Vampire: The Masquerade
Stewart Wieck (szerk.)
ANTOLÓGIA
[A Klán regénysorozat]
(Tartalom)
KATHLEEN RYAN
1916. február 10., csütörtök, 22:42
A dokkoknál
Egyiptom, Alexandria
A sofőr még meg sem állt, de Erich Vegel már ki is ugrott a taxiból.
– Effendi! A fizetségem!
– Mindent a maga idejében, barátom... mindent a maga idejében.
Lekapta a zsákját a poggyásztartóról, és a pénztárcája után kezdett kotorászni. Ujjai összezáródtak egy vaskos pénzes-zacskón, ami tele volt helyi érmékkel. Elmosolyodott, és előhúzta rejtekéből.
– Ez a magáé – mondta a sofőrnek. – A kedves feleségeié, a családjáé... – A setita rákulcsolta a döbbent ember ujjait a pénzes-zacskóra. – Vegye csak el! Megtakarítja nekem az átváltás költségeit. Bahksheesh!
– Shurkan – felelte az egyiptomi, és döbbenten meredt az előtte álló őrültre.
Erich észre sem vette. Máris futásnak eredt.
* * *
Az Ellen Tucker csöndesen pihent a védett kikötőhelyen. A következő utazáshoz gyűjtögette az erőt. Hordárokkal és csomagokkal körülvett utasok sorjáztak fel a beszálló hídon, és a hajóinasok szívélyesen üdvözölték őket. A vendégek között özvegyek is voltak – sokan voltak a sérültek. Az Ellen, a tisztjei és a legénysége kellően lesújtottak voltak – nem folyt a pezsgő, nem játszott a zenekar, és a levegő sem telt zsúfolásig lobogókkal. A dokkok természetesen nem létezhettek zsivaj nélkül, és a zaj csak fokozódott, ahogy a konvoj induláshoz készülődött – de minden hang személytelen, üzleties volt, így hát egészében minden fojtottnak tűnt.
A fejek felé fordultak, amikor Erich Vegel berobbant a látóterükbe. A setita nyurga, esetlen futónak tűnt, annak ellenére, hogy erős felépítésű, meglehetősen alacsony ember volt. A lábai úgy rándultak el a földtől, és úgy repültek a levegőben, mint egy pléh gyermekjáték végtagjai. A karjai próbálták követni a lábak példáját, amivel legalább kiegyensúlyozták volna az odalent tomboló mozdulatokat – csakhogy a csomagja minduntalan az útjába került. A jobb vállát nehéz bőr utazótáska húzta le, míg a fehér vászonkabát, amelyet a bal kezében tartott, úgy lengett a levegőben, mint valami szégyenletesen békepárti fegyverszüneti zászló.
Vegel a hajó felé száguldott, és egy hajósinas bukkant fel, hogy a segítségére siessen.
– Az Ellen Tuckert keresi, uram?
– Igen!
A setita elrohant a hordárok a sorban várakozó utasok, és a csomagokkal megrakott kocsik mellett a móló homályba burkolózó része felé. Észrevett egy halom összenyalábolt rakományt, és arrafelé vette az irányt. Távol a brit helyőrség katonáinak vizsla pillantásaitól, kívül a vámosok és kereskedők hallótávolságán két ember állt a tengerészek és a dokkmunkások gyűrűjében, és a gondos kezek által hálóba csomagolt és hajóra emelt apró ládák berakodását felügyelte.
Egyikük – ő lehetett a munkafelügyelő – nagyon olcsó amerikai ruhákat viselő, napcserzette bőrű, őszülő óriás volt. Szemei az érkezőre villantak, aztán visszafordult a rakodás felé.
A másik megfigyelő, aki szinte eltörpült a társa mellett, egy muszlinköntöst viselő fekete férfi volt. Köntöse és a kaffieyeh jó szabású és tiszta volt, és a fejdíszét leszorító szalagban némi arany csillogott. Egy megsárgult papírlapot nyújtott oda a munkafelügyelőnek. Állával a gyorsan közeledő zilált európai felé intett, és mormolt valamit a bajusza alatt – a körülötte álló arabok vigyorából ítélve, valószínűleg valami mulatságosat.
Vegel azonnal felismerte, és megtorpant. A kalapja lerepült a hirtelen sebességváltozástól, és a mellényzsebéből kiugrott a zsebórája. Erich lehajolt, hogy felvegye az elszabadult tárgyakat, közben azonban végig tisztában volt vele, milyen rossz benyomást kelt éppen akkor, amikor le szerette volna nyűgözni a környezetét. Gyorsan összeszedte a tulajdonát, és saját magát is. Újra a fejébe nyomta a szalmakalapot, és nyíltan a szemébe nézett a férfinak, akivel találkozni akart.
– Bismallah – mondta Vegel élénken. – Hesha abn Yusuf?
– Bismallah. Én vagyok Hesha.
– Hála Istennek megtaláltam önt, uram – mosolygott lefegyverzően Erich, majd folytatta. – Azonnal vonatra szálltam Kairóban, amint értesültem arról, hogy elutazik.
Hesha csücsörített a szájával, és úgy tűnt, hogy fontolóra veszi a szavakat.
– Miért?
A fiatalabb setita gyorsan körbepillantott.
– Abban reménykedtem, hogy négyszemközt beszélhetek önnel, uram.
Az afrikai vállat vont.
– Beszéljen latinul! – ajánlotta ő maga is latinra váltva. – Ezek a férfiak nem járatosak ebben a nyelvben.
– Úgy lesz – válaszolta Erich, és büszke volt magára, amiért ilyen gyorsan talált egy tömör „igent”. Azóta írt és olvasott latinul, hogy elég idős lett egy saját oktatóhoz, de az irodalmi latin híján volt a tömörségnek.
– Nos? – szakította ki Hesha nyers hangvétele az iskolásfiús hangulatból. – Ki maga?
– Vegel.
Hallotta a csalódottságot a saját hangjában. Nem számított rá, hogy Hesha elfelejti. Azok között, akiket ismerni kellett, a „Próféta” annyira híres volt – a minden apró részletre kiterjedő memóriájáról. Éppen ez a legendás tudományos tehetség indította arra Vegelt, hogy engedélyt kérjen a távozásra az atyjától – ezért pakolt össze egyetlen óra leforgása alatt az egész fészek hitetlenkedő pillantásainak kereszttüzében – ezért pattant föl az expresszre, hogy ideérjen, mielőtt megkezdődik az apály...
– A nevem Erich Vegel – mondta hivatalos stílusban. – Bocsánatát kérem, amiért nem mutatkoztam be azonnal. – Összecsapta a bokáját, derékban meghajolt, és közben nagyon osztráknak érezte magát. – Már ez előtt is találkoztunk, uram, bármeglehetősen régen történt. Attól tartok arra számítottam, hogy emlékezni fog rám... tudja, akkoriban...
Elcsuklott a hangja. Ostobának érezte magát, amiért habozott, úgyhogy gyorsan folytatta:
– Úgy értesültem, hogy az ön kifejezett javaslatára választottak ki a szolgálatra, uram.
Hesha nem válaszolt, csak hidegen vizsgálgatta a látogatóját. A víz üresen csobbant az Ellen Tucker törzsén, és Vegelnek úgy tűnt, hogy a hullámok elmossák az önbizalmát.
– Mit óhajt, Erich Vegel?
A Próféta hangja és arckifejezése barátságtalan volt, mintha meg akarná félemlíteni. Erich azt hitte, hogy a kockát elvetette – valójában úgy gondolta, hogy átkelt a Rubikonján, mert általában idézetekben gondolkodott – amikor Kairóban megvette a vonatjegyet. Most úgy tűnt, hogy tévedett – nyilvánvaló, hogy itt, ezekben az eseményekben rejtőzik az igazi kockázat. Mindenesetre összeszedte a bátorságát, és válaszolt a kérdésre:
– Önnel akarok menni, uram.
– Hová?
– Nem Baltimore-ba indul ma éjjel?
– De igen. De mi dolga önnek Baltimore-ban? – mondta Hesha, majd rövid szünet után folytatta: – Erich Vegel... – próbálgatta a hangokat a nyelvével. – Vegel. Damaszkuszban.
– Igen – kiáltott föl megkönnyebbülten a fiatalember.
– De ez nem olyan régen történt – máris végzett a tanulmányaival?
Erich lelkesen bólintott.
– Igen, uram. Már néhány éve végeztem, és tegnap éjjel engedélyezték... – Vegel itt elmosolyodott, de ennél jobban nem tudta volna megfogalmazni – engedélyezték, hogy befejezzem a tanoncidőmet, és elkezdhessem az igazi munkát. Látja, oda mehetek, ahová akarok, és megválaszthatom a feladataimat. És én önnel akarok dolgozni.
– Önnek – mondta lassan Hesha. Erich habozott.
– Önnek – felelte kis idő múlva.
Az idősebb setita összevonta a szemöldökét.
– Túl könnyen beadja a derekát.
Erich elsápadt.
– Láthatóan személyiségének erejével nem lehet hasznomra. – Hesha felfordított egy ládát, ráült, és vizsgálgatni kezdte a jelentkezőt. – Mit tud felajánlani?
– Régész vagyok.
– Ahogyan én magam is.
– Több mint húsz nyelven írok és olvasok.
– Ez hasznos – mondta Hesha –, de csak akkor, ha ért néhány olyat is, amit én nem.
– Tudok rajzolni, jól fényképezek – kezdett bele a hobbijainak felsorolásába Vegel, miután a szakmai büszkeségét így megnyirbálták. – Követtem az eseményeket a rádión, és tudok autót vezetni.
– Talán hasznát tudnám venni ezeknek a képességeknek – mondta Hesha nem túl nagy meggyőződéssel a hangjában. – Most azt mondja meg nekem, hogy miért akarja mindezt?
– Tanulni akarok öntől.
– Hát nem tanult a tanáraitól?
– De igen. Természetesen tanultam tőlük. Ám ők nem mondhatják el nekem, hogy mire van szükségem odakinn... – Vegel lázasan kutatott a megfelelő kifejezés után, és végül talált is egy szilárd közhelyet, amelyet felhasználhat: – Az elefántcsonttornyon kívül. Tudom, hogy a helyszíni munkát nem lehet tanteremben elsajátítani. Azt, amire most szükségem van, nem kaphatom meg az öregek menedékeiben vagy a társaimtól a fészekben.
Hesha nem szólt semmit, de mintha további magyarázatra várt volna.
– Azonban nem szabad egyszerűen csak megfigyelnem az eseményeket. Segíteni fogok. Célokat akarok beteljesíteni.
– És itt a templom semmit sem tesz?
– Dehogynem... de nem azt, amit n...
– Miért, mit teszek én? – vágott közben az idősebb teremtmény.
Erich válaszra nyitotta a száját, de aztán inkább becsukta. Ez a vita nem vezetett sehová. Szinte érezte, hogy visszajutna a tanárokhoz a templomban, ha a férfi tudományos munkájával hozakodik elő. Ha Hesha híres expedícióit említi, akkor valószínűleg közölték volna vele, hogy keresse meg a saját felfedezéseit – ehhez pedig, Egyiptom sokkal jobb terület, mint Amerika. Visszaemlékezett az atyja szavaira, amikor megtudták, hogy az úgynevezett Próféta visszatér Kairóba.
A kurafi. Hesha hazatért – micsoda? Ó, igen, már találkoztál vele, nem igaz, fiú – éppen a törökökkel játszadozott, ugye? Az a vén, felforgató buzi. Abban az évben két házat is romba döntött. Még most is vannak errefelé olyan káiniták, akik amiatt a kis affér miatt nem járhatnak emelt fővel. Figyeld csak meg, ahogy minket is tönkre tesz. Biztos vagyok benne, hogy bele fog nyúlni Surich dolgaiba.
És Surich a kisujját sem fogja mozdítani! Ahogy nem tesznek majd semmit az ő drágalátos pap kedvencei sem! Hesha megküzdött velük a kápolnáért a Királyok völgyében, éppen a területük kellős közepén, és legyőzte őket, fiú. Legyőzte őket. Senki sem tudja közülünk, hogy honnan tudott a szentély csapdáiról, de az biztos, hogy bejutott, és az egyetlen biztonságos utat használta, amelyen épségben megmaradt a teste. Látomásai vannak a kurafinak. Micsoda szégyen, hogy nem vállal el egy templomot, de ha az intuíciói ezt nem engedik meg neki, akkor nem fog egyet sem elvállalni, és Bombay után senki nem akarja ráerőltetni ezt a dolgot.
Ne is törődj Bombayjel, te fiú. Elég annyit tudnod, hogy annak a férfinak hivatása van. Mit értesz azon, hogy valódi hivatása? Ne kérdezz ilyen ostobaságokat. Honnan a pokolból tudnám, hogy valódi-e? Ha ő nem mondja el, hogy ki beszél hozzá, vagy Szét melyik nevét szolgálja, akkor mi többiek nehezen tudnánk bebizonyítani, hogy egy imposztorral társalog! Most pedig fogd be, és fejezd be a vázlatokat. Egészen jók. Azt hiszem, még hajnal előtt rendbe hozhatjuk őket.
Erich görcsösen kereste a szavakat. Legjobban azt szerette volna tudni, hogy Hesha mit gondol a saját tevékenységéről. Hírhedt volt arról, hogy minden ok nélkül igaza van. Tisztelték a hite miatt, bár mindenki csak találgatta, hogy miben is hisz. Valahogy ő volt a felforgató a fondorlatosak között, és Erich pontosan ugyanerre vágyott.
Csakhogy a fiatalember nevetségesnek érezte volna, ha tanítványnak kéredzkedik be Heshához, még akkor is, ha tudta, pontosan erre vágyik.
– Ön azt teszi, amire szükség van – sikerült végül az igazsághoz meglehetősen közel eső választ kicsikarni önmagából.
– De ön nem tudja, hogy mi lenne az – nevetett Hesha. – Láthatóan az előrelátása és az akarata nagyszerűen illenek egymáshoz.
Erich válasz nélkül hagyta a sértést – ha el tud pucolni anélkül, hogy még többet veszítene a méltóságából, akkor el is fog.
– Azonban tetszik nekem a vérmérséklete – mondta Hesha. Mély levegőt vett, mintha hosszas beszédre készülne. – Azt hiszem, megengedem, hogy csatlakozzon hozzám erre az utazásra, Vegel. Valóban éppen most akar hun lenni Amerikában?
Erich önbizalma az egekig szökött. Legalább ebben a dologban megmutathatja, mit tud: az álcázás volt az egyik erőssége.
– Kit nevez maga egy piszkos hunnak? – csattant fel csodálatos brooklyni akcentusban.
Hesha felvonta a szemöldökét.
– Melyik iskola?
– R S. 106.
– Nagyon jó.
– Most találtam ki.
– Tudom – fonta össze az ujjait Hesha. – Melyik parókia? Kínos csönd.
– Én...
– Az ír bevándorlók között gyakori akcentust használt. Ha meggyőzően játszotta volna a szerepét, akkor a templomának a neve sokkal hamarabb beugrott volna, mint a régi iskoláé.
– Nem áll készen.
– Honnan tudhatnám ezt idekinn?
Hesha fáradtan felállt, és elindult vissza a rakománya felé.
– Használhatott volna lágyabb akcentust – kezdte – amelyiket nehezebb beazonosítani. Kitalálhatott volna egy könnyen azonosítható jellemvonások nélküli személyiséget. Mintázhatta volna a szerepet egy valós személyazonosságról. – Megállt, és a tekintete megállapodott Vegelen. – Vagy talán dönthetett volna úgy is, hogy hivalkodik a tudományával.
– „Nem könnyű hunnak lenni a britek között” – mondta Hesha Vegel skolasztikus latinját utánozva. – Vagy talán „Van gyakorlatom az akcentusom elrejtésében.” Vagy esetleg összpontosíthatott volna a faji kérdésre, és megkérdezhette volna: „Ön pedig pont most szeretne fekete lenni Amerikában?”
– Vagy még ennél is egyszerűbben – fejezte be Hesha – „Engem nem zavar a háború miatt a honfitársaim irányában megnyilvánuló ellenségesség.”
Erich döbbenten, szólásra képtelenül állt vele szemben. A büszkesége sajgott. Úgy érezte, hogy ostobán bámul, ezért elszakította a pillantását Heshától, és azt kezdte figyelni, hogyan vonszolják a raktérbe az árút a dokkmunkások.
– Ismert lesz, ha velem dolgozik – mondta Hesha. Ha a szavakban volt is valami halvány remény, egy apró nyílás, amelyen keresztül kikerülhetne, a hanghordozás véglegesen megsemmisítette azokat. – A hírnevem megjelöli majd a mieink között. A Kamarilla és a Sabbat setitának fogja bélyegezni, és soha többé nem lesz rá valódi esélye, hogy titokban, vagy biztonságban dolgozhasson. Őszintén úgy véli, hogy képes lenne ezt túlélni?
Erich elgondolkozva megvakarta a szemöldökét. Az esélyét már eljátszotta, úgyhogy nyugodtan beszélhet tovább.
– Tegnap éjjel az atyám is feltette nekem ezt a kérdést. Nem tudtam, hogy mit feleljek, de felszálltam a vonatra.
– Azt látom – ismerte el gondolataiba mélyedve Hesha. A Gallahbeyah alól előhúzott valami barnát, és téglalap alakút, rövid ideig tanulmányozta, aztán odanyújtotta Vegelnek. – A jegyek – magyarázta. – Első osztályra egészen New Yorkig.
Erichnek kidülledtek a szemei.
– Amerikai útlevél Erich Wells névre. Az Egyesült Államok hadseregének kapitánya. Ön légnyomást kapott, kapitány, és hihetetlenül izgatott lesz, ha a szolgálatról kérdezik. – Hesha mosolygott. – És most, hogy hallottam az akcentusát, azt hiszem nem ártana, ha a torka pedig gázmérgezés áldozatául esne – nyomta a barna bőrből varrt mappát a fiatalabb setita kezébe. – Suttogjon, kapitány – utasított, majd maga is suttogásra váltva folytatta: – Ha nem akartam volna magammal vinni, soha nem hagytam volna, hogy rám találjon.
Erich Vegel boldogan botladozott a hajófeljáró felé, és az Ellen Tucker megszólaltatta a kürtjét – végre készen állt a kifutásra.
KATHLEEN RYAN
1987. október 4., vasárnap, 21:31
Az éjszakai élet
India, Kalkutta
– Tolvaj!
A kiáltás hallatán Khalil idegesen iszkolt az árnyékok közé. Érezte, ahogy a riadalom elterjed a tömegben.
– Segítség! Rendőr!
Az európaiak közelebb húzódtak egymáshoz. A gazdag hinduk – akik csak játszani jöttek ebbe a negyedbe – egyik kezükkel megmarkolták a pénzüket, és nyakukat kezdték nyújtogatni, hogy jobban lássanak. Az erkélyeken óvatosan kitárult néhány ajtó, és élénk színű selymekbe öltözött hölgyek hajoltak ki az emeleti szobákból. A sarkon posztoló rendőr fénytelen szemeibe valószínűtlen éberség villant.
Khalil pillantása a rendőrök elé villant, és a tömegben rátalált a zűrzavarra. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ez nem ő. Ezúttal nem.
– Állítsák meg a lányt!
A lány még csak gyermek volt, egy cingár, csontos teremtés, majomszerű mozgással – mindenféle elegancia nélkül, ugyanakkor ügyet sem vetve a gravitációra. Felmászott egy utcai árus bódéjára, végigrohant a tetején, majd leugrott a másik oldalán, ahol felugrott az ott álldogáló ideges szamár hátára, végül a dühös polgárok fején lépkedve eliramodott a főutca felé. Khalil csöndesen elmosolyodott. Az éjszaka ebben a szakaszában igencsak forgalmas, zajos, és furcsán megvilágított tud lenni – tökéletes időzítés egy kis csínytevésre. A tér túloldalán legalább ötven sötét sikátor nyílt – legalábbis egy hozzá hasonló termetű férfi számára. Egy ilyen aprócska teremtmény számára volt ott talán száz is.
Khalil megfordult, és benézett a kávéházba, ahol a leendő áldozata iszogatott. Természetesen a célpont már nem volt ott. Ez a gyerek jól megbolygatta a méhkast. Itt most valószínűleg még órákig nem lesz egyetlen őrizetlenül hagyott pénztárca, amit érdemes lenne megszerezni... jobb lesz átmenni a...
A gondolatait egy torokhangú kiáltás szakította félbe. Felnézett, és mintha vele együtt a téren mindenki más is ugyanabban a pillanatban emelte volna föl döbbenten a fejét. Egy ember... nem, egy kürt... A kerekek csikorgásának hangja elmélyült – és az ütközés pontosan akkor következett be, amikorra a hallgatóság felkészült rá. A csőcselék a sugárút felé lódult, és Khalil hagyta magát elsodorni. Kígyóként siklott a járdán nyüzsgő tömegben, míg végül talált egy falat, aminek nekitámaszkodhatott.
A kis csibész az összetört autók mellett hevert, elterülve a sáros földön. A vak szerencse megmentette attól, hogy beszoruljon közéjük, de az egyik még így is megütötte. Khalil ezt világosan látta a lány arcán, és abban, ahogy a csupasz barna lábacskák rugdaltak a levegőben. A lány megfordult, maga alá húzta a lábait, egy lökhárítóba kapaszkodva talpra kecmergett és már indult volna tovább...
Azonban az ütéstől kiszaladt belőle a levegő, és így a rendőrök már túl gyorsak voltak neki. Khalil elmormolt egy szitkot, és lábujjhegyre állt, hogy ellásson a tömeg fölött.
Egy testes turista furakodott át a bámészkodók gyűrűjén, és lekapta a dudorodó fotóstáskát a lány válláról, aki sivalkodva kiáltotta világgá a sérelmeit. Az egyik rendőr meghallgatta a károsultat, és feljegyezte a vallomását. A másik félig vonszolva, félig cipelve a járdára vitte a gyermeket, aztán belekényszerítette a szerencsétlent – aki fele olyan nehéz sem volt, mint ő – az új, csillogó acélkarpereceibe. Khalil hallotta – vagy inkább csak elképzelte – a rettenetes kattanást, ahogy az első karika zárjának a nyelve a helyére csattant. A lány felkapta a fejét, és obszcenitások özönét zúdította a törvényre. Khalil összerezzent.
Rokon! – gondolta. Szinte világgá is kiáltotta a gondolatát. Már idejét sem tudta, hogy mikor hallott ilyen szavakat egy (élő) ember szájából... egyetlen tisztességes cigány család sem tűrt volna meg a lánya szájából ilyen nyers roma hitványságokat, a szavak mégis simogatóak voltak az ő fülének. A lány véletlenül felé fordult, és a tömeg meg az árnyékok ellenére mintha egyenesen ránézett volna. Gyermeki arcát eltorzította a dac, és felrántotta a fejét, egyenesen a rendőr állába. Khalil ösztönösen előre lépett. Nem is remélhette, hogy ebben a tömegben megverekedhet két rendőrrel (Különben is, kinek lenne ilyesmire szüksége? – vicsorogta magában), és nem is volt valami tapasztalt (Legalábbis ezen a téren – magyarázta magában –, és csak még nem) . Akkor pedig, döntötte el magában, ez itt valami nagyon kis változás kell, hogy legyen...
Piros – zöld.
Állj – mehet. Egyszerű.
Egy kis méretű, de alaposan megrakott teherautó vágódott be a kereszteződésen átvánszorgó két személyautó közé. A volán mögött a rémült fuvaros keményen – egy kicsit talán túl keményen is – beletaposott a fékbe, és a teherautó megcsúszott. A jármű eltalálta egy sportkocsi orrát, és porrá zúzta a műanyag öntvényeket. Az utánfutó kisodródott, és becsapódott egy buszba, amit félbeszakított, és a csupasz, nedves aszfaltra szórta belőle az utasokat. A busz hátsó fele tovább gurult, átgázolt az utasokon és szikrákat szórva még tizenkét yardnyit gurult előre. Az első fele belerohant egy földszinti étterembe, és vaskos, olajos füstöt kezdett eregetni.
Khalil felkuncogott. Ez megteszi – gondolta. A torkaszakadtából ordító (és zokogó) tömeg lökdösődve igyekezett közelebb jutni, hogy jobban láthassa a balesetet – vagy éppen ugyanilyen hévvel próbált minél távolabb kerülni a helyszíntől. A rendőröknek meg kellett küzdeniük az árral. A shilmulo keresztbe tette az ujjait, és elindult a tolvaj, a turista és a rendőrök felé...
Az egyik rendőr ütésre emelte az öklét. Khalil előre vetette magát, és megpróbált átjutni a lázas gyorsasággal kibontakozó zavargáson. Füst vágott a szemébe (Csak füst! Próbálta lecsillapítani viszkető idegeit), aztán megpillantotta a jelenetet: a cigánylány kitér az ütés elől – a turista arckifejezése, amikor a gyerek kitépte a karját a törvény húsos markából – a baleset irányába távozó másik rendőrtiszt – a rúgás, amit a cigánylány helyezett el a hátramaradó rendőr sortjának elején. A turista elsietett mellettük, és megpróbálta a tömegen keresztül követni a másik rendőrt. A támadásról ordítozott, aztán fenyegetőzött, végül abbahagyta, ahogy elvesztette az egyensúlyát a tolongásban, és eltűnt a taposó lábak tengere alatt. Khalil végül elérte a járdát, és szabad rálátása nyílt a jelenetre. Azt várta, hogy csak a rendőrt látja majd, ahogy az érzékeny testrészeit markolászva a földön vonaglik.
Csakhogy a kis tolvaj nagyobb bajban volt a vártnál.
A rendőr a bilincs másik végét rácsattintotta egy lépcső korlátjára, és ez a korlát nem a megszokott, könnyű, díszes alumíniumból készített, olcsó csavarokkal homokos cementhez erősített darab volt. Ezt nehéz acélcsőből hegesztették, és mélyen beleágyazták a városi betonba. Az acél rozsdás volt ugyan, de nem eléggé. A rendőr pedig már újból talpon volt. A szerencsés flótás túl messzire esett, így a lány nem tudott többször belerúgni. Az alfelét hasogató fájdalom nem javított sokat a hangulatán.
Khalil gondolkodás nélkül nekiiramodott a tömegben, és egyenesen berontott az aprócska tisztásra, amit az egyenruhának és a verekedésnek sikerült fenntartania a rendőr körül a tömegben. A véreres, dühödt halandó szemek tekintete összekapcsolódott a saját tiszta, elképedt élettelen tekintetével, és bár általában nem volt megáldva a jövőbelátás képességével, Khalil most mégis tökéletes élességgel látta a saját jövőjét. A hat láb magas, bulldózerhez hasonló testfelépítésű, sisakkal, kesztyűkkel és hatalmas csizmákkal felszerelkezett, gumibottal – és valószínűleg pisztollyal – felfegyverkezett rendőrtiszt most ki fogja taposni a közmondásos belét is. Most már túl késő. Azt kívánta, bárcsak gondolkodott volna, mielőtt nekiiramodik, bárcsak törődött volna a saját dolgával, bárcsak meghúzta volna magát, és hagyta volna a bajt szépen megtörténni – azt kívánta, bárcsak lenne egy terve, egy barátja, valami fegyvere, vagy legalább egy trükkje.
A shilmulo kivicsorította az agyarait, kimeresztette a körmeit, és azért imádkozott, hogy a halandó ne legyen túl dühös, és a látvány eljusson az agyáig.
Ezzel a húzással Khalil nyert egy fél másodpercnyi döbbenetet, és az egészet arra használta, hogy a kikapja a gumibotot a hatalmas termetű zúzógép kezéből, és lesújtson vele a tarkójára a sisak perem és a gallérja között. A rendőr összerogyott. Khalil továbbra is készenlétben tartotta a fegyvert, és miközben egyrészt meglepődött a saját teljesítményén, másrészt szokatlanul lovagiasnak érezte magát elkezdett a háta mögött a korlát után tapogatózni.
– Mi a szart csinálsz, te kis idióta?! – csattant fel. – itt akarsz lenyúlni egy turistát! Idióta! Kitől tanultál? Egy vak és süket ganajtúrótól? Menj haza, és vissza se gyere, amíg ügyesebb nem leszel! Azonnal eltűnsz innen, ahogy leveszem rólad ezt a valamit, és meg ne lássalak még egyszer ezen az oldalon...
Ujjai rátaláltak a bilincsre, de amikor megrántotta, a karperec könnyen és gyorsan becsúszott a látóterébe – már egyedül csak a korláthoz volt rögzítve. Khalil ostobán meredt rá.
Egy kavics esett rá a csupasz bal lábfejére.
Felnézett. Csak a lány arcát látta, ahogy édesen rámosolyog a tető pereme fölött. Egy pillanatig mintha őszinte lett volna a mosoly – éppen csak egy árnyalatnyi hálával fűszerezve –, és aztán a lánynak nyoma veszett.
– Szuka! – kiáltotta Khalil, és eldobta a gumibotot. Tehetetlenül dobbantott. – Arra aztán várhattok, hogy még egyszer segítsek valakinek...
A férfi a lábainál halkan felnyögött. Khalil belerúgott a bordáiba, és elsompolygott.
* * *
Khalil nem álmodott.
Megúszta a rémálmokat. Megúszta a tükörfényes, visszhangos, önmagukba forduló folyosókon őt üldöző emlékeket.
Egyáltalán nem volt hajlamos az önvizsgálatra.
A fiú álmainak tárgya a finom kenyérbe burkolt fűszeres hús volt, a teli has, és néhány rézpénz, amin bételdiót vehet magának. Az ifjú csak másokkal gondolt – a botos-puskás férfi az utcasarkon – a széles csípőjű, telt ajkú és kerek keblű lány a szomszéd utcában. Felnőttként nem emelkedett fölül a zsebeken, a menekülésen, a pénzes zacskókon, az üvegeken... egy jelentéktelen lopáson, és a nyomában kullogó jelentéktelen nyereségen.
Puszta önvédelemből kellett megtanuljon gondolkodni, amikor a hang betört Khalil koponyájának magányába. Csak egy kis segítség a...
Minek is nevezzük őket? Barátoknak nem, mert neki ilyen soha sem volt. Ellenségeknek sem, mert ha elég fontos lett volna ahhoz, hogy ellenségei legyenek, akkor egyetlen pillanat alatt végezhettek volna vele... ha pedig egy ellenség nem lett volna képes végezni vele, akkor olyan tiszavirág élete lett volna az utcán, hogy nem is lenne érdemes ezzel a névvel illetni.
Nem. A szó, amit keresünk, egyértelműen az áldozat.
Csak egy kis segítség az áldozataitól, és Khalil – általában a hasán – vonszolni kezdte magát az öntudat felé. Ez még most sem olyasmi, aminek az elérésére törekedne. A nappali menedéke garantáltan mentes volt Freudtól, az óvodában megtanulandó bölcsességektől, a napi egy oldalas filozófiától, az örömtől, Marstól és Vénusztól, akik a gyorstisztítóban nyalakodnak. Amikor Vénusz ezzel találkozik, legfeljebb egy tucatnyi lépést tesz a hátsó ülésig, a sikátorig, a bordélyig, az ópiumpipáig, a sürgősségiig, a hullaházig...
Úgyhogy nem gondol rá. Soha.
Néhány évvel később, két órával hajnal előtt
A városnak ugyanazon részén, de távol a ragyogó fényektől
India, Kalkutta
Khalil annak az olcsó bárnak az ajtajában állt, amelyikben éppen dolga volt, és a lehetőségre várt, hogy feltűnés nélkül távozhasson. Azonnal felismerte a kis lurkót, amint megpillantotta. Már nem volt olyan kicsi, sem annyira fiatal. Nem, hát persze, hogy nem. Ő halandó. Mennyi ideje is már? Egy év? Három? Idősebb lett... A lány rá sem pillantott, ahogy az utca szemete és a folydogáló szennyvíz között elóvakodott mellette. Khalil kihajolt, és a távolodó lány után nézett. A lány befordult a sarkon, kecsesen ringatózva...
– A pokolba vele!
Megint éjjel járt kinn az utcán, csak most még beljebb merészkedett a piszkos negyedbe, mint amikor először találkoztak. Itt nem voltak turisták – csak lecsúszottak – szélhámosok, szajhák, és kétségkívül hamiskártyások is – na meg Khalil és a hasonszőrűek is gyakran jártak errefelé. A shilmulo rácsapott a téglafalra a kezével, sarkon pördült, és berontott a bárba. Átugrott a törött üvegeken és testeken, és éppen négylábnyira a lánytól rontott ki a hátsó ajtón. Ott megállt, és fenyegetően rámeredt.
A lány megtorpant. Sötétbarna szemeivel pislogott néhányat, aztán elindult, hogy kikerülje Khalilt.
– Mintha azt mondtam volna, hogy ne gyere ide többet – vakkantotta Khalil.
– Semmi közöd hozzá, te korcs – vágott vissza a lány, de lesütötte a szemét, és Khalil érezte, hogy fél.
A pokolba! Azért elég csípős a nyelve. Megpróbált beszélni a fejével.
– Ugyan már, húgocskám – mondta lágyan. – Most elmegyünk egy biztonságosabb helyre, rendben? – tette rá a vállára a kezét Khalil. Az ujjai vörösesbarna nyomokat hagytak az égszínkék blúzon, és érezte a test melegét a vékony anyagon keresztül.- Egy ilyen csinos babának, mint te, nem szabad egy ilyen helyen lófrálnia.
Megragadta a csuklóját, és a lány nem húzódott el, és nem is kezdett sikítozni.
Elkaptam! A shilmulo halvány büszkeséget érzett. Most jót cselekszik. Bárcsak valaki őt is eltérítette volna, amikor ennyi idős volt. Még ma is élhetnék – villant föl benne a gondolat – de gyorsan el is enyészett, mielőtt még a hozzá csatlakozó elképzelhetetlen folyományok egyáltalán felmerülhettek volna benne.
Másfelől azonban meg tudja vajon járni az utat a táborokig napfelkelte előtt? Francba! Az erényesség tönkre fogja tenni a stílusát. A harag szinte teljesen elfojtotta az önzetlenség szikráját, és Khalil marka szorosabbra záródott.
– Most hazamész – parancsolt rá éles hangon, és máris sajnálta az időt, amit itt elvesztegetett, és amit még azzal fog elvesztegetni, hogy kivezeti innen a lányt. Félig megfordult, hogy behúzza maga mögött a bár hátsó ajtaját.
Az egyedüli figyelmeztetés a füleit megütő éles lélegzetvétel hangja volt. Mire egyáltalán észbe kapott volna, a lány csuklója félig már ki is csúszott a szorításából.
Khalil azonban gyorsabb volt, mint annak idején a rendőr. Tudat alatt félig talán még számított is erre. Gyorsan megpördült, és mindkét keze rákulcsolódott a lány csontos karjára. Erre a csitri dühösen kivicsorította a fogait, kicsi, nevetséges ökölbe szorította a másik kezét, és a mellcsont alatt egyenesen és keményen beleöklözött Khalil gyomrába...
Csakhogy nem a shilmulo, hanem ő volt az, aki levegő után kezdett kapkodni. A mellkas és az ing még ebben a mocskos nyárban is száraz és hideg volt.
A lány levegő után kapkodva nézett föl. Rájött, hogy itt valami nincs rendjén – de nem tudta, hogy mi lehet az. Khalil nézte, és egy kicsit elveszettnek érezte magát. Hatalmas szakadék tátongott kettejük között, és most az egész ott volt a lány szemében. Eszébe jutott az egyik ok, amiért többé már nem járt a táborokba. Már nagyon régen elege lett abból, hogy az anyjáéhoz hasonló arcokon látja ezt az arckifejezést.
Aztán – ami még ennél is rosszabb – a lány arckifejezése megváltozott. Előbukkant a felismerés. Pontosan tudta, hogy mi áll most mellette. Khalil magában átkozódott. Hiszen ez a lány egy valódi, telivér roma volt, vagy nem? Aki még egy disznóólban is kiszagolna egy átkot.
Khalil gyorsan körülnézett. Egyelőre senki sem figyelte őket. Betuszkolta a lányt a bár melletti sikátorba, miközben az egyik kezével befogta a száját. A lány kezét a lapockája alá feszítette, és addig csavarta, amíg egy hajszál választotta el a csonttöréstől – végül is most már úgysem számít, nem? A lány küzdött egy kicsit – sikerült kinyitnia a száját, éppen csak annyira, hogy beleharaphasson a mutatóujjába. Khalil elrántotta a kezét, de a körme hegye ott maradt az éles fogak között. Behúzódott a lány mögé, hogy jobban tudja irányítani – a nyáltól bizonytalanná vált a fogás –, és tovább tolta maga előtt.
A csúszós talajon ügyetlenül tapogatózott csupasz lábfejével. Egy kicsit későn döbbent rá, hogy a lány mögül nem látja, hogy merrefelé tartanak. Megbotlott, és a lány arca kicsúszott a markából, aki nem vesztegette az idejét a sikítozásra, hanem gyorsan tett egy hátra szaltót – a saját karja fölött. A dühös és undorodó shilmulo az arcával csapódott a földnek. Kicsúszott a markából a csuklója, a helyzet irányítása, és maga a lány is...
A szeméten keresztül még hallotta a távolodó lábak dobogását. ]ó. Most hazaszalad. A hozzá hasonló lányoknak otthon a helyük. A pokolba, talán még sikerült is eléggé ráijeszteni. Gyorsan kirázta a sarat a szakállából, és talpra állt. Ez az egész nem volt hiábavaló, ha a lány megtanulta, hogy ne jöjjön ide.
Khalil végigsettenkedett a sikátoron, és benézett a bárba. Semmi változás.
Felrémlett neki a saját nagyanyjának a képe, amint történeteket mesél a tábortűz körül. Minden nő eljött, hogy meghallgassa. És a lányok is, pont olyanok, mint ez itt. Khalil elmosolyodott. Ez a baba ma este valószínűleg jó kis történetet kerekít a saját nagyanyjának...
Aki el fogja hinni minden egyes szavát...
És aki talán még azt is tudni fogja, hogy mi a teendő ilyenkor...
Khalil megcélozta az ajtót, és ő is menekült egy jó darabon.
Úgy öt évvel később tavasszal, éjfélkor
Még az előzőnél is rosszabb környéken
India, Kalkutta
A lány megint idősebb lett – döbbenetes, hogy mennyivel – mikor újra látta egy nagyon veszélyes utcán sétálni. Khalil elgondolkozott. A teste... a bőrének bronzhoz hasonló színe... a puszta, égetnivaló idiotizmus... ebben a gettóban minden szajha mellett ott kell legyen a stricije, a tulajdonosának testőre, egy faszi – de legalább egy késekkel állig felfegyverzett gonosz öreg banya kísérőnek.
Minél tovább nézte, annál dühösebb lett. A védelmezője sokkal óvatosabb kellene legyen – füstölgött magában. Vetett egy gyors pillantást a legközelebbi épület – egy bordély – ásító bejárata felé. Túl jól öltözött volt ahhoz, hogy annak a kövér kurafinak a tulajdona legyen, aki azt a helyet üzemeltette, de...
Khalil kilépett az árnyékokból. A lány – ez a nő – megállt. Khalil szemei résnyire szűkültek. Közelebb lépett hozzá. A lány hagyta, és Khalil összeráncolta a homlokát. Bárki tanította is, nem végzett túl jó munkát. El kellett volna fusson. Hanyatt-homlok a védelmezője ajtaja felé kellene rohanjon. Soha nem lenne szabad megengednie, hogy egy férfi csak úgy odasétáljon hozzá az utcán, főleg ha úgy bámulja, ahogy most én...
Most már karnyújtásnyira volt tőle.
– Idióta! – vicsorogta. – Futás haza, mielőtt még valami történik veled!
Próbálta a szemébe kiülő démonnal megrémíteni, de rá kellett döbbennie, hogy a lány a sajátját állítja vele szembe – vakmerő, sötét, halott szemekkel, amelyek elég halottak voltak egy ősöreg, utcán nevelkedett, drogoktól kiégett szajhához, vagy egy...
Keze villámgyors mozdulattal odakapott a lány állához, és kitapogatta az ütőerét. Nem érzett pulzust.
Khalil undorodva visszahőkölt. Ezt komolyan át kellett gondolnia, és ez eltarthat egy ideig. Ismét a lány arcára pillantott, és sokkal jobban meglepte a saját döbbenete, mint a lány állapota. Hát persze. Ha egy olyan teremtmény, mint ez a lány, egy ehhez hasonló átokverte, romlott környéken keresi magának a bajt, akkor előbb-utóbb biztosan meg is találja. Pedig ő figyelmeztette. Pokoli világosan megmondta neki... még ha nem is szavakkal..., de a lány láthatóan visszajött a gettóba, és ráakadt egy kurafira, aki még Khalilnál is nagyobb csirkefogó volt.
A lány pedig végig csak álldogált előtte, amíg Khalil összeszedte magát, és amikor végül újra odalépett hozzá, csak hidegen végigmérte. A férfi gyanakvóan körözni kezdett körülötte, ő pedig követte a mozgását, de semmit sem tett, amivel kizökkenthette volna a gondolataiból. Végül, percekkel később, Khalil készen állt a beszédre, készen állt arra, hogy keressenek egy csöndes zugot, ahol felteheti a szokványos kérdéseket, és a lány mintha ezt is megérezte volna. A karjai ellazultak az oldala mellett.
Khalil háta mögött lépések hangja csendült föl. Egyenletes ütemben, gyorsan közeledtek. A shilmulo, aki még mindig nem volt biztos benne, hogy ő az egyetlen ebben a háztömbben, megpördült, hogy szembenézzen a betolakodóval. Egy zöld színű ruhát viselő olajos bőrű férfival találta szembe magát: az utca túloldalán álló szexbolt tulajdonosával. Az arckifejezése nem egy tulajdonát visszakövetelni (és a hóbortos vevőt móresre tanítani) érkező dühös emberé volt. Az arcán ennél sokkal... nyereségvágyóbb kifejezés ült. Khalil habozott. Vajon maradjon, és segítsen a lánynak a harcban, vagy hagyja, had intézze el egyedül? Már éppen az utóbbi lehetőség mellett döntött volna (és már a nyelvén volt egy alattomos megjegyzés, amit távozóban oda szándékozott vetni a lánynak), amikor a férfi megszólalt:
– Mennyi? – recsegte.
Khalilnak szinte a szeme sem rebbent. A kurafi jóféle selymeket viselt, és szutykos ujjain arany csillant.
– Egész éjszakára, vagy csak egy órára?
A nő szólásra nyitotta a száját, de a shilmulo rátapasztotta a tenyerét, és elhallgattatta.
– Öregebb vagyok, mint hinnéd, kicsi lány – mondta romanyelven. – És ha ellenkezel, gondoskodhatok róla, hogy ne érj meg még egy éjszakát.
Legmélyebb megdöbbenésére a lány abbahagyta az ellenkezést. Khalil nagyon lassan, újabb harapástól tartva elhúzta a kezét, mert még emlékezett az elvesztett körmére.
– Hatvan százalék az enyém – suttogta a lány.
Hogyan – pislogott Khalil. Teljesen tanácstalan volt – és mozdulni sem tudott a csodálattól.
A zöldbe öltözött férfi odakapott a lány fátylához. Kábítószerek nyomai után kutatva ellenőrizte a pupilláit, ruha alá dugott párnákat keresve végigtapogatta a megfelelő helyeken... a ruhája alatt. A lány egyetlen szó nélkül tűrte a megaláztatást.
– Lenyugtatóztad? – kérdezte gyanakvóan az alkusz. Khalil tagadóan megrázta a fejét.
– Én nem kölcsönzőm a lányokat, hanem megveszem őket. Mit kérsz érte?
Khalil megnevezett egy döbbenetesen magas összeget, a strici egy döbbenetesen alacsonyát. A két ajánlat fokozatosan közelített egymáshoz, míg végül fél óra elteltével a zöldet viselő férfi csettintett az ujjával. Khalil addig tartotta a lányt, amíg a kisegítők – összesen hatan – el nem jöttek érte, aztán rávigyorgott a vevőre, és jóllakott tigrisként eloldalgott. A bordély belsejébe vezető ajtó feltárult, és a férfiak magukkal vitték a lányt a rothadás bűzét árasztó sötétségbe.
Ugyanazon a reggelen, négy órával később
Egy sikátorban kicsivel nyugatabbra
India, Kalkutta
Khalil kényelmetlenül kuporgott egy szemétkupac mögött. Nem, mint egy tigris – az a színjáték pontosan addig tartott, amíg az emberkereskedők látótávolságban voltak – nem, most úgy kuporgott, mint egy harapós kutya, és nyugtalanul figyelte a bordély foltos falait.
Fogalma sem olt róla, hogy mit kellene tennie. A lány odabenn volt. Most már négy órája. Valószínűleg megkötözték valahol, ott benn. Az sem elképzelhetetlen, hogy máris voltak látogatói. Khalil elképzelte ezt a jelenetet, és elvigyorodott... de a vigyor mögött nem volt igazi derű. Talán meg is verték. Bezárhatták egy szobába, aminek ablakai vannak. Megrázta a fejét. A halandó lányok a körmükkel kaparnák ki magukat a celláikból, ha lennének ablakok. De a mennyezetvilágítás, vagy egy olcsó, repedezett műanyag tető alatt... éppúgy megsült volna akármelyik vérszívó.
A hajnal máris közel volt.
A pénz persze nála volt. Eddig már ötször átszámolta. Erős volt a kísértés, hogy eltűnjön innen, de mégis maradt. Nem a becsület, és nem is a lovagiasság tartotta itt – legalábbis nem ezek voltak a fő indokok. Különben is úgy érezte, hogy nem érhet valami sokat egy olyan lány, aki hajlandó bemenni oda, hogy azt csinálja... hacsak nem így evett. Ettől ismét elvigyorodta magát.
Valójában a kíváncsiság tartotta ott. Vajon hogy fog kijutni? Hogyan és mikor jön majd el a részéért? És ha nem itt és ma éjjel akart vele találkozni, akkor hogyan gondolta, hogy később rábukkanhat (a válasz erre a kérdésre igencsak aggasztó lehetett egy shilmulonak, aki a visszavonultságától remélte, hogy távol tartja a küszöbétől a herceg tréfát nem ismerő bérenceit)?
Csakhogy azt is érezte, hogy valójában nemes szándék is vezérelte, amikor maradt – felmérte a terepet egy leendő szöktetéshez, ha a lánynak szüksége lenne ilyesmire. A megmentő. Ott fenn az az ablak... talán elég korhadt... feltéve, hogy meg fogja kockáztatni, vajon oda tud-e jutni innen az oldalfalhoz anélkül, hogy az őrszem észrevenné? Ha ez sikerülne, akkor feljuthatna az alacsony emeletre. Onnan pedig, már talán képes lenne...
Egy férfi – aki láthatóan nem tartozott a vendégek közé – az egyik verőlegény – rúgta ki a bejárati ajtót. Khalil felhagyott a bátor tervek forralásával, és elrejtőzött. Magában azt mondta, hogy csak megfigyeli a fattyút, és a lehetőségre vár. Ő lepődött meg a legjobban, amikor hirtelen ott volt előtte a lehetőség. Az ajtónálló leszólított egy járókelőt, és éles, érzelmektől fűtött szavakkal beszélni kezdett hozzá. A gengszter követte, amikor a szerencsétlen idegen hátrálni kezdett.
Khalil megkerülte a szemétkupacát, és elérte a kiszemelt falat. Felpattant egy rozoga ládára, majd fogódzó után kezdett tapogatózni a málladozó vakolatban, miután ismét visszanyerte az egyensúlyát. Ott... és amott... most a lábnak a téglasoron, aztán mindkét kézzel az esővízcsatornára...
Halk suhogást hallott, valamivel jobbra a feje fölött. Egy vékony, barna láb jelent meg a törött tetőcserepek fölött, majd egy pillanattal később a lány ott lógott mellette.
– Ereszd el, de puhán érj földet, különben odabenn meghallanak – formálta a szájával a szavakat.
Khalil leereszkedett a földre, aztán előrehajolt, hogy a lány a láda üres, zajos oldala helyett az ő hátára érkezzen. A szökevény két romos bolt között egy sikátorra mutatott, és kettesben elosontak a mellékutcák labirintusában.
A lány azonnal odatartotta elé a markát, amint megálltak.
Khalil hirtelen nem is kapcsolt, de aztán rádöbbent, hogy mit vár tőle a másik, és előhalászta a pénzt. Egy olajoshordó tetején kiszámolta a lány járandóságát. Gyors ujjai vétettek egy egyáltalán nem véletlen hibát, és nem is a lány javára. A lány nem szólt egy szót sem, úgyhogy hamarosan egy második bankó is rossz kupacba került. Aztán harmadik. Mire végzett, inkább a Khalil része állt közelebb a hatvan százalékhoz. A shilmulo kinyújtotta a kezét, hogy odatolja a lánynak a részét, de a mozdulat közepén megtorpant, majd rövid habozás után, anélkül, hogy a lány szemébe nézett volna, kihalászta az „elszámolt” bankjegyeket a saját kupacából, és áttette őket a másikba.
Amikor dühös vádaskodásra számítva felpillantott, csak a lány vigyorával találta szembe magát.
– Mi a neved? – kérdezte.
– Khalil Ravana.
– Ravana? – kuncogott a lány. – Hát persze, biztos te vagy Ravana.
– Micsoda?
– Semmi. – Úgy tűnt, hogy a lány még mindig mulat valamin, de Khalil nem értette, hol itt a vicc. – Majd Khalilnak szólítalak.
– Rendben – csattant fel sértődötten Khalil. – Hát te meg ki a pokol vagy?
– Daini – felelte a lány, majd büszkén hozzátette: – Ez az egyetlen nevem.
Elvette a pénzét, és begyömöszölte a ruhája alá. Khalil képtelen volt kivenni, hogy pontosan hová rejtette, pedig erősen meresztette a szemeit.
– Köszönet az alkudozásért. Sokat számít. Eddig még soha nem kaptam ennyit.
Daini lecsapta a tenyerét, és valami fémesen koppant az olajoshordó tetején.
– Itt a fickó gyűrűje. A részed a benti zsákmányból. Khalil felvette az ékszert a hordóról.
– Gyakran csinálsz ilyet?
– Igen... és nem – vonta meg a vállát a lány, aztán kelet felé pillantott. – Legtöbbször csak felszedem és kifosztom őket, vagy elraboltatom magam, aztán kipucolom a szobájukat. Eddig még soha nem adtak el rabszolgának – jelentette ki, és a szája megrándult, amikor kiejtette ezt a szót. – De ebben több a pénz – tette hozzá elgondolkozva. – Várj rám az ezüstművesek utcájában ma éjjel, úgy egy órával napnyugta után.
– Ott leszek – felelte Khalil, és ezzel elváltak, hogy külön-külön nézzenek szembe a hajnallal.
* * *
Egy hónap múlva már barátok volt, ahogy csak a shilmulok lehetnek egymás barátai. A lány becsapta, és elérte, hogy megcsókoljon egy erszényes borzot – kétszer is. Khalil pedig ejtett egy bevágást Daini ruháján, amikor éppen egy mecsetben voltak. Együtt vetettek véget néhány élőholt botránynak, és csak úgy mókából jó párat el is indítottak.
Két hónap múlva társak voltak. Daini jól nézett ki, és csodálatosan játszott, függetlenül attól, hogy mi volt a szerepe. Volt már csábító, áldozat, zsaroló és tökéletesen ártatlan vidéki kislány. Khalil ugyan nem volt ilyen sokoldalú, de sokkal tapasztaltabb volt nála. Meggyőzően alakította a nehézfiút a klasszikus szélhámosságokban, a férjet az erkölcsrendészeti botránnyal való fenyegetőzés alatt, vagy az eladót a rabszolga trükkben, ami gyorsan a kedvenc trükkjükké vált.
Négy hónappal később lecsalogattak egy egész peckes Kamarilla-vámpírokból álló klubbot a folyó iszapos aljára, aztán az egészet rákenték a Sabbat egyik falkájára. Khalil javasolta, hogy töltsék ugyanazon a hálóhelyen a nappalt – persze csak egy ideig, és kizárólag a saját biztonságuk miatt.
Hát hónap múlva már nem foglalkozott azzal, hogy indokokat keressen magának ehhez a berendezkedéshez. Egyszerűen csak úgy volt helyes, hogy minden este a lány mellett ébredjen. Rájött, hogy szereti a színházat, és elkezdett előadásokra járni vele. Daini vett neki egy új inget, és egy pár valódi cipőt. Majdnem olyan gyakran játszottak a táncosok és a színészek tarka tömegében, mint ahányszor mások zsebében turkáltak. Nagyjából kéthetente lóvá tették a rabszolgatartókat, és ha alkalom adódott rá, egész bordélyra való szajhát szabadítottak ki – csak hogy felbosszantsák a főnököket – mondta Khalil –, és hogy ne tudják olyan könnyen kitalálni, hogy melyik nő szökik meg túl sokszor...
Tíz hónap múlva Khalil a jövőt kezdte tervezgetni.
A tél egyik utolsó napján, kicsivel hajnal előtt
A vöröslámpás negyedben
India, Kalkutta
Khalil egy rakás öreg autógumi tetején ült, és kövekkel dobálta a patkányokat. A sarok mögött egy zajládából bömbölt a legfrissebb filmzene – csupa vibráló húr és jajgató énekhang. Régi szám volt, egy színpadi klasszikus átdolgozása.
Alig egy hónapja, hogy élőben hallotta odalenn a színháznegyedben. Odavitte Dainit szórakozni, és felmásztak egy kis beszélgetésre a háztetőre, miután végeztek a mutatványos piperkőcökkel, akikhez lejöttek játszani. A színpadi ajtó irányából felszűrődtek az előadás hangjai. Pár órával később már sokkal fülhasogatóbb, és részegebb darabok kerültek sorra, és a sarkon álló panzióból még ezeknél is furcsább zajok szűrődtek ki. Úgy negyven-ötven évvel ezelőtt a „bútorozott szoba” kevésbé legális üzleteknek szolgált fedőszervként – nagyon gazdag, felső osztálybeli változatai voltak ezek azoknak a helyeknek, amelyeket Dainival ketten szoktak mostanában felforgatni. Futólag eltűnődött rajta, hogy vajon még mindig üzemelnek-e, és ha igen, akkor vajon mennyit hozna a társa egy ilyen felső ligás piacon.
Sikerült agyonütnie egy hatalmas, koszos erszényes borzot, és azt próbálta eldönteni, hogy vajon a rágcsáló túl gusztustalan-e ahhoz, hogy igyon belőle. Felkapott még néhány követ, és megpróbált elejteni még néhány patkányt. A pokolba, ha ő iszik egyet, akkor én is. Nem is lenne rossz, ha a vacsora készen várná, amikor kijön. Mint egy barátságos otthon...
Az olcsó hangszórókból egy szerelmes motívum szivárgott elő. Khalil elvigyorodott, és kikukucskált az ajtóra, amelyiken át Daini el kellett volna hagyja a „masszázsszalont”. Minden percben itt lehet...
A rádióban bemondták az adó nevét, és közölték a várossal, hogy mennyi az idő. Khalil csücsörített a szájával. Már egy órája ki kellett volna jönnie. Mindjárt nyakukon a hajnal. A hídnak ezen az oldalán fekvő lakásukat nem volt olyan könnyű megközelíteni – feltéve, hogy észrevétlenek akarnak maradni – mint a fő búvóhelyeiket, de ha még sokáig marad odabenn, akkor már nem lesz idejük, hogy elérjenek egy másikhoz...
Hirtelen kivágódott az ajtó, és Daini vetette ki magát rajta. Térdével keményen a földhöz csapódott. Az ajtón keresztül két üveg, és egy kés repült utána és vágódott neki csörömpölve a szemközti falnak. A lány teljes erőből rohanva száguldott el Khalil rejtekhelye mellett. Futtában megragadta a karját, és maga után vonszolta a társát. Egészen hazáig szaladtak.
Daini elaludt, mielőtt elmagyarázhatta volna a történteket.
A következő éjszakán
A folyó melletti lakásban
India, Kalkutta
Khalil felébredt a fekete, álomtalan halálból, és boldognak érezte magát. Selymes tollakhoz hasonló haj omlott szét a párnáján – a lány haja –, és apró, jéghideg kezei az övét szorongatták, pontosan úgy, mint amikor a sikátorban rohantak botladozva. Mielőtt elaludt volna, ma reggel is – mint minden reggel – Khalil megvárta, hogy a lány szemei lecsukódjanak. Most pedig nézte, ahogy ugyanazok a szemek kinyílnak, és a semmibe merednek – mint minden este – egy helyre valahol Khalilon túl, mielőtt lágyan, lassan a férfi szemeire fókuszáltak volna.
Daini kinyújtotta a kezét, és megérintette Khalil arcát. Komoly – szinte már komor – kifejezés ült az arcán. Lágyan... elgondolkozva simogatta meg a férfi haját. Khalilnak úgy tűnt, mintha a lány valamit keresne az arcában, úgyhogy csendben maradt. A tegnap estével kapcsolatos kérdései nem hangzottak el. A színész negyedben található házzal kapcsolatos új ötlete is megakadt az ajkainál, és soha nem hagyta el a száját. Erre lesz idő később is. Mindenre lesz idő később is...
Enyhe húzást érzett a tarkóján. Az orra fölött oldalra pillantott – a lány az ujja köré csavart egy hajfürtöt, és a hosszú körmei belegabalyodtak a szálak közé. Khalil hangosan felnevetett, mire bosszankodó fintor jelent meg Daini arcán. Ujjából előcsúszott egy karom, és mielőtt Khalil akár csak egy szót is szólhatott volna, lemetszette a hajfürtöt. A lány aztán a szájához emelte, és megcsókolta a zsákmányát.
– Szerencsét hoz – mondta, és nekilátott, hogy összefonja a fürtöt.
– Mire kell neked a szerencse? Mi történt tegnap éjjel?
– Semmi.
– Egy fenét.
– Semmi – kötötte az ebet a karóhoz a lány, miközben gyors ujjakkal dolgozott a hajtincsen. Csak egy hosszú, üres szünet után folytatta: – Bementem a főnök szajhájának irodájába, és felmarkoltam az ékszereit. Csakhogy a hallba vezető ajtót kívülről elreteszelték, úgyhogy át kellett törjek az egyik hálószobába, hogy ki tudjak jutni.
– Legalább ötven gyertya lehetett abba a szobába. Az asztal körül, ahol azok ketten... Hát, biztos gerjedtek a gyertyákra. Én meg elvesztettem a fejemet. És innen már semmire nem emlékszem, egészen addig, amíg meg nem láttalak.
– A pokolba – jegyezte meg Khalil.
– Így van – kötött csomót az időközben elkészült hajfonatra Daini, mielőtt eltette volna a blúza alá. – És útközben valahol elvesztettem az aranyat is.
– Gyertyák.
– Aha.
– Véletlen, nem? Nem tudhatták... tudhattak rólad?
– Hát persze, hogy nem.
– Csak légy óvatos, te lány – ült fel, és nyúlt a cipője után Khalil. – Meglátott valaki?
– A pokolba, is, hát persze. Nem mondtam, hogy egy hálószoba volt? Lehet, hogy a fickó túlságosan elfoglalt volt, de a nő akkor is meg kellett lásson. Valószínűleg ez volt évek óta a legérdekesebb dolog odabenn.
Három héttel később, negyvenhat perccel napkelte előtt
Egy lerobbant színházakkal szegélyezett úton
India, Kalkutta
Khalil az öreg penzió repedezett falára szorította a tenyerét. Uram, add, hogy igazam legyen! Volt itt egy ajtó... úgy ötven, hatvan évvel ezelőtt... ha nem csal az emlékezetem, akkor pontosan... itt volt. A stukkó beszakadt a nyomás alatt. Csak tapasztás és festék. Olcsó munka. Micsoda mázli. Már éppen ideje volt, hogy szerencsénk is legyen valamikor.
Tegnap úgy tizenegy körül adta el Dainit, és kétszer annyit kapott érte, mint eddig bármikor a nyomornegyedben. A meggyőzően – bár nem túl jól, nehogy aggodalomra adjon okot – küzdő lányt elhurcolták, miközben szitkokkal árasztotta el a rabszolga kereskedő Khalilt. Beszélgetésbe elegyedett a madámmal a társalgóban, és addig maradt, amíg csak mert. Könnyed kérdéseket tett föl az öreg szajhának a következő alkalomra szállítandó áruval kapcsolatban, és közben a társa átkozódását hallgatta. A madám felsorolt néhány kívánatos tulajdonságot – szem színe, anyanyelv, magasság – és közben Khalil a Daini átkaiba kódolt üzenetből megtudott néhány dolgot az alaprajzzal, a kijáratokkal és az őrökkel kapcsolatban. A madám véget vetett a beszélgetésnek, és kikísérte a shilmulót. Khalil félúton kifelé már nem hallotta többé Daini szavait.
Az átkozódást az utcán sem hallotta, de erre nem is számított: ha odakinn meg lehetne hallani minden egyes nőt, akit ebben a rettenetes veremben tartottak fogva, akkor talán – csak talán – több kérdést tettek volna fel. Csakhogy teltek az órák (a megszokottnál jóval nagyobb számban), és Daininak nem olt se híre, se hamva. Végül Khalil, aki még mindig ideges volt a gyertyás eset miatt, úgy döntött, hogy nem vár tovább.
Gyorsan lehántotta a tapasztást, és letépte az alatta megbújó deszkákat. Évekkel ezelőtt valaki láthatóan úgy döntött, hogy lezárja ezt a lépcsőt – valószínűleg akkoriban, amikor a környék először leromlott, amikor már szükségesnek látták, hogy a „vendégek” ne járkálhassanak ki-be kényük-kedvük szerint, hanem kizárólag az előcsarnokon keresztül. Ütött egy lyukat a belső falba, és bekémlelt a nyíláson. Odabenn egyetlen fénysugár sem törte meg a fekete sötétséget, és a levegőben penész szaga terjengett. A tulajdonosok valószínűleg mind a két oldalát lezárták ennek a lépcsőnek – döntötte el magában Khalil. Gyorsan kiszélesítette a nyílást, hogy be tudjon mászni rajta, aztán felrohant a nyikorgó lépcsőn.
A lépcső tetejét lezáró öreg ajtó könnyedén kinyílt. A túloldalon a gipszkarton fal még a lentinél is törékenyebbnek bizonyult, és Khalil nem egészen fél perc alatt át is törte. A balkon, ahová a lépcsők vezettek, üres volt, ami nagy szerencse – de nem nyílt belőle másik kijárat, ami már nem annyira. A shilmulo lázasan kutatott az emlékei között. Négy másik ajtó nyílt innen annak idején, de nem emlékezett pontosan a helyükre. Az idő pedig vészesen fogyott...
Átkozódva lépett előre. Felkapaszkodott a balkon korlátjára, és felnézett a mennyezetre. Egy rácsokkal védett, de nyitott ablakot pillantott meg, amit egy ugrással még el is tudott volna érni. El fogja kapni a rácsot, aztán átlendül a következő párkányra, vagy felmászik a tetőre. Macskaügyességgel futott végig a korláton, aztán nekirugaszkodott... elkapta a rácsot, és érezte, ahogy a porló cement enged a súlya alatt... küszködve próbált fogást találni a kezével az ablakpárkányon...
Egy futó pillanatra a szeme elé tárult, hogy mi van az ablak mögötti szobában.
Az ajtó mellett egy elképesztően nagydarab gazfickó üldögélt egy összehajtható széken. Szemeit egy régi acélágyra szegezte, amely elfoglalta a szoba alapterületének a felét. Csúnya, ősi, acél bútordarab volt, a rozsda már átütött a pelyhekben szállingózó fehér festéken, és Dainit a támláján keresztül a falba ágyazott gyűrűkhöz bilincselték. A lány kezei tekeregve próbáltak szabadulni a béklyókból, és a szoros acél nyomán serkenő vér vörösre festette a bőrét. Eddig még soha nem okoztak neki gondot a kötelek, béklyók, acél és műanyag bilincsek – vigye el az ördög, ha tudta, hogyan, de valahogy Daininak mindig sikerült még a legszorosabból is kiszabadulnia. Még ha ezek a mostaniak annyira rosszak lennének is, erővel még akkor is kihúzhatta volna belőlük a kezeit. Nagyon fájdalmas lenne, az biztos, sok bőrt veszítene, de a vér mindent be tudna gyógyítani. De akkor meg vajon mi a fenére vár?
Az őr apró, figyelmeztető mozdulatot tett, és Khalil meglátta a puskát. Nem ismerte fel a márkát, de a hatalmas volt a cső ásító vége, és az egész fegyver úgy nézett ki, mint egy bivalyölő puska. És egyenesen Daini fejére irányult.
A puska persze nem ölte volna meg egyetlen lövéssel – hacsak nem tüzet lő ki – de a lány vak lenne, valószínűleg süket is, és a kezeiről hiányozna a bőr. Az őr valószínűleg újra tudna tölteni, amíg sikerülne megszabadulnia a bokáit fogva tartó láncoktól is. Odalentről mások is feljöhetnének, még több fegyverrel...
Khalil nekifeszítette a lábait a falnak, és a rácsok megmozdultak. Csak egy jó erős rántás – gondolta, és lenézett a három és fél emelet mélységben lévő repedezett, kegyelmet nem ismerő cementre. A pokolba! Bal könyökét beszorította a rácsok közé, aztán a jobb kezével eleresztette az ablakpárkányt, és nagyon óvatosan előhúzta a kését az övéből. Pokolba, pokolba, pokolba! Az acél belemart a habarcsba – tink, tink –, az őr biztosan észreveszi – lassan lecsipegette a homokot és a meszet – tink, tink, tink – Khalil remélte, hogy Daini is meghallja – tink, tink...
Felhúzta magát, és bekémlelt a párkány fölött a szobába. Az őr még csak oda sem nézett. A pokolba! Újra leereszkedett, kicsavarta a vállát, és újból neki kezdett, de ezúttal már hangosabban – tink, tink –, aztán megint felhúzta magát, és ismét bekémlelt az ablakon. Az őr összerezzent, felugrott, és a tekintete egy pillanatra összekapcsolódott Khaliléval. A fegyver csöve meglódult, és már nem Dainira szegeződött – hanem rá. A pokolba! Khalil próbálta elengedni a rácsokat, és közben a szerencséjét átkozta.
Már azelőtt tudta, hogy a karjának annyi, hogy a lövés hangját meghallotta volna. A dörrenés visszhangja végigdübörgött a sikátoron, és Khalil zuhant... de lehet, hogy eldördült egy második lövés. Nem tudta volna megmondani, hogy pontosan melyik volt az igaz. A zaj még nem ült el, amikor hatalmas ütést kapott hátulról. A tető – derengett föl benne tompán a felismerés. Egy pillanatig nem mozdult, csak lebegett a fájdalom tetején. Éppen kezdte kinyitni a szemeit, amikor valami zajt hallott:
THUNG – khhhgg – klangkgkgk.
A mellkasa hirtelen még a hátánál is jobban kezdett fájni. Megtámadták – de hogy a pokolba? Újabb ütés talált célba. Valaki itt pontosan tudta, hogyan kell úgy ütni, hogy az fájjon. Mint az acél... nem, hát persze: a lezuhanó rács rúdjai estek rá. Ötvenlábnyi magasságból a mellkasára ejtett acélrudak. Erejét megfeszítve kinyitotta az egyik szemét, és rádöbbent, hogy a másik nem fog kinyílni. A jobb karját tudta mozgatni (de vajon hol lehet?), és egy pillanatig a földet derítette föl maga körül. Markolászó ujjai megtalálták a tető szélét. Khalil óvatosan átfordult a másik irányba, és nem zuhant le.
THUD – shsss – unnhhh.
Valaki volt mellette a tetőn. A shilmulo védekezően összekuporodott. Daini még nem lehet szabad. Várta, hogy eldördüljön a puska.
– Én vagyok az.
Túl korai. Ez lehetetlen. Vagy csak elájult. Nem számít: a lány itt volt vele. Nedves ujjak értek az arcához, és Khalil megérezte a vér szagát. A sebeitől pokoli éhes lett. Kiöltötte a nyelvét, és megnyalta az illat forrását. Hűsítő emberi vér töltötte el a száját... és ott volt egy másik shilmulo íze is. Daini vére.
A lány elhúzta a kezét.
– A fenébe! Ezt ne csináld! Hagyd abba!
Khalil megpróbálta arra használni, amit ivott, hogy ki tudja nyitni a másik szemét is. A hús lassan összeforrt, de a gyógyulást követő éhséghez fogható eddig még soha nem érzett. Úgy tűnt, mintha egy egész év telt volna el, de végül újra látott.
Daini kezein nem volt bőr. Meglőtték, és az arca megperzselődött. Tátongó vágások, és vértelen alagutak tátongtak a bőrén – a lövés, vagy a srapnel nyomai.
– Nincs semmi gond. Már... – keresgélte a szavakat Khalil – úgy érzem magam, mint régen.
Ő maga lepődött meg a legjobban, amikor rájött, hogy az igazat mondja. Megpróbált egy vigyort erőltetni az arcára, hogy megnyugtassa a lányt.
– Ez csak egy. Ez még nem köt meg. Ez még nem a világ vége, drágaságom.
Daini megrázta a fejét.
– Ez nem ugyanaz.
Megragadta Khalil kezeit, és óvatosan megvizsgálta őket. A hüvelykujjával megdörzsölte az egyik daganatot, aztán a karmával óvatosan felnyitotta a bőrt, és kivágott egy húsba ágyazódott kődarabot. Egy pillanattal később a sebre szorította a száját, és ivott.
– Így ni – mondta. – Most már... – kezdte, de váratlanul abbahagyta.
– Most már kvittek vagyunk – fejezte be helyette Khalil, aztán a lány vállába kapaszkodva feltápászkodott a földről.
Daini sötéten elmosolyodott.
A rácsaitól megfosztott ablakon át durva hangok, és sikolyok szűrődtek ki, aztán megjelentek a fegyverek csövei is. A két shilmulo egymást támogatta az ólom tetőborításon, lemásztak a csatornán és eltűntek a sikátorban. Találtak egy szutykos, de ablaktalan hotelszobát, egy tiszta, de nem túl szerencsés vendéggel, aki velük együtt rejtőzött el a nap elől.
Három nappal később, naplementekor
Egy apró lakásban
India, Kalkutta
– Ránk szálltak – mondta Daini, alig hogy kinyitotta a szemeit.
Khalil felé fordult, és a férfi megvonta a vállát.
– Igen. Tudom. Ez mindig is benne volt a pakliban.
– Most mit csinálunk?
Khalil a szemeit forgatta. Hát nem nyilvánvaló?
– Azt tesszük, amit ilyenkor szoktam. Összepakolunk, és eltűnünk innen.
– Elfutunk? – tette fel szkeptikus, megvető hangon a kérdést Daini. – Át az őserdőn? Ennél drágább nekem a bőröm.
– Megvan annak is a módja, hogy hogyan lehet ott átjutni – jelentette ki Khalil, majd miután átgondolt néhányat, még hozzátette: – A legtöbbet én találtam fel.
– Huh. – Daini már elég jól ismerte őt ahhoz, hogy ki tudja szűrni a hazugságokat a tények közül. – De itt vagy azóta, hogy a derekadig értem, és csak rontod a levegőt. Miből gondolod, hogy a trükkjeid még most is működnének? A dolgok változnak.
– Ennyire semmi sem változik.
– Pimasz egy kurafi vagy te, nem igaz? Mellesleg hány éve csinálod ezt? Keresel egy helyet, kiszipolyozod, aztán odébbállsz... de soha nincs semmi, ami valóban a tied lenne – érintette meg a nyakláncot az ujjával Daini. – Se egy biztonságos hely, ahol pihenhetsz. Mint ez itt. Vagy valaki... szövetségesek, barátok, vagy... – csúsztatta a kezét Khaliléra – valaki, aki közel állna hozzád.
– Lószar – vonta össze a szemöldökét Khalil. – Azt viszek magammal, amit csak akarok. Lesz majd új biztos hely. Arra egyébként is szükség van. Nem véletlen, hogy itt is három lakásunk volt, drágaságom.
– Hát persze. Ügyetlen, tuskóujjú fickó vagy, aki még egy politikus zsebét se tudja kipucolni – nevetett Daini, aztán a szeme sarkából a párnájára nézett. – Nem mehetek el innen, Khalil.
A férfi önelégülten elvigyorodott. Hát persze – Most éppen ő akarja itt eljátszani nekem a vonakodó szüzet? Kibaszott lenyűgöző. ..
– Azt tehetsz, amihez csak kedved szottyan, te imádnivaló, hazudós kis szajha, és ne merd itt eljátszani nekem a szégyenlőst! Én a színfalak mögül is láttam már ezt az előadást.
Khalil rákacsintott, aztán legurult a matracról, és a táska után nyúlt.
– De most komolyan, mit akarsz, mit vigyünk magunkkal? – nyitotta ki a szekrényt, és kezdett a felakasztott szarik között kutatni Khalil. – Ezt a kéket? Elég lesz egy vagy kettő ahhoz, hogy újra kezdjük. A stílus valószínűleg különböző lesz, bárhová menjünk is, úgyhogy veszünk egy másik készletet, miután berendezkedtünk.
A kollekció teljesen lenyűgözte, annyira, hogy még a szava is elakadt egy pillanatra. Elgondolkozott egy sötét-rózsaszín darabon, meg a hozzátartozó aranyszín árnyalatú blúzon.
– Van egy barátom Újdelhiben, akinek van egy csempészszállója... aztán itt van még az a húzás is, amit már évek óta tervezek... megfizethetnék neki azért a trükkért, amit a hetvenes évek elején játszott el velem... csak hogy már egy mérföldről felismerne engem, de téged még nem is látott... – fordult meg fülig érő szájjal Khalil.
Daini az ágy szélén ült, és remegő szempillái mögül nézett rá. Khalil tátott szájjal meredt rá, aztán elkezdte felkapkodni a földről a szétszórt kendőket, és csecsebecséket.
– Nem – hebegte. – Hé... elvihetünk mindent, ha ezt akarod. Megszoktam, hogy kevés csomaggal utazom, de...
Megpróbált leporolni egy sötétzöld ruhát, de helyette beakasztotta a szekrényajtó kilincsébe, és sikerült elszakítania.
A lány lesütötte a szemét, aztán lassan, bánatosan felnézett. Khalil érezte, hogy forró, zavart pír önti el az arcát. Akármilyen hibát követett is el, az jóval súlyosabb volt annál, mint hogy szétszórta a ruháit a földön...
– Nem... – hebegte – nem muszáj Delhibe menjünk. Mehetünk Bombaybe is. Jó kis város az is... mindenfelé volt szovjet gengszterek rohangálnak... de sokkal több a pénz is, tudod, hogy megérje a kockázatot.
Khalil erővel hallgattatta el magát.
– Bhopal? Menjünk, és nézzük meg Bhopalt. Semmi trükk... vagy legalább is semmi munka. Ha berez... ha már unod ezt a dolgot.
– Daini?
A lány válla megrándult, és egyenesen ránézett a férfire.
– Nem megyek sehová, Khalil. Soha nem is fogok – tette méghozzá szomorúan, bocsánatkérően, de határozottan.
Khalil homlokán makacs ráncok jelentek meg. Szóra nyitotta a száját, de a lány sietve, hevesen a szavába vágott:
– Nem vagyok szabad.
Khalil megdermedt. Nem mondott semmit, nem tett semmit, nem érzett semmit...
A szárik a földre estek. Ékszerek csörögtek a selymeken.
– Nem vagy szabad – mormolta ostobán.
Az arca eltorzult. Megragadta a lányt a vállánál fogva, és megrázta:
– Megmondtam neked, hogy ne gyere ide. Megmondtam, hogy menj haza. – A düh... és a kétségbeesés szavak nélküli hangokkal tört elő belőle. – De neked ide kellett jönnöd ebbe a patkányfészekbe!
Körmei belemélyedtek a lány karjába, és Daini összerezzent.
– Te szuka! Miért nem mondtad el nekem? – követelte könnyek között Khalil. – Daini!
Felemelte, mintha el akarná rabolni, aztán karjaiban a lánnyal lerogyott az ágyra.
– Miért, Daini? – szorította magához, aztán hintázni kezdett vele. – Ki az? Mit tehetünk? – suttogta tombolva.
De aztán ugyanilyen hirtelen abbahagyta.
– Nem – döntötte el magában. – Nem. Először... először mond meg nekem, hogy mikor.
Fogalma sem volt róla, hogy miért tette föl ezt a kérdést, de úgy tűnt, hogy ez a válasz lehet a legkevésbé fájdalmas.
– Mikor történt mindez?
– Mielőtt találkoztunk volna. – Olyan volt a hangja, mintha sírna. – Jó tanácsot adtál, drágám, csak évekkel elkéstél vele.
Khalil hagyta, hogy elméje felfogja a választ, és közben magában elátkozta az egész világot a kegyetlenségéért.
– Most pedig mond el nekem, hogy hogyan történt.
Itt megállt egy pillanatra, mert rettenetes gyanúja támadt.
– Ugye nem vagy megkötve, igaz?
– Nem. Nem.
Khalil úgy érezte, hogy volt valami a lány hangjában, és amikor másodszor is kimondta a nemet, akkor már biztos volt benne.
– Istenek. Erről van szó, ugye?
A lány megrázta a fejét. Khalil eltolta őt magától, felállt, és hátat fordított neki.
* * *
Khalil egy órával később az ablaknál állt, és úgy meredt a deszkákra, mintha üvegből lennének, és kilátna rajtuk keresztül az éjszakába. Vér szagát érezte – a lány véréét –, és nem törődött vele. Nem volt éhes, és nem csodálkozott azon, hogy ha csak ebben a pillanatban is, de miért nem annyira fontos a vér.
Egy igazi romát nem kaphatnak el – füstölgött magában, és egyszerűen figyelmen kívül hagyta a tényeket. Az igazi romák akkor és oda mennek, amikor és ahová csak úri kedvük tartja. Egy shilmulo inkább vágná el a saját torkát, inkább döfne karót a saját szívébe, inkább nézne bele a napba, mint hogy alávesse magát egy olcsójános zsarnoknak. Ökölbe szorította remegő kezeit. A zsarnokok csalnak a kártyával. Daininak esélye sem volt. Khalil a lányra pillantott.
Daini korábban sírt. A vérszag a lepedőt áztató könnyeitől származott.
A shilmulo – a valódi, szabad shilmulo – leült az ablakpárkányra. Bassza meg – gondolta, és felcsattant:
– Mit tehetünk?
– Semmit – emelte fel a tekintetét Daini. – Nem fogunk tenni semmit. Én kerültem ebbe a slamasztikába, én is fogok kimászni belőle.
Khalil előtt felcsillant a remény, és ő rávetette magát.
– Ezek szerint van mód rá, hogy megszabadulj.
A lány megrázta a fejét.
– Kopj le. Ha segíteni akartál volna, akkor már egy órával ezelőtt szóltál volna.
– Daini...
– A pokolba, nem akarom, hogy belekeveredj. Megértetted?
A lány felült, és közelebb hajolt hozzá.
– Nem akarom, hogy kockáztass... – tette hozzá egy pillanattal később, aztán beleharapott a saját ajkába. – Nem kérhetem tőled...
Khalil megint feldühödött.
– Nem kéred! Engedd, hogy segítsek. Bármit megteszek. Esküszöm, megteszek bármit. Én... én szeretlek.
Daini felugrott.
– Nem! – kezdett hátrálni tőle. – Ne szeress. Tartsd magad távol tőlem.
A keze elérte az ajtókilincset, és a fejét rázva kifordult a szobából.
– Ne tedd – mondta újra, és elszaladt.
Khalil várt. A lány csak színészkedik. Előfordult már eddig is, hogy összevesztek, és mindig visszajött. Vagy a lány, vagy ő, de valamelyikük mindig visszajött. Most is vissza fog jönni. Talán azt gondolta, hogy utána fog rohanni... hogy bocsánatot fog kérni tőle... hogy aggódni fog érte...
Nos, ha ezt gondolta, akkor igaza volt, nem?
Letörte az egyik szék a lábait, és elindult, hogy kövesse a szerelmesét az urának rejtekébe. Egyszerre érezte magát mogorvának, megvertnek, bosszúszomjasnak és védelmezőnek. Egész úton farigcsált.
Aznap éjjel, egy kicsivel később
Egy veremben
India, Kalkutta
Óvatosan követte egy sötét, levegőtlen alagútban. Ügyelt rá, hogy mindig Daini lábnyomaiba lépjen, és minden esetben ellenőrizte a talajt, mielőtt ráhelyezte volna a testsúlyát. A szíve még mindig vadul dobogott, de a félelem befészkelte magát az agyába.
Magabiztosnak érezte magát, amikor a lány bemenekült egy lebontásra ítélt házba. Kételkedni akkor kezdett, amikor a nyomait követve le kellett mennie a pincébe, aztán a csatornába. A képzelet szülte képek, amelyekben erőszakkal szabadítja ki a lányt a rabtartója karmai közül, akkor kezdtek oszladozni, amikor rátalált egy nyitott csatornafedlapra, és a romokra mögötte. Ezekről a romokról soha még csak nem is hallott, annak ellenére, hogy annyi éve cserélgetett történeteket ebben a városban.
Minden reménye abból a beismerésből táplálkozott, hogy nem lehetetlen a szabadulás. Khalil egy vele egy korú – legfeljebb egy kicsivel öregebb – atyát képzelt maga elé, egy púpos, dühös anyaszomorítót, aki vérrel és hazugságokkal tart uralma alatt egy ártatlan leányt.
Ez a hely inkább egy öreg menedékének tűnt.
Khalil befordult egy sarkon, és lelassított. Daini már nem rohant. Az oldalát markolászva megállt, és a kövekre meredt maga előtt. Letette maga mellé a lámpását, és előre lépett. Ahogy elhaladt a fény előtt, hogy megvizsgáljon a falban egy magasan lévő vörös tömböt, Khalil megpillantotta a félelemtől és reménytől eltorzult arcát. A lány felugrott, hogy elérje a tömböt – egyszer, kétszer –, de az láthatóan túl magasan volt neki. Azonban Khalil jó egy lábbal magasabb volt nála. Nekiiramodott, felugrott a vörös folthoz a falon, és kihúzta onnan azt a tárgyat.
Egy öklömnyi nagyságú rozsdaszín agyagtömböt tartott a kezében, ami porrá omlott az ujjai között. A törött élek közül hosszú fekete szálak meredtek elő. Talán haj lehetett.
– Sajnálom – suttogta Khalil. – Nem akartam eltörni – magyarázta, miközben Daini felé fordult.
– Nem, nem... pontosan ezt kellett tenned. Kiszabadítottál.
Khalil büszkén, és zavartan megvonta a vállát. Rosszul érezte magát a hős szerepében. Úgy érezte magát, mintha sokan lennének körülötte. Úgy érezte, mintha figyelnék őket.
– Kár érte – mormolta a lány.
Biztos nem hallotta jól. Mintha zúgnának a fülei.
– Tessék/
– Sajnállak... őszintén.
Daini megfordult, és elindult. Khalil előre ugrott, és megállította.
– Tessék? – mintha belecsíptek volna. – Te sajnálsz engem?
– Igen, rettenetesen sajnállak – nevetett a lány. – Most csókoltad meg a harmadik borzodat, fiú.
– Tessék?
– Nem ártana, ha megtanulnál egy másik szót is, kedvesem. Ez már kezd elkopni. Ó... ne nézz így rám. Bocsánatot kérek. Még nem állsz készen a szarkazmusra, tudom, de... az előadásnak vége. Azt mondtad, hogy te ott vagy a színfalak mögött, amikor fellépek... pedig nem így volt. De most már így van.
Khalil bőre bizseregni kezdett. Valaki közeledett a háta mögött. A karót készenlétben tartva szembe pördült a behatolóval – de nem volt ott senki.
– Mi történik? – követelte.
– Egyszerűen szólva, én szabad vagyok, te nem. Valószínűleg már érzed is őt, de attól tartok, hogy ennél sokkal rosszabb lesz, kedvesem. Próbálj nem kárt tenni magadban, amíg hozzá szoksz. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan elkezdi majd elmagyarázni neked a dolgokat.
Khalil oda akart rohanni hozzá, de legnagyobb megdöbbenésére a lábai nem engedelmeskedtek. A falba kapaszkodva próbálta visszanyerni az egyensúlyát, és tele lett a marka homokos porral.
Eleresztette, és lerogyott a földre. Amikor magához tért, leporolta a ruhájáról azt, amit habarcsnak gondolt – és jobban megnézte a kőművesmunkát. Ez nem habarcs volt – ez itt egy szétporladó kő. A kő elporladt. Annyira öreg volt, hogy el tudott porladni. Édes Istenem!
– Ki vagy te?
– Ismersz engem – vont vállat a lány. – Koldus, tolvaj, szajha... – A szemei mintha most is átnéztek volna rajta, mint minden este ébredés után, aztán folytatta: – Királynő. Nőstény démon. Egyéjszakás hitvese minden Rakszasák hercegének... – a pillantása megkeményedett, és visszatért Khalilhoz. – Egyszerűen csak Daini. Még mindig ez a nevem. Sohasem volt másik. Volt idő, amikor bármelyik shilmulonak... minden shilmulonak jelentett volna valamit. Te pedig, még azt sem tudod, hogy ki is az a Ravana.
A lány mindezt olyan impozánsan, olyan győzedelmesen, olyan tartásban állva jelentette ki, mintha valóban az az uralkodó lenne, akinek mondta magát.
Khalilnak leesett az álla.
Daini ránevetett, és a nevetése a koldusé volt, akibe beleszeretett. Ebbe kapaszkodott bele.
– Gyermek voltál. Láttalak, amikor éltél. A lány megvetően lebiggyesztette a száját.
– Mindig elhiszed azt, amit látsz?
– Szerettelek – vetette a szemére vádlón a férfi. Daini elfordította a fejét.
– Igen, tudom. És hálás vagyok érte. Úgyhogy próbálj meg nem feldühödni, drágaságom. Nagyon hosszú ideig voltam szolga, és belefáradtam – mondta Daini, majd rövid szünet után folytatta: – És megragadtam a lehetőséget, amikor megláttam egy kiutat. Te is ezt fogod tenni, amikor eljön a te időd.
– Az már biztos, a pokolba is!
– A pokolban, drágám. A pokolban – mérte végig Khalilt, aztán bólintott. – Mehetek?
– Nem! – ragadta meg a karját a férfi.
– Nem hozzád szóltam.
Daini félrefordította a fejét, mintha hallgatózna.
– Akkor rendben. Köszönet a semmiért, és azt kívánom, hogy Ravana zabálja fel a szívedet, ha tévedtél – mondta méregtől csöpögő hangon.
– Ami pedig téged illet – mosolygott édesen a shilmulo arcába. – Búcsút kellene vennem tőled, Khalil. – Daini megnyalta az ajkait, és elgondolkodva összevonta a szemöldökét. – De soha nem voltam jó a búcsúzásban, úgyhogy nem teszem. Különben sem hinném, hogy emlékezni fogsz rá. Engedj el, kérlek. – A férfi szinte nem is hallotta őt, úgyhogy nem is történt semmi. – Engedd el a ruhámat, kedvesem. Engedd el.
– De...
A selyem mintha kicsusszant volna az ujjai között.
– Jobb lesz, ha elengedsz, mielőtt elhalványodom – javasolta Khalilnak. – Gondolj csak bele, milyen ostobán néznél ki az üres levegőt szorongatva.
A lány illúziója tovább halványult.
– Amikor elfelejtesz... – kezdte, és elindult felé – aztán átsétált rajta, úgyhogy a szellemszáj a fejében ejtette ki a szavakat. – Emlékezz erre, amikor engem elfelejtesz. Csak ennyit adhatok neked, amíg fel nem ébredek.
– Gyűjts vért, hajat, egy körömdarabot és egy ígéretet. Készíts pecsétet belőlük, aztán hozd ide az áldozattal együtt, és intézd el, hogy eltörje a jelképet, amit neked készítettem.
Mit mond ! A hang sötét volt, és Khalil számára betöltötte az egész szobát. Rajta kívül nem volt semmi más.
– Most már azt mondok, amit akarok, Hazimel. Szabad vagyok, te kurafi.
Daini csiklandós jelenléte elenyészett, és Khalil tudta, hogy a lány elment. Lerogyott a döngölt fölpadlóra, és a tenyerébe temette az arcát.
* * *
Nos, mit mondott neked, te patkány?
Elárulta neked a gyengéimet? Azt állította, hogy segíteni akar? Titkos tudást adott neked, amivel az életedre alkudozhatsz? Elmondta a titkát annak, hogy miként szabadulhatsz meg tőlem?
Azt mondta, hogy törődött veled?
Nem számít. Én majd eltüntetem.
Talán bosszúállónak gondolsz majd. Ha többet tudnál, akkor féltékenységre gyanakodnál. Igen. A menyasszonyom egy évig volt a karjaid között. De biztosíthatlak, hogy ezen már rég felülemelkedtem.
Egyszerűen csak azt akarom, hogy biztonságban legyen.
Azért engedtem el, hogy megóvjam. Nem fogom hagyni, hogy egy hozzád hasonló kölyök gyenge elméje felfedje őt a király előtt.
Persze ezt is el fogod felejteni... ennyi erővel akár a falaknak is magyarázhatnék.
Most pedig maradj csöndben. Nekilátok.
* * *
Khalil nem gondol rá. Soha.
Nem képes rá.
Hazimel elégedett, mert az idő, az éjszakák és a magány illúziója, amivel kicserélte őt, gyökeret vert az elméjében. Bárhol pihen is Daini (ő tudja, de gondolni sem mer rá, mert attól tart, hogy kiolvassák a gondolatait), azóta nem mozdult, hogy elengedte magától...
Úgy tűnik, elégedett az alvással.
...és amikor Khalil fellázad, akkor Hazimel tervei szerint fog lázadni. Azt fogja lerombolni, ami a mestere útjában áll, amikor megpróbál majd kiszabadulni. Amikor elmenekül, akkor oda megy, ahová az öreg szeretné... a Sabbat felé, távol Kalkuttától, Chicagóba, az utcák alá.
Úgy tűnik, Khalil nem emlékszik, és Hazimel láthatóan elégedett ezzel a játékkal.
De időnként – és mostanában, hogy elhagyta New Yorkot, egyre gyakrabban előfordul – Khalil egy másik hangot is hall a mester hangja mögött.
A parancsok és a fájdalom sem tudja teljesen elfojtani a női hangot: Köröm. Jelkép. Vér. Törni.
Ott van az összes szó, csak összekeveredtek. Nincs semmi értelmük. Még soha nem jutott eszébe, hogy összerakja őket.
BRUCE BAUGH
1992 augusztus 1., hétfő, 20:11
Kalifornia állam, Santa Barbara
Ez a történet arról szól, hogyan kárhoztam el, és hogyan vette aztán kezdetét a megváltásom.
Kilenc éve, hogy kezdtem elveszíteni a szabad akaratomat, és a napot pontosan öt éve, egy hónapja és három napja veszítettem el. Pontosan emlékszem rá, látják. De talán egy kicsit előre rohantam. Egy telefonhívással, és nem egy háztetővel kezdődött minden.
Azok közé az emberek közé tartozom, akik elég jók mind a humán, mind a reál tárgyakban. C. P Snow „Két kultúra” problémája nekem soha nem okozott gondot: egyformán jól boldogulok a technikusokkal és az akadémikusokkal. Mivel mindig szerettem mindenről a lehető legtöbbet tudni, végül a könyvtártudományt választottam magamnak. Úgy gondoltam, hogy noha ezáltal nem nyílik lehetőségem túl sok saját kutatásra, szórakoztató lesz mindenről tudni, ami körülöttem zajlik, és segíthetek mások munkájában. Ráadásul szívesebben kontárkodom bele egy kicsit mindenbe, mint hogy megállapodjak, és mindig ugyanazt csináljam.
Amikor megszereztem a doktorátusomat, kaptam egy elég zsíros ajánlatot a Santa Barbara-i egyetemtől Kaliforniából, hogy vezessem az ottani technikai kutatóközpontot. Éppen akkor végeztem a torontói egyetemen, és nagyon is rám fért már néhány melegebb tél. Aztán elrepült hat kényelemben töltött év. Legnagyobb meglepetésemre még saját kutatásra is lehetőségem nyílt. Az adaptív felhasználói felületekkel kapcsolatos publikációimnak köszönhetően 1992-ben még a Discovery címlapjára is felkerültem (persze csak egy kisméretű képen, de akkor is). Bizonyos szempontból fura egy hely ez a Dél-Kalifornia, és Santa Barbara még a többi részénél is furább, de egészében véve nagyon jól éreztem magam. Jó csapat dolgozott alattam, és a professzoroknak tetszett, hogy ennyire megkönnyítem a munkájukat.
Úgyhogy lassan úgy gondoltam magamra, mint megállapodott emberre. Végre sikerült találnom egy jó lakást valamivel távolabb Santa Barbara belvárosától, távol a UCSB diákszállásaival zsúfolt zajos nyomornegyedektől. Egy ideg jöttek-mentek a szobatársak, de aztán szabadúszóként, mellékállásban nekiláttam némi kis adatbázisokkal kapcsolatos konzultációs munkának, úgyhogy már nem volt szükségem a plusz pénzre. Meglehetős nyugalomban pergettem a macskáim és a gyíkjaim társaságában az éveket. Élveztük a röpke esős évszakokat, és egy különösen hatékony, kísérleti hűtőberendezés segítségével, amit az egyik ügyfelem a mérnöki osztályról szerelt fel nekem, még a hosszú, forró nyarakat s sikerült átvészelni.
Los Angelestől északra a Csendes-óceán partvidéke egy meglehetősen keskeny hasznosítható földsávból áll, ami beékelődik az óceán, és a hegyek közé. A hegyek egyáltalán nem magasak, csak néhány ezerlábnyira emelkednek az óceán fölé, de viharvert felszínüket sűrű bokrok borítják. A partról néhány mérföldnyi, vagy még ennél is rövidebb séta vezet a hegyek vízmosásokkal szabdalt lábához. Pontosan ezért találták ebben az évszázadban annyira vonzónak Santa Barbarát a gazdagok: rengeteg helyen nyílik parádés kilátás lefelé.
Santa Barbara városatyái, pedig önmagukhoz hűen minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy a települést működtető unalmas munkásosztály ne legyen szem előtt. Az olcsóbb lakások általában az elegáns negyedek látóterén kívül helyezkednek el – megbújnak néhány alacsonyabb partmenti domb mögött, vagy egy félreeső kanyon mélyén. Igazán szerencsésnek mondhatom magam, amiért sikerült még azelőtt találnom egy lakást, mielőtt még a környéken a lejtőn épülő nyaralók felváltották volna a lerobbant lakásokat. Valahogyan sikerült átvészelnünk néhány felvásárlási próbálkozást, és folytattuk a helyi viszonyok szerint meglehetősen mértéktartó életvitelünket.
Ha valaki még nem járt ott, akkor általában azt hiszi, hogy a part egyenesen észak-déli irányban húzódik, pedig ez nem mindig van így. Los Angeles és San Antonio között van egy hatalmas hegyfok, és Santa Barbara éppen ott terül el. Tulajdonképpen a part mindig dél felé van, akárhol álljunk is. Csak fokozatosan fordul délkelet, Los Angeles felé, de ebben a megyében, ha kelet, vagy nyugat felé megy az ember, akkor gyakorlatilag párhuzamosan halad a parttal.
Az én kis kanyonom délnyugat felé néz, úgyhogy csodálatos kilátásom nyílik a Channel Island fölött a naplementére, ha felmegyek a zsákutca végéhez, és félútig felkapaszkodom a meredek lejtőn épülő villák közé. A zsákutca és a sugárút találkozásánál áll két évszázados eukaliptusz fa, amelyek keretbe foglalják a látványt. A lejtőket lecsupaszították az esős évszakban menetrend szerint bekövetkező földcsuszamlások, aztán ott van még néhány lerobbant, öreg olajtartály, de mögöttük kezdetét veszi a szépség. Van ott egy darab mocsár is, amit soha nem vettek kezelésbe, úgyhogy a vízinövények és a mocsaras környezetet kedvelő növények között az esőzések után megpihenhetnek a szürke gémek. A Channel Island szinte pontosan a zsákutca irányában fekszik, és a sziklás ormok ragyognak a naplemente tengerről visszaverődő vérvörös ragyogásában.
Én legalábbis így emlékszem rá.
Az életem vége kilenc évvel ezelőtt kezdődött. Éppen a házam fedett előcsarnokából figyeltem a naplementét. Innen természetesen nem nyílt olyan szép kilátás, de hétvégén biciklikirándulás volt a barátaimmal a hegyekben, és most hulla voltam. Még így is lenyűgözött a látvány, pedig a szomszédos házak, és az emelkedő kiharaptak egy részt a képből. A víz háborgott, felkavarta valami hawaii vihar távoli leszármazottja. Kinn a tengeren és idelenn a hullámtörőkön napfény csillogott a számtalan hullám csúcsán. A félhomály utolsó sugarai áthatoltak, az átbukó hullámok taréján. Ilyen látványban csak nagyon ritkán van részem. Azt kívántam, bárcsak kéznél lenne a kamerám.
Pár pillanattal később megcsörrent odabenn a telefon. Besétáltam, megnéztem a hívó azonosítóját, de nem volt ismerős. Ranulfson Eng. Valószínűleg valami tervezőiroda, ami azt jelenti, hogy egy reménybeli ügyféllel van dolgom. Mindig próbáltam megragadni a pénzkereseti lehetőségeket, úgyhogy megköszörültem a torkomat, és felvettem a kagylót.
A beszélgetőtársamnak erős akcentusa volt – valami skandináv, de ahhoz már nem voltam eléggé tájékozott, hogy dönthessék a lehetőségek közül – és mély basszus hangja.
– Mr. Walinsky, önt néhány üzlettársam ajánlotta a Los Angeles-i metropolisz tájékán. Egy nemzetközi tömörülés nevében kerestem meg önt, mivel szeretnénk központosítani bizonyos adatkezelési funkciókat azon a területen. Szeretnénk külső cégeket megbízni az adatbázis rendszer megtervezésének és alkalmazásának bizonyos elemeivel. Mit szólna hozzá, ha erről részletesebben is elbeszélgetnénk?
Természetesen nem volt ellenemre az ötlet. Hamarosan megtudtam, hogy magával Mr. Ranulfsonnal beszélek, bár az volt a benyomásom, hogy az ő cége is csak egy fedőszerv lehet valahol másutt. Az ilyesmitől nem éreztem túl boldognak magam, de miután volt már dolgom néhány Hongkongból átköltözött céggel, egészen hozzászoktam az olyan igazgatótanácsokhoz, amelyek nemcsak kapcsolatban voltak egymással, de úgy összefonódtak, mint egy rakás lassan kötő ragasztóval leöntött tébolyult menyét. A következő hétégére megbeszéltünk egy találkozót egy ideiglenes irodában, Los Angelesben. Ranulfson megkérdezte, hogy nagy gondot okozna-e, ha csak este kilenckor találkoznánk, mert akkor tartani tudná az európai időbeosztását, én meg amúgy is szeretem a késői kezdéseket, úgyhogy nekem nem volt ezzel semmi bajom.
Természetesen végeztem egy kis kutatást a Ranulfson után, mielőtt elindultam volna a Hilvaquez Átmeneti Irodákhoz Santa Barbarába. A felszínen minden tisztának tűnt. A céget a második világháború után alapította néhány leszerelő svéd és norvég katona pár amerikai társukkal karöltve, akikkel Németország megszállása alatt találkoztak. A vállalkozás azóta is magánkézben volt, és az igazgatótanács tagjai az alapítók családtagjai közül kerültek ki. Isaac Ranulfson már 1982 óta vezette a céget, amely a irányítása alatt végig nyereséges maradt, sőt, még növekedett is egy kicsit. E mögött a tiszta álarc mögött rejtőzött a lehetséges kapcsolatok, eladott igazgatósági székek, családi szálak, s a többi rémálomszerű zűrzavara. Az európai régi pénz igencsak nyakatekert ösvényeken jár, hogy elkerülje a modern kormányzat nemkívánatos figyelmét... és a „modern” alatt most minden ott van Napóleontól errefelé. Minden esetre, amíg a csekkjüket be lehetett váltani, és a munka érdekes volt, addig ez nem az én, hanem az IRS problémája, és én boldog voltam, hogy rájuk hagyhatom ezt az egészet.
Ranulfson egyedül volt az irodában, amikor megérkeztem. A bejáratnál két íróasztal állt zsúfolásig megrakva iratgyűjtőkkel és hatvonalas telefonokkal. A rövid folyosóról három üvegajtós iroda nyílt, amelyek közül kettőben szintén iratgyűjtőktől roskadozó íróasztalok kaptak helyet. A harmadik egy feltekert szőnyegtől eltekintve üresen állt. A folyosó végén nyílt a tárgyaló, amely jellegzetes harmadik emeleti kilátással büszkélkedhetett a Los Angeles városáról. Ranulfson engedett be az irodába, aztán elkísért a tárgyalóhoz.
Magas, és nagyon szőke férfi volt. Nagyjából hat és fél láb magas, és lófarokba kötve viselte a nagyon szőke haját. A szempillái és a kecskeszakálla szinte már fehér volt, és a szemei nagyon halvány, vizenyős kékek. Egyszerű, szürke öltönyének komor vonalai csak még jobban kihangsúlyozták szikár, szögletes testfelépítését, és a cipője is szürke volt. Az egész megjelenésében nem volt semmi, ami csillogott volna, nem volt rajta egyetlen tükröző felület sem: minden felület tökéletesen matt volt rajta. Ilyen háttérrel nagyon megdöbbentően hatott mély, basszus hangja.
– Jöjjön be, Mr. Walinsky! Kérem, bocsásson meg, amiért ilyen átmeneti körülmények között fogadom.
– Nem történt semmi, Mr. Ranulfson. Biztosíthatom, legalább annyiszor dolgoztam nappalikban, mint tanácstermekben.
Így hát helyet foglaltunk, és megbeszéltük a dolgokat. Lassanként világossá vált, hogy Ranulfson néhány cégtársa nevében egy sor kapzsi felvásárlást tervezett Los Angelesben. Leginkább építészeti és szállítmányozási cégek érdekelték, amelyeket valamilyen számára tökéletesen egyértelmű, homályos kritériumok alapján választott ki. Össze akarta gyűjteni a hozzáférhető információt a célpontokról és a munkaerő állományukról, hogy aztán hasznát vegye a toborzási és tulajdonos váltási hadjáratában.
Meglehetősen kellemetlenül hangzott, de a munka érdekes technikai kihívásokat tartalmazott. Ranulfson világossá tette, hogy egy különösen könnyen kezelhető felhasználói felületet szeretne, mivel a tranzakcióban érdekelt vezető managerek közül sokan számítógép analfabéták. A felhasználói felületek tervezése volt mindig is a gyengém, és ha ehhez még hozzá veszem a felkínált pénzösszeget, hát azt kell mondanom, hogy az ajánlat túl jó volt ahhoz, hogy visszautasítsam.
Bárcsak egy kicsivel nyilvánvalóbb lett volna a kárhozat, vagy valami. Persze lehet, hogy akkor is azt választom, de jó érzés lett volna tudni, hogy volt esélyem. A megmentőm soha nem válaszol, ha ilyesmivel hozakodom elő.
1993. március 17., szerda, 21:03
Ranulfson-Yngve Fejlesztési Társaság
Svédország, Stockholm
Már ahhoz is hét hónapra volt szükségem, hogy egyáltalán fel tudjam építeni a létrehozandó rendszer szerkezetét, és ebbe beletartozott két elkerülhetetlen stockholmi utazás Ranulfson társaihoz. Ők fizettek mindent, de ráment az összes fizetett- és betegszabadságom az UCSB-n. (Eleget fizettek ahhoz, hogy ne bánkódjak emiatt, de azt azért világossá tettem számukra, hogy ebből nem csinálunk rendszert. Ők meg csak mosolyogtak, és semmitmondó bocsánatkérésekkel halmoztak el azzal a lassú, hibátlan angolságukkal.)
Valami történt velem a második utazás során. Most már tudom, mi volt az, de akkor még fogalmam sem volt róla, és még évekig nem is sejtettem semmit.
Tulajdonképpen az első forduló után, amikor felszálltam a gépre, már készen álltam arra, hogy felmondjak. Fáradt voltam és feszült, és egyáltalán nem voltam elégedett azzal, ahogy a munka haladt. Véget akartam vetni a kapcsolatnak az elegáns de hátborzongató Ranulfsonnal, hogy a nyomasztó üzlettársait már ne is említsem. Egy kicsit túl sokáig bámultak. Az irodájuk a városon kívül volt egy birtokon, és zsúfolásig volt tömve Európa minden zegének-zugának festészeti és szobrászati termésével az elmúlt hétszáz évből. Időnként pedig egy-egy üzlettárs mintha transzba révedt volna, úgy kezdte bámulni valamelyik műalkotást. Szinte már túlságosan is makulátlanok voltak, mintha azon kívül, hogy a hozzám hasonló látogatókara várnak az irodáikban, soha semmi mást nem tennének. Santa Barbara farkaspókjaira, és azokra a gyíkokra emlékeztettek, akik beássák magukat a földbe, és úgy várják az áldozataikat.
Szokásos módon röviddel a helyi napnyugta után találkoztunk. Tartottam egy órányi bemutatót, aztán rövid szünetet tartottunk, hogy megvacsorázhassunk. Sokan közülük csak turkáltak az ételben, vagy éppen hozzá sem nyúltak, és én azon kezdtem elmélkedni, hogy vajon nem valami végzetes betegséget rejtegetnek a tökéletesség álarca mögött. Ismertem AIDS-es kollegákat az egyetemről, és egyiküknek szintén volt egy ilyen életsorvasztó elegancia korszaka, mielőtt korházba kellett volna vonulnia. Ez azért nem volt ugyanaz, de Ranulfson üzlettársait semmi máshoz nem tudtam volna hasonlítani.
Vacsora után testes bort szolgáltak fel a desszert mellé, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha vér csorogna a poharamba. Döbbenten néztem föl, és Ranulfson mosolygó tekintetével találtam szembe magam. Egy pillanatra megszédültem, és mire visszanéztem, a poharamban természetesen csak bor lötyögött. Éppen csak a szokásosnál egy kicsivel több seprő volt benne. Különös magabiztosságot éreztem magamban. Biztosan tudtam, hogy minden tartózkodásom ellenére minden a lehető legnagyobb rendben van. Így hát ittam.
Gyökeres változást érzékeltem a hozzáállásomban, amikor végül folytattam a bemutatómat. A panaszaim és a kifogásaim továbbra is ott voltak, de hirtelen mindent kiegyenlített valamiféle hirtelen támadt szimpátia ezek iránt a szikár mérnökök és üzletemberek iránt. Meg akartam tudni, hogy mi történik ezután, úgyhogy úgy döntöttem, hogy maradok.
1993. június 22., szerda, 21:15
Ranulfson Mérnökiroda
Kalifornia állam, Century City
Miután visszatértem Kaliforniába, már csak egyszer utaztam Los Angelesbe, mielőtt befejeződött volna az a fázis. Ranulfsonnak addigra már volt egy apró, de állandó irodája Century Cityben, szép kilátással a városra. Leginkább otthon dolgoztam, ott próbáltam kiválasztani a legmegfelelőbb elrendezést, és onnan küldözgettem légipostával a bemutató lemezeket. Ennek ellenére Ranulfson újabb üzlettársaival is találkoztam, akik nagyjából féltucatnyi látogatást tettek a lakásomon vagy az irodámban a UCSB-n.
– Ők a Haqimok – mondta Ranulfson a telefonban. – Nem tagjai a szövetségünknek, de időnként bizonyos ügyekben a segítségünkre sietnek. Ebben az esetben megfigyelnek egyeseket a felvásárlásra kiválasztott lehetséges célpontok közül. Kérem, segítse a munkájukat azzal, hogy átnézi a profilokban a jelenleg hozzáférhető adatokat, és aztán rendelkezésükre bocsátja az elemzésének eredményét. Lehetséges, hogy miután elkészült, vásárolnak egy példányt a munkájából, de ha így lenne, akkor megegyezünk, hogy önnek külön fizessenek.
A név hallatán közel-keletiekre számítottam. A hangzása legalábbis leginkább az arabra hasonlított, bár tudtam, hogy meglepő fonémákra bukkanhat az ember a balkánon és a skandináv félszigeten honos nevek között is. Mindenesetre a Haqimok, akik azon az őszön és télen meglátogattak, éppen olyan szőkének bizonyultak, mint maga Ranulfson és a társai. Velük ellentétben azonban sokkal jobban beszéltek angolul, és lenyűgöző kecsességgel mozogtak. Eltekintve a fitnessre nagy hangsúlyt fektető gazdag gyerkőcöktől, az üzletemberek között ritka az ilyesmi. Ez a három férfi, és két nő azonban nemcsak hogy kisportoltnak tűnt, de elegánsak is voltak, és mintha tökéletesen uralták volna a testüket. Egyetlenegyszer sem láttam, hogy valamelyikük megbotlott volna, vagy leejtett volna valamit. Többször is előfordult, hogy egyikük elkapta a karomat, amikor már éppen megbotlottam volna, hogy aztán erős kezével helyrebillentse az egyensúlyomat.
Mindig csak az egyik férfi, és az egyik nő beszélt. Soha nem fordult elő, hogy a többiek közül bárki is megszólalt volna. Ők csak figyeltek, és részt vettek az oktatásomon. Éppen csak soha nem szólaltak meg. És soha egyikük sem mondta meg a keresztnevét. Láthatóan mindannyian Mr. és Ms. Haqim voltak. Arra gyanakodtam, hogy valamiféle fura kultuszhoz tartozhatnak, de ez Ranulfson gondja volt, és nem az enyém. Megmutattam nekik, amire a megbízóm utasított, aztán eltűntek az éjszakában a rozsdabarna limuzinjaikkal.
Az utolsónak távozó nő megérintette a vállamat. Az irodában senki nem reagált, pedig én határozottan hallottam, amikor azt mondta:
– Egy óra múlva odakinn.
Felnéztem, és ő felém biccentett az ajtóból. Ranulfson egyenesen felénk nézett, de nem úgy tűnt, mint aki észrevette ezt a kis közjátékot. Annyi bizonyos, hogy nem volt semmi abban, amit akkor, vagy az után mondott, ami arra utalt volna, hogy tudatában lett volna az eseményeknek.
Egy órával később azt mondtam Ranulfsonnak, hogy be kell hoznom néhány papírt az autóból, mire csak szórakozottan bólintott, mivel éppen egy telefonbeszélgetésbe merült, és intett a kezével, hogy menjek csak. Késztetést éreztem rá, hogy legalább a járdára kimenjek, és így legalább a történetnek ez a része nem lesz hazugság. Odakinn két Ms. Haqim állt, amikor kiértem az épületből. Egyikük egy nyilvános telefonon beszélt, és a hangfoszlányok, amelyek eljutottak hozzám, egyáltalán nem passzoltak a szájmozgásához. Lehet, hogy hallucinálok?
A második Ms. Haqim egy pad felé intett, ami a buszmegállóban állt, és leült mellém.
– Hadd nézzelek! – mondta, majd hosszú ideig tökéletesen mozdulatlanul bámult rám. Még csak levegőt sem vett. – A lelked kezd elborulni – mondta végül.
– Valóban? De...
– Hát nem látod, hogy szűkül az életed köre?
– Nem, nem látom. Csak lehetőséget látok. Jól keresek, és azt csinálom, amit szeretek. Sokat tanulok az üzletről.
Kurta, érdes hangot hallatott – talán nevetett.
– Allah azt mondta Mohamednek: „Hát nem látod, hogy Allah az igazsággal teremtette a mennyet és a földet?” Én az esetek többségében a hazugságot választom, de időről időre próbálom megadni a tiszteletet a szavaknak éppúgy, mint annak, amiről azt mondom magamnak, hogy ez a lélek. Ezért hát had mondjam el neked az igazságot.
A következő fél óra nagy részére nem emlékszem. Mintha valamiféle köd örvénylett volna körülöttünk, ami eltompította a forgalom, és a város éjszakai életének zajait. A Haqim hangjának egyenletes altja búgott a fülembe. Mintha nem is a nőhöz tartozott volna. Csak úgy buzgott benne az értelem, és a figyelmeztetés. Orgyilkosokról mesélt, és piócákról és az emberiség lelkén élősködő parazitákról, és egy hegyről, amely zsúfolásig telt azokkal, akik várják az igazságot és a világ utolsó éjét. Az országomnál is idősebb cselszövésekről mesélt, és egy ősi hatalmak között dúló háborúról.
Az tudom, hogy a végén azt mondtam neki?
– Nem.
Bármit kínált is, nekem nem kellett. A köd kavargott az elmémben, és elnyomott mindent, kivéve azt, hogy felajánlották nekem a választás lehetőségét, de én nem éltem vele.
Ranulfson éppen akkor tette le a telefont, amikor visszaértem az irodába. Az üzlet ment tovább.
1993. december 24., péntek, 18:58
A Santa Barbara-i Sheraton
Kalifornia állam, Santa Barbara
Végül karácsonyra elkészültem mindennel, amire Ranulfson szerződtetett. Ő is eljött Santa Barbarába a végső áttekintésre. A Sheratonban vett ki egy tengerpartra néző lakosztályt, és meghívott oda vacsorára.
– Felkértem a társaimat, hogy küldjék el ide azokat a hozzávalókat, amelyek annyira kedvére valók voltak odaát Stockholmban, és felbéreltem egy szakácsot, hogy elkészítse a vacsoránkat.
Az étel most is éppen olyan kiváló volt, mint legutóbb, és amikor vacsora után azt a figyelemreméltó bort kortyolgattam, hirtelen azt vettem észre, hogy eltölt a lelkesedés a vállalkozásuk iránt. Egész ismeretségünk alatt Ranulfson most mosolyodott el először, amikor a lelkendezésemet hallgatta arról, hogy mennyire élveztem az egészet, és mennyire szeretnék ismét neki dolgozni.
– Talán fog is – mondta.
Kijelentette, hogy nagyon elégedett a munkámmal. A legnagyobb meglepetésemre készpénzben fizetett ki: előhúzott egy vaskos százdolláros köteget, és leszámolta a béremet. Még egy páncélozott táskát is a rendelkezésemre bocsátott, hogy abban tartsam a pénzt, amíg be nem tudom tenni a bankba. Szkeptikusnak éreztem magam, de a lelkesedés ismét felhorgadt bennem, és úgy döntöttem, hogy inkább kiélvezem ezt a váratlan fordulatot. Valamivel éjfél utánig a cég jövő évi kilátásai mellett jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, míg végül Ranulfson észrevette mind gyakoribbá váló ásításaimat, és egy taxival hazaküldött. A taxit is ő fizette.
Az újév csöndesen indult. Lassan kezdtek gondjaim adódni a munkámmal. Semmi komoly, de egyre inkább úgy éreztem, hogy már nem elégítenek ki a kihívások, amikkel szembe kell szállnom. Tovább akartam dolgozni a Ranulfson projekten. Ismét érdekes és egzotikus emberekkel akartam találkozni, és egyszerűen csak Ranulfson közelében akartam lenni. Kérem, értsék meg, nem valamiféle elfojtott szexuális vágy bukkant itt a felszínre. Ez másféle bűvölet volt. A jelenléte volt az, ami vonzott, és a hidegkék szemek mögött száguldozó öreg, összetett gondolatok, no meg a finoman felhasznált gazdagság ragyogása.
A tavaszi teljesítményértékelésem volt a leglehangolóbb mióta munkába álltam a UCSB-n. Még mindig szükségük volt rám, és még mindig jó munkát végeztem, de mind tudtuk, hogy a kreativitás elillant. Egyre többször végeztem rutinból a munkámat, és egyre több dolgot sóztam az asszisztensem nyakába. Ők szinte kivirágoztak. A tavaszi negyedév végére világossá vált, hogy ha úgy döntenék, hogy visszavonulok, akkor első osztályú helyettest tudnék jelölni a soraikból a helyemre. Senki sem javasolta nyíltan, hogy tegyek így, de egyre gyakoribbakká váltak az olyan beszélgetések, hogy mi történne, ha visszavonulnék. Az egyetemi újság más „kerékkötő dolgozókkal” egyetemben engem is kigúnyolt az egyik szerkesztői cikkében, és az asszisztenseim nem igazán siettek a védelmemre kelni.
Úgy döntöttem, hogy alkotói szabadságra megyek a következő akadémiai évben. A mondvacsinált indok az volt, hogy tovább szeretnék dolgozni a publikálásra szánt interfészekkel kapcsolatos cikkeimen. Nem hinném, hogy az igazgatók közül bárkit is sikerült volna lóvá tennem, de belementek a játékba – azt hiszem leginkább azért, hogy elkerüljék a botrányt és a szégyent. A munkámat felosztották a műszaki referencia osztály munkatársai között, és a tavaszi negyedév végén kipakoltam az irodámból, hogy szükség esetén tanácsteremként használhassák. A szívem mélyén már tudtam, hogy többé nem megyek vissza.
A UCSB könyvtára a maga kilenc emeletével a campus legmagasabb épülete. A hat középső emeleten óriási, vastag, ívelt, és a ragyogó napsütés ellen besötétített ablakok vannak, és alacsony foteleket, díványokat állította mögéjük, hogy a látogatók leülhessenek, és gyönyörködhessenek a tengerben. A campus többi részéhez hasonlóan a könyvtár legnagyobb része is modernista betonból épült szemét, de itt az ablakok körül valami művészléleknek sikerült az azték és maja mintákra emlékeztető ábrákba rendezni a téglákat. A kilátás keleti felét olajfúrótornyok uralják – és már régóta gyanítom, hogy ennek nagy szerepe van abban, hogy annyira könnyű környezetvédelmi célokra pénzt gyűjteni – de ennek ellenére figyelemre méltó kilátás nyílik innen a tengerre. A campus egy meredek sziklafal tetején ül. A mocsarakon keresztül egy kis patak csordogál a parti sziklák közé vágott rés felé, amelyen keresztül láthatóvá válik a tengerpart.
Az elmúlt években több diák helyezte művészeti alkotását a mocsárba vagy a csatornába, és én különösen a pasztell körhintákért és a szinte láthatatlan fémvázra erősített uszadék fából faragott modellekért rajongtam. Az utolsó munkanapomon erős part felőli szél fújt, és a modellek úgy táncoltak, mint a Cinco de Mayo csontváz bábui a marionett előadásokon. Úgy éreztem, hogy a csontok és a fahasábok olyan ütemre rángatóznak, amit sem látni, sem felfogni nem tudok. Hirtelen, és élesen bukkant föl bennem ez a gondolat. Általában nem ilyen metaforákat használva gondolok magamra, és főleg nem ennyire önsajnáló metaforákkal. De szembeállítottam a saját tévelygő érzéseimet Ranulfson modorával, vagy inkább a Haqimok csiszolt zárkózottságával, és úgy éreztem, hogy csak sodródom.
Hátat fordítottam a látványnak és odasétáltam az autómhoz. Amikor elhajtottam, az volt az érzésem, hogy egy ajtó bezáródott az elmémben, és én még csak észre sem vettem.
A nyár mintha ködbe veszett volna. Ez egy másik olyan dolog, amit az emberek általában nem tudnak Dél-Kaliforniáról: a parton gyakran van köd. A nedves óceáni levegő összetalálkozik a száraz parti levegővel, és a pára kicsapódik a part mentén. Még nyár közepén sem ritka, hogy a reggel tejföl sűrűségű köddel virradjon föl, bár a nap általában hamar felégeti az egészet. Abban az évben zavarok voltak a partmenti áramlásokban, és a nyár is nedves volt, úgyhogy a legtöbb reggel ködös volt. A köd nem ritkán már naplemente után gyülekezni kezdett. Én pedig egész idő alatt úgy éreztem, mintha sűrű köd gomolyogna odabenn. Két rövid cikktől és néhány gyors vázlattól eltekintve semmi hasznosat nem csináltam. A gondolataim elkalandoztak, majd minduntalan visszatértek a Ranulfson-munkához. A barátaim arra gyanakodtak, hogy rákaptam a nyugtatókra, pedig az egész a fejemben volt. Legalábbis akkor azt hittem.
1994. július 4., hétfő, 23:58
Kalifornia állam, Santa Barbara
Ekkor jött a telefon. Majdnem éjfél volt már, és én éppen a nappaliban üldögéltem, és nem csináltam semmi különöset. Az első csöngés után felkaptam a telefont, és nem is vettem észre a hívó azonosítóját, amíg meg nem hallottam azt a csodálatos mély hangot:
– Mr. Walinsky? Nem zavarom?
– Nem, egy csöppet sem, Mr. Ranulfson. Éppen a projektünkön gondolkoztam, és azon, hogy vajon hogy mehet.
– Biztos vagyok benne. Ez a dolgok természete. Nos, ahogy az már lenni szokott, szembe kellett néznünk néhány hátráltató tényezővel, és arra gondoltam, hogy találkozhatnánk-e az irodámban ezen a hétvégén? Talán készülhetne úgy, hogy legfeljebb két napot ott tartózkodjon? Akkor lehetőségünk lenne elnyújtani a munkaidőt.
A szívem hevesebben kezdett verni. (Emlékszem a lüktetésére, és nagyon hiányzik.)
– Természetesen. Ha szükséges, akár már holnap ott lehetek, mivel most szünet van az egyetemen.
– Nem, köszönet a lelkesedéséért. Legyen csak a hétvégén, kérem. A portás várni fogja – és letette a kagylót.
Egy ideig csak ültem ott, és a telefonra meredtem. Arra gondoltam, hogy most talán újra elkezdhetek élni.
Egyáltalán nem emlékszem a napokra a találkozóig. Biztosan csináltam valamit, de egyetlen foszlány sem maradt meg belőle. A következő emlékem az, hogy az autópályán hajtok, és vezetés közben együtt énekelek a rádióval. Kigúnyoltam a hétvégi vakációra indulók forgalmi dugóját: ők mind kifelé igyekeztek a városból, míg én (ha mondhatjuk így) azon kiválasztott kevesek közé tartoztam, akik befelé igyekeztek.
A cég foglalt nekem szobát egy tömbnyire az irodától. Bejelentkeztem, lezuhanyoztam, és laza nadrágot és kényelmes pólót húztam. Ranulfson soha nem ragaszkodott a formalitásokhoz, de szerettem volna jó benyomást kelteni. A hátizsákomban lapult néhány váltásra való ing és egy alapvető tisztálkodó csomag – tisztában voltam vele, hogy milyen is egy maratoni kódolás.
A hallban tényleg volt egy portás. Mogorva, sötét férfi volt, aki leginkább egy statisztára emlékeztetett egy maffia filmből. Egy szót sem szólt, amikor beléptem, csak intett a harmadik iroda felé. Az ajtón már ott volt Ranulfson névtáblája, és az irodát elegáns ébenfa és cédrus bútorokkal rendezték be. (Ez meglehetősen sokat mondó volt a szakavatott emberek szemében, mivel a cédrus az egyik legtörékenyebb anyag, és hihetetlenül óvatosan kell megmunkálni, ha egy zsindelynél nagyobb méretű tárgyat akarunk készíteni belőle úgy, hogy ne legyen tele repedésekkel.) Az ajtó mellett ott állt Ranulfson, és beljebb tessékelt az irodába. Szinte meg sem hallottam, amikor a hátam mögött helyére kattant a zár nyelve.
Az ajtóval szemközti falon a Los Angeles Times bekeretezett címoldalait akasztották.
– Nézze csak meg őket – mondta nekem Ranulfson. – Aztán mondja meg, hogy mi a jelentőségük.
Közelebb léptem hát, és szemügyre vettem a cikkeket. Jó pár percbe beletelt, mire rájöttem, hogy minden oldalon van egy rövid cikk, ami egy erőszakos cselekményről – általában gyilkosságról – szól, és ami kapcsolatban van az adatbázisomban található valamelyik céggel. Itt egy zenés klub Santa Monicában, amott egy könyvelő cég és egy gerincbántalmak gyógyításával foglalkozó cég, amelyek ugyanazon az épületen osztoztak Hollywoodban, majd egy megrendelésre csúcstechnológiás szerszámokat gyártó cég San Bernardinóban. Senki nem ismerte volna fel a mintázatot, ha nem tanulmányozza át úgy az adatbázist, mint én, de számomra teljesen nyilvánvaló volt minden. Arra használták fel az információimat, hogy a segítségükkel megtervezzenek valamiféle maffiás erőszakhullámot.
Csak akkor döbbentem rá, hogy Ranulfson közvetlenül mögöttem áll, amikor ismét megfordultam. Nem is hallottam, mikor jött közelebb. Egyik kezében egy kristálykelyhet tartott, a másikban egy borotvapengét, és egy hosszú vágás vöröslött a jobb alkarján. A kehely színültig tele volt vérrel. Éreztem a semmi mással össze nem téveszthető kipárolgást. Döbbenten bámultam rá, és közben azon gondolkoztam, hogy vajon mibe keveredtem.
– Igyon, Mr. Walinsky.
Vissza akartam utasítani. Tényleg. Biztos vagyok benne, hogy meg is tettem, csakhogy a testem önállóan cselekedett. A karom egy pillanatnyi habozás nélkül mozdult, hogy megragadja a kelyhet, aztán az ajkamhoz emelte, és a torkom mohón lenyelte a folyadékot. Minden félelmem és viszolygásom ellenére valami bennem képtelen volt ellenszegülni Ranulfson utasításának. Most ő parancsolt a testemnek, és nem én. Gyanítom, hogy akkor is ilyen készségesen engedelmeskedtem volna, ha azt parancsolja, hogy a pengét nyeljem le.
Lenyeltem a vért. Gonosz anyag volt: sötét és göbös, mintha már régóta poshadt volna a karjában. (Vajon volt Ranulfsonban valami rossz, amit eddig nem vettem észre?) De ennek ellenére lenyeltem a vért, és különös melegséget éreztem. Erősebbnek éreztem magam, mintha most felébredtek volna az izmok, amelyek eddig aludtak a testemben. És mindenekfölött olyan odaadást éreztem Ranulfson iránt, amit képtelen vagyok szavakba önteni. Voltam már szerelmes, és láttam szüleikhez kötődő gyermekeket, de egyik érzés sem képes még csak meg sem közelíteni azt, ami engem magával ragadott. Úgy éreztem, képtelen lennék távol lenni tőle, és hogy semmi sem lehet rossz, amit ő kér tőlem.
Közben, tudják, végig tudtam, hogy ez a férfi azt parancsolta, hogy igyak a véréből, és valahogy elérte, hogy én is akarjam. Tudtam, hogy micsoda irtózatos helyzetben vagyok és hogy egy olyan szörnyetegnek estem áldozatul, aminek a létezéséről még csak nem is álmodtam. És mindez nem számított. Ő volt a szörny, akit bálványoztam, és akit szolgálni akartam. A szörnyeteg olyasfajta távolságtartó érdeklődéssel figyelte, ahogy az ellentétes érzelmek vihara visszatükröződik az arcomon, amivel én egy ritka kéziratot, vagy egy bogarat vennék szemügyre. A tekintetében semmi sem mutatta, hogy bármiféle emberi értéket képviselnék a számára. Egy mesterember vette éppen szemügyre a szerszámot, amit használni fog, és ami a használhatóságától eltekintve semmiféle morális jelentőséggel nem bír a számára. Ez a tudás egyrészt elborzasztott, másrészt csak még forróbban vágytam tőle arra, hogy hasznosnak bizonyuljak.
Már az is nehezemre esik, hogy visszaemlékezzek az ezt követő napokra. Ha találkoztunk volna Los Angeles utcáin, soha nem gondolta volna, hogy rabszolga vagyok. Jólöltözött voltam, és Ranulfson felsőosztálybeli szalonjainak hála, ápoltabb voltam, mint valaha. A hotelben laktam, de átköltöztem egy hosszú távra kibérelt lakosztályba, amit elláttak minden kényelemmel. Kívülről nézve az életem a hírességekével vetekedett, akik roppant gazdagságukat arra használják, hogy kényelmet vásároljanak maguknak rajta.
Odabenn azonban, a fejemben, a sötét vér úgy tekergett, mint egy kígyó. Az ellentétes vágyak rohama alatt azonnal elenyészett minden olyan tett, aminek akár csak egy halvány esélye volt, hogy Ranulfson bármilyen módon elégedetlen lenne az eredményével. Gyakorlatilag minden engedetlenséggel kapcsolatos gondolat azonnal elenyészett, amint rádöbbentem, hogy az engedetlenséggel kapcsolatos. Az uram azt kívánta tőlem, hogy éjjel dolgozzam, és nappal aludjak? Akkor úgy tettem, és készségesen felhasználtam minden szükséges gyógyszert, hogy így legyen. Az uramnak adatokra volt szüksége, amelyeket csak úgy szerezhettem meg, ha kizsigerelem a korábbi tanácsadói munkám során kialakított kapcsolataimat? Ha igen, akkor megtettem. Megtettem bármit.
Szinte azonnal kiléptem az egyetemről. Nem emlékszem pontosan, mit írtam nekik a levélben. Csak arra emlékszem, hogy Ranulfson szemei mintha csillogtak volna, amikor közölte, hogy ki kellene lépnem, aztán minden elmosódik, mintha könnyekkel küszködtem volna írás közben. Bármit írtam is, használt. Az egyetem kimért hangú visszaigazolása késedelem nélkül megérkezett. A papírjaimat, amik még náluk voltak, elküldték a hotelbe. Azt hiszem Ranulfson által kiválasztott „portás” megszabadult tőlük, de ebben nem vagyok egészen biztos.
Teltek a hónapok, és én megismertem Ranulfson valódi szándékait. A mester vámpír volt, egy ősi társaság tagja, mely összetűzésbe keveredett a Los Angeles-i vámpírokkal, akik nem voltak hajlandók csatlakozni hozzá. (A helyiek szerencséjére, gondoltam, de a vérkígyó azonnal halálra marta ezt a gondolatot.) Minden vállalkozás, amelynek a kiválasztásában és célba vételében segédkeztem, a helyi anarchista vámpírok tulajdonában volt, vagy valamiképpen ők használták. Ranulfson és társai elhatározták, hogy lesöprik őket a színről, és a saját játszóterükké változtatják a várost. Ranulfson és társai láthatóan valamiféle művészcsoporthoz tartoztak, és az egész kereskedelmi támadássorozattal a közgazdaságtanban rejtőző művészetet szerették volna bemutatni. Nekem ezt mondták, és én természetesen el is hittem mindent, amit a mester mondott nekem.
Néhány hónap múlva már nem csak éjszaka dolgoztam az adatgyűjtésen, de a portással nappal is munkára fogtak. Hátborzongató feladatokat kellett teljesítenünk. Időnként hajléktalanokat, vagy gyermekeket raboltunk, hogy a mester kiszívhassa a vérüket. Időnként elkísértük a luxusklubokba, hogy személyesen választhassa ki az áldozatait. És a sötét vér minden viszolygást elnyomott a lelkemben. Időnként úgy szabadultunk meg a testektől, hogy kidobtuk őket a város valamelyik félreeső sarkában.
Nem tudom, ki volt a portás. Mindig ő volt a „másik”, ha az uram utasítást adott. Könnyen meglehet, hogy valaha igazán rendes fickó volt, és csak a vér vette ezt el tőle. Az is lehet, hogy beleszületett a bűnbe, és a mostani munkájában nem volt számára semmi újdonság. Nem tudom. Éppen olyan igyekvően dolgozott, mint én, és ha elbocsátották, akkor olyan helyekre járt, ahová én nem. Aztán mindketten éreztük a sugallatot, hogy jelentkeznünk kellene Ranulfsonnál, és a robot újra kezdetét vette.
Megint találkoztam a Haqimokkal. Azt hiszem, hogy ugyanaz az öt volt, mint korábban, de legalábbis nagyon hasonlítottak azokhoz. (Azóta már tudom, hogy egyes vámpírok meg tudják változtatni a megjelenésüket, és ahogy én tudom, a test olyan volt számukra, mint különböző alkalmakra felölthető maszk vagy öltöny.) Az egyik éjszaka az egyik nő sokáig nézett a szemembe, amíg Ranulfson érkezésére vártunk, aki a bozóttüzek miatt kerülőútra kényszerült. Mondott két szót egy nyelven, amely arabnak tűnt, bár amennyire én tudom, lehetett volna akár énoki vagy atlantiszi is. Aztán megérkezett Ranulfson. Egy pillanatig csendben álltak egymás mellett, majd távoztak. Következő reggel az újságok tele voltak az „erőszakos bűncselekményekről” szóló hírekkel. Az esetek éppen a célpontok közelében estek meg, és az újságok különösen erőszakos halálesetekről számoltak be. Rablásra utaló nyomot nem találtak.
1996. június 7., péntek, 23:02
Kalifornia állam, Century City
A dolgok öt évvel, egy hónappal, és három nappal ezelőtt ismét megváltoztak. Emlékszem forró nyári éjszaka volt, és a portással a hotel tetején ücsörögtünk üres óráinkban. Azon a héten korábban tűz tombolt a San Gábriel hegyek között. A szmogban még mindig érezni lehetett a visszamaradó füstöt, és a szélárnyékos sarkokban felgyülemlett a finom hamu. Nem beszélgettünk. Egykedvűen törölgettük a vérnyomokat a bőr munkaruháról, amit a robothoz viseltünk.
Hirtelen kivágódott a lépcsőház ajtaja, és Ranulfson tántorgott ki a tetőre. Tudniuk kell, hogy eddig még soha, egyetlen alkalommal sem láttam, hogy megingott volna. Ha harcolni láttam, mindig emberfeletti gyorsasággal, és kegyetlen határozottsággal mozgott, és ha megsérült, akkor is csak lelassított egy kicsit, amíg a sebhez küldte a sötét vért, hogy meggyógyítsa. A fáradtság is csak lelassította, de soha nem vált esetlenné a mozgása. Erre még nem volt példa. Megrémített. Az uram legyengült, és azonnal le kell számolni mindennel, ami a mestert fenyegeti.
– Te lemész. Őrködj! – intett a portás felé. – Te. Maradsz.
Ez nekem szólt. Lekuporodott a tető szélénél álló alacsony fal mögé, és csak akkor szólalt meg ismét, amikor a portás már távozott.
– Rossz idők járnak, Walinsky. Valami elpusztította a másik hármat.
Tudtam, hogy aznap vadászni ment a társaság másik három tagjával.
– Nem tudom mi lehetett. Csak azt tudom, hogy gyors volt, agyarai voltak, és bűzlött a vértől. A távolból húzta magához a vért a testemből, és eddig csak a varázslókról tudtam, hogy ismerik ezt a trükköt.
– Akkor mit tehetünk?
– Bármit megtennél, hogy megvédj engem, ugye?
– Természetesen.
– Természetesen. Nagyon jó. Ideje meghalnod.
– Barikádként akarja használni a testemet?
A vérkígyó ezúttal nem volt képes minden gondolatot halálra marni. Tudtam, hogy megtenném, ha azt parancsolná, de fél év óta most először éreztem a jövőtói való kitartó félelem szorítását.
– Bizonyos értelemen igen. Élőholttá teszlek. Neked kell átvenned a munkát, amit a három elesett már nem tud elvégezni. Szükségünk van még valakire a kotériában, aki tudja, hogy mi folyik itt, és ismeri a várost.
– Akkor tegye, amit kell, bármi legyen is az.
– Úgy lesz. Ne mozogj.
Hogyan írhatnám le a halál folyamatát? Láttam, ahogy elindul felém, és önkéntelenül is keresztbe vetett lábbal leültem a földre, hogy ne kelljen olyam magasra felágaskodnia. Ezt látva egy pillanatra megtorpant, és mormolt valamit – „használható eszköz” –, és odakúszott mellém. Nem láttam őt, de éreztem, ahogy az agyarai lágyan megérintik a nyakamat, és aztán átdöfik a bőrömet.
Forró agónia lángolt fel bennem egy pillanatra, amit eddig soha nem tapasztalt elragadtatás követett. Ez még csak nem is hasonlított a vér által rám kényszerített furcsa késztetéshez. Elárasztott a boldogság, és lerombolta az iszonyat és a gyönyör közötti korlátot. Összemosta őket egyetlen érzéssé, amire nem létezik halandó szó.
Aztán meghaltam.
Éreztem, hogy gyengülök. A szívem egyre lassabban vert, kihűltek a végtagjaim, a bőröm, míg végül csak valami halvány derengés maradt a szívemben. Aztán az is kihunyt. Egyetlen végtelen pillanatra eltöltött a mély, sötét nyugalom. Éreztem, ahogy kihűl az agyam, mikor az utolsó tudatos izom is lenyugodott. Béke.
Aztán élőholttá váltam.
Nedves tűz csorgott az ajkaim közé. Már ismertem Ranulfson vérének ízét, de most valahogy erősebbnek tűnt. A saját életerőm már nem fedte el a benne rejlő hatalmat. Éreztem a korok porának ízét, az örök éhséget, ami őt is úgy hajtotta, mint azt a vámpírt, aki korokkal ezelőtt ugyanezt tette vele. Mintha az éjszaka ürességében menetelő felvonulás részévé váltam volna, ami a kezdetek ismeretlen kárhozata felől vonul a fertelem díjaként ránk rótt örök büntetés felé. Megéreztem a vér-kígyó vonaglását magamban, de ezúttal már a saját hangomon suttogott. Éreztem, hogy a vérem az élet látszatával ismét megmozdul, és olyan helyekre furakszik be, ahová az elő vér soha nem lenne képes. Átalakította a testemet egy hatalmas kamrává, ahol azt a folyadékot tárolják, ami már több mint a vér.
Ranulfson ott ült előttem, amikor kinyitottam a szememet.
– Igen – mondta. – Pontosan ez az. Ezek vagyunk mi.
A fülemben halkan zümmögött a vér, ami már több mint vér. Mint egy dinamó, ami készen áll arra, hogy elszabadítsa az erőket, amelyeknek a létezését még csak nem is gyanítottam. Felálltam, és éreztem, hogy engem is megszállt az a kecsesség, amit a többieknél láttam. Milyen egyszerű, ha nincs már életerő, ami az akaratot háborgatná. Milyen egyszerű, ha már semmi sem maradt a kegyből, amit emberiségnek nevezünk, csak az átkozott éhség és a büszkeség letisztult tökéletessége – gondoltam, ahogy felidéztem magamban egy évszázadokkal ezelőtt keletkezett verstöredéket az önhittségről és a hús és a lélek egyensúlyáról. Számomra ilyesmi már nem létezett. Nincs többé egyensúly, csak sötétség, és kényszer.
Így vette hát kezdetét az újabb lefelé vezető utazás. Felkutattuk azt a valamit az éjszakában – egy rosszul kordában tartott mágiától duzzadó helyi vámpírt – és elpusztítottuk. Ranulfson megtanított, hogyan használjam a vér új hatalmát – a sebességet, a látást, a jelenlétet és a többi képességet. Gyorsan tanultam. A kotéria többi tagja le volt nyűgözve, de mindig úgy beszéltek rólam, mintha csak egy gyermek lennék a vérben.
Nem sokkal a halálom és az átalakulásom után, minden szétesett. Ázsiából vámpírok érkeztek. Nekik megvoltak a saját terveik, és lényegesen jobban hajtották végre őket, mint mi. Hamarosan az irhánkat mentettük, és figyelemelterelésként hátrahagytunk minden tulajdont és gazdagságot, amit összegyűjtöttünk. A túlélők Santa Barbarában gyülekeztek, egy sikeres író kastélyában, akit Ranulfson vérrel itatott, mint engem is, amíg még éltem. Az író éppúgy nem lett volna képes elárulni a kotériát, mint én. Bevackoltunk, és elkezdtük forralni a bosszúnkat.
Persze nagy ostobaság volt. Mindössze egy maroknyian voltunk – az ellenfél túlerőben volt, jobban megszervezték, hajtotta őket a közös eszme, és a mi kis csapatunknál nagyságrendekkel hatékonyabban végezte a dolgát. Késedelem nélkül felállítottak egy afféle árnyék kormányt a térségben – amit mandarinnak neveztek – aztán összegyűjtötték az anarchistákat, és tanácsokkal látták el őket, hogy hatékonyabban tudjanak fellépni. Ranulfson és a társai arról álmodtak, hogy a saját irányításuk alá vonják a várost, és tálcán nyújtják át a szektájuknak, a Kamarillának, de ebből már nem lesz semmi. Most a kotéria tevékenységére utaló minden jelet el kell tűntetni, amit csak lehet, hogy elkerüljék a szégyent, ami az elbizakodott bolondok jussa, ha fény derül a bukásukra.
Én nem igazán gondoltam ezzel. Az évek számomra egyetlen hosszú, irtózattal teli éjszakává változtak. Szívesen kimentem volna a napra, vagy belevetetettem volna magam a tűzbe, csak hogy végre vége legyen, de Ranulfson gondoskodott róla, hogy a bennem tekergő vérkígyó ne engedje meg nekem. Így hát másokon élősködtem, mint egy emberi pióca, és a magam kis részével hozzájárultam ahhoz, hogy csak pusztulás maradjon annak a helyén, amit valaha annyira csodáltam. Még az sem könnyített a lelkiismeretemen, hogy az áldozatok nem emlékeztek az esetre: ugyanolyan erőszak elvenni valakitől a múltját, függetlenül attól, hogy mások mit magyaráznak bele. Nem a mi dolgunk, hogy elvegyük valakitől az emlékeit, még akkor sem, ha ezek a fájdalom emlékei, most mégis ez a tett vált létezésem esszenciájává. Nem akartam zsákmányt ejteni, mégis megtettem.
Eljött az idő, amikor gyilkoltam. Elkerülhetetlen volt. Ranulfson és a kotériája beletespedtek az önsajnálat posványába. A többiek is teremtettek hozzám hasonló ifjú vámpírokat, aztán elküldtek minket, hogy végezzünk élőkkel és halhatatlanokkal egyaránt, akikről azt képzelték, hogy segédkeztek az ellenségnek. Nem tudnám megmondani, hogy kik voltak bűnösök, és kik nem. Az elme hatalma kérdésessé tesz minden vallomást, és különben is, nekünk ifjaknak nem volt jogunk a könyörületre, csak a pusztításra. Így hát végignéztem, ahogy a nagyravágyó halandó nők és férfiak csatlakoznak az éjszaka évszázados teremtményeihez a végső halálban. És minden újabb éjszakával a szívem egyre érzéketlenebb, és érzéketlenebb lett.
Amikor gyerek voltam, a szüleim egyszer elvittek a szuroktavakhoz, La Brea-be. Teljesen megrémített. A szurokba süppedő masztodonok és kardfogú tigrisek szobrai túlságosan is élethűek voltak a képzelgésre amúgy is hajlamos elmémnek, és még sokkal később is előfordult velem, hogy rémálmomban együtt süllyedtem azokkal a méltóságteljes teremtményekkel. Most úgy éreztem, hogy a szívem olyan mélységbe süllyed, amelyhez képest a szurok könnyűnek és kényelmesnek tűnt. Most már megértettem, hogy Ranulfson hogyan képes így használni engem és a többieket: egyszerűen semmit sem jelentettünk neki. Az emberek éjszakáról éjszakára egyre kevesebbet és kevesebbet jelentettek nekem, mivel így kellett lennie, ha túl akartam élni, és nem volt lehetőségem fellázadni, és elpusztítani magamat.
2001. augusztus 10., péntek, hajnali 3:37
Kalifornia állam, Santa Barbara
Az egyik éjjelen egyedül voltam a kastélyban, nem sokkal naplemente után. Egyedül voltam, már ha nem számítjuk a vérkötelékbe vont írót, és a szintén vérkötelékbe vont szolgálóit. A többi vámpír az ügyeit intézte. Megcsörrent a telefon, és én fölvettem.
– Itt, Ms. Haqim – mondta egy hideg női hang azzal a lapos, akcentusmentes angolsággal. – Otthon van Mr. Ranulfson?
– Nem, sajnálom, ma éjszaka nincs itthon. Mr. Walinsky vagyok. Üzen neki valamit?
Rövid rezgést éreztem mind a telefonba, mind a fejemben.
– Mr. Walinsky. A fiatalember, aki korábban könyvtáros volt. Még mindig van keserűség a szívében, vagy már belenyugodott a sorsába?
Ha még mindig lélegeztem volna, akkor most visszatartottam volna a levegőt, így csak nagyon, nagyon mozdulatlanul álltam.
– Mr. Walinsky – faggatott tovább kitartóan a nő. – Ott van még? Megértette a kérdésemet?
– Itt vagyok, és megértettem. De nem tudok válaszolni.
Az utolsó mondatot csak éppen hogy ki tudtam nyögni. Éreztem a vér-kígyót, ahogy felágaskodik, és újra és újra lecsap, amiért egyáltalán el mertem ismerni, hogy lehet itt valami probléma.
– Ó. Értem. Rendben. Később majd beszélünk. De addig is, ne mondjon semmit Mr. Ranulfsonnak erről a beszélgetésről.
– Hogyan hallgathatnám el előre?
– Elhallgathatja, ha óvatos. Hát akkor, viszontlátásra a következő beszélgetésünkig, Mr. Walinsky.
Az az éjszaka nagyon hosszú volt.
A következő éjszakán, amikor felébredtem, úgy éreztem, hogy négyszemközt kellene beszélnem Ranulfsonnal a helyzetről. Próbáltam csöndben maradni, de a titok rágott belülről. Mintha a szurok elborította volna a derekamat, és szívott volna magába. Dadogtam valami félig meddig érthetetlen indokot, amivel sikerült egy felvont szemöldököt kicsalnom belőle, de Ranulfson végül belement, hogy kijöjjön velem a terjedelmes hátsó udvarra.
Leültünk egy padra egy apró, dekoratív tavacska mellett. Én próbáltam beszélni, de nem sikerült, és Ranulfson egykettőre rájött, hogy mi folyik itt.
– Kényszer hatása alatt áll, Mr. Walinsky, de bármeddig tartson is, mindent meg fogunk tenni, hogy áttörjük, és aztán illő módón beszélhet majd az urával.
A háta mögött a bokrok megremegtek, de egyetlen nesz sem hallatszott. Egy nő lépett át az egyik keskeny kis nyíláson. Szándékosan hagyta, hogy az egyik ág visszacsapódjon, de még ez sem keltett semmilyen zajt. Furcsa volt a megjelenése: leginkább azokra a libanoni családokra emlékeztetett, akik annak a háztömbnek a végében laktak, ahol felnőttem, de a bőre olyan poros fekete árnyalatú volt, amilyen nem lehet egyetlen halandóé sem.
Felismertem a szemeit. Ezek a szemek korábban már kétszer is az enyémbe mélyedtek. Ezekhez a szemekhez tartozott az a száj, ami azt az ismeretlen szót kiejtette az azóta elvesztett irodában, és amelyik azelőtt figyelmeztetett a járdán.
Ranulfson nem vette észre. A nő egyszerű szürke kezeslábast viselt. Az egyik zsebéből előhúzott egy hosszú kést, és én egyetlen szó nélkül végignéztem, ahogy átvágta Ranulfson nyakát. A fej elvált a nyaktól, és a nő elhúzott egy karót, és beledöfte Ranulfson szívébe, még mielőtt leesett volna a földre.
Hogyan írhatnám le, mi történt ezután? A vér-kígyó, amit évekkel korábban csöpögtettek belém, hirtelen összetekeredett, és meghalt. Nem kaptam vissza az életet, de hirtelen megint az enyém lett az akaratom. Meg tudtam volna ölni magam, ha akarom. Bármit megtehettem, amit csak akartam.
– Köszönöm – suttogtam.
A nő leült a padra, és nemtörődöm mozdulattal letaszította Ranulfson lassan porrá omló holttestét.
– Hadd mondjam el, miért tettem. Nagyon fontos, hogy valaki tudja.
Nem igazán értem a történetet, amit elmesélt nekem.
Közel-keleti vámpírok, valami hatalmas küzdelem az ősiek között, akik mind azt állítják, hogy ismerik a teremtőik szándékait, egy vámpír, aki kikiáltja magát minden orgyilkos, tudós és vezér mesterének, és feltétlen lojalitást vár tőlük.
– Ez évig egyedül küzdöttem – mondta. – Majdnem egyedül. – Itt megállt egy kicsit, majd folytatta. – Ez a történet nem ide tartozik. Tehát küzdöttem. A szívem mélyén mindig arra vágytam, hogy egyaránt szolgáljam Allahot és Haqimot, minden dolgok atyját és a fajtám atyját. Soha nem találtam úgy, hogy ez a két szolgálat ellentmondásba kerülne egymással, mert Allah a kötelességre tanít, és arra, hogy hogyan szolgálhatjuk a társainkat, amikor olyasmit kell cselekednünk, ami egyébként tiltva van a hívőknek. Értesz engem?
– Nem – feleltem.
– Én is így gondoltam. Ne törődj vele, csak figyelj! Elmesélte nekem, hogyan parancsolt rá a saját vámpír atyja, hogy adja föl Allahot, és hogy ő hogyan tagadta meg a parancsot.
– Így hát visszavonultam egy barlangba, és Allah szavain elmélkedtem. Ő azt mondta Mohamednek: „Nem az az erényes, aki kelet, aztán nyugat felé fordítja az arcát. Az az erényes, aki hisz Allahban, az ítélet Napjában, az angyalokban, az írásban és a prófétákban. És aki gazdagságot ad az atyja fiának, és az árváknak, a rászorulóknak és az utazóknak, és akik kérik tőle. És aki szabadságot ád a rabszolgáknak, aki kimutatja a hitét, és megfizeti a szegények adósságát.” Arra gondoltam, hogyan akart rabszolgává tenni minket a leendő mesterünk, és hogy Allahnak azok kedvesek, akik megszabadítják a rabszolgákat. Így hát megszabadítottam magamat, és visszatértem a világba.
Rám pillantott. Még soha nem láttam részvétteli szemeket.
– Te rabszolga voltál.
– Igen.
– Szükséged volt rám.
– Igen.
– Emlékeztem rád. Volt valami a szemeid mélyén, ami azt kiáltotta, hogy nem ez volt az, amire vágytál. Tudod, a vér rabszolgái közül sokan maguk keresik a sorsukat. Mindig lesznek nők és férfiak, akik a hatalomról álmodnak, a rabszolgákról, és arról, hogy mindig csak elvesznek, de soha nem adnak. Nekem úgy tűnt, hogy te nem tartozol közéjük. Maga Ranulfson mondta nagy büszkén, hogy becsapott.
– Tényleg?
Meg voltam lepve.
– Ó igen. Ő nem tudta, de mi – Haqim gyermekei – csak ritkán vállalunk el egy szerződést, amíg nem értjük legalább olyan jól a megbízónkat, mint a célpontjait. Olyan helyzetet teremtettünk, amelyben többet mondtál el nekünk, mint amire számíthatott, így hát, amikor eljött az ideje, hogy megszabadítsuk arabszolgákat, úgy döntöttem, hogy veled kezdem.
Hosszú ideig szólni sem tudtam, és ő csak figyelt engem.
– Mi történt a többiekkel, akik veled voltak – bukott ki végül belőlem egy kérdés.
Fájdalmas árnyék suhant át az arcán.
– Ők úgy döntöttek, hogy rabszolgák maradnak.
– Elpusztítottad őket?
– Még nem. Talán soha nem is fogom. A büntetés szintén méltó feladat lenne Allah szolgálójának, de én jobb szeretném a szabadsággal kezdeni. Elég különböző alakban megbújó börtön van szerte szét a világban. Nos, mond csak, mihez kezdesz most?
– Halvány sejtelmem sincs. A nő elmosolyodott.
– A szabadságért többet kell dolgozni, mint a rabságért – mondta, aztán a mosoly elenyészett, mint az árnyékok naplemente után. – Figyelni fogok, hogy lássam, mit teszel te, és a többi megszabadított rabszolga. Ti lesztek a bizonyság nekem és Haqim többi gyermekének. Ti mutatjátok meg, hogy Allah szavai még mindig velünk vannak-e, vagy pedig mi már nem vagyunk azok között, akikhez szól.
Összerázkódtam.
Ő meglátta, és jéghideg, érzelemmentes pillantással fürkészte ezt az önkéntelen mozdulatot.
– Félsz?
– Igen.
– Jó. Ez a félelem emlékeztessen arra, hogy mindig van közönség, és hogy nemcsak magadnak játszol, hanem része vagy az előadásnak a nagy színházban, amely maga az univerzum.
Próbáltam kinyögni valamit, de nem sikerült. Aztán a nő egyetlen szempillantás alatt eltűnt. Az egyik pillanatban még ott volt, aztán nyoma veszett. Nem éreztem, hogy elment, de valahogy tudtam. Végül a kényszer csodálatos hiánya megmozdított. Felálltam, és egész lazán lesétáltam a dombról, el az autópálya alatt, át a bezárt rácsok és nyitott kávézók között, ki a partra. Végül kijutottam az egyik mólóra. Ez volt az egyik kedvenc helyem, amikor még voltak nappalaim, nem csak végtelen éjszakáim. A távolabbi végében állt néhány roskatag öreg pad, ahol a halászok gyűlnek össze nappal. Ilyenkor nem volt itt senki rajtam kívül. Még az életművészek is feladták, vagy elmentek máshová.
Leültem. Ez két órával ez előtt történt.
Alattam a hullámok az emberiségnél is öregebb ritmusban gördültek ki a partra. Vajon a vámpíroknál is öregebb? Olyan keveset tudok a fajtámról. Ranulfson csak annyit mondott el, amennyire feltétlenül szükségem volt, hogy végrehajthassam a feladatokat, amiket rám bízott. Úgy tervezte, hogy a győzelmünk után majd megtanulok mindent, hogy büszke lehessen rám a kotéria, amikor bemutatnak a mestereiknek a Kamarillában. És most... nos, gyanítom, vannak odakinn mások is. Ők talán taníthatnak.
Fogalmam sincs róla, mit fogok most csinálni.
Most először vagyok ura önmagamnak, amióta az a szánalmas szörnyeteg káprázat és csalás segítségével elkezdte a sajátjával helyettesíteni a véremet. Egyedül a Haqim figyelmeztetése irányíthat, hogy figyelni fognak, de nem irányít senki. Talán... nem, valahogy már nem akarom elpusztítani magamat. Először meg akarom érteni... tudni akarom, hogy miről szólt ez az egész. Csak aztán jön el az ideje a döntéseknek.
Keletnek fordítom az arcomat, és elindulok visszafelé, Los Angeles felé a mólón. Meg kell tudnom, mire szolgált az életem, és mire szolgál most ez az élőholt lét, ki ellen harcolt az uram, és kit szolgált. Nem számít, mennyi ideig tart, de meg fogom érteni. És aztán, ha már tudom, akkor cselekszem.
ERIC GRIFFIN
1998. június 21., vasárnap, 22:00
Kőkert
New York állam, New York
A holdból mindössze egy penge vékony forgács látszott, amikor Ernst Lohm átugrott a Kőkert kerítésén. A hajszálvékony, növésnek indult égitest ernyedten feküdt a hátán – ez a boszorkányok holdja. A kerítés túloldalán Lohm feltápászkodott a földről. A kezeire tapadt fűszálakat és sarat a kifakult, festék-cseppes kék farmerja szakadozott térdébe törölte. Betájolta magát, aztán kinyújtotta a karját, kritikusan feltartotta a hüvelykujját, és elnézett mellette. A változékony hold éppen huszonhárom fokkal emelkedett a horizont fölé. Tökéletes.
Azonnal munkához látott, és átrendezte a gondosan sorba állított sírköveket.
Nagyon precízen ügyelt az előkészületekre. Gyorsan és szakszerűen dolgozott. Lohm a régi iskolához tartozó művész volt, az elrendezés, az egyensúly és a kompozíció mestere. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ha az előkészületei akár csak egy hajszállal is elmaradnak a tökéletestől, akkor könnyen meglehet, hogy minden erőfeszítés ellenére nem sikerül előcsalogatnia ma éjjel az egyik vonakodó sötét angyalát. Vagy ami még ennél is rosszabb, képtelen lesz meggyőzni, hogy hagyja magára a márványon játszó holdfény ezerarcú csodáját, és térjen vissza újra arra a sötét alföldre, ahonnan érkezett.
Kegyetlen szél vágott végig rajta, és mély, didergő nyögést csalt elő a csontjaiból – mintha egy íjhúrt húztak volna végig egy cselló húrjain. Szórakozottan a holdsarló felé pillantott, mintha azt ellenőrizné, mennyi az idő. Igen – gondolta –, még van elég időm.
* * *
Nigel a Five Boroughs kápolna küszöbénél állt. Tőle alig egyetlen lábnyi távolságban kezdődött a Nagy Előcsarnok, de ő képtelen volt rávenni magát arra, hogy megtegye ezt a távolságot.
Kifogástalan, bár meglehetősen eklektikus öltözéket viselt. Ruhája mintha merész rendet vágott volna a selyempizsamák és a katonai egyenruhák között elterülő bizonytalan sávban. Közelebbről megvizsgálva a túlméretezett arany gombjait kiderül, hogy ősi – római, karthágói, és bizánci – érmékből készítették őket. Választékos, lekókadó bajsza inkább tartozhatott egy lovas katonához, mint egy lovaghoz.
Határozatlanul megállt a küszöbön, és így akaratlanul is csapdába esett a külvilág – New York városa, és az éjszakák, az éhség, a titokzatosság és a manipulációk végeérhetetlen sorozata, azaz mindaz a jól ismert kényelem, amit a toreador „otthonnak” nevezett –, és az idegen belső világ, a sanctum sanctorum, a tremerek barlangjának határmezsgyéjén.
A Tremere-kápolna. Egy toreador atya rémisztgethetné ezekkel a szavakkal újszülött gyermekét. Nigel tisztában volt vele, hogy csak kevés kívülálló részesült abban a kétélű megtiszteltetésben, hogy valaha is betehette a lábát erre a bizonyos területre, ami a boszorkánymesterek uralma alatt állt. És még ennél is kevesebben voltak azok, akiket rá lehetett venni, hogy meséljenek arról, mi várt rájuk odabenn.
Nigel büszkén hitte, hogy ő határozottan meggyőző tud lenni, de a Five Boroughs kápolnát a fürkész tekintetek elől elrejtő fátyol mögött megbúvó titkok megfejthetetlenek maradtak számára. Intrikával és varázslattal terhes sötét, felfedezésre váró kontinensként gondolt a kápolnára. Meg volt győződve arról, hogy a Tremere-kápolnában az éjszaka és az éhség, a titokzatosság és a manipuláció minden jól ismert rettenete a legletisztultabb, legcsábítóbb és leghalálosabb formájában fordul elő. A lehetőség pedig, hogy részesülhet ebből az erős likőrből valamilyen szinten csábítóan hatott rá. Ez a csábítás ügyesen átcsúszott az ítélőképesség és az intellektus védőhálóján, és közvetlenül a nyelőcsőre, a zsigerekre és az ágyékra hatott.
De azt sem lehet kizárni, hogy a vonzerő még valami ennél is elemibb volt. Ó igen, itt a vágyak rangsora lépett működésbe. Kétségtelenül ez az üzenet bújt meg a tremerek sziréndalában – a kápolna soha véget nem érő kántálásában.
A vágy és a kielégülés közé vetül az árnyék.
Nigel rádöbbent, hogy volt a vágynak olyan szintje, ami az intellektuális vágyakozásnál – a tudásra, a megértésre, az uralomra, a rendre, az átrendezésre és az alkotásra való vágyakozásnál mélyebben található. Még a fizikai vágyak – az étel, a meleg, a szex, a vér, a fiatalság utáni vágy eltemetett rétegénél is mélyebben.
Létezett egy vágy ezek mögött, ami kitűnt az összes többi közül. A puszta szellem egy impulzusa. A megvilágosodás hullámként tört rá – egy pillanatra visszahúzódott, csak hogy aztán megkettőzött erővel újra lecsaphasson.
Milyen különös ajándékot nyújtanak át itt az idegeneknek.
Ott volt a közelben a saját vágya, csupaszon és nyersen. Arra vágyott, hogy ismét teljessé váljon. Ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy hazatérjen. Ösztönös vonzódást az egység felé, vágyódást arra, hogy tartozzon valahová. Nigelt maga alá gyűrte a Tremere-kápolna csábítása. Nem a hatalomnak az a vonzása, amire előre számított, hanem a hívás, hogy váljon eggyé, adja föl önmagát, hogy egyszerre semmisüljön meg, és teljesedjen be.
A rá váró fogadócsarnok szédítő magasságba emelkedett. Mintha a csavart oszlopait, a galériákat és a lendületes ívű lépcsőket az ólomüvegen átszűrődő holdfényből faragták volna ki. A finom építmény teljesen éterinek tűnt. Hirtelen az az erős, bár kissé irracionális meggyőződése támadt, hogy az egész látvány feloldódna, és eltűnne a szeme elől, ha akár csak egyetlenegyet is pislogna.
Mintha a színes üvegen beáramló holdfénypászmák szilárdabbak lettek volna, mint a Nagy Előcsarnok falai, és baluszteres galériái. Nigel el tudta képzelni, ahogy felmegy a meredeken lejtő fényösvényen, egészen a vágyai csúcspontjáig.
Azonban az elméjének egy távoli része visszatartotta attól, hogy belemerüljön a hatalomnak és a vágynak ebbe az idegen közösségébe. Egy hang hatolt el szárnyaló öntudatáig, de mintha sűrű ködből érkezett volna. A kapu őrének hangja volt, vagy minek is nevezik ezt a rejtélyes kis embert a küszöbön. Talbott.
Talbott várakozóan nézett rá. Szerette volna beljebb tessékelni az audienciájára a tremere régenssel. Már várták.
– Uram eddig még nem tisztelt meg minket látogatásával? Talbott hangja mintha rettenetes távolságból ért volna el hozzá. A kérdése inkább magyarázat lehetett, mint valódi kérdés.
Nigel egy pillanatig csak bámult rá. Tisztán hallott minden egyes szót, de a szótagokhoz nem tudott jelentést rendelni. Kísérletképpen pislantott egyet. Ökölbe szorította, aztán elernyesztette az ökleit, és így mozgatta a vért a végtagjaiban. Úgy érezte magát, mintha hosszú álomból ébredne, vagy a torpor karmait próbálná lerázni magáról.
Ha Talbott észrevette Nigel kényelmetlen helyzetét, akkor nyilvánvalóan nem vett róla tudomást.
– Csodálatos, ugye? Lenyűgöző.
Nem maguk a szavak, hanem a kapus testvér hanghordozása törte meg végül a varázslatot – és jutott át végül Nigel ábrándjainak korlátján. A szavak a szépségről szóltak, de Nigel csak a veszedelmet hallotta bennük. Végigvágott rajta a csalódás, sőt, talán még az elárultatás érzése is, és Nigel rádöbbent, hogy újra ismerős terepen jár. Az eltelt hosszú emberöltők alatt már hozzászokott ehhez a helyzethez. Szilárdan elhelyezkedett a saját szemhéjai mögött, a koponyája biztonságos falai között.
Gyorsan, feltűnés nélkül leeresztette a szemhéját, és vetett egy pillantást oldalra és a háta mögé. Rejtett fenyegetés után kutatott a látómezeje peremén, de azonnal megbánta, hogy megkísérelte. Hullámokban tört rá a szédülés, és Nigel megtántorodott – egy pillanatra az a benyomása támadt, hogy a Nagy Előcsarnok nem előtte, hanem a háta mögött van. Gyorsan megpördült, a menekülés egyetlen útja felé, de újra a hatalmas, holdfényben fürdő teremmel találta szembe magát.
Talbott rámosolygott az oroszlánszerű sörénye alól, és ebben a mosolyban ott volt a nagymacska minden ragadozó türelme. Nigel már éppen ismét meg akart pördülni, de aztán meggondolta magát. Felvett egy reményei szerint hanyag testtartást, és kényszerítette magát, hogy nyugton maradjon. Leeresztette a szemhéját, amíg az árnyékoknak és a fényeknek éppen csak egy halvány lenyomata jutott el hozzá.
Amikor ismét kinyitotta, az őt kíváncsian méregető Talbottal találta szembe magát.
– Nem érzi jól magát, uram? Odabenn talál frissítőt. Ha méltóztatna velem jönni...
Ismét ez az utalás a veszélyre. És talán volt még itt valami más is... gúny? Nigel lassan rájött valamire – egy felismerés, ami a kapus iránt érzett rohamos ütemben erősödő gyanakvásával egyenes arányban erősödött. Óvatosan, tapogatózó és csoszogó lépésekkel próbára tette meggyőződését. A gyanúja beigazolódott. Se előre, se hátra. Nem tudott se előrébb jutni, se visszavonulni. Mintha beleragadt volna a vágyak összetett hálójába, amit a kápolna szőtt köré.
– Kérem, tudassa az úrnőjével, hogy... itt várom ki, amíg fogadni tud.
Ezzel beismerte a vereségét. Nigel tisztában volt azzal, hogy jelen pillanatban teljesen ki van szolgáltatva a boszorkánymesterek kénye-kedvének, és ez a felismerés nem volt igazán megnyugtató.
Az idő kényelmetlenül hosszúra nyúlt. Bármelyik pillanatban várható volt, hogy a belenyugvása átadja a helyét pániknak. Meglepve tapasztalta, hogy tökéletes magatehetetlensége e helyett inkább hűvös tisztánlátást hozott magával.
Nagyon valószínű, hogy meg fogok halni. Ez volt az első gondolata. Félelem nélkül, bizonyos kíváncsisággal, sőt, szinte várakozással telve szemlélte ezt a gondolatot. Megforgatta a szájában a nyelvével, és úgy találta, hogy hűvös, szilárd és édes. Nagyon valószínű, hogy meg fogok halni.
Újra. Ez volt a második gondolata, és ez már megrázó, rosszul elnyomott emlékek özönét hozta magával. Nem is annak az első halálnak a körülményei maradtak meg legélesebben az emlékezetében. Persze ha arra lenne szükség, fel tudná idézni a katedrális oszlopaira vetett utolsó pillantás minden egyes részletét. Még az öltések számát is meg tudta volna mondani az atyja bonyolult hímzéssel díszített köpenyének gallérján. Azonban az emlék, ami a legélesebben élt benne, ami már szinte minden más emléket elnyomott, az a saját szívének egyre lassuló ritmusa volt.
Az utolsó pillanat a végtelenbe nyúlt. Hirtelen az időn kívül találta magát. Halhatatlan volt, és most meg fog halni. Újra.
Minden ellenszenv nélkül vette szemügyre a kapust. Ki tudta venni Talbott gallérja fölött az élet árulkodó rezzenéseit. Elborította, és hatalmába kerítette a vágy. Kinyújtotta a kezét, hogy leszakítsa a tiltott gyümölcsöt, hogy közelebb húzza magához...
– Sajnálom, hogy megvárakoztattam.
A ház úrnőjének hangja megtörte a varázst, és Nigel megrázta a fejét. Sturbridge jelenléte eszébe jutatta, hogy miért is jött ide, és ő zökkenőmentesen más tárgyat talált megszállottságának.
– Itt van hát a ház úrnője. Úgy tűnik, hogy mind a szabadulásom, mind a szívem vágya jó kezekbe került. Aisling, kedvesem, micsoda édes kegyetlenség, hogy a küszöbén várakoztat.
Nigel arca a gyászos bűnbánat maszkjában torzult. Szemei a távolba révedtek, ahogy szavalni kezdett:
Szerelmét jussától visszatartja
És ármányt sző, hogy tovább
Maga mellett tartsa őt:
Egyszer úgy dönt, visszautasít
Máskor pedig, nem dönt sehogy.
– Hello, Nigel. Ne is figyeljen rá, Talbott. Csak még jobban felbátorítaná. Minek köszönhetem ezt a... váratlan megtiszteltetést?
– Kérem, bocsásson meg, hölgyem. Úgy tűnik, mintha most is, mint általában, némiképpen előnyben lenne velem szemben.
A toreador kinyújtotta maga elé a kezeit, és a csuklóit egymáshoz szorította, mintha meg lenne kötözve.
Sturbridge felsóhajtott, aztán tett egy bonyolult mozdulatot a kezével. Paraszti babona – szemmel verés elleni oltalom. Az ujjai nyomán mintha a kelleténél egy pillanattal tovább maradt volna meg a jel a levegőben. A jel mintha a saját fényével ragyogott volna. A vendége kísérletképpen tett egy óvatos lépést előre, aztán amikor látta, hogy semmi nyilvánvaló kára nem származott belőle, kecsesen összeszedte magát, és köpenyét széles ívben meglendítve beviharzott a terembe. Megragadta a nő karját, és a központban elhelyezkedő szökőkút felé kezdte terelgetni.
– Ezt nem fogja elhinni – hajolt bizalmaskodva közelebb a tremere-hez. – Hihetetlenül különös dolog történt. Ernst Lohm halott.
Sturbridge jól látta, hogy a toreador mennyire próbál hanyagul viselkedni, miközben a szeme sarkából kutakodva figyeli őt.
– A név ismerősen hangzik – kezdte körültekintően a válaszát. – Egy művész, igaz? A Village-ből.
– Pontosan tudja, kiről van szó, drágám – jegyezte meg Nigel.
– Azt szeretném tudni, hogy ön tudja-e, hol van.
– Istenem, hirtelen milyen nyersek lettünk – csavarta ki ügyesen a karját a kezéből Sturbridge, és egyedül sétált tovább.
– Egy komor, ifjú német, nem igaz? Mintha emlékeznék rá, hogy egy-két firkálmányát bemutatták valamelyik kiállításon. Ő az ön kedvence volt?
Nigel ahelyett, hogy utána rohant volna, hátravetette a fejét, és hangosan felnevetett, aztán megnyomogatta a szemét egy kifogástalan zsebkendővel, ami a mellényzsebéből bukkant elő hirtelen.
– Ó, milyen aranyos. Ernst? Az enyém? Hát persze, hogy nem. Ön is tudja, hogy ha valamit fel lehet róni hibámul, az az, hogy túlságosan is... birtokolni vágyó vagyok. Az én játékszereim nem menekülnek ilyen könnyedén.
– Akkor nem teszek úgy, mintha érteném ezt a nyilvánvaló érdeklődését a fiú iránt. Sőt, hogy teljesen őszinte legyek, nem értem a látogatásának okát sem.
– Hatalmas átok beleszeretni egy csípős nyelvű nőbe.
– Úgy emlékszem létezik egy szó arra, ha valaki halott nőkbe szerelmes, de nem hinném, hogy az a szó az „átok” lenne. Miért jött ide, Nigel? És miért zaklat engem halott művészekről szóló történetekkel?
– Nos, kedvesem, a városban mindenki tudja, hogy ön morbid rajongással viseltetik a halál iránt. Mindenki, aki számít. Gyanítom, az ír vérből fakad. Önöknek természetes a halál. Szinte már nemzeti méreteket öltő megszállottság. Születési előjog, örökség. Azt mondja, hogy látta Lohm munkáját?
Sturbridge megrázta a fejét ekkora kitartás láttán. Pillantása rosszallóan végigsiklott saját szikár alakján, aztán szinte már bocsánatkérően tárta szét a karját:
– Az eredeti modell ereiben valóban ír vér csörgedezett, de annak már sok-sok éve. A vér, ami jelenleg ezekben az öreg vénákban araszol nem látott írt már... de nem is ez a lényeg, nem igaz? Ki ez az Ernst Lohm, és miért kellene érdekeljen?
– Mint egy masztiff, aki ráfogott a torkodra – mormolta a férfi éppen csak elég hangosan ahhoz, hogy Sturbridge meghallhassa. – Aisling, kedvesem, biztosan emlékszik a munkáira. Hiszen mindig annyira figyel a részletekre. Lohm munkáiban ott volt az a gyönyörködtetően fájdalmas geometria. Csontokon csikorduló szögek, a gyalázatosra utaló kúpos metszetek, az obszcénnel határos egymást metsző síkok.
– Hm, igen. Azt hiszem emlékszem valami ilyesmire. Folytassa!
– Hát persze hogy emlékszik, kedvesem. Most pedig hallgasson rám. Valaki, aki nagyon közel áll hozzám, az egyik legközelebbi bizalmasom szemet vetett az ifjú Ernstre. Úgy döntött, hogy hazaviszi, és bemutatja a családjának is, ha érti, mire gondolok.
– Kérem, Nigel, semmi szükség rá, hogy az én kedvemért kiteregesse a klánja szennyesét – forgatta a szemét a nő. – Ez éppen úgy hangzik, mint amit jobb lenne örökre eltemetni.
– Ne legyen ilyen rosszindulatú, kedvesem. Ön is pontosan tudja, hogy nem az én barátom volt az egyetlen, aki belehabarodott Ernstbe. A hátsó szalonokban az a hír járja, hogy valaki más is szemet vetett a zord németre. Valaki, aki nem az esztétikai érdemei, hanem bizonyos használaton kívüli, és tiltott hermetikus diagrammák területére tett liberális portyái miatt csodálta a munkáit.
Nigel megragadt a karját, és bizalmaskodva közelebb húzta magához a nőt.
– Nem tudja, ki lehetett az? – suttogta elszántan.
Sturbridge érezte, ahogy a kérés, a vágy, a szükség intenzitására válaszul akaratlanul feltolulnak benne a szavak. Akaraterejét megfeszítve sikerült visszafojtani őket, mielőtt elhagyták volna az ajkait, de már késő volt. Megzavarták. A férfi megtudta, amit akart. Nigel melegen elmosolyodott, megszorította a karját, és féllépésnyit hátrébb lépett.
A tremere érezte, ahogy felemelkedik róla a férfi figyelmének sürgető súlya. Úgy vonult vissza, mint valami sötét felleg. A levegő a páros között nehezen, nedvesen fojtogatóan ülte meg a csarnokot. Ott volt a halvány mozdulatlanság, az energiák halk sistergésével terhes nyugalom. Aztán a férfi önteltségére válaszul felvillant a villám.
– Most távozzon.
Megdöbbent kifejezés futott át Nigel arcán, de a helyét gyorsan átvette a megszokott színpadias viselkedése. Elszontyolodott. Nyomorultul érezte magát.
– Bocsásson meg nekem, hölgyem – sikerült kinyögnie végül. – Visszaéltem a vendégszeretetével és a kedvességével. Ez megbocsáthatatlan...
Hamar belelovallta magát a játékba: fél térdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét, mintha az igazság bárdja alá hajtaná.
– Hogyan gondolhattam akár csak egy pillanatra is, hogy egy hozzám hasonló bitang irányába tanúsított udvariasságát tekinthetném... de hát túlságosan sok lenne ezt még csak remélni is. Arra sem vagyok méltó, hogy megjelenjek az ön színe előtt, nemhogy még állva találkozhassak önnel.
– Álljon föl, Nigel.
A férfi felpattant a földről, még mielőtt a szavaknak lehetőségük lett volna a fülétől eljutni az akarásig, ám ő zökkenőmentesen alakította át a mozdulatot egy ugrássá.
– Asszonyom, egyetlen szavával a világ legboldogabb emberévé tesz...
– Csönd legyen, Nigel.
Nigel elhallgatott, de a válasz ezúttal sokkal kimértebb, sokkal természetesebb volt. A parancs mögött nem volt kényszerítő erő. Sturbridge felhívta a figyelmet arra, amire akarta. Nem volt túl nagy esély arra, hogy még egyszer megbocsásson egy ennyire esetlen és nyílt támadást.
Egy pillanatig mind a ketten hallgattak. Nigel odasétált a szökőkúthoz, és nehézkesen, nyújtott karokkal rátámaszkodott a peremére. A komor azték arcokon csordogáló vér gazdag aromája őrjítő, már-már szédítő volt. Az egyik felfelé fordított szájból a másikba csordogált, ahogy lefolyt a faragott piramis hét csipkés lépcsőjén. A követ simára csiszolta maga mögött a számtalan elmúló élet.
– Tudnom kell, hogy elveszett-e számunkra, Aisling – mondta anélkül, hogy megfordult volna. – Elfogadom, ha itt van, ha már önök közé tartozik. De ha nem...
Nigel hazudott, méghozzá meglehetősen rosszul, de úgy tűnt, hogy valóban nem tudja, merre lehet a fiatal művész. Ez pedig azt jelentené, hogy a toreador nem egyszerűen hamarabb ért oda a puncsostálhoz, mint ők. Nem azért jött ide, hogy dicsekedjen.
– De ha nem? – visszhangozta Sturbridge az utolsó szavait.
– A pokolba – pördült felé dühösen Nigel. – Itt van a fiú, vagy nincs?
A nő hidegen, nyájasan elmosolyodott, mert tudta, hogy előnybe került.
– Ezt nem mondhatom meg önnek, Nigel. Próbálkozzon más taktikával. Azt mondta, hogy ha a fiú nem lenne itt...
A férfi összevonta a szemöldökét. Átfutott rajta egy visszavágás gondolata, de aztán meggondolta magát.
– Rendben. Ha nincs itt, akkor halott. Egyszerűen halott. És én meg fogom tudni, hogy miért.
Szinte lángolt a tekintete, de Sturbridge tartózkodóan állta a pillantását.
– Akkor jó vadászatot kívánok, Nigel. Kérem, jöjjön el hozzám, amikor megtudja az igazságot. Vigasztalhatatlan lennék, ha soha nem tudnám meg az ön fura történetének a végét.
Nigel megragadta a felé nyújtott kezét, és az ajkaihoz szorította, aztán elindult az ajtó felé, de hirtelen mégis visszafordult, mintha hirtelen eszébe jutott volna még valami.
– Ha a művész nincs itt... nos, nehezen tudnám elfogadni, hogy valaki fondorlatosan mindkettőnk elé került.
– Mit ért ez alatt?
– Csak azt akarom mondani, hogy bármennyire zavaró lenne is, ha kiderülne, hogy a fiatalember kicsúszott a társaim selyemkötelékei közül, azért még mindig sokkal nagyobb szégyen lenne, ha a Tremere-hierarchia acélos karmai közül ragadták volna el...
– Nem látom az összefüggést, Nigel. A fiú halott. Ezek a halandók folyton meghalnak. Ez létezésük egyetlen meghatározó aktusa. Még ha testvéreim egyikében valóban feltámadt volna ez a meggondolatlan érdeklődés az ön művésze iránt – ami, sietek emlékeztetni önt, valójában nem történt meg –, tehát, még ha így esett volna is, ebből mégsem következne, hogy a kápolna terveit bármilyen módon megakadályozták.
– Ahogy mondja – bólintott lassan, kimérten Nigel. – Egy ilyen aprócska incidenst tényleg senki sem tekinthetne a gyengeség jelének. Miért is tekinthetné? Hiszen eltűnt valaki, akit ez a tiszteletre méltó ház kiszemelt magának, és a bűnös, vagy bűnösök büntetlenül... nos, ki hibáztathatná önöket az igazságszolgáltatás hibáiért?
– Menjen haza, Nigel!
– Akkor utánanéz a dolgoknak? Személyes szívességnek tekinteném. Bízhat benne, hölgyem, hogy nem feledkezem meg a kedvességéről és a diszkréciójáról. Reménnyel tölti el a szívem, hogy talán egy napon én is tehetek egy apró szolgálatot önnek. Hogy talán...
– Ne jöjjön ide újra, Nigel. Ha van valami hírem a számára, akkor elküldöm önhöz az emberemet, Talbottot. Ő egy makacs ember, mint Ulster bármelyik félig vak öreg kutyája, és azt hiszem, hogy meg tud majd birkózni még az Ön szalonjának a csábításával is.
– Izgatottan várom az ajándékát. Nem aggódjon, kizárólag önre fogok gondolni, amikor megpróbálom csábítással rávenni őt, hogy másnak adja a rajongását. Jó éjt, hölgyem.
* * *
– Látni kívánt, regentia?
Johannus láthatóan kényelmetlenül érezte magát, amiért hirtelen magához hívatta. Az adeptus határozatlanul álldogált Sturbridge lakrészének bejáratánál, éppen a küszöbön belül, és egyik kezét az ajtófélfán hagyta. Az ehhez hasonló határozatlanság nem volt jellemző a novíciák újonnan kinevezett mesterének – akit a testvérei Tűzoszlopnak neveztek. Ezt a gúnynevet nem valamiféle kivételes tehetségnek köszönhette a tűzmágia terén, és még csak nem is a lobbanékony természetének, hanem annak, hogy a vörös hajbozontját általában egy oszlopnyi rendetlen novícia élén lehetett látni.
– Ha rosszkor zavarom...
– Rosszkor zavar, adeptus. Jöjjön be! Csukja be az ajtót!
Johannus gyorsan belépett, és csak éppen hogy sikerült elkerülnie az acéllal megerősített ajtót, amely mintha saját akarata lenne, csattanva záródott be mögötte. A csattanást a hidraulikus reteszek árulkodó sziszegése kísérte.
Sturbridge leereszkedett a könyvekből álló ingatag trónusáról. Gyorsan, határozottan odalépett az adeptushoz, és megállt előtte, kényelmetlen közelségben. Johannus kitartott, de azon kapta magát, hogy enyhén hátrafelé dől.
– Kicsoda Ernst Lohm?
– Nos, egy művész. A Village-ből. Legalábbis azt hiszem – tette hozzá esetlenül.
– Azt hiszi?
Johannus a kelleténél egy árnyalatnyival tovább habozott, de aztán a szavak gyors ütemben zúdultak elő a szájából.
– Igen, egy művész. Festő. Láttam a munkáit. Valóban kivételesek. Alig tudom leírni őket. Absztrakt egyenletekre, spirituális formulákra emlékeztetnek, szinte olyanok, mint valamiféle ős-diagrammok. Látnia kellett volna őket. Látnia kell őket, regentia.
– És személyesen is ismeri a művészt?
Johannus a lábbelijét kezdte fixírozni.
– Igen, regentia. Már amennyire bárki is állíthatja, hogy személyes ismeretségben van Ernsttel. Ő nem az a típus, aki gyűjti a futó ismerősöket.
– Legalábbis nem a megfelelő futó ismerősöket – felelte a nő, és a hangjából világosan kiérződött a rosszallás.
– Mondja csak, a művészek gyűjtése a szokásos hobbijai közé tartozik, vagy ez most különleges eset volt?
Johannusnak elakadt a szava, és nem is válaszolt azonnal a kérdésre.
– Nyilvánvaló, hogy ön ezt valamilyen okból helyteleníti, regentia, csak azt nem értem, miért. Ezzel nem tettem semmi rosszat. Ez nem olyan, mintha megsértettem volna a maskarádét. A diszkréció iskolapéldája voltam. Ernst még most is éppoly tudatlan a... a fajtánk létezését illetően, mint mielőtt először megpillantottam.
– Evett belőle?
Az adeptus összerezzent a tapintatlan kérdés hallatán. Ez olyan volt, mintha az anyja kérdezné tőle, hogy van-e valaki, akivel le szokott feküdni. Azt azonban a javára kell írni, hogy a habozás nélkül válaszolt, és a válaszában nyoma sem volt annak, hogy erőfeszítést tett volna valaminek az elhallgatására, vagy meghamisítására.
– Igen, ha tudni óhajtja. Igen. De nem rendszeresen.
– Egynél többször?
A férfi bólintott.
– Három alkalommal. De tényleg nem értem...
– És mikor volt az utolsó alkalom?
– Három éjszakával ezelőtt. – Aggodalmas arckifejezés jelent meg Johannus arcán. – Miért, mi történt?
– Ernst Lohm eltűnt, valószínűleg halott. Könnyen lehet, hogy életében maga látta őt utoljára.
Johannus láthatóan elsápadt.
– De az lehetetlen. Én... – csuklott el hirtelen a hangja. – Három éjszaka? Senki sem látta már három éjszaka óta? Ez egyszerűen nem lehet. Még ha teljesen el is merült volna az alkotásban, még akkor is nehéz lenne elképzelni, hogy három nap és három éjszaka teljen el úgy, hogy ki sem mozdul a műterméből. Ha megbocsát, regentia. Mennem kell. Meg kell győződnöm róla...
– Maga nem megy sehová! – A hangjában csengő véglegesség lehetetlenné tett mindenféle tiltakozást. – Azt szeretném, ha gondolkozna. Hová menne Ernst, ha életben lenne, ha féltené az életét, ha valaki egy kényelmetlen ajánlatot tett volna neki?
– Regentia! Biztosan nem hiheti azt, hogy én... én nem csináltam semmi ilyesmit. Hinnie kell nekem.
– Hinnem kéne? Nem emlékszem arra, hogy engedélyt adtam volna magának bármiféle toborzásra. Jelenleg maga a novíciáim mestere – illetve maga volt, mivel a státuszát újra fogjuk értékelni, miután intézkedtünk ebben az ügyben. Azt hiszi talán, hogy ez a tisztség feljogosítja arra, hogy megjelöljön halandókat, mint a saját tenyészállatait?
– Természetesen nem. – Johannus szinte szétrobbant a dühtől, de a hangja kimért és visszafogott maradt. – Lohm egy ritka, és nyugtalanító tehetségről adott tanúbizonyságot. További megfigyelésre volt szükség. Talán ha lett volna egy-két évtizede, hogy kiteljesítse a tehetségét, akkor érdemes jelölté vált volna a Tremere-házba. De éppoly könnyen előfordulhatott volna, hogy elmerül az őrületben, a kábítószerekben vagy a spiritualizmusban. Még ha rá is bukkantam volna, amikor a halál küszöbén áll – itt elcsuklott a hangja, mert rádöbbent, hogy a szavak talán nagyon is közel állhatnak a valósághoz – még akkor sem vettem volna magamnak a bátorságot, hogy az ön előzetes jóváhagyása nélkül cselekedjek.
– Már így is túl sok mindenhez vette magának a bátorságot. Tisztában van azzal, hogy nem maga volt az ifjú művész egyedüli udvarlója? Nos, úgy látom nem. Arra nem gondolt, hogy a vérrokonaink érdeklődését is felkeltheti ez a ragyogó új tehetség?
– A toreadorokra gondol? – A férfi kis híján hangosan felnevetett. – Bocsásson meg, regentia. A toreadorok soha nem fogadtak volna a soraikba egy Ernsthez hasonló embert. Persze ott köröztek körülötte, de ő megrémítette, a művei pedig meggyötörték őket. El kellett volna jönnie a kiállításra a múlt hónapban. Egyszerűen csodás volt. Még most is magam előtt látom az élősködők egész fecsegő falkáját, ahogy akaratlanul is az arcukhoz szorítják a csipke zsebkendőiket, és szinte már kényszeresen legyezgetik magukat. És a formulák – a világunk absztrakt terén túlról érkezett valószínűtlen vendégek – szentségtelen sorozata bámulta őket, mint valami kulcslyukon keresztül, minden egyes képkeretből, miközben ők a sajtos tál köré tömörültek. Nagyon letisztult élmény volt.
– Soha nem becsülje alá a rokonainkat, ha nem akar pórul járni – felelte kimérten Sturbridge. – Azt hiszem, hogy éppen ők riasztották meg a maga ifjú barátját, és nem fordítva. Feltéve persze, hogy nem a maga indiszkréciója miatt menekült el. De nem válaszolt a kérdésemre. Hová ment volna?
Az adeptusnak sikerült figyelmen kívül hagynia a megújult vádakat, és egy ideig csendben ült a helyén.
– A Kőkertbe – felelte végül. – Ezen a helyen szokott találkozni az ő... ott szoktunk találkozni. Kétlem, hogy a toreadorok valaha is tudtak a létezéséről. Oda tudom vezetni.
– El is tudja nekem mondani, hogy hol találom. Maga nem megy sehová. A cellájában marad, amíg el nem döntöm, hogy mi legyen magával. Addig is Ynnis mester gondoskodik majd a novíciákról. Ez minden.
– De regentia...
Sturbridge egyszerűen rámeredt.
– Igen, regentia.
Az adeptus meghajolt, és a hatalmas acélajtó reteszei éppen akkor csúsztak félre sziszegve, amikor a kijárat felé fordult. Félig már kinn volt a szobából, amikor Sturbridge hangja megállította.
– Johannus.
A férfi félig visszafordult az ajtóból.
– Ha még életben van, akkor meg fogom találni.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy Johannus válaszul felteszi a következő nyilvánvaló kérdést, de már elpárolgott a harciassága. Szórakozottan bólintott, mintegy tudomásul vette az elhangzottakat, aztán távozott.
* * *
Wages & Sons – állt az apró, elegáns táblán a kapu mellett. Sturbridge ezt távolról először úgy olvasta, hogy „Wages of Sin”[1]. Így a felirat talán kicsit különösnek, de nagyon is odaillőnek tűnt.
A kapu hangtalanul kitárult, amikor megérintette, annak ellenére, hogy egy gondosan kifényesített króm lakattal próbálták ebben megakadályozni. Az ütközőben elhelyezett elektromos érzékelők sem jelezték, hogy megszakadt volna az áramkör – általában ez volt a jel, hogy ideje figyelmeztetést küldeni: az ajtót kinyitották.
Sturbridge szórakozottan vette tudomásul az eseményeket. Nem legyintett varázspálcával, és nem mondott el egyetlen félig elfeledett ráolvasást sem. Az ajtók egyszerűen kinyíltak neki. Ez mindig is így volt. Mint valami szupermarketben. És mostanra már szinte természetesnek vette tőlük az alapvető udvariasságnak ezt a megnyilvánulási formáját.
A kapu mögött egy rövid, ívelt út vezetett a fedett garázshoz. Ki tudott venni két egymás mellett parkoló, kényelmetlenül hosszú fekete autót. Fehér kavicsokkal felszórt ösvény nyújtózott el a földön, majd eltűnt az átalakított majorsági ház háta mögött. A ravatalozót éjszakára bezárták, úgyhogy az épület sötét és csöndes volt.
Sturbridge elindult az ösvényen, és a léptei az éjszaka mozdulatlanságával és a környezet komolyságával éles ellentétben fülsértően csikorogtak a kavicson. A szórt holdfény halvány, megnyugtató ragyogással burkolta be a fehér kavicsokat, de Sturbridge csak azt az árnyékfoltot látta, amely elcsúfította az ösvény szépségét – a magányos, tökéletes formájú bíbor csöppecskét, ami élesen kirajzolódott a fehér háttér előtt. Előrehajolt, és kinyújtotta a mutatóujját. A csöppecske rátapadt az ujjbegyére és erősen megkapaszkodott benne. Csak akkor eresztette el, amikor Sturbridge kísérletképpen hozzáérintette a nyelvéhez.
Gúnyosan félrebillentette a fejét. Ez egyáltalán nem az volt, mint amire számított. A nyelvével csak a biztonság kedvéért megforgatta a szájában a csöppecskét, aztán elégedetten bólintott, kiegyenesedett, és az ösvényen haladva megkerülte a házat.
Az épület hátsó részénél a kerítés közelebb volt a falakhoz, és egy kis körülzárt udvart alkotott, amiben egy aprócska magántemető kapott helyet. Az ösvény a makulátlanul nyírt pázsiton kanyarogva kerülgette a sima márványköveket, és végül a ház hátsó bejáratánál ért véget. A második ösvény – a sötét cseppecskék szinte követhetetlen sorozata, amit Sturbridge követett – szorosan a kavicsút mellett haladt, és végül eltűnt a fényesre csiszolt márványtömbök között.
Azonban Sturbridge már innen is érezte, hogy valami nincs rendjén. Egyáltalán nem voltak idegenek számára a halál hivatalos kellékei, hiszen legalább egyszer ő is járt már ott, de volt itt még valami más is. Valami, ami nyugtalanná tette.
Rövid gondolkodás után úgy döntött, hogy a kövek elrendezése zavarja. Túl közel álltak egymáshoz, mintha a halottakat egyszerűen egy kupacra dobálták volna. És a márvány csillogásával sem volt minden rendben – túl ragyogó, túl egyforma, túl tökéletes a tükrözés. Az egész jelenet valahogy hamisnak tűnt, egy hibás másolatnak. Ez csapda.
Sturbridge kényszerítette magát, hogy megmozduljon. Nem volt pontos terve, de nagyon is tisztában volt azzal, hogy a kis temető és a ház közötti nyílt térségen könnyű célpontot nyújt. Óvatosan haladt előre.
Először arra döbbent rá, hogy nyilvánvalóan megtalálta azt, amit keresett. A levegőben erős, szinte mindent elsöprő volt a kiontott élet illata, és válaszul megmozdult benne valami odabenn. Valami sima, fényes, sötét és nagy hatalmú. Az orrlyukai megremegtek, aztán felhorkantott és felágaskodott – megmutatta emberfej méretű, sistergő neonfényben izzó rúnákkal kirakott gonosz patáit. Sturbridge durván a nyakába hajolt, és minden súlyát beleadva oldalra és lefelé rántotta a fejét. Most nem hagyhatta, hogy a Bestia elszabaduljon.
Azonban volt valami tisztánlátás a vegytiszta bestialitásban, abban a röpke pillanatban, amíg nem ködösítette el a látását az értelem ködös szűrője. Abban a pillanatban Sturbridge érzékei a végletekig kiélesedtek. Pontosan tudta, hogy az ifjú művész teste kiterítve fekszik a földön a gondosan elrendezett fejfák között – annak ellenére, hogy a szemei elől még rejtve maradt – ugyanakkor teljes bizonyossággal tudta azt is, hogy ez volt az egyetlen holttest ebben a „temetőben”. A fejfák makulátlanok, érintetlenek voltak – nem csúfította el őket a véső érintése, nem terhelték őket nevek, dátumok és sírversek.
Ez itt nem a holtak nyughelye. Ez egy galéria, egy bemutatóterem. Egy hely, ahol egy kőfaragó mester bemutathatja árúját a gyászoló vevőinek. Sturbridge rájött, hogy ebbe a földbe egyedül a fejfákat ültették. Ez itt a Kőkert, ahogy Johannus nevezte. Ernst ezen a helyen szokott találkozni az ő...
Sturbridge hirtelen mozgást látott a szeme sarkából. A háta mögött, egy kicsit följebb – a háztetőn. A holdfény csillanása a fémen. A nő már mozgásban volt, mielőtt még a felismerés tudatos gondolattá állhatott volna össze. Beugrott a fejfák közé, átgördült a vállán, aztán hirtelen belecsapódott Ernst Lohm holttestébe.
Három lövés dördült élesen, és a nyomukban márványszilánkok robbantak a levegőbe. Valaki itt medvére tárazott – gondolta. Erősen összeszorította a szemeit, és megpróbálta kizárni elméjéből a közelében heverő holttestet, de nem segített. Az élet illata gazdagon és nehezen ülte meg a levegőt. Az alkarja belecuppant az édes, ragadós tócsákba. A Bestia megrázta a fejét, patáival a földet kapálta, és sűrű, gazdag iszappá keverte a földet és a kiontott vért.
Sturbridge tölcsért formált a kezéből, kiemelt kétmarokra valót a vitae-ből és a kavicsok és sírkövek visszavert fényéből, és az ajkaihoz emelte.
– Fiat lux.
A rémálmok paripája felvetette a fejét, és a patái magnéziumfénnyel izzottak fel. Valami hirtelen felragyogott a háztetőn. A perzselően ragyogó fény a másodperc tört részével hamarabb jutott el Sturbridge-hez, mint az általa megvilágított rángatózó alak sikolyainak hangja.
Az egész mindössze egyetlen pillanatig tartott. Az ítélet éppoly gyors, és megmásíthatatlan volt, mint egy villámcsapás. Nyomában már csak egy nagy méretű, élettelen tárgy becsapódásának zaja hallatszott, ahogy húszlábnyi magasságból a bejárat előtti pázsitra zuhant, aztán az ünnepélyes komolyság és a csönd visszavette az uralmat az épület fölött.
Amikor magához tért, arcát mélyen a halott művész torkának romjaiba temette. Gyorsan eltolta magát, és mérgesen megtörölte az arcát a sáros kézfejével. Szúró fájdalmat érzett a bal vállában, amiről egy gyors vizsgálattal kiderítette, hogy egy beleágyazódott márványszilánk okozza. A kődarab végigkarcolta a lapockáját, amikor megmozdult. Sturbridge érezte, hogy a seb máris kezd bezáródni, és hús lassan összeforr. Akaraterejét megfeszítve leállította a gyógyító véráramot, aztán összeszorította a fogát, és a körmével könyörtelenül újra felnyitotta a sebet. Jobb, ha így marad, amíg a kápolnában kellőképpen el nem látják.
Sértetlen kezével lekapcsolt egy apró, könnycsepp formájú üvegcsét a nyakában függő aranyláncról, aztán ismét lehajolt az ifjú művész testéhez, és összegyűjtötte azt, ami elsőrendű fontossággal bírt: három tökéletes csöppet a kiontott életből. Ernst Lohm összetört maradványait ott hagyta a Kőkertjének makulátlan márványtömbjei között.
* * *
– Aisling, kedvesem, amint meghallottam a hírt, azonnal idesiettem.
Nigel ziláltnak tűnt, és mintha levegőért kapkodott volna. Sturbridge a fejét csóválta az affektálásba ágyazott affektálás láttán. A férfi természetesen fajtájának többi tagjához hasonlóan jó ideje hiába is kapkodott volna levegőért.
– Úgy emlékszem, azt mondtam: ne jöjjön ide többet...
Ez megtorpanásra késztette a férfit, de aztán gyorsan összeszedte magát.
– Hát persze, hogy azt mondta, kedvesem. De vissza kellett hoznom a maga kis őrkutyusát, nem igaz? Nem tudtam egyszerűen kiküldeni az utcára egyedül. Attól tartok, hogy miután végighallgattam a híreit, rá kellett jönnöm, hogy nem játszadozhatok el vele úgy, ahogy reméltem. Nem számít. De hát ön megsebesült! – szidta meg a nőt. – Nekem nem is mondta...
Sturbridge elfintorodott, amikor a férfi megragadta a karját.
– Semmiség. Egy kis sajgás a lapockámban, egy kis emlékeztető, hogy ne járkáljak a temetők környékén az éjszaka közepén.
– Had nézzem!
Nigel nagy felhajtást csapott, miközben próbálta megvizsgálni, mint egy anya a gyermekét, akinek lehorzsolódott a térdéről a bőr, és Sturbridge éppen ilyen határozottan tért ki minden próbálkozása elől.
– Temetők környékén, hát persze! Ez egy lőtt seb. Az én életem sem távolodott el annyira a való világtól, mint ahogy azt ön láthatóan hiszi.
– Biztosíthatom, hogy téved – mondott neki ellen a nő. – De ha csak azért jött ide, hogy kétes értékű orvosi tanácsokkal lásson el, akkor attól tattok, hogy máris véget ért ez a beszélgetés. Nincs szükségem orvosra, még akkor sem, ha olyan híresen „jó érzéke” van a szikéhez, mint önnek...
Nigel többször is csettintett.
– Játszunk szépen, ha kérhetem. És én még olyan nagy örömmel készültem rá, hogy ápolhatom, amíg visszanyeri az egészségét. Oly nagy szükségem lenne arra, hogy valami elterelje a figyelmemet. Nem voltam társaságban amióta ez az Ernst ügy először felmerült. Az embere, Talbott, azt mondta, hogy megtalálta őt.
– Igen. Ernst halott, Nigel, és mi már nem érhetjük el.
– Azt mondja, halott? – futott át egy haragos kifejezés a férfi arcán. – Valóban halott? Látnom kell a saját szememmel. Vigyen oda hozzá.
– Úgy vélem, mostanra már biztosan elszállították a hullaházba – mondta Sturbridge mély, kimért hangon, mintha egy különösen lassú felfogású gyermekhez intézné a szavait. – A testet ma reggel kellett megtalálják.
– Ön megtalálta, és aztán otthagyta a testét a...
– Igen. Már semmi hasznát nem vehettük volna a fiú testének, Nigel. Neki vége.
A férfi egy ideig mintha újabb feltoluló vádakkal küszködött volna, de végül visszanyelte a feltoluló szavakat.
– Mondja el nekem, hogyan halt meg – kérdezte kimért, szabatos hangon.
Sturbridge egy pillanatig csak vizsgálgatta, mintha azon gondolkozna, hogy mennyit mondjon el neki.
– Kitépték a torkát – mondta az igazságnak megfelelően, éppen csak az események szigorú időrendiségét változtatva meg egy picit. – Már semmit sem tehetett volna érte. Semmit.
– És kikérdezte a „társát” ebben az ügyben? – változott ismét kiszámítottan nemtörődömmé Nigel arckifejezése. – Hogy hol tartózkodott a gyilkosság éjjelén?
Sturbridge semmi jelét nem adta, hogy zavarta volna ez az újabb vádaskodás.
– A társam nem hagyhatta el a celláját, amíg be nem fejeztem a nyomozást az ügyben.
– De hát hogy lehetséges ez? Amikor két éjszakával ezelőtt idejöttem...
– Nigel, Ernst Lohmot csak tegnap éjjel ölték meg. Tudom. Éreztem a vérének melegét. A vére beszélt hozzám. És a vér nem sok mindent rejt el előlünk.
Nigel elnyomta önkéntelen borzongását, de az orra megrándult az undortól. Vérmágia. Thaumaturgia. A boszorkánymesterek sötét tehetsége. Hirtelen felrémlett előtte a holdfényben fürdő holttest mellett ülő Sturbridge képe, amint a könyökéig vérben ázó köntösében lepárolja az igazságot, beletúr a belsőségekbe és kiolvassa az ómeneket. Csakhogy a halott ember nyugalmát nem lehetett megzavarni. A titkait megtartotta magának.
Megrázta magát, hogy elűzze magától a képet, mert hirtelen észrevette a rájuk telepedő csöndet.
– És semmit sem talált a test mellett? – csúszott ki a száján az első kérdés, ami eszébe jutott. Egy kicsit talán elszámította magát.
– Például mit?
– Nem tudom – csattant fel, miközben próbálta visszanyerni az egyensúlyát. – Ecseteket, festéket, vásznat...
– Ó, akkor hát átkutatta a műtermét. És nem is olyan régen. Jó – vágott vissza a nő, aztán a kérdő tekintet láttán még hozzátette: – Tudta, hogy a testet nem a megszokott tárgyai között találtam meg.
– Igen, igen – ismerte be Nigel. – A társamnak szinte eszét vette a bánat. Szinte szó szerint darabokra szedte a műtermet.
– És – Ő – mit talált?
– Ó – felelt Nigel erősen megnyomva az első szót – nyomát sem találta... annak, amin Ernst dolgozott.
A pokolba! Nem akart ennyi mindent elárulni. Sturbridge burkolt célozgatásai összezavarták, és kibillentették az egyensúlyából. Micsoda elbizakodottság!
– Min dolgozott? – vette föl Sturbridge a beszélgetés fonalát.
Nigel nyugtalanul izgett-mozgott. Elővett egy elefántcsont burnótos szelencét, és udvariasan odakínálta a ház úrnőjének, de Sturbridge csak szórakozottan legyintett.
– Nigel, itt nagyjából öt nappal kell elszámolnunk. Ha Lohm dolgozott valamin – és annak a valaminek szintén nyoma veszett – akkor tudnunk kell, mi volt az. Milyen messzire jutott vele. És ki tudott még róla.
Sturbridge észrevette, hogy Nigel elfelejtette tüsszenteni, miután szippantott a tubákból, de azt nem tudta, hogy ennek a szelence tartalma az oka, vagy az, hogy más foglalta le a férfi figyelmét.
– Ha feltétlenül tudnia kell – nyomogatta meg az orrát egy makulátlan, préselt zsebkendővel – a művészhez közelállók úgy tájékoztattak, hogy ez lett volna a mesterműve. A társam – nézett keményen Sturbridge-re, mintha azt várná, hogy újra ellent mer-e mondani neki – szerint Ernst senkit sem engedett a közelébe, amíg el nem készül. Bezárta a műtermet, és senkinek nem nyitott ajtót. A társam szerint Ernst az Angyalnak nevezte.
– Köszönöm, Nigel.
Sturbridge ezután hosszan, számítóan méregette a férfit. Végül úgy tűnt, dűlőre jutott magában.
– Én szolgálhatok hírekkel Önnek.
Hirtelen úgy tűnt, mintha Nigel készen állna egy újabb cikornyás szónoklatra, vagy bókra, de aztán meggondolta magát. Egyszerűen csak várta, hogy a nő folytassa.
– Vért találtam a tetthelyen. Valaki másnak a vérét.
Ez az állítás teljesen megfelelt az igazságnak. Ott voltak a csöppek az ösvényen. Csak azt felejtette el megemlíteni, hogy jelentős mennyiséget talált ebből az „idegen” vérből a test belsejében is. Erős vért. Egy vámpír vitae-jét.
– És megvizsgálta a vért? – torzította el ismét az undor Nigel arcát.
– Megvizsgáltam.
Várakozó csönd telepedett a párosra, és végül Nigel volt az, aki megtörte:
– És mit talált?
– Egy nosferatu vére volt. Kétségtelenül ő volt az utolsó lény, aki még életében látta Ernst Lohmot.
Sturbridge-nek abban a pillanatnyi elégtételben lehetett része, hogy láthatta, amint a vendégének megfagy az arckifejezése. Nigel megfogta a kezét, és mechanikus mozdulattal az ajkához emelte, de szokásos affektálásától eltérően most elfelejtett meleget és vért pumpálni beléjük.
– Köszönöm, úrnőm. Nagyon sokat segített. Az adósa vagyok.
A köpenye ostorként csattant a háta mögött, amikor megpördült, és kiviharzott a kápolnából.
* * *
Sturbridge talán most századszor pillantott a diagramma hermetica északi pontján álló vízórára. A csillogó misztikus mechanizmus azonban semmi jelét nem adta annak, hogy hat óránál több telt volna el azóta, hogy Sturbridge mozgásba hozta.
A két vércsöppből három még mindig ott függött lenn, a rézből kovácsolt vízgyűjtő fölött. A nagyhatalmú szimpatikus mágiának köszönhetően a második csöpp addig nem fog leesni, amíg a tulajdonosának vére újból a földre nem ömlik. Mintha maga az idő állt volna meg, és a fülét hegyezve várta volna a következő csöppecske lezuhanását.
Sturbridge nem pihenhetett. A kifinomult, és szeszélyes szerkezetet az összeszerelése, beállítása és összehangolása után hozzá kellett kapcsolni az apportáló körhöz. Az előkészületei precízek voltak, és tökéletesek. Éppen a kört frissítette fel azzal, hogy mardosó éhségét egy sólyom vérével csillapította (sólymot használt a fürgeségért és a biztos repülésért), amikor észrevette az árulkodó mozgást a bronz mechanika felől. Nyelével végigfutott a sólyom mellkasának véres tollain, és így lezárta a precíz vágást, majd megnyugtatóan suttogva hideg ujjaival végigsimított a hátán, és visszaültette az ülőrúdjára a fenséges madarat. Az állat megmozdult, amikor megérintette, pislogott egyet, aztán kirázta a tollait, miután kiemelkedett a dermedt állapotból.
Sturbridge már vissza is fordult a vízóra felé. A második vércsöpp megduzzadt, lekonyult, és viszkózusan megnyúlt, mielőtt eleresztette volna magát. Egyetlen mély harangszó csendült föl, amikor becsapódott az odalent várakozó réz vízgyűjtőbe. Sturbridge felkészült mindenre, aztán magabiztosan átlépett a vérrel rajzolt vonalak fölött.
* * *
A nyüszítést a korbács visszhangzó csattanása követte. A sistergő, sercegő láng az égett hús szagát árasztotta.
– Újra felteszem a kérdést. Hol van? – követelte egy hang, amelyet a tulajdonosa egyre fokozódó dühében vagy izgatottságában a kelleténél jobban felemelt.
A kérdésre tökéletes csönd volt a válasz. Mint valami vákuumban. A természet irtózik a vákuumtól – gondolta szomorúan Sturbridge, ahogy kiemelkedett a homályos, durván faragott falú helységben. Nyugtalanító szédülés tört rá, és ő megtántorodott, miközben próbálta a szemeit az új környezetére fókuszálni. Kétsége sem volt afelől, hogy a harag, és a korbács csattanása hamarosan rohanvást be fogja tölteni a vákuumot.
– Azt hiszem, túlságosan is türelmes voltam, te nyomorult. Elloptál valamit, ami nagyon drága nekem. Most vissza fogod adni – vált hirtelen fagyosan élessé a hang – vagy addig fogsz szenvedni, amíg vissza nem adod.
Ezt a lassan, türelmesen húsba vájó acél semmi mással össze nem téveszthető hangja követte. Sturbridge belekapaszkodott a fém – egy gonosz kinézetű kés – csillanásába. Látta a pengén végigfutó rubin vonalat, és ahogy elhagyottan a kőpadlóra csöpög. A háta mögött éppen akkor csendült fel harmadszor, és utoljára mély, gyászos hangon a vízóra, amikor a vörös fonal nekicsapódott a padlónak.
A szoba hirtelen éles fókuszba ugrott. Tucatnyi alak tartózkodott a félhomályos, föld alatti kamrában. Azaz tizenhárom, javította ki magát, és belevette a számolásba azt a szerencsétlen alakot, akit a csuklóinál fogva akasztottak fel ősi öntöttvas csillárra. Az elveszett nosferatu. Aki egyetlen másik személytől eltekintve, utoljára látta Ernst Lohmot életében.
A szerencsétlen lágyan himbálózott, mint valami inga, a föld apró mozgásainak néma tanúja. Úgy tűnt, hogy máris elkezdte feltárni a titkait.
Azonban Sturbridge figyelmét nem az ív kötötte le, amit a térbe metszett, hanem az a fimon kellem, amivel tette. A felakasztott férfi semmi jelét nem mutatta, hogy tudatában lenne a méltatlan, durva köteleknek, a gonosz kések csókjainak, a lángoló korbács sistergésének, vagy akár a lecsöpögő vér halk hangjának.
Inkább átszellemültnek, felmagasztosultnak tűnt. Hátának nyomorék görbülete szinte teljesen eltűnt így, hogy a levegőben lógott, és a sziluettjén a hátának és a nyakának kizárólag a lágy, elegáns íve látszott. Eltűnt a folyamatos feszültség, ami szinte használhatatlan tuskókká változtatta göcsörtös kezeit, és magára hagyta, had pusztuljon egyedül. A kötelékei közül kibukkanó kezek vonala kecsesnek, és nyugodtnak tűnt, és úgy verdesett lágyan, mint egy finom, fehér kis madár. Az arcát valaha eltorzító nyílt fekélyek megadták magukat a forró acél precíz szorgalma előtt – felsóhajtottak, kirobbantak, és lágy vérpatakokká omlottak össze, amelyek tisztára mosták az arc és az áll ragyogó fehér márványát.
A lény gyönyörű volt.
Végletesen gyönyörű. Inkább egy szobor, mint hús és vér teremtmény. Egy mestermű volt, amely akár egyenesen Firenze, vagy a Vatikán reneszánsz udvaraiból is származhatott volna. Egy Michelangelo. Nem, még annál is jobb: egy Donatello. Nem volt itt semmiféle mitikus hős: vibráló, sebezhető alak volt. Egy emberi alak.
A szobor olyan élethű volt, hogy Sturbridge szinte már várta, mikor mozdul meg. Csattant az ostor, és a hát tökéletes íve fájdalmasan összerándult. A hűvös márvány álcája összeomlott, és felfedte az alatta rejtőző vonagló alakot – amely még mindig makacsul ragaszkodott az életnek eme megcsúfolásához.
– Elég legyen Nigel – csattant a hangja nyugodtan és parancsolóan.
Egy pillanatig kíváncsian tanulmányozta a saját szavait, mintha a sötétségből váratlanul felbukkanó látogatók lennének, aztán elszántan kilépett a fényre.
A kést tartó férfi tágra nyílt szemekkel pördült felé, de hamar összeszedte magát.
– Ön? Aisling, önnek nincs itt semmi dolga. Nincs szükségem segítségre ahhoz, hogy kifacsarjam az információkat ennek a szerencsétlennek a véréből.
Az udvarias undor kifejezése most visszatért, bár gyanúsan hiányzott, amíg a saját véres művészetét gyakorolta.
Bizalmasainak köre óvatosan közelebb húzódott, és gyűrűbe fogták Nigelt és Sturbridge-t.
– Nigel, kedvesem, már megint külön utakon jársz – vádolta egy szinte doromboló hang. – Be kell mutatnod a te kis játszótársadnak. Egyszerűen túlságosan... komor.
– Most sem a hely, sem az idő nem alkalmas – felelte a megszólított hidegen, de a szemeit egyetlen pillanatra sem vette le Sturbridge-ről.
– És nem is ezt a férfit keresik – vágta rá Sturbridge. – Nem ez a Donatello ölte meg a maga művészét. Ezt ön is tudja.
– Én nem tudok semmi ilyesmit. Éppen ön vezetett el engem hozzá. Ön, és a vérmágiája. Most pedig azt akarja mondani, hogy nem ez az a férfi?
Sturbridge először átgondolta a mondanivalóját, és csak utána válaszolt.
– A vére kétségtelenül ott volt a helyszínen, bár valójában több volt belőle az ifjú barátjában, mint a test körül.
– Mit mond? Hogy Ernst... hozzá volt kötve ehhez a valamihez? – Ehhez a szörnyeteghez? – intett dühösen a felakasztott ember felé, és a mozdulat nyomán vércsöppek záporoztak a kezében lévő késről.
– Én nem sietnék annyira azzal, hogy másokat szörnyetegnek nevezzek – mosolyodott el Sturbridge. – De rosszul gondolja, éppen fordítva történt. Éppen a mi kis Donatellónk volt lekötelezve Ernstnek. Ugyan már, Nigel. Maga mindent tudott. Egy ideje már figyelte a művésze kis éjszakai kiruccanásait. A „hátsó szalon” biztonságos nyugalmából – a ravatalozóból, ahonnan rá lehetett látni Ernst kertjére.
– Én nem...
– Ó, biztos vagyok benne, hogy nem ön volt ott személyesen. Legalábbis nem egész idő alatt. Azt hiszem, hogy a múlt éjjel az egyik társába botlottam bele, aki éppen a csalit figyelte. Aki arra várt, hogy a „szörnyeteg”, aki meggyalázta a maga kis művész kedvencét, előmerészkedjen a rejtekéből.
– Ez nevetséges. Még csak nem is tudtam ennek a lénynek a létezéséről, mielőtt ön fel nem hívta rá a figyelmemet.
– De azt tudta, hogy Ernstet megölték. És azt is „tudta”, hogy a vállsebemet golyó ütötte. Vajon miért gondolt egyből golyóra? Én azt mondtam, hogy csak egy kis sajgás, jutalom, amiért késő éjszaka egy temető környékén kószáltam – és az is volt. Egy márvány fejfáról lepattanó szilánk ágyazódott be oda. A társa elvétette a célt, Nigel.
A támogatók között az egyik ismerősnek tűnő árnykép felmordult, de Nigel vetett rá egy pillantást, ami azonnal elhallgattatta.
– És ön szerint honnan tudhattam, hogy az ifjú Ernstet... meggyalázta egy alávaló gazember.
– Ahonnan én is tudtam. Maga ivott belőle, és lehetetlen lett volna elrejteni a vitae erejét. A vámpírvér erejét. És sem valószínű, hogy egy önhöz hasonló ínyenc bármivel is összetévesztené egy nosferatu mocskát. Én természetesen megéreztem a vérben. A vér semmit sem rejt el előlem. De ön, ön miből jött rá? Talán a fiú ruganyos alabástrom bőre vált hirtelen durvává és közönségessé? Vagy a kezének valaha bársonyos érintése vált megmagyarázhatatlanul nyirkossá? Talán...
– Elég! Nem beszélhet ilyen hangon velem. Nem fogok magyarázkodni ön előtt. Mi köze hozzá, ha megszabadítottam a fiút ennek a szánalmas teremtménynek a kötelékéből, ha elvettem az életét? Senki sem tehet nekem szemrehányást ezért. Ez nem bűn. Ő csak egy halandó volt, Aisling. Semmi több.
Ekkor a saját szavait szajkózták lassan, irtózatosan vissza Aislingnek:
– Ki ez az Ernst Lohm, és miért kellene törődnöm vele? A fiú halott. Ezek a halandók folyton meghalnak. Ez létezésük egyetlen meghatározó aktusa.
Sturbridge sokáig állt csöndesen, vereségében lehajtott fejjel. Aztán végül megmozdult. És anélkül, hogy felemelte volna a fejét, megszólalt:
– Menjen, Nigel! Fogja a barátait és a játékszereit, és menjen!
– Nem megyünk sehová, amíg nem kapok választ ettől az átkozott...
– Ernst halott, Nigel. El kell felejtenie, és tovább kell lépnie. Megkötötte a saját sötét egyezségét – mondta, aztán a hangja suttogássá halkult, hogy a körülötte állók ne hallhassák: – Most biztosan pokolian fáj. Hogy hátat fordított önnek, és mindannak, amit nyújthatott volna neki, és mást választott...
Elhalt a hangja, és azt vette észre, hogy a mennyezetről lógó torz és megvert szerencsétlenre mered.
Nigel hangja ugyanilyen halk volt, de kemény volt, kegyetlen és fenyegető. A tekintete Sturbridge szemeibe mélyedt.
– Ha a fiú már nem is lehet az enyém, a festménye – a végső mesterműve, az utolsó lehelete – akkor is az enyém lesz. Aztán megvizsgálom majd minden apró részletét, és tanulmányozni fogom őt benne. Kifaggatom. Vannak kérdések, amiket fel fogok tenni neki, és szavak, amiket el akarok mondani. – A hangja ellágyult, mintha a dühe elemésztette volna saját magát. – Vannak ki nem mondott szavak. Ez a festmény az utolsó kapocs hozzá, Aisling. Az utolsó esélyem, hogy újra a közelében legyek. Nem tagadhatja meg tőlem.
Sturbridge hosszú ideig csak nézte a férfit, és azt vette észre, hogy újraértékeli őt magában. A hangja nyugodt, magabiztos, és parancsoló volt, amikor újra megszólalt.
– Én meg fogom keresni a festményét, Nigel. Itt már semmi többet nem nyerhet. És próbáljon pihenni. Holnap újra lejöhet hozzám.
Nigel nem nézett a szemébe, inkább a bizalmasai felé fordult, és máris kezdte magára ölteni a színpadias fellépését, mint valami védelmező, öreg köpenyeget.
– A boszorka a vérére esküdött. Ő majd kicsikarja a szükséges információkat. Most menjünk, másutt biztosan találunk elfogadható szórakozást, ami eltereli a figyelmünket. Uraim? – intett a társainak, hogy menjenek előre, aztán mélyen meghajolt Sturbridge felé. – Úrnőm, most magára hagyom, hogy nyugodtan tanulmányozhassa a belsőségeket és az orákulumokat, bár be kell vallanom, hogy nem is önt, hanem ezt a szerencsétlent irigylem. Ma éjjel számára megadatik az, amire mindennél jobban vágyom: élvezheti az ön osztatlan figyelmét. Akkor holnap, kedvesem.
A nosferatu összerezzent, amikor inkvizítora megpördült, és a köpenye ostorként csattant a háta mögött. Sturbridge gyorsan odalépett a felakasztott emberhez, és keresni kezdte, hogyan engedhetné le.
– Rendben van? Le fogom engedni. Gondolja, hogy meg tud állni a lábán?
A férfi felmordult, amit Sturbridge igenként értékelt. A kötelet átvetették a csillár egyik gyűrűjén, és falikarhoz rögzítették. Egyik újával megérintette a csomót, és az sietve kioldódott. A nosferatu lába a földhöz csapódott, és ez újabb nyögéseket csalt elő belőle. Megtántorodott, amikor újra ránehezedett és újra meggörnyesztette a saját súlyának terhe.
Sturbridge lefektette a földre, aztán körmének egyetlen határozott mozdulatával felnyitotta a csuklóját.
– Tessék, igyon. Fogalmam sincs, hol vagyunk, és szüksége lesz az erejére, mielőtt bárhová is mennénk. A nevem Sturbridge – tette hozzá, látva a másik habozását. Mintha ezzel mindent megmagyarázott volna.
A nosferatu feltartotta az egyik göcsörtös, béna kezét, és elhárította magától az italt, amire oly nagy szüksége lett volna.
– Miért? – kérdezte száraz, törődött hangon. – Miért nevezett Donatellónak?
Sturbridge visszahőkölt a kérdéstől, és a vizslató tekintet erejétől, de amint viszonozta a pillantását, rájött, miért habozik a férfi. Azt hitte, hogy gúnyolódik vele.
– Egy faragott szoborra emlékeztetett – kezdte óvatosan, mintha a hangjával elriaszthatná a másikat –, ahogy ott lógott. Egy tökéletes, csillogó márványalakra, aki ellenáll az idő – és a megaláztatások – viszontagságainak. Egy vibráló, sérülékeny, emberi alakra. Egy Donatellóra.
Szinte már bocsánatkérően vonta meg a vállát. A vér végigcsorgott a karján, és most egyenletesen csöpögött a könyökéről a földre. A nosferatu lehajtotta a fejét, de hogy szégyenkezve, vagy beletörődően, azt Sturbridge nem tudta volna megmondani.
Egyik nyomorék kezével az ajkaihoz húzta a nő karját, és hatalmas, szakadozott, zokogásszerű kortyokban inni kezdett. A lihegő zokogás egy idő után ütemesebbé vált, végül teljesen megszűnt. Sturbridge gyöngéden az ölébe fektette a férfi fejét, és bezárta a most már tépett szélű vágást a csuklóján.
Lenézett az arc romjaira, amire ismét kiült a nyugalom. A kés ténykedésének nyomai közül a legrosszabbak már összeforrtak, ahogy a vére belülről ellátta a sebeket. Csak ezután fordult a figyelme a férfi szétszaggatott háta felé, és arra, amiről tudta, hogy ott megtalálja.
Az ing rongyokban lógott rajta, és Sturbridge óvatosan lehántotta a véráztatta cafatokat. Apró kis könyörületnek tekinthető, hogy nem szöges ostort használtak, de az inkvizítorai valamikor meggyújtották a végét – és ez az ősi ellenség sokkal mélyebbre vágott, és maradandóbb sérülést okozott, mint bármilyen fém horog.
A hátát borító új lenvászon kötések fogták fel a verés javát, de még el kell telnie némi időnek, hogy kiderüljön, mennyi maradandó sérülés érte az alatta rejtőző lány húst. Sturbridge lassan, egyre erősödő várakozással fejtette le a kötéseket.
A vászon egyben, egy gyomorforgató, nedves hang kíséretében vált el, ami új keletű, és régi, még be nem gyógyult sebekre utalt. Sturbridge-nek elakadt a lélegzete.
A kötések között megpillantotta Ernst Lohm mesterművét, az ő Angyalát, amit közvetlenül a nosferatu hátára festett. Egy halhatatlan mestermű.
Sturbridge közelebb hajolt, és magába szívott minden kis részletet. Ó igen, közelről ismerte azt a sötét, csuklyás alakot. A legtisztább lángokból álló szárnyakat. A nyomorék jobb karral, amely élettelenül, hasznavehetetlenül lóg, mint egy sarló tavasszal.
Ő volt Uriel, az Aratómester – a halál angyala. A köntöse szárnyát vér szennyezte be – friss ostorcsapások nyomai. Az eleven bíbor makacsul kitartott a lángoló narancsvörösök, királyi lilák és éjféli zöldek között, amelyek segítségével a művész életet lehelt a halál hírnökének képmásába.
Sturbridge szórakozottan simogatta az ölében fekvő fejet. Micsoda rettenetes és rejtélyes ajándék ez egy elkötelezett, de pusztulásra ítélt ifjú csodálótól. Egy pillanatig egyszerre irigyelte és sajnálta ezt a halott, nyomorék emberroncsot – a kétszeresen áldott szörnyeteget, aki önmaga is egy műalkotás volt, de egyúttal egy másik mestermű médiuma is lett.
Magához ölelte, és ringatni kezdte az összetört testet a karjai között. Természetellenesen könnyűnek és törékenynek tűnt, mintha porrá omlana, és szétszóródna egy erősebb fuvallat durva érintése alatt. Kétmaroknyi törékeny őszi levél.
Arra gondolt, hogy hogyan remélheti, hogy megmarad. Nem tudta elképzelni, hogy ez a lény szembeszáll az előtte álló éjszakák fizikai megpróbáltatásaival, hogy az ennél sokkal súlyosabb kihívást ne is említsük: a tényt, hogy minden éjjel úgy kell felébrednie, hogy tudatában van önnön torzságának, és hogy soha ne vethessen akár csak egyetlen pillantást is a ragyogó szépségre, ami mindig elérhető közelségben lesz hozzá, de soha nem kerülhet a szeme elé. Mert elrejtették a szeme elől. Elkendőzték.
Előbb vagy utóbb Donatellót utoléri a türelmes árnyéka. Sturbridge elképzelte, ahogy az Aratómester egyszerűen csak megkocogtatja régi útitársának a vállát – a senki földjét kettejük között –, és hazaviszi őt. Ez elkerülhetetlen, biztos, mint a halál. De hát nem is a tagadás volt nehéz, hanem minden éjjel megtalálni az erőt ahhoz, hogy felkeljen, és az élők között maradjon. Hogy életet igyon, és megmaradjon.
Nem irigyelte tőle a küzdelmet, hogy az isteni ajándéknak – az örök életnek – erre a szentségtörő paródiájára kell ébrednie, miközben tudja, hogy maga a halál angyala ólálkodik folyamatosan a háta mögött. Hogy vár és figyel, mikor botlik meg, mikor csúszik el először. Csak egyszer. És akkor megkocogtatja a vállát.
Sturbridge óvatosan visszahajtotta a lenvászon kötéseket. Mintha letakarta volna egy halott arcát. Lezárta, még ha csak egy pillanatra is, azokat a rettenetes, szúrós, kísértetiesen türelmes szemeket.
Legalább ma éjjel biztonságban lesz. Védelmezően körülfonta a karjaival – mint valami hollófekete szárnyakkal – és a nosferatu békés, kegyes álomba merült. A holtak álmát aludta.
ERIC GRIFFIN
1999. augusztus 13., péntek, 23:30
Washington D.C.
A lázongásokat követően a Sétálóutca Washington D. C-ben leginkább egy katonai bázishoz kezdett hasonlítani. A Kapitólium és a Fehér Ház bedeszkázott ablakai közötti területet teljesen elfoglalta a menekültektől és szociális munkásoktól nyüzsgő sátorváros. A történelem során már másodszor alázták meg gyújtogatók az elnök rezidenciáját. A first ladyt nem viselte meg különösebben a kényszerű evakuáció, sőt elődje, Dolley Madison példáját követve még arra is szakított időt, hogy lefényképeztesse magát, amint éppen George Washington egyik portréját menti ki a tűzvészből.
A viaszosvászon és a mosdatlan testek tengeréből dacosan meredt elő a Washington-emlékmű – egy vádlón a mennyekre szegezett ujj. Közelebbről szemügyre véve azonban kiderült volna, hogy a számtalan vandál együttes erőfeszítése nem maradt minden eredmény nélkül. A FEMA-dolgozók, mintha megérezték volna a jövő szelét, végre legyőzték megilletődöttségüket és vonakodásukat, és hevenyészett állványt tákoltak az emlékmű köré, hogy merész vörös keresztet fessenek az obeliszk mind a négy oldalára.
A Smithsonian Intézet bezárta kapuit a nagyközönség előtt. A marylandi Állami Milícia kisajátította a Repülési és Űrkutatási Múzeum alsó szintjét harctéri parancsnokságnak, és innen próbálta legalább a rend látszatát visszaállítani a nemzet fővárosában – kevés sikerrel. A robbanás után – amit állítólag reménybeli gyémánt tolvajok idéztek elő – lebontásra ítélték, és kordonokkal lezárták a Természeti és Történeti Múzeumot. A detonáció megrázta az épületet, és ingataggá tette az egyensúlyi állapotát. A mentőcsapat kénytelen volt utat vájni magának egy kék bálna életnagyságú másán keresztül, amely valaha a mennyezetről lógott, de a robbanás nyomán lezuhant, és teljesen elzárt egy teljes épületszárnyat a külvilágtól.
Azonban a sétány összes épülete közül a kastély változott meg a leginkább. A nosztalgikus régi téglaépítményben valami gyökeresen átalakult. A nyüzsgő élet ösztönösen elhúzódott a közeléből, és a kötelek és viaszosvásznak bozótosa nem tudott gyökeret verni az árnyékában.
* * *
Éjszaka. A fém szemeteskukákban és kibelezett autóroncsokban lobogó főzőtüzek megvilágították a sátorvárost. Az apró, nyomorék alak messzire elkerülte őket. Nagyon jól tudta, hogy ha óvatlanul túl közel merészkedne az emberiség valamelyik összetömörülő csoportjához, akkor a legjobb esetben is dühös pillantásokat és csupasz acélt kapna jutalmul. A legrosszabb esetben elvernék, vagy kirabolnák vagy... nos, itt elég sokan éheznek, emlékeztette magát a tényekre. Nem sokat aggályoskodnának, ha a környezetükben nagy bőségben előforduló élelemhez kellene nyúlniuk.
Kitört a falánk testek tömegéből, és kilépett egy durván kör alakú nyílt területre, a kastélyt körülvevő senki földjére, aztán anélkül sietett oda a bejárati ajtóhoz, hogy ellenőrizte volna, figyeli-e valaki. Menet közben olyan érzése támadt, mintha az öreg épület figyelné őt az összehúzott lőrés-szemein keresztül.
Óvatosan kinyújtotta egyik kezét az ajtó felé. A fa felszíne érdes, és bütykös volt, de mintha megvonaglott volna az érintése alatt. Lágy és puha, nedves és eleven. A kapu nem is igazán kinyílt előtte, inkább körülölelte, és magába fogadta.
Vakon kapálózva, tolakodva és furakodva vergődött keresztül a viszkózus membránon, aztán hirtelen kiöklendezték a kastély hűvös belső terébe. Küszködés közben elveszítette az egyik kifényezett bronz mankóját, ami most végigszánkázott a márványpadlón, és jó pár lábnyival odébb állapodott meg az üreges fém visszhangzó csörömpölésének és csengésének kíséretében.
– William? – kiáltott valaki éles hangon az emeleten. – Te vagy az, William? Mindig akkora lármát csapsz.
– Igen, eminenciád, én vagyok az. Sajnálom, ha megzavartam. Nekem...
– Nos, akkor gyere fel! Izgatottan várom a híreidet. De próbálj csöndben maradni! Nagyon nem szeretném, ha még jobban megriasztanád az alanyaimat. Mostanáig nagyon szépen haladtak. Gyere csak fel!
William lehámozta magáról az utazóruháját, a bejárat mellett hagyta a megmaradt mankóját, és szorosabbra húzta a zsákvászon fűzőt a bordáin. Ami kevés fizikai alakja még volt a mellkasa alatt – a létfontosságú szervek és belsőségek kusza egyvelege –, azt ez a pecsétes zsákmaradvány tartotta egybe. A zsák tartalma nedvesen loccsant a padlón, ahogy groteszkül túlfejlett karjaival végigvonszolta magát az előcsarnokon.
William egy sor kínkeserves ugrással és rándulással mászta meg a lépcsőt, és a tenyere visszhangot verve csattant a hideg márványon. Minden egyes lépcsőfok után szünetet tartott, megvárta, amíg az egyensúlyát veszélyeztető lengés alábbhagy, és csak aztán veselkedett neki a következőnek. Mintha egy örökkévalóság telt volna el, míg elérte a toronyszobát.
Az apró kör alakú kamra fullasztó volt, állott, dohos levegővel terhes. A dögszag szinte maga alá gyűrte. Hirtelen az a nyomasztó érzése támadt, hogy egy óriási ragadozó madár fészkébe tévedt. A fészek piszkos ablaktábláin keresztül néhol ráláthatott az égboltra. A padlót öreg csontok borították, és a fény itt-ott megcsillant egy-egy, csillogó csecsebecsén. A legtöbb ilyen csecsebecse acélból készült, kegyetlen, horgas szerszám volt.
Vykos egy magas tábori székre kuporodott a sárgafából ácsolt masszív antik asztal mellett. Az asztal a rácsok miatt szinte légiesen könnyűnek tűnt, pedig könnyen lehetett akár háromszáz font is a súlya. Williamnek Bagdad bazárjai, fahéjas zsákok és ringatózó, tökéletes mandula alakú köldökkel megáldott lányok jutottak róla eszébe.
A tábori szék mintha két számmal is nagyobb lett volna az asztalnál. Vykos szorosan az oldalához szorította a karjait, mint valami szárnyakat, és szinte kétrét görnyedve vizsgálgatta egyik kegyetlen körmével az előtte kifeszített részletes anatómiai vázlatokat. Időről időre félrebillentette a fejét, és összehasonlította a precíz diagram valamelyik részletét a körülötte elhelyezkedő élő alanyokkal – amelyeket tanulmányozás céljából felnyitott.
Itt most az információáramlás irányában van a lényeges különbség – gondolta William. Veasiliusra és a reneszánsz többi nagy anatómusára gondolt, akik arra kényszerültek, hogy titokban, gyűlölettel övezve végezzék kutatásaikat, és sietősen jegyezzék le ezt a verboten tudást, amelyre az emberi test titkos mélységeibe vetett lopott pillantásaikkal tettek szert. Itt azonban az eljárás fordítva működött. Vykos nem az emberi tetemekkel kapcsolatos megfigyeléseit jegyezte föl, hanem inkább az alanyokat alakította át az asztalon heverő terveinek megfelelően.
A nő felnézett a munkájából. Megpillantotta Williamet, és felkelt, hogy üdvözölje.
– Hát itt vagy, William. Gyere csak be. Már az utolsó simításoknál tartok. Van valami híred a számomra?
A legközelebbi alanyból felszakadó reszkető nyögés tanúsította, hogy Vykos még egyáltalán nem az „utolsó simításoknál” tart. William a saját gyengesége jelének tekintette, hogy még mindig észrevette az ilyen apróságokat. A kiontott vérfolyamok, a belső szervek nedves emelkedése, az inakat a csonttól elválasztó precíz vágások mind olyan látványt nyújtottak, amiket már megszokott, és amikkel szemben érzéketlenné vált. De a nyögés, a jajgatás, az összecsikorduló fogak...
Vykos hideg, távolságtartó érdeklődéssel figyelte, mintha gondolatban kísérletképpen átrendezné az arcvonásait. William nyelt egy hatalmasat, és kényszerítette magát, hogy a látogatás okára összpontosítson.
– Igen, eminenciád. Híreket hoztam a harmadik enklávéról. Minden készen áll. Áttörtük a külső védelmet, és tudom, hogy szeretne jelen lenni, mielőtt odabenn bármit is összezavarnának. Bejelentettem a noli intrare-t, és ma éjszakára hazaküldtem az ásatást végző csapatot.
– Kitűnő. Jól tetted, William. De mondd csak, nem is éreztél kísértést, hogy te magad menj be az enklávéba? Hogy elsőként sétálhass azokon a ritkán használt galériákon, amelyeket az ellenség sietve hátrahagyott? Hogy megbámuld elveszett kincseskamráit, hogy a kezedbe fogd a tárgyakat, amelyek kedvesek voltak neki? Hogy kicsikard minden egyes titkát a dohos kötetekből és a sikoltozó szellemekből?
Vykos hangja suttogó kórussá duzzadt, és William szemei néma rettenettel tapadtak az érsek ingujjából előbukkanó komor, fekete törzsi tetoválásokra. Mintha mindegyik saját akarattal vonaglott volna, hogy aztán a szétnyíló hús semmi mással össze nem téveszthető hangjának kíséretében egyenként széles, fogatlan vigyorra nyíljanak. Egy újabb, küszöbönálló rablás, vagy bosszú, vagy megszégyenülés ígéretétől felcsigázott gügyögő kórus csendült föl. William erőszakkal elfordította a pillantását, és kipréselte magából a válasz szavait.
– Hogy nem éreztem-e kísértést, eminenciád? De igen, azt hiszem. De ön igazán nagylelkű volt. Az első két enklávéban szerzett zsákmány – nos, az ott felfedezett titkok nélkül nem is remélhettem volna, hogy ilyen szinten megszabadulhatok a hústól. Az adósa vagyok.
– Nagyon rosszul hazudsz, William – vonta össze a szemöldökét Vykos. – Bementél, nem igaz? Mond csak el. Megértem, ha igen – lépett közelebb a beszélgetőtársához.
– Nem, eminenciád! Én nem... én nem mertem... én hűséges szolgája vagyok. Ön képes kivájni az igazságot a hamisságból, tudnia kell, hogy igazat mondok!
Vykos egykedvűen nézett le a lábai előtt a padlón vonagló nyomorultra, aki a saját nedveinek ösvényében araszolt hátrafelé a lépcsősor tetejéhez. Milyen érdekes bogár. Felemelte az egyik lábát, hogy eltapossa.
– Köszönöm, úrnőm!
William elragadtatva tekeredett rá a felkínált lábra, és nekipréselte az ajkait.
Vykos a döntő pillanatban megtorpant, és kiélvezte a másik hódolata és pusztulása közötti pontot.
– Ezt hagyd abba, William. Ilyet nem illik – billentette meg megvetően a lábujját, amikor megvonta tőle a kegyet. A vadul kapálózó William hajszál híján leesett a lépcsőn.
– Azonnal hozasd ide az autót. Azonnal indulunk.
– Igen, eminenciád. Köszönöm, eminenciád.
* * *
A páncélozott csapatszállító elődübörgött a Repülési és Űrkutatási Múzeum földalatti parkolójából, nyomában sietve újra összeszerelték a barikádot. A jármű átvágott az úton, levágta a kanyart, és egyenesen a kastélyt körülvevő senki földje felé tartott.
A tömeg még távolabbra húzódott, és a zavaró elem iránti nemtetszését egy kövekből, üvegekből és emberi ürülékből álló záporral jutatta kifejezésre. A csapatszállító szorosan a bejárat elé állt, és pár pillanatig csak járatta ott a motort, aztán indult is tovább. Néhány figyelmeztető lövés megtisztította előtte az utat. A tömeg felsikoltott, újabb szitoközönnel árasztotta el a járművet, aztán visszahúzódott, és lenyugodott.
A jármű óvatosan haladt a város üledékében, átkelt a Potomac-folyó egyetlen használható hídján, és eltűnt Virginiában.
* * *
A csapatszállító meg sem állt, amíg mélyen be nem értek a Winchester mögött található hegyek közé. Az ajtó félrecsúszott, és Vykos kilépett a hideg éjszakába, és a mindent átható fenyőillatba. Zavarónak találta a nyílt tér határtalanságát. Talán túl sokáig gubbasztott a zsúfolt, félhomályos laboratóriumok, börtönök és bunkerek mélyén. Hiszen az utóbbi időben ezek alkották a teljes világot számára.
Elgondolkodott. Ha az emlékezete nem csal, akkor utoljára akkor járt odakinn, amikor lerohanták Washingtont. Az volt ám a dicsőséges tett. De mégsem ez volt az utolsó alkalom, hanem a koronázásának éjjele. Élesen emlékezett rá, hogy a kastély tetején ücsörgött, miközben a Sabbat-előkelőségek odalenn gyülekeztek. Csakhogy a város azóta csapdaként zárult össze körülötte. Olyanná vált, mint egy börtön.
Vykosnak egy csöppet sem fűlött a foga a város irányításával járó mindennapos taposómalomhoz – pedig egy Washington méretű város irányítása bizony hatalmas terhet rótt volna rá. A részletek és krízisek végeérhetetlen sora, amivel foglalkoznia kellett volna, elvonta a figyelmét a munkájáról és a kutatásairól. Elvonták a figyelmét? Egyszerűen lehetetlenné tették.
De ma éjjel... Mélyen leszívta a szelet, a csillagfényt, és a fenyőket a tüdejébe. Ma éjjel semmi sem vonja el a figyelmét. Most lesz elég ideje – és tere – a felfedezéshez. A kinyilatkoztatáshoz! Talán itt, ebben az erdőben, a régi rivális remetelakjában, a gondosan összegyűjtögetett titkok között talál rá egy utalásra, ami eddig kitért előle a hosszú évek alatt. Talán nem megy vissza. Soha többé.
William érezhetően feszengve megköszörülte a torkát. Láthatóan megriasztotta a mester arcára kiülő leplezetlen éhség. Ez még a szokásos klinikai közömbösségnél, nemtörődöm visszautasításnál is sokkal rosszabb volt.
– Az enkláve éppen itt van, eminenciád.
A vadrózsasövényen át vezető ösvényt laposra taposták, és a fenyőillat hamarosan átadta a helyét a magnólia betegesen édes bűzének. Fehéren virágzó fák szegélyezték az út két oldalát. Észrevehetően egymás felé dőltek, így a koronájuk összeért odafenn, és afféle lugast képeztek, amely a rozoga majorsági házhoz vezetett.
A bejárati ajtóhoz vezető félköríves lépcsősor mellett két őr posztolt. Ebből a távolságból könnyen össze lehetett volna téveszteni őket egy pár tüskés és rosszul nyírt bokorral. Csakhogy türelmetlen pusmogásuk elárulta őket – mozgolódásaik nem estek egybe a szél fuvallataival.
Az érsek közeledtére zavaró módon mind a két tüskebokor szinte kétrét hajolva térdre ereszkedett.
– Jó estét, eminenciád!
– Hatalmas megtiszteltetés ez, eminenciád!
Volt valami vadság ezekben a zöld emberekben. A „hajuk” szerteszét meredezett a fejükön, és a komor töviskoszorúk is alig tudták kordában tartani. Arcuk öreg, viharvert fáját elborították az elmúló évek jelei. Arcvonásaik, a törékeny, gallyszerű végtagjaikhoz hasonlóan szögletesek és élesek voltak. Minden mozdulatukat a fa recsegése és pattogása kísérte.
– Te elkísérsz bennünket – mutatott rá Vykos a jobb oldali őrszemre. – Szükségünk lesz némi fényre. William, kérlek, maradj nyugton egy pillanatra.
Vykos lassan, egyenletesen belefújt a két tenyere között képzett mélyedésbe, mire halvány, félénk derengés villant a sötétben. Az apró szikra ragyogóvá, és forróvá változott, ahogy életet lehelt belé.
William rémülten felkiáltott, és majdnem elvesztette az egyensúlyát a bronz mankókon. Fekete gyapjúból szabott felöltője enyhén füstölögve a földre zuhant, és alatta a belsőségeit összetartó zsákvászon vakító fehér fénnyel izzott – a fény úgy világította meg a durva szálak hálózatát, mint a propán lámpák a védőhálójukat.
Vykos egyetlen pillantása elhallgatatta Williamet.
– Ha befejezted végre, akkor talán mutathatnád az utat.
* * *
Az üres folyosók visszhangozva továbbították a fém mankók csattanásait. William úgy érezte, hogy már órák óta kóborolnak céltalanul. A ház korábbi lakói nyilvánvalóan nagyon sietősen távoztak. A kapkodó csomagolásra utaltak a felső szint kamráiban a szétszóródott személyes holmik. A savas gázok, és az ellenőrizetlen gombaszaporulatok átvették az uralmat a laboratóriumokban – ők voltak a fedetlen csőrös poharakban és petri-csészékben magukra hagyott kétes vegyületek leszármazottai.
A por beszivárgott a szentélyekbe és műhelyekbe, és elfedte a gondos kézzel felrajzolt védő diagrammák krétavonalait – a félbehagyott rituálék árulkodó jeleit. A keleti szárnyban William mészárlás nyomaira bukkant, ami kétségtelenül egy elszabadult védőszellem számlájára írható. A valaha hűséges szolgáló drámaian, és bosszúszomjasan távozott, amikor a boszorkánymesterek nem teljesítették az őt megkötő paktumok rájuk eső részét.
– Ez is pontosan olyan, mint a másik két enkláve, amire rábukkantunk – dorombolta Vykos. – Örömmel látom, hogy elnyerte jutalmát a Goratrixhoz való hűség. A növendékek követték mesterük példáját, és a veszély első jelére elhagyták őrhelyüket.
– Azt rebesgetik, hogy hívatták őket – próbált küszködve lépést tartani a mesterével William. – Mindannyiukat. Elszólították őket. Hogy segédkezzenek a mesterüknek.
És még azt is rebesgetik – gondolta magában –, hogy Vykos és Goratrix már halandó éveikben is egymás legádázabb riválisai voltak – amikor még mindketten egyszerű tanoncok voltak, akik szerették volna felkelteni a Tremere nevű varázsló figyelmét. De ez még az aranykorban történt, amikor az éjszaka istenei valódi – gyönyörű és rettenetes – alakjukat viselve jártak az emberek között. Már a puszta látványuk elég volt ahhoz, hogy kiégesse annak a vakmerőnek az érzékeit, aki akár csak egyetlen pillantást is a fölötte állókra merészelt vetni. De az inkvizíció máglyái véget vetettek ennek a kornak, és a sértett tzimiscek még a hozzájuk hűségesektől is elfordították ragyogó és szavakkal le nem írható arcukat.
William mindig ott állt a mestere mellett, ahogy Vykos módszeresen kifosztotta a Goratrix-ház sietősen kiürített enklávéit. Időnként előfordult, hogy Vykos óvatlanul kifakadt, és William ezekből a kirohanásokból próbálta összerakosgatni, hogy mi is történt annak idején a két legendás rivális között. Mostanában úgy vélte, hogy Goratrix úgy próbált riválisa fölé kerekedni, hogy a ragyogóak kezére adta Vykost. Azzal azonban nem számolhatott, hogy ezzel a tettével további nyolc vég nélküli évszázadra elnyújtja ellenségességüket. William bölcsen megtartotta magának a találgatásait.
– Én is tudom, mit rebesgetnek. Hát azt hiszed, hogy itt lennénk, ha... – Vykos láthatóan megnyugodott. – Természetesen én is hallottam a szóbeszédet, még odahaza Európában. De a saját szememmel is látnom kellett. Ugye megérted, William? Csakhogy még ennyi hosszú hónap alatt sem jött újabb hír az urukról. Ez a csend zavar engem. Ő nagyon... kedves nekem.
William teljesen biztos volt benne, hogy nem szeretné, ha őhozzá is így vonzódna az érsek.
– És... lehetségesnek tartja, hogy ő itt járt, eminenciád? Éppen ezek között a falak között? Be kell vallanom, hogy annyi mindent suttognak az árulóról, hogy már abban is kételkedem, hogy akár egyetlen igazságfoszlány is lenne az alakját övező számtalan történetben. Az a sok értelmetlen zagyvaság arról, hogy elvitte a tremere-eknek az örök élet titkát. Hogy egyes-egyedül fedezte föl a vérmágiák alapjait. És hogy szembefordult a mesterével, hogy arcátlanul megalapíthassa a saját házát! Nos, ha csak a fele igaz lenne annak, amit róla mesélnek, akkor ő lenne a leghatalmasabb boszorkánymester, aki valaha... – csuklott el hirtelen William hangja, amikor rádöbbent, hogy túl messzire ment.
Vykos közönyösen végigmérte, és ő felismerte a mester pillantását. Ez volt az a pillanat, amikor kiömlik a vér. Már egyedül a pillantása elég volt ahhoz, hogy rángatózva a földhöz szegezze. Végül egy horkantás jelezte, hogy elhatározásra jutott.
– Én ismerek hatalmasabbat – fordított hátat neki Vykos. William egy ideig csöndben szökdécselt a nyomában. Nem szeretett volna semmi olyasmit mondani, amivel jobban felingerelhetné. Elhatározta, hogy hátra marad. Úgy tűnt, mintha újra és újra végigmennének ugyanazokon az üres folyosókon, de nem szólt semmit. Aztán pontosan előtte Vykos hirtelen megtorpant.
– Itt kell lennie. Pontosan emlékszem, hogy már legalább háromszor térítettek el, rá erre a folyosóra. William, emlékszel rá, hogy átkutattuk volna ezt a raktárhelységet?
William körülnézett, és megpillantott egy kis méretű ajtót, amit nem is vett észre, amikor közeledtek. Biztosan Vykos riasztó alakja takarta el előle.
– Igen, egy apró éléskamra – kutatott az emlékezetében. – Biztosan eminenciád is emlékszik rá, hogy az élelem nagy része vörös és szürke masszává olvadt.
A kísérőjük észrevette, hogy megálltak, és visszafordult a páros felé.
– Lenne olyan kedves, és gyorsan átkutatná azt a szobát, hogy megerősítse William mondatait? – kérdezte a zöld embertől Vykos, amikor az ismét csatlakozott hozzájuk.
– Természetesen, eminenciád.
Kinyitotta az ajtót, és bekémlelt a helységbe. Az orrát undorodva elhúzta, aztán gyorsan becsukta maga mögött az ajtót.
– Pontosan úgy van, ahogy mondta. Nem állítom, hogy nem értek egyet vele. Én sem szeretnék túl sokáig odalenn tenni-venni – mondta, és már fordult is, hogy elinduljon lefelé a folyosón.
– Pontosan mit is mondott William? – faggatta tovább Vykos.
– A lépcsők – felelte a zavartnak látszó őr. – Lefelé a borospincébe. Úgy tűnik, hogy a fokok helyenként teljesen elkorhadtak. És a szagból ítélve nem a lépcső az egyetlen, ami oszlásnak indult odalenn.
– Egy borospince? – fordult győzedelmes pillantással William felé Vykos.
– Igenis, eminenciád, egy borospince. Ha úgy érzi, hogy valamiképpen fontos lehet, akkor felszerelhetünk egy hámot, hogy le tudjak menni a törött lépcsőn. Láttam némi kötelet az egyik raktárban nyugat felé.
– Egy pillanattal korábban még azt mondtad, hogy ez itt egy éléskamra – tartott ki az álláspontja mellett Vykos.
– Talán elkeveredtem – felelte William nyugtalanul. – Úgy tűnik, mintha órák óta járnánk körbe-körbe.
Odament az ajtóhoz, megtámaszkodott a mankóján és a falon, és kinyitotta.
– Önnek most is, mint mindig, tökéletesen igaza van, eminenciád. Ez csak egy éléskamra, semmi más. Sajnálom, hogy raboltam az idejét. Most kutassuk át az udvart?
– Nem, nem kutatjuk át. Most átmegyünk azon az ajtón. Mindannyian.
– Az éléskamrába? – kérdezte értetlenül William. – Alig hiszem, hogy be tudnánk préselődni, még ha nem is töltené meg zsúfolásig a romlott élelmiszer. Nem, majd megyek én, úrnőm.
– Ostoba – mormolta Vykos. – Ez egy védelem. Valami régi vérmágia visszamaradt trükkje. Elködösíti az észlelésed – és láthatóan az emlékeidet is – az ajtó mögött látottakkal kapcsolatban.
Az ingujjából Vykos elővarázsolt egy kegyetlen acélpengét, mire William rémülten hátrahőkölt, és veszedelmesen megingott. Vykos megragadta az egyik kezével, és megtartotta. William érezte, ahogy egy hőhullám kíséretében elönti a pánik. Lenézett, és megpillantotta a kést, ami markolatig fúródott a belső szerveit tartó fehéren izzó szövetbe.
– De úrnőm! Eminenciád! – hadarta.
– Maradj csöndben, William – húzta ki a pengét Vykos.
Az acél lopott tűzben égett. Nekinyomta a pengét az ajtó fájának, és egyetlen széles ívű mozdulattal egy tökéletes kört perzselt a felszínébe. Gyorsan tovább dolgozott. Rúnákat, és misztikus jeleket adott a körhöz, és végül egy védő diagrammává alakította. Néhány újabb fürge csapást követően ismét megváltozott az egész diagramma – egy hatalmas, önmagába tekeredett sárkány másává alakult át, amelyik felfalja a saját farkát.
A kés kihűlt, de a sárkány már saját hőtől ragyogott. Egy belső lángtól. William nekirogyott a falnak, és lassan lecsúszott a padlóra. A ragyogás kihunyt az élettelen, rongyos zsákvászonból, és a belsőségei kiomlottak körülötte a földre. Értetlenül nézett a mesterére.
– Itt fogsz várni, William – hívta maga után a zöld embert Vykos. – Utánunk jöhetsz, ha magadhoz tértél.
– Köszönöm, eminenciád. Ön igazán nagylelkű – felelte William.
* * *
Az ajtó mögötti szoba egy hatalmas, nyitott udvarra vezetett. Nyoma sem volt a zsúfolt éléskamrának, vagy a dohos borospincébe vezető korhadó lépcsőnek. A valaha kifinomult kertet szinte megfojtották a halott levelek, és az állott tócsákban elszaporodó moszkitók. Az aljnövényzetben három ösvény ágazott szét – egy vörös, egy fekete és egy fehér kavicsokkal volt felszórva.
Vykos kilépett az ajtó mögött található megtisztított területre. Itt kövekkel burkolták a földet, így a bozót és a gaz nem tudott igazán teret hódítani. Jobb kéz felől bágyadtan ringatózott néhány bilincs, amelyeket egy hatalmas, fogazott szélű kőtömbhöz erősítettek. Száraz vér, és rozsda vöröslött a láncokon.
A zöld ember közelebb hajolt, hogy el tudja olvasni a kőtömbbe vésett feliratot. Ez állt rajta: „Ecce inquit ignis et ligna ubi est victima holocausti.”
– A holocaust áldozatai[2]? – meredt a véres bilincsekre, aztán megrázta a fejét. – Fura, hogy éppen ezen a helyen állítottak holocaust-emlékművet.
Vykos fájdalmas arckifejezéssel fordult felé, és mérte végig a zöld embert.
– Victima holocausti. Azt jelenti, „égő áldozat”. Mond csak, pontosan hol tanultál... Nem, ne törődj vele. Ne mond el. Csak feldühítene. A teljes felirat a következőket jelenti: „Lásd a tüzet és a fát: de hol a bárány az égő áldozathoz?” A Bibliából van – tette hozzá reménykedve, amikor észrevette a férfi arcán megjelenő üres kifejezést. – Talán már hallottál róla. Ábrahám és Izsák története.
– Persze, hogy hallottam róla – rugdosott dühösen néhány laza kavicsot, amelyek felgurultak a kőkörre. – Csak nem fárasztottam magam azzal, hogy latinul olvassam.
– Amikor először tanultam erről a történetről – mondta Vykos tűnődve, mintha messze járnának a gondolatai – még kizárólag latinul lehetett olvasni. Vagy héberül...
Az udvar felé fordította a tekintetét, és felismerte az Elágazó Ösvények Kertje alatt lapuló kabbalista alapokat. Három ösvény indul Malkhutból, a Földi Börtönből, és elágazva, átalakulva emelkednek a Kether, a Korona felé. A tökéletes isteniség temploma. Útjuk során a három ösvény keresztezte egymást, többször elágazott és szétvált, míg végül pontosan huszonkét út lett belőlük – egy nagy arkanum minden egyes manifesztációjához. Még kilenc kör alakú tisztást látott azon kívül, amelyen éppen álltak. Ezek szimbolizálták az égi szférákat, a belső felfedezőút egyes állomásait. Némelyik tisztást eltömődött kutak díszítettek, másokat elszíneződött szobrok, és voltak olyanok is, amelyeken elhanyagolt sírkövek álltak.
Azonban ahogy az ismerős minta kibontakozott a szeme előtt, Vykos nem Jákob fényes lajtorjáját látta, ami az embertől az istenihez emel, hanem egy csapdát. Hamis alagutak, elzárt utak és zsákutcák labirintusát. A megvilágosodást hirdető kígyózó ösvények visszatekeredtek önmagukba – és komorrá, keserűvé, állottá váltak. És a kert kellős közepén a sárkány a saját farkát rágta.
Vykos mélyet sóhajtott, és kiélvezte a miazmát, a riválisának a halhatatlanság felfogására tett kísérletének teljes kudarcát. Sajnálta, hogy maga Goratrix nem lehet most itt, hogy tanúja legyen mindennek, és megossza vele ezt a pillanatot. De talán éppen az ő távolmaradása volt a legerősebb cáfolat mind közül. Talán végül megadta magát a halál gyengéd korholásának.
– Követhetsz, ha akarsz – mondta Vykos a zöld embernek. – De ügyelj. A halál rejtőzik az Elágazó Ösvények között – figyelmeztette a kísérőjét, aztán vakmerően elindult a középső ösvényen, egyenesen a sárkány szája, a rontás szíve felé.
Kisvártatva a csikorgó léptek tudatták vele, hogy az őrzője a nyomába szegődött. Ostoba. A fehér kaviccsal felszórt ösvény volt az axis mundi, a kozmikus oszlop – ennek az ösvénynek az volt a titka, hogy csak távozókat ismert, visszatérőket nem.
Az ösvény a központi szféra felé haladt. Már látta is a satnya almafa körvonalait a kert középpontjában. Számos ösvény tartott arrafelé, és ezek gyakorta keresztezték egymást. Fiatal korában – emlékezett vissza Vykos – az embereket általában a keresztutaknál akasztották fel. Micsoda különös régi szokás.
– Jobb lett volna, ha a kőnél maradsz – szólt hátra a válla fölött.
Kísérője felmordult, és megszaporázta a lépteit, hogy utolérje.
– A frász kerülgetett tőle. Mintha valami várakozóan körözött volna a fejem fölött. Ki kellett jönnöm alóla. És ott volt még a vérszag. Vér szivárgott a bilincsekből! Esküszöm. Elvesztettem a fejemet. És ez nem olyan volt, mint a hamis vér, vagy valami különleges effektus. Vitae jött belőle. Öreg, és erős vitae. Képtelen voltam rájönni, honnan jöhet. Egyszerűen nem tehettem úgy, mintha ott sem lenne. Az egész itt volt benn, a fejemben.
– Odakinn is várakozhattál volna Williammel – mutatott rá Vykos, majd egy percig komor csendben gázoltak tovább az aljnövényzetben. – Jól tetted, hogy nem ízlelted meg a vért. Az áruló vére volt. Ez az ő háza, azok az ő béklyói. Kétségtelenül a megtévedt követőinek állíttatta oda emlékeztetőül, hogy jelezze, micsoda árat fizettek az ő kedvéért.
Az ösvény egy újabb kör alakú, tiszta területre vezetett. A tisztást egy alacsony, alig egy láb magas téglafal vette körül. Egyértelműen mesteri kőművesmunka volt. A téglák mindenféle cement, vagy habarcs felhasználása nélkül tökéletesen illeszkedtek egymáshoz. Nem kis teljesítmény tökéletes kört formálni mindössze egyszerű téglákból. Vykos belerúgott a falba, de az szilárdan kitartott. Ez itt Yesod, az Alap.
– Ó, hát itt vagy, öreg barátom – állt meg a körülkerített térközepén álló szobor előtt. – Most is, mint mindig, csak a szerénységed nagyobb az ambícióidnál.
A talapzatától eltekintve a szobor nyolc és fél láb magas volt. Az alak ifjú volt erőteljes, és diadalittas. A fejét hátravetette, és felemelt öklében valamiféle titkos jutalmat rejtegetett.
– Ez itt ő? Rettenetesen fiatalnak tűnik – jelentette ki szkeptikusan az útitársa, majd látva Vykos helytelenítő pillantását, még hozzátette: – Úgy néz ki, amint aki éppen ráhibázott valamire.
– Valóban ráhibázott valamire – csalt mosolyt a megjegyzés Vykos arcára. – Ő volt az ő Prométheuszuk, a Fényhozójuk. De Prométheusz csak a tűz titkát lopta el az embernek, míg Goratrix az örök láng, a halhatatlanság titkát tette le a lábaik elé. Megkötötte és aláírta a saját sötét alkuját, és az aláíráshoz nem csak a saját, hanem minden testvére vérét is felhasználta. Aztán végül megfizette az árat.
– Úgy érti, hogy ők megölték? Hozzá bilincselték egy kőhöz?
– Prométheuszt bilincselték merészségéért egy kőhöz – javította ki a tévedését Vykos. – Minden nap egy keselyű repült oda, aki kitépte és megette a máját. A máj aztán visszanőtt, és készen állt a másnapi lakomára. Goratrix szeretné elhitetni velünk, hogy Prométheuszhoz hasonlóan őt is nemes ügyért sújtották igaztalan szenvedésekkel. Hogy a népéért ontja minden éjjel a vérét. Azt reméltem, hogy végére én már az utolsó cseppjének is.
– Erről szól a felirat? – bökött a talapzat irányába a zöld ember. A szobor alatt a kővetkező véset állt: Quasi tampestas tran-siens non erit impms iustus autem quasi fundamentum semkemum.
Vykos hangulata egyenletesen javult. Tatán ennek köszönhető, hogy nem pirított rá úgy, mint Williamre a klasszikus műveltség hiánya miatt.
– Ahogy a forgószél is elmúlik, úgy pusztulnak el a gonoszok: „de az igazak örökkévaló alapot adnak”. A...
– Bibliából van, igen. Elpusztulnak a gonoszok, huh? Különös díszítő jelző a saját emlékművedre. Gondolja, hogy valaha személyesen is látta ezt? – gondolkodott hangosan, miközben elindultak a tisztás másik oldala felé. – Hogy ő is járt ezen az ösvényen, amelyen most mi?
Ingerültség villant át Vykos arcán. Ezen az éjszakán már másodszor tették fel neki ugyanezt a kérdést. De még ez sem volt elég ahhoz, hogy megtörje elragadtatását, amiért az ellensége házának romjai között sétálhat.
– Nem állíthatom biztosan, de lehetséges. A Goratrix-ház-nak nem lehetett tucatnyinál több kápolnája világszerte, mi pedig felfedeztünk, és feltörtünk ezek közül hármat. Négyet, ha beleszámítjuk a központi enkláve kiégett romjait Mexikóváros alatt. Úgy vélem nagyon valószínű, hogy legalább egyszer megjelent itt, talán az új közösség felszentelésénél. Ha másért nem, hát hogy megkapja a hűség-, és véresküket.
Az ösvény újra elágazott előttük. Vykos végül kilépett a központi tisztásra. A társa átkozódva csatlakozott hozzá, és a kezét a szájára és az orrára szorította.
– Uh, micsoda bűz!
A megfeketedett fa lelógó gyümölcsét sűrű rajokban dongták körül a legyek. Ez volt a minta fókuszpontja, a pont, ahol az isteni kisugárzás találkozott a halandók küzdelmeivel. Itt találkozott a sárkány szája és farka a kör szerény tökéletességében. Vykos elragadtatva lépett előre.
A csenevész fa törzsére egy márványtáblát erősítettek. Vykos leszaggatta a zavaró aljnövényzetet, és hangosan felolvasta a feliratot:
– Eritis sicut dii scientes bonum et malurn...
– Mit akar ez jelenteni?
Vykos nem fordult meg. Szemével a rongyos levelek és halott ágak között kutatott. Mintha keresne valamit – egy pikkely csillanását, vagy egy kioltott nyelv villanását.
– És istenekhez váltok hasonlatossá – felelte – mert tudjátok a jót, és a rosszat...
Habozva kinyújtotta a kezét, hogy leszakítsa a tiltott gyümölcsöt. Az almát. A Malumot. A Goratrix-ház, és a kísértés szimbólumát, amivel egyszerre árulta el és átkozta meg a tremere-eket. Istenekhez váltok hasonlatossá...
A legyek felhője féltékeny átkokat zümmögve tért ki az útjából, és mögöttük Vykos nem a Malum ragyogó vörös csillanását pillantotta meg, hanem egy aszott emberi szív mélyebb vörös és fekete árnyalatait.
A fát aszott élettel koronázták meg. Egyetlen fürge mozdulattal Vykos leszakította a lecsüngő gyümölcsöt, és kiélvezte nyálkás, nedves súlyát. A törött aortán egyetlen vércsepp csillogott. Szemeit lehunyta a magasztos várakozástól, ahogy az ajkaihoz emelte a gyümölcsöt, és beleharapott az édes húsba.
A tisztást betöltötte a széttépett hús semmi más, össze nem téveszthető hangja. Ropogós, nedves, meleg. Aztán jött a nedvek áradása. Egy korty a rég tiltottá vált napfényből. Vykos tudatában volt a testében szétterjedő melegnek. A meleg szétáradt benne. Nem követte a nyelőcső és belek megszokott ösvényét, hanem csak szétterjedt a vénák és artériák elsorvadt hálózatán.
Érezte a saját vérének tüzét, ahogy bugyogva, dühöngve válaszolt a kihívásra. Kétrét görnyedt az eksztatikus fájdalomtól.
A háta mögött valaki felsikoltott. Vykos kényszerítette a szemét, hogy kinyíljon, és magába fogadja a tombolás látványát. A zöld ember teste lángra lobbant, és belülről emésztődött el. Az őr kirohant a körből, és a sűrű aljnövényzetben egyenesen a legközelebbi kút felé csörtetett. Nyomában elszórt kis tüzek kezdtek játszadozni a száraz levelekkel.
A sikolyok és a csörtetés hirtelen abbamaradt. A gomolygó füstoszlop helyzetéből ítélve az őr végül nem jutott el a kútig.
* * *
Egy nyugtalan hang érkezett Vykoshoz Malkhut, a Földi Börtön felől. A kijárat felől.
– Jól van, eminenciád? Úgy hallottam...
William hirtelen elhallgatott, amint megpillantotta az úrnőjét. A férfi bizonytalan lábakon a kőtömbnek támaszkodott. A belső szervei szabadon lógtak. Rátekeredtek a rozsdás mankókra, mint megannyi levegőt kóstolgató vak, fehér kígyó. William egyáltalán nem volt tudatában annak, hogy micsoda látványosságot szolgáltat. Neki most egyedül csak az úrnője számított.
Vykos tündökölt. Átszellemült. Vakító fény ragyogott át rajta, ő pedig színszilánkokra bontotta, mint valami prizma.
– Minden rendben van, William.
A hangja erős, és megnyugtató volt. Egyáltalán nem hasonlított arra az idegen, zeneszerű hangra, amit megszokott az úrnőjétől. A fényprizma rángatózó mozgással közelebb jött. Súlyosan ropogott a kavicsos ösvényen. A kőhöz csapódó üreges bronz csendülése kísérte, amikor belépett a Földi Börtön területére.
A ragyogás minden egyes lépéssel halványabb lett, még végül nyugodt, csillogó fénnyé halványult. William nyílt ámulattal meredt a szeme elé táruló látványra. Többé már nem a szigorú úrnőjének képmását, hanem a saját visszatükröződését látta. De micsoda tükörkép olt ez! Nem azt mutatta, amilyen most volt, hanem azt, amivé lehet. A tükör kiválasztott és felnagyított mindent, ami nemes, ami értékes, ami kívánatos volt benne. Aztán letette a lábai elé, mint valami ajándékot.
Zavaró volt látni saját magát, ahogy ott áll Vykos helyén. Az évezredes ragadozó Williamet látta, a Szabhat oszlopát, a város vezetőjét, amelytől az egész világon féltek.
És a kép tovább változott és finomodott, miközben nézte. A hasonmása kiegyenesedett, mintha mindenféle erőfeszítés nélkül függene a levegőben. Az esetlen bronz mankók elfeledve hullottak a földre. Az alak megtekeredett, összefonnyad, és önmagába fordult: egy saját farkába harapó kígyóvá vált. Levetette magáról a bőrét, és a fizikai alakja úgy vált le róla, mint megannyi réteg zavaró téli öltözet. Minden réteg egy újabb, az előzőnél könnyebb ruházatot fedett fel. A bőr alatt feltárultak az izmok, aztán a szövetek, és végül a csontok. A bordák és csigolyák sora lágy esőként zuhant a padlóra, és őket a kőnek ütődő csont dallamos hangjának kíséretében követte a koponya.
Úgy állt önmaga előtt, mint a saját esszenciája: könnyű, sodródó vérködként. Könnyekkel a szemében nyújtotta ki felé egyik tapogatózó kezét.
– Mi az, valami nincs rendjén, William?
A hang alig volt több néhány apró rezdülésnél a ködben. Érezte a hideg, megnyugtató nedvességet, ahogy a karmazsin foszlányok az ujjai között táncoltak.
– De igen. Minden tökéletesen rendben van.
Hosszú ideig állt szótlanul, úgy, hogy nem volt tudatában a környezetének. Hangosan beszélt. A szavait senkihez sem intézte, de önmagához, és Vykoshoz (vajon hol lehet most?) szóltak.
– Félek attól, hogy véget fog érni. Félek attól, hogy soha nem ér véget.
– William? Térj vissza William.
A felhő egy arc alakját öltötte magára. Vykos arcának alakját. A nő aggódva hajolt fölé. Aztán a szemei élesebben ráfókuszáltak a vonásaira, és az arc felöltötte szokásos érzelemmentes vizsgálódó kifejezését. Ennek az arckifejezésnek szike van a kezében.
– Az őrszemedet baleset érte. Kétségtelenül valamiféle óvó jel lehetett, ami megakadályozta, hogy beavatatlanok ízleljék meg a fa gyümölcsét. Tényleg körültekintőbben kellene eljárnod a toborzásnál. Ordító hibák éktelenkedtek a neveltetésében. Ugye nem feledkezel meg erről, amikor betöltöd a pozícióját?
William képtelen volt a mester szavaira összpontosítani. Gondolatait még mindig kitöltötte az az egyszerű, illanó karmazsin köd. A lényegére csupaszított fizikai alak. Már tudta, hogy ez lesz az ő rögeszméje, a hivatása, életének munkája.
Kétes, kétélű ajándékot tett a mestere a lábai elé itt, az Elágazó Ösvények Kertjében. Feltornászta magát a vérmocskos kőről, és azon gondolkozott, hogy vajon miféle árat zsarolhat ki az úrnőből ezért az indiszkrécióért.
Csakhogy már tudta, mi lesz az ára.
– Gyerünk, William. Holnap felügyeled majd az enkláve szétszerelését. A zsákmányt oszd szét belátásod szerint, de gondoskodj róla, hogy a romokat felgyújtsák. És William – fordult visszafelé Vykos. – Azt akarom, hogy az a szobor a múzeumomba kerüljön. Az én múzeumomba. Ugye gondoskodni fogsz róla, hogy a kastélyba szállítsák?
– Úgy lesz, ahogy kívánja, eminenciád – felelte, de nem az úrnője ismerős sziluettjét látta maga előtt, hanem csak valami sodródó vörös párát. Ez volt a lehető legtisztábbra párolt kísértés leghalálosabb megtestesülése. Már tudta, hogy a többiekhez hasonlóan, akik megpillantották őt, miért nem képes ő sem visszautasítani Vykos egyeden kérését sem.
ROBERT HATCH
1999. október 9., szombat, 18:13
Maryland állam, Baltimore
Derek Joiner dél felé hajtott az összekötő úton, és az autó hátsó ülésén ott volt életének utolsó tíz éve egy dobozban.
A doboz kartonpapírból készült, és az oldalán ott díszelgett az Anodyne Corporation lógója. Az elmúlt évtizedben ennek a cégnek dolgozott. A dobozt a végkielégítésével együtt adták neki. Kincaid munkaállomástól munkaállomásig követte, miközben pakolt, hogy nehogy ellopjon néhány egéralátétet, Post-It jegyzettömböt, vagy más vállalati tulajdont.
Ha végiggondolta volna – amit természetesen nem tett meg – akkor rádöbbent volna, hogy mintha az egész napot elátkozták volna. Már reggel is elég rosszul indult azzal a sok dühös ügyféllel, válasz nélkül maradt e-maillel, és hogy kénytelen volt aláírni a papírmunkát, amit az alárendeltje már hónapokkal korábban el kellett volna készítsen. De az igazi gondok csak kora délután kezdődtek azzal a telefonhívással. Éppen egy fontos hívást várt a marketingosztályról, úgyhogy felvette a kagylót.
Melanie, a felesége volt a vonalban. Melanie, aki csak kivételes esetben hívta fel a munkahelyén, és olyankor mindig valami rossz hírt közölt vele. A hosszú évek alatt Derek képessé vált arra, hogy megkülönböztesse a felesége hangjában a feszültségtípusokat, mint ahogy egy zenész képes meghallani az egyes húrokat. Az évek során közösen komponált szimfóniájukban számtalan másik hangjegy mellett ott volt a „tudom, hogy egy másik nővel kefélsz”-feszültség, meg a „Jeremy rossz előmeneteli értékelést hozott”-feszültség, és az „éppen most beszéltem anyámmal”-feszültség. Amikor felvette a kagylót és a felesége csak annyit mondott „Derek” – nem azt, hogy „Hello, Derek”, vagy „Mizujs”, vagy „Szia drágám” – Derek azonnal felismerte a „krízis”-feszültség egyedülálló rezdüléseit, és a gyomra görcsbe rándult a Whooper Jr. körül, ahogy az elkerülhetetlen csapásra várt...
– Hogy érted azt, hogy visszadobták...
– Úgy értem, hogy a bank szerint nincs semmink a számlánkon, és...
– Kaptál csekket? Vagy kimutatást? Vagy...
– Derek, kérlek! Elmentem a bankba, és beszéltem az ágazat-vezetővel. Lehívta a nyilvántartást... Még csak nem is úgy néz ki, mintha valaki ellopta volna a PIN-kódunkat, vagy ilyesmi. Csak... semmi pénzünk sincs ott, és a feljegyzések valamiféle hanyatlást mutatnak, vagy ilyesmit, és...
– De nekünk megvannak a múlt évi kimutatások, nem? És az azelőtti évi kimutatások?
– Én... A csoportvezető azt mondta, hogy fel fogja hívni a központi irodát, beszél az ottaniakkal, és találkozni fognak velünk. Mondott valamit a FICA-ról, csak... csak úgy néz ki, mintha soha nem is lett volna ott pénz, és a nő úgy beszélt, mintha én hazudnék, vagy megőrültem volna, amiért az ellenkezőjét állítom!
– És ez nem minden... Ezek után felhívtam az önsegélyező alapot, hogy ellenőrizzem, és... az a pénz is eltűnt. Több mint egy órát beszéltem egy fickóval a közönségszolgálatról...
– Baszódjon meg a közönségszolgálat! – mordult fel Derek. – Tudni akarom a számát az aligazgatónak! Figyelj, Melanie, ez lehetetlen! A pénz nem tűnik el csak úgy egyszerűen. Majdnem tízezer volt a számlán, és negyvenezer az önsegélyezőben, akkor most hová a búsba tűnt?
A délután hátralévő részét azzal töltötte, hogy megpróbált valami értelmeset kicsikarni Melanie-ből, a bankigazgatóból, az önsegélyező dolgozóiból, miközben a hangja fokozatosan egyre hangosabb és érdesebb lett. Éppen a negyedik beszélgetésébe mélyedt Melanie-val, amikor bejött hozzá Kincaid. Azt mondta, hogy Jim Phelan látni akarja „egy percre”. Nem, nem várhat. Gyorsan kimentette magát a feleségénél, megmondta neki, hogy ő majd intézkedik az ügyben, mert ez biztosan csak valami számítógép vírus okozta működési hiba lehet, vagy valami ehhez hasonló. Ilyesmi nem történik csak úgy. A családok pénze nem párolog csak úgy el, mint a víz a forró aszfalton.
* * *
Felment a lépcsőn, és a fülkék mezején keresztül bement Jim hatalmas ablakos igazgatói irodájába. Olyan érzés ült a levegőben, mintha az iskolaigazgatóhoz hívatták volna. Jim a hatalmát jelképező, ellenszenves mahagóni íróasztal mögött ült. Kincaid állt. Ő soha nem kedvelte Dereket, és a feszültség most a szokásosnál egy árnyalatnyival merevebbé tette csontos alakját. Szóltak Dereknek, hogy üljön le.
Kincaid bezárta mögöttük az ajtót. Jim Phelan általában nem szerette, ha az irodájának csukva volt az ajtaja.
– Van valami gond? – kérdezte Derek.
Mint kiderült, igen, volt valami gond.
Az új beosztásában nem vált be úgy, ahogy a múlt évi teljesítmény értékelésében arra számítottak. Derek mindig is jó termelésszintű ember volt, csakhogy a sikerhez ebben a beosztásban stratégiai beállítottságra volt szükség, és őszintén szólva a számok nem azt mutatták, amit a vállalat remélt.
Derek úgy érezte, mintha egy mennydörgés közepén ülne, ahogy a szavaikat hallgatta. Próbált tiltakozni. Igen, Derek részlege mindössze négy százalékkal tudta növelni a nyereségét, de a vállalat egészében tizenegy százalékot vesztett az előző pénzügyi évhez képest. Elérte, vagy túl is teljesítette az összes célt, amiket Phelan kitűzött az előléptetésénél. Akkor pedig hogy lehetséges, hogy ilyen volumenű gondjuk akadt?
Ezt ők is megértették, már hogyne értették volna meg, és abban sem kételkedtek, hogy Derek minden tőle telhetőt megtett, de a célok, amelyek egy új embertől elfogadhatóak lennének, egyszerűen nem ütötték meg a mércét valakinél, aki most már több mint kilenc hónapja tölti be ezt a pozíciót. A vezetés úgy érezte, hogy nincs benne elég kezdeményezőkészség, nem elég agresszív. Aztán jött a szokásos frázis: egyszerűen nem felel meg. Nem felel meg. Egy egész kibaszott évtizednyi „négyes” és „ötös” értékelés után hirtelen arra a következtetésre jutottak, hogy Derek már nem végzi jól a munkáját. A „nem felel meg” azt jelentette, hogy annak a faszszopó Kincaidnek végre sikerült elegendő mérget csöpögtetnie Phelan fülébe ahhoz, hogy kirúgassa Dereket. Ő azért megpróbálta: kérte őket, tűzzenek ki új célokat, és keressenek mérhető kritériumokat a sikerhez. Végül a gyerekeire gondolva még könyörgött is, de Phelan éppen olyan jóindulatú és megingathatatlan volt, mint egy halott elnök gránitszobra. Természetesen mivel ilyen hosszú időt töltött a cégnél igen bőkezű végkielégítést kap majd, és ellátják minden ajánlólevéllel, amire csak szüksége lehet. Biztosak voltak benne, hogy hamar talpra fog állni.
Az őseikkel és a moralitásukkal kapcsolatban voltak olyan dolgok, amelyekkel kapcsolatban Derek is biztos volt, és az egész napnyi stressz buborékorva tört elő a száján keresztül, mint valami forrásban lévő szuroktó. A hangja kiszűrődött az irodából, és a fejek úgy bújtak elő a fülkék falai fölé, mint azok az ostoba bohócfejek, amelyeket az emberek kalapáccsal csapkodnak a vidámparkban. Phelan és Kincaid közömbösen hallgatták végig a tirádát – Kincaid esetében talán beszélhetünk egy árnyalatnyi érzelemről is – aztán közölték, hogy bár megértik a csalódottságát, mégis mindenkinek jobb lenne, ha egyszerűen összepakolná a holmiját, és távozna. Nyilvánvaló volt, hogy mire céloznak, és Joiner úgy gondolta, legyen átkozott, ha bérzsaruk fogják kivonszolni a cégtől.
* * *
Így hát Derek Joiner most dél felé hajtott az összekötő úton a tönkrement karrierjétől a hisztérikus feleségéhez és a kámforrá vált megtakarításai felé. Úgy vezette a Saabot, mintha a nyomában lennének a rendőrök. Minden nagyon tiszta, mechanikus volt. A külső szemlélőt talán érdekelhette volna, hogyan vezethet a tökéletes nyugalom, és a tökéletes káosz időnként pontosan ugyanarra az eredményre: egy autonóm, szinte zenszerű válaszreakcióhoz.
Hazamegy, beszél Melanie-val, és kideríti, hogy mi a pokol folyik a pénzügyeik körül. Aztán panaszt nyújt be jogtalan elbocsátás címén. Egyszerűen csak hazamegy, és jöjjön, aminek jönnie kell.
Le a főútról. Megállni a lámpánál. Befordulni balra. Aztán megint balra. Aztán jobbra a Western Unionokkal és felnőtteknek fenntartott üzletekkel szegélyezett lerobbant útjára. Ha a gyerekek is vele voltak, soha nem használta ezt az utat. Aztán balra, és át lakáslabirintuson, amit olyan diákok béreltek, akiknek a szülei rendelkeztek ugyan némi pénzzel, de annyival azért nem. Újabb jobb kanyar, és mintha PowerPoint-precizitással villant volna föl körülötte a külváros minden osztott emeletes házával, gondosan nyírt, lehullott levekkel borított pázsitjával és a kocsifelhajtón parkoló Volvójával. A közvilágítás hatására a környék kísértetiesnek tűnt, mintha nem is lenne valóságos, csak egy mozifilm díszlete. Egy őszi fuvallat rázta meg a szőrtelenített fákat, amikor elhajtott az ismerős látvány mellett, és megérkezett egy ismerős utcába: haza.
* * *
A nap már lement, de a városközpontban fáklyaként lángoltak a felhőkarcolók, és hamuszürkévé változtatták a környező feketeséget. Az esetek többségében a fények a „polgári büszkeség” – értsd hivalkodás – okán maradtak égve, de akadt néhány, amely sokkal hétköznapibb célt szolgált: világítottak a takarítóknak, vagy az ambiciózus marketingeseknek, akik az átvirrasztott hosszú órákért cserébe előléptetésben reménykedtek, vagy a valódi részvényeseknek és a hatalom birtokosainak, akik nem tudtak ugyan részt venni a délután kettőkor tartott értekezleten, de éjszaka kiadták a legfontosabb utasításokat, és ismertették az irányelveket.
Jan Pieterzoon az egyik ilyen irodában ült merev háttal, kezeit összefonva az ölében, és az egyik alárendeltjének a jelentését hallgatta, aki mint kém beépült Pieterzoon számtalan kisebb jelentőségű ellenségének a szolgálatába. Az ilyen ellenségek lerázhatatlan piócaként tapadtak bárkihez, aki hajlandó volt a dzsihad tengerében úszni, és a játékban minden jelentősebb játékosnak kijutott belőlük. Ennek ellenére időnként azért szükségessé vált, hogy levakarják őket – különösen, ha egy ilyen pióca túl súlyossá és terhessé vált.
Pieterzoon most különös viszketést érzett. Kezdte zavarni az egyik gyűlöletes parazita, aki jóval túlélte azt az időszakot, amikor még szórakoztatta. Ez a parazita ezen a héten beleavatkozott az Anodyne Corporation ügyeibe – a vállalat Pieterzoon tulajdonában volt – és megzavarta egy olyan személynek a biztonságát, akinek Jan tartozott egy szívességgel. Önmagukban ezek az esetek nem okoztak komoly kárt, de részét képezték egy vissza-visszatérő mintának. Az autarkis, ez az alantas dögevő, aki úgy osont egyik korból a másikba, mint egy magasabb rendű állat bundájába befészkelődött nyű, már korábban is ejtett apró karcolásokat Pieterzoon hatalmi bázisának felszínén. Ott volt a d´Ibervilles termőre fordítása, amit éppen a terror előtt egy évtizeddel hiúsított meg, aztán a Miller & Joiner Kereskedelmi Vállalat tönkretétele Viktória fénykorában, amely Pieterzoon keleti terjeszkedésének egy kulcs szereplője lett volna. Egyik sem mért halálos csapást egy Jan korával és ravaszságával megáldott lényre – de lehorzsolták, kikezdték és átrágták azt a politikai és gazdasági páncélt, amit Pieterzoon egy korál poliptürelemével építgetett maga körül a dzsihad megpróbáltatásai ellen.
Rossz fényt vetett volna Janra, ha engedi, hogy egy ilyen lény tovább zavarja az ő, vagy a szövetségesei köreit. Különösen úgy, hogy az embere jelentése szerint ez a lény nagyon hamar ismét felszínre bukik. Most is, mint eddig századokon keresztül mindig, pontosan a megfelelő időben.
De most már elég volt!
– Nos – felelte Pieterzoon, miután a szolgáló végzett a jelentésével. – Gaston ma éjjel lép akcióba?
* * *
Derek szokás szerint most is a kocsifelhajtó alján parkolt le, mintha nem is heverne romokban az élete. Odakinn égett a lámpa, mintha valami hamis világítótorony hívogatná a zátonyon a halálba a hajókat. A nappaliból fény szűrődött ki. Mit fog most mondani? És vajon ő mit fog mondani neki? Derek fejében kaleidoszkópszerűen örvénylettek a befejezetlen gondolatfoszlányok. Szájával sietősen egymásra dobált mondatokat formált, amelyek végeredményben semmit sem jelentettek.
A konyhán keresztül lépett be a házba. Itt nem égett a lámpa, és étel illata sem köszöntötte. Jézus, Melanie, azért legalább valami kínai gyorsételt hozhattál volna. Már nyitotta a száját, hogy szólítsa a feleségét, de aztán úgy döntött, hogy inkább megkeresi. A bejárat mögött megállt, vett egy mély levegőt, aztán átment a konyhán – amely szokatlanul rendetlen volt. Mindenfelé papírok hevertek, a késtartó felborult, és a tartalma szétszóródott a földön, ahol Amanda rájuk léphetett volna. A konyhából kilépve a nappali jól ismert bézs-barna összeállítása fogadta a harminchat collos tévével és a katalógusból összevásárolt tartozékokkal.
És akkor meglátta Melanie-t. Felesége kék otthonkában, kiengedett hajjal terült el a szófán. Vörös, telt szája nyitva volt (ez volt az egyik legvonzóbb testrésze, mármint csukott állapotban, vagy amikor gazdája a beszéden kívül valamilyen más tevékenységgel foglalta le). Egy kicsit lejjebb azonban Derek észrevett egy másik nyitott szájat is, ám az az előzőnél szélesebb, teltebb és vörösebb volt. Egy fogazott szélű bohócszáj, elmázolódott festékből keresztben Melanie torkán.
Most megint olyan volt, mintha az iskolaigazgató irodájába lépne be. Melanie ott maradt elnyúlva a szófán. Nem állt fel, nem kezdett az aznapi eseményekkel kapcsolatban ordítozni vele. Tudomást sem vett arról, hogy belépett az ajtón.
– Melanie? – szólt bizonytalanul Derek. – Melanie? Mi a baj? Melanie-ből nem törtek elő a könnyek, nem szólt, és nem is mozdult. Derek úgy érezte, mintha egy hatalmas, láthatatlan kéz megragadná, és megrázná.
Olyan volt, mintha egy festményt venne szemügyre. Már majdnem nyolc éve irt lakott, de a nappali részletei eddig nem jutottak el Derek tudatáig. Most tudatosodott benne a bézs plüss kárpit a különös vörös foltokkal, a szintén vörös foltokkal szennyezett vöröses barna szófa, ami jól illett a kárpit színéhez, az üveglapos kávézó asztal, amit karácsonyra vett a Pier I-tól Melanie-nak, és amelynek a tetejét szintén vörös foltok tették márványszerűvé.
– Melanie?
Derek hangja egyre hangosabbá vált, ahogy egyre közelebb ért a feleségéhez. A Tíffany lámpa fényében lassan ki tudta venni a Melanie kék ruháját pettyező vörös foltokat. A szemei tágra nyíltak, és úgy meredtek a semmibe, mint a vízből kifogott pisztrángé. A torka egyetlen szakadozott szélű húsmassza volt.
– Édes Istenem! – sóhajtott fel Derek.
Letérdelt a szétmarcangolt felesége mellé, megragadta a vállait, és lázasan, gyakorlatlanul próbált valamiféle életjelet előcsalogatni belőle. Korábban is találkozott már testközelből a halállal, de csak néhány banális alkalommal, mint amilyen azoknak a rokonoknak a temetése, akiket leginkább a születésnapjára és karácsonyra küldött csekkjeikről ismert. Eddig még soha nem volt a halál ilyen közeli, ilyen kézzel fogható.
Ekkor egy gondolat hasított át az öntudata körül lassan egyre szorosabbra feszülő hálót, mint egy szike. A gyerekek!
Jeremy. .. Eszébe ötlött egy beszélgetésfoszlány, amit Melanie lökött oda elé a zabpelyhével együtt, amiben arról volt szó, hogy Jeremy ma éjjel a barátjánál, Briannél alszik... Jeremy nincs itthon. Amanda...
– Amanda!
Amanda a kétéves kislányuk volt. Ő vajon itt van a házban? Derek felpattant, megpördült a tengelye körül a folyosó felé, amely az emelethez, és Amanda szobájához vitte volna.
– Amanda! – sikoltotta, de a szavak megakadtak a torkán, amikor meglátta, mi áll a nappali ajtajában.
Egy magas, alaktalan ruhákat viselő férfi támaszkodott hanyagul az ajtókeretnek. Derek tudata észlelte a hosszú barna hajat, a háromnapos borostát, a Tíffany lámpa fényében megdöbbentően sápadtnak látszó bőrt, és a fekete kabátot. De leginkább az kötötte le, hogy a férfi kezében ott volt a fehér vásznakba bugyolált kislány.
– Engedje el a... Mit akar...
– Üljön le! – vicsorogta az idegen, és Derek azonnal, megdöbbentő hirtelenséggel lerogyott a felesége teteme mellé a szófára, mintha hirtelen leeresztett volna.
Az izmai egy pillanattal korábban még remegtek az adrenalintól, most pedig úgy érezte, mintha leeresztett léggömbök lennének.
– Engedje el! – ismételte Derek, és közben a hirtelen jött gyengesége ellenére újra felállt a szófáról.
– Azt mondtam, hogy üljön le! És csönd legyen !. – sziszegte az idegen.
Derek ismét lerogyott a szófára. Az idegen lágyan, csupán a nyomaték kedvéért, megemelte Amanda bebugyolált alakját. Úgy tűnt, hogy – Istennek hála – a kislány éppen alszik.
Ez a mozdulat végképp lefegyverezte Dereket. A szemei előtt a szobával együtt pörgött a jelenet – de most jól kell cselekednie, sokkal inkább, mint amikor a munkájáért küzdőn. Megfelelő módon kell reagálnia, hogy megmenthesse a lányát.
– Ki maga? – lehelte Derek. – Mit akar?
– Nos – kezdte affektálóan az idegen – Én vagyok az a személy – nos, nem vagyok igazi személy, de kezdjük az elején – aki éppen tönkretette az életét. A nyomorúságos megtakarításai? Eltűntek, hála nekem. A karriere? Hála nekem, kitépték a szárnyait, mint egy légynek. A gusztusos felesége? Még annál is hidegebb és vértelenebb, mint amilyen az életében volt... ismét csak hála a legmélyebb tisztelőjének.
Az idegen gúnyosan meghajolt, és a mozdulat közben végig maga előtt tartotta Amandát.
Ez természetesen lehetetlen: mármint hogy ez az eszelős képes legyen szökőárként betörni az életébe, és elmosni létezésének alapjait. Ez biztosan valami... tréfa, móka?
Melanie mindjárt feláll, és letörli a zsíros festéket a nyakáról, Phelan fel fogja hívni, és mindenki nevetni fog ezen az ízléstelen és morbid, de azért még megbocsátható tréfán. Meg tudná nekik ezt bocsátani: elmenne lefeküdni, és kitörölné azt az egész dolgot az életéből, mintha nem lenne más, mint egy idegesítő űrlapbejegyzés a munkában. Ehelyett azonban kitört:
– Miért csinálja ezt?
Nézte Amandát az idegen karjaiban... nézte Melanie-t, aki halálában sokkal vádlóbban bámult rá, mint életében bármikor... és még a dühnél, a bánatnál és mindennél (kivéve az Amandáért érzett félelmet) erősebb volt benne a vágy, hogy eléggé felfogja, megértse ezt az egész... ügyet ahhoz, hogy reagáljon, mielőtt még megsérülne a lánya.
– Nos, Mr. Joiner, ez egy nagyon is helyén való kérdés – jött az idegen válasza. – És hogy válaszolhassunk rá, lelki szemeinkkel az Atlanti-óceán túlpartjára kell tekintenünk, egy kis provinciára Midiben, annak az országnak a déli részén, amit mostanában Franciaországnak neveznek, és vissza kell utaznunk az emlékezetünkben úgy, oh, nagyjából hatszáz évet...
– Csak válaszoljon arra a kibaszott kérdésre! Mit akar?
A Derek szájából előrecsegő szavak szinte kettétörtek a levegőben.
Az idegen válaszul egyszerűen felemelte Amandát, és kinyitotta a száját.
A lámpa fényében Amanda sima bőréhez fenyegetően közel csillantak meg a hosszú, lehetetlenül éles fogak.
– Elég, Jézusom, elég! Elég már! Oké... oké... oké... csak ne bántsa... oké...
A szavak úgy potyogtak ki a szájából, mint a zsetonok egy nyerőgépből. Éppen olyan rendszertelen időközökben.
Az idegen lebiggyesztette a száját, mintha megsértették volna, és lassan leeresztette maga elé Amandát. A mozdulat jelentését nem lehetett félreérteni.
– Öhöm. Nos, akkor. Gondolatban utazzunk el akkor Sieur d'Joinville hazájába, aki egy hűbérbirtok örökletes ura volt a késő középkorban. Nem volt túl fontos személy – afféle középvezető lehetett úgy vélem, mint amilyen maga volt egészen a mai napig – de sok más jelentéktelen urasághoz hasonlóan őt is feszítette a fennhéjázó büszkeség. De, mint azt már említette, ez a leírás számtalan személyre ráillett volna mind abban, mind ebben a mostani zaklatott korban... és Sieur d'Joinville számomra egy nagyon különleges zsarnok volt. Mondja csak, Mr. Joiner...tudja-e, ki volt Sieur d'Joinville?
Derek csak üres tekintettel meredt a szószátyár idegenre. Valahogy úgy jutottak el hozzá szavak, mint a közlekedési hírek a veszedelmes dugóba került sofőrhöz. Agyának java része lázasan kutatott valami elfogadható módszer után, amivel visszaszerezhetné a lányát ettől az őrülttől. Az idegen láthatóan nem zavartatta magát a válasz hiánya miatt, és ennek ellenére folytatta.
– Maga is éppen olyan neveletlen, mint a családja többi tagja, és éppen annyira reménytelenül tehetségtelen a visszavágásokban. Hmm. Nos, ő – a sieur – gonosz, és még a kor normáihoz mérten is kegyetlen ember volt, és a jobbágyai és a béresei még annál is jobban gyűlölték őt, mint ahogy maga gyűlöli az Ön Mr. Kincaidjét. – Az idegen itt szünetet tartott, és vetett egy alattomos pillantást Derekre. – Azonban magának ennél sokkal lényegesebb az, hogy Sieur d'Joinville a maga őse volt. – Az idegen itt ismét hatásszünetet tartott, de nem kapott semmiféle választ. – Ő volt a maga ük-ük-üknagyapja, huszonhárom generációval ezelőtt. Pontosan huszonhárom generációval ezelőtt. Én tudom. Kínos precizitással számoltam össze őket.
Az idegen fülsértően, torokhangon felkuncogott az utolsó mondata hatására.
Derek tudta, hogy – a lánya érdekében – összpontosítania kell, és racionálisan kell válaszoljon erre az őrületre.
– Semmit sem tudok a családom történetéről. Nézze, maga nem akarhatja ezt... Kórházba kell vinnünk a feleségemet, és...
– Ne mondja meg nekem, hogy mit akarok, és mit nem! – sikította az idegen.
Mintha csak válaszolna, Amanda éppen ebben a pillanatban ébredt fel, és kezdett rugdalózni és sipítozni. Az idegen felemelte az izgó-mozgó terhet, és belenézett a kisgyerek arcába.
– Aludj. Aludj – suttogta.
A gyermek pedig elhallgatott, mintha nyugtatót adtak volna neki.
– Most látja, mi történt, Mr. Joiner? Maga miatt felbosszantottam a gyereket! Maga most a következő helyzetben van: van egy történet, amit el akarok mondani, és ha maga azt akarja, hogy Ön, vagy valamelyik családtagja sértetlenül kerüljön ki ebből az... incidensből, akkor végig kell hallgatnia. Különben...
Az idegen felemelte Amandát, és puszilgatni kezdte az arcocskáját.
– Oké! Oké! – emelte fel könyörgően a kezeit Derek. – Mondja el a történetét! Mondjon, amit csak akar, csak ne bántsa...
– Kitűnő. Szóval, Sieur d'Joinvilleről beszélgettünk éppen. Ahogy már mondtam, a maga őse igencsak komoly hírű zsarnok volt egy szörnyeteg lakta korban. Olyan alacsony sorba született, amennyire alacsonyba csak lehet úgy, hogy még nemesnek tekintsék, a sieur úgy próbálta számtalan bizonytalanságát orvosolni, hogy véreskezű szaracénként igazgatta legelőnyi birtokát. Nehéz idők jártak a jobbágyokra, akiknek a sieur földjén kellett dolgozni. A talaj éppen olyan kemény és sziklás volt, mint a sieur szíve, az adók mégis majdnem kétszer akkorák voltak, mint a környező virágzóbb birtokokon. Valójában az egyetlen dolog kímélte meg az embereket az éhínségtől, mégpedig a sieur hajlama arra, hogy a legkisebb ürüggyel felakasztasson bárkit. Ez a tulajdonsága segített lecsökkenteni az éhes szájak számát a birtokon.
– Így ment ez sok-sok fáradtságos éven át... de nem örökké. Mert természetesen a sieur-éhoz hasonlóan rettenetes irányítás előbb utóbb még abban a fanatikus korban is haragot, kétségbeesést... és végül lázadást szült. Úgy esett, hogy napszállta után morgolódás támadt a sziklás talajon álló kunyhókban, és a piszkos templomban, ahol a szutykos jobbágyok imádkoztak a megváltásért. Néhányan pedig a vakmerőbb, vagy elkeseredettebb fiatalok közül megfogadták, hogy elpusztítják a sieur-t, vagy belepusztulnak a próbálkozásba.
– Emlékszem, hogyan kezdődött. Késő ősz volt, és én meg a többi fiatal ember megsértettük a sieur kijárási tilalmát, hogy találkozzunk az egyik durva házban, és parasztokhoz méltóan kezdetleges terveket főzzünk ki. Nem voltunk jártasak a fegyverforgatásban, de sokan voltunk, és a sieur emberei alig voltak többek útszéli banditáknál, és ráadásul még rosszul is fizette őket.
– Gyanítom, hogy a többiek azért várták tőlem a megoldást, mert egyszer akaratom ellenére besoroztak, amikor a sieur kénytelen volt teljesíteni a kötelességét az egyik szomszédos gróf felé. Több mint egy hónapig hurcoltam magammal egy pózna végéhez kötözött kést, ami a lándzsát helyettesítette, és közben próbáltam a lehető legtávolabb maradni a csata hevétől. Gyanítom, hogy már maga a túlélésem ténye is elegendő volt ahhoz, hogy a hősiesség megtestesülésévé tegyen engem a falubeliek szemében.
Itt az idegen felköhögött.
– Megkörnyékeztem egy bizonyos hadnagyot az őrök közül, egy aljas haramiát és részeges gazembert, aki nem rajongott túlságosan sem a sieur-ért, sem a saját kapitányáért, és egyezséget ajánlottam neki: ha meg tudna győzni néhány embert az őrök között, hogy eresszék le nekünk a felvonóhidat, miközben zavart keltenek a többi őr között, akkor mindent elvihetnek az udvarházból, amit csak elbírnak. Az általános felkelésben senki nem törődik majd néhány őr lázadásával, és mi később majd megesküszünk, hogy a fosztogatás a vidéket éhes farkasokként járó haramiák műve volt.
– Az egyezséget megkötöttük, és kitűztük a támadás napját. Az elkövetkező hónapban minden éjjel azon dolgoztunk, hogy kezdetleges fegyverekké alakítsuk a földműves szerszámokat. Végül eljött a megbeszélt éjszaka, és a bandánk odalopódzott az udvarházhoz – ahol aztán gyorsan szétszórt bennünket a mérges darazsakként zümmögő nyílvesszők zápora. Valaki – szinte biztosan maga a hadnagy – elárulta a tervünket a sieur-nek, és a katonái már vártak minket. Mi parasztok voltunk, nem katonák, és az elszántságunk úgy olvadt semmivé, mint a hó a napsütésben. Ostobák voltunk, hogy megbíztunk bárkiben a sakálok közül, akik hajlandóak voltak elszegődni a sieur szolgálatába!
– Sokan közülünk fogságba estek. Én még idejekorán felismertem a helyzetet, és kihasználtam a lehetőséget, hogy a sieur földjét szegélyező erdőbe meneküljek. Ott nőttem fel, azok között a ligetek között, és eléggé ismertem az erdőt ahhoz, hogy az őrség első üldöző egységeit kikerüljem, bár a kilátásaim kezdtek rosszra fordulni, amikor a sieur bevetette a vadászait. Ennek ellenére nem sokat gondoltam a sieur bosszújával. Az egyik fogoly, kétségtelenül a sieur izzó vasainak hatására felfedte az összeesküvésünk szellemi szülőjének kilétét. A rejtekhelyemről, ami elég közel volt, mégis annyira elrejtett, amennyire csak egy paraszt képes elrejtőzni, jól láttam a kunyhóm irányából felszálló füstöt. Láttam a feleségem és a gyermekeim hangyaszerű alakját, amint a sieur színe elé vonszolták őket.
– Lelkem mélyéig betegen, de túl rémülten és gyámoltalanul a cselekvéshez, közelebb óvakodtam. A sieur emberei a kastély falaihoz vonszolták a feleségemet és a gyermekeimet. Mindenkit összehívtak, és a gyűlésen maga a sieur elnökölt a fal tetejéről. Elrendelte, hogy vetkőztessék meztelenre a családomat, és addig korbácsolják őket kantárszárakkal, amíg elő nem bukkan a csontjuk. A lányaim, és a kisebbik fiam ezt nem élték túl, de a feleségem és az idősebb fiam igen.
– A sieur ezek után levágatta a kezüket és a lábukat, aztán kiégettette a csonkokat, hogy ne haljanak meg azonnal. Megparancsolta, hogy vakítsák meg őket izzó piszkavasakkal, aztán arra kényszerítette őket, hogy a kastélytól elkússzanak a falu főteréig, ahol végre már várta őket a bitófa kegyelme. A sieur parancsára a testüket napokig hagyták ott lógni, és az emberei közben mindenki okulására vizelettel és ürülékkel dobálták őket. Végül aztán a járványveszély miatt levágatta a testeket, és kidobatta őket a szemétdombra, hogy a kutyák marakodjanak fölöttük.
Az idegen monoton hangon ejtette ki az utolsó mondat szavait, mintha egy litániát idézne, amit újra és újra elismételt és felidézett az elmúlt évek során.
– Isten pedig úgy rendelte, hogy én mindezt végignézzem a rejtekhelyemről, és a szívem mégis túl gyáva legyen ahhoz, hogy megpróbálkozzam a kiszabadításukkal! Beteg lélekkel fordítottam hátat az otthonomnak. Egyedül voltam, és reményvesztetten kóboroltam egy komor erdőben. Ha a sieur vadászai nem bukkannak rám – ami szinte elkerülhetetlen volt – akkor a banditáknak, a mocskos csőcseléknek esem áldozatul, akik akkoriban úgy nyüzsögtek a birtokon, mint a levéltetvek. Vagy esetleg valami még ennél is rosszabb ejt el engem, Mr. Joiner. Tudja, a nép akkoriban eléggé babonás volt, és azt suttogták, hogy az ördög gyermekeinek minden létező fajtája megtalálható az erdő mélyén.
– De engem ez nem érdekelt. Semmivel sem törődve támolyogtam a sötétben, és ügyet sem vetettem arra, hogy az utam vajon a sieur bosszújához, a biztonságba vagy magának a pokolnak a legmélyebb bugyrába vezet engem. Így visszapillantva már azt hiszem, hogy az úti célom ez az utóbbi lehetett. Mert tudja, aznap éjjel egy... dolog rám talált, Mr. Joiner.
– Ó, a sieur egy rettenetes és kegyetlen bestia volt, és nappal ő volt az a hájas kullancs, aki az emberek vérén élősködött, de éjjel más szörnyetegek bújtak elő rejtekükből, akiknek szintén az volt a céljuk, hogy ennél sokkal... szó szerint értendőbb módon rabolják el az emberek vérét. Így hát az erdő sötét mélyén valami eljött értem, amikor semmivel sem törődve támolyogtam a fák között. Valami, ami fel akarta tépni a vénáimat, és ki akarta szívni az utolsó csöpp vért is a testemből, amíg teljesen ki nem ürül, és ki nem hűl.
– Azonban mardosó éhsége ellenére sem ölt meg azonnal. A tetteim – vagy inkább a cselekvés hiánya – felkeltette a kíváncsiságát. Mert tudja ennek a valaminek mind a külseje, mind a beállítottsága igencsak rémítő volt, és az áldozatainak többsége megpróbált elmenekülni, küzdeni az életéért, vagy legalább zokogva könyörgött az életéért. De én... én nem törődtem még azzal sem, hogy az éjszaka egy teremtményével van találkám egy elhagyott erdei úton. Én csak mozdulatlanul vártam, mikor eljött értem, mert egyetlen szörnyeteg sem tehetett többet velem annál, mint amit a sieur már réges-régen megtett. De mivel ez fölöttébb szokatlan viselkedés volt, miközben megragadott, és magához rántott, a lény kifaggatott, hogy mi az oka annak, hogy ilyen nemtörődöm módon átadom magam az ölelésének.
– Talán az irónia ösztönzött arra, hogy úgy mondjam el a történetet a szörnyetegnek, mintha egy papnak gyónnék. A szörny pedig érdeklődve végighallgatott, és valami – a szórakozás, a gúny, vagy talán éppen a szánalom – arra késztette, hogy visszafogja az agyarait. Később elmondta nekem, hogy még az ő fajtájánál is léteztek birtokok, urak és szolgák, elnyomók és elnyomottak, zsarnokok, és olyanok, akik szabadok akartak lenni. A szörnyet, akivel találkoztam, autarkisnak nevezték. Egy anarchista, a szörnyek parlamentjének renegátja. Valami a történetemben nyilvánvalóan... meghatotta.
– A vigyorgó szörnyeteg pokoli egyezséget kötött velem azon az éjszakán. Cserébe azért, hogy a vazallusává válok, meg kell halnom, és a véremet ki fogja szívni az ereimből. Aztán inni fogok a véréből, amikor már éppen távoznék erről a világról, és hozzá hasonló szörnyetegként újjá fogok születni. Az örökkévalóságig olyan átkozott, éjszakai szörnyeteg leszek, mint ő, aki örökké bujkál a nap sugarai elől, és a halandók vérén kívül semmilyen más ételt nem vehet magához. De cserébe mindezekért örök életet kapok – egy fajta életet legalábbis –, és ami még ennél is fontosabb, elég erőt ahhoz, hogy bosszút álljak a sieur-n. Ha elvágom a kötelékeket, amelyek az élethez és Istenhez kötnek, öt halandó férfi ereje költözik belém, és sem a hús, sem a fém nem képes majd maradandó sérülést okozni nekem.
– Beleegyeztem az alkuba, és ezek után hetekig tanultam, hogyan vadásszak, hogyan táplálkozzam, és hogyan idézzem meg az ördög szentségtelen erejét. Aztán amikor kitöltöttem az inas időmet, visszamentem a sieur nyomorúságos kastélyába. Semmiség volt bejutni valakinek, aki a pokol hatalmának letéteményese. Nem tanítottak ravaszságra, és nem is akartam ravaszsággal élni. Cafatokra téptem az áruló őröket, miközben a sieur a hálófülkéjében kuporgott. Kiráncigáltam a feleségét és a gyermekeit az ebédlőjébe, és miközben folyamatosan a sieur nevét kiáltozták, egymás után elpusztítottam, vagy örökre megvakítottam őket attól függően, hogy éppen hogy hozta az úri kedvem. Ezek után zúztam csak be azt a tölgyfa ajtót, ami mögött a sieur lapult. Lesújtott rám ősei kardjával, de a becsapódás éppoly lényegtelen volt számomra, mint egy mocsári légy csípése. A sikítozó nyomorultat a belsőségekkel borított folyosókon át a saját várbörtönébe vonszoltam, ahol a saját láncaival kötöztem meg a kezeit. Bárcsak elég időm lett volna, hogy illő bosszút állhassak... de a támadás híre el fog terjedni, tehát mindössze egyetlen éjszakám volt. Egyetlen éjszaka!
– Ő, a sieur úgy érezte, mintha annak az éjszakának minden másodperce legalább ezer évvel érne föl a pokol legmélyebb bugyrában. Nem voltam egy tapasztalt kínzómester, de a gyűlölet bőven ellensúlyozta a szakértelem hiányát. Kezelésbe vettem pengével, bottal, ostorral, forró acéllal, és gyakoroltam néhány adományt is, amikhez az újjászületésemkor jutottam hozzá, gondoskodtam róla, hogy végignézze, ahogy végzek a feleségével és a gyermekeivel, és pokoli vérem csodálatos orvosságával újból éppé tettem, amikor a halál azzal fenyegetet, hogy véget vet a bosszúmnak, csak azért, hogy újból összetörhessem a testét!
– Végül az... új alakomra jellemző fájdalmak és a kimerültség jelezték a reggel, és a gyűlöletes nap közeledtét, amit képtelen voltam elviselni, tehát hamarosan távoznom kellett! Nem pihenhettem az udvarházban. A sieur bukásának híre gyorsan elterjedt még abban a sötét korban is. Így hát mindazok után, amit velem tett, én kénytelen leszek megadni neki a kegyelemdöfést.
– Odafordultam hát hozzá, készen arra, hogy egyetlen végső crescendóba hajtsam a szenvedéseit – és tudja, mi történt akkor? A sieur-nek már nem volt nyelve, amivel könyöröghetett, vagy átkozódhatott volna, de ami az arcából megmaradt azon nem a gyűlölet, vagy a félelem vagy a kétségbeesés tükröződött, hanem a beletörődés. Beletörődés! El tudja képzelni, hogy valaki ilyen vakmerő legyen? „Essünk már végre túl rajta” – mintha ezt mondta volna az arckifejezése, és egész idő alatt dölyfösen kigúnyolt volna engem!
– Nem küldhettem akkor és ott pokolra, mert ha így teszek, akkor nem adtam volna neki annyi szenvedést, mint amennyit ő adott nekem. De mit tehettem volna még vele? Leromboltam a birtokát, számtalan módon erőszakot tettem a testén, elpusztítottam a családját...
– És akkor eszembe ötlött egy gondolat! A családja... Tudja, azokban az időkben nem sok minden volt annyira fontos a nemességnek, mint az, hogy a családjuk töretlenül fennmaradjon. Én már halhatatlan voltam, és a sieur-rel, a fiaival, és azok fiaival ellentétben örökre megszabadultam az idő karmai közül. Ők megszületnek majd, aztán megöregszenek és meghalnak. És ekkor ismertem fel azt a keserű fegyvert, amivel elérhetek a sieur lelkéig!
– Tehát, Mr. Joiner, tudja, mit mondtam a sieur-nek?
– Mit? – Derek hangja mintha hatalmas, fárasztó távolságot tett volna meg. – Mit mondott neki?
– Megmondtam neki, hogy elpusztítottam őt magát, a birtokát, és minden rokonát, akire akkor és ott rá tudtam tenni a kezemet. De elmondtam neki, hogy hagyni fogom, hogy egy örökös – a kis Henri – elérje a felnőtt kort. Tudja, Henri nem volt ott a kastélyban. Éppen az egyik szomszédos nemes kastélyában volt apród, így hát csak annyit fog tudni, hogy a földjei és a családja egy „fölkelésnek” és néhány „banditának” estek áldozatul. Igen, a kis Henri föl fog nőni, meg fog nősülni, és saját családot fog alapítani, ily módon pedig, okot adott a sieur végső nyugalmára. De – mondtam a sieur-nek – ahogy Henrinek gyermekei lesznek, és eljövök érte, és őt is pontosan úgy fogom elpusztítani, ahogy elpusztítottam a sieur-t. Csak egyetlen családtagot engedek megmenekülni a pusztulástól. És ezek után minden generáción – de a legrosszabb esetben is minden másodikon – újra bosszút fogok állni, és egymás után minden szaros gyerek meg fog majd bűnhődni a sieur bűnei miatt. Ez az átok kalapácsütésként érte a most már könyörgő nyomorultat, és én a pokolra küldtem a sieur-t.
– Így is lett. Hatalmas átok telepedett a Joinville-házra az elkövetkező évszázadokban! A nevüket tragédiák és szerencsétlenségek övezték. Az arisztokrácia páriáivá lettek, és a Terror idejére a vagyonuk és a nevük már régen semmivé lett. Én voltam az egyetlen, aki emlékezett rájuk! Én, aki inkább vagyok a rokonuk, mint sokan azok közül, akik a nevüket viselték.
– Ha lenne rá ideje, akkor meginvitálnám egy kis kirándulásra a Joiner családi feljegyzésekbe. Még egy felületes vizsgálat is tragikus halálesetek, balszerencsés fordulatok, és hasonló incidensek végeérhetetlen litániáját fedné fel a családjában. Vajon nem az apai nagyapja volt az egyetlen túlélője egy titokzatos balesetnek a huszadik század elején? Sajnos számtalan... éjszakai ügy kívánta meg a figyelmemet ebben az évszázadban, és ezért ez egyszer a közvetlen ősei közül talán sokan megmenekülhettek. De a maga halála meg fogja gyötörni az apját és a nagyapját, és a bosszúm újra folytatódni fog!
Derek üres tekintettel meredt az előtte álló dicsekvő teremtményre. A férfi nyilvánvalóan háborodott volt, egy dühöngő őrült az egyik diliházból. De ott voltak azok szemek, amelyek kiszippantották belőle az erőt... és az agyarak, amikkel a kislányát fenyegette...
– És most eljött az én időm? – kérdezte Derek.
– Természetesen. Tudja, Mr. Joiner, immár hat évszázada gondozom a családját, mint egy kertész a sövényt. Mindig készenlétben tartottam a venyigeollót. Időről időre magasra csap bennem a düh lángja, vagy egy leszármazott túlságosan is emlékeztet a sieur-re, úgyhogy néhány évtizeden belül kétszer is lecsapok. Időnként más dolgom van, és a családja két, esetleg három generációra is feloldozást nyer. De végül mindig – mindig! – visszatérek, hogy kiszipolyozzam a sieur undorító ivadékait.
– Így hát – ha ez megnyugtatja, bár kétlem, hogy így lenne – a kedves Jeremy túléli a mai éjszakát. Maga természetesen hamarosan csatlakozik a feleségéhez a Pokolban. De Jeremyt életben hagyom. Hagyom felnőni, ahogy a baromfi növekszik a ketrecben, hogy a tulajdonosa által megválasztott időben aztán levághassák.
– Amanda? – kérdezte Derek. – Nézze... ha az volt a célja, hogy tönkretegye az életemet, akkor... pokoli jó munkát végzett... úgy értem tönkretette a karrieremet... a feleségem... – csuklott el Derek hangja. Képtelen volt kimondani a szót, vagy akár csak egy pillantást vetni a szófán közvetlenül mellette heverő tetemre. – De az Isten szerelmére – könyörgött, és minden egyes szó után kis híján elhányta magát – ha már engem meg kell ölnie, ha ez az egyetlen dolog, ami boldoggá teszi, akkor nem hagyhatná ki ebből a lányomat? Édes Istenem, hiszen még csak két éves! Ártatlan...
– Az én gyerekeim is ártatlanok voltak – sziszegte az idegen.
– Akkor tudja, hogy milyen érzés! Tudja milyen érzés látni egy gyermek szenvedését!
Derek előre hajolt és minden izma megfeszült. Beszéd közben agyának egy másik része egy kétségbeesett ugrás esélyeit latolgatta, még akkor is, ha Amandát közben túszként tartja magánál az idegen. Nem úgy tűnt, mintha az idegennek lenne fegyvere. Ha meg tudná billenteni... a padlót plüss-szőnyeg fedte... Amanda kibírná az esést. Ha nincs más mód...
– Bármi történt is... bármi történt magával... ennek a kicsi lánynak nem szabad, hogy köze legyen hozzá! Kérem, legyen könyörületes!
Ez így lesz jó. Derek tudta. Legalább meg kell próbálnia kimenteni a lányát ennek a gyilkosnak a karmai közül.
– Nos... – Az idegen lepillantott a bebugyolált lánykára, és az arca egy pillanatra mintha... meglágyult volna? – Igazán édes kis gyerek, már egy Joinvillehez képest. Felajánlaná a saját életét az övéért?
Derek karomszerűen begörbített ujjakkal hajolt előre.
– Nézze, velem tegyen, amit csak akar. Öljön meg... lassan, ha attól jól érzi magát. Szépen átmegyünk a szomszéd házba. Nem szólok egy szót sem – szépen leadjuk náluk Amandát, aztán engem visszahozhat ide, és... megmutathatja, mit tud. – Egy oda nem illő nevetés próbált kitörni Derekből. – Nem fogok ellenállni. Nem fogok ellenállni.
– Jól van. Akkor talán őt is életben hagyom...
Derek élesen felsóhajtott. Még mindig rémült volt, de szavakkal ki sem fejezhető hálát érzett. Azonban az idegen arcán kegyetlenül elterült a mosoly, ahogy kinyújtotta a kezét a gyermek után.
– Milyen szánalmas dolog a remény, nem igaz, Mr. Joiner? Nem, azt hiszem, letépem a kis ribanc lányának a fejét, és a maga szeme láttára fogok inni a nyakából.
Ezek a szavak úgy rántották le a Dereket fogva tartó letargiát, mintha valamiféle fátyol lenne. A férfi üvöltve vetette rá magát az idegenre. Hallotta, ahogy a lánya felriad és felsír, amikor megragadta az idegent. Keze cséphadaróként csapkodta ellenfele össze elérhető testrészét, és a teste egy tompa puffanással csapódott neki a faborítású falnak.
Az idegen húsa olyan hideg volt, mint egy jégszoboré. Bár Derek rögbizett az egyetemen, és pontosan hat láb magas volt, a támadása mégis éppoly hiábavalónak tűnt, mintha a célpontja fából lett volna. Az idegen még a lányát sem eresztette el. Egy undorodó sziszegés kíséretében meglendítette a bal alkarját, mint valami bunkót, és Derek feje hátra csuklott, ahogy a csapás a földre döntötte. A nyelve tompán érzékelte a szétszaggatott ajkait, és a saját vérének sós ízét, ahogy kezdte megtölteni a száját. A gondolatait még mindig Amanda töltötte ki, és ez elég erőt adott neki ahhoz, hogy megmarkolja az idegen térdét. A rúgás ezúttal nekicsapta a szófának, és a háta jól hallhatóan megreccsent. A becsapódás kibillentette Melanie holttestét az egyensúlyból. A test átfordult, és Melanie halott keze úgy csattant rá Derek arcára, mint egy fonálon leereszkedő pók.
Az ütés erejétől kábultan, mozgásra képtelenül Derek továbbra is próbálta mozgósítani szánalmas tartalékait, annak ellenére, hogy hajdani atlétaként tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az ellenfele fizikailag fölötte áll. Amanda kiáltásai megkövetelték, hogy megpróbálja. Az idegen egyik kezével a feje fölé tartotta a kislányt, és közben úgy vizsgálgatta a földön vonagló Dereket, mintha éppen egy jövőbeni tervet mérne föl.
– Maga is éppen olyan makacs és erős akaratú, mint a családja – mormolta az idegen. – Tudja hát meg: a fájdalom, amit most érez, mindössze halvány árnyéka annak, amiben részeltetni fogom, ha levonszoltam magát és a lányát a pincéjébe. Maga igazi mintagyerek volt, Mr. Joiner: a szigetelőszalag és a drótok ott lógnak takarosan felakasztva az elektromos szerszámok mellett a falon. Öreg vagyok már, de azért el tudom képzelni, ahogy az elektromos csiszoló megcirógatja Amanda finom bőröcskéjét, és...
– Gaston.
A hang, ami félbeszakította az idegent, a konyhai bejárat felől jött. Egy másik férfi állt ott az ajtóban, aki nyilvánvalóan a garázson keresztül jutott be a házba. Derek egy közepes magasságú, fiatal férfit látott, aki szénfekete Armani öltönyt viselt, szőke volt, és a bőre talán még az idegenénél is sápadtabbnak tűnt. A jövevény arcán nyugodt eltökéltség tükröződött.
A másik férfi látványától az idegen felsziszegett, mint egy vadmacska, és az arca dühödt vicsorba torzult.
– Mit keres maga itt? Ez itt nem tartozik magára, és semmi köze a vetélkedésünkhöz...
– A vetélkedés talán egy árnyalatnyit túlságosan is... nagylelkű kifejezés, Gaston – vágott vissza a jövevény. – A vetélytárs kifejezést azoknak az ellenfeleimnek tartom fenn, akik elég értelmesek ahhoz, hogy néhány évtizedenként ne kússzanak vissza az eleven világba, mint egy kövek alatt rejtőző meztelen csiga, csak azért, hogy megrontsák a környezetüket azzal a különleges nyálkájukkal. Úgy vélem a... kellemetlenség szó inkább illene magára. Mindenesetre az Anodyne Corporation ellen irányuló legutóbbi pénzügyi ravaszkodásait... elviselhetetlennek találom. Ami pedig még ennél is fontosabb, a maga nevetséges vendettája – ami még akkor is abszurd módon felelőtlen volt, amikor a rendőrség még nem rendelkezett újlenyomatokkal és számítógépekkel és DNS tesztekkel – manapság elfogadhatatlannak minősül.
– Vége van, Gaston. A maga enyelgései a halandók életével ma éjjel véget érnek.
A jövevény közelebb lépett, és az idegen próbált ugyan kitartani, de önkéntelenül is hátrált egy lépést. Derek próbálta kizárni a tudatából a fájdalmat, és megkísérelt felállni. A jövevény monológja mintha a fülébe tömött vattán keresztül jutott volna el a tudatáig. Számára nem létezett más, csak Amanda küszködő alakja, és szívszorító sikoltásai.
– Beszéltem a herceggel, és most már az ő birtokán is érvényben van a vér vadászat, amit a meggondolatlan megszállottságával már két kontinensen is a saját fejére idézett. Méltóságomon alulinak tartom rámutatni, hogy... ez – mutatott körbe megvetően Pieterzoon – micsoda megdöbbentő megsértése a maskarádénak. Mindennek ellenére felkínálom a lehetőséget, hogy feladja magát, autarkis. Megjelenhet a herceg, és az tisztségviselők előtt, akik azért gyűltek össze, hogy ítéletet mondjanak maga fölött, és talán könyörületesek lesznek magához.
– Azonban mindenek előtt adja ide nekem a lányt, Gaston – parancsolta a jövevény.
A jövevény pillantása mintha megbabonázta volna az idegent. Gaston mechanikus mozdulattal nyújtotta oda Pieterzoonnak a pityergő gyermeket, aki anélkül, hogy egy pillanatra is eleresztette volna az ellenfele tekintetét, elhelyezte a lánykát Derek remegő, érzéketlen kezei közé. Nagy igyekezetében Derek majdnem elejtette a gyereket, és Pieterzoon a pillanat egy tört részéig el kellett fordítsa a fejét. Gaston széttárt karokkal és egy rémítő vicsorgás által feltárt agyarakkal abban a pillanatban már rá is vetette magát, de Pieterzoon látszólag minden erőfeszítés nélkül elegánsan kitért a szörnyeteg útjából, és gyakorlott mozdulattal megfogta és leszorította Gastont. Pieterzoon kiszabadította az egyik kezét, elfordította Gaston fejét, és ezzel feltárta a nyakát. A férfi ajkai rátapadtak a feltáruló húsra, és egy mélyen gyökerező ösztön arra késztette Dereket, hogy elfordítsa a tekintetét. Amanda pityergő kis arcát a vállára húzta, aztán behunyta a szemeit. Az egyik oldalról az elő lányának, a másikról a halott feleségének tehetetlen súlya nehezedett rá.
Egy ideig, talán több másodpercen át az élet csak szipogásból, szívdobbanásokból, és nedves, szörcsögő hangokból állt. Derek úgy szorította magához Amandát, mintha a világ vége közeledne.
A hangok végül abbamaradtak, és Derek kinyitotta a szemét. A jövevény, Pieterzoon ott állt előtte. Eredeti öltönyét bemocskolta valami, ami sárnak, vagy koromnak tűnt, és a lábainál egy kupac mocskos, hamuval borított rongycsomó hevert. Az idegennek, Gastonnak, nyoma sem volt. Derek magához szorította a lányát, aztán ökölbe szorította a kezét, hogy az idegenre vethesse magát, ha úgy hozza szükség.
Pieterzoon megvető sóhajjal mérte végig a hamukupacot a padlón, aztán minden figyelmét a halandóra, és a lányára fordította. Az aprócska, sápadt teremtmény az apja vállába kapaszkodva szipogott. A férfi magához szorította a kislányt, de a szemei olyan üvegesek voltak, mint egy lazacé. Nem sok minden maradt bennük. Ráadásul a halandó láthatóan szenvedett, már-már delíriumba esett.
– Aludj – suttogta Pieterzoon.
Felemelte a földről az apát és a lányát, és lefektette őket a szófára, aztán a zsebéből előhúzott egy nagy méretű kést. Nem lenne szerencsés kórházba szállíttatni őket, úgyhogy más módon kell meggyógyítania a sérüléseket. A pengét beledöfte a saját csuklójába, aztán nekilátott, hogy feltakarítson Gaston után...
Pieterzoon pillantása rabul ejtette Dereket. A férfi szemei akkorára nyíltak, mint a hold, és úgy tűnt, mintha a szoba, Melanie, sőt még Amanda is elsodródnának, mint egy távoli álomban.
– El fogja felejteni a mai nap eseményeit – jött valahonnan a feje fölül a nagy távolságból visszhangzó hang. – Emlékezni fog egy tragédiára, hogy a felesége egy behatoló kezétől halt meg. Megfelelő hosszúságú szabadságra megy, és meggyászolja őt, aztán állás után néz az Anodyne Corporation San Franciscó-i kirendeltségénél. Most el fogja hagyni az otthonát, és a családjával együtt a Downtown Hyatt Regency szállodába megy, ahol a 1814-es lakosztályt készítették elő maguknak. Egy hét múlva visszatérhet az otthonába.
Miközben Derek autója elhajtott a romokban heverő lakása elől, Pieterzoon a szeme elé táruló pusztuláson elmélkedett. Távol állt tőle a szentimentalizmus, de az incidens értelmetlensége miatt valahogy... üresnek érezte magát. Az ötlet, hogy valaki a halhatatlanság évszázadain keresztül magával hurcoljon egy ilyen jelentéktelen bosszút, amíg végül saját maga pusztulását okozza...
De mégis – elmélkedett tovább Pieterzoon – Gaston vajon tényleg annyira különbözött tőlünk többiektől, akik ezt a játékot játsszuk? Vagy csak nem volt annyira tapasztalt, de sokkal őszintébb?
A gondolat vele maradt, amíg be nem fejezte a feladatát, el nem oltotta a villanyokat, és ott nem hagyta a csöndes házat az éjszakának és a halottaknak.
BRUCE BAUGH
1999. november 5., vasárnap, 21:42
Seattle Központ, Zászlóspavilon
Washington állam, Seattle
Hirtelen ötlettől vezérelve szólította meg a férfit.
– Bocsásson meg – mutatott kesztyűbe bújtatott kezével a gitártokra. Éppen a felső retesz alatt egy vastag matricán, egy napsütötte hegytetőn álló katedrális és a „Zaragosa” felirat díszelgett. A nő lerázott egy esőcseppet a kesztyűjéről, és az ujját végigfuttatta a feliraton. – Járt már Zaragosában?
A férfi megpördült a sarkán, hátat fordított a Világűr Tűjének, hogy egy pillanat alatt tetőtől talpig végigmérje. Egyetlen ránc sem látszott a nő arcán, de a szemei hidegen csillogtak, és az állát azzal a hatalmas eltökéltséggel tartatta, ami néhány általa ismert bokszolóra emlékeztette. A ruháit láthatóan méretre készítették, és kifinomult mintákat – címereket az esernyőbe, geometrikus ábrákat a felöltőbe és a csizmákba – szőttek az anyagba, annak ellenére, hogy minden ruhadarab a szürke valamelyik árnyalatában pompázott. Minden makulátlan volt rajta, és csak a csizmája sarkára tapadó pár csöppnyi sár csúfította el a tökéletes képet. Nem úgy tűnt, mintha csak egy újabb társasági matróna lenne, aki éppen egy újabb művész fiúkára vadászik. Fogalma sem volt, mi lehet ez a nő, és ez már önmagában is érdekes.
– Igen – felelte. – Eltöltöttem ott néhány évet. Fernandez és Ferer néhány régi diákjának dolgoztam a stúdiókban.
A nő meglepettnek látszott, és ez tetszett neki. Biztosan egy tipikus muzsikus naplopót látott benne. Az pedig legyen az ő baja, ha azt hitte, hogy egy igazán jó lantos nem, érezheti jól magát bő farmerben és katonai dzsekiben.
– Manitosnál is tanultam – ezúttal ő volt az, aki meglepődött, amikor a nő értően bólintott –, és ők intézték el nekem, meg egy másik srácnak az osztályból.
A nő felnézett rá, amíg beszélt, aztán amikor befejezte, ismét lepillantott a matricára. Képtelen volt olvasni a gondolataiban, és ennél a nőnél nem szívesen találgatott volna. Halvány régimódi akcentussal beszélte a nyelvet.
– Akkor maga egy gitáros. – Ez nem is kérdés volt, inkább csak leszögezte a tényeket.
– Igen.
– És jó?
A férfi ismét hallgatott, ahogy a válaszon gondolkodott. Elég otromba kérdés volt, és nem érezte volna rosszul magát, ha valami szarkasztikus választ ad rá, csakhogy valami számára is ismeretlen okból nem akarta lerázni a nőt.
– Igen, jó. Persze azt hiszem nem olyan jó, mint amilyen lehetnék. De egyre jobb leszek, és ha jól megfizetnek, akkor nem bánják meg.
A nő átnézett a válla fölött, végig a sugárút két oldalát díszítő nemzeti zászlók mentén a Világűr Tűje felé. A fehér oszlopok átcsillogtak még a könnyű esti záporon is, és ragyogó csóvát vont fölé a tetejére szerelt spot-lámpa. A Seattle Központ egysínű vasútállomásának teteje előbukkant a többi épület teteje fölött, de a nő vulgárisnak találta a sokszínű fényeket, és a felvételről szóló zenét.
Azonban a Világűr Tűjének makulátlan fehérsége megmozgatta a képzeletét, mint az eredendő elszigetelődés művészi kifejeződése. A torony három lába között felemelkedő felvonóktól sötétre foncsorozott üveg tartotta távol a nappali ragyogást, és a lámpái kizárólag árnyékos alakokat világítottak meg. A torony még akkor is elkülönült, amikor az emberiség körülfolyta, és megkísérelt felmászni az oldalán. Ő aztán soha nem siratná meg a tervezője halálát, nem rettegne egy megbízható tanácsos elvesztésétől, és nem tartana attól, hogy néhány öregebb épület felkelhet, és rajta akar tort ülni. Ő... A nő hirtelen rádöbbent, hogy érzelgőssé vált, és rosszallóan összevonta a szemöldökét. A férfi észrevette, és félreértette a gesztust.
– Nézze, nekem úgy tűnik, hogy maga tudja, miről beszél. Biztosan nagyon elfoglalt, meg ilyesmi, de hadd adjak magának egy névjegyet.
A zenész körülbelül féltucatnyi zsebet tapogatott végig a kabátján, mielőtt rábukkant volna arra, amelyiket kereste. A nő üres tekintettel meredt a felé nyújtott kártya tartóra, de aztán észhez tért, és kivette a legfelsőt.
– Csak egy pillanat – nézte meg feltűnően az óráját. – Üljünk le ide – mondta, és lágyan megkocogtatta a matricát. – Van magánál egy darab, amit megnézhetnék? – Aznap éjjel először villant föl öröm az arcán. – Tudja, én Aragóniában nőttem föl, és a gyermekkorom egy részét éppen Zaragosában töltöttem. A kitűnő művek emlékeztetnek az otthonomra.
Csali szövegnek nem is rossz – gondolta a férfi, de egy kicsit csalódott volt. A nő láthatóan csak egy szokatlanul jól informált társasági matróna volt. Nos, a pénz mégis csak onnan jön, ahol sok van belőle.
– Hát persze. Tulajdonképpen ezt éppen most viszem az operába, hogy a helyettes koncertmester vessen rá egy pillantást. Jöjjön velem, és ott megnézheti.
Hirtelen feltámadt a szél, és hasadékok nyíltak az esőfelhők között. Még egy utolsó zápor vágott végig a városon, és nyomában egy aprócska hullám futott végig a macskaköveken és a betonból öntött járdákon. Egy holdfény pászma éppen akkor vetült a hatalmas kútra, ami mellett a nő állt, amikor a férfi ellépett mellette. A nyolc láb átmérőjű központi kupola érdes alumíniumból készült, és a friss esővízborítással kiváló tükörré változott. A férfi letette a gitártokot, és előhúzott egy fésűt, hogy piperézkedjen egy kicsit a nő kedvéért.
Ekkor döbbent rá, hogy a beszélgetőtársának nincs tükörképe.
– Felejtsd el! – mondta neki a nő.
Ha még lélegezett volna, akkor most előtört volna belőle egy gyors sóhaj, de most úgy döntött, hogy nem pazarolja ilyesmire az energiáit, és egyszerűen besétált a legközelebbi árnyékba. Összecsukta az esernyőt, és gondosan nekitámasztotta az ajtókeretnek, hátha rábukkan valaki, akinek szüksége van rá. A felöltője, a csizmája, és a bőre egyszerre halványult el, és a nő eltűnt.
A férfi mozdulatlanul állt, amíg a felhők újra össze nem záródtak, lezárva ezzel a holdfény útját, és az eső újra rá nem kezdett. Hirtelen lenézett az elejtett névjegyre, és megvonta a vállát. Az eső egyre erősebben kezdett zuhogni, ő pedig félig begyömöszölte a kártyatartót a dzsekije alá, aztán egyik kapualjtól a másikig rohanva elindult az operaház felé. Mire elhaladt két udvar, egy építkezési terület és két garázs mellett az eső teljesen eltűntette a nyomokat, amelyeket a nő kesztyűje hagyott a matricán. A papírdarab felszíne ismét éppen olyan üres lett, mint amilyen üressé tette a férfi gondolatait.
1791. június 15. szerda, 22:59
Theater auf de Wieden
Ausztria, Bécs
Wolfgang megállt a Theater auf de Wieden udvarán, és végighallgatta az előcsarnokban álló óra ütéseit. Ütemesen bólintott egyet mind a tizenegy ütéshez. Az operája még mindig túl hosszú volt egy kicsit, de a ma esti változtatások nyilvánvalóan segítettek a második felvonáson. Schikander tökéletesen elégedett volt a librettóval, ami teljesen megszokott vonásokkal rajzolta meg a felvilágosodás ellenségeit, és képtelen volt felfogni, hogy Wolfgang miért kutat olyan lázasan valami sokkal érdekesebb után az Éjszaka Királynője számára az első felvonásban. Wolfgang régen fölhagyott már azzal, hogy ehhez hasonló dolgokat próbáljon meg elmagyarázni a librettistának. Schikander hibátlanul betöltötte a Kőműves testvér, a felvilágosodásért vívott végtelen küzdelemben a harcostárs, vagy a bécsi élet örömeit bemutató vezető szerepét, akkor miért zavartatta volna magát attól, hogy a drámai feszültség mélyebb képzetei teljes mértékben hidegen hagyták.
Csodálatos nyári éjszaka volt, és a csillagok élesen ragyogtak a feje fölött. Gyakorlatból tudta, hogy olyan tizenöt húsz percnyi séta választja el a városon keresztül a lakásától a Rauhen-steingassen, de ma éjjel úgy érezte, kedve szottyant egy kis poroszkáláshoz. A színház körül álló épületek – amelyekből valójában maga a színház is épült – mély bánat és részvét érzését keltették benne. A földön leélt eddigi harmincöt évében Wolfgang-nak kijutott a szegénységből, megaláztatásból éppúgy, mint a sikerből. Csakhogy ő tudta, mi a különbség egy nyomorúságra ítélt élet, és az átmeneti szerencsétlenség között. A fejében a léptei ütemére visszhangzott a zene, amit Sarastrónak, a bölcsesség, értelem és a természet főpapjának írt. Arról az időről álmodott, amikor a körülötte alvó tömegek békében pihenhetnek, és nem a kimerültségtől és az éhségtől rogynak össze, amikor a világ többé már nem az ellenségüknek és az uruknak, hanem a szövetségesüknek és szolgálójuknak tűnik majd.
Az egyik alacsony emelkedő tetején megállt, mert mozgást vett észre az egyik háztetőn egy kicsit távolabb a városközponttól. Először azt hitte, hogy egy felhő suhan alacsonyan a város fölött, de hamarosan észrevette, hogy a szél nem a mozgásának az irányában fúj. Aztán látta, ahogy összegyűlik egy emberi alak körül, és úgy döntött, hogy biztosan egy felöltőt látott. Az alak egy elmosódott célpont után iramodott, akit Wolfgang képtelen volt kivenni. Az üldözőt egy röpke pillanatra megvilágította az egyik még nyitva tartó fogadó ablakából kiszűrődő fény, és Wolfgang rádöbbent, hogy a köpenyes alak egy nő. Nos, most itt van az igazi Éjszaka Királynője, és kétségtelenül valami útonállással kapcsolatos dolgát intézi.
És ekkor torkán akadt a lélegzet. Lehetetlen lett volna nem észrevenni a nő kezéből és arcából kinyúló hosszú sötétségcsápokat, amelyek szemkápráztató sebességgel csaptak le az elmosódott foltra. Miután a csápok megkötözték a menekülőt, Wolfgang látta, hogy a foltból egy hosszú szakállú férfi alakja bontakozik ki, aki lázasan próbál kiszabadulni a kötelékeiből. A nő végigsétált a tetőn, és lazán leugrott a manzárdablakból a prédája mellé a földre. Mindkettejüket tökéletes sötétség borította be. Wolfgang soha nem tudta biztosan, hogy valóban hallotta, vagy csak képzelte a sikoltást, de az biztos, hogy sehol sem látta a két alakot, amikor pár szívdobbanásnyi idő elteltével a sötétség felemelkedett. Több percig várakozott még ott a rettegés és a csodálat agóniájában, de többé nem látott semmi különöset.
Eszébe jutott a szánalmas kísérlete, hogy megörökítse az sötétség úrnőjét a dalaiban. Ez az alak, akit látott, ez volt a sötétség valódi királynője. Vajon képes lesz felidézni a közönség előtt a fenséges magabiztosságát, rettenetes uralmát a sötétség fölött? Miféle zene érhetne fel az erőfeszítés nélkül végrehajtott emberfeletti ugráshoz? A kőművesek, akik között Wolfgang mozgott, a nők emancipációjáról beszéltek, de azt azért gyanította, hogy hozzá hasonlóan egyikük sem álmodott egy ilyen kecses női gyilkosról.
Csak egy bolond élhetett az udvarban úgy, hogy nem sejtette volna meg az árnyékokban megbújó titkos világ létezését. És Wolfgang nem volt bolond. Tisztában volt azzal, hogy a nyilvánosságnak mutatott álarc mögött számtalan furcsa szerzet létezett. Ő maga csupán néhányukat látta, de semmit sem lehetett a ma éjjeli látomás rettenetes fenségéhez hasonlítani. Az áhítat, amit érzett, hirtelen hullámokban váltotta ki az érzést ellensúlyozó érzelmeket, mindenekfölött dühöt, amiért az értelem isteni ajándékának birtokában egy emberi lénynek félnie kell az emberi álcába bújt teremtményeket. Most már jobban megértette Sarastro mélyen gyökerező haragját. És hirtelen új dallam ötlött föl Wolfgangban az Éjszaka Királynőjéhez, egy himnusz az ámítás és a rémület sötét művészetéhez, és az emberi korlátokhoz.
Amikor hazaindult, már a hangszerelésen járt az esze. A központi motívumot már a nyitányban sejtetnie kell. A művészet öröme fokozatosan lecsillapította még mindig remegő testét. Ha hazaér, kezébe veszi majd a tollat, és két új áriát és egy új kórust vet majd papírra. A Varázsfuvola mégis úgy ragyog majd, ahogy szeretné.
1999. november 5., vasárnap, 22:01
Seattle, Operaház
Washington állam, Seattle
Lucita nem mosolygott, amikor belépett a kapun, amely fölött a következő felirat állt: „Seattle Operaház felújítása: Új, jobb, Önnek”. Ennek ellenére azért örült, hogy maga mögött hagyhatta az esőt – volt már ennél sokkal rosszabb körülmények között is, de attól még nem szeretett szükségtelen elázni. Megrázta a kabátját (és már bánta, hogy hátrahagyta az ernyőjét), behunyta a szemét, és meghallgatta maga körül a teret.
A találkozás a gitárkészítővel csak megerősítette a melankóliáját. Csodálatos városnak látta Seattle-t, bár ez afféle nagyon modern szépség volt. Nyoma sem volt benne a valódi történelmi örökségből származó kellemnek, de telve volt élettel, és az irodák és az otthonok közül többet kellemes stílusban építettek. Csodálattal töltötték el a mindenütt jelen lévő buja zöld foltok, és eszébe jutatták az otthona szárazságát, és hogy a kertek ott a gazdagság és a hatalom jelei voltak. Különféle növényfajtákkal töltötték meg még a közemberek, a magukat „munkásoknak” és „középosztálynak” nevező rétegek otthonait is. Ugyanilyen csodálattal töltötte el a lakosokat feszítő energia. Hatalmas ipart látott ott működni, bár általában nem túl termelékeny módon, annak ellenére, hogy milyen sokszor hallott „lógósokról”. Hatalmas potenciál rejtőzött a városban.
De nem volt senki, akivel megoszthatta volna a gondolatait.
Eszébe jutott az elveszett atya, és a társ, aki korokon át mellette volt. Vajon mit gondolt volna Moncada? Kétségtelenül már el is kezdte volna szőni a terveit. Eddig már legalább fél tucat gyenge pontot azonosított volna a társadalomban, és a találkozásokat a járókelőkkel arra használta volna, hogy mozgásba lendítsen egy összetett intrikát, ami egy évtized múlva abban teljesedne ki, hogy a város jelentősebb intézményei az ő kezébe kerülnének. Időközben megfertőzte volna a várost, éket vert volna a közösségek közé, bátorította volna a katonái terveit leplező erőszakot és kicsapongást, és ezzel lecsapolta volna a város életerejét, csak hogy egy újabb kiszámítható bábkészlettel legyen gazdagabb.
És Anatole? Soha nem tudhatta előre, mint fog mondani a látnók a következő percben, és most, hogy nem volt itt mellette, most sem sejtette, mit cselekedne. Abban biztos volt, hogy Anatole észrevette volna a jeleket, amelyek fölött ő maga elsiklott. Meglátta volna a figyelmeztetést egy kabát ráncaiban, és észrevette volna a mintázatot a madarak röptében, ami talán egy közelben megmoccanó gonosz felé mutat. Neki a menny és a föld küszöbön álló katasztrófákról regélt. Lucita elképzelte, hogy a város lángokban áll, és odafönn halálszerű teremtmények hordozzák élőholt uraikat, hogy szemügyre vehessék kezük munkáját. Vagy a pusztulás talán olyan alakot ölt, amit a halandók nem ismerhetnek föl. Egy vulkán, földrengés, árvíz vagy háború. Vajon Seattle lakói ebben a pillanatban is percről percre egyre közelebb menetelnek egy újabb felvonáshoz a gyehennának nevezett tragikus bohózatban? Lucita nem tudta, és nem volt kitől megkérdezze.
Járt már ez előtt is Seattle-ben, amikor ez az ország háborúban állt az európai és ázsiai hatalmakkal. Valószínűleg rábukkanhatna egy öreg kapcsolatra még azokból az időkből. Az anarch pöcegödörből időnként északra özönlő káosz ellenére valószínűleg azoknak a vámpíroknak a többsége, akik akkoriban ebben a városban laktak, még most is itt ólálkodik valahol. Kétségtelenül az ifjú katonák, és reménybeli kedveseik közül is sokan itt vannak még, bár fölöttük már biztosan eljárt az idő. De vajon van-e közöttük bárki is, aki szívesen látná őt? Lucita úgy vélte, hogy nem túl valószínű. Akkor üzleti ügyben járt erre, és tapasztalatai szerint az ügyfelei nem igazán örültek, ha valaki emlékeztette őket arra, hogy igen, egyszer bérgyilkost fogadtak, hogy elintézze helyettük az ügyeiket. Még emlékezett rá, hogy az atyja kastélyában a szolgálók mindig megpróbáltak beleolvadni a falba, amikor a királyi család elhaladt mellettük, és az ügyfelei pontosan ezt várták el tőle, és nem némi barátságos csevelyt.
A hullámokban özönlő gondolatok megzavarták. Kinyitotta a szemeit, és lazított az összpontosításán. Egy ideig csak a testének érzékeivel figyelte a környezetét. A saját szemeivel pillantott föl a háromsávos úton burjánzó garázsokra. (Oly sok itt az autó. Mit csinálnak az emberek ennyivel?) A saját füleivel hallotta, hogyan motoz a szeszélyes szél a levelek között a feje fölött, és hogyan dobol az eső az operaház felnyitott tetejét védő vitorlavásznakon. A saját orrával érezte a lassan dermedő aszfalt illatát, amit nappal fektettek le, miközben ő a Sea-Tac reptéren álló béreit repülőgép rakterében aludt. A kesztyűn keresztül a saját ujjaival tapintotta meg a homokfúvó által az operaház barna téglából épült oldalfalain hátrahagyott porrétegeket. Sokkal jobban tudatában volt a környezetének, mint amennyire bármelyik halandó szemlélő lehetett volna. A teste úgy ráhangolódott a környezetre, ahogy egyetlen halandóé sem lenne képes, de mégis az általa jelenleg használt érzékszervek inkább csak minőségükben különböztek az övéktől, és nem az alapvető természetükben.
Ez a gyakorlat segített neki megnyugodni. Aggasztották ezek a zavaró visszaemlékezések, amelyek egyre sűrűbben törtek rá. A halandó lét olyan parányi töredékét alkotta a létezésének, azok a napok mégis hatalmas szerepet kaptak a gondolataiban és a reakcióiban. Nagyon is jól tudta, hogy ez gyakorta a küszöbön álló önpusztítás jele: a századok során számos célpont esetében használta már ki azt, hogy már nem kívánták vámpírként folytatni a létezésüket. Ha most egy leendő ifjú riválisa ólálkodna körülötte, akkor megdöbbentően egyszerűen odalopódzhatna a közelébe, amíg ő elmerül a gondolataiban. Figyelmeztette magát, hogy az ilyesmit tartogassa a menedékére, már ha egyáltalán létezett olyan hely, amit valóban otthonának tekintett.
Miután visszaállította az itt és most tudatát önmagában, ismét behunyta a szemeit, és kinyújtotta érzékelését az árnyékokon keresztül. Érezte a halandók elméjének tompa felvillanásait. Turisták, akik közül sokan egy késői vacsorához gyülekeztek, amit a Világűr Tűjében, vagy valamelyik közeli étteremben szándékoztak eltölteni. Gondnokok és házfelügyelők, akik azért gürcöltek, hogy fenntartsák a saját magukat karban tartó épületek nappali illúzióját, és azt a téveszmét, hogy nem létezik az alsóbb osztály, ami zavarba hozhatná az irodákat később elfoglaló kereskedőket, pénzembereket és bürokratákat. Az operaházban ott voltak az előadóművészek, és a technikusok, akiknek a jelenlétére számított, és éppen egy előadás közepén tartottak – csakhogy közönség helyett most a művészetüket rögzítő gépezeteknek játszottak.
Halvány nyomok utaltak arra, hogy nem is olyan régen más vámpírok haladtak el a közelben. A gondnokok közül legalább ketten árasztották a vámpírok vitae-jének halvány, de jellegzetes illatát, és Lucita elgondolkozott azon, hogy vajon önszántukból, vagy kényszer hatására váltak ghoullá. A technikusok egyike (másodoperatőr, kapta el a kifejezést a nő a gondolatai között) szintén vámpír vért ivott, de a többieknél jóval nagyobb mennyiségben. Ő teljesen hozzá volt kötve Lucita egyik fajtársához. És amott, a terem távolabbi végében lüktetett a vámpírt jelző erősebb akarat szikrája. Az érzékeit az árnyékösvények mentén becsúsztatta az operaházba, hogy közelebbről is megvizsgálhassa.
A fő koncertterem nyolc különböző pontjáról nézett körül, amelyek leginkább magas sarkokban, és azok mögött az állványzatok mögött bújtak meg, amelyeket a technikusok világító hidaknak neveznek. A közbenső ragyogásnak köszönhetően a kiválasztott árnyékok közül kettőből nem nyílt használható kilátás, és átváltott lentre, hogy helyettük inkább néhány sorközépi ülőhely mögül tekintsen ki. Ha felnézett, láthatta az auditórium hátsó részében az épület öt helyen áttört mennyezetét, ami lehetővé tette, hogy a műszakiak a vízvezetékeken, vagy az épület egyéb rejtett rendszerén dolgozzanak, de mindezt diszkrét színű, vastag, szintetikus anyagból készült kárpit takarta. A fő csarnokban ettől eltekintve semmi sem utalt a munkálatokra, amelyek kintről annyira szembetűnőek voltak.
A színpadon a Varázsfuvola díszletei sorakoztak. Lucita még emlékezett arra, amikor először hallott az operáról, és a gonosz Éjszaka Királynőjéről valamikor a tizenkilencedik század elején. Még 1848 előtt kellett történjen, mert az ifjú lasombra, aki mesélt neki róla, véletlen baleset áldozata lett abban az évben a Párizsi fölkelés során. Emlékezett az idősödő anarch fészekaljára, amit 1791-ben levadászott Bécsben, és felmerült benne, hogy vajon nem ő ihlette-e a szereplőt? Majd egy hónappal később elégedetten vette tudomásul, hogy nem, mivel kiderült, hogy a librettó jóval az előtt elkészült, hogy ő megérkezett volna a városba. Ezek után már úgy tekintett a véletlenek eme összjátékára, mint a sors egy újabb fintorára, amivel össze akarja zavarni a kárhozottakat.
Az épület körül elcsípett beszélgetésekből megtudta, hogy ez egy „posztmodern” produkció, bármit jelentsen is ez a kifejezés. A díszlet teljesen egyszínű, tompa geometrikus formákból állt, eltekintve egy aprólékos részletességgel kidolgozott, és igencsak valósághű görög templomi oszlopsortól. Lucitának fogalma sem volt arról, hogy ezzel miféle hatást kívántak elérni, de soha nem sikerült igazán megértenie sem a reneszánsz, sem az azt követő színházak fogalmát. Az előadásnak nem volt szokványos közönsége, csak egy rakás kamera és mikrofon. A célpontja az első sor szélén ült, és időnként beleszólt a hajtókájához erősített aprócska mikrofonba. Nyilvánvalóan így jutatta el az észrevételeit a „rendezőnek”, aki a produkciót irányította, mint egy filmforgatáson. A csapat rögzítette az előadást. Lucita elkapta a gondolataikban a „DVD”-t és a „web-adást”, és rádöbbent, hogy ez itt valóban mozi, aminek az a célja, hogy királyi előadás részeseivé tegye a nézőket. Micsoda arisztokratikus élvezet egy ilyen egyenlőségre törekvő korban – gondolta.
A tudatát összegyűjtötte a célpontjához legközelebb eső félrehúzott függöny mögé.
– Havel Fedlos – suttogta. – Beszélnem kell magával.
1915. augusztus 20., péntek, 19:27
Vinohrady
Osztrák-Magyar Monarchia, Prága
Havel Fedlos egy nap hirtelen rádöbbent, hogy el kíván szakadni atyjától és klánja összes többi tagjától. A gondolat ébredéskor élénken lüktetett benne, és csak remélni tudta, hogy senki sem észlelte a szándékát. Némi zaklatottsággal kelt fel a ravataláról és öltözött fel az éjszakára, és (reményei szerint) nyugodt hangon beszélt a szolgálókkal. Nem érzékelt semmi szokatlant. Az estebédnél még minimális beszélgetést is lebonyolított a többiekkel. Segített az ifjabb testvéreinek eltakarítani a holttesteket, aztán tett egy kis sétát a prágai kastély körül.
Életében ritkán támadtak eredeti gondolatai, és ez csak tovább romlott az ölelés után. Elgondolkodott azon, hogy most mi indíthatta ilyesmire, és arra következtetésre jutott, hogy nagyrészt az előző éjjel olvasott történetnek tudható be ez az egész. A történetet az ifjú író, Kafka írta, akinek rögtönzött felolvasásait Havel néha hallotta a kávéházakban, amelyeket mindketten előszeretettel látogattak. De ez az írás új volt a számára. Egy fiatalemberről szólt, aki hatalmas rovarrá változott, és a halálával ért véget, ami céltalan létezésének méltó befejezése volt. Kényelmetlen érzéseket keltett Havelben. A saját léte túlságosan is emlékeztette azokra a képzelt szenvedésekre, amelyeket Gregornak kellett átélnie átalakulása után, és neki sem volt sokkal nagyobb esélye a vidám befejezésre.
Csakhogy Havel megtehette, amire Gregor nem volt képes. Neki nem volt szüksége segítségre, hogy kisurranjon a környező világba, és nem is tűnik ki állandóan a tömegből, mint valami szörnyeteg, feltéve, hogy óvatosan viselkedik. Amíg gondosan ügyelt rá, hogy ne hívja fel magára az atyja, és a Vinohrady fészekalja többi tagjának a figyelmét, addig nyugodtan eltűnhet az éjszakában, és felépíthet magának egy új létezést. Legalábbis forrón remélte. Némi gondos odafigyeléssel talán még művészeti mecénássá is válhat, annak ellenére, hogy az átok lerombolt minden alkotókészséget, ami valaha a halandó elméjében rejtőzött. Ez a létezés legalább a bogárénál jobb lenne.
1999. november 5., vasárnap, 23:30
Seattle Operaház, Seattle Központ
Washington állam, Seattle
Húsz éve volt Harold Grushkin, a csak nagyvonalakban beazonosított kelet-európai államból érkezett bevándorló, az óvatos befektető, és a művészetek nagy rajongója. A nyolcvanas évek elején magára vont némi figyelmet a klasszikus zene terén a videoszalagra rögzített koncertekkel, amelyeket az ellenlábasainál sokkal gondosabban vágott és szerkesztett meg. A kilencvenes évek közepére a Grushkin lógó garanciát jelentett a viszonylag szerény volumenű, de nagyon megbízható eladásokra a műértők körében. Létrehozott egy olcsó terméksorozatot, amivel elsősorban az iskolákat és a könyvtárakat célozta meg, és kiadott elit nyomatokat is azoknak az ügyfeleknek, akiknek a pénz nem igazán számított. Az elmúlt öt évben csak nagyon ritkán kényszerült rá, hogy hozzányúljon az eredeti befektetéseihez, és ezeknek a kezelését rá is bízta az ügyvédeire, miközben ő a stúdióját igazgatta.
Kellemes létezés volt, sokkal jobb, mint amit korábban megtapasztalt. Nem tűnt valószínűnek, hogy bárki kapcsolatba hozná a majd egy évszázaddal ezelőtti bécsi anarchot az előkelő amerikai videó-rajongóval. Ezúttal nem csak papírokkal, és jól elhelyezett ügyviteli fedezettel rendelkezett, hanem két generációra visszamenőleg hihető ősökkel is. Ez sok szívességbe került, de most már mindet visszafizette, hála annak, hogy a Keleti-parti összecsapások kétségbeesett menekültjeinek minden áron szüksége volt a segítségre. Mindenki elmenekült azok közül, akik zavarba hozhatták volna, és most különben is sokkal égetőbb gondjaik voltak ennél. Idővel talán meggyilkoltatja néhányukat, de akármennyire jó dolog is elvarrni a szálakat, az egyáltalán nem kellemes, ha egy orgyilkosnak tartozik hálával.
Havel valódi szenvedélye a vérmágia volt. Néhány véletlen találkozó a harmincas években összehozta a vérmágiával foglalkozók Tremere-piramison kívül létező apró társaságaival, és ő maga volt a leginkább meglepve, amikor kiderült, hogy tehetséges növendék vált belőle. Miközben Harold Grushkin kínosan ügyelt arra, hogy életvitele a lehető legkonzervatívabb legyen, addig Havel soha nem távolodott el túlságosan a dekadens halandó okkultistáktól, és így soha nem szenvedett hiányt növendékekben, és kísérleti alanyokban. Grushkin adományai biztosították számára a bejárást a helyt egyetemekre, ahol gondoskodhatott arról, hogy zavartalanul lefolytathasson néhány hosszú távú kísérletet. Grushkin utazásai a támogatókhoz, az előfizetőkhöz és a lehetséges felvételek helyszíneire lehetővé tették Havelnek, hogy annak a megszámlálhatatlan leletnek a nyomát kutassa, amelyek megtalálásáról minden thaumaturgista álmodott. Az erőfeszítései időről időre sikerrel jártak, és az ismeretei szépen lassan gyarapodtak.
Időnként eljátszott a gondolattal, hogy gyermeket teremt, de eddig még talált senkit, akivel valóban számolatlanul akarta volna eltölteni az éveket. Az ilyesmi csak megbonyolítaná a létezését. Figyelemre méltó ghoul állomány vette őt körül, és ők jól gondoskodtak róla. Egy éjjel talán...
És ekkor megszólították az árnyékok.
– Havel Fedlos. Beszélnem kell magával.
Felmerült benne a menekülés gondolata, de aztán másként döntött. Hallott történeteket vámpírokról, akik képesek voltak az árnyékokon keresztül mozogni, és nem állt szándékában a saját bőrén kitapasztalni, hogy mennyi az igazság ezekben a történetekben. Legalább méltósággal fogadja a véget, ha eljött érte a Sabbat.
– Már jó ideje annak, hogy utoljára ezt a nevet használtam, uram, vagy hölgyem. Segíthetek valamiben?
A függöny egy kicsit megrebbent, és felfedett egy elegáns hölgyet. Talán ibériai, vagy mediterrán származású lehetett, bár Havel tudta, hogy a vámpírok esetében a külső megjelenés megtévesztő lehet, és gyakorta az is volt.
– Négyszemközt szeretnék beszélni magával, ha lehetséges.
Ez nem tűnt egy megszokott Sabbat-támadásnak, bár a képességei egyértelműen az Antedilluvian-gyilkosok ivadékaként azonosították a nőt.
– Természetesen. Csak egy pillanat. – Havel bekapcsolta a mikrofonját. – Jerry, kérem, folytassa a felvételt. Most akadt egy kis dolgom az irodámban, de hamarosan, úgy... – tartott szünetet Havel, majd a nő feltartott ujjait látva folytatta: – Tíz perc múlva visszatérek. – Ezek után egyetlen rántással letépte a hajtókájáról a mikrofont, és letette az eszközt a színházi székre. – Most már a rendelkezésére állok, hölgyem. Erre, kérem.
Elsétált a behatoló mellett, aztán felment a lépcsőkön, befordult a sarkon, majd a következő lépcsőforduló tetején várta az irodája. És közben végig nagyon összpontosított arra, hogy ne remegjen. A nő kimért léptekkel követte.
Társa bezárta mögöttük az ajtót, tett egy apró mozdulatot a kezével, és Havel végignézte, ahogy az árnyékok szétfolynak az ablakon, amely a zenekari árokra, és a színfalak mögötti területre nézett. Gyanította, hogy odakintről úgy néz ki, mintha elhúzta volna a függönyt, vagy nem kapcsolta volna föl a villanyt. Még az eddigieknél is jobban meglepődött azonban azon, hogy a nő nem támadott rá. Egyszerűen csak kíváncsian méregette.
– Azért jött, hogy elpusztítson? – kérdezte, amikor végül már nem bírta tovább a csöndet.
– Talán.
– Egy határozatlan Sabbatista? Ez egyike kell, legyen a gyehenna azon előjeleinek, amelyekről nem beszélnek.
A nő elmosolyodott.
– Nem a Sabbattól jöttem.
– De hát maga nyilvánvalóan...
– A klánom nem sok jót mondana rólam, mint ahogy én sem sok jót tudnék mondani róluk.
– Óh – Havel tenyere nedves lett, és véres verítéket látott a kezein, amikor odapillantott. – Akkor mi oka lenne arra, hogy elpusztítson?
– Gyakorta pusztítom el a fajtánk tagjait. Ezért most jól megfizettek.
A véres veríték megvastagodott Havel tenyerén, annak ellenére, hogy mennyire igyekezett nemtörődöm módon letörölni róla.
– Ha ez itt pénzkérdés...
– Nem kizárólag pénzkérdés. Sokkal fontosabb a kérdés, amit fel akarok tenni.
– Ez egy kihallgatás?
– Olyasmi.
A nő nem folytatta azonnal. Leült az iroda ajtajához legközelebb álló fotelbe, míg Havel elfoglalta az íróasztal mögött álló székét.
– Mr. Fedlos...
– Grushkin, ha kérhetem. Ez nem csak egy álarc, amit viselek: ezt a létezést én teremtettem saját magamnak.
– Akkor hát Grushkin. Mondja el nekem, miért jött el Bécsből.
A férfi meglepettnek tűnt. Ha képes lenne olvasni az aurákban – gondolta a nő –, akkor most biztosan megérezné a mélységes döbbenetet.
– Miért akarja tudni?
– Az indítékaim ne izgassák. Egyszerűen csak mondja el.
Grushkin összeszedte a gondolatait, aztán amennyire tudta, leírta a fészekalja stagnálását, a régi birodalmi módszereket, amelyeket még akkor is fenntartottak, amikor a modern világ ott örvénylett körülöttük. Felidézte a vágyódást az elveszett élete után, bármilyen unalmas legyen is, és a vágyat a művészet után. Az elbeszélése idővel elkezdett a tervek és a végrehajtás között csapkodni, és végül eljutott az óriásbogár történetéhez. A nő mozdulatlanul ült, és magába szívta az egészet.
– Köszönöm – mondta végül. – Nem kell félnie, ennek nem lesz folytatása.
Aztán eltűnt. Annyi idő sem telt el, ami alatt egy halandó pisloghatott volna egyet, és Havel még a saját kifinomult érzékeivel is csak éppen hogy ki tudta venni, amint a nő alakja ellaposodik, és beleolvad az árnyékokba, amelyekkel befedte az ablakot. Egy szempillantással később ezek az árnyékok is eltűntek.
1999. november 6., hétfő, 6:51
Sheraton Hotel
Washington állam, Seattle
– Nem, Herr Wiscy, még nem találtam meg. Mr. Grushkin éppen annyira nem a maga elveszett gyermeke, mint az előző három jelölt bármelyike. Talán megspórolhatna magának és nekem némi kis fáradtságot, ha most rögtön ideadná nekem a listát ahelyett, hogy egyesével adogatja meg az újabb neveket.
Lucita visszatette a kagylót a helyére, és figyelte, ahogy az első kora reggeli vontatók kifutnak a kikötőből.
Nem tudta biztosan, hogy miért hazudott ennek az arrogáns ancillának. Végül is ez a férfi távolról sem volt a legarrogánsabb ügyfél, akivel valaha dolga akadt. Inkább Grushkinnel kapcsolatban volt valami...
Ez nem csak egy álarc, amit viselek. Ez volt az.
Lucita tisztában volt azzal, hogy a maga idejében ő számtalan álarcot viselt. Már csak az utóbbi egy évben volt érzéketlen modern nő, amikor Fatimával került kapcsolatba, és azon az utolsó találkozón az atyjával, aztán átváltott az Aragónia úrnőjének időtlen álcájára, amit most is használt. Ezek közül egyik sem volt ő maga, de vajon volt bármi is ez alatt a maszk alatt?
Fedlos talált valakit, akivé válhat. Azt tette, amit akart. Az irodáját megtöltötte a vérmágia csöndes bűze, és ez egyszer majd még bajba is sodorhatja, de nem volt túl valószínű, hogy rengeteg más vámpír is járjon arra. Nem tartozott az „éjszaka társadalmához”, nem húzott egyik szektához sem. Kiváló új tag lehet majd belőle az Inconnunál, feltéve, hogy megéli azt a napot. Egy kis pletyka muzsikáról és varázslatról, amivel az atyák riogathatják a gyermekeiket. Ha pedig nem sikerülne neki, nos, legalább addig is elégedett volt, amíg ezen az úton haladt.
Lucitának fogalma sem volt arról, hogy ki szeretne lenni. Többé már nem volt elég, hogy anti-Moncada legyen (már ha egyáltalán volt olyan idő bármikor, amikor ez elég volt, de jelenleg még nem állt készen erre a gondolatra). Bár Aragónia úrnőjének lenni kényelmes volt számára, valójában ez is csak színészkedés volt. Már életében is más szerepre vágyakozott, és korábbi énjének arcul csapása volt az, ha most úgy tett, hogy jól érzi magát a királyi sarj szerepében.
Eszébe jutottak azok a maszkok, amelyeket Görögországban viselnek a színészek valamelyik ősi tragédiájuk előadása közben. Akkoriban nem jelentettek neki sokat, mindössze a második, 1955-ös vadászat hátterének a részét képezték, de most mindenfelől betöltötték a képzeletét. Még ezek a képzelet szülte alakok is sokkal összetettebbek voltak, mint az igazi lelke, már amennyire képes volt beazonosítani magában ilyesmit. A maszkok karcolásaiban és sérüléseiben megmutatkoztak az eltelt évek – igaz csak képzeletbeli évek kitalált szereplők életéből, de vajon annyival jobb volt ezeknél az ő ránctalan arca és üres szíve? Vágyott egy maszkra, amivé aztán átváltozhat, ahogy Fedlos végül Grushkinná változott.
Az ég még mindig sötét volt Puget Sound fölött, és a távoli hegyek fölött még nyoma sem látszott a hajnal ragyogásának, de ő mégis a csontjaiban érezte a közelgő napot. Hirtelen elképzelte magát, amint mozdulatlanul bevárja, és szembenéz a nappal. Érezte a tiszta fény, ahogy éget, és hamuvá bomlaszt...
Nem. Legalábbis most még nem. Addig nem, amíg nem tudja, ki is lenne az, aki elpusztulna az utolsó fellángolásban. Ma nem. Elhúzta a függönyöket, ráadás óvintézkedésként felakasztott még egy takarót is, aztán elnyújtózott az ágyon, és várta, hogy eljöjjön egy újabb nap álma.
ERIC GRIFFIN
1999. december 7., kedd, 22:45
New York állam, New York
A metrókocsi a fém sikolyától kísérve súlyosan oldalra dőlt. Amikor a fények kialudtak, valaki fölsikoltott Ramona mögött. Rájuk zuhant az alagút fullasztó sötétje.
– Ez nem vicces – kiáltotta csak úgy bele a levegőbe.
Az emberi hangok hirtelen elcsöndesedtek körülötte. Ramona odatolakodott az ajtóhoz, és kitapogatta a szárnyak közötti repedést. Itt is van. A karmok szétnyomták a rohadt tömítést. Egyetlen erőfeszítéssel szétrántotta az ajtószárnyakat, és jutalmul bűzös, állott levegő csapott az arcába.
A kocsi hangosbemondója recsegni kezdett.
– ...nem lesz szükség, Miz Zalvadore .
Ramona megdermedt, amikor meghallotta a nevét. Megfordult, és amúgy is éles érzékei teljes harci készültségre kapcsoltak. Megtalálta a hang forrását, és lassan közelebb óvakodott hozzá. Nagyon meglepődött, hogy nem kellett átverekednie magát a kijárat felé tolongó testek tömegén. A sötétben egyetlen más emberi hang sem hallatszott.
– Kérem, lépjen távolabb az ajtótól!
Az ajtók újra becsukódtak a háta mögött, és azután meghallotta az induló, majd gyorsító vonat ismerős moraját. A szutykos ablakokon beszűrődött egy fényvillanás.
A kocsi, amelyikben Ramona állt, meg sem mozdult.
A lány óvatosan odament az interkomhoz, és félig meddig azt várta, hogy bele fog botlani a földön heverő testekbe. Nada. Dühösen benyomta a gombot.
– Azt mondtam, hogy ez nem vicces. Most pedig rendbe rakod ezt a szart itt, és segítesz kivinni innen az embereket, vagy különben...
A tompa vészvilágítás remegve életre kelt. A kocsi üres volt. Ramona odatolta az arcát közvetlenül a hangosbeszélőhöz, és beleordított:
– Rendben, mi a fenét csináltál velük?
– Ők jól vannak, Miss. Salvadore – felelte egy hang, de nem az aprócska hangszóróból jött, hanem egy árnyékokban rejtőző alak felől, aki a vasúti kocsi távolabbi végében állt. – Számukra a kocsi csak egy pillanatra maradt áram nélkül, de aztán nyomban folytatta az útját.
Ramona a jövevény felé pördült. A púpos alak elindult, és nehézkesen az ülések támlájára támaszkodva közelebb jött hozzá. Ramona a fülét hegyezve próbálta elkapni a szaggatott lihegés hangját, aminek az ilyen nehézkes haladást mindenképpen kísérnie kellett volna, de a levegőben semmi sem rezdült.
– Kihallgatást kért tőlem, kedvesem. Magánkihallgatást. Én pedig nem sajnáltam a fáradtságot, hogy olyan helyet biztosítsak, ahol kettesben lehetünk. A magány mostanában hihetetlenül ritka luxus. Túl gyakran kerülök olyan helyzetbe, hogy nem tudom indokolttá tenni a behozatalával járó költségeket. És mindig vannak olyanok, akiket féltékennyé tesz az ilyesfajta dekadencia. De hát nem azért jött, hogy az én gondjaimról beszélgessünk. Üljön le ide mellém, és mondja el, mi szél hozta erre!
A férfi kínkeservesen leereszkedett egy kétszemélyes ülésre, ami a folyosó felé nézett.
– Nem azt kértem, hogy elraboljanak – foglalta el kelletlenül a szembe lévő ülést Ramona. – Hiszen vannak „irodái”, ahol fogadhatja a látogatókat. Nem találkozhattunk volna az egyik ilyen bunkerében, amit odalenn vájt ki... óh!
Ramona végigvezette a gondolatot a logikus végkifejletig, és rádöbbent, hogy megválaszolta a saját kérdését. Ahol korábban találkozott Calebrosszal, ahol nyíltan beszéltek Heshával a Szem titkairól – azok a helyek nem voltak „biztonságosak”. A beszélgetéseiket lehallgatták, dokumentálták, újra lejátszották, analizálták, széljegyzetekkel látták el, egyeztették és szétosztották.
– Mennyi időnk van? – kérdezte éles hangon.
– Ez már egy jobb kérdés. Nagyjából legalább húsz percünk, mielőtt elkezdenék hiányozni valakinek, és valaki el nem kezd kérdezősködni.
– Ember, maga aztán tényleg nem viccelt ezzel a kevés-magány dologgal.
– Úgy vélem valamikor a hét folyamán elveszítettem a humorérzékemet. Ennek az „átmeneti tanácsnak” az ötlete sokkal jobbnak tűnt papíron.
– Különben is, hogyan sikerült ebbe belegabalyodni? – rázta meg a fejét Ramona. – összetartani a várost, miközben az udvarias társaság másik fele odakinn mészárolja le egymást az utcán – és mindezt csak azért, hogy esélye legyen egy székre egy gyermekcipőben járó elsőszülötti tanácsban? Ez ostobaság. Megérdemelnék, hogy a Sabbat szépen visszamasírozzon, és jól elfenekelje őket. Már meg ne haragudjon.
– Azt hiszem, ezt nevezik „kompromisszumos jelöltnek” – mosolygott túlzott szerénységgel Calebros.
– Ezt ők mondták magának? Én hagynám, had vezessék a saját átkozott városukat.
– Nincs egyedül ezzel a véleményével. Úgy vélem, hogy a rokonai közül sokan így éreztek a küzdelem alatt. Nem, azt hiszem, a Gangrel klán tagjaként rá kell majd döbbennie, hogy a Kamarilla színfalak mögötti intrikáihoz vezető ajtók bezárultak maga előtt – még akkor is, ha hajlandóságot érezne arra, hogy bekopogtasson rajtuk.
– Ha érdekelne a dolog, akkor nem zavartatnám maga a kopogtatással.
Calebros mély hangon felkuncogott, és a hang leginkább egy induló motor zajára hasonlított.
– Nem, ezt el tudom képzelni. Hiányozni fog nekem az egyenes stílusa, Ramona. Üdítőnek találom. De már tudja, hogy többé nincs itt hely magának. A csata hevében – a Sabbat, és később Leopold majd a Szem ellenében – megengedhettünk magunknak bizonyos érdekházasságokat, de ez a társulás nem fogja túlélni a béke megpróbáltatásait. A társai, Mr. Ruhadze, és Mr. Ravana, hasonló helyzetben találták magukat, és már mindketten elhagyták New Yorkot.
– Micsoda? Hagyta, hogy Hesha elmenjen? A Szemmel? Elment az eszel – pattant fel Ramona az ülésből. – Éppen ezért jöttem el ma éjjel magához. Azt hittem, maga becsületes. Hogy talán segíthet nekem. Hogy talán van itt számomra hely valahol. Mi a fene üthetett belém?
– Kérem, nyugodjon meg, kedvesem. Mr. Ruhadze nem kérte ki az engedélyemet ebben az ügyben. De különben sem lettem volna abban a helyzetben, hogy megtagadjam tőle, amit már megkapott az ítélethozóktól. Ez egy fait accompli. Nem érdemes felhúzni magát miatta. Ugye nem hiszi, hogy olyan ostoba lenne, hogy megpróbálja használni a Szemet? Azok után...
– A francban, magát is behavazta – repesztette meg Ramona ökle a műanyag ülést. – Maga okosabb ennél. Mit gondolt, mi a fenét fog csinálni a Szemmel? Felteszi szépen a kandallóra, és megfeledkezik róla? Én lennék itt az egyetlen, aki már látott B kategóriás filmet? Nos, akkor had vázoljam fel magának a jelenetet. A kamera ráközelít egy templom belsejére. Szét egy köpenyes-maszkos papja eldicsekszik az ősi ékkővel, amit elrabolt. A kőnek olyan alakja van, mint egy hatalmas, rosszindulatú szemnek. A pap magasba emeli a Szemet, és a számtalan thug szektatag hódolattal leborul előtte. Egy óriási kígyóbálvány tornyosul a hívők fölé, és az egyik szemgödre üresen tátong...
– Ez nem Hollywood, Ramona. A sötét, titokzatos idegen néha betartja a szavát.
– Na igen, és a hősök időnként levadásszák az embereket, megisszák a vérüket és megölik őket. Néha azért csinálják ezt, hogy „életben” maradjanak, néha meg egyszerűen csak heccből. Néha pedig azért, hogy valaki másnak fájdalmat okozzanak – valakinek, aki közel áll az áldozathoz. A pokolba, ez nem Hollywood, ez itt nappali adás.
Calebros egy ideig csöndben maradt. Hagyta, hadd eressze le a gőzt a lány.
– Sajnálom, hogy nem segíthetek a Szemmel kapcsolatban, Ramona. És sajnálom, hogy el kell mennie. Higgye el, semmit sem akarok jobban, mint hogy találjak itt egy helyet magának. Óriási szükségem lenne az elkövetkező éjszakákon olyan emberekre, akikben meg lehet bízni. De tudja, mivel kellene szembenéznie, ha maradna – a pózolásokkal, a nem is olyan burkolt letorkolásokkal, és a nyílt hátbatámadásokkal. Maga igen ritka példánya a fajtánknak, Ramona. És mivel különbözik tőlünk, az átkozottak társadalma mindig gyűlölni fogja, és előbb-utóbb el is pusztítja, ha nem hagyja ott őket. Tudnia kell, hogy mindig szívesen emlékszem majd vissza az együtt töltött időre. Ha bármiben segítségére lehetek a költözésnél...
– Nem, megértem. Ez most a „kösz a segítséget, itt a buszjegyed”. Nos, nincs szükségem szívességekre. Nem kedvelem a szálakat, amik hozzájuk tapadnak. És sértőnek találom azt a tényt, hogy olyan ostobának gondol, hogy azt hiszi, megengedem, hogy átvágjon, és még meg is köszönöm.
– Ramona...
– Nem, maga nyert. Megöltem maguknak azt a Leopold kurafit. Megöltem őt. A maga becsületes Mr. Ruhadzéja soha egy szót sem szólt a megöléséről. Csak annyit mondott, hogy elvágja a kapcsolatát a Szemmel. Nos, azt láthatóan meg is tette. Hazug szemétláda.
– Én azt hittem, hogy maga holtan akarta látni Leopoldot – felelte kimérten Calebros. – Lemészárolta a népét. Átformálta őket azzá a szentségtelen...
– Azt hiszi, hogy én nem tudom, mit csinált?! Én ott voltam, nem igaz? Rászolgált a halálra. De maga nem látta őt a végén. Amikor szétfoszlott az ideg, és megszabadult a Szem befolyása alól... Felejtse el, úgysem értené meg.
– Ramona, nem vádolhatja saját magát Leopold halála miatt – és az sem használna, ha Heshát, vagy engem okolna miatta. Ő abban pillanatban elveszett számunkra, amikor felemelte a Szemet. Ő csak egy áldozat, semmi több. Egy járkáló hulla.
– Ja, ahogy mondja. Nézze, igazán kellemes volt a régi időkről beszélgetni magával, de most ki fog engedni innen, vagy nekem kell megkeresni a kivezető utat?
– Gyanítom, hogy nem lesz boldog addig, amíg meg nem találja a kivezető utat. Viszontlátásra, Ramona. Ha bármire...
– Nem kell semmi magától.
A metrókocsi előre lódult, és a lendület oldalra döntötte Ramónát. A lány megkapaszkodott az ülésben, és amikor újra kiegyenesedett, a vele szemben ülő alak már nem volt sehol.
– Szívesen – kiáltott utána.
* * *
Ramona hátat fordított a városnak, és gyalogosan észak felé indult. Nem volt határozott célja, egyszerűen csak arra volt szüksége, hogy a lehető legtávolabb kerüljön New Yorktól. Ott túl sok emlék várt rá – és mindegyik emlék egy-egy halál, vagy árulás vagy, szemrehányás. A gondolatai minduntalan visszatértek ahhoz a pillanathoz, amikor először pillantotta meg a várost, amint kiemelkedik a Jersey vámsorompó mocsárbűzéből. Megtöltötte az egész láthatárt, és az éles épületek úgy döfték át az ég lágy hasát, mint egy marékra való kés.
A pokolba, milyen naiv volt akkor. Mindannyian azok voltak... Jen, Darnell... Ha sikerülne eljutni New Yorkba! Ez az ígéret tartotta mozgásban őket az országon keresztül végig a pokoli úton. És mit találtak ott, amikor odaértek?
Ramona durván elhessegette magától ezt a gondolatot. Többé már nem számított. Jen és Darnell halottak voltak, végzett velük Leopold, az a szörnyeteg. És Zhavon...
Valóban megtalálta Zhavont, és ez számított valamit. Ennek számítania kell valamit. Ramona görcsösen kapaszkodott ebbe a gondolatba. De ott leselkedett a fájdalom is. Arra használta a haragot, hogy elnyomja magában a fájdalmat, és a szenvedést, de nem tagadhatta le azt a tényt, hogy cserben hagyta Zhavont.
Nem tudott segíteni rajta, nem tudta „megmenteni”, és az pedig pokolian biztos, hogy a halálát nem tudta megakadályozni.
Ramona tudta, hogy itt New Yorkban már nem vár rá semmi. Szépen lassan elkezdte lenézni a várost, és mindazt, amit jelképezett. A gyomrában mélyen zavaros harag kavargott. Folyton rászedték, és manipulálták, amióta csak betette a lábát a városba. Hesha, Khalil, és az átkozott Kamarilla. Ez a találka Calebrosszal csak az utolsó megaláztatás volt. Segítségért ment hozzá, és ő azonnal elküldte magától – száműzte őt. Mi a nyavalyáért kezdte utasítgatni? Ő egyáltalán nem emlékezett arra, hogy megszavazta volna őt királynak.
Egy időre most el kellett mennie, és nem azért, mert ők azt mondták neki, hanem mert be kellett bizonyítania magának, hogy nem számítanak neki – hogy az összes szűklátókörű kis sérelmeik és szánalmas kis pózolásuk semmit sem számít idekinn, a város határain kívül. Hogy minden küszködésük és árulásuk csak valamiféle szánalomra méltó pantomim. Mint a homokvárakért marakodó gyermekek.
New York egy csapda. Most már tudta. Nagyon tetszetős csapda, színes neonfényekkel, és szédítő magasságokkal, a hatalom és a gazdagság dekadenciájába burkolva, és körültekerve az etnikai diverzitás csiricsáré sáljával. De mindegyik felhőkarcoló rettenetesen hosszú árnyékot vetett, és az árnyékokban sötét fekélyek üszkösödtek. És minden kifogástalanul szabott öltöny a kizsákmányolás szagától bűzlött. És mindegyik kulturális csoport a saját gyűlöletét és félelmeit dédelgetve különült el a másiktól.
Ramona még akkor is futott, amikor a napfelkelte beérte, és gyengéden lekényszerítette a föld karjai közé.
* * *
Ramona nyújtózkodott. Ujjai beletúrtak a laza földbe, és ösztönösen megkeresték az egyetlen irányt, amelynek volt valamiféle jelentősége idelenn – felfelé. Keze áttörte a felszínt, biztosan rátámaszkodott a talajra, és húzta maga után a test többi részét a földből.
A lány körbenézett, és próbálta összeszedni magát, miközben leporolta a piszok java részét a ruháiról. Már három éjszaka telt el, amióta elmenekült a városból. Mélyen benn járt az Allegheniesben, és egyre erősödő nyugtalansággal vette tudomásul, hogy a környék kezdett egyre ismerősebbé válni. Nem akart visszatérni ide, de nem tudta nem felismerni az ösvényt, amit a lábai választottak. Visszafelé tartott Zhavon sírjához. A Táblakőhöz. A barlanghoz, ahol Leopold lemészárolta a népét. Nem. Még nem állt készen arra, hogy ismét szembenézzen ezzel. De akkor hová menjen? Eddig még nem is merült föl benne ez a kérdés. Az biztos, hogy New Yorkba nem megy vissza. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy visszamegy Los Angelesbe, de ott sem várta őt semmi. Ráadásul nem is rajongott túlzottan a gondolatért, hogy egyedül próbálkozzon meg az országot átszelő veszedelmes utazással.
Úgy tűnt, hogy többé már sehová sem tartozik, így hát nem is haragudhatott a lábaira, amiért visszahozták őt ide. A halottaihoz.
A gondolat kis híján hangos nevetésre késztette. Többé már a halottak között sem találhatja meg igazán a helyét. Természetesen az élők között soha nem találhat olyan helyre, ahol elfogadnák. Nem tartozott az élők közé. Éppúgy nem tartozott közéjük, mint a halottak közé.
Nos, akkor nem sok lehetősége maradt. Megkereshet másokat a fajtájából, de semmi oka nem volt arra, hogy tőlük kellemesebb fogadtatásra számítson. Nagyon is jól tudta, mivel várná őt a Kamarilla – udvarias megvetésévei és nemtörődöm árulásaival. Ramona nem szándékozott lealacsonyodni erre a szintre, és évtizedeket tölteni azzal, hogy kitanulja az udvarias nüánszokat a kis játszadozásokban. Még abban sem volt biztos, hogy befogadnák, ha mégis megtenné, arról pedig végképp nem volt meggyőződve, hogy valaha is egyenlő félként bánnának vele. Ő egyszerűen nem illett bele a világukba. Mindig le fogják nézni, mint valami kívülállót, egy jelöltet. Nem, köszönjük.
Így maradt hát a Sabbat. Őszintén szólva eleget látott a New York-i bukásból ahhoz, hogy kitartson neki egy-két emberöltőnyit. Úgy tűnt, hogy a Szabhat átadja magát az őrjöngésnek. Örömmel fogadták magukba a Bestiát. Ramona már kapott két nagyon személyes és egyértelmű figyelmeztetést, hogy mi vár azokra, akik átadják magukat ennek az ösvénynek. Önkéntelenül is megsimogatta a durva szőrmét az egyik hegyes, kutyaszerű füle mögött – ezt a változást akkor vette észre, amikor magához tért egy különösen gyilkos őrjöngés után. Az a roham akkor maga alá gyűrte. A lábain szintén ott volt a Bestia jele. Hát, az volt aztán a szép látvány! Maguk a csontok torzultak bütykös állati mancsokká. Többé már normális cipőt sem viselhetett.
Lenézett az esetlen, túlméretes bakancsokra. Éjjel, bizonyos távolságból akár még szokványos emberi lábbelinek is lehetett nézni, de pokoli kényelmetlenek voltak, és nem tudta elég szorosan bekötni őket ahhoz, hogy pár órányi járás után meg ne forduljanak a lábfeje körül. Amikor Calebros odaadta neki, akkor azt mondta...
Calebros. Ramona leült egy közeli kőre, és türelmesen kifűzte a bakancsokat, aztán otthagyta őket a kő mellett. Úgy kandikáltak elő alóla, mint egy takarosan egymás mellé állított pár papucs az ágy alól. Nem volt szüksége Calebros átkozott segítségére.
Most már közel járt. Érezte maga körül a halottai közelségét. Fel-feltünedeztek a látómezeje peremén, ahogy a ruháját ráncigálva kétségbeesetten próbálták magukra vonni a figyelmét.
– A pokolba, hagyjatok már békén!
Még a holtak is akartak tőle valamit, és kezdett már egy kicsit belefáradni abba, hogy nem tud mindenki elvárásainak megfelelni.
– Nem tartozom nektek semmivel. Ti nem vagytok az igazi rokonaim. Nem voltatok ott nekem, amikor szükségem lett volna rátok. Hol voltatok akkor, amikor Jent megölték, meg Darnellt és Zhavont? Volt egyáltalán olyan, hogy ott voltatok nekem? Honnan a pokolból veszitek azt, hogy nekem azonnal abba kell hagyni, amit éppen csinálok, és meg kell tennem nektek valamit? Semmit sem jelentetek nekem, értitek? Semmit.
A szavai láthatóan éppen az ellenkező hatást váltották ki. Az árnyak közelebb nyomultak, magukba szívták a dühét és még szilárdabbakká váltak. Úgy lógtak rajta, mint egy rongyos köpeny.
– Csak másszatok le rólam! – csapkodott feléjük Ramona, ahogy sikertelenül próbálta lerázni magáról éhesen tátongó szájukat. – Én nem akartam ezt. Egyáltalán semmit sem akartam. Vagy azt hiszitek, hogy én akartam így itt ragadni a két világ között? Veletek? Azt hiszitek, hogy olyan akartam lenni, mint ti? Azt hiszitek, én kértem azt a kurafi Tannert, hogy ezt tegye velem? Baszódjatok meg mind! Nincs szükségem rátok. Semmi szükségem egy hülye „klánra” – különösen olyanra, ami egy rakás halott, tolakodó vesztesből áll.
Kitépte magát a holtak gyűrűjéből, és kitántorgott egy tisztásra. A tisztás közepén egy hatalmas gránittömb hevert vízszintesen egy halom görgetegen. A kőtömb felszíne durva volt, és lyukacsos. Nem volt teljesen vízszintes – szemel is látható volt, hogy kelet felé lejt egy kicsit. A Táblakő.
Ramona érezte, ahogy a szégyen és a düh forrón feltör a szemei mögött. Itt történt, hogy az az átkozott misztikus, Fekete Toll, rákényszerítette a megaláztatást. Emlékezett, micsoda ámulatot érzett a látnok okkult mormolása hallatán, mennyire lenyűgözte az az abszurd rituálé. A férfi szent kört alkotott a Táblakő tetején krétaporból, és a tűz fényéből, és bevonta őt ebbe a meghitt körbe. Aztán a szemébe dörzsölte a hamvakat. És attól a pillanattól kezdve képtelen volt kizárni a tudatából a látomásokat. A kísértetlátás.
Ő úgy gondolt rá, mint az ő „kísértetlátására”, de ez a kifejezés nem igazán írta le jelenséget. Nem csak arról volt itt szó, hogy szellemeket látott – ő a dolgok közötti kapcsolatokat látta. Mint amikor Xaviart látta a Táblakő tetején, mint a vadászat megtestesülését. Mint amikor észlelte a kapcsolatot önmaga, és a farkas között, aki lezuhant, amikor első alkalommal lépett ki az emberi bőréből. És mint amikor úgy látta a kapcsolatot Leopold és a Szem között, mint egy lüktető látóideget, ami eltéphetetlenül hozzákötötte Leopoldot a... nos, ahhoz a valamihez, ami felkelt, és elemésztette őt. Valószínűleg Hazimelhez, bárki legyen is az.
Itt a Táblakőnél mindig is látta a halottait. Hol beléptek a tisztásra, hol ismét eltűntek az erdőben. Köszöntötték egymást, és kihívásokat intéztek egymáshoz. Bemutatkoztak, és elsorolták az őseiket. Megküzdöttek az elsőbbségért. A régi szokások olyan mélyen beléjük ivódtak, hogy még halálukban sem hagytak fel velük.
Nem, ez így nem volt fair – gondolta Ramona. Tisztában volt azzal, hogy ezek itt valójában nem a holtak szellemei, akiktől megtagadták a végső nyugalmat, és így arra kárhoztatták őket, hogy az idők végezetéig ezen a helyen kísértsenek. Az igazság nem volt ennyire romantikus. Ezek itt csak halvány utóképek, utánérzések voltak. Éppoly régiesek és lényegtelenek, mint a némafilmek.
Ennek köze kellett legyen a teljességhez. A hitelesen élő emberek már a puszta jelenlétükkel lenyomatot hagytak egy-egy helyen. Maradandó lenyomatot. A Táblakő pedig fogékony hely volt, hatalommal teli hely. Ha a kőre nézett a kísértetlátással, akkor a lap számára inkább úgy nézett ki, mint a Rozettakő, amelyet egyszer egy magazinban látott – a fényes felszínt zsúfolásig megtöltötték a különböző nyelven íródott betűk és piktogramok, amelyek az idő és a nyelvek esetlen határain áttörve hirdették a népének örökségét.
Szorosan összezárta a szemhéját, hogy kirekessze a látomást. Nem kívánta elolvasni az ítéletet, amit belevéstek a kőbe. A mészárlás történetét, aminek az ő népe esett áldozatul. A saját kudarcának történetét.
Ez most már mindig így lesz? Most már mindig szidalmakat lát majd minden egyes földből kiálló kőtömbön? A pokolba a szemeivel, és a pokolba Fekete Tollal. Ő nem akarta ezt.
Azon kapta magát, hogy akarata ellenére Leopoldra gondol. Az utóbbi időben nem is nagyon gondolt másra, csak az arcára a legvégén. Amikor végül megszabadult a Szemtől.
Leopold odafordult hozzá. Tudnia kellett, hogy Ramona éppen akkor ölte meg őt – hogy halálos lesz a csapás, ami leválasztotta a Szemtől. Az arcán azonban nem tükröződött félelem, sem gyűlölet, sem szemrehányás. Sőt, még meglepetés sem.
A szemében felismerés és szomorúság csillogott. Azokban az utolsó pillanatokban, amikor végre ismét önmaga volt, az az átkozott Leopold rámosolygott. Az ő természetellenes látásának utolsó maradványaival meglátta Ramónát, és abban a pillanatban megismerte őt olyannak, amilyen valójában volt – átkozottnak, kiégettnek, félredobottnak. Ramona éppen olyan volt, mint ő. Magányos.
A nevén szólította, és olyan szánakozó szavakat mondott neki, amiket nem fog egyhamar elfelejteni, vagy megbocsátani. Hogy merészelte sajnálni őt? Az a szörnyeteg. Az a beteges, gyilkos kurafi.
Azonban Ramona már a kialakulásuk pillanatában látta, milyen sekélyesek ezek a vádak. Milyen üresek. Nem Leopold volt az, aki lemészárolta a népét, és megszentségtelenítette a maradványaikat, hanem az a valami, amivé a Szem befolyásának hatására változott.
Már akkor elveszett, amikor először felvette a Szemet. Csak egy áldozat, semmi több. Egy sétáló hulla. Eszébe jutottak Calebros szavai, de nem hoztak megnyugvást, inkább csak még jobban felszították a dühét.
– Mi mind sétáló hullák vagyunk, te álszent kurafi – törtek elő belőle a szavak, amiket képtelen volt három éjszakával ezelőtt kimondani. – És ettől már rendben van? Ettől már nyugodtan megölheti a népemet, hogy aztán úgy hagyja ott őket? Mert a Szem kényszerítette rá? Lószart. Ha a Szem miatt csinálta az összes beteges szart, ha a Szem falta fel a személyiségét, és változtatta át valamivé, amit még ő maga is megvetett, akkor miért nem emelte fel a kezét, hogy egyszerűen kivájja...
Kellemetlen felismerés villant át Ramónán. A dühe elolvadt a hidegzuhany alatt. Eszébe jutott Theo Bell, a brujah arkón, ahogy szemtől szemben harcol Leopolddal. Bell mindenféle érzelem nélkül, talán csak egy árnyalatnyi elégedettséggel, természetes könnyedséggel végzett volna vele. Így érezheti magát alaki, akinek ki kell vinnie a szemetet. De Bell nem tudta megölni Leopoldot.
Hesha el akarta lopni a Szemet. A legcsekélyebb megbánás nélkül manipulálta volna, becsapta volna, és igen, meg is ölte volna, csak azért, hogy megszerezze ezt a felbecsülhetetlen értékű műtárgyat. De nem tudta elvenni tőle a Szemet. Nem tudta észlelni a köteléket, ami Leopoldhoz kötötte – így hát arra is képtelen volt, hogy elvágja közöttük a kapcsot.
De Ramona képes volt erre. Az „adományával”, a látásával ellopta a Szemet Heshának. A látásával meggyilkolta Leopoldot Theonak, és az ő átkozott Kamarillájának. Ő sem volt jobb semmivel Leopoldnál. Kísértetlátása még a hírhedt Hesha Ruhadzénál is gátlástalanabb tolvajjá tette őt. Általa még a Kamarilla bosszúálló angyalánál, Theo Bellnél is érzéketlenebb gyilkossá vált.
Piszkosnak érezte magát. Mintha annyira beszennyeződött volna, hogy kis híján elhányta magát. Úgy érezte, mintha nem csak Leopold, hanem számtalan másik személy – a saját népe – haláláért is felelős lenne. Bűnrészes volt Leopold minden bűnében. Egy újabb áldozattal tetézte a bűneit, amikor még egy tetemet tornyozott a már így is figyelemre méltó koponya halomra. És semmi értelme nem volt az egészet arra az átkozott kísértet látásra kenni. Ez még nem oldozta föl egyetlen kiontott csepp vér súlya alól sem.
A pokolba, ő nem volt tolvaj, nem volt gyilkos. Leopoldnak nem volt annyi vér a tökében, hogy kitörjön a Szem uralma alól, és visszavegye a saját identitását.
– De jobb, ha tudod, hogy nekem van, te kurafi.
Ramona hangja mélyen és dübörgőn szólt, mint egy kitörni készülő vihar. Nem is tudta, hogy hangosan mondta ki a szavakat.
Felkönyökölt a Táblakőre, mintha ezzel akarná megerősíteni az elhatározását, és ökölbe szorította, aztán elernyesztette az ujjait. Az ujjbegyeit borító puha párnácskák hátracsúsztak, és felfedték a mögöttük rejtőző kegyetlen karmokat, amelyek fájdalmas türelemmel nyújtóztak ki, míg csak lágyan hozzá nem értek megrezzenő szemhéjához.
Eszébe jutott Tanner simogatása, amivel lezárta ezeket a szemhéjakat, amikor belevonta őt az ölelésbe, amelyből soha többé nem szabadulhatott. Eszébe jutott Fekete Toll tenyerének nyomása, ahogy beledörzsölte a hamvakat és a látomásokat a szorosan összezárt szemhéjakba. És érezte a harmadik, és egyben utolsó megaláztatás fehéren izzó tüzét – a szívós látóideg után kutató kaparászó karmokat, amelyek végül elválasztották a szemgolyót az idegektől. Ramona hátravetette a fejét, és a fájdalom, és a felszabadultság érzése egyszerre tört ki belőle egy üvöltésben. A drága vitae cseppek szerteszét szóródtak a földön.
* * *
Az álomjárók ott bukkantak rá, ráborulva a Táblakőre. Nehézkesen rádőlt az egyik karjára, és a karmai még mindig mélyen benne jártak a vájatokban, amelyeket a kő felszínébe mélyítettek. A jövevények egyetlen pillantást sem pazaroltak ezekre a nehezen értelmezhető rúnákra, Ramona jelzéseire. Kétségbeesésében, vagy talán egy dacos fellángolásként belekarcolta a saját jelét a népének folyamatban lévő történetébe. Nem az ő tisztük volt értelmezni, jelentéssel felruházni a jelet.
Karjaikba vették a kicsi lányt, és lágyan átemelték az éjszakai szél küszöbén. Hazavitték az övéihez.
RICHARD DANSKY
1999. december 14., kedd, 18:47
New Jersey, Fort Lee
– Kibaszott Jersey!
Ebben nagyjából minden benne volt, amit Theo Bell ebben a pillanatban érzett, úgyhogy csak megrázta a fejét, és figyelte a lassan tovaaraszoló forgalmat. Kicsit lejjebb az utcában egy vörös neonfény ragyogott az éjszakában, de egy hideg Budweiseren kívül nem sok mindent ígért az arra járóknak. A város kíméletlen zajai úsztak a levegőben, és a szél kipufogógázoktól és kiömlött sör szagától bűzlött.
Egyetlen gyalogos sem jatt erre, úgyhogy Theon kívül senki nem volt a járdán, és ez tökéletesen meg is felelt neki. Mostanában úgyis túl sok jutott neki másokból, élőkből és holtakból egyaránt, és igencsak boldog lett volna, hogy ha az elkövetkező tíz tizenöt évben senkihez sem kellene szóljon.
Persze ennek nagyjából annyi volt az esélye, mint annak, hogy Theo kiruccan egy könnyű kis délutáni sétára, úgyhogy sercintett egyet a járdára, és elhatározta, hogy kiélvezi azt az időt, ami megadatott neki. Találomra kiválasztotta az egyik irányt, és lassan elindult arrafelé. A túl gyors mozgás még mindig fájdalmat okozott. A hátára szíjazott puska szépen odadörzsölődött, ahol egy Sabbatista seggfej beledöfött egy rézcsövet a májába. Persze végzett a fickóval, meg csak Isten tudja, hogy rajta kívül még hánnyal, de az ilyesminek még egy Theohoz hasonlóan erős vértestvérnél is időre volt szüksége ahhoz, hogy meggyógyuljon.
A dzsekije egyik zsebét teletömte tölténnyel, de a puskán kívül az volt minden, amit magával hozott. Theo már régen megtanulta, hogy a ruhákat, pénzt és luxuscikkeket a körülményektől függetlenül mindig könnyen meg lehet szerezni, de az utazó-felszerelés elengedhetetlen kelléke volt egy marék robbanógolyó, és egy eszköz, amivel egyenesen belepumpálhatod abba az agyaras segglyukba, amit egy Sabbat-talpnyaló torkának neveztek.
Valamivel feljebb az úton a lámpa úgy gondolta, hogy pirosra vált. Kerekek csikorogtak, valaki átkozódott, és az élet zajlott tovább, ügyet sem vetve Theora. És ez tetszett neki. Tetszett, hogy senki nem próbálta megölni, hogy senki nem utasította, hogy menjen olyan helyekre, ahol majd megpróbálják megölni, és hogy pillanatnyilag nem kellett senkit sem megölnie. Pompás dolog, hogy a New Yorkért vívott csata többé-kevésbé győzelemmel végződött – ha másra nem is lesz ez jó, annyit mindenképpen nyer vele, hogy néhány ítélethozó túlságosan elfoglalt lesz a vállveregetéssel, és a terület uralmáért folytatott küzdelemmel ahhoz, hogy az ő képére másszon. Azonban igazából arra vágyott, hogy találjon egy Istentől elhagyott várost, ami akkora pöcegödör volt, hogy nem kellett sem a Kamarillának, sem a Sabbatnak, ahol kinyújtóztathatja a lábát, és a változatosság kedvéért ő nézheti végig, ahogy kiverik egymásból a szart is.
Sajnos ez a leírás nem illett rá Fort Lee-re New Jerseyben. Volt azonban az utca túloldalán egy bár, egy lepukkant kis hely, amelynek a félig megvilágított cégére azt ígérte kifakult vörös betűivel, hogy a betérőt a következő várja: „Egy barátságos hely, ahol ihatsz egyet, és beszélgethetsz”. Az ajtó is vörös volt – a kifakult bronz szögecsek valamiféle műbőrborítást feszítettek rá a fára – és a sötét ablakban a hűvös vörös reklám még mindig azzal a jéghideg sörrel csábította.
– Pokoli sok ebben a városban az átkozott vörös – mormolta maga elé Theo, és átment az úton a bárhoz.
Valójában még soha nem ivott sört – még azelőtt átváltoztatták, hogy lehetősége nyílt volna rá – de azt pontosan értette, hogy mit is árul valójában ez a hely.
Menedéket.
Ezer ehhez hasonló lebujban járt már, és mind ugyanolyan volt. Gyere csak be, és feledkezz meg a világról! – suttogták. A feleség itt nem talál rád. A számlák itt nem találnak rád. A főnököd itt nem talál rád.
– Ez egy kibaszott vicc – morogta Theo. – Az a mocsok csak meglóbálja a farkát, és bárhol megtalál ezen a bolygón.
De azért bement a bárba.
* * *
A bár belseje még a homlokzatánál is komorabb volt. A világítást eredetileg is úgy tervezték, hogy ne ragyogjon túl erősen, és idővel a volfrámszálak sérülékenysége csak még félhomályosabbá tette a helyet. A padlón véletlenszerű összevisszaságban álltak az asztalok és a jégkrém szalonokra jellemző székek. A székek többsége üresen állt, és csak alig néhányat foglaltak el a vendégek. A fal mellett szakadt Naugahyde kárpitos boxok sorakoztak, és hátul egy fakó jel mutatta a magányos mosdó helyét. A bárpult a jobb oldali fal mellett állt, és a vendégek, akik ott ültek, megtartották a halotti csöndet, és a legalább egyszéknyi távolságot egymástól. A csapos egy középkorú fehér férfi volt, rettenetes pólóban. Kerek pocakja, és borzalmas frizurája volt, és Theonak a leghalványabb kétsége sem volt afelől, hogy baj esetére berakott egy pisztolyt a sörcsap alá.
Végül is az összes többi csapos így tett az összes ehhez hasonló helyen, ahol eddig járt.
A vendégek – főleg férfiak – úgy jelezték, hogy észrevették Theo jelenlétét, hogy jelentőségteljesen tudomást sem vettek róla. Theonak ez nagyon is megfelelt, mivel nem vágyott arra, hogy itt bárkivel is szóba elegyedjen. Éjszakákat töltött a párizsi toreador öregek szalonjaiban, és meghallgatott egy évszázadra elegendő tömény szellemességet és filozófiát. Itt semmi kedve nem volt bárkivel is beszélni. Először is, a szó előbb-utóbb sportra terelődne, amit Theo általában lenézett, másodszor pedig a beszélgetés ellentétes lett volna a hely céljaival. Az ember azért jött ide, hogy egyedül legyen a gondjaival, és nem azért hogy még a másokét is belekeverje.
Fél másodpercnyi habozás után Theo kiválasztott egy fülkét és becsusszant az ülésre. Innen jól látta mind a bejárati ajtót mind a mosdót, és az ablakon keresztül viszonylag jó kilátás; nyílt az utcára is. Az asztalt odaszögecselték a padlóhoz, de nem végeztek túl jó munkát, így ha úgy hozza szükség, akkor könnyedén felfordíthatja, és fedezékbe húzódhat mögötte. Bár kételkedett benne, hogy ma éjjel, ezen a helyen ilyen természetű gondjai adódnának, a túlélést biztosító régi szokásoktól nehéz megszabadulni. Manapság vagy éber volt az ember, vagy egyszerűen megszűnt létezni.
Beletelt néhány percbe, de végül a csapos csak odasétált Theohoz.
– Mi kéne? – bökte ki, bár láthatóan a válasznál semmi sem érdekelhette volna kevésbé.
– Hozzon egy sört – felelte szinte önkéntelenül Theo, és hirtelen elvigyorodott.
Miért is ne? Felkészítette magát arra, hogy Képes legyen legalább egy kis ideig lenn tartani az ételt, úgyhogy egy kis sör sem okozhat neki gondot.
– Milyet?
– Milyen van?
– Bud, Bud Lite, Icehouse, MGD, Miller Lite, Coors, Coors Lite, Gennyi Cream Ale és Keystone. Olvassa el a kiírást – bökött a válla fölött az alig kivehető táblára, ami a bárpult mellett lógott a falon.
Theo odafordult. Ha hunyorított, akkor képes volt elhitetni magával, hogy látta a krétával odakapart szavakat. Ahogy a dolgok álltak, elhitte a csaposnak, amit mondott.
– Francba vele. Mi a legkevésbé rossz?
– A Genny lesz az – mormolta a kövér fickó, és máris visszaindult a bár felé.
Pár perccel később visszatért egy korsóval, aminek a fele habbal volt tele, és mormolt valamit, ami egészen „három-harmincnak” hangzott. Theo odadobott neki egy ötöst, elvette a korsót, aztán addig bámult rá jelentőségteljesen, amíg a fickó le nem lépett.
– Seggfej – mormolta a csapos a bajsza alatt, aztán eltűnt a bárpultja mögött.
Theo csak nézett utána csöndesen, és a sör közben csak állt előtte az asztalon. Egy perc múlva megvonta a vállát, és felemelte a korsót – az az átkozott valami mintha egyenesen rábámult volna – de rögtön meg is bánta.
– Olyan íze van, mint egy három napja döglött ló húgyának – mormolta a bajsza alatt, és visszatette a korsót az asztalra.
Senki sem hallotta, mit mondott, vagy ha mégis, egyik vendég sem törődött vele. Mindenki a saját itala fölé hajolt, és kizárta a világ többi részét. Theo kihasználta a helyzetet, és diszkréten visszaköpte a korsóba a sört. Nagyjából ugyan biztos volt benne, hogy nem szenved maradandó károsodást, ha lenn tartja, de teljesen azért nem volt meggyőződve róla, és manapság nem vállalt fölösleges kockázatot.
Olyan erősen összpontosított arra, hogy visszapakolja a sört a pohárba, hogy csak akkor vett észre a férfit, aki becsusszant a vele szemben álló ülésre, amikor az megszólította:
– Gondolom, maga Bell.
A férfi észrevehető angol akcentussal beszélt, és beszéd közben mosolygott.
Theo azonnal kiegyenesedett.
– Ki a fasz vagy te? – kérdezte, miközben a lába megtalálta az asztal alját, és felkészült rá, hogy keményen az idegenre borítsa.- És hogy a picsába tudtál idelopódzni?
Az idegen megvonta a vállát, és szomorúan széttárta a karját.
– Csak azért tudtam idelopódzni, mert te hagytad, Theo. – A vigyora kétséget sem hagyott afelől, hogy véleménye szerint segítség nélkül is sikerült volna neki a dolog. – A nevem pedig Talley.
– Te gazember...
Theo hangja fokozatosan elhalkult, ahogy a másik férfit bámulta. Talley magas volt, vékony és olyan sápadt, hogy még akkor is feltűnést keltett volna vele, ha nem lett volna halott. Nagyon konzervatív szabású fekete öltönyt viselt, és egészen rövidre vágatta a haját. A kezén bőr sofőrkesztyűt hordott, és a mellényzsebéből kikandikáló napszemüveg kétségtelenül igencsak drága darab lehetett. Az öltöny alatt természetesen fekete inget viselt.
– A háborúnak vége, kutya – vicsorogta Theo. – A tieid vesztettek. Emlékeztesselek erre? – hajolt előre, és az asztal felnyögött a súlya alatt. – Mit csinálsz itt?
Talley sietve tenyérrel kifelé feltartotta maga előtt a kezeit.
– Kérlek. Beszélgetni jöttem ide. Csak beszélgetni.
– És mi van, ha nekem nincs kedvem beszélgetni?
Theo már félig áthajolt az asztalon, de Talley még mindig nem moccant.
– Akkor hagyom, hogy az árnyékok letépjék a csapos fejét, és amíg te próbálod összefoltozni a maskarádét, én szépen nyugodtan és sértetlenül kisétálok az ajtón. De te döntesz.
Theo megállt, és meredten nézte az előtte ülő férfit.
– Ugye tudod, hogy elég gyors vagyok ahhoz, hogy leszedjelek, mielőtt ezt megtehetnéd?
– Talán – dőlt hátra a boxban, és vonta meg a vállát Talley. – De lehet, hogy nem. Én magam is meglehetősen gyors vagyok, tudod? Ahogy már mondtam, te döntesz.
Theo egy hosszú másodpercig Talley szemébe nézett. A férfi szemében a kihívás, és egy mosoly mellett volt még valami más is, amiről nem tudta, mi lehet.
– Rendben – dőlt hátra, és fonta össze a karjait maga előtt Theo. – Akkor beszélj. Csupa kibaszott fül vagyok. – Hirteleneszébe ötlött még valami. – A sör a tied lehet, ha akarod.
Talley beteges vigyorral tette le a kezeit az asztalra.
– Nem, köszönöm. Előtted a csapos is beleköpött, tudod. Csak ha nem tudnád.
– Huh! Valószínűleg csak javított az ízén. De ha ilyen messzire eljöttél csak azért, hogy a sörről beszélgess velem, akkor elment a maradék józan eszed. Különben is, én azt hittem, hogy egy barátságos repülővel tartasz éppen a napos Spanyolország felé. Mi történt – Moncada szerzett egy új pudlit?
– Hagyjuk a faszságokat, Bell. A kardinális halott, és ezt te is tudod. Valószínűleg már tíz perccel azután is tudtad, hogy megtörtént. Ne játszadozz velem, vagy Istenre esküszöm, vágóhidat csinálok ebből a helyből, és telepakolom az ujjlenyomataiddal, hogy legyen min csemegézzen Pascek. Megértetted, amit mondtam? Jó. Örülök, hogy értjük egymást.
– Tudtam, hogy a kövér embernek vége – jelent meg egy vékony mosoly Theo arcán. – De azt nem, hogy te tudsz erről, és azt se, hogy hová tegyelek. De azt hiszem, most már tudom. Szóval, akkor elmondod, hogy miért jöttél ide? Ha el akarsz kezdeni valamit, akkor azt én fogom befejezni. Egyedül nem veszed vissza New Yorkot, Talley.
– Legyen csak a tietek ez a szemét pöcegödör, Bell! Mondtam már, azért jöttem ide, hogy beszélgessünk. Mit gondolsz miért tettem annyira vonzóvá előtted ezt a lebujt? Ez eléggé nyilvános ahhoz, hogy ne akaszkodhassunk össze. Ha harcolni akartam volna, akkor most harcolnánk, és te azon gondolkoznál, hogy ki oltotta le a lámpát. Csak beszélni akarok. Senki nem tudja, hogy itt vagyok, még Moncada utódja sem.
– Ezért jöttél ide? Menedéket kérni? Át akarsz állni, és azt hiszed, hogy én védelmet biztosíthatok neked? Vagy csak azért jöttél, mert információkat akarsz eladni? Melyik a sok közül? Kössünk egyezséget.
– Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy ezek közül egyik sem? – kérdezte mély, kimért, fenyegetéssel telt hangon Talley. – Úgy döntöttem, hogy eljövök Spanyolországból egy időre, amíg le nem csillapodnak a dolgok, és ki nem derül, mi az én új szerepem. Nincs szándékomban csatlakozni a te kis klubodhoz, Bell, sem most, sem máskor. Azért jöttem, hogy beszéljünk.
Az öklét minden egyes szónál lecsapta az asztalra. A vendégek a bárnál odafordultak feléjük, aztán lustán sutyorogni kezdtek egymással.
– Ha te mondod. De én nem tudom, hogy miről beszélgethetnénk. Mit szólnál az időjáráshoz?
– Nézd, Bell, én komolyan beszélek. Több a közös vonás benned és bennem, mint azokban az idiótákban, akiknek dolgozunk. Mond el, mit gondolsz Pascekról. Mond el őszintén, hogy mit gondolsz róla. Gyerünk. Mondj valami kedveset arról az arrogáns szemétládáról. Gyerünk.
– Nem tudok – rázta meg Theo a fejét. – De nem ez a lényeg. Ezt te is tudod.
– Nem, nem tudom. Ha elég öreg leszel – adj csak magadnak egy-két évszázadot – el kezdesz majd kérdéseket feltenni. Hat évszázad előnyöm van veled szemben, Bell, és ennyi idő után végre azon kaptam magam, hogy azt kérdezem: miért? Így hát megkérdezlek téged is: Miért tűröd el? Miért tűröd el, hogy egy olyan férfi alárendeltje légy, aki ennyire nyilvánvalóan kevesebb nálad, és aki ilyen nyilvánvalóan lenéz téged. Aki boldog lenne, ha megszabadulhatna tőled. Ragadd meg a pillanatot, Bell... járd a magad útját! Vagy legalább mond el nekem, hogy miért ragaszkodsz hozzájuk.
Theo kikászálódott a boxból.
– Ezt én is kérdezhetném tőled. Miért tűröd el a sok szarságot? – kérdezte, és tett két lépést az ajtó felé. – Te is ugyanazt a munkát végzed, amit én. Vetsz egy pillantást a teljes képre, és arra gondolsz, hogy érdemes szart lapátolni azért, hogy az egész átkozott kert virágba boruljon. Én ezt nem Pascekért csinálom. És nem azokért a gazemberekért a hetek között. Kizárólag magam miatt csinálom, mert úgy döntöttem, hogy megéri. És tudod mit? Te is régen meghoztad ugyanezt a döntést, amikor Moncada kutyusává változtattad magad. Igazságos alku, Talley. Mi tettük magunkat azzá, amik vagyunk. Szokd csak meg a gondolatot. És most visszamehetsz haza, vagy dönthetsz úgy, hogy valami egészen újat fogsz csinálni – de mind a ketten tudjuk, mit fogsz választani. Vagy nem? – nézett Talley szemébe Theo, majd egy idő után elfordította a fejét. – Hah! Erre számítottam – indult el az ajtó felé. – Hívj föl, ha tényleg lesz valami, amiről beszélni akarsz velem. De addig is ne fáraszd magad. És tartsd meg a sört.
– Te tényleg hiszel benne, ugye? – állt föl mögötte Talley az asztaltól. – Te tényleg elhiszed, hogy megéri? – hitetlenkedett.
– Igen, amíg nem kerül valami jobb, addig igen – fordult vissza Theo. – Hiszek benne. Most boldog vagy?
– Inkább csalódott – rázta meg a fejét, és tárta szét a karjait Talley. – Itt van előtted a századok minden hatalma, Bell, és ez a legtöbb, amihez kezdeni tudsz vele? A te átkozott munkád? Te sem vagy jobb náluk. – A bár vendégei egymás után fordultak meg és meredtek Talleyre. – Ó igen, jóemberek, nem figyelmeztette magukat az új barátjuk? Ő egy vámpír – váltott gúnyosan összeesküvő hangnemre. – De ne aggódjanak. Ő egy kedves vámpír. Nem akar bajt keverni.
– Talley... – kezdte mély, figyelmeztető hangon Theo, de Talley ügyet sem vetett rá.
– Ó, csitt, Theo. Nem hisznek nekem. Ettől még nem dől össze a ti drágalátos kis maskarádétok. De lássuk csak összedől-e ettől?
Theo már vetődött felé, amikor felemelte a karját, mint valami porondmester a cirkuszban.
A bár minden sarkából árnyékoszlopok robbantak elő. Az oszlopok közül kettő áthatolt a szerencsétlen csaposon, és darabokra tépte. A többi a vendégeket püfölte. Az egyik bezúzta a pult mögötti tükröt, és üvegszilánkokkal és sikolyokkal töltötte meg a levegőt.
És ennek az egésznek a közepén Talley csak mosolygott, még akkor is, amikor Theo kivicsorított agyarakkal nekiugrott. A páros a földnek csapódott. Theo volt fölül, de körülöttük az árnyékcsápok tovább tomboltak.
– Ezt meg mi a faszért csináltad? – vicsorogta. – Ezért megfoglak ölni.
Talley erre váratlanul felnevetett.
– Csak rajta! Szánd csak rá az időt, és ölj meg! Addig is ennek a kis fiaskónak a túlélői kiözönlenek majd az utcára. Elfutnak, és elterjesztik a történeteiket. Milyen hatással lesz ez a maskarádéra, Bell? Vagy megéri csak egy percre félretenni a munkádat, csak azért, hogy megölhess?
Egy dobhártyaszaggató reccsenés vonta el egy pillanatra mindkettejük figyelmét. Az egyik csáp kiszakította a bejárati ajtót a helyéből, aztán visszahúzódott. Az egyik vendég meglátta a lehetőséget, és nekiiramodott.
– Mi lesz?
Theo elmorzsolt egy szitkot, aztán felpattant az ellenfeléről, és ő is nekiiramodott a szökevény vendég nyomában.
– Senki sem mozdul – ordította, és kiviharzott a bejáraton. – Mindjárt visszajövök.
Talley leporolta magát, feltápászkodott a földről, aztán csettintett az ujjával, mire az árnyékcsápok eltűntek. Egy másodpercig nem hallatszott más hang az egyik sebesült vendég halk zokogásánál, és a törött sörösüvegekből szivárgó sör lágy bugyogásánál.
– Tényleg vissza fog jönni, tudják. Micsoda kár.
Ezzel ő is kiment az ajtón az éjszakába – aztán eltűnt. A megmaradt halandók csak ültek, vagy álltak, és vártak. Végül is Theo ezt parancsolta nekik.
Egy háztömbbel lejjebb Theo emberfeletti sebességgel sprintelt a menekülő vendég után. Nagyjából biztos volt abban, hogy ez volt az egyetlen, aki elmenekült, de a bizonytalanság miatt időről időre oldalra nézett, és ezért nem is tudta utolérni a célpontját.
– Jöjjön vissza! – kiabálta túl minden eredmény nélkül a járművek zaját. – Nem fogom bántani!
De ha még sokáig tart, akkor kibaszottul meg foglak ölni! – mormolta a bajsza alatt.
A férfi hanyatt homlok rohant tovább.
Sajnos Talleynek igaza volt. Ezt itt el kellett kapni, hogy még csírájában elfojthassa az egészet. Ha megsértik a maskarádét, és ő áll az események középpontjában, miközben Talley ott ül vele egy asztalnál, nos, akkor Pascek egy tojástartóból fogyasztja el a golyóit reggelire. Bíznia kell benne, hogy nem hagyott ki senkit sem, és azonnal el kell kapnia ezt a fickót. Miután meghozta a döntést, Theo leszegte a fejét, egy másodpercig összpontosított, aztán tovább fokozta a sebességét. Ennek véget kell vetni.
A menekülő befordult előtte egy sarkon, és egyenesen nekirohant egy elhagyatott újságárus bódénak. Erősen a földhöz csapódott. Theo egy pillanattal később már rajta is volt, megragadta elől az ingét, és felemelte a földről.
– Idehallgasson. Maga nem látott ott semmit. Megértette? Semmit!
Már milliószor csinálta ezt ezelőtt is – meggyőzte a halandókat, hogy nem látták, amikor egy ügyefogyott vámpír valami ostobaságot művelt. De ezúttal Talley szavai ott visszhangoztak a fejében, és habozott. Miért csinálja ezt? Hogy megvédje a maskarádét? Megszokásból? Vagy csak a saját seggét védi? Vajon számít ez egyáltalán? Megrázta a fejét, és megpróbált ismét összpontosítani, de már túl késő volt.
Éles hang kíséretében a fickó inge elszakadt, és Theo ott állt kétmaroknyi szövettel a kezében. Rettegéstől elkerekedett szemekkel a halandó kitámolygott az úttestre, aztán megfordult, és pont az arcába kapta az egyik helyi járatot. A busz fél háztömbnyit vonszolta maga után, és csak aztán sikerült csikorogva megálljon. Mormoló hangok hallatszottak, de addigra Theonak már nyoma sem maradt. Csak a járdán sodródó kétmarokra való szövet utalt arra, hogy valaha is járt erre.
* * *
Alig tizenöt perccel később Theo újra maga mögött hagyta a bár romjait. Már beszélt az összes vendéggel, és átírta az emlékeiket. Annyira ellentmondó történetekkel látta el őket, hogy a rendőrök vért fognak izzadni, ha megpróbálják kitalálni az igazságot. Kihívták a mentőket és a rendőröket, és ideje volt továbbállni. A távolban villogó vörös lámpa arra utalt, hogy egy mentő kijött a baleset áldozatához is. Egyre közeledő szirénák bömböltek az éjszakában. Nem volt rá semmi oka, hogy tovább maradjon.
Theo átment az úton, és átvágott az egyik mellékutcán. Csak annyi időre állt meg, amíg az egyik tócsában topogva megtisztította a bakancsait a tükör szilánkjaitól. A nadrágjának vége, de azt majd pótolja, amilyen gyorsan csak lehet. Ellenben egy pár jó bakancs olyan, mint egy régi barát. Csak akkor dobja ki őket az ember, ha muszáj. Mikor végzett, hangtalanul tovább indult, és megpróbált a lehető legtávolabb kerülni az éjszaka eseményeitől. Ez itt sokba fog valakinek kerülni, de az a valaki nem ő lesz, az már biztos.
Egy lágy hang a feje fölött felkeltette a figyelmét. Theo éberen becsúszott az egyik árnyékba, és a forrását keresve körülnézett. Nem kellett soka nézelődnie.
Talley állt odafenn a tűzlétrán. A háta mögött ragyogott a hold, és ő mosolyogva nézett le Theora. A hangot Talley kezei keltették. A másik vámpír tapsolt. Lassan, kimérten tapsolt. Aztán meghajolt Theo felé.
– Én tévedtem – formálta a szavakat a szájával. – Te nyertél. Egy felhő suhant el a hold előtt, és Talley eltűnt.
– Kibaszott Jersey – rázta meg a fejét Theo. Csak ennyit mondott, és már ment is tovább.
GHERBOD FLEMING
1999. december 17., péntek, 20:15
Broadway sugárút
New York állam, New York
A szélső sáv zsúfolásig tele volt taxikkal, amelyekből tömött sorokban kígyózott elő a színházi közönség, úgyhogy Benjamin Neil taxisofőrje pontosan azt tette, ami neki, egy taxisofőrnek Manhattan belvárosában, teljesen egyértelműnek tűnt. Megállt a belső sávban. A Broadway északi irányban most már teljesen el volt zárva, és gyorsan átalakult a mozdulni képtelen, dühös járművek kusza masszájává.
– Hat nyolcvan – mondta vaskos indiai akcentussal a sofőr.
Benjamin adott neki nyolc dollárt, és kicsusszant a taxiból. Szinte fizikailag érezte a többi sofőr átkait, akik máris másfél háztömbnyi hosszúságban feltorlódtak mögöttük, de a sértéseik és az ellenségeskedésük úgy pergett le róla, mint az a hideg, szemerkélő eső, ami arra késztette az öltönyös, gyöngyökkel díszített színházi közönséget, hogy fekete esernyők alá bújjanak, és sietve a védőtető viszonylagos védelmébe húzódjanak. Az előadás az „Annie megszerezte a pisztolyod” felújítása volt Bernadette Petersszel, és valami kidobott televíziós színésszel. Benjamin nem az előadásra jött. Nem alacsonyodott le ilyen érzelgős szellemi táplálékhoz. Ő alkalomadtán az operába járt.
Azonban ma éjjel dolgozni fog. Átverekedte magát a taxik tengerén, elsétált a színház bejárata előtt a galériája bejáratához.
Gyakorlatilag nem volt az ő galériája. Ő csak a boltot vezette Mr. Stephensonnak – a Mr. Stephensonnak a Stephenson galériából, bár gyakorlati szempontból maga Benjamin volt a Stephenson galéria. Ő felügyelte a mindennapi ügyeket, ő tartotta fenn a kapcsolatot a művészek közösségével csakúgy, mint a befolyásos múzeumokkal, ő hozta meg az összes pénzügyi, és kiállításokkal kapcsolatos döntést. Eltekintve ettől a mai éjszakától.
Benjamin beledöfte a kulcsát a bejárati ajtó szeszélyes zárjába, és vadul megtekerte, mintha az a kés lenne, amit most Mr. Stephenson hátába kívánt. A tulajdonos korábban mindig jól bánt Benjaminnal. Stephenson annyira biztos volt abban, hogy a galéria hozzáértő kezekben van, hogy mindent Benjaminra bízott, és már több mint három éve még a lábát sem tette be oda. Akkor most miért kényszerítette rá Stephenson ezt a ma esti ügyfelet mindenféle magyarázat, vagy legalább a szokásos huszonnégy órával korábbi figyelmeztetés nélkül? – elmélkedett Benjamin ahogy belépett a galériába, és a kelleténél egy kicsit nagyobb erővel húzta be maga mögött a nehéz bejárati ajtót.
Benjamin arra kényszerült, hogy a tervezettnél korábban zárja be az előző kiállítást, és egy kicsit elhalassza a következőt – Jacopo Finini új olajfestmény-kollekcióját. A művész fel lesz háborodva, és minden oka meg lesz rá. Természetesen ennek a lépésnek voltak pénzügyi következményei is. Benjamin már eldöntötte magában, hogy ki fog lépni, ha Stephenson őt tartja majd felelősnek a saját kiszámíthatatlan, és oktalan viselkedésének a következményeiért. Egyszerűen kilép, és elsétál a galériától, amit ő emelt a semmiből a legfényesebb csillagok közé Manhattan múzeumainak egén. Egyszerűen nem fogja senkinek sem megengedni, még Mr. Stephensonnak sem, aki pedig olyan jó volt hozzá, hogy tönkretegye a jó hírét a művészeti közösségben. A hitelesség éppoly törékeny volt, mint a legfinomabb orchidea, amely csak tökéletes körülmények között virágzik, és amelyet oly könnyedén elpusztít a meggondolatlanság vagy a hanyagság.
Mark arra bíztatta Benjamint, hogy már ma éjjel lépjen ki, álljon ki magáért a tolakodó ügyféllel szemben, és mondja meg Mr. Stephensonnak, hogy hová dugja a galériáját. Csakhogy Mark hajlamos volt túlreagálni a dolgokat. Benjaminnak nem volt szokása felégetni maga mögött a hidakat. Még nem.
A falakon és a lépcsőkön csillogó fekete téglák visszaverték a lépteinek koppanásait, ahogy a földszinti előtéren keresztül odasietett a galériába vezető kétszárnyú üvegajtóhoz. Vetett egy pillantást az órájára, aztán beütötte az ajtó elektronikus kódját. Rengeteg ideje volt még. Az ügyfél a tervek szerint csak két óra múlva érkezik meg – ez kényelmetlenül késői találka volt Benjaminnak, de nem szokatlan egy olyan ügyfélnél, aki európai, vagy talán nyugati parti időszámítás szerint éli az életét. Benjamin nem tudta biztosan, hogy honnan származik ez a titokzatos ügyfél, és ez egy újabb zavaró tényező volt számára.
Lerázta magáról a felöltőjét, és éppen a recepciós asztalára akarta dobni az előtérben, amikor észrevette az asztalra terített elegáns szőrmét. A kezei megálltak dobás közben, de a felöltő már kicsúszott az ujjai közül, és nekicsapódott az asztalnak, aztán lecsúszott róla a földre.
Egy hosszú pillanatig a szőrmére meredve állt ott. Ki a fene hagyta ezt a recepciós asztalán? Nem a recepciós, ebben biztos volt. Benjamin szép summát fizetett Lídiának, de a csillogó cobolyprém pelerin majdnem egy teljes évi fizetésébe került volna, és Benjamin biztosan tudta, hogy legalább a fele minden fizetési csekknek egyenest felszalad a nő orrán. De akkor kié?
Lassan lehajolt, és felvette a kabátját. Kezével szórakozottan törölgetni kezdte a nedvességet, ami a felöltőjéből a galéria keményfa padlójára csöpögött, aztán megint csak lassan mozdulva felállt, óvatosan megkerülte az asztalt – közben úgy meredt a szőrmére, mintha bármelyik pillanatban megmozdulhatna – és leterítette a kabátját a recepciós székére.
Ez furcsa. Az ügyfél nem juthatott volna be, még akkor sem, ha esetleg korábban érkezik, és Benjamin elképzelései szerint a betörők általában nem öltöztek tetőtől talpig szőrmébe. Még a műkincsekre specializálódott betörők sem. Talán valamelyik szenilis özvegy hagyta el a prémet, aztán megbeszélte Lídiával, hogy reggel érte küldet. Ez lehet az egyetlen elfogadható magyarázat.
Léptei mintha mennydörgésszerűén visszhangoztak volna, ahogy átsétált a galéria üres termein. Minden egyes lépés hangja összeolvadt az előző lépésekével, hogy végül egy dübörgő katonai parádévá álljanak össze. Ez az eltúlzott hang talán csak a képzeletében létezett. Lehetséges, hiszen a galéria teljesen üres volt. Szó szerint. Se vendégek, se műkincsek. Egyetlen festménytől eltekintve.
Benjamin kiállítások százait élte már át. Ő döntötte el, hogy melyik darabot hová tegyék, melyik terembe és melyik falra. Eddig még soha nem érezte ennyire üresnek a galériát, még akkor sem, amikor minden darabot leszedtek és elcsomagoltak. A fal eddig még soha nem tűnt ilyen vakítóan fehérnek, ennyire higiénikusnak, üresnek és élettelennek. A keményfa padlók eddig még soha nem tűntek ennyire hidegnek és sterilnek.
Átsétált a központi részen, és egyenként benézett a termet két oldalról körülvevő négy kisebb helység mindegyikébe. Minden csendes volt, mint a sír. Elindult a hátsó három terem felé, és közben az egyetlen kiállított festményre gondolt a leghátsóban. Ő maga ellenőrizte Rault, amikor ma délután felakasztotta a meglehetősen méretes darabot a falra. Mr. Stephenson határozott utasításokkal látta el azzal kapcsolatban, hogy pontosan hová helyezze a festményt. Az állítólagos portrét. Mr. Stephenson a levelében megemlítette, hogy egy portréról van szó, de ugyanakkor kifejezetten hangsúlyozta, hogy a festményhez, illetve a keretéhez erősített selyemszövetet nem szabad eltávolítani. Így hát Benjamin még nem látta a képet. Gyanította, hogy erre várnia kell, amíg az ügyfél meg nem érkezik ma éjjel.
Talán Mr. Stephenson elrendezett egy ügyletet ennek a fontoskodó személynek. Ez tűnt a legvalószínűbb magyarázatnak, bár Benjamin összecsikorduló fogakkal gondolt arra, hogy milyen nagyra értékelt volna egy udvarias magyarázatot. Úgy érezte, hogy legalább ennyit megérdemelt volna, tekintettel a lojalitására, és többször bizonyított képességeire.
Benjamin átment az első kettőn a hátsó termek közül. Szinte már várta, hogy a lépteinek staccato lökései mikor zúzzák porrá az üres vitrineket. Mélyen a gondolataiba merülten – hogy mit is mondana Mr. Stephensonnak – befordult a sarkon a leghátsó terembe, és azonnal lefékezett. A cipője megcsikordult a tükörsimára fényezett padlón. A recepción talált prém ellenére sem számított arra, hogy bárkit is itt talál, arra pedig különösen nem, hogy egy istennőt.
Ingvállal, és hosszú szoknyával kiegészített csontszínű, ujjatlan tógát viselt. A ruhájához illő formális kesztyűkbe bujtatott kezei kecsesen pihentek a csípőjén. A járomcsont vonalai lekerekítettek voltak, és jelentősen elkeskenyedtek a vállai felé, szokatlan, érdekes, lenyűgöző, és tökéletes hatást keltve ezzel. A ruhájának világos árnyalata, és bőrének tejszerű fehérsége – amelyek egyáltalán nem keltettek olyan hatást, mintha a látogatója fakó lenne – arra szolgáltak, hogy kiemeljék hajának aranybarna fürtjeit, ajkainak hasonlóan mély vörösét és a vibráló smaragdszínű szemeket.
– Mr. Neil – mondta, és a szótagok úgy váltak le az ajkairól, mint megannyi bűnös élvezet.
Benjamin rámeredt.
– Ms. Ash – sikerült végül kinyögnie.
Elindult a nő felé, és meglepődve vette észre, hogy a térdeiből kiszaladt az erő. Ujjaival beletúrt az idő előtt kopaszodásnak indult hajába, megérezte a közéjük fészkelődött esőcseppeket, és ekkor vette észre, hogy hirtelen mennyire kiszáradt a szája.
– Remélem nem bánja, hogy korábban érkeztem – vetette oda a nő. – Emil küldött nekem egy kulcsot, és megmondta a kombinációt is, én pedig nem bírtam ellenállni.
Emil. Benjamin elméje egy pillanatig teljesen üres volt, de aztán rádöbbent a szó jelentésére. Emil Stephenson. Mr. Stephenson. Valamelyest felszította benne a haragot az, hogy említést tett a munkaadójáról. Mr. Stephenson kulcsot adott neki? És még csak meg sem beszélte Benjaminnal? A főnöke, és ebből kifolyólag ez a nő, ez a titokzatos ügyfél is most már komolyan kezdték bosszantani. De a hangja meleg, érzéki záporként susogott, és volt valami a szemeiben...
– Megérti, ugye?
Benjamin többször egymás után pislogott. A nő mondott valamit, feltett neki egy kérdést.
– Hogy... megértem-e? Kérem, bocsásson meg.
– Azt, mondtam, Benny, hogy képtelen voltam tovább várni. Azonnal ide kellett jönnöm.
A szemei vakítóan ragyogtak. Az arcán halvány mosoly játszott, ami talán egy kicsit kegyetlen volt, mint egy gyermeké, aki éppen egy pók lábait tépkedi ki.
– Benjamin, ha kérhetem – mondta, és visszatalált korábbi sértődöttségéhez.
Markon kívül senki nem hívta Bennynek. Naponta akadt dolga gyönyörű nőkkel és férfiakkal, és gazdag, affektált excentrikussokkal. Az ilyeneket gyakran emlékeztetni kellett arra, hogy a kapcsolatuk kizárólag üzleti jellegű, és nem az úr és rabszolgája közötti viszonyhoz hasonló. Röviden, szükségük volt valakire, aki helyrerakja őket, és Benjamin szíves örömest a segítségükre sietett ebben az ügyben.
– A látogatása persze nem okoz gondot, de őszintén szólva a kiállításának hirtelensége...
– Vigyázz a nyelvedre, te zsémbes gyermek – sziszegte a nő, aztán édesen még hozzátette: – különben ki fogom tépni.
A térdei most kis híján ismét felmondták a szolgálatot. Leesett állal állt ott, még a szava is elakadt. A gyomra görcsbe rándult. A barátságos galéria hirtelen mintha óriásivá nőtt volna, és ő ott állt kiszolgáltatottan, sérülékenyen, egyedül a kellős közepén. El akart menekülni a teremből, de a lábai mintha gyökeret eresztettek volna, nem engedelmeskedtek az akaratának. Az nem lehet, hogy azt hallotta, amiről azt hitte, hogy hallotta. Egy pillanatig azt hitte, hogy az ügyfele szemei élénkvörösen izzanak... de nem, most is ugyanabban a lenyűgöző smaragdszínben tündököltek, és ő nem talált magyarázatot arra az elemi rettegésre, ami két szívdobbanásnyi idő alatt átsöpört rajta, aztán vissza is húzódott.
A gallérja hirtelen nagyon szoros lett. Benjamin megrángatta a fekete inget, és kigombolta a felső gombot. Az oldalán egy izzadtságcsepp gördült végig.
– Minden rendben van, Mr. Neil? – A nő szemei őt figyelték. A pillantása elnyelte, és a lénye mélyére hatolt.
– Én... megbocsát egy pillanatra. Szükségem van egy Perrierre.
– Természetesen.
– Hozhatok Önnek valamit?
– Nem, köszönöm. Most még nem.
Benjamin sarkon fordult, és sietősen visszavonult a teremből. Ahogy eltávolodott a nőtől, a lélegzése ismét felvette a szokásos ritmust, és csak ekkor döbbent rá, hogy eddig visszatartotta a lélegzetét. A szíve vadul kalapált. Hátranézett a válla fölött, mert meg volt győződve arról, hogy még mindig azoknak a csillogó zöld szemeknek a látókörében van, de egyedül volt. A nő tényleg azzal fenyegetőzött, hogy kitépi a nyelvét? Az lehetetlen. A pszichológusának keményen meg kell majd ezzel dolgozni. Vajon arra a szajha anyjára emlékeztette őt ez a nő? Felidézett volna valami elfojtott gyermekkori emléket? Benjamin tágra nyitotta a száját és a szemét, aztán szorosan összezárta őket. Az izzadtság csöppeket lerázta a homlokáról.
Benjamin még azelőtt fordította el a kilincset, és sétált egyenesen neki az irodája ajtajának, hogy eszébe jutott volna, hogy ő maga zárta be. Néhány másodpercre elkábult, aztán végül felnevetett, bár egy kicsit ideges volt a nevetése. Nem volt itt senki, aki tanúja lett volna a zavarának. Egyedül volt.
Kinyitotta az irodáját, és kivett egy üveg Perrier-t a hűtőből. Jobban belegondolva azonban inkább visszatette az üveget, és inkább öntött magának kétujjnyi Scotchot a bárból, aztán lenyelte az édes folyékony tüzet. Miután ily módon megerősítette magát, visszatért a hátsó galériába. A szívdobbanásai sietősen próbáltak lépést tartani lépteinek dobpergésével a keményfa padlón.
* * *
– És nem volt hajlandó megmutatni neked a képet? – kérdezte hitetlenkedve Mark.
– Nem. Egész idő alatt le volt takarva. Mellesleg gyönyörű volt az a selyem – mondta Benjamin, miközben a félbehagyott vacsorájában turkált.
– Micsoda egy ribanc.
A Mark arcára kiülő savanyú arckifejezés nem annak a gyógyteának volt köszönhető, amit éppen iszogatott.
Benjamin kinézett a bisztró ablakán át a járdán hömpölygő embertömegre, és a Time Square utcáira. Nagy gyakorlata volt abban, hogy kitalálja melyik járókelő volt turista, és melyik volt tősgyökeres New York-i. Minden ott volt a tartásukban és a hozzáállásukban. A városnak lelke volt, amely átitatta a lakóit, és feltűnősködésre és nagyságra ösztönözte őket. A zöldre festett hajtüskékkel és a hatalmas piercing pöckökkel a punkok is sokkal lázadóbbak voltak. A fiatal profik szexisebbek voltak rövid szoknyáikkal és a tűsarkaikkal, amelyek kiemelték a faragott lábikrákat és combokat. A feszes blúzok és ropogós öltönyök kiemelték a gravitációra fittyet hányó melleket, és a kőkemény hasizmokat. Az entellektüelek is sokkal sziporkázóbbak, a művészek sokkal tehetségesebbek voltak.
Victoria Ash mellett azonban ők is csak sápadt, halvány, anyagtalan kísértetetnek tűntek.
– Már nem is figyelsz rám – mondta Mark.
– Tessék? – tért vissza kényszeredetten Benjamin a bisztróba, csak azért, hogy Mark szokásos bosszús arckifejezésével, enyhén összehúzott szájával és összevont szemöldökével találja szembe magát. – Természetesen figyelek. Éppen... valamiről panaszkodtál.
Ez elég biztonságos tipp volt.
Mark gúnyosan felhorkant. Kényelmes pólót viselt, amelynek felhajtotta rövid ujjait. Soha nem viselt dzsekit, még akkor sem, ha hideg volt odakinn: szerette megmutatni edzőtermi munkájának az eredményét.
– Meg kellett volna mondanod neki, hogy menjen, és bassza meg magát.
– Ó, ez biztos jót tett volna az üzletnek. Hogy az állasom biztosságát már ne is említsem. A munkaadóm elküld hozzám egy nyilvánvalóan bűngazdag ügyfelet, én pedig megsértem, és elküldöm. Mr. Stephenson ezt biztos imádta volna.
– Ó, baszd meg Mr. Stephensont! – mondta a szemét forgatva Mark. – Az a galéria egy nagy nulla lenne nélküled. Ha ki akarna rúgni, akkor annyi erővel akár főbe is lőhetne magát.
– Ezzel a hízelgéssel bármit el tudnál érni – mondta Benjamin, aki szeretett volna már minél előbb témát váltani. Az asztal alatt megszorította Mark térdét.
– Már el is értem, kedves – vigyorgott rá cinkosan Mark, de aztán újra elkomorodott. – De ez még nem jelenti azt, hogy bármit is el kellene tűrnöd attól a nőtől. Hogy is hívják?
– Victoria Ash. – Benjamin csak hosszú szünet után vette észre a társa elégedetlenségét. – Mi az?
– Nem tetszik nekem, ahogy a nevét ejted.
– Micsoda? Miről beszélsz? Ez a neve. Victoria Ash. Nem én találtam ki.
Mark összefonta maga előtt izmos karjait.
– Engem nem a neve zavar. Bár... Victoria... igencsak kérkedő, nem gondolod? Nem, engem az zavar, ahogy te kiejtetted. Victoria Ash. Csupa álmodozás és őrület. Megdugtad?
– Nem! Természetesen nem. És nem ejtettem álmodozva a nevét. Egyszerűen paranoiás vagy. Ő egy ügyfél.
– Ez eddig nem jelentett neked akadályt.
– Ó, hát itt vagyunk megint. Annyira gyerekes vagy. Nem vagyok hajlandó végigcsinálni ezt a beszélgetést.
– Tényleg megdugtad.
– Nem – mondta Benjamin. – Figyelj rám! – ragadta meg Mark karját, de a férfi ellenállt, és elfordította a fejét. – Rendben – szűrte összeszorított fogak között. – Nem én döntöttem hanyatt egy kibaszott koktélbári pincérnőt. És mi van azzal a csupasz fiatal jegyszedővel? Nekem legalább volt stílusom. De semmi sem történt ezzel a nővel.
Perceken keresztül ültek egymás mellett szótlanul, mint valami feszes csöndszakadék a Time Square nyüzsgő tömegében, a neonok és a villódzó digitális kivetítések között. Benjamint kevésbé aggasztotta Mark gorombasága, mint az, hogy képtelen volt visszaemlékezni, pontosan mi is történt az előző éjszaka.
– Mennem kell – állt fel végül az asztaltól.
Előrehajolt, és viszonzatlan csókot nyomott Mark összecsücsörített szájára.
* * *
A nő a galériánál várta. Tudta, hogy ott fogja várni. Benjamin próbálta meggyőzni magát arról, hogy Ms. Ash rettenetesen magas összegeket fizetett Mr. Stephensonnak azért, hogy belemenjen ebbe az egészbe. Ez kell, legyen a magyarázat. A galéria attól a bizonyos portrétól eltekintve továbbra is üres maradt. Csupa fehér fal, és üres piedesztál. Azonban a nő társaságában azonnal kiürült minden az események pénzügyi vonatkozásával kapcsolatos gondolat a fejéből.
Ma este egyszerű fehér, kikeményített blúzt, szorosan tapadó bokáig érő szoknyát és fekete lapos sarkú cipőt viselt. A nyitott gallér alatt egy gyöngysor ékesítette a mellét, és két másik gyöngyszem fityegett lágyan a finom fülcimpákban. Victoria ott állt feketén-fehéren a galéria kopár tere előtt, és megint csak a haja, az ajkai és a szemei voltak az egyedüli színes dolgok a látképen.
– Szeretné látni? – kérdezte a közeledő Benjamint. A férfi csak ekkor döbbent rá, hogy a képről eltávolították a kárpitot. A selyem most a kép alatt hevert a földön.
– Én...
Benjaminnak még életében nem esett ennyire nehezére megtalálni a szavakat. Természetesen szerette volna látni a titokzatos festményt. Képtelen volt rá, hogy akár csak megpróbáljon érdektelenséget színlelni.
Pár lépésnyi távolságra megközelítette Victoriát. A nő most gyakorlatilag pontosan ugyanazon a helyen állt, mint tegnap éjjel, pontosan egyvonalban a tőle többlábnyira lógó képpel. Benjamin csak akkor volt képes elfordítani róla a tekintetét, amikor Victoria a kép felé intett a kezével.
A hatalmas, életnagyságú portrén Benjamin ugyanazt az istennőt látta, aki ott állt mellette. Ide-oda kapkodta a fejét a szépség látomásai között. A kettő egy és ugyanaz volt. Lehetetlen. Az olaj pigmentek halvány sötétedéséből ítélve a kép százötven, talán kétszáz éves lehetett. Csakhogy a hasonlóság ennek ellenére túlságosan nyugtalanító volt ahhoz, hogy pusztán a véletlen műve legyen. A vásznon Victoria aranybarna fürtjei leomlottak a vállára, és a hátára. A művésznek kis híján sikerült megörökíteni a vibráló szemeket: a színárnyalat rendben volt, de hogyan remélhette, hogy megörökítheti azt a pillantást, ami szinte megőrjítette Benjamint? A telt, tökéletes formájú ajkak nagyon csábítóak voltak. A hátteret csak halványan érzékelte: fák, törött görög oszlopok, amelyek közül az egyiket felborították. A háttérhez hasonlóan Victoria is klasszikus öltözéket viselt: fehér köntöst terített a vállára, ami rátapadt a csípőjére, és szabadon hagyta a fedetlen jobb mellét.
Ez lehetetlen – mondta ismét magában Benjamin. Már maga a kor... De az elméje képtelen volt teljesen megcáfolni azt, amit a szemei mondtak el neki: ez a portré Victoriát ábrázolta.
Az egészből az ajkak vonzották leginkább magukhoz Benjamin szemét. Egy halvány mosoly árnyéka játszott rajtuk – ugyanaz a szórakozott, kegyetlen mosoly, mint amit tegnap éjjel látott.
– Kitűnő a hasonlóság, nem gondolja? – kérdezte Victoria. Éppen mellette állt, vajon mikor jött közelebb? A nő csábító illata megtöltötte az érzékeit. – Szeretné megérinteni?
Benjamin figyelte, ahogy a saját kezei kinyúlnak a vászon felé. Eszméletlenül vágyott rá, hogy megérintse a vásznat, hogy megérintse Victoriát. Az ujjai végigsimították az ajkait, követték az erős járomcsont vonalát, aztán visszatértek az ajkakhoz, és ott elidőztek.
– A művész belekevert néhány cseppet a véremből a vörösbe, hogy megkapja a pontos árnyalatot az ajkakhoz – suttogta a nő a fülébe. – A bimbóhoz szintén. Azt hiszem, hogy... kellemes az összhatás.
De hát ez a kép legalább százéves! – akarta mondani Benjamin, de ehelyett inkább közelebb hajolt a falhoz. A réteges festék textúrája furcsán felvillanyozta. Bizseregtek az ujjai. Szó szerint bizseregtek. Egy távoli, zavaró gondolat próbált áttörni az elragadtatásán. Csak nem az mondta, hogy vér?
Aztán azon kapta magát, hogy az ajkait a Victoriáéra tapasztja, és a vásznat csapkodó nyelvével megízleli őt. Valami felkavaró, izgató íz keveredett az olaj fanyar ízébe és szagába. Nekipréselte a testét a vászonnak...
– Mr. Neil?
Benjamin megdermedt. Mintha egy biztosíték égett volna ki a fejében. Hirtelen és fájdalmasan rádöbbent, hogy a legbefolyásosabb ügyfél előtt áll, akivel valaha is találkozott. Ez a nő talán a munkaadója legfontosabb ügyfele, és ő egy portrét csókolgat, nyalogat. Gyakorlatilag rámászott az ügyféléről készült portréra.
– Emil mondta, hogy maga nagy rajongója a művészeteknek – mondta Ms. Ash.
Benjamin úgy ugrott hátra a faltól, mintha az elektromosság, amit érzett, hirtelen megrázta volna. Elszörnyedve vette észre, hogy a csillogó fekete nadrágja alatt nagyon is nyilvánvaló merevedése van.
– Édes Istenem – hadarta.
Éveket töltött azzal, hogy arrogáns, nárcisztikus ügyfelekkel hadakozott, és közben védekezésül, vagy támadó szándékkal felépítette maga körül megvető önteltségből a saját kis falait, de az eddigi tapasztalatai közül semmi sem készítette fel erre a démonra.
– Nem szeretném tudni, mit csinál azokkal a portrékkal, amelyek nem tetszenek – mondta Victoria.
Benjamin abban a pillanatban elátkozta, amikor Victoria kigúnyolta a zavarát. Ha tehette volna, megragadja azt a tökéletes nyakát, megrázza, és addig szorítja, amíg kidüllednek a szemei, és többé már nem jut lélegzet a testébe. De nem tehette. Csak nézte azokat a zöld szemeket, és figyelte, ahogy a nő kineveti. Semmivé vált az illúzió, hogy bármi is normális lenne abból, ami itt történik, és ezzel együtt foszlott semmivé Benjamin zavara is. Na és ha meg akarta dönteni azt a kibaszott képet? Akkor mi van? Ez lényegtelen. Mi értelme a szerénységnek egy ennyire természetellenes, ennyire deviáns valamivel szemben? Benjamin kétségbeesetten vágyott arra, hogy a puszta kezével fojtsa meg a nőt. Kétségbeesetten vágyott arra, hogy bánthassa. Kétségbeesetten vágyott Victoriára.
Kinyújtotta a kezét. Készen állt rá, hogy leszaggassa a blúzt a vállairól, hogy megmarkolja a háta mögötti vásznon közszemlére tett tökéletes mellet, hogy fogaival felsértse, és véresre harapdálja a mellbimbót. Akkor majd megfojtja, akkor majd...
Victoria ujjai ráfonódtak a csuklójára. Nem látta, mikor mozdult, de most megállította és visszacsavarta a kezeit. Benjamin felkiáltott, és térdre rogyott. A halál angyala pedig lecsapott rá.
* * *
Benjamin nem sokkal hajnal előtt hagyta el a galériát. Valahol az elméje legmélyén arra gondolt, hogy gyalogosan megy haza. Szüksége volt a friss levegőre. Valamikor az első órában rájött, hogy megfeledkezett a kabátjáról, és Manhattan labirintusszerű utcáin jeges szél süvített. Benjamin idegennek találta az épületeket, az utcákat, a tereptárgyakat. Többször előfordult, hogy hosszú ideig meredt egy-egy utcanév-táblára. Elolvasta ugyan a szavakat, de nem fogta fel őket. A lakása nagyjából félórányi járásra lehetett a galériától, de nagyjából három óra elteltével még mindig nem tudta betájolni magát. Képtelen volt elhelyezni magában a környezetét, vagy akár megfejteni a látványt és a hangokat, amelyek évek óta minden nap körülvették.
Kezdetét vette a munkanap, és az utca zsúfolttá vált. Benjamin tovább sétált a tömegben, és nem is igazán vette észre őket, kivéve, amikor a vállával neki ment egy-egy szembejövő járókelőnek. Végül eljutott a folyóig: ez itt vagy a Hudson, vagy az East, de vajon melyik? A szürke fellegek mögött a nap egyre magasabbra hágott az égbolton, de a levegő nem lett melegebb. Benjamin valamikor dél után feladta. Lerogyott egy parkban egy padra, és ott maradt zokogva és reszketve.
Az emberek továbbra is elsiettek mellette. Mark nem volt közöttük. Sem pedig Victoria.
Victoria. Benjamin összerándult, és fájdalmában öklendezve kétrét görnyedt.
– Ó, Istenem – nyögte, ahogy majdnem belefulladt a meleg, párolgó okádékba.
Félt odanézni, félt, hogy vért látna benne. Vért. A nő felnyitotta a saját csuklóját, és megitatta a vérével. Ő pedig ivott... és még többet akart! Nem, ez valami tévedés. Biztosan téved, hallucinál. Tántorogva talpra állt, és kényszerítette magát, hogy tovább menjen. Egy rendőr megtalálhatná, ha lefekszik a padra. Vajon azt hinné, hogy részeg, és elvitetné, vagy megkérdezné, hogy jól van-e, és megpróbálna segíteni? És mit mondana neki Benjamin? Hogyan magyarázhatna el valamit, amit még ő maga sem ért?
Csak menj tovább. A dolgok majd a helyükre kerülnek, és minden jobb lesz. Ennek így kell lennie. Rosszabb már nem lehet. És valóban, az elméje lassan kezdett kitisztulni. És a dolgok rosszabbra fordultak. Ahogy a nap elindult lefelé a horizont felé, Benjamin végre képes volt összpontosítani, és megtartani egy összefüggő gondolatot, egy felismerhető képet a fejében. Csakhogy ez a kép Victoriát ábrázolta. Az évszázados vásznat vagy a tökéletes húst. A különbség elmosódott a kettő között, hiszen mindkettőből megízlelte az ő vérét. A torka és a nyelve égni kezdtek az emlék hatására. Smaragdszín szem, rózsavörös ajak. Tehát mindez igaz. Csak ezeket találta az üres és fehéren tátongó galériájában. A hely, ahol az elmúlt három évben szinte minden éber óráját töltötte örökre megváltozott, idegenné, és visszataszítóvá lett.
Benjamin botladozva haladt az elméjében létező tájon. Érezte a gyomorforgató ürességet, amikor megpróbált tenni egy nem létező lépést. Vakító fények, és üvöltő duda. Visszanyerte az egyensúlyát, felnézett a fényekre, aztán le a kanyarra, ahol letántorgott a járdáról. Legördült egy ablak, és kiszűrődött rajta a zene.
– Hé, haver, beszállsz?
Egy taxi. Ez egy taxikkal teli város, amelyek csak arra vártak, hogy elvihessék oda, ahová magától képtelen eljutni. A keze végigsiklott az autó tetején, és matatni kezdett a kilinccsel. A kimerültség belepréselte az ülésbe. Az édeskés légfrissítőnek nem sikerült maradéktalanul elfedni a ganja illatát. A sofőr fürtjei lassított felvételként röpködtek, amikor előre fordította a fejét. Ez nem reggae zene volt. Zydeco. Benjamin felnevetett, bemondta a címet, és becsukta a szemeit.
– Haver, ez csak háromtömbnyire van. Biztos vagy benne? – majd a következő pillanatban: – Na megjöttünk.
Benjamin adott neki egy bankjegyet, nyitva hagyta maga mögött az ajtót, és nekiállt megküzdeni a saját bejárati ajtajával. Most már nagyon közel jár. A lába, a keze és a feje hihetetlenül nehéznek tűnt, és lefelé húzták őt. A kulcs elfordult a zárban, átment az előtéren, egy újabb kulcsra zárt ajtó, lépcsők és aztán az otthon.
A ruháit leszórta magáról, miközben az ajtótól az ágy felé tartott. Cipő, zokni, ing, nadrágszíj, nadrág, selyemalsó. Végre a szatén lepedőn feküdt. Nagyon melegnek tűnt a kinti hideg után. A kéz- és lábujjai elzsibbadtak, de már otthon volt. Béke.
– Vele voltál, nem igaz?
Benjamin belefúrta a fejét a megbocsátó párnába, és szorosan maga köré tekerte a takarót. Béke. Alvás.
– Vele voltál, nem igaz? – kérdezte Mark. – Baszódj meg! Benjamin nem válaszolt. Átfázott, a kabát nélkül odakinn töltött hosszú nap hidege a csontjáig hatolt. De a mellette fekvő testtől nem sok melegséget vagy kényeztetést kapott. Érezte a kicsorduló könnyeit, ahogy végigcsorogtak a piszkon. Csöndesen sírdogált. Az orra folyni kezdett, bele a párnába.
– Nem vagyok... jól, Mark.
– Te egy akkora kibaszott seggfej vagy.
Benjamin összeszorította a szemeit, de nem tudta megállítani a könnyeket, amelyek most már még dühödtebben záporoztak. A zokogása megrázta az ágyat. A szoba megpördült körülötte, és ahogy a világa a feje tetejére állt, többé már nem tagadhatta maga előtt azt a tényt, amit már régóta gyanított, de nem akart tudomásul venni: nyoma sem volt a szerelemnek ebben a férfiban itt mellette az ágyban. Nem volt más benne, csak birtokolni vágyás és irigység. Köztük nem volt szerelem, csak függés, kétségbeesés és fáradt rutin.
– Hogyan szerethettelek? – suttogta Benjamin. – Biztosan azén hibám volt. Az kellett legyen.
Vajon mikor halt meg? Mikor szivárgott el az öröm az életükből?
Mark megütötte. A könyökével lecsapott Benjamin tarkójára.
– Baszódj meg!
Benjamin felpattant az ágyban, és belecsapott Mark arcába... aztán rádöbbent, hogy mit tett. Ez volt az első alkalom, hogy megütötte Markot. És jó érzés volt. De az ütés csak felbőszítette Markot. Az arca rettenetesen eltorzult, és öklével eltalálta Benjamin állkapcsát. A világ hirtelen világos és sötét színek felvillanásaivá változott – és aztán éppen ilyen hirtelen az arca megint a párnán feküdt, és a szájában érezte a vér ízét.
– Ó, Istenem, Benny... sajnálom, annyira sajnálom... Nem kellett volna megütnöd.
Benjamin a habozó, gyengéd érintésre várt a vállán. A veszekedéseik nagy része így zajlott le: Mark elvesztette a fejét, aztán meg bűntudata volt. Csókolóztak, kibékültek, szeretkeztek. Most már világosan látta – Mark mind érzelmileg, mind fizikailag kihasználta őt. Mark egy szörnyeteg volt, egy haszonélvező. És a kezdetektől fogva az volt. Benjamin mindig is hagyta neki, és eljátszotta a maga részét a játékból. Éppen annyira az ő hibája is. Soha nem panaszkodott, soha nem fenyegetőzött azzal, hogy elhagyja.
És itt is van a gyengéd érintés a vállán...
Benjamin megpördült, és befejelt Mark orrába. Érezte a reccsenés, és a vér szagát, ami azonnal ömleni kezdett Mark ujjai között, ahogy döbbenetében és felháborodásában felkiáltott. Benjamin nem tudta elhinni, hogy mit csinált. Nem tudta elhinni, hogy mit csinál, mert nem hagyta abba. Volt valami a vérben, ami táplálta a lázát. Újra befejelt Mark arcába, és ezúttal már a csontok is recsegtek, nem csak a porc. Mark kábultan zuhant hanyatt, és Benjamin rávetette magát. Ujjai ráfonódtak a szeretője, a kínzója torkára, és a fojtogatási kényszer egyetlen pillanat alatt tért vissza. Valahogy természetesnek, esedékesnek érezte.
A kezei erősebbek voltak, mint gondolta volna. Kiélvezte az erőt, hogy ő irányítja a dolgokat, de az ujjai hirtelen már Victoria kecses nyaka köré fonódtak. Benjamin megkétszerezte az erőfeszítéseit. Bárcsak...
Odalenn Mark kezei vadul csapkodták az arcát, de Benjamin nem lazított a szorításán. Mark a szemét és az arcát karmolászta. Benjamin erősen ráharapott, és érezte, ahogy egy ujjperc leválik a fogai alatt. Még több vér. Most megfizetett minden visszaélésért, minden kegyetlen szóért, minden erőszakos szexuális aktusért, aminek a végén mindig ő, kizárólag, egyedül ő vérzett.
Soha többé. Soha többé.
* * *
Benjamin úgy ment oda a galéria bejáratához, mint egy halálraítélt a bitófához. Lezuhanyozott, és a haja még mindig nedves volt. A bőre kipirult és felhorzsolódott a brutális dörzsöléstől, de ő még mindig úgy érezte, hogy a város mocska odatapad hozzá. Érezte a vért a kezein, az arcán és a szájában. Tökéletesen biztos volt benne, hogy az utcán minden járókelő, aki elment mellette, teljesen tisztában volt azzal, hogy miféle rettenetes bűnt követett el. Ez nagyon hasonlított arra az érzésre, amit akkor tapasztalt meg, amikor fiatalemberként rádöbbent, hogy homoszexuális – biztos volt benne, hogy a többiek figyelik, és tudnak legféltettebb titkáról. Belenézett a kirakatüvegbe, és meglátta a nehéz, sötét karikákat a szeme alatt. Nem aludt egy szemhunyásnyit sem, sem ma, sem tegnap éjjel.
Előhúzta a kulcsait, és matatni kezdett velük az ajtónál. Az zár, ami még a legjobb formájában is igen szeszélyes volt, most ellenállt minden próbálkozásnak. Benjamin egy pillanatra megadta magát a kimerültségnek és a feszültségnek, és átkozódva belerúgott néhányszor az ajtóba. A dühe és az energiája hamar elpárolgott, és észrevette, hogy egy járőrautó húz el lassan mellette. New York legjobbjai figyelték különcködő viselkedését. Úgy érezte, hogy a „gyilkos” szó oda van tetoválva a homlokára. Talán a tárcája után kellene nyúljon – gondolta –, és reménykedni abban, hogy a rendőrök lelövik. A büntetés méltó lenne a bűnhöz. Az egy dolog, hogy rájön, a hosszú évek alatt valahol meghalt köztük a szerelem, és megint más, hogy addig fojtogatta a szeretőjét, amíg Mark szeme és nyelve ki nem dülledt. De ez itt a város előkelő negyede volt, Benjamin pedig jólöltözött és ápolt volt, úgyhogy a rendőrök nem álltak meg.
Újra megpróbálkozott az ajtóval, de a gyilkos ujjak most sem tudták rávenni a zárat arra, hogy kinyíljon. Valami nem volt rendjén, valami megváltozott. És ekkor kinyílt az ajtó, és Lidia bámult rá.
– Mintha hallottam volna valakit az ajtónál.
– A kulcsom nem nyitja – felelte zsibbadtan Benjamin.
– Igen. Ms. Ash kicseréltette a zárat. – Lidia túlságosan vidám volt. Biztosan első osztályú port sikerült szereznie. – Micsoda gyönyörű nő, nem igaz? – mondta. – Úgy értem, hogy igazán gyönyörű.
– Kicseréltette a zárat?
– Igen. Jöjjön be. Nálam vannak a maga kulcsai.
A léptei üresen kopogtak, ahogy a nő nyomában lépkedett a fekete kővel kirakott lépcsőn. A folyosó sötét volt, kietlen és csupasz. Aztán a lépcső tetején...
– Meg kellett változtatnom a kombinációt is.
...a galéria ragyogó fehér fényben úszott, de Benjaminhoz hasonlóan a helység is hideg és halott volt.
– A hátsó szobában van valakivel, de nem láttam, kivel.
Benjamin Lidia asztalára dobta a kabátját.
– Akassza fel a bundájával együtt – vakkantotta élesen, aztán magára hagyta Lidiát.
A steril, üres galériában sikerült összekaparnia valamennyit a bátorságából és az akaratából. Most véget vet minden furcsaságnak. Vérivás, na persze. Kétségtelenül valamiféle emlékezetkieséstől vagy őrülettől szenvedett. Jobb, ha azonnal cselekszik, amíg az elméje viszonylag tiszta, aztán orvosi segítséget kér. Itt ő volt az áldozat: ő volt Mark, és Ms. Ash áldozata. Valahogy ez a nő volt a kiindulópontja mindennek. De most már elege volt ebből a bohózatból – döntötte el magában a leghátsó galéria felé menet. Mit veszíthet, ha kirúgja a munkaadója gazdag és gyönyörű ügyfelét? Már végzett a szeretőjével. Micsoda gyönyörű nő, nem igaz? Pofon tudta volna vágni Lidiát. Ms. Ash természetesen gyönyörű volt. De egyúttal egy szörnyeteg is, egy kegyetlen, embertelen bestia. Ez mind az ő hibája. Benjamin ki fogja dobni, ha kell, akkor erőszakkal. Később majd beszél a rendőrséggel. Mindent be fog vallani Markkal kapcsolatban, és talán önvédelemre fog hivatkozni. De először meg kell szabadulnia ettől a nőtől. Azt nem tudta biztosan, hogy Victoria hogyan fordította a saját hasznára, vagy miként váltotta ki a rajta elhatalmasodó elmebajt, de azt biztosan tudta, hogy kihasználta.
Az ereje és az elszántsága minden egyes lépéssel egyre nőtt. A hideg, fehér falak mind terhelő bizonyítékok voltak a nőre nézve. Hiszen ha az ő szeszélye miatt üresen áll egy galéria, az bűn. Nem az ő érdeme, hogy ez a hely azzá vált, amivé. Mire megérkezett a leghátsó szobához, sikerült teljesen belelovalnia magát a dühébe.
Ami azonnal el is párolgott. A haragjának minden cseppjét elorozta a döbbenet és a rémület.
Victoria egy zöld bársonyruhában csodálta a portrét, és a mellette álló teremtménynél rettenetesebbet Benjamin még életében nem látott. Először még abban sem volt biztos, hogy ez egy férfi-e, vagy hogy egyáltalán emberi lény-e. Voltak ruhái, egy hosszú kabát, és egy puha kalapot tartott a torz ujjai között – de minden torz teremtményt fel lehetett öltöztetni, és ki lehetett állítani. Vajon ez az, amit Victoria – aki maga is egy lehetetlenül régi portré modellje – a galériával tervez? Átalakítja egy bazári látványossággá? Benjamin nem találta a szavakat.
Nem volt túl nagy meglepetés, hogy vele ellentétben Victoriának nem okozott gondot a beszéd.
– Benny, gyere, és ismerkedj meg a vendégünkkel, Mr. Puggal.
Benjamin képtelen volt megmozdulni, amíg a páros várakozó pillantásainak nyomása le nem győzte a döbbenetét. Közelebb lépett Victoriához... és a visszataszító Mr. Pughoz.
A terem a lehetetlen és a bizarr galériájává változott – Victoria itt fenyegette meg, hogy kitépi a nyelvét, itt volt a festmény, itt volt maga Benjamin, aki megpróbált egy képpel közösülni, aztán megtámadott egy ügyfelet, és végül megitta a vérét. Csakhogy a lehetetlen hozzátapadt Benjaminhoz, megfertőzte, és követte őt a galérián kívül is. Meggyilkolta a szeretőjét. A puszta kezével, a hihetetlenül erős kezeivel fojtotta meg Markot. Akkor most miért nem tudja elfogadni ezt a rettenetes Mr. Pugot? Miért is ne? A lény alacsony volt, alig valamivel magasabb öt lábnál. A dereka táján megvastagodott, és pattanásokkal teleszórt arcát mintha erőszak lapította volna ki. Könnyen meglehet, hogy az orra szélesebb volt, mint a szögletes álla. A szeme kidülledt – mint Mark halott szeme –, és a vigyorgó száj tömve volt fogazott agyarakkal. A lény üdvözlésként felé nyújtotta a kezét. Minden kinövésszerű ujjon egy-egy csonttüske díszelgett az izületeknél. Benjamin habozott. Érezte Victoria tekintetét, úgyhogy megérintette a felajánlott kezet, és megrázta.
– Részemről a szerencse – mondta Mr. Pug.
Benjamin idegesen felnevetett. A korábbi elszántsága elpárolgott az őrület, a leírhatatlan delírium támadása alatt. A gyomra görcsbe rándult, és csöngött a füle. Szerencse. Beleharapott az ajkába, hogy ne kezdjen hisztériázni. Az őrület talán áldás lesz számára.
Victoria hangja megtörte, de nem csökkentette a feszültséget.
– Átnéztem a feljegyzéseit, és úgy döntöttem, hogy túlságosan is sok embernek van bejárása ebbe a galériába. Mint arra már kétségtelenül rájött, kicseréltettem a zárat, és megváltoztattam a kombinációt. Mr. Pug kapott tőlem egy kulcsot a hátsó ajtóhoz, hogy akkor jöhessen ide, amikor csak akar.
A hangja kemény volt, és hideg. Mintha jeges vizet zúdított volna Benjamin nyakába, mégis alig tudott áttörni az elméjére telepedő vastag ködön, a rátörő őrületen. A nő utasításokkal, parancsokkal látta el, mintha ő lenne a galéria ura. Benjamin elsápadt. Mit csinált Mr. Stephensonnal? Emii. Milyen közvetlen, milyen intim. Ő is ivott ennek a tökéletes testnek a véréből? Neki is elpusztította az életét?
– Ezt a termet leválasztják a többitől – mondta a nő. – Lidia egyeztet a vállalkozókkal, akikkel már korábban is dolgoztattak. A portré itt marad, és Mr. Pugon kívül senki sem léphet be ebbe a terembe. Amint befejeződik az építkezés, nekiláthat a következő kiállítás előkészítésének.
Építkezés... leválasztják. Meggyalázza a galériáját, hogy egy szentélyt emeljen a saját képmásának? És az embertelen Mr. Pug lesz az első imádója? Nem az első, döbbent rá Benjamin.
– Beszéltem Jacopoval – tette hozzá Victoria. – Megértő a késedelem miatt, és üdvözletét küldi.
Jacopo. Jacopo Finini, egy fontos festő és fontoskodó seggfej, aki ezer év alatt sem járulna hozzá egy ilyen csekélységhez, hogy az üdvözletéről már ne is beszéljünk.
– Istenem – mormolta Benjamin a bajsza alatt.
Fininit is elkapta. Őt is eltorzította a vérével. Vajon rajta kívül még hányan lehetnek? És vajon hány év alatt?
– Világos? – kérdezte olyan hangon, amit a legalantasabb szolgával használtak az emberek.
Benjamin rájött, hogy még mindig Mr. Pugot bámulja. A groteszkről a fennköltre irányította a pillantását, bár valójában Victoria csak a groteszk egy másik megtestesülése volt. Ő volt az a nő, aki mindössze néhány csepp vérével tönkretette az életét. Benjamin nem értette, mi történt. Képtelen volt felfogni. Ebből semmi nem lehet valóság. Mr. Stephenson még mindig a galéria tulajdonosa volt. Mark otthon várta az ágyban, és még élt. Senki sem állt itt ezek közül a személyek közül. Benjamin visszaemlékezett az elhatározására, hogy kidobja Victoriát a helységből, kicipeli a teremből, és lehajtja a lépcsőn, aztán szóra nyitotta a száját:
– Megöltem Markot.
Victoria és Mr. Pug egy pillanatig kíváncsian méregették.
– Valóban? – kérdezte Victoria. – És mit csinált vele?
Benjamin érezte, hogy mindjárt rosszul lesz. A lábai nem fogják megtartani. Kimondta, és valósággá tette a beismeréssel. Hogyan történhetett ez meg? Hogyan? De Benjamin szavainál, a tetténél sokkal döbbenetesebb volt ez a tényszerű reakció ettől a két... teremtménytől.
– Én... én nem tudtam, mit tegyek. Otthagytam.
– Nem túl jó ötlet szerteszét hagyni a holttesteket – rázta meg rosszallóan a fejét Mr. Pug.
– Pug, lenne olyan drága, és elrendezné nekünk ezt a kis problémát? – kérdezte Victoria gondtalan mosollyal az arcán.
– Pontosan hol is hagyta őt?
– Az otthonában történt, Benny? Adja meg neki a címét, Benny. Pug majd mindenről gondoskodik.
Pug azonnal magukra hagyta őket. Benjamin kimondta a szavakat, megadta a címét, és követte az utasításokat. Egyre erősödő zaklatottsággal figyelte, ahogy a torzszülött távozik. Még ennek a rettenetes Mr. Pugnak a társasága is csábítóbbnak tűnt, mint az, hogy egyedül maradjon Victoriával. Benjamin nem bízhatott magában, ha vele volt. Túlságosan is szeretett volna vele lenni. Nem tudhatta biztosan, hogy mit fog mondani vagy tenni. Mr. Pug szörnyeteg mivolta legalább jól látható volt.
– Szegény, szegény Mark – mondta Victoria. – Most nagyon gonosz voltál, Benny.
A lábai végül felmondták a szolgálatot, és Benjamin a földre rogyott a nő lábai előtt. Megvetette Victoriát. Gyűlölte a tényt, hogy megcsókolná a ruhája szélét, ha Victoria arra utasítaná. Így hát próbálta a tekintetével kerülni a nőt, ahogy ott ült az árnyékokban.
– Most már kelj fel, Benny – mondta. – Nézz rám.
Victoria olvasott a gondolataiban. Ráparancsolt, hogy azt tegye, amit nem akart. És ő megtette. Feltérdelt, és belenézett azokba a hideg, zöld, rettenetes szemekbe. Még csak nem is volt igazi küzdelem. Feláldozta neki a világát, és odaadná az életét is, ha azt kérné tőle. Végignézte, hogy az egyik hosszú, fehér körmével egy hosszú vörös vonalat vésett az alkarjára.
– Olyan fáradtnak tűnsz, Benny. Meg kell őrizned az erődet.
Victoria odanyújtotta neki a vérző karját, és Benjamin magába szívta a mérget – a mérget, ami csak azért szabadította meg, hogy egy sokkal sötétebb világhoz láncolja. Ivott, és gyűlölte a nőt. Aztán megköszönte neki.
GHERBOD FLEMING
1999. december 23., csütörtök, 19:45
Brooklyn
New York állam, New York
Az aláhulló hó eltompította a csengő folyamatos csöngését, és fehérre pettyezte a fakó piros Mikulás-jelmezt. A hajdani pelyhek szelíden, lustán hulltak alá a földre, ahol a nagyváros vette őket birtokába, és számtalan láb és kerék préselte őket szürke lucsokká. A sűrű felhők alacsonyan ültek, homályba burkolták a házak tetejét. A látótávolság alig egy-két háztömbnyire csökkent. Az elnémult téli tündérország közepén éjjeli kezek emelték fel alulról a széles, acél viharkaput, ami a járdát keresztezte. A gyengéden hulló hó elfedte a rövid küzdelem hangjait, míg végül csak egy néma csengő és a fakó piros Mikulás-süveg feküdt a letaposott hóban a járdán.
* * *
Az ajtó kivágódott, és Colin viharzott be szitkozódva. Az elmúlt három órában körbelátogatta a kurváit és a dílereit, és sorban levezette rajtuk a csalódottsága egy részét. Melege volt, és kipirult a vértől, de nem nyugodott meg teljesen.
– Ha betöröd az ajtót, te csinálod meg! – mordult rá Gordon a rúdjáról a sarokból, egy hatalmas kupac díványpárna tetejéről. Az ócska kanapéváz – némi korhadt fa és az elgörbült fém ágykeret – a másik sarokban állt. Kevés bútor maradt érintetlen a nyomorúságos lakásban.
– Nem fogom betörni a hülye ajtódat! – csattant fel Colin, és berúgta az ajtót.
– Még mindig ott van, mi?
– Ez gyalázat! Megmondom neked, mi ez: egy rohadt nagy szégyen! – őrjöngött Colin, s dühödten keresett valamit a szobában, amit összetörhetne. Ledobta magát a kanapévázra, amivel jó néhány maradandó sérülést okozott. – Megteszem, amit meg kell tennem! Sosem okoztam Michaelának problémát. Elfogadtam az én kis szomszédságomat...
– A mi... – Hm?
– A mi kis szomszédságunkat.
– Oké. A mi kis szomszédságunkat. De nem ez a lényeg! – Colin visszazökkent a tempójába. – Mindig megtettem, amit meg kellett tennem. Rendben, talán nem mindig, de átkozottul közel állok hozzá. Legalább annyira, mint bárki más. Megőriztem a szomszédságunk titkait. Nem kavarok semmit. Sabbatista orgyilkosok mászkálnak keresztül-kasul, de én meglapulok, ahelyett hogy felhajtást csapnék, ami biztosan nagy feltűnést keltene. Tudod, a maskarádé, az első tradíció, meg minden. És segítek, ha baj van. Aztán megkaptuk ezeket az „izomfiúkat”, akik betörtek ide, és kirugdalták a Sabbatot. Ott voltam Throgs Necknél. Kivettem a részem belőle. Ember, ott álltam közvetlenül a nosferatu fickó, az arkón előtt, amikor Polonia rohadt koponyája kettévált! Mindegy. Hazajöttem, és mit találok? Néhány szemétre való lúzer befészkelte magát az én területemre! A mi területünkre.
– Van egy tippem. Még mindig ott van – szólt Gordon. Egy kis szőrös foltot kapargatott és harapdált a vállán, ami folyamatosan viszketett. Kitépdeste a fogaival, és nem törődött vele, hogy holnapra újra visszanő.
– Igen, még mindig ott van. Nem figyeltél arra, amit mondtam?
– Nem mondtad, hogy még mindig ott van.
– Hát pedig igen. És tudod, mit fogok csinálni? Meg fogom ölni! Tudom, tudom, mi már mind meghaltunk. Ne gyere nekem ezzel. De én úgy fogom megölni, hogy halott halott legyen. Végérvényesen. Le fogom vágni a fejét, és meg fogom inni a hülye betolakodó vérét! Ho, ho, hó, boldog karácsonyt, és lecsavarom a fejét! – Colin kifakadása közben újrakezdte dühödt köreit a szobában, de most megállt. Óvatosan belesett a sarkokba a plafonon és az ajtónál. Egy fontos tény ugyanis csak most jutott az eszébe: az új herceg egy nosferatu! Azt mondják, mindenhol vannak kémei. Kihallgathatják, amiről beszélsz, és soha fogalmad sem lesz róla, hogy ott jártak. Colin odament a másik ajtóhoz, és bekukucskált a vécére emlékeztető konyhafülkébe. – Képletesen, persze.
– Mi van? – Gordon félbehagyta a vakarózást. – Meg fogod ölni, és megiszod a vérét – képletesen?
– Pontosan. Tudod... ez csak olyan... metafora.
– Mint azok a szavak, amiket ugyanúgy írunk elölről és hátulról?
– Mert ha megölném – Colin tovább ment, és mintha szándékosan sétálna be a szoba közepére, megvizsgálta a plafont –, ha megölném, az ellenkezne a... khm... az egyik tradícióval.
– Mért beszélsz a lámpaburához?
– Nem, nem ölök meg senkit. A herceg elé viszem az ügyet, mert itt nekem van igazam. Ez az épület és ez a pince az én... a mi birodalmunk. Én megtettem a magamét, és Calebros herceg mindig jó volt hozzám.
– Nekem mindig azt mondtad, hogy utálod azokat a bűzös noszfi fattyúkat.
– Pofa be! Nem tudod, hogy mit beszélsz. Azt sem tudod, hogy egyáltalán a Kamarillához tartozol e még – kísérelt meg témát váltani Colin.
– Oké, mondd el. Soha senki nem mond nekem semmit! – replikázott Gordon. De igazából nem érdekel, mit csinál Xavier, vagy milyen hír jár felőle. Akkor is itt maradok Brooklynban. Ez a város jó nekem.
– Szóval, eljössz velem a herceghez? – kérdezte Colin.
– Akkor most tényleg nem akarod megölni azt a büdös fickót?
– Mit mondtam?! – Colin újfent körülnézett. – Én nem ölök meg senkit! – Ráadásul ő látta ezt a büdös fickót akcióban. Nem az a fajta, akivel Colin szívesen összeakadna. Ellenkező esetben már megölte volna.
* * *
– Hoztam neked valamit.
New York hercege kikandikált egy halom papír mögül, ami úgy tornyosult masszív, ütött-kopott asztalán, mint egy bástya. Emmett átadott neki még néhány darab papírt, amit Calebros olvasatlanul félretett. Emmett egyike volt azon kevés káinitáknak, akit szívesen fogadtak Calebros „irodájában”. Az asztalon, a számlálatlan papírhalmon és az alájuk temetett, megbízható Smith Coronán kívül, a föld alatti barlang zsúfolásig megtelt polcokkal és dobozokkal, amik szintúgy zsúfolva voltak papírokkal, jelentésekkel, fényképkötegekkel és újságkivágásokkal.
– Azt hiszem, ezt el akarod olvasni – sugalmazta Emmett.
– Ó, csakugyan? Feltételezem, te jobban tudod, hogy mit akarok, mint én.
– Azt hiszem, igen.
Calebros dühösen nézett Emmettre, de semmilyen reakciót nem váltott ki klántársa jól ismert vonásaiból. Jól ismerte, hiszen olyan sok éve voltak már együtt, ráadásul a teste és az arca annyira hasonlított Calebroséhoz. Kopasz, durva fej és csipkézett fülek, széles, mélyen ülő szemek, lapos orr. Hosszú, szabálytalanul elhelyezkedő agyarak és bütykös, csontos, éles karmokban végződő ujjak. Calebros újra kézbe vette a papírokat, amit Emmett adott neki, és olvasni kezdte a gyertya fényénél, ami az asztalához közel – de nem túl közel – állt. Az előző asztali lámpája szerencsétlen véget ért: a váza még most is a szemétkosarából meredezett elő. Calebros elolvasta a papírokat.
– Nos? Újabb petíció a herceghez? – jegyezte meg szárazon. Az ilyen dolgokkal a tanácsnak kellene foglalkoznia. – Az elsőszülöttek ideiglenes tanácsának, mint ahogy Calebros is a város ideiglenes hercege volt. Ez a testület volt a Tizenkettek Tanácsának jogutódja, amely őt herceggé választotta. A tanács a két ítélethozó, a brujah Jaroslav Pascek és a ventrue Lucinda ötlete volt. Ők szervezték meg az új herceg választását – bár tervükben nem Calebros volt a kiválasztott.
Miután Michaela herceg Polonia, a Sabbat-kardinális kezei közt pusztult el a Throg Neck-i csatában, a Kamarilla hatalommal bíró erői úgy döntöttek, hogy Victoria Ashnek kellene magához ragadnia a hercegi címet, és elintézték, hogy a Tizenkettek Tanácsa is erre a következtetésre jusson. Az ítélethozók biztosak voltak benne, hogy ajánlataikkal képesek lesznek a markukban tartani és kedvükre befolyásolni a nőt. A háttérben megköttettek az egyezségek, minden készen állt – kivéve Victoriát, aki megmagyarázhatatlan módon visszautasította a kinevezést, majd minden jelenlévő megdöbbenésére kisétált a tanácsteremből. Ekkor Cock Robin, a nosferatu ítélethozó keselyűként csapott le a lehetőségre, hogy a jelöltjét herceggé neveztesse.
Ez volt Calebros, vagy ahogy néhányan nevezték, a Csatornák Hercege, ami kimondottan tetszett neki. Kevésbé volt kedves viszont azokhoz, akik Szarkirályként vagy a Fekália Uraként emlegették. Meg sem kísérelte, hogy megfékezze ezeknek a jelzőknek a terjedését, de sosem felejtette el azokat, akik használták őket. Egy nosferatu sohasem felejt.
Végül is, a Tizenkettek Tanácsa, amint az később kiderült, nem rendelkezett teljes körű hatalommal a megfelelő új herceg kiválasztásának ügyében, legalábbis ez volt abban a nyilatkozatban, amit nem sokkal később Pascek ítélethozó tett közzé, aki személyesen nem volt jelen a gyűlésen. Kijelentette, hogy bármilyen döntést, amit a Belső Kör képviselőt hoztak, utólag jóvá kell hagyatni a kérdéses terület káinita lakosságával. Ám mivel nem volt megfelelő eljárás arra, hogy jóváhagyják a döntést, s mivel sem Pascek, sem Lucinda nem volt abban a helyzetben, hogy az ügyben összehívjon egy konklávét, ráadásul Cock Robin ismeretlen helyre távozott a városból, mind a herceget, mind az elsőszülöttek újonnan létrehozott tanácsát ideiglenesnek nyilvánították. Ideiglenesnek. Átmenetinek. Törvényen kívülinek.
A kinevezés egy jól irányzott pofon, egy mesterkélt és kicsinyes kirohanás volt Pascek részéről, aki maga is kicsinyes és hiú. Jelöltje tévedésnek bizonyult, mivel nem állt szándékában visszavonulni az ügyek intézésétől és a város irányításából. A stigmaként ránehezedő ideiglenes jelző nem nyomorította meg – Calebros már hozzászokott a stigmákhoz –, de a munkáját, hogy helyreállítsa a rendet és a biztonságot a városban, nagyon megnehezítette. Miért kellene a káinitáknak az ő zászlaja alatt vonulni, amikor minden arra utalt, hogy nem lesz már túl sokáig hatalmon? Senki sem szállt vele nyíltan szembe. Senki, leszámítva néhány ostoba, jelentéktelen vagy pár radikálisabb és vakmerőbb anarchot. Sőt, Calebrost szórakoztatta az a tény, hogy az ellene áskálódók nagy része milyen hihetetlen erőfeszítéseket tett, hogy összeesküvését titokban tartsa – több-kevesebb sikerrel. Az egyikük, a „majdnem” herceg, különösen érdekelte Calebrost.
– Beszéltél már Puggal? – kérdezte.
– A petíció...
– Később, később – szakította félbe vértestvére reklamációját. – Beszéltél már Puggal?
– Úgy gondoltam, jobb, ha nem közvetlenül faggatom. Nem akartam gyanút kelteni. Tundlight szemmel tartja nekem.
– És mit mond Mike?
– A megbeszéltek szerint találkozott vele. Abban a galériában. Mike néhányszor még visszament – van kulcsa a hátsó bejárathoz –, de Victoria legtöbbször nem volt ott.
Calebros fontolóra vette a hallottakat. Victoria nem tűnt boldognak, mikor visszautasította a tanács javaslatát, ugyanakkor a mai napig senkinek sem fejtette ki döntésének okait. – Említette Pug a látogatásait bárkinek, valakinek a mieink közül? – kérdezte Calebros, s rosszallóan ráncolta a homlokát, amikor Emmett megrázta a fejét. – Nem az a titoktartó típus.
– Valóban, nem igazán – felelte Emmett. – Aggódnunk kéne miatta?
– Oda kell rá figyelnünk. – Bárki, aki eddig rendszeres kapcsolatba került Victoria Ashsel, aggodalomra adott okot. A nőnek megvan az a szokása, hogy a gyengéket a saját érdekei és akarata szerint befolyásolja, s mikor Pug még a csatornavilág hasznos tagja volt, akkor sem tartozott a legravaszabbak közé.
– Kikérdezhetném – javasolta Emmett.
– Nem. Biztos vagyok benne, hogy a dolog végére járnál, de azt hiszem, inkább... Mike folytassa a megfigyelést, és küldjön jelentést. Pugot nem lehet bevonni kényes beszélgetésekbe.
– De azt akarod, hogy ez megváltozzon.
– Pontosan. Persze, csak fokozatosan. Nem akarom, hogy megneszelje. Csak még egy kis felelősség, egy kicsivel több bizalom felé – mondta Calebros.
– Csak bizonyos témákban?
– Igen. Dobj oda neki egy-két fülest, ami Victoriát is érdekelheti. Talán valami piszkos ügyet Róbert Gainesmilről. Rá fog harapni. Épp csak annyit, hogy meggyőződhessen arról, hogy használható csatornái vannak a herceghez közeli körökben.
– Azt hiszed, hogy... a nő fizet neki az információkért?
– Ó, kérlek! – Calebros körbeforgatta hatalmas szemeit. – Kezdesz úgy beszélni, mint Colchester! Ha már itt tartunk...
– Nem, nincs semmi nyoma. De mások is eltűntek. Néhányan a Sabbattal folyó harcok előtt, páran utána. Például Jeremiah. Vagy Hilda. Micsoda ijesztő páros, Hilda és Colchester.
– Nem akarok belegondolni.
– Akkor inkább gondolkodj el azon a petíción!
Calebros undorral nyúlt a papírokért.
– Birtokviták. Foglalkozzon vele a tanács! Emmett karba tette a kezét.
– Eléd hoznám, ha nem lenne rá jó okom? Nézd meg még egyszer.
Calebros ha lehet, még dühösebben nézett. Újra elolvasta a jelentést, ezúttal még alaposabban.
– A Kürtő. Ez a hely közel van hozzá. – Emmett bólintott, és kiült az arcára az önelégültség.
– Igen, én kértelek, hogy tartsd szemmel azt a területet – ismerte el Calebros. – Menjünk, nézzünk szét!
– Megtettem – szólt Emmett, és ezúttal ha lehet, még elégedettebb volt magával. – És egyebek között... ezt találtam. – Egy piszkos vászonzsákot dobott az asztalra.
Calebros közelről is megvizsgálta, miközben igyekezett visszafogni feltámadó érdeklődését, mivel ellenkező esetben túl sok elégtételt szerezne Emmettnek. A herceg megszagolta a zsákot és annak meglehetősen vegyes tartalmát.
– Szedd össze a többieket!
– Már várnak rád.
– Akkor indulás!
* * *
Cranstont még véletlenül sem lehetett összetéveszteni egy épeszű egyénnel. Szürkéskék, átható tekintete látszólag elmerült valamiben, amit senki más nem láthatott. De bármi is volt az, a szemében megvetés, gyűlölet és pusztítás látszott.
Egy brooklyni bérház pincéjében találtak rá. Mire ráeszmélt, hogy ott vannak, Emmett, Mike és Clubfoot rávetették magukat öklükkel, karmaikkal és fogaikkal. Emmett ragaszkodott hozzá, hogy Calebros az emeleten várjon – végtére is ő a herceg, és többé már nem kellene közvetlenül ilyen durva ügybe keverednie. Junior és Albatross lementek a többiekkel, és otthagyták Pugot, mint afféle tiszteletbeli testőrt, a herceggel. Calebros türelmetlenül forgolódott, és tétován megkísérelte kinyújtóztatni hajlott gerincének sajgó görbületeit.
Mire a hangok alapján tiszta lett a terep, és Calebros lement a lépcsőn, Cranstont már engedelmesre verték.
– Térdre a herceg előtt, te hálátlan! – mordult rá Emmett, és nem túl kedvesen lökött rajta egyet.
– Erre nincs semmi szükség – szólt Calebros. Különös, gondolta, úgy tűnt, Emmett jobban élvezi a hatalom velejáróit, mint maga a herceg. Talán ez volt számára az egyéniségéből fakadó legmegfelelőbb megnyilvánulási forma.
Cranston elég rosszul nézett ki. Nem borította túl sok vér, de a fején és az arcán számtalan mély vágás éktelenkedett. Calebros úgy becsülte, kapna legalább háromszáz öltést, ha Cranston még mindig ember lenne. Szálkás, fekete haja a válla alá ért. Nagyon sovány volt, mint egy feketébe öltözött, sápadt madárijesztő. Két ujja a közelében hevert a padlón: úgy tűnt, valaki leharapta és kiköpte őket.
– Ne aggódjon! – szólalt meg Mike Tundlight, követve Calebros pillantását. – Vissza fog nőni.
Ahogy a dolgok mutatták, Cranston régebben költözhetett a pincébe, különben nagyon elfoglalt lehetett az eltelt időben. A padlón elszórva hat sajátságosan kiásott sír feküdt és egy levetett Mikulás-jelmez. Csak egy bolond vagy egy elmebeteg hozza haza magával a vacsoráját. A halál a táplálkozás egy szerencsétlen, de rendszeres velejárója volt, ám a menedékben eltemetni a testeket, ez felhívás volt más káinitáknak, hogy keresgélni kezdjenek, és különös felfedezéseket tegyenek. Még csak el sem rejtette a sírhantokat!
El kell hallgattatnunk, Calebros tudta. A maskarádé sérthetetlensége megkövetelte ezt. De előbb még néhány dolgot ki kell deríteniük. Kinyújtotta a kezét, és Albatross beletette a vászonzsákot.
– Ez innen van – szólalt meg Calebros. – Itt találtad valahol. Hol?
Cranston szürkéskék szeme egy pillanatra megállapodott Calebroson, de a fogoly semmi egyéb jelét nem mutatta annak, hogy hallotta a kérdést. Emmett ütésre emelte az öklét, de Calebros egy kurta mozdulattal megállította. A herceg nagyon nyugodtan megfordította a zsákot karmokban végződő markában, és a tartalmát a padlóra borította. Volt benne jó néhány kisebb kő és egy pár horpadt, üres konzervdoboz, egy kupac összegubancolódott fémdrót, egy törött zseblámpa és... még valami. Úgy festett, mint egy rövid kötél vagy zsinór, azt leszámítva, hogy húsból volt. Emmett megbökte az izét a lábujjával. Cranston nem nézett a földön fekvő tárgyakra, ehelyett még mindig Calebrost bámulta, s úgy tűnt, nem akarja elfordítani a tekintetét.
– A táskában voltak ezek a dolgok, mikor rátaláltál, vagy azóta tetted bele őket? – kérdezte Calebros. Találtad a zsákot, vagy Jeremiahtól vetted el? – akarta kérdezni. Elpusztítottad őt? Mint ahogy ezeket is megölted itt? Calebros a körülöttük fekvő sírokra pillantott. Cranston tekintete és viselkedése egy őrült gyilkost idézett. Úgy tűnt, nem érzékeli az összefüggést tettek és következményeik között. Emberek feküdtek a sírokban. A káiniták porrá hullottak volna, egyszerűen eltűnnek – ahogy Augustin is eltűnt korábban. Cranston tehát nem pusztán az élelemért vadászott. Ő hajszolt és gyilkolt, nem valódi szükségszerűségből, nem azért, hogy megvédje magát, a barátait vagy a fészkét. Ő egyszerűen csak gyilkolt. Mert képes volt rá. Mert akarta. Egy elszigetelt káinita gyakran végezte így: elveszve az időben, belezuhanva a Bestia torkába. Ha rátalált Jeremiahra, könnyedén elpusztíthatta a szerencsétlen, megzavarodott nosferatut – akár egy olyan apróságért is, mint egy vászonzsák, vagy még kevesebbért. Cranston nem válaszolt a herceg kérdéseire.
Calebros megbökdöste a hús-kötelet, ahogy Emmett is tette korábban. Ragacsos, véres lé folyt ki az egyik végén. Legalább részben üregesnek kellett lennie, mint egy rövid tömlődarab – egy bőrből, húsból és vérből készült tömlő.
– Hol találtad a zsákot? – kérdezte Calebros.
Halvány mosoly futott végig Cranston arcán, gúnyos mosoly. – Nem messze a sárkány gyomrától.
– Mit mondtál? – csattant fel Calebros, bár hallotta, ám remélte, hogy füle ezúttal becsapta.
– Nem messze. – Cranston mosolya gúnyos vigyorrá terebélyesedett.
– Mit mondtál – erősködött tovább Calebros – előtte? A másik nosferatu hirtelen nagyon távolinak tűnt. Csak ő volt, és a vigyorgó, jeges tekintetű gyilkos, aki olyan dolgokat mondott, amit nem kellett volna.
– Pokol – mondta Cranston, ízlelgetve a szót, ami szinte simogatta a nyelvét. – A sárkány gyomra. Egyáltalán nincs messze innen.
A sárkány gyomra. Tényleg ezt mondta.
Calebros közelhajolt a gyilkoshoz, és halk, éles suttogással beszélni kezdett. – Szóval, te egy malkáv gyermek vagy. Beszéltél Anatole-lal?
– Hogy beszéltem-e? – Cranston szórakoztatónak találta a feltevést. – Nem.
Calebros egy pillanatig attól tartott, hogy nem kellett volna említenie a Gyehenna Prófétáját, mivel Cranston múlékony kapcsolata a realitással, a tér- és időérzékelés a szemében hirtelen eltűnt. De újra beszélni kezdett, s szavai hatására a lopott vér meghűlt Calebros ereiben. – Mielőtt ez a korszak lezárul, egy angyal fog belépni a sárkány gyomrának poklába...
– ...másként minden kor véget ér. – Calebros suttogva ejtette ki a szavakat – a próféta szavait, amit a hírnök Jeremiásnak adott titokban, de amit csak a herceg értett. Illetve először csak lefordította, ha nem is értette teljesen. A vérén keresztül érkeznek hozzá ezek a szavak? – tűnődött Calebros. Vagy talán Jeremiah vérén át! Vajon a gyilkos megtalálta Jeremiaht, és a saját őrült klánja nevében visszakövetelte Anatole tudását?
– Elviszlek oda – szólt Cranston. Calebros gyanakodva nézett rá. A malkáv a vászonzsák felé bökött. – Elviszlek oda, ha ezt akarod.
– Ahol a zsákot találtad? – kérdezte Calebros. A vigyorgó őrült bólintott. Oda, ahol a zsákot találta. A pokolba. A sárkány gyomrába.
* * *
Az egyik sírhantról kiderült, hogy nem egészen sírdomb, hanem – miután lesöpörték róla a rárakódott port – inkább egy lefelé vezető nyílás a bérház repedezett alapzatába. Hogy kivédjék annak a kockázatát, hogy Cranston esetleg átbújik és megszökik, Calebros előreküldte Mike-ot és Emmettet. Őket Cranston követte, Calebrosszal a sarkában, majd Pug, Junior, Clubfoot és Albatross sorakozott mögöttük. Az ál-sír egy alagútba vezetett, az alagút meg egy másikba, a másik pedig egy harmadikba. Minden fordulónál vagy elágazásnál Mike és Emmett megállt, míg Cranston meg nem jelölte, merre kell továbbmenniük. Ahogy egymás után kutyagoltak, Calebros a malkáv hátát figyelte, és a mozdulataiból próbált választ találni arra, mi történhetett Jeremiah-val. Bűnösnek tűnik a fogoly? Ellazítaná-e így a vállait, ha egy bosszúszomjas, halálos csapástól tartana? Egyáltalán, képes volt Cranston lelkiismeret-furdalásra, bűnbánatra, félelemre? Megölte Jeremiaht? Vagy Calebros csupán képzelte a védekezését, látta, amit látni akart? Sehogy sem lehetett benne biztos. Calebros hamarosan felhagyott a kérdéssel. Inkább arra az időre gondolt, amikor utoljára látta Jeremiah-t: összegörnyedve, reszkető hústömegként egyre beljebb szorulva a zsákutcában végződő alagút legtávolabbi végébe. Jeremiah mindig is túl feszült volt, de azon az éjjelen remegett és nevetett és szipogott és átkozódott. Mindezt az után az idő után, amit Anatole-lal töltött. Azután, hogy én elküldtem a prófétával, gondolta Calebros. De Jeremiah egyetértett, el akart menni, és végül az ő áldozata – a józan esze? – létfontosságúnak bizonyult az ellenség, a klán ellenségeinek legyőzésében. Leopold. Nickolai. Petrodon meggyilkolása megbosszultatott.
Mindez akkor történt, mikor Calebros még látta Jeremiaht. Akkor még nem volt herceg. Nem értette még teljesen a másik nosferatu nyomorúságának mélységét, és egyedül hagyta őt. Olyan sok minden történt utána, minden emberre szükség volt. Calebros visszaküldte Pugot, hogy időnként nézzen rá Jeremiah-ra. De Jeremiah eltűnt. Köddé vált.
Rengeteg olyan föld alatti veszély volt, amiknek még egy egészséges, tiszta gondolkodású nosferatu is az áldozatául eshetett: antitribuk, az újra megerősödő Kamarilla durvaságai fölött érzett dühükkel; őrült káiniták, mint Cranston, akik menedéket keresnek a föld alatt, vagy imádkoznak, vagy mindkettő; rémtörténetek hús-vér valóságként, Nictuku, vagy ahogy Calebros gyanította, még annál is sokkal, sokkal nagyobb iszonyat. Ki tudná megmondani, milyen veszély támadt Jeremiah-ra abban a sebezhető állapotban? Talán sosem tudják meg; talán sosem találják meg, vagy sosem lelnek bizonyítékot arra, mi is történt valójában. De a lehetőség benne volt ebben a malkávban, vagy a látszólag benne lakó, embereket pusztító sorozatgyilkosban. A káiniták elpusztítása és vitae-jük elfogyasztása nem volna nagy dolog egy ilyennek, mint ő. És ott voltak a próféta szavai...
Tehát Calebros követte, hogy megtudja, hová vezeti őket ez az őrült, hogy lássa, milyen rejtélyt fed fel a vászonzsák.
Végül is Cranston útja egy jóval szélesebb alagútba, egy barlangba vezette őket. Ez volt a Kürtő. Viszonylag közel voltak még a föld felszínéhez, itt a Kürtő még meglehetősen enyhe szögben haladt, amit ők követtek is lefelé. A fővájatból más alagutak is nyíltak, néhány egyenesen lefelé, mások a fal mentén különböző magasságokban. Rövidesen a Kürtő élesen lefelé fordult, s az ereszkedés szöge olyan gyorsan növekedett, hogy hamarosan nem maradt padló és mennyezet, csak két irány: föl és le, illetve a függőleges falak, amit himlőhelyként tarkítottak a különleges, sugárirányban elágazó járatok. A Nosferatu-csapat és vendégük számára a menetelés hamarosan átváltozott egyszerű alagút-felderítésből meredek lejtőn való leereszkedésbe, megerőltető mászásba, ahol a sötétben tapogatózva kerestek támaszt kezüknek és lábaiknak.
Őrültség, gondolta Calebros. Csak egy malkáv képes idehozni minket! De tudta, hogy ez nem igaz. Mikor Jeremiah először eltűnt, Pug elvezette őt ide, s bár nem volt képes megtalálni Jeremiaht, Pug ritkán tévedett az ilyen dolgokban. A többi nosferatu túl elfoglalt volt ahhoz, hogy csatlakozzanak a kereséshez, de Hilda segített Pugnak. És most ő is eltűnt.
A Kürtő elhagyatott hely volt. A sötétség, ami általában barátként öleli körül a nosferatukat, most erősen beléjük kapaszkodott, mintha víz szivárgott volna a ruháikba, a húsukba, s elnehezítve a testüket lefelé húzná őket. Amennyire csak lehetséges volt, megpróbáltak spirálisan ereszkedni, egyik mászó sem haladt közvetlenül a másik alatt, hogyha bárki megcsúszik – ami egyikük végét jelenthette –, ne sodorja el mindegyiküket. Ez az, amit Cranston akar? Calebros az alatta haladó malkávon tűnődött. Nem gondolhatja, hogy mindannyian lezuhanunk, de talán elegen ahhoz, hogy megszökjön!
Calebros megkönnyebbült, mikor a malkáv végre rámutatott az egyik oldaljáratra, ahol folytatták útjukat. Vártak – éppen eleget ahhoz, hogy ha Cranston megpróbálkozott volna egy kétségbeesett támadással, nem tudott volna senkit a perem szélére szorítani. Addig vártak, míg az összes nosferatu elhagyta a kürtőt. Calebros érezte a többiek megkönnyebbülését, mikor kikerültek a sötét, látszólag feneketlen kútból. Osztozott az érzéseikben. Kész csoda volt, hogy Clubfoot legutolsóként nem zuhant le, és nem rántott magával valakit, mint valami elcseszett vásári hullaflipper.
* * *
– Ez az a hely? Biztos vagy benne? – kérdezte Emmett. Cranston megfordult, hogy ránézzen a nosferatura – nem, hogy átnézzen rajta. A szürkéskék szemek a távolban láttak valamit, a többiek számára láthatatlant. Pillantása ezer méteres távolságba hatolt, mégsem volt üres tekintet. Cranston határozottan látott valamit, olyat, amit csak ő láthatott. Tekintete arra késztette Emmettet, hogy a vállai mögött hátra nézzen. De a nosferatu ellenállt – talán nem akarta megszerezni a malkávnak ezt az elégtételt. Calebros gyanította, hogy Cranston semmiképp sem vette volna észre. Minden idegszálával a saját víziójára koncentrált.
– Ez az a hely? – visszhangozta Calebros vértestvére kérdését. – Hol találtad a zsákot?
Ez az alagútszakasz teljességgel jellegtelen volt: nem volt benne egyetlen kanyar, egyetlen kitüremkedés sem; semmiféle meghatározó vonás, ami emlékeztethetné az alant járó utazót, hogy már járt itt. Honnan tudja Cranston, hogy ez volt az a hely?
– Ha azért cipeltél el bennünket idáig, hogy átejts... – Emmett baljóslatú, fojtott csönddel tette teljessé fenyegetését.
Calebros éppen csak elkezdte megvizsgálni a terepet – remélve, hogy valamilyen jelét találja Jeremiah-nak, vagy bármilyen nyomot a hús-kötéllel kapcsolatban, vagy akármit, ami Jeremiaht ehhez a helyhez kötné –, amikor Pug földre szorított orral, izgatottan integetni kezdett.
– Ez ő! – kiáltotta egyre lelkesebben szaglászva körbe. – Jeremiah, az ő szaga!
– Az isten szerelmére, el ne veszítsd! – ordított rá Emmett. Calebros közelebb lépett. – Hová vezet?
– Erre. – Mire kimondta, Pug már ment is lefelé a vájatban. Calebros és Emmett a sarkában lihegtek, mögöttük Juniorral.
– Mike – szólt Calebros –, gondoskodj róla, hogy a vendégünk ne maradjon le!
Clubfoot és Albatross elfoglalták helyüket Cranston mögött, s az egész menet Pug után kullogott. Semmi fény nem szivárgott le ilyen mélyen a föld alá. Csupán a nosferatuk rendkívül tág pupillái tették lehetővé, hogy tartsák a szükséges iramot. A malkávnak, aki elég jól bírta, amíg a csapat az irányzék tekintetében rá volt hagyatva, most úgy tűnt, nehézségei adódtak, botladozni kezdett. Clubfoot és Albatross megragadták a karjainál, felemelték, és magukkal vonszolták.
Szorosan Pug mögött, Calebros visszaemlékezett legutóbbi vadászatukra, amikor Anatole rejtvénye és Pug orra segítségével megfizettek Nickolainak, a tremere antitribunak. Emlékezett a váratlan támadásra, amely akkor a sötétből vált ki, s Calebros felváltva figyelte Pugot és fürkészte a sötétséget előttük. És ezen az éjjelen először, a herceg érezte, hogy felébred a valódi remény.
Ha Cranston nem hazudott és nem tévedett, ha ezen a helyen találta meg a vászonzsákot, és a nyomok arról a helyről vezettek valamerre, akkor jó esély volt rá, hogy Jeremiah túlélte. Nem pusztult el – legalábbis nem az őrült által. Calebros nem tudott nyilatkozni a sötétség egyéb rémségeiről.
Több száz méteren át folytatták az útjukat – egy csapat szimatoló (Pug), reménykedő (Calebros) és bicegő (Clubfoot) nosferatu, magukkal cipelve egy pszichotikus malkávot –, míg Pug ismét izgatott nem lett.
A szag a kezdetektől erősnek tűnt, és eddig csak kétszer torpant meg, hogy ellenőrizze az irányt; de most szimatok, s növekvő izgalommal ráncolta lapos arcát.
– Ez itt friss. Sokkal frissebb, mint eddig!
Visszalépett egy pillanatra, hogy megerősítse, amit az orra mondott neki – s ebben a pillanatban Calebros mozgást látott előttük. Egy alak surrant el éles kanyarral az egyik alagútban.
– Van ott valami! – suttogta rekedten.
Emmettnek is látnia kellett, mert ellépett Pug oldalánál és elsuhant Calebros mellett, mint akit puskából lőttek ki, de a herceg sem maradt le sokkal mögötte. Épp időben fordultak be a sarkon, hogy megpillantsák az alakot – vagy két alakot? Calebros ezen tűnődött, miközben újabb fordulót vett. Mostanra a többi nosferatu is csatlakozott az üldözőkhöz. Calebros befordult a második sarkon, s megint úgy gondolta, hogy két alak tűnt el a sötétben Emmett előtt a hosszú egyenesben. A herceg maga is már messze bent járt az alagútban, mikor kiáltásokat és dulakodás zaját hallotta a háta mögül.
Megfordult, arra számítva, hogy a menekülő Cranstont fogja megpillantani, de az egymás torkának esett két őrjöngő bestia nem volt más, mint Clubfoot és Albatross. Egy nagy rakás éles agyar, hadonászó kar és hegyes karom. A józan eszük elhagyta őket – mindketten áldozatul estek a kannibáli éhségnek, ami sosem járt messze a káinitáktól. S ahonnan eltűnt a józan ész, onnan eltűnt a malkáv is.
Calebros visszanézet a másik irányba, ahol Emmettet elnyelte a sötétség.
– Pug, Junior! Menjetek Emmettel! Siessetek! – kiáltotta, majd odaszólt Tundlightnak: – Mike! Maradj velem!
Mialatt Pug és Junior vette a herceg szavait, és eltűntek két harcoló klántársuk látóköréből, hogy kövessék Emmettet, addig Mike megpróbálta szétválasztani Clubfootot és Albatrosst. Csak annyi ütést engedett be, amennyit azonnal be tudott gyógyítani; aztán egy pillanatra úgy tűnt, sikerült magára vonnia a harcoló felek figyelmét – és mind a ketten rátámadtak. Mike odébb tántorgott, de közben érezte a társait irányító vérszomjat.
Calebros nem foglalkozott azzal, hogy magára vonja a figyelmüket. Villámló karmokkal csapott le és kiütötte Clubfootot. A megingó nosferatu a fölre zuhant, majd ahogy feltűnt Albatross, Calebros tenyerének élével állon csapta a dühöngő káinitát.
Albatross vékony nyaka oldalra csapódott, s teste ájultan zuhant a földre, törött fogainak csörömpölésétől kísérve.
Mike néhány másodpercig bámulta hirtelen életképtelenné vált klántársait, majd a hercegre nézett. Calebros már ellépett mellette.
– Kövess! – szólt Mike-nak.
Gyorsan elindultak visszafelé arra a pontra, ahol Cranston a saját elmondása szerint megtalálta a vászonzsákot. Calebros szaglóérzéke közelében sem volt Pugénak, de most a nosferatu herceg remélte, hogy meg tudja mondani, ha Cranston letért a korábbi útvonalukról. Ez lehetett a fogoly legnagyobb esélye: ilyen totális sötétségben ugyan nem remélhette, hogy lehagyja a nosferatut – de ki tudná kitalálni, milyen utat választ egy malkáv?
Alig néhány pillanat múlva Calebrosnak már nem kellett találgatnia. A herceg gyors iramot diktált, Mike küszködve tartotta a lépést. Calebrost fájdalmasan sajgó gerince nem lassította le, ha a körülmények megkövetelték a sebességet, így rövidesen elhagyták azt a pontot, ahová Cranston korábban vezette őket, mikor Calebros megpillantotta a malkávot előttük. Cranston nem olyan lassan haladt, mint eddig, nem volt olyan ügyetlen és kiszolgáltatott a sötétben, mint azt elhitette velük, de Calebros és Mike egyre közelebb értek hozzá.
Bár Calebros agyának egy apró szelete még mindig a két, másik irányba menekülő alak körül forgott, energiáinak és figyelmének nagy részét a malkávra irányította. Minden bizonnyal Cranston hozta az éhséget, az őrületet Clubfootra és Albatrossra. A malkáv hibája volt, hogy ők ketten kárt tettek egymásban, s az egyik biztosan megölte volna a másikat, ha Calebros nem ütötte volna le mindkettőjüket. Calebros ereit átjárta a bosszú hideg dühe, de azzal együtt, hogy azt latolgatta, hogyan fizetné mindezt vissza Cranstonnak, a nosferatu megpróbálta a jól megérdemelt büntetést a realitás talaján tartani. Emlékezett Cock Robin szemében a vak gyűlöletre, állati hangjaira, mikor rátaláltak Nickolaira. Csak a tremere elpusztítása zárta le az információáramlás útját, ám egy elpusztított malkávnak semmi további haszna nincs. Talán még több dolgot hallhatnának tőle – de ez nem zárja ki azt, hogy szenvedni fog.
Amint Calebros és Mike néhány méterre megközelítette Cranstont, a versenyző hármas gyorsan közeledett a Kürtő széléhez, ahol az alagút vége hirtelen a semmibe veszett. Le kell lassítania, gondolta Calebros. Akár arra készül, hogy felmásszon, akár, hogy lefelé ereszkedjen, le kell lassítania, hogy elérjen egy kapaszkodót – és akkor elkapjuk. Cranston nem tud meglógni a Kürtőig. Calebros bemérte azt a pontot, ahol becslése szerint a malkávnak vissza kell vennie a tempóból – alig néhány méterrel a Kürtő vége előtt. A két nosferatu azonnal ráveti magát, amint lelassít...
De a malkáv nem lassított. Nem torpant meg, ehelyett addig rohant, míg a talaj elfogyott a lába alól, majd egyetlen szó vagy kiáltás nélkül, fejjel előre levetette magát a szakadékba. Calebros és Mike éppen hogy meg tudtak állni a szélén, de a malkáv addigra már beleveszett az alattuk tátongó sötétségbe.
* * *
– De kivel voltál? – kérdezte Calebros.
Jeremiah nem tanúsított ellenállást, mikor visszavitték a telepre, és teljesen elégedettnek tűnt, rámosolygott Calebrosra. Mosolya nem volt sem kegyetlen, sem gúnyos, és nem is volt az a tipikus elmebeteg vigyor. Mégsem volt egy összeszedett, analitikus nosferatu, akit Calebros oly sok héttel ezelőtt elküldött, hogy vezesse, és egyúttal rendelje magát alá a Gyehenna Prófétájának.
– Egyedül voltam, míg te el nem jöttél értem – mondta Jeremiah. – Egyedül a sötétséggel.
– De én csak a múlt éjjel találtam rád – mutatott rá Calebros. – Annak alapján, amit korábban mondtál, úgy tűnik, mintha mi több éjen át együtt lettünk volna.
Calebros újra és újra feltette ugyanazt a kérdést: Jeremiah időnként kissé eltérő válaszokat adott, de összességében mindegyik ugyanannyira reménytelen volt.
– Hittél nekem – mondta Jeremiah hálásan. – Hittél nekem, és elvittél oda, ahol biztonságban voltam.
– Persze, hogy biztonságban vagyunk itt a telepen – felelte Calebros, de nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy két malomban őrölnek. Jeremiah valaki másról beszélt – valaki más hitte el őrült képzelgéseit, és valaki más vitte el őt máshova, nem a telepre. Ezzel együtt Jeremiah reakciója felébresztette Calebros gyanakvását.
Első pillantásra úgy tűnt, Jeremiah tudatában van annak, hogy a telepen van. A kis szoba kőfalai erősek voltak, ő mégis hirtelen úgy nézett körül, mintha számtalan ragadozó lesne rá minden irányból. Visszavonult a sarokba, hátát az egymásba futó falaknak nyomta, de még ez a könnyen megvédhető pozíció sem nyugtatta meg.
– Ez a hely nem biztonságos! – kiáltotta. – Különösen nem ez a hely!
Calebros felismerte a pánikot, ami eluralkodott Jeremiahn, és a katatóniát, ami hamarosan átvette a helyét; látszólag csak ily módon tudott megbirkózni a képzeletbeli iszonyattal, ami rátámadt.
Képzeletbeli, – gondolta Calebros. – Imádkozom, hogy valóban képzeletbeli legyen.
Ha Jeremiah elérte ezt az állapotot, már nem lehetett belőle semmit kiszedni – nem mintha a korábban mondottaknak lett volna veleje. Egész éjjel be- és kizökkent a paranoid paralízisbe. Calebrosnak egy időre elege lett az egészből. Elegendő, hogy Jeremiah ismét biztonságban volt közöttük, mondta magának a herceg, bár ez sovány vigasz volt.
Mi volt az a másik alak, amit láttam menekülni az alagútban? – töprengett. Emmett utolérte és rávetette magát Jeremiahra, de sem ő, sem a többi segítő nem látott másik alakot. És azóta Jeremiah válaszai is azt bizonyították, hogy egyedül volt, amikor rátaláltak. Másfelől viszont, Jeremiah Anatole-ról szóló feljegyzései csak részben bizonyultak hasznosnak – addig a pillanatig, amikor valóban nagy hasznukat vették. Mintha egy különleges célból készültek volna, s addig olvashatatlanul hevertek, míg a cél kéznél nem volt. Lehet, hogy Jeremiah zagyválása a próféta újabb őrjítő ajándéka?
Calebros végighúzta körmeit vénákkal barázdált fejbőrén. Sajgott a feje. Egész teste, minden csontja és izülete fájt. Az elmúlt néhány hétben több testmozgást végzett a város körüli rohangálással, mint az elmúlt harminc évben, s meg volt róla győződve, hogy ez egészségtelen. A csendes elmélkedés örökkévalósága sokkal inkább a kedvére való volt, de előbb a klán, most pedig a város iránti felelőssége megkövetelte, hogy lemondjon erről.
A telep a munkálkodás lázában égett. A Jeremiah jelenléte és állapota által keltett felbolyduláson túl érzékelhetően nagyobb volt a nyomás, hogy összegyűjtsék és feldolgozzák a város minden részéből érkező információkat most, hogy Calebros lett a herceg. A legapróbb, legjelentéktelenebb információmorzsa vagy pletyka felfedhetett valami személye ellen irányuló veszélyt, s a jelentések, melyek mindig is elborították az asztalát, most úgy mosták el az irodáját, mint az árhullám. Egyre több szóbeszéd, paranoiás rettegés kapott lábra a káiniták – egyaránt hívek és ellenzékiek – között a hercegről; úgy tűnt, azt hiszik, Calebros ott van mindenütt, s ő táplálta is az illúziót, hogy tud mindent, azáltal, hogy annyi információt szerzett, amennyit csak tudott. Most, hogy Jeremiah számot adott eltűnéséről, bőven akadt munka, amihez vissza lehetett térni.
Calebros tett egy rövid kitérőt, hogy megbizonyosodjon róla, Clubfoot és Albatross felépültek a malkáv által előidézett őrjöngés és a Calebros által okozott sebekből, majd visszatért irodájába, asztalához, amit elborítottak a kellemesen megszokott jelentéshalmok, újságkivágások és fotók. Teljesen elmerülve a Jeremiah-val folytatott legutolsó vita felidézésében, Calebros kis híján hagyta magát belezuhanni masszív székébe, mikor felismerte, mi volt rossz – vagy legalábbis más , ha nem is teljesen rossz.
A gyertyatartó még mindig ott állt közel – de nem túl közel – az asztalához, de a gyertyák nem égtek. Ugyanakkor az iroda nem volt sötét. Az asztali lámpa, amit Calebros használaton kívülire pofozott, majd kidobott a kukába, most ott meredezett az asztalon, befészkelve a papírhalmok és megbízható Smith Coronája közé. A halhatatlanok iróniája volt a telepen, hogy a nosferatuk közül, akik oly közelről felügyelik és használják ki a város közegészségügyi részlegének előnyeit, soha senki nem ürítette ki a szemetest. Calebros irodájának esetében senki sem mert elmenni odáig, hogy egyáltalán megérintse a kukát: sok évvel ezelőtt ugyanis véresre pofozta az ilyen jótét lelkeket. Azon ritka tárgyak számára, melyekkel Calebros valóban odáig jutott, hogy kidobja, a szemétkuka sokkal inkább volt nevezhető purgatóriumnak, mintsem igazi száműzetésnek. Az esetek nagy részében ugyanis megbánta a döntéseit. A papírszeletek vagy az elgörbült csecsebecsék, amiket a kuka fenekéről halászott elő, megszámlálhatatlanul hevertek mindenütt. Ráadásul a herceg különös módon óvta a látszólag elhasznált holmijait is, amit egy tudatlan klántárs vadászterületnek vélhetett. Umberto több mint egy évtizede elkövette ezt a hibát – a herceg emlékezett, hogy egy törött tranzisztoros rádióról volt szó –, de Calebros haladéktalanul elrendezte a dolgokat, és az azóta eltelt években senki sem merte ezt megismételni.
És most valaki Calebros szemétkukájának szentélyéből újra életre keltette az asztali lámpát. Nem csak megvilágította az asztalát, de fénye éles és erős volt, a vibrálás és pislákolás minden jele nélkül. A lámpa mindig pislogott, az első éjszakától, mikor Calebros magához vette egy elhagyatott queensi irodában.
Calebros nem ereszkedett le a székre. Óvatosan körülnézett a barlangban, az ő iroda-szentélyében, amin valaki erőszakot tett. A lámpán kívül minden érintetlen volt – minden, leszámítva egy könyvszekrényt, ami néhány centivel előrébb állt a faltól, mint szokott. A lámpa és a szekrény elárulták neki, amire szüksége volt – elmondták neki azt, amiről úgy hitte, lehetetlen.
New York hercege otthagyta asztalát és elhúzta a könyvszekrényt a faltól. Hangos izületropogás kíséretében lehajolt, és bemászott a polc mögött rejtőző alacsony, szűk járatba. Egyik lábával megragadta a polc hátára szerelt fémkonzolt, és behúzta maga mögött. Két alak volt ott, mondogatta magának, míg mászott előre a járatban, majd lefelé az egyre meredekebb lejtőn. Mire kiért egy nagyobb terembe, ami saját, személyes tavának adott otthont, Calebros meggyőzte magát arról, hogy kit fog ott találni.
Mindazonáltal meglepődött, mikor meglátta a tó mellett, a nagy, sóval teli zsákok tetején ülő Augustint, aki már várt rá.
– Milyen régen volt... – törte meg a csendet Calebros.
– Valóban. – Ha Emmett látványa korábban olyan volt, mint egy tükörkép, akkor Augustiné, mintha az elvarázsolt kastély tükreibe nézne. A vonások hasonlítottak, de összegyűrődtek, összezsugorodtak, megöregedtek. Calebros nem tudta, mennyivel volt idősebb nála Augustin, de a különbség szembeszökő volt. Más képességein túl, az idősebb nosferatu kiváló ezermester volt: helyrehozni egy kiszuperált lámpát éppen neki való feladat volt.
– Figyeltelek – mondta Augustin –, de most eljött az idő.
– Figyeltél engem – ismételte Calebros.
– Téged... és még sok mindenkit, és sok mindent.
– Mire érkezett el az idő?
– Jeremiah nem mondta el neked?
– Ő megőrült – felelte Calebros, bár a lelke mélyén egy gát omladozni kezdett, majd ledőlt, s eddig ismeretlen félelmek söpörtek végig rajta. – Már nem több az olyanoknál, akik félelmet akarnak kelteni mindenkiben. – Most már elhagyta Anatole-t, és csak a föld alatt elterülő sötétségről és a Végső Éjszakákról beszél.
– Bölcsebb, mint bármelyikünk – mondta Augustin. – Te is tudod. Láttam a jegyzeteidet. Csak nem engeded magadnak, hogy elhidd.
– A Nictuku nem más, mint egy gyermekmese – mondta Calebros indulatosan, s még mindig próbálkozott meggyőzni magát arról, hogy a lelki gát sértetlen maradhat, ha elég erősen próbálja.
– Ó, ők valóságosak – vetette oda hanyagul Augustin –, és ébredeznek. De ez a legkisebb problémánk.
Calebros szólni sem tudott. A pusztítás mitikus szörnyei, három-négy generációnyira magától Káintól – és a nosferatuknak ez a legkisebb problémája! – Évekkel ezelőtt elmentél, hogy megtaláld az igazságot a Nictukuról. Most visszatértél, hogy bebizonyítsd, a legszörnyűbb rémálmaid váltak valóra, de téged ez nem érint?
– Nem mondtam, hogy nem érint. – Augustin lassan lemászott a zsákokról. – Nagyon is érint. Rosszabbak, mint amitől tartottam. De többé nem ők a legszörnyűbb rémálmaim, s neked sem tőlük kell félned leginkább, New York hercege.
– A föld alatt elterülő sötétség – szólalt meg Calebros.
– Semmi sem történt véletlenül – jegyezte meg Augustin. Ezt ugye te is tudod. Ó, a Szabhattál vívott háború mindenképpen megesett volna, de vajon úgy kellett-e történnie, ahogy történt – úgy értem, részleteiben?
– Mennyiben volt ez a te műved? – kérdezte a herceg. – Jeremiah-val voltál. A Kürtő közelében.
– Igen. Tudtam, hogy a malkáv előbb vagy utóbb szemet fog szúrni neked. Reméltem, hogy megtalálod a zsákot, ami majd elvezet téged arra a helyre, bár be kell vallanom, már eléggé belefáradtam a várakozásba. Volt néhány egyéb nyom is, amit figyelmen kívül hagytál...
– A bozzetto, amelyen Atlanta másmilyen volt, mint a többi rész; rossz típusú agyag; sokkal inkább a chicagóihoz hasonló. És a kép.
– Nagyon jó. – Augustin finomkodva megtapsolta. – Nem vagyok érzéketlen a klánom szükségletei iránt. Megtettem a magamét neked, és Cock Robinnak is – bár leginkább meg akartam bizonyosodni arról, hogy elment. Ő meglehetősen korlátozott rálátással rendelkezett, nem volt igazán szabad gondolkodó, mint te. De ne tedd magad nevetségessé azzal, hogy minden „ujjlenyomatot” nekem tulajdonítasz.
– Elolvastad a feljegyzéseimet – szólt élesen Calebros. – Azt mondod, tudod, mit gondolok.
Augustin összevonta a szemöldökét. – Elkezdted feltenni a helyes kérdéseket, de nem mersz elég messzire menni. Képzeld magad elé a legborzalmasabb jelenetet – és engedd magadnak elhinni, hogy a valóság tízszer, százszor rosszabb. Igen, a Hazimel Szeme körüli ügyetlen ténykedésed segíthetett volna, hogy mozgásba hozd a dolgokat, de tényleg azt képzeled, hogy egyetlen ravnos – még ha egy matuzsálem is, akár a klán legidősebb túlélője – képes volt olyan dolgokat okozni, mint ami történt? Azt gondolod, véletlen egybeesés, hogy New York visszaszállt a Kamarillára? Hogy véletlen, hogy te herceg lettél?
– Természetesen egyetlen ravnos sem okozott...
Augustin félbeszakította: – Nem akarok vitát folytatni veled a szabad akaratról és az eleve elrendelésről. Kiválaszthatod, hogy ébredés után milyen ruhát veszel fel. Ha én teljesen biztos vagyok benne, hogy mi lesz az, nem csak tippem van, és én is ugyanazt viselem, szabad akaratod van-e afölött, hogy ugyanazt a dolgot viseljük? Vagy ez véletlen egybeesés csupán?
Calebros látta az egymáshoz kapcsolódó pontokat. Olyan régóta rajzolgatta már ezeket, de eddig nem akarta – félt – meghúzni a vonalakat.
– Az a Leopold – folytatta Augustin –, még a szemmel együtt is képes lehetett arra, amit azzal a kisebb Gangrel-sereggel tett? Nem kellett volna elpusztítania az összes szövetségesünket, nem is beszélve a fél városról, ha birtokában lett volna ugyanaz az erő akár csak néhány héttel ezelőtt is? Meg volt az oka annak, hogy elpusztította a gangreleket. A gangrelek kiléptek a Kamarillából; a Kamarilla kénytelen volt értékes területeket hátrahagyni; a helyzet megoldására az egyetlen esélyük az volt – ha visszaveszik New Yorkot a Sabbattól.
– De hogyan...?
– Olyan tudatról beszélek most, ami sokkalta nagyobb, mint a miénk – mondta fenyegetően felemelt mutatóujjal Augustin. – Akinek hatalmában áll megjósolni a tetteinket, olyan széles körben, olyan pontosan, hogy ezáltal képes a jövőbe látni, képes alakítani a jövőt.
– Hogy lehetsz ebben ilyen biztos? – kérdezte elgyengülve Calebros. Nem emlékezett pontosan, mikor ült le, de most a föld alatti tó partján ücsörgött.
– Néhány évtizednyi keresgélés után, amit a Nictuku és a sötét, föld alatti dolgok jelei után folytattam – mesélte Augustin –, rájöttem, hogy mindaz, amit tudunk, vagy amiről elmélkedtünk, nem más, mint egy végtelen jéghegy csúcsa, mi pedig egy icipici csónakban ülünk a fekete, sötét vizeken.
– Ha mindez igaz, amit mondasz, és én is ezen az előre meghatározott úton jártam, miért nem figyelmeztettél?! – Calebros tudni akarta.
– Megfigyelő vagyok.
Megfigyelő. Inconnu.
– Amit megtudtam, annak a nagy részét – folytatta Augustin – mások is megerősítették, akik sokkal régebb óta kutatnak és figyelnek, mint én. Miért nem figyelmeztettelek? Mi nem ezt az utat járjuk. Büszkén valljuk, hogy a Jyhad fölött állunk, az ősök mesterkedései fölött – de ez hazugság. Mi is játékszerek vagyunk, csakúgy, mint ti. Mégis túl kockázatos megmutatni magunkat.
– Akkor most miért?
– Mert lejárt az idő. A vérvörös csillag fenn ragyog az égen, és a Nictuku felébred... és mert vér vagy a véremből.
Lejárt az idő. A szavak viharként kergetőztek Calebros fejében. A Végső Éjszakák karnyújtásnyira vannak. – De ha az ősök olyan erősek, ahogy mondod, akkor nincs remény! Az ügyünk értelmetlen.
– Abban igazad van, hogy bármi legyen is, ami alattunk szunnyad, nem tudjuk meglepni. A behemót felébred, felméri a környezetét, a vér minden teremtményének ismeri a szívét és az agyát, mozgásba hoz eseményeket, melyek később megmentik őt, majd visszatér a szundikáláshoz. Ezzel együtt, azt hiszem, a tervei között többféle út szerepel, különböző lehetőségek, bár mindegyik az ő túléléséhez vezet.
– De ha ennek ilyen mindent átható jósképességei vannak – ellenkezett Calebros –, akkor semmit sem tehetünk.
– Semmit sem tehetünk, ami meglepné őt – felelte Augustin. – Igazad van. Tehát ebben az esetben... megtesszük, amit akar.
– Úgy győzzük le, hogy segítünk neki?
– Nem győzzük le. Elhalasztjuk az összecsapást. Feltételeznünk kell, hogy az ősök még nem akarják, hogy felfedezzék őket; másként már megtették volna – és az lenne a vég. Tehát az ősök ideális útja, ha rejtve maradnak. És mi segítünk nekik titokban maradni. Egy ideig. Társaim közül néhányan azt hiszik, hogy idővel képesek leszünk legyőzni az ősöket, vagy mindörökre lehetetlenné tenni az ébredésüket.
– Kivédeni a gyehennát – mormolta fejét rázva Calebros döbbent hitetlenséggel.
– Ha a Sabbat a teljes Keleti Partot megszerezte volna – kezdett bele Augustin –, néhányan biztosan örömmel fogtak volna bele a keresésbe. Ők már meghirdették a háborút az ősök ellen.
– Attól félsz, hogy esetleg felfedeztek volna egyet? – kérdezte Calebros. – Szóval egy ős nyugszik itt alattunk? – Ős. Antediluvian.
– Megnevezni valamit út ahhoz, hogy uralkodj felette, és én nem akarok úgy tenni, mintha hatalmunkba akarnánk keríteni... őt. De van egy sokkal ősibb hatalom. Ha ezt ma éjjel felfednénk, az a pusztulásunkat jelentené, az egész fajtánk pusztulását. És talán magáét a földét is.
– De ha rejtegetjük – folytatta Calebros –, azzal nem szegülünk ellen az Ő akaratának, és ez egyben megfelel a mi érdekeinknek is.
– Pontosan. – Augustin megengedett magának egy szomorkás mosolyt. – Ha nem tévedek.
Calebros néhány percre ezt a lehetőséget is megvizsgálta. Még ha csak kis részét lehetett is minden kétséget kizáróan bizonyítani annak, amit Augustin állított, a nagy része egybevágott Calebros saját gyanújával – a gyanúval, amit eddig tagadott. És Jeremiah hirtelen nem is tűnt olyan bolondnak – vagy még inkább, ez az őrület a prófétának köszönhetően tört ki rajta, miután látta, amit egyetlen káinita vagy halandó sem láthatott. Calebros azt kívánta, bárcsak visszakaphatná a régi, normális Jeremiah-t. A herceg azt kívánta, bárcsak sosem gondolt volna erre ezelőtt, hogy bárcsak Augustin már rég halott lenne ahelyett, hogy itt áll előtte. Ez az egész őrültség volt, minél többet gondolkodott rajta Calebros. Hány egyént vontak ebbe bele? Hány akciót befolyásoltak, vagy jósoltak meg előre? Jobb egyáltalán nem is tudni erről. Jobb nem is gyanakodni. – De miért – ha igaz ez az egész –, miért egy nosferatu herceg? Kinél lenne valószínűbb, hogy rábukkan az igazságra?
– Valóban, kinél?
Ki lenne megfelelőbb, hogy lássa az igazságot? Ki lenne alkalmasabb, hogy végigjátssza, hogy megbizonyosodjon arról, hogy senki más nem fedi fel azt, aminek rejtve kell maradni?
– Tudta, hogy el fogsz jönni hozzám; tudta, hogy figyelmeztetni fogsz!
– Talán – felelte Augustin. Már kevésbé hangzott magabiztosnak, mint korábban, de mostanra már tudta, hogy Calebros bekapta a horgot. Nem volt szükség rá, hogy tovább győzködje New York hercegét.
* * *
– Colin, ez Emmett. A hercegnek dolgozik – mondta Gordon. Ma éjjel már lerágta a folyamatosan viszkető foltot a válláról, és most a térdén dolgozott. Csak akkor rágta a térdét, ha ideges volt. Ő és a zavarba ejtően ocsmány nosferatu – nem mintha lett volna másfajta is – az ajtóban álltak.
– Tehát – szólalt meg Colin, s megpróbált magabiztosabbnak tűnni, mint valójában volt –, azt hiszem, a herceg megkapta a perdíciónkat.[3]
– A petíciótokat – helyesbített Emmett – A kárhozat a tiétek.
– Rendben – bólintott Colin, bár nem igazán értette. – És?
– A káinitát, akiről beszéltetek, eltávolítottuk.
– Eltávolítottátok? Hogy etted ezt? Úgy, mint... – ujjaival tett egy mozdulatot, mintha elvágná a torkát – ...eltávozott, vagy csak... tudod... eltávozott. Emmett összefonta a karját.
– Mennyire akarod tudni? – Ahogy ezt megkérdezte, valami azt súgta Colinnak, hogy nem akarta ő ezt tudni, hogy nem volna egészséges, ha tudná.
– Uh... nem érdekes. Nem olyan fontos. Igazam van? Az a lényeg, hogy én... – és itt Colin hatásszünetet tartott – igazolva vagyok. Az a betolakodó kurafi eltakarodott – hogyan és miként, az nem az én dolgom, és nem is akarom tudni, oké? Oké. Az a lényeg, hogy a területem – a mi területünk – újra biztonságos. Ez a Calebros herceg egy bátor fickó! Nem igaz?
– Ha már itt tartunk – fűzte hozzá Emmett –, az épület, ahol az a „betolakodó kurafi” meghúzta magát – tiltott terület.
Colin felkapta a fejét. – He?
– Tudod – folytatta Emmett semleges arckifejezéssel –, tiltott zóna. Tartsátok távol magatokat tóié! Ne menjetek a közelébe! Jó ötlet volna, ha az egész tömböt elkerülnétek. Vegyétek úgy, mint egy megbízatást. A herceg megoldotta a ti kis problémátokat, és ti olyan boldogok vagytok emiatt, hogy örömmel maradtok távol a területtől. – Hideg pillantást vetett Colinra. – Igazam van?
Colin nem tudta, mit feleljen. Csak bámulta Emmettet, aztán Gordont, majd megint Emmettet. Végül rájött, hogy csak egy dolgot felelhet: – Khm... rendben.
* * *
Miután Emmett otthagyta Colint és Gordont, a nosferatu a lágyan hulló hóban a pince felé vette útját, ahol korábban rátalált Jeremiah vászonzsákjára. Ma éjjel Mike Tundlightot találta ott, amint néhány klántársukra felügyelt. Nyoma sem volt többé síroknak, mélyedésnek vagy bármi másnak. Nem volt Mikulás-jelmez sem. A pince padlója most sima volt, friss, még nedves cement borította. Mike egyik embere éppen az utolsó sarkon dolgozott.
Mike megrázta a fejét. – Azt hiszem, nem lesz elég cementünk, hogy betemessük az egész Kürtőt, úgyhogy be fogjuk temetni az összes alagutat – mondta kényszeredett mosollyal. – Évekbe fog telni.
Emmett felsóhajtott. – Aha, ugyanezt csinálja a telep körül is. Manhattan hamarosan egy betonbunkerré változik.
– Mitől fél Calebros? – kérdezte Mike.
Emmett megvonta a vállát. – Nem tudom, de azt hiszem, bármi legyen is az, nem árt, ha felkészülünk rá.
Néhány percig csak álltak, és figyelték, ahogy a munkás az utolsó sarkot is elsimította.
JUSTID ACHILLI
Rossz zsaru .
Preston Marshall hátradőlt a székében, és benyomta a szájába Subway szendvicsének utolsó darabját. Rossz zsaru. Ellenben jó biztonsági őr. Hát, na jó, nem igazán, de ez a meló legalább több pénzt hoz a konyhára, így hogy korrupt biztonsági parancsnok, mintha maradt volna magas rangú renegát rendőrtiszt.
Hat évvel ezelőtt Prestont megvádolták és elítélték hatásköri túllépés miatt, amikor letartóztatott egy gyanúsítottat. Oké, na jó; két gyanúsítottat, de legalább nem volt ugyanaz a két eset. Az események között eltelt vagy három hónap. Az első, valami részeg, taknyos főiskolás köcsög, alig pár hetet töltött az ágyban felépüléssel. A második, az az őrült néger kurva, amelyik megkarmolta, aztán a saját slusszkulcsával szúrta hátba, már nem volt olyan szerencsés.
Egy rövid kis médiacirkusz után Prestonnak egy állással kevesebbje lett. Átkozott gyíkbíróság! Mert az volt, liberálisokkal meg szemetekkel az esküdtszékben. Habár a végén egész jól kijött belőle. Válaszolt egy hirdetésre, amiben éjszakai biztonsági felügyelőt kerestek az RJR-nél, és azonnal felvették. Kiderült, olyan embert kerestek, aki némi pénzmag fejében a másik irányba néz, és befogja a száját. Az egyik exportcég kamionja időnként felbukkant, és Preston egyetlen feladata az volt, hogy elmossa az ott jártát.
Bármi is történt ezután az évi hatvanmillió dollár értékű cigarettával, az nem az ő gondja volt.
Néhány ürgének a műszakjából korábban gondja támadt ezzel. Néhányan közülük munkanélküliként találták magukat, másokat áthelyeztek nappali műszakra. Semmi extra. Megtanulták, hogy ha továbbra is dolgozni akarnak, akkor jobb, ha befogják a szájukat. Preston rájött, hogy plusz ezer dollárt ért havonta – a pokolba is, néhány hónapban ezerötszáz dollárt –, ha szelektív vakságot szerez magának. Nem ő csinálta a mocskos részét, csinálta azt valaki más, akkor meg minek mártírkodjon... pláne, ha nem is tudja elképzelni, hogy bármi komoly gebasz történik, nemde? Az exportcég valószínűleg Mexikóban vagy Kanadában adta el a cigit, elkerülve a vámot meg az adókat, amik úgyis csak azokat a köcsög hivatalnokokat tették gazdaggá.
Preston Marsall arca úgy nyílt ketté, mint egy második emeleti ablakból leejtett görögdinnye. Vér, hús, és kevésbé azonosítható cafatok csapódtak szét a biztonsági ellenőrző irodában, beterítve az ablakokat, a számítógépet, az asztalt és a rajta heverő rakodási számlákat...
A fluoreszkáló fények által elzárt steril sötétség alatt, egy alak tengerészeti álcakabátban lazán visszasétált a mit sem sejtő éjszakába, erős lőporszag kíséretében.
1999 december 27., hétfő, 00:04
Biagio Giovanni villája
Ombrosa, Olaszország
– Furcsa. Majdnem középkori. – Isabel ránézett az állóórára, ami éjfél után pár percre deklarálta az időt. – Biztos vagyok benne, hogy csak a kényelem miatt csinálod.
– Nagyon is igaz, kedves kuzinom, nagyon is igaz – válaszolt Biagio. – Ha az emberek, akikkel együtt dolgozol, csak sötétedés után állnak munkába, megtanulsz kompromisszumokat kötni értük. Akkor ülsz le a vacsorához, amikor tudsz. – Elmosolyodott. – Tölthetek egy kis bort? Biagio intett egy szolgának, de Isabel feltette egyik kezét udvarias elutasításként.
– Nem? Semmit sem? Ismerem az ízlésedet, de egy kegyes házigazda sohasem feltételez...
– Nem, minden rendben, Biagio. Bájos otthonod és bájos asztalod van. Szégyenlem magam, hogy vissza kell utasítanom. Isabel észlelte a kellemes meleget, ami a belső udvart fűtő óriási kandallóból sugárzott. A tűz által nyújtott komfort híján bizony igen hideg lenne idekint üldögélni, egy ilyen téli éjszakán.
Isabel figyelte, ahogyan a két szolgáló megterítette az asztalt a mesterük számára. A saját lakhelyén Isabel valószínűleg mindenféle pompát nélkülözve, egy legyintéssel adná szellemszolgája tudtára, hogy hozzon neki egy pohárka lefejtett vitae-t. Aztán újra; nem – ezeken a modern éjszakákon, ilyen feladat egy lélek számára léhaság volna. Ahogy egyre kevesebb, és kevesebb eltávozott lélek volt csak képes válaszolni a Giovanni halálmágiának a hívására, a gyakorlat kényelemből luxussá változott át.
Biagio Giovanni borszolgája öntött mesterének egy pohár valpolicellát. Ezek szerint tésztaétel kerül az asztalra. A másik szolgáló előhozott egy kibélelt tálat, teletöltve életvidám zöldségekkel, keresztben elhelyezett sonka és sajtszeletekkel, és néhány fekete calamata olivával, amiket Biagio öccse termesztett Görögországban. Isabel megérezte az ecet szúrós szagát.
– Remélem nem zavar – folytatta vendéglátója. A szemei őt pásztázták, nem az előtte éppen elkészülő ételt. – Battista visszataszítónak találja, de azt mondta, nem lenne nagy sértés előtted enni, ha a meghívás vacsorát is tartalmazott.
– Egyáltalán nem zavar. Ez az, amit én csinálok. – Isabel hátradőlt a székében és érezte, ahogy az Yves Saint-Laurent estéji ruhájának szaténja összegyűri Biagio hivalkodó bútorának simuló bársonyát. Egy rakás szolgát képzelt maga elé, akik mindössze azért kapják bérüket, hogy kémleljék az eget, és várják az eleredő eső legelső cseppjeit, mielőtt kisurrannak, és sietve betolják a fotelt egy biztonságos, félreeső helyre a mesterük előcsarnokában. – Vacsoráztam már diplomatákkal, nagykövetekkel és államfőkkel. Meglepődnél, hogy egy egyszerű panasz egy gyengélkedő szervezetre, vagy egy zaklatott gyomorra mi mindent el nem tud halasztani. Mindezek felett kevesen voltak olyan kegyesek, mint te, Biagio.
Vendéglátója újra elmosolyodott. – Mi egy férfi, ha nem a jellemének összessége? – Felemelte salátásvilláját, felszúrt egy levelet és egy olivát, majd szájához emelte őket. – Most el kellene mondanom, miért is kérettelek ide hozzám, nemde?
* * *
Ha valaki úgy döntene, hogy elég mélyre túr, az a valaki találhatna legalább tizenhat olyan vállalatot, amelyiknél Detlev Hrad alkalmazásban áll. Ezeknek a fele nem is szülőhazájában, Észtországban, vagy fogadott otthonában, az Államokban található. Detlev munkája főként nagy cigarettaszállítmányok fogadása volt egy amerikai nagykereskedőtől, amely az RJR egyik leányvállalata volt. Leltárba vette ezeket mind a tizenhat cégnél, ahol dolgozott. Soknak ő volt az egyedüli tulajdonosa. Másokban partneri kapcsolata volt. A többi cég korlátozott hatókörű oldalhajtása volt létező cégeknek. Talán még az üzleti leveleiket is elküldték nagyobb cégek postázóiba, ahol nem tudták, hogy Detlevnek van egy-két fizetett postázóbeli alkalmazottja, akik hetente továbbították a neki címzett leveleket.
Cigaretták mentek Detlev raktárába, New Yorkba, ahol arra vártak, hogy behajózzák őket az elosztókhoz, miután megkerülték a földet háromszor vagy négyszer – elvileg, ha nem gyakorlatilag. Gyönyörű volt. Senki sem tudott semmi jogtalanságról, de ha mégis, mik voltak az esélyek, hogy visszavezetik hozzá, tizenhat fronton keresztül?
Valaki mégis megtette. Detlev dermedten ült az igazgatói bársonyszékében, és a kifehéredett ujjai kettéroppantották a markában tartott piros ceruzát. Valaki megtalálta, és iszonyatos patáliát csapott éppen az előcsarnokban. Detlev barátnői már régóta arra panaszkodtak, hogy távolságtartóvá és paranoiássá válik. Amikor előkerült ez a téma, dobta a nőt. Az egyik fele azt kívánta, bárcsak ott állhatnának előtte ezek a nők, hogy felpofozhassa őket, és rájuk ordítson: – Látod?! Látod?! Igazam volt!
Detlev másik fele azonban halálra rémült. Normális esetben bárki, aki csak bejött az irodába, vagy egyből rossz helyen volt és kiment, vagy bekiáltottak, hogy kik is ők, mint például a FedEx-es srácok, vagy a postás. Egy pillanatra az futott át Detlev fején, hogy talán egy csavargó, aki fedelet keres a feje fölé éjszakára, de mikor meglátta a pislákoló fényt az előcsarnokban, és hallotta a kinyíló zárat a bejárati ajtón, tudta, hogy bajban van.
Ki lehet az? Nem tűnt zsarunak – eléggé baljóslatú szaga volt az egésznek. Egy zsaru már rég letartóztatta volna, vagy kiáltott volna, ahogy a zsaruk szokták. Detlev nem tudott egyetlen ellenségéről sem. Időben fizetett az RJR-nek, sohasem rövidítette meg egyetlen „független képviseletét” sem, és nem tudott semmilyen nemzetközi konkurenciáról sem, aki az ő területeit akarná. Még így is, egy ember az ő helyzetében biztosan elszomorít valahol egy másikat. Talán egy kis capo a Cosa Nostrából, vagy valamelyik yakuza, vagy lehet hogy az orosz maffia. Talán valami aktivista, vagy egy halott dohányos rokona, aki begőzölt, és előszedte Detlev számát valahonnan. Tökmindegy. Ez a valaki eléggé fel volt húzva valamitől, mert eddig még senki más nem telefonált.
A zaj hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül abbamaradt. Detlev feszülten ült, várakozással teli félelemmel nézte az irodaajtót, ami az előcsarnokba nyílt. Egy hosszú, hosszú perc ketyegett el az olcsó elemes faliórán az Ansel Adams lenyomat felett, Detlevtől jobbra. Egy légypáros csatázott az olajos kínai kajás doboz felett az íróasztal sarkán.
Íróasztal....?
Detlev észrevette, hogy hiányzik a toll az asztali készletéből. Mi volt ez az egész? Ez volt minden? Valaki betört az irodába, amíg ő kiment, hogy vegyen egy kis kínait, ellopta a teljesen érdektelen tollat a hozzáillő szettből, és most próbál menekülni? Nem lehet, hogy csak ennyi az egész.
Detlev megérezte kétségei beteljesülését, amikor egy durva, erős kéz megragadta a feje búbját, és visszanyomta a székébe. Szúró fájdalom hasított a tarkójába, és egyből rájött, hogy a hiányzó tollat elképzelhetetlen erővel vezették be a lapockái közé. Egy pillantásnyi ideig tűzként égető fájdalom járta át agya fájdalomközpontját, majd elkerekedő szemekkel előrebukott. A fájdalom elhalt, és magával vitte a világot, amit eddig Detlev ismert. A toll pár centis, kiálló darabját letörve Detlev gyilkosa kigombolta tengerészeti álcakabátját, és távozott a nyitva hagyott bejárati ajtón keresztül.
* * *
– És mi az, amit tehetek érted, Biagio? – kérdezte Isabel végigfuttatva ujjait egy üres kristálypohár peremén.
Újabb szolgálók léptek be a terembe, elvitték gazdájuk tésztaételét, és elé raktak egy kis ezüsttál spenót köretű crostinit olvasztott sajtborítással, és egy tányér parti kagylót narancsszeletekkel, amiknek olyan illatuk volt, mintha édes borban párolódtak volna.
Biagio kortyolt a borospoharából, majd Isabel felé nyújtotta a kenyeres tálat. Ő mosolyogva visszautasította.
– Ne érezd úgy, hogy fel kell kínálnod valamit minden egyes alkalommal, mikor a személyzet leteszi azt eléd.
– Sajnálom. Nagy úr a megszokás. – Egy kisebb gőzfelhő hagyta el Biagio száját.
– Nem, nem az. – Isabel átnézett az asztal felett, szemei találkoztak Biagióéival. – Meg akarod változtatni a témát. Tudod, hogy meg akarod kérdezni azt a valamit, amit meg fogsz kérdezni tőlem, de ideges vagy miatta. – Keresztbe fonta karjait maga előtt. – Őszintén, Biagio, gondolod, nem beszéltem elég emberrel az évszázadaim alatt, hogy felismerjek egy kényelmetlen gesztust vagy egy üres mozdulatot?
– Századok? Hisz olyan jól tartod magad! – viccelt válaszként Biagio.
– Most már nevetséges vagy.
– Sajnálom. Mindig rávilágítok a saját hibámra. De igazán remélem, nem véled ezt teljesen hamisnak.
– Egyáltalán nem. Biztos vagyok benne, hogy őszintén osztod meg velem asztalod jutalmait. De ez nem jelenti azt, hogy nem használod a leginkább kézenfekvő utat a beszélgetés elterelésére.
– Miképpen folytatom ezt éppen most is?
– Pontosan.
– Micsoda pszichológia! Én tényleg egy mesterrel osztom meg az asztalomat.
– Ahogy már említettem, ez az, amit én csinálok.
Biagio Giovanni, szemeit le nem véve Isabelről, felszúrt egy zsenge kagylót a villájára, majd az ajkaihoz emelte.
* * *
Gianfranco lekapcsolta angol gyártmányú kamionjának lámpáit, majd lekormányozta a nehéz járművet az útról, bele az olasz éjszaka sötétjébe. Huszonöt masszív raklapnyi „vámmentes” cigaretta – több mint ötvenezer dollár, amerikai áron – utazott a raktérben. Megállt, hogy megejtse szokásos, tíz százalékos saját vámját az áruból. Talán egy pár dollárnyi „bonusszal” egyetemben, ha Biagiónak adakozó kedve volt. Hozzá lehet szokni a csempészélethez, különösen, ha ilyen jól fizet, minden második héten mindössze pár óra munkáért, és pár perc rizikóért. Annyit kell csak tenned, hogy megkensz pár markot a reptéren, és ügyelsz az útellenőrzésekre, ahol átkutatják a kocsidat, csempészárut keresve. Amióta Gianfranco sógora a rendőrségen dolgozott, mindig tudta, hogy hol és mikor lesznek az ellenőrzések, és ezt a tudását szívesen megosztotta néhány kartonért és a Gianfranco zsebében heverő kötegről lehúzott százasért cserébe. Kapcsold le a lámpákat, csorogj le a part felé a domboknál, hajts rá az útra fél kilométerre az ellenőrzéstől, és szabad az út a célig.
Mama még egy kis elemózsiát is pakolt az útra, hogy kényelmesebb legyen: egy kis fürt szőlőt, egy gerezd citromot és egy házi sütésű bucit. Semmi kétség afelől, hogy a gazda, akinek épp most megy keresztül a földjén, valami hasonlót fog ebédelni, miközben azon csodálkozik majd, hogy ki rúgott be annyira, hogy a nyája legelőjét használta terelőútnak.
Ahogy Gianfranco lassan osont el az ellenőrzési pont mellett, megint előjött a szag, mint mindig. A kamionban ilyenkor két illat terjengett: áporodott cigaretta és lőpor. Tudta, hogy le kellene szoknia arról, hogy zsebre vágja azt a néhány csomag amerikai cigarettát, amik „kiestek” a kartonjaikból, mert előbb-utóbb Biagio rájön, és valószínűleg búcsút mondhat a bonusz dollárjainak. A lőporillat az ülés alá rejtett lupare vadászpuskából eredt. Ez egy újabb hasonlóság volt közte és a gazda közt – mindkettejük a „farkaspuskát” részesítette előnyben, habár feltételezhetően különböző okok miatt. Ahogyan a lupare jó szolgálatot tett a farkasok ellen, amik megkergették a gazda nyájaiból elkóborolt birkákat, úgy ébresztett félelmet a többi éjszakai fosztogatóban: akár egy állatban, akár más teremtményben. Nem mintha Gianfranco valaha is használta volna a lupare-t ember ellen. Hiszen az majdnem két részre szedné a szerencsétlen áldozatot. A néhány alkalommal, amikor kézbe kellett ragadnia, a puska puszta látványa elegendő volt a rossz szándékúak elijesztésére.
És Gianfranco megpillantotta a farkast a visszapillantó tükörben. A dombgerincen, majdnem azon a ponton, ahol lekormányozta a kamiont az útról, ott állt a ragadozó összetéveszthetetlen alakja. Úgy tűnt, mintha a farkas Gianfranco útját követte volna. Furcsa érzés járta át a testét: talán az ábrándozásai a puskáról, és a farkas szinte túlvilági megjelenése okozta. Vagy talán a lebukás esélye borzongatta meg. A csempészet mindig sokkal izgalmasabb volt a moziban vagy a könyvekben, mint a való életben, és nem érzett semmi csalódást emiatt. Szinte hóbortból, de Gianfranco úgy döntött, lefékezi a kamiont, és lelövi a farkast.
Természetesen semmilyen célt nem szolgált ez az emberien kegyetlen törekvés. De még így is, Gianfranco úgy érvelt, hogy nem lehet belőle semmi baja. Ha az utat lezáró rendőrök meg is hallják a puska dördülését, azt hihetik majd, hogy egy gazda éppen pontot tett egy balszerencsés ragadozó életének végére. Valószínűleg el sem tudja érni az átkozottat – ványadt egy célpont volt, talán félőrült az éhségtől, mégis elszánt az előtte álló élelemtől, és minden bizonnyal túl messze marad a fegyver brutális erejű, de rövid szórásától. De az emberek nem az előrelátásukról és a kedvességükről voltak híresek. Ez alól Gianfranco sem volt kivétel. Leállította a kamiont, behúzta a kéziféket, és csendben kiszállt az ülésből, magához véve a puskát.
Majdnem fél kilométerrel arrébb kialudt egy gyertyaláng a gazda házában, óvatosan kinyílt egy ajtó, ami kiengedett egy vékony alakot belűről, majd halkan visszacsukódott.
Gianfranco lassan visszaosont, felfelé a gerinchez, és észre sem vette a csendes alakot, aki követte őt. Talált egy kisebb sziklahalmot, és leguggolt mögé, búvóhelyként használva azt hanyag prédája ellen. A nehéz hold fénye bevilágította a területet, megengedve Gianfrancónak, hogy könnyedén célpontjára emelje fegyverének csövét.
Hasonló könnyedséggel közelített Gianfranco vadásza a saját prédájához. A terv egyértelműen megváltozott – eredetileg a csempészt bevonszolta volna a gazda házába, ami az utolsó rönkig ráégett volna, de ez is megteszi. Ez talán egy kicsivel több kreatív szabadságot fog biztosítani...
Ahogy Gianfranco becsúsztatott egy töltényt a puskába, a rá leső ragadozó két hatalmas lépéssel nullára redukálta a távolságot maga és áldozata között. Lassan felemelkedve, csendben, a guggoló fegyveres felett szándékosan felfedte magát egy helytelenítő ejnye-ejnyé-vel, és kiütötte a fegyvert Gianfranco kezéből, ahogy az megrémülve hátrafordult.
A gyilkos felkapta a leesett fegyvert, és feje felé emelve lecsapni készült áldozatára a puska tusával. Gianfranco a saját feje védelmére emelte mindkét kezét, mintha megállíthatná a csapást, ami lefelé zúgott. A bérgyilkos gyorsan előhúzott egy nehéz vadászkést, és kidekorálta az eszméletlen testet, különös figyelmet szentelve arra, hogy áldozata életben maradjon. Vér fröcskölt szét és hús nyílt ketté.
Gianfranco tompa fájdalommal a mellkasában és a fejében ébredt fel, hideg végtagokkal. Sem karjait, sem lábait nem tudta mozdítani.
Felette, a lejtőn, a farkas vérszagot érzett a szélben. A ragadozó ma éjjel jól fog lakni.
És újra, a gyilkos az álcakabátban zavartalanul elvonult az olasz vidék kiengesztelhetetlen sötétjébe.
* * *
– Sokkal összetettebb, mint egy egyszerű szívesség. – Biagio felszúrt egy kisebb halom tésztát nehéz, négyágú ezüstvillájának végére, ügyelve arra, hogy a szállítmány tartalmazzon egy keveset a szószban úszó garnélarákból is. Hosszú árnyékok keltek életre háta mögött, mintha az éjszaka fáradttá nyúlt volna a késleltetéseitől és kitéréseitől, ahogyan Isabel Giovanni is.
– Kérlek? Mit is mondtál? – kérdezte Isabel, egyre kevesebb és kevesebb erőfeszítéssel arra, hogy elrejtse növekvő frusztrációját.
Önként jelentkezett a találkozóra Biagióval, szívességképpen. A férfi egy pénzügyi csoda volt, eléggé járatos mind az amerikai, mind az olasz jogban ahhoz, hogy találjon egy nem-túl-illegális módszert a dohányimportra az USA-ból Olaszországba anélkül, hogy a mamutnyi díjakat és adókat ki kellene fizetni a termékre. Sorozatos fedésekkel és cserékkel a frontcégek között, a papírok nyomát eléggé a homályban tartotta ahhoz, hogy saját részvételét elfedje, és emellett magát a terméket is ügyesen rejtve tartotta. Természetesen a termék sohasem tett meg három útnál többet, de ahhoz, hogy valaki lenyomozza a feltételezett helyét, fel kellett, hogy tárcsázzon egy tucat céget, mielőtt udvariasan visszairányították az elsőhöz.
Isabel érezte, nem volt szokatlan, ahogy vele bántak. Biagio vagy nem volt tudatában a káiniták szenvedélyeinek – valószínűtlen –, vagy annyira meg volt elégedve, és lenyűgözte saját magát, hogy élvezetet talált abban, ahogy leteszteli a tűrőképességét mindenkinek, akivel csak kapcsolatba kerül.
– A teljes szituáció: megszegtem néhány szabályt, Isabel, és beszélni akartam veled néhány módosítás életbeléptetéséről.
– Miféle módosításokról? Nem működik a szabványos csatornákon keresztül?
– Úgy valahogy. Tudom, hogy még nem fizettem ki, ami már esedékes.
– Nem gondolod, hogy egy kissé elkéstél ezzel? Bárki, akinek problémája van azzal, amit csinálsz, már rég, kétséget kizáróan eldöntötte, hogy lép ellened. Tulajdonképpen, ha megengedhetem magamnak, hogy saját véleményemet elmondjam, a következő dolgot szeretnéd kérni tőlem: valaki veszélyezteti az üzletedet, és azt akarod, én találjam meg, ki is az.
Biagio lerakta a villáját a tésztástál szélére.
– Isabel, kérlek, itt ne engem tekints gazfickónak.
– Itt nem arról van szó, ki a gazfickó, és ki nem. Az a kérdés, megcsinálják-e azt, amit elvárnak tőlük. Tudod, hogy te nem tetted meg azt, ami elvárt tőled – nem beszéltél a donoddal, és visszautasítottad a helyi gabelotti lefizetését. Nem gondoltad, hogy ez számítani fog, de a cigarettaüzlet olyan gyorsan növekedett, hogy ők előbb vettek észre téged, mint ahogy azt te szeretted volna.
– Ez így nem teljesen igaz, Isabel. Nem tudtam, hogy kihez forduljak. Nem tudtam, hogy kinek mondjam el. Rájöttem, hogy majd ők jönnek el hozzám, amint megéri nekik felfigyelni rám.
– A francba Biagio, mit gondolsz, kivel beszélsz most?! Te is része vagy a világ egyik legbefolyásosabb és leginkább respektált családjának. Aki tanított téged, az egyike a három legnagyobb kábítószercsempésznek, akik futtatják a háromszöget Kuba, az Államok és e hely között.
– Isabel, kérlek...
– Nem, Biagio. Legalább olyan jól tudod, mint én, és tudja mindenki ebben a házban, akár ő főzi a vacsorádat, akár az a lány, aki ott kint játszadozik a szökőkútnál. Ezek az emberek mindnyájan tudják, mit jelent a Giovanni család tagjának lenni. Tudják, kik azok a Giovannik, és hogy mit is csinálnak. De mielőtt félbeszakítottál volna, belekezdtem valamibe. Te magad is számtalanszor megtetted az utat Kuba és Olaszország között, és nem nyaralási célból. Megláttál egy lehetőséget, magadhoz ragadtad, és belesajdult a szíved, ha belegondoltál, hogy fizetned kellene annak, aki nem tudta, hogy járna neki valami.
– Ez nem olyan, mintha bármi rosszat tettem volna, Isabel. Nem fizettem ki a tolvajokat és a gengsztereket, akik beleártják magukat mások üzleteibe, mert mindenkit megfélemlítenek, hogy fogadják el jelenlétüket.
– Te is egy tolvaj és gengszter vagy, Biagio. Most, hogy elkaptak, vérig vagy sértve, és arra panaszkodsz, hogy mindenki más jogtalan volt veled szemben. Amíg ez talán működik a kamaszoknál, én egyáltalán nem hiszem, hogy feltartja az áradatot, amikor a donok megdühödnek rád, és a te fejedet akarják majd ezüsttálcán látni. Ez az, amiről szó van, nemdebár? Érted az üzenetet, amit küldtek neked azzal, hogy megölték az embereidet, és azt akarod, hogy én vegyem kezembe a dolgokat, mielőtt az egész elér hozzád.
Biagio megnyalta az ajkait, és kortyolt egyet a borából.
– Sok szóval elmondva, igen. De hogyan jutott a tudomásodra néhány kapcsolatom halála? Olyan kiterjedt a megbecsült Isabel Giovanni hírhálózata, hogy a világban történő eseményekről azok bekövetkezte előtt értesül?
– Rakd félre rosszindulatú hiúságodat egy pillanatra, és gondold végig! Igen, mindenütt megvannak a magam kapcsolatai, de eddig a pillanatig ki törődött még egy cigarettacsempésszel?
– Ez az, amit én is kérdezek tőled, Isabel.
– Ez a valaki a saját családod tagja, te együgyű – sóhajtott nagyot Isabel, kinyilatkoztatásképpen.
* * *
Hét másik embert találtak holtan, akiket csak előző este láttak mások élve. Mind a hét ember, ahogyan a suttogás terjedt a város utcáin, „eladóként” dolgozott Biagio Bernando Giovanni-nak, az új és vakmerő donnak.
Öreg Dondit alvás közben fojtották meg. Szorosan beletekerték a saját ágyneműjébe.
Carlo túl sok bort ivott, és meghalt, mielőtt elért volna a kórházig, mert a vénáiban csordogáló vér nem tudott a léthez elég oxigént cipelni.
Peter és Joseph anyja bezárta a házat, és nem emlékezett arra, hogy a fiai elmentek este. Valószínűleg a második emeleti ablakon keresztül akartak bemászni, és akkor estek le, mert mindkettejüket a ház melletti bokrok között találták meg kitört nyakkal.
Luiról saját felesége gondolta azt, hogy betörő, amikor hazatért részegen a kocsmából, és a nő megölte anélkül, hogy tudta volna, mit is tett. A szomszédok emlékeztek hisztérikus sikolyaira órákkal Lui hazatérte előtt – talán egy valódi betörő ijesztette meg, és kergette bele abba a félelembe, amivel leszúrta férjét, azt gondolva, kínzója tért vissza.
Gianni nyakkendője beleakadt kocsija motorjának ékszíja mellé, amikor belenézett, hogy rájöjjön mitől ad olyan borzasztó hangot. A szíj a ventillátorhoz húzta az arcát, és ráégette a maradványait a forró hűtőre.
Silviót a dokk stégének az aljára szögelték fel egy olajos ronggyal a szájában, így nem tudott segítségért kiáltani, mielőtt belefulladt a dagály hozta tengerbe.
Azt is mesélték, hogy egy átutazóban lévő ember elhagyta a várost a kora reggeli órákban, napfelkelte előtt. Nem volt nála semmi, egy gyapjúkabáton kívül. Egy kóbor kutya üldözte a látóhatárig, de nemsokára visszatért. Egyedül.
* * *
– Nem tudom, hogy ilyen étrend mellett hogy maradhatsz ennyire vékony. Egy ember szíve megállna ennyitől – jegyezte meg Isabel.
– Nem mintha aggódnod kellene ilyetén dolgok felől – válaszolt Biagio olyan epésen, ahogy csak tudott. Valójában kezdett elálmosodni, egy ilyen luxusétkezés után üldögélve. Nem segített neki a tény, hogy valaki a saját családjából választott úgy, hogy ellene munkálkodik. Súlyosan csüngött a vállán a csalódottság, mint ahogy az érzés is Isabel kinyilatkoztatása után, hogy nem volt olyan bölcs vagy okos, mint amilyennek a sikerei alapján lennie kellene.
Biagio rövid ábrándozását az utolsó fogással előálló felszolgáló zavarta meg. Zsenge borjúszelet spárgakörítéssel és puha-páncélú rák, amit a dokkoknál fogtak. Gyerekek, akik a villához közel éltek, a szolgálók családjai és maguk a fiatal Giovannik hozták Biagio séfjének, Giuseppének a fogott rákokat, aki fizetett értük pár lírát, és megajándékozta őket egy-egy mosollyal. Akármit főzött is Giuseppe, az midig friss volt. Nem kétséges, hogy a bárányt reggel hozták a piacról, és a crostini is ezen a délutánon sült.
Az inas leterítette a zaftos tálat mestere elé, és csendesen eltűnt a konyhába vezető ajtón át.
Isabel pislantás nélkül továbbra is Biagióra meredt, noha nem szólt egy szót sem. Akár egy apró tüske is inzultusként adódna Biagio lelki sebeihez, de a rosszakaratát nem ilyen bagatell dolgokra akarta fecsérelni. Isabel pontosan az ellenkezője volt ennek. Mint egy farkas vagy egy sólyom; egy nő, akire a „gonosz” jelző teljesen helytelen meghatározás volt. Egyensúlya volt ő az ölelés által megcsavart előnyöknek. A családja iránt érzett megbecsülést bemocskolta a róla elterjedt ragadozó jellem. A kötelessége a család neve felé gonosz ellenféllé tette, hátat fordítva azoknak, kik túl gyengének bizonyultak arra, hogy megőrizzék a pozíciót, amit a Giovannik elértek. A tény, hogy halandók vérét itta, egy „káinita”, gyilkossá is tette őt. Gyilkossá.
Minthogy ez volt a helyzet, Biagio érezte, hogy fagyossá válik a vére. Azért jött ide, hogy megölje őt. De ha ez igaz volt, miért csak ül ott egyszerűen az asztal végén, és tűri el a mindinkább kellemetlen modorát, és a növekvő félelmét a szörnyekkel teli ocsmány világtól, amik az árnyékokban rejtőznek, és elveszik jussukat, ahogyan ők veszik el a meleg folyadékot a prédáikból? Miért nem törte rá egyszerűen az ajtót a hírrel, hogy csalódást okozott, akárki is volt az a Giovannik közül, aki ideküldte őt? Miért magyarázta el neki egyáltalán a vádaskodása valódi okait?
Ez talán egy teszt? Azért küldték Isabelt, hogy megáldja, vagy megátkozza őt azzal a haláltalansággal, ami őt sújtotta? Szívfájdító lehetőség volt – az hogy valaki felismerte a „merészségét”, mint ambíciót és a „vakmerőségét”, mint vezérelvet. Úgy, mint a vére, a csontjai is fagyossá váltak a gondolatra, hogy ő is átváltozhat, eggyé az éjszaka teremtményei közül, és megismerhet erőket, amikhez képest ez a halandó élet csak a leghalványabb visszhang. Szörnyé válni! Megízlelni a mennyország vagy a pokol hatalmát, és úgy forgatni azt, mint egy középkori földesúr a napfény világának parasztjait!
Biagio már szinte képes volt érezni a változást – nem akarta többé azt a pompát, ami magába foglalta a vacsoráját, alig tudott egy helyben ülni, és szájához emelni a morzsákat. Hát igaz! Már most használja Isabel a mágiáját, a holtak családja közé emelve őt! A végtagjai elzsibbadtak, nem engedelmeskedtek a mozdítási szándéknak. A szeme kidülledt. Biagio izületei felsajdultak az új természetének eljövetelével.
– Joseph... – szólt fennhangon Isabel. Ez meg mi volt?
A konyából előbukkant egy férfi nehéz, tengerészkék árnyalatú gyapjúkabátban. Nem Giuseppe volt, de nem is az egyik inas. Átkozott Isabel! A saját házában mérgezte meg őt, és ő megette az egészet, mint egy falánk bolond; a falánkság legnagyobb megnyilvánulása, éppen úgy, ahogy a nem-éppen-jogosan szerzett pénz jutott el hozzá.
– De... miért, testvér? Miért... így? – krákogott Biagio. A merevedő ajkait iszonyatos erőfeszítések árán tudta csak megmozdítani, hogy azok megformálják a szavakat.
– Két okból – tekintett le Isabel az éppen végét járó unokaöccsére. – Először is, egyáltalán nincs szükségünk arra, hogy ezt feltakarítsuk. Úgy fog tűnni, mintha a saját falánkságod tett volna be neked. Természetesen senki nem fogja ezt elhinni, de a halottkémeknek semmi okuk nem lesz kételkedni hasznos vizsgálataik eredményében.
– A második ok, ellenben, a saját ízlésedet tükrözi. Te magad mondtad: „Mi egy férfi, ha nem a jellemének összessége?” Ez nemcsak az emberekre igaz, hanem a káinitákra is. Talán rájuk még jobban is. Én nem vagyok egy késsel hadonászó torokmetsző, kuzin. A mi fajtánk között a finomság a legbiztosabb út, hogy megőrizzük saját létezésünket. Ez egy lecke, amit biztos vagyok, hogy értékelsz.
– Ám igen nagy a fizetendő tandíj. Jó éjszakát, kuzin!
Halott szemekkel, Isabel Giovanni figyelte, ahogyan az unokaöccse szelleme szinte vízszerűen kifolyt a halott testből, és belefakult a hideg levegőbe. Majd csatlakozott álcakabátot viselő társához, és megkezdték a hazavezető, hosszú sétát.
STEWART WIECK
1999. december 31., péntek, 23:28
A Kürtő
New York állam, New York
Van egy történetet egy kapzsi és kegyetlen királyról, aki egy teljes egészében tökéletes ólomkristályból épült kastélyban élt. Látszólag azért követelte ki magának ezt az átlátszó lakhelyet, hogy kitekinthessen a szolgái munkája által csodálatossá varázsolt birodalmára, de az igazi ok valójában az volt, hogy tudta, számtalan ellenfele sző összeesküvést a háta mögött. A király pedig elhatározta, hogy nem engedi, hogy ezek az ellenségek biztos sarokra leljenek, ahol konspirálhatnak. A feleségének nem lesznek szeretői, a tanácsnokainak nem lesznek szövetségesei, és nem lesz egyetlen álomszuszék őr sem a kapuknál.
Természetesen ennek csak egyre növekvő paranoia lett az eredménye. Bár a kristálykastélyban és közvetlen környékén gyakorlatilag mindenhol ott lehetett, mégsem volt mindentudó, és lassan kezdett ott is ellenségeket gyanítani, ahol pedig nem lehettek. Lassacskán már a saját szemében sem bízott, így hát, amikor azt látta, hogy a nyúlszívű nagybátyja egy őrrel beszélget, egyedül árulásra tudott gyanakodni. Hiszen nem volt ostoba!
Még a legkisebb jelben is rossz óment látott. Nekem pedig pontosan erre van szükségem, amikor az angyalom az úgynevezett Kürtőn keresztül egyenesen leereszkedett a sárkány gyomrának poklába.
Hogy mi a történet tanulsága? Mindössze, amivel már eddig is szolgált. Itt most tűzre van szükség a tűz ellen. Szerencsére nem igazi tűzzel van itt dolgunk, mivel ez csak a metaforák metaforája. Tűzzel a tűz ellen veszítenék. Még az sem számítana, hogy többé már nincs birtokomban valódi esszencia. De a gyönge erőssé válhat a metaforák segítségével. És ez az utolsó reményem az emberiség megmentésére, mert a sárkány árnyékában valóban semmi vagyok.
Persze az is igaz lehet, hogy a dolog, a sárkány, amivel harcolok maga is metaforaként létezhet, annak ellenére, hogy óriási hatalom birtokosa. Hiszen valójában mennyire lehetünk képesek komolyan elfogadni egy ilyen emberi alakot öltött gonoszt? A bolygónk feltételezhetően mitikus negyedik lakójának közvetlen vér-ivadékát?
Mégis éppen ilyen valószínűtlen valóság ellen küzdök évszázadok óta. Képes lennél annyira megalázni, hogy rámutatsz a küzdelem nevetségességére? A számtalan bizonyíték ellenére, amivel szolgálhatok? Vagy azzal, hogy így megkérdőjelezed az okot, amiért alapjában véve folytattam ezt a küzdelmet?
Arra törekszem, hogy hátráltassak – nem használnék olyan erős szavakat, mint a megállítani – egy rettenetes eseményt, amiről okkal feltételezem, hogy pillanatokon belül bekövetkezhet. És most bocsáss meg, de ki kell adnom az utasításaimat. Megérkezett az angyalom. És Látnia kell a dolgokat.
* * *
A púpos alak megközelítette a Kürtő száját. A csosszanó lábai még most is ismeretlen eredetű és természetű szemétnyomokat hagytak maguk után, ami azokban a nyálkás és bűzös csatorna járatokban tapadt hozzá, amelyeken keresztül az alak ideérkezett. De Donatello, a nosferatu észre sem vette az ehhez hasonló kellemetlenségeket éppúgy, mint ahogy ügyet sem vetett a saját fizikai torzságára. Különösen így volt ez ezen a vészt jósló éjszakán, amikor olyan érzése támadt, hogy besétál egy oroszlánbarlangba.
Ő valóban egy járkáló hulla volt[4], de a különös körülmények miatt, amelyek ide hozták, Donatello biztos volt benne, hogy az élőholt lét is véget ér ezen az éjszakán. Hogyan érezhetne másként, miután Calebros, New York újdonsült hercege tájékoztatta arról, mint tartalmaz a Gyehenna Prófétájának, a malkáv Anatole-nak egyik kódolt üzenete: „Egy angyal kell leszálljon a sárkány gyomrának poklába, mielőtt véget érne ez a kor, különben minden kor véget ér.” A hercegnek ez csak egyetlen dolgot jelentett: Donatello, akinek egy tehetséges halandó tetoválta a hátára Urielt, a halál angyalát, le kell ereszkedjen a Kürtőbe, mielőtt elkezdődne az új és – és az új évezred.
Így hát most itt állt, és fenyegető jeleket látott minden egyes árnyékban. Érezte a komor felelősséget, ami nyilvánvalóan az ő vállát nyomta, de mégsem tudta, hogy pontosan mit is kellene tennie. És itt volt még Anatole is.
A malkáv mintha időnként lágyan bevillant volna, míg végül a Kürtőt megvilágító lágy fény ki nem rajzolta a körvonalait.
Donatello óvatosan közelítette meg az idősebb vértestvért. Nem kísérelt meg elrejtőzni az árnyékok között, és a jelenlétét elleplező képességeit sem használta, mert a malkáv látszólag nem vette őt észre. A nosferatu nem kívánt egy pusztító reflexnek áldozatul esni.
– Eljöttem, ahogy kívántad, próféta – mondta Donatello.
Anatole Donatello visszhangzó szavai ellenére sem mozdult. A nosferatu úgy képzelte, valamiféle belső párbeszédbe bonyolódott önmagával, amelyből az őrült elméje képtelen kiszakadni.
Most találkozott másodszor Anatole-lal, és most sem érezte kevésbé feszültnek magát, mint korábban. Tulajdonképpen a próféta mozdulatlansága miatt csak még kényelmetlenebbül érezte magát, mintha lenne itt valamiféle egyre növekvő nyomás, aminek kizárólag lángoló megoldása lehet. De az is lehetséges, hogy Donatello most azért feszengett, mert már korábban is találkozott Anatole-lal, de képtelen volt bármit is felidézni abból a találkozásból.
A Gyehenna Prófétája most is ugyanúgy nézett ki, mint amikor Donatello több éjszakát töltött vele az Isteni Szent János katedrálisban. Piszkos, szőke haja ziláltan meredezett a fején. A szemei üresen meredtek rá, de mintha nem csak őt látták volna, ha át is láttak volna rajta. Általánosságban véve Donatellót újra megdöbbentette a férfi hétköznapisága és a látszólagos szentsége között feszülő ellentét. Ez talán egy valódi paradoxon volt. Anatole annyira hétköznapi volt, hogy valami többnek tűnt. És nem amolyan triviális, népkonyhai szentség lengte őt körül, hanem valami hatalmas, mintha a próféta valóban birtokában lenne egy nagyhatalmú Szónak, és hatalmában állna bármelyik pillanatban kinyilatkoztatni azt.
És ekkor Donatello kis híján hangosan felnevetett, mert rádöbbent, hogy ez itt egyáltalán nem Anatole. Hanem itt, a rettegett Kürtő, a számtalan bejárattal rendelkező széles járat peremén – amely szinte merőlegesen bukott alá a város, vagy talán az egész átokvert föld szívébe, ahol a sötétség sokkal mélyebbnek tűnt, és ahol még a vámpír szívében pangó megalvadt vér is elnehezült – itt Donatello hallucinált.
Anatole szemei hittelen Donatellóéra fókuszáltak, annak ellenére, hogy a jelenés kizárólag a nosferatu elméjének játéka volt. Donatello összerázkódott. Az érzékszervei továbbra is azt közölték vele, hogy ez az Anatole mindössze egy jelenés, de ez sokkal inkább volt maga a Szentlélek, mint egy fantom, amire a nosferatu rettegése a Kürtőtől, és kényszerű leereszkedése szolgálhatna magyarázatul.
A látnók látomása magasan a mellkasa előtt összefonta az ujjait, és továbbra is csöndben, áthatóan meredt a nosferatura. A jelenetben nem volt semmi könyörgésszerű. Nem volt benne más, mint egy utalás arra, hogy amit mondani fog, az valóban több lesz, mint egy halandónak vagy egy olyan valakinek az egyszerű szavai, aki a múltban egy ideig halandó volt. Amikor megszólalt, Anatole hangja olyan volt, mint az üreges nádon átsüvítő szélé:
– Egy angyal kell, leszálljon a sárkány gyomrának poklába, mielőtt véget érne ez a kor, különben minden kor véget ét.
Donatello minden zaklatottsága és buzgósága ellenére érezte, ahogy feltör benne a düh és a csalódottság. Kis híján rákiáltott Anatole-ra, de végül a tisztelet, és a félelem visszatartotta. Hiszen ő nem volt olyan őrült, mint a Próféta, hogy jelenésekkel kiabáljon.
– Ennyit mi... én... már tudok, Próféta – suttogta mindennek ellenére az összeszorított fogai között. – De miért? És miért én, ha valaki valóban úgy tekint rám, mint egy angyalra? És mi célból? Ha van ott...
Anatole egyetlen kis kézmozdulattal elhallgattatta.
– Aisling Sturbridge gyönyörűnek talált, és a tremere boszorkányok igen bölcsek lehetnek.
Donatellóban egy pillanatra felrémlettek azok a történetek, amelyeket a lerombolt és lerohant atlantai kápolna úrnőjének – hogy is hívták? Hannah – a szobráról szóltak, amely abban a New York állam északi részén található barlangban áll, ahol utoljára látták Anatole-t. Vajon az a vízköpő tanácsokkal látta a malkávot, amikor vérrel írt a barlang falára?
És ekkor Donatello háta viszketni kezdett. Ez nem egy egyszerű zavaró tényező volt, hanem egy afféle kaparászás, ami hamarosan átadta a helyét az érzésnek, hogy valami ki karja vájni magát a testéből. Az érzés eztán átterjedt a hátán található féloldalas gyűrűre, és Donatello kényelmetlenül vonaglani kezdett. Tudta, hogy ez csak a tetoválása lehet, az Ernst Lohm nevű művész utolsó mesterműve, aki ugyanaz volt a halandók számára, mint ami Anatole volt a vértestvérek számára: valaki, aki mintha mindig rossz helyen keresgélt volna, de ennek ellenére valahogy mégis mindig a megfelelő dolgokra bukkan.
A nosferatu tovább tekergett. Hirtelen hatalmas, izzó szárnyak bomlottak ki a hátán, és bevilágították a járatot és a Kürtőt, ahogy Isten fáklyája megvilágította az égboltot. A hatalmas szárny semmiféle hőt nem sugárzott Donatello arcába, annak ellenére, hogy a tollszerű lángok alig párhüvelyknyire sercegtek az arcától. És Donatello ennek ellenére sem volt képes tagadni sem a próféta, sem a látszólagos csoda létezését. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha nem próbálja túlságosan erőteljesen alkalmazni a logikát erre az őrült, őrült éjszakára, különösen most, alig pár pillanatnyira az új évezredtől.
– Most pedig szállj le a pokolra, angyal! – emelkedett a lángok ropogása fölé Anatole erőteljes hangja. – Kövesd a mártír vérét, és szórd szét a fényedet, hogy egy röpke pillanatra bevilágítsd a sötétség végtelenségét!
Donatello lángoló szárnyai lassan, súlyosan csapkodni kezdtek a levegőben, és felemelték a nosferatu testét. A teste ingaként lengett a pokoli Kürtő fölött, aztán leereszkedett a mélységbe. A hatalmas szárnyak fénye visszaszorította a sötétséget.
* * *
Azt hiszed talán, hogy egy ilyen öreg lényt nem lehet félrevezetni? Akkor nem fogtad fel a metafora erejét. Ellened még soha nem használták fel. Most sem tudod, mikor ágazik el az igazság a hazugságba, mint amikor az összeesküvők belső körét eláruló személy úrnőjének a titkait vizsgáltad. Éppen ezért lehet ez oly sok szempontból tűz ellen tűz. Mi az igazság ezzel az öreggel kapcsolatban? Éppen az a leghatalmasabb fegyvere, hogy nem vagyunk képesek bizonyossággal választ adni erre a kérdésre. Azonban a királyhoz hasonlóan (emlékszel még rá), ő sem tudhatja, hogy mi az, amit valóban ellenőrizhetünk.
És csak egyetlen apró lökésre van szükség. Oly sok titkot ismerek. Ezeknek az ősi szörnyetegnek az elméjében, és az elméjük között eltöltött idő sok mindent feltárt előttem. Több mint elegendő jutalom több évszázadnyi szorgalmas kutatásért. Talán egy örökkévalóságra még több is a kelleténél, mert mit számít az igazság azon a hatalmon kívül, ami elpusztíthat téged?
Ismerem ezt a történetet: Isten elküldte az atyját, így hát talán elég lesz helyette egy angyal. A saját hitem Istenben évszázadokkal ezelőtt megingott, sőt, talán ki is hunyt, de Isten, mint metafora mindig is hatalmasnak bizonyult még a hitetlenek kezében is.
Miért kellene ilyen messzire elmennem? Miért tettem egyáltalán erőfeszítéseket? Miért kellene megmenteni a halandókat azoktól, akiktől most már csak két lépés választ el, vagy akár a vértestvéreket, akiket most már szintén hátrahagytam? Ennek az önkéntes mártírnak – az én? – vérem volt az, ami Carston vonakodó vére előtt mozgásba hozta a végjátékot. Miért is léptem rá egyáltalán erre az útra, miért próbálok milliókat – most már milliárdokat! – megmenteni a nyomorúságos élettől, még ha van is ebben a szomorú többségben egy maroknyi jó lélek, aki érdemes a megmentésre?
Vajon az ellenfeleim feleltek már erre a kérdésre? Vagy elhárították maguktól? Törődnek vele egyáltalán? Bármire gondoljanak is, a cselekedeteik akkor is elárulják őket. Rám hárult a feladat, hogy egy kis ideig még megőrizzem a hétköznapi létezést. Nem érzek büszkeséget, amiért elvégzem ezt a feladatot, amikor látom, hogy az angyal belép a sötétségbe, és egy kicsit feloszlatja azt.
Tehát mi a válaszom? A válasz természetesen metaforikus. Vajon miért teszi tönkre a vadászképességét, a túlélés zálogát egy farkas, amikor lerágja a lábát, hogy kiszabaduljon a vadász csapdájából?
Vagy én magam vagy a küldetésem vagy az ellenfelem vagy akár a leghatalmasabb igazság, amivel szolgálhatok – a történtem –, csupán csak metaforák vagyunk?
Mindenesetre ma éjjel nem lesz gyehenna.
VÉGE
1. Szójáték. Wages & Sons jelentése Wages és Fiai. A „Wages of Sin” jelentése: a bűn bére.
2. Szó szerinti fordításban a felirat utolsó két szava pontosan ezt jelenti.
4. dead man walking – így nevezik az utolsó útjára induló halálraítéltet