobeida meghalt?!
Miriam kimérten bólintott, és megvető mozdulattal átnyújtotta neki a jósnő levelét. Markhalam bizonytalan ujjakkal széthajtogatta a pergamenlapot.
– A sötétben nem tudom elolvasni – mondta. – Gyertek be a műhelyembe!
Raoul kiköpött, és fenyegetően megroppantotta hatalmas, bütykös öklét.
– Hátrább az agarakkal, vénség! – vakkantotta. – Nagyon barátságos lettél egyszeriben!
Rashid fáradtan nézett rá.
– A barlang... – Hirtelen eszébe jutott a veszély. – Mérgező... mérgező gázokkal van tele!
– Állítottam én, hogy kelepcébe akarsz csalni minket! – fortyant fel Raoul, és ütésre emelte az öklét, de a kurd felnézett rá, és leintette.
– Nem mond igazat – szólalt meg. – A nyomokból látni, hogy az asszaszin odabent járt. Márpedig a hitetlen izmaelitáját nem valamiféle mérges gázok küldték a pokolra, hanem a ti démonotok roppantotta szét a torkát.
– Akkor ellenszer lehetett nála – hörögte az öregember elkínzottan. – Hadd nézzem meg a holttestét!
– Még mit nem! – mordult fel Raoul.
Miriam homloka azonban töprengő ráncokba szaladt.
– Engedd oda! – mondta a lovagnak, aztán Hákimhoz fordult. – Ha egy rossz mozdulatot tesz, nyomban vágd el a torkát!
Raoul felhorkant, vállon ragadta az öregembert, és durván odalökte az asszaszin üvegesedő szemű teteme mellé. A tagbaszakadt kurd felállt, a térdre roskadó Rashid háta mögé lépett, s a kivont szablyát a torkához illesztette. Nem remegett a keze.
– Csak hogy értsük egymást, bölcs ember! – dörmögte mogorván. – Lassan mozgatod a kezedet, és bármit találsz, először nekem mutatod ide. A szád csukva marad. Mindent szép sorban kiraksz ide magad mellé a kőre, és egyszerre csak egyvalami lehet nálad. Mivel Allah akarata kifürkészhetetlen, nem tartom kizártnak, hogy esetleg meg tudnál lepni valamivel, de őszintén szólva különösebben valószínűnek sem. Mindenesetre attól tartok, hogy ha elesnék, ez a szablya itten a puszta lendülettől is átvágná a torkodat.
– Ha pedig a görbe penge nem lenne elegendő – tette hozzá Raoul sötéten, és kivonta a maga kardját –, az egyenes majd bevégzi a feladatot!
Az alkimista némán bólintott, hogy megértette, és nekilátott átkutatni a holttestet. Tőrök, hajítókések, markolat nélküli acélpengék, fojtóhurkok kerültek elő; Rashid lassan, óvatosan egymás mellé rakta őket, a három éberen figyelő szempár kereszttüzében. Aztán néhány apró üvegcse következett; némelyikben por volt, némelyikben különféle színű folyadékok. Az öregember egyenként kinyitotta és megszaglászta őket. Amikor végzett, a tekintetét szótlanul Miriamre emelte, engedélyt kérve a beszédre.
A lány kurtán odabólintott neki.
Rashid kiválasztott egy fiolát a többi közül, és felemelte. A szablyaél egy pillanatra sem tágított az ádámcsutkájától.
– A többi jórészt méreg – mondta óvatosan. – Ha be akarunk menni, nekünk erre lesz szükségünk.
– Az eszem megáll! – horkant fel Raoul. – Most meg bürökkel akar megétetni minket a dögvészes pogánya!
– Mondd meg nekik! – szólalt meg a vén alkimista csöndesen; Miriamhez intézte a szavait.
A lány szeme szikrázott; ajka gúnyos félmosolyra görbült.
– Hagyjátok! – vetette oda a társainak. – Ez a patkány végre rádöbbent, hogy mit cselekedett, és most bármire kész, hogy jóvátegye! Nem akar bántani minket... nem mintha képes lenne rá.
Rashid nem várt további biztatásra: félretolta a nyakától a pengét, és hosszú csíkokat kezdett leszaggatni a köntöséből. Foret-Noir és a kurd gyilkos pillantásokkal méregették. Aztán a lovag eltette a fegyverét.
– Remélem – vont vállat a kurd, miközben követte példáját –, hogy a társad tudja, mit csinál.
– Én is – dünnyögte Raoul.
Az alkimista átitatta a gyolcsvászon darabokat az üvegcsében lévő folyadékkal, és a többiek felé nyújtotta őket.
– Kössétek az arcotok elé!
– Előbb te! – mordult rá Hákim.
Rashid szótlanul engedelmeskedett, és mélyeket lélegzett a nedves ruhacsíkon keresztül, majd várakozó tekintettel nézett három társára.
Raoul savanyú képpel átvett tőle egy vászondarabot.
– Nem mintha ez bármit bizonyított volna – fordult a fegyverbarátjához vállvonogatva. – Lefogadom, hogy a vén varangy ima helyett minden napját azzal kezdi, hogy bevesz fél tucat ellenmérget.
– Kiszmet – mondta a tagbaszakadt kurd olyan hangon, mint aki beletörődött a végzetébe, és az arca elé kötötte a gyolcsdarabot. A két férfi egy darabig olyan szomorúan pislogott egymásra, mintha ütött volna az utolsó órájuk, egy idő múlva azonban elunták, mert az égvilágon semmit nem éreztek, némi szúrós fahéjillaton kívül.
Mind a négyen bementek a barlangba. Rashid mormogott valamit, mire a feljáratot takaró káprázat nem csalta meg többé egyikük szemét sem. Fentről barátságos, melegsárga fény áradt le.
A Szeruktól elvett kötelet és csáklyát használták. Miután felhajította, Raoul néhányszor ránehezedett, hogy lássa, elég jól tart-e.
– Én megyek előre – közölte szúrós tekintettel, azzal felkapaszkodott a kötélen. Csakhamar eltűnt a szemük elől.
– Vár rá némi meglepetés – mosolygott az alkimista fáradtan.
Fentről döbbent kiáltás hallatszott.
– Mit műveltél vele?! – förmedt az öregemberre Hákim, és egy lecsapó kobra sebes mozdulatával vállon ragadta.
– Semmit – mondta Rashid. – A lovagotok szent helyen jár.
– Engedd el! – csattant fel Miriam erélyesen. A kurd mogorva pillantást vetett rá, és kivillantotta sárga fogsorát.
– Majd ha látom, hogy a testvéremnek nem esett baja – morogta vészjóslóan. – Ne feszítsd túl a húrt, asszony; nem vagyok a vazallusod!
Mielőtt a vita elmérgesedhetett volna, Foret-Noir feje tűnt fel a kürtőnyílásban.
– Magasságos Szűzanyám! Gyertek fel, ezt nektek is látnotok kell!
– Raoul, nincs bajod?
– Az úr velünk van! – mondta a lovag sugárzó képpel: – Jöjjetek!
Hákim mogorván eleresztette Rashidot.
– Te mégy előre!
Az öreg alkimista megvonta a vállát, és felmászott.
– Maradj lent, Raoul-társa – vetette oda a szaracén a nőnek. – Csak akkor gyere fel, ha biztonságos! – Miriam a kendője alatt mosolyogva figyelte, ahogy Hákim eltűnik a nyílásban. Aztán maga is felkapaszkodott.
Egy jókora, megvilágított üregbe jutott. Raoul középen térdelt, és imádkozott. A falak mentén különféle edények sorakoztak, Miriam felismerte a primitív kémiai labort.
Természetesen nem ez a látvány volt az, amitől Foret-Noir térdre hullott. A falakat vésett domborművek és feliratok borították. A legszembeszökőbb egy épen maradt, ötször ötös betűnégyzet volt.
ROTAS
OPERA
TENET
AREPO
SATOR
Miriam tovább fordította a fejét. Egy csupasz arcú férfi rajzát látta, két hal övezte. Felismerte benne Jézust. A kezdetekben szakáll nélkül ábrázolták.
– A keresztények számára szent hely lenne ez – somolygott Rashid. – Azt hiszem, amikor beköltöztem, sok ereklyét dobtam tűzre.
– Hol vagyunk?
– Őskeresztények húzták meg itt magukat valaha. Látod azokat?
Halak.
– A hal görögül: ICHTYS. A szó maga mágikus. A betűit egy mondattá lehet kiegészíteni:
Iesos Christos Theou Yios Soter. Azaz: Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó.
Hákim megvetően felhorkant.
– És a betűk? – kérdezte a lány.
Raoul felemelkedett, és csillogó szemekkel Miriamhez lépett.
– Figyelj! – Letérdelt a padlóra, és rajzolgatni kezdett az ujjával a szúrós szagú, nyirkos fűrészporba.
– „Én vagyok az Alfa és az Omega, a Kezdet és a Vég, mondja az Úr.” Két „A” és két „O” betűt kiemelt a sorok végére; majd a maradékot kereszt alakban összerendezte.
A
P
A
T
E
R
APATERNOSTERO
O
S
T
E
R
O
„Miatyánk.”
– Az Úr velünk van! – jelentette ki ismét szilárd meggyőződéssel Foret-Noir. – Különben nem vezérelte volna lépteinket erre a szent helyre.
Ahol a Terminátor is meghúzta magát egy időben – egészítette ki gondolatban Miriam.
Rashid otthonosan nézelődött, aztán a lány felé fordult.
– Magával vitte őket. Majdnem mindent elvitt, amit csináltunk.
Miriam megpróbálta összeszedni a gondolatait.
– A tűzijáték-porból maradt még?
– Alig valamennyi – mondta az öregember, miközben a sarokba vezette a lányt. – De ha lesz időnk, tudok majd csinálni.
Rashid al Markhalan tekintete megakadt valamin, ami a gúlákba rakott cserépkorsók tetején állt. Nem látta még, és biztos volt benne, hogy nem ő készítette.
– Nocsak...
Miriam követte a pillantását. Ő azonnal megértette, mire jó a dolog, még ha a működését nem is látta át azonnal.
A gúlába rakott puskaporos korsók tetején egy primitív időzítő szerkezet csücsült.
– Kifelé! – sikoltotta a lány. – Kifelé mindenki!
Foret-Noir és Hákim gondolkodás nélkül kardot rántottak.
– Bármelyik pillanatban felrobbanhat! – kiáltozta Miriam.
Raoul egy másodpercig dermedten állt. Aztán szélesen elvigyorodott:
– Nem robbant fel. – Pillantása az alkimistára esett, aki falfehéren állt a lány mellett.
– Menjetek már! – Miriam érezte, hogy elhatalmasodik rajta a pánik.
– Az úr velünk van – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Foret-Noir –, és nem engedi, hogy bajunk essen.
Miriam hisztérikusan felnevetett. A szaracén és a lovag jámboran nézték.
Nem fogják fel a veszélyt! Gondolkozz, te liba!
Miriam korrigálta a pillanatnyi kiesést. Felébredt benne természetes énje. Az, amelyiknek 2029-ben a túlélést köszönhette.
Elfutni? Még egy győzelem a gépeknek. Nem; meg kell szereznie ezt a puskaport, hogy esélyük legyen!
– Menjetek ki – mondta sokkal nyugodtabban. – Hatástalanítanom kell a szerkezetet!
A lovag és a kurd összenéztek.
– Nem megyünk sehova.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte Markhalan a lányt. Miriam egy pillanatig töprengett. Mindig a legegyszerűbb megoldások a legcélravezetőbbek.
– Lelocsolom vízzel – bökte ki végül. – A nedves puskapor nem gyullad meg.
Rashid megingatta a fejét.
– Meg lennék lepődve – mondta csendesen –, ha nem rakott volna bele nátriumot.
Miriam megdermedt. Igen, ez nagyon valószínűnek látszott. Kis híján ő repítette a levegőbe a barlangot, és nem az időzítő-szerkezet.
A Terminátor egy héttel ezelőtt legyőztetett. Nyilvánvalóan súlyos, „kritikus” károsodásokat szenvedett. S mégis: hét nap alatt képes volt – valamilyen szinten – újjáépülni, létrehozni ezt a bombát, és ki tudja még mit... Ha elég ideje van, megbirkózik a hasadóanyag-problémájával is. Joseph Hepburnnek igaza volt. A T-800-as ittléte beláthatatlan katasztrófákhoz vezethet.
– Rashid! Érted, mire jó ez?
– Igen. Begyújtja a tűzijáték-port, és a felszabaduló energia beomlasztja a barlangot.
– Remek. Akkor már csak azt mondd meg, hogyan működik?
– Nem hiszem – simogatta a szakállát Markhalan –, hogy mechanikus szerkezet lenne. A sejtán egyszerűbben is megoldhatta a problémát, a Művészet segítségével.
– Vagyis kémiai úton.
– Olyan anyagokat használt, amelyek egymással érintkezve hirtelen magas hőt termelnek, vagy meg is gyulladnak. Az egyik valószínűleg folyadék, a másik szilárd. A kettő közé egy harmadik fajta matériát helyezett, amelyet a kiindulási anyagok legalább egyike old. Amikor ez teljesen feloldódik, a kiindulási anyagok érintkezésbe lépnek egymással, és hőt termelnek.
– És felrobban a puskapor.
Rashid nem akadt fenn a közbeszóláson.
– Ha én csinálnék ilyesmit – fűzte tovább az alkimista –, valószínűleg úgy helyezném el az anyagokat, hogy ha valaki megmozdítja a tárolóedényt, a folyadék ráömöljön a szilárd anyagra, így azonnal létrejön a hőtermelés. Ha avatatlan kezek fogják meg, akaratlanul is felszabadítják az energiát, és a próbálkozó elpusztítja önmagát.
– Mifelénk ezt úgy mondják, a bomba be van élesítve.
Markhalan grimaszkodott. A sejtán-gólem is ilyeneket mondott.
– Biztos, hogy szükségünk van erre a tűzijáték-porra? Mint mondtam, ha lesz időnk, készíthetek másikat.
– Nincsen időnk. A jósnő levele szerint a Terminátor jelenleg is valami homályos cél után törtet.
– Mi ez a cél?
– Fogalmam sincs. Majd ha elolvasod a levelet, te is ugyanannyit fogsz tudni, mint mi. De előbb talán kezdjünk valamit ezzel a bombával!
Javaslat?
– Imádkozzunk – javasolta Foret-Noir –, és az Úr megvilágosítja elménket!
– Praktikusabb ötletekre van szükségem.
– A lelkem nyugodt és nem reszket a kezem – mondta Hákim. – Menjetek ki, és én megpróbálom leemelni az ördögfazekat.
– És végignézzük, ahogy rakétasebességgel kötsz ki Allah ölében? Nem, Hákim. Túl jó ember vagy te ahhoz, és sokkal többet tudsz segíteni nekünk élve.
Miriam a gúlát és a tetején álló szerkezetet nézte. Mekkora lehet egy cserépkorsó pusztító ereje? Mint egy kézigránáté? Nem, ez irreális; de a T-800-asok képességeit ismerve a közelében lehet.
Cseréprepeszek. Mint egy rémálom.
A lány gondolkodott. Senkit nem küldhet a halál torkába, hogy kísérletezzen az időzítő szerkezettel. A T-800-as lehetőségei is korlátozottak voltak. Nem valószínű, hogy a lőportölteteket az időzítő felé visszacsatoló egységekkel is ellátta volna.
– Megpróbálhatnánk néhány korsót kiszedni a gúla aljából. Ha van egy kis szerencsénk, nem omlik össze az egész.
Hákim sétálgatni kezdett a barlangban.
– És ezt te jó ötletnek tartod? – kérdezte nyugodtan a lovag. – Ezt akarod csinálni?
– Igen – válaszolta Miriam. – Semmi más nem jut az eszembe.
– Értem – biccentett Foret-Noir, és átnézett a lány válla fölött. – Hákim!
Miriam teste köré hirtelen erős karok fonódtak. Leszorították a kezét, és felemelték a levegőbe. A lány sikoltozott és rúgkapált.
– Vidd ki! – mondta Raoul nyugodtan a tagbaszakadt kurdnak. – Te is kimehetsz, hogyha akarsz – vetette oda Rashidnak is.
Lassú, módszeres mozdulatokkal lehámozta felsőtestéről a ruhát, hogy ne akadályozza majd a szabad mozgásban.
Az alkimista segített Hákimnak, hogy terhével kijusson a barlangból. Miriam megállás nélkül kiabált; hol fenyegetőzött, hol könyörgőre fogta a dolgot.
– Jó messzire vidd – szólt a szaracén után Markhalan. – Ha valami balul üt ki... a felszabaduló energia sziklákat fog megmozgatni.
Egy darabig hallgatta Miriam rimánkodását – a lány éppen neki címezte szavait –, aztán visszatért a műhelybe Foret-Noir mellé.
A férfi félmeztelenül állt, a gúlát szemlélte.
– Lovag... – szólította meg csendesen.
– Nem vagyok lovag. Kitaszítottak a Rendből. – Raoul hátra sem nézett, úgy válaszolt.
– Tudom. Vigyázz a levegőre! Ha úgy érzed, szédülsz, azonnal hagyd abba!
Rashid egy gyűrött pergament húzott elő. Khobeida levele. Túl sok minden történt az utóbbi időben. Összezavarodott, és hibás döntéseket hozott.
Foret-Noir hátrafordult, és Markhalanra nézett. Az öreg egy kövön ült, és a levelet olvasta.
– Kimehetsz, ha akarsz... – Raoul nem értette viselkedését.
– Telik az idő – korholta szelíden Rashid. – Az a dolog ott magától is működésbe léphet.
Tekintete visszatért a sorokra. „Nincs sok időm. A fekete alak, aki nem a mi fajtánk szülötte, él...”
Raoul óvatosan megszemlélte a gúlát. Olyan cserepet próbált keresni, amelyre kevesebb súly helyezkedik, és így könnyebben elmozdíthatná. Hiábavaló fáradozás volt, a kupacot ember feletti precizitással rakták össze.
Maradnak tehát a sarokpontok. Mivel a gúlát a barlang egy szegletében állították fel, a négy korsó közül egy teljesen takarva volt. A maradék háromból kettőt oldalról részben a fal takarta, egy „szabadon” állt.
Ezzel kezdte. Elővigyázatosan megszemlélte, majd egy végtelenül óvatos mozdulattal kihúzta a helyéről. Letette a földre, és megtörölte a homlokát.
– Várj egy kicsit! – szólalt meg Markhalan. – Akkor a folyadékban keltett rezgések lecsillapodnak.
Raoul mélyeket lélegzett, és rábírta magát, hogy betartsa az öreg szavait.
Az alkimista olvasott. Figyelmét erőszakkal összpontosította az írásra, gondolatai minduntalan a múlt felé kalandoztak. Valahogy nem vette komolyan, hogy itt van. Eszébe jutott, amikor ismerkedni kezdett a Művészettel. Az első lépések és az első „varázslatok”. Hihetetlenül régen volt már.
A Művészet segítségével túlélt mindenkit. Érdemes volt? Elmerengett egy darabig. Talán.
Akkor, ha a hosszú évek során összegyűjtött tudást használni és uralni képes. Mert eddig nem ez történt. Egyenrangúak voltak a Művészettel, sőt néha ő szolgált.
Tovább olvasott.
A lovag némi gondolkozás után a bal kéz felőli korsót választotta. Ez látszott könnyebb prédának; a barlang fala kevésbé akadályozta keze mozgását.
Lekuporodott, és ujjait gyengéden a hengeres forma köré fonta. Finoman mozgatva kifelé húzta. Hallotta a morzsolódó hangot, amit a sziklán csúszó cserép súrlódása keltett. Kivette a korsót, és letette a földre az előző mellé. Tekintetét a gúlán nyugtatta; és látta, amint az üres hely feletti cserepeken finom rezonancia fut végig.
Egyre veszélyesebb. De egy még hátra van.
Már-már fel akart emelkedni, hogy átsétáljon a kupac túlsó szélére, amikor a félig alátámasztott korsó megbillent.
Keze előrelendült, a testében felgyülemlett adrenalin röpítette szélsebesen, tenyere a megmozduló cserépedény talpa alá nyúlt. Látta ahogy az edény súlypontja átbillen, és érezte a kezére nehezedő nyomást.
Testét veríték öntötte el. Visszaszorította magában a félelmet.
– Rashid! – Raoul kiszáradt torokkal nyelt. – Nem tudom kihúzni a kezemet...
„Északra tart majd, hogy megöljön négy embert, és elvegye tőlük azt, ami náluk van.” Rashid elméjében villámként lobbant a mondat.
A sejtán a darabjaiért megy. Meg fogja ölni azokat az embereket, akiket ő bérelt fel. Visszaszerzi hiányzó tagjait, és összerakja önmagát!
– Rashid! Nem tudom kihúzni a kezemet...
Markhalan felrezzent. Oldalt pillantott, és megszemlélte a lovagot.
– Ne mozdulj!
Az alkimista felállt. Most olyan volt, mint régen; mint amikor Foret-Noir először megismerte. Magabiztos.
Markhalan otthonosan mozgott a műhelyben. Jól ismerte a felhalmozott cserepeket, tudta, hol találhat ugyanilyet. Keresett egyet, aztán ő maga is levetkőzött derékig.
– Próbálj egy kicsit arrébb húzódni! – letérdelt Raoul mellé. – Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer egy keresztes-lovagért fogom kockára tenni az életemet.
– Már nem vagyok az. Kitaszítottak.
– Hmm, most sokkal könnyebbé vált a szívem.
Foret-Noir sápadtan mosolygott.
– Készen állsz?
– Igen. Rashid... köszönöm.
Az öreg a sziklára fektette az edény talpát.
– Lássuk csak... – Óvatosan előrébb csúsztatta az üres korsót. – Fogd át az ujjaiddal! – A lovag engedelmeskedett. Markhalan könnyen és biztosan betolta a cserepet. Az alsó edény félig volt csak bent, az és Raoul ujjai egyaránt támasztották a gúlát.
– Ne kapkodj! Nyugodtan vedd ki a kezed!
Genezáreti fennsík, 1191. október 14.
Negrin, a marokkói zsoldos gondolataiba merülve ült a Genezáreti-tó halott vizű öblének cserepesre kérgesült, sómarta partján. A gazdagon mintázott, bő ruhaujj hátracsúszott inas-szikár karjáról; a késő délutáni tűző napfényben kékes-feketén csillogtak a bőrén a törzsi tetoválások. A burnuszt mélyen a homlokába húzta, bár sötétbarnára cserzett, szakállas arcának nem volt szüksége védelemre a napsütéstől. Más oka volt rá, hogy így cselekedett: hosszú évek óta először bizonytalannak érezte magát, és kemény próbatélelek árán kivívott tekintélye nem engedte, hogy kimutassa kételyeit a társai előtt.
Nem volt ostoba ember, mint ahogy a kíséretében lévők sem, a megbízók azonban jobbára automatikusan annak tekintették őket. A zsoldosnak nem volt becsülete ebben a világban: mind a keresztények, mind a mohamedánok között az a felfogás uralkodott, hogy az igazi harcosok meggyőződésből és kötelességtudatból forgatják a fegyverüket, hitük védelmében és hűbéruruk parancsainak engedelmeskedve. Az utolsó, nemtelen pór is lenézte azokat a férfiakat, akik kardforgató karjuk áruba bocsátásából éltek. A fényes, csillogó máz alatt persze a valóság kiábrándító iszapja húzódott meg: a hangzatos jelszavakkal takarózó frank lovagok éppúgy pénzt követeltek királyaiktól és hercegeiktől, mint a hitbuzgóságukkal kérkedő szeldzsuk nyargalók. Negrin cseppet sem szégyellte magát, amiért ő nyíltan megvallja, hogy a képességeinek ára van, és aki céljai érdekébe kívánja állítani őket, annak meg kell fizetnie ezt az árat.
A megbízók persze másként gondolkodtak, és alja söpredéknek tartották a zsoldosokat, még akkor is, ha igénybe vették a szolgálataikat. A berber a fajtájára jellemző sztoikus nyugalommal tért napirendre a dolgok ilyetén állása fölött, hisz változtatni rajta úgysem tudott volna. Azonkívül ez a helyzet nem ritkán váratlan előnyökkel kecsegtette őt meg a hozzá hasonlókat.
Ha valaki zsoldost bérel, annak általában néhány izmos, fegyverforgató kézre és vaskemény koponyára van szüksége. Azért alkalmazza őket, hogy elvégeztessen velük valami nemszeretem feladatot, és utána nyomban megfeledkezik róluk, mintha soha nem is léteztek volna. Igen kevesen vannak a megbízók között, akik a zsoldosokban többet látnának személytelen eszköznél: gondolkodó, érző embereket. Következésképpen ritkán merül föl bennük, hogy a megvásárolt harcos esetleg eltűnődhet feladata természetén.
Nem mintha Negrinnek különösebb erkölcsi fenntartásai lettek volna; kiégett lelkű, keserű ember volt, hamisítatlan martalóc, a számát sem tudta már, hány emberélet szárad a lelkén. A marokkói sivatag elvette tőle az övéit; tizenöt éve félájultan ásta ki magát Tasszili n' Ayer környékén a számum által félköríves torlaszokba halmozott homokból, s amikor ziháló tüdővel, vérben úszó szemmel körülnézett, azonnal látta, hogy ez senki másnak nem sikerült. Pedig alig másfél óra járásra voltak a sziklapadokkal körülvett titkos kúttól, ami a törzs számára menedéket és életet jelentett volna. Másfél óra járásra, ha az ember gyors tevén ügetve teszi meg az utat; a szomjúságtól félholt Negrinnek, akinek a bőrét véresre horzsolta a durva szemű homok, csaknem egy teljes napjába telt, míg odaért.
Olyan csapás volt ez, amelynél keményebb ebben a korban nem érhette az embert; Negrin visszavonhatatlanul elvesztette a közösséget, amelybe tartozott, s ezzel számkivetett pária lett belőle, akit vakon vet ide-oda a sors, ám helyet, ami befogadja, sohasem talál. A végzet megmásíthatatlan hatalma, a rettenetes kiszmet tette őt azzá ami; s mivel a berber istenfélő férfi volt; nem lázadozott Allah akarata ellen. Kereskedőkaravánokat kísért a Szaharában; olykor szablyával védte a málhás tevéket a dűnék mögül rájuk törő rablóbandák ellen, olykor – ha a másik fél jobban megfizette – a lest ülő haramiák kelepcéjébe vezette a kalmárokat. Vándorlásai során Tangertől Timbuktuig jutott, s egy darabig úgy tűnt, megcsinálta a szerencséjét, amikor Kultum sejk táborában zendülés tört ki a benini rabszolgák között, s ő jó fertályóráig egymaga védte az agg öregembert a letépett láncaikkal vagdalkozó szerecsenek ellen, míg meg nem érkezett a felmentő lovascsapat. Később menekülnie kellett, mert egy pálmabortól gőzös éjszakán erőszakot tett a sejk kedvenc feleségén. Andalúziában tekintélyes hírnévre tett szert, mint biztos kezű orgyilkos; ám az egyik megbízója, egy dúsgazdag zsidó uzsorás, meg akart szabadulni a nemkívánatos tanútól, így hát két évre gályapadra került, evezősrabszolgának. Aztán korzikai kalózok támadták meg a hajóját; valóságos kis flottával törtek rá, megtorlásul néhány partmenti falvuk felégetéséért. Amikor egy vasalt hajóorr beleszaladt a gálya oldalába, és az egész jármű oldalt billent, a hajcsárt éppen Negrin ölébe lökte a lendület; nem habozott kihasználni az alkalmat, puszta kézzel megfojtotta, és elvette tőle a béklyó kulcsát. A kalózok minden evezősrabszolgát befogadtak maguk közé, akinek sikerült kiszabadulnia, mielőtt a gályát elnyelte volna, a hullámsír. Velük került el a Levantéra, ahol egy bizánci hadihajó görögtűzzel felégette az egész flottát. A túlélőkkel nem törődtek a beszileiosz tengerészei; amikor méltóságteljes lassúsággal eleveztek az ütközet színhelyéről, száznál is több eleven kalóz hánykolódott a nyílt tenger habjain. Negrin tizenhat órányi úszás után negyedmagával érte el a sziklás szeldzsuk partokat.
Árnyék vetült a berber tetovált karjára. Bosszúsan felnézett; mogorva természetű ember volt, nem szenvedhette, ha töprengés közben zavarják. A Kádi állt előtte, a kis csapat legidősebb és legkövérebb tagja, és szuvas fogait közszemlére téve vigyorgott le rá. Azért hívták így, mert valaha valóban kádi volt, egy eldugott kis egyiptomi faluban, amíg el nem sikkasztotta a kopt keresztények fejadójának tetemes hányadát. A kairói kalifa járandóságának megcsapolása nem számított bocsánatos bűnnek arrafelé; a Kádinak menekülnie kellett, ha kedves volt neki az élete. Azóta persze már nincsenek kalifák Egyiptomban – erről Szaladin és megboldogult nagybátyja gondoskodott –, a száműzött sorsán azonban ez mit sem változtatott. Az eltelt évek rajtahagyták a bélyegüket a Kádin, akinek valódi nevét tán magamaga is elfeledte már: minden haja szála kihullott, és fél szemét elvesztette valami csúf csetepatéban. Pocakja azonban most is ugyanolyan telten domborodott a széles selyemöv alatt; mint amikor Negrin megismerte őt a korzikai kalózok között. A társai meg voltak győződve róla, hogy csakis irdatlan testtömegének köszönhette az életét azon a baljóslatú éjszakán, a bizánci hadihajó látogatása után; annyi vizet szorított ki, hogy egyszerűen képtelen volt elmerülni.
A Kádi erősen benne járt a korban, ötvenedik esztendejét is túllépte már, a porlepte, viseltes kaftán mellhasítéka alól kigöndörödő szőrbodrok hófehéren csillogtak a napsütésben. Jámboran, bocsánatkérő képpel vigyorgott a vezetőjére, ám Negrin nagyon jól tudta, micsoda éles elmét takar ez az együgyű kifejezés. Nyomban megbocsátott a zaklatásért, bár az arcán nem ernyedt el egyetlen ingerülten feszülő izom sem.
Szóval a Kádit ugyanúgy nyugtalanítja valami, mint őt, és azért jött, hogy megossza vele a gondolatait. Szótlan bólintással adott neki engedélyt a beszédre.
A kopasz öregember köszörült egyet a torkán.
– Aggaszt engem ez a küldetés, atyámfia – mondta; meglepően kellemes, lágy bariton hangja volt.
A berber kérdőn felvonta koromfekete szemöldökét. A Kádi felsóhajtott, és nekilátott kövérkés ujjain előszámlálni a gondjait.
– Először is ott az a szurtos képű vénség, a megbízónk. Olyan kapkodva tárgyalt veled, mintha a sivatagi dzsinnek járnának a nyomában. Még csak nem is alkudott.
– Megszállott lehet – vont vállat Negrin. – Mint Musztarhsin.
– Vagy nem számít neki a pénz. És ez igencsak különös. Honnan van egy ilyen aggastyánnak ekkora vagyona? Az igazhitűekre igencsak rájár a rúd Jaffában, amióta a gyaur Richard elhódította a várost.
– Talán kalmár. Vagy hasissal kereskedik.
– Túl sokat fizetett egy ilyen egyszerű munkáért. Ennyi pénzért akár egy asszaszint is kaphatott volna. Mutass nekem egyetlen kalmárt Szíriában, aki annyira gazdag, hogy megengedheti ezt magának, és a mi Bahlúl atyánkfia nem ismeri legalább hírből!
– Márpedig sohasem hallott róla – bólintott rá Negrin. Érdeklődéssel várta, hová akar kilyukadni öreg társa.
– Még a nevét se tudjuk a vénségnek; csak annyit hagyott meg nekünk, hogy térjünk vissza a páncéllal a városba, és várakozzunk türelmesen, amíg nem jelentkezik érte. És az arca tán ismerős? Szerinted miféle népnek az ivadéka?
– Perzsa lehet – vont vállat bizonytalanul a berber. – Esetleg indus.
– Nem, atyámfia! – csóválta a fejét gondterhelten a Kádi. – Fűszercsempész koromban, amikor Abi Vakkás kapitánnyal sáfrányt, borsot meg tömjént vásároltunk a dzsunkás malájoktól, aztán jó pénzért eladtuk Molukkában, volt egy titkos raktárunk a Nedzsdben. Egy sziklába vágott barlang a sivatagban, nem messze a partvonaltól. Fenemód régi lehetett, mert a falai tele voltak pingálva mindenféle festményekkel, még a hidzsra korából. Ezt biztosan tudom, mert volt ott egy kép, ami a Kába-kő előtt hódoló Othmán kalifát ábrázolja, és a felirat szerint még a meggyilkolása előtt készült. Márpedig Othmán volt a világon a harmadik muszlim, aki a próféta színe előtt felvette az igaz hitet.
Negrin türelmesen hallgatott; elég jól ismerte öreg bajtársát, hogy tudja, a sok köntörfalazás után valami fontosra fog kilyukadni.
– Nos – rukkolt elő végre mondandójával a Kádi –, esküszöm neked az angyalok seregeire, és Ísza prófétára, akit a nazarénusok Jézusként tisztelnek, hogy a mi titokzatos megbízónk szakasztott ugyanolyan ember, mint amilyeneket azokon a festményeken láttam! Mintha csak a hidzsra korából lépett volna elő!
A berber napbarnított homloka ráncokba szaladt.
– És ez még nem minden – folytatta a félszemű öreg. – Velem jönnél, atyámfia?
Negrin némán bólintott a tiszteletteljes kérésre, feltápászkodott a csupasz szikla tövéből, és elindult a Kádi nyomában a Genezáreti-tó felé. A sós habok egy szélvédett beugróban két könnyű sajkát és egy jókora, tiszafából ácsolt tutajt ringattak. A part mellett fehér vászonsátor állt; az egyik merevítőrúdjához kötve négy könnyű léptű arab mén ropogtatta csendesen zabostarisznyájából az abrakot. A négyes öszvérfogat, amit az egyik közeli faluban béreltek a páncéldarabok kivontatására, a közelben várakozott, egy hatalmas homokkőszikla árnyékában. A kavicsos talajban mély barázdák mutatták, merre haladtak el a terhükkel. Ahol a barázdák véget értek, ügyes kezek néhány tartalék sátorponyvából kisebbfajta szárnyékféleséget eszkábáltak valami mozdulatlan, ormótlan fémtömeg fölé. A védőalkalmatosság mellett egy tetőtől talpig feketébe öltözött férfialak strázsált, roppant handzsárját a vállára vetve; arcát kendővel védte a lenyugvó nap heve és a száraz levegő ellen, csak ádázul villogó szeme párja látszott ki a sötét burnusz alól.
A berber nem tévedett az imént, amikor kis társaságuk harmadik tagját megszállottnak nevezte. Musztadzsin az almohádok fanatikus szektájába tartozott, amely Észak-Afrikában alakult meg, a reconquistát vívó keresztény spanyol lovagrendek ellenében. Ezek a muszlim katona-szerzetesek ugyanolyan dölyfösek és elvakultak voltak, mint Outrémerben a templomosok vagy az ispotályosok, vitézségüket azonban soha senki nem vonta kétségbe. Amióta az almohádok idestova tizenöt éve leszámoltak gyűlölt vetélytársaikkal, az almoravidákkal, gyakorlatilag rátették a kezüket a pártütő Omajjád-kalifák egész örökségére; ők uralták mindazt, ami a szaracén Ibériából megmaradt Musztadzsin huszonhat nemzedékre tudta visszavezetni a családfáját, s az ősei szinte egytől egyig rettegett hírű harcosok voltak, az iszlám lángoló szemű, fanatikus bajnokai; az egyik ükapja a legenda szerint magának El Cidnek a kezétől esett el Valencia falai alatt. Az ilyen örökség iszonytató teherrel nehezedik az ember vállára; méltónak kell lennie az ősatyáihoz, különben elveszti a tekintélyét, és nemcsak a saját nevét mocskolja be, hanem az egész vérvonalét. Musztadzsin valahol, valamikor elkövette ezt a hibát, különben nem került volna a korzikai kalózok közé; botlása természetéről azonban soha nem beszélt, és a többiek tiszteletben tartották ezt az elhatározását, miután Ceutában egyszer kivágta a szívét egy hasistól mámoros bajtársának, aki óvatlanul elejtett egy kérdést a múltjára vonatkozólag. Negrint soha nem foglalkoztatta, hogy mi takargatnivalója lehet a mórnak; az ő életében is akadt épp elég élmény, amit a legszívesebben mindenestül száműzött volna az emlékei közül. Egyébként el sem tudta képzelni, mi lehetett Musztadzsin vétke; soha nem látott még olyan embert, aki nála szigorúbban és rigorózusabban betartotta volna a Korán előírásait.
A katona-szerzetes felpillantott a közeledtükre; önként vállalta az őrséget szerzeményeik felett, ilyen pokoli hőségben senki másnak nem lett volna hozzá lelkiereje.
– Szálem, Musztadzsin! – hajolt meg feléje a Kádi. Mindig szertartásos udvariassággal bánt a mórral; vén, cinikus, kiégett lelke mintha megszeppent volna kissé, valahányszor megérezte magán a feketeruhás alakból sugárzó hajlíthatatlan, szent szigor szelét.
– Megkérhetlek rá, atyámfia, hogy feltakard előttünk a páncélt?
Musztadzsin szótlanul bólintott, megemelte a ponyvaszélt, és kurta mozdulattal hátralebbentette.
A nap fénye csillámló sziporkákat szórt a két különös fémtárgyon, amelyről a sós iszap utolsó nyomait is gondosan letakarították finom szemcsés homokkal. Az egyik hatalmas, ormótlan darab volt, és leginkább egy emberi csontváz alsó részére emlékeztetett, a medencecsont és a gerincoszlop ízesülésétől lefelé. A másik jóval kisebb volt nála; alkarnyi hosszú, dísztelen fémhasáb, méreteit meghazudtolóan súlyos. Negrin tudta, mert maga is próbát tett vele; nem számított gyönge embernek, de mind a két kezére szüksége volt a megemeléséhez.
– Ismerem a ferengik vértjeit, atyámfia – suttogta a Kádi rekedten. – A mi szemünknek furcsák és szokatlanok, de nem ennyire. Ez nem páncél... hacsak a testükön belül nem viselik...
– Emlékszel még, mit mondott nekünk az a vénség? – szólalt meg a berber komoran.
A kopasz öreg bólintott.
– Hogy ne ijedjünk meg, ha netán megmozdulna a víz alatt...
Negrin töprengve simogatta bársonyos fényű, szénfekete szakállát.
– Tanácsot kell ülnünk – mondta zordan, majd a fehér vászonsátor felé fordult, és elkiáltotta magát. – Bahlúl! – Amikor nem kapott választ, megismételte, ezúttal hangosabban. – Bahlúl!
– Mi a kórság?...
A sátornyílásban egy borzas, göndör fürtű kölyökfej jelent meg, és véreres szemekkel bámult a csonka fémtörzs körül álldogáló férfiakra. A görög félvér, a szantorini szivacshalász pimaszul fiatal volt a társaihoz képest, de boszorkányos módon értette a dolgát; játékos kedvű delfinként úszkált a sós habok között, másfél tucat evezőhossznyira tudott lemerülni az egyre sötétedő mélységbe, és egy lélegzetvétellel akár kétszáz szívverésnyi ideig is kibírta odalenn. Gyermekkorában, mielőtt az Outrémerből Ciprusra és az Égei-tenger szigeteire menekülő Guy király keresztesei el nem üldözték a szülőfalujából szaracén vére miatt – amit máskülönben egy asszony ínségében nekihevült szeldzsuk kalóznak köszönhetett –, azzal szórakozott, hogy a partmenti vizekben búvárkodott, és mindenféle iszalagos amforákat meg faragott köveket hozott fel magával, a környékbeliek nagy álmélkodására. Negrinnek azt mesélte, hogy Szantorin szigetének az egyik öblében egy egész elsüllyedt város alussza álmát a habok alatt; a berbernek persze esze ágában sem volt hitelt adni a szavainak, hiszen a kölyök mindig is hajlott az erőteljes tódításra. Miután földönfutóvá tették, a fiú – aki akkoriban még keresztény nevet viselt – nem esett kétségbe, hanem meghökkentően talpraesetten viselkedett. Úgy gondolta, ha már az anyja népe kitaszította, ismeretlen apjáé majd befogadja, és nem kellett csalatkoznia a várakozásaiban. Az ifjúkor szeleburdi könnyedségével váltott hitet, olyan hanyag szertelenséggel, mintha a vallás csak egy öltözet ruha volna. Aztán áruba bocsátotta a szolgálatait, és egész tisztességesen megélt belőle. A gazdag kalmárok értékes ötvösholmikat hozattak fel vele elsüllyedt hajóroncsokból; a vándorló homokzátonyokkal megátkozott vizű kikötőkben mindig szívesen látták a révkalauzok; ostromzár idején ő hozta-vitte a híreket a seregekkel és hadihajókkal blokád alá vett városokban. A korzikai kalózok flottájába az egyik hajóács kérésére került, segédnek. Amikor aztán bekövetkezett a katasztrófa, mindenki tisztában volt vele, hogy neki a legnagyobb az esélye a túlélésre, és ez kicsi híján a vesztét okozta. Ha nincs Negrin meg a tőre, pillanatok alatt magukkal rántják a hullámsírba az eszeveszetten kapálózó fuldoklók. Bahlúl nem feledte el a szívességet, és tizenkét óra múlva viszonozta is: a vizet taposva teljes öt percig tartotta a sós habok fölé a berber fejét a csillagtalan éjszakában, amíg az erőt gyűjtött hozzá, hogy folytassa az úszást.
Negrin nem róhatta föl neki, hogy fáradt. Napokon keresztül kereste-kutatta a páncél darabjait a halott öbölben, amely erőszakkal dobta fel a testét, valahányszor lemerült, és véres-vörösre marta mindkét szemét, hogy a végén már alig látott velük. Megszolgálta a pihenést; ám a döntéshez, amit most meg kell hozniuk, szükség van mindenkire, őrá is. A berber – mint minden igazi vezér – egymaga vállalta a felelősséget a csoport tetteiért, mielőtt azonban valami fontos kérdésben döntöttek volna, mindig kikérte a társai véleményét.
Karjának sürgetős intésére Bahlúl némán az égnek fordította a szemét, aztán kisietett hozzájuk a sátorból. Anyaszült meztelenül aludt, a tikkasztó délutáni hőség miatt; a rászáradt só fehér, szálkás mintákat rajzolt mélybarna bőrére, ami be is gyulladt tőle alaposan, pedig gondosan kente magát mindenféle balzsamokkal. Ezeket a Kádi kotyvasztotta össze neki, aki a szeretője volt. Negrin tudott a dologról, de különösképpen nem érdekelte.
A négy férfi kört alkotott a furcsa fémtárgyak körül, és hosszan, tűnődve nézték őket.
– Ez nem közönséges holmi – jegyezte meg Bahlúl kéretlenül. A Kádi feddő tekintetet vetett rá: ő a legifjabb, így hát úgy illett volna, hogy utolsónak szólaljon meg. A kölyök nem jött zavarba, nyugodtan folytatta. – Ennek az öbölnek a vize napok alatt szétmarja a fémet, különösen az ízesüléseknél, ezen meg nincs egy árva rozsdafolt sem. – Leguggolt, és megtapintotta a titánacél csuklócsapokat a fémesen csillogó térdízületben. – A legnemesebb damaszkuszi penge talán három napig maradna makulátlan ebben a halott iszapban.
– Ez pedig régebben van itt – szögezte Negrin komoran. – Több napja annak, hogy beszéltünk az öreggel, aki akkor már tudott róla.
– Az öreggel, aki még annál is vénebb, amilyennek tűnik – tette hozzá a Kádi, és újra előadta, mit is látott annak a titkos sziklabarlangnak a falán a Nedzsdben.
– Megdermedt fémcseppeket találtam a parton – szólalt meg váratlanul Musztadzsin. Neki a terep biztosítása volt a feladata, amíg a többiek végeznek a művelettel. – Egy vízmosás torka felé vezetnek.
– És a vízmosásban mit találtál? – villantotta rá a szemét Negrin.
A katona-szerzetes vállat vont a fekete burnusz alatt.
– Halottakat – mondta. – Nagy harc volt.
– Kik azok a halottak?
– Türkmén hegyi rablók. Mocskos söpredék mind egy szálig; de igazhitűek voltak, ezért tisztességgel eltemettem őket.
– Jókor mondod! – horkant fel a Kádi. – Mi lett volna, ha...
– A halottak nem bántanak senkit – vágott a szavába kurtán Musztadzsin. A kopasz öreg azonnal elhallgatott. – Sok helyütt tűz égett. Arrafelé – mutatta – még a homokot is üvegesre, olvasztotta.
Negrin az ajkába harapott. Közönséges máglya nem gerjeszt ekkora hőt. Ez csak görögtűz lehetett; lelki szeme előtt megjelentek a korzikai kalózbárkák süllyedő roncsai, a tengervíz színén lángoló tűzfoltok. De mit keresnének a bizánciak ilyen messze délen? Az ő felségterületük csak Nikaiáig terjed.
– Találtam csapdamaradványokat is – folytatta a mór. – És lábnyomokat.
Ezt az utolsó szót annyira hangsúlyosan megnyomta, hogy valamennyien felkapták rá a fejüket.
– Miféle lábnyomokat? –, kérdezte Negrin. – Bizánci katonákét?
– Nem – rázta a fejét a katona-szerzetes. – Szakasztott olyanok, mintha ez hagyta volna őket.
Leemelte a válláról a vastag pengéjű, fokélre köszörült handzsárt, és megkopogtatta vele a csonka torzó talpát. Fém ütközött fémnek hidegen csengő koccanással.
A négy zsoldos hosszan hallgatott.
– A haláltalan öreg. A görögtűz. A túlvilági fém – suttogta Bahlúl; bronzbarna bőre halottsápadtra vált. – Ez alkímia... gonosz varázserő. A próféta szakállára, egy fekete mágus szolgálatába szegődtünk!
A Kádi párnás arca hideg verítékben úszott, a rekkenő hőség ellenére. Lassan, megfontoltan megnyalta vastag ajkát, mielőtt megszólalt volna.
– Ismeritek a zsidók legendáit, atyámfiai? – kérdezte halkan. – A szefárd rabbikról, akik dölyfükben odáig vetemedtek, hogy megkísérelték utánozni az istenük keze művét, és belekontárkodtak a teremtés misztériumába? Hallottátok már azt a szót, hogy... gólem?
Bahlúl reszketni kezdett, akár a nyárfalevél, és libabőr futott végig a karján. A próféta szakállára, ez a kölyök mindjárt elájul! – villant Negrin agyába a gondolat. Aztán a Kádira pillantott, és látta, hogy a hájas öreg is alig bírja már tartani magát. Csak Musztadzsin maradt rendületlen; szénfekete tekintetében fanatikus tűz lobogott. Ha nem csinálok valamit, itt rögvest kitör a hisztéria!
– Elég legyen! – dörrent rájuk vaskemény hangon. – Kölyök, szedd össze magad: ez a vacak egyelőre több darabban van, és a legnagyobb része hiányzik. Kádi, itt senkit sem érdekelnek a pokolravaló meséid. Musztadzsin, fékezd magad: most nem dzsihadot járó harcosok vagyunk, hanem a pénzünkért dolgozunk!
Szavainak varázslatos hatása volt: a rend pillanatok alatt helyreállt. A katona-szerzetes lehajtotta a fejét; a Kádi valami bocsánatkérés-féleséget dadogott. Bahlúl az ajkába harapott, és erőt vett magán, bár látszott rajta, hogy legszívesebben világgá futna a torzó közeléből. Kemény, kérges lelkű férfiak voltak valamennyien, a maguk útját járó, öntörvényű emberek, ám az együtt átélt viszontagságok során megtanulták tisztelni az acélszívű berbert, aki összefogta és egységbe kovácsolta őket. Ha bárki más förmed így rájuk, azonnal vége az életének; Negrin szavára ráncba szedett szelindekként juhászodtak meg mindannyian.
– Nos hát – mondta a tetovált marokkói, és rekedten köszörült egyet a torkán. – Nagyon úgy néz ki, hogy a megbízónk egy sejtánfattya vajákos, akinek az istentelen teremtményét darabokra törte egy türkmén rablóbanda, és most minket akar felhasználni az összerakásához. Ez Allah akarata ellen való praktika, és ha tudtunk volna róla, amikor találkoztunk a vénemberrel, nyomban a vérét vesszük. Sajnos azonban fogalmunk sem volt róla, miféle undokságban mesterkedik, és elfogadtuk a feladatot, no meg a pénzét. A megállapodást nem foglaltuk írásba, pedig van közöttünk betűvető. – Egy mozdulattal a Kádi felé intett. – De akár van hozzá pecsétes pergamen, akár nincsen, az adott szó szent Allah előtt, és Negrin ibn Zijábról még senki sem állíthatta, hogy megszegte az ígéretét!
A többiek némán bólogattak. A zsoldosok kimondatlan becsületkódexe, ha papírra nem is vetették soha, és egyetlen hatalmasság – sem keresztény, sem muzulmán – nem látta el a kézjegyével, volt olyan szigorú, mint bármelyik harcos lovagrend regulája.
– Előbb tehát teljesítjük a megállapodást – folytatta a berber; A szeme keményen csillogott. – Elvisszük a vajákosnak, amit kért, megkapjuk tőle a kiszabott pénz másik felét, és utána öljük meg.
– De atyámfia! – kockáztatott meg egy közbeszólást a Kádi. – Az alkimisták köztudottan nem sokba veszik a becsületet. Veszedelmes szemtanúk vagyunk, akiket ki kell iktatni. Egy roskatag aggastyántól nem félek, még ha Allah tízezer évre is nyújtotta az élete fonalát, de ha a kezére adjuk ezeket a kárhozatos holmikat, egyetlen kurta bűvigével össze tudja állítani belőlük a gólemet, és akkor bizony egy lyukas dirhemet sem adnék az életünkért!
A berber gondolkodóba merült; tűnődve simogatta bársonyos szakállát. Aztán lassan, ahogy rálelt a megoldásra, felderült a képe.
– A vajákos egyelőre csak a fele bérünket fizette ki – mondta megfontoltan. – Amennyiben nem kívánjuk elfogadni a maradékot, mi is csak a fele munkával tartozunk neki. Az egyik darabot tehát megkapja, abban nem lesz hiba. A másikat... – Tetovált karja lassan megemelkedett, és a hosszúkás fémhasábra mutatott. – A másikat pedig indulás előtt elrejtjük valahová, ahol senki emberfia rá nem lelhet, amíg Gábriel arkangyal harsonája meg nem nyitja a paradicsom kapuit!
Genezáreti fennsík, 1191. október 15.
Kora hajnal volt; az a különös, átmeneti időszak az éjszaka és a virradat között, amikor a sötétség kóbor ragadozói már aludni tértek, a dalos madarak azonban még nem bontogatják a szárnyukat, hogy áradó öröménekkel köszöntsék a kelő napkorongot, az egek királyát. A tájat ilyenkor sápadt, fakószürke fény önti el, amely tünékeny gyémántsziporkákat csillant fel a harmatos füvön, s éles kontúrokkal rajzolja körül a magányos, vén cédrusfákat, ám a forrását nem látni sehol; az eget ilyenkor még nem színezi keleten rózsaszínre a hajnal pírja. A keresztények az éjfélt tartják a természetfeletti erők órájának; a muszlimok szerint azonban ez az idő alkalmasabb leginkább a tiltott praktikákra. Negrin, amint borzongva összehúzta magán a köpenyét, s nyitott tenyerét a csecsemőfejnyi kövekkel körülrakott tűzhelygödörben izzó parázs fölé tartotta, hajlamos volt hinni népe régi babonáinak.
Dermesztően hideg volt; a berber lélegzete fehéren bodorodó párafelhőkben gomolygott az arca előtt. Tegnap este, lefekvés előtt vastag szövésű, durva pokrócot borított a lovak hátára, a szerencsétlen párák fényes szőre azonban ennek ellenére valósággal gőzölgött a reggeli fagyban. A Jordán egyik védett kanyarulatában táboroztak le, egy elnyújtott ívben behajló folyókönyökben, ahol a víz folyása meglassúbbodott, és a méltóságteljesen hömpölygő habok termékeny üledéket halmoztak az útjukat álló, köves földnyelvre. Az évek során a sziklapadon felgyülemlett termőtalajban bokrok és cserjék eresztettek gyökeret, majd hamarosan megjelentek közöttük az első cédrusfák is, és végül keskeny erdősáv alakult ki a folyam mellett, amely igen alkalmas volt arra, hogy elrejtse a feltűnést nem áhító utazókat a vizsla tekintetek elől. A hideg ellen azonban sajnos nem nyújtott menedéket; bármilyen barátságosnak is tűnt ez a hely, a kopár sivatag alig öt percnyi járásra esett tőle, és ideérzett nappal emésztően forró, éjjel lélekölően fagyos lehelete.
A hájas Kádi érkezett szuszogva a tűzhelygödörhöz; irdatlan elefánttestét perzsa mintás háziszőttesbe bugyolálta, és lendületesen csapkodott maga körül a karjával, hogy felélénkítse a vérkeringését. Vágyakozó pillantást vetett a friss fahamu alatt parázsló rőtvörös zsarátnokokra.
– Nem lehetne ma valami meleget früstökölni, atyámfia? – fordult reménykedő vigyorral a vezetőjükhöz. – Allah ezt a reggelt bizonnyal a vastag bundájú szirtiborzoknak teremtette, nem nekünk, didergő híveinek.
A berber megrázta a fejét.
– Nem vesztegethetjük azzal az időt, hogy órákig itt rostokolunk – mondta. – Jó lesz neked a lepény meg a szárított kecskehús is; legalább leapad kicsit az a ménkű nagy pókhasad.
A kopasz öreg szeretetteljes mozdulattal simított végig domborodó pocakján.
– Ne kárhoztasd egyetlen ékességemet, atyámfia! – mondta. – A hajam mind kihullott, a fogaim elvástak, a fél szemem is odavan; nekem már csak ez maradt. És úgy illő, hogy gondoskodjam róla, hiszen neki köszönhetem az életemet.
– Lesz rá alkalmad elegendő, ha visszatértünk Jaffába – mosolyodott el Negrin, aztán engedékenyen hozzátette: – Majd a kölyök főz kahvét.
– Egy kis mézes serbet inkább a kedvemre volna, persze csak fűszeresen és forrón, mert úgy az igazi.
– És ha angyalarcú, pucér kisfiúk szolgálják föl, nemde?
A Kádi szomorúan felsóhajtott.
– Nem vagyok telhetetlen ember – mondta. – Nem kívánok lehetetlent a sorstól...
Erre eget-földet rengető hahotában törtek ki mind a ketten, akkora tenyércsapásokkal lapogatva egymás hátát, hogy gyöngébb ember nyomban elterült volna tőle a földön.
– Mi ez a nagy mulatság? – kérdezte álmélkodva Bahlúl, aki ebben a percben érkezett a folyó felől, a kezében egy jókora, vízzel telt rézkannával.
– A vén zsivány fölfedezte magában a rejtőző bölcselőt – bökött a Kádira Negrin. – Averroes babérjaira pályázik.
– Minek? Hogy levesbe főzze őket? – A kölyök vállat vont, és fél térdre ereszkedett a tűzhelygödör mellett. Három követ gyors mozdulatokkal belegördített az eleven parázsba, és úgy rendezte őket, hogy elhelyezhesse rajtuk a vízzel teli kannát. – Folyton csak a hasával törődik...
A Kádi intőn felemelte hurkavastag mutatóujját.
– No meg bizonyos egyéb testrészeivel! – tette hozzá vigyorogva. – És e téren kegyes életűnek nevezhető, hiszen a próféta nyomdokában jár!
Újra kitört belőlük a nevetés, messzire űzve elgémberedett tagjaikból a szabad ég alatt töltött éjszaka dermesztő hidegét. Bahlúl közelebb ráncigálta magához a nyeregzsákot, amit vánkosnak használt, és előhúzott belőle egy kallantyúra nyíló, szögletes ónszelencét. Miután kinyitotta, behunyt szemmel fölé hajolt, és mélyen beszívta a feketére pörkölt kahveszemek kesernyés, serkentő illatát.
– Megyek, lecsutakolom a lovakat – mondta a berber. Fölállt, és elindult a kipányvázott jószágok felé, magára hagyva két társát, hogy nyugodtan elkészíthessék a reggelit.
Musztadzsin a partra húzott tutaj és a lovak között félúton őrködött. A csípős hajnali szél elvitte hozzá a többiek hangját, ám ő nem nevetett a tréfáikon. Komor képpel meredt a messziségbe, mint valami tetőtől talpig feketébe öltözött kőszobor; a szürkület derengő fénye hideg borotvatáncot járt roppant handzsárjának élén.
Negrin a hátasokhoz lépett, egy durva szálú kefével meg néhány szalmacsutakkal a kezében, s tekintete egy pillanatra a zord arcú mórra villant.
– A Kádi élcein bosszankodsz? – kérdezte óvatosan. – Ne vedd a szívedre; tudhatnád, hogy nem gondolja komolyan.
A katona-szerzetes sziklamereven állt az őrhelyén, mély hallgatásba burkolózva. Negrin rántott egyet a vállán, lekanyarította az első ló hátáról a pokrócot, és munkához látott. Az állat hálás nyihogással fogadta buzgólkodást.
– Nem a Kádi miatt aggódom – szólalt meg váratlanul Musztadzsin. – Istentelen vénember, és a lelke bizonnyal pokolra jut majd; de amíg az én hitemet nem gyalázza, nem törődök a pogánykodásaival. Más a gondom.
– Igen? – pillantott fel a berber, és hirtelen éberré vált, akár a lecsapni készülő sasmadár. Az együtt töltött hosszú évek alatt megtanult bízni a katona-szerzetes titokzatos hatodik érzékében. – Micsoda?
– Gonosz illatokkal terhes ma reggel a szél – mondta Musztadzsin lassan. – Baljós előjel ez. Utoljára akkor éreztem ilyet, amikor Grenadában találkoztam azzal a zsidó kabbalistával, aki a végzetem eszköze lett.
Negrin kefét tartó keze lehanyatlott. Most már valóban megijedt; érezte, hogy a nyakszirtjén égnek mered a szőr. Mióta ismerték egymást, ez volt az első alkalom, hogy a szófukar katonaszerzetes utalást tett a múltja mélyén rejlő titokra, kitaszíttatására az almohádok fanatikus szektájából. Nyomós ok nélkül nem tett volna ilyet; és a berberben hirtelen felmerült a gondolat, hogy Musztadzsin talán nem is olyan tapasztalatlan a sötét praktikákat űző ellenfeleket illetően, mint hitte. A rendje által felvállalt feladatok között helyet kapott az ilyesfajta veszedelmek elhárítása is. Negrin megborzongott; eszébe jutottak a benini mocsarakban tanyázó dzsudzsusámánok, akikről ugyan csak suttogva terjesztett legendákat hallott Timbuktuban, karavánkísérő korában, de azok olyan rettenetesek voltak, hogy még a vér is megfagyott tőlük az ereiben.
– Gondolod, hogy?... – suttogta kiszáradó szájjal.
A mór komoran bólintott.
– Igen – mondta súlyos, ólomként koppanó szóval. – Eljött értünk.
Egy pillanatra mintha minden kristályos mozdulatlanságba dermedt volna: a fekete burnuszos katona-szerzetes a partra húzott tutaj mellett, a tágra nyíló orrlikú lovak, a kahve-főzéssel foglalatoskodó Bahlúl, a Kádi szőttesbe bugyolált alakja a tűzhelygödör mellett. Aztán Negrin érezte, hogy árnyék borul a szívére; mintha valaki könnyed léptekkel átsétált volna a sírja felett.
Egyszerre hallották meg Musztadzsinnal a zajt: korhadt ág roppant el valami rettenetes súly alatt.
Negrin elhátrált a lovaktól, torka mélyéről figyelmeztető kiáltás szakadt fel; föntebb, a táborhelyen Bahlúl és a Kádi riadtan kapták fel rá a fejüket. A sötét ruhás mór szemében fanatikus tűz lobbant; könnyedén leemelte a válláról hatalmas, kétkezes handzsárját, és a cédrusok árnyékában burjánzó sűrű bozótos felé szökkent. Aztán elszabadult a pokol.
A bokrok tövises-zöld fala szétnyílt, és egy testet öltött lidércnyomás rontott elő a takarásukból. A kétméteres titánacél csontváz szembántó, krómos fénnyel csillámlott, kivéve az altestét, amit valami barnára szikkadt kéreg borított, a kiszáradt agyaghoz vagy a napszítta pergamenhártyához hasonló. A szervomotorok felzúgtak, az ízületekben fémesen csikorogva fordultak el egymáson a csuklócsapok. Az alvilági jelenés tekintete rőtvörösen felizzott, amikor ráemelte a négy zsoldosra a Jordán partján.
Musztadzsin handzsárja lesújtott. Gyilkos egy fegyver volt, csaknem húsz fontot nyomott; egyetlen csapása könnyedén kettéhasította egy ökör koponyáját, és még a szele is le tudott taglózni egy felnőtt férfiembert. Valami élesen, fülbántó hangon megcsendült; a hatalmas penge szikrát vetett a szörny fémkoponyáján, és mélyen kicsorbult. A mór tántorogva próbált megállni a lábán; az ütés erejétől könyékig elzsibbadt mindkét karja. A gólemnek nem esett baja, úgy látszott, fel sem veszi az ütést. Egy pillanatra mintha azon tűnődött volna, mi a teendő, aztán a feje csikorogva a támadója felé fordult.
A következő pillanatban könnyedén meglendítette a karját, jobbról balra tartó, széles ívben; a sápadt napfény acélos hullámokat vetett a korongos ízületű ujjakon. Az ütés a hóna alatt érte a katona-szerzetest, a levegőbe emelte, és messzire röpítette, mint valami tollpihével tömött vánkost. A handzsár kicsúszott az ujjai közül, és pörögve elszállt hátrafelé; Negrin csak kobrasebes reflexeinek köszönhette, hogy idejében félre tudott bukni előle. Musztadzsin a partra húzott tutajra zuhant, közvetlenül a csonka torzó mellé, és ernyedten fekve maradt, akár egy rongybaba.
A táborhely felől kiáltás harsant – mintha a Kádi meleg baritonja lett volna, bár ezúttal hideglelős rémület színezte –, Negrinnek azonban most nem volt ideje ezzel foglalkozni. Az ijedten nyerítő lovak közé dobta a kefét meg a nedves szalmacsutakot, fürgén előkapta az övébe tűzött lovaglóostort, és a fémszörny felé cserdített vele. A vastag bőrszíj rátekeredett az egyik pergamenkérges bokára. A berber teljes erejéből rántott rajta egyet – és az az érzése támadt, mintha a bibliai Ararát hegyét próbálta volna kibillenteni a helyéből.
A Terminátor lenézett a lábára fonódó ostorra, és közben regisztrálta, hogy a második humán egyed ismételten megpróbálja a földre dönteni. A harci elemzőprogram megközelítőleg 01.23 százalékra becsülte a manőver sikeres kivitelezésének esélyét, és ez elég tetemes kockázati faktor volt ahhoz, hogy némi energiát szenteljen a kiiktatására. A kiborg óvatosan mozdult, nehogy túlterhelje az ideiglenes perifériákat: lehajolt; megragadta a fonott bőrszíjat, és megrántotta maga felé. Negrin valósággal felröppent a levegőbe; tapasztalt harcos lévén, volt annyi lélekjelenléte, hogy azonnal elengedje az ostornyelet, a lendület azonban így is továbbsodorta, és puffanva terült el a szörnyeteg előtt. A Terminátor felemelte a bal lábát, hogy széttapossa a kettes számú ellenfél fejét, ám az új perifériák vezérlése még nem volt teljesen zökkenőmentes, ezért a mozdulat kissé lassúra sikeredett. Az ocsúdó berber meglátta a koponyája fölé emelkedő talpat, villámgyorsan megragadta, és lökött rajta egyet. A fémszörny döngve elzuhant, hatalmas porfelhőt verve föl maga körül, Negrin pedig oldalvást elhemperedett mellőle, a riadtan rúgkapáló lovak irányába.
A kiborg stabilizátorai néhány töredékmásodpercre megzavarodtak – mivel a központi vezérlőegység nem tudta értelmezni a Rashid al Markhalam által készített pótvégtagok működési elvét, az irányításukkal is nehézségei voltak. Ez alkalomadtán az ellenséges egyedek által előnyösen kiaknázható időveszteséghez vezethetett, a hiba azonban könnyen kiküszöbölhető volt az eredeti perifériák beszerzésével és csatlakoztatásával. A Terminátor beazonosította a tutajon heverő fémtorzót, és megállapította, hogy nem szenvedett jelentős mértékű károsodást. A vezérlőegység elsődleges prioritású direktívává léptette elő a perifériák visszaszerzését.
Bahlúl tágra nyílt szemmel nézte, ahogy a gólem nehézkesen feltápászkodik, és megindul a tutajon heverő Musztadzsin felé. A mór megmozdult, és a homlokához emelte a kezét; másik karjával a handzsárja után tapogatózott, hiába.
– Megöli! – kiáltotta élesen; fiatal hangjában hisztéria vibrált. – Allah segíts, megöli!
– Csak nyugalom, atyámfia! – reccsent a fülébe egy bársonyos bariton, és a következő pillanatban a Kádi hájas teste nyomakodott elé. A kopasz öreg az egyik kezében parazsas végű faágat tartott, a másikban egy gyermekfejnyi cserépgolyót, amelyből füstölgő kanóc állt ki. – Kerüld meg bal felől, és rohanj az íjadért!
Bahlúl sietve oldalazni kezdett, s tekintete közben a kipányvázott lovakra villant. Negrin már talpon volt, és a pillantásuk találkozott. A sima képű ifjú futni kezdett feléje, széles ívben megkerülve a tutaj irányába csörtető Terminátort, s közben hurkot írt le az ujjával a levegőbe. A berber bólintott, hogy érti, aztán leemelte Bahlúl nyeregkápájáról a védőtokba bújtatott visszacsapó íjat meg a teli tegezt, meglóbálta őket a feje fölött a tartószíjuknál fogva, és odadobta neki.
A Kádi vaksin hunyorgott megmaradt fél szemével, ahogy megpróbálta felmérni a távolságot közte meg a gólem között. Sokáig nem tétovázhatott; a szörnyeteg veszedelmesen közel járt már a tutajhoz. Egyáltalán nem volt még biztos a dolgában, de hirtelen elhatározással szótlan fohászt intézett Allahhoz, és elhajította a cserépgolyót.
Tudta magáról, hogy nem sokkal különb egy hitetlen nazarénus kutyánál, de a végtelen kegyességű Allah ezúttal úgy döntött, hogy meghallgatja az imáját.
A cserépgolyó csattanva tört szilánkokra a fémszörny bal vállán; a belsejébe rejtett bőrtömlő széthasadt, és a kiömlő gyújtókeverék azonnal belobbant. Élénkvörös lángok futottak szét a gólem széles fémvállán.
A Terminátor regisztrálta a hármas számú ellenséges egyed támadását, és azonosította az alkalmazott fegyvert is: egy primitív gyújtóbombáról volt szó, amit növényi gyantákból és finomítatlan kőolajszármazékokból állítottak össze. Veszélyességi fokozata elhanyagolható volt, meg sem közelítette a görögtűzét, így hát a kiborg nem zavartatta magát, hanem a kémiai analízisre fordított 0.59 másodperces késedelem után folytatta az útját.
Ezt az időt használta ki az eszmélő Musztadzsin, hogy lehemperedjen a tutajról a folyóba, zúgó füllel odébb lökje magát a partmenti sekélyesből, majd a mély vízbe érve széles karcsapásokkal úszni kezdjen. Nem a Jordán közepe felé tartott; a Terminátor ütése több bordáját eltörte, tüdejébe minden lélegzetvételnél szúró fájdalom hasított, és a feje még mindig kóválygott a sokktól. Ilyen állapotban nem tudott volna megbirkózni a sodrással. Ugyanúgy cselekedett hát, mint Bahlúl a túloldalon, a szárazföldön; széles félkörívben megkerülte a szörnyet, és a kipányvázott lovak felé igyekezett.
A tutaj felé törtető Terminátor nyakán szikrát csiholt egy gyilkos erővel becsapódó nyílvessző, majd lepattant róla. Ilyen közelről egy emberi testet gond nélkül átütött volna, neki azonban nem árthatott. A harci elemzőprogram regisztrálta és inszignifikánsnak minősítette a négyes számú ellenséges egyed támadását.
A kiborg látómezejében zölden vibráló négyzet jelent meg, és fókuszra szűkült a visszaszerzendő perifériák körül.
Negrin elkeseredetten meredt a tutaj előtt álló gólemre, amelynek vállain ekkor lobbantak utolsót. a gyújtóbomba lángjai, aztán az ajkába harapott, és kirántotta a szablyáját. Egyetlen jól irányzott csapással elnyeste a lármától és a füst szagától megvadulva rugdalózó lovak pányvakötelét, és nagyot vágott kardlappal a legközelebb eső állat farára.
– Har-har-har! – üvöltötte teli torokból.
A riadt lovak nyerítve megugrottak, és tolongva, fékeveszett vágtában indultak meg az egyetlen szabadnak látszó úton, a partvonal mentén. A második cserépgolyó kanócának meggyújtásával bajlódó Kádi sietve iszkolt följebb előlük. A négy holtra rémülten fújtató állat vak nekiiramodásának legfeljebb egy tömör sziklafal állhatta volna útját; az eléjük kerülő Terminátort pillanatok alatt legázolták és magukkal sodorták. Negrin előreszökkent, fél térdre esett, és felkapta a földről a mór elejtett handzsárját. Baloldalt Musztadzsin épp ezekben a pillanatokban kászálódott elő a Jordán habjaiból. A berber nekifeszült, fél kézzel meglóbálta a hatalmas fegyvert – nem volt gyenge ember, de úgy érezte, izma szakad belé –, és odahajította a gazdájának.
A lovak időközben letapostak egy alacsony bokorsávot, és kitörtek a sivatagos lapályra, ahol nekivadulva vágtattak tovább – egyet kivéve, amelyik nyakaszegetten hevert a parton, jó öt-hat evezőhossznyira a szárazra húzott tutajtól, a hideg nyugalommal feltápászkodó Terminátor mellett. A félelmetes roham puszta lendületénél fogva elsodorta a kiborgot, fémvázát azonban géppuskalövedékek elleni védelemre tervezték; a kiértékelő program a páncélozásban beállt károsodás mértékét 0.23 százalékban állapította meg. Az elsődleges prioritású direktíva változatlan maradt. A fémszörny felállt, és félelmetes, gépi eltökéltséggel újra megindult a tutaj felé, ezúttal ellenkező irányból.
Bahlúl következő nyílvesszeje átszakította a combján a barnás pergamenkérget, és rezegve megállt a csontban.
– A lábát! – kiáltotta a kölyök izgatottan. – A lábán sebezhető!
A Kádinak ebben a pillanatban sikerült meggyújtania a parazsas favéggel második – és utolsó – cserépgolyóján a kanócot. Felpislantott a kipirult képű íjászra, sandán elvigyorodott, és alig tíz lépés távolságból, tiszta erőből a gólem ágyékához vágta a bombát, majd eszeveszetten rohanni kezdett a többiek felé.
A skarlátvörösen felcsapó lángok ezúttal nem lobbantak ki pár szívdobbanásnyi idő alatt, hanem belekaptak a szárazra kérgesült pergamenhártyába, és sisteregve emészteni kezdték. Zsíros, dögletes bűzt árasztó füst szállt fel a megtorpanó gépszörny altestéből. Bahlúl vidámat rikkantott, és megeresztett egy nyílvesszőt a vér-pirosan parázsló szempár felé.
A taktikai elemzőprogram pillanatok alatt felmérte a harci helyzetben beállt változásokat, és a korábbinál két nagyságrenddel magasabbra becsülte a veszélyességi tényezőt, amely így megközelítőleg tíz százalék körül, mozgott. A helyben beszerzett, ideiglenes perifériák – a két alsó végtag és az elsődleges vizuális érzékelők – szemlátomást sebezhetőbbek voltak az eredetieknél. Ezt persze eleve be kellett kalkulálni, a kor alacsony technikai színvonala miatt. A program 38.71 másodpercre becsülte azt az időt, amíg a Rashid al Markhalan által készített lábprotézisek műkőképesek maradnak, az előállításuknál alkalmazott ismeretlen módszerekből fakadó bizonytalansági faktort is belekalkulálva. Javasolta, hogy addig a Terminátor szerezze be az eredeti perifériákat, és közben fordítson fokozott védelmet az elsődleges vizuális szenzorok védelmére.
A kiborg radar üzemmódra kapcsolt, károsodott bal kezének roppant fémtenyerével betakarta az arcát, és kettőzött gyorsasággal folytatta útját a tutaj felé, láng- és füstuszályt húzva maga után.
Negrin nem volt bolond; nem szédítette meg a hirtelen szerzett előny mámora, mint a többieket. Talán sikerül kettétépniük a gólemet, és elégetni a lábait; erősen kételkedett benne azonban, hogy ez megállítaná. Legfeljebb lelassítanák, de nem nyernének vele sokat. Ezt a csatát nem nyerésre játsszák; menekülniük kell, amilyen hamar csak tehetik, aztán minél gyorsabban megkeresni azt az átkozott fekete mágust, és kihasítani a szívét. Biztosra vette, hogy a vajákos életével együtt kilobban a gólemé is; de azt is, hogy ezzel a szörnyeteggel nem bírnak el.
– A tutajra! – kiáltotta, ahogy-csak a tüdejéből kifért. – Musztadzsin, fedezz!
Harcosok voltak, és ő a vezérük. Egyetlen pillanatra sem vitatták a parancsát; habozás nélkül készen álltak rá, hogy itt hagyják a sivatagban a táborhelyüket, minden málhájukat, az alkimistától kapott csengő aranyakat. A sötét ruhás katona-szerzetes harákolva kiköpte a szájába gyűlő vért, megtörölte barnára sült képét, két kézre kapta a félelmetes handzsárt, és rohanva megindult a Terminátor felé.
Alig egy evezőhossznyira csaptak össze a tutajtól, ugyanabban a pillanatban, amikor Negrin és a Kádi verítékezve nekifeszültek a vastag szálfáknak, hogy a vízre bocsássák; a futva érkező Bahlúl átszökkent a fejük fölött, hemperedett egyet a csonka torzó mellett, és máris a kormányrúdnál termett. A lángoló kiborg jobb karja csikorogva meglendült, vakon is tévedhetetlenül, véve célba Musztadzsin fejét, mozdulata nyomán élesen felsírt a levegő. A mór kobránál is sebesebben, derékból kapta félre a felsőtestét az ütés elől, s handzsárja egyetlen csapásával kettébe hasította a gólem térdízületét. A szörnyeteg csörömpölve elhanyatlott, és estében elkaszálta Musztadzsin lábát. Ujjai vakon kaparászva keresték ellenfele bokáját.
A Jordán szélesen hömpölygő hullámai a hátukra kapták a tutajt; Bahlúl igazított egy kicsit a kormányrúdon, és rézsút fordította a folyásirányra. A Kádi szuszogva felhemperedett a roppant szálfákra; hájas elefántteste minden pórusából ömlött a verejték. A berber kötésig állt a jéghideg vízben, lábát egy rejtett sziklakőnek vetette, és minden erejével tartotta a járművet, nehogy idejekorán elragadja a sodrás. Vér serkent a körme alól; a gerendavégeket markoló ujjain kifehéredtek az ízületek.
– Musztadzsin! Gyere! – kiáltotta hátra.
A fekete ruhás mór négykézláb mászni kezdett a tutaj felé, a handzsárt maga mellett húzva a kavicsos fövenyen. Hemperegve gyorsabban haladt volna, de akkor el kell engednie a fegyverét, attól pedig meg nem vált volna a világ minden kincséért sem. A Terminátor két kézzel vonszolta magát utána, altestéből már csak valami bűzhödten füstölgő csonk maradt; széles korombarázda mutatta a parton, amerre elhaladt. A félelmetes, korongos ízesülésű fémkarmok újra és újra alig pár hüvelykre csattantak össze Musztadzsin bokájától.
Negrin sötéten elkáromkodta magát, fél kezével elengedte a tutajt, és megragadta a katonaszerzetest a hóna alatt. Érezte, hogy társának teste megfeszül; a sebesült oldalán fogta meg, de ezen már nem változtathatott. Egy pillanatra úgy érezte, menten kettészakad; szakállas arca elgyötört vicsorba torzult, szája szélét habos nyál verte ki. Aztán széles vállán megfeszültek a vaskos izomkötegek, és egyetlen iszonyatos erőfeszítéssel átlendítette a feje fölött a mórt, egyenesen a tutaj rönkjeire. A következő pillanatban kiszaladt a lába alól a talaj, és fogást vesztett a gerendavégeken; a tutaj elpördült tőle, ő pedig fuldokolva hanyatt zuhant a jéghidegen örvénylő habokba.
Víz tódult a tüdejébe; valami ellenállhatatlan erő a mélybe rántotta, majd minden átmenet nélkül a felszínre köpte. Köhögve taposta az alatta kavargó vizet; iszonyú szédülés fogta el, amikor megpróbált tájékozódni. Acélos elszántsággal leküzdötte a gyomra mélyéről rátörő hányingert. A látása kitisztult; megpillantotta maga előtt a rohamosan távolodó tutajt. A szélén a kövér Kádi egyensúlyozott berogyasztott térddel, tapasztalt tengerész módjára, és egyre szélesedő ívben lengetett valamit a feje fölött. Aztán a tutaj hirtelen megtorpant, ahogy Bahlúl körberántotta a kormányrudat, és keresztbe fordította a folyásirányra; ugyanebben a pillanatban a kopasz öreg nagy ívű mozdulatot tett, és a mélységmérésre használt, ónnal kisúlyozott kötélvég szisszenő ostorszíjként csapott a vízbe a berber mellett, habos tajtékfoszlányokat fröcskölve szét. Szinte azonnal merülni kezdett, Negrin azonban még így, félig kábán sem szalasztotta el; ujjai görcsösen rákulcsolódtak, aztán lehunyt szemmel hagyta, hogy a Kádi a tutajhoz húzza. Miután felkapaszkodott a vaskos szálfákra, kiöklendezte magából a tüdejében lötyögő vizet, majd zihálva, hanyatt fekve elterült a csonka fémtorzó mellett. Csurom víz volt, és rettenetesen fázott; egész testét reszketés rázta. Musztadzsin fél térden odavonszolta magát hozzá, és egy viaszosvászon ponyvát terített rá.
– Bocsánatkéréssel tartozom neked, Negrin – mondta komoran. – Miattam kapott el az örvény. Nem tudtam lábra állni; az a gólem eltörte a bokámat.
A berber fáradtan legyintett. Felült, és kifacsarta a vizet csatakos szakállából.
– Ugyan már! – lihegte. – Ha te nem tartod fel, valamennyien odaveszünk. – Ahogy kimerülten leejtette a karját, ujjai megérintették a csonka fémtorzót. Ránézett, és borzongás futott végig a gerincén. – A gólemmel mi lett?
– Bevonszolta magát utánad a folyóba – felelte a Kádi, aki a mélységmérő kötelet tekerte föl az alkarjára.
– Akkor jó – mondta Negrin fáradtan. – Úszni nem tud; rettenetesen nehéz, elmerül, akár a kő.
– Gondolod, hogy megfulladt? – kérdezte Bahlúl a kormányrúd mellől reménykedő hangon.
Senki sem válaszolt neki.
Negrin, miután egy kissé magához tért, körbejáratta a tekintetét a környező tájon. Sziklás partok vonultak el mellettük, itt-ott kisebb erdőfoltokkal és hosszanti bozótsávokkal tarkítva. A háttérben röhösre kopott, tar sziklaormok magasodtak a szürke fényben.
– A szemem káprázik, vagy valami dzsinn meglassította a Jordán folyását? – kérdezte a berber ingerülten. – Miért vánszorgunk ilyen lomhán?
Bahlúl vállat vont.
– Nem tudom – felelte. – A málhánkat a táborhelyen hagytuk, igazság szerint úgy kellene száguldanunk, mint a szélvihar. Mintha több súly nehezedne a tutajra.
– Mintha több súly?... – Negrin szénfekete tekintete a Kádira villant, és látta, hogy az öreg egyetlen megmaradt szemébe kiül a döbbent felismerés.
A következő pillanatban a tutaj közepén recsegve-ropogva széthasadt két gerendaszál, és egy acélhidegen villogó fémkarom bukkant ki a szálkásra tört szélű nyíláson. A holtra rémült Bahlúl kicsi híján hanyatt bukfencezett a folyóba; csak a kormányrúdban tudott megkapaszkodni, aminek az lett az eredménye, hogy az ingatag jármű szédítően pörögni kezdett a Jordán közepén. Ordítások harsantak: Negrin felkapta az egyik csáklyát, és ráhúzott vele a gólem fémkezére; éles csendülés hallatszott, aztán a félelmetes ujjak összezárultak a vastag farúdon, és szilánkokra morzsolták. A karom körbetapogatózott, majd eltűnt a nyílásban.
– Itt van alattunk! – bömbölte a Kádi. – A tutajba kapaszkodik!
Újabb reccsenés hallatszott, és a bokatörött mór alig tudott idejében félrehemperedni a gyilkosan villogó acélkarom elől.
– Ez darabokra szed minket! – kiáltotta Bahlúl halottsápadtan. – Ha eltépi a rögzítőköteleket, kifordulnak a fából a szegecsek, és az egész tutaj széthullik alattunk!
Negrin már talpon volt; a fékeveszetten pörgő jármű kormányrúddal szemközti szélén egyensúlyozott, kezében a megmaradt csáklyával, és elkeseredetten csépelte a Terminátor karját, amely már a harmadik nyílást szaggatta a vaskos farönkök közé, és módszeresen tapogatózott körbe-körbe, ügyet sem vetve a záporozó ütlegekre.
– Ezt keresi! – bődült el a Kádi, és meglepő gyorsasággal a csonka fémtorzó mellett termett. – Nesze, gólem, vidd magaddal a pokolra!
Csizmás talpát nekifeszítette a csillogó acélváznak, kivárt egy jó ütemben érkező hullámot, és a folyó adta lendületet kihasználva átbillentette a tutaj szélén a torzót. A nehéz titánacél tömb azonnal elmerült a felkavart iszaptól zavaros vízben.
A következő pillanatban a tutaj hirtelen megugrott; a tajtéktarajos habok úgy ragadták magukkal, mintha valami nehéz ballaszttól szabadult volna. Jéghideg vízpermet fröcskölte be a zsoldosokat. A kimerült Negrin elejtette a csáklyát, megingott a vastag rönkök szélén, és a vízbe szédült volna, ha a mór vissza nem rántja a burnusza szélénél fogva. Miután visszanyerte az egyensúlyát, ellökte magától a segítő kart, és sarkon fordult. Szénfekete tekintete gyilkos szikrákat szórt, keze ökölbe szorult; tehetetlen haraggal meredt arra az egyre távolodó pontra, ahol a csonka vázt elnyelték a vadul kavargó habok.
– Összerakja magát, és utánunk jön – suttogta. – Nem hagyhat szemtanúkat.
Mélyen, torokból felmordult, akár a támadni készülő, végsőkig bőszített medve, és mintás burnuszát hátracsapva megfordult. A többiek némán, kérdő tekintettel meredtek rá; csatakos hajuk a homlokukba lógott; arcukról bizonytalanság sugárzott.
– A kormányrúddal törődj, kölyök! – förmedt rá Bahlúlra. – Kádi, nézd meg, hogy mihez tudsz kezdeni Musztadzsin bokájával. – Az öklével elszántan kérges tenyerébe csapott. – Igyekeznünk kell. Látogatást teszünk egy vajákosnál Jaffában.
Az éjszaka és a nappal köztes percei véget értek, a kelő napkorong vörös pírba vonta a Jordán mellékét, sugaraiban hordozva már a későbbi fonóság ígéretét. A meleg fény végigömlött a dúlt csatatéren, ami a zsoldosok táborhelyéből maradt, és skarlátszín lobot vetett a méltóságteljesen hömpölygő habokból kiemelkedő fémalak széles mellkasán.
A mélyen ülő optikai lencsék vérvörösen felparázslottak.
A Terminátor ismét egy volt és egész, visszatért haló poraiból, akár a hamvából feltámadó főnix. Adatok áramlottak a mikroprocesszorokban; programok futottak a számítógépes vezérlőegységekben. A SkyNet alkotta gépi gólem ismét készen állt, hogy bevégezze feladatát.
Látómezejében egyetlen információ villogott piros vészjelző fénnyel:
ENERGIATARTALÉK 230.45 ÓRA
folytatása következik...